LESLIE L LAWRENCE A GYŰLÖLET FÁJA Leslie L. Lawrence 'A gyűlölet fája ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST 1. Lőrincz L, László, 1988 Már ugyancsak az óceán közepe felett járhattunk, amikor a Boeing-747-es ficánkolni kezdett alattunk, és olyasféle hangokat préselt ki magából, mint egy haldokló bölény. A szűkre méretezett ablakokon át fel-fellobbanó fények világítottak a szemünkbe, mintha valaki a felhők szélén ülve az öngyújtóját próbálgatta volna. Kisvártatva kigyulladt az „Öveket kérjük becsatolni" felirat, és én engedelmesen kotorászni kezdtem, hogy eleget tegyek a felszólításnak. Oldalra nyúltam, hogy megkeressem az övem végét, amikor kezem véletlenül összeakadt a szomszédom kezével. Ahogy a futó érintésből következtetni tudtam, finom, ápolt, gyengéd női kéz volt, nem túlságosan hosszúra reszelt körmökkel. Nagyjából ez a néhány köröm és a hosszú ruba-ujjakból elővillanó keskeny kézfej volt mindaz, amit útitársamból San Franciscótól idáig láttam. S hogy nem tudtam ennél sokkal, de sokkal jobban szemügyre venni, annak a hagyományos, hithű muzulmán nőknek kötelező csador volt az oka, amely tetőtől talpig beborította. Fatima - gondolom, valami ilyesféle lehetett a neve - enyhén megremegett, amikor a kezemhez ért, és olyan gyorsan kapta el az övét, mintha parázsba nyúlt volna. Mormogtam valamit, amit, ha akart, bocsánatkérésnek is vehetett, aztán bekattin-tottam a csatot. A gép ekkor ugrott egyet, mint egy megvadult szöcske, és fejét a mélységbe fúrva elindult egyenesen a tenger felé. Lehunytam a szemem, és vártam, hogy a pilóta ismét egyenesbe kapja a jumbót. Meg is tette nyomban, aztán hagyta, hogy az óriás ismét csak lefelé bucskázzon. Csadorba csomagolt útitársam felemelkedett a helyéről, és a tiltó feliratra ügyet sem vetve, olyan mozdulatot tett, ami arra engedett következtetni, hogy távozni szeretne a toalett irányába. Szólni természetesen nem szólt egy szót sem: bizonyára tiltották az iszlám előírások. Megadóan sóhajtottam, kikapcsoltam a biztonsági" övet, és felálltam, hogy utat engedjek neki. Amikor az előttem magasodó üléstámla és köztem átpréselte magát, ha csak szempillantásny-i időre is, de hozzám dörzsölődött a hátsó fele. Még egyszer sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy vajon miféle meglepetés érne, ha a csador alá nézhetnék. Éppen ismét be akartam csatolni magam, amikor valaki a karomra tette a kezét. Ez a kéz azonban nem volt vékony és karcsú, bár a körmei neki sem haladták meg az iszlám által előírt méreteket. Ellenkezőleg: tömzsi volt, enyhén hájas és szőrös. Minden kétséget kizárólag egy férfi keze volt. Felnéztem, s eddig a harmadik ülésen kuporgó útitársamat pillantottam meg, aki közben áthup-pant a csadoros nő árván hagyott helyére. Ajka lefittyedt, és olyan képet vágott, mintha ellopták volna dollárokkal degeszre tömött táskáját. - Hello! - mondta tétován, és rémülten nézett a szemembe. - Izé... gondolja, hogy lezuhanunk? Elővettem legmegnyugtatóbb mosolyomat, és megveregettem a kezét. -Ugyan, dehogy, hová gondol?! Egyszerűen csak ráz egy kicsit. Errefelé gyakran előfordul. - Maga gyakran jár erre? - kapott a szón. Határozatlanul bólintottam, hiszen valóban gyakran repültem már a Csendes-óceán felett, ha nem is éppen Manilába. - És mindig ilyen... izé... ? - Ebben az időszakban gyakran. De ne aggódjon. A pilóta művésze a szakmájának. Csodálkozva nézett rám. '-Mi az ördög?! Ismeri? - Csak hírből Harper kapitány a legkiválóbb jumbopilóta. Elvette a kezét, és megíörölte a homlokát. -Hát... ez mindenesetre megnyugtató. Jaj, az ördögbe is! A gép megrázkódott, és enyhén az oldalára dőlt. - Alighanem irányt változtatunk - magyaráztam. - Valami komolyabb dolog van velünk szemben, és parancsot kaptunk, hogy kerüljük ki. - Űristen! - motyogta. - Mi az, hogy komolyabb dolog? Hurrikán? - Lehetséges. De ha kikerüljük, nem mindegy az magának? Válaszolni már nem tudott, mert visszajött a csadorba bugyolált hölgy, és kénytelen volt átadni neki a helyét. Fatima, amikor átbújt előttem, ismét hozzám dörzsölte a fenekét. Esküszöm,- ez volt idáig a legjobb ebben az egész utazásban. 2. Útikönyvem után nyúltam, mire a gép újra bukdácsolt egyet, és Fatima ismét felállt, hogy távozni óhajt. Most már néni is sóhajtottam, csak feltá-pászkodtam, és az immár hagyományosnak mondható fenékdörzsölés után visszaroskadtam a helyemre. A harmadik széken ülő útitárs erre villámgyorsan ismét elfoglalta a csadoros nő helyét, és fejét csóválva hozzám hajolt. - Ember, szeretnék hinni magának... Meglehetősen durva vonású fickó volt, szőke, lenyalt hajjal és hasonló színű, vékony bajusszal az orra alatt. Kiejtése Los Angeles éjszakai életét juttatta az eszembe, és abból sem a jobbik fajtát. Világoskék szeme lágy ködben úszott; alighanem a félelem ködében. Imádom, ha az ilyesféle fickók rettegnek valamitől, hiszen amúgy meg vannak győződve róla, hogy a világ csakis és kizárólag őérettük forog a tengelyén. - Amennyiben? - kérdeztem mosolyogva. - Amennyiben megússzuk ezt a repülést. Ha egyszer újra a földre tehetem a lábam... - Manilába repül? Nem válaszolt, hanem átnyúlt az ülésére, elkapta fekete, lapos táskájának a fogantyúját, és a táskát az ölébe fektette. - Szomszédnőnknek alighanem hólyaghurutja van - mondta undorító, kárörvendő vigyorral. -De már itt is Van a kicsike... Fatima valóban visszatért, és várta, hogy helyreálljon a régi rend. A szőke bajszú azonban megragadta a karom, és a fülembe suttogta: - Ide figyeljen... átkozottul jólesne egy dupla whisky. Gondolja, hogy nyitva a bár? A még mindig világító táblára néztem, és megvontam a vállam. - Megpróbálhatjuk. Újabb villámok fénye csapott be az ablakon, és a szőke bajuszú lehunyta a szemét. - Még ho,gy kikerüljük!... Gyerünk, nézzük meg azt a whiskyt, mert megőrülök! A csadoros nő várakozóan fordította felénk nem látható fejét, és megpróbálta kitalálni, mit is akarhatunk mi ketten. Feléje kacsintottam, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látja-e a csador-ba vágott lyukon keresztül. Gyorsan kiléptem az üléssorok között húzódó folyosóra, és megvártam, míg a bajuszos is mellém lép. Intettem Fatimának, hogy nyugodtan birtokba veheti bármelyik ülést a három közül. Amikor a hajladozó gépen dülöngélve elindultunk a bár irányába, lopva visszanéztem. Fatima mozdulatlanul állt az ülések mellett, és utánunk bámult. Talán azt sajnálta, hogy ezúttal elmaradt a fenékdörzsölés? 8 3. A stewardessen nem látszott, hogy bosszankodnék, mivel megszegtük az előírásokat. Annál is kevésbé, mert nem mi voltunk az egye-düliek. A rövid bárpult mellett tíz-tizenöt halálra vált vendég lökdösődött attól függő intenzitással, hogy a gép rríekkora piruetteket csinált a levegőben. Útitársam, akinek még most sem tudtam a nevét, görcsösen markolta a táskáját: majdnem olyan görcsösen, mint az italát a másik kezében. Én még éppen hogy csak belekóstoltam a whiskymbe, amikor ő már fenékig ürítette a magáét. -Az istenit... ez aztán jólesett! - nyögött, és halálra vált képpel fixírozta az ablak mögött tűzijátékot játszó villámokat. - Izé... gondolja, hogy nem csap belénk? Ekkor a gép hirtelen megbillent, és az előttem álló whisky, mint egy jól nevelt bob a bobpályán, elindult a bárpult vége felé. Utánakaptam, és egy szerencsétlen mozdulattal kivertem a táskát szomszédom kezéből. A gép gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és az ital is visszatért elém anélkül, hogy hozzányúltam volna. Lehajoltam, hogy felvegyem a fickó táskáját, de csúnyán összeütöttem a fejem az övével, mivel ő, fittyet hányva italnak és villámcsapásoknak, csu-kafejessel a lehulló táska után vetette magát. Mindenesetre én értem el előbb, megfogtam a fogantyúját, és fel akartam emelni. A fickó azonban kiszakította a kezemből, baljával pedig egyszerűen a torkomnak esett. Káromkodni akartam és felemelkedni; ekkor egy whiskyspohár hullott le a pultról: egyenesen az arcomba. A kiömlő ital parázsként égette a szemem, és jó időbe telt, amíg újra láttam. A szőke bajuszú elkapta a kezét a torkomról, a hónom alá nyúlt és felsegített. - Keljen már fel, az isten szerelmére! - mondta -, ha nem akarja, hogy a harmadik whiskyje is kiboruljon. Gyorsan a táskájára pillantottam. Ott volt a kezében, és úgy szorította a fogantyúját, hogy bele-fehéredtek az ujjai. Kiitta itala maradékát, aztán kényszeredetten felém fordult. - Hát akkor... kösz. Én alighanem beverem a szundit. Maga marad? Bár egyáltalán nem kívántam még egy adag whiskyt, vele sem volt kedvem társalogni, így aztán igenlő választ adtam. A fickó megvonta a vállát, és elkotródott. Igazán kíváncsi lettem volna rá, mit csinálna, ha ismét megindulna lefele a gép. A bár kiürült, s én egyedül maradtam a stuvival. Közömbös dolgokról társalogtunk, és szíves engedélyével elszívtam még egy pipát is. Megpróbáltam megtudni tőle valamit Maniláról, de jobban tettem volna, ha az útikönyvem olvastagom. Gaby - így hívták a drágát - elég gyakorta megfordult ugyan a Fülöp-szigetek fővárosában, a repülőtérnél mesz-szebb azonban még soha nem jutott. A várost is csak felülről ismeri, madártávlatból. ' Amikor visszamentem a helyemre, a szőke baju-szú már aludt, vagy legalábbis csukva tartotta a szemét. A csadorba burkolt hölgy mozdulatlanul ült, és a semmibe meredt. Lehet, hogy szundikált, lehet, hogy mást csinált. Talán azon elmélkedett, milyen nehéz kilátni egy csador alól. Éppen bevertem volna én is a szundit, amikor pillantásom a szőke bajuszú táskájára tévedt. Egyszerre kiröppent az álom a szememből. Úristen! Hiszen a fickó az én táskámat szorongatja a kezében! Lehajoltam, és kinyújtottam a kezem. A lábamnál ott hevert egy táska, ugyanolyan, mint az enyém, csakhogy az enyém nem lehetett, hiszen 10 azt a fickó tartotta az ölében. Előrenyújtottam a nyakam, és hogy biztos legyek a dolgomban, elolvastam a szőke bajuszú ölében szorongatott táskáról lecsüngő, bőrtokban fityegő névjegyet. Leslie L. Lawrence. London. Ez minden kétséget kizáróan én voltam. Hátradőltem, és hangtalanul nevetni kezdtem, így jár az, aki annyira félti a cuccát, hogy a világ minden kincséért sem engedné ki á kezéből. Nem kell hozzá más, csak egy majdnem ugyanolyan táska, egy kis véletlen, egy himbálódzó repülőgép, és már el is cserélte a másikéval. Talán elszenderedett, kicsúszott a kezéből, és amikor felriadva rémülten lehajolt érte, az enyémet kapta fel helyette. Felemeltem az övét, és az ölembe vettem. Megszólalásig ugyanolyan volt, mint az enyém, azzal a kis különbséggel, hogy az ő névjegytartójában nem volt papírcédula. A csadoros nő közben hátrabíllentette a fejét, és elszenderedett. Haboztam egy pillanatig, hogy nem volna-e jobb azonnal visszacserélni a táskáinkat, aztán Fatimára pillantottam, és úgy döntöttem, hogy ráérek a cserét lebonyolítani holnap reggel is, ahogy megérkezünk a manilai repülőtérre. Alighanem ez a halogatás mentette meg az életemet. Arra riadtam fel, hogy a repülőgép kerekei lezökkennek a kifutópályára, és a motorok fülsiketítő sivítássai üdvözlik Manilát. Kinyújtottam a nyakam, és átnézve az éppen magához térő Fatima és a még mindig bágyadtán, hátravetett fejjel szendergő. szőke bajuszos felett, kibámultam az ablakon. A kifutópálya mellett végtelen sorban kócos pálmafák álltak, és mintha barátságosan integettek volna az érkezőknek. Mivel a figyelmeztető tábla még mindig világí- * 11 tott, nem kapcsoltam ki az övemet, hanem vártam, hogy a szőke bajuszos magához térjen. Nem úgy Fatima. Felpattintotta az övét karcsú kis kezével, felállt, és várakozóan megállt mellettem. Mit tehettem volna mást, én is kibiztosítottam magam, kiléptem a folyosóra, és engedtem, hogy elhúzza a csíkot a toalett felé. Visszazökkentem, és*vártam még néhány percig, hogy a szőke bajuszos is félébredjen. Időm volt bőven, hiszen a gép még mindig mozgott: egyelőre az óriási repülőtér áttekinthetetlen kifutódzsungelének az útjait járta. Az ablak mellett újabb és újabb pálmafák tűntek fel, mintha egyenesen az őserdő közepére építették volna a repülőteret. Kábé tíz percig jártunk még keresztül-kasul, amikor hirtelen megtorpant a jumbo. Szőke baju-szú szomszédom feje előrebillent. Úgy tűnt, esze ágában sincs felébredni. Mivel Fatima sem volt még sehol, elérkezettnek láttam az időt, hogy visszacseréljük a táskáinkat. Annál is inkább, mert a figyelmeztető tábla fénye kialudt, és az utasok harsány övcsattogtatás közepette kiszálláshoz készülődtek. Fatima még mindig nem volt a láthatáron, így áthajoltam árván hagyott ülése fölött, és megböktem a fickó oldalát -Hé! Miszter! Ébresztő, megérkeztünk Manilába! Mintha mormogott volna valamit, de lehet, hogy csak az egymás mögött türelmetlenkedő utasok zsivaja szállt a fülembe. Újra megböktem az oldalát, most már erélyesebben. - Hé! Ébredjen, barátom! Mondom, hogy megérkeztünk, az ördögbe is! Most már nem is morgott, csak aludt tovább. S ekkor valami furcsa, megmagyarázhatatlan rossz érzés ereszkedett rám. Régi ismerősök voltunk, ezért tudtam, hogy mit jelent. Akkor szokott 12 így megszorulni a torkomban a levegő, ha halott van a közelemben. S többnyire olyan, aki nem természetes módon távozott az élők sorából. Visszakaptam a kezem, és óvatosan átcsusszantam Fatima ülésére. Egészen közel hajoltam a fickóhoz, és hogy a folyosón lökdösődő utasoknak fel ne tűnjön a dolog, barátságosan átkaroltam a vállát. Éppen úgy, mintha ébresztgetni próbálnám éjszaka csúnyán elázott pajtásomat. Kivettem a táskát az öléből, és lecsúsztattam a padlóra. Megfogtam a kezét: hideg volt, és merev. A biztonság kedvéért még a szemébe is belenéztem, de csak azt láttam benne, amit ilyen esetben már számtalanszor: a még élő világ iránti tökéletes közönyt. Torkomban dobogott a szívem, pedig csak a jóisten a megmondhatója, mennyi hullát láttam már életemben. S többségük nem is volt olyan szép és friss, mint ez itt. Csakhogy az régen volt, még a Távol-Keleten, és akkor magam is jóval fiatalabb voltam. Furcsa, de ahogy ott ültem a halott szőke baju-szú mellett, gondolataim visszaszálltak a távoli múltba, vissza Mandzsúriába. Arra a napra, amikor egyszerre kétezer kínait fejeztek le a japánok,. és én ott álltam álruhában, mongolnak öltözve az odakényszerített nézők soraiban, fogaimat csikor-gatva, tehetetlenül. Megráztam a fejem, és megpróbáltam elhessegetni magamtól a múlt árnyait. Felálltam, és igyekeztem eltakarni a fickót az utasok elől. Fogalmam sem volt róla, miért tettem, hiszen a legokosabb és a legtermészetesebb az lett volna, ha a sorsára hagyom. Fogom a táskám, és megyek a dolgomra. 13 Csakhogy nem olyan fából faragtak, mint azt, aki mindig a legokosabb és legtermészetesebb utat választja. Megvártam, amíg az utolsó utas is elhagyja a szalont, akkor a fickó fölé hajoltam, és kigomboltam a zakóját. Matattam egy kicsit az inge elején, aztán nagy lélegzetet kellett vennem. Nem, nem az a néhány vércsepp taszított, ami már régen rászáradt különben patyolatfehér inge elejére, sőt még a szövetből kiáramló halvány kölniillat sem zavart, pedig aligha illett a vércseppek-hez. Inkább az a kábé harminc centiméter hosszú, vékony, kötőtűszerű fegyver riasztott meg, amelynek fanycle ott trónolt közvetlenül a vércseppek felett, furcsa diszharmóniát alkotva az ing patyolatszínével. S a hegyes tü pontosan átszúrta a szőke bajuszú szívét. Kivettem a zsebkendőmet, óvatosan a nyélre csavartam, és megmozgattam vele a fegyvert. Annyira bent ült a bajuszos testében, hogy csak tekintélyes erőfeszítéssel lehetett volna kirántani belőle. Mivel az utolsó utas is már az épületbe vezető lépcső környékén járhatott, és félő volt, hogy valamelyik stewardess benéz hozzánk, gyorsan kellett cselekednem. Visszagomboltam a zakóját, letöröltem a gombokról az ujjlenyomatokat, és a karfáról is, bár ez utóbbi tulajdonképpen felesleges volt. Az utaslistáról úgyis kiderül, hogy mellette ültem. Hátradőltem Fatima ülésén, és megpróbáltam kideríteni, nem szúrhatták-e bele a fegyvert a mögöttünk húzódó sorból, vagy az előttünk lévőből. Néhány pillanat alatt megállapítottam, hogy nem. Nem tehette senki más, csak Fatima. 14 Jóságos Isten! Felkaptam a táskám, és a kijárat felé igyekeztem. Ha el akarom csípni, villámgyorsan kell cselekednem! Már-már átrobbantam a kijárat felé vezető folyosóra, amikor megtorpantam. Végül is mi közöm hozzá, hogy megölték? Nyilván megvolt rá az okuk. Ellenszenves volt a fickó már az első perctől kezdve. Valószínűleg az amerikai alvilághoz tartozott, és valakik hidegre tették. Megtorpantam és visszafordultam. A halott még mindig ugyanabban a pózban ült, ahogy hagytam. Csak mintha a feje csuklott volna egy kicsit előbbre, az előtte húzódó üléssor támlái felé. Néhány lépéssel ismét mellette termettem, és felemeltem a földről a fekete táskát, amely éppen olyan volt, mint az enyém. Amit elcserélt az enyém-mel, s amit annyira féltett, hogy... Még nem is gondoltam végig a dolgot, máris éreztem, hogy a jól ismert borzongás végigfut a hátgerincemen, és szempillantás alatt kiszárad tőle a torkom. Hogy is volt csak? Fittyet hányva mindén elővigyázatosságnak, megpróbáltam kinyitni a táskáját. Természetesen zárva volt. Végigkutattam a zsebeit, és közvetlenül arany zsebórája mellett találtam egy apró kulcskarikát, amelyen hasonlóan miniatűr kulcsok lógtak. Hónom alá kaptam a táskáját, a sajátomat pedig a kezembe fogtam. S ahogy fogtam, a fogantyújáról lecsüngő névjegyemre esett a tekintetem. Leslie L. Lawrence. London. A hideg borzongás egyre ott futkosott a hátamon, s a libabőrök egyre nőttek, növekedtek. Úristen! Gondoljuk csak végig a dolgot... Ha valaki nem ismer személyesen, csak a nevemét tudja... Esetleg azt, hogy melyik géppel érkezem. Ezt különben ellenőrizni lehet az utaslistán. Mondjuk, tudja, hogy fekete táska lesz nálam... De 15 hát honnan az ördögből?... Mindegy, menjünk tovább! Figyeli az utasokat... Meglát néhány férfit fekete táskával... Mindegyik táskán ott kell lennie az utas névjegyének. Úristen! Az a valaki figyeli a táskákat... mondjuk, a repülőgépen, felszállás után van csak módja rá, hogy tüzetesebben szemügyre vegye őket. Lát egy táskát, rajta egy névjegy... Leslie L. Lawrence. Ő az én emberem! - gondolja a valaki, és cselekszik. Úgy, ahogy megbízták vele. Ott a táska a jövendő áldozat ölében... Csakhogy a táska közben elcserélődött... Erről viszont a valaki nem tudhat, hiszen nem ismeri személyesen a jövendő áldozatot. Őt csak a névjegy érdekli. Kivárja a kedvező pillanatot, s a kötőtűvel megöli azt, akit meg kell ölnie. Illetőleg nem azt, hanem azt, akinél a táska van, s akit ő annak hisz, aki nem az. Úristen! Eszerint a bajuszost azért ölték meg, mert elcserélte a táskánkat, és azt hitték róla, hogy ő Leslie L. Lawrence. Tehát engem akartak megölni... Előkaptam a zsebkendőmet, és megtörölgettem izzadó homlokomat. Aztán a két táskával a kezemben előrelopakodtam a lejárat felé. 5- Szerencsémre a leszállás még nem fejeződött be, s amikor beálltam a sorba, néhány későn kászálódó idősebb nő mögém került. Hangos, arrogáns amerikai beszédük megfelelően felkeltette az ajtónál felsorakozott stewardessek figyelmét ahhoz, hogy velem ne sokat törődjenek. Tudtam, hogy túlságosan is kockázatos dolog, amit teszek, de egyszerűen nem tehettem másként. 16 Ha csak a bajuszost ölték volna meg, talán nem avatkozom a dologba. Csakhogy most már egészen másként nézett ki a dolog. Ha rám vadászik valaki, és rájön, hogy tévedett, megismétli, amit már egyszer megpróbált. S én kutya módon nem szenvedhetem, ha hegyesre köszörült kötőtűt próbálnak benyomni a szívem közepébe. Még akkor sem, ha különben lágy és kellemesen karcsú az a kéz, amelyik belenyomná. És a körmei, az iszlám előírásoknak megfelelően, mértéktartóan rövidek. Kinéztem magamnak a legközömbösebben bámuló stuvit, és megfogtam a karját. - Bocsánat, kisasszony... Rutinszerű mosolyt küldött az arcomba. - Parancsol, uram? - Csak érdeklődni szeretnék. Elkeveredett egy kellemes útitársam. -Igen? - Egy hölgy. Tetőtől talpig csadorban... Tudja, az olyan, izé... Megbiccentette a fejét. - Természetesen, uram, tudom, mi a csador. - Csak azt szeretném... hogy régen kiszállt már? Még mindig mosolyogva megrázta a fejét. - Sajnálom, uram... Ennél a lejáratnál nem volt csadoros utasunk. Talán a luxuslejáratnál lehetett. Sajnálom... - Bocsánat... Átmehetnék a másik kijárathoz? - Természetesen. Csak tessék. Visszafordultam, és a táskákkal a hónom alatt végigvágtattam az üresen árválkodó szalonokon. A luxusosztályon már csak két stuvit találtam, akik olaszul társalogtak egymással. Hozzájuk léptem, és feltettem ugyanazt a kérdést, mint korábban. A lányok a szemembe néztek, 17 és mosolyogtak. S a mosolyuk már nem volt olyan rutinszerű, mint amazé a másik kijáratnál. Talán úgy érezték, hogy vége a hosszú szolgálatnak. Aztán szinte egyszerre rázták meg a fejüket. -Nem, uram. Ezen a kijáraton nem szállt ki csadoros hölgy. Sajnáljuk, uram. Barátságos nevetésük azonban mást mondott. Fütyültek rá, hogy megtalálom-e muzulmán barátnőmet vagy sem. Biztos voltam benne, ha akarnám, őket megtalálhatnám. Tekintettel azonban a tekintendőkre, kisebb gondom is nagyobb volt annál, semhogy olaszul beszélő stuvikkal kössek ismeretséget egy olyan gép fedélzetén, ahol rám vadásznak, és valakit meg is öltek a közelemben. A gyilkosnak pedig se híre, se hamva. Biztató mosollyal csaót intettem, és lesiettem a lépcsőn. Utánam intettek, egyikük jó szerencsét kívánt. Arra gondoltam, hogy alighanem ritkán volt akkora szükségem a jó szerencsére, mint lesz az eljövendő napok során. 6. Az érkező utasokat fogadó csarnok hatalmas volt, és szerencsére zsúfolt. Az angol és filippi nyelvű táblák a szokványos nyilakkal megfelelően eligazítottak: stilizált bőrönd mutatta, hogy hol fogom megkapni a csomagomat. Végigpillantottam a termen, ahol izgatott hangyákként futkároztak az utasok. Barna, göndör hajú, egyenruhás repülőtéri alkalmazottak fura-kodtak közöttük, és dallamos kiáltásokkal szólon-gatták egymást. A csarnok falához dőltem, és megpróbáltam gondolkodni. Letettem a szőke bajuszú táskáját a földre, és úgy néztem rá, mint kígyóbűvölő a kosarára, amelyből az istennek sem akar előbújni a kígyó. 18 Arra gondoltam, hogy alighanem két lehetőség között választhatok. Vagy itt hagyom a táskát a falnál, vagy magammal viszem. Tegyük fel, hogy itt hagyom. Kétségkívül csábító lehetőség, de mi van akkor, ha valami igen fontos van benne. Vagy nem is fontos, csak veszélyes. Mondjuk, kábítószer. Mi a biztosíték arra, hogy megfelelő kezekbe kerül, ami alatt természetesen a rendőrséget értettem? És ha nincs benne semmi komoly? Lehetséges, de nem valószínű. Néhány lyukas zoknit és alig használt gatyát nem szorongat az ember ujja fehéredéséig, és nem kapja torkon útitársát csak azért, mert megrémül, hogy az megkaparintja értéktelen táskáját. Vegyük a másik lehetőséget. Magammal viszem a táskát. Legalábbis a vámig. De ott mi lesz? Ha felszólítanak, hogy nyissam ki... Azt még csak elhitethetem velük, hogy elveszítettem a kulcsát, de akkor is csak ki kell nyittatnom. És ha megtalálják benne a kábítószert? Nem ismertem a Fülöp-szigetek törvényeit, de nem kétséges, hogy életem jelentős részét kellene rács mögött töltenem, ha fehér por potyogna'ki a táskámból. Lehajoltam,, felvettem a táskát, és összefogtam az enyémmel. Nem feltétlenül szükséges, hogy mindenki lássa, két kézitáskával szálltam le a repülőgépről. Nyugodt mosollyal az arcomon, békésen kerülgetve az izgatottan tébláboló utascsordákat, a WC felé igyekeztem. Kerestem magamnak egy gazdátlan fülkét, s a megfelelő helyre ülve megtapogattam az idegen táska zárját. Szerencsére nem volt rajta számkombináció, csak egyszerű biztonsági zár. A zárrendszertől eltekintve valóban megszólalásig hasonlított az enyémhez. Kivéve természetesen a tartalmát. Zsebembe nyúltam, kihúztam a szőke bajuszú miniatűr kulcsait, és a táska zárjába próbáltam. Halk kattanás, és a fedél feltárult előttem. Én meg csak néztem bele a táska belsejébe, és azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. A szőke bajuszú hulla táskája ugyanis telis-tele volt átlátszó tasakokba csomagolt, csiszolatlan, nyers gyémánttal. 7. Nem mondhatnám, hogy elöntött a földöntüli boldogság a gyémántok láttán. Éreztem, hogy ha magamnál tartom a táskát, jsmét olyasmibe keveredek, amibe nincs szándékom belemászni. Annál kevésbé, mivel fontos ügyeim vannak Manilában. A táska belsejéből pontosan tíz zacskó nézett velem farkasszemet. Egyikük - sorrendben az ötödik - oldalán vékony repedés húzódott, s a résen át szemembe kacsintottak a gyémántok. Nem tudtam megbecsülni, mennyit érhet a táska, de hogy milli-* ón felül, az biztos. S abban is biztos voltam, hogy nem tisztességes úton került a szőkebajuszoshoz. Összecsattantottam a táskát, és megpróbáltam rejtekhelyet keresni neki. Először arra gondoltam, hogy bedugom a WC tartályába. Felálltam a WC-re, és belekotortam a tartályba. Rövid vacakolás után találtam benne két pucolókefét és egy törött szappantartófélét. Visszamásztam a földre, és megállapítottam, hogy ez az út járhatatlan. A takarítószemélyzet nyilván a tartályban őrzi a cuccait, és ha gyakran nem is, de néhanapján nyilván ki is veszi belőle. Ismét hónom alá vettem a boldogtalan táskát, és kisétáltam a folyosóra. Újra csak végigbukdácsoltam a vám- és útlevélvizsgálat felé tolakodó tömé- . gen, és megpróbáltam feltérképezni a terepet. A hosszú, folyosóról jobbra is és balra is mellékfolyosók nyíltak, amelyekben csak itt-ott bóklászott egy-egy eltévedt utas. Hátrapillantottam, nem láttam magam mögött 20 senkit. Mintha határozott célom lenne, gyorsan befordultam az egyik mellékfolyosóra. Vidáman fütyörésztem; a szemem azonban megállás nélkül rejtekhely után kutatott. Már a folyosó vége felé jártam, amikor úgy éreztem, megtaláltam, amit kerestem. Valamivel magasabban, mint a falat borító hirdetések alsó széle, két, sűrű ráccsal borított ablak nézett egymással farkasszemet. Leejtettem a táskáimat: mind a kettőt egymás mellé. Nekitámaszkodtam a rácsnak, megragadtam, és megpróbáltam megfeszíteni. Hajlott, remegett, de nem engedett. Megfordultam, felnéztem a plakátra. A legfontosabb manilai szállodák és éjszakai bárok listáját tartalmazta. Előhúztam zsebemből a noteszomat és egy golyóstollat. Ugyanezzel a mozdulattal kihúztam kínai körömreszelőmet is, és támadóállásba helyeztem rajta a kiskést. A fal felé fordultam, nekinyomtam a noteszt a falnak, és úgy tettem, mintha a plakátról a szállodák címeit másolnám. Éreztem, hogy a ráccsal fedett lyukból hűvös levegő csap felém, ami valószínűvé tette, hogy a légkondicionáló bevezető nyílását zárja le a rács. Gondosan végignéztem a folyosón: csak egészen a végén mozogtak bőröndöt cipelő utasok. Óvatosan a rács fölé hajoltam, és kitapogattam a rögzítőcsavarok helyét. A fejükbe vésett rovátkát vékony rozsda borította. Bal karommal a noteszt és a tollat szorítottam a falhoz, jobbommal pedig megnyomtam a körömreszelőt, s a reszelő végével megpróbáltam kivarázsolni a csavarokat. Második-harmadik próbálkozásra sikerült is meglazítanom őket, és kétpercnyi szorgos munka után kiemelhettem a rácsot. Azaz csak kiemelhettem volna, ha nem esz a fene éppen arra két egyenruhás alkalmazottat, akik hangosan trécselve éppen felém igyekeztek. Mivel nem volt vesztegetni való időm, nekidőltem a hasammal a rácsnak, hagytam, hogy a két csavar lehulljon a földre, és buzgón a plakátra bámultam. A csoszogás egyre erősödött; a két fickó egyenesen felém tartott. Lassan, de biztosan elöntötte a veríték a homlokomat. Jóságos isten! Ha megfordulok, a rács ki-pottyan, és vége mindennek! A két hangosan trécselő fickó megtorpant mö-götfem. Egyikük mondott a másiknak valamit, méghozzá figyelmeztető hangsúllyal. Nem értettem ugyan a nyelvet, de a hangsúly egészen egyértelmű volt. A fene ette volna meg a szőke bajuszút a táskájával együtt! Meredten a'plakátot fixíroztam, aztán másolni kezdtem a szállodacímeket. Hátha valami hülye repülőtéri zsaru beveszi. Az egyik fickó ekkor halkan, tisztelettudóan megszólalt mögöttem. - Hé... miszíer! ¦ . Úgy tettem, mintha nem hallanám. Szorosan a rácsnak nyomtam a hasamat, és másoltam tovább. Pacific Hotel. -Hé... miszter! Nem tehettem mást, visszafordítottam a fejem. - Nekem szól? Barátságos mosolyra húzódott a szája. - önnek, miszter... ízé... miért másolja a papírt a falról, miszter? Kétségkívül némi kívánnivalót hagyott maga után az angol nyelvtudása. Visszamosolyogtam rá. - A címeket másolom, fiam. A hotelok címét. Boldogan felnevetett, és megrázta a fejét. Rákacsintott a másikra, akinek ajkain ugyancsak felhőtlen boldogság üldögélt. - Nem jók a címek, miszter. Egészen rosszak. Kikerekedett a szemem a meglepetéstől. 22 -Nem jók? Megcsóválta a fejét, és csupa-csupa sajnálat és segítőkészség volt az egész ember. - Régi a plakát, miszter. Van már ötéves is. Sok hotel már nincs, sok van új. Menjél recepcióhoz, van prospektus, megmutatja hotelokat. Ez a plakát nem jó. Ismét megcsóválta a fejét, és összenevetett a másikkal. Úgy tettem, mintha bosszankodnék. - Vigye el az ördög, én meg csak másolom, másolom! -Fújtam egy nagyot, és összecsattantottam a noteszt. Hátrafordítottam a fejem, és megeresztettem egy hálás vigyort. - Kösz, fiúk! Nagyon köszönöm! - Nincs mit, miszter. Álltak még néhány másodpercig, aztán elcsoszogtak. Hátranyúltam, "felemeltem a táskát, mintha távozni készülnék, és utánuk bámultam. Vissza se fordultak, úgy kanyarodtak el a folyosó végén. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét meglepjen valaki, ezért villámgyorsan kellett cselekednem. Kiemeltem a rácsot, megfogtam a táskát, és becsúsztattam a mögötte sötétlö nyílásba. Éppen hogy csak befért. Kicsit haboztam, aztán a kulcskarikát is odatettem a táska mellé. Jobb, ha nincs nálam idegen holmi. Visszahelyeztem a rácsot, és három csavarintás-sal rögzítettem a csavarokat. A gyémántok békésen pihentek sötét barlangjukban. Nem tudom, miért, de valahogy egy bánatos, őszi temetésre emlékeztetett az egész. Amikor visszaérkeztem a főfolyosóra, mintha nem is ugyanoda tévedtem volna, ahonnan percekkel ezelőtt eljöttem. Az utasok között furakodó egyenruhások száma megnőtt, és a mosolyuk közel sem volt már olyan barátságos, mint korábban. Sőt, ha jobban megnéztem őket, egyáltalán nem is mosolyogtak. Egy egyenruhás úgy futott el mellettem, hogy a vállával nagyot taszított rajtam, de még csak vissza sem fordult, hogy elnézést kérjen. Fél kezével övét fogta, amelyen fenyegetően hintázott az oldalfegyvere. . . ' Valahonnan, talán a kifutópálya irányából mentőautó szirénázását hozta a szél, amely a nyitva hagyott ajtókon át ránk öntötte a Fülöp-szigetek trópusi melegét. A hangszórók megállás nélkül szóltak, hol angolul, hol filippi nyelven. Az útlevél- és vámvizsgálathoz vezető folyosók mindegyikénél két-két fegyveres őrszem állt, gondosan szemügyre véve a sorban állókat. Arcukon nyoma sem volt a vendégszeretetnek.. Amikor aztán néhány vöröskeresztes egyenruhát viselő, fityulás nő is elfutott mellettünk, biztos voltam benne, hogy megtalálták szőke bajuszú útitársam holttestét. Csak azt nem értettem, miért kell egy hullához ennyi ápolónő. * ¦ . Az útleveleket ellenőrző barnásfeketé, göndör hajú, fiatal férfi többször is az arcomba bámult, mintha nem stimmelne valami. Igyekeztem közömbösen visszanézni rá, és ez nem is sikerült rosszul. Igaz, némiképpen zavart a két, pisztolyát tapogató egyenruhás. Ott álltak.cirka másfél méternyire mellettem, és ha lehet, még fürkészőbb tekintettel vizslattak, mint az útleveles. A vámvizsgálat már jóval barátságosabb volt, bár nem kevésbé,szigorú. Elöntött a verejték a gondolatra, hogy mi lett volna, ha könnyelműen megpróbálom magammal hozni a szőke bajuszú táskáját. Bár őszintén szólva még most sem tudtam logikus magyarázatát adni, hogy miért rejtettem el a légkondicionálóban. Valami belső hang ezt súgta, 24 és kész. A belső hangokkal pedig nem érdemes vitatkozni. Megragadtam a bőröndömet, és éppen a kijárat felé igyekeztem, amikor közvetlenül a fejem felett megszólalt a hangszóró. Az eddig érthetetlen szöveg helyett tiszta angolsággal szóit, olyan tisztán, hogy szinte meglepődtem. Attól pedig, amit mondott, letettem a bőröndömet a földre, és éreztem, hogy libabőr fut végig a hátamon. - Mr. Leslie L. Lawrence San Franciscóból -mondta a kellemes női hang -, Mr. Leslie L. Lawrence, aki a PANAM-géppel érkezett, kérjük, fáradjon az információhoz. Éppen a kijárati ajtóval szemben álltam, és szép lassan az az ötletem támadt, hogy mi lenne, ha ügyet sem vetnék a hangszóróra, hanem óvatosan kioldalognék a szabadba. Igen ám, de mit érnék vele? Legfeljebb elodáznám a találkozást azokkal, akik keresnek. A rendőrséggel. Merthogy ők keresnek, abban biztos voltam. Csak gratulálni tudtam nekik, amiért ilyen gyorsan kinyomozták, hogy én ültem a szőke baju-szúval egy sorban. Még egyszer végiggondoltam mindent. Semmi olyasmi nincs nálam, amibe beleköthetnének. Majd azt mondom, hogy nem vettem észre semmit. Végül is nem vagyok felelős ismeretlen útitársaimért. Sóhajtottam, felvettem a bőröndömet, hónom alá csaptam a kézitáskám, és megkerestem az információt. Azt vártam, hogy egy egész rendőrszázad fogad, ehelyett azonban csak egy alacsony, fekete kislány ült a pult mögött, és egészen kiváló angolsá-gával egyre a nevemet ismételgette. Letettem a táskákat, és a pultra könyököltem. - Bocsánat, kisasszony, Leslie L. Lawrence vagyok. Rám nézett, elharapta a mondat végét, és egy piros gombocskával elhallgattatta a hangosbeszélőt. 25 -Jó napot, uram! - mondta rutinmosollyal. -Láthatnám az útlevelét? Elővettem a zsebemből, és a kezébe nyomtam. Belepillantott, aztán már nyújtotta is vissza. - Elnézést, uram. Lehajolt a pult alá, matatott egy kicsit, előhúzott egy táskát, és rátette a pultra. - Még egyszer elnézést, uram. Ezt a táskát küldik önnek. Kérem, uram. Kissé megriadhatott a tekintetemtől. Úgy nézhettem ugyanis rá, majd a táskára, mintha háromfejű borjú jött volna velem szemben a Ferdinánd Marcos sugárúton. A táska ugyanis ugyanaz a táska volt, amit néhány perccel ezelőtt gondos munkával beszereltem a szellőztetőrács mögé. 8. Mintha hipnózisban cselekedtem volna, elvettem tőle, és átemeltem a pult felett. Még mindig riadtan figyelte, mit csinálok: talán arra gondolt, hogy mégiscsak illetéktelennek szolgáltatta ki a csomagot. Megvonaglott az ajka, mintha kérdezni akart volna valamit, de mégsem kérdezett. Igyekeztem nyugalmat varázsolni az arcomra, és csak mutatóban hagytam rajta egy kis meglepett fintort. - Nekem? - kérdeztem felrántva a szemöldökömet. - Ki küldte? __ ' - Nem tudom, uram. Éppen öt perccel ezelőtt léptem szolgálatba. A kolléganőm vette át a küldeményt. De kétségkívül önnek szól, uram. Amennyiben ön Leslie L. Lawrence. Finom kérdés is bujkált a hangjában. - Az vagyok - nyugtattam meg, aztán meglehetősen reménytelenül tettem hozzá: - Nem lehetséges... hogy az, aki küldte, csadorf viselt? 26 Immár ismét mosolyogva rázta meg csinos kis fejét. - Igazán sajnálom, uram. Megköszöntem a kedvességét, megfogtam a táska fogantyúját, és néhány lépést tettem oldalra, hogy kikerüljek figyelő tekintete hatósugarából. Alighanem még mindig azon töprengett, nem követett-e el valami óriási hibát. Ami azt illeti, én is pontosan ugyanezt tettem. Az ördögbe is! Hiszen senki nem tudhatta, hogy melyik géppel érkezem... Úgy szólt a megállapodás, hogy ezen a héten valamelyik nap. Táskáról vagy hasonlóról pedig szó sem volt. Mi az ördögöt akar ez jelenteni? A gyilkosság a repülőgépen, a csadoros nő... a fekete táska... most éppen itt a kezemben! Letettem az enyémet a padlóra, és gondosan megvizsgáltam a másikat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor rövid szemlélődés után meggyőződtem róla, hogy ez a táska mégsem az a táska. Nem az, amelyet elrejtettem. Akkor viszont... Rémületemben megállt a tüdőmben a levegő. Ha ez a táska nem az a táska, akkor nem is gyémánt van benne, hanem... Úristen! Első, reflexszerű mozdulatommal csaknem elhajítottam. A legutolsó pillanatban sikerült csak any-nyira magamhoz térnem, hogy nem eresztettem el a fogantyúját. Éreztem, hogy patakokban ömlik rólam az izzadság, s a tenyeremet undorító, nyirkos cseppek lepik:el. Nyelvem kiszáradtan tapadt a szájpadlásomhoz, mintha napok óta nem ittam volna egy cseppet sem. . Minden erőmet összeszedve fülemhez szorítottam a táskát, de nem hallottam odabentről semmit. Ez valamelyest megnyugtatott ugyan, de nem eléggé. 27 Legszívesebben felordítottam volna, hogy mindenki takarodjék a környékről, mert el akarom hajítani. Hogy mégsem tettem, annak elsősorban az volt az oka, hogy nem óhajtottam már az első pillanatban felhívni magamra a figyelmet. Manilái küldetésem ugyanis, ha nem volt is éppen szupertitkos, mindenesetre magántermészetű, és az ilyesmi nem kedveli a nyilvánosságot. Még mindig a kezemben tartottam a táskát; térdem remegett az izgalomtól. Óvatosan, lépésről lépésre lopakodtam a kijárat felé, és azon imádkoztam, hogy találjak odakinn egy néptelen helyet, ahol magára hagyhatom. Mert hogy nem jó szándékkal ajándékozták nekem, abban biztos voltam. Örökkévalóságnak tűnt, amíg elértem a kijáratot. Az ajtó előtt taxik várakoztak hosszú sorban, s amikor megjelentem az ajtónyílásban, néhány taxis felém rohant. Elhárítóan intettem, aztán meglepett tekintetüktől kísérve, lábujjhegyen befordultam az épület sarkánál. Itt már szerencsére nem találtam senkit, csak néhány rozsdás szemetestartály árválkodott egymásnak döntve. A tartályok fölött háromlábú állványon óriási, kerek digitális óra mutatta a napokat és az időt. Egészen magasan, szinte az épület tetejét Verő pálmafák koronájának a magasában büszke transzparens hirdette legalább öt nyelven: „Üdvözöljük Manilában, a Fülöp-szigetek fővárosában." Ekkor ismét remegni kezdett a térdem, sokkal jobban, mint az előbb. S mintha a távolból, néhány évtized távolából hallottam volna Liu Seng apó hangját, az Aknák Atyjáét, amint felém kiált a felhők közül: „Hajítsd el, fiam, hajítsd el, Liu Len-csi!" Nagy lélegzetet vettem, meglendítettem a karom, 28 és a szeméttartályok irányába dobtam a táskát. Aztán az épület sarka mögé akartam vetni magam, de egy szempillantásnyit elkéstem vele. Az iszonyatos robbanás megemelt: megsüketítve és megvakítva a falhoz vágott. Éreztem, hogy vakolat hullik a fejemre, s egy szeméttartály hangos-sivítással húz el a levegőben. Talán egy egész perc is elmúlhatott, amíg magamhoz tértem. Feltérdeltem, és ügyet sem vetve szakadt ruhámra, kilestem a sarok mögül. A szeméttartályok helyét csinos kis kráter foglalta el: az egyik tartály teteje fenn ült a legközelebbi pálma koronáján. Orromhoz nyúltam: szép, szapora cseppekben folydogált belőle a vér. Valahonnan a távolból halk sípszó hallatszott - legalábbis nekem távolinak tűnt -, a következő pillanatban egyenruhás rendőr bukkant fel mellettem, szájában ezüstösen csillogó síppal. Aztán egy nagyot kattant a fülem, és a kráter mellett megtorpanó tűzoltóautónak már csak a vörös fényeit láttam, pedig szirénáznia kellett, nem is akármilyen hangerővel, Néhány férfi odaugrott hozzám, megfogták a karom, és a szájuk mozgásáról láttam, hogy beszélnek hozzám. Rájuk mosolyogtam, és azt akartam mondani, hogy nyugi, nincs semmi bajom, fiúk. Valahogy azonban nem állt szóra a szám. Ketten tartottak,, én pedig azt figyeltem, ahogy egy sisakos tűzoltó lemászik a kráterbe, és valami után kutat. Lehajolt, s kiemelte a földhalmok közül a tojásdadra deformálódott órát, amely nemrégen még ott függött a szemétedények felett. Megfogta, kitette a kráter szélére, és felém mutatta. Hétfő volt, reggel 8 óra 14 perc, manilai idő szerint. Ez a hét is jól kezdődik. 29 Csak a rendőrségi ügyeleten tisztult ki annyira a fülem, hogy megértettem, miket kérdeznek tőlem. Bizonyos szempontból nem is volt olyan rossz., Némely kérdés előtt habozhattam egy kicsit: úgy tettem, mintha nem hallanék igazán jól. S míg ismét feltették a kérdést, meghányhattam-vethettem magamban a választ. A repülőtér rendőrségi ügyelete sokkal tisztább és takarosabb volt annál, amit el lehet várni egy repülőtéri rendőrségi ügyelettől. Egy, a szoba közepére köpött, sárgálló bételtócsa mindenesetre arról árulkodott, hogy röviddel ezelőtt indiai vendége is volt az őrszobának. No meg arról, hogy a repülőtéri takarítószemélyzet nem kel korán Manilában sem. , Félórát üldögéltem egy puha bőrkanapén a fal mellett, egy tanácstalan kinézetű rendőr őrizete alatt. Láthatóan nem' tudta eldönteni, hogy merénylő vagyok-e, vagy áldozat. Néha rám mosolygott, néha kemény szigort erőltetett az arcára. A szemközti fal mellett hatalmas íróasztal trónolt, egyelőre üresen, sarkán lapos tányérú lámpával, amely igencsak alkalmasnak látszott arra, hogy az asztallal szembehelyezett karosszékben üldögélő páciens arcába világítsanak vele. Nemsokára bejött egy fehér fityulás ápolónő, és nem minden fájdalom nélkül elintézte sérüléseimet. Bejódozta és leragasztotta a térdem, >& csuklóm, a fejem tetejét, és tampont dugott az orromba. Sajnos a.z áldozatokra szánt keretbe új ruha már nem fért, így aztán ott maradtam a kanapén összekötözve, összetamponozva, néhány kék zúzódással felékesítve és olyan rongyosán, mintha egy úthenger alól húztak volna ki. Kétségtelen, ha normális körülmények között így találkozom saját magammal, egyetlen szavamat sem hittem volna el. 30 Csak remélhettem, hogy azok, akik foglalkoznak majd velem, másképpen ítélik meg a helyzetet. Ismét elmúlt tíz perc, s ezalatt volt alkalmam megismerkedni Manila nevezetességeivel, valamint rossz képű terroristák személyleírásával, amelyek néhány sárgult plakát formájában a helyiséget díszítették. Az ablak alatt pálmafa bólogatott, Dél romantikáját csempészve be az ablakon. Ha nem fájt volna minden porcikám, és ha nem vérzett volna az orrom, értékelni tudtam volna a pálmafa kínálta romantikát. így azonban óvatosan megropogtattam a csontjaimat, és azon töprengtem, hogy mi történhetett odakinn a bőröndömmel. Amikor kinyílott az ajtó, a fülem óriásit kattant, mintha csak jelezte volna, hogy hamarosan szükségem lesz rá. Az ajtónyíláson előbb egy a,ranykeretes szemüvegű, orvosra hasonlító férfi lépkedett be, majd két egyenruhás. Szívtam egyet az orromon, és figyelőállásba kényszerítettem magam. Ha nem csalódom, rövidesen kezdetét veszi a kihallgatás. Míg az orvos fölém hajolt, és azt tudakolta, hogy érzem magam, egy hordár behozta a bőröndömet és az utazótáskámat. Nem szólt egyetlen szót sem, csak a fal mellé állította őket. Nem messze tőlem, de ahhoz azért elég messze, nehogy elérhessem. A doktor valami megnyugtatót dörmögött a fülembe bizonyos injekciókról, aztán távozott. Négyen maradtunk a szobában. Őröm, a két frissen érkezett egyenruhás és én. Felemeltem a fejem, és várakozva néztem rájuk. Nem álltam fel, és nem kezdtem beszélni. Tudtam, hogy Keleten és Délen mások a viselkedési normák, mint Amerikában vagy éppen Londonban. Nem jobbak, nem rosszabbak, csak éppen mások. S egyik helyen sem szeretik, ha valaki másképpen viselkedik, mint ahogy elvárják tőle. Csendben maradtam, és közömbös tekintettel 31 figyeltem őket. Úgy tettek, mintha észre sem vettek volna. Nem köszöntek, nem kérdeztek semmit. Kényelmesen hátradőltem, és vártam. Ismét elmúlt néhány perc, közben az idősebbnek látszó, meglehetősen kövér, kefebajuszú, hullámos hajú rendőrtiszt egy kupac iratot kotort ki a nyikorgó fiókból, és az asztalra dobta őket. Leült az asztal mögé állított két szék egyikére, belelapozott a papírokba: néha felemelte a fejét, és rám sandított. A másik rendőr magas volt, karcsú, innen a harmincon. Olajos fekete haja lazán simult a fejére; jobb oldalon gondosan elválasztva. A bajuszossal ellentétben, mosoly játszott az arcán, bár csak egyszer fordult felém. Akkor viszont, legnagyobb meglepetésemre, felrántotta az orrát, és szinte észrevétlenül kacsintott, mintha bátorítana. Újabb tíz perc elmúltával a fiatal kinyitotta az ajtót, kiment, és néhány pillanat múlva három papírpohárral tért vissza. Orromat megcsapta a kávé illata. Igazán nem bántam volna, ha megkínálnak engem is. A kövér, barátságtalan képű mintha olvasott volna a gondolataimban. Elvett egy poharat, és felém nyújtotta. - Kér egy kávét? - Köszönöm. Egészen jól beszélt angolul, némi furcsa mellékízzel. Megvárta, míg felhörpintem, aztán a karosszékre mutatott. - Megkérhetném, hogy itt foglaljon helyet? Készségesen felemelkedtem, de felszisszentem, és nyomban vissza is estem. Most éreztem csak, hogy pokolian fáj a derekam. Óvatosan feltápászkod-tam, és odabicegtem a karosszékhez. Érdeklődve szemlélték a jelenetet, de eszükbe sem jutott, hogy segítsenek. Ebből ismét arra kö- 32 vetkeztettem, hogy alighanem tettes vagyok a szemükben, és nem áldozat. Csak óvatosán, nagyon óvatosan! Mindketten az asztal túlsó oldalán foglaltak helyet, a lámpát azonban nem fordították felém. Már csak azért sem, mert a nap közben besütött az ablakon. A fiatalabb a szemembe nézett, és bátorítóan mosolygott. Visszamosolyogtam, de gyanítottam, hogy nem lehet valami bizalomgerjesztő a mosolyom. A bajuszos félretoíta a papírokat, és végre kegyeskedett minden figyelmét nekem szentelni. - Na igen - mondta. - Tulajdonképpen el is kezdhetjük, ha nincs ellene kifogása. Ez itt Hernan-dez hadnagy, én pedig Paz-Marin százados vagyok... Alighanem beszélgetnünk kellene, Mr. Lawrence. Nem gondolja? - Alighanem - hagytam rá. Láttam rajta, nem tetszik neki, hogy nem vagyok nagyon megijedve. Nyilván azt szerette volna, ha amint rám néz, belecsinálok a nadrágomba. Megrázta a fejét, és összeráncolta a szemöldökét. - Láthatnám az útlevelét? Benyúltam rongyaim alá, és kikotortam. Szerencsére épségben maradt, csak a brit címer alatt sötétlett valami gyanús folt. . Elvette, megnézte, megszagolta, s alighanem konstatálta, hogy a robbanás szaga érződik rajta. - Tehát ön angol? - mondta kérdő hangsúllyal. - Brit állampolgár vagyok. Letette az útlevelet az asztalra anélkül, hogy belelapozott volna. - Mi nem nagyon szeretjük az angolokat -mondta váratlan hévvel. - Van ellene kifogása? Olyan érzésem támadt, mintha ez a nagydarab, kövér rendőr provokálni akarna. Mintha csak arra 33 várna, hogy bepörögjek, s akkor a képembe mászhat. Úgy döntöttem, nem szerzem meg neki ezt az örömet. Az előkelő angol urat fogom játszani, bár őszintén szólva nem rajongok túlságosan ezért a szerepért. - Nincs - mondtam nyugodtan. - Apropó, megenged egy kérdést, százados? - Kérem? - Van ebben az izé... országban brit konzulátus? Rám bámult, és összehúzta a szemöldökét. - Nagykövetség van. Meglepetésemben kerekre nyitottam a szemem. - Nagykövetség? Ó, igazán meglepő... Azt hittem, hogy az csak nagyobb... izé... országokban van. Gondolja, hogy kapcsolatba léphetnék velük? Hernandez lehajtotta a fejét, és alig tudta palástolni jókedvét. Paz-Marin százados előhúzott egy gyufaszálat valamelyik zsebéből, és dühösen kettéharapta. Kiköpte a fél gyufákat a földre, s amikor ismét az arcomba nézett, már jóval barátságosabb volt a tekintete. - Természetesen kapcsolatba léphet a követségével. .. ha a kihallgatásnak vége. Óhajt még valamit? - Szeretnék átöltözni - mondtam. - Semmi akadálya. Lopez majd átkíséri a mosdóba. Lopez átvitte a bőröndömet a szomszédos toalett mosdójába, és kíváncsi szemmel bámulta, ahogy levetettem megviselt rongyaimat, megmosakodtam, megborotválkoztam, fehérneműt és inget cseréltem. Alighanem évekig lesz mit mesélnie a szomszédainak, ha beköszönt az esős évszak, és a mani-lai rendőrök, belefulladnak az unalomba. Jó félóra múlva ismét csak ott ültem előttük a széken. Ekkor már igazi angol úr voltam, csak a szivar hiányzott a számból, és az esernyő a kezemből. Paz-Marin százados elővette immár hagyomá- 34 nyosnak mondható gyufaszálát, és a szájába tette. Én meg, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, előhúztam a pipámat, megtömtem, és lassan, kiélvezve a szipákolás rítusának minden apró örömét, meggyújtottam az illatos dohányt. Szó nélkül bámultak rám, majd a füstkarikákra, amint könnyedén szálltak a trópusi levegőben. - Na igen - mondta végül a százados, elszakítva tekintetét a karikákról. - Tehát ön Leslie L. Law-rence és brit állampolgár. Továbbá a PANAM-géppel érkezett San Franciscóból. Foglalkozása? - Professzor. - San Franciscóban? - Nem. Londonban. - Akkor mit keresett San Franciscóban? Hátradőltem a székben, és újabb karikákat fújtam a mennyezet felé. - Magánügy, százados. Persze amennyiben szükséges lesz, meg fogom mondani. - Rendben van - adta meg magát. - De az csak nem titok, hogy miért jött Manilába? - Egyáltalán nem az - mondtam. - Valaki meghívott. - Tehát turista? - Bizonyos értelemben igen. - Mi az, hogy bizonyos értelemben? - Határozott céllal érkeztem. Valaki ugyanis idehívott. - Aha! És miért? - Hogy vásároljam meg a lepkegyűjteményét. Azt hiszem, erre igazán nem számított. Akárcsak a másik: Hernandez főhadnagy sem. Mindketten szájtátva bámultak rám. Paz-Marin megtörölte az orrát a keze fejével, és egyenesen a szemembe nézett. - Mondja még egyszer! - Azért jöttem Manilába, hogy egy lepkegyűjteményt vásároljak - ismételtem engedelmesen. Kissé felemelkedett, és előrehajolt az asztal felett. 35 - Miért? Ki maga? - Ki lennék? Hiszen mondtam, hogy egyetemi tanár vagyok. Lepkékkel és rovarokkal foglalkozom. Számos tanulmányt és könyvet írtam az Ízeltlábúakról. Szinte megállt a levegő a szobában. Alighanem életükben nem láttak még olyan fura fickót, aki azzal szórakozik, hogy bogarakat fogdos magának. Paz-Marin viszonylag gyorsan feldolgozta a meglepő hírt. Ravaszul nézett a szemembe, mintha sejtené, hogy ki rejtőzik a bogarász álarca mögött. - Tehát egy lepkegyűjteményről van szó. És ön meg akarja vásárolni. így van? - így- - Itt, Manilában? -Itt. - Akkor - csapott le rám diadalmasan - ha ön Londonban bogarász, miért nem onnan jön, miért San Franciscóból, mi? Erre válaszoljon! Szívtam kettőt a pipámon. -¦Hát... az a helyzet - kezdtem -, hogy nem magamnak, akarom megvásárolni a lepkegyűjteményt. - Hanem kinek? - A San Franciscó-i egyetemnek. - Csakugyan? - Csakugyan. - És miért nem ők vesznek maguknak lepkét, ha szabad kérdeznem, miért ön? Csupa ravasz kérdést tett feí; legalábbis ő annak hitte. Mégis meg kellett őriznem a komolyságomat, amire ezeregy okom is volt. Többek között az, hogy nem hittem neki. Alighanem sokkal ostobábbnak tetteti magát, mint amilyen valójában. Nem is beszélve Hernandezről, aki csak hallgat és mosolyog. Mint a harapós kutya, amelyik nem ugat. Sóhajtottam, és magyarázatba fogtam: - Tudja, százados, mi, rovargyűjtők meglehetősen jól ismerjük egymást. Elküldjük egymásnak a 36 publikációinkat, kongresszusokon személyesen is összefutunk, tudjuk, hogy ki mire specializálta magái. - Ezt hogy érti? Nézze csak... vannak, akik például a földben élő rovarokra szakosodtak, és nem sokat értenek a vízben élőkhöz. S ugyanez fordítva. - Á! - derült fel az arca. - Eszerint ön a lepkékre specializálta magát., ; - Ahogy mondja, százados- bólintottam. - Nem szoktam dicsekedni, de... jó nevem van a nemzetközi tudományban mint lepkeszakértőnek. - Értem, Mr. Lawrence. - Néhány évvel ezelőtt egy konferencián a friscói egyetem rektora megemlítette, hogy szükségük lenne néhány nagyobb rovargyűjteményre. Elsősorban lepkékre. Megbízott, ha a nemzetközi piacon felbukkanna ilyesmi, segítsek megvásárolni nekik. Paz-Marin összedörzsölte a tenyerét. - És ön vásárolt? -Természetesen. Azaz tulajdonképpen eddig még csak egyet. Egy belső-ázsiai lepkegyűjteményt. - Mennyiért? - Ez szakmai titok, százados. Ismét összevonta a szemöldökét. - Én... egy robbantásos merénylet ügyében nyomozok... - Akkor sem árulhatom el - mondtam nyomatékosan. - De a megbízóm elmondhatja magának. A San Franóiscó-i egyetem tanácsa. Nem hiszem, hogy megtagadnák öntől a felvilágosítást. Ekkor Heraandez váratlanul közbeszólt: - Százezer körül? Elmosolyodtam. - Túl olcsó gyűjteményt nem vásárolunk. - Háromszáz? - Túl drágát sem. Paz-Marin elképedve bámult rám. - Kétszázezer dollár egy lepkegyűjtemenyért! Ez. . őrültség! 37 Megvontam a vállam. - Van, aki képeket vásárol, van, aki drágaköveket. Van, aki lepkét. ízlés dolga. Én például lepkét vennék, ha lenne kétszázötvenezer dollárom. - Tehát ön azért jött Manilába, hogy megvegyen több mint kétszázezer dollárért egy lepkegyűjteményt a San Franciscó-i egyetemnek. így van? -így. - Ertem. Es ha nem titok, megkérdezhetem, hogy ki az eladó? Haboztam egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha megmondom. Sokkal veszélyesebb titkolnivalók is fekszenek a gyomromban, mint a gyűjtemény gazdájának a neve. - Davide Melotti - mondtam. - A Melotti export-import cég tulajdonosa. Bizonyára hallott róla, százados. Könnyedén megszívtam a pipám, és vártam, hogy mondjon valamit. Ahogy azonban szembenézett velem, leírhatatlan kifejezéssel az arcán, és ahogy Hernandez képéről is elröppent a vidám mosoly, megéreztem, hogy valami baj történt, iszonyú nagy baj. Fújtam egy kékesszürke felhőt, és igyekeztem mögéje rejtőzni. Legalább addig, amíg sikerül összeszednem a gondolataimat. Paz-Marin visszaroskadt a székébe, és Hernan-dezre nézett. Az vissza rá. A százados nagyot nyögött, és letörölte homlokáról az izzadságcseppeket. - Tehát ön azt állítja - kérdezte az izgalomtól rekedt hangon -, hogy Davide Melotti volt az, aki önnek el akart adni egy Fülöp-szigeteki lepkegyűjteményt kétszázötvenezer dollárért? - Mondtam, hogy az ár... - Ez most nem érdekes - szakított félbe. - Ő volt, vagy nem? - Persze hogy ő - mondtam most már én is emelt hangon, és éreztem, hogy valami ismeretlen, fenyegető érzés kúszik fel a torkomon. - Azt hiszem, 38 könnyen megbizonyosodhat róla. Csak egy telefon. ,. Megcsóválta a fejét, és szinte szomorúan nézett a szemembe. - Nem fog menni - mondta halkan. - Hacsak nincs protekciója az Úristennél. Senhor Davide Melottit ugyanis tegnapelőtt este meggyilkolták. Az isten áldja meg, ember, nem oltaná el végre azt a büdös pipáját? 10. Őszintén szólva erre nem számítottam. A két rendőr fürkésző tekintettel vizsgálta az arcomat, amin alighanem a legkülönbözőbb érzelmi hullámok vonultak végig. S míg az arcom hullámzott, mint a tenger, belül lázasan gondolkodtam, és igyekeztem összerakni a szétdobált mozaikkockákat. A csadoros nő a gépen. .. a fickó a gyémántokkal... a robbanó táska... kinyírják Melottit... hogy az ördögbe?! Valami nem stimmel, méghozzá nagyon nem stimmel! - Mikor? - kérdeztem rekedten. - Tegnapelőtt este 8 körül - mondta a százados. - Az irodájában. Tudja, hol van? - Természetesen - mondtam -, hiszen megkaptam a címét. Ott kellett volna felkeresnem. Intramu-rasban, a belvárosban. A Magellanes Drive-on. - Mikor? - Ma délután... illetve azon a délutánon, amikor megérkezem. Előrehajolt, és összerántotta a szemöldökét. - Nem volt fixálva az érkezése? - Tulajdonképpen nem. Bármelyik napon jöhettem volna ezen a héten. így szólt a megállapodás. - Hm! Nem tartja furcsának? - Miért tartanám? Említettem, hogy Londonban tanítok. Amikor megkaptam a megbízatást, még nem tudtam, hogyan tudok elszabadulni London- 39 ból. Nálunk meglehetősen szigorúak az előírások. Nem hagyhatom ott a diákjaimat. Helyettest kell állítanom, ha elmegyek valahová. - Értem. - Ez pedig időbe telik. Amikor megjött a távirat San Franciscóból, elvállaltam ugyan a megbízatást, de nem tudtam pontos időpostot adni. Abban maradtunk, hogy ezen a héten jövök Manilába. S a dolgok úgy alakultak, hogy már a hét első napján itt lehetek, sajnos... -Furcsa... Miért nem egyenesen Londonból jött, Mr. Lawrence?... Miért kellett felkeresnie Friscót? - El kellett hoznom a csekket-mondtam habozva. - A gyűjtemény árát. Kinyitotta a száját, és nagyujjával megkocogtatta a fogait. - Láthatnám? Kelletlenül kihúztam a tárcámat, és eléje tettem az egyetem csekkjét, amely kétszázötvenezer dollárról szólt. Úgy vette el, mintha attól félne, hogy felrobban. Hernandez hadnagy felágaskodott, és átlesett a válla fölött. - Ejha! Két és félszáz ezer dolcsi. Úristen! És mindez lepkékért! Megáll az eszem! Honnan az ördögből tudták, hogy pont ennyibe fog kerülni? - Ennyit ér egy teljes lepkegyűjtemény... beleszámítva az olyan fajokat is, amelyek az utóbbi évtizedek kemizációja következtében kihaltak. És a nagyon ritkákat is. Ennyit ér, és nem többet. Az egyetem ennyit hajlandó fizetni érte. Illetve lett volna, ha... - Még egy utolsó kérdés lepkeügyben - hajolt előre Hernandez hadnagy. - Honnan tudhatta Mr. Melotti, hogy önök lepkegyűjteményt óhajtanak vásárolni? - A szakfolyóiratokból. Több rovartani folyóiratban hirdettünk, illetve az egyetem hirdetett. Mr. Melotti nyilván olvasta valamelyikben. 40 Paz-Marin szinte sajnálkozva ingatta meg a fejét. - Nem hiszem, Mr. Lawrence. Sőt szinte kizártnak tartom. Agyamban valami riadót dobolt, de egyelőre nem tudtam összeszedni a gondolataimat. - Miért? - kérdeztem tétován. - Miért ne olvashatta volna? Paz-Marin felállt, és fenyegetően szembenézett velem. ¦- Csak azért - mondta, és megbökött a mutató-ujjával -, csak azért, mert Mr. Melottit a büdös életben nem érdekelték a rovarok. Legfeljebb csak azok, amelyek a cukornádültetvényét zabálták, azokat viszont irtotta tűzzel-vassal. - De a lepkék... - Melotti nem tudott megkülönböztetni egy lepkét egy denevértől, ebben biztos lehet, Mr. Lawrence. Ismertem jól a fickót. Annyira érdekelték a lepkék, mint engem a vízilóvadászat. Őszintén szólva paff voltam. - Akkor... mi a fenéért hívott ide engem... illetve mi a fenéért akart... illetve... Paz-Marin százados visszaült a székébe, és felemelte a ceruzáját. - Hát ez a kérdés, Mr. Lawrence. Ez az egyik oka annak, hogy most beszélgetünk. 11. Látszólag még mindig bamba képpel ültem, de már feltettem magamnak egy csomó kérdést, amelyekre megpróbáltam választ keresni. Az első mindjárt az volt: vajon véletlen-e, hogy éppen én kerültem Manilába? Mi van akkor, ha éppen engem akartak idecsalni? De miért kellett idecsalni? A válasz, egyértelmű. Különben nem jöttem volna. Ez esetben tehát rám nem mint bogarászra volt szüksége Melottinak vagy akárkinek, hanem mint... 41 Éreztem, hogy hideg veríték folyik a hátamon. Melotti vagy akárki, a név most nem fontos, valami miatt Manilába akart hívni. Tudta, hogy ha elmondja, mi a célja velem, nem jövök, ezért cselt eszelt ki, nem is akármilyet. Olvasta a hirdetést a rovartani lapokban, és kiszagolta, hogy a friscói egyetemnek én vagyok a szakértője. Ha tehát a friscóiak jelentkeznek a hirdetésre, én jövök átvenni az árut. Ügyes, roppant ügyes... - Hát így állunk, Mr. Lawrence.- szakította félbe gondolataimat Paz-Marin. - Meséljen valamit a maga kis robbanó táskájáról is. Elsősorban ugyanis ez érdekel bennünket. ' Villámgyorsan végiggondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy elmondhatom a teljes igazságot. Sőt el is kell mondanom. - Roppant egyszerű - mondtam. - Kijöttem a vámvizsgálattól, és hallottam, hogy a hangszóró a nevemet ismételgeti. Kért, hogy menjek az információhoz. -No és ön odament? - Természetesen. Miért ne mentem volna? - Ezután? - Hát... ott állt egy hölgy, és éppen a nevemet mondta be egy mikrofonba. - Hogy nézett ki? - A mikrofon? Csak nézett rám: nem úgy festett, mint aki értékelné a humoromat. - Na igen - mondtam csüggedten. - Csinos volt, és valamiféle egyenruhát viselt. Szürkét. - Felismerné? - Talán. Bár őszintén szólva nem figyeltem meg az arcát. -Tovább! - Közölte velem, hogy valaki otthagyott nekem egy csomagot, majd a pult alá nyúlt, és előhúzott egy fekete táskát. 42 - És maga? - Elvettem tőle. Természetesen. - Mit gondolt, ki küldte? - Hát... az első gondolatom az volt, hogy bizonyára Melotti. Más ugyanis nem tudhatta, hogy ideutazom. - Stop! Melotti sem tudhatta, hogy ma érkezik. Éppen ön mondta az előbb! - Pontosan. Ez volt az, ami engem is megdöbbentett. Csakhogy ekkor már a kezemben volt a táska. -Ezután? Töprengtem, hogy mit válaszoljak. Biztos voltam benne, hogy nem hiszi el, amit mondani fogok. Mégis el kellett mondanom, hiszen nem mondhattam mást. Akármit mondanék is, csak még jobban belemásznék a mocsárba. Bár már így is benne voltam nyakig. - Megéreztem, hogy robbanni fog. Hernandez megcsóválta a fejét, Paz-Marin pedig sajnálkozva nézett rám. - Maga? -Én. - Mióta ért egy bogarász a pokolgépekhez? Nagy lélegzetet vettem, aztán-kinyögtem, amit talán nem kellett volna kinyögnöm: -Valaha... foglalkoztam ilyesmikkel. A háborúban a RAF, a Királyi Légierő katonája voltam a Távol-Keleten. Eltátották a szájukat, úgy bámultak rám. - A japán fronton? - kérdezte Hernandez. Bólintottam. - Ott tanult meg bánni az aknákkal? - Sajnos"... sokat felejtettem. Ismertem odaát Kínában valakit, aki megtanított a robbanószerkezetekre. Ő úgy mondta, hogy az akna lelkét kell megismerni... Liu Sengnek hívták. S bár azóta valamelyest megkoptak az érzékeim, úgy látszik, nem felejtettem még el mindent. 43 I Most már jóval nagyobb tisztelettel néztek rám, mint eddig. Nagyobb tisztelettel, de óvatosabban is, mint amikor a kiscicáról kiderül, hogy nem is cica, hanem tigris. - Tehát megérezte, hogy a táskában robbanószerkezet van... Ketyegett? - Dehogy! - mondtam. - A digitális nem ketyeg. Hogy is mondjam csak... Bizsergett tőle az ujjam begye. - Az ujja begye? - Hogy is magyarázzam... Amikor egy táskát tartok a kezemben, amiben bomba van, bizseregni kezd az ujjam begye. Nem hiszik? - Nem - mondta tömören Paz-Marin. - Még sosem hallottam ilyet - csóválta a fejét Hernandez is. - Pedig így van. Most is megéreztem a bombát, és megpróbáltam megszabadulni tőle. Úgy, hogy lehetőleg senkiben ne tegyen kárt. - Tiszteletre méltó humanizmus - morogta Paz-Marin. -. Mit csinált azután, hogy átvette a táskát? - Természetesen a kijárat felé igyekeztem. Megpróbáltam eldobni odakinn. Csakhogy, amint azt maguk is tudják, nehéz a taxisoktól megszabadulni. Az épület sarka mögött, a szeméttárolóknál találtam szabad helyet. A nagy óra alatt. Ott aztán eldobtam. - Ez kétségtelen - mondta a százados. - Ami azt illeti, meg is van a nyoma. - Ez minden - mondtam: A százados tenyerébe hajtotta az állat. - Tehát, ha jól értem, Mr. Lawrence, a dolog a következőképpen áll: ön megérkezik San Francis-cóból anélkül, hogy azt a férfit, akitől a lepkegyűjteményt óhajtja megvásárolni, értesítette volna érkezése pontos időpontjáról. Leszáll a repülőgépről, hallja, hogy az információ az ön nevét ismételgeti. Odamegy, ahol is átnyújtanak önnek egy táskát^Üe azt nem közlik, hogy ki küldte. Ön átveszi, ráteszi 44 a kezét, mire bizseregni kezd az ujja begye. Ebből, ami egyébként a világ legtermészetesebb dolga, azonnal rájön, hogy a táskában bomba van, és rövidesen robbanni fog. Mivel nem akarja, hogy a repülőtér épületéről lepotyogjon a málló vakolat, kirohan az ajtón, és annak ellenére, hogy állítása szerint még soha nem járt a manilai repülőtéren, azonnal megtalálja azt az egyetlen, viszonylag nép-telen helyet, ahol eldobhatja kis bombáját. Jól mondom? - Az iróniát leszámítva jól. - Helyes. Azután megpróbálja bemesélni a helyi rendőrség két tiszteletre méltó képviselőjének, hogy mindez így igaz, és fogalma sincs róla, miért történt mindez. Nem tudja, ki küldte a táskát, és egyáltalán semmit^ sem tud. Fogalma sincs, mi történik ön körül. így van? ¦ - így- Felpattant, elrohant az asztal mellett, és rám vetette magát. - - Vigye el magát az ördög, ha. nem énekel, szétverem azt a piszkos angol képét! Beszélj, te, vagy megöllek! Elkapta a nyakam, és fojtogatni kezdett. Őszintén szólva elszoktam már a rendőrségi kihallgatásoktól, attól meg különösen, hogy kihallgatás ürügyén megpróbálják kiszorítani belőlem a lelket. Megemeltem az öklöm, hogy egyetlen csapással elaltassam, de végül is nem sújtottam le rá. Idegesített, hogy Hernandez az övéhez kapkod, és bármennyire barátságosan mosolygott is korábban, kilyukaszthatja a bőröm, ha kárt teszek a főnökében. Éppen ezért szép nyugodtan elkaptam Paz-Marin csuklóit, és lefelé szorítottam őket. Közben pedig úgy gügyögtem neki, mint a hisztériás kisgyereknek szokás, akit harcedzett szülője megpróbál lecsillapítani. - Csak nyugi, főnök, nyugi! Ha megnyugszik, 45 I majd megbeszéljük a dolgot! Nyughass már, ha mondom! Egy darabig még ficánkolt a kezem között, aztán elcsendesedett. Hernandez elvette kezét az öve tájékáról, és érdeklődve figyelte, melyikünk az erősebb. Amikor látta, hogy Paz-Marin keze lehanyatlik, elismerően cuppantott. A százados úgy állt előttem, mintha villám sújtotta volna. Fejét lehorgasztotta, majd sarkon fordulva kirohant a szobából. Leroskadtam a székre, és elképedve bámultam utána. Hernandez megkerülte az asztalt, aztán velem szemben ráült a szélére. - Kicsit dilis - mondta -, de rendes ember. - Mi az ördög ütött belé? - kérdeztem értetlenül. A hadnagy cigarettára gyújtott. - Állítólag lelépett a felesége egy angollal. Most már érti? Különben nem áll jól a szénája, miszter. A főnök megpróbálja behúzni magát a csőbe, akár bűnös, akár nem. Úgy érzi, keresztes hadjáratot kell viselnie az angolok ellen. Ha rajta múlik, minimum tíz évre búcsút mondhat a szabadságának.. Éreztem, hogy összeszorul a torkom, és egyre nehezebben veszem a levegőt. - És ön? - kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Megvonta a vállát. - Személyi sérülés nem történt. Emberéletben nem esett kár. Csak hát a törvényeink... tudja. - Ide figyeljen - mondtam -, akárhogy áll is a dolog, bizonyítékom van rá, hogy a táskát itt nyomták a kezembe. Hátha összetévesztettek valakivel? - Aligha - mondta bánatosan. - Éppen ön mondta, hogy a hangosbeszélő ismételgette a nevét. 46 Többször is határozottan állította - nézett rám szemrehányón. Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy'a hadnagy segíteni akar. - Azonkívül - morogta még bánatosabban -azt sem lehet kizárni, hogy a robbanószerkezetet úgy hozta magával a repülőgépen. Ezt pedig még szigorúbban tiltják a törvényeink. - Maga megőrült! - pattantam fel. - Hiszen a vámnál megnézték a .csomagomat! . Megvonta a vállát. - Attól még benn lehetett a robbanószer. Mondjuk, a vámosok nem vették észre. - De hát mondom, hogy úgy kaptam a táskát az információnál! Erre bizonyítékom van. Követelem, hogy keressék meg azt a lányt, aki az információban ült, és... - Senki sem láthatott bele abba a táskába -mondta szelíden. - Lehetséges, hogy ön egy olyan táskát kapott, amiben nem is volt robbanóanyag. Bőröndöm mellett heverő útitáskámra mutatott. -Ezt ni! - Maga megőrült! - Dehogy! En csak azt mondom, amit a bíróság fog állítani, az, amelyik elítéli magát tíz-tizenöt évre. Érti, miszter? Valaki csodajói megtervezte ezt az egészet. Ön behozta a robbanószerkezetet az országba, aztán, hogy a gyanút elterelje magáról, cinkostársa segítségével hozzájutott egy másik táskához. Hogy miért történt mindez, még nem egészen világos előttem... De hogy volt valami nyomós oka, abban biztos vagyok. Azt hiszem, a terve mégsem volt tökéletes. Önnek el kellett volna juttatnia valahova vagy valakinek a robbanóanyagot, csakhogy valahol hiba történt. A táska felrobbant, és vele együtt csaknem ön is. - Csak nem képzeli, hogy belemegyek egy olyan buliba, ami az életembe kerülhet? - Dehogyis! - mondta mosolyogva. - Csakhogy 47 baleset mindig előfordulhat. Sosem hallott még olyat, hogy terroristák felrobbantak a saját bombáiktól? - De hát ez... ez... őrültség! - Sajnos a legszomorúbb valóság - mondta, és megsimogatta simára fésült haját. - Amióta az iszlám felkelők mozgolódnak... - Iszlám felkelők? - Na persze - mosolyodott el -, ön bizonyára nem hallott róla, hiszen a Fülöp-szigetek messze vannak Angliától. Nekünk is megvannak a magunk terroristái. Tudja, délen van néhány millió emberük, akik az iszlám fanatikus hívei. Önálló államot akarnak, és iszlám törvénykezést. Azonkívül, persze, feldarabolni az országot. Marcos elnök statáriumot hirdetett ellenük, és mivel kedvenc fegyverük a robbantás, a robbanóanyagokra is. Igen súlyos esetben életfogytiglan tartó börtön vár arra, aki robbant, vagy aki engedély nélkül robbanószert tart magánál. Hát így áll a helyzet - tette hozzá sóhajtva. , - Követelem, hogy szembesítsenek az információs lánnyal! - kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Lecsusszant az asztalról, és fejcsóválva megállt előttem. - Higgye el, segíteni szeretnék magán. Ha "ki akar mászni a lekvárból, fogadja meg a tanácsaimat. Először is azt a szót, hogy „követelem", mostantól kezdve felejtse el, oké? - Oké - nyögtem. - Másodszor: ne akarja, hogy szembesítsék az információs lánnyal. Hallgasson rám, jó? - De... miért ne akarnám? - Mert a Manila International repülőtéren újabban kizárólag férfiak teljesítenek szolgálatot az információban. .. Világos? Az ügyeletes pedig esküszik, hogy egy percre sem hagyta el az ügyeleti helyiséget, és semmilyen táskát nem adott át magának. 48 Őszintén szólva úgy éreztem magam, mint a légy, akit a pók röpke másodpercek alatt befont a hálójába. Ha szerencsém van, húsz évvel megúszom életfogytiglan helyett. . 12, Néhány percig némán bámultunk egymásra, s ez elég volt ahhoz, hogy felmérjem a helyzetemet. Ostoba módon besétáltam egy kitűnően felépített csapdába. Mentségemre szolgáljon persze, hogy fogalmam sem volt a csapda létezéséről. Azzal kezdődött az egész, hogy elcsaltak Manilába, megajándékoztak egy táska robbanószerrel, éppen ott, ahol statárium van ilyesmire. Ügyes, roppant ügyes... Azt azonban még most sem értettem, hogy a gyilkosság a gépen és a csadoros nő hogyan kapcsolódik mindehhez. Továbbá a táska gyémánt és Me-lotti halála. Idáig értem éppen, amikor az ajtó kitárult, és Paz-Marin százados viharzott be a szobába. Arcán nyoma sem volt már bánatnak vagy kétségbeesésnek; marcona rendőr volt, semmi több. Hangos krákogással benyomult az asztala mögé, levágta magát a székére, megsimogatta göndör haját, aztán a hóna alatt tartott dossziét lecsapta maga elé. A hirtelen támadt légörvény nyomán porszemek milliói emelkedtek a magasba, hogy a szellő szárnyán az ablak felé vitorlázzanak. Paz-Marin kinyitotta a dossziét, rábámult egy papírlapra, megkocogtatta a fogait,, aztán felém vakkantott: -Jöjjön ide! Felálltam, és odasétáltam az asztalhoz. Elém tolta a papírt, és megfordította. Nagy alakú fénykép hevert előttem, amely az első pillantásra semmit nem ábrázolt. Ahogy jobban megnéztem, szabálytalan krikszkrakszokat véltem felfedezni 49 rajta. Hasonló volt egy igen rossz állapotban lévő mongol sziklafelirat fényképéhez. - Mit szól hozzá? - kérdezte. Úgy bámultam a képre, hogy majd kiesett a szemem, közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ismét hintába ültettek, és valamiféle lélektani teszttel azt akarják bebizonyítani, hogy nem vagyok normális. - Nem tudom, mi ez - mondtam mogorván. - Húzza ide a székét! Odahúztam. -Üljön le! Leültem. - Nézze meg gondosan. Nagyon gondosan. Hátha felismer valamit rajta. Nagyon fontos... talán önnek is. Első ízben éreztem valamit a hangjában, ami mintha együttérzésféle lett volna. Persze lehet, hogy tévedtem. Mindazonáltal komolyan a képre meredtem, és megpróbáltam megfejteni a krikszkrakszok értelmét. Ahogy egyre erősebben néztem, meglepő módon tisztulni kezdett a kép. Felülső részén legömbölyödő szürkeség bontakozott ki, ami akár egy emberi váll is lehetett, a kép alsó végén pedig mintha egy csípő körvonalai látszottak volna. - Egy ember háta? - kérdeztem. - Csak nézze tovább! Tovább néztem, és a krikszkrakszok is kezdtek összeállni. Előbb néhány ág fonódott össze fakoro-nává, majd a törzset is ott láttam alatta, s néhány gyökeret a legvastagabb vonás körül. A törzsön mintha valami egészen apró, miniatűr írás látszó-dott volna, de olyan apró, hogy képtelen voltam kivenni a betűket. - Tetoválás? - kérdeztem. Válasz helyett a krikszkrakszokra mutatott. - Na, mi ez? - Hát... alighanem egy fa - mondtam tétován, 50 Elővett egy gyufaszálat, és kettéharapta. A szemem sarkából láttam, hogy nagy cseppekben folyik arcáról az izzadság. - Milyen fa? Ha nem lettem volna olyan helyzetben, amilyenben voltam, felnevettem volna. Hogy a fenébe lehet megállapítani egy stilizált faábrázolásról, hogy... Hohó! Az ördögbe is... várjunk csak! A jellegzetes ágak, a nyúlánk törzs... a gyökerek... - Narra! - kiáltottam fel. - Pterocarpus indicus! Egy mahagónifajta. Elégedetten hátradőlt, és letörölte a verítéket a homlokáról. - Bravó, Mr. Lawrence! Nem is tudtam, hogy a rovarokon kívül a fákhoz is ért. - Csak amennyire a rovarokhoz szükséges -mondtam segítőkészen. - Hiszen tudnom kell, hogy milyen fán milyen rovarok... - Tehát ön szerint egy narrát ábrázol. Hm, szerintem is. És maga mit mond, Hernandez? - Hát... nem ismerem a fákat. - Mi ez? Tetoválás? - kérdeztem másodszor is. Paz-Marin hátradőlt a székében, és a régi helyett új gyufaszálat dugott a szájába. - Nem az - mondta aztán komoran. - Egyáltalán nem az. Említettem ugyebár, hogy azt a férfit, azt a Davide Melottit, akitől ön lepkegyűjteményt szándékozott vásárolni, tegnap este meggyilkolták. Méghozzá nem is akárhogy, Mr. Lawrence. Egy drótból reszelt, hosszú, tűszerű fegyvert szúrtak a szívébe, amely fanyélben végződik. Megölték, aztán kihúzták a fegyvert a sebből, a férfiról lehúzták az inget, és az árral, vagy hogy is nevezzem, ezt az ábrát karcolták a bőrébe. Jól ismerte fel, Mr. Lawrence; ami itt fekszik ön előtt, az Melotti hátának a fényképe. És rajta a fa: a narra. Mond ez valamit önnek? - Az égvilágon semmit - nyögtem, és éreztem, hogy ismét széthuílanak fejemben a mozaikkockák, amelyeket így-úgy már összeraktam. - Rendben van - mondta, és kiköpte a gyufaszálat -, akkor beszéljünk talán arról a gyilkosságról, amelyét az ön szomszédságában követtek el a repülőgépen. Ugyanilyen fegyverrel - tette hozzá nyomatékkal. Hernandez hadnagy eltátotta a száját, és csodálkozva bámult egyikünkről a másikunkra. A pók elégedetten dörzsölte a lábát, és tovább szőtte a hálót körülöttem. - Mi történt tehát a gépen? - ismételte meg kérdését a százados. - Hálás lennék, ha őszintén elmondana mindent - tette hozzá fenyegetően. Bár most már mi sem állt távolabb tőlem, mint az őszinteség, nem láttam értelmét, hogy mindent letagadjak, ami a gépen történt. - Hárman ültünk egy sorban - mondtam az igazságnak megfelelően.. - Legkívül'én, középen egy nő, csadorban, legbelül egy férfi. Olyan harminc körüli. Amerikai, és szőke bajusza volt. -Aha! - Kábé az óceán közepe felett viharba kerültünk. Villámlott, miegymás. A csadoros nő többször kiment a WC-re. A szőke fickó meghívott egy whis-kyre, mert attól tartott, hogy lezuhanunk. Úgy gondolta, hogyha már fürödnünk kell, kellemesebb a fürdés, ha egy-két dupla adag van a gyomrunkban. - Persze a bárba mentek, és ittak egyet. - Úgy van. Pontosabban kettőt. Szót sem ejtettem róla, hogy a szőke fickó furcsán viselkedett, és hogy megmarkolta a gigám, mert a táskájához mertem nyúlni. - Azután? - Míg ittunk, lecsillapodott a vihar. Visszamentünk a helyünkre. Azaz a társam már korábban visszament. Én még maradtam egy kicsit. - Ugyan miért? 52 - Nem volt kedvem visszamenni. Aki' kiszolgált. .. a stewardess... olyan csinos volt, és... különben sem voltam még álmos. - Hogy nézett ki a stewardess? -Ahogy visszaemlékszem rá, vállig érő, hosszú, szőke haja volt és... igen, már emlékszem. Kibugy-gyant a sapkája aló!. És lilára volt festve-a szája. Ezenkívül Gabynak hívták. Megmondta a nevét. - Ezután mi történt? - Visszamentem a helyemre.. •- Mennyi idő múlva? - Őszintén szólva nem emlékszem pontosan. Becslésem szerint talán negyedórával később, mint az útitársam. - Amikor visszament, .mit látott? - Azt, hogy alszanak. A csadoros nő is és a másik is. Nem akartam felébreszteni őket. Arról sem szóltam, hogy a szőke fickó az én táskámat szorongatta "az ölében... Jóságos isten, de valóban az én táskám volt-e? - Mi történt reggel? - Arra ébredtem, hogy leszállunk. A csadoros nő ismét elment a mosdóba. Többé nem is láttam viszont. Amikor a gép megállt, és mindenki a leszálláshoz készülődött, útitársam, tudja, a szőke fickó, még mindig aludt. Gondoltani, felébresztem. Ekkor már senki sem volt abban a szalonban, ahol mi ültünk. - A csadoros nő nem jött vissza? - Mondtam már, hogy akkor láttam utoljára, amikor kiment ajmosdóba. - Tehát nem. És a fickó? - Megráztam, de... nem ébredt fel. S ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy... nos, már nem is fog. ' Paz-Mariií szájában megállt a legújabb gyufaszál. - Hogyhogy nem fog? - Mert meggyilkolták. 53 A százados áthajolt az asztal felett, és megmarkolta a zakómat. - Mit beszél? Gyengéden lefejtettem a kezét, amitől felsziszszent, és eltorzult az arca a fájdalomtól. - Az ördögbe is... mondja még egyszer! - A fickót meggyilkolták... De mi van ezen csodálkoznivaló? Valóban nem értettem, hogy mitől indult fel eny-nyire. A vágtató mentőautó, a rohanó ápolónők mind azt mutatták, hogy a pasast megtalálták, méghozzá röviddel azután, hogy elhagytuk a gépet. Neki is tudnia kell róla, különben miért faggatna, hogy mi történt a Boeingen? - Tehát - mondta lassan -, meggyilkolták a fickót... Valami ismét riadót dobolt a mellkasomban. Éreztem, hogy nem stimmelnek a dolgok, nagyon nem stimmelnek. Szagot kaptam, mint a vadászkutya, csakhogy nem tudtam mit kezdeni vele. Olyan sötétben tapogatóztam, amelyben még egy szentjánosbogár is szupernóva-kitörésnek hatna. Sóhajtott egyet, megtörölte a homlokát, és Her-nandezre pislantott. Az vissza rá, de neki sem csillogott több értelem a szemében, mint az enyémben. Paz-Marin felállt, és hangsúlyozott udvariassággal az ajtó felé intett. - Megkérhetném, hogy jöjjön velem, Mr. Law-rence... és maga is hadnagy. - Hová?- kérdeztem riadtan, miközben felemelkedtem. A százados kiköpte a gyufaszálat, és komoran a képembe bámult. - Egy vidám kis halottszemlére - mondta. - Már persze csak akkor, ha nincs ellene kifogása... 54 13. Végigmentünk néhány viszonylag néptelen folyosón, aztán váratlanul bekanyarodtunk abba, amelyikben a táskát rejtettem el. Amikor elhaladtunk a szellőztetőrácsok mellett, megtorpantam, és azt fontolgattam, hogy nem kellene-e megmutatnom a gyémántokat, és elmondani nekik mindent. Paz-Marin észrevette habozásomat, és rám vak-kantott: - Mi van? - Fáj a derekam - mondtam, és nem is jártam messze az igazságtól. Amikor a robbanás a falhoz vágott, egy esőcsatorna tartója alaposan megnyomkodta a medencecsontomat. - Majd a börtönben kipiheni magát - vigasztalt, és megfogta a könyököm, hogy egy alig látható átjárófolyosó felé tereljen.- Újra csak felszisszentem, mire ijedten elkapta a kezét. - Az ördögbe is, ember, van egy tenyérnyi ép hely magán? Éppen válaszolni akartam, röviden és határozottan, amikor egy szürkére festett szárnyas ajtó elé értünk. Hernandez lefékezett a jobbomon, Paz-Marin pedig nemes egyszerűséggel megrugdosta az ajtót. A szárnyak kitárultak, és egy kefehajú rendőr bámult ki a résen. - Maga az, százados? - Nem. A nagynénikém. Minden rendben, Jósé? A rendőr rávigyorgott. - Rendben, uram. Jól viselik magukat. -Diaz? - Azonnal itt lesz, uram. Paz-Marin félretolta Jósét, megfogta a karom, amire ugyan ismét felszisszentem, de most már a kutya sem törődött vele. Őszintén szólva én sem. Minden figyelmemet lefoglaltad szoba, amelybe beléptünk. 55 Nem mondhatnám, hogy a falak vagy a berendezés tetszett volna annyira, bár a falak hófehérre voltak meszelve, s az egyetlen keskeny ablakon beáramló trópusi napfény mint tükörről verődött vissza róluk. A napfény ellenére kellemesen hűvös volt idebenn: a légkondicionáló halk bugása amerikai hotelszobák hangulatát idézte. Amire igazából odafigyeltem, az két hordágyszerű fekvőhely voít; mindkettő nagyjából a szoba közepén állt, rövid lábakon. S mindegyiken egy emberi alak hevert fehér lepedővel letakarva. Ismét végigfutott a hátamon a borzongás, ami akkor szokott, ha halott van a közelemben. Méghozzá olyan, aki nem természetes módon távozott a siralom völgyéből. Hernandez és Paz-Marin levették a sapkájukat, és valami ismeretlenül is fenyegető érzéstől vezérelve, hónuk alá szorították. Én is levettem volna, ha lett volna mit. Egyetlen, széles karimájú, galambszürke texasi fejfedőm azonban romjaiban hevert valahol a robbanás környékén, hacsak az arra vetődő utcagyerekek haza nem vitték. Rövid szemlélődés után Paz-Marin törte meg a csendet: - Tehát ön azt állítja, hogy ma éjszaka a repülőgépen megöltek valakit, igaz? Bólintottam. - Azt állítom. - Ki volt az áldozat? - Már egyszer elmondtam, százados. - Mondja el még egyszer! Egyszerre csak rég tovatűnt ifjúságom legszebb napjai rémlettek fel előttem. Valaha, egy napos délelőttön éppen így állottam egy sor paddal szemben, ahonnan tágra meredt szemű vagy éppen vidáman heherészö osztálytársak néztek kárörvendve rám. Én meg csak álltam, álltam, és nem jutott eszembe annak a versnek a címe, amelyet el kellett 56 volna mondanom. Csak a költő nevére emlékez-' tem. Arany János verse... Arany János verse, ismételgettem. Ma már nem tudnám kívülről elmondani, mint akkor. Csak a tartalmára emlékszem, hogy megöltek valakit, és a gyanúsítottaknak sorban el kellett vonulniuk a halottas ágyon fekvő áldozat előtt. S amikor a gyilkosra került a sor, a már beszáradt sebből frissen, buzogva feltört a vér... Tetemrehívás. Igen, ez volt a vers címe. Úgy álltunk a halottak mellett, mintha mi is arra várnánk, hogy a tetemeket takaró fehér lepedő megvörösödjék, és a sebekből széles sugárban öm-leni kezdjen a vér. - Az áldozat egy szőke, bajuszos férfi volt - ismételtem megadóan. - Feltűnő amerikai akcentussal beszélt. Érzésem szerint nem tartozott az előkelő társadalmi rétegek egyikébe sem. - Nocsak! - pislantott fel a százados. - Ezt eddig nem is említette. - Holttestek szomszédságában megjön az ihletem - mondtam. -- Hát ha megjött, akkor csak folytassa. - Mint említettem, a fickót leszúrták. Méghozzá egy árral vagy mi a csodával. - Egészen biztos abban, amit mond, Mr. Law-rence? - kérdezte Paz-Marin, de nem rám, hanem a holttestekre nézett. - Halál biztos - mondtam a körülményeknek megfelelően. - Miért kérdi? - Csak azért - mondta, és közben rám emelte a szemét-, mert gyilkosság ugyan történt a repülőgépen, és a fegyver is megegyezik azzal, amit ön mond... csak az áldozattal van egy kis probléma. - Hogyhogy? - kérdeztem szinte ijedten. - Olyan holttestet ugyanis, amilyet ön látott vagy látni vélt, vagy nekünk feltálalt, nem találtunk. Találtunk helyette viszont másvalakit... Éreztem, hogy elszorul a torkom, és megáll bennem a lélegzet. 57 ¦ - Másvalakit? - nyögtem. - Másvalakit - mondta komoran,^ és a letakart hullák közül a közelebbire bökött. - Óhajtja megtekinteni? Szótlanul bólintottam, és mozdulatlanná dermedve figyeltem, amint az ágyhoz lép, megfogja a lepedő szélét, és szép, lassú mozdulattal, mint ahogy szobrokat szokás leleplezni, lehúzza a hulláról a takarót. Amikor a lepel lehullott a földre, majdnem felkiáltottam, pedig réges-rég elszoktam tőle, hogy halottak látványa rémült kiáltásokat csaljon ki belőlem. Ez azonban valami más volt. Valami váratlan, rémületes és megfejthetetlen. A hordágyon ugyanis égre meredő, üveges szemekkel nem a bajuszos férfi hevert, hanem a szőke, hosszú hajú stewardess, aki whiskyvel szolgált ki bennünket tegnap éjszaka. És akit Gabynak hívtak. 14. Néhány pillanatig csak tátogtam, mint a partra vetett hal. S amikor már megjött a hangom, akkor sem tudtam néhány töredezett szónál többet kimondani: - Ez... érthetetlen... ez... egyszerűen... Paz-Marin hol engem, hol a hullát nézte, közben bánatosan vakargatta a fejét. - Hát... ez az, Mr. Lawrence. Ha ön sem érti, akkor hogy értsem én? Először jön egy szépen hangzó mesével valami lepkegyűjteményről, aztán a véletlenül magához jutott robbanószerről, aztán egy szőke bajuszú férfi hullájáról, akit egy nem létező, csadorba bújtatott nő ölt volna meg, végül egyetlen szót sem ejt egy valóban létező hulláról, akit minden kétséget kizáróan meggyilkoltak az éjszaka. És nem is túl messze öntől, igaz? 58 - Hogyhogy nem túl messze tőlem? - nyögtem értetlenül. Paz-Marin tovább vakarta hullámos, fekete hajjal borított fejét, és bánatosan csücsörített. - Sajnos az a helyzet, hogy a kisasszonyt, Gab-riela Wirbelt azon az ülésen találták meg, amelyen az ön elmondása szerint egy csadorba öltözött nőnek kellett volna ülnie. Ehhez mit szól, Mr. Lawrence? - Semmit - mondtam. - Nem tudok mit mondani. Abból, ami tegnap és ma velem történt, az égvilágon semmit sem értek. - Kár, Mr. Lawrence, nagy kár. Mert ahogy a dolgok állnak, ez már nem is életfogytiglan. Ez valami sokkal rosszabb annál. Ahogy kimondta, nagy csend ereszkedett a szobára. 15. Hernandez hadnagy rám emelte kék szemét - hogy az ördögbe lehet egy filippinónak kék szeme? -, és ismét megcsillant benne a sajnálat. Szép, filmsztárra emlékeztető arcán méla szomorúság ömlött el, olyan volt, mint aki nagyon sajnál valakit vagy valamit. Sokért nem adtam volna, ha nem én vagyok sajnálatának tárgya. - Tehát így áll a dolog - mondta Paz-Marin, és gyufaszálat dugott a szájába, majd a helyre való tekintettel gyorsan ki is kapta belőle. - Tud valamit hozzátenni? -Megnézhetem közelebbről? - kérdeztem bágyadtán. - Csak tessék. Odamentem a halotthoz, és alaposan megnéztem. Minden kétséget kizáróan Gaby volt, a stewardess. Először ott vizsgáltam meg, ahol kiszállt belőle 59 az élet. Pontosan szíven döfték, és pontosan ott, ahol a szőke bajuszú fickót. És pontosan ugyanazzal a szerszámmal: vastag, kemény drótból vagy kerékpárküllőbő! csiszolt árral. Nem nyúltam a gyilkos szerszámhoz, inkább letérdeltem a hordágy mellé, és egészen közel hajoltam hozzá. Orromat először halvány kölniillat ütötte meg, aztán valami édeskés szag: a bomlásnak induló, alvadt vér szaga. Nagyot nyeltem, aztán tovább folytattam a vizsgálatot. Kétségkívül kerékpárküllő. Hogy erre előbb nem jöttem rá! Persze kérdés, hogy mire megyek vele. A másik, amire ugyancsak kíváncsi voltam, a halott lány keze volt. Megnéztem, aztán sóhajtottam és felálltam. Csak nem azért kellett meghalnia, mert kiszolgált két whisky vei? Vagy mert látta a szőke bajuszost? Vagy netán olyasmit is látott, amit nem lett volna szabad látnia? -Nos? - szakította félbe gondolataimat Paz-Marin -, lát valami érdekeset? - Semmit - mondtam nem egészen az igazságnak megfelelően. - Pontosabban annyit, hogy a fegyvert kerékpárküllőből reszelték, és valami fanyelet húztak a végére. - Narrafából esztergálták - mondta a százados. - Narrából? - képedtem el. - Hiszen ez... ez... - Pontosan - bólintott a százados. - Ez az a fa, amelyet volt szíves az előbb egy fényképen felismerni. Narra, mint az a fa is, amelyet a halott Melotti bőrébe karcoltak, méghozzá ugyanilyen szerszámmal. Annak a Melottinak, akitől ön lepkegyűjteményt óhajtott vásárolni, miután levegőbe repítette a Manila Internationalt. És még azt akarja, hogy higgyem el minden szavát?! 60 Már nem is koptattam azzal a számat, hogy mentegessem magam. Behúztak a csőbe: olyan világos, mint a nap. Meg kell próbálnom kimászni belőle, ez is világos. Amire rájövök, meg kell tartanom magamnak, és össze kell raknom a mozaikkockákat, amelyek minden szándékom ellenére úgy ösz-szekeveredtek, mintha csak komputer keverte volna meg őket. Idáig jutottam, amikor halk kopogtatás után ismeretlen, szemüveges férfi lépett a szobába. Főhajtással üdvözölte Paz-Martint és Hernandezt, énrám csak éppen rám pislantott. Zsinórral átkötött csomagot tartott a kezében, s kérdő tekintettel a százados felé mutatta. Paz-Marin elvette tőle a csomagot, megszagolta, aztán elfintorította az orrát. S valóban, ebben a szempillantásban az én orromat is megütötte egy semmihez sem hasonlítható bűz: az eldugult WC kellemesnek nem mondható szaga. Paz-Marin Hernandezre nézett, aki megcsóválta a fejét. - Ez bejött - mondta. - Pedig őszintén szólva nem gondoltam volna. Ekkor kezdtem csak sejteni, mit rejthet a csomag. - Beszéljen egy kicsit arról a nőről, aki maga mellett ült - kérte a százados. - Tudja, aki abban az izében... - Csadorban - segítettem ki. - Na igen. Mit látott belőle? - Lényegében véve csak a kezét. - Aha! Es milyen volt az a kéz? - Női kéz volt, ha erre gondol. - Egészen biztos benne? - Feltétlenül. - Nem volt valami feltűnő rajta... sebhely vagy mit tudom én? Erősen gondolkodtam, aztán megráztam a fejem. 61 - Semmi. Erős, keskeny női kéz volt. - Semmi mást nem látott belőle? A szemét sem? Tényleg, az ördögbe is!... Vajon milyen lehetett a szeme? Amikor várakozva felém nézett... majd utánunk, ahogy eltűntünk whiskyt inni... megcsillant rajta a fény... Igen. Furcsa... erre eddig nem is gondoltam... Határozottan megráztam a fejem. - Nem, százados. A szemére sem emlékszem. - Bégen... A szagára sem? - Szagára? - Illatára, no. - Nem hiszem, hogy csadorba bújtatott nők köl-niznék magukat. Talán valami kenőcs... mintha rémlene valami... - Hát ezzel nem sokra megyünk - adta meg magát. - Az ördög vigye el az egészet... Valami halvány fénysugár látszott felderengeni az alagút végén. - Százados... korábban nem hitt benne, hogy a csadoros nő egyáltalán létezett... Végre elhiszi? - Kénytelen vagyok vele, hogy az ördög vigye el! -mondta, és minden volt a hangja, csak barátságos nem. - Felmerült ugyanis valami... ami azt mutatja... Ingerült mozdulatot tett, aztán a szemüveges fickóra kiáltott. - Vegye el, Diaz, és bontsa ki! A szemüveges elvette Paz-Marint51 a csomagot, bicskát húzott ki a zsebéből, és egyszerűen kettévágta a zsineget. Gyorsan lehámozta a csomagolópapírt, majd az egészet undorodva a földre dobta. Odahajoltam fölé, és megvizsgáltam. Pontosan az volt, amire számítottam. Egy messzire bűzlő, vizelettel és ürülékkel bemocskolt csador. 62 16. - Hol találták? - szakadt ki belőlem a kérdés, teljesen feleslegesen. - Csak nézzen rá - mondta Paz-Marin. - Jobban mondva szagolja meg - és elfmtorította az orrát. -Csomagolja össze, Diaz, és vigye a fenébe... Illetve tegye a bizonyítékok közé, csak tekerjék be valami fóliába, mert meg lehet dögleni tőle. Egyébként hol találtuk volna? Az egyik WC tartályában. Gondolhatja, milyen kellemes volt feltúrni a szart... - Melyik WC tartályában? - Sajnos ez már kideríthetetlen. így is az utolsó pillanatban került elő. Az a szerencsénk, hogy a tartályokat nem közvetlenül a csatornahálózatba ürítik, hanem egy tartálykocsiba, az szállítja el. Áttöltés közben eldugult tőle a cső. - Tehát véletlenül találtak rá?^ - Azt azért nem mondanám. Én adtam ki a parancsot, hogy nézzenek utána, nincs-e valahol elrejtve egy izé... csador. - Ön tehát hisz nekem? - Eszem ágában sincs. - Akkor... - Köteles vagyok utánanézni a dolgoknak. Ezért fizetnek. Mindazonáltal ne higgye, hogy a csador akármit is segít magán. Akár ön is bedobhatta a WC-be. - De hisz többen látták azt a nőt! - Például kicsoda? - Hát... a szomszédom, a szőke bajuszú. - Diaz! -Főnök? - Megvan az utaslista? - Meg, főnök. Amennyire lehetett, összeállítottuk. Kapcsolatba léptünk San Franciscóval. - Hogyhogy amennyire lehetett? Diaz elfmtorította az orrát. - Tudja, uram, hogy az amik mennyire zavaro- 63 sak. Köpnek a normális utaslistákra. Náluk még az utolsó pillanatban is változhat minden. Ha valaki lemarad, besuvasztanak valakit a helyére, de a régi nevét nem törlik, az újét pedig nem írják fel. Már többször előfordult, hogy halálhírét költötték valakinek, aki eközben. - Majd máskor, Diaz. Tehát? Diaz, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, rendőr-e vagy egyszerűen csak reptéri alkalmazott, a zsebébe nyúlt, és számítógéppel írt, hosszú papírcsíkokat bányászott elő. Összevonta a szemöldö"-' két, gondterhelten pergetni kezdte a csíkokat, miközben mi hárman még a lélegzetünket is visszafojtva álltunk vele szemben. - Na végre... Itt van - mondta megkönnyebbülve, és rábökött a térdéig lógó papírcsík közepére. - Mr. Leslie L. Lawrence... Mellette jobbra... az ördög vigye el ezt a világítást... - A nevet mondja, Diaz, vagy megfojtom! - hor-kant fel Paz-Marin, készen rá, hogy valóra is váltsa fenyegetését. Diaz riadtan felpillantott, és megvonta a vállát. - Hát... ez aligha az, akiről Mr. Lawrence beszél... sőt... Paz-Marinnak lilásra váltott a képe, odaugrott a szemüvegeshez, kikapta kezéből a papírt, és akkorát ordított, mint egy operaénekesnek készülő oroszlán. - Hol van... mutassa, mert...! A papírra bámult, aztán Diaz ujjara, végül rám. Komor volt a tekintete, vészjóslóan komor. Elengedte a papírt, és a szemembe nézett, mélyen, sokat sejtetően. Éreztem, hogy a pók ismét teker egyet a hálóján, én meg még reménytelenebbül belegabalyodok. - Tehát ön azt állítja - kezdte lassan -, hogy aki maga mellett ült, szőke volt, és hosszú bajuszú. Milyen színű volt a szeme? - Mit tudom én - fakadtam ki dühösen. - Zöld. 64 Vagy valami hasonló... Végül is jogom van megtudni, hogy ki volt a fickó, vagy nem? - Már hogyne volna - mondta megnyugodva. -Természetesen joga van hozzá. Csakhogy sok öröme nem lesz benne... - Miért? - törtem ki némiképp elveszítve a fejem. - Ki ült mellettem az éjjel? Sophia Loren vagy az ENSZ főtitkára? Paz-Marin szomorúan megcsóválta a fejét. - Egyik sem. - Hát akkor? A papírra nézett, és szótagolva olvasni kezdte. - Mwe-ze N'gula Debele vagy inkább Nde-be-le. Ruandából. Újra csak megjelent lelki szemeim előtt a pók, amint gúnyosan kacsingat rám a hálója mögül. -Kicsoda?! - Ne akarja, hogy még egyszer felolvassam, mert beletörik a nyelvem. Egy sötét bőrű úr Ruandából. - Ez lehetetlen! Megvonta a vállát. - Nem vagyok ugyan tájékozott afrikai ügyekben, de nehezen tudom elképzelni, hogy Mr. Nde... akárhogy hívják is, szőke hajat és még szőkébb bajuszt hordana. Zöld szemekről nem is beszélve. Hát maga? Ördöge volt, én sem tudtam. - Hát így áll a dolog. Az utaslista szerint maga mellett egy fekete bőrű ruandai úr ült. - De hát ez őrület! - tiltakoztam vadul. - Ez valami fatális tévedés... Egyszerűen lehetetlen. Nem volt néger, szőke volt, és amerikai! - Mondja maga! - Kerítsék elő a stewardesseket! - Egy már előkerült - és a hordágyra mutatott. - Nekem élő kell! Morgott valamit, és megcsóválta a fejét. 65 - Kicsit sokat akar, nem gondolja? Egyébként hányszor kaptak enni vagy inni odafenn? - Mit tudom én! Talán kétszer. - Pontosan mikor? - Hova az ördögbe akar kilyukadni? - dühöngtem. - Kerítsen már elő egy stewardesst, mielőtt valamennyien újra felszálinak a levegőbe, vagy bemennek a városba meglátogatni a manilai nagynénikéjüket. - Csak nyugi - mondta, és felemelte a mutatóujját. - Tudom, hogy mit csinálok! Szíveskedne válaszolni a kérdésemre? Mi mást tehettem volna, Válaszoltam. - Kétszer - mondtam mogorván. - Vacsorát közvetlenül a felszállás után kaptunk. A menüre is kíváncsi? Bifsztek volt, tükörtojással. És puding. Csakhogy azt nem ettem meg. - Rosszul tette - mondta ~, nincs jobb egy jó pudingnál. Milyen volt? Csokoládés? Legszívesebben úgy vágtam volna szájon, hogy letérdel a halottak mellé! Csakhogy ő volt felül ebben a menetben. - Nem. Vaníliás. - Az se rossz. Szóval ¦ közvetlenül a felszállás után? -Akkor. - Vissza tud emlékezni rá, hogy a csadoros nő akkor már maga mellett ült-e? Egyszerre csak szégyellni kezdtem magam. Az ördögbe is, hányszor, de hányszor meggyőződtem már róla, hogy a harag mennyire rossz tanácsadó! Elaltatja az ember éberségét, úgyhogy semmire nem tud koncentrálni, csak a támadásra. Én dühöngök, ez pedig úgy bánik velem, mint egy kisgyerekkel... Hagyja, hogy őrjöngjek, ő meg halad a maga útján... Nagyot fújtam, amitől újra higgadt és segítőkész lettem, mint egy kedvesnővér az aggok házában. - Persze hogy vissza - mondtam. - A. nő csak 66 később ült mellém... Miután elvitték a vacsora maradékát. - Aha! Nem tűnt fel magának a dolog? - Hát... őszintén szólva.. i nem nagyon. Azt hittem, hogy vegetáriánus vagy micsoda. Gondoltam, külön kaját kapott valami külön helyen. - És a másik? -Melyik? - A maga szőke bajuszú fantomja. Vagy Nde... be... szóval az a fekete úr, aki rajta van az utaslistán. Éreztem, hogy lassan forogni kezd velem a világ. - Az úristenit neki! Rosszallóan megcsóválta a fejét. - Csak lassan a testtel! Ne feledje, hogy mélyen katolikus országban van... - Pardon - mondtam. - Szóval az a helyzet, hogy egyedül ültem a sorban. A szőke bajuszú is csak később került elő. - Mennyivel később? - Hát... röviddel azután, hogy a csadoros nő leült mellém. Mindkettőnknek fel kellett állnia, hogy a szőke bajuszú beférhessen. - Róla mit gondolt, miért nem vacsorázott? -Mit tudom én! Értse meg, százados, eléggé lefoglaltak a gondolataim. - Csak nem a lepkéin törte a fejét? - kérdezte gúnyosan. -Ördöge van! - mondtam. - Éppen azokon. Egyébként azt is hihettem, hogy a szőke bajuszú valamelyik büfében vacsorázott. Nem mindenki szereti a bifszteket. - Rendben van - mondta. - Beszéljünk a másik alkalomról. Akkor mit szolgáltak fel? - Teát és süteményt. - Valamennyien teáztak? - Hát... nem. - Hogyhogy nem? Teát muzulmán is ihat. - Csakhogy... mi akkor éppen... én és a szőke 67 bajuszú a büfébe mentünk. Éppen akkor tolták be a teát. - Szóval whiskyt ittak helyette. - Úgy valahogy. - És a nő a csadorban? - Mondtam már, hogy nem tudom. Magára hagytuk. Megtörölte a homlokát, és bágyadtán nézett a szemembe. - Ide figyeljen, Mr. Lawrence! Most már aztán végképp nem értem, mit akar a stewardessektől. Hiszen maguk egyetlen alkalommal sem voltak együtt, amikor a légikisasszonyok a kaját hozták. Először csak ön ült a helyén, másodszor már ön sem, csak az a csadoros nő. Vagy ő is lelépett, amíg maguk whiskyt iszogattak. Tudja, mit jelent ez? Persze hogy tudtam. Időközben rájöttem én is. Valamint arra, hogy Paz-Marin százados fényévekkel okosabb annál, mint amilyennek mutatja magát. - Azt, hogy felesleges a stewardesseket hajszolnom - mondtam beletörődve. - Úgy van - bólintott. - Ha hitelt adok az ön szavainak, senki sem látta magukat együtt, természetesen a többi utast kivéve, ha egyáltalán valaki is felfigyelt önökre. Érti? Egyetlen stewardess sem látta magukat hármukat együtt! Sőt, továbbmegyek. Egyetlen stewardess sem látta, hogy ki ült maga mellett, csadoros nő, szőke bajuszú fantom-hulla, ez az izé... Nde... akárki vagy valóban az ENSZ főtitkára. Egyik stewardess sem lehet a maga tanúja! - Csak Gaby lehetett volna - mondtam, és rápillantottam a fehér takaróra. - Na ja - mondta sóhajtva. - Bár ő-sem tudta volna igazolni, hogy maguk egymás mellett ültek. Mindenesetre pechje van, Mr. Lawrence, csúnya pechje. 68 - Amennyiben ezt az egészet pechnek lehet nevezni - mondtam letörten, és kénytelen voltam beismeni, hogy ezt a menetet is elveszítettem. 17. Hernandez a falhoz támaszkodott, és elgondolkozva nézett rám. Égszínkék szeme szinte égni látszott a vakítóan fehér fényben. Bizonytalanság bujkált a hangjában, amikor megszólalt: - Szerintem... semmi sem bizonyítja Mr. Lawrence bűnösségét. Paz-Marin nagyot horkantva kapta fel a fejét. - Mit beszél, hadnagy? - Hát... Semmi bizonyítékunk nincs arra nézve, hogy Mr. Lawrence ölte volna meg azt a lányt... illetve ezt a lányt. - De az ellenkezőjére sincs! Végül is az ő ülése mellett találták holtan. És mivel ölték meg, mi? Ezzel a bicikliküllővel! És mivel ölték meg Melot-tit? Ugyanolyan bicikliküllővel. Miből volt a nyele mindegyiknek? Narrafából. Ha nincs is közvetlen bizonyítékunk, azért egy kicsit sok a véletlenből, nem? Hernandez bátorítóan rám mosolygott. - Igaz... de tudomásom szerint csak a közvetlen bizonyítékok számítanak. Paz-Marin feje vörösre váltott, hangtalanul táto-gott, és ha tekintettel ölni lehetett volna, ebben a pillanatban már három hulla fekszik az orrunk előtt. Vagy ha magamat is beleszámítom, esetleg négy. - Hadnagy! Mit akar ez jelenteni? - Nem vehetünk őrizetbe egy angol állampolgárt puszta gyanú alapján. Paz-Marin rámeredt, aztán vészjósló nyugalommal odasétált Hernandez elé. Két kezét ökölbe szorította, és én attól tartottam, hogy pillanatokon 69 belül pokoli verekedés tör ki a halottak tetején. Diaz is rémülten törölgette a homlokát, és tétován toporgott mögöttem. A százados azonban nem ütötte meg Hernan-dezt. Meghintáztatta magát a sarkain, és alulról felfelé a hadnagy arcába sziszegett: - Lesz szíves befogni a száját, hadnagy! És addig ki se nyissa, amíg engedélyt nem adok rá. Értette? - Értettem - mondta Hernandez mosolyogva. Gíyan örömteli volt a mosolya, mint a tigrisé, amelynek az orra elől a keselyű ellopja legutolsó és legkedvesebb falatját. Az volt az érzésem, hogy kettejük között élethalálharc dúl, csak azt nem tudtam, hogy miért. Kitüntetett Hernandez szimpátiája, de fogalmam sem volt róla, mivel szolgáltam rá. Alighanem Paz-Marinra akar ütni azzal, hogy megpróbál kiszedni a karmai közül. Akárhogy van is, nem válogathatok az eszközökben. Hogy is van a régi török közmondás? Az ellenségem ellensége a barátom... Úgy legyen! ^ Paz-Marin dühtől remegve fordult hozzám. - Van még valami kívánsága? - Csak egy utolsó - mondtam nyugodtan. - Szeretnék beszélni azzal a lánnyal, akitől a táskát kaptam. - Az információs kioszkban? -Igen. - De hiszen kiderült, hogy ott csak férfiak teljesítenek szolgálatot! Jelenleg egy Ramirez nevű fickó. Akar vele beszélni? Esküszik rá, hogy egy pillanatra sem hagyta el a kioszkot. Ez egyébként szigorúan tilos is. Tehát óhajtja, hogy idehozassam? Megráztam a fejem. - Felesleges. Nekem az a lány kell, aki átadta a táskát. Világos? Egy szürke kosztümös, hullámos fekete hajú lányra van szükségem. Egészen barna szemekkel... 70 Paz-Marin szomorúan megcsóválta a fejét. - Mutathatok magának ilyet... de aligha lesz benne sok öröme. Szörnyű gyanú kezdett fészkelődni bennem, és szinte könyörögve néztem a szemébe, hogy ne legyen igaz, amire gondolok. A százados azonban fütyült néma könyörgésem-re; odalépett a másik hordágyhoz, és ugyanolyan méltóságteljes lassúsággal, mint korábban, lehúzta a leplet a másik holttestről. Persze hogy ő volt. A göndör hajú lány az információból. 18. Igyekeztem fegyelmezni magam, de nem tudtam parancsolni hangom remegésének. - Úristen! Ez nem lehet igaz! - 0 az? - kérdezte ridegen a százados. - Ő hát!... Ő nyomta a kezembe a táskát. Tehát mégiscsak ott volt az információban! - Ezt csak maga mondja. - Hogyhogy csak én? - döbbentem meg. - Mert ő már se meg nem cáfolhatja, sem meg nem erősítheti a maga állítását. Nem akarja megnézni közelebbről? Engedelmesen leguggoltam a hordágy mellé, pedig már kezdtem torkig lenni a hullákkal. Gabyval ellentétben ez a lány hátulról kapta a szúrást. Ugyanazt a fegyvert használták: kerékpárküllőt narrafa nyéllel. A pók a hálójában ült, és kaján vigyofral figyelte, hogyan kapálódzom. Vigyorgott, mert tudta, hogy úgyis hiába minden. Mennél jobban rugdalózom, annál szorosabban fonódik körém a háló. Odabenn a lelkem mélyén közben egészen halkan megszólalt egy hang: „Add fel! - suttogta valaki. - Vesztettél. Életedben először vesztettél! Megúsztad a háborút, Ne- 71 pált, Afrikát, és mindenütt nyertél. Egyszer veszíteni is kell!" Már-már átadtam magam a sodrásnak, amikor hirtelen megtört a varázs. Megráztam magam, és eldöntöttem, hogy harcolni fogok. Kegyetlenül és elkeseredetten. Es kímélet nélkül! A nem létező pók szemébe néztem, és abbahagytam a rugdalózást. Hadd higgye, hogy feladtam! Jöjjön csak közelebb, és próbálja meg kiszívni a vérem! Az nevet igazán, aki utoljára nevet. 19. - Hol találták?- kérdeztem szándékosan csüggedten. - Az egyik WC-ben - mondta a százados. - A takarítónő bukkant rá. - Reptéri alkalmazott? Paz-Marin megrázta a fejét. - Aligha hinném. Ismeri, Diaz? A szemüveges közelebb lépett hozzá, aztán határozottan nemet intett. - Egészen biztos, hogy nem a mi alkalmazottunk. - Hát akkor ki? - Ez az - mondta a százados. - Az a kérdés, hogy kicsoda. Papír ugyanis nem volt nála. Egyetlen darab sem. Egyébként nem tűnik fel magának valami, Mr. Lawrence? - Nem. Mire gondol? - Csak arra - mondta nyugodtan -, hogy ahova ön beteszi a lába, t, ott nem marad fű letaposatlanul, ha érti, mire gondolok. Felszáll egy repülőgépre... vagy dehogyis, ott még nem is tartunk. Elindul valakihez lepkét venni, az illetőt megölik; megismerkedik a repülőgépen egy szőke hajuszú fickóval, s az illető úgy eltűnik, mintha a föld nyelte 72 volna el; továbbá megismerkedik egy csadoros nővel. .. - Nem ismerkedtem meg vele. - Az most mindegy. Kapcsolatba kerül egy csadoros nővel, akiből nem marad más, csak a csador-ja, az is egy klozet tartályából kerül elő, összehugyozva; iszik két whiskyt egy szerencsétlen stewardess büféjében, a lányt később szíven szúrják egy bicikliküllőből reszelt akármivel; beszédbe elegyedik egy ismeretlen hölggyel, aki állítólag egy olyan információs helyiségben tartózkodik, amit egy pillanatra sem hagyott el az oda kijelölt alkalmazott, és ahova mellesleg be sem férnének ketten, mire azt az ismeretlen hölgyet is megölik, lásd bicikliküllő és fanyél. Továbbá a táskája robban, és majd halomra dönti a Manila Internationalt. És maga azt kívánja tőlem, hogy tekintsem ártatlannak? ¦¦¦- Azt - mondtam keményen. - Hát*van bőr a képén! - mondta, és elismerően megcsóválta a fejét. - Méghozzá nem is akármilyen. Egyébként tudja, min gondolkodom? -Min? - Hogy ki lesz a következő? Kibe szúrják bele legközelebb azt az átkozott bicikliküllőt azok közül, akik a maga gyanús ismeretségi körébe tartoznak. Nincs valami tippje? Elgondolkoztam, és felvontam a szemöldököm. - Alighanem van. Érdeklődve kapta fel a fejét. - Nocsak! És ki lenne az illető? - Talán egy rendőr - mondtam elmélázva. - Talán egy rendőr százados. Kissé... hogy is mondjam csak... molett, és... nem szereti az angolokat. Kicsit többet képzel magáról, mint... Akkorát üvöltött, hogy azt hittem, a halottak is felugranak a' rémülettől: - Hernandez! Vigye vissza, mert széttépem! Vegye tudomásul, hogy lógni fog! Dögöljek meg, ha nem húzom magára a vizes lepedőt! 73 Hernandez leplezetlen kárörömmel fogta meg a karom, és kifelé indult velem a szobából. Az ajtónál azért visszafordult, és Paz-Marin szemébe nevetett. A százados toporzékolt, és a fogát csikorgatta. Igazán kíváncsi lettem volna rá, kit gyűlöl jobban: engem vagy a kollégáját. 20. Visszamentünk abba a szobába, ahol kihallgattak. Hernandez intett, hogy nyugodtan leülhetek. Ő maga az asztal szélére telepedett, és cigarettára gyújtott. Engem is megkínált, de én inkább a pipámat választottam. - Nem viselkedik okosan - mondta. - Kár ingerelnie. - Hogyan kellene viselkednem? - adtam a naivat. - Ne haragítsa magára. - Oké. Valijak be mindent? - Mi mindent? - Amit el sem követtem? - Dehogy! Legyen fakír. - Fakír? Ezt hogy érti? - Ne csináljon jelenetet. Ismételgesse csak, hogy semmiről nem tud semmit. Ne feledje, semmiféle bizonyíték nincs maga ellen. - Paz-Marin felsorolt egy egész vödörre valót. Legyintett, és hozzáfogott a kioktatásomhoz: - Figyeljen, ember! Csak a levegőbe pufogtat. Semmilyen bíróság előtt nem állnának meg a bizonyítékai. Legalábbis itt, Manilában nem. - Gondolja? - Hát... szerencsés esetben nem. - És szerencsétlenben? - Erről most ne beszéljünk. Azért csinálja, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. Hogy vallomásra késztesse. Érti? . 74 - Értem. - Tettesse magát hülyének. Ismételgesse, hogy semmiről nem tud semmit. Hiszen azt a fickót, Melottit, az ön érkezése előtt ölték meg, ön nem tehet róla; a szőke bajuszú hulla nem létezik, és a csadoros nő sem. - De a csador létezik. - És mit bizonyít? Hogy valaki bedobott egy csadort a klozetba. Egyébként az utaslistán nem szerepel senki, akinek csadort kellene viselnie. Úgy értem, hogy arab vagy perzsa nő. Tehát ez sem létezik. - De létezik két másik hulla. - Ez kétségtelen... de ezt is meg lehet kártyázni. igaz, hogy kicsit benne van az iszapban, de azért innen még ki lehet jönni. - Ha jól értettem, ön megpróbál.kihúzni? Szívott egyet a cigarettáján, elegáns karikát fújt a levegőbe, aztán a szemembe nézett, és bólintott. - Megpróbálom. - Hm! És miért? Nincs sok pénzem. Megrán'dult, mintha megütötték volna. Nem szívesen tettem, de kockáztatnom kellett. Szeretem, ha tiszta víz van abban a bizonyos pohárban. - Félreértett - mondta. - Nem pénzért teszem. - Bocsánat. Akkor miért? . Hallgatott egy kicsit, és kinézett az ablakon, mintha a rekkenő hőségben olvadozo pálmafáktól kérne tanácsot. - Nem volt okos magától, hogy feltette ezt a kérdést. Más talán a sorsára hagyná... ezek után. - De maga nem teszi. - Nem teszem. Megvan rá a jó okom. - Miután valami kis közöm nekem is van a dologhoz, jó lenne, ha ismerném az indítékait. Töprengett, aztán bólintott. - Hát jó. Szeretnék borsot törni az orra alá. És minél többet. - Úgy érti, hogy Paz-Marin orra alá? 75 - Úgy értem. - Csak ennyi? - Nemcsak ennyi - mondta kelletlenül. - Mi a fenéért akar tudni mindent? - fakadt ki aztán türelmetlenül. - Nem elég az magának, hogy segíteni akarok? - Az én bőrömről van szó - ismételtem. Leugrott az asztal sarkáról, és háttal nekem az ablak elé állt. - Éveket töltöttem az ön hazájában. - Angliában? - Manchesterben. Ott jártam egyetemre. Jogot tanultam. Megismerkedtem valakivel... a neve nem érdekes... aki nagyon jó volt hozzám. Ön is tudja, hogy az igazi angolok viszolyognak a színesektől... Kérem, ne is tiltakozzék... Ez a valaki nagyon jó volt hozzám, és nem érdekelte a bőröm színe. Rajta keresztül szerettem meg Angliát és az angolokat. Talán nevetséges... de törleszteni szeretnék valamit. Ha okosan viselkedik, kihúzom a pácból, és néhány napon belül otthon lehet. De jó darabig ne jöjjön a Fülöp-szigetekre. Megígéri? - Hm! Lehet róla szó. - Nekem határozott ígéret kell. - Nem értem, hogy miért. - Nem akarok bajba kerülni maga miatt. - Értsem úgy, hogy megszöktet? - Ha nem adnak ki ön ellen letartóztatási parancsot, nem szökés a szökés. - Még most sem értem egészen... Felém fordult, és magyarázni kezdett: - Jól figyeljen rám, Mr. Lawrence. Az egyetlen módja, hogy megússza ezt a csúnya ügyet, ha mindent úgy csinál, ahogy én mondom. Csakis úgy! - Eddig világos. -Én kitolok Paz-Marinnal; lehetséges, hogy azért, mert a helyére akarok kerülni. - Tényleg oda akar? , - Előfordulhat. Mindenesetre kitolok vele, és 76 már az is valami. Tehát: ismerem Paz-Marin kedvenc szokásait. Ha nem tartóztathat le valakit, elviszi valamelyik öböl menti bungalóba, és ott tartja, amíg csak össze nem szed ellene valamit. Ne feledje, Paz-Marin olyan, mint a kullancs. Lérázhatatlan. - Bungaló? - kérdeztem gyanakodva. - Mi az ördög az? - Fából készült nyaralóház - mondta türelmesen. - Valaha forgalmas házacskák voltak ezek, csakhogy a tulaj tönkrement. Azóta a rendőrség használja őket. Különben ez is Paz-Marin ötlete volt. Rábeszélte a főnökséget, hogy vegyék bérbe az elhagyott bungalókat. Azokat telepíti oda, akik ellen nincs annyi bizonyítéka, hogy vizsgálati fogságba csukássá őket. Olyasféle, mint a kényszerlakóhely. - Ez alighanem törvényellenes - mondtam bizonytalanul. - A törvény néha behunyja az egyik szemét vagy esetleg mind a kettőt. Ne feledje, Manila a kábítószer-kereskedelem fontos útján fekszik. Naponta kapunk el a reptéren gyanús fickókat, akiket ki kell fordítani, mint egy kopott nagykabátot, hogy megtudjunk tőlük valamit. - Paz-Marin engem is ki akar fordítani? - Ki is fordítja, ha nem vigyáz. Egyszóval számos gyanús fickó fordul meg erre, akiknek nem árt a körmére nézni. Csakhogy bizonyíték ritkán akad ellenük. Ilyenkor találunk valami jelentéktelen formai hibát az útlevelükben, és irány a bungaló! Néhány nap alatt körülszimatoljuk őket, esetleg az Interpol segítségével. Paz-Marin ötölte ki a dolgot, ennek ellenére, be kell vallanom, nem rossz ötlet. - Gondolja, hogy a százados engem is betelepít egy bungalóba? - Arra mérget vehet. - De hát... ez a személyes szabadság korlátozása! - Senki sem korlátozza a szabadságát, Mr. Law- 77 rence. A bungalók előtt ott a tenger, a manilai öböl meleg vizével: úszhat, amennyit csak akar, homokozhat, vagy bújócskát játszhat a cápákkal. Esetleg besétálhat a városba, vagy kirándulást tehet a tör-nyező szigeteken. Csak az országot nem hagyhatja el. - Hm! Ön szerint mit csináljak, hadnagy? Csapjak botrányt, vagy egyezzem bele a dologba? - Semmi esetre se csináljon balhét. Az csak Paz-Marin malmára hajtaná a vizet. Sittre vágná, amit nem kívánok önnek. Arról nem is beszélve, hogy onnan nem tudom kihozni. - Aha! Gondolom, Paz-Marin magánál tartja az útlevelemet. - Úgy van. Ezért aztán nem is távozhat tőlünk. - De ön visszaszerzi... , - Ez az én dolgom. Ha eljön az ideje megkapja, és a repülőjegyét is. - Köszönöm, hadnagy. Áll az alku. Megszorította a kezem, aztán felült az asztal tetejére. - Vágjon szomorú képet. Jön a százados. Paz-Marin belépett, fújt egyet, megtörölte a homlokát, aztán bánatosan megcsóválta a fejét. - Maga aztán ad nekünk munkát, Mr. Law-rence. Nem elég ez a sok hulla, a robbantás, miegymás, még ez is... - Micsoda? - kérdeztem érdeklődve. - Az útlevele - mondta bánatosan. Természetesen vettem a lapot. Értetlen képet vágtam, és magasra rántottam a szemöldökömet. - Az útlevelem? Mi van vele? - Valami kis apró, formai hiba. Jószerével érthetetlen... - Mi a fene? - Nézze, nekünk itt a reptéren számítógépes nyilvántartásunk van. S a gép ezelőtt öt perccel szépen 78 kilökte nekem, hogy egy ugyanolyan számú brit útlevéllel, mint az öné, az elmúlt hónapban már valaki beutazott a Fülöp-szigetekre. Ámultán meredtem rá. - Ez lehetetlen! Ki az ördög volt az? - Egy nő. A nevét egyelőre nem mondhatom meg. Namármost ebből az derül ki... - Hamis volt az útlevele! - szakítottam félbe. - Ez az! - bólogatott beleegyezően. - Az egyik útlevél hamis. De hogy melyik... Én természetesen hinnék önnek, hiszen ön professzor, lepkéket gyűjt, miegymás... csakhogy itt van ez a kis affér a hullákkal, bombákkal, miegymás. Mit szólnának a feletteseim, ha nem néznék utána alaposan a dolgoknak? - Szóval letartóztat? Cuppantott egyet húsos szájával, és gyufát dugott a fogai közé. - Ó, hová gondol? - mondta mézédesen. - Hiszen tisztelt kollégám, Hernandez hadnagy felvilágosított, hogy mivel nincs közvetlen bizonyítékom ön ellep, nem tartóztathatom le. Kösz, hadnagy, hogy megóvott egy súlyos tévedéstől. Hernandezre mosolygott, aki kifejezéstelen arc-¦ cal nézett vissza rá. - Akkor mi lesz velem? - törtem ki szándékolt nyugtalansággal. Nagy zörgéssel kihúzta a székét az asztal mögül, és ráhuppant. Csizmás lábait feltette az asztal szélére, közvetlenül Hernandez feneke mellé. - Van egy kolosszális ötletem. Amíg meg nem érkezik Londonból a válasz, legyen a manilai rendőrség vendége. - Tehát mégiscsak lecsukat. - Dehogy csukatom! Ellenkezőleg, vendégségbe hívom. Látta már a manilai öblöt? - Nem voltam még az ön hazájában. - Akkor meg kell néznie. A trópusi tenger, a kristálytiszta víz, a halacskák, a fodrozódó hullámok, sőt talán még lepkék is... - Tréfál velem, százados? Sértődötten tárta szét a karját. - Eszemben sincs, Mr. Lawrence. Sőt ünnepélyesen bocsánatot kérek, hogy néha kissé türelmetlenebb voltam önnel a kelleténél. Hernandez hadnagy mindenesetre a helyemre tett. A vendégséggel pedig az'a helyzet, hogy van a rendőrségnek néhány bérleménye közvetlenül az öböl partján. Csinos kis faházak, kétszintesek, telefonnal, hűtőszekrénnyel, nagy, üveges terasszal, ahonnan még éjszaka is gyönyörködhet a tenger látványában. Es egyenesen a bungalók felett ragyog a Dél Keresztje. Na, mit szól hozzá? - Meseszép lehet - mondtam mérsékelt lelkesedéssel. - Ugye? Hát egy ilyen bungalóban fog lakni, Mr. Lawrence. Természetesen a mi költségünkön. Apropó! Ne higgye, hogy korlátozzuk a mozgását. Oda megy, ahova akar. - És az útlevelem? - Amíg a vizsgálat tart, nálunk marad. - Tehát mégiscsak fogoly vagyok. - Ugyan, dehogy! Csak megkérjük, hogy maradjon a közelünkben, amíg az ügyét intézzük. Egyetért velem? Úgy tettem, mintha gondolkodnék. Pedig magamban már eldöntöttem a dolgot. Naná, hogy a kisebbik rosszat választom! Megvontam a vállam, és kényszeredetten bólintottam. - Mi mást tehetnék? Még mindig jobb, mintha egy börtöncellába dugna. Felpattant, és megveregette a vállam. - Ez a beszéd, Mr. Lawrence! Tudtam én, hogy előbb-utóbb megértjük egymást. Meglátja, felejthetetlen napokat tölt a manilai öböl partján. Ebben az egyben nem volt okom kételkedni. 80 21. Paz-Marin nemcsak buzgó rendőrnek,-hanem lelkes idegenvezetőnek is bizonyult. Latin temperamentummal mutogatott ki a kocsi ablakán, ahogy a Manila Internationalre vezető útról lekanyarodva, a városközpont felé hajtottunk. - Ez itt Intramuros, az óváros... vagy legalábbis a hajdani óváros. Hallott már róla? - Őszintén szólva a repülőgépen szerettem volna kissé megismerkedni Manila történetével, csakhogy akkor még nem sejtettem, hogy valaki ismeretlen útitársak öldösésével szórakozik majd mellettem. - Sebaj! ~ mondta és legyintett. - Itt vagyok én. Ez hát itt Intramuros - s a közeledő felhőkarcolókra mutatott. - Annak ellenére, hogy az utóbbi időben amerikanizálódott, sokat megőrzött történelmi jellegéből. Rákanyarodtunk a General Luna Streetre, majd egy valóban réginek látszó kőhídra, amely alatt nem túl széles folyócska víztükre csillogott. - Ez a Pásig. Az öbölbe torkollik. Nem messze a torkolattól állnak a bungalók. Ez meg itt a régi vár maradványa. - A spanyol időkből? - kérdeztem udvariasan. - Még régebbi - mondta büszkén. - Még az iszlám behatolás idején építették. Bizonyára hallott már róla? - Hát... nem sokat - mondtam őszintén. - A portugálok előtt már az arabok is felfedezték a szigeteinket, akik az iszlámot is magukkal hozták eladásra szánt selymeikké! együtt. Ezen a helyen uralkodott egy bizonyos... az ördögbe is, nem elfelejtettem a nevét? Izé.... Nem tudja véletlenül, Hernandez? - Szolimán rádzsa - mondta Hernandez mogorván. - Csakhogy ő nem volt arab. Mint a címe is mutatja... - Egykutya - vágta el a vitát Paz-Marin. - A lé- 81 nyeg, hogy előbb a portugálok jöttek, méghozzá a híres Magellanes, akiről az az utca kapta a nevét, ott, ni, aztán a spanyolok Villalobos kapitány vezetésével. Ő nevezte el a szigeteket pilipinasnak, Ií. Fülöp király tiszteletére. Még később jött egy másik fickó is... az ördögbe is,.. Hernandez? - Miguel Lopez de Legaspi. És nem fickó volt, hanem konkvisztádor. - Na, ja. Ő építette ki Intramurost. Erődöt csinált, hidakat meg mindent. Alighanem templomokat is. Különben erről is híres Manila. A templomairól. Érdemes bekukkantani egyikbe-másikba. Imádkozhat is, és ha akar, meg is gyónhat. Mintha halvány fenyegetést véltem volna kihallani a szavaiból. Paz-Marin még fecsegett valamit kínai kalózokról, akik többször is megtámadták Manilát, de őszintén szólva annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy a szavaiból szinte semmit sem jegyeztem meg. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a kocsi hirtelen lefékezett. Még meg sem állt, amikor Paz-Marin kivágta az ajtót, és mint egy fél tégla, kirepült a homokra. Széttárta a.karját, és óriási sirályként belecsapdo-sott a levegőbe. - Érzi? - kiáltotta lelkesen. - Érzi ezt a levegőt? Ezt a szelet? A tenger sós illatát? Hát nem csodálatos?! Kikászálódtam a kocsiból, mire a félcipőm telement homokkal. Felettem ragyogóan sütött a nap; úgy éreztem magam, mintha egy kohó ajtajánál állnék nagykabátban. Nem tudom, Paz-Marin milyen szélről beszélt, de körülöttem úgy állt a levegő, mintha karóhoz kötözték volna. Lassan végigjárattam a szemem a környéken. Amerre csak elláttam, homokos part húzódott a végtelen messzeségben. Talán másfél-két kilométer 82 távolságban toronydaruk csúcsai emelkedtek, ami azt mutatta, hogy arrafelé lehet a kikötő. A parton végig pálmafák nyújtották büszkén az égre koronájukat. A fák alatt üvegezett teraszú bungalók álltak; vendégszeretőn tágra nyitott ajtókkal. A teraszok üvege csillogott a napfényben, s a kirakott kerti székek egyikén-másikán ruhadarabok száradtak. Ezek a bungalók — mondta nem minden büszkeség nélkül Paz-Marin. - Tudja, le akarták bontani őket, hogy valami luxusszállót csináljanak a helyükre... Ugy tűnik, sikerült megfúrnom ezt az eszeveszett ötletet. Hát nem szebb így? - Kétségtelen - morogtam, és megpróbáltam ki-tázni a cipőmből a homokot. - Alighanem kellemes társaságba kerül - mondta nem minden él nélkül. - Ott nem messze van egy étterem. Pénze van? - Nem sok - mondtam. - Vannak csekkjeim természetesen, de útlevél nélkül aligha tudom beváltani őket. - Nem tesz semmit - mondta könnyedén. - Ha elfogy a pénze, hivatkozzon rám, és írja alá a számlát. Majd elszámoljuk... Apropó, nekem van még egy kis dolgom. Hernandez majd bekíséri. Adios! Remélem, hamarosan találkozunk! Megfordult, bevágta magát a kocsiba, és hatalmas homokfelhőt kavarva elviharzott. Hernandez megtörölte a homlokát, és kék szeme tele volt szánalommal, ahogy a kocsi után nézett. - Komplett őrült - mondta. - Futóbolond. Mióta a felesége lelépett, teljesen elvadult. Nem jár emberek közé... olyan, mint Monté Christo. Csak a bosszú élteti. - Rajtam akarja megbosszulni a brit világbirodalmat, mi? - Alighanem. Legyen óvatos vele. Olyan, mint a kígyó. Megbúvik, aztán amikor már nem számít rá, 83 magába mar. Nem érdekli, hogy bűnös-e vagy sem. Legszívesebben bírósági tárgyalás nélkül felakasztatná. Vagy saját kezűleg nyírná ki. De jöjjön, Mr. Lawrence. Ha minden igaz, a harmadik bungaló földszintje az öné. - És a többiek? - kérdeztem megmarkolva a bőröndömet.¦- Kik a társaim? - Ezek is, azok is. Majd megismerkedik velük. Paz-Marin áldozatai... Igyekszik őket is berántani a csőbe. Egészen újnak tűnő faház előtt állapodtunk meg. Cipőm eközben ismét megtelt homokkal, s azon tűnődtem, hogy vajon ez is Paz-Marin inkvizíciós eszközei közé tartozik-e. Homok a cipőben. Hm! Nem is rossz módszer. Az ajtó tárva-nyitva állt, így kopogás nélkül meneteltünk be rajta. A terasz mögött hatalmas nappali húzódott, kényelmes, bár már kissé használtnak tűnő fotelokkal, tevenyereg-ülőkékkel. A nappaliból jobbra is és balra is további ajtók nyíltak; barnára pácolt csigalépcső vezetett az emeletre. Hernandez megtörölgette a homlokát, és felfelé mutatott. - Ott már lakik valaki. - Boldog vagyok - mondtam. - Remélem, nem egy rablógyilkossal rakott össze a százados. - Nem hiszem - mondta komolyan. - De akárki legyen is, még mindig jobb, mintha a sitten ülne. Tudja, ilyenkor elég meleg van odabenn, és nem nagyon higiénikusak a cellák. - El tudom képzelni. - Menjen fürödni. Apropó! Akar valakivel találkozni a városban? - Nem is tudom - mondtam óvatosan. - Azért jöttem, hogy megnézzem azt a lepkegyűjteményt. - De hát ilyen nem létezik... Melottit nem érdekelték a lepkék. - Akkor miért hívott ide? - Nézze - mondta gyorsan, és az órájára pillán- tott -, én nem tudok semmit. De egy biztos. Paz-Marin embere ráragad magára, ahogy innen kiteszi a lábát. Mielőtt bármit csinálna, gondolkozzon. Ha sokat mozog, esetleg ismét csak belekeveredik valamibe. Ha letartóztatják. . nem tudok segíteni. Ért engem? - Hogyne érteném - mondtam. - Minden világos. - Menjen fürdeni - mondta még egyszer. - És ne törődjön semmivel. Valaki becsapta, és kész. Majd másutt vesz a friscóiaknak lepkegyűjteményt. - Alighanem ez lesz a vége - vontam meg a vállam. - Helyes - mosolygott rám megnyugodva. - Élvezze a tengert; és gondolja meg minden lépését. - Azt teszem - nyugtattam meg, és visszamosolyogtam rá, a tőlem telhető legőszintébb mosolyommal. - És még valami. Mindig tartsa észben, hogy mindenhova követik. Akárhova megy is. És a telefonját is lehallgatják. Fogadja meg a tanácsomat. Szaporán bólogattam, és lerúgtam az egyik cipőmet, amelyből csinos kis homokkupac dőlt a csíkos szőnyegre. - Ügy csinálok mindent, ahogy mondja. Csak már mehessek a fenébe!... Egyébként eszem ágában sem volt megfogadni a tanácsait. ^ Amikor elment, lerúgtam a másik cipőmet is, és végigdőltem a heverőn. Célszerű lett volna azonnal megfürödni, attól tartottam azonban, ha megfür-döm, el is alszom, pedig most gondolkodnom kell. Feltétlenül és keményen. Nézzük csak, hogyan is állunk. Valaki utazik rám. Valaki el akar tenni láb alól. Hm! Eddig is megpróbálták már néhányan: amint a mellékelt ábra mutatja, nem sok sikerrel. Most azonban másként áll a dolog. Egy gondosan felépített csapda 85 közepében ülök, amelybe mamiasz módon belesétáltam. De menjünk tovább! Paz-Marin és Hernandez. Nem tetszik nekem ez a nagy gyűlölet. Mint a színészek, és nem is túl jók. Nyilvánvalóan összejátszanak. Régi trükk, és nem is valami ötletes. A negatív-pozitív pólusok elvén működik. Az egyik (a negatív) nekem támad, mire én ösztönszerűleg közeledni kezdek a másik (a pozitív) felé. Amit nem mondok el Paz-Marinnak mint ellenségnek, elmondom Hernandeznek mint barátomnak és jótevőmnek. Hm! Ez az egyik lehetőség. De mi van akkor, ha Hernandez tényleg segíteni akar? Bosszantani akarja Paz-Marint? Nem jó. Nem hiszem el, hogy megúszná szárazon, ha megszöktetne. Tényleg szimpatikusnak talál pusztán azért, mert angol vagyok? Nagyon gyengécske kis érv az a manchesteri ismeretlen. Oké. Játsszunk tovább! Higgye csak Hernandez, hogy megadtam magam. Higgye, hogy már csak az ő segítségére számítok! Aztán níajd meglátjuk. Tovább nem gondolkodtam, hanem villámgyorsan megszabadultam átizzadt gönceimtől, ledobáltam őket a padlóra, és megkerestem a fürdőszobát. Elegáns volt, mintha jó pénzű turisták számára építették yolna, akik merő hobbiból laknak bungalóban a Manila Hilton helyett. Fényezett csapok, ragyogóan tiszta kád és csempe, illatos törülközők s a többi. Megeresztettem a vizet, vártam egy kicsit, aztán bevágtam magam a kádba. Nyakig ültem már a vízben, amikor rájöttem, hogy ötven méterre hullámzik tőlem a tenger. Eny-nyi erővel akár abban is megfürödhettem volna. Kábé félórát töltöttem a kádban, közben megállás nélkül törtem a fejem. Természetesen azon, hogy hogyan mászhatnék ki a csapdából. Mégpedig úgy, 86 hogy ne kelljen Hernandez segítségét kémem. Volt ugyanis egy olyan érzésem, hogy jobban teszem, ha most is a saját erőmre támaszkodom, mint már annyiszor a hosszú évek során. Megtörülköztem, és kiballagtam a nappaliba. A széles üvegajtón beáramló fény elvakított, és csak rövid tapogatózás után találtam meg az alsónadrágomat egy szék karfáján. Mintha kissé meghíztam volna a fürdőben; a fél combom táján megakadt, és nemigen jött feljebb. Rántottam rajta egyet, mire halk, szemrehányó reccsenés volt a válasz. - Stop! - mondta ekkor a hátam mögött egy kamaszosan vékony hang, erős amerikai, méghozzá középnyugati kiejtéssel. - Az az én gatyám, ember! A fickó, aki levetett ruháim közül felém küldte vérfagyasztó mosolyát, unikum volt a maga nemében. Ülve is legalább két méternek saccoltam, és alig húszévesnek. Arca telis-tele volt hintve szeplő-vel, mintha egy paradicsomkonzerv robbant volna fel az orra előtt. Rövidre vágott hajszálaira bogarakat lehetett volna felszúrni. Amikor rám mosolygott, kivillantotta lapátfogait, s volt valami a mosolyában, ami egy, a tapsot megköszönő cirkuszi lóra emlékeztetett. Emellett még félhosszú bermudanadrágot hordott, és legalább negyvenötös cipőt. Nagy nehezen kimásztam a fürdőgatyájából, és becsavartam magam a törülközőmbe. Változatlanul mosolygott, és a földre mutatott. - A magáé ott van. Összekotortam elszórt fehérneműimet egy szimpatikus kis halomba, s mivel láthatóan nem óhajtott időt adni a felöltözésre, csak úgy, törülközőben, savanyúan visszamosolyogtam rá. - Hát maga kicsoda? - Én a szomszéd vagyok... vagyis a lakótársa. Ott lakom fenn! - és a csigalépcső felé mutatott. 87 - Örvendek - mondtam kevés lelkesedéssel, és feléje nyújtottam a kezem. Felpattant, fölém magasodott, és udvariasan meghajolt. - Róbert McKinley vagyok. Indianából. - Leslie L. Lawrence, Londonból - mondtam. - Szólítson csak Bobnak. - Engem meg Leslie-nek. - Kösz. Iszik valamit? < - Mije van? - Hideg sör. Az itteni zsaruk jóvoltából. - Maga is az ő vendégük? - Aha! Várjon egy percre. Felugrott, odaviharzott a csigalépcsőhöz, és harsány nyikorgások közepette eltűnt a felső lakrészben. Gyorsan megragadtam az alkalmat, és kicseréltem a fehérneműimet. Mire visszajött, kezében négy konzervsörrel, viszonylag rendezett külsővel fogadtam. Meg is lepődött, olyannyira, hogy majd leejtette a söröket. - Ej ha - mondta -, maga aztán igazi gentleman! Nem is értem, hogyan kerülhetett ide. - Minél romlatlanabb valami kívül, annál rot-hadtabb belül. Ezt egyébként valami filozófus mondta. Nem biztos, hogy így van, de így is lehet. Felelet helyett feltépett két sört, és az egyiket felém nyújtotta. - Persze. Minden meglehet. Remélem, nem tartozik közéjük. - A zsarukra gondol? Egyáltalán nem. Én is a manilai rendőrség, pontosabban Paz-Marin költségén nyaralok. - így már mindjárt más - mondta megkönnyebbülve, és rám emelte a konzervdobozt. - Akkor hát: csin-csin! A sör kitűnő volt: hideg és kellemes ízű. Megittam az egészet, aztán a szőnyegre tettem az üres dobozt. 38 - Maga miért van itt, Bob? Lehet, hogy nem kellett volna feltennem ezt a kérdést; lehel, ha nem amerikai, hanem mondjuk angol, fel sem teszem; így azonban abban bíztam, hogy nem neheztel meg a kíváncsiságomért. Hát nem is neheztelt. Mintha már várta volna, mintha csak az alkalmat leste volna, hogy végre kiöntse a szívét valakinek. - Miért? - kérdezett vissza, és nagyot sóhajtva kinézett az ablakon, ahol hullámok meneteltek végeláthatatlan sorokban a part felé. - Miért? Nem fogja elhinni. Egy francos kutya miatt... - Megfújt egy kutyát? - Egy nyavalyát! Van nekem pénzem, ha kutyát akarok venni magamnak. Egyébként odahaza van is kutyám. A Négus. Fekete, óriássnaucer. - Hol odahaza? - Bloomingtonban. Ott lakom. - Egyetemi hallgató? - Miből találta ki? - A beszédéből. Kicsit megütődve nézett rám. ¦ - Mi az ördög! Maga nyelvész? - Az is - mondtam. - De nem az a jellemző. Magam is megfordultam már Bloomingtonban. Jó félévig laktam a campusban. - Melyik korpuszban? - A bétában. - Úristen, ember, én meg az alfában! Akkpr tulajdonképpen szomszédok vagyunk. Na, erre inni kell! Megittuk a maradék két konzervet; még mindig nagyon jólesett. Ezt a dobozt is letettem a másik mellé, és folytattam a kérdezősködést: - Hogy akadt Paz-Marin horgára? Ő is leejtette a dobozát, és nagyot sóhajtott. - Akkora a sztori, hogy nem fogja elhinni. Ha más mondaná, én se hinném. Nem fogja unni, Leslie? 89 - Azt hiszem, az időnkből futja. Karórájára pillantott, és beleegyezőn bólintott. - Van még időnk ebédig. Hát akkor figyeljen! Amikor befejeződött a tanév Bloomingtonban, Indiába utaztam a haverjaimmal. Pontosabban kettővel. Kicsit körül akartunk nézni odaát. Tudja, hogy van az... mindenféle hírek jártak a campus-ban Indiáról. Néhány fickó megfordult már ott, és csoda dolgokat mesélt. Templomok, elefántok, miegymás. - Esetleg egy kis füstölnivaló - mondtam jelentőségteljesen. - Rosszul hiszi, Leslie. Életemben csak egyszer szívtam füvet. Kipróbáltam, hogy milyen, aztán elég is volt belőle. A haverok sem olyanok. Kíváncsiak voltunk Indiára. Egy kis transzcendens meditáció... ilyesmi. Megnézni néhány fakírt. Semmi egyéb. - Értem - mondtam. - Hát, ami azt illeti, meg is néztünk mindent, és mondhatom, csoda jól éreztük magunkat. Nem is túl rázós, ami az anyagiakat illeti. Három hónapig barangoltunk... Képzelje, ember, még a Himaláját is láttuk. Frankón mondom, nagy élmény. Ahogy beszélt, lehunytam a szemem, és felrémlettek előttem a Himalája csúcsai, amint vakító fehéren integetnek felém. Szinte bőrömön éreztem hűvös leheletüket, és elkeseredett vágy fogott el, hogy minél hamarabb elkerüljek innen. Mi lenne, ha mégis rábíznám magam Hernandezre? Azt mondta, néhány napon belül elhagyhatom az országot, ha megígérem, hogy nem jövök vissza soha többé. De hát ki akar ide visszajönni? - Frednek támadt az az ötlete, hogy visszafelé ejtsük útba a Fülöp-szigeteket. Úgy is tettünk. Aztán itt, a Manila Internationalen beütött a menny-kő. És ha hiszi, ha nem, nem is túlzók. Egy szempillantás alatt játszódott le minden, éppen úgy, mint amikor valahova becsap a villám. Kezdtem kíváncsi lenni a történetére. - Most jól figyeljen, Leslie... Mintha csak tegnap történt volna, pedig már két hete ülök itt. Leszálltunk a gépről, és pechemre, én jöttem leghátul. Ráadásul kioldódott a cipőfűzőm, le kellett hajolnom megkötni. Fred és Bért nem vették észre; mentek tovább. Besodródtak a kivezető folyosóra, s amikor felnéztem, már nem láttam őket. Megkötöttem a fűzőt, és vállamra dobtam a hátizsákomat... Sietősre vettem a figurát, hogy utolérjem őket. Éppen kiértem a kivezető folyosóról valami csarnokba, amikor egy fickó futott el mellettem. Ezen még nem csodálkoztam volna, hiszen a repülőtereken gyakran futnak a hapsik, ha sietnek. Mondom, elfutott mellettem, és akkor hipp-hopp! -egyszerre csak elejtette az egyik táskát, amit magával cipelt. Nagyjából a lábam elé. ¦ - Maga meg felvette, mi? - Mi a nyavalyát tehettem volna? A fickó úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kiáltani akartam, de nem volt kinek. Fogtam a táskát, és bámultam, mint a giliszta eső után. Ráadásul Fredet és Bertet sem láttam sehol. Egyszerre csak megint elfutott egy fickó mellettem, aztán még egy. - Maga még ekkor se gondolt semmire? - Mire kellett volna gondolnom? Ott álltam egy ' elveszített táskával a kezemben, és azon golyóztam, hogy leadom valahol. Biztos keresi majd a gazdája. - Miért nem hagyta a fenébe? Elvörösödött, és megütődve bámult rám. -Na hallja! Hogyan tehettem volna?! Hiszen azt a táskát valaki elveszítette. Ha leteszem... esetleg illetéktelen kezekbe kerül. Valaki ellopja, vagy micsoda... Ezután elindultam kifelé. Gondoltam, keresek valakit, akinek odaadhatnám azt a rohadt táskát. Alighanem el is keveredhettem valamerre, mert nem találtam a fiúkat... Vittem a táskát és a hátizsákomat, amikor egyszerre csak nekem ugrott egy kutya. Érti ezt? A repülőtéren egy kutya! ¦¦ - . 91 - Megesik - mondtam. - Manapság sok furcsa dolog megesik. - Majd hanyatt lökött a dög. Először azt hittem, csak úgy... hogy is mondjam csak, nem vagyok neki szimpatikus. Ordítoztam, és el akartam kergetni magamtól. Aztán rájöttem, hogy nem én kellek neki, hanem a táska. - Sejtettem. - Szinte kitépte a kezem#ből: rávetette magát, szaglászta és nyaldosta. - Maga még ekkor sem gondolt semmire? - Dehogynem! Azt hittem, kolbász van benne, vagy ilyesmi. - Úristen! - Dehogyis! A kutya után két hapsi következett. Lefogtak, elvették a hátizsákomat, és az egyik... meg is ütött. - Maga mit csinált? - Falhoz vágtam. Aztán a kutyát is. A másik hapsit nem tudtam, meri elpucolt a táskával együtt. Elismerően mértem végig nyurga alakját. - Falhoz kent egy zsarut meg egy kutyát? - Pedig jó kövér volt. Mármint a zsaru. A kutya csak olyan normális. A fickó kapott előbb egy támasztott gáncsot, aztán egy fejdobást. Jó nagyot koppant. - Ne mondja! Maga ilyen erős? Szégyenlősen rám nevetett, és kivillantotta barátságos lófogait. - Á, dehogy! Csak fekete öves vagyok, Tíz éve dzsúdózom. - Gondolom, nem sokáig örvendezhetett első manilai győzelmének, mi? - Már eleve sem örvendeztem. Utálok verekedni. De azt is utálom, amikor ok nélkül csavargatják a karom. Mindenesetre örültem, hogy megszabadultam a táskától. Gyorsan elinaltam a kijárat felé... Mármint a vámvizsgálati folyosón. A végén azonban már ott állt a fickó a kutyával és még néhá- nyan. 92 - Csak nem verekedett ismét? - Á, már nem lehetett. Géppisztollyal voltak. Ott volt az a fickó is, tudja, az a főzsaru, Paz-Marin. Mindjárt bevitt egy szobába, és azt sem engedte, hogy megkeressem Fredet és Bertet. Csak később találták meg őket... Azóta rég Bloomingtonban vannak - mondta szomorúan. - Mivel vádolják, Bob? - kérdeztem, pedig egészen nyilvánvaló volt a dolog. Lassan könnybe borult a szeme. -Kábítószer-csempészéssel... engem! Képzelje, az a rohadt táska tele volt droggal! Azt akarják rám kenni, hogy be akartam csempészni az országba. - Remélem, letagadta, hogy magánál volt. - Letagadni? Hogyan tagadhattam volna, amikor tényleg nálam volt? Azonkívül rajta vannak az ujjlenyomataim is. Meg valami másik fickóé, akinek olyan hosszú priusza van, mint a Mississippi, a mellékfolyóival együtt. Azt állítják, hogy összejátszottam vele, és valami nemzetközi banda tagja vagyok. Amit, szerintük, az is valószínűsít, hogy Indiából jövök. ¦ - Na és a barátai? Fred és... - Bért? Őket is elkapta Paz-Marin. Csakhogy őelleniik nem volt semmi bizonyítéka. Most már aztán rajtuk a sor, hqgy kihúzzanak innét. - Van valami befolyásos ismerőse az Államokban? Elgondolkozva vakarta meg a vörös tüskéket a feje tetején. - Hát... nem is tudom. Az edzőm testvére egészen jó nevű ügyvéd. Bért megpróbálja rábeszélni, hogy segítsen. Csak hát rázós a dolog... jól tudom én. - Rázós? - Hát... az USA nem nagyon dobál mentőövet azoknak, akiket külföldön kábítószer-csempészéssel vádolnak. Érti, ugye? Az esetek döntő többségé- 93 ben nem is alaptalanul. Szóval - tette hozzá szomorkás mosollyal - nem szeretnék a saját bőrömben lenni. Legyintett, felállt, és néhány óriási lépéssel saját lakrészében termett. Már-már azt hittem, azért ment fel, hogy kibőgje magát, amikor két újabb konzervsörrel tért vissza. - Ezek az utolsók - mondta -, de ne aggódjék. Ha itt tartanak, legalább kiiszom őket a pénzükből. Magát mivel vádolják? Feltéptem a konzervet, és beleittam. Közben lázasan törtem a fejem, hogy mit mondjak neki. Kortyoltam néhányat, aztán mosolyogva néztem fel rá. - Gyilkossággal - mondtam. Eltátotta a száját meglepetésében. - Mivel?!... - nyögte. - Gyilkossággal - ismételtem, és kiittam a söröm maradékát. - Zavarja? - Nem... illetve... - nyögdécselt, és megpróbálta összeszedni magát. - Ki az ördögöt gyilkolt meg? - A dolog nem ilyen egyszerű - mondtam. - Ha biztosan tudnám, lehet, hogy nem lennék itt. Egyébként azt sem tudom, hányszoros gyilkos vagyok. Hol eltűnnek, hol meg elő sem kerülnek a hullák. Csak a csadorjuk. Jó, mi? Megrázkódott, és kissé hátrébb húzódott tőlem. Az órájára pislantott, és kényszeredett mosollyal felállt. ~ Hát akkor... kösz a társaságot. Lassan kinyit az ebédlő... és... - Az én történetem se rosszabb, mint a magáé -mondtam. — Akarja hallani? - Hát,.. - morogta bizonytalanul. - Nem vagyok bolond - biztosítottam. - Tüstént meg is győződhet róla. Bolond nem, csak ostoba. És én is Paz-Marin áldozata vagyok. Ha van érzéke a rejtélyes kis ügyekhez, tetszeni fog magának a mesém. 94 Aztán elmondtam neki mindent, ami velem történt azóta, hogy San Franciscóban felszálltam a jumbóra. Egyedül csak a gyémántokkal teli táska ügyét hallgattam el. Mintha egy belső hang azt súgta volna, hogy erről ne beszéljek senkinek. Még neki sem. 22. Amikor a sztorim, végére ériem, hátradőltem és vártam, hogy mit mond. Ő azonban meg sem mukkant; csak az ádámcsutkája járt le-fel, mint egy begerjedt lift. - Nos, mit szói hozzá? Végre megtört a varázs. Becsukta a száját, és megvakarta a feje búbját. -Ember, ez aztán a buli! Még moziban sem láttam ilyet... És ha igaz... I - Kételkedik a szavaimban? - Jaj, dehogy! Csak hát... tudja, meg kell előbb emésztenem. Az én ügyem ehhez képest egy nagy nulla. Végeredményben az az érzésem, hogy..: Nem folytathatta, mert valaki megkocogtatta odakint az üvegajtót. Hátra sem fordultam, mégis azonnal tudtam, hogy kellemetlen vendég érkezeti. Olyasfajta árnyék suhant végig Bob McKinley arcán, ami olyankor szokott, ha nem szívesen látott vendég áll a küszöbön. -Hello, fiúk! - mondta egy harsány hang. -Nincs egy cigarettájuk? . Megfordultam, már csak azért is, mert nem szeretem az ilyen hangot. Amikor megláttam a fickót, igazat adtam magamnak, amiért látatlanban mínuszjelet írtam a homlokára. Jól megtermett pasas volt, olyasféle, mint jómagam,, csak valamivel vékonyabb. Kes- 95 kény okaképe, hajlott, mozgékony orra, ide-oaa ugráló szeme bizsergető ellenérzést ébresztett bennem. Bob sem lehetett másképpen, mert kelletlenül emelte fel a kezét. - Nem dohányzóm... hiszen tudja. A pasas átlépte a küszöböt, és bependerült a szobába. __. » -Nocsak... nocsak! Új vendég? Maga milyen balhét csinált? Bobnak előreugrottak a kapafogai a felháborodástól. - Na... hallja, ami sok, az már igazán sok! Milyen jogon tesz fel itt akárkinek is kérdéseket? A rókaképű elvigyorodott. - Ne szívja mellre, pajtás! Ha jól mérem fel a helyzetet, maga sem a sziámi király itt, és a haverja sem. Itt mindenkinek vaj van a fején, kispajtás, és ha a napra megy, megolvad. Kár felvágnia. Van egy olyan spurim, hogy én csak egy kis ártatlan halacska vagyok magukhoz képest. Tulajdonképpen szórakoztatott a dolog. Unni csak akkor kezdtem, amikor a fickó hozzám hajolt, és hegyes könyökét az oldalamba vágta. - Hát te, haver? Te is olyan érzékeny vagy, mint egy árvaház-igazgató? Elővettem a zsebemből a pipám, és tömni kezdtem. Majd csak eleszi a fene. A fickó azonban makacsnak bizonyult. Újra oldalamba mélyesztette a könyökét, majd átnyúlt a sörösdobozok felett, és megfogta a pipám végét. - Nocsak! - mondta. - Ha cigi nincs, a pipa is jó... Kölcsönadnád, haver? Bólintottam, és eleresztettem a pipát. A fickó győzelemittasan elmosolyodott, és egészen addig vigyorgott, amíg el nem kaptam és meg nem rántottam a nagyujját. Felkiáltott fájdalmában, s amikor még egyet rántottam rajta, felém repült. A klasszikus szabályok szerint ilyenkor be kellett 96 voina mázolnom egy akkorát a képébe, hogy az ütés visszadobja a helyére. S amíg ott gondolkodik, folytatnom kellett volna a dolgot. Esetleg úgy, hogy megdolgozom a gyomrát. Mondom, a verekedés klasszikus szabályai szerint. Bob kiáltott is valamit, de nem hallottam, hogy mit. A fickó kezét figyeltem, amint a zsebe felé tapogatózik. Még egyet rántottam rajta, amitől szépen beleült az ölembe. Csodára meghitt lett volna a hangulat, ha nem akart volna mindegyre kikászálódni az ölelésemből. Erre figyelmeztetőn megszorítottam a csuklóját, amitől újra felordított. Mivel nem szeretem, ha közelről a fülembe ordítoznak, úgy döntöttem, hogy véget vetek a barát-kozásnak. Bár alig lehetett könnyebb, mint én, felemeltem, a teraszra vittem, és minden erőmet összeszedve lehajítottam a homokra. Ott aztán elhevert, mint egy házától megfosztott, óriási tengeri csiga. A nap vakítóan ragyogott a fejünk felett; a tenger halkan suttogott; a hullámok békésen nyaldosták a homokdűnéket. A pálmák koronáján apró majom visított, s a kikötő felől hajókürt hangja szállt a levegőben. r A fickó nagyot nyögött, és felült a homokon. Éppen meg akartam fordulni, hogy visszamenjek a bungalóba, amikor a mellettünk lévő ház kertjében valaki összecsattantotta a tenyerét. - Bravó! Ez igen! Alacsony, sárga bőrű férfi állt az egyik pálmafa törzse felé fordulva; fehérre kent képpel, borotvával a kezében. Mivel a nap aranyként csillogott a tükörben, semmivé olvadt az arca. Visszafordultam, de azért mindent láttam, ami a hátam mögött történt. A kitárt üvegajtó visszatükrözte a rókaképű feltápászkodó alakját és azt is, hogy a zsebébe nyúl, s halk kattanassal kipattintja rugós kését. 97 A fickó összegörnyedt, s néhány ugrással a terasz alatt termett. Felemelte a kését, hogy a hátamba vágja. Ekkor valami, mintha villám cikázott volna a tenger felett, átsuhant a levegőn, és a rókaképű hangosan felordított. Térdre esett, és megállás nélkül vonított. Kezéből vér csepegett a homokra. Leugrottam a teraszról, és a fickóhoz léptem. Felnézett rám: eszeveszett gyűlölet csillogott a szemében. - Ezt még megkeserüli! - nyögte, és tovább viny-nyogott. - Ezért megfizetnek... maga is és az a mocsok is! A vér csendesen folydogált, én meg keresni kezdtem, hogy mi vághatta el a kezét. Aztán megpillantottam egy habos borotvakést, amely félig a homokba fúródva, bágyadtán csillogott a fényben. Felemeltem a fejem, és a pálmafa felé néztem. A borotválkozó férfi, még mindig háttal felénk állt, de most lassan megfordult. Ekkor valami az eszembe jutott, ami megdöbbentett. Mindvégig figyeltem a fickót, amint a pálmafák alatt borotválkozik, hiszen nem tudhattam, nem fenyeget-e felőle is veszély. Bár fő figyelmemet a rókaképűre összpontosítottam, a borotválkozol sem vesztettem szem elől. És esküdni mertem volna rá, hogy egész idő alatt nem fordult felénk! A1 rókaképű a kezét tapogatva jajgatott, a borotválkozó pedig határozott léptekkel megindult felénk, akárcsak Bob, aki leugrott a teraszról, és bukdácsolva hozzánk igyekezett. A borotválkozó volt a gyorsabb. Alacsony, cin-gár, sötét hajú fickó volt. Rövid, kopott farmernadrágot hordott, fehér trikóval. Fél arcát fehér hab borította, s az apró buborékok lassan rászáradtak sárgás bőrére. Vékony, ferde metszésű szemét végigfuttatta a homokon, s tekintete megkönnyebbülten szökkent a levegőbe, amikor megpillantotta a borotvát. 98 - Voilá! Hát itt vagy, te csavargó?! Lehajolt és felvette. Aztári tovább keresett, egészen addig, amíg csak a rókaképü kését is meg nem találta. Kezébe vette, megnyomta a gombját, és visszaugratta vele a pengét. Felhúzta a szemöldökét, ismét kiugratta a pengét, majd vissza. Lebiggyesztette a száját, és borotvájával felém intett. - Pancser munka! Ha bordába szalad, eltörik! Meglendítette a kezét, és behajította a kést a tengerbe. A rókaképű felszisszent, de veszteg maradt. Odaléptem hozzá, és felsegítettem. - Álljon fel, ember, és mutassa a kezét! Felállt, de csak azért, hogy ellökhessen magától. - Menjen a pokolba! - lihegte. - Valamennyien menjenek a pokolba! Megfizetek érte, ezerszer is megfizetek... Ezzel lehajolt, és olyan gyorsan, hogy alig lehetett követni, felkapott kétmaroknyi homokot, és a borotvakéses arcába hajította. A kis, sárga ember felkiáltott, leejtette a borotváját, és káromkodva összegörnyedt. A másik maroknyit nekem szánta a rókaképű, de még idejében félrehajoltam. Fenyegetően megrázta az öklét, és megfordult, hogy eliramodjon, de csalódnia kellett. Futtában rosszul mérte fel az irányt, és Róbert McKinley szélesnek nem mondható mellkasán landolt. Kezdett elegem lenni az egészből. A sárga emberke harsányan szitkozódva megpróbálta kikaparni szeméből a homokot. Odatérdeltem mellé, és előkaptam a zsebkendőmet. Hogy azok ketten mit csináltak, csak a hangokból sejtettem. Előbb egy csattanás, aztán a rókaképű felordított, és mintha tompa puffanást is hallottam volna. Mire felnéztem, már csak Bob állt a homokon csípőre tett kézzel. - Uramisten, évek óta ez a legszebb dobásom, és éppen most nem látja senki! Odajött hozzánk, és érdeklődve bámulta, mit csinálunk. A sárgaképű kiköpött vagy öt deka homokot, aztán megveregette a karom. - Kösz, miszter! Kicsit elméláztam... ,- Mint én az előbb. Engedje meg, hogy megköszönjem. - Szóra sem érdemes... - Árulja el, hogy csinálta. Elmosolyodott, büszkén. is, szerényen is egyszerre. - Roppant egyszerű az egész. Ott volt az orrom előtt a tükör. -Ez... egyszerűen hihetetlen! Anélkül hogy megfordult volna... - Gyakorlat kérdése. Na és természetesen jó csukló kell hozzá. Nem is lehet mindenkiből késdobáló. .. Különben Henry Vu a nevem. -Lawrence. Leslie L. Lawrence. - Örvendek, uram. Bob barátságosan a sárgára mosolygott. - Hello! Ha nem tévedek, mi már ismerjük egymást. - Az étteremből - bólintott a másik. - Különben szólítsanak csak Vunak. Jobban szeretem, mint a Henryt. - Ön kínai? - kérdezte Bob. - Apám portugál volt, az anyám kínai. Én ma-, gam késdobáló vagyok - tette hozzá nevetve. Aztán lassan megfordult, és a pálmaiak felé intett. - Megengedik, hogy befejezzem? Öt perc, és kész vagyok. .. És ha meg nem sértem önöket, kérem, jöjjenek át hozzám egy italra. Felballagtunk a teraszra. Bob leroskadt egy székre, és felsóhajtott: - Az ördögbe is, micsoda társaság! Levettem a nyakkendőmet, és zsebre vágtam 100 - Ki ez a rókaképü? - kérdeztem, amikor már könnyebben vettem levegőt. - Valami Wilson - mondta Bob, és undorodva elhúzta a száját. - Már egyszer kirúgtam. Csak akkor túl finom voltam hozzá. Támasztott gáncs kell az ilyennek, és egy fejdobás utóételnek. - Ő is Paz-Marin vendége? - Mint mindenki, aki itt lakik. Alighanem rablással gyanúsítják. Undorító egy fickó! - És a kínai? Felvonta a vállát. - Fogalmam sincs róla. Megdöbbentő, de amióta itt vagyok, szinte egyfolytában borotválkozik. Pedig alig van szakálla. Csak áll a fa alatt, a tükör előtt, és a képét vakarja. Maga érti ezt? Eleresztettem a fülem mellett a kérdést. Az ördög vigye el... tényleg jó társaságba kerültem! Tíz perc múlva átballagtunk a kínai bungalójába. A tükör még most is ott lógott a pálmafa oldalába vert szögön, mintha a fa eleve így nőtt volna ki a földből. Két másik pálma közé feszített madzagon fehér trikók lógtak: volt belőlük vagy két tucat. A nappali szobában öten-hatan ültek, kezükben sörösdobozzal, s amikor beléptünk, mintha vezényszóra tennék, egyszerre fordították felénk a fejüket. Mr. Vu, a kínai felpattant, és kezét előrenyújtva felénk sietett. - Ó, de örülök! Roppantul örülök! Fáradjanak be, uraim! Bal fülén még mindig ott fehéredéit a megszáradt szappanhab. - Ismerkedjék meg a barátaimmal... Mr... izé... - Lawrence - segítettem ki. - Köszönöm, nagyon köszönöm. Ez az úr pedig a szomszédunk, Mr. McKinley. Nagyon örülök, hogy megtiszteltek. Őszintén zavarban voltunk mind a ketten. Egyál- 101 talán nem voltunk partyhoz öltözve, arról nem is beszélve, hogy nagyjából ebédidő volt. Ami azt illeti, a többiek sem a legutolsó londoni divatot hordták. Kivéve talán két öreglányt, akik merev mozdulatlansággal trónoltak egymás mellé húzott karosszékükben, és éppen hogy csak megbiccentették a fejüket, amikor Vu bemutatott bennünket nekik. A többiek hanyag, mondhatnám excentrikus öltözködésével ellentétben mindketten magas nyakú, barna vászonruhát viseltek, egészen állig begombolva. Mindketten kontyba fonták gesztenyebarna hajukat, mindketten a szék karfáján nyugtatták kissé már fonnyadt, szép metszésű kezüket, és mindketten hervadtán elmosolyodtak, amikor kínosan toporogva meghajoltunk előttük. S olyan tök egyformák voltak, hogy talán még a szülőanyjuk sem tudta volna megkülönböztetni őket, ha lenéz rájuk a bárányfelhők közül. Illedelmesen kezet nyújtottunk. - Glória Le Fever - mondta az egyik. - Melody Le Fever - mondta a másik. Csak éppen azt nem tudtam, hogy melyikük az egyik, és melyikük a másik. Bob megvakarta a feje búbját, és egészen véletlenül a szemembe nézett. En meg az övébe, és csak kicsin múlt, hogy ki nem robbant belőlünk a nevetés. Utolsó pillanatban mégis sikerült megőriznünk a komolyságunkat, nem úgy, mint annak az észbontó szőkeségnek, aki az emeletre vezető lépcső középtáján ült, és csilingelő kacagással ránk emelte dobozát. vr Csin-csin, íiúkák! Ez aztán a meglepetés... Feléje kaptuk a fejünket. Ami ezután következett, olyan volt, mintha kábítószert fecskendeztek volna a képünkbe. Enyhén megtántorodtam, és majd elejtettem a söröskonzervet, amit Mr. Vu időközben a kezembe nyomott. 102 Róbert eltátotta a száját, és csak ennyit tudott kinyögni rajta: - Úristen! Amit a lépcsőfeljáróban láttunk, minden emberi képzeletet felülmúlt. Aki ugyanis^ ebben a pillanatban felemelkedett ültéből, és felénk tartotta a sörösdobozát, óvatos becslések szerint is a világ legszebb nője volt. Azonkívül alighanem a legvonzóbb is. Felemelkedett, és kezében a sörösdobozzal lelépkedett a lépcsőn. Lélegzet visszafojtva figyeltük, mintha a világ legcsodálatosabb produkcióját láttuk volna a legelső sorból. Ami azt illeti, az is volt. Ahogy megtette azt a néhány lépést, amely elválasztott bennünket egymástól, maga volt a költészet. Szinte nem is lépkedett, hanem lebegett a lépcsőfokok felett. Bronzbarna bőre kiáltó ellentéte volt hamvas szőkeségének; bozontos hajkoronája nagyjából a derekáig ért. Kétrészes, tenyérnyi bikinit hordott, terepszínű anyagból varrva, amely Éva anyánk levelekből ösz-szetákolt ősbikinijére emlékeztetett. Szürke szemében a manilai öböl vize és a felette ragyogó kék ég keveredett; sirályokkal és a nap cikázó perzselésével díszítve. Leszállt hozzánk a trónusáról, s a sörösdobozt letette a legalsó lépcsőfokra. Előrenyújtotta a kezét, .és pukedlit csinált, mint régi-régi filmekben a hosszú szoknyás régi-régi gyerekek. - Barbara vagyok. Barbara del Sol Maguk is bűnözők? Tisztességére legyen mondva, Bob tért először magához. - Én... izé... persze. Háromszoros gyilkos vagyok, de nincs hulla... azaz. Szükségét éreztem, hogy közbelépjek. Enyhén eltaszítottam tőle, és kezet csókoltam a tüneménynek. 103 -Pardon. En vagyok a háromszoros. Ő csak egyszerű kábítószercsempész. A nő csak mosolygott, az egyik ikermama pedig felnevetett, izgatott, csiklandó nevetéssel. - Én pedig állatszelídítő vagyok. Meg akarják majd nézni a tigriseimet? Remélem, az a dög százados rendesen ad nekik kaját?! Lehunytam a szemem, mert biztos voltam benne, hogy álmodom. Aztán leroskadtam egy székre, és fenékig ittam a sört. Meg voltam győződve róla, hogy még mindig tart az agyrázkódásom, és amit most megtörténni vélek, valójában csak megzavart agyam terméke, nem a valóság. Pedig az volt, bármennyire hihetetlennek tűnt is ez az egész. 23. Amikor kinyitottam a szemem, a szőke mar újra a helyén ült, a csigalépcső közepén. Egy natalmas termetű néger, akit Joe-nak hívtak, egész karton sört cipelt elő valahonnan, egy másik könnyed mozgású férfi pedig szendvicseket varázsolt az asztalra. Éppen úgy, mint a mesében. Az a félrefésült hajú, őszülő férfi pedig, aki mellettem ült, eközben szomorúan magyarázgatta a bizonyítványát: - Higgye el, nem tehetünk semmiről. Jó hónapja már, hogy ez az átkozott pechszéria nem akar lemászni a nyakunkról. Szingapúrban leégett a sátrunk. Amikor fel akartuk venni a biztosítást, kiderült, hogy szándékos gyújtogatás történt. Majdnem bennégett az egész közönség. Mondhatom, örültünk, hogy megúsztuk baj nélkül... aztán ez a Me-lotti-dolog is... Egyszerre felébredtem. Pillanatok alatt szertefoszlott a mámor, és már nem gondoltam, hogy az agyrázkódás láttat velem víziókat. 104 - Melotti? - kérdeztem nyugodtan. - Miféle Me-lotti? - Hát az a fickó, aki idehívott bennünket. - Davide Melotti? - Az hát! Magát is átverte? Az ördögbe is! Hogy is van ez? - Valahonnan ismerem - mondtam óvatosan. -Csak nem tudom, hova tegyem. - Ó, hát mindenfélével foglalkozott a hapsi. És nagy lábon élt. Gépekkel, déligyümölccsel, cukorral és cirkusszal is. Ő szervezte a cirkuszok turnéit a Fülöp-szigetekre. - Roppant érdekes. - Mondom, csak szervezte. Feldobta a talpát a nyomorult! Úgy tettem, mintha megdöbbentem volna. - Csak nem? - De bizony, Mr. Lawrence. Feldobta az, mégpedig három napja. - Közel hajolt a fülemhez, és úgy suttogta: - Azt beszélik, hogy kinyírták... Hát nem óriási pech? Szingapúrban a sátor, itt meg Melotti... Aztán ez a Paz-Marin is elkapott bennünket. .. - Miért? - Hát... arany volt az oroszlánketrecben. •- Arany? - ámultam el. - Ki az ördög dugta oda? Szomorú volt a tekintete, mint a kisgyereké, akitől az erősebb fiú elvette kedvenc játékát. -Én. - Maga? - Én hát. - És... miért dugta oda? - Mert azt hittem, hogy nem találja meg senki. De az a rohadék megtalálta. Tudja, itt drágább az arany, mint odaát. Gondoltam, lehetne egy kis pénzt csinálni belőle. -Pech. - Olyan orra van, mint a hangyásznak. Csak 105 beleszaglászott a levegőbe, és máris megtalálta. Mind a két csomagot. Tényleg pech. Se arany, se szabadság. - Értem. Csak azt nem értem, hogy mi a szándéka magukkal? Kényelmesen hátradőlt, és felvonta a vállát. - Legyen nyugodt, előbb-utóbb elenged bennünket. Az elefántok is esznek, a tigrisek is és az oroszlánok is. Egyszer csak elfogy a rendőrség pénze. Akkor aztán kitoloncolnak bennünket. Nem először élvezzük baráti államok vendégszeretetét. Roppant érdekes volt, amit mondott, de nem voltam biztos benne, hogy egészen őszinte hozzám. Hátha valami aranycsempész-láncolatba akadtam bele, amelynek Melotti is a tagja volt. Sötétben tapogatóztam, és nem hagyhattam ki egyetlen lehetőséget sem. - És Melotti? - tértem vissza rá. Csodálkozva kapta fel a sörösdobozát. - Melotti? Nem is találkoztunk vele. Kirakodtunk a kikötőben elefántostul, tigrisestül, és Melót? ti után tudakozódtunk, mivel a megállapodással ellentétben, senki nem várt bennünket. Aztán Melotti helyett Paz-Marin jött, és darabokra szedette minden csomagunkat. Attól a másik fickótól, aki úgy néz ki, mint egy jól fésült görög isten... hogy az ördögbe is hívják... - Hernandez. - Ez az! Tőle tudtuk meg, hogy Melotti feldobta a talpát. És úgy látszik, nem is saját jószántából. - Volt valaha már valami kapcsolatuk vele? - Melottival? Még soha. Szingapúrban telexen kaptuk az ajánlatát. S mivel nem volt jobb dolgunk, válaszoltunk, hogy jövünk. - Mikor volt ez? - Hát... egy jó hónapja. Még a sátor leégése előtt. - Melotti tudta, hogy leégett a sátruk? - Aligha. Hacsak nem járt közben Szingapúrban. 106 - Hogy tartottak volna előadást sátor nélkül? - Van egy pótsátrunk. Kisebb ugyan, mint az a másik, de megteszi. Törtem, törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi értelmes dolog. Melotti idecsal egy cirkuszt, aztán meg engem. Kérdés, hogy van-e összefüggés a kettő között. Szemem sarkából láttam, hogy Bob McKinley heves beszélgetésbe merül Barbarával, s bár legszívesebben a helyére ültem volna, kénytelen voltam még néhány kérdést feltenni a direktornak. - Tehát önök már jó néhány napja itt vannak. Mindenkit ismernek a bungalókban? - Hát az azért túlzás - mondta. - Inkább csak ezt a néhányat ezen az oldalon. Háromban mi lakunk, aztán Mr. McKinley, mellette pedig az a fura fickó. - A rókaképű? Wilson? - A rókaképű odébb lakik. Nem is tudom pontosan, melyik házban. Maguk mellett valami rongyos csavargó tanyázik. Nappal nem is nagyon mozdul ki a házából... éjszaka bolyong a pálmák alatt. Az is lehet, hogy nincs ki mind a négy kereke. Megveregettem a direktor vállát, barátságosan rámosolyogtam az ikrekre, megettem tizenöt szendvicset, ráittam öt konzerv sört, és pillanatok alatt kitúrtam Bobot Barbara mellől. Mivel a hőség egyre elviselhetetlenebb lett, s a mennyezeten forgó ventilátorok képtelenek voltak megbirkózni vele, javasoltam Barbarának, hogy menjünk fürödni. Javaslatomat hangos tetszésnyilvánítás kísérte. Bár egyáltalán nem így képzeltem a dolgot, kénytelen voltam belenyugodni, hogy mindenki velünk tart. Megbeszéltük, hogy tíz perc múlva találkozunk a tengerben. Bob kíséretében átvágtam az előkerteken, át a pálmafák között, felmásztam a teraszra, és besétáltam a nappaliba. Bob fellépkedett az emeletre, és szapora szek-rényajtó-csattogtatások közepette átöltözött. Én is 107 felkattantottam a bőröndöm fedelét... aztán vissza is ejtettem: pontosan a nagyujjamra. Hangosat káromkodva leroskadtam a sezlonra. Bob feje megjelent odafenn, és csodálkozva nézett le rám. - Mi van, Leslie? Akkorát ordítottam, hogy szinte beleremegett a bungaló: -Hogy mi?! Az isten verje meg ezt az egész rohadt bandát! Valaki megfújta az összes ruhámat és ráadásul még az órámat is...! Aztán eszembe jutott a rókaképű fenyegetőzése, és nem volt okom kételkedni benne, hogy beváltotta a szavát. Megcsóváltam a fejem, és törni kezdtem, hogy hogyan tovább. Legelőször is, miben fogok fürödni? 24. A tenger kellemes volt, akárcsak Barbara közelsége. Igaz, hogy a többiek is ott fröcsköltek körülöttünk, de nem sokat törődtem vele. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy magamon tartsam a fürdőnadrágot, amit Joe, az erőművész volt szíves kölcsönadni. Kábé három számmal lehetett nagyobb, mint kellett volna, így aztán szélesebb mozdulatokra nem is nagyon vállalkozhattam. Végül kifeküdtünk a forró homokra: itt legalább nem kellett attól tartanom, hogy a fürdőnadrágom önálló életbe kezd, és megszabadul tőlem. Barbara egyszerűen csodálatos volt, mint egy déltengeri Loreley. Csak annyira feküdt ki a homokra, hogy a talpát meg-megnyalogathassák a hullámok, s a lassan feltámadó, lágy tengeri szél belekaphasson a hajába. Lehunyta a szemét; előbb egy dalt dúdolt csábító ajakcsücsörítéssel, majd kinyitotta a pilláit, és felém fordította a szemét. - Tényleg igaz, amit magáról mondanak? - Mit mondanak? - kérdeztem. - Hát... hogy gyilkos meg ilyesmi. - Ki mondta? - Bob. Hogy maga nagyon veszélyes fickó. - Maga mit gondol? - Én? Hát... imádom a veszélyes fickókat. Fészkelődtem egy kicsit, hogy közelebb kerülhessek hozzá: természetesen csak annyira, ameny-nyire az illendőség megengedi. - Nem, nem vagyok gyilkos - mondtam. - Lehet, hogy csalódást okozok magának, de senkit sem nyírtam ki. - Nem is úgy néz ki - mondta. - Hát hogyan? - Nem is tudom. Mint egy tudós. - Az is vagyok. Felkönyökölt a homokon, és rám meresztette a szemét. - Micsoda? - Olyan tudósféle vagyok. Rovarokkal és keleti nyelvekkel foglalkozom. A keleti nyelvek láthatóan nem érdekelték - alighanem eleget hallott már belőlük -, a rovarok annál inkább. Elfintorította az orrát. - Fuj! Ki nem állhatom a bogarakat. - Bizonyos értelemben a lepkék is azok, sőt... - Ó, az egészen más! - enyhült meg a tekintete. - A lepkéket én is imádom. Olyan ártatlanok. Gondoltam, tegyünk egy próbát. Hátha hallott valamit, aminek hasznát vehetem. - Ezért jöttem a Fülöp-szigetekre. - Lepkét fogni? Juj de muris! - Nem annyira fogni, mint venni. Valaki el akart adni egy lepkegyűjteményt, de mielőtt eladhatta volna, megölték. - Azt akarja mondani, hogy annyira értékes volt az a gyűjtemény? - Hát... negyedmillió dollárt ért. 109 -Úristen! És ellopták? - Nem tudom. Lehetséges, hogy nem is létezett. - Ezt nem értem. Elmondtam neki, amit elmondhatónak tartottam. Figyelmesen végighallgatott, de láthatóan nem ugrott be neki semmi. - Elég értelmetlennek tűnik első hallásra -mondta. - Lehet, hogy becsapták? - Lehet. De miért? - Ide akarták csalni. - Még mindig marad a kérdés: miért? - Hát... ezt magának jobban kellene tudnia. Ki volt a fickó? - Alighanem már hallotta a nevét. Csodálkozva pislantott rám. - Én? Hiszen jószerével senkit sem ismerek itt. Persze a zsarukat kivéve. Csak nem ők csalták ide? - Melottinak hívják azt az embert. Olyan gyorsan ült fel, ahogyan csak az tud, aki egészen kiválóan edzett hasizmokkal rendelkezik. - Kicsoda? Melotti? Az a fickó, aki... - Aki magukat is idehívta. - De hát ez 'őrület! - Az bizony. Én is itt vagyok, és maguk is. Én is Paz-Marin vendégszeretetét élvezem, és maguk is. Maga szerint ez merő véletlen? A tengerre nézett, aztán megvonta a vállát. - Nem tudom. Mindenesetre bogarat tett a fülembe, hogy stílusos legyek. De hát miért kellettünk volna mi annak a Melottinak? Mi még csak hagy-ján, de maga?! - Arra gondoltam - mondtam őszintén -, hogy talán az állatok kapcsolhatnak bennünket össze. Maguknak tigriseik, elefántjaik vannak, és én is állatokkal dolgozom... vagyis hát rovarokkal. Elismerem, az összefüggés kissé erőszakolt, de egyelőre nem jut más az eszembe. Magának? Megrázta a fejét. - Nekem se. Képtelen vagyok kitalálni, hogy az 110 én tigriseim és a maga lepkéi hogyan jöhetnek ösz-sze. Szinte teljesen sötét volt már, amikor felsétáltunk a partról. A pálmafák alatt érzékeny búcsút vettünk egymástól. A körülményekhez képest maradéktalan volt a boldogságom, amit csak az árnyékolt be némiképpen, hogy ellopták a cuccaimat. Ez adta az ötletet, hogy utánanézzek a rókaképü-nek. 25. Messziről, a kikötő irányából halk morgást és du-ruzsolást hozott a szél. A hullámok halkan locsog-tak a parton; a csillagok vígan fürdőztek a kékben. A hold még nem kelt fel; a pálmafák árnyéka fekete bársonyba burkolta a világot. Álltam egy darabig a bolyhos bársonyban, hátamat egy pálmafa törzséhez támasztva, igyekeztem szabályozni lélegzésem ritmusát, hogy meghallhassam a rejtett zajokat, mint régen, a dzsungelekben. Vártam egy kicsit; nem mozdult semmi. Beleszagoltam a levegőbe, de nem éreztem furcsa illatot. Az ikrek bungalója felől sült krumpli szaga terjengett egyre erőteljesebben, biztatóan. Aztán egyszerre csak megborzongott a bőröm, mint annyiszor, ha veszélyt éreztem. Veszélyt, ami nincs is nagyon messze, és a növekvő borzongások arra intettek, hogy egyre gyorsabban közeledik felém. Félrehajtottam a fejem, és néhány pillanat múlva már a lépések halk zaját is meghallottam. Aztán szétnyíltak a bokrok, és egy férfi toppant elém a csillagfényre. ^ Nem mondom, hogy biztató látvány lett volna a jövevény. Ha gyengébb idegzetü lettem volna, és ha nem szoktam volna meg a furcsa figurákat, bizonyára a torkomba ugrik a szívem. így csak az 111 öklömet szorítottam össze, és megköszörültem a torkom, hogy észrevegyen. A torokköszörülésre felkapta a fejét, és arrafelé nézett, ahol álltam. Állati riadtság bujkált a tekintetében; szinte szobormerevvé dermedt, ahogy észrevett. Említettem, hogy nem volt szívderítő látvány a fickó. Tetőtől talpig rongyokba burkolózott, és a forró trópusi este ellenére még nagykabátfoszlá-nyokat is felfedezni véltem rajta. Mocskds szakálla a derekát verdeste; messziről áradt belőle a bűz. Közvetlenül a szakálla alatt vastag, szürke zsinór húzódott, elöl csomóra kötve: alighanem ez tartotta össze az egész figurát. Ha elvágják a madzagot, szétesik, mint egy rosszul összefűzött csomag. Őszintén szólva nem sok kedvem volt hozzá, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele. Hátha valóban nincs ki mind a négy kereke? Ő csak állt, és nézett rám reszketve, majd lassan a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy jókora revolvert. Akkorát, hogy talán még egy növendék pálma törzsét is kettétörte volna a lövedéke. - Takarodjék! - sziszegte. - Tűnjön el innen! Valahogyan az volt az érzésem, hogy nem fog lőni. Talán abból következtettem erre, hogy remegett a keze, ahogy rám szegezte a pisztolyát. Talán töltve sem volt a stukker. Bár a cső még mindig felém ásított, és én nehezen tűröm, ha nagy kaliberek néznek velem farkasszemet, választhattam a dicstelen megfutamodás és a kockázatvállalás között. Rövid habozás után az utóbbit választottam. Már csak azért is, mert mindenki fontos lehetett számomra, akinek köze van Paz-Marínhoz és Manilához. Közelebb léptem hát a fickóhoz, és kinyújtottam a kezem. 112 - Adja ide azt a stukkert, és ne csináljon ostobaságot! Ha elsüti, fellógatják! Na, adja csak ide gyorsan...! - JMe mozduljon - nyögte, és egyre jobban táncolt a stukker a kezében. - Szétlövöm... a fejét! Nem hagyom kinyírni magam.., Mondja meg nekik, hogy nem én voltam! Nem én kezdtem... és Melotti sem! Hát nem értik! Még mindig nem volt elég? Amikor kimondta Melotti nevét, megtorpantam. Előrenyújtott kezem megállt a levegőben. Egyáltalán nem voltam már olyan biztos benne, hogy nem fogja-e meghúzni a ravaszt. - Nem akarom bántani - mondtam nagyon-nagyon nyugodtan. - Tegye el a pisztolyt, kérem... Azt hiszem, beszélnünk kellene egymással. Esetleg meghívnám egy vacsorára... Tegye el a pisztolyát! Addigra azonban már úgy kikészült, hogy nem is hallotta, mit mondok. - Miért Melottiból csináltak bűnbakot... és miért belőlem?! Frem se csinált semmit, csak annyit, mint mi! Őt keressétek!... Ő az oka mindennek... Daniels, te átkozott! Aztán mielőtt még megakadályozhattam volna, felém hajította a pisztolyát. Annyi időm maradt csak-, hogy elkapjam a fejem. A stukker nagyot csattant egy pálmafa törzsén. Reflexszerűen utánavetettem magam, és a kezembe kaparintottam. > Ekkor tudatosult csak bennem, hogy alighanem hibát követtem el. Míg a stukkert markolásztam, a fickó felszívódott a sötétben. Tettem néhány határozatlan lépést arrafelé, amerre eltűnni véltem, aztán megtorpantam. Még ha elkapom is, nem sokra mennék vele. Reszket a félelemtől, és azt hiszi, hogy az életére török. Sokkal célszerűbb megvárni a másnapot és világosban beszélni a fejével. Vajon ő az a rongyos csavargó, akiről a direktor beszélt? 113 Ismét a pálmafához dőltem, és mielőtt még eltöprengtem volna a hallottakon, megvizsgáltam a pisztolyt. Nagy kaliberű, 45-ös katonai fegyver volt. Kiugrattam a tárat, aztán hátrahőköltem. A tár tele volt golyóval. Egy darabig azt fontolgattam, hogy mit tegyek vele. Ha megtalálja nálam Paz-Marm... Még tovább törtem a fejem, aztán mégiscsak zsebre vágtam. Eldobni kár lenne, annak pedig egészen kicsi a valószínűsége, hogy még ma este találkozzam a századossal. Sajnos ebben óriásit tévedtem. 26. Zsebemben a stukkerral elsétáltam a szomszédos bungaló előtt, amelyben a direktor szerint az ismeretlen csavargó lakott. Az ablakszemek sötéten ásítottak, és a teraszra nyíló üvegajtót is gondosan bezárták. Körülnéztem, aztán úgy döntöttem, hogy közelebb megyek a házhoz. S bár a lágy homok ismét befolyt a félcipőmbe, felkapaszkodtam a teraszra, és benéztem az üvegen. Odabenn sötét volt; csak a tárgyak halvány körvonalai látszottak. Az első lakrészben nem tartózkodott senki. Megfordultam, és a bejárati ajtóhoz lopakodtam. Lenyomtam a kilincset, és lágyan meglöktem az ajtót. Zárva volt. Lemásztam a teraszról, és kicáztam a homokot a cipőmből. Ha az én emberem volt is a csavargó, valószínűleg nem tért vissza, hanem elhúzta a csíkot valamerre. Lecsüccsentem a következő bungaló teraszára. Itt is sötéten ásítottak az ablakok, és odabenn nem moccant semmi. 114- Hogy is van ez? A csavargó összetévesztett valakivel... azt hitte, hogy az életére török. Minden erőmmel koncentráltam, hogy megpróbáljam visszaidézni a szavait. Mit is mondott? Hogy Melottiból bűnbakot csináltak, és belőie is? És ki az a Frem, aki nem csinált semmit... Daniels, te átkozott! Ismét csak a pók jutott eszembe, és az, hogy hálót fon körém. Sűrű és áthatolhatatlan hálót. Melotti! Ki az ördög ez a Melotti? Nem létező^ lepkegyűjteményt árul? cirkuszokat szerződtet, és a végén nagyja magát kinyírni... Valakik pedig bűnbakot csináltak belőle! Ki a fene az a Daniels? És végül is mi közöm nekem mindehhez? A levegőbe bámultam, pontosabban a tenger fölé, ahol ebben a pillanatban kezdett felkapaszkodni a hold az égre, széles ezüsthidat varázsolva a hullámok tetejére. Meg kell találnom a csavargót! Hátha ő a rejtély kulcsa! Átkoztam magam ostobaságomért, hogy elriasztottam. El kellett volna kapnom, és kikényszeríteni belőle, amit tud. Akár szép szóval, akár fenyegetéssel! Haboztam egy kicsit, hogy ne várjám-e meg, ha kell, reggelig is, aztán gyorsan elvetettem az ötletet. Legkésőbb negyedóra múlva úgyis a keresésemre indulnának, és aligha tudnám ésszerű okát adni, hogy miért üldögélek a csavargó teraszán. Arra pedig, hogy elmondjam a zsaruknak az igazságot, még csak nem is gondoltam. Már csak azért sem, mert nem voltam biztos benne, valóban azok-e, akiknek látszanak. 115 Óvatosan körüljártam a másik bungalót is. Tök sötét volt odabenn, csak az egyre inkább erőre kapó hold sugarai törték meg a homályt. Addig erőltettem a szemem, amíg meg nem pillantottam egyik ingemet egy karosszék karfáján. Semmi tévedés, saját, Oxford Streeten vásárolt ingem volt, amelybe később monogramot varrattam. A három egymásba fonódó L betű bánatosan mosolygott reám. Megráztam a kilincset, de, nem engedett. A zsebembe nyúltam, kihúztam belőle kedvenc pipaszur-kálómat. Megnyomtam az oldalából kiálló pecket, mire villámgyorsan átalakult álkulccsá. Az ajtóhoz hajoltam, és néhány másodpercig babráltam a zárral. Olyan egyszerű szerkezet volt, hogy az isten is betörésre teremtette. Betoltam a szurkálót, megcsavartam; a zár halk kattanással kinyílt. Nagyot léptem előre, és behajtottam magam mögött az ajtót. Betörtem egy betörő kéglijébe. 27. Hallgatóztam, nem mozdult semmi. Odafenn is csend volt, nem hallottam szuszogást vagy horkolást. A székek között szétszórt ruhák minden kétséget kizáróan az én bőröndömből származtak. Kivéve egy csíkos matróztrikót és a hozzá való bojtos sapkát. Amit tudtam, a hónom alá gyömöszöltem, s dühösen bevágtam magam mögött az ajtót. Dehogyis bajlódtam azzal, hogy becsukjam... Tegyen csak szemrehányást, szétverem a rókaképét! Éhesen és a méregtől pukkadozva siettem az egyre inkább erősödő holdfényben és rósejbniszag-ban a saját bungalóm felé. Mielőtt beléptem volna az előkertbe, a tengeren csillogó ezüsthíd felé néz- 116 tem, és úgy megdöbbentem, mintha UFO ereszkedett volna 3e velem szemben a homokra. A tengerparton ugyanis, hátát meghajlítva, felhúzott térdekkel, fejét a vállán nyugtatva egy alak ült, és a holdverte ezüsthidat bámulta. Ez az alak minden kétséget kizáróan én voltam! 28. Mivel az utóbbi időben egyre kevésbé hiszek a természetfelettiben, nehezen tudtam elképzelni, hogy úgy jártam volna, mint az a fickó, aki a házából kilépve saját magával találkozott. Nemcsak a tudata hasadt ketté, hanem valamiképpen a teste is. Az én tudatom azonban nagyon is egyben volt, a testemmel együtt. Közelebb íopóztam az üldögélőhöz, és egy pálmafa mögül tüzetesebben szemügyre vettem. Még mindig mozdulatlanul, álmodozva ült, és egyáltalán nem zavarta, hogy az én úszónadrágom van rajta,és a vállán is hanyagul átvetve az én törülközőm log. Elkeseredett düh fogott el, amit a rósejbniszag csak növelt. Már-már kiléptem a fa mögül, hogy néhány ugrással mellette teremjek, és egy balegyenessel fürödni küldjem, természetesen miután megszabadítottam a ruháimtól, amikor végigfutott rajtam az ismerős borzongás. Idejében megtorpantam, és körülnéztem. Mozdulatlan volt az éjszaka, csak a pálmák lornbkoro-nája susogott a szélben. Óvatosan a zsebembe nyúltam, kihúztam a csavargó pisztolyát, és letettem a homokra. Lehajoltam, ástam egy kisebb gödröt, és beletemettem. Kissé távolabb, mintegy másfél méternyire letettem az ingeimet is, és egy száraz bokorággal úgy-ahogy eltakarítottam toporgásom nyomait. Leg- 117 alábbis annyira, amennyire a hold halvány fényénéi el tudtam takarítani. A borzongás egyre erősödött, akárcsak a kétségeim. Ha elhagyom a pálmák alját, én leszek a világ legjobb célpontja. Persze csak akkor, ha rám vadászik valaki. Lapultam néhány percig, de nem mozdult semmi. Mivel a végtelenségig nem dekkolhattam, fogtam egy nagyobb homokgöröngyöt, és az alak felé hajítottam. -Hé! Vártam, hogy megmoccanjon, de nem'moccant. Dobtam még egyet: erre sem. Arra gondoltam, hogy nem egészen természetes az, ahogy a fickó ültében tartja magát; ráadásul el sem tudtam képzelni a rókaképűröl, hogy percekig bámul álmodozva egy tenger feletti ezüsthidat. y Aztán arra gondoltam, hogy ez a fickó nem fog már felkelni: sem a következő percekben, sem soha többé. Összegörnyedtem, és kiugrottam a homokra. Nem lettem volna meglepve, ha valahonnan lövés csattan, de nem történt semmi. Majom makogott a lombok között, és egy távozó hajó búcsúzott a manilai kikötőtől. A hold szikrázva szórta sugarait, s az ezüsthíd egyre szélesebb lett, mintha kinyitották volna odafenn egy láthatatlan ezüstkohó csapját. A biztonság kedvéért még egyszer rákiáltottam: - Hé! Mi van magával, ember?! Nem fordult felém, pedig meg kellett volna ismernie a hangomat. Leguggoltam mellé, és igyekeztem a szemébe nézni. Végül sikerült, bár sok köszönet nem volt benne. Mereven bámulta az ezüsthidat, mintha azon töprengene, hogy végig lehetne-e menni rajta egészeii Szingapúrig. Annyira elgondolkozó volt a 118 tekintete, de az világos volt: ő maga soha nem fogja többé becsukni a szemét, legfeljebb a halottkém, ha egyáltalán van ilyesmi errefelé. A rókaképű olyan halott volt, hogy halottabb már nem is lehetett volna. Néhány percig együtt ültünk a parton, mint két meghitt barát. Szomorúan láttam, hogy vér folyt a fürdőnadrágomra, sőt már rá is dermedt. A törülközőmet nem érte kár, hacsak azt az apró lyukat nem számítjuk, amelyet egy küllőből köszörült fegyver fúrt belé. Mielőtt távoztam volna, fellebbentettem a törülközőmet a halott vállán, és megnéztem, hogy nincs-e a bőrén valami nem oda való. Nem volt. 29. Bármennyire gyötört is az éhség, kénytelen voltam a vacsorát későbbre halasztani. Beszóltam a többieknek, és mindenki füle hallatára felhívtam Paz-Marint. Maga a százados vette fel a telefont, és akkorát horkantott, mint egy vadkan. - Mi van már megint? Sajnálattal közöltem, hogy a hullák száma eggyel megszaporodott. Nem is válaszolt, csak üvöítve lecsapta a kagylót. Visszamentem az asztalhoz, és jóízűen nekiláttam a rósejbninek. A többiek csak álltak körülöttem, és néztek rám, mint az állatkerti látogatók a féllábú majomra. Először nem értettem a dolgot. Aztán kezdtem kapiskálni valamit. Megittam egy doboz sört, és végül felnéztem rájuk. - Mi van? Azt hiszik, én voltam? 119 Nem felelt senki, s amikor rákacsintottam, a direktor elfordította a fejét. - Ide figyeljenek! - mondtam. - Nem szoktam ölni azért, mert ellopják a nadrágomat. Éppen azon voltam, hogy elkapom és átpofozom Szingapúrba a fickót, amikor észrevettem, hogy kinyírták. Nekem nem az élete kellett, csak a gatyám! Láttam rajtuk, hiszik is meg nem is, amit mondok. - Azért mégiscsak furcsa - mondta a direktor eltűnődve -, hogy ha gyilkosság történik valahol, maga mindig arrafelé jár. Azzal hozták ide, hogy hármat már kinyírt, és erre puff! - bekrepál egy negyedik is. És ki fedezte fel a hullát? Természetesen maga! - Ez a pechszéria - mondtam. - Önnek csak tudnia kell, Mr. Palaczky. Hol a sátra ég le, hol a munkaadója dobja fel a talpát... - Mit akar ezzel mondani? - horkant fel. - Azt, hogy létezik pechszéria. Úgy látszik, az én esetemben is. Nagyot nyelt, de nem mondott semmit. Annál is kevésbé, mivel odakintről harsány káromkodás és ajtócsapódás hallatszott. 1 Megérkezett Paz-Marin. A százados egy dühös vadkan és egy álmos rendőrtiszt tökéletes keveréke volt. Szeme vérben úszott, húsos állat előrefeszítette, csak úgy feketéilett rajta a. sörte. - Uramisten! - mondta. - Hát van maguknak szívük? Ilyenkor gyilkolni? Munkaidő után? Azután rám nézett esendő szomorúsággal. - Magának sem volt még elég? Mondja, alszik maga egyáltalán? Hernandez most is friss és üde volt, mint reggel. -Szemrevételezte a társaságot, de nem szólt semmit. Enyhén hisztériázó főnöke mellett maga volt a megtestesült nyugalom. Paz-Marin hátralökte sapkáját, és felém intett. - Hol van? - Kinn a parton. - Gyerünk, mutassa az utat! Elindultam előre a pálmafák között. Paz-Marin és Hernandez közvetlenül mögöttem jöttek, a többiek tisztes távolságból követtek bennünket. A szellő lágyan fújdogált, olyan lágyan, hogy szinte simogatásnak éreztem. Amikor elértük a legutolsó pálmafákat, megálltam és visszafordultam. - Ott ül a fickó a parton... és... Paz-Marin elém állt, hessegető mozdulatot téve a kezével. - Mindenki ott marad, ahol van! A nyomokat figyelje, Hernandez! Az erős holdfényben világosan kivehetők voltak a fák alatt keresztül-kasul húzódó lábnyomok, amelyek legtöbbje sajnos tőlem származott. Hernandez leguggolt, s mintha csak az idegenlégió büntető alakulatának másfél évre ítélt újonca lenne, békaügetésben eltűnt a bokrok között. Paz-Marin tükörfényes csizmáiban a rókaképű-höz sétált, és leguggolt mellé. Óvakodott hozzáérni; csak messziről nézegette, mint a macska a beteg egeret. Végül felegyenesedett, és intett, hogy jöjjek közelebb. - Lépjen a nyomomba - mondta. - De csak abba, mert... Engedelmesen belelépkedtem a csizmái által vájt gödrökbe, és odamentem hozzá. - Ismeri? - Ismerem. - Hogyhogy maga vette észre? - Kerestem a fickót. - Honnan ismeri? - Innen. Délelőtt volt szerencsém megismerkedni vele. - Hm! És milyen körülmények között? 121 - Kidobtam a bungalómból. - Aha! És miért? - Mert szemtelen volt. - Csak úgy? - Csak úgy. - Hm! És ezután? - Megpróbált megkéselni. Elkomorult, és megcsóválta a fejét. - Hát... vele nem lesz már sok gondom. No és maga természetesen védekezett. Éppen a számon volt, hogy elmesélem neki a történteket, de még idejében türtőztettem magam. Kinek lenne jó, ha Vut is belekeverném az ügybe? - Úgy van. Védekeztem. -¦ Tehát elképzelhető, hogy Wilson bosszút forralt maga ellen? - Naná! Meg is fenyegetett, hogy ezt még meg-keserülöm. - Hm! Van erre tanúja? - Van. Mr. McKinley ott volt a közelemben. - Tehát a fickó megfenyegette. Erre maga? - Nem vettem túl komolyan. Az utóbbi órákban többen is megfenyegettek. Elég kétértelmű volt, amit mondtam, s láttam rajta, hogy el is gondolkodik rajta, - Na igen - mondta végül. - Aztán? - Wilson beváltotta a fenyegetését. - Magára támadt? - Azt éppen nem. Csak... - Csak? - Ellopta a ruháimat. Amit rajta lát, az is az enyém! Füttyentett egyet, és leesett az álla a meglepetéstől. - Azt akarja mondani... hogy... hogy ez a maga ruhája? - Nemcsak akarom, hanem mondom is. Az enyém, - És... hol az övé? - Gondolom, a bungalójában. Hátralökte a sapkáját, és megvakarta a feje búbját. Aztán gyufaszálat kotort elő a zsebéből, és a fogai közé vette. - Egyre cifrább lesz a dolog... Látta, mivel ölték meg? - Láttam. - Na, mivel? - Maga is látja. - Magától akarom hallani! - Bicikliküllővel. Narrafa nyelű bicikliküllővel. - Mivel ölték meg Melottit? - Ha jól tudom, ugyanezzel. - A maga szőke bajuszú fantomhuíláját? - Azt is. - A stewardesst? - Jól tudja. Ugyanezzel. - És azt a lányt az információból? - Ugyanezzel. Bólogatott, és nagyot sóhajtott. - Na látja. Van valami hozzátenni valója? - Semmi az égvilágon. A halotthoz hajolt, és fellebbentette a törülköző sarkát. - Ne fáradjon - mondtam -, nincs rajta. Nem nézett fel, úgy morogta. - Maga is kereste? - Az volt az első dolgom. A pálmafák felé nézett, aztán elordította magát: - Hernandez! ,A görög isten kimászott a bokrok közül. - Mi van? - Ha lenne szíves idefáradni?! r Hernandez is Paz-Marin lábnyomait vette célba. Óvatosan beléjük lépkedve közelített meg bennünket. - Talált valamit? A hadnagy bólintott. - Mit? 122 123 - Elsősorban lábnyomokat. - Mit állapított meg? - Hát... sok a nyom. Az övé mindenesetre szépen kivehető. Mezítláb jött le a partra. Látja? Tiszta, szép nyomok. Aztán egészen jól kivehetők Mr. Lawrence nyomai is. Van egy apró hézag a cipősarkán. Könnyű követni. - Ez minden? - Nem egészen. Aki megölte, ott guggolt a pálma mögött. A felé a pálma felé mutatott, ahol én lestem a fickót, amint az ezüsthidat bámulta. Paz-Marin elhallgattatta, és rám mutatott. - Maga honnan vette észre a fickót? Kénytelen voltam rábökni ugyanarra a fára, mint Hernandez. A százados kiköpte a gyufaszálat. - Hányféle nyom van a fa alatt? Hernandez felvonta a vállát, és kelletlenül válaszolt: - Hát... alighanem kétféle. Mr. Lawrence-é biztosan és még egy másik is... meglehetősen elmosód-, va. Egy órával ezelőtt még erősebb volt, a szél azonban elmosta a kontúrokat. - A kontúrokat - ismételte Paz-Marin gúnyosan. - Hány nyom vezet a halotthoz? - Kettő - mondta Hernandez. - A sajátja és Mr. Lawrence-é. - Bravó! - mondta Paz-Marin. -^ Figyeljenek csak ide. Ha a fickó nem lett öngyilkos, ami, ugye, végeredményben elképzelhető... kis szépséghibával ugyan, mert mi az ördögért szúrja magát egy öngyilkos hátba... akkor, valaki meggyilkolta. Mivel két nyom vezet csak hozzá... ez ugyebár itt a homokon világosan látszik, és még... hogy is mondta csak... elmosódott kontúrjai sincsenek egy harmadik nyomnak... azt kell hinnem, hogy a másik nyom gazdája volt az, aki szegény barátunkat átsegítette a túlvilágra. Én a magam szerény módján ezt i a következtetést vonnám le a történtekből. És maga? Ez utóbbit tőlem kérdezte. Haboztam, hogy mondjam-e, amit mondanom kellett volna, de mégsem mondtam. Valami nagyon nem tetszett nekem ebben az egészben. Hernandez Paz-Marinra mosolygott, és megrázta a fejét. - Én egészen más következtetést vonnék le, százados úr. - Éspedig? - Hogy az áldozaton kívül csak Mr. Lawrence nyoma vezet a... parthoz, annak lehet egy másik oka is. - Nocsak! Halljam, mi az! Hernandez a pálmafa felé mutatott. - A fegyvert úgy dobták. Mégpedig a mögül a pálmafa mögül. Az elmosódott kontúrok gazdája. Nagyjából félórával korábban, mint ahogy Mr. Lawrence a gyilkosságot felfedezte. Paz-Marin arcán nem látszott különösebb meglepetés. - Gondolja? Lehetséges. Csakhogy akkor a fickónak pokolian ügyesnek kell lennie... Ez ugyebár kábé harmincméternyi távolság. És úgy eltalálni valakit onnan, hogy nyomban ki is nyiffanjon, nem akármilyen teljesítmény. Egy késdobálónak is becsületére válna. Nem igaz? Igaz volt. 30. Ezután már nem sok érdemleges történt. Kijött egy kocsi, és elvitte a hullát. Paz-Marin még téblábolt egy kicsit, aztán intett Hernandeznek, hogy kövesse. A cirkuszosok bungalója mellett Hernandez megállt. Körbepislantott, és megragadta a vállam. - Az ördögbe is, ember! Tüntesse el azt a rohadt 124 125 revolvert, mert holnap kijönnek, és felássák az egész partot! -De hát... - Ne beszéljen feleslegesen! A maga lábnyomai vezetnek a gödörhöz. Honnan a fenéből szerezte? - Kaptam. - Vigye el jó messzire, és hajítsa a tengerbe. Előtte mindenesetre kotorja le róla az ujjlenyomatait! Még mondott volna valamit, de Paz-Marin türelmetlenül felbőgette a motort. Éjfél felé járt az idő, amikor leülepedett kocsijuk mögött a felvert homok. 31. A hold a tenger felett függött, mint pufók lampion a kínai újévkor. A pálmák suttogtak, hajladoztak. Jó nekik, gondoltam, mindent tudnak, és mégsem kell félniük semmitől. Nem úgy, mint nekem. Lefekvés előtt meghívtam Bobot egy doboz sörre. Annál is könnyebben megtehettem, mivel Vu időközben hozzám is bepakolt néhány kartonnal. Valószínűleg azalatt, amíg én a rókaképű után kos-lattam. Leültünk egymással szemben, és arra gondoltam, hogy ütött az óra. Meg kell beszélnem valakivel a történteket. Hátha ketten többre megyünk. -Ide figyeljen! - kezdtem hosszas hallgatás után. - Akar segíteni? - Egy csónakban evezünk, nem? - kérdezett vissza. - Ki kell másznom a pácból. És ha kimásztam, kihúzom magát is. Ebben biztos lehet. - Hogyan? - kérdezte óvatosan. - Vannak barátaim - mondtam. - Csak valahogy ki kell kerülnöm Paz-Marin karmai közül. - Oké. Mit akar tőlem? 126 - Segítsen végiggondolni a dolgot. Olyan kulimásznak ülök a közepében, amelyet nem tudom, hogy ki kevert. És az sem biztos, hogy nekem keverték. - Igaz, amit délelőtt mesélt? - Nagyjából igen. De részletesen is elbeszélgethetnénk a dologról... Lehet, hogy valami lényeges elkerülte a figyelmemet. Valami, ami nagyon fontos lehet. Felcsillant a szeme, és elégedett mosoly terült szét az arcán. - Azt szeretné... ha segítenék kibogozni? - Azt. Izgatottan lábat cserélt: amelyik eddig felül volt, azt alulra tette. - Ember, a magáé vagyok. Imádom a rejtvényeket. Mi a feladatom? - Nézzük végig az eseményeket... Ha akar, kérdezzen ! - Oké - mondta, és hátradőlt a székében. - Kicsoda maga? Nem erre számítottam ugyan, de készséggel válaszoltam : - Akinek mondtam magam. Leslie L. Lawrence. - Tényleg bogarász? - Tényleg. - És... ököllel veri le a bogarakat? Röptében? - Hogyan? - Ne akarja bemesélni nekem, hogy egy bogarász úgy bunyózik, mint maga. Vagy igen? - Nem. Dehogy - mondtam. - A világháborúban a RAF; az Angol Királyi Légierő tisztje voltam. A Távol-Keleten. Tanultam ott egyet s mást... Elkomorult az arca. - Ejh'a! Akkor lehet, hogy ez a kiindulási pont. Rosszkedvűen csóváltam meg a fejem. - Mégsem hiszem, hogy erről lenne szó. Bár egyszer már megtörtént. Nepálban valaki a régi adósságát akarta törleszteni. 127 - Jó - adta meg magát. - Kezdjük az elején. Tehát azért jött ide, hogy lepkegyűjteményt vásároljon. Ki tudott róla? - Sokan. - Mégis, hányan? - Fogalmam sincs. - Várjon egy percre! Egyáltalán, hogyan kapta az értesítést? - San Franciscóból telefonon. - És ők? -Telexen. - Ki adta fel a telexet? - Melotti. - Aha! Tehát ki tudott a maga elutazásáról? - Londonban sokan. Helyettest kellett állítanom, ez pedig elég sok hercehurcával jár. Aztán Friscóban is néhányan. - Tehát tényleg sokan - adta meg magát. - Térjünk rá a repülőgépre... Azt állítja, hogy a felszállás után rövid ideig egyedül ült a hármas ülésen, iga/? - Igaz. - Ki jött előbb? A szőke 'oajuszú vagy a nő a csadorban? - A nő. - Pontosan mikor? - Vacsora után. A vacsora kábé - Eddig stimmel - mondta. - Mi stimmel? - Amire gondolok. Az a nő úgy szállt fel a gépre, hogy nem volt rajta csador, arra mérget vehet. - Őszintén szólva erre már magam is gondoltam. - Volt egy megfelelő kézitáskája, ebben hozta fel a csadort. - De miért, az istenért?! - Hogy maga ne ismerjen rá... vagy később ne ismerje fel. Mindegyik lehetséges. Ezért jött csak később, érti? Vacsora után. - Arra gondol, hogy valahol másutt vacsorázott? Én akkor őszintén szólva arra tippeltem, 128 nogy talán vegetáriánus, és valahol másutt evett. Esetleg a büfében vagy a bárban. - Ezért nem kellett volna odamennie. Egyszer együtt repültem egy indiaival. A vegetáriánus étkeztetés a PANAM-on nem jelent problémát. Megkaphatta volna a helyén is. - Ez igaz. Tehát? - Felment a gépre, és elfoglalta a helyét. Esetleg bemutatkozott a szomszédjának. Elfogyasztotta a vacsoráját, kellemesen elbeszélgetett vele, aztán, mondjuk, azzal az ürüggyel, hogy régi ismerőst fedezett fel, otthagyta. Bement a toalettbe, felrántotta a csadort, és odaült maga mellé. Mutatta a jegyét? - Nem mutatta. - Na látja. -Stop! - mondtam. - Valami nem stimmel. Honnan tudta, hogy lesz mellettem üres hely? - Tudta. Valahonnan tudta. Mindenesetre maga mellé ült. Mert tudta, hogy maga hol fog ülni. Röviddel ezután megérkezett a szőke bajuszú. így van? - így- - Maguk felálltak, hogy beengedjék. Vajon ő miért jött későn? -Talán ivott egyet a bárban - kockáztattam meg. - Talán nem óhajtott vacsorázni. - Lehetséges. Azt mondja, hogy a csadoros nő gyakran kiment... izé... WC-re? - Hát, elég gyakran. Útitársam meg is jegyezte, hogy alighanem hólyaghurutja van. - Nem volt hólyaghurutja - mondta fejét csóválva. - Ilyenkor visszament a helyére. Kezdtem csodálni Bob McKinleyt. Olyan éles volt a logikája, mint egy szamurájkard. - Felállt, kiment a toalettre, lerántotta magáról a csadort, és visszasétált az eredeti helyére. Rámo-solygott a szomszédjára, csevegett vele néhány percig, aztán ismét elnézést kért, ki a toalettre, fel a 129 csadorral, és vissza önhöz. Kissé strapás, de eredményes. - És ha tévedünk? - mondtam. - Ha egy igazi muzulmán nő volt, és semmi köze az egészhez? - Ne nevettesse ki magát - háborodott fel. -Mióta dobálják mohamedán nők klozetba a csa-; dórjukat, mi? Azonkívül mozlim nők soha nem utaznak egyedül. Ezt tanulja meg. Ebben kétségkívül igaza volt. - Mozlim nő csak kísérettel utazik. Vagy a férje, j vagy a bátyja, vagy az apja kíséri. Egyedül soha. Már az, aki csadorban jár. Egyébként honnan veszi, hogy nő volt? Szólt magához valamit? - Egy szót sem. De láttam a kezét. - Na és? - Női kéz volt. - Olyan biztos benne? Ha jól emlékszem, Paz-Marin is ezt kérdezte. - Egészen biztos vagyok. Ismerem a kezeket. -Na jó. És a bajuszos?... Alig foglalkoztunk] eddig vele. Mit tud róla? - Volt nála egy táska, amit egész idő alatt azl ölében szorongatott. Mint csimpánzanya a kicsi-J nyét. - Na látja, ez már érdekes. Meséljen még róla? valamit! - Hát, sok meséinivalóm nincs. Éppen olyan volt a táskája, mint az enyém. Egészen apró eltérésekkel. -Hm! - Mondom, egyre a táskáját szorongatta, és a világ minden kincséért sem akart megválni tőle. Mintha... valami igen fontos lett volna benne. Láttam rajta, hogy erősen gondolkodik, aztár felemelte a mutatóujját. - Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy maga gondolja, csak nem mondja. A fickónak el kellett juttatnia valahova egy fontos küldeményt. Felszállt a gépre, 1 és megkereste a helyét... Döbbenten vette észre, I 130 hogy a mellette lévő üléseken nemkívánatos pofák ülnek. Megvacsorázott, aztán elhatározta, hogy keres magának egy jobb helyet. Ahol nagyobb biztonságban érezheti magát... Hátra sétált, és maguk mellett kötött ki. Úgy gondolta, hogy egy csadoros mozlim nő minden lehet, csak veszélyes nem. - Tévedett.szegény. - Ki tudja? Mindenesetre beült a csadoros nő mellé, aztán pechjére jött a vihar. Lehet, hogy a fickó egyáltalán nem bírja az ilyesmit. - Hát nem. Borzasztóan meg volt rémülve." - Látja? A rémület feledtette vele az óvatosságot. Félelmében meghívta magát néhány italra. Nem figyelte meg; vitte magával a táskáját? ! - Egy táskát vitt - mondtam nyugodtan. - De nem tudom, hogy kiét. - Hogyhogy nem tudja? - Elvileg az enyém is lehetett. Amikor a csadoros nő kiment, és ez többször is előfordult, rendszerint felrúgta a táskámat. Aztán a rázkódástól elcsúszott ide-oda. Valószínű, hogy az enyémet kapta ölbe a sajátja helyett. Lehet, hogy már az enyém volt nála akkor is, amikor whiskyt ittunk. Amikor ellökött. - Mit csinált? - Ellökött. Leejtette a táskáját vagy a táskámat, és én udvariasan fel akartam emelni. Ő meg ellökött tőle. És a torkomat is elkapta! -Az ördögbe is! Minden világos! Hogy volt tovább? - Előbb ment vissza a helyére, mint én. Őszintén szólva nem volt sok kedvem társalogni vele. Mire visszaértem, a csadoros nő szundikált, és a fickó is úgy tett, mintha aludna. Ölében a táskámmal. Ekkorjöttem rá ugyanis, hogy amit az ölében dajkál, az az enyém. - Miért nem cserélte vissza? - Nem akartam felébreszteni. Gondoltam, reggelig úgysem történik semmi. Felpattant, és ügetni kezdett a szobában. Futott néhány kört, majd elém állt. - Tudja, hogy ez mit jelent? - Hát... alighanem. - Figyeljen ide. Az az érzésem, a nő azt hitte, hogy a szőke bajuszú Leslie L. Lawrence. Leolvasta a nevét a maga táskájáról. Apropó! A fickó táskáján is volt névkártya? - Csak a helye. Kártya nem volt benne. - Na látja! A csadoros nő feladatot hajtott végre, de eltévesztette a házszámot. Nem ismerte személyesenjövendő áldozatát... esetleg még személyleírást sem kapott róla. Csak azt tudta, hogy melyik az ülése. Kezdetben rém egyszerűnek hitte a dolgát, mert magát ott találta, ahol lennie kellett. Leült, maga mellé, és csak az alkalmat leste, hogy magába bökhesse a bicikliküllőt. - Narrafa nyéllel. - Eddig rendben is ment a dolog, csakhogy később történt valami, ami megzavarta. - Elcseréltük a táskáinkat. , .- Úgy van. Képzelje magát a .helyébe. - Hát... őszintén szólva... - Csak jelképesen. Szóval egyszer csak észrevette, hogy a táskán, amit a szőke bajuszú úgy szorongat az ölében, mint csimpánzanya a kicsinyét, hogy önt idézzem, Leslie L. Lawrence neve olvasható. Képzelheti, mi ment végbe benne. Végül is ki a fene Leslie L. Lawrence? Ön vagy a szőke bajuszú? - Megkérdezhette volna valakitől... - Ugyan kitől? Talán magától? Hiszen neki szerepe szerint hallgatag muzulmán nőt kellett alakítania. Kétségbeesett, és azon töprengett a csadorja alatt, míg maga mit sem sejtve szundikált, hogy melyikőjüket nyírja ki. Aztán döntött. Gondolom, előbb még az is megfordult a fejében, hogy biztos, ami biztos, mindkettőjüket elteszi láb alól... Csakhogy ez túl meredek dolog lett volna. - Nem mindegy? Egy vagy kettő? - Nem egészen. A szőke bajuszú a legbelső ülésen ült, maga pedig a legszélsőn. A maga hulláját 132 bárki könnyen felfedezhette volna még mielőtt a gép leszáll. Esetleg odaesett volna a stewardess lába elé. - Kösz - mondtam, és megtöröltem a homlokomat. - Erre úgy döntött, hogy elég lesz egy hulla is. Ha szerenűséje van, akkor a szőke bajuszú Leslie L. Lawrence... Bár az ülésrend szerint önnek kellett volna annak lennie. - És ha nincs szerencséje? - Akkor jön a második számú hadművelet. A bomba. - Értem. -Szerintem úgy állították be, hogy a taxiban robbanjon. Nem hiszem, hogy fel akarták volna durrantani a manilai repülőteret. Túl nagy port vert volna fel, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Ezzel szemben egy levegőbe repült taxi egy angol egyetemi tanárral. ./Hát... volt már nagyobb balhé is ebben az országban. - Nem kétlem. - Csakhogy... maga elkésett. Tényleg, hol az ördögbe kóborolt? Hallgattam egy kicsit, mert nem akartam bevallani, hogy el kellett tüntetnem a szőke bajuszú táskáját. Nem tudtam ugyan magyarázatát adni, hogy miért, de valami azt súgta belül, hogy hallgassak. - A toalettben voltam. Kicsit rendbe kaptam magam. - Nos, hát erre nyilván nem számítottak. Alighanem már éppen el akarták vinni a táskát, kellőképpen megkönnyebbülve, hogy ön halott, amikor szinte az orruk elől kapta el. Azt hiszem, hanyatt-homlok húzták a csíkot a közeléből. Tényleg megérezte, hogy robbanni fog? - Tényleg. - Érdekes, volt egy nagybátyám Idahóban, aki megérezte, hogy le fogja dobni a ló. 133 - És ledobta? . - Nem volt lova... viszont elütötte egy autó. - Látja, mégiscsak történt vele valami. - Igen. Csakhogy tíz évvel később... - De én valóban megéreztem. Rám mosolygott, és széttárta a karját. - Hinnem kell magának, hiszen valóban kiszaladt az épületből, és eldobta a táskát. A bomba pedig valóban felrobbant. Gondolom, piszokul el lehettek keseredve. - Őszintén szólva én is. - El tudom képzelni. Mindenesetre rettentően megrémülhettek. - Attól, hogy életben maradtam? - Attól is. És főleg attól, hogy Paz-Marin őrizetbe vette. - Nehezebben tudnak hozzám férni, mi? - Ahogy mondja. - De azért megpróbálják. - Már meg is próbálták. - Várjon még egy kicsit! - csillapítottam. - Nem beszéltünk arról, hogyan került a bomba az információba. Hiszen ott semmiféle nő nem teljesített szolgálatot. - Ezt csak az a fickó mondta Paz-Marinnak. Biztos vagyok benne, hogy elcsalták valahova... Talán ismerőse az a lány... akit megöltek. Ha én volnék Paz-Marin helyében, megszorongatnám a fickót! - Nyugodjon meg, a százados is megteszi. -- Remélhetőleg, bár ez nem túl fontos kérdés. Ki fog derülni, hogy azt a szerencsétlen információst valami ürüggyel elcsalták néhány percre, a lányt pedig megfizették, hogy adja át a táskát önnek. - De hát miért kellett később megölniük? - Maga miatt! - Hogyhogy? - képedtem el. - Mert maga nem robbant fel. A toalettben totojázott, ahelyett hogy szépen a levegőbe repült volna taxistul együtt. 134 - Ez azért nem egészen világos. - Jaj, dehogynem! - jajdult fel. - Hát nem érti? Ha maga taxistul felrobban, még kép sem marad maga után, amit az újságok közölhettek volna... Érti már? Az a lány az életben nem tudta volna meg, hogy egy bizonyos angol egyetemi tanár attól a táskától robbant fel, amit ő adott neki. Azt hiszem, az újságok még a nevét sem közölték volna. Néhány ruhadarabból nehéz megállapítani, ki volt az illető, amíg még egészben volt. így azonban Paz-Marin elkaphatta volna a lányt, és ha megszorongatja, esetleg kiköpi a megbízója nevét. - És Gaby? -A stewardess? Alighanem meglátott valamit vagy valakit, akit nem lett volna szabad. Például azt a lányt, aki éppen a klotyóba gyömöszölte a csadorját. Gondolja csak meg, ez már a leszállás körül történt... Mondjuk, benyit a WC-be: zárva. Bekopog: nem válaszolnak. Beszól, hogy aki bent van, szíveskedjék kifáradni, mivel a gép leszálláshoz készülődik, és be kell kapcsolni az öveket. Semmi válasz. Erre előveszi saját, különbejáratú budikulcsát, és benyit. Mit lát szegénykém? Egy európai vagy Fülöp-szigetekbeli csajt, amint selyembugyiban csadort dugdos a kretyóba. Holott világosan ki van írva, hogy az ilyesmi, valamint... - Értem. > - Nem szeretnék a maga helyében lenni - mondta őszintén. - Olyan hidegvérű és gátlástalan gyilkosok szakadtak a nyakába, hogy hozzájuk képest a maffiózók ártatlan kiscserkészek. - Csak az nem világos, hogy mi az ördögöt akarnak tőlem! - Kiderítjük - mondta. « - Kiderítjük? - Csak nem képzeli, hogy kiszállok a buliból?! Ha maga bekrepál, én is itt tölthetem a fiatalságomat Paz-Marin kedélyes kis üdülőjében... Illetve, 135 dehogyis itt... Valami munkatáborban. Mindana-ón vagy egy másik szigeten. Van belőle elég. - És ha magát is kinyírják? - Majd vigyázok magamra. Mindenesetre, ha csadort látok, gondolkodás nélkül ütök. - Szerencsére nem Iránban vagyunk - mondtam megkönnyebbülve. - Na ja! De térjünk rá Melottira. Azt mondja, hogy őt is bicikliküllővel nyírták ki? - Paz-Marin mondja. De láttam képen is. Valóban kerékpárküllőből készített fegyvert nyomtak bele. Pontosan olyat, mint a szőke bajuszába és a két lányba. - Fanyéllel? - Azzal. Narrafából. " - Hm! Ez tulajdonképpen milyen fa? -Hát... a latin neve Pterocarpus indicus. Egy ébenfafajta. - Semmi egyéb? - Valami rémlik... mintha valami nemzeti faféle lenne. - Olyasmi, mint Libanonban a cédrus? - Alighanem - mondtam bizonytalanul. - Na látja! Ezzel talán már lehet kezdeni valamit. .. - Például mit? - Hát... egyelőre fogalmam sincs róla. Csak az • adatokat gyűjtöm. Nemzeti fa... Volt magának valaha valamilyen Fülöp-szigetekbeli kapcsolata? - Soha. - Talán csak nem tud róla? - Kétlem. Soha nem jártam itt... és nem is ismertem senkit, aki innen származott volna. - Biztos benne? - Amennyire az ember ilyesmiben biztos lehet. - Na jó. Menjünk tovább. Tehát Melottit is ilyen fegyverrel ölték meg. - Azután belekarcoltak a hátába, jobban mondva a vállába egy narrafát! 136 Úgy ugrott elém, hogy hátrahőköltem. - Ember! Ezt eddig nem mondta! - Most mondom. - Belekarcoltak a bőrébe egy narrafát? De hiszen ez csodálatos! - Őszintén szólva csodálatosabb látványt is el tudnék képzelni, mint egy hullát, akinek narrát véstek a bőrébe, miután szíven szúrták egy árral... Még mindig nem lohadt le az izgalom az arcáról. - Biztos vagyok benne, hogy a fa a kulcsa mindennek... Narrafa, narrafa nyél... Csodálatos! Mondja, mi volt ez a Melotti? Fakereskedő? - Tudtommal nem. Sok mindennel foglalkozott. Export-import ügyekkel. Amint látja, még cirkuszokkal is. - Lehetséges, hogy narrát is szállított valakinek? - Lehetséges - adtam meg magam. - De még mindig nem látok semmiféle összefüggést köztem, Melotti és a narrafa között. - Egyébként biztos benne, hogy narra volt a halott vállán? - Biztos. - Paz-Marin szerint is? - Szerinte is. Valamint egy tábla a fa oldalán. - Micsoda?! - Valami tábla vagy írás. - El tudta olvasni? - Nem. Tulajdonképpen nem is igazi írás. Csak jelzi, hogy valami felirat van a fa oldalán. Két tenyere közé fogta a fejét, és jobbra-balra ingatta. - Fa... Narrafa... írás vagy tábla az oldalán... Az ördögbe is! Biztos, hogy van valami jelentése! Kell, hogy iegyen jelentése! - Biztosan van is. Csakhogy mire rájövök, megölnek. - Nyugi! Majd vigyázok magára. Nem veszítem szem elől. - Ide figyeljen! - mondtam határozottan. - Erről 137 szó sem lehet!... Ha egymás nyakán lógunk, nem megyünk semmire. - Oké - adta be a derekát. - Azért vigyázzon magára. Ha az a hülye Wilson nem fújja meg a cuccait, maga már halott... - Biztos benne, hogy engem akartak kinyírni? - Ki mást? És éppen ezzel az izé... narrafából készült bringaküllővel. Az mentette meg az életét, j hogy összekeverték a rókaképűvel... A maga ga-f tyája volt rajta, a maga törülközője a vállán, és] nagyjából akkora is, mint maga. Háttal, holdfény-1 ben, harminc lépés távolságból könnyen összeté-j veszthették magával. Ne mászkáljon odakint egye-1 dül, holdfényben. - Majd vigyázok - mondtam -, és a fenekemen i maradok. Ez utóbbi ígéretemet természetesen eszembe seJ jutott betartani. „, Vakarózott egy-két percig, aztán töprengve rámj emelte a tekintetét. - Tudja, min gondolkodom? - Na min? - Honnan tudták, hogy maga itt van... Paz-j Marin vendégeként? - Könnyen megtudhatták. Lehet, hogy Paz-j Marin nem csinált titkot belőle. Ekkor jutott eszembe, hogy a csavargóról még j nem beszéltem neki. Mivel későre járt, úgy döntőt- j tem, hogy ezen az estén már nem is fogok. Esetleg később sem. Nagyot ásítottam, és felálltam, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Ő is felállt, és kinézett a tengerre., A hullámok lágyan csobogtak odakinn, és a hold-| fény barátságosan simogatta a pálmákat. - Csukja be az ajtót éjszakára - mondta. - Az| óvatosság sosem árt. - Becsukom, legyen nyugodt - biztosítottam. Felmászott a lépcsőn, matatott vagy öt percet a fürdőszobában, aztán hallottam, hogy lekattantja a villanyt. Én is pontosan ugyanezt tettem, azzal a különbséggel, hogy eszem ágában sem volt elaludni. Nagy út várt rám még ezen az éjszakán. 32. Becsuktam a teraszra nyíló ajtót, és vártam vagy félórát. Felkattintottam az asztali lámpát, és még egyszer tüzetesen megvizsgáltam a San Franciscó-ba érkezett telexet. Minden kétséget kizáróan Manilában adták fel, a Melotti-féle export-import irodában. Zsebre vágtam a papírt, majd gondoltam egyet, és a párnám alá rejtettem. Elég volt annyi,.hogy megjegyeztem a számát. Rádőltem az ágyra, és vártam, hogy múljék az idő. Lassan vánszorogtak a percek, de végül mégiscsak eltelt a félóra. Odafenn csend volt; Bob az igazak álmát alhatta. Amikor a másodpercmutató harmincadszor is megkerülte a számlapot, óvatosan felálltam, és eloltottam a lámpát az éjjeliszekrényen. Odafenn nem mozdult semmi. Kinyitottam a bőröndömet, puha vászoncipőt húztam, és sötét, vékony trikót. Odakinn harminc fok körüljárhatott a hőmérséklet: nem kellett attól tartanom, hogy náthát kapok. Kivettem a kulcsot az ajtózárból, és letettem a küszöb mellé, hogy azonnal észrevehesse, ha keresné. Ki tudja, visszajövök-e még egyáltalán? Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán kézbe vettem a körömreszelőmet, és visszakattantottam vele a zárat. 138 139 Mint fekete árnyék suhantam át a fák között, egészen addig, ahol a fegyvert elástam. Gyorsan kikotortam, és kifújtam a homokot a csövéből. Természetesen tisztában voltam vele, hogy roppant kockázatot vállalok az engedély nélküli fegyverviseléssel, de nem tehettem mást. Mégiscsak nagyobb kockázatot vállalok, ha fegyvertelenül szállók szembe^ velük. Ha rám vadásznak, védekeznem kell... És nem is akárhogyan! Gyalogoltam egy ideig, míg kijutottam az or-szágútra. Úgy gondoltam, hogy ez az út vezethet a Roxas Boulevardra, amelyről már könnyen bejutok a Citybe. Lecövekeltem az út szélén, és felnyújtottam a hüvelykujjamat. Nyújtottam, nyújtogattam, de nem állt meg egyetlen autó sem. Már-már arra gondoltam, hogy gyalog vágok neki az útnak, amikor baljós csikorgással egy öreg batár fékezett mellettem. Ha jól saccoltam, tejvagy kakaószállító teherkocsi lehetett. Előbb filip-ptiül szólt ki valaki, majd amikor közelebb léptem, és jobban szemügyre vehetett, angolra váltotta a szót: • - Hova készül, cimbora? - A belvárosba - mondtam. - Intramurosba. - Turista? - igen. Angol. Kinyitotta az ajtót. - Pattanjon be, cimbora. Kábé tizenöt perc múlva elértük a Bonifacio Drive-ot, majd a Pásig folyót. Kértem, hogy a hídnál tegyen ki, onnan már magam is elboldogulok. - Lányokhoz megy, cimbora? - vigyorgott rám az olajos bőrű, himlőhelyes fickó, - Oda hát - kacsintottam vissza. - Hát csak vigyázzon a pénzére meg az egészségére! És fogadjon el tőlem egy tanácsot, oké? - Oké - mondtam. - És mi lenne az? - Ne mászkáljon éjszaka egyedül a tengerparton. 140 Volt már példa rá, hogy az ilyesminek nem lett jó vége... - Kösz - mondtam. - Többé nem mászkálok. - Sok szerencsét, cimbora! Ha nem lenne melóm, talán magával tartanék... Becsapta az ajtót, és elrobogott. Átmentem a hídon, rátértem a Recto útra, és a Tutuban stadion mellett egészen a kínai negyedig, a China Townig mentem. Manilában ezen az éjszakán is dühöngött az élet. Az utcákon turistafalkák kószáltak - főleg németek. A kivilágított autók között kivilágítatlan kerékpárok cikáztak. Csak a China Town hallgatott, bár egy-két éjszakai mulatónak itt is hívogatóan világított a kirakata, és a bejáratok felett vörös lampionok hirdették, hogy a késői óra ellenére zavartalan a kiszolgálás. Megkerestem az utcát, aztán a házat. Keskeny sikátor volt, magas, öt-hat emeletes épületekkel. Az ablakok némán bámultak az utcára. A falhoz dőltem, és felnéztem a szemközti házra. Ötemeletes volt: mindegyik emeletén sötéten ásítottak az ablakok. A kapu felett kopottas felirat hirdette: D. Me-lotti. Export-import. Vártam egy kicsit, aztán átsétáltam az úttesten. Kicsit dülöngéltem, mintha részeg lennék. Motyogtam is valamit, aztán nekidőltem a kapunak. Lenyomtam a kilincset. Természetesen zárva volt. Újra motyogtam, eldúdoltam egy kedves kis dalt egy részeg tengerészről, aki nem akar hazamenni Yokohamából Londonba: közben azonban elővarázsoltam pipaszurkálómat, és rövid csavargatás után átalakítottam egészen tisztességes kis ál-kulccsá. Folytattam a dalt a meleg Yokohamáról, a lányokról a kikötőben, az esős, barátságtalan Londonról, majd elfordítottam a zárat, bedülöngéltem a kapun, és becsuktam magam mögött. Gondolkodtam egy kicsit, hogy be is zárjam-e, aztán úgy döntöttem, hogy nem teszem. Éppen az orrom előtt portáspult emelkedett ezernyi telefonnal. A telefonkábelek keresztül-kasul szőtték-fonták az egész portásfülkét, amelynek közepén kövér, nagy hasú pókként domborított, a barátságtalan portás. Persze csak akkor, ha nappal van, és nem éjszaka, mint most. És csak akkor, ha nincs az egész épület heveny gyilkosság miatt rendőrségi őrizet alatt. A fülke oldalának dőltem, és belehallgatóztam a sötétbe. Néhány reccsenés innen-onnan, mint a rémfilmekben, ha a kísértet közeledik. Besétáltam a pult mögé, és szemügyre vettem a telefondzsungel közepére függesztett névtáblát. Az üveglapra írt nevek alatt apró, pirosra festett vil-1 lanykörték virítottak. Nem volt nálam zseblámpa, így egészen közeli kellett hajolnom a táblához, hogy leolvashassam a neveket. Orromba por szállt, s óriásit tüsszentet-tem. Úgy látszik, a gyilkosság felfedezése óta nem-j igen működik az export-import. Ha minden igaz,! zavartalan lesz a látogatásom a Melotti-üzletház-ban. Hát minden volt, csak az nem! 33. Miután megtaláltam a megfelelő üvegtáblát, megállapítottam, hogy Melotti irodája a harmadik emelet 14-es szobájával kezdődik. Kikászálódtam a pult mögül, és átkoztam magam, hogy nem hoztam elemlámpát. így, bár elég élesen láttam az előcsarnokban álló tárgyak körvonalait, vigyáznom kellett, nehogy egy alacsonyra nőtt szék orvul térden rúgjon. Óvatosan elindultam az emeletre vezető lépcsőn felfelé. 142 Néha megálltam és hallgatóztam. Nem hallottam mást, mint saját ziháló lélegzetemet. Az állott levegő megülte a Melotti-üzletházat, és a kintről beszivárgó hőséggel keveredve, irodaszagú gőzfürdővé változtatta az épületet. Kicsit megborzongtam, és kezembe vettem a stukkert. Kibiztosítottam, és előretartottam a folyosó felé. Felmentem a másodikra, majd a harmadikra. Kinyitottam a lengőajtót, és kisétáltam a folyosóra. Tettem néhány lépést, majd odaszorítottam az orrom az első ajtóhoz. Másodpercekbe került, míg kibetűztem a névtáblát, és elolvastam a számot. A falnak dőltem és várakoztam. Még mindig lihegtem a lépcsőmászástól és alighanem egy egészen picit az izgalomtól is. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy azok a vidám fickók, akiknek az a kedvenc szórakozása, hogy narrafát karcolgatnak hullákba, elkaphatnak, hanem Paz-Marin is sittre vághat hosszú évekre, ha itt talál egy idegen pisztollyal a kezemben. Lassanként azért megnyugodtam. Miért találna itt? Kivágtam én már magam melegebb helyzetekből is, és Paz-Marinnál keményebb fickók sem tudtak elkapni. Egyszerre csak szuperkeménynek és szuperokosnak éreztem magam. Olyannak, akit élő, halandó ember csak kivételes szerencsével győzhet le! Halkan fütyörészve Melotti ajtajához léptem, és lenyomtam a kilincset. Igyekeztem megállapítani, milyen átalakítást kell végeznem a pipaszurkáló-mon, hogy kikattinthassam vele a zárat. Mondom, megnyomtam a kilincset, azfá'n hátra-tántorodtam a meglepetéstől. Melotti szobájának az ajtaja nyitva volt. 143 34. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy sokkal gyorsabban működnek a reflexeim, mint ahogy tudatosul bennem a veszély. Már a levegőben repültem, amikor még mindig nem tudtam pontosan, hogy mi az, ami ennyire megrémített. S csak akkor, amikor hatalmas puffanással tüzelőállást foglaltam el egy óriási íróasztal alatt, akkor fogtam fel, hogy a szobában ég a villany. Sarokba állított, ernyős asztali lámpa szórta szembe velem a fényét, ami normális körülmények között egészen kellemes lehetett, jelenlegi helyzetemben azonban legalább annyira megrémített, mintha a nagy San Franciscó-i tűzvész pusztított volna az asztalon túl. Kikászálódtam az asztal alól, és megtöröltem a homlokom. Vigye el az ördög az egészet! - szitkozódtam, és megtapogattam a fejem. A reggeli robbanás nyomai úgy égtek, mintha valami jólelkű kisördög parázzsal hintette volna be a koponyámat. Ráadásul sérült könyököm is alaposan bevertem az íróasztal aljába. 1 Megfordultam, és a lámpára meredtem. Hosszúi árnyékot vetett a falra, de az árnyékban nem álltj senki. Körbeforgattam a fegyver csövét, és vártami hogy megszólaljon valaki, vagy elcsattanjon egyi lövés. . I Éreztem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Mintha csak véletlenül tenném, felnéztem a falra, ahol Melotti vagy egy másik, általam soha nem látott személy életnagyságot alaposan megközelí tő képe függött. Úgy tettem, mintha kizárólag azért jöttem volna, hogy lerójam tiszteletemet az ismeretlen mester előtt, aki a múlt század realista stílusában vászonra kent egy pökhendi, magabiztos férfit. 144 Megkerültem a képet balról is és jobbról is, mintha a fény-árnyék hatást tanulmányoztam volna. Közben azonban mindenre figyeltem, csak a képre nem. Megpróbáltam kitalálni, hói rejtőzhet a fickó, akinek minden kétséget kizáróan itt kell lennie a szobában. S ha valaki most azt hinné, hogy bolond vagyok, amiért riem vetettem azonnal hasra magam, és nem kezdtem ordítani, hogy „fel a kezekkel!, kifelé!" meg ilyesmit, fel kell világosítanom, hogy téved. Azt hiszem, ebben az esetben ez volt a legbölcsebb, amit tehettem. Tovább bámultam a képet, feltehetően nagy fejtörést okozva a rejtőzködőnek. A helyébe képzeltem magam, és elvigyorodtam. Nyilván megpróbálja kitalálni, mi a fenét bámulok a képen. Rávigyorogtam Melottira, az meg vissza rám. Kedélyes röhögcsélés közben végigjártam a szobát, de nyomát sem láttam senkinek. S már-már elindultam, hogy a szemközti falba vágott átvezető ajtóhoz menjek, amikor a legsötétebb sarokra esett a tekintetem. Ráesett, és nyomban meg is fagyott a vér az ereimben. Hörgő hang szakadt ki belőlem, átvágtam a stukkert a ba! kezembe, és a lámpához ugrottam. Megragadtam a nyelét, és a fejem fölé emeltem. A férfi, aki ott hevert a földön, maga alá gyűrve Melotti drága, kézzel szőtt perzsaszőnyegét, alaposan összevörösözte a világosabb mintákat. Annyira közel mentem hozzá, amennyire a lámpa zsinórja csak engedte. Felsóhajtottam, letettem a lámpát a földre, és a férfi fölé hajoltam. Aztán csak néztem vékony, barnára sült testét, cafatok-ban lógó ingét s a mellette heverő félretaposott sarkú cipőt, ami akkor csúszhatott le a lábáról, amikor meggyilkolták. Természetesen egy kerékpárküllőből köszörült árral. 145 S ennek az árnak, ugyancsak természetesen, nar-ráfából esztergálták a nyelét. Tartottam a lámpát, és nem tudtam, mit csináljak. Melotti lenne? Lehetetlen! Hiszen Melottit már érkezésen? előtt kinyírták! Letettem a lámpát, és letérdeltem a férfi mellé. Ujjamat bemártottam a lassan megalvadó vérpatakba. A vér még egészen langyos volt! A vállára pillantottam: semmi! A másik vállát rongyosra tépett ingdarab fedte, ezért óvatosan, nehogy ujjlenyomatot hagyjak, a körmöm végével húztam le róla. Ezen a vállán sem volt semmiféle rajz. A fejem sajogni kezdett: úgy látszik, túl sok volt neki a mai t nap és az éjszaka. Sóhajtottam, és már éppen azon voltam, hogyj megfordítom a fickót, és az arcába nézek, amikor j szinte megállt a szívverésem. A férfi teste megrán- j dúlt, s véres habbal együtt halk hörgés bukott ki a! száján. Úristen! Arca alá tettem a tenyerem, és lassan, nagyon lassan megemeltem. Ahogy megfordítottam, és fél kézzel a levegőben tartottam, kinyitotta a szemét. Arca habmaszatos volt, nyelve nehezen forgott a felgyülemlett vértől. Megmozdult a szája, és én még közelebb hajoltam hozzá, hogy halljam a szavát. - Melotti... halott - súgta. - Miért... ? Nem kellett volna idejönnöm... olyan régen... volt... már... - Miért? - kérdeztem gyorsan. - Daniels... terve... volt... Az a rohadt fa... Da-nielsé volt... az ötlet... Én már tudom... ki... már... késő... - Miért nyírták ki Melottit? - sürgettem. Lehunyta a szemét, és láttam rajta, összeszedi minden erejét, hogy elmondhassa, amit akar. Való- 146 színűleg nem is hallotta a kérdésemet, és talán az arcomat sem látta. Nem tudhatta, ki vagyok, talán utolsó, legeslegutolsó reflexe volt, hogy beszéljen. - Gray... eltűnt. Frem látta... csavargó volt... elrejtőzött. Daniels... Mindanaón ván... ki akarja vágni a... fát. Az.öböl mellett... a három hegynél... a falu... a fa... Jaj, istenem, segíts! - Maga kicsoda? - ismételtem kétségbeesve. - Fox... én vagyok az... ötödik... Úristen! Megrándult, és újabb vérpatak ömlött ki a száján. Aztán egyre szaporábban rángani kezdett a teste, és mielőtt még bármit is tehettem volna, hangos kiáltással feldobta magát a levegőbe. Utánakaptam, de elkéstem. Pontosan a narranyélre zuhant vissza. * Éreztem, hogy mihamarabb, sőt eszeveszett gyorsasággal el kellene tűnnöm innen, de mégsem tettem. Akárki legyen is az ellenfél, felveszem vele a küzdelmet. Felemeltem a lámpát, és visszatettem a helyére. Kikerestem az asztal körül tornyosodó karosszékek közül a legnagyobbat, és beleroskadtam. Aztán felálltam, ismét hasára fordítottam a hullát, és visz-szaültem a székbe. Maradjon csak minden úgy, ahogy akkor találtam, amikor bejöttem Melotti szobájába! Ölembe tettem a stukkert, és megnyomkodtam a szemem. Hogy is volt csak? A fickó szerint, aki Foxnak nevezte magát, Daniels ötlete .volt az egész... Aztán a fa. Az átkozott narrafa... És a többiek, akik öten voltak. De mikor, hol és kik? Kiverte a homlokom a veríték, ahogy törtem a fejem. Az orrom előtt nyírták ki egyiküket... Foxot. És Gray vagy ki az ördög lelépett valahonnan... a hulla szerint csavargó lett. Ezek szerint ő. lehet az 147 én emberem, akivel a tengerparton, a pálmák alatt találkoztam. Mindanao... Ez meg mi az ördög? Alighanem valamilyen sziget. Mintha rémlene, hogy így hívják a Fülöp-szigetek egyikét... Őserdők és fejvadászok. .. és természetesen narrafa, amennyi csak kell. Úristen! Úgy éreztem magam, mintha réges-régi társasjátékot játszanánk, amelyben a kérdezőnek először azt kell kitalálnia, hogy neki mi a jzerepe az előre megbeszélt történetben, majd kérdés-felelet formájában rájönni á sztoriban szereplő titok nyitjára. Csakhogy itt a valóságban ültem egy ilyen történet kellős közepén, és nagyon is vérre ment a játék. Amint azt az előttem heverő vériszamos perzsaszőnyeg is mutatta. Jó tíz perce ültem már a székben anélkül, hogy bármire is rájöttem volna. Hacsak arra nem, hogy ennek a fickónak nem karcoltak narrafát a vállába. Fogalmam sem volt róla persze, hogy miért nem. 35. Nagy nehezen felemelkedtem, és kezemben a stuk-kerommal elindultam a másik ajtó felé. Amikor bejöttem, égett a lámpa... Esetleg valakinek már nem volt ideje eloltani. Hiszen olyan óvatosan lopakodtam felfelé, hogy aligha hallhatta meg a lépéseimet. Talán csak akkor vett észre, amikor kinyitottam Melotti szobájának az ajtaját. A gyilkos leszúrta Foxot... arra azonban már nem volt ideje, hogy a narrafát belevésse a hátába. Jöttem én, és menekülnie kellett... Igen ám, de hova? Mivel nem voltam tisztában a Melotti-iroda 148 alaprajzával, elképzelhetőnek tartottam, hogy a gyilkos átmenekült a szomszédos szobába, és most ott vár rám. Szorosabbra fogtam a stukkert, és egyetlen hatalmas rúgással kiszakítottam az ajtót a keretéből. Hát ha vár, ne várjon hiába! 36; A gyilkos azonban nem volt a másik szobában, sőt talán már az épületben sem. Melotti irodaháza buddhista kolostorra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy itt a belső udvarokat szobák helyettesítették. Kört írtam le a stukkerral a levegőben, s majdhogynem a gyilkos után eredtem. Az utolsó pillanatban azonban lefékeztem indulatomat, és gondolkodni kezdtem. Hova az ördögbe mehetnék egy háromemeletes irodaházban, amelyet egyáltalán nem ismerek. A vége még az lenne, hogy bekerülnék a manilai temető halottaskönyvébe mint ismeretlen, feltehetően európai származású hulla. Eszembe idéztem annak a telexnek a számát, amit Melotti küldött San Franciscóba, és nekiálltam a módszeres kutatásnak. Arxól persze egy pillanatra sem feledkeztem meg, hogy a szomszédban . vérbe fagyva egy halott fekszik, s a gyilkos esetleg nem is jár olyan messze tőlem. A telex azonban fontos volt, nagyon fontos. Ha megtalálom, talán kisüthetek belőle valamit. Melotti telexese alighanem rendszeretőbb volt, mint a telexesek általában. A bádogszekrényben, amely a telexmásolatok őrzésére szolgált, rendbe rakva, kisimítva hevertek a papírok. Nem volt nagy ügy megtalálni azt a fiókot, amiben annak a másolatnak kellett rejtőznie, amelynek az eredetijét San Franciscóba küldték. A másolat azonban nem volt sehol. 149 A papírcsíkokra meredtem, és elölről kezdtem az egészet. Végigszaladtam a másolatokon, eljutottam addig a helyig, ahol annak kellett volna lennie, amit kerestem. Most sem volt sehol. Mivel tapasztalt könyvtárhasználó vagyok, nem adtam fel olyan könnyen a küzdelmet. Minden trükköt bevetettem, ami eszembe jutott: vajmi kevés sikerrel. Felidéztem a telex Számát, s kerestem százas nagyságrenddel előbb, hátrébb, majd tízzel előbb, tízzel hátrébb: abszolút eredmény nélkül. Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek, aligha ! fogom megtalálni a másolatot, bármeddig keresem is. Leültem a kihúzott fiókok közé a földre, és tör-] tem a fejem. Ha nincs telexmásolat, bizonyítói sincs rá, hogy a Melotti-cég idehívott. Ennek Paz-j Marin ugyancsak örülne, hiszen igazolva látná gyanúját, hogy amit feltálaltam neki, csak mese| méghozzá a gyengébbik fajtából. Igen ám, de a Sar Franciscó-i egyetem bármikor igazolni tudja, hogy1! kaptak egy telexet Manilából... én pedig az ő kére-: sükre indultam el a lepkegyüjteményért. Valami nem stimmelt, aminek pedig stimmelnie, kellett volna. Egyetlen megoldás maradt csak. Valaki... Idáig jutottam, amikor a másik szobában halk, nyikorgással kinyílott az ajtó. 37. A hold besütött a félig lehúzott redőnyök alatt, így igazán nem volt nehéz a telexek között válogatnom. De ugyanezért annak sem lett volna nehéz felfedeznie ottlétemet, aki beosont a szobába. Mivel a holdat nem olthattam el, behúzódtam az iratszekrények árnyékába. 150 ugó nyekergett, aztán valaki halkan elkárom-kodta magát. Minden ügyességemre szükség volt, hogy egészen hangtalanul az ajtóhoz lopóddzam. Csak egyetlen parkettának kellett volna megnyikordulnia ahhoz, hogy a másik felfigyeljen rám. Szerencsére egy parketta sem lett árulóm. A jövevény halkan motyogott, káromkodott, majd újra felszisszent. Mire bedolgoztam magam az ajtószárny mögé, és kidugtam a fejem, már a halott mellett térdelt, és összeráncolt homlokkal a narrafa nyelet vizsgálgatta. Aztán óvatosan maga felé húzta a testet, s egy kék kockás zsebkendővel letörölgette a fanyelet. Amikor kész lett, összecsücsörítette a száját, és halkan fütyörészni kezdett. Odakinn, a sötétbe burkolózó folyosókon megreccsent valami: talán patkányok vagy kóbor macskák verhettek tanyát a napok óta elhagyatott üzletházban. A látogató felemelte a fejét, és hallga-tózctt. Visszafojtottam a lélegzetem, mert az a kínos kényszerképzetem támadt, hogy meghallja, amint az erősödő hőségben egyre szaporábban szedem a levegőt. Éppen azt a pasast átkoztam, aki feltalálta a légkondicionálást, amikor odakint valami baj történt. Fájdalmas ordításra rezzentem fel, a lámpa kialudt, s a fickó elvágódott a parkettán. Hangos káromkodása felverte az egész emeletet - ha a legyeken kívül volt egyáltalán kit felvernie. Az ismeretlen harsányan szentségelve feltápász-kodott, és dühöngve visszadugta a lámpát a konnektorba. Mire észbe kaptam, és újra belestem a szobába, már a halott mellett ült a földön, és egy késsel matatott a szerencsétlen Fox földi maradványai felett. Nem láttam pontosan, hogy narrafából volt-e a 151 nyele, de aligha abból készült, inkább olyasféle kés volt, amelyet cirkuszi késdobálók használnak. A betörő pedig nem volt más, mint bizalmasom és újdonsült barátom: Róbert McKinley. 38. Vacakolt még egy darabig a halott körül, de hogy mit csinált, arról csak elképzeléseim lehettek. Mondjuk, a vállába vésett egy narrafát. Felágaskodtam, és megpróbáltam meggyőződni róla, helyes volt-e a feltételezésem. Az asztal azonban annyira takarta Foxot, hogy csak a lábát láttam, és az elveszített félcipőjét. A hőség egyre tűrhetetlenebb lett, pedig az ember józan ésszel azt gondolná, hogy az éjszaka előreha-. ladtával egyre csökken a hőmérséklet. Nos, hát nem! A Melotti export-importnál még a természeti törvények sem érvényesültek. Bob leült a hulla mellé telepített karosszékbe, és tenyerébe támasztotta áz állat. Szép és hatásos póz volt: Rodin Gondolkodó-faxa emlékeztetett. Képzeljék csak maguk elé a jelenetet. Én az ajtó mögött leselkedem, egészen hatásos holdfényben, egy közepesen feldúlt irodahelyiség közepén, kivont katonai pisztollyal a kezemben. Előttem, azaz a másik szobában egy, az íróasztal által nagy részben eltakart hulla fekszik, amelynek csak a lábát és leesett cipőjét látom. Azt már csak inkább a képzelet láttatta velem, hogy a holttest bal vállára valaki egy narrafát vésett, valaki, aki kezére hajtott fejjel, jobbjában egy cirkuszi késsel ott gubbasztott Fox földi porhüvelye felett. A feltételezett gyilkos vagy legalábbis dekoratőr egy szeplős égimeszelő, világoskék, ártatlan gyérekszemekkel, tejútnyi szeplővel az arcán s akkora fogakkal, mint két jól megtermett kávéskanál. S ez 152 I a langaléta, a cserkészetből éppen hogy csak kinőtt égimeszelő úgy ült a hulla mellett, félelem, undor vagy megrökönyödés nélkül, mintha fél életét halottak társaságában töltötte volna. Olyanokéban, akiket ő maga nyírt ki. Őszintén szólva nem tudtam, mit csináljak. McKinley olyan meredten nézte a holttestet, mintha arra várt volna, hogy életre kel, és válaszol néhány kérdésére. A halott azonban továbbra is ott feküdt, ahova a gyilkos lökte. Bob ekkor váratlanul felemelkedett. Nagyot sóhajtott, és elindult a kijárat felé. Vissza sem nézett, és a lámpát sem oltotta el. - Halkan kattant mögötte az ajtó. Leeresztettem a fegyvert, és megtörölgettem a homlokomat. Vártám néhány percig, és hallgattam, ahogy távolodnak a léptei a folyosón. A hold feljebb emelkedett az égen, megváltoztatva a telexszoba árny-fény hatásait. Vibráló, földöntúli fényben szedegettem össze a földre rakott fiókokat, s toltam vissza őket a helyükre. Miután készen lettem, kisétáltam a másik szobába. Bár őszintén szólva semmi keresnivalóm nem volt már a Melotti-üzletházban, visszaültem még egy kicsit, hogy elmélkedjek a történteken. S ez, mint kiderült, óriási ostobaság volt. 39. Ültem a székben, és megpróbáltam a helyére tenni néhány sehova sem illő mozaikkockát. A telexprobléma valamivel előbbre vitte ugyan a dolgot, de nem sokkal. Persze az is lehet, hogy egészen rossz úton járok. 153 Idáig jutottam, amikor ismét megcsikordult az ajtó. Villámgyorsan felpattantam, s kísérletet tettem, hogy elérjem a másik szobát. Alig kerültem azonban függőleges helyzetbe, beláttam, hogy nem lesz időm elérni a rejtekhelyem. Lehet, hogy egyáltalán nem lesz már időm semmire. Ahelyett aztán, hogy a másik ajtó felé menekültem volna, egyszerűen csak beálltam a szoba sarkába, egy hatalmas bárszekrény árnyékába. A stuk-kert természetesen a bejáratnak szegeztem. Aztán a fegyver megremegett a kezemben, s majdhogynem a földre is hullt. Az ajtóban ugyanis Barbara del Sol állt, Vu, a kínai kíséretében. ^ Annyira összehúztam magam, amennyire öles termetemtől csak tellett, és még a lélegzetemet is igyekeztem visszafojtani. Úristen! Ha ez igaz, ellentmond minden eddigi feltételezésemnek! Barbara tett néhány lépést előre, aztán halkan felsikkantott: - Jézusom! Nézze, Vu! Oda nézzen! Kikukucskáltam a sötétből, és egyenesen az arcára tapadt a tekintetem. Sajnos nem azt láttam rajta, amit szerettem volna. Nem láttam rajta félelmet, riadalmat vagy iszonyatot egy szemernyit sem. Inkább bosszúságot, amit akkor érez az ember, ha megelőzték valamiben. - Csend! - mondta a kínai, és ajkára tette az ujját. - Ez már a harmadik... Ki jön ezután? - Nekem van egy tippem - mondta a lány. - Nem szabad bekövetkeznie - morogta a kínai Vu körüljárta a hullát, és néhányszor olyan közel ment el mellettem, hogy ha akartam volna, akár el is kaphatom a karját. Naná, hogy nem akartam! A lány is a hulla fölé hajolt. Szőke, hosszú haja előrehullott, olyannyira, hogy szinte súrolta a halott Fox kihűlő bőrét. Nem látszott rajta, hogy félne, inkább érdeklődve nézte a szőnyegre alvadt vércsermelyt. - Dobták? A kínai megrázta a fejét. - Szúrták... Felesleges lett volna dobni. Közvetlen közelről szúrták bele. - Gondolja, hogy... ő volt? A kínai szomorúan lehorgasztotta a fejét. - Nem tudom - mondta aztán rekedten. - Senkinek sem szabad megtudnia. - Esetleg... maradhatott ujjlenyomat. - Tüntesse el. Nem hittem a szememnek. Előbb Róbert McKinley törölte tisztára a narrafa nyelet, most meg Barbara del Sol. Ugy tűnt, mintha valamennyi frissen szerzett raa-nilai ismerősömet kizárólag egyetlen cél vezérelné: tisztára törölni egy kerékpárküllőből reszelt gyilkos fegyver narranyelét... Jóságos ég, mibe keveredtem! Barbara még mindig Fox fölé hajolt, eltakarva előlem a kilátást. S bármennyire kegyeletsértőnek tűnhet is a dolog, ahogy ruganyos teste előredőlt, egyáltalán nem ideillő gondolatok kezdtek mozgolódni bennem. Megráztam a fejem, és elhessegettem magamtól az ördögöt. Annál is inkább, mert Vu is a hulla fölé hajolt, és neki is kés csillogott a kezében. Pontosan olyan, mint amilyen néhány perccel ezelőtt Róbert McKinleyében. Ugyanolyan, mint amilyennel cirkuszi késdobá-lók keresik a kenyerüket. Barbara szisszent egyet, és mintha most éreztem volna először sajnálatot vagy fájdalmat a hangjá- 155 ban. De lehet, hogy csak a csodálkozás préselte ki belőle a levegőt. Vu mutatott valamit a hulla körül, aztán felemelkedett, - Nyugalom - sziszegte a fogai között. - Maradjon a hátam mögött! Barbara úgy egyenesedett fel, mint a viharban meghajlott fenyő, ha elmúltak a széllökések. Ruganyosán és harcra készen. Vu maga mögé terelte a lányt, és elöretartotta a kését. Úgy lopakodott a telexszoba felé, mint a párduc, ha a szavannán megpillantja az áldozatát. Azzal a különbséggel persze, hogy a párducnak többnyire nincs szép fényesen csillogó halef a mancsában. # A telexszobában nem moccant semmi: rettentőenj meg lettem volna lepve, ha moccan. Vu egészen az! ajtóig merészkedett Barbarával a háta mögött, sj amikor elérte a sötétség határát, bedugta a fejét azj ajtón. Odabenn természetesen csak a holdfény vibrált a szekrények között. Vu megkönnyebbülve felsóhajtott, s a lányra mosolygott. Barbara vissza rá, aztán a következő pillanatban ráfagyott az arcukra a mosoly. Akárcsak az enyémre, ha egyáltalán kedvem lett j volna mosolyogni. Harsány nyikkanással kinyílt az iroda ajtaja, s] belépett rajta egy férfi, fegyverét Vura és Barbarára szegezve. Barbara éleset sikkantott, s ha a kínai meg nem ragadja a karját, talán össze is esik. így azonban csak fájdalmasan felnyögött, és kiszakítva magát Vu karjai közül, a falnak támaszkodott. - Maga megőrült! - sziszegte a fegyveres felé. -Mi az ördögöt keres itt? - Ezt én is kérdezhetném, de nem kérdezem -felelte a barna, olajos hajú férfi, miközben farzsebébe rejtette a stukkerét. - Maguk teljesen és totálisan 156 megőrültek! Ha elkap bennünket, végünk... Vagy megölnek, vagy eltüntetnek Mindanaón... Az ideges, sőt hisztériába hajló férfi, Milán Pa-laczky voít, a Paz-Marin által kényszerlakhelyre száműzött vándorcirkusz tulajdonosa. ¦ 40. ¦ Ha nem lett volna dög meleg idebenn, és ha nem lett volna egy csúnyán meggyilkolt férfi a közelemben, talán élveztem volna a véletlenek dramaturgiáját. - Ide kellett jönnöm - mondta a lány. - Egyszerűen nem nézhettük tétlenül... az az ember őrült! - A kezében vagyunk valamennyien - mondta Palaczky szomorúan. - Tudjátok, hányan tűntek már el minden nyom nélkül Mindanao munkatáboraiban? Hiszen az elnök testőre volt! Barbara összerezzent, és mióta belépett a szobába, először láttam rajta, hogy komolyan megijedt. - Csitt! - mondta könyörögve. - Erről egy szót semf - Megússzuk - mondta bátorítóan Vu, és átkarolta Barbara vállát. - A másik... megígérte, hogy megússzuk! - Segítem kell neki!... Palaczky szeme elé kapta a kezét, és felzokogott. __ - Bolondok vagyunk valamennyien... Őrültek !¦ Én megölöm magam! Nem bírom... Nekem még mindig volt cirkuszom, és soha életemben... soha nem keveredtem semmibe. De most... nem kell a cirkusz!... El akarok menni, vagy'meghalni... El akarok menni... Nem kell a cirkusz! Barbara felhúzta a szemöldökét, és Vu felé intett. A kínai bólintott, s ketten két oldalról megragadták az igazgatót. - Jöjjön, na, jöjjön szép nyugodtan - mondta Barbara, miközben vezetni kezdték az ajtó felé. - 157 Jöjjön, és ne beszéljen ostobaságokat. Harcolni| kell, érti, harcolni!... Ekkor váratlan dolog történt. Vu felordított, és meglendítette a kezét. Éppen azt, amelyikben al kését tartotta. Az igazgató orra bukott, a kínai pedig dühöngve az ajtófélfának dőlt. A Vu kezéből kirepülő kés átszállt a szobán, át, a halott Fox teste felett, és hatalmas csattanással bevágódott az ablakkeretbe. Visszadugtam a fejem az ajtónyílásba, és végképp nem értettem semmit. Mi az ördög történik ; itt? A kínai az ajtófélfánál dühöngött, Palaczky aj küszöbön túl megpróbált feltápászkodni, Barbara pedig fáradtan és olyan elkeseredetten nézte őket, hogy legszívesebben odarohantam volna hozzá se-- gíteni neki. Csak- hát egyáltalán nem voltam biztos benne, szívesen fogadnák-e a közeledésemet. Esetleg nem egy narrafa nyélbe vert kerékpárküllővel honorálnák-e segítő szándékomat. Ezt pedig mindenképpen szerettem volna elkerülni. Vu végre eleresztette az ajtófélfát, s mintha évszá- ¦ zadok terhét cipelné a vállán, odalépkedett az ablakhoz, és kirántotta a keretből a kést. Megvakartam a lábam, mert a reggeli robbanás nyomai úgy sajogtak, mintha törpék vertek volna gumikalapáccsal. Ez a művelet annyira lefoglalt, hogy csak másodpercek múlva tudtam ismét rájuk figyelni. Azaz... csak tudtam volna, ha hűlt helyüket nem látom az ajtónyílásban. Semmi más nem emlékeztetett rájuk, csak egy cirkuszi kés nyoma az ablakkeretben. 158 41. Kimásztam a bárszekrény árnyékából, és most már végérvényesen úgy döntöttem, hogy lelépek. A Pic-cadilly Circuson nincs ilyen nagy forgalom holdas éjszakánként, mint Melotti export-importjában. Még csak az hiányzik, hogy a rendőrséget is ideegye a fene!... Még egyszer végigpillantottam a terepen, és gondolatban vettem a kalapomat. Aztán meglendült a lábam, és egyetlen ugrással a szekrény mögött termettem. Odakinn léptek koppantak a folyosón. "Ismét közeledett valaki. Meg sem lepődtem, amikor halk nyikkantással kinyílott az ajtó, és a léptek megtorpantak a küszöb előtt. Egyelőre nem mertem kidugni a fejem, hogy szemügyre vegyem a jövevényt. Visszafojtottam a lélegzetem, s mivel másodpercekig nem történt semmi, mégiscsak kénytelen voltam kezdeményezni. Lassan, hogy meg ne roppanjon a térdem, leguggoltam a földre, s kábé fél méter magasságból kilestem a szekrény mögül. Bár sok mindenre számítottam - köztük már magára Drakula grófra is'-, mégis meglepett, amit a küszöb környékén láttam. Először is nem egy látogató érkezett a Melotti export-importhoz a tisztes éji órán, hanem kettő. Két hosszú, csontos, rendkívül konzervatívan öltözött hölgy, akik a már-már elviselhetetlen hőség ellenére magas nyakú, barna szövetruhát hordtak, s a ruhák a nyakrésznél szorosan kapcsolódtak vékony madárnyakukhoz. Mondanom sem kell, hogy a Le Fever nővérek voltak. 159 Míg a nővérek besétáltak a szobába, ismét felegyenesedtem. Éreztem, hogy szédülés kerülget, s az eddig csak mérsékelten jelentkező nyilallások szaggatni kezdik a fejem. Óriási, sötét gombóc úszott el a levegőben, mint egy megtermett hangjegy, csak | a zászlócska hiányzott a fenekéről. Zsebre tettem a stukkert, és a szekrény falába kapaszkodtam. Csak még egy kicsit - imádkoz-1 tam -, csak még egy kicsit bírjam ki! A Le Fever nővérek közben szó nélkül besétáltak j a szobába. Egyszerre léptek, egyszerre mozdították | a fejüket, és egyszerre is szólaltak meg: -Glory! - Melody! Ekkor az egyik - ki tudja, melyik? - észrevette | Fox lábát, és megragadta a másik karját. - Nézd csak, szívem... A másik is arrafelé pillantott, aztán egyszerre! indultak el az íróasztal felé. Lassan, ünnepélyesen, j mint egy kétszemélyes gyászmenet. Nagyot nyeltem, és igyekeztem eszemnél maradni. -Glory! - Hallgatlak, Melody! - Ezt kinyírták, szívem. - Hát ezt ki. - Megnézzük közelebbről? ' - Nézzük. Egyszerre hajoltak le, és egyszerre nyújtották ki a nyakukat. Mint két barnára festett hattyú. - Ezzel az... izével szúrták le, nem gondolod? - Úgy tűnik, Melody. - Ez az az izé? - A fegyverre gondolsz, Melody? - Arra, Glory... - Ez lehet az az izé, amivel azt a fickót kinyírták a parton? - Nem hiszem, szívem, csak ahhoz hasonló. Azt az a derék zsaru biztosan magával vitte. - Érdekes.... Még sosem láttam ilyet. Normális ember nem gyilkol ilyesmivel. - Hát az nem, szent igaz. - Ennek is... abból az izéből van a nyele? - Narrára gondolsz, Glory? - Azt hiszem, igen. - Valószínűleg abból. Sőt biztosan. Igen. Ez narra. - Brrr! - Hozzá ne nyúlj! - Az ujjlenyomatok miatt, Melody? -Például. - És... szerinted ki ölte meg? -Hm! Talán... -Ő? - Miért ne? - De... mi oka lenne rá? - Nem tudom, Glory. De nem is fontos. Nem az a dolgunk, hogy mások ügyébe avatkozzunk; - Hát nem. De segítünk neki. - Persze. Hiszen ezzel magunkon is segítünk. Mit gondolsz, lehet ujjlenyomat a nyélen? - Nem tudom. Talán igen. - Az övé? - Jaj, Glory, hogy kérdezhetsz ilyet? Honnan tudjam? Ha ő ölte meg, igenis az övé! - Akkor... én arra gondoltam... - Vedd elő a zsebkendődet, Glory. És... töröld le vele a nyelet! - Biztos, hogy helyesen cselekszünk, Melody? -kérdezte a másik aggodalmasan. - Tudod, bűnjelet f megsemmisíteni... - Töröld, Glory! - Máris, Melody. Glory a holttest fölé nyújtotta a nyakát, majd a kezét is, aztán hófehér, aprócska zsebkendőjével végigdörzsölte a fanyelet. - Mást... is letöröljek? - Az egész szobát nem törölgethetjük végig... Indulás! 161 _ i - De hiszen még nem végeztünk! - Át a másik szobába. Ismerem az ilyen kócerá-jokat. Ott kell lennie a telexeknek. Nem hittem a fülemnek. Melody és Glory Le Fever is a telexeket keresi!... Jézusom! A fejemhez kaptam, és tenyeremet a homlokomhoz szorítottam. Akkor sem lettem volna jobban meglepve, ha fehér egerek vonulnak el az orrom előtt hosszú sorban, magas nyakú, barna szövetruhában. - Ebben a bádogkaszliban? - hallottam a szomszédból. - De hiszen itt annyi van, hogy reggelig sem találjuk meg, Melody! - Láss neki, Glory... én addig a válaszokat nézem! Most már igazán kedvem lett volna kilépni az árnyékból, és minden óvatosságot mellőzve besétálni hozzájuk. Kérdőre vonni őket, hogy vajon mi közük az én telexemhez, és egyáltalán mit akar jelenteni ez az egész. Persze ezt csak úgy gondoltam, eszem ágában sem volt, hogy meg is tegyem. Hiszen, az ördög vigye el, még abban sem lehettem biztos, hogy valóban azt a telexet keresik-e, amit én. Vártam, várakoztam, míg végre odabenn elégé-' dett kiáltás harsant: - Megvan, Glory! - Mutasd! Csosszanások, majd megkönnyebbült horkan-tás. - Istenem! Csakhogy megtaláltuk! - A válasz? - Azonnal, Melody. Mivel remegni kezdett a lábam, ismét csak lekuporodtam a földre. Jóságos Isten! Lehetséges, hogy ezek megtalálták, amit én nem? Ahogy egyre jobban múlott az idő, egyre valószínűtlenebbnek tűnt az egész. Mintha egy abszurd dráma közepébe csöppentem volna, ahol nem is az' a lényeg, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy egyáltalán csináljon valamit. Cselekvés magáért a cselekvésért. - Itt van, Melody! - Mutasd! - Az ördögbe is", jó munkát végeztünk, kislány... -Glory... - Mi van? - Nézz csak körül... Itt mintha már kutatott volna valaki... - Gondolod? Bizonyára a gyilkos. -Ő? - Hát ha ő a gyilkos. - De miért? Miért érdekelnék a mi telexeink? Gondolod, hogy... valami köze van hozzájuk? - Ő nem lehetett. Lehetetlen, hogy tudjon rólunk. Van gyufád, Melody? Gyufa sercent, majd halvány lobogás támadt az ajtó felől. -így ni! Tartsd alá a hamutartót. Soha nem fogja megtalálni az a disznó Paz-Marin... Hadd . égjen, Melody! Néhány pillanat múlva égő papír füstje ütötte meg az orrom. Ha nem fáj annyira a fejem, talán berohanok, és megpróbálom kikapni a kezéből a telexet. Szerencsémre a szédülés még mindig ott fojtogatta a torkom, és megakadályozta, hogy ostobaságot kövessek el. Maradtam hát az árnyékban, és ámuldoztam tovább. A Le Fever nővérek visszasétáltak Melotti szobájába, és két oldalról körülvették a halott Foxot. - Láttad már, Melody? - Én még soha. Hát te? - Én sem. - Akkor miből gondolod... - Ahogy megölték. Engem biztosan nem így nyírnának ki... - Ne beszélj ostobaságot... és éppen ideje, hogy eltűnjünk innen. Gyerünk, Glory! 162 163 Egy ritmusra ringatva a fejüket, egyszerre léptek ki az ajtón. Hatásos és szép jelenet volt. Ha nem félek tőle, hogy meghallja valaki, őszintén mondom, megtapsoltam volna őket. 42. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, felálltam,! és legszívesebben üvölteni kezdtem volna. A lába-J mat alig éreztem, a fejem lüktetett. Arról nem is beszélve, hogy elkövettek a közelemben néhányj gyilkosságot, ha jól emlékszem, négyet, s én meg majdnem a levegőbe repítettem a manilai nemzet-| közi repülőteret. Összeszedtem minden erőmet, és átvánszorog-J tam a másik szobába. A telexpapír füstje az orromba szúrt, és mintha kiűzte volna belőlem a kábula-j tot. Mielőtt bármihez hozzányúltam volna, az ab-: lakhoz ugrottam, és résnyire kinyitottam. Három emelet magasából is zajosnak tűnt oda-j kinn az utca. Közvetlenül az ablak alatt részegei kurjongattak, ékes észak-rajna-vesztfáliai tájszó-l lásban. Taxi kürtje szólt megállás nélkül, s vala«j honnan a távolból halk tangó zenéje szűrődött be a nyíláson. Megvártam, míg nagyjából kiszellőzik á szoba| Nem akartam megkockáztatni, hogy valahol egj rejtett füstjelző felfedezze a füstöt, s megszólalja-| nak a szirénák. Aggódva füleltem kifelé, de nem hallottam sem-j mi gyanúsat, csak a szívem kalimpált, mint egy| kiselejtezett, múlt századi gőzgép dugattyúja. Amikor úgy éreztem, hogy elég füst szállt ki a! manilai éjszakába, becsuktam az ablakot. Odamen-I tem a telexasztal sarkán hagyott hamutartóhoz.; Félmaréknyi kékesszürke hamut találtam benne. Sóhajtottam, megfordultam, és elindultam haza-1 felé. 164 Azaz, csak elindultam volna, ha meg nem állít egy felém irányított pisztolycső. Azt, hogy a stukkert ki tartja, egyelőre nem láttam a félhomályban. 43. Engedelmesen feltartottam a kezem, és megpróbáltam kitalálni, ki áll velem szemben. Őszintén szólva a fekete erőmüvészre tippeltem, vagy Palaczky feleségére. Ha jól számoltam, ők meg még egy artista nqm tették tiszteletüket a mai éjszakán a Melotti export-importnál. A fegyver csöve közelebb jött hozzám, aztán a kéz is láthatóvá vált, amely a fegyvert tartolta. Barna, izmos, kellemesen karcsú kéz volt. Minden kétséget kizáróan egy nő keze. A fegyver ismét megmoccant, s hideg, enyhe amerikai akcentussal díszített angol nyelvű parancs repült a fülembe: - Egy rossz mozdulat, és keresztüllövöm! Kifelé a másik szobába! Felemelt kézzel kibandukoltam, és közben azon töprengtem, hogy vesztettem-e. Egyelőre képtelen voltam válaszolni a kérdésemre, már csak azért is, mert fogalmam sem volt, kivel állok szemben. Néhány másodperc múlva ezt is megtudtam. Kiléptem a lámpa fénykörébe, hunyorogtam egy kicsit, aztán kinyitottam a szemem. A revolvert egy olyan gyönyörű nő tartotta, amilyet ritkán láttam viharvert életem során. Nem ismertem ugyan a Fülöp-szigeteki nőket, de nem kételkedhettem benne, hogy mindjárt a legszebbel hozott össze a végzet. Karcsú volt, és formás; egészen gömbölyű és gusztusosán izmos a megfelelő helyeken. Barna, 165 szabályos arcában világoskék szemek csillogtak -s ez, ha lehet, csak még nagyobb .csodálattal töltött el. -Leülni! Oda! Engedelmesen belecsüccsentem a székbe, s elégedetten láttam, hogy a szék széle éppen a szőnyeg szélével esik egy vonalba. Szeretem, ha a vonalak párhuzamosak, mert akkor csak a végtelenben találkoznak. Azonkívül előfordulhat, hogy lehet velük kezdeni valamit. A sötét hajú, kék szemű gyönyörűség szembeállt velem, és az istennek sem akart megenyhülni. Hiába villantottam rá egy férfias mosolygást, nem vette a lapot. Sőt. - Maga kicsoda? Keményen csattant a hangja, mint a korbácsütés. Magam alá húztam a lábam - biztos, ami biztos -, aztán széttártam a karom. - Valamit valamiért. Maga kicsoda? Kissé hátrébb lépett, és fenyegetően a homlokomnak irányította a fegyver csövét. - Maga nincs tisztában a helyzetével... Azonnal hívom a rendőrséget. Félig megfordult, mintha valóban telefonálni akarna. Melotti asztalán ott volt a telefon, sőt nem is egy, hanem három. Mégsem olyan volt ez a mozdulat, mintha a nő valóban meg is akarná tenni, amivel fenyegetödzik. Esküdni mertem volna rá, hogy esze ágában sincs telefonálni. Mindenesetre vettem a lapot, és úgy tettem, mintha megrémülnék. -Jaj, ne! - emelkedtem fel riadtan. - KéremJ ne... - Vissza! - kiáltott rám, és közelebb lépett. - Ha nem akarja, hogy... - A rendőrséget ne! - mondtam némileg meg-| nyugodva. - Azonnal megmagyarázok mindent. 166 - Ezt el is várom - mondta nyugodtan, és mintha csökkent volna a feszültség a hangjában. - Tehát: kicsoda maga? - Leslie L. Lawrence vagyok - mondtam engedelmesen. Fél kézzel a háta mögé nyúlt, kotorászott egy kicsit, aztán alacsony lócát húzott elő Melotti íróasztalának árnyékából. Kattant valami a fejemben, de az arcom rezzenéstelen maradt. Óvatosan, másodpercre sem tévesztve szem elől, leereszkedett a lócára, és ismét nekem szentelte teljes figyelmét. - Angol vagyok. Egyetemi tanár Londonban. -Na ne mondja! - Pedig az vagyok... - Tudná igazolni valamivel? - Általában igen, most sajnos nem vagyok abban a helyzetben. Az útlevelem ugyanis... hm... most éppen nincs nálam. ' -Úgy! Tehát turista? - Majdnem. - Akkor Mr. Izé... - Lawrence. - .. .Mr. Lawrence, arra lennék kíváncsi, hogy mi az ördögöt keres itt. Tudja egyáltalán, hol van? - Hogyne - mondtam az igazságnak megfelelően. - A Melotti export-import üzletházban. Ettől kissé meglepődött. Megrébbent a pisztoly csöve, és egy pillanatra a földre irányult, nem rám. ¦ - Azt állítja... hogy maga ide akart betörni? - Nem akartam betörni - mondtam nyugodtan. - Meg akartam látogatni Melotti urat. Akkorára kerekedett a szeme, mint két régi aranypénz. - Mr. Melottit? De hiszen... - Tudom - bólintottam. - Melottit megölték. - Honnan tudja? - Ismer egy derék zsarut errefelé, akit Paz-Marinnak hívnak? 167 - És ha igen? - Tőle hallottam. És higgye el, egyáltalán nem tartottam mulatságosnak a dolgot. Iderepültem Londonból San Francisco érintésével, hogy találkozzam Melottival, s mire ideértem, kinyírták. Nem voltam boldog, Miss... Vártam, de nem segített. - Mi a fenét akart maga Melottitől? - Nem fogja elhinni. Lepkéket. Bosszúsan összehúzta a szemét, ami új, eddig nem látott csínt kölcsönzött az arcának. Már csak arra lettem volna kíváncsi, milyen lehet, ha mosolyog. Erre azonban egyelőre nem került sor. Megvillant a szeme. Fenyegetőn, olyan hidegséggel, ami-jyet nagyon, de nagyon nem szeretek női szemekben. - Még egy ilyen sületlenség, és hívom a rendőrséget! Tulajdonképpen ki kellett volna játszanom az utolsó adumat, de nem tettem. Vártam még egy kicsit, hátha megéri. - Egyáltalán nem sületlenség. Mondtam már, hogy egyetemi tanár vagyok. Bogarász. Érdekelnek a Fülöp-szigetek lepkéi. Kinyílt a szája a csodálkozástól. - Csakugyan? - Csakugyan. Melotti hívott, hogy van egy eladó J "gyűjteménye. A teljes itteni kollekció. Gondoltam, megveszem. - Ismerte Melottit? - Nem én. Honnan ismertem volna? - Még mindig nem magyarázta meg, mit keres itt éjszaka. - Hosszú történet. Megrázta a fejét, amitől csábos, fekete sörénye elborította az arcát, csak észbontó kék szeme világított a hajkorona résein át. - Van még egy kis időnk. Nem éppen sok, de van. 168 - Mennyi? - Az attól függ. Ha nem ad értelmes magyarázatot, attól félek, nagyon kevés. - Értem - bólintottam. - Végül is nincs titkom. Ahogy idefelé jöttem, valami kis zűrbe keveredtem. - Zűrbe? - Hát... hogy is mondjam csak... itt-ott meggyilkoltak mellettem valakit. Ahogy összerántotta a szemöldökét, egyre inkább Tára istenasszonyra hasonlított, de nem az indiai mitológia bölcs mosolyú istenére, hanem a tibetire, akinek ajkai körül mindig ott játszik egy kis vérszomjas mosoly. - Viccel ? - A legkevésbé sem. Mondom, hogy zűrbe keveredtem. Ennek aztán az lett a következménye, hogy Paz-Marin elkapott. Jelenleg az öböl partján lakom... - A bungalókban ? Bólintottam. - Még mindig nem tudom... - Azonnal megmagyarázom. Melottit megölték: ez egy dolog. Engem mindenfélével, többek között egy kisebbfajra tömeggyilkossággal gyanúsítanak: ez egy másik dolog. Ja, és persze azzal, hogy levegőbe akartam repíteni a Manila Internationalt. Mindenesetre bármi történt is, magánügy, azaz az én dolgom. Viszont nem járt le a megbízatásom, érti? Megbízóim még mindig reménykednek, hogy meg-szerzem nekik a lepkegyűjteményt. Képzelje, elsősorban azok a lepkék érdeklik őket, amelyek a kultúrnövények kártevőiként... - Azt hitte, hogy Melotti az irodájában őrzi a gyűjteményét? -¦•- Fogalmam sincs róla, hol őrizheti. Tegnap többször is felhívtam a számát, de senki nem vette fel a kagylót. - A rendőrség lezárta az üzletet. - Na persze. Gondolhattam volna. És Melotti lakása sem válaszolt. 169 - Nincsenek hozzátartozói. - Ó - szakadt ki a számon a meglepetés -, pedig én őszintén szólva arra számítottam! Hogy tudniillik az örökösöknek pénzre lesz szükségük, és igyekeznek majd megszabadulni a lepkéktől. - Melottinak nincsenek örökösei - mondta kurtán. - Melottinak senkije sincs. - Az ördög vigye el! - ráztam meg a fejem. -1 Nem ismerem az itteni jogrendet. Ilyen esetben ki az örökös? Az állam? - Senki - mondta, és láttam rajta, hogy erősen töri a fejét valamin. - Senki. Melotti után nem | örököl senki semmit. Még lepkegyűjteményt sem. - Ugyan miért? - Mert a Melotti export-import csődbement. Ez minden, amit itt lát... ennyi maradt. - Na és a gyűjtemény? - Nincs itt semmiféle gyűjtemény. És nem is volt. -\ Melottinak nem volt lepkegyűjteménye soha. Alighanem csak akkor látott lepkét, ha betévedt egy- | egy éjszakánként az ablakán. - Nahát! - álmélkodtam. - Akkor engem valaki J alaposan átrázott... - Nagyon úgy néz ki a dolog. Megvakartam a fejem búbját, és boldogtalanul néztem rá. - Csakhogy... itt van ez a telex. Felkapta a fejét, megrázta a sörényét, és értetle- J nül bámult rám. - Milyen telex? - Melotti tclexezett, hogy jöjjek a gyűjteményéért. Egy valódi telexet küldött. - Miből gondolja, hogy valódi volt? - Istenem, hát rajta volt a száma. Egy öt- vagy hatjegyű szám. - Itt van magánál? - Nincs, és éppen elég báj ez nekem. Alighanem elhánytam valahol még Amerikában. Ha nálam lenne, bebizonyíthatnám Paz-Marinnak, hogy tényleg a lepkegyűjtemény miatt... . Elfordította rólam a fejét, és Fox lábát vette szemügyre. - Tudja, ki ez az ember? - Nem tudom - hazudtam -, amikor ideérkeztem, már itt találtam. -Halott volt? - Nem vagyok halottkém. - Biztos benne, hogy nem maga nyírta ki? •*- Egészen biztos. Miért tettem volna? - Nem az előbb mondta, hogy néhány gyilkosságot, úgymond, a nyakába akarnak varrni? - Semmi közöm ehhez a pasihoz. - Majd a rendőrség eldönti - mondta, és kinyújtotta szabad kezét a telefon felé. - Különben egyetlen szavát sem hiszem. Ahogy maga kinéz... Említettem, hogy imádom, ha a vonalak párhuzamosak. Olyanok, mint a szőnyeg széle és a székem két lába közé húzható egyenes, ha képzeletben meghosszabbítóm őket. Űgy tettem, mintha fájó lábamat akarnám megmasszírozni, még sóhajtottam is egy szívhez szólót, lehajoltam, villámgyorsan megragadtam a párhuzamost alkotó egyik vonalat, azaz a szőnyeg szélét, és magam felé rántottam. A szőnyeg megemelkedett, a fekete, karcsú szépség pedig felém repült. Kitártam a karom, és mint rég látott, kedves rokont, magamhoz öleltem. Amikor éreztem, hogy az arcom felé kap, pajkosán a kezére ütöttem. A revolver tompán puffant a szőnyegen. Bár sajgott a térdem, mintha úthenger járt volna rajta keresztül-kasul, meglendítettem a lábam, és elrúgtam a stukkert jó messzire. Pár pillanatig még hisztizett a csaj: kénytelen voltam lekenni neki egy gyengéd pofont. Összegörnyedt, és az arcomba köpött. Erre adtam neki még egyet, és kicsit megszorítottam a kezét. Éppen csak annyira, hogy engedelmesen belecsüccsenjen a karosszékbe, amit felajánlottam neki. 171 Maga alá húzta a lábát, és fújt, mint egy dühös macska. - Ezt még megkeserüli! - sziszegte. - Aljas gazember! Gyilkos! - Az még nem - mondtam -, legalábbis egyelőre nem. Csak szükség esetén gyilkolok. - Én nem beszélgetek magával, megértette?! Maga még nem ismeri az itteni börtönöket... - Hát ez az - bólintottam -, azért vagyok itt éjnek évadján, mert nem is akarom megismerni őket. És csak így van némi esélyem rá, hogy elkerüljem ezt a nem kívánt ismeretséget. Nem tudom, érti-e. - Nem, de nem is érdekel. Hagyjon békén! Leültem vele szemben, mert ismét remegni kezdett a lábam a megerőltetéstől. Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy már két pofontól is ennyire i kiborulok! - Először is arra lennék kíváncsi, hogy kicsoda maga. - Semmi köze hozzá! A fejem egyre hangosabban zúgott, s a fekete,] óriási hangjegy, fenekén a zászlócskával, egyre' gyakrabban röppent el a szemem előtt. - Ide figyeljen - mondtam -, ezennel becsukom a viccesláda tetejét. Adok magának egy utolsó lehetőséget. Jegesen csengett a hangom, mint jégcsapoké, ha bújócskát játszik közöttük a sarki szél. -Nemondja! - De mondom! Sőt azt is elmondom, hogy rövidesen mi fog történni magával... Érdekli? Elfordította a szemét, és közömbösen bámult Melotti képére. - Idekötözöm a székhez, és felgyújtom ezt az egész kócerájt. Mire a hajnali szél és a tűzoltók* eloltják a lángokat, olyan tiszta lesz a csontvázai kicsikém, mint egy ötszáz éves régészeti leleté. Megrándult, és felém kapta a fejét. 172 - Maga megőrült! -Meg bizony. Csak,nem most, hanem akkor, amikor idejöttem. És hogy továbbmenjek,- senhori-ta, még azt is elmesélem magának, hogy amióta idejöttem, komoly vadászat folyik Manilában. Úgy bizony. Csak hát őszintén szólva sok örömem nincsen benne, mert sajna én vagyok a nyúl, akire vadásznak. Sok-sok gonosz bácsi, bicikliküllővel. Mond ez magának valamit? Egyre kerekebbre tárult a szeme, és egyre mélyebbre süllyedt a karosszékben. - Én pedig szeretném élve megúszni ezt a bulit, piszokul szeretném. Még azon az áron is, hogy hot dogot csinálok magából. Szükségem van néhány információra, világos? Mert ha nem, mindenre képes vagyok, ha ugyan érti, mire gondolok. Úgy látszik, értette, vagy legalábbis úgy tett, mintha kezdené megérteni. - Oké, oké - mondta megnyugtatóan. - Mit akar tudni? Elégedetten hátradőltem a székemben, mire akkorát nyilallott a vesém, mintha máris gazdagabb lettem volna egy narrafa nyéllel és a hozzávaló küllővel, természetesen. - Először is azt, hogy kicsoda maga. Minden bizonnyal Melotti titkárnője... Kisodorta haját a szeméből, és úgy nézett rám, mintha felfedeztem volna néhány pöttyöt habfehér múltján. Kicsit előredőlt, és egymásra rakta alig térdig érő, khakiszínü szoknyája alól kikandikáló lábait. Behunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Éppen csak akkorát, hogy majd megfulladtam tőle. - Ezt... meg... honnan tudja? - A székről és a telefonról, kedvesem. \ -Ez... Miből? Elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült meglepnem. - Nézze csak, kicsikém - kezdtem nyugodtan. - 173 I A magamfajta észreveszi az ilyesmit... Maga az első pillanattól kezdve úgy mozgott ebben a szobában, ahogy csak az mozog, aki tökéletesen tisztában van minden tárgy helyével. Félhomályban kinyújtja a karját, és előhúz az asztal alól egy különben láthatatlan széket. Aztán a telefonok felé nyúl, és azonnal tudja, a három közül melyiket kell használni, ha a várost akarja hívni. Nos? Elismerésféle villant a szemében. - Ezt mind a lepkéi súgták? - Egy lepkegyűjteményben is megvan mindennek a pontos helye. Ha elmozdul a pávaszemes, azonnal észreveszem. Tehát? - Nyert - mondta lassan. - Melotti titkárnője vagyok. - A becses neve? - Beáta Martinez. - Örülök, hogy megismerkedtünk, Martinez kisasszony - mondtam, és udvariasan biccentettem. -Megtisztelne, ha válaszolna néhány kérdésemre. - És ha nem? Újra felpofoz? • - Maga mondta. - Jól van. Mit akar tudni? - Mindent. - Nem lesz az egy kicsit sok? - Mindent, ami Melottival történt az utolsó napokban, és... ami összefügghet velem. - Megengedi, hogy rágyújtsak? Megengedtem. Rágyújtott, kifújta a füstöt, aztán összeráncolta a homlokát. - Mégis... mire kíváncsi? - Például arra, hogyan ment tönkre Melotti? Bizonytalan mozdulatot tett a kezével. - Ahogy mások. Egyszer csak befuccsolt az üzlet. Bessz a tőzsdén, árfolyamzuhanás, olajválság, mondjam még? - Ilyen hirtelen? - Hát nem. Csak mostanra értek be a dolgok. 174 , Évek óta érlelődött a bukás. Nem jöttek be az üzletek, a partnerek nem fogadták el Melotti árait. Satöbbi. De mi köze mindennek a maga lepkéihez? -Ezt próbálom kideríteni. Arra gondoltam ugyanis, hátha Melotti csak végső szükségében fanyalodott arra, hogy eladja a gyűjteményét. Esetleg az érte kapott összeggel próbálta volna meg visszatornázni magát az üzleti életbe. - Semmi esetre sem! Hiszen nem volt semmiféle gyűjteménye... én csak tudnék róla. Nem értett a lepkékhez! Teljességgel lehetetlen, amit állít! - Akkor talán más gyűjteményét akarta eladni! - Ez sem megy. Erről is tudnom kellene. Márpedig nem tudok. Értse meg, Melotti minden üzlete az én kezemen futott keresztül! Gondolkoztam egy kicsit, megpróbáltam helyére rakni az információkat. - Akkor a telexről is tudnia kell! - Csakhogy nem adtunk fel San Franciscóba semmiféle telexet. Hát nem érti? A telexet csak én használhatom. Egyedül én! - Hátha Melotti maga telexezett! r - Kizárt dolog. Nem is tudta használni a gépet. És arról is tudnom kellene. - Hm! -morogtam. - Ezzel sem lettünk okosabbak. - Lehajoltam, megkerestem a revolverét, és a kezébe nyomtam. - Tessék. Még a végén itt találják, és baja lesz belőle. Elvette, aztán hirtelen rám fogta. - És ha most mégiscsak felhívnám a rendőrséget? - Csak bátran - mondtam. - Paz-Marin bizonyára örülne a találkozásnak. Leeresztette a stukkert, és végre barátságosabban nézett rám, - Nem zavarja ez itt, a háta mögött? - és a pisztoly csövével a szerencsétlen Foxra bökött. - Dehogynem - mondtam. - Ismerte? - Hát... nem nagyon. 175 - Mit jelent az a nem nagyon? - Néha... idejött Melottihoz, és beszélgettek. - Csak úgy beszélgettek? - Persze. Valahonnan régről ismerték egymást. - Mi a neve? - Fox. Martin Fox. Ez hát stimmelt. - Nem tudja, hogy miről szoktak társalogni? - Honnan tudnám? Csak Melotti üzleti tárgyalásain szoktam jelen lenni. És ha -külön behívott magához. Amit ők Foxszal tárgyaltak, nagy részben magánügy lehetett. - Nagy részben? - Na igen - mondta kelletlenül. - Fox tulajdonképpen az üzletfelei közé tartozott. Félrefordítottam a fejem, és lenéztem a hullára. Nem úgy nézett ki, mint egy tisztes export-import üzletfele. -Ez? - Nem volt mindig ilyen. Évekkel ezelőtt még nagyban dolgozott. -Miben? - Hát... mezőgazdasági termékeket szállított. Ültetvényei voltak. Egyszerre csak halvány gyanú fészkelte be magát a fejembe. - Mit szállított? Narrafát? Megrezzent, és megremegtek az orrcimpái. - Honnan veszi ezt a hülyeséget? Cukornádül-tetvényei voltak. A gyanú eloszlott, hogy egy másiknak adjon helyet. - És... ő is kinyiffant? - Mármint egzisztenciálisan érti? - Úgy valahogy. - Csődbe ment. -Mikor? - Talán két éve. Korábban, mint Melotti. - Eszerint a válság nemcsak a szállítmányozást, hanem a mezőgazdaságot is sújtja? Felvonta a vállát, és leverte a hamut a cigarettájáról. - Nem értek az üzletekhez. Csak annyit, ameny-nyi Melotti mellett rám ragadt. - Oké - mondtam. - Beszéljünk Melottiról. Nyugtalanul rám pillantott, aztán ismét csak a halott felé bökött. - Tényleg nem maga csinálta? - Mi az ördögért csináltam volna? Hiszen most látom életemben először. - Hát akkor ki? - Mit tudom én... amikor bejöttem, már itt feküdt. Hátában ezzel az izével. - És... halott volt? - Őszintén szólva nem egészen. Rémülten meredt rám: majdhogynem kiugrott a székből. - Mit mond? - Még élt, amikor bejöttem. Odamentem hozzá, és... hát a kezem között halt meg. - Úristen! Hívnia kellett volna egy orvost vagy akárkit... - Az én helyzetemben? Különben sem lett volna semmi hasznat Morgott egyet-kettőt, és meghalt. - Morgott? Úgy érti, hogy beszélt? - Valamit motyogott... Sajnos egyetlen szavát sem értettem. De térjünk inkább vissza Melottihoz. A neve olaszt sejtet. - Amerikai volt. Amerikai olasz. - Aha! Mikor került ide? - Ha jói tudom, a világháború után. A háború egyszerű említése is riadót fújt bennem. Hátha mégiscsak Bobnak lesz igaza. Vagy annak a politikusnak, aki azt mondta, hogy napjaink történetének minden apró mozzanata elválaszthatatlanul összefügg a háborúval. Csak nem mindig egyszerű megtalálni az összefüggést. És talán nem is mindig bölcs dolog. - Csak úgy egyszerűen? , 177 - Melotti erről soha nem beszélt - mondta kitérőén.^ - És ő? - és a halottra mutattam. - Fox? Ő is amerikai. - Hm! És ő is a háború után érkezett a Fülöpszigetekre? - Fogalmam sincs róla. De mondja, az istenért, minek ezek az ostoba kérdések? Hiszen magát egy lepkegyűjtemény érdekli, nem? - Tulajdonképpen igen. Csakhogy egyelőre Paz-Mariri hálójában ülök. Apropó!... Mond magának valamit a narrafa? - Mit mondana? Pontosan annyit, mint másnak. Egy mahagónifajta. A Fülöp-szigetek szent fája. - Az sem mond semmit, hogy ezt a fickót mivel gyilkolták meg? Különösebb érdeklődés nélkül rázta meg a fejét. - Semmit. Valamit azért nem egészen értettem. Elhatároztam, hogy őszintén ki is pakolok nyomban. - Ide figyeljen, Beáta! - kezdtem, és most szólí-l tottam először a keresztnevén. - Valami fúrja azj oldalamat. Akárcsak a magáét az előbb. - Éspedig? - kérdezte érdeklődve. - A maga nyugalma. Az előbb maga nem értette, hogy bogarász létemre hogy keveredhettem ilyen furcsa ügybe, most viszont én nem értek valamit. Mégpedig azt, hogy egy ilyen belevaló, hercig kis titkárnő, mint kegyed, hogy a fészkes fenébe üldögélhet ilyen angyali nyugalommal egy hulla előtt, akit ráadásul nem is hétköznapi módon nyírtak ki. Magácskának, kedves senhorita, sikoltoznia illenék, vagy legalábbis • rémüldöznie. Esetleg csak nyugtalankodnia. Maga ezzel szemben úgy ül itt, mintha ez a nyomorult Fox csak egy eldőlt próbababa volna valamelyik menőmanó kirakatában. Ugye érti, mire gondolok? Kissé felemelkedett, és elnyomta a cigarettáját.. Aztán rám nézett hűvös, elgondolkodó tekintettel. \ 178 I - Ném nagyon szeretek visszaemlékezni a régi dolgokra - kezdte vonakodva -, de... hosszú ideig nyomorogtam az Egyesült Államokban. Egyetemre jártam... de sajnos... családi okok miatt nem tudtam befejezni. Anyám súlyosan megbetegedett. Addig mindenesetre magamnak kellett megkeresnem a pénzt, hogy folytathassam a tanulmányaimat. Egyébként államigazgatást és szociológiát tanultam. A tandíj is magas volt, és élnem is kellett valamiből. Éjszakánként olyan munkát vállaltam. .. amit... hm... nem szívesen vállalnak az emberek. Ami éppen ezért jól fizet. - Mosogatott? - így is lehet mondani. Akkoriban Los Angelesben éltem. És... tudja, hogy arrafelé nem ritka a gyilkosság. Éjszakánként kettő-három, de teleholdkor jóval több. A rendőrség összeszedi a hullákat, és beszállítja őket a hullaházba... Ott aztán átveszik őket azok, akik jó pénzért mindenre kaphatók. .. mondjuk, vékonypénzü egyetemi hallgatók, medikusok; megmosdatják őket, felöltöztetik vagy éppen levetkőztetik... ahogy a dolgok rendje megkívánja. Elmélázott, éh meg hallgattam, mint a csuka. - Naponta négy-öt hulla. Szúrt sebbel, lőtt sebbel, vágott sebbel - ahogy parancsolja. Esetleg fej nélkül, kar nélkül, láb nélkül. Esetleg kifordult belekkel. - Jól van - mondtam -, hagyja abba. Felém fordította a stukker csövét, majd hátrabökött vele a válla fölött. - Ezek után azt kérdezi tőlem, miért nem hiszté-riázom, ha meglátok egy hullát. Ráadásul egy ilyet. Hát ezért. Aki közülünk, odaát, egy ilyen hullát kapott, sírt az örömtől. Hiszen alig van rajta munka... A hangjegy ismét elvitorlázott a1 szemem előtt, gúnyosan billegtetve fenekén a zászlócskát. - Mikor vette észre? 179 - Foxot? - A hulláját. - Amikor beléptem az ajtón. Azonnal észrevet- ^ tem, hogy kilóg a lába az asztal mögül. - Megijedt, mi? Kesernyés fintort vágott. - Nem mondhatnám. Mióta. Melottit megölték,! semmin sem csodálkozom. - De azért csak meglepődött - erősködtem. -1 Akárhogy megszokta is a hullák látványát... ez] mégiscsak más. - Kétségkívül - mondta. - Csakhogy nem volt'j időm megijedni. Tudtam, hogy odaát, a másik szo-[ bábán van valaki. - Honnan tudta? - A füstből. Megéreztem a füstszagot. - Mire gondolt? - Hogy... valaki szivarozik. Alighanem ilyesmire. ¦ -És? - Elővettem a revolverem. -Nem félt? - Maga nem ismer engem. - Aztán mire gondolt? - Hogy elkapom a fickót. Azt hittem, Melotti gyilkosa van odabenn. Tényleg... mit égetett a másik szobában? - Én? Semmit. Felvonta a szemöldökét. - Hogyhogy? - Mire ideértem már... füstölt valami odabenn. Valami papírok. Megmozdult, mintha el akarna indulni a telexszoba felé, de leállítottam. -Elkésett, senhorita. A papírok elégtek. Meg-_ néztem a hamuját. -És... ki égette el? - Fogalmam sincs róla - ráztam meg szomorúan a fejem. - Mikor ideértem, már csak hamu volt a 180 hamutartóban és a füst a levegőben. Talán az, aki Foxot is megölte. Nem találkozott senkivel, miközben feljött a lépcsőn? - Liften jöttem. Van hozzá kulcsom. - Működik? - Miért ne működne? Ezen ismét el kellett gondolkodnom. A gyilkos is tudhatta, hogy működik a felvonó. Ebben az 'esetben simán el is kerülhettük egymást. Hátradőltem, megsimogattam az arcom: égett, mintha csalánnal verdestek volna hólyagosra. - Ezek után már csak egyetlen kérdésem maradt - mondtam nyugalmat erőltetve magamra. - Miért jött éjnek évadján ide? Maga, a titkárnő, aki nappal is bejöhetett volna. Feltételezem, hogy van kulcsa az irodához. - Csak volt - mondta habozva. - Hogyhogy? - Oda kellett adnom a... - Paz-Marinnak? - A másiknak. Hernandeznek. - Ó... de a lift kulcsát nem? - Nem. Nyilván megfeledkeztek róla. Vagy azt gondolták, hogy ha nem tudok bejönni, a liftkulcs nyugodtan nálam maradhat. -Tehát? Felemelte a fejét, és ismét rám szegezte a revolvert. r - És ha nem mondom meg? Ha azt mondom, hogy mi köze hozzá? Sóhajtottam, és elhessegettem a zászlót lengető hangjegyet. - Nézze, senhorita Beáta - magyaráztam türelmesen. - Az az érzésem, hogy mi egy csónakban evezünk. Maga elvesztette a munkaadóját, én meg az üzletfelemet. Maga is kíváncsi rá, ki nyírta ki, és én is. Annál is inkább, mert nyakig ülök a lekvárban. Jobb lenne, ha összedugnánk a fejünket, és megpróbálnánk kisütni valamit. Hiszen maga még fiatal... 181 - Mit akar ezzel mondani? - Még befejezhetné azt az egyetemet. Mondjuk, San Franciscóban. - Menjek vissza hullát mosni? - Ösztöndíj is van a világon. - Mi a biztosíték rá, hogy kapok egyet? Nem a magamfajtának vagdossák a fejéhez az olyasmiket. - Nézze - mondtam óvatosan -, meg lehetne kártyázni a dolgot. A San Franciscó-i egyetemnek akartam ezt az istenverte lepkegyüjteményt megvásárolni. Talán tudnék néhány szót szólni az érdekében. Persze csak ha érdekli a dolog. Leplezetlen mohóság csillant a tekintetében, ahogy a pisztolyát feledve felém hajolt. - Mit kell tennem érte? - Segítsen megtalálni Melotti gyilkosát... és most már valószínűleg Foxét is. - Hogy gondolja? Hiszen én is ezt akarom. - Akkor mi sem egyszerűbb: Tehát... Miért jött ide éjszaka? Lehunyta a szemét, töprengett, s amikor kinyi-j totta, tiszta volt a tekintete, mint aki döntő elhatá-1 rozásra jutott. 1 - Rendben van - mondta, és maga mellé tette a pisztolyt a székre. Lábat cserélt, amitől újra csak kivert a veríték. Rágyújtott, és a levegőbe fújta a füstöt. - Valamit el kell mesélnem magának - kezdte. -Alighanem senki sem tud róla, csak én. Látja azt a páncélszekrényt? A sarokba mutatott, a bárszekrénnyel szembe. - Látom - mondtam, pedig csak fekete kontúrokat láttam. - Melottinak tényleg volt egy gyűjteménye. Egy fura gyűjtemény, amit a páncélszekrényében őrzött. - Lepkék? - Dehogy! Mondtam már, hogy gőze sem volt a lepkékről. Valami egészen más, valami furcsa... 182 Éreztem, hogy megáll a levegő a szobában, és a falak forróságot okádnak. - Micsoda? - hallottam saját rekedt hangom. - Egyszer valaki jött hozzá... valaki, alighanem a távoli múltból. Hallottam, hogy nevetgélnek... és egymás hátát verdesik. Tudja... itt ültem a másik szobában. Az ajtó nem párnázott, így sok minden kihallatszik, ha hangosan beszélnek. - Most is sok minden kihallatszott? - Nem. Ha arra gondol, "nem hallgatóztam. - Hát akkor? - Egyszer csak Melotti becsengetett. Mármint a telefonnal. Bementem, és... láttam, hogy ezen a kis asztalkán, itt ni... üres a konyakosüveg. Melotti arra kért, hogy hozzak még egy üveggel. Tudja, van az export-import végén egy kis raktárféle. Mindig akad ott néhány üveg is, ha valamelyik vendég megszomjazna. - Meíotti ivott? - Csak nagyon ritkán, és akkor se sokat. De a vendégeit vagy üzletfeleit mindig megkínálta. Volt olyan, amelyik alaposan el is ázott. Ilyenkor én hívtam taxit... - Értem. Tehát Melotti utasította, hogy hozzon egy újabb üveggel. - Csak kért. De nem ez a fontos. - Hanem? - Mondtam, hogy ott volt az az üveg az asztalon. S mellette volt valami... amiről akkor még nem tudtam, micsoda... de olyan furcsa volt az üveg mellett. Ha jól emlékszem, valamiféle bársonytok is volt az asztalon, abból vehették ki... - Micsodát, az isten szerelmére?! - Akkor még én sem tudtam. Ma már tudom. Elhallgatott, és a hullára nézett.- Illetve csak a lábára, amely kilógott az asztal mögül. Én is arrafelé néztem, és ebben a pillanatban Világosság gyúlt az agyamban. - Azt mondja, hogy... ? - s majdnem felugrottam a meglepetéstől. 183 - Ilyen szúrószerszámok voltak az asztalán, amilyennel ezt is meggyilkolták. - Mennyi? - Talán egy tucat. Nem számoltam meg, természetesen. - Azután? Történt valami, amikor... - Semmi. Melotti szólt, hogy hozzak még egy üveggel... Ez volt az az eset, amikor... ami ritkán szokott előfordulni. Melotti is részeg volt. Akárcsak az a férfi. - Mennyire? - Hát... engem bámult, és csak vigyorgott. - És a másik? - Hát... engem bámult és csak vigyorgott. t Tudja, hogy ki volt? - Tudom. Valami Daniels. Melotti régi ügyfele. Alighanem Mindanaón él. Elég furcsa fickó. A mozaikkockák elváltak egymástól, felvettek egy mértani alakzatot, aztán ismét elváltak, hogy újrarendeződjenek. - Várjon csak, várjon! - emeltem fel a hangom. - Ezt alaposan végig kell gondolni... Tehát ezek a fegyverek ott hévertek az asztalon... Lehet, hogy Daniels hozta Melottinak? - Lehet. - Azelőtt még sohasem látta őket? - Soha. - Biztos, hogy ezek voltak? -Hát... amennyire ilyesmiben biztos lehet azj ember. Amikor Melottit megölték... láttam a holt-' testét, és... láttam a fegyvert is. -Közelről? - Egészen közelről. Nekem kellett Melottit azo- nositani. -És? - Alaposan megnéztem azt az izét, amivel Melottit kinyírták. Illetve, pontosabban, a nyelét. Narra-fából készítették. - Ezt eddig is tudtuk. 184 - Csakhogy a narra, amelyből a fegyver nyele készült... eléggé régi. Mondjuk, több évtizedes. - Honnan tudja? - Valamelyest ismerem a narrát, hiszen falun nőttem fel. Csak az érett, megmunkált narra kap olyan színt, mint az a nyél... és- a pisztoly csövével ismét csak átbökött a válla felett - ez itt. - Nem egészen értem. - Ezeket a fegyvereket nem mostanában készítették. Valamikor régen. Egy-két évtizede. Azonkívül ki van csiszolva a nyelük. A narranyél. - Kicsiszolva? - Méghozzá emberi kéz csiszolta ki. Ha jobban megnézi, maga is láthatja. Semmivel nem lehet úgy kicsiszolni egy fát, mint emberi kézzel. Ezeket a fegyvereket... hm... használták valamikor. Valamikor régen. - Mire, az ördögbe is?! r - Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. És nem tudtam válaszolni rá. Keringtek-forogtak a fejemben a gondolatok, anélkül hogy bármiféle értelmes ötlet alakult volna ki a nagy forgásból. - Azt is látta, hogy hová tette Melotti a fegyvereket? - Egészen biztosan a páncélszekrényébe. - Látta? - Nem láttam, de mire visszatértem az új üveggel, már nem voltak az asztalon. - A másik fickó, az a Daniels is magához vehette. - Aligha. Nem volt táskája. - Maga tehát azért jött ide ma éjszaka, hogy belekukkantson Melotti páncélszekrényébe. Eszerint magának van hozzá kulcsa? - Találtam - mondta rejtélyesen. - Ugyan hol? - Hát... a rendőrség is kereste a kulcsot. Mert Melottinál nem találták meg. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. 185 - Azért mégiscsak kinyitották a széfet? - Úgy tudom, nem. Paz-Marin káromkodott, hogy felrobbantatja, de aztán letett róla. Bírósági végzés kell a feltöréséhez. - Ez meg még nincs, igaz? - Tudtommal nincs. Kulcs viszont van... - Pokolian kíváncsi lennék rá, honnan szerezte. Elmosolyodott, és megnyalta az ajkát. - Melotti feladta saját magának. Azt hittem, rosszul hallok. -Mit csinált? - Megcímezett egy borítékot saját magának, beletette a szekrény kulcsát, és feladta postán. A halála után egy nappal kaptam meg. Felbontottam a levelet, és gondolhatja, mit éreztem, amikor kiesett belőle a kulcs. - Eszerint Melotti tudta, hogy bajban van. - Igen. És... alighanem azért hívta ide magát is. Mintha egy halvány fénysugár lopakodott volna be a sötétség mélyére. Valami, amiből később még napfény is lehet. - Kinyitotta már a szekrényt? - Mikor nyitottam volna? Meg kellett várnom a kedvező éjszakát. Három napja próbálkozom, de a rendőrség itt dekkolt a környéken. Ma reggel vonultak el. Nyilván fontosabb dolguk akadt. -Naná! - morogtam savanyúan. - Miért nem adta oda nekik a kulcsot? Miért vállalkozott erre a kis magánnyomozásra? Rám nézett. - Biztos, hogy egy csónakban evezünk? Bólintottam. - Hát jó - adta meg magát -, megmondom, ha akarja. Gyémántok miatt. Valami összeszorította a torkom, és a szívem riadót dobolt. Narra és gyémánt... narra és gyémánt! - Milyen gyémántok? - kérdeztem rekedten. - Melotti gyémántjai. Alighanem pár darab gyé- 186 mántja még maradt a csőd után... Egyszer azt mondta, hogy ha valami történne vele, a gyémántok az enyémek. - írásba is adta? - Hát... nem. - Szóval megfeledkezett az ígéretéről? - Talán. - És maga úgy gondolta, hogy a gyémántok magát illetik? Harciasán felkapta a fejét, és összeráncolta a homlokát. -Ne gúnyolódjék! Valóban úgy éreztem, és most is úgy érzem. Melottinak nincs se kutyája, se macskája.. Azt hiszi, öröm volt neki dolgozni?... Ne gondolja, hogy túlfizetett. Azt. a pár gyémántot nekem ígérte. Jobban fel tudom használni, mint az állam. - A szeretője volt? Akaratom ellenére csípett a szavam, mint a korbács. . Jeges fény villant a szemében. - Mi köze hozzá? Kénytelen voltam visszakozni. - Semmi. Nyers gyémántok voltak? A jeges fényt meghökkenés váltotta fel. - Micsoda? Maga megőrült! Egy gyürü volt, és még valami. Valami bross. És nekem ígérte! Ezen akartam tovább tanulni... A mozaikkockák forogtak, torlódtak, és ismét felvettek egy furcsa alakzatot. - Rendben van - mondtam. - Tehát idejött a gyémántokért. És azért nem beszélt a rendőrségnek a fegyverekről, mert akkor megtalálták volna a gyémántokat is. Ezért nem adta nekik a kulcsot. Szótlanul bólintott. - Magánál van a kulcs? Ismét bólintott. Felálltam, és a páncélszekrény felé intettem. - Gyerünk, nyissa ki! 187 Benyúlt elegánsan szabott selyemkabátkája alá, s elővarázsolt egy egészen aprócska táskát s a táskából egy még aprócskább kulcsot. Odasétált a páncélszekrényhez, beleillesztette a kulcsot a zárba, s halk kattanással elfordította. Én is odasétáltam, és a válla felett szemügyre vettem a szekrényt. Szép darab volt, és nem is túlzott Paz-Marin, amikor robbantani akarta. Beáta Martinez gyakorlott mozdulattal forgatta el a zár kilincsét, s mohón előrenyújtotta a fejét, amikor a szekrény feltárta a gyomrát. Aztán hátrahőkölt, és bár igyekeztem gyorsan elkapni a fejem, mégis összeütöttem az övével. Szembefordult velem, és szomorúan láttam a csalódottságot, amely ott hullámzott az arcán. Félretoltam, és belebámultam a szekrénybe. Üres volt, mintha éppen most hozták volna ki a páncélszekrénygyárból. 44. Remegett a szája széle, és kis híja volt, hogy el nem bőgte magát. Átkaroltam a vállát: hozzám simult, és hüppö-gött, bár nem éreztem könnyeket az arcán. - Pedig... úgy számítottam rá - mondta, és meg-csuklott a hangja. - Tudja... Éreztem a hajából kiáramló csodálatos illatot, amely dzsungelben nyíló kék liliomok képét idézte az emlékezetembe. S bármennyire jó lett volna is nagyon sokáig itt állni a páncélszekrény előtt, az idő sürgetett. - Mennünk kell, senhorita. Halványan elmosolyodott, és eltüntette aprócska táskáját selyemkabátkája alatt. - Azt mondta, hogy a bungalókban lakik? . - Paz-Marin vendége vagyok. - Akkor... 188 - Jöjjön ei holnap - mondtam. - Nagyon fontos lenne. Hiszen egy csónakban evezünk, tudja... Mondani akart valamit, talán valami nagyon barátságosat: a mosolya mindenesetre ilyesmit jelzett. A szó azonban bennszakadt: ajkait ijedten összezárta, s mintha kísértetet látna, meredt az ajtóra. Az ajtószárnyak enyhe csikorgással kitárultak: kaján vigyorral az arcán, homlokát törölgetve besétált Paz-Marin, nyomában a filmszínészképű Her-nandezzel. Beáta halkan felsikoltott, és a karomba omlott. Én csak azért nem omlottam össze, mert nem volt kiébe. 45. Hernandez dühösen az ajkába harapott, aztán odaugrott hozzám, és kivette a karomból a lányt. Paz-Marin körbejártatta a tekintetét, és megtö-rölgette a homlokát. ¦- Az istenit neki, ember - mondta, és fenyegetőn felemelte a mutatóujját -, hát maga tényleg sohasem alszik? - Csak ha hagynak - mondtam. - így vagyok vele én is - morogta szomorúan. -Maguk ismerik egymást? - Hat... viszonylag új keletű az ismeretségünk. - Ezt vegyem úgy, hogy itt ismerkedtek össze? Ravasz kérdés volt, de nem ettem meg. - Felhívtam Martinez kisasszonyt, mivel ő volt Melotti titkárnője. Meg szerettem volna nézni Me-lotti irodáját. - Éjnek évadján? - Hát mikor? Nappal? Adott volna engedélyt rá? Elgondolkodott, majd előhúzott a zsebéből egy gyufaszálat, és rágcsálni kezdte. - Nem tudom - mondta. - Aligha. Bár, mint bizonyára tudja... 189 -Tiidom - mondtam ->, nem vagyok letartóztatva. - Eeegen. És... hogyan jött be? - Mármint a kapun? - Mármint ott. - Nyitva volt. i -Valóban? - Miért hazudnék? - Ugyan miért? - visszhangozta, aztán gyorsan a lányra bökött. - És maga? - Én... izé... a kulcsommal. - Aha - csillant fel a szeme, és kiköpte a gyufát. - Tehát kulccsal... Bezárta maga után a kaput? Ravasz csapda volt ismét, de.senhorita Beátának is helyén volt az esze. - Nem tudom, mire megy ki a játék, százados -mondta nyugodtan -, de egyetlen szóval sem állítottam, hogy Mr. Lawrence és én itt találkoztunk először. Ha jól hallottam, ezt Mr. Lawrence sem mondta. - Naná hogy nem mondtam - helyeseltem. - Azt akarják tehát mondani, hogy... - Odakinn találkoztunk -mondta a lány. - Méghozzá aBonifacio Drive és a Magellanes Drive sarkán. Együtt jöttünk ide, és..'. - Ó, már értem! - derült fel Paz-Marin tekintete. - Maguk tehát odakinn találkoztak, elsétáltak ide kart karba öltve, ön, kisasszony, kinyitotta kulcsával a kaput, beengedte Mr. Lawrence-t, bezárta maguk mögött a kaput, természetesen kulccsal... fellifteztek ide, Melotti irodájához, kinyitották az ajtaját, bejöttek, és mit találtak, na mit? - Egy hullát - mondtam. - Remélem, meglepődtek. -Hát, meg. - És szabad tudnom, hogy mit kerestek itt? Remélem, nem akarja bemesélni nekem, hogy azért jöttek éjszaka Melotti irodájába, mert nem találtak jobb helyet, ahol randevúzhattak volna? 190 - Egyáltalán nem. A lepkegyűjtemény miatt jöt- tünk. - A lepkegyűjtemény miatt... Bravó! És hol óhajtották megtalálni? - A páncélszekrényben - mondta a lány. - Még egyszer bravó! A páncélszekrényben, amelynek nincs ugyan kulcsa, de mint Szezám, feltárult az önök bülbülszavára, mi? Marti nez kisasszony kimászott Hernandez karjai közül, és csípőre tett kézzel szembeállt a századossal. - Az ördögbe is, százados, ki hazudik itt, mi?! Hogy merészeli feltételezni rólam, hogy nem a)z igazságot mondom? - Azért - ordított vissza a százados -, mert két napja még fogalma sem volt a páncélszekrény kulcsáról! Most meg a kisangyalok megajándékozták eggyel! Éjszaka, a-Magellanes Drive sarkán! Teknősbéka legyek a legrohadtabb mindanaói mocsárban, ha nem hiszem el! - Levélben kaptam - mondta lecsendesedve a lány. Paz-Marin újabb gyufaszálat tett a szájába, és egyetlen fújással kifújta a mérgét. - Oké! Akkor énekeljen. Beáta Martinez a fotelhoz lépkedett, és bele-csüccsent. Rágyújtott, majd a füstöt a százados felé fújva elmondta, amit nekem. Hogy tudniillik hogyan jutott a kulcshoz. Paz-Marin hallgatta, aztán megcsóválta a fejét. - Az ördög sem tud kiigazodni ezen az egészen. Végül is találtak valamit? Ekkor már csupa-csupa együttérzés volt a hangja: - Sajnos semmit, százados úr. A páncélszekrény olyan üres, mintha kitakarították volna. Paz-Marin odalépkedett a páncélszekrényhez, megállt előtte, csípőre tette a kezét, és meghintáz-tatta magát a sarkain. Úgy, ahogy csak öntudatos diktatúrák öntudatos tisztjei tudnak hintázni, ha 191 tudják, hogy aki előtt hintáznak, nem sok kárt tehet bennük. Végre visszafordult, gondterhelten vakargatva az állat. - Hát ez üres. És azt állítják, hogy éppen ilyen volt, amikor kinyitották? - Éppen ilyen - mondta senhorita Martinez. ¦ - Akkor nincs mit tenni - tárta szét a karját a százados. - Az önök szerepe egyelőre tisztázva van... Van viszont egy hullánk, és nincs gyilkosunk. Amikor bejöttek, gondolom, már itt volt, nem? - De - mondtam. - Aha! És melyikük vette észre? - Én - mondtam. - Tehát maga jött elöl? Mindenáron be akart húzni a csőbe. - Martinez kisasszony felgyújtotta a villanyt, s mihelyt kigyulladt a fény, feltűnt a hulla lába. Mondom, hogy én láttam meg először. - És... mit érzett? - Természetesén megijedtem. Azt hittem, hogy a gyilkos még itt lapul valahol. - Hát persze. Mi mást gondolhattak volna? Már-már azon voltam, hogy valami hősies kis történetet kerekítek magamról, amint revolverem- • mel átkutatom a szobát, de szerencsémre rátévedt a tekintetem a feszülten figyelő senhoritára, és azonnal megértettem, hogy miért ül a széken. És hogy majdnem beugrottam Paz-Marinnak. Míg a szerencsétlen Martinez kisasszony rezzenéstelen arccal kuporgott a kemény stukkerokon, én mafla módon majd beleestem a százados csapdájába. - Megijedtem én is és Martinez kisasszony is. Hiszen fegyvertelenül... - Na igen. De maguk ahelyett, hogy elrohantak volna, besétáltak a szobába. Arra gondoltak, hogy a gyilkos majd megkegyelmez maguknak. - Egyáltalán nem - vágott közbe a senhorita. 192 miközben árnyék suhant át az arcán. -¦ Biztos voltam benne, hogy a gyilkosnak hűlt helyét találjuk. Miért akart volna megölni bennünket, ha anélkül is kereket oldhatott. Van itt kijárat elég. - Ismerte a fickót? - Hát, hogy ismertem volna, az túlzási Annyit tudok róla, hogy Foxnak hívták. Néha megfordult Melqttinál. - Üzletfele volt? - Cukornádat termelt. - Mi egyebet tud még róla? - Semmit. - Mióta ismerte Melottit? - Fox? Nem tudom, százados. Amikor én idejöttem, már ismerték egymást. - Értem. Tehát bejöttek, és megnézték a halottat. Mire következtettek? - Én semmire - mondta a lány. - Egyszerűen meg voltam rémülve. - És ön? - nézett rám. - Arra, hogy valami köze van Melotti halálához. Ugyanazzal a fegyverrel gyilkolták meg, mint Melottit. Kerékpárküllővel. És a küllőnek narrából csinálták a nyelét... és... A homlokára bökött és közbevágott: - Az ödrögbe is! A legfontosabbat nem is kérdeztem. .. Miután önök idejöttek, hm... jött még valaki maguk után, aki... hm... úgyszintén a lepkegyűjteményt kereste, vagy akármit? - Nem - mondtam határozottan. - Nem - ismételte a lány is. - Magam is így gondolom - morogta Paz-Marin -, és elnézést, hogy félbeszakítottam. Hol is hagytuk abba? - Hogy Melotti és Fox halála között kétségtelen az összefüggés... Ugyanis ugyanazzal a fegyverrel gyilkolták meg mindkettőjüket. - Ugyanolyannal - helyesbített Hernandez. - Persze. Amivel Melottit megölték, az a mi bir- 193 tokunkban van... azokkal együtt, amikkel másokat öltek meg. önnek, Mr. Lawrence, egészen kiváló szeme van... egészen kiváló! És a következtetései... Egyszerűen csodálatosak! Megnyaltam a szám szélét, és vártam. Paz-Marin azonban nem tett újabb kísérletet az átverésemre, csak tipergett-toporgott a halott körül. Föléje hajolt, sóhajtozott, vakargatta a fejét, és újabb gyufaszálat dugott a szájába. - Lehet, hogy azért nyírták ki, amiért Melottit -mondtam végre. - Lehet, hogy azonos a két gyilkosság indítóoka. - Jól megvizsgálta a halottat? - Ne. féljen. Első dolgom volt, hogy megnézzem, mivel ölték meg és, hogy van-e rajta narrafa. - És nem volt? - Persze hogy nem. - Erre akár meg is esküszik, mi? Ekkor éreztem először, hogy nem oké valami. Mint az egér, aki már túljutott az egérfogó bejáratán, és elméletileg még kimenekülhetne, de már ott van az avas szalonna az orra előtt, ami fogva tartja. - Ha kell, természetesen. Ördögi vigyor ömlött el az arcán. Odalépett hozzám, megfogta a karom, és a halotthoz vezetett. Kényszerített, hogy hajoljak föléje, és nézzek le rá. Martin Fox az oldalán feküdt, s a szőnyegre bámult jeges tekintettel. A narrafa szerszám még mindig úgy állt ki a hátából, ahogy akkor, amikor utoljára szemügyre vettem. Még jobban föléje hajoltam, és még jobban kimeresztettem a szemem. '\ Aztán egyszerre csak megláttam valamit, amitől ' összeszorult a torkom, és egyszerre nem kaptam levegőt. A fejem forogni kezdett; a térdemben megerősödtek a szúrások, mintha lándzsa találta volna; s a hatalmas hangjegy, fenekén a vidáman lobogó zászlócskával, éppen a szerencsétlen Fox fejére telepedett. Összeszedtem minden erőmet, hogy legyűrjem a szédülésemet. 194 Paz-Marin úgy állt felettem, mint a bosszúállás istene századosi egyenruhában. - Ehhez mit szól ? A kérdés nekem szólt, de csak nehezen tudtam felfogni az értelmét. Szemem egyetlen pontra meredt: a halott Fox vállára, amelyen minden kétséget kizáróan ott virított a narrafa. A fa stilizált ábrája, melyet hegyes szerszámmal karcoltak a bőrébe. Az ábra, amely akkor még nem volt ott, amikor Fox tetemét felfedeztem. - Ezek után már csak egyetlen kérdésem maradt - hallottam Paz-Marin hangját, amely mintha vastag vattafalon szűrődött volna át. - Egyetlen kicsi kérdésem... Ha ön, Mr. Lawrence, amikor megvizsgálta Fox tetemét, arra már szót sem vesztegetek, hogy miért nem hívta azonnal a rendőrséget, egyszóval, amikor megvizsgálta... az ön kiváló, gyakorlott szemével, Mr. Lawrence... Ha akkor nem volt rajta a narrafa... és ha egyikük sem karcolta bele, sem ön, sem Miss Martinez... és ha, amíg önök idebenn a lepkéket kergették, senki nem jött be Melotti irodájába, amint azt önök voltak szívesek igen határozottan állítani, akkor lenne szíves magyarázatát adni, hogy hogyan került a fa rajza a hulla bőrére? Nos, kedves Mr. Lawrence, várom a válaszát. Olyan súlyos csend ereszkedett a szobára, amilyen még egy talpig vasba öltözött mélytengeri búvárt is összeroppantott volna. 46. A hangjegy gúnyosan billegette a farkát, amíg a halott felett gornyadoztam. - Nos? - hallottam Paz-Marin sürgető hangját. - Nincs válasz? - Nincs - nyögtem. - Én nem voltam, az fix. • - És ön, Martinez kisasszony? 195 - Az ujjammal? Egészen logikusan hangzott, de Paz-Marín csak mosolygott, és én pontosan tudtam, hogy miért. - Nem az ujjával, senhorita. A küllővel. Ha meg akarja nézni a sebet, nincs semmi akadálya. - Dehogy akarom! - rázkódott össze Miss Mar- tinez. - Pedig megnézhetné. Ha megnézné, azt is észre-vehetné, hogy milyen széles a szúrás által ejtett seb. Jóval szélesebb, mint lennie kellene. Ez pedig tudja, mit jelent? ' Ott maradt a kérdés a levegőben lebegve. Egyikünknek sem volt bátorsága, hogy válaszoljon rá. - Azt jelenti - folytatta Paz-Marin néhány másodperces várakozás után -, hogy a küllőt kihúzták a sebből, belekarcolták vele a bőrbe a fa ábráját, majd ismét visszaszúrták a helyére. Csakhogy mivel rajzmüvészünk sietett, nem talált vissza pontosan a lyukba... kissé odébb sikeredett a második szúrás. Van valami hozzátennivalójuk? Mi lett volna? Paz-Marin hintázott a sarkán, és odasétált az ablakhoz. Szétfeszítette a műanyag zsalut, és lenézett az utcára. Mikor visszafordult, ismét tanácstalan volt a tekintete. Mintha az utcán csillogó neonfények leégették volna róla a magabiztosságot. - Letartóztat? - kérdeztem fáradtan. - Egyelőre nem - mondta gorombán. - Tűnjön el, és húzza meg magát a bungalójában! És örüljön, hogy ott lehet. Ha rajtam múlna, majongot játsza- ' nának a csontjaival a teknősbékák a mindanaói mocsarakban. Takarodjon! A barátja, Hernandez majd hazaviszi... és a kisasszonyt is... Tűnés! Nem mondom, barátságosabban is búcsúztak már tőlem. Most az egyszer mégsem tudtam haragudni a goromba szavakért. Éreztem, hogy Paz-Marin lelke mélyéig el van keseredve. Alighanem olyan feladatot kapott, ami messze meghaladja a képességeit. 196 Hernandez feltette a sapkáját, és intett, hogy induljunk. Utolsó pillantásommal felmértem a szobát. A halott a szőnyegen feküdt, s merev tekintettel éppen utánunk nézett. Az élesre köszörült küllőt nem láttam, de tudtam, hogy ott van a hátában, akárcsak a stilizált narrafa a bőrén. Paz-Marin iehuppant egy karosszékbe, és tenyerébe1 hajtotta a fejét. Az ajtó halkan csapódott be mögöttünk. 47. Martinez kisasszony kiszállt Intramurosban, mi pedig folytattuk az utat a bungalók felé. Órámra pillantottam: két óra múlt pár perccel. Már az öböl környékén jártunk, amikor Hernandez megszólalt. Panaszosán csengett a hangja, ami valahogyan nem volt méltó markáns, férfiasán szép arcához: - Mondja, mi a fenéért kellett ez az egész? Miért mászik bele mindennek a közepébe? - Ilyen a természetem - mondtam sóhajtva. - Ez nem magyarázat. Én a nyakam töröm maga miatt, maga meg... így nem tudom kimosni a balhéból. Már-már sikerült volna, amikor... - Ezt hogy érti? - Addig győzködtem... valakiket a maga ártatlanságáról, amíg... sikerült volna visszaszerezni az útlevelét. Erre tessék! Ismét belemászik egy gyilkosságba ! Igazán nem tudom, mit tehetek még magáért! Karjára tettem a kezem, éppen csak annyira, hogy ne zavarjam a vezetésben. - Mindent köszönök, hadnagy... Majd csak lesz valahogy. Én mindenképpen hálás vagyok önnek... Legyintett, és befordult a bungalókhoz vezető útra. 197 - ördögbe a hálával! Hiszen nem maga miatt teszem. Tartozom vele a jó öreg Angliának. Különben még nincs veszve minden... Csak most már maradjon a fenekén. Megígéri? ,i Olyan mozdulatot tettem, amit ha akart, ígéret- I nek is vehetett. ] Kértem, hogy a bungalókhoz vezető pálmasor előtt állítsa meg a járgányt. Kiszálltam, és megveregettem a vállát. - Még egyszer kösz, hadnagy. Jólesik tudni, hogy nemcsak ellenségeim vannak. Rám mosolygott, mint Gregory Peck, aztán gázt adott, és eltűnt a szemem elől. Egyedül maradtam a pálmákkal. 48. Óriási hold csüngött az égen: akkora, mint egy jól felfújt léggömb. A tenger felől halk szellő muzsikált; a pálmalevelek lágyan ringatóztak a fejem felett. Tornacipőm alatt csikorgott a homok, ahogy a bungalók felé baktattam. Nehéz volt a fejem, mint egy túlérett görögdiny-nye. Éreztem, hogy alvásra lenne szükségem: méghozzá hosszúra és kiadósra. Aztán arra gondoltam, hogy ha nem vigyázok, és nem igyekszem kimászni ebből a kulimászból, rövidesen meg is kaphatom, ami után annyira vágyom. Hosszú, mély alvást, ébredéssel sohanapján. A tenger halkan tocsogott, mint hajnali órán az utcát söprő, bőbeszédű házmester. A hold közben fürdőnadrágot öltött, és lassan, méltóságteljesen leereszkedett a vízre. Játékos szellő csapta meg az arcom: elcikázott a fülem mellett, és láthatatlan szellemkezével megsimogatott. A víz apró tajtékot vetett, majd a tajtékot a homokra dobta, közvetlenül a cipőm mellé. Arra gondoltam, hogy jó lenne hallá változni, és 198 egy apró hullámocska hátán elvitorlázní Szingapúrig. Talán meglátogathatnám Radzs Kumar Szin-ghet, a kígyóembert, aki megtanított szeretni és becsülni a csúszómászókat. Aki segített, hogyíészt vehessek a, kígyó táncban, és magam is megkaphassam a kígyóvarázsló címet. Ismét megsimította a szellő az arcom, a víz ismét csobbant, s a hullámok apró tajtékot toltak ki a cipőm mellé, igen. Akkor, odaát, Szingapúrban... A következő pillanatban megperdültem, és hasra vágtam magam a homokon. Harmadszorra már nem simította meg a szellő az arcom: a tajték azonban most is felcsapódott, hogy végül a homokon kössön ki. Ha nem vagyok halálosan fáradt, és ha nem ejt meg a trópusi éjszaka varázsa, talán korábban is észrevettem volna, hogy a hajnali szellő lágy simo-gatása a halál lehelete. Negyedszerre már a torkolattüzet is láttam felvillanni a pálmafák között. Igyekeztem magam befúrni a homokba, mint az apró rákocskák, ha ember közeledik feléjük. Sajnos, mivel megtermettebb voltam náluk, túlságosan is nagy felület maradt szabadon belőlem. A hold pedig mintha megállt volna a látóhatár peremén. Lelógatta mezítlen lábát a vízbe, és esze ágában sem volt belevetni magát a hullámok közé. Önkéntelenül a zsebemhez kaptam, de a pisztolyom nem volt a helyén. Ott maradt Melotti irodájában a karosszékben, és ha minden igaz, senhorita Martineznek sikerül megkaparintania Paz-Marin előtt. A hold világított, én pedig a világ legjobb célpontját nyújtva feküdtem a homokon. Egészen lassan, centiméterről centiméterre felemeltem a fejem, és a pálmák felé kémleltem. Egyelőre nem mozdult semmi, csak a levelek hajladoztak a szellőben. Vártam, mert nem tehettem mást. Tudtam, hogy 'akárki rejtőzik is a pálmák között, azt lesi, hogy élek-e vagy" sem. Ha felállók, és menekülni próbálok, úgy leszed, mint a pinty! Csak feküdtem és vártam. A hold megmakacsol- >' ta magát: tovább üldögélt a horizonton. Órámra pillantottam: fél négy volt. Mögöttem! bánatosan tocsogott a tenger, és valahonnan a tá-'i volból gépkocsiberregést, majd fékcsikorgást hozott a szél. Türelmetlenül kiköptem a számból a homokot, és legszívesebben letéptem volna a holdat az égről. Ismét felhangzott a gépkocsi berregése, majd elhalt a messzeségben. ¦ Kiköptem a homok maradékát is, és nagy lélegzetet véve felpattantam. Összegörnyedtem, amilyen kicsire csak tudtam, és futni kezdtem a bunealók felé. • ¦ ' Félúton lehettem a tengerpart és a házak között, amikor ismét felcsillant a kicsi láng. Földhöz vágtam magam, és éreztem, hogy fogaim között meg-csikordulnak a homokszemek. A golyó halk siví-tással elhúzott felettem. Néhány ugrással a fák alatt termettem, és bezuhantam az alacsony bokrok közé. Nem messze tőlem ág reccsent, és mintha valakinek az elfojtott zihálását is hallottam volna. Leszorítottam a fejem a földre, és beszívtam a pálmagyökerek szagát. Egészen addig feküdtem, amíg visszatért lélegzetem szabályos ritmusa. Felemelkedtem, és fegyver után néztem. Kotorásztam, de nem találtam semmit. Sehol egy ág, tégla vagy kődarab... Ismét reccsent valahol egy ág, és mintha lopakodó léptek közeledtek volna felém. Kikerestem a legsötétebb árnyékot, és odagurultam. Vesztemre. A sötétségben nem láthattam, hogy mibe fekszem, így csak a kegyetlen szúrást éreztem, amely az oldalamba hatolt. 200 Gyilkost, torkolattüzet feledve felpattantam, s remegő lábakkal rugdostam bele a sötétbe. Vártam, hogy felhangozzék a kígyósziszegés. Kígyó nem jött, találtam viszont egy derékba törött coca-colás üveget, amelynek hegyesre csiszolódott végébe henteregtem bele. Halkan elkáromkodtam magam, és éreztem, hogy oldalamból folyik a vér. Éppen ez hiányzott még a repülőtéri robbanás után! Felemeltem az üveget, készen rá, hogy hatalmas ívben a bokrok közé vágjam. S már-már lendítettem a kezem, amikor rájöttem, óriási ostobaságot követnék el, ha megfosztanám magam az egyetlen fegyvertől, amelyet a véletlen nyomott a kezembe. Minden figyelmemet lekötötte az üveg, így aztán későn vettem észre a támadómat. Meg kell hagyni, ügyesen és tapasztaltán mozgott a fák között: mintha fél életét a természet lágy ölén töltötte volna. A fickó felemelkedett, és egy közöttünk álló bokrot átrepülve rám vetette magát. Időm már nem volt, hogy félrehajoljak; annyit tettem csupán, hogy a törött üveget magam elé tartottam. Valami reccsent, valami szisszent, aztán óriási ütést éreztem az arcomon. Megtántorodtam, és bezuhantam a bokrok közé. Nehézkesen és dülöngélve tápászkodtam fel. Az elmúlt percek kiszívtak belőlem minden erőt. Úgy éreztem, képtelen lennék még egy támadást elviselni, és ha a fickó újra jön, holtbiztos hogy otthagyom a fogam. Mint később kiderült, alaposan lebecsültem magam. * Félig öntudatlanul botorkáltam ki a fák közül a homokra. Nekidőltem a legutolsó pálma karcsú törzsének, és csak lihegtem, mint egy lyukas fújta-tó. Homlokomról patakzott a víz; a trópusi levegő égette a légcsövemet, mintha parazsat nyeltem volna. 201 A coca-colás üveget még mindig a kezemben szorongattam, és elhatároztam, ha még egyszer rám támad, megölöm. Vagy ő, vagy én! Nem törődöm többé Paz-Marinnal és azzal sem, ha lecsuknak gyilkosságért. Mindanaóról még megléphetek valahogy, a temetőből aligha... Valami halkan koppant felettem a fa törzsén. S bár a hold már percek óta Szingapúr felé úszott a tengerben, a hajnali szürkület első sugarai rávetődtek a törzsben remegő, hosszúkás tárgyra. Természetesen egy kerékpárküllőből reszelt ár volt: narrafa nyéllel. 49. Felpattantam, kirántottam a fegyvert a fából, és egyik kezemben a narranyelü árral, másikban a kólásüveg roncsával, bevetettem magam a bokrok közé. Szemem elé vöröses köd szállt, amely elmosta óvatosságom maradékát is. Bár valahol a lelkem mélyén figyelmeztetően csengtek Radzs Kumar Szingh szavai arról, hogy a düh és a harag mennyire rossz tanácsadó, a kialvatlanság, az állandó veszély tudata elmosták bennem a figyelmeztetést. Gyilkolni akartam, beleszúrni valakibe a küllőt, aztán addig ütni a törött üveggel, amíg... Fejjel nekirohantam egy fának, és a koppanás magamhoz terített. Kiejtettem a kezemből a fegyvert, és villámcsapásként tört rám a szégyen. Úristen! Hiszen én is úgy viselkedem, mint a gyilkosok... Mennyivel különb az, aki. Idáig jutottam, amikor a bokrok közül kivágódott egy árnyék, és rám vetette magát. A narrafa nyelű küllő már nem volt a kezemben, csak az üvegdarab. Felemeltem, és feléje szúrtam. Éreztem, hogy a szúrás ruhát ér: hallottam a szövet tiltakozó reccsenését. 202 Elsuhant mellettem, de suhanás közben kinyújtotta a lábát. A rúgás a bokámat érte, és megingatott. Támadóm biztos volt benne, hogy a földre döntött, ezért óvatlanabbul tért vissza, mint kellett volna. Annyira óvatlanul, hogy hatalmas bal len-gőm éppen telibe találta. Szusszantott egyet, és megpróbálta lerúgni a fejem. Hagytam, hogy a lába elsuhanjon az orrom előtt, aztán utánakaptam, megmarkoltam és megcsavartam. Megpördült, feljajdult, és felvillant előttem keze fehérje. Fogtam az üveget, és beleszúrtam. Ismét feljajdult, majd teljes erővel gyomron vágott. Akkora volt az ütés, hogy egy rinocérosz is összegörnyedt volna tőle. Én is ezt tettem, azzal a különbséggel, hogy egy rinocérosz ekkora ütéstől valószínűleg elvesztette volna az orrszarvát. Én csak , a türelmemet veszítettem el, azt viszont alaposan. Amikor diadalittasan rám rontott, felemeltem a fejem, és beugrottam a gyomrába. Olyan erővel, hogy azt hittem, a hátán jövök ki. Ismét a karomra vágott kézéllel, amitől a másik kezem is lezuhant, mint egy hullócsillag. Utolsó lendületemmel még beleszúrtam egyet a kézfejébe, aztán tehetetlenül vártam, hogy mi történik. Szúrtam és kiáltottam. Hogy mit, nem emlékszem világosan. Talán annyit, hogy „Dögölj meg, átkozott!", vagy valami hasonlót. Nem szokásom az ordenáré hang, de ebben a helyzetben talán megbocsátható. A felém suhanó árnyék megtorpant, aztán fel-horkant: - Leslie! Az istenit!... Maga az? Bob McKinley volt. Leroskadtam a bokrok alá, és végigvágtam magam a homokon. Minden porcikám sajgott, mintha ismét pokolgép robbant volna fel a közelemben. Sze- 203 mem előtt színes karikák táncoltak, s mintha a hold is visszajött volna Szingapúrból, hogy kisajnálkoz-za magát felettem. Bob leroskadt mellém, és szinte sírva csattant a hangja: - Miért nem szólt, hogy maga az? Szétvágta a kezem valamivel!... Ember, hát őrült maga?! Megpróbáltam felemelni az egyik kezem: sike- .1 rült. Az üvegdarabért nyúltam, és odalöktem eléje. 1 Lihegve megfogta, aztán visszaejtette a homokra. - Maga... tényleg... őrült! Mi a fene... ez? Magam is'meglepődtem, hogy a történtek ellenére viszonylag tisztán és nyugodtan csengett a hangom: - A fegyverem. Másik... ugyanis nincs. És maga? -Mit... én? - Mit keres itt... mi az ördögöt? - Maga után jöttem. - Kösz. Nem megmondtam, hogy szálljon le rólam, és maradjon az ágyában? - Mintha... azt mondta volna, hogy maga is az ágyában marad. Felemelte a kezét, és az arca elé tartotta. - Jézusom! Összevissza vagdosta a kezem. Mint a hentes! - Nem tudtam... hogy maga az. - Én sem - mondta bölcsen. - Azt hittem... az a fickó... aki magára lőtt. - Honnan tudja, hogy rám lőttek? - Jó vicc. - Mióta van a nyomomban? - Amióta... át akart verni. Kimászott az ágyikó-jából, és irány Intramuros. - Miért jött utánam, a fenébe is? - Mert ennyivel tartozom... Hü de fáj, az ördög 1 vigye el! Még jó, hogy nem a torkom vágta el! 1 Pedig már majdnem elvesztettem... Amikor felszállt arra az autóra. Mázlim volt, hogy éppen jött egy másik, és fel is vett. - Egészen a Melotti-üzletházig követett? - Amikor kinyitotta az ajtót, és felment, vártam egy kicsit... aztáaén is felmentem. - Mi a fenéért? - Egy... belső hang súgta. - Aztán még mit súgott? - Egy darabig semmit. Bementem Melotti irodájába, és ott találtam magát. - Engem ugyan nem. - Dehogynem! Ott lapult a másik szobában. - Honnan tudja? - Hát ha ki nem jött, valahol csak lennie kellett. - Liften is lemehettem volna. -Aligha. Nyitva hagytam az ajtaját... még a földszinten. Nem tudta volna felhívni. - Miért csinálta? - A belső hang szólt... Aztán megláttam a hullát. - És? . • - - Elgondolkodtam. -Miről? - Hogy ki ölhette meg. - És milyen következtetésre jutott? - Hogy akár maga is. -És? - Még mindig bizonytalan vagyok. - Ide figyeljen, Bob! - mondtam hirtelen, mert valami igen fontos jutott az eszembe. - Kérdeznék valamit... Igyekezzék megerőltetni a memóriáját... Látta a halottat? - Éppen az imént mondtam. - Alaposan meg is nézte? - Csak annyira, hogy lássam, valóban halott-e. - Most figyeljen, Bob... Látott a vállán vagy a lapockáján egy... bőrébe karcolt narrafát? Hallgatott, aztán megvonta a vállát. - Őszintén szólva... Nem! Egészen biztosan nem láttam! Megkönnyebbülten felsóhajtottam. 205 - Mi történt azután? -Hát... lementem, és megvártam, amíg kijön. Ami azt illeti, eléggé mozgalmas lehetett az élet odafönn! - Hát az... Kiket látott felmenni? - Majd az egész cirkuszt. Aztán a zsarukat... aztán... Ekkor rájöttem, hogy alighanem súlyos hibát követek el. Ahelyett hogy megpróbálnám elkapni a fickót, aki rám lőtt, talányokat fejtek, amire még később is lesz időm. Persze csak akkor, ha élve megúszom az éjszakai kalandot. Közelebb gurultam hozzá, és lehalkítottam a hangom: - Ide figyeljen! Lehet, hogy még mindig itt iapul valahol. Lehet, hogy a mi verekedésünk a kö/elbe csalta. Próbáljuk meg elkapni! Szájába vette a kezét, és nyalogatni kezdte. -Oké... Mutattam, hogy merre menjen, és hogy én merre megyek. Elindult, és hamarosan beleveszett a sötétbe. Szippantottam néhányat a sós tengeri levegőből, aztán tántorogva megindultam', kezemben az üveggel. Nem lehettem lélekemelő látvány. Bármelyik horrorfilmbe elmehettem volna rémnek. Esetleg zombinak, aki éppen most kelt ki a sírjából, hogy áldozatot keressen magának. Áttántorogtam a bokrok között, amíg csak fel nem bukkantak előttem a bungalók. Meg sem lepődtem igazán, amikor egy kontúrta-lan árny emelkedett fel előttem, és kacsázó mozgás- j sal megpróbált elinalni. I Utánanyúltam, megfogtam az ingét, és magam felé fordítottam. Nem láttam jól az arcát, mivel éppen ráesett a pálmák árnyéka. Mocorgott, és szabadulni próbált, ami éppen elég volt ahhoz, hogy ismét vörös függöny szaladjon a szemem elé. 206 Felemeltem a kezem, és leütöttem. Szerencséjére nem azzal, amelyikben a törött üveget szorongattam. 50. Szuszogott, nyöszörgőit, vinnyogott, egészen addig, amíg csak ki nem vonszoltam a homokra. A hátára fordítottam, és belenéztem az arcába. A hajnali derengés néhány kósza sugara megvillant gubancos, ősz haján, gondozatlan, csomós sza-kállán, véreres, kiguvadt szemén. A csavargó volt a szomszéd bungalóból. Pokoli rémület ült a szemében, amikor magához tért. Felpattant volna, de megmarkoltam a karját, és leszorítottam. -Csak nyugalom... Végre elkaptam. Régóta akarok beszélni magával. - Engedjen... maga rohadt! - nyögte. - Nincs semmi beszélnivalónk... Hagyjon! Elmondom Paz-Marinnak... - Ha életben hagyom - mondtam keményen. -Ebben pedig nem vagyok egészen biztos. - Maga őrült! Eszeveszett bolond! Mit akar tőlem? - Foxot megölték - mondtam. - Martin Fox halott! Felsikoltott, és eltakarta a szemét. -Nem! Nem! Nem! Nyöszörgött, és dobálta magát. Ömlött róla a félelem nyirkos verítéke. - Maga kicsoda? - kérdeztem keményen. -Gray? - Jézusom! Foxot megölték... Jézusom! Megráztam, ahogy csak tudtam. - Feleljen! Maga Gray? 207 - És... ha az vagyok? Fox halott... Jézusom! ¦- Kerékpárküllővel ölték meg - mondtam. - Narrafábó! esztergálták a nyelét... Beszéljen, Gray! Maga tudja, ki a gyilkos! Tudja, ki ölte meg Melottit. Beszéljen! -Nem tudom! Nem tudom! Honnan tudnám?... És Melotti sem tudta! Senki sem tudja!... - Tudnia kell, Gray! - erősködtem. Csuklóit, zokogott, és nyállal kevert könny csörgött az ingére. - Honnan tudnám? Csak azt tudom, hogy végünk. Mondtam Melottinak, hogy a varázsló átka.,. Megfogant a varázsló átka... és azé...! Az övé! Úristen! Megráztam, és megpróbáltam magához téríteni. - Gray! Beszéljen értelmesen... Ki az a varázsló, és milyen átokról beszél?... Gray! - Én nem tudok semmit! - hadarta. - Az égvilágon semmit! Semmit nem akarok tudni... Előbb én kaptam meg a figyelmeztetést. Már akkor tudnom kellett volna, hogy a varázsló keze van a dologban... Aztán a többiek. Melotti... Nekem cukornádul tetvényeim voltak... És most koldus vagyok, csavargó. Nincs semmim, csak... csak az életem, de az is a varázsló kezében van... Mintha valahol meghasadt volna a hajnal a feneketlen éjszakában. Varázsló! Tehát ezért csaltak ide! Még összemarkolva tartottam az ingét, de már messzire szálltak a gondolataim, vissza a múltba. Előbb Londonba, majd a Távol-Keletre. Délkelet-Ázsiába, a nága fejvadászok közé. Két évet töltöttem kőkorszaki törzsek között, hogy megpróbáljam megszervezni az ellenállást. Számtalan varázslóval kerültem akkortájt összeköttetésbe: tiszteletbeli kígyóemberré avattak Nágaföldön, és magam • is részt vettem a titokzatos kígyószertartásokon. Talán a múlt nyúlt utánam ismét? - Aztán Frem... - motyogta, és lehorgasztotta a 208 fejét. - Frem... Ő is elveszítette mindenét, akárcsak Melotti és Fox is. Úristen, Fox! Azt mondja, hogy megölték? - Kerékpárküllővel. Mond ez magának valamit? Kidülledt a szeme, és ismét dobálni kezdte magát- - Nem'^ Nem! Az a rohadt küllő... Átkozott Daniels! Én nem akarom! Nem akarom! A varázsló azt mondta, hogy a narrafában szellem lakik... De Daniels csak nevetett! Hol vagy, te disznó?! Gyere és most nevess! Valamennyien elpusztulunk. .. Meg fogsz dögleni, Daniels! Hatalmas rántással kitépfé magát a kezem közül, és megiramodott. Utánavetettem magam, de csak a homokba markolt a kezem. Elkáromkodtam magam, és felültem. Kiköptem a homokot a számból, és éppen fel akartam tápász-kodni, amikor megpillantottam egy árnyékot, amint a halvány csillagfényben fölém magasodott. Felemelt kezében hosszúkás, hegyes tárgyat tartott, és egyenesen a nyakamnak szegezte. Kicserepesedett a szám a rémülettől, és lassan, nagyon lassan az üvegcserép után tapogatóztam. Az árnyék állt még egy kicsit, aztán leejtette a kezét, és odajött hozzám. Ahogy közeledett, a csillagfény megcsillant a narrafa nyélből kiemelkedő, élesre köszörült kerék-párküllön. Vu volt, a kínai. 51. Letérdelt mellém, és felsegített. Anélkül hogy levettem volna a szemem a kezében tartott fegyverről, feltápászkodtam, és úgy szorítottam az üvegcserepet, hogy éreztem, vér serken ki az ujjaimból. - Maga... maga... mit keres itt? - ziháltam. 209 Elmosolyodott, inkább keserű, mint vidám, igazi kínai mosollyal. • - Hallottam a zajt - mondta. - Az utóbbi időben rossz alvó vagyok. -És... ez? - Itt találtam a földön. Illetve... nem messze innen.'Mintha elveszítette volna valaki. - Alighanem én voltam - morogtam. Csak egészen kicsit húzta feljebb a szemöldökét. - Igen? - Valaki megtámadott, ugyanis... Éppen egy fánál álltam... amikor... mellettem csapódott a törzsébe. Nem volt szemrehányás vagy gyanúsítás a hangomban: legalábbis nem akartam, hogy legyen. - És... persze arra gondol, hogy esetleg én vol- | tam az, igaz? « - Semmi ilyesmire nem gondoltam - biztosítottam. - Még az sem biztos, hogy ez a fegyver ugyanaz, amely... - Álljon a fához - mondta nyugodtan, és a mellettem emelkedő pálmára mutatott. - Álljon oda! - Maga megőrült! Sárga láng villant a szemében, ami csak támadó tigrisekében vagy őrjöngő pszichopatákéban szokott. -Áfához! Megszorítottam az üveget, hogy az arcába vágjak vele, de leheletnyit elkéstem. Hátraugrott, és felemelte a fegyverét. Villámgyorsan a pálmafa felé vetettem magam, de csak annyit értem el, hogy oda kerültem, ahova akarta. Megperdültem: fejbe akartam dobni az üvegdarabbal. Ügy kapta el a fejét, mintha egy kellemetlenkedő legyet akarna elhessegetni. A kólásüveg beletépett a bokrok leveleibe, és eltűnt a szemem elől. A következő pillanatban megvillant a küllő, s mire feleszmélhettem volna, már ott rezgett az arcom mellett a fában. Olyan közel, hogy tüzelő bőröm érezte a fémküllő tiltakozó remegését. Bár legszívesebben felordítottam volna, odanyúltam, kihúztam a fából, és megindultam feléje. Valami igen-igen csúnya kifejezés ülhetett az arco mon, mert lassan hátrálni kezdett, és védekezőn maga elé tartotta a karját. - Én csak... be akartam bizonyítani... Nem én voltam. Most már elhiszi? Ha én lettem volna... maga már nem élne... Én sohasem tévedek! Eddig jutott, amikor megbotlott egy gyökérben, és bezuhant a bokrok közé. Mozdultam, és éppen utána akartam vetni magam, hogy laposra verjem, amikor valaki csendesszelíden megmarkolta a kezem. Annyira, hogy majd eltörött a csuklóm. Hátranéztem, és két szemrehányó tekintettel találkozott a szemem. A Le Fever nővérek voltak. - Nem szabad, Mr. Lawrence - mondta egyikük, és még mindig keményen fogta a kezem. - Nem szabad! A fájdalom magamhoz térített. Leeresztettem a kezem, és kiejtettem belőle a fegyvert. - Hagyjon... már minden oké! - Hallod, Glory? - Hallom, Melody. - Hát... ami azt illeti, nem sokat aludtunk ezen az éjszakán, igaz Glory? - Igaz, Melody. - És maga? Maga merre kujtorgott? - Sétálgattam - mondtam -, hallgattam a fülemüléket. - Na és? - Szépen énekeltek. Túlságosan is szépen. Közben megmozdultak a bokrok ágai, és Vu még mindig aggódó mosollyal az arcán előmászott az árnyékból. - Jó estét, Vu! - biccentett Melody Le Fever. -Maga is a fülemüléket hallgatta? A kínai megvakarta a feje búbját, és rám sandított. Elégedetten konstatálta, hogy sem üvegcserép, sem kerékpárküllő nincs a kezemben. - Én... izé... Idáig jutottunk, amikor nem messze tőlünk lövés dörrent. Ahogy meg tudtam állapítani, nagy kaliberű katonai revolverből adták le. Csukafejessel bevágtam magam a bokrok közé. Megpróbáltam megtalálni a küllőt vagy az üvegdarabomat. Kinyújtottam a kezem, és mintha csak valaki távirányítással mozgatta volna, tenyerembe csusszant a törött kólásüveg nyaka. Megmarkoltam, összegörnyedtem, és az üveget előretartva rohanni kezdtem arrafelé, ahonnan a lövést hallottam. Néhány lépés után megálltam. Közvetlen a közelemben pofon csattant, valaki elkáromkodta magát filippiül, valaki angolul, amerikai akcentussal, valaki sóhajtott, majd egy test röppent el előttem, hogy hangos puffanással a bokrok közé zuhanjon. Még erősebben markoltam az üveget, és behajoltam oda, ahol a test földet ért. Behajoltam, de nyombán meg is bántam. A bokrok közül egy revolvercső nézett velem farkasszemet. Feltartottam a kezem, ahogy ilyenkor dukál. Az üveget azonban nem engedtem el, arra gondoltam, hátha a revolver gazdája nem veszi észre. A fegyver csöve megremegett, aztán iszonyatos fújtatással egy kövér, göndör hajú árnyék mászott ki az ágak közül. Paz-Marin volt. 52. . Felemelkedett, köpött egy nagyot, aztán megcsóválta a fejét. - Maga aztán tényleg sohasem alszik... Mit jelentsen mindez? Nem elég, hogy felrobbantja a 212 repülőteret, kiirtja a fél Fülöp-szigeteket, ráadásul még egy kis hatóság elleni erőszak is? Ejnye, ejnye! Nem lesz ennek jó vége, Mr. Lawrence! Aztán minden átmenet nélkül ordítani kezdett: úgy hogy az éjszaka meg is futamodott, átadva helyét a hajnal első sugarainak. - Letartóztatom, lelövetem, felnégyeltetem, mint egy veszett kutyát! Azt hiszi, mert angol, magának mindent szabad? Kígyóverembe dobatom, ahogyan a gyilkosokat szokták Mindanaón! Mi van a kezében, mutassa! Előrenyújtottam az üveget. - Fúj! - mondta. - És ezzel a... Most vettem csak észre, hogy vérzik az arca, és a kezén is olyasféle sérülésnyomok látszanak, mintha valaki üvegcseréppel szúrt volna bele. - Maga vérzik, százados - hallottam egy hangot jobbról, a pálmák felől. Mindketten a hang irányába fordultunk, de csak ő lepődött meg, amikor a két Le Fever nővér kilépett az árnyékból, és felénk igyekezett. Arcához kapott, és szétmaszatolta rajta a vért. - Mr. Lawrence megtámadott - mondta tömören, és rám fogta a fegyvert. - Két perccel ezelőtt majdnem átküldött a másvilágra. De ezért felelni fog! Maguk a tanúim, hogy elkaptam... Fel a kezekkel, és előre! Engedelmesen elindultam volna, amikor az egyik Le Fever nővér hangja megállított: - Nagy hibát követ el, százados úr, ha letartóztatja Mr. Lawrence-t. Ugyanis az a helyzet... Paz-Marin leeresztette a/egyvert, és gyilkos düh villant a tekintetében. - Mi a helyzet? Micsoda! -Az, hogy Mr. Lawrence-nak százszázalékos alibije van... Amikor önt megtámadták... Mn Lawrence éppen a mi társaságunkban volt. Amikor meghallottuk a lövést, Mr. Lawrence a hang irányába rohant, hogy... 213 Paz-Marin összecsuklott. Megtörölte a homlokát, visszadugta fegyverét az övébe, és szopogatni kezdte vérző kezét. - Tovább! - mondta rekedten. - Úgy van, ahogy Miss Melody... -Glory! - .. .Miss Glory mondja. Éppen a kisasszonyokkal és Mr. Vuval beszélgettem, amikor meghallottam a lövést. És természetesen arrafelé igyekeztem. .. - Mr. Vu? :;, - Itt vagyok, százados úr - hallatszott a bokrok közül. Paz-Marin behunyta a szemét. -Én csak annyit láttam, hogy valaki... hm... elröppen az orrom előtt, és beesik egy bokorba. Odamentem, hogy kisegítsem, de akkor ön, százados, rám fogta a fegyverét, és közölte, hogy letartóztat. Paz-Marin tenyerébe temette az arcát; válla megremegett. Azt hittem, hogy nyomban elsírja magát. Ehelyett azonban ismét ordítani kezdett: - Szóval ki akart segíteni, mi? Maguk valameny-nyien udvariasak és jól neveltek! A világ legudvariasabb és legjólnevéltebb csirkefogói! Teszek róla, hogy.., Ki akart segíteni! Röhögnöm kell... Akkor meg tudná mondani, hogy ki volt az a szemétláda, aki bevágott a bokorba? Ha maguk valamennyien csak ki akartak húzni... Ki volt az, mi? Megzördültek az ágak, és egy bátortalan hang szólalt meg a pálmák közül: - Izé... én voltam, százados! Megcsikordult a homok, és kilépett a fák közül Bob McKinley. 214 53. Paz-Marin nevetni kezdett, elcsukló, hisztériás nevetéssel. Ujjai közül vérrel kevert könny csörgött a homokra. Pisztolya kicsúszott az övéből, és ott hevert előtte, csövével felénk fordulva. Melody Le Fever óvatosan odébb rúgta. Paz-Marin még röhögött egy kicsit, aztán betekerte az ujjait a zsebkendőjével, és visszadugta pisztolyát az övébe. - Maga? Miért? - Tévedésből. - Igazán? És kivel tévesztett össze? Az elnökkel? - Mr. Lawrence-t megtámadta valaki. El akartam kapni... és a sötétben magába ütköztem, százados. - Nemcsak ütközött, hanem ütött is! - Rúgtam. - Méghozzá a fejemet! Csendesen lecsüccsent a pálmafa tövébe, és behunyta a szemét. Éreztem, hogy elfog a gyengeség, meginognak a lábaim, és én is leültem egy másik pálma gyökeréhez. Homályosan láttam csak, hogy valahonnan a házak közül felénk siet Barbara del Sol, mögötte Palaczky lohol, és egy fekete képű alak. Már-már átadtam volna magam a jótékony ájulásnak, amikor összeakadt a tekintetem Paz-Marinéval. ( Soha nem láttam még éberebben figyelő pillái tást, mint az övé. I Ekkor megértettem valamit. Valamit, ami isme közelebb vitt a megoldáshoz. Paz-Marin figyelő szeme mintha elfújta volna az álmot és a rosszullétet. Láttam, ahogy Barbara, Palaczky és a néger futva közelednek. Láttam, ahogy a nővérek Paz-Marin fölé hajolnak: Glory szája mozgott, mintha mondott volna valamit a századosnak. Láttam, hogy Vu kimászik a bokrok közül, odakiált Bobnak, aztán felém siet. Hangot akkor még nem hallottam, csak később, amikor a távoli revolverlövés széttépte a fülembe csomósodott csendet. Revolver dörrent, aztán a tengerpart felől feltűnt egy kocsi, amely eszeveszett sebességgel száguldott a pálmafák felé. Úgy tűnt, hogy vezetője elveszítette uralmát a volán felett, és a zöld színű katonai dzsip önálló életet él. Mindent láttam és hallottam, akárcsak Paz- Marin. Ő felugrott; nekem már nem maradt időm. A kocsi átszáguldott a homokpadon, hatalmasakat ugrott a dűnéken, majd hangos reccsenéssel bele- ¦ szállt az egyik pálma törzsébe. Az ajtók kivágódtak, és két test zuhant a lábunk elé. Az egyik nő volt, világoskék szemű, csodálatos nő, akivel az éjszaka kötöttem ismeretséget egy merevedő hulla társaságában, Melotti irodájában. A másik, az egyenruhás Hernandez hadnagy nagyot nyögött, és vérrel kevert hab bukott ki a száján. A darabokra törött szélvédő üveg úgy összevagdosta, hogy alig lehetett ráismerni. 54. Barbara del Sol bungalója átalakult hadikórházzá. Palaczky felesége, Teresa, vizet forralt, a Le Fever nővérek pedig lassú, nyugodt méltósággal bontogatták a cirkusz elsősegélyládáit. Paz-Marin rám sunyított a szemöldökére tapasztott fehér csík alól. -Most már nyugodtan megmondhatja, mi az ördögöt keresett éjnek idején a tengerparton. Kedvem lett volna visszavágni, hogy ő mit keresett, de türtőztettem magam. - Semmit - mondtam nyugodtan. - Egyszerűen csak hazajöttem. Illetve... Hernandez hadnagy volt szíves és hazahozott. - Meddig? - Az út végéig. - Miért nem a bungalókig? - Én kértem rá. Ki akartam szellőztetni a fejem. - Aha! És aztán mi történt? - Valaki megtámadott. Megpróbált megölni egy kerékpárküllővel. -Micsoda?! - Ahogy mondom. Majdnem sikerült is neki. Szerencsére mellétalált. - Hol az a küllő? - Itt - nyújtotta feléje Vu. Paz-Marin elvette^ megtapogatta, aztán maga mellé dobta a szőnyegre. - Olyan, mint a többi... Na és maga, százados? Hernandez felnyögött, megtapogatta a sebtében felragasztott turbánt a fején. - Hát... tulajdonképpen nem kellett volna visz-szajönnöm. - De maga visszajött! - Vissza. - Ráadásul nem egyedül. - Őszintén szólva... randevúm volt Martinez kisasszonnyal. - Randevúja? - Igen. Szerettem volna néhány szót váltani vele... Melottiról. - És... hol randevúztak, ha szabad kérdeznem? - A Plaza del Carmen sarkán. - Tehát, hajói értettem, ön elhozta ide Mr. Law-rence-t... azaz a pálmasor végéig, visszafordult, és a Plaza del Carmen sarkán felszedte Miss Marti-nezt. így volt? - így- -Tovább! - Beszélgettünk... - Meddig? - Mondjuk, öt percig. Arról volt szó... - Később - vágott közbe. - Arról beszéljen, hogy miért jöttek mindketten, vissza, ide. r -'Hát... - Az én ötletem volt - mondta Martinez kisasz-szony, és mintha melegen pillantott volna rám. -Aggódtam... hogy... - Senhorita Martinez szerint nem kellett volna egyedül hagynom Mr. Lawrence-t. Szerinte azért csalták ide, hogy megöljék. -Hm! És maga? - Őszintén szólva... Hát, beültünk a kocsiba* és idesöpörtünk. Ahogy befordultunk a pálmák felé, már láttuk, hogy... valami nincs rendben. - Nincs rendben? Micsoda? - Egy toprongyos fickó futott át előttünk az úton. A bungalók felől. És... tartott valamit a kezében, ami akár... -.Küllő is lehetett volna? - Pontosan - mondta a lány. - Akár egy küllő is. Narrafa nyéllel. -Azután? - Hát... futott utána valaki. Úgy tűnt, hogy üldözi. És az ő kezében is volt valami. - Kerékpárküllő narrafa nyéllel? A lány felvonta a vállát. - Én már azon sem csodálkoznék. De mégsem az volt. - Egy csokor virág? - kérdezte szelíden Paz- Marin. - Revolver. A százados a hajába túrt. - Erre maguk? - Azt hiszem... egy pillanatra elveszítettem a fejem. A mai éjszaka Melotti irodájában... - Persze, persze. Tehát mit csinált? - Őszintén szólva sikoltozni kezdtem, és... megfogtam a hadnagy karját. - Megfogta? - Jobban mondva belekapaszkodtam. - Abba, amelyikkel a kormányt tartotta, mi? - Hát, mindkettővel fogta. 218 Paz-Marin csüggedten behunyta a szemét, és csak néhány másodperc múlva nyitotta ki. Esküdni mertem volna, hogy közben számol: legalább húszig. - Kedves hadnagy úr - mondta aztán gyanús szelidséggel a hangjában -, nem világosítana fel kissé érthetőbben a történtekről? Ha nem tudná, egy eszeveszett őrült futkároz a közelünkben egy bicikliküllővel, amivel a maga talpát is megpiszkálhatja, ha nem vigyáz. Tehát mi az isten történt magukkal? Hernandez a lányra pillantott, aztán kényszeredetten elmosolyodott. - Martinez kisasszony megijedt, és belém kapaszkodott. A kocsi megperdült, és... akaratlanul is üldözni kezdtük a revolveres fickót... Az meg ránk lőtt. Csak úgy csattant a szélvédő. Az üveg bele a képembe, a kocsi neki a pálmafának... Paz-Marin a tenyerébe fektette az állat, és elgondolkozva nézte a lányt. Beáta, egy ideig állta a kapitány tekintetét, aztán lassan lehajtotta a fejét. Arcát piros hullámpk öntötték el, s ezek a hullámok mintha azt sugalmazták volna, hogy Hernandez és senhorita Martinez talán nem is egészen azt csinálták, amit elmeséltek. Talán a tenger varázsa, a holdfény... Paz-Marin a térdére ütött és felpattant. - Vigye el az ördög! Szóval egy csavargót láttak menekülni, mi? Küllővel és narrafa nyéllel... A Mikulást nem látták, puttonnyal a hátán? Hernandez dühös képet vágott. - De hiszen itt lakik a fickó... akár meg is győződhet róla. Ha még él. - Hol? - kérdezte a százados. - Mr. Lawrence szomszédságában. Ezt önnek különben is jobban kellene tudnia! - Jobban is tudom - mondta mogorván Paz-Marin. - Sokkal jobban. Mr. Lawrence szomszédságában ugyanis nem lakik senki. Az a bungaló üres. Annyira üres, hogy nálam vannak a kulcsai. Bob McKinley halkan elfüttyentette magát, és jelentőségteljesen rám nézett. Én vissza rá, de nem tettem megjegyzést. Úgy éreztem, megtaláltam a zsinór végét, és rö\ i-desen iegombolyíthatom a gombolyagot. 55. Paz-Marin elszállította Miss Martinezt és a szép Hernandez hadnagyot. Köszönés helyett keményen a szemünkbe nézett, aztán beindította a kocsit, és elporzott a város felé. Palaczky és a Le Fever nővérek halkan elköszöntek. Vu is felszívódott a szürkületben. Mire feleszméltem, csak Barbara és Bob maradt mellettem. Éppen javaslatot akartam tenni a korai lefekvésre, amikor Bob gyengéden belecsípett a karomba. - Lenne még egy kis dolgom... izé - nyekeregte, és kivillantotta barátságos lófogait. - Az a helyzet. .. utána kellene néznem, hogy... Aztán már csak ketten maradtunk a tengerparton. Úgy álltunk a hullám verte homokon, mint egy kétszemélyes szoborcsoport. Barbara megigazította homlokába hullott szőke haját, és ez a mozdulat egy csapásra elfeledtette velem a narrafa nyelet, a kerékpárküllőt és némileg még a halottakat is. Kinyújtotta a karját, és a végtelen tengerre mutatott. - Látja? Arra van Szingapúr... Nem úszunk cl odáig? - Nincs fürdőruhám - mondtam az igazságnak \ megfelelően. Felemelte a karját, egészen a feje fölé, és mielőtt bármit is mondhattam volna, kibújt a blúzából. Behunytam a szemem, de csak annyira, hogy azért láthassam, mit csinál. Ledobta a blúzt a fövényre, aztán kilépett a szók-. 220 nyájából is. Azt is ledobta, aztán felém nyújtotta mindkét karját. - Nem jön? - De hát... nincs fürdőruhám... higgye el... Belegázolt a hullámokba, s amikor a víz a térdéig ért, ismét kinyújtotta a karját. " - Nekem sincs, látja! Olyan fontos ez most? Tényleg, nem is volt olyan fontos. Mire felébredtem, Barbara már a kávéfőzővel vacakolt. Elköhintettem magam, erre odaröppent hozzám. Az ágy szinte a földig hajolt, ahogy rám vetette magát. - Te aztán tudsz aludni! Az a hülye Paz-Marin - Micsoda? - próbáltam meg levegőhöz jutni. - Hát nem azt mondja mindig, hogy te sosem alszol? , ¦ A kávéfőző megállás nélkül fütyült, mint berezelt bíró a legdrámaibb kupameccsen; gözfelhő borította el a szobát. A főző fortyogott, aztán már csak a zacc folydogált békésen a szőnyegen. ' Nem törődött vele senki. Egymás mellett feküdtünk, és néztük, amint egy apró gyíkocska legyet fog a mennyezeten. A pálmatető meg-megnyikkant, ahogy a reggeli szellő belekapott a levelekbe. Barbara karomra fektette a fejét, és elgondolkodva fújta a füstöt a gyík felé. A gyíkocska megrezzent, ahogy az első füstfelhők körülfonták, és gülüszemével barátságtalanul fürkészte a meztelen Bárbarát. Ekkor döbbentem rá, hogy a gyíkoknak alighanem egészen pocsék az ízlésük. - Barbara... Felém fordult, és durcásan összecsücsörítette a száját. 221 - Ne hívj ezen az undok néven... Legalább akkor ne, amikor kettesben vagyunk. Felkönyököltem, és kivettem a pipám a számból. Lám csak, lám. Egyik meglepetés a másik után. - Hertie az igazi nevem. A Barbara csak művésznév. Mivel a jól neveltség az alaptermészetemhez tartozik, magam elé tartottam a kispárnát, kimásztam az ágyból, a hamutartóba helyeztem a pipám, és fél kézzel a párnát fogva meghajoltam előtte, - Leslie L. Lawrence vagyok. Elnézést, hogy kissé szabadosán vagyok öltözve... de... a körülmények. Feltérdelt, és nem vette a fáradságot, hogy maga elé tartson akármit is. Felém nyújtotta a kezét, és akár hiszik, akár nem, térdelve pukedlizett egyet. - Hertie Katzenbach. Nem szégyelli magát, csak úgy berontani egy rózsaszín lányszobába? Felém kapott, elrántotta a kispárnát, és felhají- I totta a mennyezetre. ¦' A gyík erre eszeveszett gyorsasággal eltűnt a pálmalevelek között. Ami engem illet, közel sem voltam olyan gyors,; mint a gyíkocska. így aztán mire felocsúdtam, is-, mét mellette találtam magam az ágy tetején. Hogy a gyíkocska előkerült-e vagy sem, későbbi már csak ő láthatta volna. I 56. Dél felé járt az idő, amikor Barbara összeütötti valami villásreggeli-félét. Míg a reggelivel bajmoló-l dott, kisétáltam a partra, és megmosakodtam. I Bungalóm ajtaja még mindig zárva volt. Igazár kíváncsi lettem volna, hogy Bob McKinley mivel! tölti a délelőtti órákat. A mellettem lévő épületi ugyanúgy hallgatott, mint az enyém. Semmi nem! moccant: mintha a csavargó csak túl élénk fantáziám szüleménye lett volna. Vu most is borotválkozott. Amikor feléje intettem, visszaintett. Egészen kedélyes és barátságos volt a délelőtt. Haboztam néhány percig, hogy végigjárjam-e az éjszakai fogócska helyszínét, aztán két okból is letettem róla. Az első és legfontosabb alighanem a sült szalonna illata volt, amely hívogatón szállt felém Barbara bungalója felől. Másrészt viszont biztos voltam benne, hogy bármit találnék is, nem vinne közelebb a megoldáshoz. Esetleg találhatnék egy élesre köszörült kerékpárküllőt narrafa nyéllel. .. Na és? Még ha lenne is rajta ujjlenyomat, mit bizonyítana? Bárki megfoghatta az éjszaka, én is. Egyik küllő olyan, mint a másik... Bár a sült szalonna illata egyre jobban birizgálta az orrom, lemostam magamról azt a néhány ragtapaszt, ami még az éjszakai viharos órák után rajtam maradt: csak a fejem búbján hagytam meg a turbánt. Gondolkodtam, törtem a fejem, aztán egyre jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy igazán komolyan kell beszélnem Barbara del Sollal. Komolyan és őszintén. Már a reggeli vége felé tartottunk, amikor feltéptem egy sört, és egy hajtásra leöntöttem. Kissé hatásosan lekoppantottam az asztalra, aztán feléje hajoltam. - Barbara... azaz... Hertie! Beszélnünk kellene egymással... Megremegett kezében a kés, amellyel vajat kent egy pirítósra. -Miről? Éppúgy remegett a hangja, mint a keze. - A cirkuszról - mondtam. Úgy kerülte a tekintetemet, mintha szerelmet akartam volna vallani, s ő mindenképpen el szerette volna kerülni, hogy meghallgassa nemkívánatos szavaimat. - Erről... talán Palaczkyval kellene. 223 Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét. Annyi melegséget varázsoltam a szemembe, amennyitől egy masszív cserépkályha is darabokra robbant volna. - Hertie... itt most életről-halálról van szó. Többek között az enyémről, és lehet, hogy a tiédről is. Mindannyiunkéról. Valaminek nyakig ülünk a közepén. .. és jószerével nem is tudjuk, hogy minek. Valakik úgy döntöttek, hogy feleslegesek vagyunk a világon. Hertie... - Jól van - mondta. - Mit akarsz tudni? Rágyújtottam, és kifújtam a füstöt. Nagyon kellett vigyáznom, hogy logikusan tegyem fel a kérdéseket, és közben úgy helyezzem el a csapdákat, hogy azt is elmondja, amit nem akar. - Mikor égett le a cirkuszotok? - Már mondtam. Két hónapja, Szingapúrban. -Miért? - Felgyújtották... Megakadt, és az ajtó felé nézett, mintha valaki feltűnt volna az üveg mögött, de csak egy marék homokot csapott a szél az üvegfalhoz. - Gondolhatod, hogy ki voltunk borulva! A biztosítás csak véletlen tüzesetekre terjed ki. Palaczky-nak sohasem volt annyi pénze, hogy normális biztosítást kössön. Mindig a legolcsóbbat választotta. Most aztán tessék! -Ez... annyit jelent, hogy tönkrementetek? - Még ha csak ennyit jelentett volna... Volt egy kisebb sátrunk, igaz. Csakhogy abban nem lehet normális előadást rendezni. Abban csak nyomorogni lehet... és nekünk mindenáron pénzre volt szükségünk. Mi éhezhetünk, de az állatoknak enniük kell... Te nem ismered őket... Palaczky is és mindenki más... Vu, a két nővér, mindenüket pénz- ¦ zé tették, hogy az állatok enni kapjanak. Egy tigrisnek nem tudod megmagyarázni, hogy azért nem kaphat húst, mert leégett a cirkusz, és egy tevének sem, hogy miért nincs szénája. És szabadon sem 224 engedheted őket! Az egyetlen megoldás az lett volna, ha... Megcsuklott a hangja, én pedig gyengéden megsimogattam a vállát. - Talán annyi pénzünk maradt még, hogy egykét napig etessük őket... és ezt is mélyen a norma alatt. - Ez mit jelent? - Azt - fakadt ki -, mintha te csak reggelit kapnál, ebédre és vacsorára pedig néhány simogatást a hátadra. Az állat olyan, mint a gyerek... Éhezik, nem panaszkodik, de ha belenéz a szemedbe, azt hiszed, hogy megszakad a szíved. És nem tudod megmagyarázni neki, hogy miért történik mindez... Ő meg csak néz, és nem érti, hogy egyszeriben miért veszítette el a szeretetedet. Azt hiszi, hogy te nem adsz neki enni... Várja, hogy megmagyarázd, vagy valahogyan megértesd vele, miért bünteted... Mit követett el, amiért büntetés jár... Szörnyű, szörnyű... ezt te sohasem értheted meg!... - Nyugodj meg, kedves! - Oké... Csak megpróbálom megmagyarázni a helyzetünket. Borzalmas volt. Palaczky azt mondta, hogy meg kell próbálnunk eladni az állatokat... vagy ha nem kellenek senkinek... le kell lövetnünk őket. A lovakat... pónikat... a vágóhídra... - Ezután, ha jól sejtem, felbukkant az amerikai nagybácsi - segítettem. - Igen. De ezt csak később tudtam meg:.. Képzelheted, milyen lelkiállapotban voltam, amikor rám rontott Palaczky. Se szó, se beszéd, kicibált a kocsimból, és elvonszolt egy olyan helyre, ahol senki nem hallgathatta ki, miről beszélünk. Ott aztán elmondta, hogy megjelent nála valaki, és ajánlatot tett. ¦- Sejtettem - mondtam. - Ajánlatot tett, hogy... egy kis szívesség ellenében hajlandó segíteni rajtunk. - Ki volt az? 225 - Nem mindegy? Úgysem az igazi nevét mondta. Valami Ahmed. -Ahmed? - Igen. Egy muzulmán. Valami muzulmán liga vagy szervezet képviselője. Elmondta, hogy szervezete segítem szeretne a Fülöp-szigeteki muzulmán felkelőknek, akik Marcos elnök diktatúrája ellen harcolnak. Küldeni akarnak nekik valamit. - Fegyvert? - Először Palaczky is erre gondolt. Rémülten tiltakozott, de mint később kiderült, felesleges volt az aggodalma. Nem fegyverről volt szó... Persze ekkor én még erről nem tudtam. Ahmed sajnálkozott, hogy leégett a cirkuszunk, és hogy az állatok az éhhalál küszöbén állnak. Palaczky ekkor értette meg, hogy mire megy ki a játék. Arcul ütötte a férfit, aki csak mosolygott, és valami olyasmit mondott, hogy Allah nevében mindenfajta megaláztatást el kell tűrnie... I Világossá vált minden. Ők gyújtották fel a cirku-f szunkat, hogy olyan helyzetbe kényszerítsenek ben-1 nünket, amilyenbe végül is jutottunk. Őszintén szólva valami ilyesmire is számítottam. - Palaczky végül is beadta a derekát... Mi kényszerítettük rá. Mit érdekel bennünket Marcos elnök és az iszlám felkelők'?! Minket csak az állatok érdekeltek. Az a férfi... Ahmed akkor adott annyi pénzt, hogy elrohanhattunk húsért és zöldségért. Ott zokogtunk a ketrecek előtt, amikor végre láttuk, hogy jóllakhatnak... Aztán másnap visszajött, és megbeszélte Palaczkyval a tennivalókat. Elmondta, hogy egy Melotti nevű férfitól ajánlatot fogunk kapni... Az ajánlat telexen érkezik, és jó néhány előadásra szól a Fülöp-szigeteken. Nincs más dolgunk, minthogy felszedjük a sátrat, a kocsit, az állatokat és magunkat, s behajózzunk Manila felé. Melotti emberei várni fognak, és... át kell adnunk valamit Melottinak. Éreztem, hogy dobol a vér a fülemben, és szinte félve tettem fel a kérdést: -Mit? - Néhány kis csomagocskát. -Pénzt? Megingatta a fejét. -Gyémántokat. Csiszolatlan nyers gyémántokat. Bizonyára úgy lopták valamelyik gyémántbányából. .. * Egy csapásra eltűnt szemem elől a bungaló Barbarával együtt, és feltűnt a repülőgép belseje. A fickó a fekete táskával... a táska a fickó nélkül... a gyémántok a táskában... a táska a szellőztetőrács mögött. Tehát mégiscsak van valami összefüggés az én dolgom és a gyémántok között... - Tovább, Hertie! - sürgettem. - Úgy kellett elrejtenünk a gyémántokat, hogy ne találhassák meg a vámvizsgálatnál. Érted? Ók már korábban kidolgozták a tervet. És... a tigriseim kellettek nekik. - A tigriseid? - kérdeztem ámulva. - Ahmed elmagyarázta, mit kell tennünk. Adott néhány bőrből készült nyakörvet, amik úgy voltak preparálva, hogy beleférjenek a gyémántok. Kívül ezüstveret borította őket, és még arra is volt gondjuk, hogy belevésessék az ezüstlemezekbe az állatok nevét. A gyémántokat belerakták a nyakörvekbe, én pedig felkötöttem őket a tigrisek nyakára... Kiváló ötlet volt, olyannyira, hogy még én sem találhattam volna ki jobbat. - Azután még adott pénzt is... a többit Melotti-tól kellett volna megkapnunk. - Mennyit? - Hát... pontosan nem tudom, de vehettünk volna rajta egy új, nagy sátrat, és még maradt volna másra is. Azt is megígérte, hogy elintézi a biztosítási összeget. Alighanem Lisszabonban kellett volna felvennünk a pénzt. - Értem. Ezek után felkerekedtetek, és áthajóztatok Manilába. 227 - Minden úgy történt, ahogy elterveztük. A vámvizsgálat simán lezajlott; ugyan ki a csoda merne birizgálni egy királytigrist? Kirámoltuk a cuccot, és vártuk, hogy valaki értünk jöjjön. - Nem jött senki... - Dehogynem. Paz-Marin, a megrendítő hírrel. Hogy Melotti meghalt; fuccs a szerződésnek! - Gondolom, elkeseredtetek. - Kezdetben igen. Aztán Palaczky azt ötölte ki, hogy... lelépünk a gyémántokkal. Ahmed Szinga- ,3 púrban maradt, Melottit pedig átküldte valaki a túlvilágra. A gyémántok ezek szerint bennünket illetnek. Vehetünk az árán egy új sátrat, új állatokat... - Semmit sem vehettetek volna - mondtam. - És óriási szerencsétek, hogy nem követtétek el ezt az ostobaságot. - Miért? - nézett rám ártatlanul. Sóhajtottam, és latolgattam magamban, hogyl mit mondjak neki. i Nem tagadom, sohasem kedveltem az iszlámot. J Talán azért, mert évtizedekig buddhista és hindu* környezetben éltem, s e vallások szelídsége és tőle-' ranciája mélyen befészkelte magát a szívembe. Mindig is taszított az iszlám kegyetlensége és mo-nomániás gőgje, még akkor is, hogyha' szociális elveinek jelentős részével egyetértettem. Mit mondhatnék Barbara-Hertie-nek? Hogy nem lett volna soha, egyetlen perc nyugtuk sem, ha magukkal viszik a gyémántokat? Hogy legközelebb leégett sátruk üszkös romjai alatt elvágott torkú holttestek hevertek volna? - Megtaláltak volna benneteket - mondtam, és karjára tettem a kezem. - Jól tettétek, hogy nem nyúltatok a köveikhez. Hol vannak most? - Jó vicc. A tigrisek nyakán. - És a tigrisek? - Valószínűleg Mindanaón. Paz-Marin elvitette őket. - Mindanaóra? Ezt nem értem. - Légy nyugodt, mi sem. Szóval, ott hagytam abba, hogy Paz-Marin megérkezett, és közölte velünk, hogy Melottit megölték. Aztán átkutatott mindent, töviről hegyire. Megpróbált behúzni bennünket a csőbe. Mindenáron ránk akarta bizonyítani, hogy közünk van Melotti halálához. Olyan, mint egy őrült. Egy megszállott. Hiába magyaráztunk neki bármit... ide deportált bennünket. - Remélem, tiltakoztatok. Elővett egy cigarettát, és meggyújtotta. - Persze hogy tiltakoztunk. Csak hát azt is látnod kell, hogy kik vagyunk hii, és kicsoda ő. Her-nandez szerint nemrégen még Marcos elnök testőre volt. -Hm! - Micsoda? - Semmi. Folytasd! - Hernandez mondta. Ő igazi rendőr... Paz-Marin meg egy dögkeselyű. Őrült. Nem normális. Mindegy, milyen áron, de áldozatot akar... Mi meg kik vagyunk? Bohócok, komédiások. Mindenki belénk törölheti a szaros cipőjét; büntetlenül az arcunkba köphet. Máshol is és máskor is. Ráadásul itt, a Fülöp-szigeteken, ahol már, ki tudja, mióta, rendkívüli állapot van! Egy volt elnöki testőr!... Nem vagyunk azonos súlycsoportban. - Mivel vádolt benneteket? - Semmivel. Megkért, hogy maradjunk itt a bungalókban, amíg nem tisztázódik a Melotti-ügy. Mit tehettünk volna? Arról nem is beszélve, hogy újra csak elfogyott a pénzünk. - Paz-Marin élelmezi az állatokat is? - Van valami állatkertjük Mindanaón. Szerinted Paz-Marin tudja, hogy a tigrisek nyakán mi van? Néha az az érzésem... hogy ez az ember maga az ördög, és... mindent tud. Felemelkedtem, és kivertem a pipámat a hamutartóba. 228 229 - Nem, kicsikém - mondtam, és csókot leheltem a homlokára. - Nem hiszem, hogy Paz-Marin Jenné az ördög. Úgy érzem, hamarosan az igazi ördög szemébe nézek... Felemelkedett, és csókra nyújtotta a száját. - Hol? - Ahol a tigriseid vannak. Mindanaón. 57. Átvágtam a kerten, elvonultam a pálmák között a bungalóm felé. A Le Fever nővérek harsány kiáltásokkal és kézlengetéssel üdvözöltek, Vu látszólag észre sem vett: hosszú pengéjű késsel piszkálgatta a körmét. Palaczky, a felesége és még néhányan a teraszukon kártyáztak. A homokcsikorgásra felemelték a fejüket, és barátságosan rám mosolyogtak. Mintha nem történt volna semmi, az égvilágon semmi az elmúlt éjszaka. Ledobtam magam az egyik karosszé'kbe, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Bob harsány horkolása üdítő háttérzenét szolgáltatott a kényes művelethez. Később, fittyet hányva a tűző napnak, kisétáltam a pálmasor végéig. Közvetlenül a Roxas Boulevard sarkán felfedeztem egy telefonfülkét. Bemásztam, és lapozgatni kezdtem a telefonkönyvet. Tíz percig játszadoztam vele, amikor úgy éreztem, megtaláltam, akit keresek. Feltárcsáztam a számot, és elégedetten hallottam, hogy vaddisznóröfögés-szerü hang kelt visszhangot a kagylóban: - Mi van, fickó? - Mr. Conrad Roxtont keresem. - Ördöge van, fiam, én vagyok. Mi a poklot akar tőlem? A fülke falának támaszkodtam, és blöffölni kezdtem: 230 - Ugyebár ön az á Roxton, aki részt vett az okinawai partraszállásban? Az a helyzet, hogy újságíró vagyok, és" az amerikai hadsereg távol-keleti hadműveleteiről írok könyvet. Valaki adott nekem egy címet... Eddy Roxton, Manila. A telefonkönyvben csak Conrad Roxtont találtam. Arra gondoltam, hogy esetleg,.. - Mit mondott, ki maga? - bömbölte a kagylóba. - Leslie L. Lawrence. Újságíró. A távol-keleti harcokhoz gyűjtök anyagot... ugyanis... - Nem tudom, ki az az Eddy Roxton, még sohasem hallottam ilyen nevű fickóról, pedig a háború óta itt élek a szigeteken. Telitalálat! Pontosan-a-közepébe! - De annyit mondhatok magának - folytatta óriási horkantások közepette -, hogy nálam senki sem ismeri jobban azt az egész kurva háborút. Ott voltam, édes fiam, Iwo Jimán, amikor még a bazalt is égett a talpunk alatt. Tudod, hány haverom maradt ott a homokon... Dögöljön meg a világ! Megrémültem, hogy leteszi, ezért kétségbeesetten haliózni kezdtem. - Itt vagyok, a pokolba is! - mondta rövid hallgatás után. - Csak még ennyi idő után is elszorul a torkom, ha a fiúkra gondolok... Na! Egyszóval Eddy Roxtont nem ismerem, én viszont a rendelkezésére állok, ha érdekli valami. Nincs kedve kitolni a képét hozzám? - Ezer örömmel - mondtam -, akár most is. - Én is így értettem - dörmögte. - Jöjjön a kínai temetőig. Végig a Rizal Avenue-n. A harmadik keresztezés balra, 210. Mire felocsúdhattam volna, letette a kagylót. Nekidőltem a fülke falának, és addig maradtam ott gondolataimba merülve, míg egy fiatal, miniszoknyás hölgy hatalmas csattanással be nem vágta maga mögött az ajtót. Leintettem egy taxit, és be- 231 mondtam Roxton címét. S amíg a taxi hangos tül-köléssel fúrta magát előre a Bonifacio Drive forgatagában, meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Lassan-lassan kezdett testet ölteni valami: egy halvány gyanú, hogy miért akarnak kinyírni. S ahogy erre rájöttem, azt is kezdtem sejteni, hogy kinek állhatok az útjában. Háromnegyed órai fárasztó autókázás után végre kikötöttünk Roxton háza előtt. Kiszálltam, fizettem, aztán meglepetten elfüttyentettem magam. Hangja után ítélve nem ilyennek képzeltem az öreg csataló kéglijét. Roxton háza a múlt századi angol kertvárosok hangulatát idézte. Vörös téglák - talán egyenesen Angliából hozatták őket -, gondosan nyesett sövények; precízen kavicsozott utak, s a viktoriánus stílusban épült ház a szigetország legszebb, legkon-szolidáltabb éveire emlékeztettek. A kétszintes épület ablakai tárva várták a beözönlő napsugarakat; az ablakokban színes virágok köszöntötték az érkezőt. Jelen esetben engem. Odasétáltam a kovácsoltvas kapuhoz, és megrángattam a csengő zsinórját. Halk bugás támadt a levegőben, aztán a kerítés futónövényei közül megszólalt az ismerős hang: - Nyomja meg a kilincset, és befelé! Feltételezve, hogy rejtett kamera segítségével lát is, nemcsak hall, tisztelegtem a futónövényeknek, aztán úgy csináltam, ahogy mondta. Pár pillanat múlva már az épület kapuja előtt álltam, amely parancsszóra kinyílt előttem. Fehér kötényes filippinó lány állt velem szemben. - Mr. Roxton már várja - csicseregte valami földöntúli madár-angol nyelven, s keményített fehér köténye halkan ropogott,; ahogy Roxton fogadószobája felé vezetett. Roxton nagyjából olyan volt, amilyennek elképzeltem. Vörös képű, hatalmas bajusszal, amelyet a 232 legtekintélyesebb gyarmati őrmester is megirigyelhetett volna. Az orra alatt meredező tüskés szőrzet olyan párhuzamost alkotott a vállai vonalával, hogy ennél párhuzamosabb talán csak az elméleti geometriában létezik. A legalább száz négyzetméternyi könyvtárterem valamennyi falát és szegletét könyvek borították. Lexikonok, történeti művek, a legújabb és legnépszerűbb bestsellerekkel keverve. Roxton felpattant egy karosszékből, amikor beléptem, és kitárt karokkal sietett felém. - Az ördögbe is, ember, mért nem mondta, hogy maga az! Örömmel megszorította a kezem, én meg csak hápogni tudtam a meglepetéstől. - Izé... hogyhogy én? Nem hiszem... Megcsóválta a fejét, és az egyik polcra bökött. - Megnéztem a lexikonban. Nem LesHe L. Law-rence? Mert ha az, akkor maga csoda dolgokat csinált odaát Kínában, Burmában és Belső-Mongóliában. .. Annak idején sokat beszéltek magáról. Többször a halálhírét keltették, hogy a japánok elkapták, és élve megnyúzták. - Akinek a halálhírét keltik, sokáig él - mondtam bölcsen. - Úgy legyen! - biccentett, és hellyel kínált. -Remélem, még mindig szereti a whiskyt. Jó félóráig közömbös dolgokról csevegtünk, ha a háború egyáltalán eltűri a közömbös jelzőt. Felelevenítettük a világháborús hadszíntereket, és megállapítottuk, hogy sajnos még véletlenül sem találkozhattunk. Ő Pearl Harbornál vészelte át a nagy támadást, és csak aztán került a szigetvilágba. A háború befejezése után Angliába ment, és ott is nősült meg. Később a szíve visszahúzta a szigetekre, s itt, Manilában telepedett le a feleségével együtt. A ház és a berendezés is Mabel ízlését tükrözte. Kissé elcsuklott a hangja, amikor elmondta, 233 hogy Mabel lassan két éve, hogy a manilai temetőben nyugszik, ő pedig nem tesz mást, mint golfozik néhány ismerősével, és tanácsokat ad a fiának, Péter Roxtonnak, akire teljes egészében ráhagyta jól menő export-import irodáját. ¦ Export-import. Hm! A harmadik lórúgásszerü whiskyadagot ittuk már, amikor nagyot horkantott, és megpödörte a'. bajuszát. -Ennyit a múltról. Halljuk: mi szél hozta a Fülöp-szigetekre? Csakugyan könyvet akar írni a régi dolgokról? Legszívesebben őszintén elmondtam volna neki mindent, de valami féket tett a nyelvemre. Egyetlen kifejezés: export-import. Megittam a whiskymet, és eldöntöttem, hogy mit mondok el neki. Előbb csak nagyon keveset, aztán majd meglátjuk. ' - Egészen részletesen szeretnék írni azokról az időkről - kezdtem -, de... másképpen, mint ahogyan eddig írtak. r '{ -Másképpen? Igazság csak egy van! És az a miénk volt, és az is marad! - Nem erre gondoltam - tiltakoztam -, csak hát eddig... hogy is mondjam csak, globálisan írtak a háborúról. A hadmüveletekről, a jelenségek okairól és a többi. S ezek mögött valahogyan elsikkadt az ember. Az az ember, aki megjárta Iwo Jima poklát, aki felszabadította Burmát, aki alatt megolvadt a bazalt, és aki hidat épített a Kwai folyón. Én az emberről szeretnék írni. Összekulcsolta a kezét, és beleegyezőn biccentett. - Bölcs dolog. Mikor kezdte az anyaggyűjtést? - Őszintén szólva már a végén járok. Csak... én magam sohasem jártam a Fülöp-szigeteken. . Ezért... olyanoktól szedtem össze az anyagot, akik itt harcoltak. 234 -Kiktől?-. - Arra kértek, hogy egyelőre... ne hozzam nyilvánosságra a nevüket. - Pardon - mondta. - Természetesen igazuk van. Az enyémet azonban nyilvánosságra hozhatja, ha akarja. Nincs titkom senki előtt. Kissé szégyenkezve húztam ki a zsebemből apró jegyzettömbömet és golyóstollamat. - Akkor talán... - Conrad C. Roxton. Ezredesként szereltem le. Egy őrnaszád parancsnoka voltam. A Mary Loué. Amíg jegyeztem, újratöltötte a poharakat. - Mr. Roxton... - Tudja mit? Szólítson csak Conradnak. Legalább mi, öreg katonák ne játsszuk meg magunkat egymás előtt. Na, proszit! Mit akar tudni, cimbora? Elhatároztam, hogy félreteszem a körítést, és egyenesen belevágok a dolgok közepébe. .- Maga itt harcolt a szigeteken, Conrad... Ismeri a narrafát? Felkacagott, és újra töltött. - Hogy a pokolba ne ismerném! Hiszen errefelé csupa-csupa narra minden. Ez a szent • fájuk. Mindanao ki sem látszik a narraerdőkből. Persze azóta alaposan megritkították őket. Mostanság meg védetté nyilvánították, ha jól tudom. Korábban még én is kereskedtem vele. Első. osztályú bú-torfa. - Hallott arról valaha valamit, hogy... kerékpárküllőből fegyvert köszörült valaki, és... narrafa nyelet esztergált hozzá? Olyan lett, mint a maláji kris... csak egyenes, de nem kevésbé félelmetes fegyver. Az ablakhoz sétált, és kitekintett rajta. Visszafojtottam a lélegzetem, hiszen a válaszán múlott szinte minden. Lehet, hogy az életem is. Amikor visszafordult, elgondolkodó volt az arca, és szomorú a szeme. - Hallottam... És személyesen is ismertem valakit. Mit óhajt tudni, Leslie? - Mindent, ami ezzel a fegyverrel kapcsolatos. Visszacsüccsent a székébe, és ivott egy adagot. - Hát... őszintén szólva nem sok, amit tudok. Amikor a japánok megszállták a szigeteket, fogolytábort létesítettek Mindanaón. Zömében amerikaiakat őriztek a táborban, de angolokat és... alighanem új-zélandiakat is. A japán futárok, akik kapcsolatot tartottak a tábor és az egyes helyőrségi posztok között, kerékpárral közlekedtek. Furcsa, mi? Biciklivel a dzsungelben. Csakhogy autóval lehetetlen volt az esős évszakban megközelíteni a tábort, a lovak pedig nem bírták a szúnyogokat. Valami szúnyog- vagy bögölyféle jégre tette valamennyit. Maga bizonyára többet tud róla, hiszen a lexikon szerint bogarász lett magából, vagy mi a csoda, igaz ez? - Igaz. Entomológus. - Furcsa ízlésre vall. No de mindegy. Egyszóval 1 ezek a kerékpáros fickók naponta kerekeztek a * tábor és a katonai posztok között: hozták-vitték a parancsokat. Történt aztán, hogy... már nem is tudom pontosan, mikor, lázadás tört ki a foglyok között. Az őrség persze hamar leverte a zendülést... néhányuknak azonban sikerült kereket oldani. Bevették magukat a mindanaói dzsungelbe, s attól a perctől kezdve pokol lett a japán összekötők élete. A mindanaói bennszülöttek is segítették a szökevényeket, mivel a japánok betörtek a falvaikba, és elrabolták az élelmüket... A mieink meg el-elkap-tak egy-egy japán biciklist, elvágták a torkát, a kerékpárt pedig magukkal vitték. Szerény hadizsákmány ugyan, de azért hasznos. Újabb, minden eddiginél erősebb fény gyulladt a fejemben. Éreztem, hogy a zsinór vége megindul] a kezemben, és a gombolyag magától gombolyodik| lefelé. ; - A tönkrement kerékpárok küllőiből halálos; 236 fegyvert csináltak. Valaki kireszelte, valaki nyelet esztergált hozzá, és máris kész volt a világ legfélel-mesebb fegyvere... De ez még nem minden. Ivott, sóhajtott és folytatta: - Valamelyik bennszülött odaát Mindanaón megtanította őket, hogyan kell úgy eldobni a fegyvert, hogy ötven méterről is halálos legyen. S ettől a naptól kezdve csak nagyobb csoportokban merészkedtek ki a japánok a táborból, hiszen a kerékpáros küldönc szinte sohasem ért célba. Volt egy ismerősöm, mondhatnám gyermekkori barátom, aki ugyancsak megszökött annak idején, és akitől mindezt tudom. Frem százados, Iowából... Majdnem felkiáltottam a meglepetéstől. Frem!... - Frem századost megölték a japánok. A kezükbe került, és... lefejezték. Ahogy az már náluk szokásban volt. - Frem... - próbálkoztam. - Mintha mostanában is hallottam volna ezt a nevet. - Alighanem az öccse lehet... Ő is itt maradt a háború után. Nem tartom vele a kapcsolatot. Volt valami a hangjában, ami arra figyelmeztetett, hogy ne beszéljek Fremről. Nekem azonban beszélnem kellett róla, mindenáron. - Érdekes! Az ember azt hinné, hogy a régi idők harcosai összejárnak. Nálunk Londonban vannak klubok... Összeszorította a száját, és elutasító mozdulatot tett. - A háború más. Bizonyos közös érdekek elnyomhatják a negatív emberi tulajdonságokat. Ha a nagy veszély megszűnik, mindenkiből kibújik régi, elfelejtett énje. - Ezt hogy érti? Elfintorította az arcát, és láttam rajta, csak a jól neveltség tartja vissza, hogy rám ne förmedjen. - Nézze... Nem tartom velük a kapcsolatot, és kész. Régebben megpróbáltam. Frem... nem tisz- 237 tességes üzletember. Olyan eszközökhöz folyamodik, amelyek... az én fogalmaim szerint nélkülözik az alapvető emberi tisztességet. Róla különben nem óhajtok beszélni. Úgy hiszem, Frem üzletének semmi köze sincs a háborúhoz. Aztán felpattant, és lehullott róla valami páncélféle vagy lepel, ami eddig borította. - Orcátlan, mocskos fickó! - kiáltotta, és az asztalra vágott. - Meggyalázza a bátyja emlékét... Összeáll a zsiványokkal, és... - Elfulladt a hangja, nyakához kapott, és meglazította a nyakkendőjét. - Semmi kapcsolatot nem tartok vele! Egyszer... egyszer... megpróbált rávenni, hogy ugorjak bele egy piszkos ügybe. Volt pofája felajánlani, hogy... Eh! - Miről volt szó? - kérdeztem, és ugrásra készen álltam, hogy ha kell, a segítségére siessek. Olyan vörös volt a képe, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban megütheti a guta. - Kábítószerről. Mákot kellett volna termelni, meg mit tudom én, micsodát! Én és a kábítószer! - Összeveszett vele? - Enyhe kifejezés! - hörögte, és vérben forgott a szeme, - Kirúgtam a nyavalyást! A lába sem érte a földet... De árulja el végre, mi az isten csodájának érdekli magát annyira ez a disznó. Haboztam, aztán előjöttem a farbával: - Tulajdonképpen nem is ő érdekel, hanem Me-lotti. -Davide Melotti? - Ő. Újra az ablakhoz lépett, kinézett szépen gondozott kertjére, dobolt néhányat az üvegen, s amikor visszafordult, úgy állt a bajusza, mintha fel akarna nyársaim vele. - Mondja, ember... egészen biztos maga abban, hogy könyvet akar írni a háborúról? r Talán. Egyszer lehet, hogy megteszem. - De nem mostanában? 238 - Hát... aligha. ' - Akkor maga nem is Leslie L. Lawrence? - Dehogynem. A többi stimmel. Összehúzta a szemöldökét, és lecsüccsent velem szemben. - Most is... izé... dolgozik? Nem szívesen tettem, de ismét kénytelen voltam becsapni. Vagy ki tudja? Lehet, hogy valóban ott folytattam, ahol Burmában abbahagytam? - Igen. - Ez annyit jelent, hogy maga még mindig aktív? - Annyit. - Hogy jutott el hozzám? - Kinéztem a nevét a telefonkönyvből - mondtam őszintén. Vártam, hogy ordítani kezd, és esetleg engem is kirúg, mint Fremet, hiszen az égvilágon semmi nem kényszeríthette arra, hogy bármit is elmondjon abból, amire kíváncsi voltam. Ehelyett azonban katonásan meghajtotta a fejét, és mindkét kezét lefektette a dohányzóasztalra. - Rendelkezzék velem, Mr. Lawrence. Újra katona volt, az amerikai hadsereg ezredese. - Köszönöm, uram - mondtam én is katonásan, majdhogynem tisztelegtem is hozzá. - Elsősorban Melotti érdekelne. - Melotti meghalt - mondta. - Úgy tudom... gyilkosság áldozata lett. - Jól tudja - mondtam. - És azt is tudja, mivel gyilkolták meg? . - Honnan tudnám? - Egy kerékpárküllőből köszörült fegyverrel, melynek narrafából esztergálták a nyelét. Rám meredt, és másodpercekig szólni sem tudott a felindulástól. Amikor végre megszólalt, még mindig remegett a hangja: - Úristen! Tehát... ezért... - Szeretném megtudni, ki tette. És azt is, hogy van-e valami összefüggés a múlt és a jelen között. 239 - Úgy érti, hogy... talán olyasvalaki ölte meg, aki velük volt akkoriban? Aki meglépett a fogolytáborból? - A jelek ilyesmire utalnak. - Benyúltam a zsebembe, és kihúztam azt a fényképet, amit Paz-Marin felejtett nálam, s amely a halott Melotti válláról készült. - Emlékezteti ez valamire, Con- rad? Elvette, megnézegette, aztán visszaejtette az asztalra. - Semmire. Mi ez? ¦ ¦ - A halott Melotti válla. Valaki belekarcolta ezt a... - Jézusom! - pattant fel. -Ez egy narrafa! - Az bizony - bólintottam. - És a törzsén... A szemben álló könyvespolchoz rohant, kotorászni kezdett a könyvek között, olyan vadul, hogy néhány hangos puffanással a szőnyegre hullott. Amikor visszaügetett, jókora nagyító csillogott a kezében. Ismét felkapta a fényképet, és a nagyító alá lökte. - Úristen! Tényleg egy narra... Mi az ördögöt akar ez jelenteni? - Alighanem emlékeztető. Valamire, ami régen történt... és aminek a közepében ott volt Melotti is. -Is? - Mások is. Aztán egy Fox nevű embert is megöltek. Neki is rávésték a fát a vállára. - Ennek van valami az oldalán - rikkantott fel, és egészen ráhajolt a nagyítóra. - írás!... Valamit ráírtak a fára! - Van valami elképzelése, hogy mit? Úgy nézett rám, mintha azzal gyanúsítanám, hogy ö is benne van a buliban. - Nekem? Hogyan lenne? De... - De? - Látja? Mintha betűk lennének. Egy, kettő... öt sor. Talán valami... Régen a kalózok, ha elásták a kincseiket, megjelölték a helyet, és... gondolja, hogy ostobaság amire gondolok? - Nem tudom - mondtam őszintén. - Várjon csak - húzta össze a szemöldökét. - Öt -sor... ez lehet öt n*év is. Melotti, Fox... Várakozva nézett rám, de nem reagáltam. Pedig folytathattam volna, hogy Frem, Gray és Daniels. .. - Hogy ment az üzlete Melottinak? - Alighanem egészen jól. Legalábbis nem lehettek problémái. - És mostanában... a gazdasági visszaesés idején? Értetlenül rázta meg a fejét. - Az export-importban nem volt jelentős visszaesés. .. és a mezőgazdaságban sem. Az ipart érintette ugyan a recesszió, de errefelé a bedolgozóipar adja a termelés zömét, és az, mint tudja, roppant rugalmas. Előbb inget varrtak odahaza, most meg tranzisztort bütykölnek. Szerencsére a Fülöp-szigeteket elkerülte a gazdasági krach. - Akkor mivel magyarázza, hogy Melotti tönkrement? Őszinte csodálkozás ült a szemében. - Kinyiffant volna? Mármint anyagilag... Hogy az ördögbe? - Ezt kérdezem én is. Azonkívül Fox is tönkrement. - Fox? - Az a másik fickó, akit ugyancsak narrafába fúrt küllővel öltek meg. - Nekitis... export-importja volt? - Tudomásom szerint nem. Cukornádültetvényei voltak valahol Mindanaón. - Hihetetlennek tűnik - mondta, és megsimogatta a bajuszát. - Errefelé olyan ritka a csőd, mint a jegesmedve. - Mondok két nevet: Gray ésDaniels... - Gray? Nem ismertem ilyet. L>e a másik... az a Daniels... Alighanem találkoztam vele. Magas, szőke, kék szemű fickó. Mintha Melottival együtt 241 f jöttek volna egyszer a klubba. Alighanem váltottunk is néhány, szót. Kiittam a whiskym maradékát, és felálltam. Megtudtam mindent," amit megtudhattam. - Sokat segített, Conrad - mondtam, és búcsúzóul kezet nyújtottam neki. - Ha valaha fény derül erre a piszkos ügyre... jórészt magának köszönhetem. Megszorította a kezem hosszasan, katonásan. - Csak azt tettem, amit tennem kellett. Ha valaki rohadt volt köztünk... vagy rohadttá lett... kapja meg, amit megérdemel. Ezzel mindazoknak tartozunk, akik ott maradtak Iwo Jimán... Kisiettem az udvarra, és mielőtt becsuktam volna a kaput, visszanéztem. A teraszon állt, és katonásan tisztelgett. Tisztelgésre emeltem én is a kezem, s aztán még ugyanazzal a mozdulattal intettem egy taxinak, amely éppen ekkor kanyarodott be az utcába. Az ajtó kinyílt, én beszálltam, s be akartam mondani a címet. Valaki azonban megelőzött. Valaki, aki pisztolyt nyomott az oldalamba, majd egy émelyítőén édeskés folyadékkal átitatott rongyot dugott az orrom alá. Utolsó erőmmel megpróbáltam feltépni a kocsi ajtaját, de nem sikerült. Sikerült viszont végre igazán jól kialudnom magam. 58. Arra ébredtem, hogy pokolian fáj a fejem, és poko-lian szomjas vagyok. Megmozdítottam a karom: megmozdult. Megmozdítottam a lábam: megmozdult. Felültem, és kinyitottam a szemem. Szépen berendezett nappali szobában ültem egy kereveten ruhástul, a cipőmet azonban lehúzta va- 242 laki. A gyapjútakaró, amivel betakartak, kellemes illatot árasztott, s az ablakon beáradó napsugarak vidám hangulatot kölcsönöztek a szobának. Visszaestem az ágyra, újra felültem, majd ismét visszaestem. így ment jó darabig, míg végre annyira összeszedtem magam, hogy ülve maradtam. Gondosan végigtekintettem a terepen, de nem láttam semmit, ami mozog. Láttam viszont egy kancsó limonádéfélét, karnyújtásnyira tőlem. Odatornáztam magam az asztalkához, és nem törődve vele, mérget iszom-e, vagy nektárt, lehajtottam két telipohárral. Öt perc múlva egészen tűrhetően éreztem magam. Kinéztem az ablakon: sehol rácsok, kutyák vagy őrök. Óriási, beláthatatlan kert vagy inkább mező közepén helyezkedett el az épület, amelyben voltam. Kár - gondoltam -, jobban szeretem a fákat, a bokrokat, mint a sztyeppét. Főleg, ha meg akarok lógni valahonnan... Ittam még egy pohárral, felhúztam a zoknimat, a cipőmet, és ökölbe szorított kezemmel nagyot csaptam a levegőbe. Az ajtóhoz ballagtam, és megpróbáltam a kilincset. Kotyogott, lötyögött, de nem nyílott. Ráztam rajta néhányat, aztán rugdosni kezdtem. - Hé! - ordítottam ki a folyosóra. - Mi lesz a reggelimmel? Odakinn csoszogás támadt, kulcs zörrent, majd elfordult a zárban. Az ajtó kinyílott, s két megtermett gorilla kíséretében vékony, karcsú, csinos arcú fiatalember lépett be az ajtón. Esküdni mertem volna rá, hogy még sohasem láttam életemben. 243 59. Összefonta két karját a mellén, és udvariasan biccentett. - Hogy van? - A körülményekhez képest jól - mondtam az igazságnak megfelelően. - Nem világosítana fel, hogy mi az ördög ez az egész? Mielőtt válaszolt volna, hátrafordult, és ismeretlen nyelven mondott valamit két kísérőjének. A gorillák bólintottak, és eltűntek a folyosón. - Nem ülnénk le? - javasolta. Leültünk, s amíg kényelembe helyezte magát, volt időm alaposan végignézni. Húszas évein alig túllépett fiatalember volt, enyhén mandulavágású szemekkel, szénfekete szembogárral. Félig európai, félig keleti ruhát hordott: széles, fekete övből és madármintás selyemkabátból álló öltözéke nem mutatott semmiféle sajátos nemzeti jelleget. Kitűnően beszélt angolul, ahogy csak azok beszélnek, akik előkelő angol főiskolán folytatták tanulmányaikat. Finoman erezett, keskeny keze enyhén megremegett, amikor két fehér kabátos inas fordult be az ajtón tálcával a kezében. A gorillák ott sündörögtek mögöttük, s egyetlen futó pillantásommal felfedeztem a hónuk alá rejtett nehéz pisztolyt. - Szeretném, ha velem reggelizne - mondta, miközben az inasok lerakták elénk a tálcákat. - Közben akár el is beszélgethetünk. Csendben ettük meg az első tojást, s már a másodiknál tartottunk, amikor megtörte a csendet: - Bizonyára csodálkozik a történteken, Mr. Lawrence... Leütöttem a tojásom tetejét, és nekiálltam kikanalazni. - Ó, dehogy! - mondtam aztán könnyedén. -Cirka negyedévenként elrabolnak. Már megszoktam. Apropó, sós vízben főzik a tojást, és tesznek bele curryt is? 244 Árnyék futott végig az arcán. Űgy látszik, meg is sértődhetett, mert egyetlen szót sem szólt, amíg be nem fejeztük a reggelit, és az inasok le nem szedték az asztalt. Amikor kitöltötték a zöldes teát, hátradőlt a székében, és szemembe mélyesztette szénfekete szemét.^ - Ön talán tréfának tartja mindazt, Mr. Lawrence, ami történt, de biztosíthatom, hogy egyáltalán nem az. - Én pedig biztosíthatom önt... Mr... izé, hogy egyáltalán nem tartom tréfának. Az emberrablás nem vicc. És a következményei sem. - Ahmed a nevem. Reméltem, hogy nem rezzent meg az arcom, és áruló láng sem gyulladt a szememben. Ahmed! - Még mindig nem adott választ arra, hogy miért kaptak el. Megtudhatnám végre... Felemelte a kezét, mire elharaptam a mondatot. Volt valami egészen fenséges és egészen patologikus a mozdulatában. Egy próféta és egy angol lord keveredett össze benne úgy, hogy talán csak maga Allah tudta volna szétgubancolni. - Mr. Lawrence... Ön néhány nappal ezelőtt Los Angelesből repült Manilába. Igaz? - Eddig igen. - Úgy hírlik, a gépen megismerkedett valakivel. .. - Hogyhogy úgy hírlik? > - A madarak csiripelik. Szeretnénk egy kicsit többet tudni erről az ismeretségről. Megkevertem a teámat, és eltoltam magamtól a cukortartót. Előrehajoltam, és nem túl udvariasan a mellének szegeztem a mutatöujjamat. - Ön Angliában tanult, Mr. Ahmed? Meghökkent, és mielőtt meggondolhatta volna magát, már ki is csúszott a száján a válasz: - Igen... de miért?... Elégedetten dőltem hátra. 245 - Akkor alighanem szerzett némi ismereteket az angol viselkedési normákról, Mr. Ahmed. Se szó, se beszéd elkábítanak, elrabolnak, megetet velem három lágy tojást, közben hallgat, mint a kuka, és elvárja, hogy válaszoljak minden kérdésére. Ön mit tenne az én helyemben? Megrándult az arca, és láttam rajta, hogy elönti a düh. Nemigen szokhatta meg, hogy ellentmondjanak neki. Remegett a szája széle, és őszintén szólva kicsit megijedtem, hogy nem lőttem-e túl a célon. Óriási erővel fegyelmezte magát, aztán csendesen így szólt: - Lehet. Lehetséges, hogy az európai normáknak nem mindenben felelek meg... De én gyűlölöm magukat... Európát. Gyűlölöm! % - Tudja, kire emlékeztet, Ahmed? - kérdeztem ügyet sem vetve fenyegető arckifejezésére. - Nemo kapitányra. És a fenenagy gyűlöletére. Aki... - Elég! - mondta metszőn, és felemelte a karját. - Ha nem válaszol, megöletem! - Akkor a büdös életben nem kapja meg a gyémántjait, Ahmed! Sem maga, sem pedig a harcostársai Mindanaón... Arra mérget vehet! * Ami ezután történt, igazán megrémített. Ahmed felemelkedett, ívben meghajolt a teste, és hátrazuhant, mintha golyó találta volna. Én is felugrottam, de mielőtt bármit is tehettem volna, a hátam mögött ülő gorilla előrántotta a revolverét, és a halántékomhoz nyomta. Úgy megmerevedtem, mint egy pantomim nagyjelenetében a kővé változott királylány. A másik gorilla akkorát ordított, hogy megremegtek a falak. Ahmed ekkor már a földön fetren-gett, s hab verte ki a száját. Ökleit összezárta, körmei mélyen bedolgozták magukat a tenyerébe. Az epilepsziás roham szép és klasszikus esete volt, amit láttam. 246 I Kivágódott az ajtó, néhányan beszaladtak rajta, letérdeltek a fiú mellé, valaki mintha injekciót adott volna neki, kurta kiáltások harsantak, de a pisztoly milliméternyíre sem távolodott el a fejemtől. Nem volt kellemes érzés, annyit mondhatok. Negyedórába tellett, mire Ahmed magához tért. - Elnézést kérek az iménti jelenetért - mondta fáradtan, és szinte már-már barátságosan rám mosolygott. - De... bizonyára hallott arról, hogy az igazi kiválasztottak valamennyien epilepsziásak voltak... Nagy Sándor, Néró... Hitler... - Hitler csak szimpla őrült volt - mondtam. -Azonkívül mire van maga kiválasztva? - Izmaelita vagyok - mondta. - Na és? - Mit tud maga rólunk?... - Nem sokat - mondtam. - Nincs kedvem magyarázkodni - suttogta fáradtan, és megtörölgette a homlokát egy fehér selyemkendővel. - Legyen elég annyi, hogy a Próféta bennünket választott ki a nagy feladatra.., Arra, hogy legyőzzük a hitetleneket, és megteremtsük az iszlám világot. Allah uralkodni fog a kontinensek felett! Sajnáltam, hogy valóban csak igen keveset tudtam az izmaelitákról. Tudtam, hogy léteznek, és hogy alighanem a világ leggazdagabb emberei. Valami felrémlett az izmaeliták sejkjéről, a dúsgazdag Aga kánról, de aligha tudtam volna mit kezdeni vele. Vártam hát, hogy folytassa, amit elkezdett. - Szükségünk van a gyémántokra. Adomány a mindanaói testvérek számára... Úgyis tudja, mire kell! Fegyverre és robbanószerre. Győznie kell az iszlám forradalomnak a Fülöp-szigeteken is! Gondolkodtam, gondolkodtam, és egyre borúsabbnak tűnt a jövőrn. Hacsak nem sikerül átejtenem. - Oké - mondtam. - Kérdezzen. - Már kérdeztem. 247 • - Tehát a repülőgépen... Alighanem találkoztam az önök... hm... emberével... -És? ¦¦ -Őszintén szólva nem elegyedtünk beszédbe... mert hallgatott, mint a csuka. - Ez nem igaz! - csapott le rám. - Tanúk vannak ra, hogy maguk együtt ittak! Bravó! - gondoltam. - Egy null a javamra. Akkorára nyitottam a szemem,' mint egy lencsi-baba. - Dehogy ittam vele! Csak ült mellettem, és hallgatott. - Maga őrült! - mondta, és kisfiús öklével verni kezdte az asztalt. - Üvölteni fog a fájdalomtól, és úgyis kiköp mindent... Ne adja nekem itt az idiótát! - Pedig higgye él, fel sem libbentette a csadorját. Nagyobb meglepetést, mint az övén, ritkán láttam emberi arcon. - Maga... kiről beszél? - Hát... a maguk emberéről, nem? A csadorban. Tudtommal a mozlim nők hordanak csadort! -Pokolba a csadoros nőjével! A másikról beszéljen! A férfiról, a szőke bajuszosról... Most én adtam a meglepettet. - Azt akarja bemesélni nekem, hogy... Ez lehetetlen! Hát nem maguk nyírták ki azt a férfit? A csadoros nő! Ő volt. Ismét megtörölte a homlokát a fehér selyemkendővel. - Ide figyeljen, Lawrence! - kezdte óriási türelemmel. - Semmi közünk a nőhöz. A férfi volt a mi emberünk... Világos? - Hihetetlen! - nyögtem, és tátva felejtettem a szám. -Egyszerűen hihetetlen... Akkor ki volt az a nő a csadorban? - Majd maga elmondja! - De hát... honnan az ördögből?... Meg voltam győződve róla, hogy a maguk keze van a dologban. ' 248 -Kiké? - Hát a mindanaói muzulmán felkelőké. Gúnyosan elmosolyodott, és elégedetten karba tette a kezét. - Most aztán besétált a csapdámba Mr. Lawrence. Csúnyán besétált. És még az a hír járja, hogy ön... - Hogy én? - Valami szuperfigura volt a háborúban. Hiába, az önök ideje lejárt. -Milyen csapdába sétáltam bele? - kérdeztem látszólag idegesen. - Nézze csak - kezdte magyarázni, és kisimultak szenvedő vonásai. - Maga két dolgot is elárult nekem. Először is, hogy tud a gyémántokról, másodszor pedig, hogy tudta: a repülőgépen van az emberünk. Jobb lesz, ha mindent elmond. Ez az egyetlen módja annak... Jelentőségteljesen elhallgatott, én meg vártam egy kicsit, hátha folytatja. Nem folytatta. - Minek? - Annak, hogy könnyű halállal múljék el ebből a világból. Bár ön pogány, de azért talán Allah megkönyörül magán, és... talán beengedi a mennybe. - Én inkább itt szeretnék maradni, ha lehet -mondtam. Áhítatosan megsimogatta az állat, és megcsóválta a fejét. - Mindig értetlenné tesz és felbosszant ez az élethez való makacs ragaszkodás. Az előbb láthatta, hogy a halál árnyékában élek... Nincs is okom félni tőle. Aki nap nap után találkozik vele, megbékél a jelenlétével, és ugyanúgy magához tartozónak érzi, mint bármelyik testrészét. A halálnak csak a gondolata az, ami elborzaszt, maga a halál megnyugvást és békét ad. Utána pedig az "örökkévaló boldogságot... Apropó... Ha úgy gondolja, halála előtt megtérhet. Bár... kényszeríteni nem fogom. - Majd meggondolom - biztosítottam. - És... mit kell tennem, hogy gyors halálom legyen? - Elmondani a teljes igazságot. - Úgy legyen - mondtam, pedig mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy elmondjam neki. Mármint az igazságot. Amit mellesleg szólva még én sem ismertem. Mondanom azért mégiscsak kellett valamit, ezért elhatároztam, hogy elmondok annyit, amennyit jónak látok. Aztán kijövök az ásszal, és megpróbálok kimászni a csapdából. Hátha sikerül. - Oké! - mondtam. - Elmondom, amit tudok. Aztán majd elbeszélgetünk a halálról és a túlvilágról. Rendben? - Rendben - mondta megkönnyebbült mosoly- lyal. - Fontos megbízatással érkeztem Manilába -kezdtem. - Meg kellett vásárolnom egy lepkegyüj-j temcnyt... illetve csak kellett volna. Időközbeni ugyanis az állítólagos tulajdonost megölték. - Kicsodát? - M előttit. Ismeri? Tudtam ugyan, hogy mit fog válaszolni, mégis meglepett túlságosan is heves reakciója. Az asztal sarkába kapaszkodott, és sápadtan meredt rám. - Melotti... lepkegyüjteményt akart eladni ma-' gának? - Ahogy mondja. Csakhogy kinyírta valaki. Erről persze a gépen még mit sem tudtam. Egyszóval az egyik szomszédom egy szőke bajuszú férfi volt, a másik egy csadoros nő. Pontosabban a nő lilt középen, a bajuszos mellett. - A bajuszosnál volt egy fekete táska. - Úgy van. - Mi történt vele? - A férfival vagy a táskával? - Mindkettővel. 250 - A férfit megölték. - De előtte még önök összebarátkoztak! - Ez azért erős túlzás. A maguk embere, úgy látszik, nem nagyon bízott Allah kegyelmében, és ugyanúgy nem óhajthatta átlépni a siralom völgyének a kapuját, mint én, mert... hogy is mondjam, eléggé be volt csinálva, amikor elkapott bennünket egy vihar odafenn. - Ne gúnyolódjék... főleg a vallásomon ne, mert... - Jól van, nem gúnyolódom - intettem le -, egyáltalán nem áll szándékomban, csak az igazságot mondom. Meg volt rémülve a fickó... olyannyira, hogy meghívott egy italra. Rá, úgy látszik, nem vonatkozott a szesztilalom. - Nem tartozott közénk - mondta komoran -, egyszerű ügynök volt, aki feladatot hajtott végre. Azon kívül, csak a lelke épülése miatt mondom, utazás közben nincs tiltva az alkohol fogyasztása. A Korán megengedi. - Kösz. Ittunk két italt, aztán visszament a helyére. A csadoros nő mellé. - Honnan tudja, hogy nő volt? - Láttam a kezét. - És a táska? A szőke bajuszú táskája? - Mindvégig magánál tartotta. Egy pillanatra sem vált meg tőle. - Mikor fedezte fel, hogy megölték? - Reggel. Amikor a repülőgép leszállt. - A táskája? - Fogalmam sincs róla, hogy nála volt-e vagy sem. Képzelheti, mit éreztem, amikor észrevettem, hogy a fickó halott. És nem is akárhogyan. Egy narrafa nyélbe vert kerékpár küllővel szúrták agyon. Maga a táskára figyelt volna a helyemben? Eleresztette a füle mellett a kérdést. - Mi lett a csadoros nővel? - Eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Természetesen nem említettem, hogy Paz-Marin 251 megtalálta a csadort a WC-ben, és azt sem, hogy a halott összecserélte a táskánkat, és valószínűleg ezért kellett meghalnia. Hadd higgye csak, hogy rájuk is vadászik valaki! Eltöprengett a hallottakon, és megcsóválta a fejét. - Nem tetszik nekem valami. - Önnek csak valami? Nekem ez az egész nem tetszik. Többek között az sem, hogy itt vagyok. - Azt mondják, magának ugyanolyan táskája volt. - Lehetséges. - Esetleg össze is cserélhették. - De nem cseréltük. - Ezt maga mondja. - És ön is tudja. Ha idehoztak, nyilván a szobámat már átkutatták a bungalóban. Es nyilván megtalálták a táskámat is. És benne az én holmijaimat... Fogadok, hogy semmi nem odavalót sem találtak benne. - Nem lehet, hogy maga eltüntette azt a táskát? - Ugyan mikor? Leszálltam a gépről, és alig sétáltam ki a nemzetközi területről, máris sikerült a levegőbe repítenem fél Manilát. Feltehetően tud a robbanásról. - Tudok. Előrehajoltam, és a szemébe néztem. - Ide figyeljen, Mr. Ahmed! Engem nem érdekelnek a maguk ügyei, mégis szeretnék adni magának egy tanácsot. Felhúzta a szemöldökét, de nem szólt, hogy kíváncsi-e a mondandómra, vagy sem. Én meg folytattam : - Miért nem a csadoros nő után erednek? Úgy eltűnt, mint aranyhal a klozetlefolyóban. Miért akarja mindenáron bemesélni magának, hogy én állok a maguk gyémántjai mögött? Egyszerűen nem értem a logikáját! - A csadorost is keressük... de kötelességünk 252 minden nyomot megvizsgálni. Hihetetlen, ahogy eltűnt az a táska... Továbbá maga az előbb elköpte magát. Tud a gyémántokról, pedig nem szabadna tudnia. Ez pedig annyit jelent, hogy kinyitotta a táskát. Hiába is tagadja. Megcsóváltam a fejem, és felvettem egy szilvát a tálról. Gondosan kiszedtem a magját, és hangsúlyozott lasáúsággal megettem. Még egy szilváért nyúltam, de elkapta előlem a tálat. - Beszéljen, mert... mert... Elcsuklott a hangja, s a gorilla aggódva kapta fel a fejét mögötte. - Nyugi — mondtam, és visszahúztam a kezem. - Arról, hogy a táskában gyémántok voltak, maga beszélt, nem én. - Maga említette először! Ne akarjon átverni! - Lehet, hogy én említettem először... csakhogy én nem azokra a gyémántokra gondoltam. Elcsuklott a hangja, és nyögésbe fulladt. - Hanem? - Azokra, amelyek a tigrisek nyakán lógnak. Elsápadt, és a szemei visszaestek az üregükbe. Egy csinos, jól ápolt halálfej nézett velem farkasszemet. - Maga... maga..: honnan tud erről? - Roppant egyszerű - mondtam. - A cirkuszosoktól. Ne feledje, a szomszédaim. Az utóbbi időben történt egy s más arrafelé, ami arra késztette Palaczkyt, hogy elbeszélgessen velem. Többek között arról, hogy maguk felgyújtották a sátrukat Szingapúrban! - Ezerszer különbet vehettek volna! - Nekik is felajánlotta volna, hogy felvehetik az iszlámot a haláluk előtt? ^ - Ostobaság! Mi nem ölünk magáért az ölesért. És ön is megúszhatna, ha nem tudna túl sokat. - Majd meglátjuk - mondtam. - Apropó! Van valami elképzelése arról, hogy ki ölte meg Melottit? - És ha van? 253 - Ha jól sejtem, Melotti bizonyos mértékig az önök embere is volt. Hiszen a gyémántokat neki kellett volna átadni. Miért nem Melotti gyilkosa után kutat? Nyilván ugyanazok ölték meg a maga futárát a gépen, akik Melottit, és akik engem is el akartak tenni láb alól. - Magát miért? - Talán azt hitték, hogy én is maguk közé tartozom. Felpattant, és járkálni kezdett a szobában. A két gorilla, mintha teniszpartit nézne, fejével követté minden mozdulatát. - Nézze, Lawrence... mi pontosan tudjuk, hogy ön kicsoda. Hogy az ENSZ különböző szerveinek dolgozik, az Interpólnak, és hogy néha a saját szakállára is beszáll egy-egy kalandba. Nem tudjuk, hogy ki akasztotta magát a nyakunkba. Talán az Antiterrorista Bizottság? - Biztosíthatom, hogy nem - mondtam az igazságnak megfelelően. - Mindegy. Akárhogy van is, magának el kell tűnnie. Akár elvitte a gyémántjainkat, akár nem. Mi Marcos diktatúrája ellen harcolunk, ha kell, a terror eszközeivel. Ölünk és robbantunk, amíg az iszlám át nem veszi az uralmat a szigetek felett. Gondolom, önnek idegen és... visszataszító mindez. - Ahogy mondja. - Hát... ezért kell meghalnia. Azonkívül ön ismer engem. Sajnálom, Lawrence. Mit választ? - Mi között választhatok? - Hát, a könnyű halált illetően. Én a mérget ajánlanám... gyors, fájdalommentes. Fong! Készítsd el a mérget! A mögöttem ülő gorilla felemelkedett; hallottam, hogy üveg csendül, ahogy a poharakkal matatott. Éreztem, hogy folyik a verejték a hátamon; a szám kiszárad, mintha csepp víz nélkül ültem volna a Takla-Makán sivatag közepén déli egy és fél kettő között. 254 Űgy döntöttem, előjövök a nagy lappal. És vagy megütöm vele a bankot, vagy sem. Ha megütöm, elviszem az irhám, ha nem... Ez utóbbira egyelőre nem is mertem gondolni. A malájképű gorilla egyre csörömpölt, én pedig gyorsan beszélni kezdtem: - A táska már így is, úgy is elveszett. És el fogja veszíteni a többi gyémántját is. Ami ott lóg a tigrisek nyakán. - Aligha-mondta leereszkedő mosollyal. -Tudjuk, hogy a rendőrség hova vitette a tigriseket. Magam repülök Mindanaóra. -Alighanem hiába. Elhalt a mosoly az ajkán. - Hogyho"gy hiába? - Mert addigra már nem lesznek ott. Paz-Marin birtokában lesznek. - Maga blöfföl - mondta nyugtalanul. - Lehetséges - mondtam -, csakhogy ezt ön nem tudj a, eldönteni. - Átkozott csaló! - ordított rám, megfeledkezve izmaelita méltóságáról. - Rohadt hazardőr! Akkor is meg fogsz dögleni! Nem hiszek neked! - Ne higgyen, ha úgy tetszik. Én azért elmondom, amit el akarok mondani. Amikor megtudtam, hogy a gyémántok a tigrisek nyakán vannak... és arra gondoltam, hogy esetleg, mivel a cirkuszosok szomszédja vagyok, engem is bele akarnak keverni valamibe... valamint őszintén szólva egyáltalán nem kedvelem a maguk módszereit, úgy döntöttem, hogy... biztosítom az életemet. Ebben a nagy kavargásban ugyanis könnyen elveszítheti az ember. Mint egy esernyőt, nem gondolja? - Meg fog dögleni! - Hagytam egy kis levelecskét Paz-Marinnál. S ez a levél öt órával az eltűnésem után bontandó fel... Leírtam benne mindent. Hogy létezik egy bizonyos Ahmed, és hogy a gyémántok a tigrisek nyakán fityegnek. Rápillantottam az órámra, és látszólag nyugodtan hátradőltem a karosszékben. - Van még cirka egy óránk - mondtam. - Ha addig nem térek vissza a bungalómba, Paz-Marin felbontja a borítékot, és Mindanaóra repül. Mire maguk odaérnek, üres nyakörveket találnak a tigriseken. -Maga sátán! -Ugyan már! Csak elővigyázatos vagyok. A kérdés tehát feladatott, kedves Ahmed. Mi ér többet önnek: az életem vagy a gyémántjai? Karba tettem a kezem, és vártam. Másodperceken belül el kellett dőlnie, hogy életben maradok-e vagy sem. 60. Ahmed meglepően gyorsan döntött. Kirúgta maga alól a székét, és a malájképűre ordí- j tott: -Fong! Vedd kezelésbe a fickót. Nem kell a méreg! Öld meg, hogy megváltás legyen neki a túlvilág! A tiéd, Fong! És ha ki tudod szedni belőle, hol a táska... ősszel Mekkába küldelek! -Ide figyeljen! - kiáltottam a távozó Ahmedé után. - Kössünk egyezséget! Elmegyek Mindanaó-í ra és... - Mindanaóra én megyek! - kiáltotta vissza, és eszelős fényben égett a szeme. - Mire a zsaruk odaérnek, kezemben lesznek a gyémántok! Becsapódott az ajtó, és én egyedül maradtam Fonggal. A maláj előhúzta a pisztolyát, és lassan megindult felém. Egészen nagy kaliberű katonai fegyvere volt, és tudtam, ha csak egyetlen rossz mozdulatot teszek, darabokra tép a golyó. Feltartottam a kezem. Valahonnan távolról, évtizedek ködén át hallottam Szato, százados hangját: „Ha elszalasztottad a kedvező pillanatot, várj! Hátha jön egy másik. Ha nem jön, tévedtél... De többnyire jön. Akkor aztán ne habozz!" Fong odébb rúgta a karosszékemet úgy, hogy háttal álljon az ablaknak. Intett a pisztollyal, hogy üljek bele. Mi mást tehettem volna, mint hogy beleülök. Lenéztem a lábam alá, de nem volt szőnyeg, amit megránthattam volna, mint Melotti irodájában. Sőt semmi nem volt a közelemben, még egy váza sem, amit esetleg hozzávághattam volna. Levetette európai zakóját, de egyetlen percre se vette el rólam a fegyver csövét. Csak egy kék pety-tyes selyeming maradt rajta, s kidagadtak az ujja alól nem mindennapi izmai. Keskeny vágású szemét változatlanul rajtam tartva, szabad kezével hátranyúlt, és két barna, hosszúkás ládikát emelt fel egy lakkozott asztalkáról. A ládikákat a közte és a köztem álló dohányzóasztalra tette. Ekkor szólalt meg először mély, dörmögő hangon, meglepően jó angolsággal: .- Azt akarom, hogy beszélj, és te beszélni is fogsz. Fong azt akarja, hogy beszélj... Érted? Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy egyre gyorsabban ingatja busa, kopasz fejét, és ahogy gyöngyözni kezd a homloka a felindulástól. - En valamikor katona voltam... és... sok embert megöltem. Azt mondta a tisztem, hogy: Fong, ezt meg kell ölni! - én megöltem. Azt mondta a tiszt, hogy: Fong, ezt meg kell kínozni! - én megkínoztam. Még senki sem hallgatott, akit én megkínoztam. Most te hallgatsz, és én meg foglak kínozni... Aztán te beszélni fogsz. Még mindenki beszélt, akit én megkínoztam. Te is beszélni fogsz! Fekete szeme mélyen az enyémbe fúródott, és mint távoli hegycsúcsról hallottam a hangját : - Beszélni fogsz. Elmondod, hol a gyémánt. Én megkínozlak, és te beszélsz! 257 Emberfeletti erőfeszítéssel megpróbáltam úrrá lenni magamon. Végül, azt hiszem, sikerült, mivel szembogara összeszűkült, és kedvetlenül megrázta a fejét. - Nem tudsz ellenállni nekem. Sírni fogsz az életedért.. . Felpattantotta az egyik ládika fedelét, és föléje hajolt. - Régen, Malájföldön, ha valaki vétett a földesura ellen, .halálra ítélték. A földesúr elhívatta a kínai hóhért, hogy ölje meg a lázadót... Ölje meg, de mielőtt meghalna, ezerszer is átkozza el az anyját, amiért a világra hozta. Én tudok kínaiul, és-megvan a könyvem, a titkos könyv, a hóhérok könyve. Akarod látni? Nem válaszoltam. Egyre azt latolgattam, hogyan tudnék megmenekülni ennek az őrültnek a karmai közül. Ha kínozni akar, közelebb kell jönnie hozzám. És ha közelebb jön, minden megtörténhet. - Itt van... Réges-régi könyv. Látod benne az embert? Bármennyire nehezemre esett is, oda kellett pillantanom. Azonnal tudtam, milyen könyvről van szó, habár még sohasem láttam életemben. Liu Seng beszélt róla annak idején, amikor Sanghaj mellett egy árokban lapultunk, és vártuk, hogy elvonuljanak a Mandzsúriából átdobott japán csapatok. Míg ajapánokat figyeltük, Liu Seng a hóhérok könyvét ecsetelte, amely szerinte a Ming-korból származik. Elmondta, hogy ebből tanították meg a hóhérokat, akik a császári ház szolgálatában állottak. Az oldal, ahol Fong kinyitotta, egy emberi alakot ábrázolt, amelynek a teste telis-tele volt szúr- j kálva késekkel. Fülei, orra, ajka már hiányoztak, ¦< s a kések hegye arrafelé mutatott, amit a hóhér éppen levágni készült. Szép és tanulságos ábra volt. 258 61. Fong leejtette a könyvet a mögötte lévő asztalkára, és minden figyelmével felém fordult. Ismét felötlött bennem a gondolat, hogy elszalasztottam egy kínálkozó alkalmat, hiszen amíg a könyvet mutogatta, talán kibillenthettem volna az egyensúlyából. A revolver csöve azonban megbénított. A maláj arcán derűs öröm csillant meg, amikor rövid matatás után megtalálta, amit keresett. S mintha csak azt játszottuk volna, hogy ki kell találnom, mit rejteget háta mögé dugott kezében, elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Te bátor ember vagy... Lawrence. Éppen ezért a közepesen kezdem. Gyáva embernél a kisebbel szoktam kezdeni. Először a felső karodba szúrok... ott van a Yie-pont, a vállad alatt. Nem fog fájni, és ha okos vagy, belátod, hogy el kell mondanod, hol vannak a gyémántok... Látod? Előveszem a kést... Ne mozdulj, mert lelőlek! Nem kötözlek a székhez, mert öt perc múlva úgyis megbénulsz. A gerincedbe szúrok, és nem tudsz többé megmozdulni. Fong nagy mestere a szúrásnak. Figyeld csak! Megvillant valami a kezében, és felém suhant. Nem éreztem fájdalmat, mégis felordítottam. Fong keze ellipszist írt le, kikerülte feléje vágó öklömet, elsuhant az arcom előtt; aztán mintha bolha csípett volna a vállamba. Éreztem, hogy bal kezem elerőt-lenedve zuhan mellém a székre. Megpróbáltam felemelni, de nem tudtam. - Ez a Yie-pont volt - mondta vigyorogva, és leheletnyit hátrébb lépett, hogy elégedetten megszemlélhesse a művét. - Ugye, nem fáj? És alig látszik. Tudod, mennyi ideig kell gyakorolni, hogy eljuthass idáig? Volt, aki húsz év alatt sem tanulta meg. Pedig roppant egyszerű... Ide nézz! Ismét megvillant a penge, s a bolhacsípés megismétlődött. Közel a hónom aljához, az oldalamat érte a szúrás. 259 - Ehhez a szúráshoz nagy-nagy ügyesség kell -mondta, és összeráncolta a homlokát. - Nagy-nagy ügyesség. Ha csak egy icipicit is tévedek, a verőérbe szaladhat a penge. Akkor aztán mindketten rosszul jártunk, Mr. Lawrence. Te meghalsz, legalább félórával előbb, mint kellene, és még a szenvedés örömét sem ismered meg... Én pedig nem tudom meg tőled, hol a táska a gyémánttal. Akkor aztán nem mehetek Mekkába, pedig Ahmed űr megígérte... Kétségbeesett kísérleteket tettem, hogy kiszabadítsam magam. Elhatároztam, ha még egyszer kézzelfogható közelségbe kerül, megpróbálom gyomron rúgni. Elvégre nem várhatom tétlenül, hogy szitává lyuggat! Fong azonban mestere volt a szakmájának. Nemcsak szúrni tudott, hanem a vesémbe is látott. Úgy olvasott a gondolataimban, mint a nyitott könyvben. A karomat nézte, elmélázott egy kicsit, aztán szomorkásán megingatta a fejét. - Te most azt gondolod, hogy én gonosz ember vagyok, és meg kellene szabadítani tőlem a világot. Tévedsz, Mr. Lawrence... Én csak azt akarom, hogy engedelmeskedj Ahmed úr akaratának, és add« vissza a gyémántokat. Ha megtetted, elteszem a szerszámokat. Ott a pohár a méreggel. Azonnal megihatod. Gyors és könnyű halálod lesz... Ha megmondod, hol a gyémánt, nem szúrlak meg többé. . Alighogy kimondta, ismét megvillant a keze, és közvetlenül a térdem alatt csípett belém abolha. Éreztem, hogy elerőtlenedik a lábam, és remegni kezd, mintha fél lábon próbáltam volna megmászni a Mount Everestet. - Nem szabad butaságokra gondolnod - mondta, és újra csak megingatta a fejét. - Nem szabad arra gondolnod, hogy megrúgod Fongot... Most már nem is tudod... Akarod a mérget? Ha megmondod, hol a táska, megkönnyebbülsz. Megiha- 260 tod, és kész. Fong többé nem fog bántani. Ha nem mondod meg... fájni fog! Nagyon fog fájni... Megkeresem a Csang-pontot, és szúrok. Megmondod, hol a táska? hallgattam, hallgattam a duruzsolását, és csak ekkor tudatosodott bennem, hogy alighanem végleg elveszítettem a játszmát. Végre, annyi év után emberemre akadtam. Mert tisztában voltam vele, hogy Fong nem közönséges gorilla, hanem maga Kelet, minden titkával és csodájával együtt. Es könyöríelenségével. Eljött értem, hogy magával vigyen a túlvilágra. Tudtam, hogy még néhány szúrás, és örökre megszűntem létezni. Azt is tudtam, hogy bármit tennék is, Fong maradna felül. Talán még akkor is, ha eltűnne a fegyver a kezéből. Hiszen még akkor is megmaradna az agyában mindaz a tudás és hatalom, amit a keleti ember évezredek alatt felhalmozott, és aminek csak a töredékét sikerült megismernem. Fong volt az erősebb, a hatalmasabb, a tapasztaltabb. Ismét mosolygott, és ismét szúrt. Nem éreztem pontosan, hogy hova. Csak azt éreztem, hogy iszonyú fájdalom tölt el; minden porcikám ég, mintha atommáglyák gyulladtak volna a sejtjeimben, és elborított a fájdalom vörös köde. - Ez a Csang-pont volt. A kicsi és a múló fájdalom pontja. Mondd meg, hol a gyémánt, Lawrence! Ha, megmondod, megihatod a mérget... Ha nem... A Yüe a hosszú és a nagy fájdalom pontja. Akinek megsértik a Yüe-pontját... nem lesz többé férfi. A fájdalom úgy rázza éjszakánként, hogy a halált szólongatja, hívja, hogy mentse meg a szenvedésektől. Ha nem mondod meg, eltalálom a Yüe-ponto-dat! Elveszett, minden elveszett! - dobolt a fülemben a félelem, és most gondoltam először rá, hogy meg kellene mondanom, hova tettem a táskát! Hátha megkegyelmeznek... hátha... 261 Fpng ismét a háta mögötti dobozban kotorászott, és biztos voltam benne, hogy másodpercek múlva szúrni fog. Halk nyögésféle hagyta el a számat : úgy bukott ki rajta, mint egy kanalnyi vér. De Fong most az egyszer nem látszott, hogy észrevette volna. Nyilván maga sem hitte, hogy ilyen gyorsan megtörtem, mert elmélyült arccal válogatott szerszámai között. Bosszúsan összehúzta a szemöldökét, látszott rajta: nem találja, amit keres. A revolver csöve tizedmásodpercre fordult csak el tőlem, mégis azonnal cselekedtem. Épen maradt kezemet előrenyújtva igyekeztem elkapni a karját. S már-már el is értem, amikor megbénított lábam beleakadt az előttem,álló asztalkába. Fong felpillantott, félrelépett, és egyetlen rúgással levert a lábamról. - Még mindig nem késő - duruzsolta, és úgy magasodott fölém, mint egy világítótorony. - Ha megmondod, hol a gyémánt... Ott a pohár a méreggel, és... A következő percek olyannak tűntek, mintha nem is én lettem volna az események középpontjában. Mintha csak mások elbeszéléséből tudnám, hogy mi történt. Pedig ott peregtek a képek a szemem előtt, és talán azért tűnik annyira hihetetlen- | nek és valószínűtlennek minden, mert nem voltam 1 tevékeny részese az eseményeknek. Csak tűrtem, hogy keresztülgázoljanak rajtam, mint az útra tévedt csigán az úthenger. Fong keze ismét megvillant, s valami felüvöltött bennem, hogy eltalálja a Yüerpontomat. A nagy és hosszú fájdalom pontját.. Fong keze újra megvillant, aztán egyszerre csak 1 megindult a szoba. Mintha földrengés tört volna 1 ránk: üveg csörrent, asztal zuhant, képek mozog- | tak, imbolyogtak a falon. Az ablak hatalmas csat- I tanással kivágódott, s á nyomában lehulló üvegeső ' közepette hatalmas fekete árnyék suhant át a levegőn. 262 A kép hihetetlenül kiélesedett, és én mindent láttam. Olyan élesen, ahogy a valóságban sohasem látja az ember. Láttam, hogy Joe, a fekete erőművész átsuhan a fejem felett, mögötte darabokra omlik az ablak, s a vállára tapadt függönydarabok angyalszárnyakként lebegnek felette. Fong felkapta a fejét, s keskeny szemét még jobban összerántva az ablak felé figyelt. Mozdulata, amellyel el akarta találni a Yüe-pontomat, megtört. Verejtékcseppek gördültek le a homlokán, s hör-gésszerű, furcsa kiáltás bukott ki a száján. Aztán a kiáltással együtt meglendült a keze, s a repülő fekete angyal felé vágta a gyilkos szerszámot. A következő pillanatban megperdült, és mire visszafordult, már kezében volt a pisztolya is. Harsány kiáltást hallottam közvetlenül a fülem mellett. Joe elterült a földön: vér fröcskölte tele az arcom. A maláj lefelé fordította a pisztoly csövét: egyenesen az éppen feltápászkodni készülő Joe fejének. Sunyi vigyor ült ki az arcára, ahogy meg akarta húzni a ravaszt. Kiáltani szerettem volna, figyelmeztetni az erőművészt, de nem jött ki normális hang a torkomon, , A lövés elcsattant, s én kétségbeesetten lehullottam a padlóra. Esés közben előbb az asztalra zuhantam, s az asztal sarka keményen a tarkómnak ütődött. Újra éreztem a rettenetes fájdalmat... aztán valami mást is. Éreztem, hogy bénult karomba és lábamba visszatér az erő... Fel akartam állni, de Fong felém vágott. Elzuhantam, de esés közben belekapaszkodtam, és el nem engedtem volna a világ minden kincséért sem. Ki tudná megmondani, mennyi idő alatt játszódhatott le mindez? Talán két-három másodperc kellett hozzá: nekem azonban egy örökkévalóságnak tűnt. Főleg addig, amíg meg nem győződtem róla, hogy élek. Nem értettem, hogy mi történt, azt azonban éreztem, hogy a lövés nem engem ért. Fong gúnyos arcán ekkor már értetlen rémület ült: hitetlenül bámult a kezére, amelyben nem volt többé fegyver. Kezére, amelyen nem volt többé ujj. Óriási erőfeszítéssel feltérdeltem, és az ablak felé néztem. A széttört üveglapok között, óvatosan meghajolva, ekkor bújtak be a Le Fever nővérek. Mindkettőjük kezében pisztoly füstölgött, s ahogy egyre közelebb jöttek, és divatosan vágott és lakkozott körmükre esett a tekintetem, egy csadoros nő jutott az eszembe, s egy repülőgép a Csendes-óceán fölött. Aztán hatalmas sikoltással berepült az ablakon Barbara del Sol, alias Katzenbach kisasszony, és amikor már-már éppen feltápászkodtam volna, sikoltozva rám vetette magát. Hátradőltem, és esés közben újra csak bevertem a fejem a dohányzóasztalba. Hogy milyen pontomat találta el az asztal sarka, fogalmam sem volt róla, mindenesetre úgy elájultam, mint a pinty. 62. Amikor magamhoz tértem, olyan volt minden, mint egy abszurd, fekete komédia: hullákkal, vérrel, méreggel és késekkel kistafírozva. A Le Fever nővérek az ablak alatt álltak: elegánsan manikűrözött kezükben füstölgött a revolver. Nyugodtan és szenvtelenül beszélgettek, mintha csak egy Ionesco-darab nagyjelenetéből léptek volna ki. - Bravó, Glory! - Kösz, Melody! - Azért kicsit lejjebb kellett volna, Glory. - Tudod jól, Melody, hogy nem vagyok formában. - Legalább négy ujját lőtted el, Glory. - Vagy te, Melody. 264 - Világosan láttam, hogy te voltál. - Lehetséges. Talán kissé alább tartottam, mint kellett volna. Ekkor vettem csak észre, hogy már Vu is és Palaczky is idebenn szoronganak. Palaczky Joe fölé hajolt, és a kínai segítségével igyekezett feltámogatni. A néger fejéből ömlött a vér: tenyerét a fülére szorította, és fájdalmasan nyögdécselt. Leráztam magamról Barbarát, és odabotorkáltam hozzá. Palaczky utat adott. Joe fölé hajoltam, és majdhogynem mellé estem. Ronda volt a képe, mint minden arc és fej, amelynek a felületét revolvergolyó szántotta végig. Azt is láttam azonban, hogy nem súlyos a sebe. Palaczky feltámogatta az erőművészt, akinek már arra is volt ereje, hogy elvigyorodjék. -Hello, Leslie! Mozgalmas volt a napja, mi? Úgy vigyorgott, hogy majd rosszul lettem tőle. Vu halkan, fenyegetően megköszörülte a torkát. - Hát... ismét találkoztunk, Fong. Tudtam, hogy előbb-utóbb találkozni fogunk. Csak éppen nem sejtettem, hogy a Fülöp-szigeteken. Elhagytad őseid hitét, Fong? A maláj megvonaglott. - Mi közöd hozzá? Te talán nem árultad el? Cirkuszba mentél, és. az embereknek mutogatod magad. Te, aki Shilaj kolostorának a büszkesége voltál! - A kolostor nincs többé, és ezt te is tudod jól... Cirkuszba mentem, de csak a kést dobálom, a lelke-met nem. Soha nem ölök embert, Fong... Soha! A maláj megvonta a vállát. - A te dolgod! Én eladtam az istenemet, és újat választottam magamnak. Ez meg az én dolgom. - Ismered a kolostor szabályzatát, Fong? A maláj kiköpött. - Ha nincs kolostor, nincs szabályzat sem. 265 - Eskü alatt fogadtad, hogy a tudásodat nem fordítod emberek ellen, Fong. A titkos pontok tudományát csak gyógyításra szabad használni. Megfogadtad, ugye, Fong? - Ha nincs már kolostor, nem ér semmit a fogadalom sem! - Csakhogy mi vagyunk. Én és még néhányan... A szabályzat azt mondja, hogy aki a titkos pontok tudományát embertársai ellen fordítja, öíessék meg. Meg kell halnod, Fong! A maláj szemében megcsillant a rémület. - Te megörültéi! Hát nem érted... hogy... nincs már kolostor és... A Le Fever nővérek dermedten álltak. Mivel egyetlen szót sem értettek kínaiul, fogalmuk sem volt, miről folyhat a vita. Tanácstalanul rám bámultak, de megráztam a fejem. Pedig értettem minden szót, hogyne értettem volna. - A kolostor nevében végre kell hajtanom az ítéletet, Fong - mondta Vu, és meghajtotta a fejét. - Kérlek, ne ellenkezz. Fong arcán végigömlött a fájdalom. Ép kezével csonka kézfejét szorította. - Meg... akarsz].. ölni? - Meg kell öljelek. A Ying-pontodon. - Kegyelmezz! Hiszen valaha egyetlen cellában éltünk. A legjobb barátok voltunk, Vu. A legjobb barátok... Ekkor észrevettem valamit, amit Vunak is észre kellett volna vennie. Fong áthelyezte a súlypontját, készen arra, hogy felugorjék. - Lehet, hogy tévedtem, Vu - mondta Fong, és ismét kicsit odébb csusszant a széken. - Lehet, hogy... de ha nincs kolostor... elveszítettem a talajt a lábam alól. - Gondolnod kellett volna az őseidre! - Hibáztam, Vu. Én... Maga alá húzta a lábát, majd elrúgta magát a 266 padlótól. Egyetlen hatalmas ugrással az asztalkánál termett, és felragadta róla a méregpoharat. Vunak ezerszer is módjában lett volna megakadályozni, mégsem tette. A Le Fever nővérek egyszerre emelték fel a pisztolyukat. Ekkor én is felpattantam, és amennyire csak elgyötört testemtől tellett, közéjük és Fong közé vetettem magam. Fong felkapta a poharat, és óriási, fájdalmas nyögéssel, szinte egy hajtásra leöntötte a tartalmát. Vu hozzá lépett, és szinte gyengéden megfogta a könyökét. Az óriás a kis kínaira mosolygott, és visszazökkent a karosszékbe. - Most már minden rendben, Vu... És nagyon köszönöm. És kérlek... égess papírpénzt az emlékemre. Nagyon köszönöm, Vu... • Ami ezután következett, nem szükséges leírnom. Fong meghalt, Vu ott térdelt felette, és siratta. A Le Fever nővérek pedig az ablak alatt álltak, és az egészből nem értettek egy árva szót sem. Aki nem élt Keleten, azt hiszem, soha nem is fogja megérteni, mi történt. 63. Fong a földön feküdt, Vu lefogta a szemét. A Le Fever nővérek tanácstalanul bámultak egymásra. Palaczky és Barbara vizes törülközőt tekertek Joe fejére, majd Barbara engem vett kezelésbe, amikor nyílt az ajtó... s azt hittem, káprázik a szemem. Az ajtóban ugyanis Ahmed állt, mégpedig nem is akárhogyan. Dereka köré kötél tekeredett, s amikor belépett, bánatos volt a szeme, mint az őzgidának, aki beleesett a tigriscsapdába. Palaczky az ajtó felé nézett.* - Teresa? Ahmed mögött feltűnt az asszony, amint a foglyára csavarodó kötél végét tartotta. 267 - Jól vagy? - Ühüm. Elkaptam a fickót. - Nehéz volt? - Nekem? Füttyentettem, megállt, mire rádobtam a lasszót. Lóra nehezebb. - A többiek? - Megmondtam nekik, ha nem maradnak veszteg, elvágom a főnökük torkát. Hát veszteg maradtak. - Hol vannak most? - Miké őrzi őket. Palaczky teátrális mozdulattal Ahmed felé muta-; tott. - Mr. Lawrence... engedje meg, hogy a Dél Csillaga cirkusz nevében átnyújtsam önnek ezt a fickót, akivel különben még nekünk is lenne egy kis elszá-molnivalónk. Az ön ügye azonban alighanem fontosabb, mint a miénk. Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogyan jutottak a nyomomba, és egyáltalán miért. Az idő azonban sürgetett. Gyengéden lefejtettem magamról Barba-ra-Hertie simogató kezét, és megkértem Vut, hogy takarja le a halottat. Takaratlan halott rossz jel a háznál. Ahmed komoran bámult rám, láthatóan felkészült a legrosszabbra is. Éjfeketc szemében gyűlölet iz-zott. Éreztem, inkább darabokra szaggattatná magát, mintsem bármit is feladjon az elveiből. Töprengtem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálom átejteni. - Milán - mondtam Palaczkyhoz fordulva -, megkérhetném, hogy hagyjanak magunkra bennünket. .. - Kiket? - ámuft el a főcirkuszos. - Ahmedet és engem. Kelletlen fintor ült ki az arcára. - Muszáj? 268 -Alighanem. Barbara átkarolta a nyakam, és magához szorított. - Leslie... én úgy féltelek tőle. Ez az ember maga az ördög. Te nem ismered.<. Szingapúrban ugyanis..; Újra csak leszedtem a karját a nyakamról. - Kösz, hogy aggódsz értem, de... Van egy kis megbeszélnivalóm Ahmed úrral. Alighanem tökéletesen félreértették a helyzetet. Barbara-Hertie-nek kitágult a szeme, és szólni sem tudott a meghökkenéstől. Vu volt az első, aki elindult az ajtó felé, mögötte Palaczky és Teresa. Joe ekkor már vigyorogni is tudott, s amikor a többiek után ment, rám kacsintott. Meg voltak győződve róla, hogy megölöm'Ahmedet. Pedig szabadon akartam engedni. 64. A Le Fever nővérek toporogtak egy kicsit, aztán egyszerre tüntették el a fegyvereiket. - Az ablakon, Glory? - Arra egyszerűbb, Melody. Átmásztak-az üvegek között, és mintha csak tudtomra akarták volna adni, hogy nem értenek egyet az eljárásommal, nem néztek vissza. Egyedül maradtam Ahmeddel. Odasétáltam a megboldogult Fong ládikáihoz, felpattantottam a nagyobbik tetejét, és belenéztem. Éles, tűhegyben végződő kések sorakoztak selyemágyba süllyesztve egymás mellett. Kisebbek, nagyobbak, vékonyabbak, vastagabbak. Némelyikkel vágni lehetett, némelyikkel szúrni. Kiválasztottam egy hosszabb vékonyabbat és piszkálni kezdtem vele a körmöm. Látszólag elmé-lyülten csináltam, miközben léptem egyet-egyet 269 , ' • Ahmed felé. Szemem sarkából láttam, hogy a főter-rorista lélegzet-visszafojtva lesi minden mozdulatomat. Arcán rángatóztak az izmok, és a feneketlen gyűlöletet mintha félelem váltotta volna fel. Mit tagadjam, kissé megijedtem, hogy ismét rohamot kap, ezért hozzá léptem, hogy elvágjam a kötelékét. Felsikóltott, és amennyire a kötél engedte, hátraugrott. A kés kisiklott a kezemből, és belefutott az öklébe. Rémülten térdre rogyott előttem, és felém nyújtotta összekötözött karját. - Ne! Ne! Öljön meg, de ne kínozzon! Kedvem lett volna ugyan megtudakolni, hogy miért nem akarja megismerni a megkínzattatás édességét, mielőtt bejut Allah mennyországába, de nem akartam gúnyolódni. Legfőképpen azért nem, mert sejtettem: nem ő az, aki ki akar nyírni. Annyi köze van a narrafa nyelü küllőkhöz, mint jómagámnak. - Álljon fel! - mondtam mogorván, és megfogtam a kötelét, hogy felrántsam. - Nem akarom bántani. Most már ügyesebb voltam, mint az előbb. A kötél a földre csusszant. -Üljön le! A székhez tántorgott, és belehuppant. Keskeny, fekete szakállal keretezett arcába kezdett visszatérni a vér. Úgy nézett rám, mintha hipnotizálnám, pedig j eszem ágában sem volt. Ellenkezőleg. Azt akartam, hogy minden kényszer nélkül döntsön áz ajánlatomról, amelyet tenni szándékoztam. - Miért akart megöletni? - Mert ellopta a gyémántjaimat... A felkelők gyémántját. Bűnhődnie kell akárhogyan is! Nem tetszett nekem, hogy jövő időt használ, de nem törődhettem kicsiségekkel. Szükségem volt rá és a felkelőire. 270 - Ide figyeljen - mondtam. - Szeretnék üzletet kötni magával. -Üzletet? Velem? - Magával. - És... hogyan? - Mindjárt elmondom. Először is... sajnálom, hogy meghalt a gorillája. Nem én tehetek róla. - Allah paradicsomába jutott - mondta áhítato-san, minden sajnálat nélkül. - Másodszor, szeretném biztosítani róla, hogy nem én loptam el a gyémántjukat. Nem érdekelnek a gyémántjaik, sem maguk... Valóban egy lepkegyűjteményt jöttem megvásárolni. - Bizonyítékunk van rá... hogy a gépen megismerkedett az emberünkkel. - Na és aztán? Fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda, és mi van a táskájában. - És ha nem mond igazat? - Honnan az ördögből tudtam volna? - Lehet Marcos ügynöke is. Maga sok mindenbe belemászik. - Ez sajnos igaz. Csakhogy most nem másztam bele semmibe... illetve a maga ügyébe nem. Nem én böktem le az emberüket. El tudja képzelni, hogy megölök valakit egy kerékpárküllővel? - Hát... nem is tudom... - Nem tudom, ki ölte meg, de van egy tippem. - A csadoros nő, mi? - Ahogy mondja. - Csakhogy én nem hiszek benne. Az.., aki megfigyelte magukat, nem látott csadoros nőt. Ehhez mit szól? - Máskor válasszon ügyesebb embereket. És ha biztosítékát adom, hogy valóban volt ott egy nő csadorban... aki álruhának használta a csadorját? -Ugyan hogyan? - Van a rendőrségen beépített emberük? Sértődötten csattant a hangja: - Mi köze hozzá? Gondolhatja, hogy ha lenne, sem árulnám el! 271 - Mert ha lenne - mondtam -, igen gyorsan be tudná bizonyítani, hogy igazat beszélek. Paz-Marin ugyanis megtalálta a csadort. - Hol? - kapta fel a fejét. - A WC tartályában. A mi kis csadorosunk megölte a maguk emberét, aztán megszabadult a csa-dortól, és kisétált a gépből. Természetesen leszállás után. Feltehetően a táskával együtt. - A fene egye meg! - szitkozódott. - Mi meg egyfolytában magát figyeltük. Az emberünk azt jelentette, hogy maga mellett nem ült senki. - Néha valóban nem - mondtam. - Aki a csador alatt rejtőzködött, elég gyakran változtatta a helyét. Maguk küldték a bombát? - Dehogyis küldtük! - emelte fel a kezét. - Majd a falra kenődtünk, amikor felrobbant... Tegyük fel, hogy elhiszem magának, amit mond. Annál is inkább kénytelen vagyok vele, mert... valóban hiányzik az az átkozott táska. Akkor viszont ki akarta a levegőbe repíteni magát? - Ez az, amit én sem tudok - mondtam sóhajtva. - Higgye el, valóban csak egy lepkegyűjteményt akartam megvásárolni. Davide Melottitól. - Azt hiszem, téved - mondta, és megrázta a fejét. - Melottinak soha nem volt gyűjteménye. Ha lett volna, már régen eladta volna. Szegény volt, mint a templom egere. - Melotti? - Hát persze. Mit gondol, miért vállalta, hogy segít becsempészni az országba a gyémántokat? Nem kis pénzt fizettünk volna neki! Legszívesebben felordítottam volna, és megszorongatom a kezét. Hiszen a legfontosabb dologra derült fény... vagy legalábbis majdnem a legfonto-sabbra! Arra, ami mind ez ideig összekavarta az ügyet, és amire képtelen voltam választ találni. - Igaz az... amit Paz-Marinról és arról a bizonyos levélről mondott? - Nem igaz! 272 Láttam rajta, legszívesebben felugrana, csak valahogy zavarta a kínzókés a kezemben. - Tehát blöff volt? ~Az. - Sejtettem - legyintett. - Mindenesetre ügyesen csinálta. - Igyekeztem. Tudja, ha az ember a között választhat, hogy egy maláj hóhér darabokra vagdalja, vagy valahogy megússza a dolgot, néha blöffölni is kell. Egyszerűen nem volt más választásom. - Tehát... a gyémántok még ott vannak a tigrisek nyakán? - Hacsak Paz-Marin meg nem találta őket. - És ha megtalálta? - Szerintem akkor is ott vannak. - Úgy gondolja? - Paz-Marin alighanem csak arra vár, hogy maguk megjelenjenek a tigrisek közelében. - Kezdem érteni, Mr. Lawrence. Ön fel akarja ajánlani, hogy visszaszerzi a gyémántokat... és átadja nekünk. Igaz? - Amint mondtam. Átadom maguknak. Karba tette a kezét, és gondolataiba merült. Ha nem az lett volna, aki, szimpatikus, kellemes modorú világfinak is gondolhattam volna. - És mit kér mindezért cserébe? - Igazán semmiséget. Néhány információt. Felkacagott: röviden, élesen. - Inkább a halál, mint hogy áruló legyek! Azt hiszi, nem látok át magán? Az első perctől tudtam, hogy Marcos elnök embere. Akárcsak az a kövér disznó: Paz-Marin. Nem, kedvesem, én soha nem leszek áruló! Igaz, félek a fizikai fájdalomtól, nem is tagadom, de árulásra még akkor se vetemednék, ha darabokra vagdalna, mint ahogy Fong majdnem megtette magával. És nagyon kár, hogy nem tette meg! Az ilyen mocskos figuráknak, mint maga, a pokolban a helyük! - Mielőtt felhergelné magát, állítsa le ezt az osto- 273 ba szöveget. Ki beszél itt árulásról? Semmi sem érdekel, ami a maguk kis bandájával kapcsolatos. Azt intézze el Marcos és Paz-Marin. Engem egészen más érdekel... Elképedve bámult az arcomba. - Más? Micsoda? - Mindanao. - Mindanao? - nézett a szemembe gyanakodva. - De hiszen... - Tudom, hogy maguk jól ismerik Mindanaót. I Azért is ajánlok üzletet maguknak... Vagy maga- I nak, Ahmed. - Rendben.- mondta mogorván. - Mit akar tudni? - Egy hely érdekel... ahol a világháborúban hadifogolytábor volt. Ahol a japánok amerikai katonákat őriztek. Van ilyen, igaz? - Lehetséges. - Ehhez a táborhoz közel... kell lennie egy falunak. .. ahol egy varázsló is élt annak idején. - Minden faluban van varázsló. - Tudom. Ezért lesz nehéz megtalálni. És ezért tudja ön megtalálni, Ahmed, és ezért nem tudom én. Ezért kínálom a gyémántokat cserébe az információért! - Folytassa! - Tehát: adva van egy falu, egy fogolytábor, egy varázsló és egy fa. -Fa? - Narrafa. -Nevetséges. Arrafelé minden csupa-csupa narra. - Azt gyanítom, hogy ez nem közönséges fa. Hogy milyen, nem tudom. Talán nagyobb, mint a többi, talán ágas-bogasabb. Ki tudja? - Hm! - mondta. - És ha én megadom a kért információkat, de... Paz-Marin közben elcsípi a gyémántjaimat? Felhúztam a vállam, és széttártam a karom. 274 - Ez benne a rizikó, kedves Ahmed. Rizikó nélkül nincs üzlet. Habozott egy pillanatig, aztán bólintott. - Rendben van. Megkapja a szükséges információkat. - Legkésőbb holnapra! - Maga megőrült! - csattant fel. - Tudja egyáltalán, hol van Mindanao? - Délen - mondtam. - Majdnem Indonéziánál. Ennek ellenére nem érdekelnek a távolságok! - De engem igen ¦- méltatlankodott. - El tudja képzelni, micsoda nehézségek árán lehet csak... -Vissza akarja szerezni a gyémántjait, vagy sem? - Rendben van - legyintett sóhajtva. - Holnap estére birtokában lesznek az információk... ha egyáltalán be tudom szerezni őket. Azt hiszi, olyan könnyű megtalálni egy fát százmillió más fa között, és egy falut... Eh! - Es még valamit - mondtam -, engem is el kell juttatnia Mindanaóra. - Ez aztán mindennek a teteje! És éppen én?!. - Paz-Marint nem kérhetem meg, hogy szöktessen ki saját kis veszíegzárából. - De ember!... Ez csak légi úton lehetséges, és... Rendben van, Mr. Lawrence. Holnap éjszaka eljuttatom Mindanaóra. Bátorkodom azonban felhívni a figyelmét, hogy a légteret Marcos ellenőrzi. Ha felfedezik a helikoptert, felszólítás nélkül odapörkölnek. Három helikopterünket szedték le az elmúlt évben... és egyetlen túlélő sem akadt. Még mindig ragaszkodik hozzá, hogy Mindanaóra re- Még mindig - mondtam. - Oké. Én megteszek minden tőlem telhetőt. Remélem, ön is. - Nem szoktam megszegni a szavam. Ha sikerül megtalálnom a gyémántokat, visszajuttatom önnek. Erre becsületszavamat adom. 275 Tudtam, hogy mit ígérek. És azt is, hogy á gyémántok már rég nincsenek a tigrisek nyakán. 65. Barbara bungalójában gyűltünk össze, mint rendesen. Vu söröket tornyozott az asztalra, és néhány percig más sem hallatszott, mint a nyíló dobozok halk csattanásai. Amikor leeresztettem vagy két dobozzal a torkomon, úgy éreztem, hogy visszatér belém az élet. Letéptem a turbánt a fejemről, és bedobtam a szemétládába. Barbara és Teresa Joe körül ügyködött; az erőművész nagyokat és zamatosakat káromkodott, ahogy jóddal kenegették a sebét. A késeket tartalmazó dobozokra és a hóhérkönyvre pillantottam, amiket hadizsákmányként hoztam magammal. Ahmed nem tiltakozott ellene: láthatóan semmi kedve sem volt hozzá, hogy megőrizze Fong hagyatékát. Jobban érdekelték a gj'é-mántok, mint a kések. A sör elfogyott, akárcsak a lelkierőm. S míg Vu újabb kartont cipelt elő, lassan-lassan a lelkierő is visszaköltözött belém. Legalábbis annyira, hogy megpróbálhattam gondolkodni. Barbara-Hertie az ölembe kuporodott, és nyakam köré fonta a karját. Kellemes és biztató póz volt, bár kicsit fáraszló. - Hogy akadtak a nyomomba? - kérdeztem szándékosan mogorván, miközben kinyitottam egy újabb dobozt. - Mi sem volt egyszerűbb - mondta Palaczky, és diadalittasan csillogott a szeme. - Magára álltunk, mint a zsaruk. - Rám? Hogy az ördögbe? Palaczky atyai mosollyal emelte rám sörösdobozát. - Vagy együtt élünk, vagy együtt halunk! Maga 276 nélkül olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Ha maga nem segít rajtunk... - Hé! Álljunk csak meg egy pillanatra! - emeltem fel tiltakozva a,kezem. - Roppant megtisztelő, hogy pásztorukká választottak... de szeretném tudni, milyen alapon. És főleg: mit várnak tőlem? Egyelőre nyakig ülök a kakában, és semmi esélyem sincs rá, hogy kimásszak belőle. - Ki fog mászni, Leslie! -mondta lelkesen Teresa. - Biztosan kimászik. - Kötve hiszem, hogy olyan gyorsan menne. - Nekünk van időnk - morogta Palaczky. - Nem sürget bennünket senki. Az állatainkat Paz-Marin eteti... - De hát mit akarnak tőlem? - Buktassa le Paz-Marint! Azt hittem, rosszul hallok. - Én? -..Egyedül csak maga képes rá. Hiszen maga profi! Felötlött valami gyanú bennem, pontosabban a Roxtonnal folytatott beszélgetés. - Maguk' hallgatóztak! - Hát persze. Ha nem tettük volna, maga már néhány órája alulról szagolná az ibolyát. Ami kétségkívül igaz volt. - És... hogy értik, hogy buktassam , le Paz-Marint? Palaczky hátradőlt a, székében, és behunyta a szemét. - Nézze, Mr. Lawrence... én nem vagyok nagyon okos ember. Egyszerű cirkuszos vagyok, mint itt valamennyien. Ebből élünk, és... soha nem követtünk el nagyobb disznóságot. Nem vagyunk angyalok. .. de bűnözők sem. Csak annyi vagányság van bennünk, amennyi a cirkuszhoz kell. Most pedig... belekeveredtünk valamibe, ami túlnő rajtunk. Valami disznóságba, amit nem érdemeltünk meg. Segítsen rajtunk! Annál is inkább, mivel kö- 277 zösek az érdekeink. Ez a disznó Paz-Marin be akar húzni bennünket a csőbe. Bennünket is és magát •is... Mi lenne, ha megölnénk? Akkorát ugrottam, hogy Barbara kizöttyent az ölemből. - Meg ne próbálják! Maguk őrültek! Valameny-nyiünket felkötnének! - Nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem ez lesz-c a vége így is... Csinálhatnánk valami jó kis balesetet. Esetleg egy narrafa nyélbe vert küllő is megtenné. Vu akár száz méterről is... -Hagyják abba... ez esztelenség! Maguk nem tudják, kicsoda Paz-Marin! - Ki lenne? Egy közönséges disznó zsaru! Hát ez volt az, amiben egyre jobban kételked-j tem! 66. - Egyszerűen nem tévesztettük szem elől - mondtál Palaczky, miután egyelőre sikerült lebeszélnem] őket, hogy kinyírják Paz-Marint. - Magára ragadtunk, mint a bogáncs a kutyára. És nem is hiába!] - Hát nem - mondtam némiképpen magamhozj térve. - Különben még meg sem köszöntem... - Ugyan. Nem ezért mondom. Vagy együtt sza-j badulunk meg innen, vagy sehogy. Egy csónakban! evezünk. Együtt jöttünk, együtt megyünk! Követ-j tük egészen addig a fickóig... Roxtonig. - Hogy az ördögbe?... - Miké felmászott a falon. Még a Westminsterre is felmászna. Mindent hallott, csak a felét elfelejtette, mire leért... De ez nem is fontos. Az a fontos, hogy láttuk, amint elrabolják magát. Persze először nem tudtuk, hogy elrabolják, azt hittük, csak taxi-zik egyet. Amikor aztán komolyra fordult a dolog, megtanácskoztuk, hogy mitévők legyünk. Egész éjjel ott dekkoltunk a közelében... Teresa és Joe visszajöttek a fegyverekért. 278 - Apropó - mondtam -, ha Paz-Marin megtudja... Honnan az ördögből szereztek stukkert? - Egy jó cirkuszosnak fel kell készülnie mindenre. Ha rám hallgatnak, a gyémántokat se a tigrisek nyakába kötöttük volna. De hát azt a hülyét... Ahmedet, vagy hogy hívják, nem lehetett lebeszélni róla. És az elmúlt éjszaka... vagyis két éjszakával ezelőtt... a Melotti export-importnál? Már akkor is a nyomomban voltak? Palaczky elfehéredett, és kerülte a tekintetemet. - Miről beszél? Dehogy... Illetve... akkor még nem. Csak tegnap este határoztuk el, hogy... Kezdett valami nem tetszeni, nagyon nem tetszeni. Talán az lett volna a legegyszerűbb, ha egyenesen megkérdezem tőlük, hogy két nappal ezelőtt azon a bizonyos éjszakán jártak-e a Melotti-cégnél, amikor Foxot megölték, de mégsem tettem fel a kérdést. Egy benső hang azt mondta ugyanis, hogy ne tegyem fel. - Ismerték Melottit? - tettem fel helyette egy másikat. - Személyesen nem - mondta Palaczky. - Legalábbis én nem. A többiek is tagadóan rázták a fejüket. - Volt valaha... Melotti irodájában? - Én soha - mondta a főcirkuszos. - Hiszen csak néhány napja kerültünk ide. - Azt sem tudom, hogy van-e irodája... - És maguk? - Soha - mondta Joe. Vu csak a fejét rázta. A Le Fever nővérek elnéztek a fejem felett, s hideg tekintetükben nem volt más, csak visszautasítás., __ \c- És te? - fordultam Barbarához. Ártatlanul nézett rám, mint a húsvéti bárány. - Én sem, édes. Mikor lettem volna? 279 Kiittam a maradék sört, és felálltam. - Hát akkor még egyszer kösz. Majd megpróbálok valahogyan kimászni a slamasztikából. Egyelőre az lesz a legjobb, ha kialszom magam. S bár Barbara leplezetlen kívánsággal menesztette szemét a szemembe, felálltam, és kisétáltam az ajtón. Árra ébredtem, hogy rádió szól a közelemben: Kinyitottam a szemem, aztán gyorsan be is csuktam. Azt hittem; álmodom. A rádió azonban tovább folytatta a zenét, így kénytelen voltam ismét kinyitni a szemem. Nem messze az ágyamtól Bob McKinley kapkodta a lábát a fél falat beborító, óriási tükör előtt, és valami olyasféle táncot járt, ami nagyon is hasonlított a nága fejvadászok „friss fej" táncához. Bob a fenekét rázta; kivicsorította barátságos lófogait; letérdelt; lehajolt; hátrahajtotta a fejét, és közben úgy hörgött, mintha a fogát húznák. Annyira megdöbbentett a dolog, hogy észre sem vettem, hogy figyel. „Bújj a karomba, édesem, bár nem hívott a fene sem" - énekelte rettentő hamisan, és átdugta fejét a hóna alatt. Csinált egy-két figurát, majd izzadságban fürdő arcát felém fordította. - Hogy tetszik, jóember? Felültem az ágyon, és megropogtaítam a derekam. - Megjárja. - Bocs, hogy a szobájában csinálom. De a/ enyémben nincs tükör. Pedig nagyon fontos, hogy az ember lássa magát. A tükörbe nézés az alapja az önszuggesztiónak. ' - Hm! -mondtam. -Mintha már a régi görögök is feltalálták volna. Emlékszem valakire, aki addig nézte magát a folyóban, amíg reménytelenül beleszeretett saját magába. 280 - Na ja - mondta. - Csakhogy ő nem sékelt. Mit szól ehhez a figurához? Ugrott egyet, ugrott kettőt, s olyasmiket csinált, amit egy tarantellapók csípte középkorú mosónő csinált volna tükör nélkül is. - Príma! - mondtam. - Ügyes. - Na ugye. Nem akar kajálni valamit? Hoztam egy jó adaggal - mondta, és két derékcsavarás között az asztalra mutatott. - Ott van a tálcán. Legszívesebben megöleltem volna, ha el tudtam volna kapni. Mivel hálám ilyeténképpen való kifejezése egyelőre reménytelennek tűnt, az asztalhoz osontam, és befaltam mindent, amit csak hozott, pedig alighanem két személyre kérhette a reggelit. Amikor befejeztem, ittam két konzervsört, és úgy éreztem: ismét visszaköltözik belém a tetterő, amely már-már végleg más lakóhelyet keresett magának. - Feketét?- kérdezte, és rám villantotta kapafogait. -.Kérek. Eltűnt a szobájában, majd néhány pillanat múlva gőzölgő csészével tért vissza. - Nem akarja rendbe szedni magát? Én addig még táncolgatok egy kicsit... Negyedóra múlva megborotválkozva, megfü-rödve hevertem vele szemben a kereveten. Csinált még két-három figurát, aztán kikapcsolta a rádiót. - Nem akar velem beszélgetni? - kérdezte mintegy mellékesen. - Mást sem akarok jobban - mondtam őszintén. - Akkor ne vesztegessük az időt. Hol volt az éjszaka? - Nem járt a nyomomban? - kérdeztem vissza. - Akartam, de aztán meggondoltam magam. Láttam, hogy a cirkuszosok magára ragadtak. - És... mit csinált, amíg mi távol voltunk? - Hát... őszintén szólva nyugtalankodtam. És szemrehányásokat tettem magamnak, hogy miért 281 nem mentem maga után. Látom... ismét problémái voltak. Mintha több kék folt lenne a képén, mint korábban. - Már nem számolom őket - mondtam lemon-, dóan. - Szeretnék kérdezni valamit. - Csak tessék. - Tegnapelőtt éjjel... amikor látogatást tettem a Melotti export-importnál, és maga követett... kit látott bemenni az irodába? - Hiszen egyszer már elmondtam! - Jó lenne, ha még egyszer beszélnénk róla. - Ahogy óhajtja. Először is magát... illetve nem is láttam, csak tudtam, hogy oda megy. - Honnan ? - Követtem a Melótti-üzletházig. Maga bement a kapun... még szerencse, hogy nem zárta be. Ezután bementem én is... Akkor már tudtam, hogy hol keressem. - Tudta, hogy benn vagyok Melotti irodájában? - Hát persze. Hova máshova ment volna? - Miért jött utánam, Bob... úgy értem, hogy be az irodába? Hiszen lent is megvárhatott volna. Habozott egy kicsit, aztán megvonta a vállát. - Őszintén szólva nem tudom. Talán azt akartam, hogy tudja, ott vagyok. Ha esetleg segítségre lenne szüksége... miegymás. Aztán azt sem tudtam, hogy nem várja-e odafenn valaki. Csúnyán megjárhatta volna, ha csapdába csalják. - Hm! És azután? - Először is nem találtam magát. Csak arra gondolhattam, hogy a másik szobában gunnyaszt. Feleslegesnek tartottam beszédbe elegyedni magával. Később is megmagyarázhatom, mit keresek ott -erre gondoltam. - Aha! Azután? - Hát... észrevettem a halottat: - Meglepődött? - Naná! Gondolom, maga is, mi? - Hozzányúlt? 282 - Csak zsebkendővel. - Ezt hogy érti? - Elővettem a zsebkendőmet, miután megállapítottam, hogy a fickót megölték. Méghozzá azzal a szörnyű fegyverrel, és őszintén szólva azt hittem, hogy maga volt. -Miért, az istenért?! - Nem tudom. Talán mert más aligha lehetett. A fickó még szinte élt, amikor odamentem hozzá. Legfeljebb öt perce lehetett halott. Csak maga ölhette meg! - Ez még nem magyarázat arra, hogy miért törölte le az ujjlenyomatokat a narranyélről. - Nem akartam, hogy... megtalálják rajta a magáét. - Még ez sem magyarázat! Ekkor váratlanul kifakadt. Felugrott, és járkálni kezdett a szobában. Egyszeriben eltűnt az arcáról a kisfiús mosoly, és keserű vonások bújtak elő a szája körül. - Nézze... én elvből elítélek mindenfajta gyilkosságot és erőszakot. De ami sok, az sok! Higgye el, jó az emberismeretem... Magában megbízom, Les-lie. Tudom, hogy mindketten sakkfigufák vagyunk egy olyan játékban, amelyről azt sem tudjuk, hogy kik játsszák. Össze kell tartanunk, mindenáron. Vagy Paz-Marin, vagy mi! Ha magára bizonyít egy gyilkosságot, engem is és a cirkuszosokat is úgy becsuknak, mint a sicc! Évekre eltűnünk valamelyik munkatáborban, és... a malária vagy az őrök végeznek velünk. Tudom, hogy nem hangzik szépen és talán egészen tisztességesen se, de szolgáljon mentségemre, hogy nem én kerestem a bajt. Egyszerűen csak meg szerettem volna nézni Manilát. Be-fürdettek, és még jobban be akarnak fürdetni! Úgy gondolom, minden eszköz helyes, ha ezek után ki akarok mászni a vízből. És ezt csak úgy képzelhetem el, ha maga kihúz belőle... Nem engedhetem, hogy magára varrjanak egy gyilkosságot! 283 - Nem én öltem meg Foxot! - Honnan tudja, hogy így hívják? - csapott le rám. - Ő maga mondta. Mielőtt meghalt volna. - Mást is mondott? Bölcsen megkerültem a kérdést. - Gondolhatja, ha én öltem volna meg, letöröl-getem azt a nyelet. - Csakhogy nem lehettem biztos benne. Ugyanis ostoba módon megzavartam magát. Őszintén szólva. .. nem hittem benne, hogy maga tette. De képzelje csak el, hogy maga megrémül tőlem, átrohan a másik szobába, s akár maga volt a tettes, akár nem, az ujjlenyomatai ott maradnak a nyélen. Közben megérkezik Paz-Marin vagy akármelyik zsaru, és magának nem lesz ideje letörölni. Tudja, mit jelentett volna mindez? - Hát... tudom. De nem volt a nyélen az ujjlenyomatom. - Csakhogy én ezt nem tudhattam. Menteni akartam magát... és magával együtt saját magamat is. Kénytelen voltam elfogadni az érvelését. Egészen logikusnak és hihetőnek tűnt. - Azután megfogtam azt a rohadt lámpát... és megrázott. Ja, és még valami... Nyilván látott nálam egy kést is. Vutól csórtam. Nincs fegyverem, és... elég jól bánok a késsel. - Jól megnézte a halottat? -. Elég jól. Ki volt a fickó? - Melotti haverja. Látott narrafát a vállán? Megrázta a fejét. ¦- Nem én. Aztán kerekre nyitotta a szemét. - Jézusom! - Bizony, bizony - mondtam -, és tudja, ez mit jelent? - Hogyne - mondta. - Hogy sem a gyilkos, sem maga, sem én nem metszhettünk fát a fickó vállá-ba... hanem valaki más. Bólintottam, és arra gondoltam, hogy azért ő mégiscsak megtehette. Hiszen Vu késének is hegyes és karcolásra alkalmas a vége. És ideje is volt rá, hogy belekarcolja. Bob újabb grimaszt vágott, és felpattant, hogy csináljon egy új figurát. Mindenfajta szellemi megerőltetéstfizikaival igyekezett ellensúlyozni. Bedugta a fejét a hóna alá, megriszálta a derekát, aztán a tükörbe meredt, és úgy maradt mozdulatlanul, mint egy félresikerült, tájfunverte köztéri szobor. Előbb a tükörbe pillantottam, aztán az erkélyajtó felé. Senhorita Martinez állt az ajtóban, és félrehajtott fejjel, szent borzalommal kísérte Bob minden mozdulatát. 67. Bob elvörösödött, kihúzta a fejét a hóna alól, és leroskadt a fotelba, mint egy homlokon tagiózott strucc. Lábát szétvetette: maga volt a megtestesült szégyen és kétségbeesés.. Martinez kisasszony arcán szélesebbre szaladt a mosoly, és tréfásan megkopogtatta az ablakot. -Halló! Bejöhetek? Bob még mindig fuldoklott, így magam voltam kénytelen a házigazda szerepét játszani. - Fáradjon be, senhorita... A mi házunk az öné is. Szép mondás: valaha tudtam spanyolul, de elfelejtettem. - Ne izgassa magát - mondta -, én sem tudok. Furcsa emberek vagyunk mi, Fülöp-szigetiek. Szeretjük a szépen csengő spanyol neveket, de spanyolul már nem értünk. Ami rám ragadt, azt is Kaliforniában tanultam. Együtt dolgoztam néhány mexikóival. Az istennek sem akarták elhinni, hogy Martinez létemre egy mukkot sem értek a beszédükből. Talán még most sem hiszik. Pedig így igaz. Ragyogó kék szeme szinte bevilágította az egész 285 szobát. Fekete hajzuhataga úgy keretezte az arcát, mint egészen középkori festményeken egészen középkori madonnáké. Tarka, köpenyszerű kimonót viselt, sárga övvel megkötve a derekán. Ha azt mondom, hogy szuper volt, túl keveset mondtam. Korábban, ha jól emlékszem, ejtettem néhány szót Barbara-Hertie-ről.'Nos, senhorita Martinez ha túl nem is tett rajta, mindenesetre állta vele a versenyt. Valamelyest vékonyabb volt Barbaránál, és talán nem annyira gömbölyű a megfelelő helyeken sem. Szinte világítóan kék szeme a fekete hajkorona alatt s a testére simuló, lepkékkel díszített fürdőruha hawaii lányok szépségét idézte. Erre már csak akkor gondoltam, amikor pár perc múlva a homokon feküdtünk egymás mellett a parton. Annyira közel a vízhez, hogy hagytuk, hadd nyalogassák a talpunkat a hullámok. - Megsértődött? - kérdezte Bobra célozva, akit „elfelejtettem" magunkkal hozni. - Oda se neki - mondtam. - Majd megbékítem. - És... mit mondott el neki? - Semmit - hazudtam. - Mégígértem, ha kimászom a csapdából, és hazajutok, mindent megteszek, hogy kiszabaduljon. Es meg is tartom az ígéretemet. - Remek! - mondta. - Mi történt magával tegnap, Leslie? Egész nap kerestem... de... kihalt volt az egész telep... Már azt hittem, meglógott. - Paz-Marin elől nem lehet meglógni, ezt maga is tudja. - Mégis... hol járt? - Körülnéztem egy kicsit a környéken. Megnéztem, hogy merrefelé nőnek narrafák. - Mindenfelé - mondta, és figyelmesen tanulmányozta az arcom. - Csak meg akartam vizsgálni, hogyan néz ki egy narra. , - És hogyan néz ki? 286 - Sehogyan. Egy fa, és kész. - Amikor tegnap itt voltam... a többieket sem találtam. - Bob valahol a városban kószált. A többiekről nem tudok semmit. Paz-Marin nem tiltotta meg, hogy kisétáljunk a telepről. Közelebb gurult hozzám, és szinte a fülemhez érintette a száját. - Leslie... Mi folyik itt? - Azt én is szeretném tudni - mondtam. - Tegnapelőtt éjszaka ismét csak megpróbáltak eltenni láb alól. - Úristen! Mi az, hogy ismét csak? - Mert már többször megpróbáltak... Valakinek" az a mániája, hogy hiányzik belőlem egy kerékpárküllő. Narrafa nyéllel. Hát nem aranyos? - Ne vicceljen! - suttogta, és felemelte a fejét. Körülkémlelt, mintha a környező bokrok között gyilkost gyanított volna. - Jaj, istenem! Az a fickó... - Melyik? - Tudja... amelyik átszaladt a kocsink előtt. Kezében azzal az izével... Borzasztó volt. - Mit keresett maga Hernandez kocsijában? Habozott egy kicsit, aztán kinyögte. - Ajánlatot tett. - Mire? - Hogy... dolgozzam neki. - Nocsak! És mit kellene tennie? - Figyelnem kell... magát és a cirkuszosokat. És meg kell tudnom... hol vannak a gyémántok. - Milyen gyémántok? - Hernandez szerint a cirkuszosok gyémántokat csempésztek be az országba. De szőrén-szálán eltűntek. .. Paz-Marinnak fogalma sincs róla, hogy höl vannak. - És engem miért kellene figyelnie? - Hogy valóban ártatlan-e. Hernandez hisz a maga ártatlanságában... de a kövér nem. Hernan- 287 dez meg akarja menteni magát, de az a másik nem engedi. - Hm! - mondtam. - Most tehát feladatot teljesít? - Hova gondol? - dörmögte, és megsimogatta a karom. - Saját jószántamból vagyok itt... és a gyémántjaim miatt. - Gyémántjai? - Tudja, amiknek a széfben kellett volna lenniük. . - És hol vannak? - Hernandeznél. - Hogy az ördögbe?... - Nem árulta el. Állítólag Paz-Marin nem tud róla. Ha meggyőződöm arról, hogy maga ártatlan... megkapom tőle a gyémántjaimat, amelyeket 1 Melotti széfjéből vett ki. Valamit nem értettem. És meg is mondtam neki, hogy mit. - Nem fér a fejembe, hogy miért -akarja Hernandez mindenáron bebizonyítani az én ártatlanságomat. Maga érti ezt? - Alighanem igen - mondta mosolyogva. - Ha kiderülne, hogy Paz-Marin nem tud megbirkózni az üggyel... visszahelyeznék oda, ahonnan jött. - Marcos testőrségébe? - Oda. Tavaly ültették Hernandez nyakába. A felkelők miatt. Hernandez főnökét nyugdíjazták, s mielőtt Hernandez elfoglalhatta vqlna az állást. amely után évekig áhítozott, beköltöztették Paz-Marint a főnöki szobába. De ha kiderül, hogy alkalmatlan a posztjára... Tudja, mibe kerül elvinni egy egész cirkuszt Mindanaóra, és szállodát nyitni a gyanúsítottaknak? Milliókba. Ha Paz-Marin belebukik, Hernandez lesz a főnök. És a maga ügye éppen kapóra jött neki. Ha egy brit állampolgár panaszt tenne legfőbb helyen, hogy ártatlanul meghurcolták, ráadásul bizonyítani is tudná az ártatlanságát... Hernandez két legyet is üthetne egy csapásra. 288 Meg sem várva, hogy mit szólok hozzá, felug-, rótt, és bevetette magát a hullámok közé. Hernandeznek tehát yan egy ötlete... Hm! Ötletem nekem is lenne, jó néhány. Például Miss Marti-nezzel kapcsolatban is. Felálltam, és én is beugrottam a vízbe. A hullámok átcsaptak a fejünk felett, én a karomba kaptam, ő meg hagyta, hadd sodorjon bennünket az áramlás. Ahogy egy nagyobb hullám tajtékot dobott ránk, felém nyújtotta a száját. Megcsókoltam, ő visszacsókolt. Egészen kellemes és romantikus szerelmespár látványát nyújthattuk a leskelődőknek. Mert hogy voltak ilyenek, abban nem kételkedtem. Amikor kimentünk a partra, hasra feküdt; kezemet a kezébe kulcsolva. Közvetlenül a dereka felett piros, almaformájú anyajegy bújt elő a fürdőruhája alól. Félig lehunyt pillái alól figyelte, ahogy feltérképezem a testét, és egyre erősebben szorította a kezem. - Vigyél el innen, vigyél el, édes! - suttogta. - El akarok menni veled, messzire, messzire...! Visszaszorítottam a kezét. - Milyen messzire? " - Egészen Amerikáig. Kaliforniáig. Ott is simogató a tenger és a napfény. Vigyél el Kaliforniába... megígérted. - Ha egyszer eltűnhetek innét - mondtam. /- Nem akarok többé abban az átkozott hullaházban dolgozni! Nem akarok több hullát látni! Azt mondtad, hogy tudsz szerezni egy ösztöndíjat... - Talán tudok - mondtam -, sőt biztosan. Csakhogy előbb meg kell szabadulnom Manilától, Paz-Marintól, Hernandeztől... Ügyesen terelgettem a beszélgetést arra, amerre akartam. - Megszabadulhatsz - mondta -, egészen biztosan megszabadulhatsz. - Egyelőre nemigen látom, hogyan. - Segíts Hernandeznek. - Ugyan hogy tudnék segíteni neki? Szívből ki-, vánom, hogy buktassa le Paz-Marint, üljön a kövér' helyére... de hogy tudnék én segíteni neki? Felült, hozzám hajolt, és halvány csókot lehelt a számra. t - Találd meg a gyilkost! Puff neki! - Mást nem kívánsz? - kérdeztem érezhető keserűséggel a hangomban. - Hát mi az ördögöt csináltam idáig, mit gondolsz? Mással se törődöm, mint a gyilkossal. Ő meg énvelem. Versenyt futunk, aminek a tétje valamelyikünk élete. - Hernandez szerint soha nem is fogod megtalálni. - Ugyan miért? - Mert nem lehet. Nincs gyilkos. - Hogyhogy nincs? * - Nem egy ember gyilkolt, hanem az iszlám felkelők. Ők használnak ilyen szörnyű fegyvert, mint az a kerékpárküllő. Hernandez biztos benne, hogy egyszerű bosszúról van szó. A gyémántok miatt. - Hm! Lehetséges. . - Melotti és... az a Fox gyémántcsempészéssel foglalkozjott. Most, hogy visszagondolok á Melot- tinál töltött időmre, sok minden megvilágosodik előttem, arnit mind ez ideig nem egészen értettem. -PéldáulY. - Hát... Melotti gyanús kapcsolatai... a narrafa nyélbe ütött küllők, amiket Danielsnek mutogatott. De ez most nem fontos... Az a fontos, hogy a gengszterek leszámoltak egymással. Kit érdekel néhány bandita halála? - Engem nem, az biztos - adtam meg magam. 290 - Hát engem sem! Én veled akarok menni Kaliforniába. .. és itt szeretném hagyni ezt az egészet. Csak veled szeretnék... - a fülemhez hajolt, és belesúgott valamit. - Biztató perspektíva - mondtam, és megcsókoltam a nyakát. Tovább sugdosott: még vadabb dolgokat, mint eddig. Aztán hirtelen abbahagyta, és kijózanodva visszatért oda, ahonnan elindultunk. - Hernandeznek nem elég, ha bebizonyítja, hogy a gyémántcsempészek és az iszlám felkelők összecsapása zajlott le az orrunk előtt. Ha az történne, Paz-Marin nyerné meg a meccset. Hiszen őt azért ültették Hernandez nyakába, hogy számolja fel a felkelők és az iszlám világ kapcsolatait. Hernandeznek valami másra van szüksége. Egy valóságos gyilkosra, aki nem te vagy. Érted? Megcirógatta a hajam, majd a hasam kezdte simogatni. - Erted, édes? Ha nem is egészen, de azért sok mindent megértettem. - Hát... hogy is mondjam csak... Kicsit türelmetlenül rezzent meg a keze. - Ó, hát pedig annyira egyszerű az egész. Aki bűnöző, az bűnöző, nem igaz? Te pedig gyűlölöd őket, úgy tudom. - Már amelyiket. Az adócsalókat például nem. Ajkamra tette az ujját, és belemélyesztette a szemét a szemembe úgy, hogy telt, kemény mellei a mellemen nyugodtak. - Most ne viccelj, édes... Halálosan komoly dologról van szó. Halálosan komolyról... - Nem viccelek. ^ Hernandez azt mondja, lehet, hogy nem egészen sportszerű, amit kíván tőled, de... végül is bűnözőkről van szó. A jó cél szentesíthet bizonyos eszközöket. Nem igaz? - Hát... elméletben elképzelhető. 291 - Hernandcz azt akarja, hogy... legyen tettes. Akire rábizonyíthatjuk, hogy ő ölte meg Melottit és... a többit is. - Többit? - Foxot. Foxra gondoltam. Ezzel ugyanis kiüt-l hetné a nyeregből Paz-Marint. És... ha megvan aj gyilkos, annak sem lenne semmi akadálya, hogy te| és én... a többit már úgyis tudod. Szép és formás kis terv volt Hernandezé. Magam | sem ötölhettem volna ki formásabbat. - Ha jól értem - mondtam -, valakire rá kell fognunk a gyilkosságokat. Hernandez elkészíti a bizonyítékokat... nekem pedig az lenne a feladatom, hogy, mondjuk, felismerjem. Rá valijak, hogy láttam, amint belém akarta szúrni a küllőt. így van? Hónom alá fészkelte magát, és csókolgatni kezdte az oldalamat. (- Csodálatos vagy, darling, egyszerűen csodálatok -X És... kit szemelt ki Hernandez? Végighúzta vékony, karcsú kezét az oldalamon, és játékosan végigkarmolászott a körmeivel, mint egy kismacska. - Ötlete van, de... nem akar nélküled dönteni. - És mi az az ötlet? Nem válaszolt, felkönyökölt, és a bungalók felé nézett. Fekete haját lágyan cirógatta a szél: szép volt, gyönyörű szép. - Valaki, akit jól ismersz... akinek úgyis van egy s más a füle mögött. -Például? - Kábítószer-csempészés. Kicsit megszédültem, de erőt vettem magamon. - Bob McKinley? Fürkészve nézett rám félig leeresztett szempillái alól, és elégedetten látta, hogy nem reagálok kedvezőtlenül az ajánlatra. - Hm! Meg kell gondolnom. Fölém hajolt, és megcsókolta a számat. Hosszasan és intenzíven. - És... hogy képzeli Hernandez a gyakorlatban? - Nem tudom pontosan. Vele kell megbeszélned. Alighanem úgy, hogy... kell még valami bizonyíték a iófogú ellen... Hiszen te együtt laksz vele, édes. - Na és? - Hernandez szerint nem lenne nehéz valami kis kábítószert becsempészni a cuccai közé... és esetleg egy narrafa nyelű fegyvert. Majd elcsór egyet a rendőrségi raktárból. Nem olyan nehéz rá varázsolni az ujjlenyomatait... Elvégre bűnöző, és ezerszer is megérdemli, hogy bűnhődjön. Hernandez mondta... Összehúztam a szemem, és megcsóváltam a fejem. - Nem tetszik nekem ez az egész. Az a fickó nem vétett semmit... - Ugyan, Leslie - mondta, és beleharapott a fülembe -, azt mondják, hogy te vérbeli profi vagy, és az ilyet nem az érzelmei befolyásolják. Gondolj arra, hogy mi ketten Kaliforniában... Gondolj a kaliforniai éjszakákra... Én, te és a tenger! A kaliforniai éjszakákra gondoltam, és megveregettem az arcát. - Oké, bébi! Hát nem vagyok túl érzelgős, annyi szent! Csak valahogy nem visz rá a lélek... Még túl fiatal ahhoz, hogy felkössék. - Nem fogják felkötni - suttogta. - Hernandez kihozza majd a táborból... mert valószínűleg életfogytig tartó kényszermunkára ítélik. Két-három év múlva mindenki megfeledkezik róla... ja, és néhány apró gyémántot is be kell raknod a cuccai közé. Ez lesz a bizonyíték, hogy a csempészek közé tartozik. - Gondolod, hogy megbízhatom Hernandez-ben? - Ha Paz-Marin megbukik, Hernandez lesz a teljhatalmú főnök. Azt hoz ki a munkatáborból, I 292 293 akit akar. Ez a McKinley... három év múlva már ismét Amerikában lehet. Fejem alá tettem a karom, és behunytam a szemem. Éreztem, hogy feszülten figyel, még a lélegzetét is visszafojtja. - Tehát két megoldás lehetséges - kezdtem. - A : megpróbálom kideríteni, ki a gyilkos, aminek az lehet a vége, hogy én vagyok. Ha nem végeznek ki, munkatáborba kerülök a cirkuszosokkal és McKinleyvel együtt. Az igazi gyilkosok viszont meglógnak... az ártatlanok bűnhődnek, a bűnösök megússzák. B: a bűnösök így is megússzák, de legalább egy bűnhődik. - Ne felejtsd el, hogy a kábítószer milyen szörnyű átok - szúrta közbe. - Hiszen te is láttál emberi roncsokat. - Na persze. Bob bűnhődik egy kicsit, de végül is megszabadul.., Hm! Én pedig eltűnhetek innen, ahol nincs semmi keresnivalóm. - Velem együtt - mondta, és újra harapdálni kezdte a fülem. - Nem kétséges, hogy melyiket választom -mondtam, és a karjaim közé kaptam. Éppen akkor, amikor talán tíz méterre tőlünk feltűnt a párton Hernandez hadnagy. 68. Amikor meglátta, hogy feléje tartok, intett, és visz-szasüllyedt a bokrok közé. Egészen a bungalómig követtem csizmája nyomát. A kereveten ült, egymásra rakott lábbal. Barátságosan rám mosolygott: kivillantak hófehér, egészséges fogai. Gyönyörű férfi volt; az a szépség, amely egyesíti magában a déli és az északi típusok előnyös vonásait. Olajbarna bőr, sötét, szinte már olajosán csillogó haj, karcsú termet s világoskék, átható szemek. Ha nő vagyok, minden bizonnyal beleszerettem volna. I - Jó reggelt, Mr. Lawrence! Hogy aludt? - Megjárja - mondtam. - És maga? - Amennyire a szolgálatból futja. Paz-Marin mellett nem könnyű a sorom. Apropó... beszélt Miss Martinezzel? Bólintottam. Ravaszkásan nézett a szemembe. - Nincs az a lány beleesve magába? - Megszoktam a gyors sikereket - mondtam. Elégedetten ütötte össze a tenyerét. -Bravó! Magának aztán van önbizalma. Hol szerezte? - A világháborúban - mondtam. - Volt egy japán kémnő, aki belém habarodott. - Maga meg kiszedte belőle a titkokat, mi? - Mielőtt kiszedhettem volna, harakirit követett el. Nem mondhatnám, hogy felhőtlen mosoly ült az arcán, amikor otthagyott. 69. Mivel Bob kámfort játszott, úgy gondoltam, meglátogatom a csavargó bungalóját. A fák magasában papagájok rikoltoztak. Óriási piros fejük volt, zöld hátuk és kék farkuk. Izgatott kiáltozásuk elkísért egészen a lakatlan házig. Amíg az épület felé sétáltam, volt időm felidézni Paz-Marin szavait. Legfőképpen azokat, hogy ebben a bungalóban nem lakik senki. Semmiféle csavargó. A papagájok éppen akkor váltak meg tőlem, amikor a terasz lábához érkeztem. Rikoltoztak még egy kicsit, aztán eltűntek a fák között. Mintha csak érezték volna, hogy nem egészen veszélytelen kalandba bocsátkozom. A terasz ajtaja csukva volt,' s egyelőre nem is akaródzott kipróbálnom, zárva van-e, vagy csak 295 betámasztották. Megkerültem az épületet, hogy megszemléljem a hátulsó ajtót. Megnyomtam az ujjammal, majd a kilinccsel próbálkoztam. Zárva volt. Hátrafordultam: nem volt mögöttem semmi más, csak a pálmák. A papagájok tisztes távolból figyelték, mit csinálok. A zsebemhez nyúltam, aztán visszahúztam a kezem. Miss Martineznek ugyanis esze ágában sem volt visszaadni a revolveremet. Ha egyáltalán nála volt. A nap mintha megállt volna a pálmák felett. A levelek susogtak, hajladoztak, mozgó árnyékokat vetve a bokrok ágaira. Valahonnan messziről hajókürt hallatszott; talán tengerjáró kért bebocsátást a manilai kikötőbe. Felugrottam a teraszra, és szokásomhoz híven az ujjammal nyomtam meg az ajtót. Az ajtószárny halk nyikorgással kitárult: dohos, szellőzetlen szag áradt velem szembe. Álltam egy kicsit a nyitott ajtó előtt, és a zajokra figyeltem. Odabenn tökéletes volt a csend, mintha csak az emeletre vezető falépcsö reccsent volna néhányat, ahogy betört a szobába a friss levegő. Hátrafordultam, és megpróbáltam a szememmel megkeresni Vut odakint. A bungalója előtti tér üres volt: csak borotválkozó tükre lógott árván a pálmafa oldalán. Álltam, és nem értettem, hogy miért halogatom a belépést. Az alsó szoba üresnek látszott, és úgy tűnt, soha nem is lakott benne senki. Az óriási tükör a falon, az éjjeliszekrény és a faliszekrény ugyanott állt, mint az én szobámban. Mély lélegzetet vettem, és átléptem a küszöböt. Az első, amit megpillantottam, a csavargó néhány gönce volt. Egy rongyos kabát, egy kifordult, kitérdesedett nadrág, színét vesztett vászonsapka bánatos Csomóban hevert az éjjeliszekrény lábánál. Odamentem, és megpiszkáltam a kezemmel. Savanyú, mosdatlanságról árulkodó büz áradt belőle. A lépcsőfeljáró ismét megreccsent, halkan, figyelmeztetőn. Felemeltem a fejem, és az emeleti ajtó felé kiáltottam : - Van itt valaki? Csak a vér dobolt a fülemben válasz helyett. Körülnéztem, aztán az éjjeliszekrényről felvettem egy nehéz porcelánvázát, amelyben néhány szál múmiává aszalódott virág aludta örök álmát. Jó nehéz volt, éppen alkalmas arra, hogy fejbe vágjak vele valakit. Fejem fölé emeltem a vázát, aztán megindultam felfelé az emeletre. A lépcső recsegett-ropogott a lábam alatt, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Felértem a tetejére: egy néhány négyzetméternyi kis térre, ahonnan az emeleti ajtók nyíltak. A fürdőszobát egy fürdőkád, a WC-t pedig egy pisilő kisfiú bádogfigurája jelezte. Óvatosan kinyitottam a harmadik ajtót, és belestem a szobába. Odabenn félhomály uralkodott; a sötétítőfüggönyt leeresztette valaki, és ha lehet, még dohosabb és még kellemetlenebb volt a levegő, mint odalenn. A villanykapcsoló felé tapogatóztam, és lenyomtam a gombot. A szétömlő, bágyadt fényben először nem láttam semmit, aztán lassan kivettem a szétszórt ágyneműt, a felborult éjjeliszekrényt, a darabokra tört tükröt és néhány egészen oda nem illő vörös foltot a falon. A vér ismét dobolni kezdett a fülemben, sőt már a torkomban is. Eleresztettem a villanykapcsolót, és hátamat a falnak vetve, magam elé tartottam a vázát. Vártam néhány pillanatig; hátha valaki kimászik az ágy alól, és megkérdezi, hogy mit keresek a szobájában. Csend volt, súlyos, kemény csend. Amikor aztán senki sem mászott ki sehonnan, úgy döntöttem, hogy körülnézek egy kicsit. Az 297 ajtót nyitva hagytam: talán azért, hogy ne vágjam el menekülésem útját. Pedig be kellett volna csuknom. A lehúzott függönyök résein át halvány derengés lopakodott a szobába. Halvány és barátságtalan. A szoba kontúrjai összemosódtak a szürkeséggel, s azt is alig érzékeltem, hogy a hátam mögött újra és újra megreccsen a lépcső. Minden figyelmemet lekötötte az a félmeztelen test, amely ott feküdt a szőnyegen, az ágy mellett. Piszkos, őszes haja csimbókokba ragadva egy felszáradt, hajdani vértócsában nyugodott: gyászkeretes körmeit a szőnyegbe fúrta, mintha megpróbálta volna beleásni magát a padlóba. " Csend volt, csak egy kövér, nagy hasú, zöld légy zümmögött a szobában. Letérdeltem a halott mellé, és letettem a vázát a szőnyegre. Egyszeriben elfelejtettem mindent: zümmögő legyet, recsegő lépcsőfokot, mindent az égvilágon. Egyedül a hullára koncentráltam, amely olyan békésen hevert előttem, mintha ártatlan szemléltetőeszköz lenne az orvostudományi egyetemen. Pedig hulla volt, igazi hulla. A csavargó: bizonyos Gray hullája. Erről tanúskodott halálba torzult arcán kívül az a kerékpárküllő is, amely narrafa nyélben végződött, s amely úgy befészkelte magát a lapockája alá, mintha soha többé nem is akarná elhagyni a helyét. Azonkívül egy furcsa ábra, amelyet éles tárggyal, esetleg egy hegyesre köszörült küllővel karcoltak a bőrébe. Egy ágas-bogas narrafa ábrája. 298 70. Óvatosan, nehogy ujjlenyomatot hagyjak, megfordítottam a csavargó testét. Feje oldalra billent, és éppen szembenézett velem. Egészen átható, világoskék szeme volt. Mereven néztem az arcába, közben azonban egészen másutt jártak a gondolataim. Azt számolgattam, hány másodpercre lenne szükségem ahhoz, hogy felkapjam a vázát a földről, ahova letettem. Megéreztem ugyanis, hogy valaki áll az ajtóban. Valaki, akinek semmi keresnivalója sincs a csavargó szobájában. Előrehajoltam, és lélegzetemet visszafojtva felemeltem a halott fejét. Hadd higgye csak a látogató, hogy nem vettem észre... Talán így elkaphatom... Bal kezemet lassan, milliméterről milliméterre nyújtottam előre, egészen addig, amíg el nem értem a vázát. Igyekeztem minél kevesebbet mutatni a hátamból: lelapultam, mintha minden figyelmemet lefoglalná a csavargó hullája. A lépcsőfeljáró ismét megreccsent, aztán a küszöb is halk, bánatos hangot hallatott. Elképzeltem magamban, hogy aki az ajtóban áll, megpróbál minél kényelmesebb célpontot találni rajtam. Any-nyira lekushadtam a halott fölé, hogy csak centiméterek látszhattak ki belőlem. Elismerem, feküdtem már ennél kényelmesebb pózban is. Nem mintha a csavargó sokat mocorgóit volna alattam. Vártam, és arra számítottam, hogy a valaki közelebb jön hozzám. Ha el akar kapni, közelebb kell jönnie! Ekkor támadt az az ötletem, hogy átmászom az ágy alatt. Még jobban rálapultam a csavargóra, de felkavarodott a gyomrom, ahogy megéreztem a nehéz szagot, ami kipárolgott belőle. A légy ott 299 dongott a fejem l^örül, majd megnyugodva a halott szemére szállt. \ Önkéntelenül is feléje csaptam. A légy zümmögött, és dühös szárnyalással felemelkedett a levegőbe. A váza kifordult a kezemből; tompa puffanás-sal a szőnyegre esett. Utánakaptam, de csak úgy tudtam elérni, hogy közben térdelő helyzetbe tornásztam magam. Ami történt, két-három másodperc alatt zajlott le. A küszöb megreccsent, valaki halkan felkiáltott, s a következő pillanatban halk koppanással megállt valami a padlóban úgy, hogy közben átfúrta a vastag, kézzel szövött szőnyeget. Ha jól számítottam ki a repülő tárgy ívét, csak néhány milliméterre suhanhatott el a fejem mellett. Egy kerékpárküllőből köszörült ár volt, narrafa nyéllel. * Aki az ajtóban állt, még egyszer felmordult, aztán rohanó léptek zaja hallatszott, ahogy levágtatott a lépcsőn. Kitéptem a küllőt a padlóból, és utánavetettem magam. Ezen a délutánon azonban nem volt szerencsém a gyilkosfogással. Először is ráléptem a vázára, amely tiltakozó csikorgással kifordult a talpam alól. Kezemben- a hegyes fegyverrel visszaestem a hullára, és csak jó szerencsémnek köszönhető, hogy nem nyársaltam fel magam. Más talán már feladta volna a küzdelmet; nem úgy én. Bár pokolian sajgott a térdem és minden sebem, amit az elmúlt napokban szereztem, feltá-pászkodtam, és félig gurulva, félig tántorogva megindultam lefelé a lépcsőn. Egészen addig, amíg csak fenn nem akadtam egy 1| férfin, aki a lépcső alján állva eltorlaszolta előlem ' a lejáratot. Ékkor már vörös köd ereszkedett a szemem elé, 1 300 és úgy éreztem, hogy az életemért harcolok. Fütyül-, tem ujjlenyomatra, tiltott fegyverhasználatra, mindenre. Ha revolver van a kezemben, addig lövöm, amíg csak ki nem leheli a lelkét. Szerencsére azonban csak a küllő volt nálam. Előretartottam, és megcéloztam vele a hasát. Bal kezemmel kitöröltem az izzadságot a szememből, aztán határozottan és erősen a hasa irányába döftem. Felordított, és éppen csak annyi ideje maradt, hogy elugorjon a szúrás elől. -Ne! Álljon meg, az ördögbe is! Mi történt magával, megőrült?, Visszahúztam a küllőt, és szembenéztem vele. Paz-Marin volt. 71. Odatántorogtam a karosszékhez, és beleroskad-tam. Paz-Marin kerített egy pohár vizet, és a kezembe nyomta. - Igya meg, az ördögbe is... Majdnem kinyírt. Engedelmesen lehúztam a vizet. Lassan-lassan tisztulni kezdett a köd a szemem elől. - Maga az? - Miért, kit várt? Tényleg, ki az ördögöt vártam? - Hozna még egy pohárral? Kelletlenül dörmögött, aztán csak felment, és hozott még eggyel. Amikor azt is lehajtottam, csípőre tette a kezét, és szokása szerint fölém tornyosult. -Mi történt? Ki vele! Hogy került ez az izé magához? Annyira jobban lettem a két pohár víztől, hogy már gondolkodni is tudtam. , - Ez? Valaki megkínált vele! - Úgy érti, hogy... - Úgy értem, hogy valaki megpróbálta belém 301 dobni. Odafenn. És maga túl közel volt ehhez a bulihoz, átkozottul közel, százados! Enyhén remegett a keze, és megtörölte izzadó homlokát. - Szóval odafönn volt? - Mit gondol, honnan estem le? Felfelé lesett a lépcsőfeljárat irányába, aztán visszafordult hozzám. - Mit keres itt egyáltalán? - Tudja jól. Egy bizonyos csavargót. - Nem lakik itt semmilyen csavargó. Egyszer mintha már mondtam volna magának... - Csakhogy én nem hittemupl. , - Pedig elhihette volna. Némán a szoba sarkába mutattam, ahol a csavargó göncei voltak egy csomóban. Odament, belerúgott a cuccba, aztán felvonta a szemöldökét. -Ez mi? - Egy nem létező csavargó nem létező ruhája. És ami a kezemben van, egy nem létező narrafa nyélbe dugott nem létező kerékpárküllő. Csak azt nem értem, hogy miért ijedt meg annyira tőle, ha nem hisz a létezésében. Gondterhelten meredt maga elé. - Maga látta a fickót? - Naná, hogy láttam! - Hogy néz ki? - Jelenleg nagyon nyugodt. Túlságosan is az... És magát várja, százados. Nem láttam rajta, hogy megértette volna, mire célzok. Annál is kevésbé, mivel kihúzta a pisztolyát, és a feljáró felé intett. „ - Gyerünk! Mars előre! Őszintén szólva elegem volt a feljárókból, nyikorgó lépcsőfokokból, meredt szemű hullákból, zümmögő, zöld hasú döglegyekből, mindenből. - Csak maga után, százados - mondtam,, és 5 eszem ágában sem volt előremenni. 302 Megvonta a vállát, aztán revolverét maga előtt tartva megindult felfelé. Kevés lelkesedéssel ugyan, de követtem. Elmentünk a fürdőkád, majd a pisilő kisfiú mellett, aztán a küszöbhöz értünk. Paz-Marin bedugta a fejét az ajtón. Itt volt? - Itt is van. Alighanem ekkor értette meg, miről van szó. - Mégölték? Az úristenit neki, megölték? Aztán ahelyett, hogy berohant volna a szobába, nekem ugrott. Elismerem, hogy elveszítette a fejét, és ilyenkor nem illik kihasználni ellenfelünk gyengéjét. Csakhogy én is elveszítettem, és nem is sokkal azelőtt. Fütyültem arra, hogy sportszerű-e a küzdelem, vagy sem. Egyetlen hatalmas rúgással kirepítettem a pisztolyt a kezéből, amely nekivágódott a falnak, s abban a pillanatban el is sült. A golyó a szemközti falnak csapódott, megtermett lyukat ütve a tapétában. Ezután megragadtam a kezét, és magam felé rántottam. Amikor a rántásnak engedve elég közel ért hozzám, meglendítettem az öklöm, és bevittem neki egy óriási egyenest. Aztán még egyet, s amikor megroggyant, megfogtam a gallérját, megemeltem, és ledobtam a lépcsőn. Leültem a halott mellé a szőnyegre, és még akkor is ott ültem mozdulatlanul, amikor visszajött, és megállt mögöttem. Fekete, hullámos haja kócosán tapadt a fejére; szája sarkából vér szivárgott; arca merő horzsolás volt. Gondosan vasalt egyenruháját több helyen is kiszakították a szálkák. Revolvere már a kezében volt, de a földre irányította a csövét. Akkor sem lepődtem volna meg, ha rám lő, de esze ágában sem volt lövöldözni. Szomorú volt a hangja, ahogy odaguggolt mellém: 303 - Hogyan találta meg? - Idejöttem - mondtam. - Meg akartam keresni. Beszélni akartam vele... - Honnan tudta, hogy itt lakik? - Azon az éjszakán találkoztam vele, amikor ki akartak nyírni. Amikor Hernandez nekiment a fának a kocsijával. El akartam mondani magának, csak nem jutott rá idő. Szinte hallottam a kocsi karosszériájának a recs-csenését, ahogy oldalba kapja a pálmafát. Láttam, amint Hernandez és Beáta kirepülnek a homokra. Hernandez tépett zubbonyát levetve próbálta eloltani a motorházból kicsapó lángokat... Miss Mar-tinez futásnak eredt, és... Hogy is volt csak? Her-nandezen nem volt semmi a zubbony alatt... Aztán a nadrágját is ledobta magáról, és úszónadrágban hányta a homokot a kocsira. Egyszerre csak belém vágott valami: egy újabb villámcsapás. Aztán a Le Fever nővérek jutottak az eszembe, majd a csadoros nő a repülőgépen. Úristen! Ez lenne hát a megoldás? De még mindig hiányzott valami. Az indítóok. Ami miatt a gyilkosságokat elkövették. Hogy. engem miért hívtak ide, és hogy miért akarnak lépten-nyomon kinyírni, azt már megfejtettem. Csupán abban nem voltam biztos, hogy mi lesz a megfejtő jutalma. 72. Ott guggolt mellettem, és elmerülten nézte a halott arcát. - Tudja, hogy kicsoda? - Bizonyos Gray. Melotti ismerőse. - Ismerte? - Dehogy. Itt találkoztam vele először. - Beszélt vele? - Csak néhány szót. 304 - Mit mondott? - Összefüggéstelenül beszélt. Valakiről, aki elől menekül. Aki meg akarja ölni. - Nevet nem említett? - Nem. - Biztos benne? A pisztoly csöve, mintha csak véletlenül történne, elfordult a padlórój, és rám irányult. - Egészen biztos - mondtam gyorsan. - Semmilyen nevet nem említett. - Pedig nem lenne szabad itt laknia - mondta. -Ez a bungaló üres. Itt nem lakik senki. Érti? Senki. - Értem - mondtam. - Senki. - Más is tud róla? Csak úgy mellékesen kérdezte. - Többen is látták - mondtam, és megbabonázva meredtem a fegyver csövére. - Például... Úgy tettem, mintha gondolkodnék, közben gyorsan felkaptam a földről a szúrófegyvert, és a nyakához szorítottam. - Egyetlen mozdulat, százados, és... Patakokban ömlött a verejték a homlokáról. - Maga megőrült, Lawrence! Agyára ment a rémület... Vegye el azt a vacakot! - Csak ha elteszi a pisztolyát. Leeresztette a stukkert, aztán dühös mozdulattal visszacsúsztatta az övébe. Az ajtófélfának dőlt, és megnyomogatta a szeme alját, ahol éppen zöldülni készült egy pingponglab-dányi vörös folt. - Ütni, azt tud - mondta, és letörölte az izzadságot a homlokáról. - De gondolkodni tud-e? '- Majd megpróbálok - mondtam. . - Hm! Jöjjön csak ide! Odamentem. Megfogta a karom, és a másik ajtófélfához lökött.^ - Álljon meg itt. Kíváncsi vagyok valamire. Fogja azt a nyavalyás küllőt, és tegyen úgy, mintha dobná... Emelje fel a kezét, na! / Kissé eltávolodott tőlem, mintha bemérte volr >a távolságot, aztán leguggolt a halott mellé. - Mennyit lát belőlem? - Elég sokat. v - A fejemet? \ - A vállából is egy darabot. - És most? __ Csak egy fekete csíkot láttam az ágy mögött. Éppen úgy ráhasalhatott a büdös hullára," mint én. Meg kell hagyni, jó idegei voltak. - Alig valamit. - Próbáljon meg eltalálni! Ha akartam, sem tudtam volna. Az a vékony csík, ami kilátszott belőle, annyira összeolvadt a szürkeséggel, hogy ember legyen a talpán, aki még csak a közelébe is tudta volna hajítani a szerszámot. - Lehetetlen, százados - mondtam. - Az a helyzet, hogy... Tovább magyaráztam volna, de valami megakadályozott benne. Egy pisztolycső nyomódott a derekamnak, és rekedt suttogás hangzott fel mögöttem: -Ne forduljon meg, mert lövök... Találja el,/ mert megölöm! Vagy ő, vagy maga! - Mi az ördög van magával? - békétlenkedett Paz-Marin, aki úgy tűnt, megunta a hullán való hasalást. - Dobja már, mire vár! Megpróbáltam kitalálni, ki lehet a hátam mögött, de nem ment. A suttogásból még arra sem tudtam rájönni, hogy férfi-e vagy nő. Kicsit mély volt a hangja, de tompíthatta is valamivel. Lehetett volna az egyik alt hangú Le Fever nővér is. - Rajta! - suttogta a hang, és belebökött a fegyvercsővel az oldalamba. - Vagy ő, vagy maga! Ahogy a fülembe suttogta az utolsó mondatot, megértettem, hogy nem tréfál. Ha nem dobom el a küllőt, tényleg belém lő. Azért imádkoztam, nehogy Paz-Marin felemelje 306 a fejét. Gyors csuklómozdulattal elhajítottam a küllőt, aztán a dobás lendületének újabb erőt adva, megfordultam és már ütöttem is. Egy óriási jobbhorgot a levegőbe. Nem állt mögöttem senki. 73. A narrafa nyelű ár végigsuhant a szobán, s néhány milliméterre Paz-Marin mellett belevágódott a szőnyegbe. A százados felállt, és leporolta a nadrágját. Aztán felfedezte, hogy nincs valami egészen rendben velem. - Mi van? - kérdezte gyanakodva, és az övére kúszott a keze. - Valaki viccel - mondtam. - Amíg maga a hullával barátkozott, valaki... Meg sem várva, amíg befejezem, óriásit ordított, és levetette magát a lépcsőn. Utána akartam rohanni, de amit lentről hallottam, megdermesztett. Valaki hangosan káromkodott, futó léptek dobogása hallatszott, ütések puffantak, valami reccsent. Ahelyett hogy lementem volna, benyitottam a fürdőszobába, megeresztettem a mosdó csapját, és a vízsugár alá hajtottam a fejem. Nyílott az ajtó, s Bob dugta be rajta a képét. - Úristen! Csakhogy megvan... Mit csinál, az isten szerelmére?! - Mosakszom - mondtam. - Itt? - Ott mosakszik az ember, ahol víz van. Behunyta a szemét, és a falnak dőlt. - Én meg azt hittem, az a marha kinyírta magát, de adtam neki, hogy megemlegeti, amíg él. - Kinek? - kaptam fel a fejem. -Hát neki! Paz-Marinnak! Vu azt mondta, hogy látta magát idejönni. Aztán a századost maga után... Aztán lövést hallottunk, és Vu azt kiabálta, 307 hogy Paz-Marin alighanem lelőtte magát. Gondolhatja, hogy futottunk, mint az őrültek. Barbara még most is a fülén szedi a levegőt. Hű, a fene egye meg! Amikor ideértünk, éppen akkor rohant lefelé a lépcsőn pisztollyal a kezében. És képzelje, az a marha nekem szegezte az ágyúját. - Erre maga? - Hát... megtanítottam repülni. Fejdobással indítottam, aztán megcsavartam a levegőben... - Úristen! Hol van most? - Kicsoda? A százados? Gondolom, azóta már leesett a falról, ahova felkentem. Anélkül hogy letöröltem volna a vizet a fejemről, lerohantam a lépcsőn. Paz-Marin már valóban leesett a falról. A szőnyegen ült, lábát maga alá húzva, mint egy késő buddhista istenszobor. Kezében ott volt ugyan a pisztolya, de nem volt ereje hozzá, hogy felemelje. Orrából lassan szivárgott a vér. Mire leértem, már mindenki ott tolongott körülötte: Palaczkyék, Vu, a Le Fever nővérek, Barbara, Joe, Miké, a kötéltáncos és már felöltözve Mar- I tinez kisasszony is. Odamentem hozzá, a karja alá nyúltam, és felsegítettem a földről. Feltápászkodott, és beleroskadt egy karosszékbe. Bobot kereste a szemével, aki sértődötten állt Barbara mellett a falnál. - Miért ütött le, fiam? - kérdezte szomorúan, és I elkente a vért az orra alatt. - Ez hatóság elleni erőszak. Minimum tíz év... Gyilkossági kísérlet további tizenöt, továbbá. Bob ekkor röhögni kezdett, egészen csúnya, hoz- j zá nem illő, ideges röhögéssel. ^ " -Ne fárassza magát, százados! így is életfogy-tiglanom van... Ezen már az sem változtat, ha kinyírom magát... Istenemre mondom, kezdem saj- 1 nálni, hogy nem tettem meg! ¦ Észre sem vettük, hogy Martinez kisasszony be- 308 ment a fürdőszobába. Csak akkor figyeltünk fel rá, amikor egy vizes kendővel törölgetni kezdte Paz-Marin képét. A százados hátrahajtotta a fejét, és lihegett. Attól tartottam, megüti a guta. A gutának azonban, úgy látszott, ezen a délutánon más elfoglaltsága akadt, mint Fülöp-szigeteki rendőrtiszteket ütö-getni. - Az istenit neki, hü de fáj!... Maga gáncsolt el? - Én, uram - mondta a kínai szerényen. - Miért, ha szabad kérdeznem? - Véletlen volt, miszter - mondta Vu, és igyekezett egészen kicsire összehúzni magát. - Meghallottam a lövést, és tudtam, hogy a házban Mr. Law-rence és... ön tartózkodik csak, uram. Nyugtalankodtam egy kicsit a lövés miatt... azt hittem, ön lelőtte Mr. Lawrence-t. 1 - Az persze meg sem fordult a fejében, hogy esetleg én lehetek az áldozat, mi? Vu elvigyorodott, és szemtelen őszinteséggel bökte ki: - Dehogynem. Ezért is nem siettünk ide. Csak amikor egyikük sem jött ki... akkor gondoltuk, hogy hátha Mr. Lawrence szorul segítségre. - És maguk? Maguk is azt hitték, hogy engem nyírtak ki? Nem válaszolt senki, csak a felülről leereszkedett döglégy zümmögött a szobában. Hallgattunk, és óvakodtunk egymásra nézni. Úgy álltunk vagy ültünk, mint egy megfélemlített állatcsorda, a szelídítő, Paz-Marin pedig ott állt velünk szemben roskatagon, stukkerral a kezében. Ha lefényképezett volna bennünket valaki, akár első díjat is nyerhetett volna vele az évenkénti New York-i rendőrfényképész-vetélkedőn. Fényképész helyett azonban óriási zörgések közepette, néhány széket rakásra döntve Hernandez hadnagy mászott be a teraszon keresztül a szobába, s vaksin hunyorogva megpróbálta kitalálni, ki lehet idebenn. 309 Amikor aztán kitalálta, előkapta a revolverét, és a tömeg sűrűjére szegezte. - Fel a kezekkel! Mi történt, százados? Mit csináljak. .. én... - Keresse meg a slusszkulcsomat - mondta Paz-Marin szomorúan, és kisétált az ajtón. 74. A cirkuszosok elvonultak, én pedig egyedül maradtam Bobbal, aki nyugtalanul bámult a távozók után, és az emelet felé bökte a mutatóujját. - Mi van odafenn? - Egy hulla. - Jézusom! A csavargó? - Igen, Gray. - Már halott volt, amikor megtalálta? - Igen. ¦ ' - Mikor ölhették meg? - Jó néhány órája... a szagáról ítélve. - Jézusom! De miért 1r - Amiért a többieket. És a narrafát is belekarcolták a bőrébe. Akarja látni? Bólintott. - Akkor csak menjen egyedül. Én már eleget láttam. Felkocogott a lépcsőn, csoszogott egy kicsit odafenn, aztán letámolygott. - Hát - mondta, és nagyokat nyelt -, nem valami szép. De... a szőnyegben van egy másik küllő is... Azt... - Nekem szánták - mondtam, és röviden elmeséltem mindent, ami odafenn történt. Komoran hallgatta. Nem szakított félbe. Amikor befejeztem, elismerően felhúzta a szemöldökét. - Magának aztán kijut a balhéból. Gondolja, hogy Paz-Marin volt? 310 - Aki a narrát dobta? Lehetséges. Mindenesetre volt még valaki, aki pisztolyt nyomott a hátamba. Csüggedten horgásztatta le a fejét. - Attól tartok, hogy ez meghaladja az én szellemi képességeimet - mondta. - Olyan tökéletes a zűrzavar, hogy már semmit sem értek. Ahelyett hogy tisztulna az ég, egyre inkább felhősödik. - Pedig tisztul, Bob - mondtam, és megveregettem ~a vállát -, és alighanem nagyon hamar kisüt még a nap is. Előbb azonban az este köszöntött Manilára. Feljött a hold, s a csillagok mintha a toronydaruk csúcsaira ültek volna a Manila Bayen. Feltámadt a lágy esti szél, s gyászzenét sírt a fülembe a tengerjárók kürtjének hangja. A terasz szélén ültem, és lelógattam a lábam. Holnap talán már világosság derül mindenre. Vagy ha holnap nem, hát holnapután. Ha megérem a holnaputánt. Ahogy a csillagok felkúsztak az égre, óriási ponyvás teherautó jött oda a cirkuszosokért. Kisétáltam a pálmák alá, hogy búcsút vegyek tőlük. Bob ott kódorgott a nyomomban, és láttam rajta, átérzi az elválás keserűségét. Alighanem most ébredt rá valójában, hogy mennyire egyedül van. Kiszolgáltatva Paz-Marinnak és azoknak az ismeretlen erőknek, amelyek ide lökték. Megfogtam a vállát, és magamhoz húztam. Ha nem szegyelli, talán sírva is fakadt volna. így azonban csak elfordította a fejét, és kiszabadította magát az ölelésemből. Palaczky volt az első, aki odajött hozzánk. - Mindent köszönünk, Mr. Lawrence! - mondta, és megszorította a kezem. - Igazán sajnálom... Nem folytatta, úgyis tudtam, hogy mit akart mondani. Teresa csókot nyomott az arcomra, aztán megfordult, és besietett a bungalóba. 311 Sorban jöttek a többiek. Joe és Miké, a kötéltáncos. Aztán Vu lopakodott oda, és mandulavágású szeme csupa mosoly volt, ahogy szinte simogatva fogta meg a kezem. A Le Fever nővérek úgy termettek előttem, mint jól fésült, óriási sziámi macskák. Még a homok sem verődött fel a lábuk nyomán: úgy jöttek, mintha a levegőben lebegtek volna. - Búcsúznunk kell, Glory. - Búcsúznunk, Melody. - Azért kedves fiú volt, nem? - Ó, de mennyire! És ő is. Ez a Bob fiú. - Kár, hogy nem segíthettünk, Glory. - Mi mindent megtettünk, Melody. - Talán még nem késő, Glory. - Ki tudja, Melody. Glory Le Fever a kezét nyújtotta, és a szemembe nézett. Sárga szeme volt, mint a ragadozóké. - Ön milyen jegyben született, Mr. Lawrence? - Én... - tétováztam. - Az ikrek jegyében... - Látod? Megmondtam, Glory. - Megmondtad, Melody. Most Melody Le Fever nyújtott kezet, és ő is a szemembe nézett. - Az ikrek nem kedvelik az ikreket. Az egyik ikerpár üti a másikat. Óvakodjék az ikrektől, Mr. Lawrence! Aztán úgy, ahogy jöttek, ellebegtek a homok felett. Bob megütközve bámult utánuk. - Miről beszéltek ezek? Az az érzésem, hogy nem egészen normálisak. - Dehogynem! - mondtam, és elnevettem magam. - Hallott már a Szibilláról? - Hát persze. Tanultam mitológiát. - Ez egy szibillai jóslat volt, Bob. - Lehet - mondta, és megvonta a vállát -, de akkor sincs sok értelme. ' Pedig dehogyisnem volt. Benne volt ennek az egész mocskos ügynek a megoldása. Bob diszkréten elfordult, amikor Barbara-Hertie a karomba vetette magát. - Ó, Leslie - suttogta -, mi lesz velünk, kedves? Legszívesebben elmondtam volna neki mindent, de még nem tehettem. Visszavolt még egy-két keserves nap ahhoz, hogy felfedhessem az igazságot. És hogy méltó helyükre juttassam azokat, akiket oda kell juttatnom. -Mikor látjuk egymást, darling? - kérdezte, és egészen reményvesztetten csengett a hangja. - Alighanem rövidesen. Az Eg útjai kiszámíthatatlanok. - Hát persze - mondta, felágaskodott, és megcsókolt. - Viszlát, Leslie, viszlát, Bob! Néhány másodperc múlva egyedül maradtunk a holdfényben. Bob állt még egy kicsit, aztán anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, elindult a bungaló felé. A tenger halkan csacsogott a hátam mögött. A hullámok lágyan fodrozódtak, s az ezüsthíd most is egészen Szingapúrig ért. S akkor egészen világosan megéreztem, hogy holnap vagy holnapután újra meg fog halni valaki vagy talán többen is. Ezt üzente nekem a szibillai jóslat. Pedig igazából nem is kedvelem a jóslatokat. 75. Régen elhalt már a teherautó berregése, amikor halkan megkocogtatták az ablakot. Kimásztam az ágyból, és hallgatóztam. Odafenn minden csendes volt; Bob nyilván elaludt. Odasétáltam a teraszajtóhoz, és kinyitottam. Beáta Mar-tinez úgy surrant be, mint egy árnyék. - Alszik? - suttogta, és a mennyezet felé nézett. Bólintottam. Mosolygott, és egészen szorosan odaállt elém, 313 hogy éreztem hajának pálmaillatát; bőréből a tiszta kék manilai tengeröböl vízszaga áradt. Ledobta a blúzát, kicsusszant a szoknyájából, és ahogy a holdfényben felismerni véltem, ugyanaz a fürdőruha volt rajta, mint délután, amikor megmártóztunk a tengerben. - A parton láttam rajtad egy anyajegyet - mondtam. . - Valóban? - mosolygott, és lekapcsolta a melltartóját. - Olyan volt, mint két piros cseresznye. - Jó megfigyelő vagy - mondta, és ledobta a melltartót egy székre. - Most is akarod látni? - Mást sem akarok. - Ahogy parancsolod - mondta nevetve, és kibújt az utolsó ruhából is, ami még rajta volt. - Jól látod? - Nem egészen - mondtam. - Fekve jobban mutat. - Ezen ne múljék - mondta, becsusszant az ágyba, és hasra fordult. - Látod? Ha akarod, meg is fordulhatok... - Nem szükséges - morogtam -, egyáltalán nem szükséges. Arra riadtam fel, hogy pittyeg a kvarcórám. Éjszakai egy órát mutatott. Beáta felkapta a fejét a pittyegésre, aztán lelökte magáról a takarót, és kimászott az ágyból. - Mennyi? - Egy óra - mondtam. - Mennem kell. Talán várta egy kicsit, hogy marasztaljam, de nem marasztaltam. Felkapkodta a ruháit, és kiment a fürdőszobába. Néhány perc múlva felöltözve tért vissza. - Hát... akkor áll az alku? - kérdezte. Ásítottam és kinyújtóztam. 314 - Milyen alku? - Hogy magaddal viszel. És szerzel egy csodálatos ösztöndíjat egy csodálatos egyetemen. - Ha megérdemled - mondtam. Az ágy szélére ült, és bedugta a kezét a takaró alá. - Úgy érted, hogy nem bizonyítottam semmit? - Dehogynem - mondtam, és az órámra sandítottam. Negyed kettő volt; Amikor elment, csókot dobtam utána, berohantam a fürdőszobába, és felöltöztem. Mielőtt még a cipőmet is felhúztam volna, felügettem a lépcsőn, és felkattintottam a villanyt. McKinley úgy nézett velem szembe, mint egy fülesbagoly, akinek Jupiter-lámpát dugtak az odújába. - Mi van? Újabb gyilkosság? Felfedeztem egy doboz sört az éjjeliszekrényén. Gyorsan feltéptem, és belekortyoltam. - Egyelőre semmi. Akar egyet kirándulni? Nagyot nyelt, és még mindig nem volt egészen biztos benne, hogy eszemnél vagyok-e. - Most? Hová? - kérdezte tétován. - Mondjuk Mindanaóra. - Hová? - tátotta el a száját. - Mindanaóra. Látogatást teszünk a muzulmán felkelők között. Továbbá meglátogatunk egy volt hadifogolytábort, egy falut, egy varázslót és egy ágas-bogas narrafát. Mit szól hozzá? Óvatosan letolta magáról a takarót, hogy ne akadályozza a mozgásban, ha őrültségemben rá találnám vetni magam. -Mit beszél? Kiittam a maradék sört, aztán megcéloztam a szemétkosarat, és vagy három méterről rádobtam. Csont nélkül hullott a kosárba. - Van kedve, vagy nincs? 315 Kilépett az ágyból, fél kézzel magához ölelte a ruháit, és szó nélkül eltűnt a fürdőszobában. Leballagtam a lépcsőn, felhúztam a cipőmet, és vártam. Öt perc múlva mellettem volt. Szótlanul belehuppant a karosszékbe, és a karfájára hajtotta a fejét. - Lelépünk? -Le. -És... Paz-Marin? - Attól tartok, hogy utánunk jön. - És... úgy érzi, hogy ez a kirándulás segít rajtunk? - Vagy ez, vagy semmi. Ha továbbra is itt üldögélünk, vagy bennünket is kinyírnak, vagy csendesen eltűnünk a világ szeme elől. A rejtély kulcsa Mindanaón van. Felemelte a szék mellé rakott sportszatyrát, és komolyan kérdezte: - Gyalog megyünk? Milyen messze van? - Nyojcszáz kilométer. Légvonalban. Elnevette magát, és pattintott egyet az ujjávaí. - Komolyan beszél? És legfőképpen komolyan gondolja, hogy eljutunk odáig? Mintha valahonnan messziről, a csillagok közül helikopter halk kattogását hallottam volna. Mintha iszlám felkelők boldog lelkei vágtattak volna Mindanao fölött. Megfogtam a táskám, és elindultam kifelé. Mire kiértünk, a helikopter már a fák' alatt állt. Valaki kidugta az ajtón a karját, belekapaszkodtam, és feltornáztam magam a lépcsőn. Intettem Bobnak, hogy kövessen. A férfi odabenn meglepődött, és eleresztette a kezem. -Erről nem volt szó - mondta. - Ahmed úr azt parancsolta, hogy szállítsuk el önt Mindanaóra. - Ő a segítőtársam - mondtam, és gyorsan be- 316 húztam a gépbe Bobot. - Van valami kifogása ellene? - Jelentenem kell Ahmed úrnak - mondta, és feltette a fejére a fejhallgatót. A pálmafákkal szegélyezett út végén autók tompított fénye villant, s mintha be is kanyarodtak volna a bungalók felé. Megfogtam a karját, és kimutattam az ablakon. - Ha sokáig jelentget, nem lesz mit. Odanézett, ahova az ujjammal mutattam, s amikor ő is észrevette a kocsik diszkrét fénycsóváját, halkan elkáromkodta magát. Vakkantott valamit a vezetőnek, mire a motor felbőgött, és a helikopter á levegőbe emelkedett. Néhány perc múlva gyufásdoboznak látszottak alattunk az óceánjárók. A toronydaruk mint dobozból kibillent gyufaszálak nyúltak utánunk reménytelen igyekezettel. Az öböl sötét vizébe szürke csíkokat hasított a közelgő hajnal. Most jutott csak idő rá, hogy alaposabban szemügyre vegyem a helikopterest. Vékony, fekete hajú, fekete bajuszos férfi volt, nagy, égő, barna szemekkel. Hosszú, ideges ujjaival szüntelenül a térdén dobolt, mint egy munka nélküli zongoraművész. Kopott farmernadrágot és hozzávaló dzsekit hordott. - Fel tudja venni Ahmeddel a kapcsolatot? -kérdeztem, - A levegőből már nem szabad - mondta, és kinézett az ablakon. - Pillanatok alatt bemérnek bennünket. - Kicsit késtek - mondtam. - Azt hittem, éjszaka repülünk. - A hajnal a legjobb. Ilyenkor van váltás a figyelőszolgálatnál. Az amik ilyenkor reggeliznek... Lenézett, majd lemutatott az alattunk húzódó. hegyes-völgyes tájra. - Mindoro felett repülünk. Ezután Panay és Negros következik, majd Mindanao. 317 - Mindanao nagy - mondtam. Behunyta a szemét, és az ülésnek támaszkodott. - Idejében meg fog tudni mindent. Egészen addig hallgatott, míg három óra múlva le nem szálltunk Mindanaón. 76. Azt hittem, hogy valahol a dzsungel közepén eresz-1 kedünk majd le, s terepszín ruhás mozlim felkelők:' fognak körül bennünket. Bob csendesen szundikált j mellettem, és csak akkor riadt fel, amikor enyhe zökkenéssel földet értünk. ¦ - Megérkeztünk? - törölte ki az álmot a szeméből. Kísérőnk megvárta, míg leáll a légcsavar, s mondott valamit a pilótának, aki bekapcsolta a rádiót. Hosszan beszélt, ugyanazokat a szavakat ismételve, és most sajnáltam csak igazán, hogy egyetlen szót sem tudok filippiül. Úgy látszik, válasz is érkezett a szavaira, mert figyelmesen hallgatott, aztán levette a fejéről a hallgatót. - Az az utasítás, hogy kössem be a szemüket. Meg kell érteniük, kérem. Sokkal, de sokkal udvariasabb volt a hangja, mint Manilában. Lehajtottuk a fejünket, hogy az arcunkra köthesse a kendőt. Levezetett a lépcsőn, ahol újabb kezek fogták meg a karom. Önkéntelenül is számoltam a lépéseimet, ahogy elindultunk ismeretlen célunk felé. Hallottam, hogy Bob mellettem botladozik, s bár kedvem lett volna néhány biztató szót szólni hozzá, mégsem tettem. Nyolcszáz lépést füves mezőn gyalogolhattunk, ezután kavics csikorgott a talpam alatt: valószínűleg egy park kikavicsozott útjára vagy egy kocsifeljáróra térhettünk rá. Közvetlenül ezután lépcsők következtek; ha a küszöböt nem számítjuk, tizennyolc. 318 Ahogy beléptünk, megcsapott a légkondicionált épület kellemes hűvöse. Hosszú folyosón vándoroltunk végig; itt-ott halk suttogás kélt a nyomunkban, ahogy tompán koppanó léptekkel botorkáltunk kísérőink között. Éppen elhatároztam, hogy nem figyelem tovább az utat, amikor valaki kopogott valamin, feltehetően egy ajtón, aztán halk nyikorgással kitárultak előttünk az ajtószárnyak. Gyors filippinó mondat, és lehullott a kendő az arcomról. Egy mozlim imaházfélében lehettünk, legalábbis a padok és a rengeteg ülőpárna erre utalt. A hatalmas terem valamennyi falát vastag faborítás takarta, faragott fagalériákkal s az iszlám művészetben megszokott ábrákkal. Élőlény alakját természetesen még véletlenül sem lehetett volna felfedezni a faragások között. Bob füttyentett, és elismerően húzta el a száját. Éppen velünk szemben rés támadt a faragásokon, s egy eddig észrevehetetlen ajtócskán át magas, ősz hajú férfi lépett a terembe, Meghökkenve néztem rá, hiszen első pillanatra akár európainak is vélhettem volna, habár horgas, erős orra levantei származásról árulkodott. Hosz-szú, kék övvel megkötött kaftánt viselt, s mindehhez kábé derekáig érő ősz szakállt. Azt a furcsa érzést keltette bennem, mintha Rabindranath Ta-goréval találkoznék. Összefonta mellén a karját, és meghajolt előttünk. - Legyenek üdvözölve, uraim! - mondta a legtisztább angolsággal, é's az ülőpárnákra mutatott. - Foglaljanak helyet. Maga is lécsüccsent egy párnára, de mielőtt leült volna, lerúgta a saruját, és a fal mellé állította. Intettem Bobnak, s mi is kifűztük a cipőnket. Látszott rajta, jó néven veszi, hogy alkalmazkodunk vallása előírásaihoz. 319 - Bemutatkozással ne is vesztegessük az időt -mondta mosolyogva. - Önt igen jól ismerem, Mr. Lawrence. Jobban, mint gondolná. - Megtisztelő - mondtam. - Honnan? - Ismertem Radzs Kumar Szinghet. Mintha vasmarok szorította volna össze a torkom. Radzs Kumar Szingh! - Valaha barátok voltunk - mondta elgondolkozva. - Aztán... ellenségek lettünk. Ő Indiába ment, én pedig Pakisztánba. Régi történet ez, Mr. Lawrence. Megértheti, hogy meglepődtem, amikor Ahmed értesített, hogy rövidesen a vendégem lesz. Különben... nevezzen csak Dasznak. így egyszerűbb. Ellenben nem volt szó a kísérőjéről... - Bob McKinley - mondtam, mire Bob a füle tövéig elvörösödött. - Véletlenül keveredett az ügybe. Most hol vagyunk, ha szabad kérdeznem? - Mindanaón. - Azon belül? - Marawiban. - Ez egy város? - Méghozzá nem is kicsi. Százezer hittestvérünk él a környékén. Ha kisétál az utcára, minareteket és medreszéket is láthat. - Kisétálhatok? Felnevetett, fojtott, de vidám nevetéssel. - Mit gondol, bekötött szemmel visszük végig a szigeten? Az csak a helikopterpálya miatt volt. Tudja... de ebből ennyi is elég, nézze meg maga a várost. Mindenesetre, elmondom önöknek, amit tudniuk kell. Apropó, gondolom, Mr. McKinley előtt nyugodtan beszélhetek. - Természetesen - biztosítottam. - Ahmed arra kért, hogy nézzünk utána bizonyos fogolytábornak, amely a világháború alatt itt működött Mindanaón. Nos, kettő is volt ilyen, önt azonban, azt hiszem, csak az egyik érdekli. A másikat egy elhagyott bányában rendezték be, a sziget túlsó oldalán. - És az első? - A Lanao-tó és a Mindanaói-tengerszoros között volt, nem messze a tengerparttól. Mond ez önnek valamit? - Egyelőre semmit. - Nos... találtunk valakit, aki érdekes történetet mesélt szökött amerikai katonákról, akik éveken keresztül dacoltak a japánokkal. Megbújtak a dzsungelben, és soha nem találtak rájuk, mert a falvak lakói elrejtették őket. Az őslakók, a fejvadászok ugyanis megharagudtak a japánokra. Informátorom szerint a japánok megsértették az isteneiket. Feldúlták az erdei szentélyeket, és kinevették azokat, akik a bálványokat tisztelték. Ezt a hibát, sajnos, egy kicsit később mi is elkövettük. - Fejvadászokról beszélt? - Az őseik még fejvadászok voltak. Ugyanúgy, mint a dajakok vagy Indonézia számos törzse, hiszen Mindanao is Indonézia felől népesült be. Nyilván onnan hozták magukkal a fejvadászat művészetét, ha illik ide egyáltalán a művészet szó. Bár a fejek zsugorítása kétségkívül az. Ha jól tudom, ön élt fejvadászok között. - Burmában - mondtam. - Nágaföldön. - Nos, az a valaki azt is mesélte - folytatta -, hogy a szökött katonák kerékpárküllőből reszeltek fegyvert, és narrafából faragtak hozzá nyelet. A fejvadászok megtanították őket, hogyan kell egyetlen szúrással megölni az ellenfelet. Es hogyan kell messziről úgy eldobni a fegyvert, hogy biztosan találjon. , - Beszélhetnék ezzel az emberrel? - Nem lenne semmi értelme - mondta. - Ő a mi hitünkre tért, és minden szaváért felelősséget vállalok. Hiszen nekünk komoly érdekünk fűződik hozzá, hogy sikerrel járjon a küldetése, Mr. Lawrence, nemdebár? - Hogy hívják a falut? - Ugyanúgy, mint a sziget legnagyobb délnyuga- 320 321 ti települését. Zamboangának. Csakhogy ez egészen kicsi falu az őserdőben. - Gondolja, hogy szót tudok érteni velük? - Ezt nem tudom megjósolni önnek, Mr. Law-rence. Nyilván van bizonyos tapasztalata, hiszen ez is olyan, mint Nágaföld. - Csakhogy nem ismerem a nyelvet. - Mindig akad valaki, aki beszél angolul, ha csak néhány szót is. - Hogy jutok oda? - Gépkocsival. Egészen a Nemzeti Parkig. - Nemzeti Park? - Közvetlenül a falu mellett kezdődik. Tele van gejzírrel és ma már szerencsére nem működő vulkánnal. Ha van hozzá kedve, megnézheti az állatkertet is. Lassan kezdett összeállni a dolog. - Úgy érti, hogy állatkert is van arrafelé? - A Nemzeti Parkon belül. - Tigrisek is? Felkapta a fejét, és megütődve nézett rám. - Mit akar a tigrisekkel? A tigris nem őshonos a Fülöp-szigeteken. Van ott minden, ami a turistát odacsalogathatja. Ha jól hallottam, ön biológus. Például megtalálhatja a világ legkisebb antilopját, a Pilandutot, a világ legkisebb majmát, a Tarsiust, és a világ második legnagyobb sasát, amely a majmokat is elragadja. Természetesen nem a legkisebb majomra gondolok. Van ott még óriáskígyó is, python meg krokodilok. - Nekem tigris kell - mondtam. - És cirkuszosok. Figyelmesen nézett rám, aztán közömbösen megvonta a vállát. - Ha akar, csak keressen tigriseket. Ámbár én a maga helyében óvakodnék tőlük. Van valami elképzelése, hogyan és mikor óhajt visszatérni? - Azzal ne törődjenek - mondtam. - Az önök segítsége nélkül is visszatérek Manilába. 322 Felállt, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. - Ahogy gondolja. Mindenesetre én a maga helyében nem lennék olyan biztos a dolgomban. Mintha fenyegetést éreztem volna a hangjában. 77. A délutánt Marawiban töltöttük. A város a Lanao-tó partján fekszik, égig érő hegyekkel övezve. A tó tiszta, átlátszó vizében visszatükröződtek a zöld selyempalástba burkolózott hegycsúcsok. Közvetlenül a tó partján kék kupolás mecset hívogatta a hívőket. Lépten-nyomon az iszlám hitvilág és művészet nyomaira bukkantunk. Megnéztük a piacot, ahol áz árusok ugyanolyan utánozhatatlan eleganciával kínálták áruikat, mint bárhol a Közel-Keleten. Marawi, bármennyire is a Fülöp-szigeteken feküdt, az arab világ színeit idézte. Este nyolc órára volt kitűzve az indulás. A kertben, ahova reggel érkeztünk, zöldre festett terepjáró várt bennünket. Dasz a kocsihoz kísért, és búcsúzóul megszorította a kezem. - Jó utat, Mr. Lawrence! Remélem, szerencsével jár... Őszintén kívánom, hogy így legyen. És nemcsak a gyémántok miatt. Udvariasan álldogáltunk még egy kicsit a kocsi mellett, aztán amikor már soknak tűnt az álldogá-lás, a volán felé intettem. - És a vezető? Dasz elmosolyodott. - Ó, hát így áll a dolog? Bocsásson meg, ha nem mondtam volna, de önnek kell vezetnie a kocsit. A kormány mellett megtalálja a papírokat. Ahmed úr határozott utasítása, hogy semmiféle hivatalos kapcsolatba nem léphetünk önnel. Kérem, hagyja a kocsit és a papírokat a Nemzeti Park szélénél. 323 Nem egészen tetszett a dolog, de hát mit tehettem volna? Még mindig jobb, mint gyalog vágni neki az útnak. Kikanyarodtunk az udvarról, és mintegy öt perc múlva egyenesen egy járőr karjába futottunk. Bob felemelte a táskáját, és az ölébe ejtette. - Ezzel utazásunk nagyjából a végéhez is ért -morogta, és kényelmesen kinyújtotta a lábát. -Kíváncsi vagyok, ezért a szökésért hány évet tesznek még rá az életfogytiglanomra? Ekkor már jótékony sötétség borult a városra, csak egy-egy lámpa halvány fénykörében vergődtek éjszakai bogarak. A hegyek felől hűvös levegő öntötte el az utcákat, mint mindenütt, ahol hegyek lábához építik a várost. A tó felől furcsa, zavaros zajok áradtak felénk: kiáltozás, szarvasmarhák bő-gése, kolompkongás. A háromtagú járőr közül kettő azzal volt elfoglalva, hogy rajtunk tartotta a géppisztolyát. Az egyik csöve az én fejemre, a másik Bobéra irányult. Nagyon lassan és óvatosan nyúltam a kesztyűtartóba, ahol a papírok voltak. Hosszú évek gyakorlata megtanított, hogy géppisztolyok előtt jobb, ha nem tesz az ember váratlan és gyors mozdulatot. A harmadik, terepszín ruhás, rohamsisakos katona elvette a papírjainkat, és beléjük lapozott. - Neve? Nem láttam sok értelmét, hogy kitaláljak valami rémmesét. Inkább az foglalkoztatott, hogy Ahmed és Dasz nem vertek-e át. Roppant gyanúsnak találtam, hogy alighogy kiléptünk az utcára, beleszaladtunk az első járőr karjába. Nagyon is úgy nézett ki a dolog, mintha vártak volna ránk. - Leslie L. Lawrence - mondtam beletörődve. -Ő Róbert McKinley. A katona bekukucskált az ablakon, és szemrevételezte Bobot. Rámordult a másik kettőre, akik lábhoz eresztették a géppisztolyukat. - Utazásuk célja? 324 - Turisztika - mondtam. - Gondolom, a Nemzeti Parkba?,.. Egyszerre csak felcsillant előttem valami halvány remény, egészen addig, amíg elő nem vett a zsebéből egy éles fényű zseblámpát és egy vaskos könyvecskét. Rövid nézelődés után összecsattantotta, és legnagyobb ámulatunkra sisakjához emelte a kezét. - Jó utat, uraim! Kötelességem felhívni a figyelmüket, hogy Marawi körzetét a saját felelősségükre hagyják el. A Nemzeti Park körzetében erős a gerillatevékenység, habár még nem fordult elő, hogy külföldieket zaklattak volna. Jó utat, uraim! Óvatosan gyújtottam be a motort, és nem is mertem hátranézni, amíg be nem kanyarodtunk az első utca sarkán. Bob szótlanul lógatta a fejét mellettem, és csak akkor hagyta abba a lógatást, amikor kiértünk a tó partjára. - Maga érti ezt? - kérdezte. - Mit? - Hát ezt az egészet. El kellett volna kapniuk bennünket! Látta a könyvét? - Láttam. - Mit gondol, mi volt benne? - Mi lett volna? Nevek és személyleírások. Azoké, akiket a rendőrség vagy a hadsereg keres. Csodálkozva nézett rám, és nem értette, hogy miért nem értem azt, ami pedig olyan pofon egyszerű, mint a kétszer kettő. - Ide figyeljen! - mondta, és megfogta a könyököm, amit különben nemigen szeretek, ha kormány van a kezemben. - Itt valami nem stimmel. Ennek a fickónak el kellett volna kapnia bennünket. Gondolja csak meg, ember! Hajnalban húztuk el a csíkot... és még ha azok az autók nem is a rendőrség kocsijai voltak, reggel minden körülmények között fel kellett fedezniük, hogy az éjszaka megpucoltunk. Érti? - Értem. 325 - Hát akkor? Egy rádiógram vagy telefon vagy az ördög tudja, micsoda, és minden járőr könyvecskéjébe belekerül a nevünk és a személyleírásunk. Na, mit szól hozzá? - Igaza van - mondtam. ' - Mi az, hogy igazam van? Naná, hogy igazam van! És képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem volt a könyvében a nevünk. Vagy ha benne volt, miért nem kapott el bennünket? - Gyanakodva húzta össze a szemét. - Maga elképzelhetőnek tartja, hogy ezek az... izék... Ahmed emberei voltak? - Aligha - mondtam. - Ha azok lettek volna, nem állítottak volna meg bennünket. Eltátotta a száját, aztán akkorát csapott a karomra, hogy majd beleszaladtam az utat szegélyező' fákba. - A jóistenit neki! Ha ez így van, akkor csak egyetlen oka lehet! Egyetlen jól fésült oka! Visszakormányoztam a kocsit az útra, levettem a gyújtást, kihúztam a zsebemből a pipámat, és rágyújtottam. Kényelmesen a csillagos ég felé fújtam a füstöt, és elmélázva bámultam a levegőbe. - Úgy van, Bob - mondtam végül. - Csak egyetlenegy megoldás lehetséges... Ránéztem, ő meg vissza rám. Úgy tűnt, sok mindent megértett abból, ami az elmúlt napokban történt. 78. Éjfél körül járhatott az idő, amikor közvetlenül az út mellett letáboroztunk. Dasz mindennel felszerelt bennünket, ami egy éjszakai utazáshoz szükséges. Úgy döntöttem, hogy hálózsákba bújunk. Bekaptunk néhány konzervet, és dobozos sört ittunk rá. A kocsi rádióján megpróbáltam friss híranyaghoz jutni, de csak két angol nyelvű adót sikerült befognom. Az egyik az amerikai flottáé lehetett, alighanem Okinawáról, mert tengeráramlási adatokat so- 326 rolt vég nélkül. A másik arra figyelmeztetett, hogy a Patrícia nevű tájfun elérte a malabári partokat. , Olyan biztonságban éreztük magunkat, mint Ábrahám kebelén. Sajnos, ez lett a vesztünk/ 79. Meg kellett volna hallanom a lombok susogását és az apró reccsenéseket, amelyek arra figyelmeztettek, hogy valaki közeledik. Az adó azonban elnyomta az erdő zajait, s a tengeráramlást jelző vég nélküli számsorok elhódították az idegeimet. Valaha, egy évtizeddel ezelőtt, még aligha fordulhatott volna e,lő, hogy úgy elkapjon valaki, mint egy kiránduló cserkészcsapatot az erdőőr. Szinte magam előtt láttam Radzs Kumar Szinghet, amint elképedve csóválja a fejét a felhők között, és tenyerébe temeti az arcát. A férfi, aki rövid csövű géppisztolyát ránk szegezve kilépett a bokrok közül, magas, hórihorgas fickó volt, vörös szakállal. Kezét vastagon benőtte a szőr: szinte aranyként csillogott a holdfényben. - Csak nyugi! - mondta lassan, erős akcentussal ejtve az angol szavakat. - Csak nyugi, fiúk! Ha nyugton maradtok, nem lesz semmi baj! Természetesen nyugton maradtunk, mi mást tehettünk volna? - Hova igyekeztek, fiúk? - kérdezte, és aggódva járt a tekintete körbe-körbe. - Csak ketten vagytok? Nem válaszoltam, hagytam, hátha elkövet valami hibát. Ránézett a hálózsákjainkra, aztán bólintott. - Szóval csak ketten. Bravó! Van fegyveretek, fiúk? Nem szóltunk, mire egészen közel jött, és a géppisztoly csövét Bob oldalába nyomta. 327 -Beszélj, fiú! - Nincs - mondta Bob mogorván. - Nincs fegyverünk. - Hol vannak a papírjaitok? - A kocsiban - mondtam. Odasétált a terepjáróhoz, és egyenesen a kesztyűtartóba nyúlt. Kiemelte az útlevelünket, és éppen csak rápillantott. - Jól van, fiúk. Nagyon jól van. Bob szemében furcsa fények gyulladtak, őszintén szólva nagyon nem tetszettek nekem. Nyilván nem fogta még fel, mire megy ki a játék. - Ide figyeljen, miszter! - támadt a szakállasra, és csak úgy fújt a düh a hangjából. - Ha nem adja vissza az útlevelünket... A szakállas fél kézzel zsebébe gyűrte a papírokat. - Miért adnám vissza? - kérdezte szelíden. -Nektek már úgysem lesz szükségetek rá... Gyertek velem, fiúk! Gyöngyözni kezdett a homlokom, és Bob is meghökkent, ahogy szembenézett vele. - Maga megőrült! Mi a katonaság engedélyével tartózkodunk itt... - Nem tesz semmit - mondta a vörös. - Csak előre, fiúk... Majd én mutatom az utat! " - Egy tapodtat sem megyek semerre. És figyelmeztetem. .. A szakállas megcsóválta a fejét. Egészen közel lépett Bobhoz, és a géppisztoly csövével iszonyatos erővel felvágta az állat. Bob feljajdult, és a földre zuhant. Rá akartam vetni magam a gazemberre, de a rám irányzott géppisztolycső megakadályozott benne. - Vissza, ember! - mondta nyugodtan, és felrán-cigálta Bobot. - Térj magadhoz, fiú! Nem szeretem, ha idétlenkednek velem... Gyerünk! Bob összegörnyedt a fájdalomtól, és halkan jajgatott. A szakállas a hátába nyomta fegyverét, és hüvelykujjával a bokrok felé mutatott. 328 - Gyertek, fiúk! Mindjárt nem fog fájni... Nem hagyhatok holttesteket az úton! - Engedjen futni - próbálkoztam -, hiszen az útlevelünk úgyis magánál van... oda mehet vele, ahova akar. - Ezt nem gondolhatod komolyan - mondta, és a bokrok felé lépett, - Mire megmoccanhatnék, valamennyi határállomás értesülne a dologról. Sajnálom. Ellépett Bobtól, és'ismét intett a¦ fegyver csövével. - Gyerünk, gyerünk! Bob még mindig összegörnyedten állt, nem tudtam, valóban ennyire fáj-e neki, vagy csak megpróbál kitalálni valamit. -Bob... Halk jajgatás. - Nagyon fáj ? Elvette a kezét az arca elől. - Alighanem eltörött az állam. Odamentem hozzá, és átkaroltam. - Támaszkodjon rám. - Ez... kinyír bennünket? - kérdezte, aztán minden átmenet nélkül ordítani kezdett: - Lőj már, te állat! Mire vársz?! Te rohadt disznó! Mocskos gazember! A szakállas komoran nézett rám. - Segítsen neki, ember! Menjenek előttem, de figyelmeztetem, hogy az első gyanús mozdulatra lövök. A hasukba és az ágyékukba.... Nagyon fog fájni. Aztán itt hagyom magukat, hogy a hangyák és a keselyűk lakmározhassanak a húsukból. Ennél csak jobb a könnyű és gyors halál. Induljon már, ember! Őszintén szólva nem tudtam, hogy mit csináljak. Bob a karomon lógott. Arra gondolni sem mertem, hogy fedezékül is használhatnám. Talán ha beugra-nék egy fa mögé... Mindenféle megfordult az agyamban, de mind- 329 egyre csak arra lyukadtam ki, hogy bármit tennék is, megölné Bobot. Szabad karommal félrehajtottam egy ágat, és a tisztásról, ahol voltunk, besüllyedtünk a bokrok közé. Óriási páfránylevelek hátán villogott a holdfény, s arra gondoltam, hogy ha hátrahúznék egy levelet, talán sikerülne szembeütnöm'vele. Úgy látszik, erre is számithatott, mert ahogy az első bokorág feléje csapott, felemelte a bal kezét, és megfogta az ágat. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy érti, mi a szándékom. Tettünk negyven-ötven lépést előre, és én egyre jobban kétségbeestem. Éreztem, hogy még pár lépés, és elég messzire kerülünk az úttól. Hetekbe, sőt hónapokba is beletelhet, amíg felfedezik a holttestünket. A páfrányok recsegtek-ropogtak, s amikor egy óriási levelet félrehajtottam, hosszú, holdfényben fürdő szakadékféle tűnt a szemembe. Ami ezután történt, olyan volt, mint egy álom. Talán nem is voltam egészen magamnál; amit tettem, tudatosságnak és ösztönösségnek furcsa keverékéből eredhetett. Villámgyorsan, szinte a másodperc töredéke alatt lecsatoltam a csuklómról nehéz búvárórámat, amelynek a csatját egyetlen ujjmoz-, dulattal ki lehetett kapcsolni. A vörös ott lihegett mögöttem; nyakamon éreztem a leheletét. Tudtam, hogy tíz-tizenöt centiméternyire van a hátamtól a fegyvercső, mégis egyetlen lapra kellett feltennem mindent. Megráztam a csuklómat, és az óra belecsusszant a tenyerembe. Éppen akkor, amikor megtorpantam, mert már ott álltam a szakadék szélén. A fickó is megállt mögöttünk, és halkan köhögött. Bob a karomon lógott; teljes megadással várva a történendőket. - Állj! - szólt a szakállas teljesen feleslegesen, hiszen hová a fenébe mehettem volna. - Az a helyzet, hogy meg kell tennem, fiúk! Átkozottul utálok 330 bárkit is átrámolni a másvilágra, akit nem is ismerek, de hát szükség törvényt bont... Mindenesetre... Tovább nem várhattam. Másodpercek múlva eldördül a sorozat, és mindennek vége... Magam elé tartottam a tenyerem, gyors mozdulattal a fejem felett.a levegőbe hajítottam az órát, s azon imádkoztam, nehogy a puha avarra essen, vagy fennakadjon egy faágon. Az óra észrevétlenül átszállt a fejünk felett, és erős csattanással nekiütődött egy lapos páfránylevélnek. Éppen olyan hangot adott, mintha valaki a nyomunkban settenkedett volna. Éreztem, hogy a vörös a reccsenésre felkapja a fejét. Akkorát, ordítottam, amekkora csak kifért a számon. - Mire vársz, Fred?! Lőj már, az istenit neki! Hátrahökkent, és beengedett egy sorozatot a fák közé. Én meg egyet a szeme alá. Egy iszonyatos, kemény egyenest, hogy végigfutott a karomon a fájdalom. Hideg, kék szeme fennakadt, ahogy hátrazuhant. Közben persze elengedtem Bobot, aki engedelmesen a földre hanyatlott. Ami ezután következett, kemény, volt, és rövid. Megcsavarta a lábam, hogy majd*ltörött a bokám. Olyan volt a keze, mintha nem is emberi, hanem robotkéz lett volna. Éreztem, hogy fizikai ereje sokszorosan felülmúlja az enyémet. Nem tehettem mást, mint hogy megkarmoltam a nyakát, és a szemébe nyomtam a hüvelykujjamat. Erősen és könyörtelenül. Felsikoltott, és megpróbálta kitörni a.lábam. Amikor megcsavarta, felhúztam a térdem, és orron rúgtam. Megpordült, és bezuhant a bokrok közé. Felálltam, de annyira fájt a lábam, hogy visszaestem a fűre. Kinyújtottam a kezem, hogy elérjem a géppisztolyát. Dagadt fücsomók bujkáltak az ujja-im között. A fegyver nem volt sehol. A szakállas újra rám vetette magát. Ekkor még a hátamon feküdtem kiterjesztett karokkal, s a fűcsomókat markolásztam. Láttam, hogy felém száll az óriási test: szöges csizmái megcélozták az arcomat, és péppé zúzzák, ha eltalálnak. Felrántottam a lábam, s amikor rám akart zuhanni, a talpamra esett. Utánaengedtem egy kicsit, aztán minden erőmet összeszedve hatalmasat rúgtam a levegőbe. Megemelkedett, mint egy cirkuszi ugrócsoport legügyesebb tagja, megpördült a levegőben, és eltűnt a bokrok között. Tántorogva tápászkodtam fel, és megpróbáltam végre megtalálni azt az átkozott géppisztolyt. Eközben megfeledkeztem Bobról, aki másodpercekkel ezelőtt még a földön feküdt, vérző száját tapogatva. A legközelebbi bokor alá nyúltam, de nyomban vissza is kaptam a kezem. Géppisztolysorozat tépte a bokrok ágait; tompán koppantak a golyók a vastag fatörzseken. Egyetlen lendülettel a bokor alá vágtam magam, és kilestem az ágak közül. A szakadék szélén Bob állt, fegyverrel a kezében, és olyan kifejezés ült az arcán, amelyet hasztalan próbálnék meg leírni. Talán Lucifer vághatott ilyen képet, amikou a mennyből való kiűzettetése utáni első reggelen a pokolban ébredt. Amikor kiürült a tár, rángatta még egy kicsit a ravaszt, majd levágta a géppisztolyt a földre, és ismét tenyerébe temette az állat. Feltápászkodtam, kivettem a zsebemből- rugós késemet, és kipattintottam a pengéjét. Elhatároztam, ha még egyszer feltűnik a szakállas, feltűzöm, mint ahogy a lepkéket szoktam. Azzal a különbséggel, hogy őt nem kábítom el előtte. Bob elvette a tenyerét az arcáról, amikor meghallotta a lépteimet. - Eltaláltam? - suttogta, és megpróbált úrrá lenni a fájdalmán. 332 - Lehetséges - mondtam biztatón, és felemeltem a földről a géppisztolyt. Vállamra akasztottam, és a hóna alá nyúltam. - Vissza kell mennünk a kocsihoz, Bob. Jöjjön, segítek. Eltolta magától a kezem, és tántorogva felegyenesedett. Készen álltam rá, hogy elkapjam, ha el 'találna zuhanni. - Most már oké - mondta, és megnyomogatta az állat. - Gondolja, hogy eltörött? - A kocsinál megnézem - mondtam. - Sietnünk kell, Bob. Megfordult bennem a gondolat, hogy talán jobb lenne, ha itt hagynám, és egyedül néznék a kocsi után, de nem tudhattam, hol rejtőzik a fickó. - Biztos, hogy jól érzi magát? - kérdeztem, és elindultam kezemben a késsel azon az ösvényen, amelyen idefelé jöttünk. - Hát az azért túlzás - morogta némiképpen magához térve. - Ha elkapom, megölöm. Darabonként töröm el minden csontját. Ki volt ez az állat? Biztosan nem tudtam, de belém fészkelődött valami gyanúféle. Belebotlottam valamibe. Lehajoltam, hogy megnézzem: a szakállas vállzsákja volt. Nekidőltem egy fának, és akaratlanul is szitkozódni kezdtem. Bob lihegve egy másik fának dőlt, és rekedten kérdezte: - Lelépett? - Méghozzá a kocsinkkal együtt. Itt a zsákja. Erre jött visszafelé. Úgy látszik, az ő idegei is felmondták a szolgálatot. Felvettem a zsákot, és kibontottam. Kidobtam belőle néhány konzervet, két alsónadrágot, és legalul megtaláltam, amit kerestem. Három tár feküdt egymás mellett, vastag vitorlavászonba csavarva. Kivettem az egyiket a vászonból, és kicseréltem az üres tárral. Aztán a másik után nyúltam, azt is 333 kihúztam, és a zsebembe tettem. Isten legyen neki irgalmas, ha még egyszer a szemem elé kerül! Éppen el akartam dobni a zsákot, amikor eszembe jutott a harmadik tár. , Kár lenne érte, gondoltam. Ki tudja, mennyit kell még bolyonganunk az őserdőben, amíg meg' nem találjuk a Nemzeti Parkot. És ki tudja, kivel j hoz össze a sors? ' Belenyúltam a vitorlavászonba, és ki akartam] venni a harmadik tárat is, hogy zsebre vágjam. Kicsit vékonyabbnak tűnt, mint a másik kettő, de erre csak utólag jöttem rá, amikor már tudtam,: hogy mi van a kezemben. Megfogtam és kihúztam a vászonból. A holdfény megcsillant az oldalán. Bob halkan felkiáltott. Úgy \ nézett a kezemben tartott valamire, mintha mérges j kígyó lett volna. ] Pedig nem volt mérges kígyó, igaz, nem volt! géppisztoly tár sem. ; Egy kerékpárküllő volt, amelyet élesre köszörül-; tek, s amelyet narrafából esztergált nyélbe bújtat-; tak. Bob halkan füttyentett, és tágra meredt szemmel bámult a fegyverre. Én pedig azon gondolkodtam, hogy melyik lehetett a vörös szakállú kettőjük közül. 80. Az autónak természetesen hűlt helyét találtuk. Csak két hálózsákunk hevert a földön, s néhány teli: sörösdoboz. Kihúztam a zsebemből a pipámat. -megtömtem és meggyújtottam. Bob felém fordítót- j ta a fejét, és nézte, ahogy az első füstkarikák megin-« dúlnak felfelé a levegőben. - Mi van, Bob? - kérdeztem. - Jobban érzi ma- j gát? -Tűrhetően - mondta. - Nem kéne elindul-] nunk ? 334 - Gondolja, hogy képes lesz rá?„ _ - Persze. Azt hiszem, már egészen jól vagyok. Volt valami a hangjában, amiből arra következtettem, hogy túl van a krízisen. - Tudja, min gondolkodom?- kérdezte. - Hogy ki lehetett ez a fickó. Szerintem valami bérgyilkos. Utánunk küldték, hogy nyírjon ki bennünket. - Kicsoda? -Dasz. A maga haverja. Vagy Ahmed. Nem mindegy? - Nekem más az elképzelésem - mondtam, és újabb füstkarikákat engedtem az ég felé. - Azt hiszem, hogy a fickó véletlenül találkozott velünk. Gondolja csak végig a dolgot... Először is nem tudta, kik vagyunk. - Ezt meg honnan veszi? - Láttam rajta. Neki csak két útlevél kellett, semmi más! - És a küllő? - Erre is van magyarázat. A fickó itt lesett, és várta az áldozatait. S miért? Mert menekül ő is és még valaki vele együtt. Érti? Saját neve alatt nem hagyhatta el az országot, ezért útlevélre volt szüksége, neki is és a társának is. Elhatározták, hogy mindenáron megkísérelnek útlevélhez jutni, még emberölés árán is. Bármennyire kegyetlennek tűnt is a fickó, látszott rajta, hogy csak a végső kétségbe-. esés kergeti gyilkosságba. - Szép mese - mondta. - Csak az a kérdés, hogy igaz-e. Továbbá hogyan került a kerékpárküllő a hátizsákjába? - Alighanem még akkorról maradt neki, amikor a japánok ellen használta. Meghökkent, és hitetlenkedve nézett a szemembe. - Azt gondolja, hogy... ő is a táborból szököttek közül való? - Másképpen hogy juthatott volna a fegyverhez? - Ebben az esetben... 335 - Ebben az esetben szűkül a választék. Volt egyszer öt férfi, akik belevésték a nevüket egy narrafá-ba. Hogy mi történt a fa alatt, nem tudjuk. Az öt férfi: Melotti, Fox, Gray, Frem és Daniels. Melotti, Fox és Gray halott. Mindhármukat narranyélbe vert kerékpárküllővel ölték meg. Ne feledje, nem vagyunk messze a fától, Bob. Valaki azt mondta nekem, hogy Frem és Daniels Mindanaón bujkál. Az az érzésem, hogy sejtik, miről van szó, és menekülni akarnak a süllyedő hajóról. Csakhogy attól félnek, ha saját útlevelükkel próbálnának lelépni, nem sikerülne. Meghalnának még azelőtt, hogy a repülőgép a levegőbe emelkedne velük. Eszerint tehát... - Vagy Frem, vagy Daniels? - Úgy van, Bob. Vagy Frem, vagy Daniels. És rövidesen azt is meg fogjuk tudni, hogy mi történt sok-sok évvel ezelőtt a narrafa alatt... 81. Amikor a nap ereszkedni kezdett, elindultunk. Bobnak kivörösödött az arca, és ez valahogy nem tetszett nekem. Kértem, hadd fogjam meg a homlokát, de dühösen elhárította a kérésemet. Feljött a hold: immár a második éjszakán a dzsungelben. Körülöttünk életre kelt az erdő: a fák ágain majmok hancúroztak, s egyre nőtt bennem a nyugtalanság, ahogy itt-ott megzördült közelemben a bokor. Bob vette észre először a terepjárót. Kissé félrehúzódva állt, hogy el lehessen férni mellette. A hold ragyogó fényében ezüstté változott a karosszéria és a fickó is a volán mögött. Vörös szakálla éppen hogy csak kivillant a karjai közül; fejét a volánra hajtotta, és láthatóan az igazak álmát aludta. Bob felhorkant, ökölbe szorította a kezét, és merev, bizonytalan léptekkel elindult a kocsi felé. ' Gyorsan utánaugrottam, s alig bírtam becibálni a bokrok közé. - Ne őrüljön meg, Bob! - suttogtam, és igyekeztem lecsendesíteni. Homlokához érintettem a kezem : forró volt, mint a parázs. - Mondja... csak... mit csináljak? - suttogta. - Fogja a késem... És induljon el balra. Tud halkan járni? - Majd megpróbálok. - Igyekezzen kikerülni a száraz ágakat. És csak akkor lépjen ki a sűrűből, ha füttyentek. Érti? Bólintott, és lehunyta a szemét. - Induljon! Megfogta a késem; remegett a keze. Borzasztóan sajnáltam, de nem volt időm, hogy megpróbáljam rábeszélni, hagyja rám a dolgot. Attól tartottam, hogy a szakállas felébred, elfordítja a slusszkulcsot, és eltűnik a szemünk elől. Hónom alá szorítottam a géppisztolyt, és besüly-iyedtem a bokrok közé. Halk imát mormoltam, hogy ne küldjenek az erdei szellemek vastag, száraz ágat a talpam alá, legalább addig ne, amíg a kocsi közelébe érek. Nagy ívben megkerültem az utat. Óvatosan lo-póztam fától fáig, nem akartam abba a hibába esni, amibe nem is olyan régen. Régen voltam már dzsungelben, nagyon régen. Ahogy megcsapta a fülemet az éjszakai őserdő semmihez nem hasonlítható lármája, egyszeriben visz-szasüllyedtem a múltba. Burma őserdeiben jártam, barátaim, a nága fejvadászok között. Szellemárnyakként suhantak az ágyékkötős alakok fától fáig, kezükben félelmes fegyverükkel, a fúvócsővel. Nekivetettem a hátam egy fának, és megpróbáltam megállapítani a széljárást. Egészen halvány fuvallat lebegett csak az ágak között, s reménykedtem, hogy az alvó nem érzi meg a szagunkat. A ná-gák bezzeg azonnal megérezték volna. Szinte sajnáltam, hogy géppisztoly van a kezem- 337 ben, és nem széles, csavart pengéjű maláji késem, amely most londoni lakásom falán lóg. Sebaj -gondoltam -, a géppisztoly is megteszi. Fától fáig suhantam, majd egyszerre ott volt előttem az út és a terepjáró. A szakállas még mindig a volánra borulva aludt; láthatóan nem zavarta az erős holdfény. Vártam egy kicsit, aztán éleset füttyentettem. A füttyel egy időben kiléptem az útra, géppisztolyom csövét a fickóra szegezve. - Fel a kezekkel! - ordítottam. - Fel a kezekkel, ember! Szembe velem megmozdultak az ágak, s Bob McKinley enyhén tántorogva, a kocsi felé tartva kése hegyét, kikecmergett a bokrok közül. A fickó nem mozdult. Ismét kiáltottam volna, de Bob megelőzött. Arti-kulálatlan kiáltás buggyant ki a száján, és a kocsi felé vetette magát. Felordítottam, de elkéstem. Felugrott a kocsi oldalára, aztán felemelte a kését. Behunytam a szemem, és vártam az alvó üvöltését. Valami puffant, s amikor kinyitottam, Bob már újra a földön állt, és elképedve bámult szembe velem. - Ez... ez... rettenetes! - motyogta, és kialudt szeméből az őrület lángja. - Nézzen oda! Ez... Felugrottam a terepjáró lépcsőjére, és elkaptam az alvó karját. A vörös szakállú felém dőlt, majd visszazökkent a feje a volánrai - Nézze! - kiáltotta Bob, és hangja kamaszosan mutált a felindulástól. - A vállát nézze! Akkor már mást sem néztem, csak a vállát. A tépett inget, amelynek cafatjai a hátát borították, a hosszú karmolásokat szeplős bőrén s a vastag törzsű narrafát, amit belékarcoltak. - Ezt megölték! - zihálta Bob mögöttem. - A Jézusát, ezt megölték, Leslie! Hóna alá nyúltam, és óvatosan megfordítottam. Hátradőlt, és arccal a holdas ég felé fordult. Közvetlenül a szíve alatt a narrafa nyélre sütött a hold, s a kerékpárküllőre, amely kilátszott a bőre és a nyél között. Visszadöntöttem a testet a volánra, és a dzsungel fáira pillantottam, melyek árnyéka fenyegetően borult a gazdáját vesztett terepjáró fölé. - Jézusom! Hát sosem lesz már vége? - nyöszörgőit Bob, és a kocsi oldalának dőlt. Válaszul sorozatra állítottam a géppisztolyt. 82. Behúzódtunk a bokrok árnyékába, és bármennyire' is nem lett volna szabad, rágyújtottam a pipámra. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy ha a kezembe veszem, másképpen látom a világot: sokkal élesebben és megbízhatóbban. Még akkor is, ha meg sem gyújtom. Bob tenyerébe hajtotta a fejét, és az állat simoJ gatta. - Fáj? - kérdeztem részvéttel. - Nem tesz semmit - suttogta, és megvakarta a tüskéket a fején. - Ez őrület! Olyan, mint egy lidér-cesáiom... - Olyan - hagytam rá. - És... maga ezt csak így mondja? Az az érzésem, hogy maga előre tudott sok mindent. Talán még ezt is. - Ördöge van - mondtam. - Vártam valami ilyesfélét. - Honnan a csudából tudta... ? Én már nem értek semmit. És nem is fogom megérteni. - A végére kiderül minden - nyugtatgattam. - És ez a vég már nincs is messze tőlünk. Ahogy közeledünk ahhoz a bizonyos narrafához... - Hiszen azt sem tudjuk, hol vagyunk. - Alighanem a Nemzeti Park szélén. J - És... a gyilkos is a közelünkben van? 338 339 - A jelekből ítélve igen. - Gondolja... hogy csak egy gyilkos létezik? Valamennyit egy és ugyanaz ölte meg? "Nem tudtam nyugodt szívvel igent mondani rá. Ez a kérdés engem is foglalkoztatott, de bármenynyit törtem is a fejem, nem tudtam egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. Éjszakai madár vijjogott, nyugtalanul, mint akinek megzavarták a vadászatát. Egyszerre ismét részévé váltam a dzsungelnek, amelytől elszoktam a londoni évek alatt. Ismét éreztem, hogy egy vagyok a dzsungel élőlényei közül: hallom a fű susogását, a fakéreg reccsenéseit és az'ágak nyikorgását a fejünk felett. Éreztem, hogy nem messze tőlünk apró ragadozó fut át egy tisztáson, valahol majmok lapítanak a sűrűben, s a levegőben a dzsungelpatkányok rothadásra emlékeztető szaga úszott. - Hé! Mi van? - suttogta Bob, akinek nem tetszhetett megváltozott arckifejezésem. - Mi van? Lehajoltam a fűre, és beleszagoltam, ahogy annak idején a nágák tanították. Orrom megtelt a fű és a föld szagával, kesernyés gilisztaszaggal s az enyhén rothadó avar illatával. Amikor felemeltem a fejem, újra oké volt minden. Bár közel sem úgy, mint annak idején, amikor a nágák között éltem. Akkor, régen, mérföldekről megéreztem a japán uniformis fertőtlenítőbűzét és a puskaolaj avas vajszagát. Furcsa, ismeretlen, semmihez sem hasonlítható szag ütötte meg az orrom, amelyet gyakran éreztem Burma őserdeiben. Térdemre hajtottam a fejem, és megpróbáltam kitalálni, mi lehet az. Hiába próbálkoztam, egyelőre nem ment! A kocsi holdfényben fürdött, s a halott a volánra bukva szundikált. Mivel elölről érte a szúrás, csak az vehette észre, hogy megölték, aki egészen közel ment hozzá. Bob nagyot szusszant mellettem, és öklével a fűre csapott. 340 - Meg tudná mondani, hogy mire várunk? Ekkor már minden érzékem riadót jelzett. Mesz- sziről, éppen szemben velünk mintha apró reccse-nések figyelmeztettek volna valamire. Mintha a majmok felriadtak volna álmukból, s ágról ágra ugrálva, hang nélkül kísérték volna azt, aki a kocsi felé közeledett. Az éjszakai madár elhallgatott, s a feltámadó szél megsuhogtatta felettünk a lombtakarót. Megszorítottam a kezét? és a fülébe suttogtam. - Ne ijedjen meg, Bob. Alighanem látogatónk érkezik... - Úristen! Honnan tudja? - Nem fontos. Az viszont annál fontosabb, hogy őrizze meg a nyugalmát. Akármi történik is a tisztáson. .. amíg nem szólok, ne tegyen semmit. Ugye, érti? - Értem, de... Idáig jutott, amikor velünk szemben, az út túlsó oldalán hangtalanul szétnyíltak a bokrok ágai. Bob eltátotta a száját, és majdnem felkiáltott. A bokrok ágai szétváltak, s mint a kígyó, nesztelenül kicsusszant az útra Vu, a kínai késdobáló. Az már aztán a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy kezében tartotta kedvenc kései egyikét. S a kés hegyét a szundikáló vörös szakállú hátának szegezte. A kínai megállt a holdfényben, és elmosolyodott; Őszintén szólva, láttam már melegebb és barátibb mosolyt is. Drakula gróf mosolyoghatott így, amikor felfedezte, hogy az erkélyajtó nincs bezárva, s a szép szőke várúrnő egyedül nyugszik hófehér nyoszolyáján. Vu mint a macska lopakodott a kocsi felé. Le-kushadt, és csak akkor egyenesedett fel, amikor elérte a lökhárítót. Belekapaszkodott a hátulsó kerékbe, és.anélkül hogy bármi is elárulta volna a 341 közeledését, felpattant a kocsira. Elkapta a halott nyakát, és a levegőbe emelte a kését. Ami ezután történt, olyan volt, mint egy előre megkoreografált cirkuszi jelenet, amely akár a pórul járt gyilkos címet is viselhette volna. Amikor ugyanis Vu felfedezte, hogy megölték azt, akit ő akart megölni, felszisszent, és elegáns hátraszaltó-val bevetette magát a bokrok közé. Bobnak félig még tátva volt a szája, ahogy felém fordította a fejét. - Látta? - Láttam. ¦ - És... ezt csak így mondja? - Mit csináljak? Legalább azt tudjuk, hogy nem Vu nyírta ki a fickót. -Es... mire megyünk vele? - Mit tudom én. ... - Maga szerint hogy került ide a kínai? Bennünket követett? - Nem hiszem. Mondtam, hogy a szomszédságunkban lehet a Nemzeti Park. Ne feledje, a cirkuszosok itt vannak a közelünkben, - Hát nekem elegem volt belőlük, annyi szent -mondta mogorván. - És ha csak egy is a közelembe jön... nem állok jót magamért! Torkig vagyok velük. Ne akarja nekem bemesélni, hogy mindez véletlen. Ha egy gyilkosság történik valahol, hétszentség, hogy ott van az egész banda... Azt sem tudjuk, hogy valóban cirkuszosok-e. - Miért ne lennének? - Miért lennének? Mert azt mondták, hogy azok? És ha nem? Ha csak kitalálták, hogy kinyírjanak bennünket? Elsősorban persze magát... Leadtak egy rémtörténetet egy leégett cirkuszról... Biztos benne, hogy minden így történt? Hátha egy szó sem igaz az egészből? - Nem megy, Bob - nyugtattam. - Ahmed igazolta minden szavukat. -' Ahmed a haverjuk! Közösen akarják kinyírni 342* magát és azokat, akiket már eddig is kinyírtak. Válogatott bérgyilkosok, nem cirkuszosok... A jó Jézusát neki! Tovább folytatta volna, de megszorítottam a kezét. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzésem támadt, mintha lenne valaki a közelünkben; valaki, aki nem Vu. Egészen másképpen érték a hullámok a hátgerincemet, mint amikor Vu lopakodott ki a sűrűből. És mintha nem is egyedül lett volna az ismeretlen. Bob befogta a száját, és mindketten a bokrokra meredtünk, ahol a kínai eltűnt. Valahonnan mesz-sziről tompa kiáltás úszott a levegőben; talán madár, talán egy antilopféle hangja. , Alig halt el a kiáltás, megzörrentek az ágak: szinte jiontosan ott, ahol Vu mögött összecsapódtak. Óvatosan megfogtam Bob könyökét, hogy figyelmeztessem. Rám nézett, és szorosan összezárta az ajkát. Szerencsére akkor sem nyitotta ki, amikor a bokrok mögül, mint egymás tükörképei, a Le Fever nővérek nyomakodtak ki az útra. Kétségkívül volt valami kísérteties a megjelenésükben. Talán az, hogy mindketten ugyanolyan ruhát hordtak; a legkisebb különbség vagy egyéni vonás is hiányzott az öltözékükből. Magas szárú, barna csizma, zöld szafáriszoknya a hozzávaló dzsekivel; mindegyikük vállán távcső és egy barna válltáska. Egyáltalán nem úgy festettek, mintha az ágyból keltek volna ki. Azután az arcuk sem tetszett nekem. Merev volt, mintha a cirkuszi sminkes egészen csapnivaló munkát végzett volna rajtuk. Mindegyikük szeme mély, sötét árokban pihent; szájuk égővörös volt, mintha friss vértől csillogott volna; arcuk fehér, mondhatni, hullafehér. Végül nem tetszett nekem a mozgásuk sem. Any-nyira egyforma volt, és annyira koordinált, hogy az már nem is lehetett igaz. Mintha egy beléjük épített 343 I mechanizmus milliomod másodpercnyi pontossággal mozgatta volna őket. Nem tehetek róla, de az androidok, az emberhez megszólalásig hasonlító robotok jutottak az eszembe. Aztáneszembe jutott valami más is. Nem tudom, hol olvastam, talán egy tudományos-fantasztikus könyvben, hogy az androidokat be lehet programozni gyilkosságra. Könyörtelenül és perpnyi pontossággal végrehajtják az utasításokat. És soha sem követik el a legkisebb hibát sem. Nincsenek érzelmeik, tehát nem hibázhatnak. Nem tagadom, végigfutott a xhátamon a jeges borzongás, ahogy figyeltem őket. Mintha elégedett mosoly vibrált volna az arcukon, ahogy rezzenéstelen tekintettel a halott férfit nézték. Nem közeledtek feléje, álltak és nézték, ahogy jól végzett munkájában gyönyörködik az ember. S akkor ismét belém nyilaik valami. Amit annak idején Nágaföldön és később Haitiban hallottam az • akarat nélküli emberi bábokról, a tudatuktól meg- I fosztott, élőhalott rabszolgákról, a zombikról. Csak annyi különbözteti meg őket az androidoktól, j hogy a zombik élő mechanizmusok, míg az androi- ' dok gépemberek. Mesélik, hogy a haiti varázslók narkotikumok és varázsszerek segítségével örök életükre rabszolgájukká tudják tenni ellenségeiket. Bobnak megcsikordult a foga. Homlokán verejték gyöngyözött, s látszott rajta, nemcsak a melegtől. Hátranyúltam, és laza mozdulattal magam mellé fektettem kibiztosított géppisztolyomat. Biztos, ami biztos. * A Le Fever nővérek némán álltak, mozdulatlanul, mintha lejárt volna a programjuk. Aztán egyszerre emelték sápadt arcukat egymás felé, és egyszerre kezdtek el beszélni. Mintha valaki valahol lenyomott volna egy indítógombot. 344 - Mit szólsz hozzá, Melody? - Szép munka volt, Glory. Szép és pontos. - Gondolod, hogy egészen biztosan halott? - Te nem érzed, Glory? Hiszen érezned kell! - Az a jó, ha egészen biztos az ember a dolgokban, Melody. Ugye, igazam van? - Igazad, Glory. Itt hagyjuk? - Hova vihetnénk?... És főleg miért? Hadd maradjon csak itt. Valaki ma^d csak megtalálja. - És ha más? Ha nem O? - Ő akkor is tudni fog róla, Melody. Ő mindenről tud. Tudnia kell mindenről. Álltak egy kicsit, hallgattak, és nézték a férfi hátába vágott narrafát. - Ki lehet ez, Glory? - Fontos ez, Melody? - Igazad van. Nem fontos. Csak talán jobb lenne, ha tudnánk. - Nem mondanád meg, miért? - Nem tudom, Glory. Csak úgy érzem. Ő biztosan tudja. Ő nem tévedhet. - Látod a fát a hátán? - Egészen jól sikerült. Talán jobban is, mint a többi. - Persze. Egy ilyen árral könnyű karcolni, ha hagynak elég időt rá. És hajó az ember kézügyessége... - Neked jó, Melody? - Egészen tűrhető, Glory. Nevetgéltek egy kicsit: nekem egyre jobban szakadt az izzadság a hátamról, Bob halkan hörgött mellettem, mint aki egyre nehezebben kap levegőt. - Te láttad a fát, Glory? - Persze. Hiszen te is. - Egy egészen rendkívüli nagy fa, Glory. Szinte akkora, mint egy hegycsúcs. * Közvetlenül a falu mellett. - Azt mondják, a varázsló fája. - Persze. Ott szokta az áldozatot bemutatni a szellemeknek. Láttad a megölt majmot, Glory? • - Hát nem volt valami szép látvány, Melody. - Te hiszel a csillagokban, Glory? - Talán... A csillagok be is csaphatják az embert. - Be, Glory. De valamiben hinni kell. Én a te helyedben nagyon hinnék bennük. És vigyáznék rá, hogy olyannal ne találkozzam, aki olyan, mint mi vagyunk. Hallgattak egy kicsit, aztán ismét megszólalt az egyik, kicsit tanácstalanul: - Ezt hogy érted, Melody? - Hát... én például iker vagyok, és te is, Glory. Az ikrek nagyon veszélyesek... Én minden körülmények között óvakodnék az ikrektől, Melody! A másik felkacagott. Volt valami egészen baljóslatú rekedt kacagásában. - Még nem késő, Glory? - Talán még nem, Melody... Talán még egyszer felkel és lenyugszik a nap... Talán... Valahol messze autókürt harsant; mintha mögöttünk szólt volna. Önkéntelenül is hátrakaptuk a fejünket, aztán rájöttünk, hogy a hátunk mögül úgysem jöhet semmi, hiszen ott a dzsungel van... Visszafordultam, de elkéstem. Az autó mögött, a tisztáson, már nem állt senki. 83. Bob felült, egy fatörzsnek támasztotta a hátát, és halkan feljajdult. - Leslie... Mondja meg őszintén, normális vagyok én? - Amennyiben? - Amennyiben maga is azt látta, amit én?/ - Ha a Le Fever nővérekre gondol, igen. - Megnyugtató. Akkor viszont ők az őrültek... Klinikai eset mindkettő. És közveszélyesek... Maga is hallotta, hogy bevallották? 346 - Bevallották? Micsodát? - Hát a gyilkosságot, ember! Ezt és valameny-nyit! - Nem emlékszem, hogy ilyesmit hallottam volna. \ V. -Jézusom, akkor hallucinálok! Nem mondták, hogy könnyű volt a fát belevésni a hapsi vállába, és hogy ez szebb, mint a többi... Mondták, vagy nem mondták? - Mondtak valami ilyesmit, kétségtelen. Maga ezt vallomásnak veszi? - Jézusom, Leslie, hát mi más lenne? Még dicsekedtek is a rémtetteikkel. Az ikrekről nem is beszélve. Azt is hallotta? -Hát... - Hogy óvakodni kell az ikrektől. Ikreknek az ikrektől... Jézusom, én iker vagyok... és maga? - Nyert - mondtam -, én is... - Szerintem még mindig jobb, ha Paz-Marin le-sittel bennünket, mint ha egy ilyen fát karcolnak a bőrünkbe. Ezek őrültek! Egyszerűen őrültek. Kinyírnak mindenkit, aki az útjukban áll. Melottit, mert... mit tudom én! - Hát ez az. Nincs indítóok. Hiszen Melotti tisztes keresetet ígért nekik. Egyébről nem is beszélve. - Értse meg, Leslie, ezek őrültek! Ezek nem úgy gondolkodnak, mint maga vagy én. Az őrültségnek más a logikája... Emlékszik: Őrült beszéd, de van benne rendszer... Valahogy így. - Nekem más a véleményem - mondtam. - Egészen más. - Jól van - mondta némiképpen lecsillapodva. -Csak aztán rá ne fázzunk. Együtt jöttünk, együtt megyünk. Legfeljebb a pokolba! A fenébe is... mi az ördögöt akartak az ikrekkel?... Csak nem nyírnak ki mindenkit, aki az iker jegyében született? - Nem hiszem - mondtam. - Alighanem egészen másról van szó. ¦ - Mi az ördögről? i - Egyszerű figyelmeztetés. Arról ugyanis. Nagyon közel volt már hozzánk az autó, amikor meghallottuk a berregését. Egészen halk járatú és egészen új katonai dzsip volt, amilyen az amerikai hadseregben használatos. Szélvédőjén megcsillant a hold fénye, ahogy befordult egy kanyar után a felénk vezető útra. Megfogtam Bob karját, és visszahúztam. Annyira, hogy csak az orrunk hegye látszott ki a sűrűből. A kocsi megtorpant, amikor megpillantotta az álló járgányt. Járt még egy kicsit a motorja, aztán az, aki a volán mögött ült, kikapcsolta. A majmok ismét ugrándozni kezdtek az ágak között, s az éjszakai madár is felrikoltott. A terepszínű katonaruhába öltözött, kövérkés, hullámos hajú fickó kikászálódott a volán mögül, és lehup-pant az útra. Szeme fölé ernyőzte a tenyerét, hogy jobban lásson az erős holdfényben. Gyorsan benyúlt a kocsiba, és kirántott valamit. Hallottam, hogy csattan a fém, ahogy sorozatra állítja a géppisztolyát. Aztán megindult a másik kocsi felé. Lassan lépkedett, kissé az út felénk eső oldalára húzódva. Lekushadtunk a fűre, és még az arcunkat is belefúrtuk. Ott ment el tőlünk nem egészen egy méterre,! ha akarjuk, akár meg is érinthettük volna. Paz-Marin százados volt. Rövid ideig azt hittem, hogy észrevett bennünket, s őszintén szólva, megállt bennem a lélegzet. Lassan aztán elfordította rólunk a fegyver csövét. Újra a halottat kezdte bámulni, anélkül hogy egészen, átadta volna magát a vizsgálódásnak. Ismét furcsa szag csapott az orromba, semmihez sém hasonlítható, kellemetlen szag, ráadásul sokkal erősebb, mint az előbb. Ha elgondolkodom, hogy honnan ismerem, talán rájöhettem volna. így azonban inkább Paz-Marin felé fordítottam min- 348 den figyelmemet, aki felhágott a kocsira, és vizsgál-gatni kezdte a halottat. Óvatosan megfogta a narrafa nyelet, de nem rántotta ki a sebből. Ujját végighúzta a narrafa ábráján, aztán megszagolta az ujja hegyét. Sóhajtott, és megtörölte a homlokát. Látszott rajta, semmi olyasmire nem jött rá, ami új színt hozhatott volna a nyomozásba. Hátára tolta a géppisztolyát, és leugrott a kocsiról. Négykézlábra állt, és a nyomokat kezdte vizsgálni. Nézegette egy kicsit a letiport füvet, aztán olyan gyorsan pattant fel, hogy meglepetésemben felsziszszentem. Átszáguldott a két kocsit elválasztó távolságon, és bevágta magát a volán mögé. Mire feleszmélhettem volna, begyújtotta a motort, villámgyorsan megfordult, és elszáguldott arra, amerről jött. Bob feltérdelt, és elképedve bámult utána. - Az ördögbe is... Ezt meg mi lelte? - Alighanem megijedt - mondtam. - Ez? Maga komolyan gondolja, hogy Paz-Marin ismeri a félelmet? - Mindenki ismeri, legfeljebb egyesek nem vallják be. - Lehet, hogy segítségért megy? - Minden lehet. Ámbár Paz-Marin alighanem magányos farkas. Nemigen szorul mások segítségére. - Akkor meg mi a fene történt vele? Mintha rájött volna valamire. - Ami azt illeti, rá is jött. Nevezetesen arra, hogy • a vörös szakállút meggyilkolták. - Na és? - Ebből esetleg levonhatott valamilyen következtetést. Gyanakodva nézett rám. - Maga megint képletesen beszél. - Egyáltalán nem - tiltakoztam. - Egyszerűen csak nem látok bele a százados fejébe. Nyilván 349 valami az eszébe jutott, és elinalt, hogy elintézze. Arról nem is beszélve, hogy ez a környék nem biztonságos. Neki, mint Marcos emberének, végképpen nem az. - Jól van - mondta. - Egye meg a fene Paz-Marint ott, ahol van. De mi az ördögöt csinálunk mtf Az, hogy a százados itt van, alaposan megkeverte a dolgokat, nem gondolja? Hogy az ördögbe akar maga rájönni akármire is, hogyha itt liheg a nyakunkon a géppisztolyával? Ennyi erővel akár Manilában is maradhattunk volna. - Miért? Van valami kifogása a dzsungel ellen? - Momentán semmi - mondta, és megcsóválta a fejét. - Ha leszámítjuk, hogy néhány órával ezelőtt egy eszelős meg akart ölni, és aligha használok nagy szavakat, ha azt mondom, hogy éppen csak sikerült kimásznom a halál torkából. Vagyis már a manduláján ültem. - Szép hasonlat. - Oda se neki... Aztán még ugyanez a fickó ösz-szetörte az állkapcsomat, majd következett egy kellemes gyalogtúra, ami alatt megállás nélkül azért imádkoztam, nehogy egy kígyó a nyakamba essen valamelyik fáról... - Kígyó nem mászik a fára. - Mászik. Magam láttam Kaliforniában. Azután, hogy folytassam az események vázlatos ismertetését, találtunk egy hullát, ráadásul éppen azt, aki bennünket akart kinyírni, mégpedig egy kerékpárküllővel a szíve alatt... Na, mit szól hozzá? Ja, azt majd elfelejtettem, hogy a kerékpárküllőnek narrafából esztergálták a nyelét. - Csinos kis történet. - Történetnek lehet, hogy csinos, kirándulásnak azonban pocsék. Megvallom, egyre gyakrabban gondolok arra, hogy nem lenne-e jobb a bungalómban, nyakig betakarózva, fogolyként, de élve, mint itt, ahol bármelyik pillanatban kinyírhat valaki... Láttam rajta, hogy kezdi belelovalni magát a 350 dologba, és az ilyesminek általában kiborulás a vége. Megfogtam a kezét, és megszorítottam. - Ide figyeljen... - kezdtem, folytatni azonban nem tudtam, mert kitépte a kezét a kezemből, és felpattant. Egyetlen ugrással a kocsi mellett termett. Ég felé emelte mindkét karját, mint az átko-zódó főnemesek a shakespeare-i királydrámákban. - Mi a fenét keresek én itt, meg tudná mondani? Utálom ezeket a rohadt fákat, a majmokat, a hullákat és ezt az egész rohadt, rohadt bulit... Elegem volt mindenből! Haza akarok menni... Igenis, Amerikába akarok menni! Gyűlölöm a Fülöpszigeteket! Hadonászás közben alighanem a kocsihoz ért, mert a halott váratlanul megmozdult. Lecsúszott a volánról, bukfencezett egyet, és fejjel előre kibukott a fűre. Pontosan Bob lába elé. A fiatalember hangja megcsuklott, s a lökhárítónak dőlt. Vállát rázta a zokogás. Feltérdeltem, és már éppen felállni készültem, amikor valami megakadályozott benne. Ismét éreztem ugyanis azt a furcsa, szúrós szagot, ami már korábban is felém csapott. Akkor még meglehetősen távolról, most pedig egészen a közelemben gomolygott a szagfelhő. Mintha valakinek az izzadt, kellemetlen kipárolgása.lett volna. Furcsa módon ismét a burmai dzsungelek jutottak az eszembe, ahol naponta találkoztam ilyesfajta szaggal... Bob sóhajtozott, nyöszörgőit, aztán felemelte a fejét, és igyekezett erőt venni magán. -.Hé! - kiáltotta elcsukló hangon. - Jutott valamire? Megyünk valahova, vagy itt szobrozunk, amíg... Ekkor kezdődött a második felvonás. Szétnyíltak a bokrok, mégpedig a szokott helyen, s az ágak közül egy óriási fekete párduc lopakodott elő. A tisztás közepén elnyújtózott, mint egy lusta macska, és sárga szemét Bobra meresztette. Bob a párducra nézett, és hangtalanul tátogott. Szája szavakat formált, de hang nem jött ki belőle. A párduc halkan elmorrantotta magát, és leült Bobbal szemben a halott mellé. S mint egy éhes cica, nyalogatni kezdte a száját. 84. Éppen olyan yolt, mintha A dzsungel könyvé-böl bújt volna elő. Hatalmas és csodaszép. Bob azonban egyáltalán nem hasonlított Maug-lira. És nemcsak azért, mert nem viselt ágyékkötőt, hanem azért sem, mert láthatóan nem viseltetett különösebb rokonszenvvel a ragadozók iránt. Megkövült tekintettel bámulta a párducot, aztán óvatosan hátrálni kezdett. A párduc egy pillanatra sem vette el a tekintetét Bobról, halkan morgott, de nem tett barátságtalan mozdulatot. Ismét megnyalta a szája szélét, és a halott felé fordította a fejét. Nyilván ingerelte a vérszag. Lapultam még egy kicsit, aztán rájöttem, hogy hiába lapulok. A párduc sokkal jobban tudja, hogy - hol vagyok, mint saját magam. S csak most döbbentem rá, hogy az óriási macska szagát éreztem már percek óta! Mint a tigrisekét a nága őserdőben... Felálltam, s a macska azon nyomban felém fordította a fejét. Kezembe vettem a géppisztolyt, és a biztonság kedvéért ráfogtam. -Lőjön már! Mire vár?! - sziszegte Bob, aki kiáltani azért nem mert. - Lőjön! -. Csak nyugi - mondtam. - Ne essen pánikba... Induljon el lassan, óvatosan felém... - Inkább lőjön! - Nem lehet. Sorozattal magát is eltalálhatom, ha pedig egyet lövök... Ez nem puska, hanem géppisztoly ! 352 - Akkor is lőjön! Bob közben elérte a kocsi végét, behúzta a fejét, és bemászott a kocsi álá. A párduc érdeklődéssel figyelte, hogy mit csinál. Bob igyekezett minél messzebbre kerülni a macskától, s mint egy fázós sündisznó, összegömbölyö-dött a kocsi alatt. ¦ ¦ - A francba is, Leslie, nyírja ki már ezt a dögöt! Nem hallja? A párduc nézte egy darabig a kocsi alatt kucorgó Bobot, aztán lekushadt, és a fiú után kúszott. Felemeltem a fegyvert, de nyomban le is engedtem. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy lehetetlen lett volna akár egyetlen golyót is kilőnöm úgy, hogy ne veszélyeztessem vele Bob testi épségét. A párduc lehasalt, pontosan a fiúval szemben, és utánanyújtotta a mancsát. Bob felüvöltött: - 'Mész a francba, te dög! Takarodj innen! Segítség, Leslie! Igyekeztem úgy fordulni, hogy puskavégre kaphassam, de nem sikerült. Ha kilyukasztom a bundáját, kilyukasztom Bob bőrét is. A párduc ismét benyújtotta a mancsát, de nem érte el a fiút. Bob viszont elérte az állatot. Hatalmasat csapott a párduc mancsára. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam, és elhatároztam, lesz, ami lesz: lőni fogok. A párduc visszarántotta a mancsát, amikor Bob ráütött, és felnyerített. Majdnem úgy, mint a lovak. Meghempergett a fűben, látható boldogsággal. Ismét lekushadt, benyújtotta a mancsát, és várta, hogy Bob ráüssön. Nem is kellett sokáig várnia. A megrémült McKinley csapkolódott, mintha szúnyogok támadtak volna rá. A párduc újra felnyerített, meghempergett, és visszadugta a mancsát Bob orra elé. Néztem a játékos párducot, az autó alatt kucorgó Bobot, aztán arra gondoltam, amire már korábban is gondolnom kellett volna. 353 Hátamra ésaptam a géppisztolyt, és a párducra kiáltottam: - Hopp! Gyere ide! Az óriásmacska háta megrándult, kelletlenül abbahagyta Bob piszkálását, és kedvetlenül felém nézett. - Gyere ide! Nem szabad! Morgott néhányat, aztán elfordította a fejét, és folytatta a játékot. Bedugta a mancsát a kocsi alá, és várta, hogy Bob ráüssön. Csípőre tettem a kezem, és németül kiáltottam rá: - Komm! Láss ihn und komm her! A párduc felkapta a fejét, és felemelkedett. Szemében kialudt a játékos, izgatott fény, s valami szelíd engedelmesség költözött belé. Búcsúzóul még rápaskolt Bob kezére, aztán felállt, és felém ballagott. Néhány lépésnyire megállt tőlem, és halk, bizonytalan morgással szimatolni kezdett. Fekete, bársony orrán halvány remeg'és futott végig: ismerkedett a szagommal. Feléje nyújtottam a kezem. -Gut! Sehrgut! Komm! Közelebb jött, sőt túlságosan is közel. Annyira, j hogy kezemen éreztem forró leheletét. Most már késő lett volna bármit is tenni, haj meggondolja magát, és nekem ugrik. A párduc azonban nem támadott. Szaglászott még egy kicsit, aztán előrenyújtotta a nyakát, és megnyalta a kezem fejét. Nagyot mordult, és leült a lábam mellé. - Ruhe! - mondtam. - Ruhe, Kleine...! Kinyújtotta a nyelvét, és barátságosan nézett rám. Bob kihajolt a kocsi alól, és elképedve bámult bennünket. - Mi a szentséget csinál ezzel az... izével? - Párduc - mondtam -, méghozzá fekete. 354 - Azt látom... Megharapta? - Még nem. Nyugodtan kimászhat, nem fogja megenni. Ez nem vadállat. - Hát mi a franc? Dzsungelben él, nem? - A Fülöp-szigeteken nincs fekete párduc. - Hahaha! Mi az, hogy nincs? Akkor az micsoda ott maga mellett? Zebra? - Meglógott valahonnan. Szelíd, mint egy kisci-ca. Jöjjön már elő! Hallgatott egy kicsit, meredten a párducra bámult, - Nem hülyéskedik? - Mit gondol rólam? Nem szoktam sem a magam, sem a mások életével játszani! - Úristen! Hátha mégis megharap! - Ne tegyen olyan mozdulatot, amitől megijedhetne. - Még hogy ő? Akkor mit szóljak én?! - Jöjjön már, no! - Édes Jézusom! - nyögte. - Mindig attól féltem, hogy elüt egy autó. Arra gondolni sem mertem, hogy úgy végzem, mint párduckaja. Nem tudná megfogni valahogy? Megsimogattam az állat nyakát, mire ismét megnyalta a kezem. Ahogy simogattam, éreztem, hogy tömött, selymes nyakszőre között ott rejtezik egy bőröv, amire feltehetően pórázt szoktak csatolni. Megmarkoltam az övet, és megveregettem a nyakát. - Figyeld csak! Ott a barátom a kocsi alatt... mindjárt kimászik. Mondja neki, hogy gyere ide! - Mondja a fene. Jó nekem, ha ott marad, ahol van. A párduc azonban, úgy tűnt, megértette, mit akarok, mert szépen odaballagott Bobhoz, mielőtt még az visszaiszkolhatott volna a kocsi alá. A fiú tágra meredt szemekkel bámulta az állatot, és óvakodott megmozdulni. A párduc a farkát csóválta, mint egy baratkozásra kész kutya, és lecsüccsent a fűre. 355 Bob megkerülte, odajött hozzám, de még mindig gyanakodva pislogott a párducra. - Hát ezt sohasem hittem volna... Hogy hívják? - Leslie. - Nem magát. Őt. - Honnan tudnám? - mondtam. - Talán Plútónak. - Hm! Úgy látszik, ezt megúsztuk. Mi a további terve? '- Mi lenne? Visszaszállunk az autóra mind a hárman. - Hogy? A hullát is magunkkal visszük? - Azt nem. Plútót viszont igen! - Maga megőrült! - emelte fel a karját, de gyorsan le is eresztette, és a párducra mosolygott. -Nyugi, cicus, csak vicceltem... Örüljön neki, hogy megúsztuk. Hagyjuk a fenébe! - Hogy hagyhatnánk? Hiszen bízik bennünk. Valószínűleg elveszett. -Micsoda? Egy vadállat elveszik a dzsungelben? Mi vesztünk el, nem ő! Megmutattam neki a nyakörvet. Megcsóválta a fejét, és köpött egyet. - Hogy maga őrült, azt régóta sejtem. De hogy én is... Es mi lesz akkor, ha megéhezik? - Adunk neki konzervet. - Jól van - adta be a derekát -, de maga mellett ül az első ülésen. Én meg a géppisztolyt fogom rá. - Oké - egyeztem bele. - Gyerünk, Plútó, fel a kocsira! A párduc azonban nem mozdult, hiába mutattam neki, mit csináljon. Felugrottam a kocsira, és megveregettem az ülést. - Komm, Kleine! Szomorúan nézett rám, de nem mozdult. Bob megvakarta a tüskéket a fején. - Itt akar maradni. Én megmondtam. Micsoda marhaság autón cipelni egy vadállatot. Plútó izgett-mozgott, aztán a halotthoz osont, és 356 orrával megtúrta az oldalát. Egyszerre megértettem mindent. Odamentem hozzá, és megveregettem a nyakát. - Nem lehet, Kleine. Őt nem vihetjük magunkkal. Itt marad szépen. - Naná hogy itt marad - mondta Bob felbátorodva. - És ha akarsz, te is itt maradhatsz vele. Még egyszer megpróbálkoztam, hogy felcsaljam a kocsira. Nem sikerült. - Tiszta sor - mondta Bob. - Vagy a hulla is, vagy ő sem. Választhatunk. Csak azt tudnám, hogy mi a fenéért ragaszkodik hozzá? Ő volt a gazdája, vagy mi az ördög? - Nem hiszem - mondtam. - Alighanem így nevelték. Azt gondolja szegény, hogy cirkuszi produkció ez az egész, és addig nem szabad elhagynia a porondot, amíg mindenki fel nem áll, és meg nem köszöni a közönség tapsát. - Hát ez nem fogja, annyi szent. Tehát? - Magunkkal visszük a hullát is. - Hova a jó szentségbe? Rendben van, de akkor maga mellé ül, vagy fekszik, vagy mit tudom én. - Nem lehet - mondtam -, a mellettem lévő hely már foglalt. - Akkor már inkább a hulla! - mondta megadó-an, és a homlokára csapott. - Akkor voltam agyalágyult, amikor nem maradtam Manilában! Hogy milyen hülye tud lenni az ember! Néhány perc múlva úton voltunk valamerre, de hogy egészen pontosan merre, egyikünk sem tudta. Ha valaki a bokrok közül figyelt volna bennünket, kétségkívül keresztet vetett volna rémületében. Egy dzsipet láthatott volna, amelynek a volánjánál egy tagbaszakadt férfi ül, szájában pipával, és a gyengülő holdfényben az utat fürkészi, hogy véletlenül be ne hajtson a dzsungel fái közé. Mellette egy fekete párduc lapul álmos tekintettel, bajuszát mozgatva, és néha-néha, amikor rátör a szeretet utáni vágy, megnyalja a vezető kezét. Közvetlenül 357 a háta mögött egy a tinédzserkorból alig kinőtt fiatalember kucorog térdére támasztott géppisztollyal, és megadóan tűri, hogy a párduc időnként hátraforduljon, s örömteli mormogás és farkcsóvá-lás kíséretében puszit nyomjon a homlokára. A fiú mellett egy alvó negyedik utast is láthatott volna a szemlélő, egy vörös szakállú férfit, akinek feje engedelmesen követi a kocsi bukdácsolását. És csak akkor, ha nagyon közel jött volna, akkor vehette Volna észre, hogy a vörös szakállú nem alszik, hanem halott. Erről tanúskodott az az óriási vérfolt, amely beborította szinte egész mellét, és merev karja, amely kilógott a kocsi ablakán. A terepjáró csak haladt tovább, mintha nem is e világhoz tartozott volna. Fejünk felett összeborultak és halkan susogtak a narrafák. 85. Hajnalodott, amikor elértük a Nemzeti Parkot. Leállítottam a kocsit. A párduc egyetlen ugrással a fűben termett, és eliszkolt a bokrok közé. Bob imára kulcsolta a kezét. -Istenem, ez nem lehet igaz!... Megszabadultunk tőle! Megszabadultunk... Még be sem fejezhette a mondatot, amikor szétnyíltak az ágak, és Plútó már ügetett is vissza. Boldog öröm lángolt sárgás szemében, amikor viszontlátott bennünket. Bobnak lehervadt a mosoly az arcáról. - Jézusom, hát ez nem akar lelépni tőlünk! Mi az ördögöt kerestél az erdőben, te átok? Megjátszott haragja ellenére is volt valami a hangjában, ami arra késztette a párducot, hogy lesunyja a fejét, és simogatást várva csóválja a farkát. - Talán csak pisilt - mondtam. - Nyilván szobatiszta. .. 358 Körülnéztem, és úgy számítottam, hogy az út, amelyen jöttünk, nagyobb kanyarok nélkül szeli át a dzsungelt. Ha pedig így van, akkor nem lehet messze a patak sem, amelyben tegnap megmosakodtunk. Bob kezébe nyomtam egy kannát, és meghagytam neki, hogy az útra merőlegesen próbálja megkeresni a patakot. Ha ötszáz lépés után sem, találja meg, forduljon vissza. Elszívtam egy pipát, töprengtem egy kicsit, aztán kibányásztam a kocsi hátuljából néhány konzervet, és elindultam, hogy összeszedjek egyölnyi száraz ágat. Összeszedtem, tüzet raktam, majd háromlábat akasztottam a tűz fölé - várva, hogy Bob visz-szatérjen. Nem messze, talán kéznyújtásnyira hevert tőlem a géppisztolyom, csak hát mind a két kezem foglalt volt. Éppen a kávékonzervet bontottam ki, és megpróbáltam kivakarni a dobozából, amikor a bokrok közül figyelmeztető hang reccsent rám: - Ne mozduljon, ember! És tartsa fel a kezét jó magasra! Elejtettem a konzervet, a kést, és vágyódó pillantást vetettem a géppisztolyomra. Aztán mit tehettem volna mást: ég felé nyújtottam mindkét karom. Legnagyobb megdöbbenésemre először Bob mászott ki a bokrok közül vérző arccal. A fickó, aki kísérte, alacsony, szőke, kék szemű férfi volt, fején zöld búrkalappal, kezében 38-as forgópisztollyal. Bőrből varrott csizmája szára térde fölé ért. Pisztolya csövével megbökte Bob derekát. - Oda. A másik mellé! . Bob leroskadt, a fickó pedig ránk szegezve a stukkert, felvette a földről a géppisztolyomat. Elégedett vigyorral bámult rá, aztán egyszerre csak elkomorult az arca. - Hé! - fordult felém. - Ki maga? 359 - Turista - mondtam. - Mindketten turisták vagyunk. Mit akar tőlünk?... - Itt én kérdezek, ember - köpte ki fenyegetően, és egészen odaállt elém. - Kicsoda maga? - Mondtam már, hogy turisták vagyunk. Azonkívül... Felemelte a stukkert, és fültövön vágott vele. Annyit éreztem csak, hogy villámok szakadnak a fejemre, és még a mennydörgést is hallani véltem. Mire felocsúdtam, a fűben feküdtem Bob mellett, aki védekezőn nyújtotta fölém a karját. A köpcös fickó közelebb jött, egészen közel, és fölém hajolt. Aztán gyors, apró, hozzáértő rúgásokkal elkezdte megdolgozni a vesém. Igyekeztem elgurulni tőle, de csak annyit értem el vele, hogy a fejemet is érte néhány rúgás. Amint elnyúltam a fűben, Bobra ordított: -Ültesse fel! Bobra nehezedtem, és megpróbáltam feltápász-kodni. Az igazsághoz tartozik, hogy korántsem _ éreztem olyan nyomorultul magam, mint amilyen- 1 nek látszani akartam. Hadd higgye csak, hogy egé- ' szén kikészített... A fickó felemelte a géppisztolyt, és az orrom elé tartotta. - Hol szerezte, ember! Ki vele, gyorsan... Hon- j nan vette a géppisztolyt? ' - Találtam... nem messze innen! - Hol? - Az út mentén... Fogta a forgópisztolyt, és a homlokomhoz nyomta. - Háromig számolok. Ha nem mondod el, meghúzom a ravaszt.., Egy. . kettő... Nem volt kellemes érzés, és az sem, hogy nem tudtam, valóban meghúzza-e, vagy csak fenyegetőzik vele. Mindazonáltal nem volt kedvem megu'ir-1 ni, hogy kimondja a hármat. * - Találkoztam egy fickóval - mondtam gyorsan. - Elvettem tőle. 360 - Hol? - A másik kocsmái - blöfföltem. - Milyen másik kocsinál? - Két kocsival vagyunk. Az a fickó, akié a géppisztoly volt, megpróbált kirabolni bennünket... Ami némiképpen sikerült is. Elvitte az útleveleinket... - Hányat? - kérdezte gyorsan; nagyon is gyorsan és mohón. - Kettőt - mondtam. - De mi köze magának mindehhez? - És... merrefelé ment az az ember? És hogy került magához a géppisztolya? - Elveszítette - mondtam. - Volt nálam egy pisztoly, amit nem talált meg, és utánalőttem. - Megsebesítette? - hördült fel. - Aligha. Csak amikor beugrott a kocsiba, leejtette a géppisztolyát. Nem volt ideje, hogy felvegye. Mi aztán utánaeredtünk. A többjek... Elhallgattam, és arra gondoltam, hogy még életemben nem találtam ki vacakabb és hihetetlenebb történetet. - Tehát azt mondja, hogy zsákmányolt egy kocsit... és maguk üldözték? - Valahol errefelé vesztettük el a nyomát. Egy órája még hallottuk a motorzaját. -•Az lehetetlen! Én nem hallottam semmit... Hátraugrott, és úgy tartotta a pisztolyt, hogy a kocsit is és bennünket is sakkban tarthasson vele. - Hé! Te, ott! - ordította. - Le a kocsiról, és fel a kezekkel! Óvatosan, centiről centire elhúzódtam Bobtól. Az első bokor csak néhány méternyire volt tőlem. Reméltem, lesz annyi erőm, hogy el tudok tűnni mögötte, ha egy kicsit is lankad a figyelme. - Le a kocsiról! - ordította még egyszer, aztán oldalazó mozgással megközelítette a terepjárót. -Ha még egyszer kell mondanom... Megcsuklott a hangja, és felvisított: 361 - Hansi... Hansi!... Fejjel előre vetettem be magam a bokrok közé. I Közvetlenül a fülem mellett süvített el a golyója.! Már-már a második ugráshoz készülődtem, amikor | utolért kétségbeesett kiáltása: - Ha nem jössz vissza, megölöm! Egy... kettő. ?. I Feltartottam a kezem, és visszamentem. Ott állt I Bob mellett, és a halántékához szorította a stukker| csövét. Engedelmesen visszaballagtam a helyemre, ésl őszintén szólva öt pennyt sem adtam volna az éle-l tünkért. Látszott rajta, hogy teljesen magánkívül I van; kék szeméből könnyek szivárogtak, taknyával| keveredve. - Rohadtak! Gazemberek! - sírta. - Megöltétek| Hansit... Kinyírtátok Fremet... Gyomrom görcsölt, és a hányinger kerülgetett. I Minden azon múlik, hogy sikerül-e megnyugtat-] nom. - Nézzen oda már, a jó Jézusát! - kiáltottam, ésl éreztem, hogy csorog rólam a veríték. - Nem mii öltük meg! Narranyelü küllővel ölték meg, mint| Melottit. A Melotti név hallatára megremegett a pisztoly,] és leeresztette a csövét. - Maga kicsoda? - suttogta. - Mit tud Melotti-1 ról... Honnan veszi... Bátorságot merítettem tétovázásából, és feláll-] tam. - Ide figyeljen! - mondtam. - Nem tenné el aj pisztolyát?... Leslie L. Lawrence vagyok. - Az a fickó, akit Melotti... - Akit Melotti idehívott, azt akarja mondani?; Igen, én lennék az. - Kár volt idejönnie - mondta kurtán. -tin már nem segíthet, és most már rajta sem! - Jobb lenne, ha elmondana mindent. - Eszem ágában sincs. És nem érdekel, hogyj kicsodák maguk. Én nem hívtam ide magát. Akkori 362 is megmondtam, hogy tűnjünk el a balfenéken, de Melotti, az az őrült, ragaszkodott a rohadt kis kéglijéhez és a rohadt kis üzletéhez. Hiába mondtam neki, hogy nekem sincs már semmim, tönkretettek, koldussá nyomorítottak! - Kicsodák, ember?! Rám fogta a pisztolyát, és keservesen elmosolyodott. - Most vallanom kellene, igaz? Hát abból nem eszik! Ami történt, megtörtént... De egyet mondhatok. Évek óta átok kísér mind az ötünket. - Maga tudja, hogy mit jelent a narrafa a halottak bőrében? - Persze hogy tudom. És el akarom kerülni, hogy az enyémbe is belevéssék. - Mondja meg, hogy ki a gyilkos... ki csinálja ezeket a szörnyűségeket? Elkapjuk, és... Nevetésre húzta a száját, de inkább farkasvicsor-gásnak tűnt. - Azt hiszi, ha tudnám, nem tettem volna már valamit ellene? Egy fantom a tettes, ember! A varázsló átka fogant meg rajtunk! És ezért kell lelépnem. Nem élő ember, akire maga gondol, hanem... egy árny... Valakinek az árnya, egy halotté. Halottat pedig még maga sem tud elkapni, akármennyire is bízott magában az az ostoba Melotti. Míg beszélt, beleszagoltam a levegőbe, és elégedetten konstatáltam, hogy egészen a közelünkben jár már a segítség. Lebuktam a földre, és óriásit ordítottam: '- Los, Kleine! Kapd el a fickót! A szőke megperdült, és a kocsi felé nézett. Any-nyit láthatott csak, hogy egy fekete, ruganyos test suhan át a bokrok felett, és egy csupa izom vadállat a csuklójába mar. , Felsikoltott, kiejtette kezéből a pisztolyát, és bevetette magát a bokrok közé. Leroskadtam a földre, és a fülemen szedtem a levegőt. Még így is sokáig hallottam semmibe vesző csörtetését. 363 86. Plútó leült mellém a fűre, és keservesen vonyított. Nem vicc, vonyított, mint a kutya, akinek elütötte az autó a gazdáját. Feltérdeltem, és megsimogattam a fejét. - Jól van, Klemé, sehr gut!... Szűkölt, és a földet kaparta, egészen addig, amíg fel nem tápászkodtam. Amikor már a lábamon álltam, Bobhoz ugrott, és vele is végigcsinálta ugyanezt. Nem értette pontosan, hogy mi történik körülötte. Bajuszán hatalmas niadártoll lengedezett, ami arra utalt, hogy alighanem túl van a reggelijén. - Nem tartja furcsának, hogy ez már a második, aki megpróbál eltenni bennünket láb alól? - kérdezte Bob Plútó fejét simogatva. - Ha ez így megy tovább... - Több nem lesz - mondtam. - Ő volt az utolsó. Az ötödik. -Kicsoda??! - Daniels. És a vörös szakállú Hansi Frem volt. - Honnan tudja? - Daniels maga mondta. - Érdekes, én nem hallottam semmit. Gondolja, hogy elájulhattam? - Hát... nem érezte magát valami fényesen. Most pedig fel a kocsira, és indulás! - Hová? - kérdezte fáradtan. - Hova a fenébe? - Hát a színpadra, kedvesem - mondtam, és intettem a párducnak, hogy pattanjon fel mellém. -Kezdődik az utolsó felvonás! 87. Délfelé járt az idő, amikor bezötyögtünk'a Nemzeti Park központjába. A hangzatos nevet viselő központ néhány egyszerű barakképületből állt, ame- 364 lyek egy keskeny, poros utca két oldalán helyezkedtek el. Megállítottam a motort a legmagasabbnak tűnő ház előtt, és kiugrottam a kocsiból. Megpróbáltam kitalálni, miféle épület lehet, mert egyetlen tábla vagy felirat sem jelezte, hogy hol székel a Nemzeti Park,irányítója. Odamentem a házhoz, és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Zárva volt. Mire visszafordultam, egy csapat gyerek ácsor-gott a kocsi körül, és megszeppent ábrázattal bámulták a halottat. A fekete párduc, úgy tűnt, egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésüket. Visszafordultam, s kiválasztottam közülük egy értelmesnek tűnő, szalmakalapos legényt. Kivettem a zsebemből egy csomag rágógumit,' és a kezébe nyomtam. - Értesz angolul? - Je - mondta. - Ez a Nemzeti Park központja? -Je. - Ez az épület micsoda? - Az iskola, miszter. - Aha! És miért van zárva? - Tanítási szünet van. Ma van Keresztelő Szent János napja. - Szóval ma szabad vagy? Közel hajolt hozzám, hogy a többiek ne hallhassák, miről beszélünk. - Miről van szó, miszter? - Kellene valaki, aki elkalauzolna a vidéken. Rám nézett, és láttam rajta, azt latolgatja, mit kérjen érte. - Egész napra? - kérdezte vontatottan. - Egész napra. Elhúzta az orrát, mint akinek teméntelen dolga van, és csak óriási nehézségek árán tud időt szakítani; kizárólag a barátságunk kedvéért. - Nem is tudom... három dollár! Lehajtotta a fejét, de majd szétrobbant az izga- 365 f lomtól. Láttam rajta, ötven centért is szívesen velünk jönne. - Öt - mondtam. Úgy meglepődött, hogy filippiül válaszolt. Hadart egy kicsit, aztán visszatért a lélekjelenléte. - Mennyi? - kérdezte hitetlenkedve, és felmutatta a kezét. - öt? - Annyi - mondtam. Boldog mosoly futott át az arcán. Biztos volt benne, hogy hülyével van dolga. - Akár indulhatunk is, miszter - aztán újra elko-morult, amikor eszébe jutott a halott. - A hulla itt marad? - Szeretnék megszabadulni tőle - mondtam. -Nincs itt valahol rendőrség vagy bíró? - Csak a parkőrök - mondta. - De most mindenki kinn van a parkban. - Hova lehetne letenni... valami hűvös helyre? Megvakarta hajlott orrát, és felrántotta a vállát. - Attól tartok, sehol, miszter. Az emberek nem engedik meg, hogy bevidd a házukba. Éjszaka visz-szajön! - Kicsoda? - A lelke. Minden éjszaka. Ráül a melledre, és kiszívja a véredet. Halott ember nem jó! Halott embert el kell temetni... Temetőbe, és be kell szentelni. Umberto atya beszenteli! Gondolatban a homlokomra csaptam. A templom! Felugrott a terepjáró lépcsőjére, és bármennyire kapacitáltam is, nem volt hajlandó helyet foglalni az ülésen. Bob felsóhajtott, és leeresztett egy konzervnyi forró sört a torkán. - Tudja-e, hogy legszívesebben én is a lépcsőn utaznék? Leállítottam a terepjárót a templom előtt. A kocsi zajára alacsony, kövérkés férfi hajolt ki az egyik ablakon, fekete, négyszögletes sipkával a fején. 366 A fiú meglengette a kezét, a férfi visszaintett, majd eltűnt az ablakból. - Umberto atya - mondta a fiú, és barátságosan elmosolyodott. - Vidám ember. Tőle tanultam szájharmonikázni. Kinyílt a paplak ajtaja, s fekete reverendájában, immár hajadonfőtt átkacsázott az udvaron Umberto atya, és megállt a kocsi mellett. Alacsony, túlságosan is kövér férfi volt, majd a kétszerese Paz-Marinnak. Fekete szeme olajos fényben csillogott; álíán dupla toka ékeskedett. Párnás, rövid ujjait a kocsi oldalára tette, és rámosolygott a fiúra. - Szervusz, Jósé! Látom, találtál magadnak munkát. Jó napot, uraim! Miben lehetek a szolgálatukra? Megrázta a kezem, aztán Bobét. Csak ekkor vette észre a halottat. Kicsit meghökkent, hátralépett, és keresztet vetett. - Az Atyának... Valami baj történt? Leugrottam a kocsiról, és a halott felé intettem. - Vele igen. - Szerencsétlenség? , - Megölték. Ismeri? - Hogyne - mondta. - Hansi Frem. Csodálkoztam is... - elharapta a mondat második felét, aztán a párducra mutatott. - Ez nyírta ki? Nemet intettem. - Padre... Meg szeretnénk szabadulni a halottól. A fiú azt mondja... < - Hogy nem engedik be a házakba odalenn. Persze. -Félnek a vámpírtól. Hozzák csak be a templomba. Megfogtuk Bobbal a néhai Fremet, és lefektettük a templom hideg kőkockáira. Umberto atya elmondott felette egy rövid imát, aztán meghívott a házába egy frissítőre. A 4 hosszú, földes padlójú szoba a lehetőséghez 367 képest hűvös volt, s egy kerek, faragott faasztalnál gőzölgő teáskanna várt bennünket. Umberto atya kitöltötte a teát, aztán komor képpel a templom felé intett. - Hogy történt? - Az úton találtuk - mondtam -, egy gépkocsiban. Kerékpárküllőből köszörült fegyverrel ölték meg. Alighanem narrafából esztergálták hozzá a nyelet. Szó nélkül felállt, az ablakhoz lépett, és ujjával szétfeszítve a zsalukat, kinézett az udvarra. Mintha a templom falán keresztül a halottat próbálta volna szemrevételezni. - Igen... - mondta jó percnyi szünet után, és visszafordult felénk. - Szörnyű fegyver. Magam is láttam már ilyet. - Kinél? - Azt hiszem, a gyerekeknél. A háború alatt sokan használták. Bizonyára hallott a fogolytáborról, ami itt volt nem messze. Valaha múzeumot akartak építeni a helyén, de... nem lett belőle semmi. Sem az amik nem akarták, sem Marcos. Hátha megsértődnek a japánok. - Mintha azt mondta volna, atyám, hogy jól ismerte Hansi Fremet. - Ez talán túlzás - mondta, és belekortyolt a, teájába. - Nekem kötelességem szeretni a felebarátaimat, de magának bevallhatom, hogy ezt a fickót utáltam. Isten bocsássa meg nekem! - Miért? Mit vétett magának? - Goromba fickó volt - mondta kitérőén. -Azonkívül mindenfélét beszélnek róla, amire természetesen semmi bizonyítékom nincs. Ültetvényes volt, meg gyáros, egyszóval jól ment neki, de azt rebesgették, hogy kábítószert csinál. -Frem? - Kenderből és mákból. Én nem értek hozzá, de... ismerem a híveimet. Voltak néhányan, akik belehaltak a narkóba. Fremet és Danielst emlegették. 368 - Danielst is ismerte? -Gyakran látták őket együtt. Egyszer komolyabb nézeteltérés is volt köztünk... de ez már régen volt. - Látta a halott hátán azt a sebet? - Láttam. - Ön szerint, atyám, mit ábrázol? -. Egy narrafát. - Jelent ez valamit? A levegőbe bámult, aztán megadőan felsóhajtott. - Sok eldugott falu van itt Mindanaón, ahol azok a törvények uralkodnak, amelyeket őseik hoztak magukkal Indonéziából. Néhány emberöltővel ezelőtt a spanyolok még fejvadászokat találtak az őserdőkben. A régi szokások itt-ott még ma is élnek. - A fejvadászatra gondol? - Hála istennek, az már megszűnt. De sok más megmaradt. Esetleg összefonódott a katolicizmussal. Tudja, mi a szinkretizmus? - Amikor a régi hitvilág és az új vallás, jelen esetben a kereszténység összeolvad. A régi istenek a katolikus panteon isteneivé válnak. - Úgy van - mondta, és felcsillant a szeme, jelezve, hogy kedvenc témájánál járunk. - Ha egyszer kedve lesz hozzá, és ideje is, nézzen meg egy körmenetet Mindanaón. Nézze meg Jézust vagy Máriát. Nem lesz nehéz észrevennie, hogy kicsoda volt Jézus és ki Mária... Jézust például kékre festik. Tudja, miért? Mert régen volt egy tengeristenük, a halászat istene, akit kékre mázoltak, hiszen a tenger színe is kék. Aztán amikor megjelentek az első hittérítők, és... valljuk be, nem mindig egészen békés eszközökkel igyekeztek megtéríteni őket, elfogadták ugyan Krisztust, de felruházták a tengeristen funkciójával is. Ez a legtisztább szinkretizmus. - A narrafát említette. - Igen, persze. Nos, itt Mindanaón élt egy szo- 369 kás, amit valószínűleg ugyancsak Indonéziából hoztak magukkal: hogyha valaki bosszút esküdött valaki ellen... és megállta a bosszúját... tudatnia kellett az istenekkel, hogy mi volt a bosszú oka. Az alvilág kapujánál ott állnak az alvilági őrök, és kivallatják a lelkeket. Nekik tudniuk kell, hogy miért került át valaki az árnyékvilágba. - Eszerint azt hitték' hogy a halott lelkén is rajta marad a testébe karcolt ábra? - Úgy valahogy. Az alvilági őrök meglátják az ábrát, és tudják, mit kell tenniük. - Bárcsak én is tudnám! - mondtam. - Nem tudna segíteni? Válasz helyett felállt, és az asztalra tenyereit. - Elmondok önöknek egy történetet... Zambo-anga faluban ma is él egy mítosz arról, hogy a falu őrizője Viharisten... a neve nem fontos, alighanem már ők is elfelejtették. Viharistennek volt egy gyönyörű felesége, aki ikreket szült a világra. Történt egyszer, hogy a Gonosz megirigyelte Viharisten és a felesége boldogságát, elrabolta és megölte az ikreket. Azóta is azt tartják, hogy ha valahol a falu környékén vagy akár az egész Fülöp-szigeteken megsértik Viharisten emlékét, az ikrek emberi testet öltenek... és bosszút állnak a tetteseken. - Hogyan? - kérdeztem önkéntelenül is suttogó-ra fogva a hangom. - Megölik őket. És... - Mivel? - Kedvenc fegyverük a csavart pengéjű maláji kés: a kris. Korábban mindig ezzel öltek. Manapság elég ritka. Talán a kerékpárküllö is megteszi... - Mondani akart valamit, padre. - Ja, igen. A kfissel az áldozat bőrébe szokták vésni a büntetés okát, hogy az alvilág őrizői tudják, miért kell ítélniük. Ez a legenda járja a faluban. Megborzongtam, és Bobnak is hideglelősen sápadt volt az arca, pedig egyre melegebb lett a levegő ' a szobában. 370 - És még valamit... Mondtam, hogy az ikrek néha emberi alakot öltenek... de mégsem emberek. Olyanok, mintha azok lennének, de nem azok. Nincs tudatuk, csak céljuk van: a gyilkolás! Közelebb hajolt hozzám, és rekedten kongott a hangja: - En katolikus pap vagyok, és nem volna szabad ilyeneket mondanom, de... azt híresztelik, hogy csak akkor lehet felismerni őket, ha tükröt tart eléjük az ember. - Tükröt? - Sohasem hallotta még? A tisztátalan lelkek nem látszanak a tükörben. Ha valaki ezt tudja... és odatartja eléjük a tükröt... Elhallgatott, és én úgy éreztem, mintha villamos áram csapott volna belém. Lelki szemeim előtt feltűnt a manilai tengerpart, a pálmafák, a bungalók. Láttam, amint a cirkuszosok Barbara-Hertie teraszán ülnek: Palaczky és felesége, Joe, a kötéltáncos, Barbara és a Le Fever nővérek... Csak Vut, a késdobálót nem láttam a teraszon: egy pálmafa előtt állt, és a fa törzsére akasztott tükörben borotválkozott. Tükörben, amelyben láthatta a teraszon ülőket... És szinte bármikor mentem át a pálmafák között, ott állt a tükre előtt, és borotválkozott... Megrázkódtam, és igyekeztem elhessegetni magamtól az ostoba gondolatokat. Badarság! Igenis, mindennek megvan a maga racionális magyarázata, még annak is, amit természetfeletti erők munkájának hiszünk. Az istenek kezét mi irányítjuk -hallottam egy másik világból Radzs Kumar Szingh hangját. > Köszönetet mondtam a páternak, és megígértem, hogy rövidesen visszatérünk. Kértem, hogy értesítse a hatóságokat, és vitesse el a hullát. Amikor kikísért, keresztet vetett ránk, megvárta, hogy a volán mögé üljek, aztán a száját rágva odahajolt hozzám. 371 - Mr. Lawrence... higgye el, nagyon szeretnék segíteni önnek, de nem tehetem. Kérem, legyen elővigyázatos és... óvakodjék az ikrektől! • Ráütöttem Jósé hátára, és a markába nyomtam még egy adag rágógumit. - Mutasd az utat, cowboy! Remélem, nem szállt inadba a bátorság! Jósé elvigyorodott, és telepumpálta a száját néhány gumival. - Én ugyan nem félek semmitől - mondta, felfújt egy disznóhólyagnyi gumibuborékot, és elégedetten elpukkantotta. - Nekem nincs mit félnem a szellemektől. Amikor kicsi voltam, nagyanyó majomvérrel kente meg a talpam. Újra felfújta a buborékot, és elpukkantotta. Én pedig arra gondoltam, hogy bárcsak nékem is megkente volna valaki majomvérrel a talpam annak idején. Estébe hajlott az idő, amikor elértük Zamboanga falvát. 88. Amikor megpillantottuk az első bádogtetejű kunyhókat, leállítottam az autót, és előreküldtem Jósét. Jó félórába tellett, mire visszatért. - Minden rendben, miszter - mondta, és vágyódó pillantást vetett a zsebem felé, ahol a rágógumik fészkeltek. - Azonnal itt lesz Camillo. - Az kicsoda? - Camillónál fogunk aludni. Csak. egyetlen dollár éjszakára. Ha ágyneműt is kérsz, valamivel több. - Kösz - morogta Bob, és leugrott a kocsiról. - Ezt is Paz-Marin fizeti? Ahogy a napkorong ráült a mellettünk magasodó narra csúcsára, durva vászonnadrágot viselő, barna, kalapos fiatal férfi bukkant fel a kunyhók között, és felénk sietett. Már messziről hadart valamit, amiből természetesen egy szót sem értettünk. - Ez Camillo - mondta Jósé, és kicsomagolta utolsó rágógumiját. - Azt mondja, hogy üdvözöl benneteket. És ha vacsorát is kértek, másfél dollár. - Rendben van - mondtam. - Mondd meg neki, hogy áll az alku. Camillo boldogan elvigyorodott, és felugrott a terepjáró lépcsőjére. Tarkójára tolt kalappal magabiztosan állt, ahogy Napóleon állhatott Moszkva előtt. Elindítottam a kocsit, és lépésben megindultam a falu felé. Camillo kunyhója három szobából állt; kettő a vendégek, egy pedig a háziak számára. A deszkából és bádogból összerakott falak ontották a hőséget, amikor beléptünk. - Úristen! - mondta Bob, és szinte ugyanebben a pillanatban bele is vágta a fejét egy gerendába. -Ilyen lehet egy grillsütőben... - Éjszakára kellemesen lehűl a levegő - mondta kifogástalan angolsággal Camillo. Bob rábámult, és megtapogatta a homlokát. - Hogyan? Maga beszél angolul? Camillo vigyorgott. - Hát persze. Hiszen én vagyok a tanító. - Odakinn még mintha nem értett volna egyetlen szót sem. - Az csak a reklám miatt volt. A turisták miatt. Megfigyeltem, hogy jobb üzleteket kötök, ha azt hiszik rólam, hogy csak filippiül beszélek. Vacsorát óhajtanak? Összecsattantotta a tenyerét, mire a hátulsó szoba ajtaja megcsikordult, és talpig jeansbe öltözött, pokolian csinos fiatalasszony lépett közénk. - Jó estét, uraim! Mária vagyok. Ügy csillogott a szeme, mint két apró lámpás. Bob felpattant, és természetesen feldöntötte az előtte álló pálmaboros poharat. 373 - Bob McKinley. Bocsánat... A fene egye meg.. Izé. A pohár után kapott, és feldöntötte az enyémet is. ¦ Amikor Mária eltűnt, hogy vacsorát készítsen, egyenesen belevágtam a dolgok közepébe: - Egy fát keresünk, Camillo. Egy óriási narrafát. A tanító felvonta a szemöldökét. - Ki akarják vágni? - Le akarjuk fényképezni - mondtam. - Ha olyan fa, amilyenre gondolok. - Aha! - morogta, - És milyenre gondol? - Egy hatalmas narrafára. Talán olyanra, amilyen alatt az isteneknek áldoztak valaha. - Miért akarja lefényképezni? - Néprajzkutató vagyok, és az ősi hitvilág érdekel. Különösképpen a régi áldozóhelyek. Nem tudom, érti-e, mire célzok. -' Természetesen - bólintott. - Tanultam néprajzot. ' - Azt hallottam valakitől, hogy Zamboanga mellett található egy réges-régi pogány oltár. - Lehetséges - mondta óvatosan. - Tud róla? Megforgatta kezében a poharát, majd kinézett a holdfényben ázó utcára. - Nézze csak, Mr. Lawrence... nem olyan egyszerű a dolog. Én magam katolikus vagyok, és tanító. Az emberek bíznak bennem... Rám bízzák a gyerekeiket, hogy tanítsam őket. A bizalom azonban véges. Sok mindenről nem tudok, ami errefelé történik. Tudja, én Catanduanesból származom. Ott alig-alig őrződött meg valami a régiből. Amikor vagy öt évvel ezelőtt idejöttem... hát, volt egykét alkalom, amikor azt hittem, hogy szedem a sátorfámat, és meg sem állok Maniláig. Elmondok egy példát. Röviddel azután, hogy beköltöztünk 374 ebbe a házba Mariával... egy éjszaka iszonyú kutyaugatásra ébredtünk. Akkor is ugyanilyen holdfény volt, mint most... telehold előtt egy nappal. Ugattak a kutyák, és valahogy olyan félelmetes volt minden. Aztán kiáltást hallottam: egészen érthetően engem hívott valaki, egy emberi és mégsem egészen emberi hang... Kinéztem az ablakon, Mária ott állt mögöttem, aztán egyszerre csak a hátamba vájta a körmeit, és sikoltozni kezdett. Lezuhant a padlóra, azt hittem, szörnyethal. A holdfényben ugyanis egy öregember állt, derékig érő, ősz hajjal, majdnem teljesen meztelenül, szeméből csak a fehérje villogott felénk, mindkét karját feltartotta az égre, és egyre a nevemet ismételgette. Mit tehettem volna? Karomba kaptam Mariát, és leöntöttem egy pohár vízzel. Amikor magához tért, kinéztem az ablakon, és borzasztóan megkönnyebbültem volna, ha nincs az utcán senki. De az az öregember még mindig ott volt, és egyre a nevemen szólonga-tott. Maga mit tett volna a helyemben? Megcsókoltam Mariát, és úgy döntöttem, hogy kimegyek. Hiszen nem csináltam semmit, nincs okom félni tőlük. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a holdfényre. Ebben a pillanatban elkapott néhány kar, és a ház falához szorított. Kés villant, és éreztem, hogy forró vér permetezi be az arcom. Üvöltöttem, mint a sakál, mert azt hittem, végem, engem akarnak megölni, sőt már meg is öltek. Azt hittem, a saját véremet érzem... Ivott egy nagy kortyot, aztán folytatta: - De csak egy kakas vére volt. Ott vágták el a nyakát az arcom előtt, és megöntöztek a vérével. Aztán berohantak Mariához, és vele is végigcsinálták ugyanezt. Még azt sem tudom, hogy kik voltak, hiszen sásból szőtt, festett álarcot viseltek. De az ikreket már akkor felismertem. - Ikreket? - Igen. Két álarc tökéletesen egyforma volt. Akkor még nem tudtam, hogy Viharisten gyermekei. 375 Azért rendezték ezt az egész borzasztó ceremóniát, mert szerettek. Azt akarták, hogy sokáig a gyermekeik tanítója maradjak. A kakas vére elriasztja a gonosz szellemeket: nem betegszem meg, és nem fog rajtam a rontás. Végül is csupa szeretetből csináltak mindent. Mindenesetre Mária azóta sem tud kakasra nézni. A szomszédokat kéri meg, hogy vágjanak le egyet, ha turisták érkeznek hozzánk. - Tud valami bővebbet az ikrekről? - Nem sokat - rázta meg a fejét. - Azon kívül, amit elmondtam, szinte semmit. Maga most persze azt hiszi, hogy az után a szertartás után kitárulkoztak előttem, és maguk közé fogadtak. Téved, Mr. Lawrence. Öl éve élek közöttük, szeretnek, de hallgatnak arról, hogy mi fortyog bennük. Nem akadt ember álló évig, aki elmondta volna, hogy mi volt annak a szörnyű kakasszertartásnak a lényege. Csak a gyerekek beszéltek róla az iskolában... Töredékekből raktam össze a történetet. Ami pedig az ikreket illeti... Viharisten gyermekei. Csak tudja... valahogy úgy érzem, ez több, mint legenda. Mintha az ikrek a valóságban is itt éltek volna a faluban... és nem is olyan régen. Ne kérdezze, hogy honnan tudom vagy sejtem: inkább megérzés, mint bizonyosság. Mintha a közelmúltban történt volna valami... valami, ami az őrült asszonnyal van összefüggésben. Izgatottan hajoltam előre. - Őrült asszonnyal? Beszéljen róla, kérem. Elkomorult az arca. - Él a faluban egy öregasszony - mondta kedvetlenül, és az ajtót figyelte, hogy nem tűnik-e fel végre Mária a vacsorával -, egy bolond asszony. Másról sem beszél, csak az ikrekről. Az ő ikreiről. Alighanem istenanyának képzeli magát. - Mit beszél még? - Nézze... én nem nagyon figyelhetek ilyesmire. Egyszer azonban találkoztam vele a maga fájánál. - Tehát mégis... 376 - Igen. Van egy olyan fa, amilyet maga keres. Az Áldozatok Fája. Elővettem a zsebemből a fényképet, amely Me-lotti válláról készült, és eléje tettem. - Ilyen? Rápillantott és bólintott. - Ilyesmi. Ha jól látom, ez egy stilizált ábra. - Az. - Nos, ez alatt a fa alatt találkoztam egyszer vele... jobban mondva csak én láttam őt. Többnyire ki sem mozdul a kunyhójából... Minden munkát más végez helyette. - Úgy érti, hogy annyira tisztelik? Néhol szinte istennek tartják az őrülteket. - Aligha csak erről van szó. Van pénze..: talán több is, mint másoknak. Ha jól tudom, megfizet a segítségért. - Egy őrült? - Őszintén szólva, nem tudom, hogy van ez. De nem éhezik... persze .akkor sem éhezne, ha nem lenne semmije. Nagyon erős errefelé a családi ösz-szetartás. Mégis, azt beszélik, hogy az őrült asz-szonynak van pénze. - Nem tudja, honnan? - Honnan tudnám?... Valami kósza hírt hallottam csak... Hogy az ikrek támogatják. Viharisten gyermekei. - Pénzzel? - Mr. Lawrence... Az óta a kakashistória óta én már semmin sem csodálkozom, és sok mindent elhiszek, ami korábban hihetetlennek tűnt. Miért ne támogathatnának a szellemek egy őrült öregasz-szonyt? Ha Isten mannát bocsátott a sivatag vándoraira, mért ne bocsáthatna pénzt Zamboanga falvára? Mi a különbség a kettő között? - Említette, hogy egyszer látta a fa alatt. - Az ideérkezésem utáni második éyben történt, hajói emlékszem. Éppen az esős évszak kezdetén... Akkor éppen zuhogott, és nem is tudom már, miért 377 jártam az erdőt. Alighanem el is tévedhettem, még nem ismertem jól a környéket. Mindenesetre éppen az áldozófánál kötöttem ki, ott bukkantam elő a sűrűből... Akkor láttam először a fát, bár hallani már hallottam róla. Közelebb mentem, és egy majdnem meztelen asszonyt láttam, amint ott feküdt a fa lábánál; karjával igyekezett átkarolni a törzset, és hangosan zokogott... Képzelheti, menynyire megijedtem. Éppen azon voltam, hogy odarohanok hozzá, és ráterítem a köpenyemet, amikor... megelőztek. A poharába bámult, mintha megpróbálta volna maga elé képzelni azt az esős, borongós délutánt. - Egyszerre csak... két árnyék bukkant elő a bokrok közül... szerencsére éppen az ellenkező oldalon, mint ahol én rejtőzködtem. Két egyforma magas, talpig esőköpenybe burkolt alak. Arcukat, fejüket csuklya fedte, csak a szemük villogott. És tökéletesen egyformák voltak, ha érti, mire gondolok. , - Egyforma magasak? r - Teljesen egyformák. És egyforma volt minden mozdulatuk, egyszerre léptek, és... valahogy olyan furcsán, mintha... nem is tudom. Meglehetősen természetellenes volt az egész. Az eső még jobban rákezdett, és egészen sűrűvé vált a szürkület. Odaléptek az asszonyhoz, és... alighanem vele sírtak. Lehajtották a fejüket, és... persze az is lehet, hogy csak az esőcseppek folytak végig az arcukon. Két oldalról közrefogták és feltámogatták. Aztán az egyik felemelte a kezét... Olyasféle mozdulatot tett, mintha esküt tenne... de nem azt tette. Oldalba szúrta a fát. - Mit csinált? - nyögte Bob. i - Megszúrta a fát. Belevágott egy kést az oldalába. - Biztos, hogy kés volt? - Mi lett volna? Láttam is a tusát. Gömbölyű volt, mintha esztergálták volna. Ha behunyom a szemem, még most is magam előtt látom. -Azután? - Felsegítették, és elmentek vele. - És a kés? Benne hagyták a fában? - Magukkal vitték. Amikor később odamerészkedtem, már nem volt a törzsben. - És... él még az az asszony? - Néhány hónapja még élt. És bizonyára még most is él, hiszen értesültem volna róla, ha meghalt volna. Umberto atyának kell eltemetnie. - Még akkor is, ha pogány? - Nem pogány, mert Umberto atya vagy az elődje megkeresztelte. A fejébe azonban Umberto sem láthat bele. - És a varázsló? - Mi van vele? - Szóra lehetne bírni ? - Alig hiszem. Olyan öreg, mint a narrafa. Nem hiszem, hogy könnyebb lenne vele szót érteni, mint a bolond asszonnyal. - Én mégis megpróbálnám. Széttárta a karját, és töltött a lambanogos kan-csóból. -Semmi akadálya... de rám ne számítsanak. Menjenek, és beszéljenek vele... Az ajtó sarkig tárult, s Mária egy hasonlóan barna fiatalasszony kíséretében behozta az illatozó vacsorát. Jósé a szájába nyúlt, és a rágógumi maradékát a fülére ragasztotta. - Igaz is - mondta a házigazda -, a párducot elszállásoltam egy ólban... és vacsorát is kapott. További egy dollárjába kerül, uram. Megvacsoráztunk, és Mária megágyazott. Annyi erőm maradt csak, hogy megmosakodjak egy bádoglavórban, aztán belezuhantam az ágyba. Arra ébredtem, hogy a nap bevilágít a nyitott ajtón. 379 89. N Kinyitottam a szemem: Jósé ült az ágyam szélén. Arca ragyogott a tisztaságtól, szeme a huncut örömtől. - Ébredj, miszter - mondta, és megbökdöste az oldalamat. - Beszéltem vele. - Kivel? - ültem fel a szememet dörzsölve. - Kivel? Hát a varázslóval! Egy csapásra kiszállt az álom a szememből. - Ki engedte meg, az ördögbe is!... Mit mondott? - Vár benneteket. Fáj a térde. Azt hittem, angol nyelvtudásbeli hiányosságai miatt zagyválja össze a dolgokat. - Hogyhogy a térde? - Azt mondtam neki, hogy te doktor vagy, és meggyógyítod. Kimásztam az ágyból, és felöltözködtem. Közben Bob is felébredt, és követte a példámat. - Hogy mondhattál ilyet? - korholtam Jósét. -Tudod jól, hogy nem igaz. - Te magad mondtad. - Én? - Hogy Amerikában tanítasz. - Az más. A doktor az olyan... - Neki mindegy - zárta le határozottan a vitát. -Nincs rágógumid? Kösz. - Hol lakik? - kérdeztem óvatosan. - Öt kunyhóval arrébb. Várja, hogy bekend a térdét. Zamboanga falvának a varázslója pontosan úgy festett, ahogy Camillo leírta. Ősz haja a derekát verdeste, vékony, pergamenszerű bőrét majd kiszúrták hegyes csontjai. Amikor leguggoltam a gyékény mellé, ahol feküdt, kinyitotta a szemét, és felhúzta a térdét. 380 .- Te vagy a doktor? - kérdezte elhaló hangon angolul, majd filippiül folytatta. Jósé mellém guggolt, és figyelte az öreg szájmozgását. - Azt mondja, hogy fáj a térde. Kéri, hogy kend be, úgy, ahogy a doktor bekente Manilában. Elővettem egy tubus gyulladásgátló kenőcsöt, tenyerembe nyomtam a felét, aztán bedörzsöltem vele a térdét. - Járt már Manilában? - kérdeztem dörzsölés közben. - Azt mondja, hogy járt - fordított Jósé -, és azt mondja, hogy jó, ahogy kened. Tíz évig dolgozott a dokkban. Csak amikor megroppant a vállasakkor jött vissza Mindanaóra. Elmerengtem az élet visszásságain. Egy varázsló, aki mellesleg dokkmunkás Manilában... Végére értem a kenésnek, és visszaengedtem az öreg térdeit a gyékényre. - Azt mondja, hogy nagyon hálás neked, és már nem is fáj annyira. Azt kérdezi, mit fizessen, hogy meggyógyítottad. - Szeretném látni a bolond asszonyt. Jósé meghökkent, de lefordította, amit mondtam. Az öreg hallgatott egy kicsit, aztán hadarni kezdett, az ajtó felé mutogatva. - Azt mondja, hogy nem lehet. - Miért nem? - Mert a bolond asszony nincs a faluban. - Hol van? - Azt mondja, hogy nem tudja. Ma este holdtölte van. A kerek hold napja. A bolond asszony soha nincs a faluban holdtöltekor. - Hát hol van? - Azt mondja, hogy bármennyire szeretné is, mert bölcs orvos vagy, de nem mondhatja meg neked. Tabu. - Talán a nagy narrafához megy? Az Áldozatok Fájához? 381 Szótlanul bólintott. - Kik az ikrek? - Viharisten... gyermekei - nyögte. - És mi Viharistennek akartuk... áldozni őket. Külön kunyhóban éltek... Viharisten ikrei. Könyörögtek értünk...' és Viharisten meghallgatta a könyörgésün-ket... Aztán... jöttek az ördögök. Idejöttek a sárga emberek... és megtiltották, hogy Viharistennek áldozzunk. Azt mondták, hogy... az ő őseiket kell tisztelnünk. És a parancsnok azt mondta... hogy kivágatja a szent narrafát, és karókat csináltat belőle. .. arra huzatja annak a fejét, aki imádja. Ezt mondta a japán úr. Ekkor... a táborból megszökött néhány ember... a dzsungelbői jöttek, és rongyosak voltak. Befogadtuk őket, mert azt ígérték, hogy megölik a japánokat. Jöttek a szökevények... és mi segítettünk nekik. Megtanítottuk őket, hogyan használják a szent kést. Aztán, mivel nem volt elég kés... széttörték a kétkereküeket, és... csináltunk nekik nyelet. Megtanítottuk, hogyan dobják a japán katonák hátába. És ha a sárga emberek jöttek, elrejtettük őket. Vermet ástunk az erdőben, belebújtattuk őket. A tetejére füvet tettünk, hogy ne találhassák meg a rejtekhelyet... Közöttünk éltek, és mi segítettünk nekik. Később már csak kevesen maradtak. Amikor a katonák eltűntek, már csak öten... - Felizzott a szeme, és belekiáltotta a kunyhó csendjébe: - Akkor azok meggyalázták Viharistent!... Bementek a kunyhóba, aztán a fához mentek. A többi tabu! Amíg Viharisten bosszút nem áll, addig tabu! Azt mondták, hogy ma éjszaka lejár a tabu.... Ma éjszaka az utolsó is elveszi méltó büntetését. Amikor feljön a telehold a narrafa fölé,.beteljesül Viharisten bosszúja! - Ki volt az az öt? - kérdeztem. - Neveket nem tudok... és különben is, tabu. De te jó doktor vagy... és köszönöm. 382 90. Félóra múlva Camillo szobájában ültem, Bobbal szemben. Előttünk az asztalon egy üveg pálmabor. - Van magának valami köze ahhoz, ami itt történik a narrafa körül? - emelte fel a poharát Bob. -Valami régi ügy? Hiszen maga azt mondta, hogy sohasem járt a Fülöp-szigeteken! - Nem is. És hogy van-e közöm hozzá, vagy sem, erre sem olyan könnyű válaszolni. Most már van, mert belerángattak. Korábban nem volt. - Ki rángatta bele? - Melotti. - Jó, jó, de miért? - Mert valakitől megtudta, hogy ki vagyok. - Miért, kicsoda maga? - Semmi különös. Nem több annál, amit már elmondtam. A világháború alatt a RAF, az Angol Királyi Légierő felderítőtisztje voltam a Távol-Keleten, és... a japánok ellen harcoltam. - Tehát a japánok?... - Ebben az ügyben alighanem csak másodlagos szerepet játszanak. Előbb azt kérdezte, hogy hogyan keveredtem az ügybe. Hát úgy, hogy Melotti idehívott. - Lepkét venni. - A lepkegyűjtemény csak ürügy volt. Ezzel az indokkal csalt ide. - Ha jól tudom, nem magát hívta, hanem a fris-cóiaknak ajánlotta fel a gyűjteményét. - Ez igaz. Csakhogy Melotti tudta, milyen kapcsolatbari vagyok a friscóiakkal. Pontosan tudta, ha lepkegyűjteményt ajánl nekik, engem fognak ideküldeni. S neki éppen erre volt szüksége. - Lehet. Csak azt nem értem, hogy miért. - Mert félt valamitől. Félt, hogy megölik. - Még mindig nem értem, hogy miért éppen magára gondolt. - Ne feledje, Melotti katona volt, akárcsak én. 383 Bármelyik volt bajtársa beszélhetett rólam. Annak idején eleget írtak rólam az újságok. Neki olyasvalakire volt szüksége, aki ismeri Keletet, és nem ijed meg a saját árnyékától. Alighanem ezért döntött mellettem. - Hm! - morogta. - Azért még nagyon sok itt a homály. - Azt hiszem, ma teliholdnál megoldódik minden. - Még mindig nem értem, hogy miről van szó. Kábítószerről, gyémántokról? - Alighanem egyikről sem. Mit mesélt a varázsló? Emlékszik? • - Egy hihetetlen rémtörténetet. - Miért lenne hihetetlen? Melotti és a másik négy a japánok fogságába került, akik táborba zárták őket, nem messze innen. Hogy, hogy nem, sikerült megszökniük és elrejtőzniük a bennszülöttek segítségével. Ezek a kőkorszaki emberek, mert akkor még egészen azok voltak, elrejtették őket, hiszen az ostoba japánok, ahelyett hogy magukhoz édesgették volna az erdei törzseket, halálos ellenségeikké tették őket azzal, hogy rájuk akarták kényszeríteni saját vallásukat. A varázsló elmondta, hogy elrejtették a szökevényeket, és megtanították őket a narranyelű kések vagy tűk használatára. Ezeket egyébként valaha az őseik az indonéz szigetekről hozták. Ekkor történt valami, ami a mi történetünk magja. - Gondolja? - Biztos vagyok benne. Az az öt alighanem visz-szaélt Zamboanga falvának vendégszeretetével. Emlékszik? Valami olyasmit mondott az öreg, hogy betörtek Viharisten gyermekeinek, az ikreknek a kunyhójába... Tehát megsértették a tabut... - Na és? - Maga nem tudja, mit jelent, ha egy törzsnek megsértik a tabuját! Megitta a borát, és megcsóválta a fejét. 384 - Elképzelhetőnek tartja, hogy emiatt egy életen keresztül üldözik őket... és egyszer csak, jó huszonöt évvel később, lemészárolják mind az ötöt? Mért nem korábban? Hiszen a varázsló dokkmunkás volt Manilában, akár naponta is láthatta Me-lottit és a többieket is. Miből állt volna a közelükbe férkőzni, és egy késszúrással átsegíteni őket a másvilágra? Ahelyett azonban a zsákokat emelgette. - Nem hiszem, hogy a varázsló ölte volna meg azt a négyet. - Akkor ki? Viharisten gyermekei? - Úgy van. Az ikrek! - De hol vannak itt ikrek, ember? Tudtommal a Le Fever nővéreken kívül... Úristen! Csak nem arra céloz... - Nem célzok semmire. Ma este úgyis megtudunk mindent. Bobnak azonban belobbant a fantáziája, és ha akartam sem tudtam volna leállítani. - Úristen! Zombik! Ért maga a zombikhoz? - Nem sokat - mondtam. - Ez haiti kultusz. Az élőhalottak kultusza. - Biztos, hogy erre ismeretlen? - Nem tudok róla. Mire gondol? Közel hajolt hozzám, és suttogora vette a hangját: - A Le Fever nővérek Viharisten ikrei. És zombik. A varázsló élőhalottá változtatta őket... azaz zombivá. Azt teszik, amit megparancsolnak nekik. Ha azt a parancsot kapják, hogy öljenek, hát ölnek. - Csakhogy a Le Fever nővérek fehérek és cirkuszosok. - Mit számít az? Látta az arcukat valaha is egészen közelről? Olyan vastag rajtuk a festék, mintha. .. folyton szerepet játszanának. És ahogy mennek!... Mint az automaták... Akkor minden gyilkosságra fény derülhet... Ők ott voltak mindenütt... Meg kell keresnünk őket... Azt mondja, hogy cirkuszosok? Mióta? Senki nem mondta, 385 hogy mikor csatlakoztak a cirkuszhoz! És a többi- . ek is... Úristen! Törte még egy kicsit a fejét, aztán ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: - Meg kell keresnünk őket! -Kiket? - A cirkuszosokat. Hiszen itt vannak valahol a közelben. Itt kell, hogy legyenek! Azt. a fickót itt ölték meg, nem messze a falutól. Órámra pillantottam, és úgy döntöttem, hogy mivel úgyis van még elég időnk estélig, felderíthetjük a cirkuszt. Camillo pontosan elmagyarázta, merre találhatjuk meg. A nap még fel sem ért a delelőre, amikor elindultunk. 91. Egy fűvel és bokrokkal sűrűn benőtt domb oldalában találtunk rá a cirkuszoskocsikra. A kocsik közé feszített köteleken fehérnemű száradt, s már messziről megcsapta az orrunkat a ragadozók szaga. Plútónak előremeredt á bajusza, mint egy tüzér őrmesternek ütközet előtt; jobbra balra ütögetett a farkávái, csak úgy kongott az alváz. Fogait kimeresztette, és olyan komor képpel morgott, hogy Bob nyugtalanul elhúzódott tőle. -Nem kellene eleresztenünk? - tudakolta gyanakodva. - Még a végén megvadul tőlük. A párduc azonban nem kérte az engedélyünket. Leugrott a kocsiról, és eltűnt a bozótban. Előkaptam a távcsövemet, és nyomban megpillantottam Barbarát, aki egy ketrec előtt állt, piros pöttyös bikiniben. Csak akkor fedezett fel bennünket, amikor már egészen a közelébe értünk. Felénk fordult, kiejtette kezéből a rudat, és szívére szorította a kezét. - Jesszusom! Bob röptében szállt ki a kocsiból, és odavágtatott a lányhoz. 386 - Barbara! Látogatóba jöttünk... Azaz... izé... -Barbara-Hertie hozzáhajolt, és csókot nyomott az arcára. - Jgazán kedves, Bob... Aztán odajött hozzám, és kezet nyújtott. - Hogy van, Leslie? Komoly képet vágtam, és viszonoztam a kézszorítását. Egyszerre csak lecsúszott az álarc az arcáról, és rémülten dadogni kezdett: - Maguk hogy... kerültek ide... hiszen... És hol van Paz-Marin? - Szabadságot kaptunk tőle - mondtam, és hu-nyorítottam egyet. - A többiek? Megfordult, és a lakókocsik felé intett. - Mindannyian megvagyunk. Akarnak egy kávét? Néhány perc múlva körülöttünk tolongott mindenki. Vu barátságosan vigyorgott, hóna alatt a tükrével, Palaczky a hátamat veregette, akárcsak Joe; egyedül a Le Fever nővérek álltak szótlanul és meglehetősen kedvetlenül. Néhány perc múlva hármasban sétáltunk a ketrecek mellett: Barbara, szökevény párduca és én. - Te drága! - suttogta, és csillogott a szeme. -Tudtam, hogy eljössz utánam... Te olyan fajta vagy, aki mindent képes megtenni azért... akit... akit.;. . - Én olyan - mondtam -, pontosan. Kinyújtotta a karját. - Gyere! Bemásztunk a cirkuszoskocsiba. Sötét volt, és fülledt, mint az alagút, amelyen végigvonult néhány hadosztálynyi páncélos. Barbara kitárta a kicsiny ablakot, de a függönyt nem húzta szét. - Ez az én birodalmam - mondta. - Ez az én asztalocskám, ez az én tányérocskám, ez az én 387 mosdólálacbkám és ez az én ágyacskám. Nem próbálod ki? Kipróbáltam. 92. Jóval később magára kapott egy pongyolát,^és a gázfőzőhöz ment, hogy főzzön egy kávét. Én is feltápászkodtam, és meggyújtottam a pipámat. A harsogó trópusi nap lankadatlan erővel verte a kocsi tetejét, és az volt az érzésem, hogy csak meg. kell tömni a pipám dohánnyal, magától is meggyullad. Kiöntötte a kávét, és mellém telepedett az ágyra.' Nevetett a szeme, ahogy felém nyújtotta a csészét. Nem mondhatnám, hogy rosszul éreztem magam, csak hát, sajna, sürgetett az idő. - Mi van a gyémántokkal? - kérdeztem, miközben megpróbáltam egyszerre pipázni és kávét inni. - Ott vannak a tigrisek nyakán. - Biztos vagy benne? - A nyakörveken ott lógnak a zacskók. - Megnézted egyáltalán, amióta feltetted? - Nem. Jól tudod, hogy ahogy megérkeztünk, Paz-Marin lecsapott ránk. El vitette a tigriseket, és csak itt láttam őket viszont. De miért fontos ez? - Mikor láttad Paz-Marint utoljára? - Tegnap. - Mit akart? - Ki tudja? Idejött, és morgott valamit, hogy jól alakulnak az ügyek. - Hogyhogy? - Én is csak ennyit tudok. Az az érzésem, hogy csaléteknek szán bennünket. - Ki hozza az állatoknak a húst? - A Nemzeti Park felügyelői. Kétnaponta jönnek egy teherautóval. - Mióta ismered a Le Fever nővéreket? Váratlanul érte a kérdés, és meg is hökkent tőle. - Gloryt és Melodyt? Nem régen. Kábé fél éve. - Hol csatlakoztak hozzátok? - Hajói emlékszem, Kuala Lumpurban. Vu hozta őket. Éppen akkor lépett le egy bohóccsoportunk, és Palaczkynak szüksége volt rájuk. - Tudsz valami közelebbit róluk? Ijedten bújt hozzám. - Miért, Leslie, történt valami? Csak nincs valami gáz velük? - Nem tudom. Legalább hárman figyelmeztettek már, hogy óvakodjam az ikrektől. Többek között ők maguk is. Szeretnék tisztán látni, amennyire egyáltalán lehetséges. - El tudod képzelni, hogy ők...? - Mindig ott voltak, ahol történt valami. Láttad már őket, úgy...? Kerekre nyitotta a szemét, mint egy lencsibaba. - Hogy? - Ruha nélkül. - Nem én... Külön kocsiban laknak. Miért fontos ez? - Azt sem tudjuk, hogy fiúk-e vagy lányok. Elpirult, és zavartan rendezgetni kezdte a kávéscsészéket. - Úgy gondolod, hogy... homokosok? - Nem tudom, hogy gondoljam. Az nem lehet, hogy férfiak? Felnevetett, hangos, csengő nevetéssel. - Teljesen lehetetlen! - Miért? - Mert azt megérezném. És mások is megéreznek. Holtbiztos, hogy nők... csak kissé furcsábbak, mint mások... Apropó, szerinted én nő vagyok? - Hogy az ördögbe... ? . - Biztos vagy benne? - Ez valami vicc? Szép nyugodtan kibújt a pongyolából, és nyakam köré fonta a karját. - Esetleg... nem akarod ellenőrizni? Mit tehettem volna? Ellenőriztem. 93. Félórával később kénytelenek voltunk a pokoli meleg elől kimenekülni a szabadba. Bob még mindig a többiek között ült, ezért elhatároztam, hogy gyorsan közlöm Barbarával a tervem: itt hagyom neki a fiút. - Mit csinálsz? - nézett rám értetlenül. - Itt hagyom a fiút. És csendben meglépek a kocsival... - Ezt... nem értem. - Nincs sok idő magyarázatra. Azt hiszem, ma este sok minden megoldódik, hiszen holdtölte van. - Na és? - Holdtöltekor rajzanak a boszorkányok és a gonosz lelkek. - Jól érzed magad? - kérdezte aggódva, és megsimogatta a homlokom. - Figyelj! Bob ismeri az utat a faluig. Hol van a kisfiú? - Alighanem a párduccal játszik. - Vagy őt is itt hagyom, vagy elviszem. Attól függ, előkerül-e. Ahogy alkonyodni kezd, kösd el Palaczky tragacsát, és keressétek meg a falut. - Téged? - Én már nem leszek Zamboangában. Keressétek Camillót, a tanítót. Meg fogja mutatni az utat a nagy narrafához. Ijedten az ajkához kapott. - Úristen! Ez az p. fa... - Amit rávéstek a meggyilkoltak bőrére. Itt hagyok egy géppisztolyt is, két tárral. Tudsz vele bánni? - Nemigen. Stukkerral igen, de... - Add Bobnak. És szerezz egy stukkert, különben, ha jól emlékszem... - Jól emlékszel, édes. Más egyéb? - Egyéb semmi. Gyertek a fához. Ha jól sejtem, este tíz és éjfél körül értek oda. Óvatosan közeledjetek. 390 -És? - Mást nem tudok mondani... Sok mindent sejtek, de pontosan nem tudok semmit. Ha bajban lennék, lépjetek közbe. Ez minden. Bob még mindig Palaczkyékat szórakoztatta, Jósénak és Barbara csavargó párducának híre-hamva sem volt. Magamhoz húztam és megcsókoltam a lányt. - Szerencse fel, darling! Glück auf! És ha éjfélkormegérkezel a fához, bontsd ki a hajad, biztosan csuda jól mutat holdfényben... A nyakamba esett, és nem akart eleresztem. Vágyódó pillantást vetett a lakókocsi felé. - Nem jönnél be még egy percre? Erőt vettem magamon, és eltoltam néhány centire. -Nem tehetem, darling! Majd utána... Camillót, a tanítót keressétek. Megfordultam, és elkezdtem futni a kocsi felé, nehogy meggondoljam magam. -Ma éjszaka még nagy feladat várt rám. 94. Amikor visszaértem a faluba, késő délutánra járt. Camillo ugyancsak csodálkozott, hogy egyedül vagyok. Leadtam neki egy egészen hihető történetet régi barátainkról, a cirkuszosokról, aztán igyekeztem rábeszélni, hogy vezesse Bobot és Barbarát az Áldozatok Fájához. Megmondom őszintén, volt már könnyebb dolgom is. Először az istennek sem akart kötélnek állni, végül is azzal szorítottam sarokba, hogy ha nem segít, több ember halála száradhat a lelkén. Megittam egy-két pohárka pálmabort, s amikor a nap lebukni készült, felszedelőzködtem. Kicsit zavart ugyan, hogy fegyvertelen vagyok, hacsak nem számítjuk annak a narrafa nyelű szerszámot, 391 1 amivel Fremet megölték. Övembe tűztem, és megpróbáltam bátorságot meríteni kezembe simuló nyeléből. Nem mondhatnám, hogy valami fényesen sikerült. Ahogy a sötétség beköszöntött, és feljöttek az első csillagok, halálos csend borult a falura. Szokatlan és fenyegető csend. Mária komoly képpel becsukta az ablaktáblákat, és gondosan ellenőrizte, hogy jól zárnak-e. Amikor észrevette, hogy figyelem, zavartan magyarázkodni kezdett: - Tudja, Mr. Lawrence, holdtölte van... Ezek itt a faluban azt hiszik, hogy holdtöltekor megjelennek a holtak, és... meglátogatják az élőket. Ott kopognak a házak előtt, és... bebocsátásért könyörögnek. Kinyitottam az ajtót, és kinéztem az utcára. A kunyhók ablakai zárva voltak, csak néhány ajtó alatt szűrődött ki halvány fény. Camillo leült, és töltött egy pohárka bort magának. - Azt mondják, az őrült asszony nem jött vissza f - Honnan tudja? - Tudom. Üres a háza. Ráfektettem a tenyerem vékony, barna karjára. - Camillo, ugye, nem fog cserbenhagyni minket? A tanító lassan megrázta a fejét. - Eszeveszetten ostoba vagyok, de néni. Mariát átkísérem a szomszédba. l- Itt maradok - mondta az asszony határozottan, és az ablakokra mutatott. - Bezártam őket... és tulajdonképpen nem is hiszek az egészben. Csak... Odaléptem hozzá, és megcsókoltam a kezét. - Köszönöm, Mária! Kinyitottam az ajtót, és elindultam a terepjáró felé. 392 95. Bár Camillo alaposan elmagyarázott mindent, mégis eltévedtem. Időm volt bőven, így nemigen zavartattam magam. Visszamentem, és ismét nekivágtam az útnak, Amikor aztán úgy éreztem, hogy legjobb úton vagyok az Áldozatok Fája felé, leállítottam a motort, és feltettem mindkét lábam a mellettem lévő ülésre. Hátradőltem, és gondolataimba merültem. A telihold ragyogóan világított a fejem felett: körülöttem a dzsungel rikoltozott, susogott és haj-. ladozott, mint egyettón óriási, élő organizmus. A fák levelei ezüstös fényben csillogtak, s a vastag törzsek illatos cseppeket izzadtak ki magukból. Behunytam a szemem, és visszaszálltam a múltba. Szinte éreztem, hogy megroppan lábam alatt az avar, ahogy földet értem az erdő melletti tisztáson. Hatalmas árnyék ereszkedett fölém: Radzs Kumar Szingh, a kígyóember ejtőernyője. Az árnyék elvonult, és felragyogott a hold fényes arca. A kígyóember összehajtotta az ernyőt, és egy bokor alá húzta. - Hallod? - suttogta. - Itt vannak! Nem hallottam semmit, csak a levelek sziszegé-sét. - Kik? Mondani akart valamit, de már nem maradt rá ideje. Meglebbentek körülöttünk a lombok, és iszonyúan kifestett arcok bámultak ránk a bokrok közül. S mint túlságosan is hosszúra nőtt pipaszárak nyúltak ki szájukból a fúvócsövek. ~ Ne mozdulj! - suttogta Radzs Kumar Szingh, és beszélni kezdett. Hosszasan beszélt, talán a negyedét, ha értettem, pedig hónapokig tanultam a nágaföldi nyelvjárásokat. Amikor befejezte, egyszerre csak eltűntek a fúvó-csövek. A nágák körülfogtak bennünket, s gyanakodva megtapogatták a ruhámat, a géppisztolyomat, a hátizsákomat. Aztán egy, aki talán még vadabbra volt festve, mint a többiek, hozzánk lépett, és a tenyerén felénk nyújtott valamit. Radzs Kumar Szingh elvette, megköszönte, és a szájába tette. Arcán földöntúli mosoly suhant át, ahogy lenyelte az ajándékot. - Mi ez? - suttogtam feléje. - Kígyózsír - mondta angolul, és noszogatott, hogy tegyek úgy, ahogy ö. Előrenyújtottam a kezem, es elvettem az apró gömböcskét. A számba tettem, behunytam a szemem, és lenyeltem. Kicsit avas volt, de kibírható. Ekkor egy másik festett, meztelen alak lépett elénk, és kígyóbőr szíjon függő, viperafogakból csiszolt és ragasztott medaliont akasztott a nyakamba. Hosszas szónoklatot is tartott hozzá, de nem sokat értettem belőle; akkor még nem szokott hozzá a fülem a nága beszédhez. - Azt mondja - sietett a segítségemre Radzs Kumar Szingh -, ha valaha is bajba kerülsz az őserdőben, és szükséged lesz az erdők szellemeinek a segítségére, érintsd meg a kígyófogat. Azt mondja, az erdők huszonhárom istenének a nevét vésték a fogra. .. Ha bajba kerülsz... ha bajba kerülsz... A kígyózsír megvéd a fegyverektől és a kígyómarástól. .. Ha bajba kerülsz... ha bajba kerülsz... Kinyitottam a szemem, és visszatértem a Fülöpszigetekre. Köddé foszlott Radzs Kumar Szingh, és a kígyóemberek is elröppentek a képzelet szárnyán. Vajon élnek-e még, és vajon emlékeznek-e rám? És vajon megvéd-e a kígyózsír mindattól, ami ellen adták? És te, Radzs Kumar Szingh? Bár elhamvasztottak a tested, és a Gangeszba szórták, tudsz-e még segíteni, öreg cimbora? Sóhajtottam, és a hátizsákomba nyúltam. Rövid keresgélés után rátaláltam arra, amit kerestem. Előhúztam a kobrafogból készült amulettet, és a nyakamba akasztottam. Órámra pillantottam. Közeledett az éjfél. 96. Beindítottam a motort, és elindultam a fa felé. Úgy számítottam, hogy jó fél mérföldnyire megállítom a terepjárót néhány magasra nőtt bokor között, és gyalog folytatom az utam. Alig tettem azonban néhány métert, hangos sivítással kifújt a levegő az egyik hátulsó kerékből. Kiugrottam a volán mögül, és szemügyre vettem a defektet. Hiába térdeltem le a kerék mellé, nem láttam semmit, ami kiszúrhatta volna a köpenyt. Ismét az órámra pislantottam: néhány perc volt hátra éjfélig. Rövid habozás után úgy döntöttem, hogy gyalog folytatom az utat. Megsimogattam ingem alatt a narrafa nyelet, és megtapogattam övemen függő vadászkésemet. Őszintén reméltem, hogy nem lesz szükségem rájuk. Besüllyedtem a bokrok és a fák közé. Kígyózsír ide vagy oda, nem töltött el nagy örömmel, hogy nincs rajtam magas szárú csizma. Megpróbáltam a lábam alá nézni, de rövidesen feladtam. A lombok összeborultak a fejem felett, s térdem magasáig olyan sötétbe burkolózott minden, hogy még egy alvó medvét sem vettem volna észre, ha az utamba kerül. Karórámra pillantottam, aztán megnyomtam rajta egy gombot. A kijelzőn megjelent az iránytű. Húszpercnyi gyaloglás után - ekkor már negyedórával túl voltunk éjfélen - végre ritkulni kezdett előttem a bokrok sora. A hold is átverekedte magát a lombokon, és folyékony ezüstöt öntött a tisztásokra. Meglazítottam az ingemet, hogy köny-nyebben hozzáférhessek a fegyvereimhez, és egészen hangtalanul széthajtottam egy bokor ágait. Nagyjából számítottam rá, hogy mit fogok látni, de mégis megrázott a látvány szépsége és fensége. Óriási tisztás tárult elém: legalább száz méter kiterjedésű minden irányban. Szinte pontosan a kör 395 közepén emelkedett a fa: az Áldozatok Fája. Első pillantásra látni lehetett, hogy a tisztás emberi tevékenység eredménye: erről tanúskodott szabályos kör alakja is. Nemzedékek-hosszú sora irthatta a bokrokat a fa körül, míg elnyerte mostani alakját. A fa, az Áldozatok Fája, bármelyik világhírű botanikuskert díszére válhatott volna. Felemeltem a fejem, de nem láttam a tetejét. Elveszett valahol a föld és a hold között. Sok emberderékvastag törzse ott húzódott nem messze tőlem. Rücskös, barna kérge óriási élőlényre, ősvilágból itt maradt szörnyre emlékeztetett, s a magasból kinyúló ágak karokat, ormányokat, fantasztikus végtagokat idéztek. Ott állt előttem a kőkorszaki ember Olümposza, fenyegetően, hatalma tudatában, fenségesen. Néhány pillanatig moccanni sem tudtam: meg-igézett a látvány varázsa. Megfeledkeztem arról is. hogy miért jöttem: néztem, néztem a holdfényben fürdő fát, és nem tudtam elszakadni vonzásától. Mintha arra biztatott volna, hogy lépjek ki a tisz- ¦ tásra, boruljak le előtte, és áldozzak neki, mint mások, Hozzak élő állatot lombsátra alá, és vérrel pecsételjem meg szövetségünket. Erőszakkal kellett elszakítanom pillantásomat a lombkoronáról. Lenn, a gyökerek között, a fa rücskös törzsébe kapaszkodva rongyos, szakadt lepelbe csavart alak zokogott keservesen, szinte már nem is e világi zokogással. Valószínűleg a hátam mögül fúvó szél volt az oka, hogy nem hallottam meg már korábban is a sírását. Legszívesebben kirohantam volna a holdfényben fürdő tisztásra, de még idejében visszafogtam magam. Ha megteszem, aláírom vele saját halálos ítéletemet. Pedig a lepelbe csavart asszony olyan gyengének és szánandónak tűnt, hogy még az enyémnél jóval keményebb szívet is meglágyította volna. Fejét a 396 fához verte, karját a törzshöz szorította, és zokogott szinte megállás nélkül. Néha-néha abbahagyta a sírást, de csak azért, hogy pár szót mondjon a fának. Egy széles, fájdalmas mozdulatnál lecsúszott a lepel a testéről, s ő ahelyett hogy megpróbálta volna magára húzni, hagyta, hogy teljesen lehulljon róla. Valaha szép, magas asszony lehetett; még az idő, a nélkülözések és a betegség sem tudták teljesen elmosni hajdani szépségét. Hosszú, ősz haja a térdéig ért, s amikor a szellő félrelibbentette a szürke zuhatagot, piros, cseresznyéhez vagy meggyhez hasonlító anyajegy villant a szemembe a dereka táján. Megszorítottam a kerékpárküllő nyelét, amikor halkan énekelni kezdett. Sokért nem adtam volna, Ka tudok filippiül, s megértem, az ének szövegét. Pentatonikus, régi dal lehetett. Tudtam, hogy ősi éneket hallok, talán éppen azt a dalt, amelynek a dallamára embert áldoztak sok-sok évvel ezelőtt az erdei óriás gyökerei között. Az asszony felemelte az arcát, a hold felé tárta a karját, és azt az alig látható feliratot nézte, amelyet embermagasságban karcoltak bele a fa törzsébe. Itt volt hát előttem a felirat, amelyről egy hete még azt sem tudtam, hogy létezik, s amely miatt annyi embernek kellett pusztulnia! Ekkor vettem csak észre, hogyjnem messze tőle egy emberi alak fekszik a fűben. Újra megszorítottam a narranyelet, és megpróbáltam kitalálni, hogy ki lehet. Amennyire ki tudtam venni, a hátán feküdt, összekötözve. Mély lélegzetet vettem, de még mindig nem léptem ki a tisztásra. Bobot vártam, és Barbarát. Az asszony felállt, és megpróbálta magára húzkodni szakadt leplét. Ahogy ősz haján végighullott a hold fénye, túlvilági mosoly öntötte el az arcát; valamit kiáltott a bokrok felé, majd odalépett a megkötözött emberhez. Leple alá nyúlt, és egy kerékpárküllőből köszörült fegyvert kapott elő. Önkéntelen, ijedt kiáltás hagyta el az ajkam, amikor magasra emelte a fegyvert a fekvő alak fölött. Az összekötözött áldozat feldobta magát a levegőbe, és rekedten felkiáltott: - Ne! Kérem, ne! Aztán gyorsan hadart valamit filippi nyelven. Kétségbeesetten kattogtak ajkán a szavak, érezni lehetett, hogy az életéért harcol. Az asszony mozdulatlanul állt, majd kiáltozni kezdett: -Lima! Lima! Lima! Peru fővárosának a neve, de alighanem filippiül mást jelent. Nem tudtam, mit. Az asszony a fa törzse felé fordította fegyvere hegyét. - Lima! Lima! Lima! Aztán egyszerre csak derengeni kezdett valami. Mintha a filippi légikisasszony, még odafenn, a repülőgépen, amikor megszámolt bennünket a kabin ajtajánál, ezt a szót is kiejtette volna. Lima! Lehetséges, hogy az ötös számot jelenti? Azt az öt férfit, akinek a neve ott állt mélyen bevésve a fa törzsébe? * Feszülten figyeltem, várva, mi történik. Többször is idegesen az órámra pillantottam, de sem Bob, sem Barbara nem volt sehol. Kigomboltam vadászkésem tokját, készen rá, hogy egyedül vívjam meg az éjszakai harcot. A nő ismét a fekvő férfira emelte fegyverét, s már-már kivetettem magam a tisztásra, amikor nem messzire a fától felfedeztem egy eddig nem látható másik fekvő alakot is. Ő is a hasán feküdt, és csak fényesre suvickolt fekete csizmái mutatták, hogy kicsoda. Mondanom sem kell, hogy régi ismerősöm volt: Paz-Marin százados. Visszaroskadtam a bokor mögé, és vadul törni kezdtem a fejem. Hiszen öt név van a fán... négy már meghalt... Úristen! Tévedtem volna? 398 Kezembe szorítottam a fegyvert, és lassan, óvatosan Paz-Marin felé kúsztam. Tudtam; hogy sokat kockáztatok vele - esetleg az őrült nő kinyírja a megkötözött férfit -, mégsem tehettem mást. Tudtam, hogy a játszmának még közel sincs vége, és nagy szükségem lett volna a százados segítségére. Annál is inkább, mivel Bobbal és Barbarával kapcsolatban kezdtem rosszat sejteni. Olyan halkan és észrevétlenül lopakodtam a bokrok között, hogy Radzs Kumar Szingh elismerően bólogathatott a felhők fölött. „Csak így tovább, Leslie, csak így tovább!" Nem tudom, végül is ki követett el hibát, én-e vagy Radzs Kumar Szingh. Lehet, hogy áthatolhatatlan fekete felhő húzódott közénk, így nem tudott többé vigyázni rám. Lehet, hogy annyira koncentráltam Paz-Marinra, amennyire nem lett volna szabad. Az a legvalószínűbb azonban, hogy még mindig nem alkalmazkodtam kellőképpen a dzsungel-hez. Nehéz megmagyarázni, de nem a képességeimmel volta baj. Halk voltam, minta kígyó, és fürge, mint az antilop... Mindent tudatosan csináltam, éppen úgy, ahogy kellett. Csakhogy éppen az ösztön hiányzott belőlem, amely megsúgta volna, hogy mit tegyek a döntő pillanatban. így történhetett, hogy már éppen annak a bokornak a szélénél guggoltam, amely alatt Paz-Marin feküdt, s már-már kinyújtottam a karom, hogy elvágjam a kötelékeit, amikor éreztem, hogy vékony, hideg fémtárgy nyomódik az oldalamnak, és rekedt suttogás hangzik fel mögöttem: - Ne moccanjon, Lawrence! A játéknak vége! Hátrafordítottam a fejem, és igyekeztem mosolyogni. - Jó estét, hadnagy! Ez aztán a meglepetés! Már azt hittem... Szakszerűen végigtapogatott: elvette a tőröm és a narranyelű fegyvert. Kétségbeesetten próbáltam meg belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba. - Örülök, hogy itt van, hadnagy! Legalább elfogadhatom az ajánlatát... Valóban az a legokosabb, ha itt hagyom ezt az egészet, és... - A tisztásra! - mondta tömören. - Nincs többé semmiféle ajánlat, Lawrence! A halál nem fogad el ajánlatokat! Az arcát fürkésztem; szép, metszett arcélét, filmszínészeknek is dicsőségére váló, szabályos vonásait. Égő, kék szeme mint lámpás világított a holdfényben. -A tisztásra! Felemeltem a kezem, és kiballagtam a tisztás közepére. Az őrült asszony észrevett bennünket, hangos kiáltást hallatott, és Hernandezre vetette magát. A hadnagy kiáltott valamit filippiül, figyelmeztető hangsúllyal, aztán félrelökte az asszonyt, és igyekezett előkapni a revolverét. Leguggoltam, lendületet vettem, és feléje ugrottam. Egyetlen hatalmas csapást sikerült csak elhelyeznem az arcán, de ez is éppen elegendő volt ahhoz, hogy elterüljön a földön. Odaugrottam hozzá, kivettem a fegyverét a tokjából, és rászegeztem. - Igaza volt, Hernandez! A játszmának vége! Csakhogy nem úgy, ahogy maga gondolta! Már régen sejtem, hogy... Idáig jutottam, amikor valaki megragadta a lábam, és megrántotta. Esés közben rátapostam a kezére; hallottam, hogy fájdalmasan felkiált. Danielswolt, a másik fogoly. Úgy pattantam volna fel, mint egy gázzal töltött gumilabda, de elkéstem. Még a hátamon feküdtem, és többször is Daniels felé rúgtam, amikor az őrült asszony nekem rontott. Vékony, kiaszott testéhez képest óriási erő lakozott benne, s mint az őrültek általában, szinte minden erejét képes volt egyetlen célra koncentrálni. Jelenleg éppen arra, hogy leszorítsa a fejem, és a mellemre üljön. 400 Kétségbeesetten kapálóztam, de nem bírtam vele. Feldobtam magam a levegőbe, hátha le tudom vetni magamról, mint betöret!en ló a lovasát, mindhiába. Belekapaszkodott a hajamba, s arcom fölé emelte a fegyvert. Éreztem, hogy pillanatokon belül kiszúrja a szemem, vagy a nyakamba döf vele. Szeme találkozott az enyémmel, és én szinte elmerültem benne. Kissé üveges volt, mintha kontaktlencsét viselt volna, vagy mintha kábítószeres hatás alatt állna. Éreztem, hogy a kerékpárküllő végigszántja a levegőt. A szúrás azonban megállt felettem. Feltehetően Hernandez kiáltott neki valamit, mert az asszony feléje fordította az arcát, és engedelmesen lemászott rólam. Amikor feltápászkodtam, Hernandez már a lábán állt, és az arcát tapogatta. Kezében egy 38-as forgópisztolyt tartott. - Ne csináljon ostobaságot, Lawrence - mondta, és megnyomogatta az állat. - Megérdemelné, hogy úgy haljon meg... ahogy majdnem meghalt. Bár hagyhattam volna, de nem hagyhatom, hogy így pusztuljon. Feltehetően nem értené, hogy miért... Nem volt semmi okom rá, hogy elhallgassam, amit tudok. - Dehogynem! - mondtam. - Nem akarta, hogy közönséges gyilkosságot kövessen el az... anyja! Leeresztette a kezét, és döbbenten bámult rám. - Maga... maga... tudta? - Kitaláltam - mondtam. - És jobban tenné, ha ideadná a fegyverét... és kiszabadítaná a századost. Felemelte a 38-tast, és ismét rám fogta. - Eszem ágában sincs, Lawrence. Ma éjszaka ítéletre gyűltünk Össze az Áldozatok Fájánál. Ott, ahol őseink áld,oztak Viharistennek és az erdők szellemeinek. Ne féljen, Lawrence... én is halott leszek nemsokára. Pár perccel azután, hogy maga elindult a túlvilág felé, maga után megyek. De addig még van egy kis dolgom... 401 J - Mit vétettünk magának... maguknak? - próbálkoztam. - Én és Paz-Marin? - Nem akarom, hogy Marcos elnök a törzsemen álljon bosszút... tanúk nélkül kell maradnia annak, ami itt történik... Maguk beleütötték az orrukat valamibe, ami nem a maguk dolga. Személy szerint sajnálom, de nem tehetek mást... Nyugtalanul a holdra pislantott, mintha az idő múlását ellenőrizné. Valahonnan messziről, nagyon messziről halk autóberregést hozott a szél. Reménykedtem, hogy nem hallja meg, hiszen éppen az őrült asszonnyal volt elfoglalva. Fél karjával átkarolta, a másikkal pedig rajtam tartotta a pisztolyát. - Nem ajánlom, hogy lelépjen! Ha valami ostobasággal próbálkoznék, fejbe lövöm Paz-Marint. - Dögölj meg! - hallottam tompán a százados hangját. Hernandez halványan elmosolyodott. - Meglesz, százados. Egyszerre fogunk leszállni a pokolba. Felnevetett éles, furcsa nevetéssel. Ekkor tudatosult bennem, aminek már régen tudatosulnia kellett volna. Hogy Hernandez hadnagy őrült, akárcsak az anyja... A lombok egyre erőteljesebben susogtak; úgy látszott, szél támadt valahol nem messze, a tengeren. Az ágak recsegni kezdtek a fejünk felett. Azt reméltem, hogy elnyomják a zajt, amivel Bob és Barbara közelednek. Aztán egyszerre csak szétnyíltak a bokrok, és éppen Hernandezzel szemben kisétáltak a tisztásra. Bobnak vér szivárgott a szája szögletében, Barbara piszkos volt, mintha a kocsi alatt bujkált volna. Mögöttük, egy fóliaköpenybe burkolózott alak bukkant fel, rövid csövű géppisztolyát Bob és Barbara hátának szögezve. Barbara a földre roskadt. 402 Hozzá akartam ugrani, de Hernandez szava megállított: - Ne mozduljon, vagy lövök!. Mozdulatlanná dermedtem. Bob Barbara főié hajolt. - Elájult - mondta kifejezéstelen hangon, és csak én éreztem meg benne a feneketlen gyűlöletet. A Bobékat kísérő alak a szürke fóliaköpenyben mozdulatlanul állt az árnyékban. - Valamennyien együtt vagyunk - mondta Hernandez, és sietősen a holdra nézett. - Megkezdődhet hát az utolsó áldozat az Áldozatok Fájánál... Vékony árnyék suhant át a bokrok között olyan gyorsan, hogy szemmel alig lehetett követni. Én sem a szememmel láttam, hanem azzal az ösztönömmel éreztem meg, amelynek hiányán korábban keseregtem. Talán az életveszély visszahozta mindazt, amit a londoni évek kilúgoztak belőlem... - Soha többé nem lesz Áldozatok Fája - mondta Hernandez -,¦ és áldozat sem lesz többé! De az utolsó gazember vérének még le kell szivárognia a fa gyöke/éhez, hogy megengeszteljük vele a szellemeket. És annak kell végrehajtania az áldozatot, akit megsértettek. Akinek a lelkét megölték... Ó, anyám! Mérhetetlen bánat telepedett szép vonásaira. Ha nem állt volna ott az a másik az esőköpenyben, talán ismét rávetem magam. A géppisztollyal szemben azonban nem volt semmi esélyem. A bokrok között lopakodó árnyék úgy érezhette, hogy neki van, mert hangos kiáltással az esőköpeny mellett termett, és rávetette magát. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt időm közbeavatkozni. Lövés dörrent, de nem talált el senkit. Hernandez durrantott ijedtében a levegőbe. Az őrült asszony felvisított, és Daniels fölé emelte a kerékpárküllőt. - Ne! - ordította Hernandez, és ismét a levegőbe lőtt. 403 Vártam, hogy felhangozzék a sorozat kattogó hangja, de nem történt semmi. Az esőköpeny hangtalanul hullott a földre: nem volt benne senki! 97. Azt hittem, rosszul látok, és valószínűleg ugyanezt hihette az a férfi is, aki a hatalmas lendülettől keresztülesett az üres fóliakabáton, és kiejtette kezéből a kését. Ugyanebben a pillanatban terepszínű kezeslábasba öltözött alak lépett ki a legközelebbi fa mögül, és géppisztolya agyával az árnyék fejére csapott. Aztán lehajolt, és kihúzta a tisztásra Ca-milíót, a tanítót. Aki a géppisztolyt tartotta, Beáta Martinez volt, Melotti titkárnője. - Most már valamennyien együtt vagyunk. Valóban valamennyien - mondta a lány. - Tudtam, hogy még jönnie kell valakinek, hiszen maguktól nem találtak volna ide... Hernandez megtörölte a homlokát, és mondott néhány szót az őrült asszonynak. Martinez kisasz-szony felém fordította géppisztolya csövét, és szinte mentegetőzve suttogta: - Én megtettem mindent, Leslie... mi mindent megtettünk, hogy ne keveredjék bele. - Még azt is, hogy jó néhányszor megpróbáltak eltenni láb alól. - Távol kellett tartanunk magát... maga volt az egyetlen komoly ellenfelünk. Miért avatkozott az ügyünkbe, Leslie? Fájdalmasan csengett a hangja, s valóban elhittem neki, hogy fájlalja a halálomat. És azt is elhittem, megpróbált mindent, hogy ne kerüljön sor a kivégzésemre. - Még semmi sem késő - mondtam. - Ha nem követnek el újabb őrültséget... Hernandez közelebb jött hozzám, és megrázta a fejét. - Az istenek határoztak így, Lawrence! ¦- Viharisten ikrei? - Ne gúnyolódjék! Bizonyára van valami, amiben ön is hisz. De elég ebből! Beáta! * Élesen csattant a hangja, mint a korbács: - Az oltárra! A lány odaugrott az összekötözött Danielshez, és kötelékeinél fogva felemelte. Bár voit alkalmam közelebbről is megismerkedni Beáta Martinez testi' felépítésével, mégis meglepett, milyen könnyedén emeli fel a férfit. . Ha valakit gyűlöltem ebben a pillanatban, hát az Daniels volt. Ha nem kapaszkodik.a lábamba, talán megúszhattuk volna,a dolgot! Lecsüccsentem a fűre, de majdnem fel is pattantam róla. Éreztem, hogy hegyes tárgy fúródik a combomba, és csak az isten mentett meg tőle, hogy fel ne kiáltsak. Egy narranyelű küllő! Nem sok időm maradt a töprengésre. Talán az enyém volt, amit az elmúlt percek zűrzavara során Hernandez ejtett a fűbe, talán Danielsé, talán Paz-Marin hordta magánál bűnjelként. Gyorsan kirántottam a lábamból, és becsúsztattam a nadrágszáramba. Hernandez és Martinez a leghatalmasabb, kiálló gyökérhez húzták Danielst, aki ettől a perctől kezd-* ve megállás nélkül üvöltött: - Nem én voltam! - ordította. - Én nem akartam ! Látja, Hernandez, segítettem magának, elkaptam a fickó lábát! Kegyelmezzen, Hernandez, hiszen maga fehér ember!... Kegyelmezzen\ Magyarázza meg az anyjának, hogy én... Melotti ötlete volt!... Hernandez Paz-Marint emelte fel, és a fához húzta. A kövér százados arca izzadságban fürdött, de 405 I egyetlen szót sem szólt. Amikor Hernandez a fatörzshöz támasztotta, felemelte a fejét, és a hadnagy arcába köpött. Hernandez megrendült, de nem tiltakozott. Megfordult, és sorban a többieket is a fához rángatta. Óvatosan felálltam, és az óriáshoz ballagtam. Nekitámasztottam a hátam a törzsének. Úgy éreztem magam, mintha hatalmas szabadtéri színpadon feküdnék, és véres középkori kamarajáték zajlana a szemem előtt. Hernandez, Beáta Martinez és az őrült asszony a színpadon álltak; az összekötözött Daniels a lábuknál pihent. Immár hangtalanul, mert Hernandez rongyot tömött a szájába. A hadnagy mondott valamit az asszonynak, aztán szétvetette a lábát, és övébe dugta a pisztolyát. Kétségkívül hatásos és felemelő jelenet volt. Holdfényben ragyogó arca római légionáriuséra emlékeztetett, aki éjnek évadján áldozatot mutat be Jupiter templománál. Martinez ránk szegezte géppisztolyát, és ahogy a hold megvilágította mindazt, ami a terepszínű gyakorlóruhától látható volt belőle, egészen nyilvánvalóvá vált a hasonlóság közte és a hadnagy között. Bob, aki mellettem ült, és makacsul összeszorította az ajkát, megrándult, és meglepetten suttogta: - A jó Jézusát, hogy erre eddig nem gondoltam! Viharisten gyermekei! Barbara félhangosan felzokogott, de hiába nyújtottam feléje a kezem, nem értem el. Közelebb meg nem mertem csúszni hozzá már csak a nadrágszáramban meghúzódó kerékpár küllő miatt sem. Hernandez zsebre vágta a kezét, felnézett a holdra, aztán felénk fordította a fejét. - Azt hiszem, tartozom némi magyarázattal, mielőtt. .. nos, mielőtt valamennyien eltávozunk ebből a világból. Nem táplálok haragot maguk iránt, ön iránt sem, százados... És sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. 406 - Hát még én! - mondta hallgatási fogadalmát megtörve Paz-Marin, és igyekezett újra leköpni Hernandezt. r - Ma éjszaka mutatjuk be az utolsó áldozatot az Áldozatok Fájánál... mi, a legutolsók, akiknek jogunk van hozzá. Beáta és én... - Viharisten gyermekei. .>. - motyogta újra Bob. Hernandez megrázta a fejét. - Téved, Mr. McKinley. Nem vagyunk Viharis-teh gyermekei, legfeljebb az unokái lehetnénk.. Gyilkosok és gazemberek gyermekei vagyunk. - Maguk azok, egyedül! - káromkodott a százados. v Hernandez azonban nem haragudott. Úgy tűnt, örökre leszámolt a földi érzelmekkel. - Mielőtt... beteljesül Viharisten akarata, el kell mondanom önöknek egy régi történetet. Mr. Law-rence több részletét már kitalálta, úgy hiszem. Igaz, Mr. Lawrence? Bólintottam, és közben előhalásztam a fegyvert a nadrágszáramból. Ügyesen a hátam mögé csúsztattam, egy kiálló gyökér alá, hogy bármelyik pillanatban előkaphassam. - A történet akkor kezdődött, amikor a japánok partra szálltak a Fülöp-szigeteken. Az én népem itt élt Mindanaón, Zamboanga közelében. Egyszerű emberek voltak, nem vétettek a légynek sem. Nem áldoztak embert ősi isteneiknek, legfeljebb kecskét. Régmúlt ködébe süllyedt már az emberáldozatok emléke. Viharisten megelégedett a kecskével is, akárcsak Holdisten. Egyetlen hagyomány maradt, amelyhez ragaszkodtak elődeim: ha valamelyik asszony ikreket szült, Viharistennek szentelték őket... Nem, nem áldozatról volt szó, Mr. Lawrence. Egyszerűen csak egész életükben Viharistent kellett szolgálniuk. Nem mehettek férjhez, vagy ha férfiak voltak, nem alapíthattak családot: ők vágták el a kecskebak torkát, ha a nyári napéjegyenlő-ség idején áldozattal tisztelték meg az erdei szelle- 407 meket. Ahogy önök mondanák, animisták voltak az őseim, Mr. Lawrence. Történt egyszer, még jóval a japán megszállás előtt, hogy egy asszonynak két ikerlánya született. Boldog volt az anya, és boldog a törzs, hiszen hosszú-hosszú évek'után végre voltak, akiket Viharisten szolgálatára rendelhettek. Sudár, deli lányok voltak, és örömmel vállalták a megtiszteltetést; Viharisten és az erdei szellemek szolgálatát. Külön kunyhóba költöztek, és a törzs varázslója megtanította őket mindarra, ami szükséges volt ahhoz, hogy megfeleljenek hivatásuknak. Boldogok voltak, és boldog volt a falu népe. Viharisten megkímélte vetéseiket, és ha halászni indultak, nem zúzta szét a bárkáikat. Mindkét szél: a keleti és a nyugati is tisztelte a népemet, és békében élt vele, hiszen az ikerpár is a két uralkodó széljárást jelképezte. Ekkortájt történt, hogy kitört a háború, amelyből a népem nem értett semmit. Egyszer csak fegyveres sárga emberek jelentek meg közöttük, akiknek a nyelvét senki sem tudta. Elvitték a tyúkjaikat, a tyúkok tojásait, a kecskéket, a disznókat: mindent. Ezenkívül megtiltották, hogy Viharistenhez imádkozzunk, és áldozatot mutassunk be az Áldozatok Fájánál. Azt akarták, hogy olyan isteneket tiszteljünk, akikhez semmi közünk sincs... Bocsássanak meg, hogy úgy beszélek, mintha már akkor köztük lettem volna... de őszintén úgy érzem. Pedig csak ezután.születtem... és Beáta is. A japánok megpróbálták felrobbantani az Áldozatok Fáját, de ekkor a varázsló,^ akit ön is ismer, Mr. Lawrence, félrevezette őket. Éjszaka egy másik hatalmas fához vitte a katonákat, esjajgatott, amíg az esztelenek dinamitot raktak a fa gyökerei alá. Habzott a szája, amikor a fa megsemmisült. Á japánok leütötték és ott hagyták. A varázsló reggel hazament, és megmutatta a falunak, hogy megmenekült a fa, az Áldozatok Fája. 408 Népem ettől fogva gyűlölte a japánokat. S amikor nem messze a falutól, az erdősáv túlsó oldalán hadifogolytábort létesítettek, éjjel-nappal a tábor körül ólálkodtak, hogy megpróbálják kiszabadítani a dróthálóval bekerített amerikai katonákat. Egyszer, egy sötét éjszakán, miután áldozati kecskét vágtak az erdei szellemek tiszteletére, megnyitották a hálót, és kiszabadítottak néhány foglyot. Ettől kezdve pokol lett a japánok élete... Feszülten figyeltük minden szavát. Annyi szug-gesztivitás volt a hangjában, hogy még akkor is oda kellett volna figyelnünk rá, há nem akarunk. Bob visszafojtotta a lélegzetét, úgy hallgatta Hernan-dezt, aki nem volt már Hcrnandez többé, hanem egy Zamboanga lakói közül, akinek eszét vette a lelkében felhalmozott gyűlölet. Martmez mereven tartotta a géppisztolyát, mint ősei a kés nyelét az áldozati kecskebak felett. Égő szemét a fára szegezte, ajka hangtalanul mozgott: talán egy ősi, dallam-talan áldozati imát mormogott. - Az amerikai katonák nálunk, a mi falunkban leltek otthonra - folytatta Hernandez -, egy föld alatti üregben, amelyet nem fedezhettek fel a japánok, akárhányszor is átkutatták a falut. Tudják, ősidők óta él népem körében a késvetés tudománya. Valaha, talán akkor, amikor még a messze maláji szigeteken éltek, akkor tanulták meg a vékony kés hajításának a művészetét. így van, Mr. Lawrence? - így - bólintottam.u Valószínűleg a maláji kris volt az őse az önök fegyverének. - Megőrülök! - hördült fel mellettem Bob. -Ezek pillanatokon belül feláldoznak bennünket valami hülye istennek, mint a Tarzan-filmekben, maga meg tudományos vitát folytat velük? - Ha intek, ugorjon nekik! - morogtam. -Köszönöm, Mr. Lawrence, hogy megkönnyíti a dolgomat, bár őszintén mondom, sajnálom... Egyszóval a falusiak megtanították őket, hogyan 409 kell bambuszból fegyvert készíteni, és narrafabol nyelet esztergáltak hozzá. Az amerikaiaknak azonban nem tetszett a bambuszéi. Hamarosan rájöttek, hogy a japán futárok által használt kerékpárok küllőiből sokkal jobb pengét lehet köszörülni, mint bambuszból. - Telt-múlt az idő, s egyszer tragédia történt. Amikor híre terjedt, hogy a japánok visszavonulnak, s az amerikaiak valami ledobott röpcéduláról azt olvasták, hogy a háború hamarosan véget ér, nem lehetett többé bírni velük. Kezdtek úgy viselkedni, mintha népem lenne a vendég ezen a vidéken, és ők a.házigazdák. Népem csak mérsékelten él a pálmaborral, hiszen a pálmabor hintése is az áldozati szertartás része. Az erdőt jól ismerő amerikaiak rátalálhattak egy elásott pálmaboros hordóra, amelyet a varázsló vezetésével rejtettek el, hogy évek múltán az isteneknek és a szellemeknek áldozzanak belőle. Megtalálták^ a hordót, megitták a" bort, és megőrültek tőle... És részegségükben elhatározták, hogy rátámadnak a két szűzre, Viharisten papnőire. - Az öt férfi! - suttogta Bob. - Úgy van, Mr. McKinley. Akkor már csak öten voltak: öt erős, vad, vértől és pálmabortól megitta-sult férfi. Betörtek Viharisten papnőinek a kunyhójába, és magukkal hurcolták őket. Ráadásul az Áldozatok Fájához. És tudja, miért? - ? - Azt hitték, hogy az Áldozatok Fája alatt vagy valahol a közelben kincsekét rejtettünk el. Nem tudom, miért van az, Mr. Lawrence, hogy önök,, amerikaiak vagy európaiak, ha egy önök által primitívnek tartott népre találnak, azonnal kincseket gyanítanak náluk. Nos, az ikerpárt a fához hurcolták, és... mindenáron ki akarták szedni belőlük, hogy hova rejtették Viharisten kincseit. Pedig a mi isteneink kincse erejükben és jóságukban rejlik. Soha nem kívánták, hogy arannyal vagy drágakö- 410 vekkel ékesítsük fel a fájukat. Nem is tehettük volna, hiszen az én népem szegény volt mindig is, Mr. Lawrence... Ekkor megragadták egyiküket, és... a fához kötözték. Ide, ahol most önök ülnek. Aztán faggatni kezdték, hogy hova ásta el a kincset. .. s hogy nagyobb nyomatékkal kérdezhessenek, azokkal a fegyverekkel, amiket mi készítettünk nekik barátságunk jeléül, körbehajigálták, mint a cirkuszban... hogy megfélemlítsék. Viharisten papnője persze nem mondhatott semmit; hiszen mit is mondhatott volna? Sírt, zokogott, a kések pedig egyre közelebb csapódtak be hozzá. Aztán egyszerre csak megtörtént a tragédia... A pálmabor tette-e, vagy valami más, ki tudja? Egyikük kezében rosszul fordult a fegyver, és... Viharisten papnőjének a testébe fúródott. Néhány perc, és a papnő kilehelte a lelkét. Megtörölte a homlokát, és felpillantott a holdra. Nem_mertem a karórámra nézni, nehogy félreértse a mozdulatomat. Becslésem szerint kettő felé járhatott az idő. -De még ez sem volt nekik elég... - folytatta szenvtelenül - bár alighanem megértették, hogy bármit csinálnak is az életben maradottal... nem árulja el nekik a nem létező kincs rejtekhelyét. Inkább ő is meghal, mint a testvére. Ekkor úgy döntöttek, hogy... megerőszakolják. Elhallgatott, és Danielsre nézett. A férfi feldobta magát a levegőbe, és megpróbálta kiköpni a szájába dugott rongyot, hogy ordíthasson. - Ahogy kitervelték, úgy is tettek... Aztán szívet karcoltak a fába, ahogy önöknél, kultúrnépeknél szokás, és a szív közepébe belevésték a nevüket: Melotti, Gray, Fox, Frem és Daniels... Soha többé nem mentek vissza a faluba. Rövidesen véget ért a háború, és sok minden megváltozott ezen a vidéken. Viharisten papnője azon az éjszakán, amikor testvére meghalt mellette az Áldozatok Fáján, és amikor őt... - elcsuklott a hangja, és 411 két könnycsepp gördült végig az arcán - amikor őt... azóta elveszítette az eszét. Azt mondják, hogy reggel énekelve ment vissza a faluba, és... soha többé nem tudta, hogy kicsoda. Nem mondott semmit, csak énekelt. Együgyű dalocskákat, amikre még az öregek tanították. Soha nem emlékezett vagy nem akart emlékezni semmire. Később észrevették, hogy minden teliholdkor egész éjszakára eltűnik, éppen azon az éjszakán, amelyik a szellemeké. Eltűnik a faluból, az Áldozatok Fájához megy, és végigsírja az egész éjszakát. Csak testvére nevét és az ötös számot kiáltozza. Az rögződött csak az agyában, hogy hányan voltak ott akkor azok a férfiak... - Néhány hónappal a történtek után a falusiak észrevették, hogy Viharisten papnője terhes. Akkor értették meg, mi történt vele. Bosszúra természetesen nem gondolhattak, hiszen szegények és elmaradottak voltak, Maniláig is csak a varázsló jutott el közülük. Viharisten papnője kilenc hónappal a szörnyűség után ikerpárnak adott életet. Egy fiúnak és egy lánynak... - Ön az és Martinez kisasszony! - szaladt ki a számon. - Igen, Mr. Lawrence - bólintott komolyan. -Beáta és én voltunk az az ikerpár... .akik ott fogantunk a borzalmak éjszakáján az Áldozatok Fája alatt. Anyánk Viharisten papnője volt, apánk pedig... bármelyikük lehetett: Daniels, Melotti, Frem, Gray vagy Fox. Mindegyikük. Bűnben, vérben, halálban fogantunk... Mr. Lawrence. Ön mit tett volna a helyünkben? - Az idő elmossa az emlékeket és a bűnöket is -mondtam óvatosan. Erélyesen megrázta a fejét. - Nem, Mr. Lawrence! Vannak bűnök, amelyek nem évülnek el soha... Megszülettünk és ott maradtunk a törzs, a falu nyakán. Félig Viharisten 412 gyermekei, félig idegeneké, gyilkosoké. Csak a varázslónak köszönhetjük, hogy nem öltek meg bennünket. Vízbe akartak fojtani mindkettőnket, amikör a varázsló megmagyarázta nekik, hogy talán Viharisten adott jelt azáltal, hogy anyánk ikreket szült. Talán így akarja tudtunkra hozni, hogy mi vagyunk az eszköz, mely által bosszút állhatnak Viharisten és az Áldozatok Fájának meggyalázóin. így aztán megkegyelmeztek nekünk. De be nem fogadtak soha. Elvittek Umberto atyához, és a gondjaira bíztak... azzal a feltétellel, hogy minden nyarat a faluban kell töltenünk. S a varázsló gondoskodott róla, hogy soha ne feledkezzünk meg róla, kik vagyunk, és hogy miért élünk e világban. Csak a bosszú éltet minket, Mr. Lawrence. Ha az utolsó is meghal ezek közül, akiknek a neve ott van az ön feje felett a fán, nincs jogunk tovább élni... Viharisten ennyi időt engedélyezett nekünk! Később Beáta Amerikába került, én pedig a rendőrség kötelékébe. És nagyon is jó volt ez így, Mr. Lawrence. Mint rendőr pontosan kinyomozhattam, hogy hol van az az öt férfi... akinek el kell pusztulnia a mi kezünk által. A véletlen a kezünkre játszott. Mind az öten a Fülöp-szigeteken telepedtek le a háború után... Mintha csak ide vonzotta volna őket közös bűnük emléke. Vagyont gyűjtöttek, gazdagodtak, éltek, mintha mi sem történt volna Zamboanga falvában. Aztán... el kellett jönnie a végső leszámolásnak. Anyám... Viharisten papnője huszonöt éves volt akkor, amikor... azon az éjszakán. És a varázsló úgy határozott, hogy pontosan huszonöt évvel később,' holdtöltekor be kell következnie az utolsó áldozatnak. És ha már mindenki elnyerte méltó büntetését, nekünk is meg kell halnunk itt a fánál... ahol megfogantunk... vérben és halálban. És ez az éjszaka ma van, Mr. Lawrence! A szellemek és démonok éjszakája, a bosszú éjszakája... Sok mindent elmondhatnék még, de nincs erőm és időnk 413 sem hozzá. Én már elkészültem a halálra, akárcsak Beáta. Igaz, testvérem? A lány szó nélkül bólintott. - A fa alá dinamitrudakat ástam, s a távirányító itt van a zsebemben... Maradjanak a helyükön, kérem... Beáta, ha valamelyik menekülni próbálna, azonnal lődd agyon! Pár perc, és túl leszünk mindenen... De előbb még meg kell történnie az utolsó áldozatnak... Valamennyit megöltük, csak ez az egy maradt életben... Belevéstük a bőrükbe az Áldozatok Fáját, hogy ha a túlvilágon az ítélőbíró előtt állnak, ne tudják letagadni bűnüket..'. Csak... arra lennék kíváncsi, Mr. Lawrence, miből jött rá, hogy testvérek vagyunk, pontosabban, hogy ikrek? - Sajnos kicsit elkéstem vele - mondtam savanyú mosollyal-, előbb is rájöhettem volna. Az első, ami feltűnt magán és Miss Hernandezen, hogy mindkettőjüknek világos a szeme. Egészen világos, ami errefelé több mint ritkaság... Persze ez még nem lett volna ok a gyanakvásra, csakhogy maguk másképpen is hasonlítanak egymásra. A járásuk, a mozdulataik. .. és még valami... - Micsoda? - Egy anyajegy. Egy cseresznyeforma anyajegy a derekukon. Mint az anyjának is, Hernandez... ott, az anyja csípője felett, Vártam, hogy odanézzen, és talán megkísérelhetek valamit, de nem sikerült. Odanézett ugyan, de a kezét nem húzta ki a zsebéből. Bármit is tettem volna, levegőbe repülünk a fával együtt. Hirtelen elkomorult az arca, és sötéten bámult rám. - Honnan tudja, hogy nekem anyajegyem van? - Egyszer láttam. Ön már bizonyára megfeledkezett róla. Egyszer a bungalók környékén, amikor ' Hernandez kisasszonnyal együtt egy igen látványos autóbalesetet rendeztek. Nos, kedves hadnagy, akkor leszakadt az ing magáról, és volt szerencsém látni a derekán az anyajegyet... 414 Akkorát horkant, mint egy vadkan. - És... Beáta... az övét hogyan? - Együtt fürödtünk a tengerben - mondtam -, ott pillantottam meg. Azonkívül mások is felhívták a figyelmem az ikrekre. A Le Fever nővérek... csakhogy... Hernandez kihúzta egyik kezét a zsebéből. Úristen, ha tudtam volna, hogy melyiket!... ¦- Az áldozat ideje elérkezett - mondta határozottan, és átkarolta anyja vállát. Halkan, csendesen beszélt hozzá, mintha igyekezne megmagyarázni neki valamilyen nagyon fontos dolgot. Az asszony a hold felé fordította az arcát, aztán a fa törzsére, pontosan oda, ahol a felírás látszott az öt névvel. - Lima! Lima! Lima! Hernandez a gyökereken fekvő Danielshez hajolt, és feltépte a mellén az inget. A következő pillanatban kerékpárkülíő villant az őrült asszony kezében. -Ne! - ordítottam egy hatalmasat, mint már korábban is egyszer. .- Vissza! - kiáltott rám Beáta földöntúli, ismeretlen és torz hangon, hogy valóban visszariadtam tőle. Ránéztem, és remegni kezdett a térdem. Szeme üvegesen csillogott, szinte nem is volt öntudatánál, ahogy a géppisztolyát szorította. Egészen biztosan szitává lyukasztott volna, ha akárcsak egyetlen mozdulatot is teszek Daniels felé. Az őrült asszony kezében felemelkedett a küllő, és szép nyugodtan, mintha csak egy csirke nyakát vágná el, Daniels mellébe döfte. Bob torkából fájdalmas nyögés szakadt fel, mintha ő kapta volna a szúrást, Barbara lehunyta a szemét, és öklendezni kezdett. Hernandez a szúrás pillanatában kiragadta a rongyot Daniels szájából, hogy jól hallhassuk a halálhörgésbe fulladó, keserves üvöltést. Az őrült asszony arcát vér frecskendezte vörösre, és addig nyomta a küllőt Daniels mellébe, amíg csak cl nem halt a kiáltás, és a férfi rángása el nem csendesedett. 415 Hernandez szó nélkül kivette a narrafegyvert az asszony kezéből, megsimogatta véráztatta arcát, és ismét mondott neki néhány szót. Viharisten hajdani papnője odakúszott hozzánk, és a gyökerek közé kuporodott. Hernandez megfordította a hullát. Vad öröm öntötte el a szívem, amikor láttam, mire készül. Ha igaz, amire gondolok, szüksége lesz mind a két kezére! És valóban. Elkövetett egy óriási hibát, amit egy tapasztalt rendőrnek soha nem lett volna szabad elkövetnie. Intett a testvérének, hogy üljön ő is közénk. Martinez szerencsére csak néhány méternyire csüccsent le tőlünk, géppisztolya csövét rajtunk nyugtatva. Hernandez megfordította a halottat, és letépte hátáról az inget. Aztán gyors mozdulattal felemelte a narranyelű fegyvert, és végigszántotta vele a halott hátát. Belekarcolta a bőrébe a narrát: az Áldozatok Fáját; a Gyűlölet Fáját. 98. Amikor Hernandez bevéste a halott Daniels hátába a narrát, fűbe hajította a gyilkos szerszámot, és önkéntelenül is közelebb húzódott a fához. Meg-éreztem, hogy itt a döntő pillanat, az utolsó, amit nem szabad elszalasztanom. Ha nem cselekszem, néhány pillanat, és végünk! Nem tehettem mást, mint hogy az ősi taktikát alkalmaztam, amely annyiszor bevált már nekem is, másoknak is. Ugyanazt tettem, mint korábban, amikor a vörös szakáltú elkapott bennünket a bozótbán. Felugrottam, és a sötéten hallgató bokrok felé kiáltottam: - Lőjön, Joe! Lőjön már! 416 Martinez a bokrok felé kapta a géppisztolyát, én pedig egyetlen hatalmas ugrással mellette termettem, és kíméletlenül arcul ütöttem. Összegörnyedt; megpróbálta felém fordítani fegyvere csövét. McKinley ekkor már Martinez kisasszony jobb sorsra érdemes mellén pihent, és a terepszínű gyakorlóruha gallérját megragadva bemutatott rajta egy egészen jól sikerült fojtásfogást. Ezt azonban már csak a szemem sarkából láttam, mert kénytelen voltam Hernandez hadnagy felé fordítani a figyelmemet. Valószínűleg már ott volt az ujja a robbanószerkezeten, és talán már meg is feszültek az izmai, hogy lenyomja a gombot, amikor meglendítettem a karom, és a" kézfejébe vágtam a küllőt. Úgy, hogy átfúrta a nadrágját, és a zseben keresztül hatolt a kezébe. Hernandez pontosan úgy tett, ahogy "tennie kellett. Kirántotta a kezét a zsebéből, és feljajdult. Én pedig lendületet vettem a levegőben, és mint egy óriási ragadozó madár, feléje repültem. Ekkor történt a tragédia, amire nem számíthattam. Még a levegőben voltam, amikor ugyancsak a levegőben egy hatalmas, nyúlánk, fekete testtel találkoztam, amely levert a földre, és mielőtt feltá-pászkodhattam volna, a mellemre ült. Plútó volt, a fekete párduc. Hiába próbáltam lelökni magamról: a párduc játéknak vette az egészet. Hagyta, hadd térdeljek fel, aztán ismét a nyakamba mászott. Közbén eszeveszett örömmel nyalta az arcom. Kétségbeesve láttam, hogy Hernandez, arcán pokoli fájdalommal, kitépi a narranyelű küllőt a kézfejéből és a fa felé hajítja. Ebben a pillanatban felharsant Bob hangja: - Kezeket fel, Hernandez! -.kiáltotta, miközben feketés vér folyt végig kerek, szelíd gyerekképén. -Egy mozdulat és... A hadnagy felismerte, hogy minden elveszett: 417 « mmmm ¦¦HP úgy tűnt, megadja magát. Lassan felemelte mindkét karját. Fekete, máskor gondosan fésült haja rendezetlen csomókban hullott a homlokára, arcán izzadság gyöngyözött, vércseppekkel keveredve. McKinley szeplős képén győzelemittas mosoly futott át, amikor a párduc végre leugrott rólam. Fel akartam tápászkodni, de visszaestem a rémülettől: Plútó ugyanis Bobra rontott, kiverte a géppisztolyt a kezéből, és hányat döntötte. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, a mellére telepedett, és nyalni kezdte az arcát. Bob üvöltött, én is üvöltöttem, és úgy hallottam, Hernandez is üvölt. Vártam, hogy meginduljon a föld, ránk hulljon az ég az Áldozatok Fájával együtt. Ekkor azonban valami egészen más történt. Megnyíltak körülöttünk a bokrok, és cirkuszi dobókésekkel a kezükben kisorjáztak a tisztásra Pa-laczky emberei: Joe, Vu, Teresa és a Le Fever nővérek. Vu jött legelöl. Felemelte a kését, és szertartásosan meghajolt Hernandez előtt. - Bocsánat a zavarásért, hadnagy úr. Az az érzésem, mintha itt nem lenne minden rendben. Az az érzésem... Mosolygott, egészen addig, amíg oda nem rohantam hozzá, és vissza nem löktem a bokrok közé. Aztán minden erőmet megfeszítve Hernandezhez ugrottam, és állón vágtam. Megpördült a tengelye körül, de nem vette ki a kezét a zsebéből. Nem tehettem mást, mint hogy a fa törzséhez dobtam magam, és ordítottam, mint a sakál: - Be a bokrok közé! Gyorsan! Egyik kezemmel Barbarát kaptam fel a földről, a másikkal Paz-Marin századost. Talán tíz lépést tehettem előre, amikor bekövetkezett az, amitől korábban is tartottam. Megindult fölöttünk az ég, és a fejünkre zuhant: 418 J 99. Amikor magamhoz tértem, egy bokor ágai között pihentem. Megráztam a fejem, lemásztam a földre, közben kiköpködtem a füvet és a földet, amivel telement a szám. Barbara a bokor lábánál ült, és mosolygott, mint egy idült alkoholista. - Mi történt, édes? Fogai alatt megcsikorduit a jó fekete erdei humusz. - Ha még egyszer meglátom a párducodat... szitává. .. - aztán csak legyintettem, és visszaindultam a tisztásra. Kibújtam a bokrok közül, és megdermedtem a látványtól. Az erdei tisztás és az Áldozatok Fája nem volt sehol! Hatalmas kráter tátongott a helyén, mintha bombát dobott volna rá egy megvadult bombázó-gép- Vu a földön ült, és a fülét ütögette, a Le Fever nővérek unottan támaszkodtak egy-egy épen maradt fatörzshöz, és olyan képet vágtak, mintha naponta robbanna fel a közelükben néhány kiló dinamit. Végignéztem magamon: szó, ami szó, láttam már jobban öltözött madárijesztőt is. Paz-Marin azonban még engem is felülmúlt. Egyik csizmáját elveszítette a nagy tolongásban, a másik a lábán volt ugyan, de nem volt szára. Odabotorkált hozzám, és megölelt. - Az ördög vigye el magát, Lawrence! Már azt hittem, ott hagyjuk a fogunkat... Valaki megérintette a könyököm. Kicsi volt, rongyos és koszos, mint egy másnapos csatornatisztító munkás. 419 - Nincs rágógumid? Felemeltem, és magamhoz szorítottam. Bekapott egy gumit, megrágta, aztán rám kacsintott. - Frankó volt, mi? Életemben nem estem ekkorát... Joe, az erőművész meglápogatta a vállam ^ Hát ez sikerült, Mr. Lawrence... - Maguk hogy kerültek ide? - Bob és Barbara után jöttünk... azaz csak jöttünk volna. De a csaj bezárt bennünket egy kocsiba... - Miss Martinez? - Aha! Ránk zárta az ajtót. - Hogy szabadultak ki mégis? , Szégyenlősen elmosolyodott. -Tudja... régebben volt egy számom... összeláncoltak, és lezárták a láncok végét néhány lakattal. Aztán leoltották a villanyt, és én tizenöt másodperc múlva szabad voltam... Valahogy így! 7 * Körülálltuk a krátert, és némán bámultuk azt a helyet, ahol évszázadokon át az Áldozatok Fája állott. - - Hernandez és Martinez is halott - mondta Paz-Marin. - És... az őrült asszony is. Viharisten megkapta az utolsó áldozatot... a legutolsót. Lehajolt, és felvett a földről valamit. Feltartotta a levegőbe: egy narranyelü fegyver volt. Élesre köszörült, vékony pengéjén megcsillant a hold fénye. - A történetnek ezzel vége - mondta, és a kráterbe hajította a fegyvert. - És az istenek dolga eldönteni, hogy ki a bűnös és ki az áldozat... Ember itt már nem tehet semmit, és nem is mondhat ítéletet. Megfordult, és elindult a bokrok között. Az ő munkája véget ért. 420 Álltam még egy kicsit a kráter partján, s amikor felemeltem a fejem, már csak Bob, a kisfiú és Ca-millo^ álltak mellettem. - Én... igazán sajnálom azt a lányt - mondta a fiú, és sápadt arcában halványan világítottak a szeplők - és a hadnagyot is... Átkaroltam a vállát. - Ennek így kellett történnie, Bob. Viharisten elégedett lehet odafenn... - És mi idelenn? . Mit válaszolhattam volna neki? Másnap délelőtt Palaczky lakókocsijában gyűltünk össze. Mindenki ott volt, kivéve a halottakat és Paz-Marint. A százados még az éjszaka elindult Manilába, hogy egy vizsgálóbizottsággal térjen vissza. Megkért, hogy amíg a bizottság ki nem hallgat valamennyiünket, ne menjünk sehová. Ezt annál is könnyebben megígérhettük, mivel nem volt mivel elmennünk. Hajnali szürkületkor kihívott Barbara lakókocsija elé, és cigarettával kínált. Egyenruhája még mindig meglehetősen rongyos volt, bár Barbara megpróbálta helyrepofozni. Lábán Palaczky fehér gombos, barna félcipője virított; inkább nyugalmazott bohócnak tűnt, mint biztonsági embernek. Ő cigarettára gyújtott, én a pipámra. A kocsi hágcsójára tette a lábát, és rnegszívta a cigarettáját. - Szeretnék magának valamit mondani, Mr. Lawrence. Természetesen nem hivatalosan... Remélem, érti, mire célzok. - Azt hiszem, igen. - Ami a fiút illeti, könnyű ügy. Nem állítom bíróság elé. Ha visszatérnek Manilába, Mr. McKin-ley nyugodtan elhagyhatja a Fülöp-szigeteket. - És... a cirkuszosok? -- Róluk akarok beszélni. Megtaláltarh a gyémántokat. 421 I -Hol? - Természetesen a tigrisek nyakán. Nyeltem egy nagyot, de nem szóltam semmit. - Majd kitalálok valami épkézláb történetet. Ők is megkapják a kiutazási engedélyt, de az a kérésem, hogy húzzák el a csíkot olyan gyorsan, ahogy csak tudják. Ugye, érti? - Nézze, százados - próbálkoztam -, a sátruk leégett, az állatokat etetni kell, nincs egy fillérjük... Széttárta a karját, és fellépett a kocsira. - Ez minden, amit tehetek értük. Ők valóban belekeveredtek valamibe. Gyémántcsempészés, főleg a muzulmán felkelők számára, nem tréfadolog. .. Normális körülmények között halálbüntetés járna érte. - Rendben van - visszakoztam. - Ha visszaszállíttatja őket Manilába, olyan gyorsan távoznak, ^ahogy csak tudnak. - Annyit talán még megtehetek - mondta sóhajtva-, hogy kiverek a hatóságokból néhány repülőjegyet Szingapúrig. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek... Az állatokat meg hajóra rakatom. így megfelel? Felkapaszkodott a kocsira, és begyújtotta a motort. - Elvégre sokat segítettek nekem... Őszintén szólva, ha maga nincs... no és a cirkuszosok, soha nem derült volna fény a Melotti-ügyre. - Talán jobb is lett volna - mondtam. Visszafordult, és megrázta a fejét. - Nem, Mr. Lawrence. Gondoljon a stuvira... vagy arra a iányra az információnál. Soha, semmilyen bűn nem maradhat megtorlatlanul! - Mondja - tettem fel még egy utolsó kérdést -, a felesége... tényleg elhagyta magát egy angol miatt? Akkorát kacagott, hogy keservesen felnyikordult alatta a terepjáró rugója. - Engem? Hiszen nem is voltam nős soha! Vi- 422 % Iágéletemben agglegényt voltam, és amíg csak el nem vesztem az eszem, mint Hernandez, az is maradok! Visziát Manilában! Még akkor is hallottam a nevetését, amikor eltűnt a dzsungel fái között; 100. Két hétbe tellett, mire befejeződött a vizsgálat, és visszatérhettünk Manilába. Paz-Marin engedélyezte, hogy utolsó napjainkat a bungalókban töltsük, a pálmák alatt. Naponta kijött hozzánk naplementét nézni az öböl partjára. Kellemes, kulturált férfi volt, talán csak egy kicsit mogorvább a kelleténél. Ezért is lepett meg, hogy az utolsó estén, amit Manilában töltöttünk, eléggé kitárulkozott előttem. - Tudja... tulajdonképpen szerettem Heman-dezt. Jó fiú volt^ de éreztem, hogy nincs rendjén vele ' valami. Megérzi az ember az ilyesmit. Palaczky bungalójának a teraszán ültünk, és néztük a tenger felett lenyugodni készülő holdat. Az állatok és a cirkusz már úton voltak Szingapúr felé, s a mi zsebünkben is ott lapult-az útlevél és a repülőjegy. Amikor a hold elérte a tenger felszínét, Paz-Marin feltápászkodott, és- elnézést kért, hogy mennie kell. -¦ Holnap várják tőlem, az utolsó jelentést, és... lehetséges, hogy egészen a legfelső fórumig is elkerül az ügy. Fia minden igaz, a repülőtéren találkozunk. Amikor eltűnt a pálmafák között, fáradt csend borult fölénk. Barbara feltűnés nélkül a kezembe csúsztatta a kezét, és ott is hagyta hosszú percekig. Romantikus, forró trópusi éjszaka volt. Vu felállt, kihozott-néhány sört a bungalóból, és kinyitotta. Senkinek sem akaródzott megbontani a társaságot, hiszen ez egyben a búcsúesténk is volt. J Visszagondoltam Londonra, és úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság múlt el azóta, hogy a Heathrow-ról felemelkedett velem a repülőgép San Francisco felé. A kis kínai felém nyújtott egy sört, aztán rám mosolygott. - Tudja, Mr. Lawrence... azért néhány dolgot nem értek ebből az ügyből. A százados sok mindent elmondott, csak éppen azt nem, hogy magának mi volt a szerepe benne. Miért magára vadászott mindenki? És végül is hol a fenében van a gyémántunk? Elővettem a pipám, megtömtem és rágyújtottam. Aztán beszélni kezdtem. - Tulajdonképpen a végén kellene kezdenem a történetet, ott, ahol két héttel ezelőtt befejeződött: az Áldozatok Fájánál. Azzal, ami akkor történt, huszonöt évvel ezelőtt, Zamboanga falvánál. De hát ezt úgyis tudják. Azt is tudják, hogy Melotti és a másik négy röviddel a háború után visszatért a Fülöp-szigetekre. Nem hiszem, hogy azért, mert közös bűnük emléke visszacsalta volna őket. Alighanem arról volt szó, hogy a háború alatt rájöttek, milyen sokat ígérő ez az ország. Eleget bujkáltak a dzsungelekben ahhoz, hogy megérezzék, micsoda gazdagság rejtőzik a fák között. Amikor befejeződött a háború, valami kis alaptőkével vállalkozásokba kezdtek. Nem hiszem, hogy továbbra is ösz-szejártak volna, vagy segítették volna egymást. Néha azonban véletlenül összefutottak, és gondolom, el is beszélgettek a régi szép napokról. Az öt hajdani hadifogollyal kapcsolatban felhívnám valamire a figyelmüket; pontosabban nem is egy, hanem néhány látszólag össze nem függő dologra. Az első az, hogy mind az ötüknek kék volt 424 a szeme, a második, hogy nem voltak gátlásaik, a harmadik, hogy úgy megszokták az ölest, mint más a légyirtást. Nos, ez az öt férfi békésen és gazdagon élt a szigeteken mindaddig, amíg csak el nem kezdődtek a bajok. Egyszerre mind az ötüknek elkezdett rosz-szul menni az üzlet, annak ellenére, hogy Melotti export-import irodát tartott fenn, a többiek pedig inkább a mezőgazdaságban tevékenykedtek. Miss Martinez később megmagyarázta, hogy mi történt: a recesszió következtében elveszítették a piacaikat. S én hajlandó is lettem volna hitelt adni a szavainak, ha nem történik közben valami. Felkerestem ugyanis egy nyugalmazott háborús veteránt, bizonyos Conrad Roxtont, aki szíveskedett előadást tartani nekem a Fülöp-szigetek gazdasági problémáiról. S tudják, mit mondott? Hogy a szigeteken nem volt és nincs is olyan jellegű gazdasági visszaesés, ami a Melotti-féle vállalkozásokat és a mezőgazdasági üzemeket csődbejuttathatta volna. Őszintén szólva megrázott a közles. Egy részről mind az öten totál tönkrementek, más részről pedig a gazdaságban fellendülés tapasztalható? Világos az ellentmondás, nem? Barbara szomorúan nézett a szemembe. - Nem értünk mi a gazdasághoz, Leslie... - Csakhogy ennek nem sok köze van a gazdasághoz! Mindössze annyit akartam vele elmondani, hogy az öt férfival olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És miért? Mert valaki szándékosan tönkretette őket! - De... miért? - Ez is a büntetés része volt. Mert akkor már Hernandez és Martinez kisasszony munkához látott, hogy végrehajtsa Viharisten ítéletét. Martinez kisasszony bizalmába férkőzött Melottinak, és az export-import iroda révén hozzájutott egy csomó olyan bizalmas információhoz, amelyek segítségével csődbe juttatta1 mind az ötöt. Elég volt csak 425 kiszivárogtatni, hogy Frem mennyit kér a cukornádjáért, és valakit rábeszélni, hogy azoknak, akik eddig Fremtől vásároltak, adja olcsóbban a nádat. Egyszerű üzleti ügyek ezek. Aki az információk birtokában van, azé a hatalom. Azok négyen gyorsan tönkrementek, és Melotti is a csőd szélére került. Hogy kihúzza cégét a bajból, kétes eszközökhöz nyúlt. Olyanokhoz, amikre normális körülmények között soha nem fanyalodott volna. Elfogadta az iszlám felkelők ajánlatát, hogy csempésztessen be gyémántot Szingapúrból. Ahmed dolgozta ki a tervet, s komoly összeget ígért Melottinak, ha a gyémántok megérkeznek. A cirkuszszerződtetés ötlete is Ahmedé volt, hiszen a világ legnehezebb dolga egy cirkuszt ellenőrizni. - Paz-Marin mégis megtalált minket - mondta Palaczky szomorúan. - Paz-Marin akkor már gyanakodott. És ne felejtsék, nem egyszerű rendőr, hanem a biztonsági szolgálat tisztje; dörzsölt profi. Szóval Melottinak meg kellett volna kapnia a gyémántokat, hogy továbbadja Ahmednek, és ezzel megmentse cégét a pusztulástól. Mire azonban a gyémántok megér-.keztek, Melotti már halott volt. - Ki ölte meg? - kottyantott közbe Barbara. Mosolyogtam, de nem válaszoltam. - Itt kerültem be én a képbe. És hogy miért? Nos, Melotti szagot kapott, és azt is sejtem, honnan. .. Alighanem ugyanúgy gondolkodott, ahogy én, és rájött, hogy nem lehet véletlen, ami ötükkel történt. Maga Miss Martinez árulta el, hogy Daniels felkereste, és narranyelű küllőket mutatott neki. Lehet, hogy csak elbeszélgettek a régi időkről, esetleg Daniels elpanaszolta, hogy rosszul megy sora, és nem érti, miért... A környező gazdák, farmerek zsírosodnak, míg őt átok sújtja. Lehet, hogy Viharistent is emlegette. S akkor Melottinak szeget ütött a fejébe a dolog... Összekötötte ötük múltját a jelenükkel, és arra a megállapításra jutott, hogy 426 nem véletlen, ami velük történik. Titkos erő munkálkodik a háttérben, amely összezúzza okét, ha nem tesznek ellene valamit. Alighanem ekkor lépett kapcsolatba Ahmeddel és velem. Valakitől megtudta, hogy ki voltam a háború alatt, sokan élhetnek szerte a Fülöp-szigeteken, akik ismertek, és azt gondolta, éppen én vagyok az, akire szüksége van. Azt-is tudta azonban, hogy soha nem vállalnám el az ügyét, ezért a lepkeürüggyel akart idecsalni. Csakhogy amíg én repültem, őt eltették láb alól. - Jó, jó, de kicsoda? - ismételte meg Barbara a kérdést. - Most aztán valóban belépek a történetbe -folytattam. - Csak még egy pillanatra térjünk visz-sza a testvérekhez: Viharisteh unokáihoz. Umberto atya segítségével intézetbe kerültek; Martinez kisasszony később Amerikában élt. Két éve tért vissza Manilába, hogy eleget tegyen Víharisten akaratának. Melotti szolgálatába állt, és hozzákezdett terve végrehajtásához. Hernandez segítségével tönkretette az öt férfit, és amikor azok már a kétségbeesés küszöbén álltak, vagy már azon is túl, megkezdődhetett volna az irtóhadjárat: az áldozat bemutatása. Miss Martinez döbbenten hallotta egy reggel Melottitóí, hogy rövidesen Manilába érkezik Leslie L. Lawrence, a világháború híres felderítőtisztje. Lehetséges, hogy Melotti nem közölte Miss Marti-nezzel érkezésem igazi okát, Martinez azonban azonnal tudta, miről van szó. Elpanaszolta Her-nandeznek, hogy veszélybe került a terv, mert ha Melottinak sikerül mozgósítania engem, fény derülhet mindenre. Ezért rövid habozás után úgy döntöttek, hogy még megérkezésem előtt megpróbálnak megölni. Miss Martinez hiába igyekezett, hogy fényképet szerezzen rólam, nem sikerült, vagy talán csak egy réges-régi képhez jutott hozzá, aminek az alapján nem tudott azonosítani. Ez már természetesen San 427 Franciscóban történt, mert Miss Martinez valamilyen ürüggyel San Franciscóba repült, mialatt... - Hernandez megölte Melottit! - mondta Bob. - Úgy van! Miss Martinez ismerős volt Amerikában, Kaliforniában pedig különösen, hiszen éveket töltött ott. Gyerekjáték volt kinyomoznia, hogy melyik Manilába tartó gépre foglaltattam helyet. Ő is jegyet váltott rá, és hozzákészült, hogy a gépen megöljön, méghozzá egy narranyelű küllővel. Hogy miért éppen ezzel? Mert hangtalan, és... talán babonából is. Azt hitte, hogy Viharisten megsegíti, mert hiszen abban a pillanatban, ahogy az útjukba kerültem, Viharisten ellenségévé váltam én is. Legalábbis ők így gondolták! - De hát ez egyszerűen szörnyű! -csóválta a fejét Teresa. - Csak nekünk, kedves Teresa. Ők egészen másként gondolkodtak, mint mi. Hiszen mi nem vagyunk Viharisten unokái, és a mi anyánkat nem... De inkább folytatom. Miss Martinez felszállt a gépre, tudta, hogy én is rajta vagyok, csak éppen azt nem tudta, hogy melyik utas vagyok én. Addig-addig sürgölődött valamelyik stewardess körül, talán éppen a szerencsétlen Gaby volt az, amíg.ki nem derítette, hogy melyik hely az enyém. Megkeresett, és meglátott a helyemen... Azt is látta azonban, hogy ott a kezemben egy fekete diplomatatáska, amelyben a gyűjteményt szándékozom majd Los Angelesbe szállítani. Elfoglalta a saját helyét, és örömmel konstatálta, hogy mellettem mindkét oldalon üresek a székek. Megvacsorázott, aztán valami ürüggyel kimentette magát a szomszédjánál -mondjuk azzal, hogy régi ismerősre talált -, és bevonult a toalettbe. Terve szerint feíöltött egy csadort, amely eltakarta az arcát, aztán odaült a mellettem lévő üres ülésre. Nyeregben érezte magát, és csak az alkalmat várta, hogy kinyírhasson. Nem sokkal ezután történt valami, ami egy kissé megzavarta. Eddig nem sok figyelmet fordított ar- 428 ra, hogy valaki elfoglalta a sorban a harmadik helyet. Arra vigyázott csak, hogy az a másik ki ne szúrhassa, amikor engem eltakarít az útból. S most még néhány szó, esküszöm, ez lesz az utolsó, a véletlenekről. Ugyanezen a gépen utazott valaki, aki ugyancsak Ahmed, azaz az iszlám felkelők rneg-. bízásából gyémántot szállított Manilába, mégpedig egy majdnem teljesen azonos diplomatatáskában, mint amilyen az enyém. Ahmednek jó kapcsolatai lehettek a repülőtéri vámnál, ha a szőke bajuszú, durva képű fickó csak úgy, egy egyszerű táskában el merte hozni Amerikából a köveket. Az igazsághoz tartozik, hogy nem mellém szólt a jegye, nyilván neki is megvolt rá az oka, hogy miért foglalta el a mellettem lévő üres helyet. Talán túl zajosnak találta a szomszédait, vagy gyanúsnak tartolt valakit közöttük. Ne feledjék, az életével játszott. Ha elkapják, ki is nyírhatták volna. Közben kitört a vihar, és a gyémántszállító, bármennyire profi volt is a szakmájában, összecsinálta magát, ha arra gondolt, hogy esetleg úszkálnunk kell majd a Csendes-óceánban. Feledve minden kötelező óvatosságot, meghívott egy italra a bárba, ahol a szerencsétlen Gaby szolgált fel. Ittunk egy keveset, aztán történt valami, aminek akkor még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Emberem kiejtette kezéből a táskáját, én udvariasan utánahajoltam, hogy felvegyem, ő pedig, ahelyett hogy megköszönte volna, majdhogynem összeverekedett velem. Most már világos, hogy miért! Ahogy elmúlt a lepottyanástól való félelme, a gyémántjait kezdte félteni. Vissza is ment a helyére tüstént, amint kissé egyenesbe kerültünk. Amikorra visszatértem, szomszédnőm úgy tett, mintha aludna; a csador alá pedig nem láthattam be. Egyedül a keze látszott ki a lepel alól: elegánsan manikűrözött, barna, karcsú, de erős keze volt. Mielőtt elszunnyadtam volna, észrevettem, hogy a fickó az én táskámat szorongatja az ölében. Nyil- 429 vánvalóan az történt, hogy amíg a bárban tartózkodtam, elaludt, és kiejtette saját táskáját az öléből, méghozzá az ülések alá. Amikor felriadt, lenyúlt érte és felvette. Csakhogy az már az én táskám volt, nem az övé... Az enyémen ugyanis rajta fityegett a névkártyám, míg az övén üres volt a helye... Különben tök egyforma volt mind a kettő. - Ezek szerint... - nyögött fel Barbara rémülten, és megszorította a kezem. - Ezek szerint ez a véletlen csere mentette meg az életemet. Képzeljék magukat Martinez kisasszony helyébe! Eddig tudta, kit kell megölnie, most azonban összekavarodott minden... Valószínűleg ő is elszunnyadt egy kicsit, s amikor hajnal felé felébredt, és végre akarta hajtani a tervét, mit látott? Engem az egyik oldalon, egy névjegykártya nélküli táskával az ölemben, a másik oldalon pedig a baju-szost egy táskával, amelyen világosan olvasható volt a tulajdonos neve: Leslie L. Lawrence. Maguk mit tettek volna a helyében? Ő mindenesetre úgy döntött, hogy áldozatot cserél. Azt nyírja ki, akinél a névjegyes táska van... - Ez... ez... egyszerűen borzalmas! - Csakhogy ő nem tehetett mást. Ott volt a nya-• kán a hajnal, és nem volt ideje meggyőződni róla, jó lóra tett-e. Azonkívül, ha sokat kérdezősködik, fel is hívhatta volna magára a figyelmet, a csadorról nem is beszélve. Úgy döntött hát, hogy a szőke bajuszú Leslie L. Lawrence. - Hogy magának mekkora mázlija van! - mondta elismerő fejcsóválás kíséretében Bob. - így is lehet mondani. Nos, még a leszállás előtt megtette, amire vállalkozott. Megölte a szőke baju-szút a narranyelű fegyverrel, aztán bement a toalettbe, levetette a csadort, begyömöszölte a WC-be, és visszament az eredeti helyére. Feltűnés nélkül megtehette, hiszen gyakran előfordul, főleg hosszú éjszakai járatok alatt, hogy az utasok, ha van szabad ülés, kényelmesebb pihenőhelyet keresnek ma- '430 . ¦ guknak. A gép landolt, Miss Martinez pedig, mint aki jól végezte dolgát, ki akart szállni... aztán ismét történt valami, amit nem tudok megmagyarázni. Talán ő megmagyarázhatná, ha élne... Azt ugyan-. is, hogy miért ment vissza a halotthoz. Talán a táska miatt, nem tudom... Lehet, hogy kétségei támadtak, talán mégsem az az áldozat, akinek hitte? S ekkor súlyos hibát követett el. - A stewardess észrevette - mondta Bob. - Valószínűleg ez történt, bár, ismétlem, egyikük sem él már, hogy elmondhatná az igazságot. Miss Martinez visszament a halotthoz akkor, amikor már senki nem tartózkodott abban a helyiségben. Talán éppen a narranyélről takarította el az ujjlenyomatát. .. nem tudom. Mindenesetre a stuvi észrevette, és sikoltozni kezdett. Martinez pedig elvesztette a fejét, és szúrt. - Szerencsétlen kislány! - suttogta Barbara, és két könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. - Ezután következtem én - mondtam, és szándékosan elhallgattam, hogy a gyémántokkal teli táskát magamhoz vettem -, megérkeztem a fogadócsarnokba, és akkor... elkezdődött egy újabb felvonás. - Ezt már Ahmed és bandája csinálta? - kérdezte Bob. - Még mindig Hernandez és Martinez kisasz-szony. Számítottak ugyanis arra, hogy esetleg nem dobom fel a talpam a repülőgépen. Esetleg nem lesz alkalma Martineznek eltennie láb alól. Ezért elhelyeztek egy időzített bombát az információban. - De hisz az a fickó esküdözött, hogy egy pillanatra sem hagyta el az információs pultot - képedt el Bob. - Ne feledjék, Hernandez évek óta a manilai rendőrség tisztje volt, és nem jelenthetett nehézséget neki megszervezni egy kis összeesküvést. Például úgy, hogy megzsarolta az információban ülő fickót. Valószínűleg tudott róla valamit, amivel a 431 kezében tartotta. Az információsnak különben sem volt más dolga, mint hogy meghatározott időben elhagyja a posztját, és ugyancsak előre megbeszélt időben visszatérjen. Eközben Hernandez beültette azt a lányt a táskával a fülkébe. A táskában rejtező pokolgépet valószínűleg a fogantyú forgatásával lehetett beállítani... - Tudja, ki volt az a lány? - Ha kíváncsi rá, kérdezze meg Paz-Marintól. Talán egy szerencsétlen utcai tündér, aki tartozott valamivel Hernandeznek. - De hát... miért kellett megölniük? - Hogy ne beszélhessen. Már akkor aláírta a halálos ítéletét, amikor engedelmeskedett Hernandez parancsának. - Az az ember... maga volt a sátán! - suttogta Teresa. - így is lehet mondani. Én azonban inkább azt mondanám, hogy őrült volt. Mindenáron el akarta végezni az utolsó áldozatot. Mindenáron! Ha kell. a fél világot kiirtja, csak hogy sikerüljön, amit eltervezett. - Az ilyen embert el kell taposni, mint a mérges kígyót! - sziszegte Vu. Elmosolyodtam, kicsit keserűen, de nem válaszoltam semmit. Mit is mondhattam volna? Hiszen nemcsak Hernandez az őrült ezen a világon... - Amikor majdhogynem felrobbantottam a Manila Internationalt, a lány küldetése befejeződött. Maguk Hernandezt átkozzák, de alighanem Miss Martinez volt, aki megölte. Emlékezzenek rá, hogy a női WC-ben találtak rá. - Iszonyatos! - suttogta Barbara-Hertie. - A bombát úgy állították be, hogy a taxiban robbanjon. Feltételezték, hogy taxival indulok a városba. - Úristen! - Egy taxisofőrrel több vagy kevesebb, igazán nem számított ebben a játszmában. De képzeljék 432 csak el, mit érezhetett Martinez és Hernandez is, amikor épen és sértetlenül kiszálltam a gépből; a lány az információnál pedig várta, hogy jelentkezzem a táskáért, amelyben ott ketyegett a pontosan beállított időzített bomba. Én viszont leléptem a térképről egy időre. - Hol az ördögben volt, már megbocsásson? - A WC-n. Kissé rendbe kelíett szednem magam. - Tehát annak köszönheti az életben maradását, hogy pisilnie kellett - vigyorgott rám összes szeplő-jével és két daliás kapafogával Bob. - Miss Martinez már-már elindult, hogy elvegye a lánytól a bombát, és hatástalanítsa, amikor végre jelentkeztem az információnál. Alighanem mindketten hanyatt-homlok menekültek az előcsarnok közeléből, hiszen tudták, hogy perceken belül robbanni fog a kezemben a táska. Mielőtt még taxit keríthetnék magamnak. Szerettem volna látni az arcukat, ahogy kihúzták a csíkot az épületből... - Én nem - mondta Barbara, és keményen összeszorította a száját. - Örökre el akarom felejteni őket. Mind a kettőt, mindörökre! - A többi már csak a szerencsén múlott. És azon, hogy egyszer régen találkoztam egy bölcs kínaival, akit Liu Sengnek hívtak. -És? - Liu Seng megtanított a bombák kezelésére. És arra, hogyan kell megérteni a bombák lelkét. - Ez... valami keleti misztika? - kérdezte kíváncsian Palaczky. - Lehetséges. Liu Seng szerint a bombáknak lelke van. Állítólag ki tudunk fejleszteni magunkban egy olyan tulajdonságot, amely összekapcsol bennünket a bombák leikével. - Na neee! - húzta el a száját Bob. Vu azonban a segítségemre sietett. - Mi van ezen csodálkoznivaló? - támadt finoman Bobra. - Mi, kínaiak tudjuk, hogy az élettelen tárgyaknak is lehet lelkűk. Nem azért élettelenek, 433 mert nincs leikük, csupán azért látjuk élettelennek őket, mert nem ismerjük fel a leiküket. Érti? - Nem - mondta konokul Bob. Vu folytatni akarta, de közbevetettem magam. - Higgyék el, megéreztem, hogy bomba van a táskában. Ha másért nem, hát biztosan azért, mert gyanút fogtam: ki az ördög küld nekem táskát a manilai repülőtérre, ahol senki nem ismer? - Melotti - mondta tömören Bob. - Ez igaz - ismertem el. - Ezért is vettem át. Aztán rájöttem, hogy ennek így nincs semmi értelme. Melotti nem tudja pontosan, mikor érkezem. És mi lehet a táskában? A lepkegyűjtemény? Amikor ezeket végiggondoltam, már futottam is az ajtó felé. Aztán elhajítottam a táskát, és bumm! A többit már tudják. - Erre elkapta Paz-Marin. - Úgy van. És Hernandez. - Aki szomorúan konstatálta, hogy maga megúszta a bombát is, nemcsak kistestvérkéje narra-nyelű micsodáját! - Hát igen. Valójában ekkor kezdődött a második felvonás és a nagy menet köztem és Paz-Marin között. Alighanem már ekkor sikerült meggyőznöm a századost az ártatlanságomról. - Hát... ahogy maga elmesélte, egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog. Elmosolyodtam, és feleresztettem néhány füstkarikát az ég felé. - Paz-Marinból kitűnő pókerjátékos lenne. És színésznek sem utoísó. Csakhogy engem nem tudott megetetni. .- Nana! - mondta Bob gonoszul. - Pedig nincs mit csodálkozni rajta. Talán nem kellene beszélnem róla, de én is valami hasonló voltam a háborúban, mint Paz-Marin mostanában. Az volt a feladatom, hogy kiszúrjam a Távol-Keleten a japánok embereit. - Elhárítás? - füttyén tett Bob elismerően. 434 . ' - Valami olyasmi. És most mondhatnám, hogy mi, elhárítok a sötétben is megismerjük egymást. Talán van is benne valami. De nem ez a lényeg. Hernandez elárulta ugyanis, hogy Paz-Marint csak nemrég helyezték át a rendőrséghez, korábban az elnök környezetében dolgozott. Namármost, mikor helyeznek valakit a biztonsági szolgálattól a rendőrséghez? - Ha lebukott - mondta Bob. - Amerikában lehetséges, de itt aligha. Ha itt valaki lebukott mint biztonsági tiszt, aligha lesz 'belőle rendőr százados. Ne is találgassanak tovább. Azért helyezték a rendőrséghez, mert különleges feladattal bízták meg. És tudják, mi volt az? - Megmondta? - - Esze ágában sem volt. De én rájöttem. Barbara megszorította a kezem, és áhítattal nézett rám. Ültömben is kihúztam magam, és folytattam: - Hernandez meglehetősen sokat beszélt az iszlám felkelőkről, akárcsak Paz-Marin. S akkor egyszerre csak sok minden megvilágosodott előttem. A fickó a táskával a repülőgépen, a felkelők, Paz-Marin kinevezése, és hogy engem gyanúsítottak a robbantással. Nem lehetett kétséges, Paz-Marint bízták meg, hogy derítse fel az iszlám felkelők utánpótlási útvonalait; hogyan csempészik be a fegyvereket és a támogatásukra küldött pénzt az országba. Ezek után feltételeztem, hogy Paz-Marinnak több érzéke van a rejtélyekhez, mint egy... közönséges rendőrnek. Bár az első percekben úgy tűnt, nem válik be az elképzelésem. - Magának ment, mi? - Meg volt győződve róla, hogy az ellenségnek dolgozom. Ráadásul leadtam egy zavaros történetet a repülőgépen történtekről: a csadoros nőről, aki nem volt sehol, egy meggyilkolt szőke bajuszú fickóról, aki úgyszintén nem volt sehol, aztán találtunk két hullát, akikről viszont én nem tudtam 435 semmit, végül egy titokzatos bombát robbantottam, amiről szintén nem akartam tudni, illetve azt állítottam, hogy az információban nyomták a kezembe. Ráadásul az információszolgálatos ellenem vallott. Gondolhatják, hogy ez egy kicsit sok volt a századosnak. Arról nem is beszélve, hogy az utaslista szerint azon a helyen, ahol a meggyilkolt iszlám futár ült, egy fekete, afrikai úrnak kellett volna tartózkodnia. Ennek ellenére mégiscsak ez volt az a pillanat, amikor Paz-Marin hinni kezdett az ártatlanságomban. - Hát én az ő helyében biztos nem hittem volna magának! - dőlt hátra Bob, és kibontott egy sört. - Arra mérget vehet! - Csakhogy maga nem profi, kedvesem. Paz-Marin pedig ízig-vérig az. Jól tudja, hogy ha valaki ellen ennyi bizonyíték szól, és az illető mégis makacsul védekezik, ott valami nem stimmel. Ráadásul egyre mélyebbre másztam a mocsárba. Mígnem váratlanul előkerült a csador. S ekkor Paz-Marin egyszeriben megváltoztatta a véleményét. - Mégpedig? - Úgy döntött, hogy hisz nekem. Hiszen ha a csadoros nő létezett, akkor a többi is létezhetett. Következésképpen óriási hibát követne el, ha rám szállna, az igazi bűnösök pedig megpucolnának. - Ez eddig nagyon is hihető - mondta Palacz-ky -, csak azt magyarázza meg nekem, hogy hová az ördögbe tűnt a bajuszos holtteste. Csak nem akarja beadni nekünk, hogy felkelt, és a saját lábán távozott? - Egyáltalán nem. Minden bizonnyal Ahmedek tüntették el. Nyilván ott vannak az embereik mindenütt, a repülőtéren is. Eltüntették, hogy ne lehessen azonosítani.-.. De térjünk csak vissza egy kis időre még Paz-Marinhoz. Tudják, egy ilyen biztonsági róka, mint ő, soha nem bízik igazán senkiben. Az elhárítok örökké magányos emberek, mint ahogy ő is az volt. Hitt ugyan nekem, de nem 436 mondta cl senkinek. Még Hcrnandeznek sem. Sőt úgy intézte a dolgokat, hogy rám terelje a gyanút. Megjátszottá a vadállatot, ordítozott, mint a sakál, sőt szegény Hernandezt megetette azzal, hogy gyűlöli az angolokat, mert egy angol lelépett a feleségével - Hogyhogy megetette? - Paz-Marin nem is volt nős soha. Dühöngött, és egyre az angolokat szidta. Azt akarta a tudtomra adni vele, hogy tudja, a brit biztonsági szolgálat tisztje vagyok. S bár ebben tévedett, megértettem belőle, hogy ártatlannak tekint. Mindezek ellenére volt egy óriási dilemmája, aminek a megoldásában sajnos nem tudtam a segítségére lenni. - - Nem tudta megmondani, hogy önnek mi a szerepe ebben az egész ügyben - szólt közbe Vu. - Ugy van. Paz-Marin képtelen volt felfogni, hogy mire megy ki a játék. Mert figyeljenek csak ide! Először is megölik Melottit egy narranyelű küllővel, aztán megérkezik egy cirkusz Szingapúrból, amelyet Melotti szerződtetett... Ráadásul a tigrisek nyakán gyémántot talál, amit azonnal ösz-szekapcsol az iszlám felkelőkkel. Ezután megérkezem én, néhány hullával a hátam mögött, és fel akarom robbantani a repülőteret. Ráadásul Melot-tihoz jöttem égy nem létező lepkegyűjteményért. Gondolom, Paz-Marin azonnal jelentette feletteseinek ezt az óriási gubancot, akik szintúgy tanácstalanul vakargatták a fejük búbját. Végül is, úgy hiszem, felhívták a jó öreg brit oroszlánt, amely igazolta a személyazonosságomat, és,szólhatott is értem néhány jó szót. Persze ez azért nem akadályozta volna meg a Fülöp-szigetek hatóságait, hogy ne vágjanak munkatáborba, ha bebizonyosodik rólam, hogy valami kellemetlen politikai ügybe keve- .redtem. Oroszlán ide, oroszlán oda, Marcos nem habozott volna jégre tenni, ha bebizonyosodik, hogy ellene dolgozom. Mindenesetre Paz-Marin és felettesei úgy döntöttek, hogy hagynak, csináljak, 437 amit akarok. Elvégre profi vagyok, és az sem utolsó, ha megoldom helyettük az ügyet. Látszólag szabadon mozoghattam, mint maguk... Bár ez a szabadság igencsak látszólagos volt. Magukat azért tartotta itt, illetve később Mindanaón, hogy elkaphassa azokat, akik a gyémántokért jelentkeznének. Nem rajta múlott végül is, hogy nem sikerült a terve... De erről majd később. Előbb talán arra kíváncsiak, hogy én mit gondoltam ezalatt... - Csak mérsékelten - mondta Bob vigyorogva. - Akkor büntetésből fogja végighallgatni. Nos, tudják, hogy először meg voltam zavarodva. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy valakik engem akarnak kinyírni. Csakhogy miért? Valami régi ügy miatt? Esetleg törleszteni akar valaki a múltért? Ezt a lehetőséget sem zárhattam ki. Mindig akadhat egy őrült japán, aki le akar számolni velem. Aztán egyre inkább arra tippeltem, hogy Melotti a rejtély kulcsa. Ha rájövök, miért hívott Melotti Manilába, előttem ragyog a megoldás. Mert hogy a lepkegyűjtemény csak fal, abban biztos voltam. És. ha ennyire, de ennyire útjában vagyok valakinek, akkor Melotti nem viccből hívott ide! Mindegyre visszatért a gondolatom a csadoros nőre. Hogy nő volt, ahhoz nem fért semmi kétség. Alaposan megfigyeltem a kezét. Aztán rájöttem, hogy ugyanolyan a maga keze is, Barbara, és... bocsássanak meg, az önöké is... Miss Melody és Glory. Csakhogy önök akkor nem lehettek a repülőgépen. .. hacsak... hacsak nem játszották ki valahogy Paz-Marint. Egészen valószínűtlennek tűnt ugyan a dolog, de néha a legvadabb ötlet is teremhet gyümölcsöt - elnézést a képzavarért. Tehát, keresd a nőt! De kicsodát? Ráadásul volt még valami, amit sehogy sem értettem. Mi a fene ez az egész ezzel a narranyelű küllővel és az ábrával Melotti hátán, amire Paz-Marin ugyancsak gondosan felhívta a figyelmemet? Úgy döntöttem, hogy látogatást teszek Melotti 438 irodájában, mégpedig éjnek évadján. Szeretem saját szememmel látni a terepet, ahol valami történt. Hátha rájövök valamire, esetleg beugrik valami, amit más nem vett észre. Azonkívül ott volt a telex . ügye is. Szerettem volna meggyőződni róla, hogy valóban Melotti küldte-e a telexet, vagy valaki visz-szaélt a nevével, hiszen végeredményben ezt sem lehetett kizárni. Megszívtam a pipám, és elmerengtem, hogyan folytassam tovább. - Talán az lenne a legjobb, ha beleképzelnénk magunkat egy rövid időre Martinez és Hernandez helyébe. A bomba felrobbant, Paz-Marin letartóztatott ugyan, de mégis megúsztam a kalandot. Hernandez tudta, hogy a bungalóktól bármikor elérhetem a várost, és nyugodtan nyomozhatok a saját szakállamra. Talán azt is sejtette, hogy a százados nem hisz a bűnösségemben, bármennyire úgy tesz is, mintha én lennék a világ legveszedelmesebb csirkefogója. Elhatározta hát, hogy vagy megpróbál békés úton eltávolítani, vagy megszabadul tőlem. Úgy, ahogy a repülőgépen már megpróbálták. Őszintén mondom, már az első mondatai után halvány gyanú férkőzött a szívembe. Mi a fenéért akar ez a szimpatikus, furcsán kék szemű hadnagy annyira visszaküldeni San Franciscóba? Még azon az áron is, hogy ezzel a karrierjét veszélyezteti... Leadott ugyan valami zavaros szöveget háláról, amit a jó öreg brit oroszlán iránt érez, és még valami lányt is belekevert, de egyetlen szavát sem hittem. Ki az az ostoba manapság, aki ködös, nosztalgikus emlékekért hajlandó kitöretni a nyakát? Ráadásul egy ambiciózus,rendőrtiszt! Hernandez azonban nem volt ostoba, igyekezett bemesélni azt is, hogy a föléje rakott Paz-Marint akarja lehetetlenné tenni. El kell ismerni, hogy kitűnő húzásnak bizonyult. Többé-kevésbé hittem is neki. Egészen hihető volt, hogy lóvá akarja tenni a kövér biztonsági embert, aki odatoíakodott az útja- 439 ba. Mindenesetre elraktároztam magamban a dolgot, és némi gyanakvással figyeltem Hernandezt. Ezután megismerkedtem magukkal, ami ismét csak kavart egyet a dolgokon. Először örültem maguknak, aztán kiderült, hogy inkább félnem kellene! - Ugyan?! - ámult el Palaczky. - Tőlünk? - Hát persze! És Bobtól is! - Ezt el is vártam - mondta a fickó elégedetten, és úgy. vigyorgott, hogy végigfutott tőle a hátamon a hideg. - Emlékezzenek csak vissza a rókaképű tolvajra, aki úgyszintén Paz-Marin vendége volt! Emlékszik, Mr. Vu? A kínai bólintott. - Úgy kidobta a kezéből a rugós kést, hogy még csak hátra sem fordult. - Gyakorlat kérdése. - Ez igaz. Csakhogy itt késsel, illetve késhez ugyancsak hasonló fegyverrel gyilkoltak... - Engem gyanúsított? - Dehogy! Csak azt éreztem, hogy jó lesz vigyázni. Ha egyszer a kések átveszik az uralmat az emberek felett, akkor vér is folyik hamarosan... ha érti, mire gondolok. Megmondom őszintén, sokáig törtem a fejemet magukon és Bobon is. Megpróbáltam valahogy elhelyezni magukat az ügyben, de mondanom sem kell, hogy nem ment. Igencsak kevés volt az adat, amiből bármit is összeállíthattam volna. S ekkor a véletlen a segítségemre sietett... Újra elgondolkodtam, és megpróbáltam logikus rendbe rakni a dolgokat. - Ezen az estén találkoztam a csavargóval és a véletlennel is egyúttal. Oray, azaz a csavargó, aki valaha Gray volt, az ötök egyike, egy lakatlan bungalóban talált menedéket anélkül, hogy Paz-Marin tudott volna róla. Amint maguk is tudják, jó néhány bungaló igencsak düledező állapotban 440 van, és éjszakára csövesek húzódnak meg bennük. Nos, a teljesen lezüllött és tönkrement Gray itt dekkolt a szomszédságunkban... Akkor este találkoztam is vele. Képzeljék csak el a meglepetésemet! Egy csavargó, aki fegyvert fog rám, és közben Melotti nevét említi, és Fremét és Danielsét. Félreérthetetlenül utalt rá, hogy azok hárman valami egetverő disznóságot követtek el, és ő maga volt a negyedik. Azonnal eszembe jutott az a rajz, amit Paz-Marin felejtett nálam Melotti hátáról. A fa és rajta a feliraí! Öt sor, ami öt név is lehetett! Azt hittem, felordítok az örömtől, pedig nem voltam egészen irigylésre méltó helyzetben. Bár mintha oszladozni kezdett volna a köd... Nyilvánvalóan arról volt szó, hogy néhány fickó elkövetett valamit, köztük Melotti, és most bűnhődniük kell érte... Melotti azért csalt ide, hogy segítsek kihúzni a pácból, amibe belekeveredett. Ekkor éreztem először, hogy szagot kaptam, rnint a vadászkutya. Tehát igazam volt, amikor arra tippeltem, hogy Melotti a rejtély kulcsa. Amíg töprengtem, és a lehetőségeket fontolgattam, újabb gyilkosság történt, amint azt maguk is nagyon jól tudják... Az a hülye tolvaj képes volt, és eliopta a cuccaimat... Amivel aláírta a saját halálos ítéletét. -.Ki ölte meg? - Minden bizonnyal Hernandez. Ne felejtsék, Hernandez is és Miss Martinez is ugyanúgy tudott bánni a fegyverrel, mint bárki a törzsből. A zambo-angabeliek megtanították őket a bambuszkés használatára, hiszen minden nyarukat otthon töltötték a varázsló felügyelete alatt. Igazán nem volt nagy teljesítmény a hadhagytól, hogy kinyírta a fickót. ¦- Akiről azt hitte}, hogy te... hogy maga... -nyögte Barbara. - így igaz. Hernandez nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem. Megpróbált hazaküldeni Angliába, de ugyanakkor megpróbált eltenni láb alól is. Bármelyik húzása is jött volna be, a probléma megoldódott volna. 441 Paz-Marint, mondanom sem kell, mélyen megrázta a dolog. Először is ismét ott történt valami, ahol én vagyok. Másodszor, azzal a narranyelű küllővel ölték meg a fickót, amivel néhányat már eltettek láb alól. Ami Hernandezt illeti, továbbra is két vasat tartott a tűzben. Egyrészt szerette volna, ha visszarepülök Angliába, másrészt az életemre tört. Pechjé-re, valamint az én szerencsémre, összetévesztett a rókaképűvel. Képzelhetik a csalódását, na és Miss Martinezét is, amikor kiderült, hogy ismét megúsztam a dolgot. Én az ő helyükben már kételkedni kezdtem volna: hátha nem is akarja annyira Viharisten a pusztulásomat? Máskülönben miért úsznám meg immár sorozatban a merényleteket? Hernandez azonban egyelőre nem ért rá Viharisten esetleges szándékain tűnődni. Örült, hogy felfedezte a bungalók egyikében Grayt, akit korábban szem elől tévesztett. A csavargó ugyanis, amikor Mindanaón belebukott néhány vállalkozásába -természetesen Viharisten unokáinak áldásos tevékenysége nyomán -, inni kezdett, és lelépett a térképről. Az ikrek kétségbeesett lépéseket tettek a felkutatására, bizonyára minden eredmény nélkül. Egyszerre aztán Hernandez felfedezte a már teljesen elhülyült és a félelemtől félőrült csirkefogót a csövesek között. Grayből ekkorra már nem sok maradt: kevéske pénzével együtt az eszét is elitta, és ami még éltette, az a páni félelem volt. Félt a múltjától, félt Viharistentől, és miután értesült Me-lotti haláláról, félt attól is, hogy a sorsára jut. Megbújt egy romos bungaló mélyén, és várakozott. Csak azt ne kérdezzék, hogy mire. Miután túl voltunk a bemutatkozáson, elhatároztam, hogy látogatást teszek a Melotti exportimportnál. Itt következtek aztán azok az események, amelyek mélyen megráztak, mint egy nyolcas erősségű földrengés. Nem tudhattam ugyanis, hogy milyen ajánlatot tett önöknek Hernandez, igaz, Mr. Palaczky? 442 - Hát... igen - mondta az igazgató a fejét vakarva. - Hernandez ugyanis éktelen dühbe gurult, amikor úgy tűnt, hogy az istenek óvnak engem minden bajtól. JÉs megkörnyékezte magukat is, méghozzá ugyanazzal a mesével, mint korábban engem. Bemesélte maguknak, hogy hisz az ártatlanságukban, és igyekezett minden felelősséget Paz-Marinra hárítani. Továbbá összekötötte, a maguk sorsát az enyémmel. így volt? - így - bólintott az igazgató. - De honnan tudja, az isten szerelmére?! Homlokomhoz kopogtattam a pipám szárát. - Innen. Törtem egy kicsit a fejem. Hernandez valószínűleg azt mondta maguknak, hogy én vagyok a maguk szabadulásának a záloga. Ha bebizonyosodik, hogy én ártatlan vagyok, kirúgják Paz-Marint, és engem is és önöket is hazaengednek. Ezért megbízta magukat, hogy ellenőrizzék minden lépésemet. így volt? í - És tudják, miért? Mert akkor Hernandeznek és Martineznek már a felbukkant Gray volt a fontosabb. Én nem menekülhettem úgysem, Gray viszont ismét felszívódhatott volna az ezer sziget valamelyikén. Ha maguk engem lesnek, nagyobb a valószínűsége annak, hogy ők nyugodtan elkaphatják Grayt. Egyedül Mr. McKinley ragadt érdek nélkül a nyomomba. - Nana! - emelte fel az ujját az ünneprontó Bob, és vérfagyasztóan mosolygott Drakula-fogaival. -Én sem egészen érdek nélkül. Azt ígérte, ha hazajut, kerít nekem valami rendes védőügyvédet. - Egén. Mindenesetre fogalmam sem volt róla, hogy fél Manila a nyomomban van, ahogy elindultam a Melotti-üzletházhoz. Ami pedig Miss Martinezt illeti, tudjuk, hogy Melotti titkárnőjeként ellenőrizte Melotti üzleti tevékenységét, és igencsak hozzájárult ahhoz, hogy 443 gazdája csődbe jusson. Az ő feladata volt az is, hogy figyelje a másik négyet. Legnagyobb megdöbbenésére aztán Melotti halála, napján kapott egy levelet vagy táviratot Foxtól, amelyben arra az éjszakára jelezte az érkezését, amelyen valamennyien meglátogattuk az export-importot. Bár a levelet nem találtam meg - minden bizonnyal Hernandez tette rá a kezét -, el tudom képzelni, mi lehetett benne. Fox nyilván rájött valamire, talán nyomoztatott Viharisten unokái után, esetleg feltűnt neki is, hogy csak ők öten jutottak koldusbotra, és lehetséges, hogy levont belőle bizonyos következtetéseket. Mindenesetre közölni akarta Melottival a dolgot, és kérte, várja meg az irodájában, akármilyen későn érkezik is. Martinez és Hernandez úgy döntött, itt a jó alkalom, hogy elkapják Foxot. Martinez elrejtőzött az irodában, és várta a fickót. Még a kaput is nyitva hagyta neki. Fox mit sem sejtve megérkezett, és csak a szépséges titkárnőt találta az export-importban. Hogy miről beszélgethettek, nem tudom. Mindenesetre az lett a kellemes konverzáció vége, hogy Fox ott maradt a földön, egy narranyelű küllővel a szívében. S ekkor ismét közbeszólt a véletlen. Martineznek le kellett mennie a földszintre, hogy becsukja az ajtót, hiszen ha egy ügyeletes rendőr véletlenül benyit és nyitva találja, baj lehetett volna belőle. így aztán nem volt ideje ellenőrizni, hogy a fickó halott-e, és a fát sem vágta bele a hátába. Lement, becsukta az ajtót, aztán visszasétált, és mint aki jól végezte dolgát, hozzákezdett volna, hogy rávésse az Áldozatok Fájának a jelét a halott bőrére. - Ekkor jött ön! - Igen. Ekkor jöttem éh. Természetesen meg voltam győződve róla, hogy egyedül vagyok, leszámítva a halottat, aki nem is volt halott, sőt olyannyira nem, hogy elmondott valamit, ami csak megerősítette azt, amire eddig is gyanakodtam: hogy tudni- 444 illik azok öten elkövettek valamit, ami miatt bűnhődniük kell. Ő volt az első, aki említett egy fát: egy óriási narrát, és hogy Daniels ki akarja vágni... Képzelhetik egyébként Miss Martinez rémületét, amikor hallotta, hogy jön valaki. A holttestet -mert ő annak hitte - már nem volt ideje eltüntetni. Annyi ideje maradt csak, hogy beugorjon egy szekrénybe, és belülről ráfordítsa a kulcsot. A kulcslyukon keresztül azonban sok mindent látott; így azt is, ahogy a „hulla" fölé hajolok, és beszélek valamit hozzá. Azt hiszem, sohajiem félt még ennyire életében. És ráadásul csapdában is ült. Tudom, legszívesebbenmegölt volna engem is, csakhogy nem tehette: nem tudott volna meglepni az ajtónyikorgás miatt. így hát nem tehetett mást, mint hogy várakozott: megpróbálta kivárni, amíg elmegyek. Én viszont ehelyett átmentem a másik szobába, és keresgéltem a telexeket. Ekkor érkezett az irodába ön, Bob, aki védőangyalomnak szegődött. Természetesen tudta, hogy odafönn vagyok, de nem bízott a szellemi képességeimben. Kezdetben arra gondolt, hogy utánam jön és hazacipel, vagy megvárja, amíg lejövök az irodából, később aztán meggondolta magát, és feljött utánam. Amikor meglátta a halottat, megijedt, így történt? - Hát... valóban megrémültem. Őszintén szólva azt hittem, hogy maga nyírta ki a fickót. - Miért tettem volna? - Mert egyre inkább meggyőződtem róla, hogy Melotti és a többiek gennyes alakok. Gengszterek vagy mit tudom én. Az ilyeneket pedig jobb eltakarítani az útból. Arra gondoltam, hogy maga valami magányos igazságszolgáltató vagy hasonló. Hogy miért éppen bicikliküllővel? Istenem... mindenkinek megvan a maga flúgja! Magának miért ne lehetne, nem igaz? -Hát... - Gondoltam, egy kis rendet csinálok maga 445 után. Hátha nyomot hagy, vagy mit tudom én. Ha magát lesittelik, én is ott rohadok. Egy kicsit takarítottam, és kész! Mármint az ujjlenyomatokat. - Engem pedig a frász tört ki, hogy maga,mit csinál, és miért csinálja mindezt. Hiszen maga is lehetett volna a gyilkos. - Elméletileg. - Csakis. És ekkor jöttek önök, Mr. Vu és... te... izé Miss Barbara-Hertie. - Mi is csak maga miatt - mondta Barbara, és megszorította a kezem. -Hernandez ugyanis... de hiszen tudod. Egyszerűen nem volt más választásunk. Ha lefoglalják a cirkuszt, és... az állatok éhen halnak, készen vagyunk. Mi csak azt akartuk... valamennyien, hogy magának... neked... ne legyen semmi bántódásod. Hernandez azt mondta, hogy vagy őt választjuk, vagy Paz-Marint. Mi csak az állatok és a cirkusz érdekében... - Semmi baj - mondtam, és visszaszorítottam a kezét. - Tudom, hogy nagy bajba kerültek. Nem volt más választásuk. Őrizniük kellett engem bármi áron, ha szabadulni akartak, még azon az áron is, hogy esetleg én vagyok a gyilkos. Nyilván azzal nyugtatgatták a lelkiismeretüket, hogy a cirkusz érdekében teszik... - Nekem így sem tetszett a dolog - mondta Vu, és megcsóválta a fejét. - Kinek tetszett? - csattant fel Palaczky. - De ha az éhhalál és egy kis törvénytelenség között kell választani... - Természetesen megértem magukat - vágtam közbe. - Hiszen végül is nem követtek el semmit. Maguk is eltüntették a narranyélről a nem létező ujjlenyomatokat. Nem hiszem, hogy volt még valaha is olyan tiszta narranyél a világon, mint amivel Martinez kinyírta Foxot. Aztán az is hatásos jelenet volt, amikor Mr. Vu az ablakkeretbe vágta a kését. Gondolom, elkeseredésében, hogy megszűnik a cirkusz, ahol, azt hiszem, kitűnően érezte magát. ... 446 - igazán sajnálom - mosolygott szégyenlősen Vu. - Szóval maguk eltávoztak, s amint az a jól megrendezett darabokban illik, csak néhány pillanatra maradt üres a színpad. Megérkeztek önök, Glory és Melody... Gondolom, ugyanabból az okból, mint a többiek. Csak azok tudta nélkül. A Le Fever nővérek hallgattak, aztán egyikük felemelte a fejét. - Mondjam, Glory? - Mondhatod, Melody. - Valóban azért mentünk, Mr. Lawrence. És a telexért, amit Melotti küldött nekünk Szingapúrba. Azt gondoltuk, ha nincs telexmásolat... talán egy jó ügyvéd kétségessé teheti a bíróság előtt, hogy kapcsolatban álltunk Meiottival. - Én meg azt hittem, hogy az énáitalam keresett telexmásolatot találták meg, és égették el. Sőt hogy őszinte legyek, egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, mi az ördögöt égettek el a másik szobában. - Mégsem olyan okos, Glory... - De az, Melody. Csak várd ki a végét. Nyeltem egyet, aztán folytattam: -A következő, aki megjelent a színen, Miss Martinez volt. Nem tudhatta pontosan, mi történik körülötte; nem tudhatta, nem értesíti-e valaki a rendőrséget, és ugyancsak nehezen tudta volna megmagyarázni Paz-Marinnak, hogy mi az ördögöt keres a szekrényben. Ezért zajtalanul kinyitotta az úgy látszik jól olajozott ajtót, és elkapott engem. Ekkor találkoztam vele másodszor életemben. - Csak nem akarja azt mondani, hogy ráismert? -Dehogyis. Hogyan ismertem volna rá? Pedig először a kezét néztem meg. Szép, karcsú, kellemes keze volt, akárcsak a csadoros nőnek. Csakhogy egy stukkert tartott benne. Én meg ott álltam előtte feltartott kézzel, és a hideg futkosott a hátamon. És tudják, miért? 447 - - Miért? - kérdezte jeges hangon Barbara. - Mert eszembe jutott valami. Hogy tudniillik ki adta fel a telexet San Franciscóba... - Ezt nem értem. - Pedig egyszerű. Akárki telexezett is, akár ő, akár Melotti, neki, mint titkárnőnek, feltétlenül tudnia kellett volna róla. De ő letagadta! El akarta terelni magáról a figyelmet, és éppen ezzel terelte mégiscsak magára. Hiszen ha tudta, hogy Melotti idehívott, fel is szállhatott egy repülőre, csadorba is bújhatott, és meg is próbálhatott kinyírni, igaz? Bizonyítékom természetesen nem volt egy szál sem, csak erőltettem az agyamat. Aztán úgy döntöttem, hogy változtatok egy kicsit a dolgokon, már csak azért is, mert pokolian utálom, ha stukkerral állnak velem szemben. Amikor pedig én kerültem felülre, gyanúsan gyorsan kész volt az együttműködésre. Túlságosan is gyorsan szövetkezett velem, miután leadott egy rémtörténetet Melotti trezorkulcsáról és holmi gyémántokról. Ez aztán ismét csak bogarat tett a fülembe, és egy pillanatra meg is ingatta az önbizalmamat. Honnan az ördögből lennének Melottinak gyémántjai?... De végül is nem ez volt a döntő. Éreztem valamit, ami gyanússá tette a lányt. Talán az, hogy kék volt a szeme, mint Her-nandezé. Ekkor persze még semmi kapcsolatot nem láttam kettejük között. Egészen addig, amíg csak Paz-Marin és Hernandez is fel nem bukkantak a láthatáron. , .. - Valaki értesítette őket? - Aligha. A százados minden éjszaka felkereste Melotti irodáját, mint a trapper a csapdáit. Várta, hogy rábukkanjon valamire. Hát most rá is bukkant. Ismét egy halottra és mellette énrám. - Szegény Paz-Marin... - Ne sajnálják. Inkább engem sajnáljanak. Azt hittem, hogy összeomlik velem a világ, amikor kiderült, hogy miközben az export-import telexei között kotorászom, mint egy kukásember, valaki né- 448 hány méterre tőlem kényelmesen belekarcolt egy fát a halott Fox hátába. - Martinez... volt? - kérdezte Barbara remegő hangon. - Én inkább Hernandezre tippelek. Amíg mi a páncélszekrénnyel vacakoltunk, és Paz-Marinnal gyötörtük egymást, néhány pillanatra magunkra hagyhatott, és rákarcolhatta az ábrát Fox bőrére. Ezt azonban természetesen akkor még nem tudhattam. Egyszeriben ismét gyanús lett előttem mindenki. Hiszen például Mr. Vu kezében is ott volt egy kés, nem igaz? Megmondom őszintén,' nem voltam boldog. A gondolataim is mindegyre egyetlen pont körül forogtak: valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan érzés összekapcsoltatta velem Hernandez hadnagyot és Miss Martinezt. Pedig a látszat szerint nemigen ismerhették egymást. Nem tudtam okát adni a gyanakvásomnak, ami talán nem is volt gyanakvás, inkább megérzés vagy ilyesféle. Mindkettejüknek kék volt a szeme, akárcsak az áldozatoké. Melotti olasz származású létére világos szemű volt, és Fox is... Megéreztem valamit, de nem tudtam, hogy mit. Kétségek közepette érkeztem haza a bungalómba, és elhatároztam, hogy még azon az éjszakán beszélek a csavargóval. Lehet, hogy ki tudok húzni belőle valamit, ami megoldja az ügyet, vagy legalábbis más megvilágításba helyezi. Hogy a fák alatt mi történt, maguk is tudják... Bob a segítségemre sietett, és bevallotta, hogy követett a Melotti •export-importhoz... és mondott valami igen lényegeset, ami megerősítette korábbi feltételezésemet. Emlékszik, Bob? - Őszintén szólva nemigen. - Elmondta, hogy kiket látott bemenni a Melotti export-importhoz. Valamennyiüket felsorolta, hölgyeim és uraim, csak egyvalakit nem említett. - Miss Martinezt! - Úgy van, kedvesem. Maga nem láthatta Marti- nez kisasszonyt, hiszen ő már előttem is ott volt. Hazudott, amikor azt állította, hogy utolsónak érkezett, hiszen akkor magának, kedves őrangyalom, látnia kellett volna! Igaz? ^ Bizony igaz. - A pálmák alatti éjszakai verekedés inkább kabaréra hasonlított, mint véres küzdelemre, habár vér azért folyt szép rendesen. Maguk egyre ott ólálkodtak a nyomomban, és vigyáztak rám, hogy bajom ne essék. Aztán megjött Paz-Marin is, és összeakadt Bobbal a sötétben. Hadd ne mondjam tovább... Egymást vertük, amíg Hernandez és Martinez kisasszony azon tanakodtak, hogyan tovább. Hernandez tudta, hogy Paz-Marin kijön a bungalókhoz, és talán megsejtette, hogy a százados gyanakodni kezdett rá is és a testvérére is. Alighanem maga Paz-Marin sem tudta volna megindokolni a gyanúját, de mint igazi profi, szagot kapott. Ő is számot vetett azzal, hogy kinek állt módjában megölni Foxot, és rávésni a fát a lapockájára. Alighanem komolyan gyanúba fogta Martinezt. S akkor a hadnagy úgy döntött, hogy kreál egy aprócska balesetet, mégpedig a szemünk előtt, ami azt lett volna hivatva igazolni, hogy ők minden gyanú felett állnak. Egyszerűen nekivezette a kocsiját egy pálmafának, aztán leadott egy állítólagos történetet a csavargóról, akit valaki üldözött az országúton át. Jól csinálta, meg kell hagyni, még hittem is neki. Mégis, ekkor láttam meg valamit, ami később az egész ügy megoldásának a kulcsa lett. Észrevettem ugyanis, hogy Hernandez hadnagy derekán, a csípője felett olyanforma anyajegy látható, mint egy cseresznye. Hogy mi volt ebben a meglepő? Akkor még semmi. Csakhogy később, amikor felfedeztem Miss Martinez derekán is egy ugyan-ilyet... nos, akkor sok mindent megértettem. Rájöttem, hogy Hernandez és Martinez testvérek... Amire önök, kedves Clory és Melody, már korábban is rájöttek, igaz? 450 Egyikük bólintott. , - Megmondjuk neki, Glory? - Persze hogy meg, Melody. - Hát... mi felismerjük az ikreket még sötétben és hatos ellenszélben is. Mi magunk is azok vagyunk, és... talán van egy hatodik érzékünk, amivel felismerjük a hozzánk hasonlókat. Most bizonyára azt fogja kérdezni tőlünk, Glory, hogy miért nem szóltunk neki, igaz? - Igaz, Melody. - Hát azért nem szóltunk, mert nem voltunk biztosak benne, hogy Hernandez a gyilkos... és az a lány. Azt gondoltuk, ha tagadni akarják, hogy testvérek, hát nem a mi dolgunk. Később megváltoztattuk a véleményünk, és figyelmeztettük is magát, Mr. Lawrence. Figyelmeztettük az ikrekre. Csakhogy ön félreértette a figyelmeztetésünket. - Úgy van, Glory. - Mindenesetre köszönöm. Ha maguk nincsenek, alighanem kinyírt volna Fong. Vu elsápadt, összerázkódott és felállt. Úgy tűnt, soha nem tudja majd elfelejteni hajdani társa halálát. Tett néhány lépést az ajtó felé, aztán eltűnt a szobában. Hallottam, hogy a sörösdobozok között válogat. - Miss Martinez még megpróbált lebeszélni róla, hogy tovább nyomozzak a Melotti-ügyben. Olyannyira nyilvánvaló volt, hogy Hernandeznek dolgozik, hogy akkor is rájöttem volna, ha már korábban nem fogom gyanúba. Hiába próbálta szegény Bob hol Vura, hol a Le Fever nővérekre terelni a gyanút, nekem már megvolt az elképzelésem. És abban is biztos voltam, hogy a rejtély kulcsát Míndanaón, a hajdani fogolytábor közelében kell keresnem. Hiszen a csavargó majdnem mindent elmondott. Említette a fát, a varázslót, a varázsló átkát. Nem maradt más hátra, mint hogy Mindanaóra menjek, és megkeressem a narrafát. - Semmi más dolgod ? - nézett rám jelentőségteljesen Barbara. 451 - Martinez kisasszony eközben tett nekem egy sportszerű ajánlatot, természetesen Hernandez nevében. Felajánlotta, hogy Bob fejéért futni hagynak. - Micsoda?! - nyögte Bob. - Hogyhogy a fejemért? - Hernandez hajlandó lett volna akár megszöktetni is, csakhogy takarodjak az útjából. Kellett viszont valaki, aki átvállalja a bűneimet. És az maga lett volna, Bob. - Úgy érti, hogy rám akartak kenni mindent? - Nekem kellett volna megtennem. Hernandez produkálta volna a bizonyítékokat, én eltűnhettem volna az országból, maga pedig, kedvesem, tanulmányozhatta volna Mindanao természeti szépsé-, geit. - A dögök! Maga persze visszautasította, mi? - Eszemben sem volt! Sőt! Elfogadtam az ajánlatukat. Alighanem egy kicsit hittek is nekem. Csak akkor jöttek, rá, hogy átvertem őket, amikor leléptünk Mindanaóra. Ekkor látták be végleg, hogy vagy ők nyírnak ki engem, vagy én nyírom ki őket. Az elutazásunk előtti estén Hernandez és Miss Martinez megölte a csavargó Grayt. Ha jól sejtem, Hernandez volt a tettes, és én is igen közel álltam ahhoz, hogy rajtam is beteljesedjék a végzet. A többi aztán már gyorsan ment, nagyon gyorsan. Egy bizonyos Ahmed úr és nem utolsósorban Paz-Marin segítségével eljutottunk Mindanaóra... - Paz-Marin is segített? - Csak nem képzelik, hogy egyetlen lépést is tehettünk volna a százados hallgatólagos támogatása nélkül? Főleg Mindanaón! Ő csak a nyomunkban járt, és azzal törődött, hogy a végszóra megérkezzék. Pechjére nem egészen úgy történt a dolog, ahogy eltervezte. Frem és Daniels a környéken bujkáltak: megsejtették, hogy itt kerül sor a végső leszámolásra. Alighanem tudták, hogy ez a holdtölte, a huszonötödik év holdtöltéje döntő fordulatot hoz az életükbe. Vagy ők, vagy az üldözőik! - Mit gondol, azt is tudták, hogy létezik Hernandez és Martinez, azaz Viharisten unokái? - Az utolsó napokban jöhettek csak rá, hogy ki akarja megölni őket. Talán Umberto atya fecseghetett valamit, vagy valaki a falubeliek közül. Mindenesetre Frem és Daniels úgy döntöttek, hogy ha leszámoltak üldözőikkel, külföldön húzzák meg magukat. Ehhez kellett volna a mi útlevelünk. A sajátjukat nem használhatták, hiszen nem voltak biztosak benne, nem kapja-e el őket a rendőrség, ha ki akarnak utazni az országból. így futottunk Frem karjába, akit aztán a közben Mindanaóra érkezett Hernandez és Martinez kisasszony volt szíves eltakarítani az útból. Maguk persze azt hitték, hogy én nyírtam ki Fremet... Glória, Melody és Vu, akik egyre szökésen törték a fejüket, éjszakai felderítő-útjuk során megtalálták a halott vörösszakállút, s bár nem értették, mi történik körülöttük, megpróbálták elterelni rólam a gyanút. Már csak azért is, mert én voltam az egyetlen, akiben reménykedhettek, hogy valahogy kihúzom a cirkuszt a pácból. Ezután Hernandez és Martinez elkapták Danielst és Paz-Marint is. Az éjszakáról a narrafánál nem beszélek, hiszen maguk is mindent tudnak. "Egy biztos: éppen a végszóra érkeztek. Végezetül engedjenek meg még egy utolsó kérdést: hol van a párduc? - Úton Szingapúr felé - mondta Barbara szelíden, és a karomra tette a kezét, amikor a többiek felemelkedtek, hogy éjszakai nyugovóra térjenek. Megvártam, hogy Bob is felkerekedjék. Engedelmesen irányt vett a bungalónk felé, de nem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen, és ki ne vicsorítsa barátságos lófogait. - Ez az utolsó éjszakánk - mondta Barbara, és kitárta az ablakot. A magasból vakítóan ragyogtak a csillagok: szinte lángolni látszott a Dél Keresztje. Ledobta a ruháját, és felém nyújtotta a karját. - Jössz fürödni? 453 Később kint álltunk a parton, és néztük, hogy a lenyugvó hold hosszú ezüstcsíkot húz a tengerre. Ölembe fészkelte magát a még mindig meleg homokon, és fáradtan suttogta: - Tudod, ezt utálom a legjobban. A búcsúzást... Vajon látlak-e még valaha? És ha majd nagy sokára emlékezni akarok... - Emlékezni fogsz - mondtam, miközben kézen fogva visszaballagtunk a bungalóhoz. Felemeltem a karosszékre terített ingem, kihúztam egy papírba csomagolt, hosszúkás tárgyat a zsebéből, és a kezébe nyomtam. - Emlékül. Kibontotta a papírból, és majdnem hanyatt vágódott a megdöbbenéstől. - Ez... ez... egyszerűen képtelenség! Azt hiszed, hogy... képes lennék egy szobában aludni vele! - Még nem használták - mondtam szelíden -, Paz-Marin csináltatta búcsúzóul. Egyet neked, egyet pedig nekem. A nevünket is bevésetté a narra-nyélbe. A tű ezüstből van. Hosszan nézte, aztán az ablakhoz lépett, és kihajította az éjszakába. Odaugrott hozzám, és berántott az ágyba. - Nem akarok emlékezni semmire, ami itt történt a Fülöp-szigeteken. Csak rád! Ennyiben maradtunk. 102. Reggel, ahogy a nap indiszkrét sugarai belestek az ablakon, felkeltem, és mielőtt elindultam volna, az éjjeliszekrényhez ültem. Előhúztam egy papírcetlit a zsebemből, és felrajzoltam rá egy hevenyészett ábrát. Amikor befejeztem, Barbara figyelő pillantásával találkozott a tekintetem. - Mész? 454 -. Megyek. Csak előbb... Az este már kérdeztem, hogy van a párduc. - Jól. De nem sokáig lesz a miénk. Palaczky eladja a cirkuszt. Aztán ismét elölről kezdjük, a semmiből. Lehet, hogy táncolni fogok valami lokálban, vagy keresek egy pénzes pasast. - Ide figyelj - mondtam, és odanyújtottam a cetlit. -Szeretnék... valamivel hozzájárulni Plútó kajájához. - Csak nem akarsz... nekem... pénzt? - őszinte felháborodás vibrált a hangjában. - Dehogy - siettem megnyugtatni -, egyáltalán nem erről van szó. Látod ezt a papírt? - Látom hát. - Ha 'bementéi a Manila Internationalra, és már túl vagytok a vámon, kövesd ezt a nyilat... - Nyilat? - Itt ni! Az utolsó folyosó falába vágva találsz egy szellőzőrácsot. Kilazítod a csavarokat a kö-römráspolyoddal, az üregben rábukkansz egy fekete diplomatatáskára..-. - Jesszusom, hiszen ez... -Csitt! Ami benne van, az az állatoké! És a tiétek... . - Mein Gott!... De hát... ez lehetetlen! Ez álomnak is túl szép lenne. Istenem, hogyan hálálhatnám meg? - Van egy ötletem - mondtam, és visszamásztam az ágyba. 103. Jó néhány ezer méter magasan lehettünk Minda-nao felett, amikor sötét árnyék hullott rám. Felpillantottam a Manila Timesból, és meghűlt bennem a vér. Tömzsi, csadorba bugyolált női alak magasodott fölém, és félre nem érthető mozdulattal arra kért, hogy engedjem be a mellettem lévő üres helyre re. 455 Felálltam, beengedtem, aztán enyhén szédelegve, anélkül hogy egy pillanatra is visszaültem volna, megkerestem a stewardesst. Kissé álmosan nézett rám, de szeme sem rebbent, amikor megkérdeztem, hogy nincs-e valahol egy szabad hely, ahova áttelepülhetnék. - Az ön helyét talán elfoglalta valaki? - Szó sincs róla - mondom -, csak... egy nő ül a mellettem lévő ülésen, és... Elővette az utaslistát, és belenézett. - Igen. Az ön szomszédja Miss Fatima Bahadur. - Lehet - mondtam. - De csadorban van. Még mélyebben nézett a szemembe, aztán óvatosan hátralépett. - Hát... ha óhajtja... és ha annyira... hm... elle-nére-van a csador... felajánlhatok egy másik helyet is. Boldogan elindultam arrafelé, amerre mutatta, de mielőtt még látótávolságon kívülre kerültem volna, visszanéztem. Állt, és elgondolkodva nézett utánam. Hozzászokhatott szegény a hóbortos utasokhoz. HIÁNYZIK ÉLETÉBŐL AZ IZGALOM? Olvassa a RAKÉTA REGÉNYÚJSÁGOT! Folytatásokban közli Agatha Christie, Ellery Queen, Ed McBain, Georges Simenon, James Hadley Chase és mások bűnügyi regényeit. Ára 10 - Ft Előfizetési díj havi 40,- Ft FIZESSEN ELŐ A RAKÉTA REGÉNYÚJSÁGRA! MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Felelős kiadó Jovánovics Miklós Alföldi Nyomda (70.66-16-2) Debrecen, 1988 Felelős vezető Benkő István vezérigazgató ¦ Felelős szerkesztő Zsámboki Mária • Műszaki vezető Sebestyén Lajos • Tipográfus Fraunhof- fer Péter • A fedelet Horváth Péter tervezte Kiadványszám 8578 • Megjelent 22,8 (Á/5)*ív terjedelemben, Times betűtípusbpl szedve MA 5349 ISBN 963 14 1166 4 ISSN 0324-3117 80, „Megfogtam a kezét: hideg volt, és merev. A biztonság kedvéért még a szemébe is belenéztem, de csak azt láttam benne, amit ilyen esetekben már számtalanszor: a még élő világ iránti tökéletes közönyt. Torkomban dobogott a szívem, pedig csak a jóisten a megmondhatója, mennyi nullát láttam már életemben. S többségük nem is volt olyan szép és friss, mint ez itt. Megráztam a fejem, és megpróbáltam elhessegetni magamtól a múlt árnyait. Felálltam, és igyekeztem eltakarni a fickót az utasok elől. Fogalmam sem volt róla, miért tettem, hiszen a legokosabb és a legtermészetesebb az lett volna, ha a sorsára hagyom. Fogom a táskám, és megyek a dolgomra. Csakhogy nem olyan fából faragtak, mint azt, aki mindig a legokosabb és legtermészetesebb utat választja."