LESLIE L. LAWRENCE A KESELYŰK GYÁSZZENÉJE A párszik - nevük perzsát jelent - a VIII. században menekültek az iszlám ter- jeszkedése elől Perzsiából Indiába. Elsősor- ban Bombayban és környékén élnek, számuk 130000-re tehető. Vallásuk az ősi iráni hit- világon, Ormuzd és Zarathusztra tiszteletén alapszik. Encyclopedia Britannica Lőrincz L. László, 1990 A HALLGATÁS TORNYÁN Kevés dolgot utálok jobban, mint ha már kora reggel stukkert nyomnak az oldalamba. Ráadásul jó nagy kaliberűt: alighanem 45-ös Magnumot. Csakúgy ugrándozott a csöve a bordáim között. Ha nem ereszkedik, sűrű vízpára a Sheraton Hotel előtt futó Duncan Roadra, ha nem lüktet a hirtelen légnyomásváltozástól a halántékom, ha nem foglalnak le túlságosan is a Természettudo- mányi Múzeumban lapuló különleges cincérekhez kapcsolódó gondolataim, talán észrevettem volna, hogy a taxi, amely a hotel elé kanyarodott, szabálytalanul vágott be a forgalomba, s jó néhány társát megelőzve fékezett le az orrom előtt. Azt is észre kellett volna vennem, hogy a vezető nem száll ki, még csak ki sem hajol az ablakon. Elmosódott, fehér dhótíba öltözött alakot láttam a volán mögött, amint karjával az ajtó felé int. A múzeumok tárlóiban porosodó ritka bogarakra gondoltam, lenyomtam a kilincset, és beszálltam a hátulsó ülésre. A vezető in- dított, s abban a pillanatban, amikor a kocsi mozgásba lendült, vet- tem csak észre, hogy nem vagyok egyedül. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, vastag revolvercső csiklandozta meg az oldala- mat. Valaki megfogta a kezem, bilincs csattant a csuklómon, valaki ügyesen végigtapogatott. Mivel nem volt nálam fegyver, nem tu- dott elvenni tőlem semmit. Bár tudom, hogy emberrablás esetén nem tanácsos megpillanta- ni elrablóinkat, nem állhattam meg, hogy gyors pillantást ne vessek a mellettem ülőre. Alaposan megnéztem. aztán felsóhajtottam és hátradöntöttem a fejem. A majomkirály, Hanumán ült mellettem sáfrányszínű köpenybe burkolózva. Lesütöttem a szemem, hogy legalább a cipőjéből meg tudjam ál- lapítani férfi-e vagy nő, de ezzel sem volt szerencsém. A hosszú kö- peny úgy betakarta, hogy csak két barna cipőorr kandikált ki a sáf- rányruha alól. - Alighanem sikerült elkövetnie élete óriási tévedését - próbál- koztam a beszélgetéssel. - Ha azt hiszi, hogy unatkozó milliomos vagyok... A majomkirály-álarc mintha mosolygott volna. - Pontosan tudom, kicsoda maga. - Én mégis azt hiszem, hogy téved. Tudtam, hogy az emberrablók a rablást követő percekben nem szívesen beszélgetnek áldozatukkal - minden energiájukat leköti a menekülés. Az én majomkirályom azonban láthatóan kivétel volt. Sőt, mintha a kedvét lelte volna a beszédben. - Mondtam már, pontosan tudom, kicsoda maga. - Olyan biztos ebben? Nem kevés aggodalommal tettem fel a kérdést. Nemegyszer előfordult már, hogy más esett az emberrablók hálójába, mint akire vadásztak, s amikor kiderült a tévedésük, első dühükben végeztek az ártatlan áldozattal. - Ugyan már, Mr. Lawrence... Ne gyerekeskedjék. Csak nem képzeli, hogy összetévesztem egy másfél méter magas, vörös hajú milliomossal! - Ebben az esetben el sem tudom képzelni, mit akarhat tőlem. - Idejében meg fogja tudni. Mindenesetre szeretném figyelmez- tetni. Ne tévessze meg, hogy nem ütöttem le, és nem gyömöszöltem be a csomagtartóba. Nem akartam kellemetlenséget okozni önnek. - Igazán kedves. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem veszem komolyan a dolgom. Ha nem teszi azt, amit mondok, vagy netalántán mene- külni próbálna, esetleg megkísérli bárkinek is felhívni a figyelmét, gondolkozás nélkül lelövöm. Látja? Orrom alá dugta a stukkerját. Nem 45-ös volt, csak 38-as, vi- szont jókora hangtompító takarta el a fél csövet. - Csak egy kis pukkanás és maga nincs többé. Világos? - Tökéletesen - mondtam. - Úgyis utálom a hangtompítós stuk- kerek pukkanását. A kocsi még mindig a Duncan Roadon haladt; rövidesen ráfor- dulunk a Grant Roadra. Most már egyedül csak Pancsában reménykedhettem. Bombayi tartózkodásom első reggelén ugyanezen az útvonalon haladtam végig: a Duncan Roadról fordultunk rá a Grant Roadra. A szakállas, fehér turbános, szikh sofőr merészen lavírozott a gya- logosok, kerékpárosok, autók sűrű tömegében, mígnem a keresz- teződés előtt akkorát taposott a fékbe, hogy majd kiszálltam az üvegen keresztül. Rémülten konstatáltam, hogy megtermett, nagyszarvú, fekete- tarka tehén áll a kocsi előtt, és békésen kérődzve bebámul az abla- kon. Mivel kilenc órára beszéltem meg találkozót a Természettudo- mányi Múzeum igazgatójával, nem volt vesztegetni való időm. A tehén viszont semmi jelét nem adta, hogy belátható időn belül el szándékozik hagyni a kereszteződést. Átnyúltam az ülés felett és megütögettem a vezető vállát. - Nem tudná kikerülni? A szikh pilóta gondterhelten csóválta meg a szakállát. - Keskeny az út, sír. Nem férek el az árusoktól. Valóban keskeny volt. És az árusok valóban elfoglalták a járda tetemes részét. - Akkor szálljon ki, és hajtsa el az útból - javasoltam kevés meggyőződéssel. Tisztában voltam ugyanis vele, hogy kevés na- gyobb úr van Indiában, mint egy szent tehén. A szikh a kormányra tette a kezét, és megrázta a fejét. - Én ugyan nem. Még csak az hiányozna, sír, hogy egy szikh haj- szoljon egy tehenet. Meglincselnének a hinduk, sír. - Akkor mi a fene lesz? - dühöngtem, és félig kinyitottam az aj- tót. Hátha a zajtól megriad, és elhúzza a csíkot. Mondanom sem kell, hogy esze ágában sem volt. - Előbb-utóbb elmegy - mondta a szikh, és fonnyadt gyümölcsöt kotort elő az ülés alól. - Soha nem fordult még elő, hogy egy tehén néhány óránál tovább ugyanazon a helyen maradt volna. Néhány óra. Jézusom! - És ha kimennék és én... hajtanám odébb? - kérdeztem bi- zonytalanul. - Nem ajánlom, sír. Errefelé különösen idegesek az emberek. Mióta Szandzsaj Gandhi lezuhant a gépével... Visszahúztam a lábam. Végleg letettem róla, hogy elhajtsam a tehenet. A mögöttünk rostokoló autóbuszban is mocorgás támadt: a vezető kinyitotta az ajtót, néhányan leszálltak és belevesztek az utca forgatagába. Éppen arra az elhatározásra jutottam, hogy kiszállok, megkerü- löm a tehenet, és a szomszéd utca sarkán fogok egy másik taxit, amikor élénk szemű, kakaóképű kisfiú dugta be a fejét az ablakon. - Valami baj van, bábudzsí? - kérdezte enyhén éneklő hang- súllyal. - Csak néhány paiszát... Soha nem mulasztottam el, hogy a kéregető gyerekeknek apró- pénzt nyomjak a markukba, a tehén azonban annyira kihozott a sodromból, hogy észre sem vettem figyelő tekintetét. Csatra pro- fesszor holnap reggel indul az Egyesült Államokba, és csak az utol- só pillanatban talált módot rá, hogy megbeszéljen velem egy fontos, tudományos problémát. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy egy átkozott, kósza tehén miatt passzoltam el a vele való találkozást?! - Segíthetek, bábudzsí? Egyszerre kijózanodtam. - Hogy hívnak, fiam? - Pancsának, bábudzsí. - El tudnád hajtani az útból a tehenet? A kisfiú gondterhelten ráncolta össze a homlokát. - Nem könnyű, bábudzsí. A jelenlegi, bonyolult politikai hely- zetben... Rossz kedvem ellenére is majd elnevettem magam. - Valóban? Végignézett a tehénen, rajtam, aztán megadóan bólintott. - Hátha annyira fontos neked. Bedugta az ablakon nyitott tenyerét. Egészen az orrom alá. - Három rúpia. Megkönnyebbült sóhajjal kotortam ki a pénzt a zsebemből. Megnézte, megcsörgette és elégedetten csippentett a szemével. - Továbbá, sürgősségi felár két rúpia. Zord képet vágtam, de hagytam, hadd vándoroljon további két rúpia a zsebébe. - Köszönöm, bábudzsí - mondta boldog vigyorral, miközben a tehénhez lépett. Megveregette a combját, és valamit a fülébe súgott. A tehén bólintott, és átballagott a túloldalra. Néhány perc késéssel sikerült megérkeznem a megbeszélés szín- helyére. A három nappal később történteket mintha az előzőről kopíroz- ták volna. Most a Mezőgazdasági Múzeumba hajtattam, s amikor rá akartunk fordulni a Grant Roadra, a tehén ismét csak ott álldo- gált az úttest közepén. Hosszú, ormótlan testével megakadályozta, hogy a szikh sofőr átcsússzon mellette. Éppen elhatároztam, hogy áldozni fogok a türelem istennőjé- nek, amikor megszólalt a fülem mellett a már jól ismert hang. - Valami baj van, bábudzsí? Természetesen Pancsa volt. Volt valami gyanús a dologban, de mivel ismét sietős volt az utam, nem tétovázhattam. Előhúztam öt rúpiát és a kezébe nyom- tam. - Három, ha eltávolítod a tehenet, kettő a sürgősségi felár. Pancsa elvette a pénzt, és gyanakodva meresztgette a szemét. Aztán vállat vont, és megbeszélte a dolgot a szent tehénnel. A jámbor négylábú engedelmesen átballagott az úttest túlsó ol- dalára. Én pedig úgy éreztem, nagy felfedezést tettem. Másnap már meg sem lepődtem, amikor előbb a tehén, majd Pancsa köszönt be az ablakon. - Valami baj van, bábudzsí? Gondoltam, végigjátszom a játékot. Kivettem három rúpiát, az- tán a sürgősségi felárat. Unott képpel figyeltem, ahogy a tehén át- ballag a másik oldalra, intettem a taxisnak, hogy menjen tovább, a kereszteződés túlsó oldalán leállíttattam a kocsit, fizettem és szél- nek eresztettem. Gyalogosan visszaballagtam a Duncan Road sar- kára egészen addig, amíg ismét meg nem pillantottam Pancsát és a tehenet. A fekete-tarka jószág oldalát legyezve álldogált a járdán: elége- detten majszolt egy káposztaforma zöldséget. Esze ágában sem volt magától rámenni az úttestre. Pancsa a tehén mellett ült a földön, és ő is elmerülten rágcsált valamit. Nekidőltem egy féldrágakő ékszereket árusító bódé falának, és kíváncsian vártam a fejleményeket. Rájöttem ugyanis, hogy ko- moly üzleti vállalkozásra bukkantam. Öt percig várhattam csak, amikor éles füttyszó hasított az utca zajába. Pancsa felkapta a fejét; villámgyorsan zsebre vágta étele maradékát, a tehénhez ugrott, és megcsapkodta a combját. A szent tehén abban a pillanatban cövekelt le az út közepén, amikor a Duncan Road sarkán befordult egy taxi. Pancsa álmatagon álldogált a járdaszélen, gyakorlott türelemmel szemlélve a kocsiban tanácstalankodókat. Szeme jóindulatú segí- tőkészséget sugárzott, de üzleti tapasztalatot is: főni kell a húsnak, hogy puhuljon. Amikor aztán a taxi jobb sorsra érdemes utasai már eleget főttek a pokoli hőséget árasztó nap melegében, Pancsa leugrott a járdáról, és az autóhoz lépkedett. - Valami baj van, bábudzsí? A többi már úgy ment, mint a karikacsapás. A tehén elhajtásá- nak a módja, valamint a sürgősségi felár Pancsa zsebébe vándorolt. A tehén átballagott a túlsó oldalra, a taxi pedig boldog dudálással tovarobogott. Pancsa visszahúzta a tehenet, és megcsörgette a pénzt. Egészen addig csörgette, amíg a karjára nem tettem a kezem. Barátságosan mosolyogtam, hiszen a világért meg nem ijeszte- nék egy gyereket. - Hogy vagy, Pancsa? - kérdeztem, de nem eresztettem el a ke- zét. Ki akart szabadulni a szoritásomból, aztán rájött, jobb ha nem próbálkozik. - Én nem ismerem önt, sír. - Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence. Te pedig Pancsa. - Valami tévedés lehet a dologban, bábudzsí. Én... én... - aztán váratlanul taktikát változtatva bőgni kezdett. - Szükségem van a pénzre, bábudzsí. Kilencen vagyunk testvérek, apám meghalt, na- gyapám leprás, anyámnak hiányzik az egyik keze, ha rendőrkézre adsz, a testvéreim éhen halnak... Könyörülj, bábudzsí! Akkora könnyek hullottak dióbarna szeméből, mint egy-egy madártojás. Éppen megtettem volna üzleti ajánlatomat, amikor nagydarab, kakaószínű férfi magasodott fölénk. - Valami probléma van, sír? Rövid nadrágja és oldalán fityegő csíkos botja mutatta, hogy alighanem valamilyen rendfenntartó erő tagja. - Semmi. Köszönöm - mondtam zavartan. A férfi gyanakodva Pancsára bámult. - Ez a fiú sír. Ekkor döbbentem csak rá, hogy kínos helyzetbe hozhatom ma- gam. Ha Pancsa visszanyeri a lélekjelenlétét, és kitalál valami bő- dületes hazugságot, kellemetlenségeim támadhatnak a rendőrség- gel. Már-már azon voltam, hogy viccel ütöm el a dolgot, hiszen eszem ágában sem volt elrontani Pancsa üzletét, amikor a kisfiú szemét dörzsölgetve a rendőr felé fordult. - Belement a csili a szemembe. Egyszerre fordultunk arra, amerre Pancsa mutatta. Az egyik bódé fapárkányán, faragott fatányéron őrölt csili púposodott, s a feltámadó szél az utcán eldobált papírokkal együtt fel-felkapott egy kávéskanálnyit, és szétszórta a levegőben. A csíkos botú fickó bólintott, és továbbsétált. Pancsa megvonta a vállát. - Piacfelügyelő. Hülye alak. Mindenbe beleüti az orrát. Felemelte a fejét, és várakozva nézett rám. Mint prob a profira. - Láttam, amit csináltál - mondtam. - Ügyes. Rám meresztette a szemét; láthatóan azt mérlegelte, tagadjon-e. Végül úgy döntött, hogy felesleges. - A tehenet is etetnem kell - mondta, és öregesen bólogatott hozzá. - A takarmány meg drága. - Kössünk üzletet -javasoltam. Rémület ömlött végig az arcán. - Csak nem... akarod elvenni a pénzem... bábudzsí! - Eszemben sincs - biztosítottam. - Ellenkezőleg: Tudod mi az az átalány? Tanácstalanul rázta meg a fejét. - Oké - mondtam, és másik oldalról próbálkoztam. - Egyszer már bemutatkoztam, Pancsa, Leslie L. Lawrence vagyok. Engem a rovarok érdekelnek. Összeráncolt homlokkal próbálta felfogni szavaim értelmét. - De nekem csak tehenem van! - Nem baj. Holnaptól kezdve minden áldott reggel behajtok a múzeumba. Méghozzá ezen az úton. Kevés az időm, Pancsa, ezért pontosan oda kell érnem. Nem szeretnék... hm... hosszú perceket veszíteni egy "szent" tehén miatt. Remélem érted? Bizonytalanul bólintott. Elővettem harminc rúpiát, és a tenyerébe nyomtam. - Nem szeretném, ha a tehén holnap reggeltől kezdve felbuk- kanna a kocsim előtt. Széles vigyorral nyugtázta a pénzt. - Mindent értek, bábudzsí. Gyere nyugodtan. Soha nem lesz előtted tehén. Most megveszem a cipőt és a... Mormogott valamit, de nem értettem, hogy mit. - Miért hívnak Pancsának? - kérdeztem kíváncsian. - Pancsa hindiül ötöt jelent. - Én voltam az ötödik gyerek a családban - bólintott, aztán egy- szerre csak úgy eltűnt előlem, mintha kámforrá vált volna. A sarkon jól öltözött, szemüveges öregember bukkant fel, kifeszített naper- nyővel a kezében. Jobbra-balra járt a feje, mintha keresne valamit. Pancsa csak akkor oldalgott elő a drágaköves bódé árnyékából, amikor az öregember befordult a sarkon. - Ismered? - A nagyapám - bökte ki meggondolatlanul. - Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy a nagyapád leprás - figyelmeztettem. - Az még akkor volt, amikor nem voltunk üzleti kapcsolatban - mondta vigyorogva. - Az üzletfelének csak nem hazudhat az em- ber... Attól a reggeltől kezdve akadálytalanul jutottam át a Duncan és a Grant Road kereszteződésén. Az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhattam, Pancsa volt. És a tehén. A szerencsével azonban, úgy látszott, hadilábon állok ezen a reggelen. Bár a legelején mintha felcsillant volna némi remény. Alighogy megközelítettük a Grant Road torkolatát, és befor- dultunk a sarkon, a tehén ráérősen kiballagott az út közepére. A vezető felszisszent, és néhány szitoktöredéket préselt ki a fogai közül. Majomkirály megragadta a karom, és a hangtompítót az olda- lamba nyomta. - Ha bármiféle meggondolatlanságra ragadtatná magát, meg húzom a ravaszt. Nem volt okom kételkedni szavahihetőségében. Enyhén rekedt suttogása nem ígért semmi jót. Rövid várakozás után Pancsa odaballagott a kocsihoz. - Valami baj van, bábudzsí? Bedugta a tenyerét az ablakon, aztán visszakapta, mintha para zsat ejtettem volna bele. - Te vagy az, Leslie száhib? - kérdezte vigyorogva, és csodál- kozva az autóra mutatott. - Máskor nem ilyennel szoktál jönni. A revolvercső nyomása megerősödött az oldalamon. Sürgetett, hogy küldjem el a legénykét. - Hogy vagy, Pancsa? - Köszönöm, bábudzsí. Hát te? Akkorát kacsintottam, hogy majd kiesett a szemem. - Kítűnően, Pancsa. Villámgyorsan bedugta a fejét a kocsiba. Meghökkent, amikor megpillantotta a majomkirály maszkját. - Jé, Hanumán! Kellő tisztelettel összetette két tenyerét, és a homlokához emelte. - Nem is tudtam, hogy érdeklődsz a táncaink iránt. Tudok egy jó kis együttest. Ha szabad leszel, szívesen bemutatlak nekik. Eltán- ccolnak neked néhány részletet a Mahábhárátából... egészen ol- csón. Ha nem lettem volna kutyaszorítóban, biztosan méltányoltam volna az igyekezetét, hogy a legártatlanabb helyzetből is üzleti si- kert próbál kovácsolni. Most azonban inkább magammal voltam elfoglalva, mintsem Pancsa ígéretes képességeivel. Ismét kacsintottam egyet. és amennyire mertem Hanumán, a majomkirály felé rántottam a fejem. Pancsa tökéletesen félreértette a dolgot. Bólintott, és újra vi- gyorgott, mintha azért is fizetnék neki. - Jól van jól, bábudzsí. Tudom a kötelességemet. Az üzlet az üz- let. Máris szabad az út. Rácsapott a tehén fenekére, "aki" békésen átballagott a szem- közti járdára. A sofőr beletaposott a gázba, de azonnal le is kapta róla a lábát, mert Pancsának esze ágában sem volt elengedni az ablakot. Abban reménykedtem, talán észrevett valami gyanúsat. Szabad kezével megvakarta borzas üstökét, aztán bátortalanul rámvigyorgott. - Bábudzsí, beszélnünk kellene. A pisztolycső egyre kíméletlenebbül nyomakodott a bordáim közé. Ennek ellenére nem hagyhattam ki az utolsó lehetőséget. - Beszélj - intettem nagyvonalúan, miközben nyögni lett volna kedvem a fájdalomtól. - Miről van szó? Közben újra kacsintottam. Pancsa vigyorgott, mint sült banánban a kukac. - Nagy üzletről, bábudzsí. - Miféle üzletről? A kisfiú bocsánatkérőn a Hanumán-maszkos felé intett. - Csak egy pillanat még, sír. Az a helyzet, bábudzsí, hogy ki sze- retném szélesíteni a vállalkozásomat. - Csakugyan? És mi a probléma? Beszéltem, miközben verejtékgyöngyök gördültek le az arco- mon. Szorgalmasan imádkoztam, hogy tévedjen erre egy közleke- dési rendőr, és tűnjön fel neki forgalmi akadályt képező kocsink. - Hát... tőke kellene - mondta homlokát ráncolva Pancsa. - Tőke? - Az a helyzet, hogy van valaki, aki eladna egy tehenet. Egészen jutányos áron... szükség esetén részletre is lehetne. - Tehenet? - kérdeztem őszinte meglepetéssel. - Nem érted? Az a tehén olyan, mint ez... És a Duncan Roadon, nem sokkal lejjebb van egy forgalmas útkereszteződés. Sietsz, bá- budzsí? A revolver keményen az oldalamba vágott. - Nem vészes... Nem mondanád el... részletesebben...? - Hát, szóval, úgy gondoltam, hogy társulhatnánk. Te adnád az alaptőkét a másik tehénhez. Van valaki, aki... a tehénnel dolgozna. Öt rúpiáért naponta. Ahhoz képest, hogy ő alkalmanként szokott ennyit behajtani tő- lem, igazán nem vitte volna túlzásba jövendő alkalmazottja bére- zését. - Öt rúpia? - Soknak találod? Hát... esetleg lehetne alkudni vele. Szóval te megveszed a tehenet és... ezzel kezdetét veszi az üzlet. A tehén mindent tud... éppen úgy, mint ez. A bevétel fele az enyém, mert én hoztam az üzletet, kifizetjük belőle az öt rúpiát, ami marad, annak a fele ismét az enyém, mert végül is nekem kell gondoznom a tehenet, a maradék a tiéd. Ha jól megy a bolt, húsz rúpiát is megkereshetsz egy nap. Ha nem kedvelnélek, bábudzsí, eszembe sem jutna ilyen ragyogó üzletet ajánlani. Kétségkívül csábító lehetőség volt. Viszonylag olcsón egy ido- mított tehén társtulajdonosa lehetnék, s osztozhatnék a holtbiztos nyereségen. Éppen további információkat akartam kérni, amikor Hanumán átnyúlt a hátam mögött, és lefejtette Pancsa kezét az ablakkeretről. - Majd máskor, Pancsa - suttogta rekedten. Pancsa meglepetten elengedte a kocsit. Mozgó börtönöm meg- ugrott, és átrobogott az útkereszteződésen. Megeresztettem még egy utolsó, kétségbeesett kacsintást Pancsa felé, de éreztem, hogy minden hiába. A gyanútlan kisfiú nem veszi az adásomat. Amikor elhagytuk a Duncan Roadot, megenyhült a nyomás az oldalamon. Nem vette el ugyan a stukker csövét, de nem is préselte tovább olyan igyekezettel, amely alighanem magának is komoly erőfeszítésébe került. - Phű! - fújtatott megkönnyebbülten, és esküdni mertem volna rá, hogy patakzik a verejték az arcán a majomkirály maszkja alatt. - Már azt hittem, meg kell ölnöm magát. Igazán... csak egy hajszál választott el tőle, hogy meghúzzam a ravaszt... Remélem méltá- nyolja a türelmemet? Gondterhelten bámultam ki az ablakon, és eszem ágában sem volt válaszolni. Ha jól következtettem az egyre merészebb kanyarokat leíró út- ból, a tengerpart és a függőkertek felé igyekeztünk. A forgalom né- miképpen gyérült; a vezető szemmel láthatóan növelte a sebessé- get. Éppen elhatároztam, hogy utolsó, kétségbeesett kísérletre szá- nom el magam, esetleg a turbános sofőr nyakába ugrok, amikor olyan sűrű ködfelhő fogott körül bennünket, hogy az orrunk he- gyéig sem láttunk. A vezető ahelyett, hogy lassított volna, teljes se- bességgel berobogott a ködbe. Csak akkor állította meg a kocsit, amikor már a motorháztető is párába veszett. - Mutassa a csuklóját. Rövid időre kénytelen voltam letenni menekülési szándékomról. Annál is inkább, mert úgy tűnt, Hanumán leveszi a bilincseimet. Az ujjai között csillogó aprócska kulcs legalábbis ezzel biztatott. Nem volt mit tenni, feléje nyújtottam mindkét kezem. Közben azonban a ködbe bámultam, és igyekeztem kitalálni, mi lehet az országút mellett. Igazán nem díjjaztam volna, ha kivetem magam a kocsiból, és zuhanás közben derülne csak ki, hogy éppen úton va- gyok egy ötvenméteres szakadék feneke felé. A bámészkodás és a menekülés esélyeinek latolgatása elterelte a figyelmemet elrablómról. Azt hittem, leveszi rólam a bilincset. Halk kattanást hallottam, mint amikor bicskát csattintanak össze. Elkaptam a kezem, de már késő volt. A furcsa, szokatlan formájú oltókészülék, amely sűrített levegővel működött s amilyet nem- egyszer láttam Afrika járványsújtotta vidékein, a bőrömön át be- lém préselt valamit, ami úgy kiütött, mintha egy jól képzett nehéz- súlyúval kerültem volna össze. Éreztem, hogy szemhéjamat ólomsúly húzza lefelé, tagjaim megmerevednek, s Hanumán vállára dőlök. Jótékony éjszaka borult rám. Amikor felébredtem, valami sezlonfélén feküdtem, egy erőteljes szantálillatot árasztó sötét helyiségben. Nem éreztem sem fájdalmat, sem kábulatot. Sem émelygést, amely a bódítószerek nyomán óhatatlanul fellép. Tiszta volt a fe- jem, mintha csak aludtam volna. Óvatosan lecsúsztattam a lábam: bolyhos szőnyeget tapintott a talpam. Valahol, a sötétség magasában légkondicionáló működött halk zümmögéssel. Addig tapogatóztam, amíg egy alacsony szekrénykét, majd egy asztali lámpát érintett a kezem. Megkerestem a kapcsolóját és erő- teljes mozdulattal lenyomtam. Nem túlságosan tágas, hosszúkás szobában találtam magam, óriási, alighanem mahagóniból faragott szekrénnyel szemben. Ak- kora volt, hogy éppen a mennyezetig ért. Mintha a szobát készítet- ték volna a szekrényhez és nem fordítva. Nem tudtam megállni, hogy tüzetesebben szemügyre ne vegyem. S bár csak felületesen volt időm végigfutni az ajtaján húzódó fa domborműveken, biztos voltam benne, Krisna isten történeteiből válogatott a faragóművész. Abban sem volt okom kételkedni, hogy egész vagyon áll velem szemben. A hatalmas szekrény bármelyikjó nevű üzletház szokásos, évi árverésének dísze lehetett volna. Erővel szakítottam el a szemem a domborművektől, hogy az ugyancsak faragott karosszékek és a hatalmas, ovális asztal felé fordítsam a figyelmemet, amikor jól ismert, rekedt suttogás hang- zott fel mögöttem. - Tetszik? Hanumán volt, a majomkirály. Nem tudtam megállni, hogy gyors pillantást ne vessek egy ugyancsak faragott mahagónival keretezett tükörbe. Világoskék selyemből készített nadrág és kabát volt rajtam, olyasféle, amilyet keleti küzdősportok versenyzői hordanak. A majomkirály most is ugyanazt az öltözéket viselte, mint a ko- csiban... ki tudja mennyi idővel ezelőtt? Akaratlanul is az ablak felé néztem, de csak lehúzott, fekete se- lyemfüggönyt láttam. A majomkirály intett, hogy üljek a sezlonra, míg maga az egyik karosszékbe telepedett. - Éjszaka van. Ha felhúznám a függönyt sem látna semmit. Leg- feljebb néhány fát. Volt valami furcsa a suttogásában; mintha szántszándékkal tor- zította volna el a hangját. Már első szavai után feltűnt, hogy jóval barátságosabb a suttogá- sa, mint a kocsiban volt. Barátságosabb és szomorúbb is egyúttal. - Ne féljen, Mr. Lawrence... Nem akarunk magától semmi szörnyűséget. Ha okosan viselkedik, nem fog meghalni. Legalábbis mi nem öljük meg. - Ki az a mi? Keresztbevetette egyik lábát a másikon: a sáfrányszínű köpeny alól hosszú, fehér bugyogó selyme csillogott felém. - Elmondok mindent, de ígérje meg, hogy normálisan viselke- dik. - Maga mondja nekem, hogy viselkedjek normálisan?! Hát ha valaki normális kettőnk közül, nem maga az... Esküdni mertem volna rá, hogy elégedetten mosolyog a majom- király álarca alatt. - Arra szeretném csak kérni, hogy ne dobjon be semmi trükköt, jó? Olyasfélét, mint a kocsiban. Úgy kacsingatott, hogy öröm volt nézni... Kínos helyzetbe hozott volna, ha feltűnik valakinek. Már az sem lett volna szerencsés, ha a fiút is magunkkal kellett volna hoznunk... Szóval, ne próbáljon rámtámadni. Semmi, de semmi esélye nincs a menekülésre. Néhány macskám sétálgat odakint a kertben. - Macska? Ismét elmosolyodott az álarc alatt. - Jobban mondva macskafajta ragadozó. Nagy és csíkos. Hátrébb húzódtam az ágyon magam alá vonva a lábam. - Bármennyire nehezemre is esik, tartózkodni fogok tőle, hogy magára támadjak. Elégedetten a szék karfájára csapott. - Ez már beszéd! Higgye el, ha okosan viselkedik, semmi sem fenyegeti az életét. - Tehát váltságdijat akarnak értem. Felháborodva kapta fel a karját, és önkéntelenül is összetette a két tenyerét. - Ugyan, dehogy! Nincs nekem szükségem senki pénzére! In- kább a segítségét szeretném kérni. Őszintén mondom, tátva maradt a szám a meglepetéstől. - A segít... ségemet? - nyögtem. - Ezek után? - Nem volt más választásom. - De hát... - Először nem is gondoltam rá, hogy elraboljam magát. Arra gondoltam, odaállok maga elé és... szóval a segítségét kérem. - És miért nem tette meg? - Mert maga kinevetett volna. - Miért olyan biztos ebben? - Alighanem én is ezt tettem volna az ön helyében. - Hm. Szabadna tudnom milyen ügyről van szó? Selyemkabátom oldalzsebe felé tapogatóztam, de nem találtam benne a pipámat. - Csak még egy kicsit legyen türelemmel - rimánkodott. - Nem szabad dohányoznia. - Mi a fene! Csak nem allergiásak a macskái? - Ahova megyünk... borzasztó lenne, ha megéreznék a szagát! Nem tudom, mit akart mondani vele, de nagyon nem tetszett a dolog. Éreztem, hogy közel sem a tévedések vígjátéka zajlik ezen az éjszakán. - Végül is, hogyan fogom megtudni, mit akar tőlem, ha nem akarja elmondani - próbálkoztam. - Mindent meg fog tudni idejében - tért ki a válasz elől, aztán hozzám hajolt és igyekezett a szemembe nézni. - Mr. Lawrence, én pontosan tudom, ön kicsoda. A keleti kultúrák kutatója, rovartu- dós, azonkívül sokszor kikérik a véleményét fontos nemzetközi szervezetek is, ha bonyolult keleti problémákba ütköznek. Igaz? - Mondja tovább - bólintottam mogorván. - Maga az, aki nekem kell! - Egyáltalán nem biztos, hogy fordítva is így áll a dolog. - Sajnos, ezt nem vehetem figyelembe. Ami pedig a kérdését il- leti, hogy mit akarok öntől... hamarosan meg fogja tudni. Minden- esetre elmegyünk innen. Éreztem, hogy hűvös hullám suhan végig rajtam. - Hová? - Néhányan... elvisszük magát valahova. Látnia kell valamit a saját szemével is... hogy elhiggye. Nem tudom érti-e mit akarok... - Attól tartok nem. - Meg fogja érteni. Sok választásom nincs. Még soha nem öltem embert és... nem szeretném, ha maga lenne az első. - Ebben egyetértünk - biccentettem. - Mindenesetre ott lesz a kezemben a pisztoly, amelyből az alta- tót magába lőttem. - Apropó, már akartam is kérdezni, hogy mit használ? Eddig, valahányszor elkábítottak, majd szétesett a fejem ébredés után. Most pedig, ha nem lenne a közelemben, egészen tűrhetően érez- ném magam. - Régi, perzsa recept. De... tudnia kell, hogy most nem azt tet- tem az altatópisztolyba. - Hanem? - Kígyómérget. Egy egész kapszula kobramérget. Legkisebb gyanús mozdulatára kénytelen lennék magába lőni. - Hm. És mi lesz aztán, ha megnézem, amit meg akar mutatni? Nem teszek meggondolatlan dolgot, következésképpen ön nem lövi belém a mérget, gondosan megszemlélem, amit akar, azután mégis úgy döntök, hogy nem áll módomban segíteni. Mi történik akkor? Lenyúlt a bokájához, megigazította izgalmában lecsúszott se- lyembugyogóját. - Visszaviszem a Duncan Road sarkára - mondta rövid habozás után. - Megkeresheti Pancsát, és megvehetik a tehenet. Ha magá- nak inkább... inkább... Felkaptam a fejem. Úgy tűnt, hogy sírással küszködik a Hanu- mán-maszk alatt. Felálltam, és közelebb akartam lépni hozzá, de még idejében meggondoltam magam. Ha ott az oltópisztoly a bugyogója zsebé- ben, és ha félreérti a mozdulatomat... Visszaültem a helyemre, és türelmesen várakoztam. Közben megpróbáltam kitalálni, ki lehet. Talán egy maharadzsacsemete, aki elbukott egyetemi záróvizsgáján, és most arra akar kényszeríte- ni, hogy álljak bosszút érte a rektoron? Szándékosan eltorzított hangja egészen fiatal embert sejtetett. Krákogott, maszkja alá nyúlt, és megtörölte az orrát. A követke- ző pillanatban felpattant, és idegesen járkálni kezdett a szobában. - Meg fogja látni - szipákolta. - Mindent meg fog látni. Én... én... Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Hanumán odaugrott és ki- tárta. Nem láttam, ki áll odakint a sötétben, csak halk, szapora sut- togását hallottam. Az ajtó becsukódott, Hanumán lecsüccsent a sezlonom szélére. - Készen áll? - Mire? Mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. - Nem akarom megbilincselni. De.. . tudnia kell, csak tőlem függ az élete. - Nyugodt lehet, nem fogok mocorogni. - Azt tegye, amit mondok. Bármennyire is... hm... furcsának tűnhet egyik-másik parancsom. - Azt teszem - ígértem. - Mindez az ön érdekében történik. - Természetesen - bólintottam. - Ki máséban? Ekkor a mahagóniszekrényhez lépdelt, és rátenyerelt a megcso- dált dombormű egyik figurájára. A tekintélyes vastagságú ajtó- szárny megremegett, és halk nyikorgással becsúszott a falba. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a szekrény rejtekajtót takar, s pillanatokon belül egy alagút vándorai leszünk. Legnagyobb meglepetésemre azonban az ajtó mögött nem alag- út rejtezett. hanem több tonnányi fehérnemű. Hanumán benyúlt közéjük, majd rövid tapogatózás után kihúzott egy lepedönyi se- lyemkendőt. - Ezt terítse magára. Szintén a saját érdekében. Bármennyire is megvolt bennem a jóindulat, még a saját érde- kemben sem voltam képes engedelmeskedni. Akárhogy is igye- keztem, a kendő mindegyre lehullott a vállamról, és a lábam mellett landolt a szőnyegen. A szekrényajtó közben visszacsúszott a helyére. Hanumán meg- fordult; érdeklődve szemlélte a kendővel folytatott küzdelmemet. - Mi lenne, ha kötne egy csomót a sarkára? Előbb felteszi a vál- lára... Soha nem tudtam meg, hogyan kell beburkolóznunk egy lepe- dőnyi selyemkendőbe úgy, hogy már az első másodpercben ne szánkázzon le rólunk, mert ismét csak halk kopogtatás hangzott az ajtón. Hanumán otthagyott, suttogott egy sort az ajtó előtt állóval, aztán erőteljesen megragadta a vállam. - Indulás! És jó lenne, ha nem feledkezne meg arról, amiről be- szélgettünk. Bólintottam, és kiléptem az ajtón. Éppen szembevilágított velem a Dél Keresztje. Mintha a földből nőtt volna ki az a három szálas férfi, aki közre- fogott. Ketten két oldalról; a harmadik előttem lépkedett, mint középkori, éjszakai lámpavivők. Bár meglehetősen világos volt az éjszaka, nem sokat láttam a fákkal sűrűn benőtt kertből, amelyen végighaladtunk. A falombok hézagain át a déli égbolt ismert csillagai kacsintgattak le rám. A fák ágai között szürke párapamacsok ültek a tenger közelségére emlékeztetve. Előbb jókora betonkockákon haladtunk, majd letértünk egy ka- viccsal felszórt mellékutacskára. A sok-sok fehér kő fenyegetően csikorgott a talpam alatt. Hanumán odasodródott mellém, és zseb- lámpája fényét időről időre végigfuttatta a bokrok alján. - A kígyók miatt - magyarázta. - Ha lemegy a nap, szívesen me- legszenek a köveken. - Gondolom, elrontaná az örömét, ha megmarna egy kobra? - kérdeztem, miközben nagyokat szívtam a páradús éjszakai levegő- ből. - Maga ostoba! - kiáltott rám éles hangon. - Ha még egyszer... ha még egyszer... hát én ölöm meg! Kihúztam magam, és sértődött hallgatásba burkolóztam. Hanu- mán eltűnt mellőlem; talán kobrát fedezett fel valamelyik bokor alján. Hiába ragyogott felettem a Dél Keresztje, fütyültem rá. Lehaj- tottam a fejem, és igyekeztem jól megnézni, hova lépek. Sikerült is baj nélkül eljutnunk egy vasrácsos kapuig, amely halk nyikorgással tárult fel előttünk. Pár másodperc múlva ismét autóban ültem. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom. A sofőr most is ugyanaz volt, mint reggel; már akkor megfigyel- tem, hogy a bal válla furcsán lefelé lóg, mintha rosszul forrt volna össze törött csontja. Hanumán mellette kucorgott; fél szemét az országúton, fél szemét rajtam nyugtatta. Ami azt illeti, nemigen volt mit néznie rajtam. Már az udvarban elhatároztam; olyan jó fiú leszek, amilyet még nem látott a világ. A két oldalról mellettem ülő óriások mintha kitömött szalmabá- bok lettek volna. Karjukat a karomba fűzve szundikáltak; monoton szuszogásuk álomba ringatott volna, ha nem akartam volna első adandó alkalommal meglépni tőlük. A görbe vállú vezető négyesből hármasba váltott. A motor eről- ködve fújtatott, és csak akkor nyugodott meg, amikor a fickó még egy fokozatot visszakapcsolt. Villámgyorsan végigfutott lelki szemeim előtt Bombay térképe. Ha nem tévedek, erős emelkedőn vagyunk, ami annyit jelent, hogy a Malabári dombok felé haladhatunk. Pillanatok alatt tovaröppent az elmúlt percek magabiztossága. Jóságos Isten, csak nem akarnak felcsempészni egy hajóra? Mintha megérezték volna nyugtalanságomat, mindkét oldala- mon abbamaradt a békés szuszogás. A két turbános gorilla előre- hajolt, és a vezető lógó válla felett az utat kémlelte. Kémleltem én is, de néhány szembejövő teherautón kívül nem láttam semmit. Hanumán hátrafordult, és mielőtt tiltakozhattam volna, kendőm lecsüngő végét az arcomra tekerte. - Maradjon nyugton! - sziszegte, amikor idegesen kapálózni kezdtem. - Ha nem akar meghalni, ne mocorogjon! Mit tagadjam, kezdtem sajnálni, hogy idáig hagytam fajulni a dolgokat. Már akkor meg kellett volna kísérelnem a menekülést, amikor kobrákkal és tigrisekkel ijesztgetett. Esküdni mertem volna rá, csak azért tette, hogy meg ne próbáljak kereket oldani. Észrevétlenül felemeltem az egyik kezem, és a kendő alá csúsz- tattam. Két ujjam közé csippentettem a selyem szélét, és addig-ad- dig húztam, amíg meg nem indult lefelé. Óvatosan tovább rángattam, de csak annyit értem el vele, hogy Hanumán rám sziszegett. - Maradjon veszteg! Már meg is érkeztünk. Leveheti a kendőt! Mialatt szabadulni igyekeztem a kellemetlen ruhadarabtól, a gorillák kitoltak a kocsiból. Míg odabenn gubbasztottunk, felkelt a hold, ezüstfénnyel öntve le a körülöttünk magasodó fákat. A távoli, sűrűsödő pára mögött méltatlankodó hajókürt hasított az éjsza- kába. - A kikötő. A Back Bay. Hideg veríték ülte meg a homlokom. Tapasztalatból tudtam, nemjójel, ha az emberrablók közlik az elrabolttal, merrejárnak. Ez többnyire annyit jelent, hogy biztosak benne; áldozatuk soha többé nem nyeri vissza a szabadságát. Erőt vettem magamon, és megfordultam. A széles, néptelen utca szemben lévő oldalán hatalmas fák álltak sűrűn egymás mellett. Az ezüstszínű úttest és az ezüstautó mellett sötét árnyakként meredtek az égre a dús lombú óriások. Hanumán megtorpant, és ő is a fákra bámult. A sofőr éppen ek- kor tüntette el a kocsit egy árnyékpocsolya mélyén. Egyre inkább megerősödött bennem a gyanú, hogy elrablóim is félnek valamitől. Nem gondolhattam másra, minthogy megbízás- ból raboltak el, s most megbízóikat várják, hogy átpasszolhassák nekik az árut. Lesz ami lesz alapon éppen be akartam vetni magam a bokrok közé, amikor Hanumán oldalba lökött. - Gyerünk! Az egyik óriás belémkarolt, a másik pedig ismét a fejemre borí- totta a kendőt. Ágak vágtak az arcomba, gyökérbe botlottam, s nem tudtam szabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy ezután már csak egy kígyó következhet. Hogy úszhatnék meg egy éjszakai, erdei kirándulást anélkül, hogy kobrára lépjek? Hanumán megszorította a karom, és megállított. - Figyeljen ide - suttogta. - El kell mondanom magának vala- mit... nemcsak ön van életveszélyben, hanem mi is. Tudja? - Most már tudom - nyögtem. - De boldogabb lennék, ha meg- tudhatnám... - Mindent meg fog tudni. Korábban azt mondtam, hogy az élete a kezemben van. Most egy picit megfordult a kocka. Valamennyi- ünk élete az ön kezébe került. - Kik azok a valamennyien? - Ne gyerekeskedjék. - Oké. Mit kell tennem? - Hallgatni. - És? - Semmi egyebet. Csak hallgatni. Semmi mást, csak befogni a száját. És meg ne próbálja levenni a kendőt az arcáról! Ha megteszi, mindannyian meghalunk. Akkor is, ha beszélni kezd. - Nem fogok beszélni. - Később megszabadítom a kendőtől. Mutatni fogok magának valamit... valamit... Ön megnézi és... és... - És? - Eldönti, hogy akar-e nekem segíteni. - Jézusom, de hát mi ez a cirkusz? Megnézem enélkül a kendő nélkül is, ha már itt vagyok, és... - Hallgasson! Akkora adag rémület bujkált a hangjában, hogy még levegőt venni is elfelejtettem tőle. Jégcsappá dermedtem, mert mintha lépéseket hallottam volna a sötétség mögül. Éreztem, hogy kísérőim is mereven állnak mellet- tem, mint a fatörzsek. Amikor elhalt a léptek zaja, Hanumán ismét megfogta a karom. - Át kell másznunk egy kerítésen. Tud mászni? - Ezzel az izével a fejemen? - Márpedig nem vetheti le! Majd én segítek. Megragadta a kezem, és hozzáértette a kerítés vasához. Egészen európai jellegű vaskerítés volt, a vaspálcák virágokká görbültek; talán lótuszokká. - Van lándzsa a tetején? - érdeklődtem. - Van. Vigyázzon... Rásimítottam a tenyerem az első virágra, és feljebb húztam ma- gam. Lassan, mint csiga a falon, mászni kezdtem felfelé. Erőteljes szantálillat csapta meg az orrom, jelezve, hogy Hanumán is ott ka- paszkodik mellettem. - Jól van? - Kitűnően. Gyerekkorom óta arról ábrándozom, hogy egyszer bekötött szemmel lovagolhassak meg egy vaskerítést. Remélem, bekerülök a rekordok könyvébe. Esetleg párosban is. Benne van? - Miért ne? - mondta kuncogva, de köhögésbe fulladt a jókedve. - Az ördögbe is... - Történt valami? - Á, csak lenyeltem egy szúnyogot. - Tudja mire lennék kíváncsi? - kérdeztem, miközben elégedet- ten éreztem, hogy elértem a lándzsákat. - Na, mire? - Hogy ez a mi kis kettősünk milyen páros? - Ezt hogy érti? - Van férfi páros és vegyespáros. Én... - Hallgasson! Ugorjon már le! Akkorát taszított rajtam, hogy jobbnak láttam elengedni a lán- dzsát. Jókora recsegés-ropogás közepette zuhantam be az alattunk sorakozó bokrok közé. Valahonnan a messzeségből elnyújtott, távoli kiáltás hasított a csendbe. - Éjjeliőr - morogta Hanumán. - Nem ütötte meg magát? - Szóra sem érdemes - mondtam. - Kezdem megszokni a vakre- pülést. - Azonnal leveheti a kendőt. Csak... most jön a neheze. Ké- rem... ne szólaljon meg! Elvékonyodott és könyörgőre fordult a hangja. A következő pillanatban lépések koppantak a távolban. Kop- pantak-csosszantak, egyre közeledtek. Hanumán megszorította a karom. - Tud imádkozni? - Miért ne tudnék? - Akkor rajta! Hátha segít! Imádkozás helyett megpróbáltam lyukat fúrni mutatóujjammal a selyembe. Hiába igyekeztem azonban, a selyemkendő túlságosan is ellenállónak bizonyult. - Motilal? A közeledő léptek megtorpantak. - Motilal? A léptek körbe jártak, aztán megindultak felénk. - Motilal? - Én vagyok. - Megjöttünk. - Remélem, nem vettek észre benneteket? - Nem sikerült megvásárolni a hallgatásukat? - Megpróbáltam, de nem ment. Félnek. - Ígértél volna több pénzt! - Akkor is félnek. Félnek, ha kitudódik, megölik őket. Köztük van Manek is. Tőle különösen tart mindenki. - Mit tegyünk, Motilal? - Tíz perc múlva elvonulnak, és csak jó félóra múlva jönnek vissza. Vállaltam, hogy addig egyedül őrzöm... a helyet. Minden- esetre igyekeznetek kell. Éreztem, hogy most figyel csak fel rám. - Ez... ő? - Ő. - Várjatok egy kicsit. Teszek egy kört, és visszatérek. Amikor a léptek elhaltak, megpróbáltam levenni a kendőt. - Megőrült? - förmedt rám Hanumán. - Éppen most? Letörölgettem a homlokomon gyülekező verejtékcseppeket. Akármit is próbáltam kisütni a történtekből, semmi sem jött ki be- lőlük. Főleg az nem, hogy hol vagyok. Rövid várakozás után ismét felhangzottak a csoszogó léptek. - Motilal? - Én vagyok. Nyugodtan elindulhattok. Valamennyien elmen- tek. De nincs sok időtök... Ha visszajönnek és itt érnek, nem tehe- tek semmit. Megölnek és... ti is oda kerültök. - Köszönöm, Motilal. - Felejtsd el a nevem. Ha észrevennének benneteket, én fogok leghangosabban kiáltozni és... letagadom, hogy valaha is láttalak benneteket. Menjetek! A bokrok suhogásából kitaláltam, hogy eliszkolt a közelünkből. Egy közeli fa ágán bagoly rikoltozott. Alighanem éjszakai maj- mocskákra vadászhatott, mert rémült menekülés és vad visítozás kísérte a kiáltását. A hold kibukkant a felhők közül; a vastag se- lyemkendőn át is éreztem erős fényét. Hanumán nagyot fohászkodott. - Krisnára... Leveheti a kendőt. Amilyen gyorsan csak lehetett, igyekeztem megszabadulni tőle. Amikor aztán rövid és vaksi pislogás után körülnéztem, és a hold éles fényében felfedeztem a bástyákra emlékeztető építményeket, melyeknek a lábánál álltunk, azt kívántam, bárcsak maradt volna rajtam, és bárcsak soha ne másztam volna át a lándzsákkal díszített kerítésen. Ott álltunk ugyanis a Hallgatás Tornyának tövében. 9 Hanumán nem szabadult meg maszkjától; úgy látszott, meg sze- retné őrizni az inkognitóját. A két testőr meredten, mozdulatlanul állt, mint elfelejtett kirakati próbababák. Szükségem volt egy kis időre és néhány liter levegőre, hogy meg tudjak szólalni. Amikor aztán visszatért a beszélőképességem, ki- nyitottam a zsilipeket. - Maga megőrült! -zakatolt bennem a félelem. -Tisztára elment az esze! Tudja egyáltalán, hol vagyunk? Ha elkapnak bennün- ket... ! Jézusom, rá se merek gondolni, mit csinálnak velünk! Hogy jutott eszébe ekkora őrültség? Felelet helyett felemelte a karját, és az egyik toronyra mutatott. - Felmegyünk. Oda. Fejest akartam ugrani a bokrok közé, de az egyik turbános lazán az utamat állta. - Én ugyan nem! - Akkor meg fog halni. Ujjai között megcsillant az oltópisztoly. Észre sem vettem, hogy szakad rólam a veríték. - Figyeljen rám, Hanumán - próbálkoztam a lehetetlennel. - Ha jól sejtem, gőze sincs róla, mit akar elkövetni. Összefonta a mellén a karját. és mintha gúnyos mosoly játszott volna az arcán a maszk alatt. - Párszi vagyok. Még csak ez hiányzott! Szédülés kerülgetett, a körülöttünk go- molygó pára ólomsúlyként nyomta a tüdőmet. - Akkor annál inkább tudnia kell, hogy amit csinálni akar az ön- gyilkosság. Ha felfedeznek bennünket, márpedig ezret az egyhez, hogy felfedeznek, a helyszínen végeznek velünk... Méghozzá nem is akárhogyan! - Azt hittem, több bátorság szorult magába- mondta leplezetlen lekicsinyléssel a hangjában. - Ez nem bátorság kérdése, Mr.... izé... Hanumán. Csak esze- veszett ember képes rá, hogy kellő ok nélkül, önszántából elvesse magától az életet. Ingerülten toppantott, és felemelte az oltópisztolyt. - Hagyja az okoskodást, nincs időm lelki életet élni! Ha sokat vacakolunk, valóban elkapnak bennünket. Ne mondja, hogy eny- nyire kikészült a látványtól! Hiszen maga éppen olyan jól tudja, mint én, milyen a Hallgatás Tornya. Imára kulcsoltam a kezem a nagy igyekezettől, hogy megpróbál- jam eltántorítani eszeveszett szándékától. - Kedves, jó Hanumán... Persze, hogy tudom, mi a Hallgatás Tornya. Higgye el, sok keleti országban megfordultam már... - Na, látja! - Csakhogy mindenütt gondosan vigyáztam, nehogy megsért- sem a hagyományokat és a törvényeket. Ha egy félmeztelen, pisz- kos varázsló kivont késével vonalat húzott a dzsungel földjére és azt mondta, hogy ezt a vonalat nem léphetem át, meg sem kíséreltem, amíg engedélyt nem adott rá. Furcsa, hogy éppen én mondom ön- nek, de Keleten ez a hosszú élet titka. A törvényekhez, szokások- hoz és a hagyományokhoz való ragaszkodás... Eszemben sincs megszegni a párszi törvényeket... És ha ön párszi, tudnia kell... - Lárifári! - szakított félbe, és az oltópisztolyt a karomhoz érin- tette. - Öt másodpercet adok. Egy, kettő... Biztos voltam benne, hogy ötig számol, aztán meghúzza a ra- vaszt. Abban sem volt okom kételkedni, hogy valóban kobraméreg van a pisztolyban ártalmatlan altató helyett. - Oké - adtam meg magam. - Mit akar odafent? - Hallotta a beszélgetésünket? - Hallottam. - Tudja, kicsoda Motilal? - Honnan tudnám? Azaz... nyilván a torony őrei közé tartozik. - Apám egyik közeli barátja... volt. Félóra alatt meg kelljárnunk az utat. Motilal addig feltartja a többieket :- Felemelte a karját, és az órájára pillantott. - Már csak huszonöt percünk maradt a harminc- ból. Mehetünk, vagy további értékes perceket kíván elfecsérelni? Elindultunk a Hallgatás Tornya felé. Természetesen igazat mondtam, amikor közöltem vele, ponto- san tudom mi a Hallgatás Tornya, és hogy eszem ágában sincs megszegni a párszi törvényeket. Mégsem tehettem egyebet; úsz- nom kellett az árral. Megkísérelhettem volna ugyan a menekülést; erősen kétséges végeredménnyel. Akár Motilalba futok bele, akár a többi őrbe, csak egyféleképpen végződhet a kaland; felkerülök oda, ahova egyáltalán nem akaródzott felmennem. Ráadásul nem is jövök le soha többé. Hanumán mintha megérezte volna, min töröm a fejem, könnye- dén a vállamra ütött. - Mostantól kezdve a maga ura. Az oltópisztolyt is eltettem. Azt azonban tudnia kell; nélkülünk nem hagyhatja el élve a Hallgatás Tornyának környékét. Csak úgy mentheti meg a bőrét, ha azt teszi, amit mondok. Világos? - A jó Jézusát neki, hát mondjon már valamit! - Előre! Felfelé a lépcsőn! Úgy botorkáltam a nyomában, a bokrokat kerülgetve, hogy ész- re sem vettem a turbánosok eltűnését. Amikor pedig észrevettem, semmi értelme nem lett volna a kérdezősködésnek. Szemmel lát- hatóan előre megírt forgatókönyv szerint zajlottak az események. A Hallgatás Tornyai ott magasodtak felettünk. Hét volt belőlük - mint a mesék törpéiből. Csakhogy ezek óriások voltak - fenyege- tő, néma óriások. A hold éppen a tornyok felett hajózott az égi vizeken; ezüstös sugarai megvilágították a toronybástyák cirádás kiszögelléseit. Mintha európai lovagvár udvarán lestük volna Hamlet apjának szellemét. Óvatosan megkerültük a legelső kerek tornyot; szépen kitapo- sott, keskeny ösvény vezetett a fekete vasszögekkel kivert súlyos fakapuig. Hanumán hátrafordult, megvárta, míg felzárkózom mögé, aztán a kapura tette olajbarna kezét. - Ennek a küszöbét már született párszi sem lépheti át. - Megnyugtatott. Legalább engedjen előre. - Nem fél? - Hogy a fenébe ne félnék? Ha egy kis időre befogja a száját, hallani fogja, hogy a torkomban ver a szívem. - Gúnyolódik? - Rá se rántson. Imádom a könnyed, kellemes kikapcsolódást. Vidám éjszakai sétát a Hallgatás Tornyában egy éretlen kamasz társaságában. Majd ha a keselyük... - Hallgasson! Kedvtelve néztem végig reszketni kezdő vékonyka alakját. - Csak nem gondolta meg magát? - Eszem ágában sincs... Csak... Induljon már! - Nincs véletlenül egy zseblámpája? - Még csak az kéne! Nem lát a sötétben? - Maga lát? - Én igen. Lehet, hogy előző életemben macska voltam. Olyannyira komolyan mondta, hogy nevetni sem volt kedvem. Óvatosan kitártam a kaput, és belestem a sötét lépcsőfeljáróba. - Remélem, nincsenek denevérek. - Miért? - Nem hallott még Drakula grófról? - Nem én. Ki az? Kinyújtottam a karom, magamhoz rántottam, és rátettem a ke- zem a torkára. Éppen csak annyira szorítottam meg a nyakát, hogy el tudjam venni tőle az oltópisztolyt. Benyúltam a leple alá, kicsit tapogatóztam, megtaláltam, amit kerestem, aztán földbe gyökerezett a lábam. Nemcsak a pisztoly akadt a tenyerembe, hanem egy kerek, kel- lemesen simogató női mell is. Még hápogni sem tudtam a meglepetéstől. Óriási szerencsémre a villámgyorsan megeresztett pofon elzú- gott a fülem mellett. A következőt pedig már nem vártam meg. El- kaptam a kezét, és magamhoz rántottam. - Hé! Verekedésről nem volt szó! Szipogva a falnak dőlt. - Most boldog? Mivel úgy tűnt, becsukta a pofonosláda tetejét, leeresztettem a karom. - Attól még messze vagyok. Csak akkor leszek az, ha valaha ki- jutunk innen élve. - Adja vissza a pisztolyomat! - Eszemben sincs. - Maga megérintett - suttogta. - Na és? - Engem még... nem érintett ott férfi keze. - Ez a váratlan meglepetések éjszakája - bólintottam. - Ami azt illeti, én sem voltam még a Hallgatás Tornyán. - Ezért... még megfizet! Mivel attól tartottam, hogy visszatér a pofozkodó kedve, kény- telen voltam a falhoz nyomni. - Ide figyeljen... kisasszony. - Ne szólítson így - prüszkölt. - Megtiltom... - Akkor figyeljen ide, kedves Hanumán. Különben levehetné végre ezt az ostoba álarcot. Legnagyobb megrökönyödésemre azonnal engedelmeskedett. Csakhogy semmit sem láttam az arcából; akár egy másik majom- álarcot is viselhetett volna a Hanumán-maszk alatt. - Azonnali hatállyal átveszem a parancsnokságot!... Mostantól fogva maga fogja azt tenni, amit én mondok! - Fenyeget? - Miből találta ki? - Maga... maga... nem fogja belém lőni a kobramérget! - Olyan biztos benne? - Leslie L. Lawrence... Soha nem ölne meg egy nőt. Torkomon akadt a szó. Krákogtam, és elhallgattam. Nem akar- tam elvenni az illúzióját. - Hát... megölni nem is - mondtam rövid habozás után. - Azt azonban megteszem, hogy visszapofozom a szüleihez. Sőt, ott is megérintem, ahol még biztosan nem érintette férfikéz. Éreztem, hogy mellei elé rántja mindkét tenyerét. - Mielőtt messzemenő következtetést vonna le a szavaimból, arra gondoltam, hogy elfenekelem. Ez nem leányszoba, micimac- kóval az ágya alatt, kedves kisasszony! Hallgatott, én pedig annak ellenére, hogy vészesen fogyott az idő, meggondolatlanul belelovaltam magam a pedagógiába. Egészen addig ecseteltem egy leányszoba és a Hallgatás Tornya közti különbséget, amíg észre nem vettem, hogy egy éles késpenge vakargatja a torkom. Sóhajtottam, és legalábbis átmeneti időre kénytelen voltam le- mondani a parancsnokságról. - Azt hiszi, nem merem elvágni a torkát? - sziszegte a képem- be. - Csak egyetlenegy sértő szót mondjon és nyissz! - Én viszont, akármennyire is lerombolom vele a rólam alkotott illúzióját, meghúzom az oltópisztoly ravaszát. - Aha. Csak próbálja meg! - Meg is próbálom! - Mondom, hogy próbálja meg! Fogtam a pisztolyt, és óvatosan a fal felé fordítva meghúztam a ravaszt. Ennyi erővel akár egy újévi malac farkát is húzogathattam volna. Ahogy abból nem jön kígyóméreg, ebből se jött. - Csak nem tart olyan ostobának, hogy valóban kígyómérget hordok magamnál? A blöff legalább olyan hatásos, mint a kobra- nyál. Zsebre vágtam a használhatatlan gyógystukkert, és a falnak dől- tem. - Oké. Nyert. Elveheti a kést. - Majd ha megígéri, hogy azt teszi, amit mondok. - Megígérem. - Induljon előre! Amíg a rozoga kőlépcsőkön felfelé kapaszkodtam, volt időm gondolkodni. Rövid úton ártalmatlanná tudnám tenni, nem isvitás, csakhogy mit érnék vele? A turbánosok elkapnának, márpedig az ő kezük aligha olyan sima, mint ingerlő domborulatokkal rendelkező kísérőmé. Vigye el az ördög, hiszen még azt sem tudom, hogy néz ki! Lehet, hogy olyan csúnya, mint az ördögök öreganyja. Amikor megpillantottam felettem a csillagos égboltot, megáll- tam és figyelmeztetőn a vállához érintettem a kezem. - Megérkeztünk, Hanumán. Mi van odafent? - Én még... sosem... Tudja, hogy nekünksem szabad. Ide csak a papok jöhetnek fel és az őrök. Meglepetve pillantottam rá, de még mindig nem láttam az arcát a sötétben. A hangja azonban megváltozott. Komoly és szomorú lett; mintha idomult volna a hely hangulatához. Én is sokkal jobban éreztem volna magam, ha nálam van sokat próbált Smith and Wessonom, vagy legalább az oltópisztolyban valóban kobraméreg lötyög. Szorongó érzéseimet még csak fokozta a szégyen is, hogy erő- szakkal betolakodtam oda, ahol semmi keresnivalóm. Keleten el- töltött évtizedeim alatt mindig vigyáztam rá, hogy csak oda tegyem be a lábam, ahol szívesen látott vendég vagyok. Tiszteltem mások hitét, vallási áhítatát, eszembe sem jutott nemkívánatos jelenlé- temmel megszentségteleníteni kegyhelyeiket. Most azonban betö- rőnek, tolvajnak éreztem magam. Még akkor is, ha úgy kényszerí- tettek rá. Mintha erőszakkal kilestem volna mások legféltettebb titkait. - Menjen előre - mondtam komoran, és a falhoz húzódtam. - Megérkeztünk. - Én azt hittem, hogy maga... - Rosszul hitte. Ha fél, miért cipelt ide? Nagyot nyelt, és helyet cserélt velem. Ahogy átfurakodott köz- tem és a fal között, mellemen éreztem a mellét. Sajnos, még ez a kellemes kis epizód sem tudta tovaűzni rossz sejtelmeimet. Lépett néhányat felfelé, aztán könyőrgőre fogta a dolgot. - Kérem szépen... Félretoltam és mély lélegzetet véve kiléptem a bástyatorony te- tejére. A hold vakító ragyogása miatt be kellett hunynom a szemem. Amikor kinyitottam, a hatalmas, lomha keselyű, amely egy ha- lott arcát tépkedte, lassú szárnyalással felröppent a bástya pere- mére. Társa éppen akkor nyelte le a hulla kitépett szemét. Láttam már madaraktól félig felfalt embert, ilyen közel azonban még soha nem voltam halottat evő keselyűkhöz. Legszívesebben rá- üvöltöttem volna, de több oknál fogva sem tehettem. Legfőkép- pen azért, mert a Hallgatás Tornyán az a dolguk a keselyűknek, hogy eltakarítsák a halottakat. A széles torony tetején tíz-tizenöt holttest hevert félig szétmar- cangolva. A tenger felől áramló ragadós pára le-lecsapott ránk sűrű ködfelhőbe burkolva élőt és holtat. A hold mintha nem bírná elvi- selni a szerteszét heverő hullák látványát, párafoszlányokat ránga- tott az arca elé. A lány lehajtotta a fejét. Válla rázkódott a zokogástól. Tudtam, hogy a halottak csontjait előbb kútba vetik, majd kive- szik, és ismeretlen helyre temetik. A kút alacsony, alig két téglányi magas peremén kövér keselyű ült, és engem nézett. Talán a szemem tetszhetett meg neki. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem érzek szagot; vagy a szél sodorta el, vagy még egészen frissek voltak a hullák. Hanumán elvette a kezét az arca elől. Fiatal, élénk szemű lány volt, nagy, fekete pupillákkal. Homloka közepén az indiai nőknél használatos festékpöttyöt, bindát viselt. Megindult felém, de közben megtántorodott; ha el nem kapom, összeomlik. Óriási erőfeszítéssel kinyújtotta a karját, és a kút előtt fekvő halottra mutatott. - Az... ott... Amennyire ki tudtam venni, fiatal férfi volt, alig túl a harmincon. Bizonyára a csillagos eget fürkészte volna, ha lett volna szeme. A kútkáván ülő keselyű vágyakozó pillantást vetett rá; láthatóan megzavartuk a lakomáját. Átkaroltam Hanumán vállát, el akartam takarni előle a halot- tat, de elvette a kezem, és néhány tétova lépést tett a hulla felé. - Az... ott... - Kicsoda? - A... bátyám. Kitört belőle a hangtalan zokogás. Vártam néhány másodpercig, aztán megsimogattam a haját. - Mit akar tőlem... Hanumán? - Ráni a nevem... - Mit akar tőlem, Ráni? Görcsös erővel markolta meg a kezem. - Jöjjön! Várakozásommal ellentétben azonban nem a lépcső felé, hanem egy másik hullához húzott. - Látja? Ez a szörnyű, széttépett emberi maradvány valaha fiatal nő volt, talán még huszonöt nyarat sem láthatott azóta, hogy megszületett. Karjait szétvetve, félig csupaszon a hátán hevert. Ráni megtántorodott; görcsös köhögés rázta a testét. - A... sógornőm... Kamala... A bátyám... Girdharí felesége. Felettünk, és a halottak között lassú táncba kezdtek a ködpama- csok; egy keselyű halkan, elégedetlenül felrikkantott. Tudtam, hogy a bombayi öböl mögött türelmetlenül kopogtat a hajnal. Átkaroltam, és a lépcső felé kényszerítettem. - Jöjjön... Ráni. Nincs itt már semmi keresnivalónk! - Én csak... én csak... azt akartam, hogy... - Oké, majd később elmondja. Jobban szeretnék márkívül lenni a kerítésen. A kútkáván üldögélő keselyű feldobta magát a levegőbe, s egyetlen szárnycsapással a fiatal lány mellén termett. Felemelte a fejét; lecsapni készült Kamala arcára. Megfordultam, és a lépcsőn lefelé botorkáló Ráni után siettem. A keskeny lépcsőházban szomorúan s egyszersmind fenyegető- en koppantak a lépteim. A derekamra kötött kendő után nyúltam, kibontottam és a fejem köré tekertem. A falak és a lépcsőfokok fe- neketlen sötétségbe hulltak. Ha nem érzem a lefelé vezető lépcső- ket a talpam alatt, akár azt is hihettem volna, hogy az Indiai-óceán fenekén ülök ólomkoporsóba zárva. Megálltam, kinyújtottam a karom. Ujjaim érintették a fal lan- gyos köveit. Messze, a hátam mögött izgatott vijjogásba kezdtek a dögmada- rak. Megborzongtam, és meggyorsítottam a lépteimet. Közvetlenül a kijárat közelében lehettem már amikor furcsa megmagyarázha- tatlan érzés futott végig rajtam. Mintha valaki, talán a felhőkön túl- ról, közeledő veszélyre figyelmeztetett volna. Tarkómon elektro- mos hullámok vibráltak, arcomat mintha hideg szellemkéz simo- gatta volna figyelmeztetőn: "Vigyázz, Lawrence, ha nem akarsz közénk kerülni!" Megtorpantam; egész egyszerűen elfogyott előlem a levegő. Tompa zúgást éreztem a halántékomon, szívem vadul kalapált a mellkasomban. Homlokom a langyos kövekhez érintettem, de azonnal vissza is kaptam. Mintha vér folyt volna végig rajtuk, ragadós meleg csep- pekben. Kihúztam a zsebemből az oltópisztolyt és még egyszer kipróbál- tam. Egyetlen árva csepp sem jött belőle, nemhogy kígyóméreg, de még esővíz sem. Leguggoltam, és megpróbáltam hozzászoktatni szemem a sötét- séghez. Gyorsan rájöttem azonban, hogy szoktathatom akár ítélet- napig is; fikarcnyival sem fogok többet látni, mint most. Sürgősen felemelkedtem hát, és megkezdtem a visszavonulást. Néhány perccel ezelőtt még azt kívántam, bárcsak soha többé ne látnám a Hallgatás Tornyát! Ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan visszatérek? ! A keselyűk egyértelmű nemtetszéssel fogadták megjelenésemet. Az, amelyik a lány arcát vagdosta nagy igyekezettel, felugrott a kút kávájára s rám függesztette sárga, kifejezetten gonoszul csillogó szemét. A többiek a bástya szélén helyezkedtek el; lehettek vagy negyvenen. Esküdni mertem volna rá, hogy mindegyiküknek megvan a pontos helye; talán még a halottakon is megosztoznak. Nem törődve a keselyűkkel, a bástya pereméhez ugrottam. Odalent, jó ötvenlábnyi mélységben holdfényben fürödtek a fák. Megpróbáltam elképzelni, mi történne velem, ha leugranék, vagy ha lelöknének a mélybe. A keselyűkre pillantottam, aztán nem képzelődtem tovább. A kúttal is megpróbálkoztam; hasonló eredménnyel. Akár a bástyafokról vetem magam a mélybe, akár a kútba ugrom, egyre megy. Mindkét esetben csak a keselyűknek szereznék vele hosz- szantartó örömet. Visszaosontam a lépcsőfeljáróhoz és a nyálkás, langyos kövekre fektettem a fülem. Mintha óvatos, lopakodó léptek csosszantak volna a sötétség mélyén. Kétség sem férhetett hozzá, hogy valami nagy baj történt Ránival. A dögmadarak kopasz nyakuk szüntelen forgatásával kísérték mozdulataimat. Látták, hogy letépem a fejemről a selyemkendőt, és lehajítom a torony kőpadlózatára. Mély sóhaj kíséretében végigfutott a szemem a halottakon. Igyekeztem kiválasztani egyet, amely elég távol feküdt a kijárattól s a keselyűk még nem tépték darabokra halotti ruháját. Mivel már csak másodperceim lehettek, nem sokat tétováztam. pillantásom egy pufók képű, középkorú férfira esett. Fél arca már a dögmadarak áldozatául esett, fehér, gyanús foltokkal teli köpeny- szerű halotti leple azonban úgy-ahogy ellenállt a keselyűk kegyet- len munkájának. Ami ezután következett, felesleges részleteznem. Ha azt mon- dom, hogy amíg élek, nem felejtem el, nem mondtam sokat vele. A halott fölé hajoltam, megemeltem, megpróbáltam lecibálni a leplét. Amikor sikerült, legyőzve a torkomban feltörő hányingert, vállamra terítettem, elhagyott selyemkendőmhöz száguldottam, felvettem, visszaügettem vele, és belecsomagoltam a férfi testét. Messziről nézve akár én is rejtőzhettem volna a kendő alatt. A keselyűk abbahagyták nyakuk forgatását, és álmélkodva bá- multák a történteket. Arra nem is mertem gondolni, mi történne, ha engem is friss hullának néznének. Nem tehettem mást, bíznom kellett az állatok tévedhetetlen ösztönében, mellyel meg tudják különböztetni a halottat az élőtől. Ha viszont a bombayi keselyűk- ben már megkopott ez az ösztön, meleg pillanatoknak nézhetek elébe. Még egyszer végigfutott a szemem a kör alakú tetőn. Igyekeztem kikeresni magamnak a legelőnyösebb pozíciót... S amikor úgy éreztem, megtaláltam, levetettem magam a kőre, magamra terítet- tem a leírhatatlan szagokat árasztó takarót, és már csak azon igye- keztem, hogy ne legyek rosszul. A keselyűk összedugták a fejüket, mintha megbeszélték volna a látottakat. A langyos kő kegyetlenül nyomta a derekam: a levegő- ben szállongó ködpamacsok megálltak az arcom felett, gombostű- fejnyi cseppeket hullatva rám. Határozott, erőteljes léptek koppantak a feljáróban. Oldalra fordítottam a fejem; pillanatra sem veszítve szem elől a léPcsőház sötét négyszögét. Előbb egy fehér köpeny villant meg a holdfényben, aztán még egy, majd egy harmadik. Három férfi állta el a bejáratot, szemük a szerteszét heverő halottakat fürkészte. Kezükben görbe, meztelen kard csillogott. Ha azt mondanám, hogy sohasem voltam még hasonlóan szorult helyzetben, nem mondanék igazat. Csakhogy nagy különbség lehet szorult helyzet és szorult helyzet között. Mindenesetre, ennél szo- rultabbat nemigen tudtam volna elképzelni. Szerencsére hindiül beszéltek, így minden szavukat értettem. - Itt van? - kérdezte egyikük felemelve a kardját. - Csak itt lehet - mondta a másik. - És ha leugrott? - Hallottuk volna. - Talán a kútban van. - Gyerünk! Eddig ragyogóan bejött minden, amire számítottam. Ha szeren- csém van, mindhárman odamennek a kúthoz. Ha nincs, valamelyi- kük a lépcsőfeljárónál marad. Ott is maradt. Ketten a kúthoz indultak, míg a harmadik a lép- csőház sötét négyszöge előtt szobrozott. - Hé! A kút felé közeledők hátrafordultak. A harmadik, szakállas fic- kó kinyújtotta a kardját, és a felé a hulla felé mutatott vele, amelyi- ket betekertem a selyemkendőbe. A hold ezüstsugarai áruló ra- gyogással törtek meg a sűrű szövésű anyagon. Nehéz szíwvel figyeltem, ahogy a legelöl lépkedő, öregecske, ráncos arcú férfi szomorúan elmosolyodik. Mint akinek nincs ínyére a dolog. Láttam rajta, legszívesebben lemenne a lépcsőn, és elfelejtené az egészet. Társa, egészen fiatal, gyerekképű fickó is ha- sonlóan viselkedett. Nyugtalanul az öregre pillantott, és idegesen megrándult a válla. - Ott! A lépcsőfeljáró mellett álló rezzenetlen kézzel mutatta, hogy melyik lepel alatt rejtőzik a betolakodó. - Öljétek meg! Az öreg összerándult, és leeresztette a kardját. - Őrült vagy, Manek! Ez nem a mi dolgunk... Az öregek taná- csa... - Elég! Ha ti nem teszitek meg, megteszem én! Éppen úgy cselekedett, ahogy számítottam. Vérszomjas vigyor- ral az arcán átszáguldott az útjába kerülő hullákon és a kendőmbe csomagolt holttestre vetette magát. - Manek! Elég...! A fiatal legény megpróbálta útját állni, de csak annyit ért el vele, hogy apró kitérőre kényszerítette. Manek elszáguldott mellette, megtorpant a halott mellett, felemelte a kardját, és le akart sújtani vele. A legény és az öreg szakállas egyszerre ordítottak fel; attól tar- tottam, hogy felverik a környéket. A keselyűk riadtan fúródtak a lewegőbe, s néhány kör után a bástya pereméig emelkedő fák ágaira telepedtek. Villámgyorsan talpra szökkentem; átrepültem néhány halott felett s nem törődve vele, hogy a halotti lepel ott lóg a vállamon, hatalmasat ütöttem Manek állára. Hangos csörömpöléssel hullott ki a kard a kezéből, éppen akkor, amikor a másodikat kapta. Barátságtalan, himlőhelyes fickó volt, olyan, akitől minden ki- telik. Kemény anyagból gyúrhatta a természet, mert a két egyenes ugyan leküldte a földre, mégsem ringatta álomba. Kinyújtotta a karját, hogy ismét a kezébe kaparintsa leejtett fegyverét, de kímé- letŤenül rátapostam a kézfejére. Gyűlölettel teli szemét a szemembe fúrta, s ha pillantással ölni lehetett volna, akár oda is dobhattak volna a keselyűk elé. Az öreg és a fiatal férfi moccanni sem mert a meglepetéstől. Felvettem Manek kardját, intettem, hogy jöjjenek közelebb. A fiatal őr mielőtt engedelmeskedett volna, letette a földre a gyi- lokját és kifordított tenyerével mutatta, hogy fegyvertelen. Az öreg habozott, majd ő is melléje tette a sajátját. Hosszas csevegésre nem volt időm, ezért mellőztem a magya- rázkodást. - Van odalent valaki? A legény nemet intett. Lerángattam a selyemkendőt a halottról, és rádobtam a leplet. - Hol van a lány? - A... lépcső mellett... a fánál. Éreztem, hogy elszorul a torkom. - Mit csináltatok vele? - Manek ráparancsolt, hogy ne mozduljon onnan, különben megöl téged! Legszívesebben jó nagyot rúgtam volna Manekba, de mégsem tettem. Elvégre csak azt csinálta, amire a hagyományok kötelezték. A lépcsőfeljáró fekete négyszögére pillantva összeszedtem a kardjukat. - Én most elmegyek - mondtam, és fenyegető kifejezést erőltet- tem az arcomra. - Ha megpróbálnátok követni... a keselyűk elé kerültök. Ha megpróbálnátok megölni... - Én nem ölök embert. Nem ölök élőlényt - mondta az idősebb férfi. - Én sem - bólintott a fiatalabb. - Akkor mire való a kard? - Elriasztja a kíváncsiskodókat. Mindkét kardot áthajítottam a bástya peremén. Néhány másod- perces zuhanás után halk pengéssel landoltak a fák között. Indulhattam volna, de valami még visszatartott. A két férfi szinte már beteg gyerekére emlékeztető tekintete. - Nem akartam megsérteni a törvényeiteket - mondtam hal- kan. - Nem akartam feljönni a Hallgatás Tornyára. Én... még soha nem csúfoltam meg a hagyományokat... Én soha... Egyre nehezebben találtam rá a megfelelő hindi szavakra. Minél jobban erőltettem a dolgot, annál inkább belezavarodtam. Feltűrtem az ingem ujját és megmutattam a karomra tetovált kobrát. - Én magam is... kígyóember lettem Nágaföldön... őrzöm a hagyományt... Nem akartam látni a halottaitokat... Értsétek meg, meg kellett tennem. Nézték a karomon tekergő kobrát, de ennyi erővel akár elefánt is lehetett volna a helyén. Amikor rájöttem, hogy fogalmuk sincs róla, hol van Nágaföld, és kik a kígyóemberek, sóhajtva visszaeresztet- tem az ingem. További mély sóhaj kíséretében éppen el akartam indulni lefelé, amikor a kövön fekvő Manek felkönyökölt, és felém köpött. - Ezt még megkeserülöd. Meg fogsz halni! A törvények azt kí- vánják, hogy aki látta a Hallgatás Tornyán fekvő halottakat, maga is váljék eggyé közülük. Feljöttél a toronyba, ezzel halálra ítélted ma- gad. - Ki fogja végrehajtani az ítéletet? - kérdeztem tompán. - Természetesen én! - Tudod, hogy nem akartam feljönni ide? Kényszerítettek rá. Nem folytattam tovább, nem akartam Ránit belekeverni a do- logba. - Nincs jelentősége - mondta Manek. - A véletlennek nincs je- lentősége. A törvény úgy szól, ahogy elmondtam. - Te hajlandó lennél embert ölni? Ök nem. - Azok ők, én meg én vagyok. Én még őrzöm az ősi, párszi tör- vényeket. Tudomást szereztem róla, hogy idefent voltál, és megje- gyeztem az arcod. És ne hidd, hogy jelentősége van annak, hogy megűtöttél. Nem a személyes bosszú vezérel. Az én szívemben nincs helye a bosszúnak... De meg kell halnod. Sajnálom. Legnagyobb megdöbbenésemre, mintha igazi sajnálatot éreztem volna a hangjában. Elraktároztam magamban mindent, aztán a lépcsőfeljáróhoz léptem. - Én sem szívesen ölök embert - mondtam megcsillantva az ár- talmatlan oltópisztolyt, - De megteszem, ha rákényszerítenek. Magamhoz intettem a fiatal őrt, ráparancsoltam, hogy tépjen le néhány széles szövetcsíkot a halottak köpenyéből, majd összekö- töztettem vele Manek és az öregembercsuklóját. Neki magának azt az utasítást adtam, hogy üljön a feljáró mellé és számoljon ezerig. Csak akkor bonthatja ki a kötelékeiket. Utolsó pillantásommal átöleltem a Hallgatás Tornyának szo- morú színpadát; a mozdulatlanul fekvő halottakat, a maguk elé meredő őröket, a türelmetlenül vijjogó keselyűket s azon fohász- kodtam, hogy bárcsak soha többé ne kellene visszatérnem a kese- lyűmarta halottak közé! Pedig mintha valami azt súgta volna a lelkem mélyén, hogy igenis vissza fogok térni. A feljáróhoz legközelebb álló vastag törzsű fa gyökerénél rá- bukkantam Ránira. A földön ült, és imádkozott. Amikor föléje magasodtam, felsikoltott, aztán megkönnyebbült sóhajtással vette tudomásul, hogy én vagyok. - Krisnára... mi történt magával? - Magával mi történt? - Belefutottam Manek karjába... Kiáltani akartam, figyelmez- tetni magát, de befogta a számat. Már a legrosszabbtól tartottam. Hogyan sikerült...? - Majd legközelebb elmesélem. - Meg... ölte őket? - Dehogy öltem! Hol vannak a turbános barátai? - A fák túlsó oldalán. Megparancsoltam nekik, hogy ne merje- nek átjönni a bokrokon. - Tud jönni, vagy ültessem a nyakamba? Elismerem nem voltam sem elég türelmes, sem elég udvarias, de, szolgáljon mentségemül, hogy percekkel azelőtt még a Hallgatás Tornyában feküdtem a halottak között, és ha csak egy kicsit is bal- szerencsém van, akár ott is maradhattam volna. Alighanem megérezte a bennem dúló vihart, mert nem szólt többé egyetlen szót sem. Sem akkor, amikor a turbánosok mellénk csatlakoztak, sem amikor átmásztunk a kerítésen, sőt még akkor sem, amikor a törött vállú vezető beindította a motort. Csak akkor merte kinyitni a száját, amikor a Back Bayrol ráka- nyarodtunk a városba vezető útra. - Most... hová? Előhúztam az oltópisztolyt, és az ölébe dobtam. A turbánosok meg sem mertek moccanni mellettem. - Maga a főnök. A foglya vagyok. - Krisnára, dehogy... azaz... - El kell döntenie. Ha fogoly vagyok, ne kérdezősködjék, ha nem, állítsa meg a kocsit. Előredőlt, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Amikor visszafordult, könnyben ázott az arca. - Nem akar... segíteni? Nem akartam, miért is akartam volna. Főleg, amikor azt sem tudtam, mihez kéri a segítségemet. Lopjam el hozzátartozói holt- testét a Hallgatás Tornyáról? Álljak bosszút a keselyűkön, amiért teljesítik kötelességüket? Megvontam a vállam, és turbános öröm háta mögött átnyúlva az ajtó kilincsére tettem a kezem. - Állítsa meg a kocsit. - Itt? Gyanakodva bámultam ki az ablakon. A reggeli szürkületben sivárnak, barátságtalannak tűnt a ködben ázó bokrok sora. Az autó lassított, majd megállt. - Miért... nem akar nekem segíteni? Lenyomtam a kilincset; az ajtó hangtalanul kinyMott. Oldalba ütöttem a turbánost, aki engedelmesen felcihelődött, és kilépett a ködverte járdára. Ráni letekerte az ablakot. Kétségbe- esetten nézte, ahogy öröm után én is kikászálódom az úttestre. - Miért...? Végigpillantottam magamon; puha posztócipőmön, a selyem karateruhán, s arra a megállapításra jutottam, hogy alighanem za- jos feltűnést keltenék a Sheraton környékén, ha a kora reggeli órán vidáman fütyörészve bebotorkálnék a hallba. - Merre megy? Megpróbáltam betájolni magam. Mivel a nap első sugarai végig söpörtek az öböl felett, nem esett nehezemre megállapítani az irányt. Elegáns mozdulattal a város felé intettem. - Arra. Ezen a reggelen azonban az indiai pantheon istenei Ráni mellé álltak. Nem tudom, melyik volt az, aki eltépte vastag gumiövem, de tény, hogy amikor lazán a város felé legyintettem, világoskék kara- tenadrágom megindult lefelé, és meg sem állt egészen a térdemig. pajzán köztéri szobor lett volna belőlem, ha sóbálvánnyá meredek a rémülettől. A sóbálvánnyá válás azonban inkább Ránit fenyegette. Arca elé kapta a tenyerét, és csak az ujjai közül lesett rám. - Jaj... mit csinál? Lenyúltam a nadrágomért, és felrántottam. - Régi szokásom - mondtam, - ha ismeretlen városba érkezem, hajnaltájt kisétálok egy bokrokkal szegélyezett parkocskába, és le- tolom a nadrágomat. Ősi, atavisztikus jelenség lehet nálam... ta- lán a napkultusszal függ össze. - A micsodával? - suttogta, de még mindig nem merte elvenni a kezét az arca elől. Szemem sarkából láttam, hogy a sofőr és a turbánosok érdek- lődve figyelik a produkciómat. A kormánynál ülő törött vállú indiai elfordította a fejét, és ráz- kódni kezdett a válla; alighanem a röhögéstől. Igazán kíváncsi let- tem volna, akkor is mulatságosnak találná-e a jelenetet, ha köze- lebb mennék hozzá egy balegyenest lobogtatva. Ráni elvette a kezét az arca elől, és nagyot nyelt a rémülettől. - Én igazán... Ha azt hiszi, hogy én voltam... - Szálljon be a kocsiba! - De én szeretnék... magával... - Beszállni! Mélyet sóhajtott, és bemászott a törött vállú mellé. Nem tehettem mást, visszaültem a helyemre. A turbános oda- zöttyent mellém, s máris úgy éreztem magam, mintha ki sem száll- tam volna a kocsiból. Mintha hetek óta ebben a ki-tudja-milyen márkájú autóban ülnék két fehér turbános párszi között. - Indulás! A lány lesütötte a szemét és rásuttogott a sebességváltóra. - Ho... vá? - Nem tudja, hol lakik? - Krisnára, én... - mellére szorította a kezét, és akkorát sóhaj- tott, hogy csak úgy repkedtek körülöttünk a szantálfelhők. Hátradöntöttem a fejem. Megpróbáltam nem gondolni sem- mire. Olyannyira jól sikerült, hogy másodpercek múlva mélyen alud- tam. Amikor délfelé felébredtem, a napsugarak vidáman táncoltak az ablakon. Megmosakodtam, belebújtam régi ruhámba, melyet az ágyam melletti szék karfáján találtam, s addig majszoltam az asztalra ra- kott szendvicseket, amíg Ráni be nem kopogott, s igenlő válaszom- ra be nem dugta a fejét az ajtón. - Üdvözlöm a házamban, Mr. Lawrence. - Jó napot, Ráni. Hívhatom így? - Természetesen. Kérni szerettem volna rá. - Szólítson Leslie-nek - ajánlottam mosolyogva. Legnagyobb meglepetésemre elhárító mozdulatot tett a kezével. - Inkább, ha megengedi, Mr. Lawrence-nek szólítanám. - Oké. Ahogy tetszik. Intettem, hogy üljön az ággyal szembeni karosszékbe. Én magam a már eltüntetett ágyneműk helyére telepedtem, keresztbevetve egymáson a lábam. Megszokott ruhadarabjaim megkerülése visz- szaadta az önbizalmamat. - Mr. Lawrence - kezdte, és a körülményeknek megfelelő in- tenzitással tördelni kezdte karcsú, kakaószínű ujjait. - Nem is tu- dom, hogyan kezdjem. - Akárhogyan. - Bár tisztában vagyok vele, hogy ön soha nem fogja megbocsá- tani. . . mégis arra kérném, azt az eszelős ötletet és következményeit, amivel annyi kellemetlenséget okoztam önnek... próbálja meg el- felejteni. A halottakra gondoltam, a keselyűkre, Manekra, és megbor- zongtam. - Ennyi az egész? Felemelte a fejét. Könnyek csillogtak a szemében. - Ha az ember... elveszíti egészen közeli hozzátartozóit... úgy érzi, hogy az eszét is elveszítette. Az az igazság, hogy valaki beszélt nekem önről. Egy barátom még... Angliában. Amikor az újságban olvastam, hogy ön itt van, és megtörtént a tragédia... arra gondol- tam, önhöz fordulok. Tudom, őrült voltam, hogy ezt csináltam... Ha nincs a pokoli fájdalom a szívemben... Elhatároztam, kizökkentem a meséjéből. Nem szeretem, ha elő- re megírt forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok. - Hogy hívják magát, kedvesem? - Engem? Ráninak. - A családneve? - Miért fontos ez? - Mert ön is tudja az enyémet. Merő formalitás, de így sport- szerin. Habozott, aztán kibökte. - Dzsivándzsí. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. - Ráni Dzsivándzsí? Belefúrta fekete szemét az enyémbe. Azt szuggerálta, hagyjam abba a kérdezősködést. Felkeltem, és az ablakhoz sétáltam. A nap laposkúszással közle- kedett a fák csúcsain. Mosolyogva fordultam vissza. - Két fontos dolgot szeretnék kérdezni, Miss Dzsivándzsí. - Ráni -javított ki. - Oké. Az első... Várakozva és némi aggodalommal rebbent meg a szeme. - Igen? - Miért nem kaptam a reggelimhez whiskyt? Úgy meredt rám, kikerekedett szemmel, mintha tisztességtelen ajánlatot tettem volna neki. Pislogott, aztán elkaccantotta ma- gát. - Óh hát... erre nem gondoltam. Azt hittem, azok után, amit a nyakára hoztam, inkább jó erős teát kíván. Ráadásul... nem is tar- tok whiskyt a háznál... tudja, mi absztinensek vagyunk. Bólogattam, és minden eddiginél szélesebb mosoly terült szét az arcomon. - Nem tudom, azt megkérdezhetem-e... - Ó, hogyne. Csak kérdezzen. Eltüntettem a mosolyt a képemről. Akaratom ellenére hidegvolt a hangom, mint az acélpenge. - Megtalálták már az apja gyilkosát, Miss Dzsivándzsí... akarom mondani, Ráni? Szándékosan szúrtam meg a kérdésemmel, arra azonban nem számítottam, milyen hatást érek el vele. Elfehéredett, nemcsak arca, hanem a szeme is, s remegni kezdett, mint pálmalevél a szél- ben. - Honnan... tudja? - Beugrott a neve. Akkoriban éppen Bombayben tartózkodtam, Ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt. Maga még kislány lehetett, Ráni. - Húszéves voltam, Mr. Lawrence. Nocsak. Ki gondolta volna? A padlóra meredt, aztán széttárta a karját. - Hát, ha már úgyis tudja... Igen. Ravi Dzsivándzsí az apám volt. Dzsivándzsí, a párszi bankár... Motilal, aki a Hallgatás Tornyán... valaha apám bankjában dolgozott. - Majd később, Ráni. Ha jól emlékszem, az apját úgy ölték meg, - A hivatalos verzió szerint szerencsétlenség áldozata lett, Mr. Lawrence. - Csakhogy ebben akkor sokan kételkedtek. - A nyomozás holtpontra jutott. Ismét az agyamba villant valami. - Ha jól emlékszem, az édesapja nem volt egyedül a kocsiban. Valami maharadzsa... Mahávir Gadzspurí ült mellette. - Így volt, Mr. Lawrence. Gadzspurí is életét vesztette, a... sze- rencsétlenségben. - Bocsásson meg, Ráni, ha feltéptem a sebeit, de... azt hiszem, azok után, ami történt... - Joga van hozzá? Természetesen. Apám és Gadzspurí maha- radzsa szörnyethaltak. Nem messze a Hallgatás Tornyától. Egy es- tébe nyúló tárgyalásról jöttek hazafelé, amikor... valaki agyonlőtte őket. És egy másik autó utasait is. Erőt kellett vennem magamon, nehogy izgatottan felpattanjak. - Most már emlékszem. Kiderült, hogy a másik autó utasai alvi- lági figurák voltak. - Gengszterek. Két japán. - A rendőrségi vizsgálat szerint édesapja és a maharadzsa akkor hajtottak rá az útra, amikor az a kocsi éppen tűzharcot vívott egy másikkal. A két japán néhány indiaival. Bólintott, és szorosabbra húzta magán a száriját. Előrehajoltam, megpróbáltam elkapni a pillantását. - Mondja, Miss... Ráni, van valami köze annak, ami... hm... tegnap történt velem... az édesapja halálához? Gyorsan és határozottan megrázta a fejét. - Nincs. Nem hiszem, hogy lenne. - Van telefonja? - Csak nem akarja... értesíteni a rendőrséget? Megfordult ugyan a fejemben, hogy ráijesztek, de nem tűnt jó ötletnek. Elég ijedtnek látszott anélkül is. - Szeretnék a Sheratonba telefonálni. Mielőtt azok értesítenék őket. Tárcsáztam, megnyugtattam az igazgatót, hogy jól vagyok és nem emberrablók fogságában töltöttem az éjszakát. Végezetül megkértem, hívja fel a nevemben a Természettudományi Múzeu- mot. Holnap reggel élőszóban majd mindent megmagyarázok. Igazán szép és kellemes délután lett volna, ha nemjut mindegyre eszembe az a másik lány, Kamala, a Hallgatás Tornyán. És a keselyű, amint éppen lenyeli a szemét. Elhessegettem magam elől a dögevő látványát, megtömtem a pipám, meggyújtottam és kellemes füstfelhőbe burkolóztam. - Most már csak az következne, Miss Dzsivándzsí, azaz Ráni, hogy elmesélje, miért szervezte meg az elrablásomat? Sok mindent sejtettem ugyan, de tőle magától akartam hallani a részleteket. - Azt szerettem volna - kezdte habozva -, hogy nyomozza ki, mi rejtőzik bátyám és sógornőm... halála mögött. - Nyomozzam ki? - Látta őket... nem? Naná hogy láttam! Nem is fogom elfelejteni, amíg élek. - Tehát ezért rabolt el? Bólintott és megvonta a vállát. - Mondtam már, hogy kétségbeesett ötlet volt. Azt akartam, hogy lássa őket! - Lássam? Miért? - Mert... ha csak úgy maga elé állok és azt mondom, hogy a bá- tyám, Girdharí és a felesége, Kamala meghalt... megölték őket... ön mit tett volna? Tényleg, mit is tettem volna? - Nyilván azt mondta volna - folytatta -, hogy menjek a rendőr- ségre. - Nagy a valószínűsége - bólintottam. - Nekem viszont az kellett, hogy magát... kösse valami a halot- takhoz... Girdharíhoz és Kamalához. Legalább lássa őket. Ha látta, nehezebben tud nemet mondani. Fiatal kora ellenére legalább annyi élettapasztalattal rendelke zett, mint egy százéves bráhmin. - Éppen ezért... kitaláltam ezt az eszeveszett ötletet. Persze, most már én is belátom, hogy ostobaság volt. Magának semmi köze a családunkhoz. Ráadásul idegen állampolgár. - Kicsodák turbános testőreim? - Kik? - Akik segédkeztek az elrablásomban. - Régi barátok. Apám barátai. Neveket természetesen nem mondhatok. Ha elmegy a rendőrségre... egyedül én vállalom a fele- lősséget a történtekért. Őket nem engedem meghurcolni! Ha valaki bűnös abban, ami önnel történt, egyedül és kizárólag én vagyok az! Megható volt, ahogy minden felelősséget magára vállalt. Sajnos, nem vagyok az a típus, aki nagyon könnyen meghatódik. - Mikor halt meg a bátyja, Miss Ráni? - Éppen egy hete. Megcsuklott a hangja, és nagyot nyelt. Tudtam, hogy kínpadra vonom a kérdéseimmel, de nem tehettem egyebet. Azért voltam itt, hogy kérdezzek. - A halál oka? - Állítólag szívroham. - És a... sógornője? - Együtt... haltak meg. - Tessék?! - Együtt haltak meg. Mindketten szívrohamban. Az orvos leg- alábbis ezt állítja. - Hogy az ördögbe...? - A fürdőszobában... haltak meg, amikor... - Amikor? - Krisnára... hát nem érti? Amikor... fürödtek. Kezdtem kapiskálni a dolgot. Ráni lehajtotta a fejét, és még a füle is piros volt a szégyentől. Mintha egy apácának kellett volna szexu- ális felvilágosító előadást tartania. - Úgy érti, hogy... izé... együtt fürödtek? - I... gen. - Esetleg, hogy is mondjam... - I... gen. - Ki állapította meg? - Az orvos. A törvényszéki orvos. mindkettő egyszerre...? - I... gen. Kételkedve csóváltam meg a fejem. Sokszor hallottam már, hogy a szerelem öl, na de ilyen furcsa módon?! - Elmondaná egy kissé részletesebben is? - Kérem... én... - Oké, Ráni. Mikor házasodtak össze? - Egy... éve. - Mi volt a bátyja foglalkozása? - A bankszakmában dolgozott. Tudja... mi párszik, vagy pénz- emberek vagyunk vagy kereskedők. - Abban a bankban, ahol az édesapja is dolgozott? - Igen. Girdharí az igazgatótanács tagja volt. Ravi Dzsivándzsít öt évvel ezelőtt megölték - kombináltam. - Most pedig a fiát, aki a nyomdokaiba lépett. Hm. Lehetséges, hogy a kettőnek köze van egymáshoz? Miért is ne lenne? - És a sógornője? - Kamala... zeneszerző volt. Híres zeneszerző. Több művét is bemutatták már. - Aha. És miket szerzett? - Hát... szimfonikus költeményeket. Tátva maradt a szám a meglepetéstől. Ahogy vissza tudtam em- lékezni a fiatal lányra, inkább beatszámok illettek volna hozzá, mint szimfónikus költemények. Ráni megérezte hitetlenkedésemet, mert tovább magyarázott. - Kamala... Delhiben tanult zeneszerzést..., majd Londonban képezte magát tovább. Ott ismerkedett meg a bátyámmal, aki... éppen hivatalos úton járt a Westminster City Banknál. Lelki szemeim előtt feltűnt a patinás, György-kori épület elegáns portálja. - Egy koncert utáni vacsorán... melegedtek össze. Girdharí nem sokkal később feleségül vette Kamalát. - Ön támogatta ezt a házasságot, Miss Ráni? Meglepetve kapta fel a fejét. Nyilván nem várt ilyen kérdést. - Természetesen. Nagyon szerettem Kamalát... Mintha a test- vérem lett volna. Illett Girdharíhoz. - Amennyiben? - jól kiegészítették egymást. Girdharí komolyabb volt, megfontoltabb, igazi pénzember. Kamala művész. Néha az egek- ben volt, néha sírt a szomorúságtól. - Depresszióra céloz? - Ugyan, dehogy! Csak... gyakran változtak a hangulatai. De mindig az elviselhetőség határain belül! - Voltak ellenségeik? - Amennyire tudom, nem. De hát... végül is ők a saját életüket élték! Mintha icipici sértődöttséget véltem volna felfedezni a hangjában. - Térjünk vissza a fürdőszobára - javasoltam. - Tehát, ha jól ér- tettem... mindketten egyszerre kaptak szívrohamot, miközben... - Kérem... szépen! Könyörögve tette össze a kezét. Kezdett egyre kínosabbá válni a dolog. Kerülgettük a lényeget, mint macska a forró kását. Felálltam és letettem a pipámat az asztalkára. - Nézze csak, kislány... illetve Miss Ráni... maga olyan helyzet- - be hozott, hogy nem is tudom sírjak-e, vagy nevessek. Elrabol, vagy elraboltat... felkényszerít a Hallgatás Tornyára, többször is életve- szélybe sodor egyetlen éjszakán: csak azért, mert nem képes elhin- ni, hogy előfordulhatnak dolgok, amelyek meghaladják a maga fantáziáját és... főleg a tapasztalatait. Megértem, hogy annak ide- jén az apja halála és most a testvéréé szörnyű sokkot okozott ön- nek... de ez még mind nem elégséges ahhoz, hogy bűntényt sejtsen mögöttük. - Hiszen éppen ön mondta, hogy apám halálakor sokan bűn- tényről beszéltek! - Ez igaz. Csakhogy a legtöbb szerencsétlenségnél megindul a szóbeszéd. Az ember már csak olyan, hogy soha nem tud belenyu- godni az egyszerűbe, mindig a bonyolult felé töri magát. - És maga? Maga nem ilyen? Haboztam egy kicsit, aztán kényszeredetten bólintottam. - De. Sajnos. Én is ilyen vagyok. - Kedves, Miss Dzsívándzsí - kezdtem, miközben zsebre vágtam A vallomásomat követő rövid hallgatás és megismételt pipa- gyújtásom részben eloszlathatta Ráni szégyenérzetét, mert ahogy fújtam néhány karikát, gyorsan beszélni kezdett. - Van egy ismerősöm... apám barátja... Lal Bahadur felügyelő. - És? - Ő mindent elmondott. Én... - Mi mindent? Hogy Girdharí és Kamala együtt fürödtek. - Eddig oké. És hát... szerelmeskedtek is közben. A szőnyeget bámulta, mintha arra várt volna, hogy a fejünkre szakadjon a mennyezet. Előfordul az ilyesmi. Volt már rá példa a történelemben. Csakhogy... nagyon meleg volt a fürdőszobában. Kint is elég meleg van - intettem a kert felé. - Ebben a hőségben... történt valami velük. Girdharí régebben sokat... panaszkodott a szívére. Egyszer volt is Svájcban valami szanatóriumban, bár a részletekkel nem vagyok tisztában... Szóval, meleg volt és... Szívrohamot kaptak. - Hm. Honnan veszi, hogy... szerelmeskedtek? - Lal Bahadur felügyelő szerint... a rendőrorvos megállapította. - Mit állapított még meg? - Hogy nemtörtént bűntény. Nincsenek... izé... olyan külsérel- mi nyomok, amelyek erre utalnának. Csak... zúzódások... amikor a csempére zuhantak. Megpróbáltam elképzelni a dolgot, bár nagyon nem szívesen képzelem magam elé halott emberek szerelmi trükkjeit. Talán Ráni is ezt tette, mert mintha a szőnyeghez ragadt volna a szeme. - Konkrétan, hogyan történt a dolog? Ráni lassan rám emelte fájdalommal teli tekintetét, s halkan, na- gyon halkan suttogta. - A... zuhany alatt álltak... aztán elzuhantak... és... és... - Volt boncolás? - A hagyományok nem engedik. - És az indiai törvények? - Párszik mindenütt vannak. Ha nem nyilvánvaló a bűntény, nem rendelnek el boncolást. Még egyszer alaposan végiggondoltam mindent. nem kellett sok idő hozzá, hiszen a kérdezz-felelek játék alatt már kiformálódott bennem a válasz. - Kedves, Miss Dzsivándzsí - kezdtem, miközben zsebre vágtam pipámat. - Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Hogy elrabolt és a Hallgatás tornyára vitt, felejtsük el... Mindaz, amin az elmúlt évek s az utóbbi napok során keresztül ment, alighanem igen kemény alakokat is kiborított volna. Nem csinálok ügyet belőle, nem me- gyek a rendőrségre, amint kilépek innen, elfelejtem a kellemetlen- ségeket. - Köszönöm. - Ami pedig segítségkérését illeti... bármennyire is fájlalom, - Gondoltam. - Maga mit tenne az én helyemben? Édesapja halála lehet a vé- letlen műve is. Valóban megtörténhetett, hogy két gengszterharcának kereszttüzébe került. Hiszen nemcsak ő halt meg és az a mahara- dzsa, hanem a másik kocsi gengszterei is. - Igen, de... - Jó, tegyük fel, hogy a gyilkosság-verziót hiszem el. És akkor mi van? Öt évvel ezelőtt történt, az édesapja, gondolom... - A Hallgatás Tornyára került. - A kör ezzel be is zárult. Testvére és sógornője tragédiája sem utal bűntényre. Bátyjának már korábban is voltak szívpanaszai. Nem akarom ecsetelni, mi minden történhetett a fürdőben. - Kérem! - Boncolás itt sem volt, a holttestek a Hallgatás Tornyán pihen- nek. Én ugyan láttam őket, de ez nem jelent semmit. Mint ahogyan az sem jelentene, ha visszamennék és még egyszer megvizsgálnám őket. A keselyük... - Kérem! - Végül is ön mindent megtett. Megnéztem a tetemüket, és kel- lőképpen fel is háborodtam. Mindig felháborodok, ha fiatal embe rekre sújt le a halál. Csakhogy tehetetlen vagyok. Éppen ön mon- dotta nagyon bölcsen. hogy idegen vagyok ebben az országban. Milyen jogon avatkozhatnék be a bombayi rendőrség munkájába? Főleg, amikor... hm... éppen önök igyekeztek megsemmisíteni a nyomokat.. - Mit beszél? - A holttestekre gondolok. A boncolás kimutathatta volna... - Soha! - Hát ez az. Miss Ráni. Ilyen körülmények között... beláthatja; nem tudok segíteni. Felállt, és rám emelte fekete, szomorú tekintetét. - Természetesen. megértem önt, Mr. Lawrence, és még egyszer kérem, próbáljon megbocsátani nekem. Eszeveszett ötlet volt, tu- dom, de... ez volt az utolsó szalmaszál... Azt hittem Leslie L. Law- rence... Szomorúan csóváltam meg a fejem. - Nem szabad hinni a legendákban, Ráni. Csodákra én sem va- gyok képes. Bólintott, és az ajtó felé indult. - A kocsi visszaviszi, Mr. Lawrence. Oda, ahova óhajtja. És... próbálja meg elfelejteni... - Nincs semmi probléma, Miss Dzsivándzsí. Habozott, hogy kezet nyújtson-e, aztán inkább meghajolt, és összetette mindkét tenyerét. Én is meghajoltam. Már az ajtónál volt, amikor utánaszóltam. - Ráni! Lassan, nehézkesen fordult vissza, mintha súlyos teher nyomná a vállát. Ajka szétnyílt, s a két piros virágszirom közül kivillantak hó- fehér fogai. - Kérdezhetek még valamit... Búcsúzóul? A két virágszirom összezárult. - Tessék. - Vagyonos ember volt a bátyja? Hallgatott néhány másodpercig, aztán megvonta a vállát. - Óh igen. Legalábbis azt hiszem... vagyis... Igen. Gazdag em- ber volt. Miért kérdi? - Vannak Kamalának rokonai? - Csak egy húga. Tudtommal Madraszban él. - Értem. Eszerint Girdharí vagyonát... Elkomorult a tekintete; fenyegetően sütött rám a binda a hom- lokáról. - Egyenesen is megkérdezhette volna. Mi ketten örököljük Mr. Lawrence. - Viszlát, Ráni - mosolyogtam búcsúzóul. Szó nélkül csukta be maga mögött az ajtót. Kiálltam Sheratonbeli szobám erkélyére, és bemutattam néhány könnyebb jógagyakorlatot. Alattam dühöngött a reggeli csúcsfor- galom. A Back Bay felől újabb és újabb párafelhők borultak a vá- rosra: várható volt, hogy délutánra elered az eső. Fürödtem, átöltöztem, aztán elhatároztam, hogy a forgalomra való tekintettel gyalog indulok a Természettudományi Múzeumba. Pancsa éppen a tehenét etette. Hangos rikkantással köszöntött; még a tehén is örömmel emelgette a farkát. - Merre jártál, bábudzsí? - fogadott szemrehányó tekintettel. - Tegnap reggeltől estig kerestelek. Ott szobroztam a Sheraton előtt egész délután. Este még visszamentem de akkor is hiába. Felszed- tél valami tyúkot? - Ki engedte meg, hogy kémkedj utánam? - kaptam el a gal- lérját. - Üzleti ügyben kerestelek - mondta, és kiköpte a rágógumiját. - Kizárólag üzleti ügyben. Ha meg csaj kell, csak szólj. Tudok egyet. - Ebből elég! Mi a fene az az üzleti ügy? - Hát a másik tehén! Sóhajtottam. Ha egy indiai szent-tehén-idomító a fejébe vesz valamit, nehéz eltéríteni tőle az már szentigaz! - Azt mondtad, gondolkozol a dolgon. - Azt is csinálom. Gondolkozom. - Fogalmad nincs róla, milyen kapós egy ilyen tehén. Amíg ha- bozol, megveszi valaki más. Odaballagott egy gyékényből fonott, kosárféle takarmánytartó- hoz, és rövid kotorászás után előhúzott az összevagdosott zöldség alól egy gyűrött, barna borítékot. - Nesze. Ezt neked küldik. - Nekem? Elvettem a borítékot, és megtapogattam. Kemény kartonlap volt a belsejében; talán egy fénykép. Mélyet sóhajtottam. Biztos annak az elátkozott tehénnek a képe! Pancsa aztán érti a dolgát! Akármi legyek, ha évtizedek múlva nem ő lesz Bombay legmenőbb kereskedője! Megcsóváltam a fejem, és felszakítottam a borítékot. Megnéztem, ami benne volt, aztán kis híján leejtettem Pancsa kiköpött rágógumija mellé. A kép ugyanis nem tehenet ábrázolt, hanem engem. Valamelyik helyi újságból vágták ki, ki tudja melyikből, hiszen érkezésem után röviddel legalább három napilap készített velem interjút. Hetykén néztem - volna - a fényképezőgép lencséjébe - ha lett volna szemem. Ezen a képen azonban nem volt. S hogy ne legyen, arról egy tin- tával a képre rajzolt kopasz nyakú keselyű gondoskodott. Csőrében a jobb szememet tartotta, és éppen lenyelni készült. Pancsa árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Nyilván több is látszott az arcomon, mint amennyit szerettem volna, mert felágaskodott és igyekezett belelesni a borítékba. - Rossz hírek? - kérdezte aggódva. - Miből gondolod? - Olyan képet vágtál... mintha, mintha... - Mintha? - Mintha megtudtad volna, hogy az a másik tehén már elkelt. Ki volt az a pasas? - Milyen pasas? - Aki a levelet küldte. Nem tetszenek nekem az ilyen fickók. Aztán legnagyobb meglepetésemre olyan tökéletes személyle- írást adott a levél átadójáról, hogy a leggyakorlottabb rendőrtiszt- viselő is megirigyelhette volna. S bár tegnap éjszaka a holdfény el- lenére sem sokat láttam Manekból, mintha rá illett volna a leírás. - Párszi volt? Pancsa éppen a legfontosabb kérdésben mondott csődöt. - Őszintén szólva... éppen jött egy autó és ki kellett küldenem a tehenet az útra. Lehetett éppen párszi is. Mi dolgod neked a pár- szikkal, bábudzsí? Meg sem várta, hogy válaszoljak, ismét a takarmányba mélyedt, és kihúzott a zöldség közül egy amerikai útlevelet. - Ehhez mit szólsz? El akartam venni tőle, de nem hagyta. Kénytelen voltam ismét megmarkolni a gallérját. - Ide figyelj ... ennek már a fele sem tréfa! Hogy került hozzád? - Találtam. - Hol? - Itt az utcán. - Ne hazudj! Csak úgy áradt a sértődöttség sötét, őzikeszeméből. - Hát hazudtam én valaha is neked, bábudzsí? - Oké. Hol találtad? Remélem nem egy amerikai zsebében? - Ugyan már, bábudzsí! Ha láttad volna milyen balhé volt itt tegnap, nem gyanúsítanál. - Balhé? A tehén felé bökött a hüvelykujjával. - Miatta. - Elmész a rendőrségre és odaviszed! Lehet, hogy az amerikai még jutalmat is ad. - Az ugyan nem! Felpofozott az az aljas alak. - A tehén miatt? - pedig csak egy árva rúpiát kértem tőle. Még a sürgősségi felár- rólřis lemondtam. - Bezzeg ha én jövök... - Te más vagy, bábudzsí. Jólszituált. Az meg... egy zsákot cipelt a hátán... és... - Képes vagy szegény, hátizsákos turistákat megvágni? Remé- lem, tanultál a pofonokból. - Én meg azt remélem, hogy ő tanult belőlük! - Hogyhogy? - Hát... elvitte a rendőrség. - Elvitte? Miért? Szégyenlősen a markába kuncogott. - Mert nem tudta igazolni a személyazonosságát. Nem volt útle- vele. Hogy minek csellengenek egyes amerikaiak útlevél nélkül Bombayban? Aztán persze könyörgött, hogy vonjam vissza... - Mit vonjál vissza? - A vallomásomat. Amit a rendőröknek mondtam. - Mit mondtál nekik; te csirkefogó? - Hát... őszintén szólva, dühös voltam rá. Rájött, hogy mit csi- nálok... és nem akart fizetni. Amikor kértem tőle egy rúpiát felpo- főzött. - Ezt már hallottam! - Erre... én is ordítoztam. Hogy... megrugdosta a szent tehe net... meg hogy... azt mondta, minden szent tehenet meg kellene enni! - Te csirkefogó! Aki tudja, hogy az indiaiak milyen tisztelettel övezik a város ut- cáin kóborló számtalan szent tehenet, biztosan elborzad Pancsa hazugságától. Mint ahogy én is elborzadtam. Jóval kevesebbért is lincseltek már embert, mint egy szent tehén állítólagos bántalma- zásáért. - Tudod, mit csináltál? Hirtelen sírósra váltott a hangja. - De hiszen... megpofozott. Valahogy csak védekeznem kellett. - Még jó, hogy nem verték agyon! - Azt akarták. A rendőröknek sikerült betuszkolniuk a kocsiba, és... elvitték. Nem szerettem volna a szerencsétlen turista helyében lenni. Legközelebb, ha szent tehenet lát, sikoltva takarja el a szemét - eb ben biztos voltam. - Add ide! Legnagyobb meglepetésemre habozás nélkül odaadta az útle velet. Kinyitottam, hogy megszemléljem a verekedő kedvű, hátízsákos fickó képét. Aztán akkorát kiáltottam, hogy a tehén rémülten abbahagyta a kérődzést. A képről régi ismerősöm Robert McKinley vigyorgott rám, elő- remeresztve kedélyes lófogait. gor VIcKinley, akivel együtt élveztük a Fülöp-szigeteken a ma- nilai rendőrség vendégszeretetét, s akivel együtt oldottuk meg a Gyűlölet fájának rejtélyét. Megmarkoltam Pancsa kezét; jó szorosan, hogy kereket ne old- hasson. - Gyerünk! - Hová? - szipogta rémülten. - A rendőrségre! Erre nekivetette a talpát a betonnak, és üvöltött, ahogy a torkán kifért. - Nem akarok a rendőrségre menni! Nem akarok a rendőrségre menni! Előbb csak egy zöldséges nézett ki a bódéjából, aztán még egy. Nem mindennapi látvány a Grant, és a Duncan Road sarkán az elegáns külföldi úr, aki egy indiai kisfiú kezét rángatja. Amikor a kíváncsiskodó járókelők egyre nagyobb számban tor- pantak meg mellettünk, elengedtem Pancsát. A végén még képes lesz engem is megrágalmazni, hogy megrugdostam a tehenét! - Vissza kell vonnod, amit a rendőröknek mondtál! Szipogott és megtörölte tenyerével az orrát. - Na és a szavahihetőségem? - Mennyire tartod? Két rúpiára, háromra? Megvakarta a feje búbját, miközben elgondolkozva a tehén fe- nekére bámult. - Ha beszállsz az üzletbe, és kifizeted a másik tehén felét... - Rendben van - adtam meg magam -, kifizetem. Indiai gyerek a kontinensnyi ország fennállása óta olyan sebesen még nem száguldott a rendőrség felé, mint Pancsa. Ez a nap, úgy látszott, a meglepetések napja, bár igazából a teg- napira sem panaszkodhattam. Az őszes hajú, magas rendőrtiszt kellemes mosollyal nyújtotta felém a kezét. - Ez aztán a meglepetés, Mr. Lawrence! Hogy került össze ezzel a csirkefogóval? Mit csináltál, Pancsa? Pancsa a képe elé kapta a kezét. - Én... semmit. Lawrence bábudzsí az üzlettársam! - Na ne mondd! És miben üzlettársad? - Egyelőre titok. - Oké, fiam. Beduglak egy cellába a patkányok közé. Pancsa felvisított, én pedig megbizonyosodtam róla, hogy a kel- lemes mosolyú felügyelőből teljességgel hiányzik a pedagógiai ér- zék. Gyorsan közbevetettem hát magam. - Pancsa igazat mond, felügyelő. - Lal Bahadur vagyok. Most viszont rajtam volt a meglepetés sora. - Lal Bahadur? - Maga... hallott rólam? Hogy én hallottam önről, azon nincs csodálkoznivaló; az újságok is megírták, hogy itt van, aztán nemré- giben néhány napig a vendégünk volt Rocard felügyelő az Inter poltól... ő is beszélt magáról..., de ön? - Van egy közös ismerősünk - mosolyogtam, és gyorsan vissza- tereltem a szót Pancsára. - Pancsa... meg szeretné változtatni a vallomását. - Vallomását? Ez meg mi...? Kezébe nyomtam Bob McKinley útlevelét. Kinyitotta, aztán ledobta az asztalra. - Vagy úgy. Csakhogy előkerült. Tiszta őrület, hogy mit csinál az a fickó. Két tolvajjal zártam össze, tudja, a cellahiány miatt. Végül ki kellett engednem őket, mert féltettem az életüket. Az a pasas komplett őrült! Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a konzulátu- sukkal, de elmentek kirándulni, és csak a jövő hétenjönnek vissza, Ez az amerikai valami disznóságot csinált egy tehénnel, mit tudom én... Belecsíptem Pancsa karjába. - Nem... csinált. Lal Bahadur gyanakodva húzta össze a szemöldökét. - Te is benne vagy a buliban? Pancsa minden eshetőségre készen mögém húzódott. Mivel nemigen merte kinyitni a száját - félt, hogy a pedagógiábanjáratlan felügyelő esetleg elereszti a tenyerét -, magam voltam kénytelen beszélni helyette. Lal Bahadur felsóhajtott, amikor befejeztem. - Még jó, hogy nem történt komolyabb baj. A tehenekre kénye sek az emberek. - Kiengedi? - persze, hogy kiengedem. Várjon egy kicsit. Hosszabb hindi nyelvű telefon következett. Amikor letette a kagylót rám mosolygott. - Félóra múlva kint van. Akár meg is várhatják. - Én ugyan nem - tiltakozott Pancsa, készen rá, hogy ha kell ki- vesse magát az ablakon. - Az egy vadállat. - Ismerőse? - kérdezte Lal Bahadur. - Olyasféle - mondtam kitérően. - Rám szánná ezt a félórát, fel- ügyelő? Lal Bahadurnak kikerekedett a szeme a meglepetéstől. - Én...? Természetesen. Miről van szó, Mr. Lawrence? Mielőtt belekezdtem volna a mondandómba, elküldtem Pan- csát. Tudtam, hogy nemigen lenne kedvére a McKinleyvel való ta- lálkozás. Amikorjövendő üzlettársam elhúzta a csíkot, letelepedtem Lal Bahadur kihallgatószékére, és előhúztam a pipám. - Rágyújthatok? - Kérem. Csak tessék. Kissé idegesen csengett a hangja. Talán attól tartott, hogy valami nemszeretem ügybe akarom belerángatni. - Tegnap találkoztam egy közös ismerősünkkel - kezdtem, és néhány ügyes karikát fújtam a levegőbe. - Igen? - Miss Ráni Dzsivándzsíval. Egyszeriben megváltozott az arckifejezése. Előbb a megköny- nyebbülés, majd a szánakozás hullámzott végig rajta. - Szegény gyerek. Ennyi csapás egymás után. Ön talán nem is tudja... - Ráni sok mindent elmondott, felügyelő úr. Különben még Londonból ismerjük egymást. Annak idején a lelkemre kötötte, el ne mulasszam meglátogatni, ha Bombayban járok. - Nem akarok udvariatlan lenni, Mr. Lawrence, de alighajöhe- tett volna alkalmatlanabb időben a látogatása. - Sajnos. Magam is csak akkor szereztem tudomást a történtek- ről, amikor... Ráni mindent elmondott. Hallom, az apját is tragikus körülmények között veszítette el. Lal Bahadur a fiókjába nyúlt, előhúzott egy megtisztított sárga- répát, és elégedett mosollyal rágni kezdte. - Igen. Vagy öt évvel ezelőtt. Miért érdekli a dolog, Mr. Law- rence? Éreztem, hogy jégen járok. Ha megsejti, hogy bele akarok avat- kozni a munkájába, bezárul, mint a kagyló. - Az a helyzet, hogy gyüjtöm a rejtélyes bűnügyeket. Könyvet szándékozom írni róluk, és még nincs indiai anyagom. Megvakarta a homlokát a maradék répával. - De hiszen ez nem bűnügy. Tragikus véletlen, semmi egyéb. Különben mire kíváncsi? - Egészen pontosan mi történt Ráni apjával? És... ki vezette a nyomozást? - Természetesen én. Arra a kérdésre pedig, hogy egészen ponto- san mi történt vele, csak annyit mondhatok, a jó ég a megmondha- tója! Az bizonyos, hogy lelőtték. Akárcsak a vele együtt autózó Mahávir Gadzspurít. Egy dúsgazdag maharadzsát. Egyiket azok közül, akiket nem államosítottak. Egész családja részt vett a füg- getlenségi harcban, ezért Nehru meghagyta kastélyait és ősi birto- kait... Minden bizonnyal úgy volt, ahogy az újságok megírták. Két gengszterbanda összecsapott; a maharadzsa és Ravi Dzsivándzsí a kereszttüzükbe került. - Emlékszik, milyen távolságból érték őket a golyók? - Egészen közelről. - Közelről? - Kiszálltak a kocsiból, Mr. Lawrence, vagy kiestek belőle, Egyébként, a másik két fickó, a kétjapán... úgyszintén egészen kö- zelről kapta a golyókat. A szakértői vizsgálat szerint mintegy más- fél-két méterről. Erősen össze kellett szorítanom a számat, hogy ne tegyek csúnya megjegyzést, Lal Bahadur felügyelő munkáját illetően. Lal Bahadur megérezhette, mire gondolok, mert elmosolyodott. - Most persze azon töpreng, hogy miféle csúnya mulasztásokat követtünk el, igaz? Nos, Mr. Lawrence, mi magunk is pontosan ar- ra gondoltunk, amire ön. Hogy kiszállították őket a kocsiból és fej- belőtték mindkettőjüket. Akárcsak a kétjapánt. Csakhogy... az a helyzet, hogy Dzsivándzsít és a maharadzsát a két japán lőtte le. - Biztos benne? - Minden kétséget kizáróan az ő pisztolyaikból származtak a lö- vedékek. - Még mindig nem értem, hogy miért kellett kiszállniuk. - Megpróbáltuk rekonstruálni az eseményeket és a követke- zőkre jutottunk - beszívta az arcát és elgondolkozva bámult a sár- garépa csonkjára -, A két banda üldözőversenyt vívott a város szé- lén, a Back Bay közelében; erre számos tanúnk van. Egyesek sZe- rint lövések is dörrentek, bár golyónyomokat végül is nem sikerült találnunk. Úgy tűnik, a japánok menekültek, az ismeretlen gengsz- terek üldözték őket... A menekülők éppen kiértek a városba vezető útra, amikor eltalálták az egyik gumijukat. A gumi most is az archívumunkban van. ha kíváncsi rá, megvizsgálhatja... A kocsi megperdült, a gazemberek éppen csak egyenesbe tudták hozni, az- tán kiugráltak belőle. A másik kocsi eközben iszonyatos sebesség- gel közeledett. Embereink nem tehettek mást; kocsijuk mögé ha- saltak. éppen fel akarták venni a harcot, amikor Dzsivándzsí és a maharadzsa belépett a képbe. Hogy miképpen keveredtek arra és főleg miért, az ördög se tudja, de tény, hogy egy mellékútról hajtot- tak fel, és pont akkor értek az álló kocsi mellé, amikor az üldözők felbukkantak a láthatáron. Dzsivándzsí alighanem csak ekkorvette észre, hogy rossz helyre keveredett; sajnos már későn. A japánok lecsaptak az ajándékba kapott lehetőségre; kényszerítették a két férfit, hogy adja át a kocsiját. Ahogy Dzsivándzsít ismertem, alig- hanem felmehetett benne a pumpa, és esze ágában sem volt le- mondani a Mercijéről. - Eszerint Mercedese volt - szúrtam közbe. - Naná.Egybankigazgató ésegymaharadzsanemjárMarutin... Szóval, huzakodtak egy kicsit, az üldözők viszont közeledtek. Amikor aztán már vészesen megközelítették őket, és Dzsivándzsí- nak még mindig esze ágában sem volt átadni a kocsit, a két japán egyszerűen fejbe lőtte őket. Nagyon hihető volt, amit mondott. Sok ezer hasonló eset fordult már elő a kriminalisztika történetében. - A huzakodás azonban, mint az előbb mondottam volt, tragi- kusnak bizonyult nemcsak Dzsivándzsí és a maharadzsa, hanem gyilkosaik számára is. Üldözőik beérték őket, mielőtt még lelép- hettek volna. A kibontakozott tűzharcban mind a kettőt megölték. Egészen közelről kapták a golyókat. Elhallgatott, és várakozva nézett rám. - Önök tehát elvetették a gyilkosság-verziót? - Kénytelenek voltunk vele. Semmi nem szólt mellette. Dzsi- vándzsí is és a maharadzsa is feddhetetlen előéletűek voltak. Nem sikkasztottak, nem álltak kapcsolatban alvilági figurákkal... A ma- haradzsa dúsgazdag történelmi család fia Dzsivándzsínak is volt mit a prítania a tejbe. Miért ölték volna meg őket? - Esetleg emberrablás? Emberrablási kísérlet? - Nehezen magyarázható a másik két hulla. Két csoport is el akarta volna rabolni őket? Egy ugyanazon a helyen és ugyanazon időben? Nem hiszek a véletlenek ilyen egybeesésében. Ön hisz? - Az ön helyében én is elvetettem volna ezt a lehetőséget. Felemelte a fejét, és barátságos pillantást vetett rám. A legbarát- ságosabbat, mióta csak beléptem az ajtaján. - Mi mégis utánamentünk ennek a nyomnak is. EredménytelE- nül. Minden besúgót begyűjtöttem... Biztos lehet benne, Mr. Lwa- rence, hogy sem Dzsivándzsít, sem a maharadzsát nem akarták el- rabolni. Ne feledje, nálunk még nem olyan fejlett ez az iparág, mint Amerikában. - Tehát, véletlen baleset volt - tértem vissza a kiindulóponthoz - Mi lenne más? Máskor és másutt is előfordult már, hogy ártat- lanok haltak meg, mert olyan helyre tették a lábukat, ahova nem kellett volna. Lenyúlt az asztala melletti sámliszerű székre, és felemelt róla egy köteg újságot. A Bombay Times példányai voltak. - Tessék. Csak az elmúlt napok hasonló eseményei. Észak-íror- szágban egy orvlövész tévedésből megölt egy tizenkét éves, kerék- pározó kisfiút. Párizsban egy utcai robbantásnak három járókelő esett áldozatául... A korzikai felszabadítási front elhatárolja magát az eseményektől. Lal Bahadur bekapta maradék sárgarépáját, és kopogtatni kez- dett mutatóujjával az asztalon. - Tudja... Mr. Lawrence... Ravi Dzsivándzsí a barátom volt. Mindent megtettem, hogy elkapjam annak a másik autónak az uta- sait, de nem sikerült. Agyonlőtték a két japánt és eltűntek. Soha többé nem kerültek elő. Felállt, kihúzta egy kartonszekrény legfelső fiókját, de nem kar- tonokat, hanem egy újabb sárgarépát halászott elő belőle. - Boncolás természetesen nem volt... miért is lett volna? Dzsi- vándzsí párszi, ők pedig nemigen szeretik ha feltrancsírozzák a ha- lottaikat. Őszintén szólva én sem ragaszkodtam hozzá. Felvitték a Hallgatás Tornyára, és ezzel az ügy lezárult. Órámra pillantottam: tizenöt percem maradt még a félórából. - Kamala és Girdharí Dzsivándzsí ügyével is ön foglalkozik, fel- ügyelő? Elégedetten bólintott a sárgarépa mögött. - Természetesen én. A kellemetlen ügyeket általában rám oszt- ják. - Úgy érti, hogy ez az ügy különösen kellemetlen? - Na hallja! Nekem kell az egészet elkennem... mármint a sajtó előtt. Remélem, Mr. Lawrence, bízhatom a diszkréciójában? - Magától értetődik, felügyelő. - Hát... hogy is fejezzem ki magam? Ön persze nem ismerte Ka- malát. Lelki szemeim előtt feltűnt a jó formájú lány, amint a keselyű ép- pen... nagyot nyeltem, és megráztam a fejem. Kamala bombázó volt, ha érti, mire gondolok. Ismét felbukkant előttem a halotti lepel alól kitárulkozó hulla, és kicsin múlt, hogy el nem szédültem. Lal Bahadur éles szemét nem kerülte el arcom színeváltozása, mert megállt szájában a sárgarépa. - Valami baj van? - Ez az átkozott hőség - nyögtem. - Hát igen. Beláthatja, hogy nálunk aztán nincs idő hullákkal vacakolni. Tudja hányan halnak meg naponta Bombayban? Csak a halotti levelek súlya több kilót tesz ki. Igyekeztem összeszedni magam. - Kamalánál hagyta abba. - Igen... Nos, Kamala jó fizikai adottságokkal rendelkezett. Olyan nő volt, aki falta a férfiakat. Eléggé viharos volt az élete, mi- előtt férjhez ment volna Girdharí Dzsivándzsíhoz. - Csak nem került összeütközésbe a rendőrséggel? - Ugyan, dehogy. Csak... Kamala nemigen tartóztatta meg ma- gát. ha örülni kellett az életnek, hogy finoman fejezzem ki magam. Különösképpen a fürdést kedvelte. - Úgy érti, hogy... szeretett pancsikázni? - Hogy egészen pontos legyek az a hírjárta, szeret bezárkózni a fürdőszobájába egy, vagy... esetleg több fiatalember társaságában. Puff neki! Kezdtem érteni Ránit, amiért csak nagyon árnyaltan ecsetelte előttem bátyja feleségének a múltját. - Különben, ne értsen félre, nagyon tisztességes nő volt. És főleg tehetséges... Csodálatos muzsikákat írt... Legalábbis azt mondják. - Ön hallotta őket? Lal Bahadur szomorúan pillantott rám. - Botfülem van Mr. Lawrence. Nem tudom a Marseillaise-t, megkülönböztetni egy héber temetési énektől. - Lehetséges, hogy féltékenységi dráma zajlott le a fürdőszobá- ban? - Magam is gondoltam erre. Csakhogy, semmi külsérelmi nyo- mot nem találtunk ami erre utalna. Sőt... a halálukat megelőző Perceket hogy is mondjam csak... békés egyetértésben töltötték. miközben folyt rájuk a meleg víz. Valami nem tetszett nekem. Nem tudtam volna megmondani mi, de, tudatom mélyén megszólalt egy figyelmeztető csengő. - Gondolja, hogy Kamala ott folytatta az életét, ahol a házas- ságkötéskor abbahagyta? - Kamala hűséges volt Girdharí Dzsivándzsíhoz, Mr. Lawrence, Utánanéztünk a dolognak. Felszámolta minden korábbi kapcso- latát. - És Girdharí? - Apja nyomába lépett, átvette a hivatalát... s még abban is ha- sonult hozzá, hogy a meghalt maharadzsa testvére, a szerencsétlen Szijárám Gadzspurí lett a bizalmasa. Most, ahogy visszagondolok a történtekre, óriási hibát követtem el, hogy túlságosan is arra a bizonyos fürdőszobára koncentráltam, és hagytam Lal Bahadurt tovább kérődzni a sárgarépáján. Ha akkor jobban odafigyelek, sokkal hamarabb megoldhattam volna ezt a valamennyiünk számára még sok fájdalmat és keserű- séget tartogató ügyet. Ismét az órámra pillantottam. Volt még további öt percem. Igyekeztem gyorsan összefoglalni magamban az eseményeket. Amíg gondolkoztam Lal Bahadur végzett a sárgarépájával. - Az orvos megállapította, hogy megfulladtak. Megállt a szívük. A hőségtől és a megerőltetéstől. Akárhogy is próbáltam elhitetni magammal, hogy ilyesmi bizony megtörténhet, józan eszem elkeseredetten tiltakozott ellene. - Egyszerre? Lal Bahadur megvonta a vállát. - Legalább tizenöt hasonló esetet bányásztunk elő az archíwu- munkból. Tudja, mióta komputerizálva vagyunk, gyorsabban men- nek a dolgok. A legutolsót, igaz elég régen, a harmincas évek Pári- zsából jegyezték fel. Fiatal pár kapott szívrohamot egy moziban. Sö- tét, elfüggönyözött páholyban ültek és... hogy is mondjam csak.. nem éppen távol egymástól, amikor a lány apja, aki észrevétlenül kö- vette őket, feltépte az ajtót. Egyszerre állt meg a szívük a rémü- lettől. - Azt sugallja, hogy Kamalát és Girdharít is megijesztette valami? - Dehogyis sugallom. Mitől ijedtek volna meg? Nem gondol- hattunk másra, minthogy Kamala halálra szerette a férjét. Girdharí korábban már vacakolt a szívével és... nyilván nem szokta meg, hogy gőzben, meleg víz alatt, száz fok páratartalomban... izé... hát szóval, tudja. Megállt a szíve és kész. - És Kamala? - Ő az ijedtségbe pusztult bele. Képzelje csak el... Éppen, ami- kor... szóval, a karjaiban halt meg a férje. Csoda, hogy infarktust kapott? Tudtam, hogy Bob McKinley ebben a pillanatban lépi át a rend- őrség küszöbét. - Hol lakott az ifjú pár? - Egy előkelő házikóban. A Carnac Roadon. 17-es szám. - Személyzet? - Csak egy szolga, de az egy külön kis épületben, a szomszéd ut- cában élt a családjával. Éjszakára hazament, csak reggeljött vissza. - Hánykor történt... az eset? - Este tíz és tizenegy között. A szolga már eltávozott. Reggel azonnal észrevette, mi történt; ő értesített bennünket. Kikérdez- tük, de nem tud semmit. - Boncolás természetesen nem volt. - Ha nem volnék a család barátja, akkor is tisztelném annyira a párszi törvényeket, hogy ne erőltessem a dolgot. Felvitték őket a Hallgatás Tornyára. Összerázkódott, és láthatóan azon törte a fejét, hol rejtőzhet a következő sárgarépája. - Ezzel az ügy le is zárult. Ha viszont eszembe jut, hogy az a bom- bázó... Kamalára gondolok... most ott fekszik a keselyűk között... Kinyújtottam a kezem, és gyorsan búcsút vettem tőle. A boríték, amit nem sokkal ezelőtt kaptam, benne a szememet éppen kivájó keselyűvel parázsként égette a bőröm. El is határoztam, úgy elfelejtem az egészet, mint a pinty! Össze- tépem a borítékot, megfeledkezem Rániról, Kamaláról, mahara- dzsáról mindenkiről, aki csak elém tolakodott az elmúlt két nap során. Csinálok egy görbe estét McKinleyvel, holnap pedig a Ter- mészettudományi Múzeumban nekilátok vágyott bogaraim tanul- mányozásának. Csakhogy ember tervez, a keselyűk pedig végeznek. Bob McKinley a hátulsó kijárat előtt álldogált; álmatag képpel a körülötte cikázó kerékpárosokat bámulta. Hátulról közelitettem meg, és befogtam a szemét. Mary-Rose - rebegte kappanhangján. - Mary-Rose. Bob McKinley szemernyit sem változott, mióta utoljára láttam. Szeplős gyerekképe az évek múltával egyre simább és hamvasabb lett, vidám lófogain végigszánkáztak a napsugarak. Térde alá érő bermudanadrágjában, hórihorgas termetével mindennek látszott, csak politológusnak nem. Amikor felismert, elsápadtak arcán a szeplők. Már attól tartot- tam, lenyeli vonzó fogait a meglepetéstől. - Mr. Law... rence! - nyögte kétségbeesetten - Ez... nem lehet igaz! - Pedig igaz - vigyorogtam -, hogy van Bob? - Jézusom! Hát ezt aztán nem gondoltam volna! - nyöszörögte. - Hogy éppen Indiában és éppen... Bombayban! Emlékszik még a Fülöp-szigetekre és Paz-Marin századosra? Persze, hogy emlékeztem. Tovább lelkendezett volna, ha hirtelen gombóc nem akad a tor- kán. - Maga hozott ki a sittről? Vigyorogva bólintottam. - Hogyan... csinálta? Elmeséltem Pancsához fűződő kapcsolatomat. A fiú nevének hallatára összeszűkült a szeme, és meglengette hosszú, vékony karját. - Bár nem szoktam kiskorúakat verni, azt a kis fickót még be- dolgozom a betonba. Tudja, mit csinált azzal a rohadt tehénnel? - Tudom, Bob. Elszürkültek a szeplők az orrán. - De hát ez csalás! Közönséges csalás! - füstölgött, de a szeme már az utcát kutatta: - Mit szólna egy-két sörhöz? A régi szép idők emlékére. Tíz perc múlva egy elfüggönyzött bárban ültünk, ésjégbe hűtött dobozolt sört ittunk. Rövid időre sikerült megfeledkeznem a zsebemben lapuló borí- tékról. Nem volt sok mesélnivalóm az elmúlt évekről. Csináltam a dol- gom; írtam néhány szakcikket rovarokról, megfejtettem számtalan addig ismeretlen ázsiai sziklafeliratot, közreműködtem egy pár rej- télyesnek látszó ügy megoldásában. Viszonzásul megtudtam, hogy Bob ezalatt végzett Bloomingtonban, s most politikatudományt tanít egy kisebb, középnyugati egyetemen. Három hónapja van Bonbayban, hogy az Indiát egykoron elfoglaló mogulok állam- szerkezetét tanulmányozza. Türelmesen végighallgattam áradozását a nagymogulok csodá- latos államszervező képességéről, aztán feltettem az első kereszt- kérdést. - Mondja, Bob, ki az a Mary-Rose? Annyira belemerült a mogulokba, hogy értetlenül fogadta a kér- dést. - Mary-Rose? Ilyen nevű mogul uralkodó nem volt... Ja, par- don... Mary-Rose-t mondott? Óh, hát... honnan az ördögből tud- ja...? Mulatságosan elvékonyodott a hangja, mint a régi időkben. Emlékeztettem rá, hogy amikor a rendőrség előtt befogtam a szemét, Mary-Rose-ra gyanakodott. - Vagy úgy - mondta kelletlenül. - Egy lány. - Mindjárt gondoltam. A neve ugyan akár egy szent tehenet is takarhatna. Fejcsóválva nézett végig rajtam. - Maga aztán jottányit sem változott. Már Manilában is tele volt ilyen idétlen megjegyzésekkel. - Ne akarja elterelni a figyelmemet. - Dehogyis akarom. Szóval... Mary-Rose egy ismerősöm. Nem tehén... és szentnek sem szent. - Hm. Csak úgy lángoltak a szeplők az orrán a zavart tiltakozástól. - Maga szántszándékkal félreérti a helyzetet... Semmi közöm Mary-Rose-hoz. Ismerem és kész. Ő is amerikai. Közösen bérelünk egy lakást: így olcsóbb. Néha beszélgetni szoktunk, ennyi az egész. Váratlan ötlettől vezéreltetve előhúztam a zsebemből a boríté- kot, és letettem elé az asztalra. -Miez? - Bontsa ki, megtudja. Bobnak azonban esze ágában sem volt hozzányúlni. Gyanakod- va meredt rám rövid, szeplős orrát vakargatva. - Mr. Lawrence... azaz Leslie, az az érzésem, maga megint bele- keveredett valamibe... és a legjobb úton van afelé, hogy engem is belekeverjen! - Ez a hála - panaszkodtam -, amiért kihoztam a sittről? - Már éppen kezdtem magam jól érezni. Két csirkefogót is kiül- döztem a cellából... Mutassa! Elvette a borítékot, lassan óvatosan kihúzta a fényképet, aztán alaposan megszemlélte. - Ez maga? - Nem hasonlít? - Előnyére válik, hogy nincs szeme. A keselyű tépte ki? Hm. Mi ez a móka? És mi ez az egyes szám a fénykép sarkában? Gyorsan átnyúltam az asztal felett, elvettem a képet, és a muta tott helyre meresztettem a szemem. Közvetlenül a keselyű hasa alatt egy egyes szám díszelgett, fekete tintával vagy tussal odaraj- zolva, amit eddig észre sem vettem. - Van türelme végighallgatni? - Időmilliomos vagyok, Mr. Lawrence! - Akkor figyeljen ide... Tudja kik a párszik? Megvakarta vörös üstökét, és kiitta maradék sörét. - Csak nagyon halványan. Tudja, én a mogul államszervezettel foglalkozom. - A párszik Perzsiából menekültek Indiába, sok évszázaddal ezelőtt, amikor Perzsiát meghódította az iszlám. Maga a párszi szó annyit jelent, hogy perzsa. A menekült perzsák Bombayban és környékén telepedtek le, megőrizve régi hitüket. Ennek ellenére tökéletesen beépültek az indiai társadalomba; többnyire pénzem berek vagy kereskedők. S ami a legfontosabb; mivel őseik tűzimá- dók voltak, ők is tisztelik a tüzet. Halottaikat sem égetik el, mint a hinduk, hanem... felviszik a Hallgatás Tornyára... - A fenébe is! - lökte hátra idegesen a székét. - Egyszer fel akar tam menni, de jött két fickó lándzsával vagy mifenével, és elzavar tak. - A párszik hite szerint, sem a tüzet, sem a földet nem szabad megszentségteleníteni az elhaltak bomló húsával, a halott arra való, hogy a keselyűk étkéül szolgáljon. - Ámen. - Éppen ezért, mint mondtam, a halottakat felrakják a Hallgatás Tornyára, ahol már várják őket a keselyűk. Amikor a dögevők vé- geztek a munkájukkal, papok és szolgáik összegyűjtik a csontokat és behajigálják egy kútba. Amikor a kút megtelik, kiveszik őket, és elássák. - Mintha azt mondta volna, hogy a halott ember megszentségte- leníti a földet. - A húsától megfosztott csont már tiszta. Fizikai és szellemi ér- telemben egyaránt. A Hallgatás Tornyába nem mehet fel illetékte- len, még a közönséges párszik sem, nemhogy idegen. Kivette a kezemből a fényképet, még egyszer megnézte, aztán leejtette az asztalra. - Mr. Lawrence - mondta olyan lassan, ahogy csak akkor szo- kott beszélni, ha valami nagyon nem tetszik neki. - Én rosszat sej- tek. Bűntudatosan elhallgattam. - Leslie maga fent volt a Hallgatás Tornyán. körülnéztem, s mivel nem láttam senkit a közelünkben, bólin- tottam. - Jézusom! Hogy került oda? Még közelebb hajoltam hozzá, és elmondtam neki mindent. Tö- véről hegyire. Attól a pillanattól kezdve, hogy Ráni az oldalamba nyomta stukkerja csövét. Bob McKinley tenyerébe temette az arcát. - Muszáj magának mindig belekeveredni valamibe? - Ez esetben úgy kevertek bele. - Igen, de ki is szállhatna a buliból. - Ki mondta, hogy nem szállok ki? - Ismerem magát, Lawrence. Maga nem véletlenül mesélte el nekem ezt a megveszekedett históriát. - Segítségét szeretném kérni, Bob. - Nem! - Azt sem tudja, mit szeretnék magától. - Nem is vagyok rá kíváncsi. Akármit is akar, biztos, hogy öt percen belül nyakig ülök valami balhéban, és törhetem a fejem, ho- gyan úszom meg élve. Különben rájött, mit jelent ez a kis számocska a fénykép alján? Természetesen rájöttem. Mindazonáltal, ha be akartam húzni a csőbe, engednem kellett, hogy legalább derékig magától másszon bele. - Nem én. Mit jelenthet? Önelégült mosoly ömlött szét a képén. - Ahogy elmesélte azokat a rohadt dögkeselyűket a Hallgatás Tornyán, elért a megvilágosodás. Azt jelenti, hogy ez az első figyel- meztetés. Úgy adtam az ártatlant, hogy öröm volt nézni. - Csakugyan? - Úgy bizony. Az a Manek küldte magának, nem is vitás. - Eszerint még egyéb figyelmeztetések is következnek? - Minden bizonnyal. - Maga szerint mit akar velük elérni? Eltátotta a száját, aztán újra becsukta. Hát... látja, ezt nem tudom. Nem hozott el valamit onnan? - Mire gondol? Egy keselyűre? - Mit tudom én! Talán csak azt szeretné, hogy törje ki magát a frász, mielőtt meghal. Tovább folytattam a tisztességtelen, de mégiscsak fontosjátékot. - El kell mennem ehhez a Manekhoz, Robert. Meg kell tudnom, mit akar tőlem. Mielőtt még lesújthatna rám. Hümmögött, feszengett a székén, aztán kedvetlenül megrázta a fejét. - A fenébe is... valóban ezt kell tennie. Tudja legalább, hol la- kik? - Sikerült kinyomoznom. Carnac Road 17. - Természetesen azt akarja, hogy kísérjem el. - Szeretném. Megvakarta az orra hegyét, mintha a szeplőket akarná lekaparni róla. - Ismerem magát, Bob - ütöttem tovább a vasat. - Tudom, hogy a dzsúdó mestere. - Mióta kineveztek az egyetemre, nem csinálom versenyszerűen. - figyelmeztetett. - Megtenné a kedvemért, Bob? Akkorát csapott a homlokára, hogy attól tartottam, hanyatt esik. - Átkozott bolond vagyok, hogy hagyom magam bepalizni. De megteszem. Elkísérem. Ennyivel tartozom magának... Végtére is vigye el az ördög... az még nem nagy dolog, ha figyelmeztetünk egy fickót, hogy hagyjon fel a hülyéskedéssel, nem igaz? Mikorra gon- dolja a dolgot? - Ma éjszakára. - Éjszakára? - hökkent meg. - Nem tetszik ez nekem. - Kisebb feltűnést keltünk. - Hát, jó - adta meg magát. - Hol találkozunk? - Éjfélkor a Duncan Road sarkán. Kezet szorítottunk, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, elhúztam a csíkot. Aki járt már Bombayben tudja, hogy az éjszaka kellős közepén sem sokkal néptelenebbek az utcák, mint nappal. Átlépkedtem a járdán alvókon, a napközben összegyűlt szeméten, csomagolópa- pír-halmokon. Bob McKinley egy ház falának dőlve várt rám, s ép- pen óriási ásítást nyomott el, amikor felbukkantam a látómezejé- ben. - Csakhogy itt van. Már arra gondoltam, felfalták a keselyűk. Merre? Mutattam, hogy merre van a Carnac Road. Gyalog megyünk? Elmagyaráztam neki, hogy taxiba nem ülhetünk, hiszen a sofőr később emlékezne ránk. - Na és ha emlékszik, akkor mi van? - Hátha olyasmi történik..., ami miatt jobb ha senki nem tudja, merre jártunk. - Csak nem akarja kinyírni ezt a Manekot? - Eszem ágában sincs. De védekeznem csak kell, ha netalán- tán... Gyerekes kétségbeeséssel nézett rám. - Jézusom, már Manilában sejtettem, hogy egyszer maga miatt még éveket sóznak a nyakamba. Ha lenne egy csepp eszem, most megfordulnék, és visszarohannék a lakásomba. - Mary-Rose-hoz? - Hagyja már a fenébe Mary-Rose-t! Mondtam, hogy semmi közöm hozzá! Hosszas előadásba fogott, amelynek az volt a lényege, hogy Bloomingtonban van egy lány, aki jövőre végez, és még az is meg- történhet, hogy összeköltöznek, bár ami azt illeti, mindketten job- ban szeretik a függetlenséget. Észre sem vette, hogy megérkeztünk a Carnac Road sarkára. Amikor feltűntek az első előkertek, udvariatlanul félbeszakítot- tam. - Majd máskor, Bob. Itt vagyunk. Bob McKinley tekintete végigfutott a néptelen utcán, a takaros pázsiton, a kis ékszeres dobozokhoz hasonló bungalókon, aztán gyanakodva elfintorította az orrát. - Azt akarja bemesélni nekem, hogy egy temetőőr ilyen bunga- lóban lakik? - Manek nem egyszerűen temetőőr. A Hallgatás Tornyának őre magas egyházi funkció. Különben itt a 17-es szám. Át kell mász- nunk a kerítésen, Bob. Robert McKinley a hold felé fordította szeplős arcát, és egyre kelletlenebb képeket vágott. Nincs álkulcsa? Milyen betörő az ilyen? Nálam volt ugyan a pipaszurkálóm, de nem akartam feleslegesen használni. Még a legóvatosabb feszegetés is hagy valamelyes nyo- mot a záron. Hogy jó példával járjak elöl, felkapaszkodtam a vastag kőkerités tetejére. Szerencsére nem voltak beletűzdelve sem üvegcserepek, sem szegek. Meglovagoltam, aztán leugrottam a fák közé. Elegáns, gondozott kertben találtam magam. Szépen nyírt bok- rok, ápolt virágok, gondosan felszórt utak között. A bungaló abla- kai feketén ásítottak. Bob mint egy megtermett macska huppant mellém. - Biztos, hogy be akarunk menni? Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy színt valljak. - Bob... ebben a házban sohasem lakott az a Manek. Tettestársam felnyögött, és a mellettünk álló fához ütötte a homlokát. - Sejtettem! Azt hiszi nem sejtettem? Ilyen kégliben csak egy milliomos lakhat... nem egy Manek... Jézusom, kinek a háza ez Mr. Lawrence? Megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam. - Meg kell bocsátania, Bob. Ha nem csapom be, nem jön velem, nekem pedig szükségem van magára. Ugye megbocsát? - Hagyja a fenébe ezt a hülye... megbocsátást. Inkább azt mondja meg mit akarunk odabent? A feketén ásító ablakokra néztem, aztán lassan és nagyon halkan beszélni kezdtem. - Ebben a házban... néhány nappal ezelőtt meghalt két ember, Bob. A hivatalos verzió természetes halálról beszél. Nekem azon- ban okom van feltételezni, hogy nem egészen erről van szó. - Remélem... a holttesteket már elvitték. Csak egészen enyhén és illedelmesen remegett a hangja. - Láttam őket a Hallgatás Tornyán. Nem szólt semmit, csak megadóan legyintett. Elindultam a bejárati ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, bár tudtam, hogy csak az időt vesztege- tem vele. Közvetlenül a zár felett ott fityegett ugyanis egy rendőrségi pecsét. Nem akartam leszakítani, ezért intettem, hogy kerüljük meg az épületet és egy hátulsó ajtón vagy ablakon próbál- kozzunk. - Emlékszik Manilára? - suttogta Bob, miközben lefékeztünk az egyetlen, fél falat elfoglaló földszinti ablak alatt. Biccentettem, és gyengéden megtaszítottam az ablakszárnyat. Halk nyikorgásjelezte, hogy elfelejtették elfordítani odabent a kal- lantyuját. - Mi lesz már? - türelmetlenkedett Bob. - Itt szobrozunk egész éjszaka? Ellenőriztem 38-asomat, és a nadrágzsebembe dugtam. - Gyerünk! Benyomtam az ablaktáblát, és beugrottam a szobába. Vastag puha szőnyeget éreztem a talpam alatt. Megvártam míg Bob fel- zárkózik mellém, akkor leeresztettem a redőnyt, és felkattintottam a zseblámpámat. A lámpafényben feltárulkozó keskeny szobácskát raktárfélének használhatták, mert csupa ócskaság volt felhalmozva a falak men- tén. Összetekert, kopott szőnyegek, rézedények, lámpák, vas há- romlábak - csupa olyasmi, ami évtizedek alatt gyűlik össze egy háztartásban, s amikor már újak kerülnek a helyükre sincs ereje a ház asszonyának elhajítani őket. Arra gondoltam, hogy Kamala és Girdharí nyilván örökölték a kacatokat. Átléptem néhány szőnyegtekercsen, és kinyitottam a szoba ajta- ját. A fény kiesett a keskeny folyosóra, amely a ház belsejébe veze- tett. Csend ülte meg a bungalót, a halál csendje. Robert szuszogott, aztán nagyot tüsszentett. - Az ördögbe is... allergiás vagyok a porra. Kidugtam a fejem a folyosóra. Lámpám fénye nyersfából ké- szült, emeletre vezető, lakkozott lépcsőfokokat világított meg. Előrenyújtottam a lámpát, és megindultam rajtuk felfelé. A kar- fa és a lépcsőfokok halk, elégedetlen recsegéssel nyugtázták pró- bálkozásomat. Az emeleten újabb folyosó és meglehetősen nagy előtér foga- dott. Jobbról is balról is ajtók nyíltak; drága fából készített, faragott berakással díszítve. Furcsa kesudióra emlékeztető illat szállongott a porral együtt a levegőben. A hozzám legközelebb álló ajtóhoz léptem, és óvatosan lenyom- tam a kilincsét. Néhány lépés után dióillatú hálószobában találtam magam hatalmas széles ággyal szemben. Az ágy melletti falat óriá- si, mennyezettől egészen a földig érő tükör helyettesítette. Bob belebámult a tükörbe, és elégedett grimaszt vágott. - Úgysem láttam még magam betörés közben. A tükörrel szembeni falból nyílt a fürdőszoba. Át kellett lép- nem az ágy sarkán, ha el akartam érni az ajtaját. A dióillat egyre ott lengett a levegőben, sőt, mintha erősödött volna. Aztán hirtelen valami mást is éreztem. A vér és a bomló hús szagát. Betörőtársam szuszogott, és letörölgette arcáról a verejtéket. - Tulajdonképpen mit keresünk? - Nem tudom. Meg kell néznem a fürdőszobát. Ott találták meg a holttesteket. Bob lehajolt, és felemelt a szőnyegről egy bekeretezett fényké- pet. Talán valamelyik rendőr felejthette ott. A képről fiatal, erős, huncut tekintetű lány és egy jóval jámbo- rabb fiatalember nézett ránk. - Ők? Bólintottam, és lenyomtam a kilincset. Az ajtó zárva volt. Hallottam, hogy Bob halk sóhajjal visszaejti a képet a szőnyegre. Most már nem tétovázhattam. Elővettem a pipaszúrkálómat, megnyomkodtam az oldalát. Megvártam, amíg kinyúlik belőle egy apró pöcök, ezt is megnyomtam, s az egészet óvatosan belehelyez- tem a kulcslyukba. A zár halk kattanással elfordult. Bob elismerő pillantással nyugtázta szakavatott mozdulataimat. - Ha lebukunk, az a felügyelő... Lal Bahadur vagy hogy hívják remélem méltányolja, hogy az én ujjlenyomataim nincsenek rajta a kilincsen. Mivel azt szerettem volna, hogy úgy pillantsam meg a fürdőszo- bát, ahogy a rendőrök hagyták, nem léptem át a küszöböt. Előre hajoltam, és kinyújtott karral megpróbáltam elérni a villanykap- csolót. A következő másodpercekre csak felületesen emlékszem. Tudom, hogy elértem a kapcsolót, fel is kattintottam, világosság azonban nem gyulladt, hiába próbálkoztam. Ha egyedül vagyok, bizonyára visszavonulok és elgondolkodom a dolgon, Bob bátor jelenléte azonban elaltatta az éberségemet. Még egyszer megpróbáltam életet lehelni a kapcsolóba. Ráütöt- tem, s amikor másodszorra sem történt semmi, kitártam az ajtót, és beléptem a fürdőszobába. Sajnos, nem kellett volna. A következő, amire vissza tudok emlékezni egy fülsiketítő csat- tanás volt; alighanem a fejem vágódott a csempéhez. Kíméletlen, szőrös kéz markolt az arcomba, éles körmök vájtak a bőrömbe. Ordítottam, ahogy a számon kifért. Megpróbáltam elkapni a nyakát - nem volt nyaka. Felhúzott térddel az ágyékába akartam rúgni - sem teste nem volt, sem ágyéka. Összeszorított öklömmel az arcát kerestem - nem volt arca. Tulajdonképpen semmije sem volt, csak éles karmai, amikkel az arcom szántotta végig. Járt a kezem, mint a szélmalom vitorlája. Sajnos, többnyire a leve- gőt találtam el, mintha egy nemlétező fantommal viaskodtam volna. Pedig létezett, mégpedig nagyon is materiális valóságában. A csendes és alattomos támadás után felrikkantott - esküdni mertem volna rá, hogy diadalmas csatakiáltással. Az éles karmok nekivá- gódtak a homlokomnak, és a vér szaga ismét megütötte az orrom. Egyik kezemmel megpróbáltam távol tartani a szememtől, míg a másikkal végre sikerült elhelyeznem szőrös-tollas testén egy jól irányzott ütést. Fájdalmasan felvijjogott, éles csőr vágott az arcomba, aztán egy- szerre csak felszívódott, mintha az örök sötétség nyelte volna el. Nekitámaszkodtam a becsapódott ajtónak. éreztem, hogy me- leg hullámok öntik el az arcom. Homlokomhoz értettem a kezem; nedves volt, meleg és csúszós. Félvak voltam a szemembe folyó vértől, szívem éppen kiugrani készült a mellkasomból, halántékom dobolt, mintha egy tamtam- zenekar gyakorolt volna rajta. Bob belökte az ajtót, és rámszegezte a revolverét. - Jézusom! Mi történt magával...? Csupa vér a szája mint a Drakuláé! Fegyvere csöwe lassan a fürdőszoba belseje felé fordult. - Csak nyugalom - mondtam, miközben én is előkotortam 38-aso- mat - Csak nyugalom... Nem vagyok vámpír, Bob, és nincs is szándé- komban vérszívót játszani. Mindenesetre valaki van idebent. - Kicsoda? Nem akartam megijeszteni de fel kellett készítenem a várható eseményekre. - Nem tudom, Bob... Az a gyanúm, hogy... nincs se teste, se karja.. - Akkor ezeket az izéket mivel csinálta? - dörmögte, és az ar- comra mutatott. - Megmondaná, hogy mi a franc ez az egész? - Alighanem a második figyelmeztetés - lihegtem, és egészen kitártam az ajtót, hogy a hálószoba csillárjának a fénye beeshessen a fürdőszobába. Nem volt idebent senki. Bob árnyéka a csempére vetődött. A használt fürdőlepedők tá- rolására szolgáló, majd embernagyságú, fonott kosár belsejéből mintha mocorgást hallottam volna. Vérfagyasztó mosollyal fordultam hátra - egyáltalán nem esett nehezemre a drakulai mosoly -, s a stukker csövével mutattam, hol rejtőzik a támadóm. Bob bólintott, s mialatt én a kosár nyílására szegeztem a piszto- lyom csövét, jól irányzott rúgást helyezett el a rejtekhely oldalán. - Kifelé! - Viiij - volt a válasz. Bob elképedve meredt rám. - Ez... ez... egy - hebegte, és óriásit nyelt. - Ez... egy... - Vigyázzon az arcára! - kiáltottam, és a kosár mellett termed- tem. Megemeltem, és felfordítottam. Éles vijjogással megtermett madár gurult ki belőle, s villámgyors szárnycsapásokkal Bobra vetette magát. Alighanem Prométheusz volt az utolsó az emberiség történeté- ben, akinek előttünk komoly gondjai támadtak egy keselyűvel, Persze, csak élő emberekre gondolok. Bob ütött, rúgott, én pedig elkaptam a madár szárnyát, és meg- próbáltam letépni Bob fejéről. Végül revolverem tusával sikerült úgy bóbitán találnom, hogy rémült vijjogással kivágódott az ajtón. Betörőtársam a falnak dőlt, és tátott szájjal kapkodta a levegőt. - Jézusom, mibe... kevert már megint?! Hol az a dög? A dög a másik szobában lapult, alighanem az ágy alatt. Kidugtam a fejem az ajtón. Egyelőre tiszta volt a levegő. Most jutott csak idő rá, hogy magunkkal is törődjünk. Szeren- csére Bob majdnem ép bőrrel úszta meg a támadást: egyetlen he- lyen sértette csak fel a fejét a dögmadár karma. Ami engem illet, közel sem jártam ilyen szerencsével. Arcom mindkét felét és a homlokomat felszakították a madárkarmai, Mintha egy afrikai törzs fogadott volna harcosává. Nem akartam törülközőt használni, ezért a piperepolcra helye- zett papírtörülközőkért nyúltam. Bob együttérzőn sziszegett, és aggódva bámult a sebeimre. - Mondja, nem kapunk hullamérgezést? Aztán megfordult, dühösen bevágta papírtörülközőjét egy ko- sárba. - Hát ez elképesztő! Manapság már betörni sem lehet nyugod- tan. Jó, hogy nem vágta ki a szemünket! - pedig azt akarta. Ez a rohadék alighanem idomított keselyű. - Uramisten! És mire idomítOtták? - Hogy... a szemet részesítse előnyben más testrészekkel szem- ben. vájja ki a szemét annak, aki... Tiltakozva emelte fel a kezét, és zsebre vágta a stukkerját. - Ne is mondja tovább! Idáig elkísértem, de most már elég. haza megyek és kész. Nem mondhatja, hogy hálátlan voltam. - A madár odakint lapul valahol - figyelmeztettem. - A jó Jézusát neki, mi az ördögöt akar még itt? - Adjon öt percet. Körül akarok nézni a kád környékén. Lehajoltam, és a csillár harsogó ragyogásában átvizsgáltam a fürdőszobát. Hatalmas kádat láttam magam előtt; halványzöld volt, mint mohával borított szikla. Közvetlenül felette a világoszöld csempéből kinőve szokatlanul széles zuhanyrózsa villogott a fény- ben. Nem tudva ellenállni a vonzásnak, megtekertem a csapot. Han- gos sziszegéssel valóságos esőfüggönyt permetezett felém. Maga a kád furcsa medence formájú volt; láthatóan nem egyetlen fürdőző számára készült. homlokomra szorítva a papírtörülközőt tovább folytattam a nyomkeresést. Feltúrtam a lepedőtartót, a hulladékkosarat, meg- kopogtattam a falakat, rejtett cső után kutatva. Gyanakodva vere- gettem a zuhanyrózsát is de csak újabb vízcseppek bújtak elő be- lőle. Kiborítottam a hulladéktartót, a kipotyogó papírfecniket a zse- bembe gyömöszöltem. Bob ezalatt a küszöbön toporgott, és ag- gódva a széles hívogató ágy felé lesett. - Mi a fenét totojázik már? Mégegyszer végigpillantottam a fürdőszobán, aztán majd ha- nyatt estem a meglepetéstől. Ha a madár támadása nem borít ki ennyire, első pillantásra észre Kellett volna vennem a fényképet, amelyet gombostűvel erősítettek a fürdőkád köré húzható, rózsákkal díszített, műanyag függönyre. természetesen engem ábrázolt. Természetesen a keselyű- vel együtt, s a madár természetesen a szememet vagdosta látható lelkesedéssel. A fénykép sarkában, a keselyű hasa alatt tussal odakent fekete számot láttam. Nagy fekete kettest. A második figyelmeztetést. Bob a dögmadárral volt elfoglalva, így észre sem vette, mit talál- tam. Mivel nem akartam tovább feszíteni a húrt, összehajtottam, és a zsebembe rejtettem a hulladéktartóból kibányászott kacat közé. Búcsúpillantást vetettem a fürdőszobára, aztán intettem, hogy indulhatunk. McKinley revolvere csövével az ágy felé bökött. - És vele mi lesz? - Majd a gazdája hazaviszi. - Manek? - Ki más? Magabiztosan csengett a hangom, pedig egyáltalán nem voltam olyan biztos benne, hogy Maneké-e a madár. Viszont ha nem az övé, akkor kié? Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor átmásztunk a keríté- sen, és felszívódtunk az éjszakában. A Duncan Road tájékán elhajítottam a papírtörülközőmet, és éppen azon töprengtem, hogyan tudnám a legkisebb feltűnés nélkül elérni a Sheratont, amikor Bob hevesen gesztikulálva rám támadt. - Így nem mehet oda...! Egyből kiszúrják, és én is mehetek vis- sza magával együtt a sittre! - Mit tanácsol? - Költözzön be hozzám. - Mit szól majd hozzá Mary-Rose? Elcsuklott a hangja a szokásos felháborodástól. - Hagyja már abba, jó? Mondtam már, hogy semmi közöm hoz- zá! Jöjjön, a fenébe is! Elkeseredett, vég nélküli gyaloglás következett. Soha nem gon- doltam volna, hogy ekkora város Bombay. Bob szállása legalább négy kilométerre volt a városközponttól és éppen ellenkező irányban, mint ahonnan jöttünk. Félig aludtam már, amikor megérkeztünk egy szegényesnek tű- nő bungaló elé. Ennek is volt kertje, ebben is voltak fák és ösvé- nyek, mint Kamala és Girdharí Dzsivándzsíéban - mégis mekkora volt a kettő között a különbség. Ha el tudtam volna vijjogni, vezér- keselyü lehettem volna a Hallgatás Tornyán. Homlokát törölgetve nyitotta ki a rozoga fakaput, majd kri- tikus szemekkel végignézett rajtam. Immár a házigazda tekinteté- vel. aki azt mérlegeli, vajon beviheti-e családi fészkébe éjszaka fel- szedett, gyanús kinézetű ivócimboráját. - Jézusom, magának még az inge is véres! - Jobb, ha tőlem tudja meg, Bob, hogy a magáé is! Sóhajtott és megvakarta a feje búbját. - Meg kell magyarázni Mary-Rose-nak, ha ébren van, mert fel- veri a környéket a visításával. Mary-Rose azonban nem verte fel. Csak a szemöldökét rángatta rosszallóan. amikor Bob után én is besomfordáltam a szobába halk köszönésfélét rebegve. Letette az ölében tartott partitúrát - ha jól láttam, egy Mozart menüettet -, és Bobra bökött a mutatóujjával. - Legalább szóltál volna, hogy elhúzod a csíkot. - Ő... ez... izé... a barátom. - Jellemző - mondta Mary-Rose összecsukva a partitúrát. - Mi- vel ma este én voltam a soros, megcsináltam a kajádat. Most pedig megyek és lefekszem. Arra kérlek, ne csináljatok nagy zajt... -ezzel elindult a szoba végében rejtőzködő falépcső felé. - Mary-Rose... - Mit akarsz? - Az a helyzet..., hogy történt egy kis baj. - Azt látom. Figyelmeztetlek, hogy az indiai törvények szerint a részegség nem számít enyhítő körülménynek. Érdeklődve figyeltem Mary-Rose-t. Nem tűnt ideges teremtés- nek. Nyúlánk, vékony lány volt, nagyon is el tudtam képzelni, amint egy zenekar előtt áll, és pálcájával dirigálja a zenészeket. Abban is biztos voltam, hogy aligha a trombitás köti le a nézőkö- Zönség fiatalabb férfi részének a figyelmét. - Ki a részeg? - mutált Bob hangja. - Nem látod, hogy megtá- madtak bennünket? - Kicsoda? - Egy keselyű. - Igen? Hol? - Hát... egy fürdőszobában. - Úgy? És hol van most? - Az ágy alatt. Miután kirepült a lepedőtartóból. Mary-Rose csípőre tette a kezét. - Csak annyit mondok, Robert McKinley, hogy korábban kelj fel, ha át akarsz verni! Ami pedig ezt az összevert csavargót illeti, hát hajítsd ki, vagy holnap szedem a sátorfámat, és elhúzom a csíkot. A megállapodásunkban az is bennfoglaltatott... - Ez nem csavargó - mutált Bob, és izgatottan rángatta le bermudája szárát. - Ez Leslie L. Lawrence...! - Miattam akár a római pápa is lehet. Ami pedig egyéb státuszát illeti... Mivel ennyi idő után kezdtem otthon érezni magam, lehúztam ingemet, és véres képemet simogatva megindultam a lépcső felé. - Hol a fürdőszoba? - Azt már nem! Oda fel nem megy! Bob, kérlek... Bob kétségbeesett mozdulatot tett, de meg sem mert mukkanni. Előhúztam nadrágzsebemből az igazolványomat, és a lány mar- kába nyomtam. - Amíg megmosom a képem, tanulmányozza! - Nem érdekelnek a papírjai! Oda pedig fel nem megy, megér- tette?! Piros volt az arca, és szinte fulladozott a méregtől. Most fedeztem fel, hogy sokkal szemrevalóbb teremtés, mint ahogy korábban gondoltam. Észrevette kutató pillantásomat, mert dühösen összerántotta blúzát, és ledobta a lépcsőre az igazolványomat. - Hagyjon békén! Ezt pedig vigye a fenébe! Megmarkoltam a karját, lefejtettem a korlátról, és Bob sajnál- kozó makogásától kísérve megkerestem a fürdőszobát. Rátettem a kezem a kilincsre, aztán megfordultam és jól nevelten rávigyorog- tam Mary-Rose-ra. - Ne féljen, kisasszony, nem fogom elvinni emlékbe a fehérne- műit! A következő pillanatban kialudt a villany, s mielőtt a szemem elé kaphattam a kezem, tollas-szőrös test vágódott az arcomnak. Mohó karmok a szemgolyómat keresték. Ütöttem, rúgtam, ordítottam, ahogy a számon kifért, ugyanúgy, mint abban a másik fürdőszobában, órákkal ezelőtt. Elkaptam a szörnyeteg kopasz nyakát, megpróbáltam kicsavar- ni, miközben karmai meztelen felsőtestemet szántották. Éreztem, hogy nekivágódik a falnak, fájdalmasan felvijjog; szárnyával leta- karítja a piperepolcokat. Odalent felsikoltott valaki, Bob károm- kodott, léptek recsegtek a falépcsőn; éppen akkor, amikor a dög- madár másodszor is nekem esett. A keselyű csőre a tenyerembe vájt, karmai a szemem előtt su- hantak el. Szerencsére dulakodás közben kezembe került egy vé- kony kefe nyele, így már nem éreztem magam egészen fegyvertelen- nek. Előreugrottam.. és vaktában a sötétbe vágtam vele. A madár fölrikkantott; zuhanó teste ismét lesöpört egy polcra való té- gelyt és üveget... Felemeltem a kefét, hogy még egyszer lesújtsak rá, amikor meg- indult alattam a talaj. Minden bizonnyal egy lehullott szappan ke- rülhetett a lábam alá. Meginogtam, kiesett a kezemből a kefe, s hangos, elkeseredett kiáltással a szoba kövén landoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy a keselyűk ilyen jól látnak a sötétben! Ahogy hanyatt estem, a keselyű azonnal az arcomon ter- mert, s mint ahogy a Hallgatás Tornyán szokás, célba vette a sze- mem. Fel akartam emelni a karom, hogy elkapjam a nyakát, de nem ment. Jobb karom esés közben a derekam alá csavarodott, másik kezem pedig beleütközött egy felborult polc alsó részébe. A madár gonosz, sárga szemét az enyémbe fúrta, és hátrahajtotta a nyakát, hogy nagyobb lendületet vehessen. Megpróbáltam felemelni a lábam, de sajnos ez sem ment. A polc úgy fölém magasodott, hogy nem tudtam hozzáférni a dög- evőhöz. Őt viszont semmi sem akadályozta a mozgásában. Behunytam a szemem, hogy legalább szemhéjammal csökkent- hessem a csapás erejét, amikor a madár minden eddiginél hatalma- sabb rikoltással levágódott rólam. A rámzúduló pipereszerek tengere betemetett, mintha csak vi- haros tengeren hánykolódó hajó kabinjának utasa lettem volna. A következő másodpercben pokoli összevisszaságban kavargott körülöttem a világ; madárszárnyak, madárlábak, madártoll, púder, szapPanok, krémek, vécékefe, emberi kezek, lábak, vércseppek. Női sikoltások, dühös káromkodás font körül amelyekből a sajá- tomat is kihallani véltem. Éles fény csapott a szemembe, majd valaki a karom alá nyúlt. - Jézusom! Jól van, Leslie? - Hol a... madár? Mary-Rose remegő kézzel a nyitott ablakra mutatott. Keskeny ablakocska volt, éppen akkora, hogy egy megtermett keselyű beférhessen rajta. Feltápászkodtam és megpróbáltam magamhoz térni. Bob Mckinley kitárta az ajtót hogy az előtér fénye beáradhasson a szo- bába. Letántorogtam a földszintre, rázuhantam a sezlonra s engedel- mesen tűrtem, hogy Mary-Rose az arcomat törölgesse egy vizes tö- rülközővel. - Nem kéne... orvoshoz vinni? - hallottam Bob rekedt sutto- gását. - Éjszaka? Becsuktad az ablakot? - Betámasztottam egy partvisnyéllel. Félóra múlva úgy ültem a sezlonon, mintha egy elszabadult út- henger alól kotortak volna ki. - Szerencsére nem komoly a dolog - mondta Mary-Rose barát- ságosan. - Kér egy kis orvosságot? Lehunytam a szemem, és nemet intettem. Megpróbáltam meg erőltetni az agyam, és eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés. Ha így megy tovább, Bombay valamennyi keselyűje rám fog va- dászni. Aztán egyszerre csak mennyei illat ütötte meg az orrom. Whisky. Úgy nyitottam ki a szemem mintha rugórajárt volna. Mary-Rose a földön térdelt, és egy jókora üvegből whiskyt töltött néhány pohár- ba. Kinyújtottam a karom, de Mary-Rose elhúzta előlem őket. - Kérdeztem, hogy kér-e orvosságot, maga nemet mondott. Utálom azokat a férfiakat, akik percenként változtatják a vélemé nyüket. Végül azért csak rendbe jött minden. Én megkaptam a whiski- met, s kaptam egyet Mary-Rose szűkösen mért, bátortalan moso lyából is. A bombayi tengeröböl felett lassan levetette hálóruháját a haj- nal. Mary-Rose összerázkódott, és elgondolkozva összevissza kötö- zött képemre nézett. - Szóval, ön mégiscsak egyetemi tanár. A története pedig, hm... egyszerűen hihetetlen. Akár bocsánatot is kérhetnék a fogadtatá- sért, de kérdem én, maga mit tett volna a helyemben. Meg voltam győződve róla, hogy tökrészegek, és egyszerűen elgázolta magukat egy szent tehén. Bob csak legyintett aztán felügetett az emeleti konyhába kávét főzni. Néhány perc múlva a kávéfőző szortyogása töltötte be a la- kást. Mary-Rose elgondolkozva fektette tenyerébe az állát. - Mintha az előbb Kamalát említette volna. - Kamala Dzsivándzsít. Hallott már róla? nyújtózott, és mélyet sóhajtott. - Nemcsak hallottam hanem ismertem is. Sőt... meglehetősen jól ismertem. - Gyakran tartózkodik Indiában, Miss... - Tudja mit, hívjon csak Mary-Rose-nak! Az egész világ így szó- lít. Hogy gyakran vagyok-e itt? Nem túl gyakran. Kamalával oda- haza ismerkedtem meg, még Minnesotában, a konzervatóriumban. egyszerre felébredtem, pedig már a jótékony álom környéke- zett. - Milyen lány volt, Kamala? - Tehetséges, bár őszintén szólva túltengtek nála az indiai motí- vumok. - És ez baj? Megwonta a vállát, és megropogtatta a derekát, mint egy ébre- dező macska. - Ki tudja? Ha túl sok benne a nemzeti motívum, a zene óhatat- lanul provinciálissá válik. Az igazi zene nemzetközi. - UGy érti, hogy Kamala zenéjében túltengtek az izé... hazai motívumok? - Úgy van. Ezért is bírálták leginkább. Az ősi, indiai motívum- kincsre épített elsősorban. A Rámajána és a Mahábhárata zenéjére. Szép-szép, de túlságosan hagyományos. Mintha én az amerikai countryra alapoznám a muzsikámat. Kezdtem kényes talajra tévedni. Szeretem ugyan a zenét, de nem értek hozzá. Az elméleti részéhez pedig végképp nem. - A magánélete? Lebiggyesztette az alsó ajkát. - Ismeri a kadzsurahói domborműveket? - Ki nem ismeri? - Akár Kamaláról is mintázhatták volna egyik-másik női figu- ráját. - Ezt hogy érti? - Hogy lehet érteni? Kamalát csak két dolog érdekelte. A zene és a szex. Én ugyan... hogy is mondjam... nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem, de ahogy értesültem róla, ez utóbbi- ban is igazi profi volt. - Láttam Kamalát a Hallgatás Tornyán - mondtam hosszabb szünet után, - Láttam, amint egy keselyű... talán éppen ez, ame- lyik kivájja a szemét. Mary-Rose tenyerébe temette az arcát, és felzokogott. Bob hamarosan visszajött, kezében három csésze kávéval. Cso- dálkozva nézett Mary-Rose zokogástól rázkódó vállára, majd kér- dő pillantást vetett rám. Mutattam, hogy rakja le a kávét, és marad- jon csendben. Mary-Rose felnézett a csészecsörgésre, és megtörölgette a sze- mét. - Bocsássanak meg, hogy ilyen szentimentális vagyok. Amikor olvastam a halálhírét, már akkor is ki akartam bőgni magam... De, akkor valahogy nem ment. Most azonban kitört rajtam. Bocsássa- nak meg. Bob megköszörülte a torkát. - A dög... kirepült az ablakon. Talált újabb fényképet? Nemet intettem. - Szokott találkozni Kamalával, Mary-Rose? - Mióta itt vagyunk Bombayban vagy háromszor láttam. El akartam menni a temetésére, de senki nem tudta, vagy nem akarta megmondani hol... Istenem, nem is sejtettem, hogy nem hindu, hanem párszi. Utoljára legújabb művének a bemutatóján találkoz- tunk. A keselyűk gyászzenéjén... Mintha ököllel vágtak volna az arcomba. Bob kezében is megállt a kávéscsésze. - Mi volt a címe? - A keselyűk gyászzenéje. Miért kérdi? - Maga... végighallgatta? - Őszintén szólva nem volt kedvemre való darab. Mondtam már, hogy túl provinciálisnak tartottam Kamala muzsikáját... Ez pedig, ha lehetséges, még a többinél is földhözragadtabb volt. Már a hangszerek kiválasztása is... Csupa régi, indiai ócskaság; dobok, sípok. Úgy éreztem magam, mintha csupa-csupa kígyóbűvölö kö- zött ülnék. Szinte vártam, hogy a rikoltozó zene nyomán minde- nünnen, a fal réseiből, sőt még a székem alól is kígyók bújnakelő. - Nem tudja, miért nevezte a keselyűk gyászzenéjének? - Kamala valamennyi művének egészen furcsa és sajátosan in- diai címet adott. Egy bengáli tigris haldoklása; A maharadzsa leg- szebb napjai; Máglyák Varanasziban... ez utóbbit is végighallgat- tam és mondhatom, hogy ezen sem éreztem túl jól magam. Vata- naszi Benáresz indiai neve. A Gangesz partján fekszik, és ez a part tele van halotti máglyával. Több évwel ezelőtt megtekintettem egy ilyen égetést, és amikor Kamala zenéjét hallottam, orromban éreztem a halotti máglyák bűzét. Kamala igazán szuggesztív és tehetsé- ges volt. Kár, hogy az utolsó bemutatója tragédiába torkollott. Olyannyira a keselyűkre koncentráltam, hogy elszaladt a fülem mellett, amit mondott. Csak másodpercekkel később jutott el a tu- datomig. - Tragédiát említett? - Maga nem hallotta? - Mi az ördögöt kellett volna hallanom? Felállt, összerakta a kávéscsészéket és végigsimított feszülő jeansén. - Persze, akkor maga még nem volt Bombayben... Nos, a kese- lyük gyászzenéjének bemutatóján tragédia történt. Az előadás alatt, pontosabban a vége felé... szerencsétlenség érte Szijárám Gadzspurí maharadzsát. Kamala férjének a barátját. - És? - nyögtem, miközben úgy éreztem mintha egy keselyű a torkomra tenné karmos lábát. - Meghalt a szerencsétlen. Rázuhant a páholy csillárja... Szét- zúzta a fejét. Szinte hallani véltem a keselyűk kárörvendő vijjogását. Volt min törni a fejem azalatt a pár óra alatt, amit a pihenésnek szenteltünk. Hánykolódtam kilencig, akkor felkeltem, és fellopa- kodtam a fürdőszobába. Mary-Rose a csempén térdelve a romokat takarította. Jöttömre felállt, és barátságosan rám mosolygott. - Hogy van? - Fájnak a karmolások. Igazán sajnálom, hogy ennyi kellemet- lenséget okoztam magának. SzéP, vékony, kék szemű lány volt. Hosszú lábakkal, karcsú de- rékkal,ů arányos keblekkel. Arra gondoltam ha feladná a zeneszer- zést, sikerrel pályázhatna egy jól menő divatcég fotómodelli állásá- ra. Hófehér sportmelegítőt viselt, sárga tornacipővel. Odébb lökte a törmelékkel teli vödröt és a tetejére hajította a vécékefét. Sose tudnám többé használni. Van valami elképzelése róla, Mr. Lawrence, hogy került az a dög a fürdőszobámba? Közben a lépcső alján felhangzottak Bob léptei. Amíg fölért, vi- gyázó szemem Mary-Rose feszülő sportnadrágján nyugtattam, pe- dig egészen más gondolatok jártak a fejemben. Vidáman akartam üdvözölni Bobot, annak ellenére, hogy mosolyra húzódott a képem, mintha millió apró tövis szúrt volna belém. Bob arckifejezése azonban ráfagyasztotta az arcomra az igyekezetet. Robert McKinley hamuszürke képpel az ajtófélfának támasz- kodott, s amikor megszólalt, reszelt a hangja, mintha fűrészt reggelizett volna. - Mary-Rose én... igazán nem akarlak megijeszteni... Mr. Law- rence... de... most, ahogy lementem a földszintre... - Mí történt, Bob? Rosszat álmodott? Báván rám nézett, aztán megrázta a fejét. - Odalent - mutatott az ajtó felé. - Odalent... Ott van... Szörnyű! Zsebemhez kaptam, és elővarázsoltam a stukkeromat. - Miről beszél, Bob? Köpje már ki, az istenit neki! Mary-Rose magára hagyva kedvenc felmosórongyát, a falhoz húzódott. - Hát... odalent - motyogta Bob -, odalent... a maga ágya fe- lett... - Mi van az ágyam felett? Keselyű? - Óh, nem... a keselyű... Az ágya felett egy... akasztott ember lóg, Leslie, és a keselyű... körülötte röpköd... Mary-Rose szája elé kapta a kezét, hogy visszatuszkolja feltörő sikolyát. Ágyam felett a szoba plafonján áthúzódó gerendára akasztva valóban egy halott ember lógott. Szem nélküli arcát felém fordítot- ta, s mintha vádlón intett volna a kezével. Bob szekrénye tetején viszont az ismerős keselyű ült. szembenéztem vele, elégedetten a falhoz törölgette a csőrét. Bár a halottnak hiányzott mindkét szeme, mégis azonnal megismertem. Motilal volt, Ráni apjának hajdani barátja, aki segítette abban, hogy felcsempészhessenek a Hallgatás Tornyára. Legnagyobb meglepetésemre egyikük sem veszítette el a fejét, pedig már jóval kevesebbtől is elveszíthették volna. Bob McKinley leroskadt egy székre, megtörölgette verejtékes homlokát. - Istenemre mondom, a Fülöp-szigeteken érzem magam! Mellettem a nagy Leslie L. Lawrence, felettem egy hulla, néhány perc múlva pedig megérkezik egy rendőrfelügyelő, hogy letartóztasson bennünket. Mary-Rose üveges szemekkel hol a hullára, hol a békésen tol- lászkodó keselyűre nézett. - Csípjenek meg... én... fel akarok ébredni! - Légy óvatos, darling - mondta elcsukló, magas hangján Bob -, ahogy Mr. Lawrencet ismerem, nem kell kétszer mondanod, és oda csíp, ahova nagyon nem szeretnéd. Nekem azonban egyelőre más dolgom is akadt, minthogy Mary-Rose-t csipkedjem. Bármennyire is el akartam szakítani pil- lantásom a keselyűtől, nem sikerült. Mintha varázserővel tartott volna fogva sárga, gonosz szeme. Most... mi lesz? - suttogta a lány. Mondtam, hogy jön a rendőrség, és letartóztat bennünket - bólintott Bob. - És... vele? Remegő ujjal a madárra bökött. Bob újra megtörölgette a homlokát, melyen egyre kövérebb ve- rejtékcseppek gurultak végig. - Megtaníthatnánk például beszélni. Mit szólnak hozzá? Hol- gyeim és uraim, itt látható a világ első beszélő keselyűje... Leslie L. Lawrence és Robert McKinley produkciója! Mary-Rose a fejéhez kapott, és hisztérikusan felsikoltott. - Hagyd már abba, te hülye! Nem látod, hogy... egészen kiva- gyok?! - Semmi vész - mondta Bob. - Én is ki vagyok. És maga? - Valakinek gondolkozni is kell - mondtam, pedig egyetlen ép- kézláb ötlet sem jutott az eszembe. - Az a legfontosabb, hogy ne nyúljunk semmihez. - Bizony ne! - hangzott az ajtó felől egy ismerős hang. Mary-Rose sikoltott, Bob eltátotta a száját, és nagyot nyögött. A nyitott ajtón Lal Bahadur felügyelő sétált be a szobába. Mondanom sem kell, hogy nagykaliberű forgópisztollyal a ke- zében. Ha nincs nála forgópisztoly sem mertünk volna megmoccanni. Mintha egy tapasztalt rendező komponálta volna a jelenetet. Úgy ült a végszó, hogy jobban már nem is ülhetett volna. Lal Bahadur egyedül volt, leszámítva a pisztolyát. Azt sem soká- ig tartogatta azonban, előbb rám fogta aztán a hullára, végül meg- vonta a vállát, és a zsebébe rejtette. - Leülhetek? Lehuppant egy székre, éppen az akasztottal szemben. - Ez ki? - Motilalnak hívják - mondtam. - Aha. Más neve nincs? - Nem tudok róla. - Hol ismerkedett meg vele? - A Hallgatás Tornyának kertjében. - Mit keresett ott? Néhány szóval elmondtam, hogy Ráni elrabolt, s felkényszerített a Hallgatás Tornyára. Elgondolkodva hallgatta a szövegem, miközben többször is ag- gódva a keselyűre pillantott. - Ez hogy került ide? - Valószínűleg együtt jött a hullával. - Világos. Egy keselyű és egy hulla kéz a kézben. Érthető. Tehát, azt állítja, Mr. Lawrence, hogy önt Ráni Dzsivándzsí arra kénysze- rítette, menjen fel vele a Hallgatás Tornyára és... nézze meg sógor nője ;Kamala, valamint a testvére... Girdharí Dzsivándzsí holttes- tét? Így van? - Így, felügyelő. - Miért nem mondta el mindezt nekem, amikor tegnap felkere- sett ennek az úrnak, Mr. McKinleynek az érdekében? - Nem óhajtottam Miss Dzsivándzsít befeketíteni. - Kár, nagy kár - bólogatott -, pedig ha megtette volna... egy csomó kellemetlenségtől óvta volna meg magát és... talán másokat is. - Idegesen a keselyűre pislantott, és a térdére csapott a tenyeré- vel. - Nem tudok koncentrálni, ha ez a rohadék folyton a szemembe bámul! Ez készítette ki? - Részben. - Mi az, hogy részben? - Alighanem egy másik is közreműködött a tetoválásomban. - Hm. Kíváncsi lennék rá, miért utálják magát a keselyűk? bár azt mondják... a keselyűk csak azt bántják, akin... eh... vigye el az ördög, marhaság... - Ha már elkezdte, mondja végig- erősködtem és éreztem hogy hideg borzongás fut végig rajtam. - Kire támadnak a keselyűk? - Hát - habozott - a párszik szerint... de mondom, csak ostoba babona... szóval, a párszik szerint azt bántják, akin megérzik a halál szagát. A sezlon felett himbálódzó holttest mintha helyeslőn biccentett volna. - Lal Bahadur felugrott, kitárta az ajtót, és összecsapta a tenyerét. a fenébe! Hess! - Eredj! A keselyű meg sem moccant. A felügyelő tanácstalanul körülnézett, aztán kivett a sarokba ál- ított napernyőtartóból egy tollseprűt, s mint óvatos vívó az ellen- felét, karját messzire előre nyújtva közelítette meg a könyvespolc tetején lapuló dögmadarat. - Huss! Menj a fenébe! a madár testén rángás futott végig; megmozgatta a szárnyait, mintha ellenőrizné, készek-e a repülésre. A tollseprű lecsapott egy halom könyvre, dús porfelhőt verve fel a polc tetejéről. A madár lusta mozdulattal feldobta magát a leve- gőbe, és a halott vállára szállt. Mary-Rose előrehajolva öklendezni kezdett. Bob ezzel szemben harsány csatakiáltással a könyvespolc előtt termett, felkapott egy rakás könyvet, és bombázni kezdte velük a keselyűt. A madár ér- deklődve figyelte, ahogy néhány könyv eltalálja a hullát. Csak ak- kor rikkantott fel rémülten, amikor a legújabb kiadású angol-hindi nagy szótár első kötete a lábát súrolta. Szemrehányóan ránk vijjogott, aztán letottyant a földre. Meg- forgatta kopasz nyakát, végül rajtam állapodott meg a tekintete. Szerencsére résen voltam, s amikor alattomos gyorsasággal megpróbált kinyújtott lábakkal az arcomba tépni, a hátam mögé rejtett whiskysüveggel a szárnyára vágtam. Rikkantott, hörgött, s olyan sebesen, ahogy egy ekkora madárról el sem képzeltem volna, kisurrant az ajtón. Lal Bahadur behajította a tollseprűt a sarokba, és fújtatva visz- szaroskadt a székére. - Kezdett már az idegeimre menni. Így sem tudom, hol áll a fe- jem. Az az igazság, hogy piszokul megkevert Mr. Lawrence. Bol- doggá tenne, ha elmondaná a teljes igazságot... Igazán nem szeret- ném fenyegetni - hogy isjövök én ahhoz, Lal Bahadur felügyelő -, csakhogy... itt ez a hulla, ami roppant kellemetlen, aztán bizonyos egyéb dolgok... Nem lehettem sem flegma, sem nagyképű hiszen éreztem, hogy nyakig ülök a pácban. Mégpedig úgy, hogy Bob McKinleyt és talán Mary-Rose-t is sikerült magammal rántanom. Még egyszer nekiveselkedtem, és töviről hegyire elmeséltem ne- ki mindent. A legapróbb részletekről sem feledkeztem meg. Egyetlen valamit nem mondtam csak el: a következtetéseimet. Márcsak azért sem, mert nem voltam biztos benne, kíváncsi-e rá- juk. Lal Bahadur mukkanás nélkül hallgatott végig. Csak akkor szólalt meg, amikor befejeztem. - Ön tehát arra gondol, hogy annak a Maneknek a bosszúja az egész? - Mi másra gondolhatnék? Megvakarta az orrát, lesimította a haját, és elgondolkodva a ha- lott arcába bámult. - Végül is elképzelhető - mondta habozva. - Ráni Dzsivándzsit annyira megrázta előbb az apja, majd a sógornője és a bátyja halála, hogy... hogy is mondjam csak... - Ránin nem látszott, hogy túlpörgette volna magát. - Na, igen. Lehetséges. Mindenesetre úgy gondolta, hogy bün- tény történt. Kapóra jött neki, hogy maga felbukkant Bombay- ban... s mivel kételkedett az én... hm..., a mi, azaz a bombayi rend- őrség jóindulatában és talán a képességeiben is, elhatározta, hogy önhöz fordul... az ön becserkészésének egy sajátos formáját vá- lasztva. Csakhogy hiba csúszott a számításába. S ezt a hibát Manek- nek hívják. - Maga... tudja kicsoda? - Manek? Nem én. De nem is fogom megtudni. - Miért? - Nem szívesen avatkoznék a párszi közösség dolgába, Mr. Lawrence. Hosszú a kezük, messze elér. Ön bizonyára éppen olyan jól tudja, mint én, hogy többségükben pénzemberek, gazdag ke- reskedők, magasrangú hivatalnokok. Ha úgy döntenének egykel- lemes, könnyű vacsora közben, hogy ez a Lal Bahadur felügyelő csak bajt csinál nekik... hát... aligha maradhatnék a helyemen. pedig ott szeretnék maradni... Manek bosszút esküdött maga ellen, nem is vitás. Ez a játszadozás a keselyűkkel éppen rá vall. Neki az- tán igazán van alkalma keselyűket idomítani. - És ez a fickó? - Motilal? Manek ölte meg. Hiszen Motilal segítette Ráni Dzsiván- dzsít. Mennyi ideig szándékozik még Bombayban maradni, Mr. Lawrence? - Cirka egy hónapig - mondtam. Gondterhelt arccal nézett ki az ablakon. - Nézze... Mr. Lawrence, én nagyon tisztelem önt, de az ön he- lyében olyan rövidre fognám az ittartózkodásomat, amennyire lehetséges. Ne értsen félre, nem akarom elriasztani, de ön is lát- ja, hogyan állnak a dolgok. Sajnos, nemigen tudom megvédeni önt. sem Mr. McKinleyt, sem Miss... az atrocitásoktól. Ugye, érti mire gondolok? Hogyne értettem volna. Közölte velünk, hogy amilyen gyorsan csak tudunk menjünk a pokolba, mert csúnyán megüthetjük a bo- kánkat! Továbbá, Mr. Lawrence, fel szeretném hívni a figyelmét, hogy a két Dzsivándzsí ügyében lezárult a nyomozás. Mindkét esetben... hm... véletlen balesetet állapítottunk meg. Mit szólnának ahhoz az ön londoni kollégái ha egy lezárt ügyüket meggondolatlanul fe- szegetni kezdeném. Én, Lal Bahadur felügyelő, Bombayból. - Nem örülnének neki - adtam meg magam. - Pompás. Örülök, hogy megértett. Ezenkívül még azt szeret- ném mondani, hogy... rendőrség által lezárt helyiségekbe való be- törés... hát, hogy úgymondjam, bírósági eljárást vonhat maga után. Ugye érti, mire gondolok? - Tökéletesen - biztosítottam. - Feltehetnék önnek néhány kér- dést? - Ahányat csak akar - dőlt hátra elégedetten a székén. - Tehát? - Nem indul ellenem eljárás? Ritkán láttam emberi arcon akkora adag csodálkozást, mint az övén. - Eljárás? Ön ellen? Miért indítanék, Mr. Lawrence? Sajnálatos tény, hogy egy keselyű összekarmolászta az arcát. De hát Indiában sok a keselyű! Nem gyakran, de előfordul, hogyha sarokba szorít- ják, hát támad. A maga madara berepült a fürdőszobájába... s mi- vel nem talált ki az ablakon elrejtőzött. Maga rábukkant, s a rémült keselyű magának esett. Még szerencse, hogy nem tigrissel jött ösz- sze, Mr. Lawrence. - Tényleg szerencse - bólintottam. - És ez a halott itt? - Legyünk tekintettel a párszik érzékenységére -javasoltajovi- ális mosollyal. - Ahogy elnézem ezt a Motilalt... már nem egészen fiatal ember. Akár egy szívroham is végezhetett vele. Tudja éjsza- kánként hány halottat szednek össze? Különösen ilyenkor; hogy megnövekszik a páratartalom... Gondolom, fontos önnek, hogy gyakran ellátogathasson Indiába Mr. Lawrence? - Természetesen - bólintottam. - Akkor ne bolygassuk a holtakat. Van néhány befolyásospárszi ismerősöm. Majd a körmére néznek ennek a Maneknak. Mind- azonáltal én az önök helyében egy nappal sem maradnék tovább Bombayban, mint szükséges. Felállt és menni készült. - Még egy kérdést, felügyelő. Türelmetlen rándulás futott végig az arcán, de aztán mosolyt erőltetett rá. - Hallgatom. - Ön jól tudja, felügyelő, hogy ma éjszaka látogatást tettem Ka- mala és Girdharí Dzsivándzsí lakásában. A vérnyomokból kitalál- hatta, hogy ott is egy rohadék keselyű támadt rám. Az a kérdésem, ön szerint honnan sejthette ez a fantom-Manek, hogy érdeklődöm a Kamala-Girdharí ügy iránt, és hogy fel fogom keresni azt a házat, és Honnan tudhatta, hogy bemegyek a fürdőszobába, ahol... - kihúz- tam a zsebemből a "második figyelmeztetést", és az orra alá nyom- tam. - Tessék! Ezt találtam a függönyre tűzve! Gyors pillantást vetett rá, aztán megvakarta a vállát. - A párszik karja messzire elér, Mr. Lawrence. Ez pedig... vala- mi gyerekes dolog. Talán a maga Pancsa barátja így akarja elérni, hogy szálljon be az üzletébe... Több kérdés? - Még csak egyetlenegy... Honnan értesült róla, hogy itt vagyok, és hogy mi történik itt? Felállt, és a hullára nézett. - Tíz perc múlva elviszik. Különben már kérdezni is akartam, milyeneknek találja az indiai cincéreket? Hallom, azokat vizsgálja a múzeumban. - Roppant érdekesek, felügyelő. - Ennek, látja, igazán örülök. - mosolygott. - És ha nem tévedek, nem is olyan veszélyesek... mint a keselyűk. Ahogy becsukta az ajtót, a hulla megfordult a kötélen, és utána nézett. Puszta szemgödrei előtt kóbor keselyűtollat rántott el a huzat. Amikor két, hallgatag, turbános rendőrtisztviselő leakasztotta a halottat, mint egy kialudt lámpást, érezhetően megkönnyebbül- tünk. Mary-Rose lekapkodta a sezlonról a lepedőket, amelyeket érin- tett a holttest lába, s eltüntette a fürdőszoba mélyén. Amikor lejött a lépcsőn, újabb whiskysüveg volt a kezében. - Most mihez kezdünk? - kérdezte Bob, és az üveg felé tapoga- tózott. - Kezdünk? Ketten kérdeztük egyszerre; Mary-Rose és én. Bob hangja mutált a felindulástól. Ugyanmár, Lawrence, a fenébe is, ne szórakozzon velünk! Nem az a fickó maga, aki feladja a játszmát! Mit akar tenni az ör- dögbe is! - Magukat semmi esetre sem akarom belekeverni. Dühösen legyintett, és öntött egy adaggal a poharába. Felálltam, és megvártam, amíg az enyémet is teletölti. - Hát akkor - emeltem fel -, arra, hogy... ne legyen több kelle- metlen kalandunk! Bob lecsapta a poharát, felpattant, és felrobogott az emeletre. Mintha megsértődött volna valamiért. Hallottam, hogy dühösen lót-fut odafent, aztán egyszerre csak elültek a zajok. - Mr. Lawrence... Mary-Rose maga alá húzta a lábát, és idegesen forgatta kezében a poharát. - Mi lenne, ha... ha... - Ha? - Ha... itt maradna. Legalábbis egy kis... ideig. Igyekeztem elkapni a pillantását. Ő meg igyekezett elkerülni, hogy elkapjam. - Miért? - Félek. - Itt van Bob. - Tudja... Bob a barátom, jó pajtások vagyunk, de... - Mitől fél? - Én nem szeretném... ha egy keselyű... vagy hogy egy... köté- len... én... Mélyet sóhajtottam. Hiszen én hoztam rájuk a bajt. - Legalább egy-két napig... amíg... találokmagamnak új helyet. Én nem mernék többé... egyedül maradni... itt... Ugye, érti? Természetesen értettem és átkoztam magam, amiért belekever- tem őket a Dzsivándzsí-ügybe. - Ha úgy gondolja, szívesen maradok - mondtam. - Bár semmi- képpen sem szeretnék a terhére lenni. - MIt mondtam? - rikkantott Bob a lépcsőfeljáró tetejéről. - Nem olyan fickó ez akit csak úgy le lehet vakarni! Persze, ha tudtam volna hogy maradásommal még nagyobb bajt hozok rájuk, eszembe sem jutott volna befészkelni magam hozzá- juk. Akkor azonban visszatartott a távozástól Mary-Rose sokat ígérő pillantása. Ebédre összeütöttünk valamit; közösen elfogyasztottuk, Mc. Robert eltűnt, hogy elintézze a dolgát az intézetben, ahol kutató munkáját végezte. Mary-Rose emeleti szobájában maradt, én pedig megpróbáltam végiggondolni a történteket. Kerestem egy darab papírt, és felírtam rá Ravi Dzsivándzsí ne- vét. A párszi bankárét és pénzemberét, aki Mahávir Gadzspuri maharadzsa társaságában baleset következtében vesztette életét, mintegy öt évvel ezelőtt. Húztam egy függőleges vonalat, és Dzsi- vándzsí neve mellé odabiggyesztettem a maharadzsáét. A baleset szó mellé kérdőjelet tettem. Töprengtem egy kicsit, de tulajdonképpen nemigen volt min. Ha gyilkosság történt is, ennyi idő távlatából már aligha lehet igazolni. annál is inkább, mivel az egyik holttestet felfalták a keselyűk a Hallgatás Tornyán, a másikat pedig elhamvasztották. Ravi Dzsivándzsí neve alá odaírtam fiáét Girdharí Dzsivándzsíét és menyéét, Kamaláét. A maharadzsa neve alá pedig Szijárár Gadzspuríét, a maharadzsa öccséét..., aki A keselyűk gyászzené- jénekbemutatója alatt költözött át a túlvilágra. Kérdőjelet tettem az ő neve mellé is, hiszen egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az ő halála összefügg-e Girdharí és Kamala halálával. Adva volt tehát két család. A párszi Dzsivándzsí és a hindu Gadzspurí család. Akikkel beszéltem, egyöntetűen állították, hogy szoros, baráti szálak fűzték őket egymáshoz. Hogy a barátság mi- kori és mi volt az alapja, természetesen nem tudtam. Éppen azon gondolkodtam, hogy holttestek útján hogyan lehet- ne megállapítani a szerencsétlenség vagy a gyilkosság tényét, ami- kor Mary-Rose lesétált a falépcsőn, és odatelepedett mellém. - Nos? Ment valamire? Ölébe raktam a papírt. Felvette, megnézte, aztán megcsóválta a fejét. - Hát ez nem éppen sok. Min töri a fejét? - Hogy nem kellene-e hagyni a fenébe az egészet - mondtam őszintén. - Most már nemcsak Manekről van szó. Itt van Lal Baha- dur is. Aki esetleg tudja az igazságot. És talán el akarja kenni. - Eszerint mégiscsak gyilkosság történt - sóhajtotta. - Egyáltalán nem bizonyos - mondtam. - Csak egy kicsit sok a véletlenekből. Dzsivándzsí bankár és a maharadzsa véletlenül gengszterek kereszttüzébe keverednek; a maharadzsa öccsére véletlenül rászakad az operában a csillár, amikor Kamala szerzemé- nyét, A keselyűk gyászzenéjét játsszák. Kamala Ravi Dzsivándzsí- nak a felesége... Majd nem sokkal később ő és férje is meghalnak igencsak furcsa balesetben... Halálra szerették magukat hogy finoman fejezzem ki magam. Egy kicsit sok a véletlenekből, nem gondolja? A levegőbe bámult, arra a pontra, ahol nem sokkal ezelőtt egy halott forgolódott meglehetősen üres tekintettel. - Iszonyat - suttogta -, és ez a pasas? - Ez már alighanem az én magánügyem. - Biztos benne? - Igyekszem azt hinni. Bár... bizonyos értelemben az én dolgom is összefüg a Dzsivándzsí és a Gadzspurí család tragédiájával. Hi- szen Ráni Dzsivándzsí Girdharí Dzsivándzsí húga. A papírhoz nyúltam és ceruzámmal vastagon aláhúztam A ke- selyűk gyászzenéje címet. Mary-Rose összeráncolta a szemöldökét. - Ezt... miért csinálja? - Mert nemcsak a véletlen sok egy kicsit ebben a történetben, hanem a keselyű is. Összeborzongott, és közelebb húzódott hozzám. - Ezt hogy érti? - Egyelőre sehogy. Nem tudom van-e összefüggés a... halálese- tek és a dögmadarak között. - Már hogyne lenne - csuklott egy diszkrétet -, hiszen a halotta- kat elviszik... oda... ott pedig a keselyűk... - Ez kétségtelen, csakhogy... magyarázatnak nem elég. - Mire gondol? - Őszintén szólva semmire. Csak megpróbálok rájönni, milyen szerepük lehet a keselyűknek. Például miért választotta Kamala ezt a címet a... micsodájának is? - Szimfónikus költemény. - Igen. Miért? Felhúzta a vállát és tanácstalanul nézett a szemembe. - Hát... Kamala valamennyi szerzeményének hasonlóan idióta címet adott. - Az az érzésem hogy a zenemű összefügg a Hallgatás Tornyá- val. - Lehetséges. De mivel én még soha nem jártam ott... - Mit érzett akkor, amikor a muzsikáját hallgatta? - Mondtam már, hogy idegességet. Mintha mindenünnen kí- gyók másztak volna elő. Egyszerűen nem találtam a kulcsát. - A micsodáját? - A kódját... Jaj, istenem, hogy is magyarázzam? Ha meg akar fejteni egy zeneművet, bizonyos kulcsra van szüksége. Ha igazán élvezni akarja. - Eeegen - morogtam, és arra gondoltam, hogy bár álkulcsnak itt van mindenre jó pipaszúrkálóm, szimfonikus költemény megértéséhez aligha tudnám felhasználni. - Nem akarok magának zeneelméleti előadást tartani, de tudnia kell, hogy a szimfonikus költemények nem slágerek, ame- lyeket első hallásra fütyülni lehet. - Ezt eddig is sejtettem. - Megértésükhöz bizonyos kulcsra van szüksége. - Ezt mintha már mondta volna - biccentettem türelmetlenül. - Igen. Csakhogy, igen nehéz megmagyarázni, miből is tevődik össze ez a kulcs... milyen elemekből. Nem tudom érti-e, mire gondolok? - Töröm magam - biztosítottam. - Először is... nem árt ismerni a szerző addigi munkásságát... hogy tudniillik, a mű milyen helyet foglal el a szerzeményei között. - Értem. - Aztán ismerni kell a szerző sajátos zenei jelképrendszerét, Hogy mikor mit használ érzelmei kifejezésére. Továbbá tisztában kell lennie a szerző magánéletével, mert hiszen a titok sokszor ép- pen ebben keresendő. Mosolyogtam, igyekeztem olyan képet vágni, mint aki mindent megértett. - Eszerint, ha fel akarom fogni, miről szólt a zenemű, tanulmá nyoznom kell Kamala életrajzát, érzelemvilágát, eddigi munkássá gát, keresni kifejezésmódjának kódrendszerét... - Úgy valahogy. Kinyújtottam a kezem, és mintha csak véletlenül tenném, ráej- tettem ölébe fektetett tenyerére. - Azért valamit még most sem értek. Enyhén csodálkozva húzta fel a szemöldökét. - Éspedig? - Mindenki azt próbálja bemesélni nekem, hogy Kamala Dzsi- vándzsí szexbomba vagy legalábbis szexuális téren túlfűtött volt. - Márpedig alighanem így is van. - Oké. Ezek szerint A keselyűk gyászzenéjében meg kellene ta- lálnunk az erre utaló motívumokat. Maga, amikor hallgatta érzett benne ilyet? Annyira meglepődött, hogy el sem húzta a kezét. - Erre még sohasem gondoltam. Most ahogy mondja... egyálta- lán nem éreztem. Ellenkezőleg. Valami jeges hidegség, félelem, fenyegetés áradt a zenéjéből. Talán éppen ezért gondoltam a kígyókra. - Semmi vidámság, szerelem, esetleg féltékenység? - Ugyan már, dehogy! Hiszen a címe is mutatta, hogy gyászzene volt. - Maradna még a kérdés - dünnyögtem, és önfeledten játszani kezdtem az ujjaival -, hogy az életörömöket egyáltalán nem meg- vető, vidám, tehetséges Kamala, aki mellesleg boldog és hűséges házasságban élt férjével, mi a fészkes fenéért írt komor, fenyegető gyászzenét, amely önt, kedves Mary-Rose egy sereg, támadásra készülő kígyóra emlékeztette? Mary-Rose lassan elhúzta a kezét, és felállt a pamlagról. - Nem tudom. Előfordul, hogy... bizonyos művészek, bizonyos esetekben... hogy úgy mondjam, anorganikusan olyan művet hoznak létre... Erre a magyarázatra már nem voltam kíváncsi. Felemeltem az elhajított cetlit, és belemélyedtem. Biztos voltam benne, hogy A keselyűk gyászzenéjének igenis van szerepe ebben a sötét, véres ügyben. Csak akkor még nem sejtettem, milyen. Mary-Rose elgondolkodva nézett rám, aztán feltette a lábát a lépcső legalsó fokára. - Nincs melege? - De - mondtam. - Kár... hogy a ventilátor nem működik. - Nagy kár - helyeseltem. - Én... felmegyek zuhanyozni. - Jó magának. Felhúzta a szemét a csodálkozástól. - Hogyhogy jó? - Én sajnos nem állhatok a zuhany alá. - Miért nem? - Hogy állhatnék, amikor már foglalt. Felnevetett kellemes könnyed nevetéssel. Karácsonyi csengő- höz hasonlított a hangja. Olyan hangszerhez, amely aligha szerepelt a keselyűk gyászzenéjében. - Miért éppen akkor akar zuhanyozni, amikor én? - Jó vicc. Kedvet csinált hozzá. Nem gondolja, hogy esetleg ketten is elférnénk az alatt a zuhany alatt? Vártam, hogy kapásból visszautasítja az ötletemet, ő azonban eltöprengett rajta. - Nem megy - mondta aztán mélyet sóhajtva. - Miért nem megy? - Félek. - Tőlem? - Nem akarom megsérteni... de nem. Ezt aztán végképp nem értettem. - Nem? Hát akkor kitől? - Nem is tudom. Rossz előérzeteim vannak... Ha Kamalára gondolok... - Ne gondoljon rá -javasoltam. - Nem tudok nem gondolni. Kamala is fürdött és... meghalt. Méghozzá a... zuhany alatt. És ráadásul nem is egyedül. - Csak nem attól fél, hogy maga és én? - Magam sem tudom. mitől félek. De félek és kész! Azt hiszem, minden okom megvan rá, vagy tévednék? Nagyot nyeltem, és egyből elszállt a zuhanyozhatnékom. - Nem téved - mondtam megadóan a papírra koncentrálva. Kellemes zuhanyozást. Oda sem figyeltem, amikor zuhogni kezdett a víz a zuhanyrózsá- ból. Zsebembe nyúltam; kikotortam belőle a Kamala fürdőszobájá- ban kiürített szemétkosár tartalmát. Néhány arc- és kéztörlésre használt papírtörlő; egy nagyobb, szappannyomokat őrző, puha papírtörülköző; egy enyhe, az Egyesült Királyságban is használt szívgyógyszer üvegje; egy eltört szemöldökceruza és egy folyékony- sampont tartalmazó, felbontott műanyag tasak hevert előttem a szőnyegen. Először a papírtörülközőt és a kéztörlőket vettem tüzetes vizs- gálat alá. Megszaglásztam, megnyomogattam, sőt meg is rágtam őket. A szemöldökceruza normális szemöldökceruza volt; hiába tapogattam és ütögettem, nem fejlesztett gázt, sőt radioaktív su- gárzást sem bocsátott ki. Utoljára a sampon tasakja maradt. Beleszagoltam; kellemes ke- sudióillatot árasztott. Oldalán egy indiai asszony mosolygott színes kendőben, még színesebb nyaklánccal a nyakán; vastagon festett ajkai mintha a sampon márkájának nevét formázták volna: Maharáni. Sóhajtva dobáltam vissza a papírokat a szőnyegre. Ezekből meg nem tudok semmit! Ha volt is valami gyanús a fürdő- szobában, mérget rá, hogy Lal Bahadur eltüntette. Odafent még mindig zuhogott a víz; megállás nélkül, hívogatón. Odasétáltam a lépcső aljához, és felkiáltottam Mary-Rose-nak. - Hol tart? - Akárhol - kiáltott vissza olyan hangon, mint akinek félig tele van a szája vízzel. - Kíváncsi? - Mérsékelten - dünnyögtem félhangosan, ami egyáltalán nem volt igaz. - Kérdezhetek valamit? - Várjon, kitárom az ajtót, mert nem hallok semmit! Szavaival egyidőben halk surrogás támadt a hátam mögött. Annyi időm maradt csak, hogy félreugorjak, és kirántsam a revol- veremet. Szerencsére nem újabb hullát fedeztem fel a plafonon, még csak nem is saskeselyűt. Csak a mennyezeten gubbasztó, használaton kívül helyezett, beteg ventilátor indult meg, és kavarta fel az izzadó levegőt. - Most mondja! - Megindult a ventilátor! - Micsoda? - Mondom, hogy forog a ventilátor! - Na. ne izéljen! Három hónapja lakom itt, de még... Utolsó szavaival egyidőben maga is felbukkant a lépcső tetején. Egyetlen, még csak nem is különösképpen széles törülközőbe öl- tözve. Egyelőre nem látszott észrevenni hogy mi ül az arcomon. Te- kintetét mereven a ventilátorra szegezte, mintha kísértetet vagy újabb hullát látna. - Hát ez nem igaz! - suttogta. - Három hónapja... próbáljuk be- indítani... és most... Szeme olyan csodálattal és szeretettel csüggött a rozsdás, aligha- nem még a gyarmati időkből származó lapátkerekeken, hogy feltá- madt bennem a féltékenység. Előfordul - mondtam bosszúszomjasan -; hogy ha kísértetek járnak a házban, megindulnak az elektromos gépek, és megáll- nak... Aztán, ahogy az arcára pillantottam abba is hagytam. Úgy elfe- héredett, hogy azt hittem, összeesik. - Úgy gondolja, hogy...? Jézusom, már én is hallottam ilyet, Az az ember nem tud nyugodni, és most itt van, köztünk...? Puff neki! Néhány gyors lépéssel mellette termettem; visszarán- gattam lefelé igyekvő törülközőjét a vállára. - Ugyan már, Mary-Rose! - próbáltam meg helyrehozni a hi- bámat -, aki egyszer meghalt, az soha nem tér vissza. Vádlón a ventilátorra mutatott. - De az... az... mégiscsak megindult! Három hónapja... az az ember pedig ott függött mellette! - Nyilván... zárlatos volt - mondtam bizonytalanul -, szét kel- lene szedni... - Kapcsolja le! - Mary-Rose! - Kapcsolja le! Tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor a legjobb nem ellenkezni. Engedelmesen megkerestem a kapcsolót, és lekattintottam. A lapátok lelassították a forgásukat, majd megálltak. - Kapcsolja fel! Felkapcsoltam. A lapátok megindultak. Mary-Rose lebotorkált a lépcsőn, és a heverőre roskadt. - Mit mondott még? - Tessék?! - Amikor azt mondta, hogy megindulnak az elektromos gépek. ha... ha... - Hagyja már ezt az ostobaságot, Mary-Rose! - De maga mondott még valami mást is! - Nem emlékszem - hazudtam. - Hogy ezek megindulnak és valamik megállnak... Mik állnak meg, Leslie? - A parapszichológusok és hasonló kóklerek szerint, ha meghal valaki... a halál pillanatában kiröppen a lelke a testéből, és ha fi- gyelmeztetni akar valakit... képes megállítani a faliórát, például annak a szobájában, akinek a figyelmeztetés szól. Persze nem ajánlom, hogy elhiggye ezt a bárgyúságot. Szája elé kapta a kezét, megfordult, maga után húzta a fehértö- rülközőt, mint egy menyasszonyi uszályt, felszaladt az emeletre. csak a hangos ajtócsapódásjelezte, hogy beszáguldott a szobájába. Nem mertem utána sietni, nehogy félreértse a helyzetet. Felug- róttam néhány lépcsőfokot, onnan szólongattam. - Mary-Rose, az istenért! Ne vegye komolyan! Mondtam, hogy ostobaság... Bocsásson meg, én vagyok a hibás. Olyan váratlanul jelent meg ismét; hogy belém fagyott a szó. Ke- zében kvarc faliórát szorongatott, és vádlón felém mutatta. - Ez az óra... amely soha... A garancia szerint soha... megállt. Melléugrottam, átkaroltam, fél kézzel átvettem tőle az órát. valóban állt. Reggel kilencet mutatott. komolyan mondom, kétségbeestem. Kellett nekem egy halálra rémült gyerekkel viccelődnöm! Főleg azután, hogy a Hallgatás Tornyává változtattam a lakását. - Ez az óra... még soha nem állt meg! -zihálta. -De ma reggel... - Nyugodjék meg, Mary-Rose, nagyon kérem! - Hagyjon, Leslie... El kell mondanom, jaj Istenem, el kell mondanom valakinek...! Bob horkolt, mint egy fűrészgép... maga idelent pihent, én pedig... gondolkodtam és... megpróbáltam megfogni azt a dallamot, amely már... napok óta itt él bennem... amikor... éppen kilencet ütött. Ez... olyan óra, hogy üt, és eljátszik egy számot. - Zeneszámot? - Igeen... azt, amit a Big Ben. Akkor..., de ezt meg kell magya- ráznom. Napok óta zsong bennem egy dallam; ismeretlen, és... vad. és nem tetszik nekem... elképedve eresztettem el. Megváltozott a hangja, mintha nem is ő beszélne. Szeme a ventilátorra meredt, amely lassú, lusta csapá- sokkal kavarta a levegőt. - Egy dallam, vagy... egy dal. Mintha régtől fogva ismerném, pedig nem is ismerem. Mintha hallottam volna már valahol. Elha- tároztam, hogy lekottázom, amikor... Ne nevessen ki érte, de... le- het, hogy az idegeimre ment India? A ventilátor lapátja forgott-keringett: erőszakkal kellett elsza- kítani róla tekintetemet. - Ültem a kottapapír előtt amikor... elütötte a kilencet. És ak- kor... megragadta a kezem, olyan erővel, hogy felszisszentem. - ...akkor... megszólalt egy zenekar... néhány hangszerből állt csupán... és... az óra, az óra... Megcsuklott a hangja; ömlött a veríték a homlokáról. - Az órából áradtak ki a hangok. A Big Ben dallama helyett. - Érti? - Hogyne értettem volna. Túlpörgette magát, ennyi az egész. - A dallamok... az órából... ebből, amit a kezében tart. És alig hogy... vége lett a dalnak, vagyis nem annyira dal volt, mint inkább csak egy... futam, az óra... nagyot kattant, és megállt. Mintha vala- ki... valaki... megállitotta volna. Óvatosan letettem az órát a fapadlóra, és megsimogattam a lány izzadságtól nedves haját. - Nyugodjék meg, Mary-Rose. Az az ember... csak később halt meg. Tíz óra is elmúlt, amikor felfedeztük... - Hátha nem itt ölték meg. - Mire akarta volna magát figyelmeztetni? - Talán nem ő... talán valaki más... - Jézusom, de hát kicsoda? Válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. Odalent ugyanis olyasféle dübörgés támadt, mintha elefántcsorda tört volna be a bungalóba. Recsegtek az üvegtáblák; rohanó léptek alatt nyikor- gott a padló. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor Robertet pillantottam meg, bár feldúlt arca nem sok jóval kecsegtetett. - Mr. Lawrence...! Leslie..., hol az ördögben van? Áthajoltam a korláton, hogy észrevehessen. - Itt vagyok. Mi történt? - Mary-Rose? - Itt van ő is. - Figyeljenek ide... majd elájultam, amikor megvettem ezt a ro- hadt újságot. Azt hittem... Jézusom ez nem lehet igaz! Szerencséje, hogy messze volt tőlem, így nem tudtam elkapni, és megrázni. - Beszéljen már, az ördögbe is! - rivalltam rá. - Mi van abbanaz átkozott újságban!? Némiképpen lecsillapodva dőlt a falnak, és megtörölgette a homlokát. - Mi? Nem fog neki örülni, ha elmondom. Ma reggel, pontosan kilenc órakor megölték a maga kedves elrablóját, Ráni Dzsiván- dzsít. Hé, mi az ördög történt magával?! Jó tíz percünkbe került, amíg néhány jeges whisky segítségével lelket tudtunk verni magunkba. A Ráni Dzsivándzsí halálát részletesen taglaló cikk hevenyészett stílusán látszott, hogy a riporternek csak percek álltak rendelkezé- sére lapzárta előtt. A csiszolatlan mondatok és nehézkes nyelvi szerkezeteK egymáshoz ütődtek, csikorogtak, mint rosszul össze- illesztett fogaskerekek. A Bombay Herald óriási szalagcímben tudósította olvasóit, hogy szívroham következtében elhunyt Ráni Dzsivándzsí, Dzsivándzsí bankár lánya. Azé a Dzsivándzsíé, aki több évvel ezelőtt Mahávir Gadspurí maharadzsa társaságában tragikus baleset áldozata lett. Az a Ráni Dzsivándzsí, akinek testvérét és sógornőjét napokkal ezelőtt ugyancsak baleset érte a fürdőszobájukban. S hogy a dolog még szebb legyen, Ráni Dzsivándzsí is zuhanyozás közben vesztette életét. Pontosan reggel kilenc órakor. Közelben tartózkodó szol- gálónője ekkor hallotta segélykiáltásait. Amikorra beért a fürdő- szobába, Ráni már halott volt. Pucéran feküdt a zuhany alatt, mi- közben ömlött rá a meleg víz. A cikk végén néhány sietősen odabiggyesztett mondat elmélke- dett az élet rövidségéről, a tragédiák váratlanságáról és a véletle- nekről. A háromhasábnyi iromány mellett nehezen kivehető, elmosó- dott fotón a fürdőszoba látszott, a kád melletti csempéken heverő holttesttel. Éppen csak rápillantottam a hullára, s máris éreztem, hogy erős hányingerem támad. Gyorsan lapoztam egyet, hogy ezzel is időt nyerjek. A következő oldalon a Dzsivándzsí család történe- tét láttam fényképekkel gazdagon illusztrálva. Ezek a képek már sokkal jobb minőségűek voltak; látszott rajtuk a gondos retusálás. A legelső és egyben a legnagyobb Girdharí Dzsivándzsít ábrázolta: lenyalt hajú, kövérkés, békés arcú fiatal- embert. Mellette egy jóval kisebb képen Kamala életvidám, fekete szemei mosolyogtak huncut derűvel az elhagyott világra. A harmadik kép, Ráni Dzsivándzsíé rémült kiáltást csalt az aj- kamra. Az a lány ugyanis, akinek fotója alatt a Ráni Dzsivándzsí felirat ékeskedett nem az a lány volt; aki a Hallgatás Tornyára kényszerí- tett, s aki Ráni Dzsivándzsínak adta ki magát. Felsóhajtottam, és úgy éreztem, mintha szellemkezek simogat- nák meg az arcom. Felkaptam a fejem; a ventilátor lapátjai lassú keringésbe kezdtek halk zümmögéssel kavarva a levegőt. Anélkül, hogy bárki is bekapcsolta volna a készüléket. Már meg sem lepődtem, amikor percekkel később, két turbános férfitől kísérve, Lal Bahadur kopogott be az ajtón. Illedelmesen köszönt, majd odamorgott valamit az embereinek. A turbánosok biccentettek, és leléptek. Lal Bahadur levette szegletes, fekete fejfedőjét, miközben a ventilátorra pislantott. - Szerencse, hogy működik. Ennek a kerületnek az a jellemzője, hogy nemigen forognak benne a ventilátorok. - Legyintett, és le- roskadt a pamlagra. - Hogy vannak? Anélkül, hogy választ várt volna, a zsebébe nyúlt, és kihúzott be- lőle egy újságot. Nem a Bombay Herald volt, hanem egy másik bombayi lap. Első oldaláról az elhunyt Ráni Dzsivándzsí felnagyí- tott képe nézett rám. Szép, egyenes orrú, komoly képű lányé. Méltóságteljes fejtartá- sa, okos, kiegyensúlyozott pillantása, arisztokrata ősökről árulko- dott. Attraktív lány volt, meg kell hagyni. Egyetlen hibája volt csak, az viszont annál nagyobb. Nem az a lány volt, akit én Ráni Dzsivándzsínak ismertem. Lal Bahadur elégedetten legeltette a szemét az újságon. - Mit szól hozzá? - kérdezte végül, és megsimogatta laposra nyalt haját. Rápillantottam a képre, aztán hátradőltem a sezlonon. - Semmit. - Semmit? - vonta fel a szemöldökét. - Hogyhogy semmit? - Ha szólok valamit, letartóztat. És ráadásul joggal. Milyen jo- gon avatkoznék a munkájába, milyen jogon tehetnék fel kérdéseket Lal Bahadur felügyelőnek, nem igaz? Különben kicsoda ez a hölgy? - Hogyhogy kicsoda? Ezt komolyan kérdi? - A legkomolyabban. Előredőlt és megfogta az újság szélét, mintha ki akarná tépni a kezemből. - Mr. Lawrence. Ön nem is olyan régen előadott nekem egy rémtörténetet arról, hogy elrabolták, méghozzá egy fiatal hölgy, bizonyos Ráni Dzsivándzsí. Felkényszerítette önt a Hallgatás Tor- nyára, hullákat és keselyűket mutogatott önnek, végül megbízta, hogy keresse meg sógora és testvére állítólagos gyilkosát, így volt? - Így. - Akkor mi a fene ez az egész? Nem értem a kérdését! Hogyhogy kit ábrázol a kép? - Ez a kép, felügyelő, nem Ráni Dzsivándzsíé! Vagy ha igen, ak- kor az a lány nem Ráni Dzsivándzsí, akiről beszéltem. Elhűlve meredt rám, még levegőt venni is elfelejtett. - Nem...? Hát... akkor ki az ördög? - Jó kérdés, felügyelő. Ha erre választ kaphatnánk, azt hiszem, többet értenénk ebből az egész szomorú történetből. Súlyos, nehéz csend hullott a szobára. A ventilátor megállt, majd megindult. Mary-Rose felpattant, és a kapcsolóra ütött. A lapátok tovább forogtak, mintha mi sem történt volna. Lal Bahadur elkente a verejtékcseppeket a homlokán. - Tehát ön... azt állítja, hogy... az a lány, akit ön Ráni Dzsiván- dzsínak ismert... nem ez a lány? Krisnára... Megáll az eszem! Biz- tos benne? - Tökéletesen biztos vagyok. - No, de hát Londonban... Kénytelen voltam bevallani neki, hogy Ráni Dzsivándzsít, illetve az ál-Ráni Dzsivándzsít akkor láttam életemben először, amikor beszálltam a kocsijába. Sőt hogy egész pontos legyek, akkor, ami- kor felfedte előttem az arcát. A felügyelő az asztalra meredt, és tanácstalanul csóválgatta a fejét. - Hát ez... igazán elképesztő. - Felállt és szembefordult velem. - Mr. Lawrence, nem is tudom, hogy... végülis... Itt van Rukmini... Ráni szolgálólánya... nem akar beszélni vele? - Hol van? - Kinn a kocsimban. - Ön kihallgatta? - Természetesen. - Akkor miért...? Nemszeretem képet vágott; mintha olyasmiről kellene beszélnie, amiről semmi kedve. - Az a helyzet, hogy mi, indiaiak, néha nagy szerepet tulajdoní- tunk a természetfelettinek. - Ezt hogy érti? - Hiszünk a szellemekben, ártó lényekben, démonokban sa- többi. Nem egészen értettem, mire akar kilyukadni. - Mi köze a démonoknak Ráni Dzsyvándzsí szolgálólányá- hoz...? Apropó! Egészen biztos benne, hogy ez a kép Ráni Dzsi- vándzsít ábrázolja? - Na hallja! Hiszen gyermekkora óta jól ismerem. A család ba- rátjavagyok. éppenezért... szeretném hogy ha valóbangyilkosság történt, a tettes megkapná, amit megérdemel. - Értem - sóhajtottam. - Hol van az a lány? - A kocsimban. Óhajtja, hogy... - Persze, hogy óhajtom. Kísértesse be! Néhány perc múlva előttünk állt a könnytől maszatos arcú Ruk- mini. Szép, kicsit kövérkés indiai lány volt, húsz és harminc között. Homloka közepén elkenődött a bindá, a festékpötty. Ahogy meg- pillantott, tenyerébe temette az arcát. Aztán olyan sebesen kezdett magyarázni Lal Bahadurnak, hogy csak minden második mondatát értettem. Amikor néhány perc múlva megtörölgette a szemét, az asztal alatt belerúgtam Lal Bahadur lábába. A felügyelő vette a lapot. Nehézkesen feltápászkodott, és dűny- nyögve, morgolódva kivonult a kertbe. Bob krákogott, Mary-Rose csuklott, végül ők is engedelmesen Lal Bahadur után oldalogtak. Amikor Rukmini abbahagyta a szipogást, már csak én ültem vele szemben. Körülnézett, s látható megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a többiek felszívódtak. Szempillantás alatt kiszáradtak a könnyek fekete szeméből. Átnyúlt az asztalka felett, megragadta a karom, körmeit a bőrömbe vájta, úgy, hogy azt hittem, kiserked belőle a vér. - Fogd el, és öld meg. - Kit, Rukmini? - Aki megátkozta. Aki démonná változtatta. Izgalmában és felindulásában hindi szavakat kevert angol mon- dataiba, így néha nem voltam egészen biztos benne, valóban jól ér- tem-e. - Kit? - Ránit. A szerencsétlen Ránit! Azt hittem, újra sírva fakad, de száraz maradt a szeme. Most látszott, hogy ezek a bosszúvággyal és gyűlölettel teli fekete szemek talán soha többé nem telnek meg könnyel. El akartam húzni a karom, de még mélyebbre süllyesztette körmét a bőrömbe. - Én... ismerlek téged! - Csakugyan? - Radzs Kumar Szingh unokahúga vagyok! Mintha kézigránátot haJitottak volna a lábam elé. Radzs Kumar tanítóm és atyai barátom! Aki nágává, kígyóemberré ava- tott, megismertette velem a titkos szertartásokat, aki megsze- rettette velem Délkelet-Ázsiát. Ujjai mozgékony kígyókként kúsztak az ingem alá. - Mutasd! Gyorsan felhajtottam ingem ujját, megmutattam a karomra te- tovált kobrát. Sóhajtott, aztán elvette a kezét. - Tiéd vagyok, Leslie száhib. - Honnan tudsz rólam? - Radzs Kumar Szingtől. Még gyerek voltam és a térdén lova- goltam, amikor mesélt egy angolról, nem is angol, hanem... - Magyar. - Igen. Nem angol, de az angolok közül jött. Ő mondta, hogy te egészen más vagy, mint az angolok, magad is nága lettél, részt vettél a kígyótáncban, és ettél a kígyóvacsorán. - Csend! - Többet nem is tudok, Leslie száhib. Radzs Kumar Szingh nem mondott többet. A többi szent titok, és még akkor sem mondta volna el, ha keselyűk tépik a testét a Hallgatás Tornyán. - Mi közöd a párszikhoz? Meglepetten pillantott rám. - Nekem? Semmi. Én hindu vagyok. - Mióta szolgálsz Ráni Dzsivándzsínál? - Gyermekkorom óta. A mi családunk nemzedékek óta a Dzsi- vándzsí család szolgálatában áll. Szerettem volna tovább menni ezen az úton, de mégis témát kel- lett váltanom. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - Az újságokból. Elolvastam, amit rólad írtak, aztán visszaem- lékeztem arra, amit Radzs Kumar Szingh mondottnekem, amikor a térdén lovagoltatott. - Szólt neked Ráni arról, hogy... beszélni szeretne velem? - Ráni nem ismert téged, száhib. Csak én tudtam, ki vagy. - Milyen... lány volt Ráni? - Jó. Mintha furcsa mellékzöngét éreztem volna a hangjában. Mintha nem egészen azt gondolta volna, amit mondott. - Biztos? Beleharapott az alsó ajkába, és elhallgatott. Most én kaptam el az ő karját. Ahogy a bőréhez értem, szinte megütött az idegeiben áramló elektromosság. Rám emelte a sze- mét; csak úgy áradt belőle a feneketlen gyűlölet. - Ráni jó volt, csak... - Csak? - Rosszá tették. - Kik? Körülnézett, gyorsan, félelemmel telve, mintha halálos ítéletét jelentené, ha kihallgatnák. - Jól ismerem a párszikat, Leslie száhib. Neked elmondom, amit tudok róluk, mert te jó ember vagy, és meg akarod találni, aki meg- ölte Ránit... Csakhogy Ránit nem ölték meg... és te soha nem fo- god megtalálni a gyilkosát! - Miért nem, Rukmini? Egészen közel hajolt hozzám, szinte érintette arca az arcomat - Mert Ráni Dzsivándzsít... az ördög vitte magával. Ő maga mondta nekem... hogy ő az ördög menyasszonya... Megesketett, .. ha meghal... nem engedem felvinni a testét a Hallgatás Tornyára. Ha megszegném az eskümet, értem jön és... - És? - Magával ragad az alvilágba. És... én... nem tudtam megaka- dályozni, hogy ne vigyék fel oda. Ezért... gyorsan kérdezz, Leslie száhib. Nem sok idő múltán meg kell jelennem az alvilág bírája, Yama előtt. Hideg borzongást éreztem a gerincemen. Mintha láthatatlan fe- nyegetés áradt volna szét a szobában. - Mesélj Rániról - kértem. - Ahogy kívánod, Leslie száhib. Gyerekkorunkban együtt ne- velkedtünk: Girdharí úrfi, Ráni és én. Én voltam a játszótársuk. Habár én hindu vagyok és ők párszik... mégis nagyon jól megértet- tük egymást. Egészen addig... amíg meg nem jelent az ördög... egy asszony képében... Hirtelen megszólalt bennem a riasztócsengő. - Kamala? Hevesen bólintott. - Az a nő... maga az ördög! A buja ördög. Aki testével és átko- zott zenéjével a pokolra csalogatja áldozatait. Behunytam a szemem. Hogy is van ez? - Azóta, mióta Girdharí úr megismerkedett Kamalával... egy- szerűen megváltozott. Nem törődött senkivel és semmivel, csak vele. Az a kéjenc ringyó...! Megvonaglott az ajka, mintha bele akarna harapni Kamala em- lékébe. Ha lett volna időm, eltöprenghettem volna, vajon miért gyűlölik an- nyian Kamalát. Csak azért, mert szerette a szexet és a furcsa ze- nét? - Girdharí és Ráni jó testvérek voltak. Szerették egymást. Az- tán.. ahogy Girdharí úr megismerkedett Kamalával... elköltözött, és nem törődött többé sem Ránival, sem velem. Kamala körül- fonta, mint liánok a fákat a dzsungelben. És megölte. Mert ő ölte meg! Az utolsó szavakat szinte sikoltotta. Teste remegett a vékony szári alatt. - Ő is meghalt, Rukmini - emlékeztettem. - Egy ördög nem hal meg, Leslie száhib. Mint ahogy Ráni sem halt meg. - Hogyhogy nem halt meg? Szomorú mosollyal nézett a szemembe. - Csak átváltozott. Uj testbe költözött. Akit felvittek a Hallgatás Tornyára nem Ráni Dzsivándzsí. - Hanem ki? - Csak a teste. A lelke itt van közöttünk... Nem érzed, Leslie száhib? Mintha itt keringene, forogna... - egyszerre csak elkesere- dett sírásban tört ki. - Ráni, Ráni... adj valamilyen jelet, Ráni! Halk reccsenés hallatszott, és megállt a fejünk felett a ventilátor. Rukmini motyogott, és leejtette a karját. Maga elé meredt; elő- re-hátra himbálva a testét, mint a vak árusok. Kénytelen voltam erőteljesen megrázni a vállát. - Rukmini! Mit tett azután Ráni Dzsivándzsí? Azután, hogy Girdharí összeköltözött Kamalával! - Eladta a lelkét az... ördögnek. Úgy mondta, mintha csak arról lett volna szó, hogy Ráni Gird- hari távozása után leszokott a currys rizsről. - Hogyhogy eladta? - Ráni... elment a vénemberekhez, Leslie száhib! - Kikhez? - A vénekhez. Erőltettem az agyam, de nem ugrott be semmi. Előkotortam a Pipám, és gyorsan megtömtem. Meggyújtottam, fújtam néhány karikát a levegőbe. Aztán megszorítottam a pipám fejét; és olyan nyájasan néztem a lányra, hogyha valaki egy szelet kenyeret fektetett volna az arcom- ra, holtbiztosan mézeskenyér lett volna belőle. - Szeretném, ha mesélnél nekem a vénemberekről, Rukmini. kértem. - Ha szeretted Ránit... Arca elé kapta a kezét, és remegni kezdett, mint a nyárfalevél - Én nem tudok semmit! Ráni nem mesélt semmit! Aki beszél, azt megölik vagy... elragadja az ördög! - Kitől hallottál a vénemberekről? Levette a kezét az arca elől. Lopva körülpillantott, aztán a foga között suttogta felém: - Sakától. - Az ki? - Egy... férfi. Ismerem. Jól ismerem. Ő mesélt a vénemberekről. - Saka párszi? - Párszi, de... szeret engem. - Értem. És mit mesélt róluk? Elhallgatott, töprengeni látszott. Mielőtt még eldönthette volna, hogy beszél-e vagy sem, föléje hajoltam, és megsimogattam az ar- cát. - Meg akarom találni, aki megölte Ránit, Rukmini. Radzs Ku- mar Szingh is ezt akarná. Ő nagyon jó és nagyon bölcs ember volt. Radzs Kumar Szingh nevének említése megtette a hatását. Na- gyot nyelt, és megrázkódott, mintha undorító féreg került volna a talpa alá. Az undor természetesen nem Radzs Kumar Szinghnak, hanem a titokzatos vénembereknek szólt. - Saka azt mesélte, hogy... van a párszik között néhány öregem- ber, akik... az ördögöt imádják és... olyan dolgokat művelnek, hogy már az említése is szégyen... - Például? - Muszáj, Leslie száhib? - Gondolj Ránira. Talán a lelkét még megmenthetjük. - Hát... ezek a vének marhavizeletben mosakszanak reggelente, és... büdösek. - Azt akarod mondani, hogy Ráni is...? Rápillantottam a szép, művelt, ápoltnak látszó lány fényképére. Igazán nem olyannak nézett ki, aki reggelente marhavizeletben áztatja magát. Bár, s ezt tapasztalatból mondhatom, az élet néha olyasmiket produkál, hogy megáll az ember esze tőle! - Nem tudom - suttogta. - Sohasem éreztem rajta. - Hm. Mit tudsz még róla? - Hát... néha napokig is a vénembereknél maradt. - Hol találhatók ezek a vénemberek? - AZ titok, Leslie száhib. Nem tudja senki. - Értem. Tovább? - Ráni hozzájuk ment és... eladta a lelkét az ördögnek. Saka szerint aki a vénekkel barátkozik, mind az ördög alattvalója. A rémséges Ahrimánban hisz. egy réges-régi szörnyeteg, még Abból az időből, amikor a párszik nem éltek Indiában. - Soha nem mesélt Ráni arról, hogy mit csinál a vénembereknél? - Soha! Aki megszegi a titoktartást, azt az ördög magával hur- colja az alvilágba. Feltettem neki az utolsó, a legutolsó kérdést. - Miért akarta Lal Bahadur, hogy beszéljek veled, Rukmini? Felemelte a fejét, és váratlan határozottsággal bökte ki: - Láttam, amikor Ráni ördöggé változott! Szemébe fúrtam a szemem; megpróbáltam belelátni a lelkébe. Hiába kerestem azonban benne azt az instabilitást, amely a pszichés eredetü betegségek biztos jele, Rukmini nem volt beteg, csak na- gyon ijedt. - Hol változott ördöggé Ráni? - A... fürdőszobában. Ismét hallottam a lelkem mélyén a csengetést. - Úgy érted, hogy meglepted a fürdőszobában, amikor... éppen ördög volt? Hevesen megrázta a fejét. A szári felső része lerepült a hajáról. - Nem... dehogy. Röviddel... a halála előtt változott ördöggé. Sóhajtottam, és hozzákoccantottam a pipámat a hamutartóhoz. - Kezdjük ott, hogy Ráni segítségért kiáltott... így volt? - Kiáltozott... szörnyen kiáltozott! Én éppen a konyhában... a salátát... olajjal,... - Értem. Hány órakor történt? Pontosan tudtam, hogy kilenckor, de évszázados tapasztalatom azt súgta, nem árt még egyszer végigszaladni az eseményeken, hát- ha kifelejtett valamit. - Kilenckor Leslie száhib. Éppen abban a pillanatban néztem az órára. Ráni kilenckor szokta befejezni a fürdést. Akkor... óh, ret- tenetes volt... Krisnára... sohasem hallottam olyan iszonyú han- got. Mintha, mintha... - Mintha? - Az ördöggel viaskodott volna. - Más hangját is hallottad vagy csak Rániét? - Csak az övét. Rettenetesen sikoltozott egészen addig, amíg... amíg... Egyre gyorsabban és szaporábban rázkódott a teste. Kénytelen voltam erősen megszorítani a könyökét. - Csak nyugalom, Rukmini. Tehát hallottad a kiáltozását. - Krisnára, iszonytató volt... Azt hittem, megtámadta valaki. - Ki? - Jaj, hát honnan tudtam volna?! Azt hittem, valaki... belopa- kodott a fürdőbe és... - Te mit csináltál...? - Futottam. Felkaptam a salátaszeletelő kést az asztalról, és futot- tam a fürdőszobába. És közben visítottam. - Be volt zárva az ajtó? - Miért lett volna? Hiszen csak ketten voltunk a lakásban. - Ezután? - Nem emlékszem mindenre; Leslie száhib... Kiáltoztam és ki- nyitottam az ajtót. Aztán... jaj, Krisnára... ha rágondolok... Ott feküdt... a földön és vicsorgott... - Kicsoda? Ráni? - Az már nem Ráni volt, Leslie száhib. Az már maga volt az őr- dög! Úgy döntöttem, engedélyezek neki néhány korty levegőt, ma- gamnak meg egy pipatömést. Amikor befejeztem, igyekeztem bá- torítóan mosolyogni, pedig őszintén szólva, nemigen volt kedvem vihorászni. - Mondj el mindent, Rukmini - bíztattam. - Tehát, kinyitottad az ajtót, Ráni a csempén feküdt... Felállt és vádlón rám szegezte az ujját. - Mondtam, hogy az már nem Ráni volt, hanem az ördög! - Oké, tehát az ördög feküdt a kád mellett. Rendben van, Ruk- mini, hiszek neked. Jól megfigyelted? Szótlanul biccentett. - Milyen volt? - Láttál már ráksaszit? Váratlanul ért a kérdése. Mindazonáltal engedelmesen bólin- tottam. - Hol? - Természetesen képen. Tibetben, Mongóliában és itt, Indiában. Különböző könyvekben. A ráksaszi az indiai mitológia sokfejű démonasszonya, akinek kedvenc időtőltése, hogy őserdei fák tetején üldögélve várja az arra tévedő hímnemű vándorokat. Ha egy ártatlan vadász, vagy mit sem sejtő vándor kereskedő veszi a fa felé az útját, a buja démon elébe toppan, és arra kényszeríti, hogy... Szóval arra. Aztán pedigjóízű- en elfogyasztja. Éppúgy, mint a spórtszerűtlen pókasszony; a feke- te özvegy. - Ráni olyan volt, mint egy ráksaszi. Nem bírom elmondani! Ha rágondolok... Csak úgy záporoztak a könnyek a szeméből. Öt perc alatt azért sikerült kiszednem belőle, mit látott a fürdő- szobában. Egy meztelen női testet, amely minden kétséget kizáróan Ráni Dzsivándzsíé volt, és a hozzá tartozó, illetve nem tartozó fejet, amely viszont egy démoni lényé lehetett. Rukmini leírása szerint a fejet szürke, már-már feketében játszó rücskös bőr borította, amely szüntelenül mozgott, mint az éppen megalvadni készülő láva. - Ezután mit csináltál? - faggattam a lassan-lassan önkívületi állapotba zuhanó lányt. - Sikoltoztam és... elhajítottam a kést. Aztán... kiszaladtam a kertészhez... majd a szomszédok... amikor jöttek..: láttam... - Mit láttál? - A fürdőszobában... már Ráni volt, nem az ördög. Ráni... hol- tan... Jaj... Ráni... ne engedj! Ne engedj! Még akkor is sikoltozott, amikor Lal Bahadur turbánosai kive- zették a szobából. Elbúcsúztam a felügyelőtől, miután váltottam vele néhány ille- delmes szót. Éppen abban a pillanatban indult meg a ventilátor, amikor át- léptem a küszöböt. Bob McKinley letántorgott a lépcsőn, odalibegett a faliszek- rényhez, előkotort egy whiskysüveget és jót húzott belőle. Aztán Úgy vágta le magát a karosszékébe, hogy csak úgy nyekkentek a ru- gók. - Mondja meg, hogy mit csináljunk! Legalább van valami ötlete? Ötleteim természetesen voltak, bár eléggé halvaszületettek. Ép- pen ezért csak le intettem. felálltam és útra készülődtem. Bob követte a példám anélkül, hogy kérdezősködésbe fogott volna. - Hova mentek? - csuklott fel Mary-Rose réműlten, a lustán keringő ventilátorra nézve. - Én nem maradok itt egyedül! Mivel beláttam, egykönnyen úgysem szabadulok tőlük, beletö- rődtem a gondolatba, hogy a ma éjszakai túrát hármasban tesszük meg. - Tényleg, hova megyünk? - kérdezte Bob is, és nyugtalanul pillantott az ablakon bekandikáló holdra. - Remélem, nem a Hall- gatás Tornyára...! - Egyelőre nem. Szeretnék megnézni egy másik fürdőszobát. Mary-Rose a szája elé kapta a kezét. - Azt a fűrdőszobát? Készségesen biccentettem. Bob lerántotta átizzadt ingét; és újat húzott helyette. Csak akkor szólalt meg, amikor már az edzőcipőjét cserélte. - Gyanúsak nekem ezek a... fürdőszobák. Itt mindenki tisztál- kodás közben dobja fel a talpát. Lassan már nem is merek stukker nélkül zuhanyozni. - Gondolja, hogy találunk valamit? - aggodalmaskodott Mary-Rose. - Mielőtt válaszolhattam volna, erőteljes kattanással megállt a ventilátor. BOMBAYI Fülledt éjszakák Mary-Rose Marutija halkan pöfőgött az éjszakában. A város Késő esti életét élte. Utcai borbélyunk, egy torzonborz óriás, sza- kállát igazgatta, s illedelmesen felénk intett, amikor elvitorláztunk mellette. A Duncan-Road kereszteződésénél újságpapírt égetett egy csonttá soványodott langaléta. Egyetlen bámulója akadt csak; egy ugyancsak sovány, kiálló szegycsontú szent tehén. Félórányi zötykölődés után Mary-Rose leparkolt egy árnyas ut- cácskában dúslombú fák alá. Amikor elhallgatott a motor, mintha keselyűrikoltást hallottam volna. Önkéntelenül is az arcomhoz kaptam, és megigazítottam rajta a legnagyobb ragtapaszt. Bob elragadtatva nézte a fák mögül kibukkanó, óriási ékszerdo- bozhoz hasonlitó házat. - Az őrdögbe is, ez aztán a bungaló! Akárki is volt a maga csaja, biztos, hogy van mit aprítania a tejbe! Mary-Rose csípőre tette a kezét, és óvatosan elhúzódott a leg- közelebbi árnyéktól. - Tényleg be akar menni? - Tényleg. De maga, ha akar... - Mit gondol, mit fog találni odabent? - Egy keselyűt és egy hullát - vihogott Bob. - Manapság ez a di- vat Bombayban. Megpróbáltam kinyitni a kaput. Természetesen zárva volt. Bob Mary-Rose-ra kacsintott. - Most jön a pipaszúrkáló trükk! Ördöge volt. Előkapartam a pipaszurkálómat, megnyomtam az oldalát, megvártam, míg előugrik a megfelelő vasbütyök, aztán Piszkálni kezdtem vele a zárat. Egészen addig piszkáltam, amíg csak el nem fordult a nyelve. Mintha halk zümmögésfélét is hallot- tam volna de nem figyeltem rá. pedig figyelnem kellett volna. Mindhárman a kertben voltunk már, amikor a kapuszárnyak nyikorogni kezdtek. Olyan halkan, ahogy koporsófedél nyikorog kísértetjárta éjszakán. Megpróbáltam bedugni a lábam a résbe, de elkéstem vele. A vaskapu kárörvendőn becsattant, mi pedig ott ültünk nyakig a pácban. Mary-Rose a karomba kapaszkodva szótlanul egy emeleti ab- lakra mutatott. Az ablak mögötti, különben sötét szobában mintha sápadt lidércfény imbolygott volna. Előhúztam a stukkeromat, hogy erőt merítsek megnyugtató hű- vösségéből, amikor Bob halkan felszisszent. - Az ördögbe is! Forduljon meg... de óvatosan! A kapu előtt jókora kutya ült: alighanem egy németjuhász és egy doberman keveréke. Sárgán villogott a szeme a holdfényben, s ez a villogás nem ígért semmi jót. Bob, ahogy a legkínosabb helyzetekben szokta, felröhögött. - Most mondjon valamit, szupermen! Elöl kísértet, hátul a sátán kutyája... - Ne! - toppantott Mary-Rose, és enyhe hisztéria bujkált a hangjában. - Fogd be a szád, mert én... mert én...! Sosem tudtuk meg, hogy mit akart csinálni. A kutya ugyanis ki- dugta piros nyelvét, és mintha láthatatlan gazdája parancsait kö- vetné, kúszni kezdett felénk. - Jézusom, ez ugrani fog! - szállt el szempillantás alatt Bob McKinley humora. - Pörköljön már oda neki, ember! Kétségkívül megtehettem volna, de mégsem tettem meg. Már csak azért sem, mert betörés közben legritkább esetben szoktam piros nyelvű és sárga szemű kutyákra lövöldözni. - Jaksa! A bokrok közül kiáltotta valaki, éppen velünk szemben. - Jaksa! Ki az? A kutya felmordult és megállt. - Úgy? Tehát idegenek... Betörtek a házunkba, Jaksa...? Mintha centiméterekkel mellettem szólt volna a rekedt, barát- ságtalan hang.. Hiába erőltettem a szemem, nem láttam semmit. A bokrok fekete árnyéka eltakarta a hang gazdáját. Alig észrevehetően arrafelé fordítottam 38-asom csövét. A kutya egyre hangosabban morgott: esküdni mertem volna rá, hogy a piSztolyt figyeli a kezemben. - Azt mondod, fegyver van náluk? Nem tudod, mit keresnek a kertemben? Kezdtem úgy érezni magam, mint a népmesében. Mi is hárman voltunk, mint a három vándor, aki a sárkány palotájába tévedt. A kutya figyelt, morgott, piros ínyét mutogatta, miközben a bokrok ágai heves mozgásba kezdtek. Egészen addig mozog- tak-imbolyogtak, amíg csak ki nem bukkant közülük egy hófehér száriba öltözött, magas, vékony női alak. Kinyújtotta a kezét a Bob lábától már csak centiméterekre kushadó kutya felé: Elég, Jaksa! Menj vissza a kapuhoz! Már a kútya neve sem tetszett igazán. A jaksák az indiai mitoló- gia veszedelmes démonfigurái; nem egy ártatlan vándor végezte már a gyomruk fenekén. A magas, fehér ruhás alak pupilla nélküli szemén megcsillant a holdfény. Mary-Rose ismerte fel leghamarabb a helyzetet. Figyelmeztetőn megszorította a karom, és a fülemhez hajolt. - Vak! A kutya morgott, kelletlenül kaparta a kavicsot. Látszott rajta, legszívesebben ránk vetné magát. - Azt mondod, hárman vannak? Kérdezd meg tőlük, mit akar- nak, Jaksa! Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy én is beleszóljak a meg- lehetősen egyoldalú beszélgetésbe. - Jó estét, asszonyom. Kérem, ne tévessze meg a látszat. Lassan, nagyon lassan fordította felém az arcát. - Szimpatikus a hangja, Jaksa - mondta a kutyának. - Egyelőre ne harapd el a torkát! - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. - Ez a férfi azt hiszi, mivel fegyver van nála, bármit tehet velünk igaz, Jaksa? Gondoltam egyet és zsebre vágtam a stukkeromat. A kutya morgott, a kavicsot kaparta. A magas, rekedt hangú nő elégedetten felnevetett. - Azt mondod eltette a fegyverét? Jól van, nagyon jól. A másik kettőnél nincs semmi? Eredj... nézd meg Jaksa! A kutya engedelmesen odasétált hozzánk. - Vedd el, Jaksa! A karcsú barna kutya beletúrt Bob zsebébe; kihúzta belőle a stukkerját. Néhány ugrással a fehér száris asszonynál termett, és le- tette a lába elé. - Jól van, Jaksa! Menj a másikhoz! Ezután én következtem. Nem akartam sok munkát adni neki, ezért benyúltam a zsebembe, kivettem a revolveremet és engedel- mesen Jaksa felé nyújtottam. A kutya elvette, közben a tenyerem- hez értette hideg orrát. Mary-Rose nagyot csuklott. Éreztem, hogy a hideg rázza. Pedig legalább negyven fok meleg volt még itt, a fák árnyékában is. - Jól van, Jaksa! Eredj vissza a kapuhoz! A kutya engedelmeskedett. A kapu elé hevert, s egyetlen pilla- natra sem vette le rólunk a szemét. A fehér száriba burkolt alak végre kegyeskedett szóba állni ve- lünk. Még ha egyelőre csak egy kérdés erejéig is. - Kicsodák... maguk? - Leslie L. Lawrence vagyok - mondtam. Semmijelét nem adta, hogy bármit isjelentene számára a nevem. Jaksa sem morgott, így elmondhattam, hogy ennek a bungalónak a kertjében a kutya sem ismer. - Mit keres a kertemben? - Egy... ismerősömet szerettem volna meglátogatni. Ráni Dzsi- vándzsít. - Maguk betörtek hozzám: jogom van megbüntetni magukat. Örökre elveszem a kedvüket, hogy utánam leselkedjenek...! Pán- ditdzsit megölték, most meQfizetnek érte! Egyre inkább megerősödött bennem a gyanú, hogy ez az asszony nemcsak vak, hanem őrült is. Jézusom! Már csak ez hiányzott a boldogságomhoz! Igyekeztem olyan lágy tónust adni a hangom- nak, amilyet csak tudtam. - Kérem, asszonyom. két nappal ezelőtt ebben a bungalóban töltöttem az éjszakát... Egy bizonyos Ráni Dzsivándzsí hívott ide, - Csak hazudjon, hazudjon - biztatott gúnyosan. - Két nappal ez- előtt nem volt itt senki. Hiszen Benáreszbe utaztam. Elégettettem Pán- ditdzsit. Elégették vele a szitárját is. Én égettettem el. Nem kell már többé senkinek. Én is máglyára akartam lépni, de nem engedték. Amikor fellobogott a szent tűz... Nem engedték! Nem engedték! Lassan, mintha hipnózisban mozogna, kinyújtotta mindkét kar- ját: szinte lebegni látszott a levegőben. A kutya dühös vakkantással nekilendült. Nyílvesszőként suhant át a néhány méteres távolságon, amely elválasztott bennünket egy- mástól. Mary-Rose visított, én felemeltem az öklöm, Bob elegáns kung-fu mozdulattal az állat felé rúgott. A következő pillanatban mind a négyen a kavicson hemperegtünk, kiáltozva és átkozódva, egészen addig, amíg észre nem vettük, hogy a kutya nincs is már közöttünk. eltűnt, mint a tízdolláros a vak koldus kalapjából. Felálltam, leporoltam a nadrágom. Közben farkasszemet néz- tem azzal a fehér turbános, szakállas férfival, aki rémült képpel ép- pen ebben a pillanatban bukkant fel a kaviccsal felszórt kerti út vé- gén. Megállt mellettünk, csípőre tett kézzel, s csak enyhén remegett a hangja, amikor ránk támadt. - Maguk meg mi az ördögöt keresnek itt? Pokoli szerencséjük, hogy Jaksa már vacsorázott. Elmondtam neki is, amit a vak öregasszonynak. Közben lehajol- tam, és felszedtem a stukkerjainkat. A férfi szeme rövid időre meg- állapodott Mary-Rose kívánatosan feszülő fenekén, aztán meg- vonta a vállát. - Anyám igazat mondott. Csak ma délután tértünk vissza Bená- reszből. Nem lehetséges, hogy tévedés van a dologban? Ezek a bungalók majdnem mind egyformák. Holtbiztos voltam benne, hogy jó helyen járok, ennek ellenére beleeegyezően bólintottam. A szakállas, nagy orrú fickó csendes mosolyra húzta a száját. - Elnézést kérek, még be sem mutatkoztam. Csakra Banerdzsí- nek hívnak. - Leslie L. Lawrence. Láthatóan neki sem mondott semmit a nevem. Barátságosan kezet ráztunk. - Bocsásson meg, Mr. Banerdzsí, hogy betörtünk a házába... főleg éjszaka, de sürgős beszédünk lett volna egy régi ismerősünk- kel. Egy bizonyos Ráni nevű hölgyről van szó. Ők a barátaim: Bob McKinley, és Mary-Rose. - A Ráni igencsak gyakori név errefelé - mondta mosolyogva. - Akárcsak az Elisabeth önöknél. Megtudhatnék valami közelebbit róla? Most kellett összeszednem magam. Nagyot nyeltem és előretol- tam Mary-Rose-t. - Miss Mary-Rose barátnője. Londonban ismerkedtek meg, egy szitártanfolyamon. Mary-Rose tátott szájjal bámult rám. - Még hogy én...? Kinyújtottam a karom és óvatosan, nehogy a házigazda észreve- gye, belecsíptem a fenekébe. Mary-Rose arca megrándult, s gyilkos szemekkel nézett vissza rám. Én viszont mosolyogtam, mint a piaci árus, ha romlott árut akar rásózni a gyanútlan háziasszonyokra. - Mary-Rose zenész - mondtam, és egy másik csípést is oda- biggyesztettem az első mellé. - Az indiai szitárzenét tanulmányoz- za. Tudja milyen népszerű manapság odaát... Csakra Banerdzsí meglepetten tárta szét a karját. - Nahát... milyen véletlen! Nem... tisztelnék meg néhány percre a házamat. - Nem biztos, hogy az idős hölgy a kutyával örülne neki - mond- tam álszent habozással. - Oh, az édesanyám... már visszavonult. Kérem, jöjjenek be né- hány percre. Bizonyos idő óta... úgysem tudok aludni. A véletlen vezérelte önöket hozzám. Bob kérdőn nézett rám, én biccentettem. Mary-Rose megpró- bált bokán rúgni, de elkaptam a lábam. Néhány perc múlva ismerős terepen landoltunk. Éppen abban a szobában, ahol két nappal ezelőtt Ráni Dzsivándzsí, illetve, aki an- nak adta ki magát, elszállásolt. A bútorok a helyükön álltak, a heverő is, amelyen a Hallgatás Tornyán tett első látogatásom utáni félig álmatlan éjszakámat töl- töttem. Csakra Banerdzsí leültetett bennünket, és bocsánatkérőn rám mosolygott. - Elnézést kérek, de az inasom már lefeküdt. Vhiskyt? Lelkesen bólintottam, mire a másik kettő is csatlakozott a bólo- gatásomhoz. Amikor Banerdzsí mögött becsattant az ajtó Mary-Rose dühö- sen rám támadt. - Hallja, engem ne csipkedjen mert... megrúgom! Azonkívül mit hazudozik itt összevissza? Semmiféle Ránival nem találkoztam Londonban, és szitárt sem... - Tud szitáron játszani? - Mi köze ennek... - Tud, vagy nem tud? - Istenem, hát tudok valamicskét, de ne higgye, hogy szitármű- vész vagyok. - Nekem elég az is, ha meg tudja különböztetni a szájharmoni- kától. Odakint nyikorgott a padló az ajtó előtt. Bob megnyugtatóan Mary-Rose karjára tette a kezét. - Te nem ismered őt, Mary-Rose. Ez a fickó ilyen. Amíg nincs szörnyű nagy baj, egy értelmes szót sem tudsz kihúzni belőle. - És ha baj van? - Akkor már rendszerint késő. Mondtam, hogy majd elájultam, amikor megpillantottam a rendőrség előtt. Mindjárt kezdetnek magunkhozvettünk egy jókora adagot. Még Banerdzsí úr is engedélyezett magának egy gyűszűnyivel. Amíg ivott, volt időm megfigyelni keskeny, vékony, divatos sza- kállal keretezett arcát. Úgy rángatóztak rajta az izmok, mintha fu- tóversenyre készültek volna. Keze remegett, ahogy a jegestálkát az asztalra tette. A fák árnyékában nem látszott rajta, hogy ennyire ki van borulva. Bob rám pillantott, és figyelmeztetőn felvonta a szemöldökét. Láthatoan az ő figyelmét sem kerülte el Banerdzsí nyomorúságos állapota. Egyedül Mary-Rose nem vett észre semmit. Valószínűleg még mindig a fenékcsípések miatt duzzogott. Banerdzsí letette a poharát, és Mary-Rose-hoz fordult. - Ha jól értettem, a kisasszony ért a szitárhoz? Imádkoztam, hogy Mary-Rose ne veszítse el a fejét. Sajnos, in- geerlően feszes jeanse túlságosan messzire volt tőlem, semhogy be- lecsíphettem volna. Mary-Rose észrevette vasvilla pillantásomat, és nagyot csuklott. - Igen, valóban... hukk! Érdeklődöm a szitárzene iránt. Ami ezután következett olyan volt, mintha nem is angolul be- széltek volna. Egy kukkot sem értettünk ugyanis belőle. A szitárral kapcsolatos szakkifejezések rajokban röpködtek a levegőben: akár esernyőnyéllel lehetett volna lecsapkodni őket. Amikor befejezték, Csakra Banerdzsí szemében lázas öröm tró- nolt. s az előbb még ugrásra készen rángatózó izmok szépen elcsi- tultak az arcán. Rajongva legeltette a szemét Mary-Rose-on. Nem tehetek róla, de az én gondolataim egyelőre másutt kalan- doztak. Arra gondoltam, mit szólna hozzá, ha kirukkolnék vele, hogy két nappal ezelőtt már vendégeskedtem a házában. Akkor mikor ő Benáreszben halottat égetett. - Mutatnék önöknek valamit... ha lennének szívesek... Többes számot használt, de a felhívás kifejezetten Mary-Rose- nak szólt. Feltápászkodtunk, és kivonultunk a szobából. Elől Mary-Rose mögötte Banerdzsí, mi Bobbal hátul kullogtunk. Felbaktattunk egy falépcsőn az emeletre. A lépcső és a folyosó deszkái fenyegetően csikorogtak a talpunk alatt. - Hova a francba...? - suttogta Bob, de a számra tettem a muta- tóujjam. A második ajtó előtt megtorpantunk. Banerdzsí kulcsot húzott elő, és a zárba dugta. A folyosó mennyezetén egyetlen égő világított; halvány fénykö- rében porszemek emelkedtek a magasba. Sok kulcsot hallottam már zárban elfordulni, de aligha hiszem, hogy bármelyiküknek is rondább és idegesítőbb lett volna a hangja, Nyikorgott, csikorgott, mintha valaki, talán egy láthatatlan árny nagyon nem akarná, hogy kinyíljék. A feltáruló mahagóniszoba falait szitárok borították, végestelen- végig; csak az ajtóval szembeni fal mértani középpontjában maradt annyi hely, hogy magába fogadja egy fiatal férfi gyászkeretes képét. Földbe gyökerezett lábbal bámultuk a megszámlálhatatlanul sok hangszert, és nem mertünk egymásra nézni. Mindhárman éreztük, hogy súlyos tragédia árnya borul a szitá- rokra. S ehhez a tragédiához még alighanem nekünk is lesz némi közünk. Csakra Banerdzsí Mary-Rose-ra pillantott. - Tetszik? - Nagy...gyon - préselte ki magából a szavakat Mary-Rose. Láttam rajta, legszívesebben itthagyna csapot-papot és visítva menekülne a környékről. - Némelyikük nagyon értékes - mondta házigazdánk és óvato- san leemelt egyet a falról. - Nézze ezt például... A múlt században készült, elefántcsont-berakással. - Szomorúan a fiatal férfi gyász- keretes képére pillantott, és megcsuklott a hangja. - A fívérem. nagyon kedvelte. Nem volt értelme úgy tenni, mintha nem vettünk volna észre semmit. Fel akartam tenni az idekívánkozó kérdést, de Mary-Rose megelőzött. - Ő... a fivére... volt? Házigazdánk szomorúan bólintott. - Igen... Panditdzsí. Nem hallottak még róla? Bobra néztem, ő vissza rám. Mary-Rose azonban felsikkantott, és összecsapta a tenyerét meglepetésében. - Panditdzsí a szitárművész, Uramisten, hogyne hallottam volna róla! Jézusom, Panditdzsí meghalt? A fekete keretbe zárt fiatal férfi mintha elkeseredetten bólintott volna. - Roppant prózai halála volt, kisasszony. Panditdzsí túlhajtotta magát. Sokat koncertezett, imádott koncertezni... aztán, amikor egyik délután megérkezett valahonnan Északról, beállt a zuhany alá és,.. megállt a szíve. Szívroham végzett vele, Miss Mary-Rose. Később meg volt győződve róla, hogy Mary-Rose testvére szo- morú sorsa felett érzett bánatában tört ki hangos zokogásban. Pedig alighanem saját magát siratta. Az elkeseredett Mary-Rose-t csak egy jóadag whisky lökte úgy-ahogy helyre. Mélyen a szemébe nézve igyekeztem beleszug- gerálni, hogy szedje össze magát. - Hol történt a baleset? - kérdeztem részvéttel teli hangon. - Itthon... a fürdőszobában. Gondolhatja, hogy szörnyen meg- rázott valamennyiünket. Anyám egyébként is beteg... Én pedig... nagyon szerettem a testvéremet, Mr. Lawrence. Ittam és hallgattam pedig majd felrobbantam a türelmetlenség- től. Mary-Rose a csontberakásos szitárt nézegette, Bob az asztalte- rítő bojtjaival játszott. - A fivérem... az utóbbi időben egy... speciális zenekarban ját- szott. Nagy tervei voltak, de... már nem lesz semmi belőlük. - Speciális zenekarban? - visszhangoztam. - Hát... tudja néhány évig szólószitáros volt. Úgy értem, hogy csak dob és esetenként másféle hangszer kísérte. Számtalan kon- certet adott bel-és külföldön egyaránt. Nagy művész volt a fivérem, Mr. Lawrence. - Korábban is volt már panasza a szívére? - Éppenhogy nem volt! Futott, golfozott; azt hittük semmi sem árt neki. Aztán egyszerre... - Mikor történt a baleset? - Egy héttel ezelőtt. - Láttam, az édesanyját komolyan megviselte a dolog. - Oh az anyám... Azt kell hinnem Mr. Lawrence, hogy a csalá- dunkat átok sújtja. Önök... felvilágosult, nyugati emberek, míg ná- lunk sok a babona az előítélet.. . Néha az az érzésem, hogy a szörnyek, szellemek és... ártó démonok, akiket a világ más tájairól kiűzött az emberi gondolat fénye... Indiában találtak maguknak menedéket. - Hm. - Nem hiszi? Akkor mivel magyarázza, hogy... az anyám. anyám... két héttel a fivéremet ért szerencsétlenség előtt... megva- kult. Bob akaratlanul is letépett egy bojtot a terítőről, Mary-Rose ke- zében remegett a szitár. - Hogyan... veszítette el a látását az édesanyja? - Önök számára nyilván racionális, ami nálunk irracionális, Mintha a végzet küldött volna figyelmeztetést, hogy ez csak azelső jel... mielőtt végérvényesen lesújtana. Figyelmeztetésnek szánták a túlvilági hatalmak... csak éppen azt felejtették el közölni velünk, hogy mire kell odafígyelnünk... Az édesanyám... egy reggel be- ment a fürdőszobába... fel akarta kattintani a villanyt, de sajnos... rövidzárlat volt. Aztán csak annyit érzett, hogy... egy tollas test ne- kivágódik, meleg folyik végig az arcán, és attól a pillanattól kezdve nem látott semmit... Egy keselyű tévedt be a nyitott ablakon az éj- szaka és... kivájta az anyám szemét! Most már az én kezem is remegett, nemcsak Mary-Rose-é. - Képzelhetík, mít éreztünk... Anyám attól kezdve... igaz, még csak három hete vagy egy hónapja... elveszítette az eszét. Talán... nem is érti pontosan mi történt Panditdzsíval. Néha még azt hiszi, hogy él. A tegnapelőtti égetésen kiszakította magát a karomból, és a máglyára vetette magát. Alig tudtuk lerángatni róla. - Az édesanyja..., amikor észrevett bennünket... azt kiáltozta, hogy... Panditdzsít megölték...! - Sajnos... mióta megvakult, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ő is, és Panditdzsí is merénylet áldozata lett. Pedig... miért és hogyan ölték volna meg? Az orvos egyértelműen szívrohamot ál- lapított meg. Ki is állította a halotti bizonyítványt. - Volt... rendőrségi vizsgálat? - Miért lett volna? Csak valahogy... furcsa és megmagyarázha- tatlan... Furcsa. - Mi a furcsa, Mr. Banerdzsí? Kelletlenül mosolygott, mint aki már megbánta, hogy szóba hozta a dolgot. - Tudják... maguk nyugatiak... az önök gondolkodásmódjában nem jut hely a természetfelettinek. De nálunk... szóval Panditdzsí holttestét egy szolgánk fedezte fel. Panditdzsí egyedül volt... én üzleti úton Kalkuttában tartózkodtam, anyám egy barátnőjét látogatta meg. Nos, a szolga azt állítja, hogy Panditdzsí őrjöngött, kiál- tozott a fürdőszobában... mintha valaki megtámadta volna. Segít- ségért rimánkodott, hörgött, azt kiáltozta, hogy szabadítsák ki. A szolga először moccanni sem tudott a félelemtől, aztán össze- szedte magát, az ajtóhoz ugrott, és kitárta. Elhallgatott, és maga elé meredt. Mintha a fürdőszobát látta volna a levegőben, segítségért kiáltozó fivérével. - Szolgánk később megesküdött rá, hogy amikor kitárta az aj- tót... a kád mellett, a csempén nem Panditdzsí hevert... hanem... hanem... Tovább már nem tudtam uralkodni magamon. Előrehajoltam és elkaptam a karját. - Hanem? - Egy ráksasza, Mr. Lawrence. Egy démon. Fivérem, Panditdzsí helyett... egy démont látott a fürdőszobában. Istenem, miért néz- nek olyan furcsán? Ne higgyék, hogy elment az eszem! Igenis, a szolga esküszik rá, hogy Panditdzsí helyett egy szürke, ráncos arcú démon üvöltött a zuhany mellett a csempén. Nem mondhatnám, hogy vidáman néztünk egymásra. Úgy érez- tem magam, mint a meteorológus, aki tudja, hogy rövidesen lecsap a hurrikán, bár még csak könnyű szél borzolja a fákat. Ha ugyan néhány gyilkosságot és kivájt szemet könnyű szélhez lehet hasonlítani. Bob dühösen harákolt, és úgy szorongatta a whiskyspoharát, mintha egy igazi démon nyaka lett volna a kezében. Mary-Rose a változatosság kedvéért szaporábban csuklott. Csakra Banerdzsí ismét töltött magának egy gyűszűnyit, hogy megnedvesítse vele a nyelve hegyét. -Higgyék el, átok ül a családunkon. - Ön mivel foglalkozik, Mr. Banerdzsí? - Szőnyegekkel. Valaha magam készítettem őket, manapság in- kább csak árusítok. - Úgy vettem észre, remekül ért a szitárokhoz. - Oh, az még anyánk kívánsága volt. Állítólag valamelyik ősünk mogulokkal jött Indiába, és az egyik mogul uralkodónak, talán Hkbárnak a zenésze volt. Azóta a családi hagyomány megköveteli, hogy minden fiúgyermek, persze a lányok elől sincs elzárva a lehetőség, tanuljon meg szitározni. - Gondolom, ön kitűnöen játszik. - Ugyan már, dehogy! Csak értek hozzá valamicskét. A fivérem azonban... mestere volt a hangszerének. Igazi, elhivatott szitármű- vész. Talán... miatta hagytam abba a játékot. Az ő virtuozitása mellett az én szánalmas próbálkozásom egyszerűen nevetségesnek hatott. Anyánk is odavolt Panditdzsí játékáért. Mintha egy icipici féltékenységet hallottam volna a hangjában. - Irigyelte a testvérét, Mr. Banerdzsí? - Persze, hogy irigyeltem! Mit nem adtam volna érte, ha én is öröklöm őseink tehetségét... Csakhogy... valakinek a szőnyeget is árulnia kell, Mr. Lawrence. A beállott csendben azon tűnődtem, megölheti-e egy csalódott szőnyegkereskedő a testvérét, csak azért, mert ez utóbbi művészi módon bánik a szitárral. Tűnődésem azzal zárult, hogy miért neöl- hetné meg, látott már hasonlót a világ, nem is egyet. Banerdzsí ismét megnedvesítette a nyelvét egy kis itallal. Láttam rajta, kegyetlen erővel marja belül a beszédkényszer. - Pandítdzsít míndenüvé hívták... Sok évigjárta a világot... az- tán... egyszerre csak megváltozott. Éreztem, hogy döntő fordulathoz érkeztünk. Visszafojtottam a lélegzetem, úgy lestem minden szavát. - Panditdzsí Londonban megismerkedett valakivel, aki... meg- változtatta az életét. - Úgy érti, hogy szerelmes lett? Szép nyugodtan raktam elé a téglákat, hogy azon az úton lép- kedjen végig, amelyiket kívántam. - Szerelmes? Ezen még nem gondolkodtam. Mindenesetre egészen másképpen viselkedett, mint addig. Lehet, hogy valóban szerelmes volt, bár... az az illető már asszony volt. - Szakmabeli? - O, igen. Zeneszerző. Mary-Rose abbahagyta a csuklást, és eltátotta ennivaló kis szá- ját. Bob ujjai között megreccsent a következő, halálra ítélt bolyt. - Talán... szerződést ajánlott a fivérének? Nem tudom, miért éppen ezt mondtam, talán mert nem jutott más az eszembe. - Szerződést? Így is lehet mondani. Azt a nőt... Kamalának hív- ták. Kamala Dzsivándzsí... hallottak már róla? A csengő az agyamban óvatosságra intett. Lassan, szótlanul megráztam a fejem. - Kamala furcsa nő volt. - Hogyan? Ön is ismerte? - panditdzsí gyakran meghívta ide... hozzánk. Figyelemre méltó egyéniség volt. - Ezt hogy érti? - Attraktív megjelenésű. És nagyon okos. És volt benne valami... valami... nem is tudom, hogy mondjam... Valami démoni. Talán nem is emberi erő áradt belőle, és, ne nevessen ki érte, de... voltak pillanatok, amikor... meg voltam győződve róla, hogy nem is földi ember. Például, magához rántotta a papírcsíkokat. - A... miket? - Egy alkalommal... éppen itt ültünk egymás mellett, és... ő va- lamit mesélt... a szerzeményéről, amin éppen dolgozott; én auto- matikusan apró szeleteket tépkedtem le az előttem heverő ujságról. Olyan volt a hangja, hogy lehetetlen lett volna nem rá figyelni. Csak tépkedtem a csíkokat, és hallgattam, aztán... egyszer csak... a pa- pírszeletek felemelkedtek a levegőbe, átszálltak az asztal felett, és a kezéhez tapadtak. - Miért meséli ezt nekem, Mr. Banerdzsí? - Mert... jó elmondani valakinek. Aligha tudtam volna már so- káig magamban tartani. Sajnálom, hogy untatom vele. - Dehogy untat! Ellenkezőleg. Ha tehetek valamit önért... bár csak egyszerű entomológus vagyok. - Az micsoda? - Rovartudós. Rovargyűjtő. - Hm. Roppant érdekes. Momentán rovarokkal nem szolgálha- tok. Ami pedig Kamalát illeti... azt mondják igen tehetséges volt és... párszi. Bár... aligha tartotta be a vallási törvényeiket. - Előre- hajolt, és fájdalmas tekintettel nézett a szemembe. - Kamala, a sza- bad szerelem híve volt Mr. Lawrence! Olyan hangsúllyal mondta, mintha azt közölte volna velem, hogy kamala Dzsivándzsí a Fekete Szeptember terroristái közé tarto- zott. - Hm. Egy zeneszerzőtől elég furcsa. - Hát... velem mindenesetre nem próbálkozott. - És... a fivérével, Panditdzsíval? - Ezt... nem tudom. Panditdzsí nem beszélt róla. Tudja, miért mesélem ezt önnek, Mr. Lawrence? Komolyan bólintottam. - Mert ön, Mr. Banerdzsí meg van győződve róla, hogy Kamala Dzsivándzsí asszonydémon azaz ráksaszí aki elvarázsolta az ön fi- vérét, majd megölte, és magával ragadta a lelkét a túlvilágra, így van? Minden szégyenkezés nélkül határozottan bólintott. - Úgy. Valóban meg vagyok győződve róla. És arról is, hogy egész családunkat... ki akarja irtani... Biztos vagyok benne, hogy abba a keselyűbe is ő változott bele, amely anyámnak kivájta a sze- mét. - Lett volna valami különösebb oka rá? - Anyám... többször is a lelkére beszélt Panditdzsínak, hogy ne találkozzék többé vele. Fenyegetőzött, hogy kitagadja. - És a fivére? Hallgatott a szóra? - Dehogy hallgatott! Csak nevetett. Azt mondta, hogy Kamala Dzsivándzsí istenáldotta tehetség, és hogy szívesen tűzbe menne érte. Ezért is adta fel az önállóságát, és csatlakozott Kamala együt- teséhez. - Kamalának saját zenekara volt? - Összegyűjtötte a leghíresebb muzsikusokat az ország minden tájáról és... zenekart szervezett belőlük. Olvassa el az újságokat. Másnak évekre van szüksége ahhoz, hogy megismerjék a nevét, neki már az első koncertje is országos sikert hozott. Csak termé- szetfeletti erővel lehet ekkora sikert elérni... Az utóbbi hónapok- ban nem is nagyon láttam Panditdzsít... Éjjel-nappal próbáltak. - Nem tudja mit? - Kamala új szerzeményét. - Emlékszik a címére? - Hogyne emlékeznék! Míg élek nem felejtem el. Bár... meg va- gyok győződve róla, hogy nem sokáig járom már e földi lét útjait. Hogy mi volt a címe? A keselyűk gyászzenéje, Mr. Lawrence. Megtöröltem a homlokomat. Nemcsak azért, hogy a verejték- cseppeket eltüntessem róla, hanem, hogy lélegzetvételnyi szünet- hezjussak. Éreztem, gondolkodnom kellene, de nem volt rá időm. - Ön... hallotta A keselyűk gyászzenéjét? - Nem. - Nem volt rá kíváncsi? - El kellett utaznom... üzleti ügyben. - Értem. - Pedig... nekem is volt jegyem a bemutatóra. Arra az estére, amikor... amikor... meghalt az a maharadzsa. Szijárám Gadzspuri. Meghalt... mert Kamala megölte. - Honnan veszi ezt? - Mert a ráksaszik... az asszonydémonok mindenkit megölnek, aki... szereti őket. És azt is, akit ők szeretnek. Azt állítja, hogy... Szijárám Gadzspurí maharadzsa szerette Kamalát? - N-emcsak állítom, hanem tudom is. Panditzsí mondta. A ma- haradzsa halálosan szerelmes volt Kamalába, virágokat küldött neki.. s alighanem ez volt a veszte. Kamala megölte. És megölte Panditdzsít is. És... engem is megfog ölni! - Ezek szerint... Felállt, és olyan hevesen bólogatott, hogy szinte hajlongásnak tűnt. - Igen, igen. Mr. Lawrence. Hacsak tudat alatt is, de alighanem én is szerelmes voltam belé... és irtóztam is tőle... Ezt pedig egy ráksaszí nem tudja megbocsátani. Érzem, hogy hamarosan üt az órám, Mr. Lawrence. Megvártam, amíg visszaül a székébe, aztán töltöttem neki még vagy fél gyűszűnyit. - Nyugodjék meg kérem... én... - Bocsásson meg, Mr. Lawrence, és önök is, kérem, hogy elra- gadtattam magam, de... ki kellett beszélnem, ami bennem volt. Valami nyomta még a lelkem; addig kellett megkérdeznem, amíg nem tér egészen magához. - Az ön fivére, Mr. Banerdzsí, nem tett valamiféle... talán szo- katlannak tűnő megjegyzést A keselyűk gyászzenéjének bemuta- tója után? Összeráncolt homlokkal próbált visszaemlékezni. - Hát... nem is tudom... Addig a napig Panditdzsí boldog volt. Otthagyta szólókarrierjét és... csak Kamalával és zenekarával tö- rődött. Úgy készült a bemutatóra, mint még saját koncertjeire sem, soha. Szinte lázban égett. Sajnos ezután jódarabig nem találkoz- tunk. Amikor visszatértem Kalkuttából azt hittem, repesni fog az örömtől. Meglepetésemre azonban egy megváltozott Panditdzsí fogadott. Mintha kicserélték volna. Lefogyott, sápadt lett az arca, gyakran bezárkózott a szobájába. - Nem mondta mi történt? - Először azt hittem a maharadzsa halála rázta meg ennyire. De őt... miért borította volna ki, amikor nem is ismerte? Mi, indiaiak megszoktuk a halál közelségét, hiszen naponta találkozunk vele. Elismerem szörnyűbb egy baleset szemtanújának lenni, mint egy közönséges halottat látni az utcán, de... mégsem hiszem, hogy ez volt Panditdzsí rossz lelkiállapotának az oka. - Kamala meglátogatta? - A koncert után azonnal. Anyám szerint már másnap reggel. És... - És? - Bezárkóztak a szobába. A háló... szobába. És Kamala csak es- te ment el. Amikor megjöttem Kalkuttából... Panditdzsí mondta, hogy... meg fogják ölni. Azt mondta, hogy az a szörnyeteg meg fog ölni. - Úgy gondolja, hogy Kamalára értette? - Ki másra? Feltettem a szándékom szerinti utolsó kérdést. - Mr. Banerdzsí... ön csak néhány napjajött haza ismét Kalkut- tából, majd Benáreszből... Nem tudom, olvasott-e azóta bombayi újságokat? - Nem olvastam semmit. Nem is tudok olvasni. Ugrálnak a sze- mem előtt a betűk... Miért kérdi? - Mert ha olvasott volna... megtudhatta volna belőlük, hogy Kamala Dzsivándzsí... néhány nappal ezelőtt meghalt. A férjével Girdharí Dzsivándzsíval együtt. Szívroham végzett velük a fürdő- szobájukban. Bob felugrott, és csak annyi ideje maradt, hogy felfogja Csakra Banerdzsí ájultan elzuhanó testét. Úgy ültünk a Marutiban, mint szardíniák a dobozban. Bob ide- ges ujjai rock and rollt jártak az ablaküvegen. - Most aztán merre? Ez volt a nagy kérdés. Mary-Rose nyugtalanul fészkelődött a kormánynál, kétszer is a sebességváltó helyett a térdembe markolt. - Nem is nézte meg a fürdőszobát. - Aligha lett volna mit nézni rajta. Gondolom kitakarították. Ráadásul azóta már én is fürödtem benne. Őszintén szólva nem töltött el különösebb lelkesedéssel a tudat, hogy abban a kádban pancsikoltam, amelyben Panditdzsí meghalt. Talán még ki sem mosták rendesen azóta. - Maga ért valamit ebből az egészből? - tudakolta érdeklődve Bob. - próbálkozom, hogy megértsem: Mondja, Mary-Rose, milyen hatással volt magára A keselyűk gyászzenéje? Mary-Rose elvette a kezét a sebváltóról. - Legalább kétszer mondtam már! Idegesített. - Semmi egyéb? - Ha arra gondol, hogy miután meghallgattam öngyilkos akar- tam-e lenni, vagy megölni másokat, hát egyértelmű nemmel felel- hetek. Bizonyos értelemben... visszataszító volt... de nem volt fel- kavaró. - Nem tudom, érti-e mire gondolok? Bármennyire is igyekeztem; nem értettem. - A harmincas évek Európáján öngyilkossági láz söpört végig - próbálkoztam. - Egy dalt énekeltek akkortájt szerte a világon, a "Szomorú vasárnap"-ot. Azt mondják sokan vetettek véget az éle- tüknek miatta. Egy jólfejlett tömeghisztéria... Mary-Rose hevesen megrázta a fejét. - Ha ilyesmire gondol, sürgősen felejtse el. Volt alkalmam vé- gignézni a kifelé vonuló közönség reakcióját. Meg voltak döbben- ve. Csakhogy nem a szimfonikus költemény, hanem a maharadzsa halála miatt. Bár csak az előadás után tudták meg, mi történt. Olyan csendben zajlott minden, hogy félbe sem szakadt az előadás. Most én kaptam el a lány térdét. - Indulunk. Kapaszkodjék Bob. - Hova? - hökkent meg Mary-Rose. - Ahova először kellett volna mennünk. Megnézzük az igazi Ráni Dzsivándzsí fürdőszobáját! Órámra néztem; fél kettőt mutatott. A hold az utat szegélyező fák felett függött, jószívű lampionként oszlatva az árnyékokat. Tízpercnyi autókázás után fekete, bástyaszerű építmény tűnt fel a kocsi jobb oldalán. Intettem Mary-Rose-nak, hogy lassítson kicsit. A hold a bástyafok fölé úszott, és hívogatón mosolygott. - A Hallgatás Tornya - mondtam, és éreztem, hogy hideg fuval- lat szalad végig rajtam. Bob letekerte az ablakot, és kibámult az éjszakába. - Eszerint az isteni Kamala Dzsivándzsí most odafent fekszik. Igazán kíváncsi lennék rá, ő maga is démonná változott-e vagy csak másokat... Mary-Rose olyan gyorsan indított, hogy hátraestem az ülésemen. - Hagyd abba! Az istenért, hagyd abba! Nem volt még elég ma éjszaka?! Aztán rémülten felsikoltott, és belelépett a fékbe. Csak arra em- lékszem, hogy fejjel beleszálltam az ablakba, nagyot koppantam lecsúsztam Mary-Rose, formás lábacskái mellé. Bob felkenődött a hátamra, s amikor a kocsi megállt, nagy zuhanással lehuppant a padlóra. - A francba is, mit csinálsz Mary-Rose? A lány a kormányra tette a kezét, és halálsápadtan nézett szembe velem. - Mr. Lawrence én... Jézusom!... Én elütöttem valakit! Remegő ujjakkal a szélvédő üvegre mutatott. Az ablaktörlő fe- lett vékony vérpatak csörgedezett. Kinyitottam az ajtót, és kivágódtam az utcára. Bárhogyan is kémleltem azonban a holdsütötte betont, nem láttam rajta senkit. Aztán egyszerre csak megpillantottam, amit kerestem. Egészen az út szélén hevert a bokrok árnyékától félig eltakarva. Nagynehezen Mary-Rose is kikecmergett a volán mögül. Ajkára szorított tenyérrel figyelte, ahogy kibányászom áldozatát a bokor árnyékából. - Jézusom, mi ez? Egyetlen, jól irányzott rúgással elépenderítettem egy keselyü- dögöt. A lány megrázkódott, s undorral hátraugrott. - Vigye... vigyék innen! - A francba is! - káromkodott Bob. - Honnan a fenéből került ez ide? Ezek soha nem alszanak? Éles vijjogás válaszolt a szavaira. A fekete bástyafok magasából szárnyak tompa suhogása hallatszott. Előbb csak egy, majd egyre több dögmadár kezdett körözni felettünk, s vijjogtak megállás nélkül. - Tünjünk el innen, ember! Mi a fene ez az egész? Csak akkor válaszoltam, amikor Mary-Rose remegő kézzel rá- adta a gyújtást. - Nem tudják? Alighanem a keselyűk gyászzenéje. Mary-Rose csuklott, lábamat fogdosta a sebességváltó helyett, mégis könnyedén megtalálta azt az utcát, amelyben a meggyilkolt Ráni Dzsivándzsí háza állt. Biztonság kedvéért a papírra pillantot- tam, amelyre felírtam a Lal Bahadurtól kapott címet. Mary-Rose bekormányozta a Marutit egy fa árnyékába, miköz- ben undorodva nézegette az ablakára száradt vérnyomokat. - Úristen! És én eddig azt hittem, hogy a keselyűknek nincs is vére! Bob McKinleyjéghideg, kommandós-tekintetet vetett ránk, mi- közben laza mozdulattal kitárta a holdfényben fürdő villa kapuját. Aztán elegáns tigrisugrással berepült egy bokor árnyékába, és ott is maradt. Vártam néhány másodpercig, hogy életjelt adjon, de hiába. Hallgatott, mint a sír. - Hé! Hol az ördögben van már?! - förmedtem a bokor árnyé- kára. - Hol a francba lennék? - suttogta vissza a nem irodalmi stílusa miatt közkedvelt politológus. - Benne ülök egy mázsa gombostű- ben. Eleresztettem 38-asomat, amelyet vadul szorongattam a zse- bemben. - Miben ül? - Azt én is szeretném tudni. Megszúrkálta ez a rohadék a lába- mat! - Akkor másszon ki belőle! - Könnyű azt mondani. Mi lenne ha idejönne, és kibányászna? Bob a terebélyes bokor közepén trónolt, furcsán maga alá húz- kodva a lábait, mintha egy különleges jógaülést gyakorolna. - Nyújtsa a kezét! - Nem merek megmozdulni. Ha fickándozom, megszúr ez a pi- szok bokor. Növekvő rémülettel láttam, hogy Bob McKinley egy rózsabo- korszerű növény közepén jógázik, akkora tüskék között, mint egy-egy konyhakés. - Hogy került ide? - Jó vicc, ideestem. - Mi az ördögért jár folyton rövid nadrágban? - háborogtam megpróbálva közelebb kerülni hozzá. - Tiszta szerencse - nyögte merev arccal. - Ha hosszúban len- nék, már rég letépték volna rólam ezek az eszelős tüskék. Mary-Rose ijedten csuklott mögöttem. Arra gondoltam, ha to- vább csuklik beülök Bob mellé a tüskebokrok közepébe, és ki sem jövök reggelig. Kezdte megfeküdni az idegeimet ez az éjszaka. Nagynehezen kibányásztam Bobot, aki hosszú másodpercekig csaK a hátulsó felét tapogatta. Sziszegett, és sértődötten tűrte, hogy Mary-Rose együttérzően simogassa a sebhelyeit. A ház ablakai vakon meredtek ránk. Még kísértetfény sem ját- szott a szobákban, mint Csakra Banerdzsí bungalójában. A kertben tücskök vagy kabócák ciripeltek, s még akkor sem hallgattak el, amikor elvonultunk a fák alatt. - Betörünk? - vakaródzott Bob. - Felesleges - mondtam. - Itt kell lennie valahol egy zsarunak. - Miért nem mondta, a fenébe is? - panaszkodott. - Akkor nem estem volna bele a bokorba... Ezt utálom legjobban magában, hogy csak hallgat, mint a csuka, ahelyett hogy... Karjára tettem a kezem, és figyelmeztetőn felemeltem az ujjam. Elharapta a mondatot, és a ház felé fülelt. Mintha ablaktábla csu- pódott volna be valahol. - Mi az? - Itt kell lennie egy rendőrnek - ismételtem, hogy magamat is megnyugtassam. - Lal Bahadur ideállított valakit, aki reggelig vár bennünket. Mary-Rose csuklás helyett ezúttal csak nyögött egyet, és egy alacsony, lila virágú bokorba kapaszkodott. - Bocsássanak meg... de a gyomrom... Olyan hangon mondta, hogy kénytelen voltam villámgyorsan odébb ugrani. Baleset ugyan nem történt, de láttam rajta, történni fog, ha még egyszer keselyűt lát ezen az éjszakán. - Én... visszamegyek a Marutihoz - nyögte. - Beülök és... meg- várom magukat. Tiltakozni akartam, de meggondoltam magam. Végül is ki tudja, hol biztonságosabb? Mindenesetre kezébe nyomtam a stukkeromat. - Ha valami probléma lenne. Elvette, és bágyadtan elmosolyodott. - Ugyan már... De azért jólesik. Addig majd... lemosom az ab- lakot. Ugye megértik... nem bírnék még egyszer egy fürdőszobát... Mielőtt felajánlhattam volna, hogy kikísérem a kocsiig, megfor- dult, és kitámolygott a kapun. Őszintén szólva elkedvetlenített, hogy nem találtuk a bungaló őrzésére hátrahagyott rendőrt. Persze, lehetett ezer oka, amiért Lal Bahadur visszarendelte. A legfontosabb azonban annak a kérdés- nek az eldöntése volt, bemehetünk-e Ráni Dzsivándzsí házába, an- nak ellenére, hogy nem várnak bennünket. Bob nyugtalanul vakargatta lábaszárát stukkerja csövével. - Na, mi van? - kérdezte elégedetlen képpel. - Betörünk, vagy hazamegyünk? Becsuktam a szemem; hagytam, hadd fürödjön az arcom a holdfényben. Radzs Kumar Szingh tanította, hogy a holdfény le- mossa az arcot, megtisztítja a füleket, kiélezi az érzékeket. Hagyd a holdfényt, hadd mosdassa a képed! - hallottam a felhők mögül hajdani tanítómesterem hangját. - A holdfénynek varázs- ereje van! Ellöki magától mindazt, ami tisztátalan. Holdfényben tisztább a tekinteted, éles a füled, megérzed az ellenség szagát... Lehet, hogy a holdfény sokszor ellenségeddé is válik, Leslie száhib. Ellenségeddé, ha nem ügyelsz rá. Olyan, mint a whisky... Ha kicsit iszol belőle, megfeszíti érzékeidet, mint a nága harcos íja húrját, de ha túlzásba viszed, elveszíted a józanságodat. Csínján kell bánni a holdfénnyel, Leslie száhib! Akárhogy is bántam vele, nem éreztem semmit. A londoni évek elszoktattak a dzsungeltől, a fáktól, a holdfénytől: idegenül mo- zogtam Ráni Dzsivándzsí kertjében. Aztán egyszerre csak végigborzongatott valami. Mintha a hold- fény hólyagot húzott volna a bőrömre. Égettek a sugarai, akárcsak a napé a Back Bay partján. Zsebembe akartam nyúlni 38-as Smith end Wessonomért, de eszembe jutott, hogy Mary-Rose-nak adtam. Bob megütközve meredt rám leeresztett pisztolya mögül. - Az ördögbe is, mi van magával? Ekkor már minden porcikám, minden sejtem veszélyt jelzett. Mégpedig közeli, nagyon közeli veszélyt. Válasz helyett berántottam a legközelebbi bokor alá. A revolver kihullott a kezéből; esés közben megpróbált a képembe vágni, de szerencsére nem sikerült neki. Mindketten belehullottunk egy ugyanolyan bokorůközepébe, mint ahonnan két perccel ezelőtt ki- bányásztam. Éppen meg akartam magyarázni neki, mit üzen a hold, amikor meghallottam a rémült sikoltásokat. Mary-Rose sikoltozott kétségbeesetten. Nem tudom mászott-e már ki valaha is emberfia olyan sebesen tüskebokorból, mint ahogy mi tettük. Azt hiszem, játszi könnyed- séggel bekerülhettünk volna a rekordok könyvébe. Nem törődve a konyhakés nagyságú, csavaros tüskék alattomos szúrásaival, egy- másba kapaszkodva repültünk ki az ágak, és csalogató lila virágaik közül, hogy a kapu felé rohanjunk. Amikor a Marutihoz értem, Bob már a lány mellett térdelt. Furcsa pillantást vetettem rá, s megkönnyebbülten felsóhajtottam.. A földön Mary-Rose feküdt, nem egy ráksaszí, egy asszony démon. Némiképpen megnyugodva felemeltem a fejem, aztán akkorát ordítottam, hogy talán még Benáreszig is elhallatszott. Felkap- tam a Mary-Rose kezénél csillogó 38-asomat, és a Marutira fogtam. A kocsi motorházán ugyanis, fejét a szélvédő üvegén nyugtatva Csakra Banerdzsí hevert, szemgolyó nélküli, üres szemüregét ránk szegezve. Mellette, a motorháztetőn, kiterjesztett szárnyakkal egy dögkeselyű feketedett. Feje lelógott a karosszériáról, így a vékony, fehéres csík, amely a csőréből kiindulva a betonig ért, apró tócsát rajzolt az útra. Karmai vörösek voltak a vértől. Úgy gubbasztottunk a motorház tetején, mint három ázott ma- jom, miután Csakra Banerdzsít besegítettük a bokrok alá, a kese- lyűvel együtt. - Ha nem játszottam volna fakírt egy szögesbokorközepén, csak röhögnék az egészen... - vigyorgott Bob szeplőit vakargatva. Elcsukló, mutáló hangja azonban egészen másról árulkodott. Gondolkodtam, majd lecsusszantam a motorháztetőről. - Maradjanak itt egy kicsit. - Hé! Hova megy? Mire kettőt léphettem volna már Mary-Rose is mellettem ter- mert. - Én itt nem maradok! Akármi is lesz... - Feltétlenül meg kell találnunk azt a zsarut, akit Lal Bahadur ide állított. Ha nincs valaki, aki igazolja, hogy a hullát milyen körülmé- nyek között találtuk meg... - Ránk kenhetik az egészet - biccentett Bob. - Én itt nem maradok! Nem és nem! - hajtogatta makacsul Mary-Rose. Nyugtalan pillantást vetettem az árnyékban pihenő Banerdzsíre, kevésbé nyugtalant a keselyűre, aztán nehéz szívvel bár, de bólin- tottam. - Akkor gyerünk! Kezdjük az egészet elölről... A bokorba nem szükséges feltétlenül belemásznia! McKinley gyilkos pillantást vetve rám elindult előre. Magabiz- tosan lépkedett messzire elkerülve a tüskebokrokat. Csak a kocsifeljáró fölötti teraszon, egy fazsalukkal takart, széles ajtó előtt torpant meg. Felém fordult, és lemutatott a lába elé. Egy kartonpapírra tűzött rendőrségi pecsét hevert dara- bokra tépve a terasz kövén. Mellette a zsinór, amely a pecsétet tartotta. Mary-Rose kezébe nyomtam a stukkeromat, aztán felemeltem a zsinórt. Nedves volt a friss vértől. Mellettünk, a fákon harsogó fortisszimóba kezdtek a kabócák; mintha ezen az éjszakán tartották volna szokásos, nyári fesztiválju- kat. Bob csípőre tett kézzel a fölénk ugró terasztetőt vizsgálta, én a pecsét roncsait, Mary-Rose a falnak dőlt, és az arcát törölgette. - Gondolják... hogy van odabent valaki? - tette fel a nap legfe- leslegesebb kérdését. Nem tétováztam tovább. Óvatosan benyomtam az ajtót, és rá- csaptam a legközelebbi, foszforeszkáló villanykapcsolóra. Tompa fény öntötte el a szobát. A lampionszerű csillár vöröses fényében vérezni látszottak a bútorok. A falakról népi szőttesek, kerámiaedények néztek le ránk. Nem moccant semmi, még a lámpa körül szálldogáló porszemek is dermedten álltak a levegőben. Bob leeresztette a revolverét, és lassan körbeforgott. - Lát valami gyanúsat? A lépcsőfeljáró felől halk reccsenés hallatszott. Stukkerom csövével mutattam, hogy fedezzen, aztán a karfához lapulva elindultam volna felfelé. Éppen az első lépcsőfokra tettem a lábam, amikor Mary-Rose gyerekesen sírós hangja megállított. - Mr. Lawrence... Ahogy kimondta már tudtam, hogy baj van. Villámgyorsan megfordultam tüzelésre készen de csak a lányt láttam a szoba kö- zepén. Halálsápadtan, a lába alatt húzódó drága, vastag szőnyegre mutatott. - Nézze! Néztem. A vércsíkot a szőnyegen, és az elhajított véres kendőt. kétségbeesetten a karfára ütöttem, és feledve minden veszélyt, kettesével véve a lépcsőfokokat, felvágtattam az emeletre. A dü- börgésből, ami mögöttem támadt, arra következtettem, hogy Bob is ott rohan a nyomomban. Szédületes erővel rúgtam be az első ajtót. A kilincs leszakadt. apró csavarok vágódtak kemény kopogással a padlóra. A keskeny kis szobából könyvek szaga áradt. A polcok fölé szerelt halvány lámpa sárgás fényénél nem láttam sem halottat, sem vért. De még egy valamirevaló démont sem, A következő ajtó résnyire nyitva állt, így leeresztettem rúgásra lendülő lábam. Megelégedtem azzal, hogy erőteljes karcsapással befelé lökjem. Az ajtó kitárult, s ott álltam Ráni Dzsivándzsí fürdőszobájának küszöbén. Meg kell hagyni, Ráninak volt ízlése. A hatalmas, kétszobányi, teremnek is beillő fürdőt egyetlen szív alakúra kiképzett medence uralta; aranycsapokkal, arany törülközőtartókkal, megszámlálha- tatlan polccal és villogó csecsebecsével. A falakat mohazöld csem- pe borította, s az ajtóval szembeni csempefal közepén, színes kerá- miából kirakva óriási tigrisfej ékeskedett. Mellette a sarokban Ha- numán, a táncosléptű majomkirály vihorászott. Minden tiszta volt, ragyogóan tiszta. Leszámítva azt a vértócsát, amely az ugyancsak mohazöld kő- padlón virított. S azt a komor tekintetű, vérben úszó, egészen fiatal férfit, aki úgynevezett lótuszülésben ült a szív-kád közepén két karját ölében nyugtatva. Felvágott csuklóiból apró lökésekkel bugyogott a vér: a kád lefolyója szörtyögve nyelte el a szokatlan folyadékot. A sarokban, a papírkosár mellett döglött keselyű hevert. Hátrafordultam, és Mary-Rose-ra néztem. Vártam, hogy esze- veszett csuklásba kezdjen. Mary-Rose azonban összeszorította a száját, és nem csuklott. Ehelyett enyhén egzaltált tekintettel a keselyűdöghöz lépett, és óriásit rúgott bele. Valahol halkan becsapódott egy ablaktábla. Minden erőmet összeszedve kirántottam a fickót a kádból, el- szorítottam a felső karját, ráordítottam Bobra, hogy kerítsen vala- hol egy lepedőt, szaggassa csíkokra, és repüljön hozzám velük. A gyerekképű indiai csendesen vérzett; csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor alaposan megráztam. jó, pisloglon csak rám, fiacskám! - Hagyjon... meghalni! - Ne csukja be a szemét! Nyissa ki, mert megpofozom. - Meg akarok... halni! Bob erőlködve káromkodott, aztán olyasféle recsegés hallat- szott, mint amikor szövetet szaggatnak szét. - Mi lesz már? - ordítottam ki az ajtón. - A francba is - kiáltott vissza. - Megpróbált már széttépni egy indiai lepedőt? Minimum egy elefánt ereje kell hozzá! A gyerekképű indiai végleg kinyitotta a szemét, és megpróbálta lerázni magáról a karom. - Hagyjon! Jogom van... hozzá... A berohanó Bob sokat sejtetően felkacagott. - Haha! Téved, miszter. Ahol Leslie L. Lawrence osztja a lapo- kat, ott másnak nincs joga még meghalni sem! Elkaptam tőle a lepedőcsíkokat, elszorítottam a hullajelölt fel- sőkarját, miközben futó pillantást vetettem a csuklóira. Szerencsé- re nem végzett alapos munkát. Bár az ütőere felett is végigkarcolta a bőrét, inkább csak a kisebb erek véreztek. - Sok vért veszített? Hukk? - aggodalmaskodott Mary-Rose. Lehúztam a fickó szeme alját, és belekukucskáltam a résbe. Nem látszott rajta nagyobb vérveszteség. Bekötöttem a csuklóját, majd megoldottam a felsőkarján a szo- rítókötést. Kicsit átvérzett a lepedőcsík, de nagyobb baj nem tör- tént.. Bob végigkutatta a szekrényeket. Nem talált mást, csak egy üveg mangólevet. - Reménytelen - tárta szét a karját. - Ezek az indiaiak megrög- zött antialkoholisták! Ledobtam az öngyilkosjelöltet egy karosszékbe, előhúztam a pi- pám, megtömtem, és meggyújtottam. Közben megpróbáltam kita- lálni, mit kellene csinálnom. Pártfogoltunk eközben úgy döntött, hogy megismerkedik ve- lünk. - Maguk... kicsodák? - kérdezte hitetlenkedve, s a szeme elé emelte bekötözött csuklóit. Tetszett a kérdése. Éppen a helyhez és az alkalomhoz illett. - Mi vagyunk az éjszakai manók - mondtam, és dühösen a sze- mébe fújtam a füstöt. -Az a dolgunk, hogy az öngyilkosjelöltek lel- kére beszéljünk. Bágyadtan elmosolyodott, és lehunyta a szemét. - Engem nem lehet lebeszélni. Én meg akarok halni! Miért avatkózott a dolgomba? - Olyan vagyok mint a mentőkutya. Valami rosszféle ösztön munkálkodik bennem. Ha azt látom, hogy valaki szántszándékkal ki akarja nyírni magát, megpróbálom kihúzni a gödörből. Tudja milyen a mentőkutya? - Hogyne tudnám. Eleget voltam Svájcban. Fiatalember létére olyan hangsúllyal ejtette ki Svájc nevét, mintha itt lenne a szomszédban, s vasárnaponként odajárna fél Bombay havasi kürtöt hallgatni. - Mi az ördögért akart öngyilkos lenni? - Semmi köze hozzá. Különben... mit keres egyáltalán ebben a házban? - Ezt én is kérdezhetném öntől. Sóhajtott, és gyászos képet vágott. - Nekem itt kell meghalnom. - Éppen itt? - Itt akarok. - Megtudhatnám... - Volt valaki... akit nagyon... nagyon... és a fürdőszobájában.. Ismét megszólalt a riasztócsengő az agyamban. Úgy gondoltam, ideje, hogy megkapja tőlem az első ütést. - Kije magának Ráni Dzsivándzsí? Megrándult, mintha korbáccsal vágtam volna végig rajta. - Ön honnan... tudja? - Ez a ház Ráni Dzsivándzsíé. - Maguk... a rendőrségtől... vannak? - Jobb lesz, ha beszél - mondtam kitérően, és mintha csak vélet- lenül tenném, kiraktam az asztalkára 38-asomat. - Tehát? Ismét megkérdem, hogyan került ide? - Betörtem. - Miért? - Hogy... öngyilkos legyek Ráni Dzsivándzsí fürdőszobájában. - Honnan tudja, hogy hol lakik Ráni és... hogy a háza most la- katlan? Lehorgasztotta a fejét, szemei megteltek könnyekkel. - Ráni... a barátom volt. Szerettem és... Megjelent lelki szemeim előtt Ráni Dzsivándzsí komoly, szép arca. Hihetetlennek tűnt, hogy ő és ez a gyerekképű... - Mennyi idős ön, kedves, Mr.... - Huszonöt. De mi köze ennek bármihez is? Igenis, Ráni Dzsi- vándzsí a barátom volt. Nem úgy, ahogy ön gondolja. Ráni meg- halt, pedig mondtam neki, hogy ne szedje... Ő nem hallgatott rám... és... Előrehajoltam, és megfogtam a karját. Ott, ahol nem volt be- kötözve. - Az ördögbe is, ember, kicsoda maga? Felemelte a karját, de felszisszent, és nyomban vissza is ejtette az ölébe. - Engedjék meg, hogy... bemutatkozzam... Abgu Gadzspurí Gadzspur maharadzsája. Tátva maradt a szám a meglepetéstől. Leforrázott sóbálványként ültem vele szemben, s csak az különbözte- tett meg a biblikus tárgytól, hogy egy sóbálvány viszonylag ritkán szortyogtatja rövid szárú, angol pipáját. Bob a földön hevert egy darabokra tépett lepedő romjai között, Mary-Rose sajnálkozva nézte a szép arcú fiatalembert. - Nagyon szerettem... Ránit - suttogta a maharadzsa szemét tö- rölgetve. - Ő volt a mindenem. - Remélem... hm... viszonzásra találtak az érzelmei? Szivárványként csillogtak a könnyek a szemében. - Még nem volt... alkalmam... Illetve... csak azután akartam, ha... kellő anyagi alapot... Tudja, az apám... Szóval Ráni tulaj- donképpen nem tudott róla, de... írtam neki levelet. - Ha nem vagyok indiszkrét, mit írt benne? - Tagore egyik versét küldtem el neki... és néhány szonettet. Nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek. A körülmények ismereté- ben feltétlenül sírnom kellett volna. - Mióta ismerte Ránit, Mr. Gadzspurí? Ekkor fogta csak fel, hogy én kérdezek, ő pedig engedelmesen válaszolgat. - Milyen jogon...? Egyáltalán kicsoda ön? Mivel tudtam, hogy jó nevű család sarja, és alighanem pokolian gazdag, ami általában együtt jár a hatalommal, igyekeztem megfe- lelő udvariassággal bánni vele. - Ismeri... Lal Bahadur felügyelőt? - Természetesen... Bár nem túlságosan közelről. Annak idején Sűrűn megfordult a rezidenciánkon. Ő nyomozott, amikor... nagybátyámat és Ráni apját megölték. De még mindig nem tudom kicsoda ön és milyen jogon kérdezget. Megköszörűltem a torkom, és bemutatkoztam neki. Elmond- tam, hogy tulajdonképpen magánnyomozást folytatok, és termé- szetesen jogában áll befogni a száját, ha akarja. Nem egészen ezekkel a szavakkal mondtam, de ez volt a lényeg. Töprengett egy kicsit, megnyomkodta a csuklóját, sziszegett, aztán felvonta a vállát. - Miért titkolóznék? Végül is... ön megmentette az életemet. - Néhány perce még mintha nemigen örült volna neki. - Lehet, hogy... ostobaságot akartam csinálni? Hagytam, hadd eméssze meg a dolgot. Kiegyensúlyozatlannak és gyerekesnek tűnt; elképzelhető, hogy pillanatnyi ötlettől vezé relve akarta eldobni az életét. - Hiszen mondjam, hogy mennyire szerettem! - Hm... Nem ismerem a családi kapcsolatait, Mr. Gadzspurí... de hogy meghalt az édesapja... maradt valakije, aki... Megvonta a vállát, és hagyta, hadd pottyanjon egy könnycsepp a kezére. - Azt akarja kérdezni, hogy van-e valakim? Tulajdonképpen nincs. Anyám már régen meghalt. .. és most az apám is. Aztán Ráni, Egyedül vagyok, Mr. Lawrence. - Barátai csak vannak? - Külföldi intézetekben nevelkedtem. Van néhány... ismerő- söm, akivel elmehetek ide-oda, de barátom...? Mindig is azt mondták nekem, hogy egy maharadzsának nincs szüksége bará- tokra. Csak szolgákra. Hát nekem szolgából jutott elég, de a bará- tok hiánycikknek számítanak. Kezdtem érteni, hogy miért akarta megölni magát. - Mesélje el, hogyan történt - kértem. - Szólt valakinek arról, hogy mire készül? - Kinek szólhattam volna? - Tehát senkinek? - Senkinek. - Búcsúlevelet sem írt? - Kinek? A szolgáimnak? - Taxin jött vagy a saját kocsiján? - Természetesen taxin. Nem akartam, hogy hamar rám találja- nak. Azt szerettem volna, hogy sokáig feküdjek ott... ahol Ráni fűrdött. Bob és Mary-Rose együttérzőn bámultak rá. Mintha egy negé- des, hollywoodi film pergett volna a szemünk előtt. A dúsgazdag, de barátok nélkül élő milliomosfiú mindenkit megható története. - Gyalog jött a házig? - Az utcakereszteződésnél állíttattam meg a kocsit. - Nem vett észre semmi különöset? Valami szokatlant? Meghökkenve kapta fel a fejét. - Szokatlant? Mire gondol? Semmit sem vettem észre. Minden további nélkül elhíttem neki. Aki öngyilkosságra készül, nemigen figyelgeti a környezetét. - ř Hogy talált rá a házra? - Említettem, hogy már voltam itt. - Nyitva találta a kaput? - Várjon csak - húzta össze a szemöldökét. - Hát.. . persze, hogy nyitwa. Különben nem tudtam volna bejönni. Amikor eljöttem ha- zulról, arra gondoltam, hogy bemászom a kerítésen, és betörök egy ablakot. - Hánykor indult el hazulról? - Este. Vacsora után. - Egészen pontosan? - Nem tudom. Nem néztem az órám. Nem érdekelt az idő. - Kinyitotta a kertkaput. Igaz? - Lehetséges. - Hogyhogy lehetséges? - Nem emlékszem. Nagyon-nagyon kevésre emlékszem. Csak sírtam és... - És? - Hát ezt csináltam! - és felemelte mindkét kezét. - Hol? - Már a... kertben, azt hiszem: - Miért nem várta meg, amíg felér a fürdőszobába? - Nem tudom. Értse meg, nem tudom! Amióta elindultam ha- zulról... meg akartam tenni. A taxiban nem lehetett. Az utcán sem, mert... féltem, hogy ott halok meg... A kertben azonban már... biztos voltam benne, hogy felérek a fürdőszobáig. - Csakhogy zárva találta a bejárati ajtót. - Igen. Bizonyára. - Nem emlékszik rá? - Mintha rémlene valami, de... nem emlékszem. - Arra sem, hogy volt-e a kertben valaki? - Arra sem. Illetve... ki lett volna? - Letépte a rendőrségi pecsétet, majd... benyomta az ajtót? - Én? - Ki más? Csak úgy ragad a zsinór a vértől. Egyáltalán... mivel vág- ta fel az ereit? - Késsel. Tőrkéssel... Még a nagybátyám ajándékozta apámnak. - Hol az a kés? - Nem tudom. - Eldobta? - Nem tudom. - Arra sem emlékszik, hogy kendőt szorított a sebére? - Arra sem. Kivettem a zsebemből a vérmaszatos kendőt, és letettem ka- rosszéke karfájára. - Ez az ön kendője, Mr. Gadzspurí? Megnézte aztán bólintott. - Az enyém. - Emlékszem... illetve... nem is tudom. Arra emlékszem, hogy... verekedtem. - Kivel? Kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy visszaemlékezzék, mi történt vele. - Mintha... nem is velem történt volna. Valaki nekem jött. Megtámadott. - És maga? - Védekeztem. A késsel. Nem úgy akartam meghalni. - Azután? - Nem tudom. Beültem a kádba és... vártam a halált. Hirtelen gondoltam egy merészet, és nekiszegeztem a kérdést. - Tudja hogyan halt meg Miss Dzsivándzsí? Megrándult a teste: sárga fények gyulladtak a szemében. - Természetesen megölték. Mint ahogy... megölték az apját is. - Az apja baleset áldozata lett. Az ön nagybátyjával együtt. - Mondja maga! És a rendőrség. Lal Bahadur. Mindannyiuk- nak megvan rá az okuk. - Ezt hogy érti? Kétségbeesetten nézett a szemembe. - Hogy beszélhetnék magával őszintén, amikor bevallotta, hogy Lal Bahadur embere. - Nem vagyok senkinek az embere. Véletlenül keveredtem az ügybe, és még kiszállhatok belőle. Lal Bahadurral is véletlenül ho- zott össze a sors. Hogy értette, hogy Dzsivándzsít megölték? Habozott egy kicsit, aztán láthatóan úgy döntött, hogy kipakol. - Önnek fogalma sincs róla, mi folyik Bombayben. - Kétségkívül idegen vagyok itt. - A párszi közösségről azért csak hallott? - Természetesen. - Amikor... 1947-ben, India és Pakisztán elnyerte függetlensé- gét, a párszi kérdés fel sem merült a tárgyalásokon. A hajdani per- zsa menekültek évszázadok alatt tökéletesen asszimilálódtak; val- lásuktól eltekintve ma már semmi nem különbözteti meg őket a hinduktól. Az utóbbi időben azonban szakadás történt a soraikban. Fiataljaik nemigen törődnek már a régi vallási hagyományokkal; nem érdekli őket más, csak az üzleti siker, a szex... a pénz. a kongresszuspárt hívei... míg az idősek, az ortodoxok, a vénem- berek az ellenzékhez húznak. Azt szeretnék, ha sikerülne visszaál- lítani a bombayi párszi közösségen belül a régi hagyományokat. Ha a párszi fiatalok számára kötelezővé tennék a régi törvények betar- tását. Ezért aztán nem riadnak vissza semmitől. - Úgy gondolja, még gyilkosságoktól sem? - Úgy gondolom. - Van erre valami bizonyítéka? Szomorúan tárta szét a karját. - Mi lenne? De tudok egy s mást. - Kitől? - Éppen Ránitól. Ráni.. tudta miért ölték meg az apját. - Ugyan miért? - Mert rájött valamire. - Megtisztelne, ha nem beszélne rejtvényekben. - Miért mondanám el önnek, Mr. Lawrence? Mert megmentette az életemet? Ki kérte rá? Ha nem kószál erre, én már odaát lennék. Ráninál. Ami pedig azt illeti, hogy mit mondott Ráni... az én ügyem. És én... nem tehetek semmit. - Miért ne tehetne? - Mert egyedül vagyok. Nincs senkim. Még barátom sem. - Mi lenne, ha mégiscsak megbízna bennem? - Miért tenném? - Mert ha Ránit valóban megölték, és ha ön, kedves Mr. Gadzs- PUrí tényleg tud valamit, amit nem lenne szabad, önt is meg fogják ölni. - Mit akar tudni? Megölni nem hagyom magam! Én magam... - Igen, de, a párszik... Megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Az előbb mintha azt mondta volna, bizonyítékai vannak rá, hogy Ráni apját megölték. - Ráninak voltak bizonyítékai. - Éspedig? - Ezt nem tudom. Ráni nem mondott konkrétumokat. Csak annyit, hogy a vénemberek megfenyegették az apját. Azt mondták megölik. - Jó jó, de miért? - Mert nem akart pénzt adni nekik. - Miért kellett a vénembereknek pénz? - Állítólag adót vetettek ki a gazdag párszikra. Ráni szerint kommandókat akartak alakítani, hogy szabotázsakciókat indít- hassanak az indiai kormány ellen. A fiatal párszik Gandhi elköte- lezett hívei. A vénemberek viszont félnek, ha India tovább moder- nizálódik, nem marad követője az ősi párszi törvényeknek. Érti már? Meg akarják dönteni a Kongresszuspárt és Radzsiv Gandhi hatalmát. Ehhez viszont sok pénzre van szükségük. - Azt akarja mondani, hogy megfenyegették Dzsivándzsí ban- kárt: ha nem fizet, megölik? - Ráni ezt mesélte. - Dzsivándzsí eszerint nem vette komolyan a dolgot. És az ön nagybátyja? - Hogy őt is zsarolták-e? Akkor még aligha. A vénemberek csak a pársziktól akartak pénzt. Hogy a nagybátyám, Mahávir Gadzs- purí éppen benne ült abban a kocsiban... minden bizonnyal a vé- letlen műve volt. - És az... apja? Úgy értem, az apja halála? - Apámat már megfenyegették... hiszen ő örőkölte nagybátyám vagyonát. Addig sem volt nagyon szegény ember, de a Gadzspurí maharadzsák birtokai, kincsei a nagybátyám birtokában voltak. Csak az ő halála után örökölte őket az apám... Ráni szerint a vén- emberek akkor már a hinduktól is pénzt követeltek. - Konkrétan persze nem tudja, hogy kapott-e az édesapja fe- nyegető levelet vagy telefont? - Egyszer... megtámadta egy keselyű. Bob felhorkant, Mary-Rose csuklott egyet. - Hogyan történt? - Bármennyire is nevetségesnek és... hihetetlennek tűnik, a fürdőszobájában. Bement, becsukta maga mögött az ajtót... aztán... óriási zaj hallatszott belülről... kiáltozás, zuhanás, a szolgák bero- hantak, s apámat a kövön találták, a fürdőkád mellett, mellén hatalmas keselyűvel. Többször is csúnyán végigszántotta karmával az arcát és éppen ki akarta vájni a szemét... amikor a szolgák... - Mikor volt ez, Mr. Gadzspurí? - Hát... ha jól emlékszem egy-két éve. Nem voltam itthon, éppen Svájcban tartózkodtam... Krisnára... ! Most veszem csak észre, hogy az ön arca is... - Most ne az én képemmel törődjék! Mit találtak még az apja szobájában? -ř Egy fényképet. - Az övét? - Igen. A... sajátját. - Hol találták? - A szolgák szerint a... falra tűzve. - Tovább! - A képen, az apámnak... nem volt szeme. És a homlokára ke- selyűt rajzoltak. Mi ez, ha nem figyelmeztetés? Kétségkívül az volt a javából. - Erre mit mondott Ráni? - Lehet, hogy az apámat halálra ítélték. A vénemberek. - Nyilván az apja nem óhajtotta támogatni őket. - Egészen biztosan nem, Mr. Lawrence. Apám is a Kongresszus és Indira Gandhi híve volt. - Ön hol tartózkodott, amikor az apját halálos baleset érte? - Svájcban. - Ön szerint elképzelhető, hogy az édesapját is úgy ölték meg? - Egészen biztos vagyok benne! - Hallott Kamala és Girdharí Dzsivándzsí haláláról? Megrázogatta a csuklóit és bólintott. - Hogyne hallottam volna. Szívroham a fürdőszobában. És egy- szerre kettő. Maga elhiszi? - Nem tudom, mit higgyek. Nem értem, miért ölték volna meg őket a vének? Úgy nézett rám, mintha nem volna biztos benne, komolyan gon- dolom-e, amit mondok. - Nem érti? Hát az erkölcseik miatt! Kamala, hogy is mondjam csak, szabados életet élt, ha érti, mire gondolok. - Girdharí mellett is? - Ezt nem tudom. De nem is fontos. Kamalát halálra ítélték a vénemberek. Nálunk nem lehet megjavulni. Nem lehet megmásí- tani az ítéletet sem. Girdharít pedig azért, mert nyilván ő sem akart zetni. - Van valami elképzelése, hogyan ölhették meg Kamalát és Girdharít? Előrehajolt, hogy összeért az orrunk. - Tablettával. Ahogy Ránit is. - Mivel? - Szómával. Tudja mi az? Természetesen tudtam. Illetve hallottam róla. A szóma, vagy másképpen hóma, az óperzsák, az aveszták és az indiai védák né- pének szent itala, amelyet varázslóik fogyasztottak, ha transzba akartak esni. Hogy valójában mit tartalmazott, nem tudja senki. kutatók szerint bódító gombák főzetéből keverték. - A vénemberek ismerik a szómakészítés titkát. Megszáritják, tablettává dolgozzák fel, s aki szedi... meghal. - Miért szedte volna Kamala és Girdharí? - Talán bekeverték az ételükbe. Nem tűnt lehetetlennek a dolog. Sokféle narkotikum van, amely szívbénulást okoz. Főleg melegben, fürdőszobában, esetleg jelen- tős fizikai megerőltetés hatására. Kinéztem az ablakon. Hajnalodott. - Még csak egyetlen kérdést, Mr. Gadzspurí. Önt is megtámadta az éjszaka egy keselyű. Engem is. Amint hallottam, az édesapját is. Ön szerint mit jelenthet mindez? Lassan feltápászkodott, megmozgatta a karját, mintha ki akarná próbálni, nem vérzik-e át a kötése. - A keselyű szimbólum, Mr. Lawrence - mondta tompán. - A halál szimbóluma. A Hallgatás Tornyán a keselyűk fogyasztják el a halottakat. A vénemberek és az ősi párszi hit szerint a keselyűk segítenek megszabadulni a kilátástalan földi léttől... A párszik ki- tűnően értenek a keselyűk betanításához; különösen a Hallgatás Tornyának őrei. Akit egy ilyen keselyű megtámad, az... az... - Az? Lehajtotta a fejét, úgy suttogta. - Rövidesen meghal, Mr. Lawrence! Mielőtt a reggel végérvényesen beköszöntött volna, volt még egy-két feladatom. A vér megalvadt a fürdőszobában, s ha lehet, még rondább lát- ványt nyújtott, mint az éjszaka közepén. Bob leguggolt a keselyűdög mellé, és gondosan megszemlélte. - Elvágták a nyakát - mondta végül. - Késsel? - Mi mással? Keresgéltem egy kicsit, aztán a megalvadt vértócsa kellősközepéből kihalásztam egy jókora halefot. Bár tudtam, hogy óriási disznóságot követek el, a csap alá tartottam, és tisztára mostam. Hozzáértettem az ujjam: borotvaéle volt. Bob a tükörbe nézve megigazgatta igazíthatatlan kefehaját. - Egy dolog világosnak látszik. A fickó már a kertben hozzákez- dett a munkához. Vágott egyet magán, aztán transzba esett, vagy mi a fene. Annyira beleélte magát a saját halálába, hogy nem figyelt semmire. A keselyű megtámadta a fürdőszobában, ő meg öntudat- lanul is védekezett. Elvágta a dög nyakát és kész. Magának más a véleménye? - Hát... nagyon úgy néz ki a dolog, ahogy mondja. Vizet engedett a tenyerébe, megmosta az arcát, aztán, bár az egész fürdőszoba teli volt törülközővel, előhúzott egy zsebkendőt azzal törölgette meg. - És Csakra... Banerdzsi? - Úristen! Átugrottam a vértócsán, lerobogtam a lépcsőn. Ha valaki felfe- dezi odakint Banerdzsí holttestét, bennünket meg idebent... Abgu Gadzspurí riadtan rebbent ki Mary-Rose vigasztaló karjai közül. - Csak nem... történt valami? - Semmiség - vigyorgott Bob, miközben átszáguldott mögöttem a szobán. - Csak ebben a nagy ijedségben elvesztettünk egy hullát! Csakra Banerdzsí szerencsére egyedül volt, nem számítva a dög- lött keselyűt. Az utca azonban már nem volt magányos: egyre- másra robogtak át rajta a zárt, elegáns luxuskocsik. Behúzódtunk a bokrok árnyékába, majd egy hosszabb szünetet kihasználva átcipeltük Banerdzsí hulláját a villa kertjébe. Bob a halott arcába nézett, aztán elszürkült, mint a vietnami ég monszun előtt. - A francba is! Kiborult a gyomrom! gyorsan elfordult és Ráni Dzsivándzsí bungalójának a bejáratá- ra bámult. - Mit csináljunk vele? Válasz helyett fellebbentettem a halott ingét, hogy közelebbről megvizsgáljam a sérüléseket. Kétség nem férhetett hozzá, késsel ölték meg. Kihúztam övemből a maharadzsa tőrét. Megpróbáltam szem- mérték után eldönteni, vajon megölhették-e Banerdzsít Abgu GadzsPurí késével. Nagyon is úgy nézett ki a dolog, hogy megőlhették. A rendőrt, határtalan pechjére, Bob találta meg, amikor szürke monszunverte képpel hátravonult a bungaló mögé, hogy legalább néhány percre megszabaduljon a halott látványától. S bár magam is tudok jobb szórakozást minthogy hajnalban ismerősök hulláit né- zegessem, mégiscsak meg kellett tennem. Márcsak a keselyű kar- molások miatt is, amelyek a szerencsétlen szőnyegkereskedő arcát borították. Kedvetlenül tipródtam a halottat rejtő tüskés bokor mellett, amelynek a virágai éppen ezekben a percekben kezdtek kibomlani, mintha kíváncsiak lettek volna az alattuk fekvő Banerdzsíre. Ami- kor felharsant Bob Mckinley Kétségbeesett ordítása. - Úristen! Lawrence...! Jöjjön gyorsan ide! Nem tudnám megmagyarázni, miért, de stukkerom helyett a maharadzsa kését kaptam a kezembe. Úgy robbantam ki a bokrok közül, mint egy felszállni készülő rakéta. Bob a füvön térdelt, ha lehet még hamuszürkébb arccal, mint korábban, s kétségbeesve nézett egy turbános férfira, aki viszont nem nézett sehová. Nem volt szeme. Lal Bahadur felügyelő vesztes hadvezérként bolyongott a romok között. Hol a döglött keselyűbe rúgott bele, hol az általam tisztára mosott tőrkésen próbált meg újnyomokat keresni. Még szakállas, turbános beosztottai is észrevették, hogy nincs a helyzet magasla- tán. Többszöri próbálkozás után úgy csapta az egyik karosszékbe Abgu Gadzspurí tőrét, csak úgy porzott. A maharadzsa megráz- kódott, és Mary-Rose karjai közé bújt. Az volt az érzésem, hogy Mary-Rose rövidesen Tagore-költeményeket és Ronsard-szonet- teket kap majd postán - természetesen névtelenül. Lal Bahadur megsimogatta olajos haját, és előbányászott a zse- béből egy sárgarépát. - Ha lenne olyan jó, és még egyszer elmondana mindent töviről hegyire... Amikor befejeztem a mondandómat, Lal Bahadur karon raga- dott, és kihurcolt az udvarra. A halott rendőrt éppen akkor szálí- tották el, nem sokat vacakolva a helyszíneléssel. - Rájött valamire? Felvontam a vállam. - próbálok összefüggéseket találni bizonyos események között. Például, hogy mi köze A keselyűk gyászzenéjének ehhez az egész- hez. - Keselyűk gyászzenéje? Az meg mi az ördög? Elmondtam, amit tudtam. Amikor befejeztem, bólintott, és nagy lendülettel lecsapott egy virágot a vidáman kéklő bokorról. - Most, ahogy mondja... valóban Kamala művének bemutató- ján halt meg Szijárám Gadzspurí maharadzsa. - Egyéb bajom is van még a keselyűkkel. Engem is megtámad- tak... ráadásul azon a fényképen is keselyű van, amelyet a fürdő- szobámban hagytak. Itt is van két keselyű... Ismét leütött egy virágot a bokorról, - Maga mire gondol? Kész volt a válaszom, nem kellett sokat töprengenem rajta. - A vénemberekre. - Biztos benne? - Abgu maharadzsa is rájuk tippel. Hosszasan nézett a szemembe, aztán bekapta a maradék répáját. Szó nélkül indultunk a bejárati ajtó felé. Ha megkérdezné valaki, hogyan kerültem ágyba, csak ködös magyarázatokkal tudnék szolgálni. Másnap reggel arra ébredtem, hogy előbb valaki heveny géppisztolysorozatokat ereget a fülem mellett a levegőbe, majd legalább száztagú zenekar A keselyűk gyászzenéjét játssza. Nem is tudtam hamarjában eldönteni, melyik borított kijobban. Óvatosan nyitottam ki a szemem, hátha el tudom kapni a géppisz- toly csövét és a dobverőket, de csak egy árva, kopott útivekker csi- lingelt kitartóan a fülem mellett. Felemelkedtem, hogy behúzzak neki egyet, de törött sorompó- ként hullott le a karom: Mary-Rose állt a sezlonom mellett égővö- rös blúzban rövid minisortban. Ahogy tüzetesebben szemügyre vettem, mint lyukas léghajóból a gáz, úgy szökött ki az álom a szememből. Eddig is sejtettem, hogy elsőosztályú anyagból gyúrták, a sok csuklás azonban távol tartott tőle. Kidugtam a lábam a lepedő alól, és játékosan feléje integettem. - Halló. Hogy van? - Maga mikor szokott kelni? Nem mondhatnám, hogy lágy és turbékoló volt a hangja. Inkább, mint a macskáé, amikor visszafelé simogatják. - Mikor hogy. Hol a reggelim? - Nézzen az órára. Ránéztem. Délután egy órát mutatott. Kivetettem magam az ágyból, és Mary-Rose felháborodott kiál- tásaitól kísérve, fehérneműmmel a hónom alatt felvágtattam a für- dőszobába. Megeresztettem a zuhanyt: addig áztattam magam, amíg ismét nem éreztem, hogy százszázalékos vagyok. Vidáman fütyörészve feldobtam a szappant a levegőbe, elkap- tam, még egyszer feldobtam és fejjel a tartójába továbbítottam. Úgy éreztem magam, mint a vadászkutya. Nyomot fogtam. Bár már a beázás veszélye fenyegette a bőröm, mégis leültem a zuhany alá. Arra a mindennapi kérdésre próbáltam választ keresni, hogyan kerülhet be egy keselyű egy fürdőszobába? Kétféleképpen - vagy berepül, vagy beviszik. Márpedig berepülni csak úgy tud, ha nyitva az ablak. Lótuszülésbe raktam a lábam, és tovább meditáltam. Tegyük fel, a keselyű berepült, tegyük fel, hogy megtámadta azt, aki odabent volt... Okozhat-e szívrohamot egy keselyű támadása? Józan eszem azt súgta, hogy nem. Csakhogy - töprengtem -, ve- gyünk valakit, akinek egyébként is baja van a szívével. Fürdik a tus alatt... énekel... aztán egyszerre csak beröppen az ablakon egy ke- selyű. Ráadásul meg is támadja a gyanútlan pancsikázót. Lehetsé- ges, hogy a szívéhez kap, és lefordul a csempére? Lehetséges? Tovább áztattam magam, és tovább törtem a fejem, Lehetsé- ges-e, hogy egyetlen keselyűtől ugyanabban a pillanatban ketten kapjanak szívrohamot? Hm. Ennek már kicsi a valószínűsége. Rá- adásul Indiában nem is olyan ritka a keselyű. Európában se kapna minden tusoló azonnal szívbénulást, ha egy törpepapagáj berepül- ne az ablakon, és bemutatkozna, hogy Pityuka vagyok... Tegyük fel, hogy a keselyű hozott magával valamit. Mondjuk gázkapszulát. Beejtette a fürdőszobába, a kapszula kinyílott, a für- dőzők megfulladtak, ámen. Csakhogy hol a kapszula? Tételezzük fel, hogy a kapszula önmegsemmisítő. Feloldódik a vízben. Elfolyik a lefolyóban. A későbbi, felületes orvosi-vizsgálat szívrohamot állapít meg. Az ötlet nem rossz... sőt ha hozzátesszük, hogy némelyik hulla társaságában döglött keselyűt is találtak, kife- jezetten zseniálisnak tűnik. A kapszulával és a keselyűvel a démonná változás trükkjét is meg lehetne magyarázni... A gáz úgy eltorzította a szerencsétlen áldo- zatok arcát, hogy a rémülten berohanó szolgák démonnak nézték őket. Belecsaptam a mellettem gyülekező tócsába és arra gondoltam, milyen szép is lenne az elméletem, ha nem szólna ellene semmi. Pedig szólt. Méghózzá nem is egy érv. például az, hogy a nyitott ablakon, amelyen a keselyű berepűlt, ki kellett volna szállnia a gáznak. Hacsak az öngyilkos keselyű be nem csukta maga mögött az ab- lakot. Addig ültem a tócsában, amíg Mary-Rose be nem kopogott az ajtón. - Mi van, elaludt? - Gondolkodom - mondtam, és meg sem moccantam. - Szárazon nem tudna? - Nehezebben megy. Mi a probléma? - Én is fürödni szeretnék. Mi lenne, ha váltana egy uszodabérle-- tet? Hirtelen eszembe jutott valami. Egy egészen épkézláb, kellemes ötlet. - Hé, nem akar bejönni? Legnagyobb meghökkenésemre nem jött azonnal elutasító vá- lasz. csak néhány másodperccel később, mint a megkésett vissz- hang. - Eszemben sincs. Mit akar? - Segíteni kéne. - Ezt már ismerem. Mossam meg a hátát, mí? Olyan elemi erejű felháborodás remegett a hangomban, hogy magam is meghatódtam tőle. - Mit gondol rólam, Mary-Rose...? Egyszerűen arról van szó, hogyřrekonstruálni szeretnék bizonyos dolgokat. Halkan megnyikordult az ajtó. - Hogy mondta? Felálltam, és magam elé húztam a függönyt. - Hol van? - Itt, az ajtóban. Mit akar rekonstruálni? Kidugtam a fejem, és nyomozásba mélyedt, elgondolkodó arcot vágtam. - Már majdnem rájöttem valamire... de egyedül kevés vagyok hozzá. - A jó Istenit neki, nyögje már ki, mire akar rájönni? - Arra, hogy hogyan halt meg Kamala és Girdharí. Le kellene játszani az eseményeket. - Hát akkor játssza! - Egyedül nem megy. Hogy tudnék egyedül két személytját- szani? Ráadásul ha az egyik férfi, a másik nő. - Én azt hiszem... - Legalább meg is fürödhet közben... míg én rekonstruálok. Gyanúval telve szűrődött át a hangja a zuhanyrózsából kiáradó vízfüggöny suhogásán. - Magának mindig olyan... furcsa ötletei vannak. - De sokszor sikert érek el velük. Jön segíteni? - Várjon. Csattant az ajtó, hogy röpke perc múlva ismét kinyíljon. Vékony, karcsú keze megfogta a függönyt, és óvatosan szét- húzta. - Csak felvettem a fürdőruhámat... Itt vagyok. Jézusom! Hiszen magán... magán... semmi... semmi... - Csak nyugi - mondtam, és beljebb húztam. - Azokon sem volt. - Jézusom! ... Én nem így gondoltam... ! Hé, mit csinál, ez igazán nem fair?! Hagyja legalább az alsó részét... Nagyon kérem...! - Teljesen felesleges. - Már hogy lenne felesleges...? Jézusom, most elszakadt... Nem látja, hogy beleakadt a lábam? Én... mindjárt elesek... Na! Ott ne fogjon meg...! Az alsó részét... nem... engedem! - Feltétlenül szükséges a rekonstrukcióhoz. - Úristen, hát magával nem lehet szót érteni? Most... ez is... el- szakadt... Vegye innen... onnan... a kezét! - Úgy kell tennie, mintha szabad akaratából csinálna mindent. Érti? Például... - Ezt...? Szabad akaratomból... soha! Vagy, legalábbis, most nem... Kérem, várjon egy kicsit... csak néhány napot... vagy órát. hogy egy kicsit magamhoz térjek... ! Vigye el a kezét! Csak néhány percet. - Sosem fogjuk megtalálni a gyilkost - mondtam. - Ha nem si- kerül a rekonstrukció. És ennek maga lesz az oka! - Én? Hiszen és csak... Jézusom, hát ha annyira akarja... ! Biztos benne, hogy éppen ezt kell csinálnunk? - Holtbiztos! - És abban is... hogy rájövünk valamire? - Én egészen biztosan. - És én? - Maga is. - Például... mire? - Hogy kár volt ellenkeznie... Na... látja? - Uramisten! És... ezt nevezi maga... rekonstrukciónak? Ez egy Ez egy... közönséges... Utolsó szavait elnyomta a víz suhogása. A rekonstrukció tökéletesen sikerült. Mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam. Mary-Rose behunyt szemmel ült a vízfüggöny alatt; hagyta, hadd áztassák a sűrűn záporozó cseppek. Mivel pillanatnyilag nem volt min törnöm a fejem, én is leültem mellé. - Hogy vagy? Eltakarta karjával a szemét. - Szégyellem magam. - Ugyan miért? - Hogy... belementem egy ilyen kísérletbe. - Szerinted nem jól sikerült? Egyre mélyebbre fúrta magát a karjai közé. - Szerintem... túlságosan is jól. Kedvem lenne máskor is megis- mételni. - És mi akadályoz meg benne? - Nem tudom... neked is lesz-e kedved hozzá? - Olyannyira, hogy akár most is... Leeresztette a karját, és fátyolos tekintettel a szemembe nézett. - Jézusom, te gondolatolvasó vagy? Kérlek... nem... zárnád el a... vizet? - Majd később... Most... a rekonstrukció elmélyült figyelmet és... és teljes odaadást követel... - Akkor... csak hadd jöjjön a víz...! Úristen, én... soha nem gondoltam... hogy egy rekonstrukció... ilyen kellemes is... lehet... Mintha valami koppant volna az ablak üvegén. A harmadik rekonstrukciós kísérlet után úgy döntöttem, hogy egyelőre elég a nyomozásból, mert én is úgy végzem, mint aZok akiknek a halálát megpróbáltam kideríteni. Mary-Rose a nyakamba csimpaszkodott, miközben elzárta a zu- hányt. - Te - súgta a fülembe -, tudod mi volt a leghasznosabb ebben az egész... rekonstrukcióban? - Mi? - Egészen elmúlt tőle a csuklásom. Fél szemmel már az ablaktáblákat figyeltem, amelyek mintha szélesebbre tárultak volna, mint amikor bevonultam a fürdőszo- bába. - Csakugyan? - morogtam. - Ezek szerint felfedeztünk egy új terápiát. Mondd el a barátnőidnek is! - A kezelőorvos nevét és címét is megadhatom? - Még csak az hiányzik! - rémültem meg. - Mára elég a rekonst- rukcióból! Mary-Rose megtörölközött, de nem öltözött fel azonnal. - Mire gondolsz? Tulajdonképpen kedvelem a romantikát és a gyengédséget is, melyekből Mary-Rose láthatóan többet igényelt, mint korosztá- lyának a tagjai általában, ennek ellenére sietnem kellett, ha nem akartam magam is a dögmadarak vacsorájává válni. - A keselyűkre - morogtam. Lecsusszant a hátamról, szó nélkül beburkolta magát egy boly- hos fürdőlepedőbe. - Persze. A keselyűkre. Mi másra? Kénytelen voltam kicsomagolni, és megvigasztalni. Felöltözködtem, ittam egy adag whiskyt; megpróbáltam a teg- nap éjszakára koncentrálni. Bármennyire erőlködtem is, nemigen akart sikerülni. Mindegyre előtérbe tolakodtak a csak nemrég be- fejezett rekonstrukció képei. Mary-Rose abbahagyta a zuhanyozást, és kidugta a fejét a lép- csőfeljáró korlátja mögül. - Csinálnál nekem is egyet? Sok jéggel kérem. Beraktam a jeget a pohárba, ráöntöttem a whiskyt, aztán egy- szerre csak megállt a kezem a levegőben. Lecsaptam a jegesvödröt, s a pohárral együtt felügettem az emeletre. Mary-Rose villámgyor- san betekerte magát a lepedőjébe, és rémülten pillantott rám. - Jézusom, mi történt? Mire felértem már le is csillapodtam. Semmiképpen nem akar- tam megijeszteni. - Felhoztam az italodat. - Aranyos vagy - nyúlt érte. Belekóstolt és elismerően csettin- tett. - Pont ez az arány, amit imádok. Elvettem tőle a poharat, és leraktam egy piperepolcra. - Mary-Rose? - Igen. - Emlékszel... amikor... szóval itt a zuhany alatt... az első re- konstrukciónál... Feje búbjától egészen a sarkáig vörösödött. - Nálatok úgy szokás... hogy utána megbeszéltek... mindent? Én azt hittem, hogy az angolok ezen a téren is tartózkodóak. - Először is nem vagyok angol. Csak brit alattvaló. - Hát akkor mi? - Magyar. - Jé. de muris... - Szóval, emlékszel? Mélyet sóhajtott, és újabb vörös hullámok öntötték el az arcát. - Igen. mindenre nagyon, de nagyon jól emlékszem, Leslie, de nem Szeretek beszélni róla. És ne próbálj... - Most nem arról van szó, Mary-Rose. Igazán szeretnék meg- tudni valamit. - Mit? - Amikor... már mondtam... nem hallottál valami zajt? Újabb vörös hullámok az arcán. - Zajt... milyen zajra... gondolsz? - Ami nem tartozott oda. - Jézusom, csak nem leselkedett valaki? Gondolod, hogy hogy... Be kellett volna zárnunk az ajtót! - Tehát, nem hallottál semmit? - Most, ahogy mondod... Mintha... mintha... igen, már emlék- szem. Gondoltam is rá, hogy... talán... közben... aközben... leesett a szappantartó. Éppen olyan hangja volt. - Felvetted? - Dehogy vettem. Nem volt rá... időm. Semmire se volt... Szétrántottam a közben behúzott zuhanyozófüggönyt. A szappantartó ott volt a helyén, a csempébe ágyazott bemélye- désben. Holtbiztos voltam benne, hogy én sem vettem fel. Gondoltam egyet, megfogtam a lány kezét és betoltam a füg- gönynyilláson. - Menj csak be, Mary-Rose. Most aztán tényleg rekonstruálnunk kell. Megpróbált szabadkozni. Könyörgő tekintettel fogta le a kezem. - Jaj, ne! Én igazán... szívesen... máskor... tudod, de most... Én... annyira... Mielőtt még tovább beszélt volna, berántottam az orra előtt a függönyt. Megfogtam az ablakszárnyat és be akartam hajtani. Nem ment. - Jössz... már? - hallatszott a függöny mögül Mary-Rose min denbe beletörődő hangja. Az ablak fölé hajoltam, megvizsgáltam, mitől nem tudom becsukni. Az ablakszárny útját rugós vaspöcök zárta el, s csak ennek lenyomása után lehetett behajtani az ablaktáblát. - Jössz... már? - Engedd meg a zuhanyt! - Feltétlen kell... ez...? Nekem sietnem kell, van még egy meg- beszélésem... és... előtte még pihennem kellene... Ebben az álla- potban... a karmesteri pálcát sem bírom el, attól félek. - Mondom, hogy engedd meg! Halk, diszkrét csuklás és sóhajtás után esőzni kezdett a víz a zu- hanyrózsából. - Állj alá! - Jézusom... nem lehetne... inkább szárazon? Most törülköz- tem meg. - Állj alá! Még egy elfojtott csuklás, s a víz sugarának megváltozott hangján éreztem, hogy Mary-Rose engedelmeskedett. Lenyomtam a pöcköt, és behajtottam az ablakot. - Hallottál valamit? - Mit mondasz? Erős lendülettel becsuktam az ablaktáblát, majd kihajtottam Annyira, hogy a pöcök felugorhassék. Jó erős rugója volt: határo zott csattanással terelte útjára a fémdarabot. - Mi... volt ez? Megismételtem még néhányszor a csattogást. Mary-Rose villámgyorsan elzárta a vizet, és kidugta a fejét a füg- gönyök mögül. - Uramisten, mi volt ez? Kihajoltam a bungaló ablakán. Közvetlenül alattunk sokágú fa- óriás emelkedett: igazán gyerekjáték lett volna bárkinek is fel- mászni rajta, és bekukucskálni az ablakon. Esetleg be is mászni. Akaratlanul is ráfonódott a kezem a stukkerom nyelére. Arckifejezésem is megváltozhatott, mert Mary-Rose kipattant a zuhany alól, visszacsavarta magát a lepedőjébe, és rémülten rám mereztette a szemét. - Mi történt, Leslie? Történt valami? Felnéztem az égre. Közvetlenül a fejünk felett keselyűk köröz- tek, fejüket lehorgasztva, mintha nyitott fürdőszobaablakot keres- nének. Mary-Rose átvonult a kuckójába felöltözni, én pedig apróléko- san átkutattam a fürdőszobát. Találtam ugyan egy kettétörött ke- sudio ampullát, az azonban nem volt ráírva, hogy mikor veszítették el. Gondosan megvizsgáltam az összes polcot, sarkot, még a lefo- jót is. Végül behívtam Mary-Rose-t és megkértem, nézze ő is meg, nincs-e valami a fürdőszobában, ami nem tartozik oda. Mary-Rose nem értette ugyan, mit akarok, mégis engedelmesen két részre osztotta a tubusokat, üvegcséket és tasakokat. - Ez az enyém, ez Roberté. A két rész között nem maradt semmi. Álltam reményvesztetten az üvegek, samponos és folyékony habfürdőt tartalmazó tasakok között, anélkül, hogy okosabb lettem volna tőlük. Arra gondoltam, lehetséges, hogy amíg a függöny mögött... re- konstruáltunk... berepült egy keselyű a fürdőszobába, és behozott valamit. Belökte az ablakszárnyat, s mivel a biztosítópöcök felcsa- pódott, akkor sem tudta volna visszahajtani, ha be is tanították vol- na rá. A tégelyek, tasakok és üvegcsék kárörvendőn vigyorogtak rám. Dühös kiáltással estem nekik. Sorban valamennyinek lecsavar- tam a kupakját, öntöttem néhány cseppet a tenyerembe, sőt még a nyelvem hegyére is, úgyhogy rövidesen olyan szagfürdőben áztam, mintha rám borult volna egy drogéria falipultja. Félóra múlva felálltam, és dühösen a polcra vágtam a legutolsó samponos tasakot. A tasak oldalára nyomott kacér, mosolygó arcú indiai nő mintha sajnálkozva kacsintott volna felém. Homloka közepén lilán világított a rányomott mesterséges védjegy, a bindá. Mary-Rose még csuklani is elfelejtett, amikor bedugta a fejét az ajtón. - Jézusom, mit csináltál? Amit szétnyomkodtál minimum 15 dollár volt, egy centtel se kevesebb! Megmondanád, mit keresel egyáltalán? Úgy döntöttem, nem mondom meg. Ha megmondanám, talán örökre elvenném a kedvét a fürdőszobától. Odakint vadul ragyogott a nap, a fákon majmok ugráltak. Mary-Rose ingerlő jeansét követve lebaktattam a lépcsőn, és csaK akkor torpantam meg, amikor ő is megtorpant. Remegett a hangja ahogy felém fordult. - Leslie... én gyakran... látom! Még mindig hívatlan látogatónkjárt az eszemben, így aztán csak lassan kapcsoltam. - Kicsodát? - Azt az... embert, akit oda... akasztottak. Most... ahogy jöttem lefelé... újra láttam. Egészen világosan... láttam. Megsimogattam a haját, és mélyet sóhajtottam. - Szeretnélek megkérni valamire, Mary-Rose. - Jézusom... mire? Aprólékosan elmagyaráztam neki, mit akarok tőle. Ahogy be- fejeztem, elölről kezdtem az egészet. Csak akkor hagytam abba, amikor határozatlanul bólintott. - Gondolod, hogy...? Mielőtt végleg elment volna, hátrafordult, és az ajtófélfának tá- maszkodott. - Leslie... én nem is tudom. Éjszaka sokat töprengtem a dolgon. Talán valóban jobb lenne megpattanni innen. Összecsomagolni, hagyni Bombayt a keselyűivel... Egyre inkább az az érzésem, hogy valaki... a halálunkat akarja. Púderozhattam volna a dolgokat, de nem lett volna semmi értel me. - Ezzel egy kissé elkéstünk, Mary-Rose. Azok akik a torkunkra akarják tenni a kést, nem hagynák, hogy kicsússzunk a kezeik közül. Azt hiszik, tudunk valamit, ami a vesztüket okozhatja. S ez a valami egyformán veszélyes rájuk nézve, akár Indiában vagyunk, akár Londonban, akár az Egyesült Államokban... Itt kell szembe nézni velük, bármennyire is nehezünkre esik. Legnagyobb meglepetésemre biccentett, és felvonta a vállát. - Rendben van. ha így van, hát így van! És... mi... illetve te, valóban tudsz valamit? - Csak sejtek, Mary-Rose! - Bízol benne... hogy elkapjuk őket? - Ha nem bíznék... mégiscsak megpróbálnék elmenekülni. Hozzám lépett, és futó csókot lehelt a homlokomra. - Oké, Leslie. Sok választásunk úgysincs. Megyek, és megte- szem, amire kértél. Amikor kilépett a kertbe, megindult a fejem felett a ventilátor. Ellenőriztem a stukkeromat, beraktam a zakóm zsebébe, bezár- tam az ajtót, és fogtam egy taxit az utcán. Mióta az állítólagos Ráni Dzsivándzsí beültetett a kocsijába, óvatos voltam a taxikkal. Há- romszor is körbeszaglásztam, mielőtt beültem volna. A szakállas; szantáltej illatos, díszes tőrt viselő szikh sofőr gya- nakodva bámult rám, de miután megfelelő borravalót nézett ki be- lőlem, nem tette szóvá bizalmatlanságomat. Elvitettem magam a Duncan Road sarkára. Néhány percig ide-oda csavarogtam: megpróbáltam kiszúrni, nem követnek-e. Bementem egy áruházba, kijöttem a hátulsó kijáraton, aztán só- hajtva feladtam a játékot. Próbálja meg valaki Bombayban, négy- zetméterenként többezres népsűrűség mellett megállapítani, hogy a mögötte hullámzó fehér lepedős, félmeztelen tömegből figyeli-e valaki vagy sem! Pancsa egy zöldségesstand napellenzőjének árnyékában heve- részett. Csak úgy sugárzott arcáról a polgári jólét. A tehén néhány lépésnyire tőle sárgarépát evett. mintha házinyúl lett volna. Pancsa felszökkent, amikor meglátott, és hangos rikkantással üdvözölt. - Mi újság, Pancsa? Csak nem kaptam újabb üzenetet? - Most nem. Mit szólsz hozzá? - vigyorogva a tehénre mutatott. - Mindig tanulok tőled valamit - mondtam. - Eddig azt hittem, hogy a nyúl szereti a répát, nem a tehén. - Egy tehén mindent szeret - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. - Mi újság az üzlettel? - Egyelőre... több a kiadás, mint a bevétel, bábudzsí. Ki kellett fizetnem azt a fiút, el kellett intéznem bizonyos dolgokat... A ré- szed után járó százalékért jöttél? - kérdezte aggódva. Inkább egy másik üzletről szeretnék beszélni veled. - mondtam. körülnéztem. - Nem ülnénk le arra a padra? - Nem akarnál inkább meghívni egy fagylaltra? Letelepedtünk egy légkondicionált fagylaltozóba, amelyben ha hűvös nem is, de legalább akkora zaj volt, mint a bombayi repülőtér kifutópályáján. Pancsa megrendelte a lehető legnagyobb adagot. Azonnal neki is látott. Feszült figyelem tükröződött az arcán; ez azonban nem annyira nekem, mint inkább a fagylaltba kevert ba- nán és mogyoródaraboknak szólt. Megvártam, amíg kihalássza a legnagyobb mogyorót, és óvato- san a tányérka szélére teszi, hogy ez legyen a betetőzése a lakomá nak, aztán komolyra fordítottam a szót. - Nagyon nehéz ügyben szeretnék hozzád fordulni, Pancsa, - Üzlet vagy kérés? - kérdezte gyanakodva. - Inkább üzlet. Ha elintézed, száz rúpia üti a markod. Pancsa mellényelt a meghökkenéstől. Aztán csuklani kezdett, mint Mary-Rose. - Azt hiszem, rosszul hallottalak, bábudzsí. Mennyit mondtál? - Száz rúpiát. - Nem vállalom - mondta gyorsan, és óriási lelkierővel eltolta magától a fagylalt maradékát. Most rajtam volt a meghökkenés sora. - Miért nem? - Mert ha száz rúpiát akarsz adni valamiért, akkor ez csak akkora disznóság lehet, amiért becsuknak, és Lal Bahadur felpofoz. - Még annál is nagyobb - biztosítottam. Szemezett egy darabig a mogyoróval, aztán villámsebesen el- kapta, és a szájába dugta. - Nézd, bábudzsí, gyilkosságra nem vagyok kapható... és em- bert sem szerzek, aki... tudod... - Félreértettél, Pancsa - vágtam közbe. - Ismersz párszikat? - Persze. Miért kérded? - Mert a száz rúpia a párszikkal van összefüggésben. - Nem vállalom. - mondta Pancsa - Te fel akarszjutni a Hallga- tás Tornyára. Minden eszelős külföldinek ez a mániája. - Nem akarok feljutni. Eszem ágában sincs. - Akkor mit akarsz? - Beszélni szeretnék a vénemberekkel. Pancsa szájában megállt a fagylalt. - Mit mondtál? Mondd még egyszer! Mondtam. Azt hittem, tiltakozni fog, vagy feljebb srófolni az árat, de egyiket sem tette. Ehelyett vidáman a szemem közé nevetett. - Nehéz lesz. - Miért? - Mert a vénemberek nem léteznek. - Honnan veszed, hogy nem léteznek? Hallatlan önbizalommal düllesztette ki vékony kis tyúkmellét. - Én mindenről tudok, ami Bombayban történik. Ha egyszer azt mondom, hogy nem léteznek, akkor nem léteznek! Zavarba hozott Pancsa magabiztossága. Csak nem estem áldo- zatául egy legendának? Kifizettem a fagylaltot, és a kezébe nyomtam öt rúpiát. Ha mégis megtudnál valamit róluk... Itt megtalálhatsz a száz rúpiával együtt. Megadtam neki McKinley címét, és távoztam. A Duncan Road sarkán a tehén régi ismerősként üdvözölt. Egész addig bámult utánam szájában egy jókora sárgarépával, Amíg csak be nem fordultam a szomszédos utca sarkán. Telefonáltam a Sheratonba, beugrottam az egyetemre, majd a múzeumba. Késő délutánra járt az idő, amikor visszatértem Bob házába. Bob mogorva képpel, Mary-Rose pipacspiros arccal fogadott. Szándékosan kerülte a tekintetemet, amiből a vak is kitalálhat- ta, hogy történt köztünk valami. Először arra gondoltam, hogy Bob Mary-Rose miatt orrol rám, de hamarosan kiderült, nem er- ről van szó. Bobnak olyan érzése támadt az utcán, mintha kö- vetnék. Egyébként ugyanarra a következtetésre jutott, mint én: Bombayben az emberek döntő többsége tökéletesen egyfor- ma. Mary-Rose illedelmesen megvárta, amíg Bob befejezi, aztán fe- lém dobott egy bágyadt kis mosolyt. Les... Mr. Lawrence, az a helyzet, hogy sikerült szereznem egy címet. lesütött szemmel a markomba nyomott egy papírt. kibontottam. A cédula közepén erőteljes férfi írással egyetlen név és cím állt: Satjajit Bhattácsárja, Falkland Road 14. Bob a vállam felett a cetlire bámult. - Ez ki? Amikor megmondtam, értetlenül bámult rám. Csak akkor fordí- totta el a tekintetét amikor elindult felettünk a ventilátor. Mary-Rose elégedetten csuklott egyet. A Falkland Roadon végig vakítóan ragyogtak a kirakatok. A Maruti ügyesen lavírozott a bárkányi luxusautók között, s Mary- Rose-t még az sem zavarta, hogy lopva többször is a lábához értem. Megkértem, maradjon szorosan a járda mellett, amennyire csak lehet, miközben igyekeztem leolvasni a mákszemnyi házszámokat. Mivel a Falkland Road a Tardeo Roadba fut bele, ugyancsak a ten- ger felé járhattunk már, amikor a számok száz alá estek. Mary-Rose lépésben hajtott egészen addig, amíg meg nem pil- lantottam egy fakapura szegezve a 14-es táblát. Satjajit Bhattácsárja háza valamivel kisebb volt, mint a szeren- csétlen Csatra Banerdzsíé. Sötét ablakai tárva-nyitva, tehetetlen egykedvűséggel néztek a holdfényben úszó fákra. Bob megállt a bokrok árnyékában, és csípőre tette a kezét. - Ahhoz kicsit korán van, hogy mindenki csicsikáljon - mondta. és pisztolya csövével megvakarta szeplős orrát. - Magát nem csípik a szúnyogok? Éppen meg szerettem volna kérni, ha lehet, ne lövöldözzön rá- juk, amikor megzőrrentek mögöttünk az ágak. Villámgyorsan hátraperdültem; aztán még ugyanabban a pilla- natban leeresztettem a 38-ast, sőt le is ejtettem a lábam mellé a ka- vicsra. Arról a két szakállas, turbános férfiről ugyanis, akik 45-ös mag- numokkal álltak mögöttünk, még a félvak tyúktolvaj is azonnal ki- találta volna, hogy rendőrök. Arról nem is beszélve, hogy hangos krákogás és kényeskedő hajsimogatás közepette kibukkant a bokrok közül Lal Bahadur felügyelő is. Nem mondhatnám, hogy dalolni tudtam volna az örömtől. Lal Bahadur előkotort a zsebéből egy sárgarépát, és a ház lassan kitáruló ajtaja felé intett vele. - Nem jönnek be? Gondolom, ez volt a szándékuk. Kiparancsolta a hallból a szorgoskodó zsarukat, és egy alacsony megtörtnek látszó, kisírt szemű, száriba öltözött kövér öreg- asszonyt. - Nos? Mi a mondanivalójuk? Szerencsére sikerült gyorsan magamhoz térnem. S bár tudtam, egyetlen szavamat sem hiszi majd el, kénytelen lesz elfogadni a ma- gyarázatomat. Annál is inkább, mivel mást úgysem tehet. - Nos? - kérdezte egyre sürgetőbben. - Mire kíváncsi? - kérdeztem bizonyos, finoman árnyalt pimasz- sággal a hangomban. - Nem fogja elhinni - Mondta. - Például arra, hogyan kerültek ide. - Maga sem fogja elhinni, ha elmondom. odasétált hozzám, és az orrom elé állt. Oda akarta tolni a képét enyémhez, de amikor rájött, hogy csak lábujjhegyen képes a produkcióra, az meg túl fárasztó, hátralépett, és hintázni kezdett a sarkán. - Ne játszadozzunk, Mr. Lawrence. Megmondaná, mit keres itt? - Természetesen. Semmi okom tagadni. Mr. Satjajit Bhattá- csárját. - Valóban? És mi dolga vele? - Nekem semmi. Miss Mary-Rose-t kísértem el. Mary-Rose csuklott, és tiltakozni próbált, de jeges pillantásom beléfolytotta a szót. - Kisasszony? - Miss Mary-Rose és Mr. Bhattácsárja kollégák. Miss Mary- Rose bizonyos zenei kérdésekben akar konzultálni Mr. Bhattá- csárjával. - Valóban? Mit tudnak maguk egyáltalán Bhattácsárjáról? Én nem tudtam semmit. Bob még kevesebbet. Mary-Rose azon- ban szerencsére nem veszítette el a lélekjelenlétét. - Nagy művész. Tele van virtuozitással a játéka. - Tessék?! - A tampura nehéz hangszer. - Kisasszony, kit érdekel...? - A vína sem könnyű. Sokan, akik mesteri módon játszanak a szitáron, azt gondolják, hogy a vínán is tudnának. Sejti, felügyelő, hogy ez mekkora tévedés? A vína gyökeresen más technikát köve- tel, mint a szitár. Ahhoz, hogy fel tudja szabadítani a szatvabhávát, a tudatalatti érzelmeket, el kell sajátítania a vína alaptechnikát. megkövülten bámultunk rá mind a hárman. Bob felemelte az egyik lábát és anélkül hogy levette volna a szemét Mary-Rose-ról megvakarta vele a másik lábszárát. - A mridangam hangjának harmóniájában kell összeolvadni a többiekével, persze ez a harmónia egészen más, mint amit a tenge- rentúlról megszoktunk. Ön egyetért ezzel, felügyelő? Lal Bahadur hipnotizálva meredt a lányra. Maga tényleg ismeri Mr. Bhattácsárját? - Csak hírből - mondta Mary-Rose. - De feltétlenül találkoz- nom kell vele. - Tudott erről, Mr. Bhattácsárja? Úgy értem, meghívta önt, Miss Mary-Rose? Megállt a szívverésem a rémülettől, hogy Mary-Rose beugrik neki, de a lány szerencsére kikerülte a csapdát. - Mindeddig, sajnos, nem sikerült személyes kapcsolatba kerül- nünk egymással. Hosszabb ideig... visszavonultan élt egy ismerőse birtokán. Megpróbáltam többször is hívni, de nem vették fel a tele font. Így aztán arra gondoltam, hogy személyesen próbálkozom, - Más oka nem volt a látogatásának? - Mi lett volna még? - Például, nem próbálta Mr. Lawrence rábeszélni önt, hogy lá- togassák meg Mr. Bhattácsárját? - Mr. Lawrence? Hiszen Mr. Lawrence semmit sem ért a zené- hez! Miért próbált volna... rábeszélni? Lal Bahadur hintázott egyet a sarkán, aztán megsimogatta a haját. - Csak azért... mert Mr. Bhattácsárja tagja volt annak a héttagú együttesnek, amely Kamala Dzsivándzsí vezetése alatt előadta A keselyűk gyászzenéjét. Lehajtottam a fejem; kerültem a felügyelő tekintetét. Nem azért, mintha féltem volna tőle, inkább szégyelltem, hogy becsaptam. Pe- dig, isten látja a lelkemet, nem tehettem mást. Lal Bahadur várakozva hallgatott, s amikor nem reagáltunk a hallgatására, felsóhajtott. - Rendben van... hiszek maguknak. Mást úgysem tehetek. Te- hát Mr. Bhattácsárjával óhajt konzultálni, Miss Mary-Rose? Attól tartok, ez nem fog menni. Mary-Rose csak ekkor sejtette meg azt, amit én már akkor tud- tam, amikor a két rendőr feltűnt mögöttünk a bokrok között. - Nem fog menni? Miért...? Lal Bahadur megfogta Mary-Rose karját, és maga után húzta. - Jöjjön, kisasszony! Meg szerettem volna kímélni Mary-Rose-t a következő percek- től, de nem tehettem semmit. Ha ellenkezni próbálok vagy magya rázkodni, esetleg elmondom a sejtéseimet, senki nem mossa le ró- lunk, hogy közünk van az eseményekhez. Így is biztos voltam ben- ne, bármennyire is el akarja kenni Lal Bahadur a történteket, en gem is számításba vesz, mint egy jövendő, monstre per gyanúsí tottját. Satjajit Bhattácsárja fürdőszobája szerencsére nem az emeleten volt. Lal Bahadur végigkísérte Mary-Rose-t egy rövid kis folyosón, aztán hirtelen mozdulattal kitárt előtte egy ajtót. - Itt van, Mr. Bhattácsárja, kisasszony. Sok öröme nem lesz a konzultációban. Satjajit Bhattácsárja valóban ott volt. A kád mellett a kövön, meztelenül. És főleg élettelenül. Várakozásunkkal ellentétben Mary-Rose nem sikoltott fel, nem csuklott, csak megmarkolta a fürdőszobaajtó kilincsét. Olyany- nyira, hogy belefehéredett a keze. - Ez... ő? - Nem ismerte? - Mondtam már, hogy... személyesen nem. - Igen, ez ő - biccentett Lal Bahadur, és az arcunkat fürkészte. - Mit szólnak hozzá? Bob nem szólt semmit, Mary-Rose sem. - Borzalmas - mondtam. - A halál oka? - A doktor szerint szívroham. Megfordult, és az ajtótól takart, sötét sarok felé mutatott. - És ehhez mit szól? Lehajoltam, megszemléltem a keselyűdögöt. Nem kellett Só- lyomszemnek lenni, ahhoz, hogy észrevegyem, kitekerték a nyakát. - Ki csinálta? - kérdezte tompán Bob. Lal Bahadur szó nélkül a meztelen, pocakos, erősen középkorú férfi karjára mutatott, melyet mély karmolások szántottak végig. - A keselyű betévedt az ablakon, éppen akkor, amikor Bhattá- csárja fürdött, ő megrémült tőle, és megpróbálta megfojtani. Meg is fojtotta. Előtte azonban a keselyű még jól összekarmolta. - Ezután Mr. Bhattácsárja szívrohamot kapott - mondtam. Sercegve harapta le mindennapi sárgarépája végét. - Na és? Mit akar ezzel mondani? - Az égvilágon semmit - mondtam -, csak... - Csak? - Elgondolkodott már azon, felügyelő, miért röpködnek a Bombay keselyűk fürdőszobáról fürdőszobára? Mintha gonosz démon szállta volna meg őket. Elkomorodott és maga elé meredt. Odasétált a keselyűhöz, be- lerúgott, aztán visszajött hozzám. Odatolta a képét az arcomhoz, Kellemes, friss, virágillatú kölnit használt. - Adok önnek egy tanácsot, Mr. Lawrence. - Tudom, tudom - léptem hátra. - Csak a saját dolgaimmal tö- rődjek, és eredjek a pokolba. Vagy esetleg letartóztat? Megfogta az ingem, és megcsavarta rajta a felső gombot. - Beszéljen az anyjával - suttogta, és kiviharzott a fürdőszobá ból. Mrs. Bhattácsárját nem volt nehéz szóra bírni. Művelt, okos asz- szony volt, maga is zenész. Szobája falán régi fényképek, megszá- radt virágkoszorúk, bekeretezett szalagok régi sikerekre emlékez- tettek. A kisírt szemű asszony merev tekintettel fogadta részvét- nyilvánításunkat, majd tenyerébe temette az arcát, és úgy is maradt mozdulatlanul. Bármennyire is sajnáltam, öt perc után úgy gondoltam, jobb ha távozunk. Talán majd egy másik alkalommal több szerencsénk lesz. Mrs. Bhattácsárja meghallotta ahogy felálltunk, mert felkapta a fejét. Szemében nem voltak könnyek. - Én... ateista vagyok, Mr. Lawrence - mondta keményen. - Hindu vagyok, de ateista. Érti? - Tökéletesen - mondtam zavartan. - Tökéletesen megértem önt, asszonyom. Felállt, összerántotta magán a száriját, és az ablakhoz lépett. Kövér, a szári alól kidomborodó, lassan formátlanodó testét zoko- gás rázta. Intettem a másik kettőnek, hogy lépjünk le. Mrs. Bhattácsárja azonban most is megakadályozta csendes visszavonulásunkat. - Gondolom, nem tudja, miért mondom ezt önnek... önöknek? - kérdezte anélkül, hogy felénk fordult volna. - Nem, asszonyom. - Annak a rendőrnek, Lal Bahadurnak is elmondtam. Kezdett valami fény derengeni a távolban. Agyamban megszó lalt a vészcsengő. Még csak halkan csilingelt, de éreztem, hogy per- ceken belül úgy hangzik majd, mint a Big Ben. - Ki fedezte fel a fia... holttestét? - kérdeztem szám szélébe ha- rapva. - Talán ön? - Igen, én. - Volt valami oka...? Visszafordult felénk. Szemei szikráztak az indulattól. - Igen. Volt. A fiam kiáltozott. Segítségért kiáltozott. Rettenetes volt. - Emlékszik valamire...? Néhány szóra talán? - Természetesen emlékszem... és azt hiszem, nem is fogom soha többé elfelejteni. Segítségért kiáltozott... azt kiáltozta... hogy, megöl az a gonosz lélek! - Gonosz lélek? - Szó szerint. - Erre ön természetesen berohant. Behunyta a szemét, mint a halálraítélt, aki nem bírja elviselni az élet utolsó pillanatainak a látványát. - Nem... Én öltem meg, Mr. Lawrence! Bob elhűlve meredt Mary-Rose-ra. Én azonban kezdtem érteni, mire céloz. - Azt hiszem, asszonyom. felmentheti magát a lelkifurdalás alól. - Be kellett volna rohannom! Segíteni kellett volna neki! - És... miért nem sietett a segítségére? - kérdezte elhaló hangon Mary-Rose. Az asszony rápillantott tompa, kába pillantással. - Azért... kicsim... mert azt hittem, énekel. Vagy játszik. Satjajit imádott bohóckodni. Azt hittem... ugye értik? - Azután? - kérdeztem tompán. - Hallottam a jajgatást, a zuhanást, és a vijjogást... ez ébresztett fel. Végre felfogtam, hogy valami olyasmi történik odabent, ami nem játék. Berohantam és... és... Én nem hiszek a földöntúliban, Mr. Lawrence, bár hindu vagyok, de az istenekben sem hiszek. De... akkor... ott... azt hittem, megzavarodtam. A kád mellett a kövön... nem a fiam feküdt. A teste a fiamé volt... de a feje... nem. - Hanem kié? - Egy... ráksaszáé. Egy démoné. Kényrtelen vagyok azt hinni, Mr. Lawrence, hogy mégiscsak azoknak van igazuk, akik hisznek a tisztátalan lelkekben. Hiszen Satjajit is ezt kiáltozta: megöl ez a gonosz lélek! Nem tudok másra gondolni, minthogy egy démon gyilkolta meg a fiamat. - Biztos abban, Mrs. Bhattácsárja... hogy valóban... egy idegen fej volt a fia... hm... holttestén? - Egészen biztos. - Ezután... mi történt? - Álltam az ajtóban, és... nem mertem közeledni hozzá... Kris- nára, hiszen azt sem tudtam, hogy ő-e az, vagy... valaki más! - Mrs. Bhattácsárja, tudom, hogy kegyetlenség amit kérek, de, le tudná írni, milyen volt az a fej? - Maga... rendőr? - Olyasféle. - Értem. Sejtettem... És miért...? Haboztam, aztán megvontam a vállam. - Mert nem az ön fia az egyetlen áldozat, Mrs. Bhattácsárja. Te- hát, milyen volt a szörny feje? - Nehéz megfelelő szavakat találni rá, Mr. Lawrence. Ha azt mondom, hogy iszonyú, nem fejezem ki a lényeget. Inkább... azt mondanám, hogy visszataszító. - Ezt hogy érti? - Rajta voltak Satjajit vonásai is... de, mintha azt a pillanatot rögzítette volna... amikor a fiam démonná változott. Átmenetféle az ember és démon között. Mintha elefántbőr lett volna az arcán. Vastag és ráncos... és vicsorgott a fogával... Ekkor vettem észre a keselyűt is, bár a hangját már korábban hallottam. - Mit csinált a madár? - A hátam mögött... az ajtó mögött bujkált és... furcsán ferdén állt a nyaka... Gondoltam is, hogy megsebesült. - Minden valószínűség szerint megtámadta a fiát, Mrs. Bhattá csárja. Ő pedig utolsó erejével... kitekerte a nyakát... jobban mondva, majdnem kitekerte. Ön mit tett ezután? - Felkaptam egy lepedőt és... feléje csaptam. El is találtam. mert... ott maradt mozdulatlanul. Aztán visszafordultam, és... rá vetettem magam Satjajitra. - Nem félt... hogy? - Akkor már ismét a fiam volt, Mr. Lawrence. - Úgy érti, hogy visszaváltozott emberré? - Úgy gondolom, hogy... amikor végérvényesen meghalt... a démon kiszállt a testéből. És... én láttam is, ahogy kiszállt! A csengő hangja a fejemben már harangra emlékeztetett. - Mit látott, Mrs. Bhattácsárja? - A démont. Köd képében. Felszállt a fiam testéről és kiszállt az... ablakon. - Volt valami... formája? Úgy értem, hogy antropomorf volt azaz... ember alakú? - Inkább egy kisebb ködfelhőre emlékeztetett. - Szagot nem érzett, Mrs. Bhattácsárja? - Szagot... szagot... a keselyű szagát éreztem... aztán... talán... mogyoró, vagy mandulaszagot. A mandulából ciánra következtethettem volna, ha nem tudtam volna, hogy ekkor már Mrs. Bhattácsárja sem lenne az élők sorá- ban. Sőt én sem... Kinek a szobájában is éreztem a mandula, vagy kesudió szagát? Ráni Dzsivándzsíéban talán? - Mr. Lawrence, ön európai ember... nyilván racionálisabb gOndolkodású. Igyekeztem olyan együttérző képet vágni, amilyen csak tellett tőlem. - A racionalizmus nem köthető földrészekhez, Mrs. Bhattá- csája. Köszönöm, hogy elmondta amit tudott. Felkapta a fejét, és úgy körülfonta ujjaival a kezem, hogy nem tudtam elhúzni tőle. - Megígéri, hogy elkapja... hogy megbünteti, akárki is...? - Lal Bahadur felügyelő szerint... nem történt bűntény. A szív- rohamtól gyakran eltorzul az emberek arca. Lal Bahadur felügye- lő... biztos benne, hogy a monszun és a melegfront együttes hatá- sa... - És ön? Mit mondhattam volna? Hogy meg vagyok győződve róla, fia gyilkosság áldozata lett? Hiszen nincs indítóok, amiért megölhet- ték volna. Hacsak nem számítjuk azt, hogy ő is azok közé tartozott, akik el- játszották Kamala Dzsivándzsí szerzeményét, A keselyűk gyászze- néjét. Lal Bahadur borongós képpel fogadott. - Nos? - Szívroham - mondtam, és bólintottam hozzá. Bob kegyelet- sértőn vigyorgott, mint egy részeg gyászhuszár. Lal Bahadur eltátotta a száját a meglepetéstől. - Én azt hittem, hogy maga... - Én is. Mindketten rosszul hittük. - És az, izé... a ráksasza? A démon? - Szívrohamtól is eltorzulhat az ember arca. - Na, de a keselyű? Nem ön mondta, hogy Indiában a legnagyobb a keselyűk nép- sűrűsége? Gyanakodva bámult a szemembe. - Mr. Lawrence. Ön forral valamit... El akarja altatni az éberség- gemet. Végignéztem rajta, tetőtől talpig, aztán megcsóváltam a fejem. - Fogynia kellene, felügyelő. - Hogy? Mi? - hápogta. - Honnan az ördögből veszi... Mit akar ezzel mondani? - Megfigyeltem, hogy akik eddig szívrohamot kaptak, Vala- mennyien jó húsban voltak. Talán csak Ráni Dzsivándzsí a kivé- tel... És valamennyien démonná is változtak. Ön, hogy úgy mond- jam... szintén jó kondícióban van, felügyelő. Napokig gyászolnám, ha valami baja esne. Mondjuk berepülne a fürdőszobája ablakán egy keselyű. Csúnya látványt nyújtana. Elsápadt, és kinyitotta előttem az ajtót. - Menjenek a fenébe! Emelt fővel távoztunk. Egyszerre rengeteg dolgom támadt. Sajnos, egyik sem volt még- csak távolról sem összefüggésben azzal, ami miatt Bombayba ér- keztem. Lelkiismeretemmel folytatott hosszas vita után megbíztam Bobot egy kis magánnyomozással, míg magam ágyban maradtam. Megpróbáltam magam elé képzelni a fürdőszobákat; egyiket a másik után, aztán a keselyűket... Mivel Mary-Rose halk énekszó kíséretében a fürdőszobában fe- hérneműt mosott, kimentem a konyhába, kerestem egy papírszal- vétát, és elkezdtem dolgozni. Egymás alá írtam, ami az eszembeju- tott: keselyű, nyitott ablak, halál, démon, fehér felhő... végül vas- tag betűkkel odabiggyesztettem még a mandula- vagy kesudiósza- got is. Keselyű, nyitott ablak, halál, démon, fehér felhő és a vastagbetűs mandulaillat. Mandulaillat? Lehetne cián is - gondoltam -, de mégsem lehet. Ha az lett volna a keselyű is megdöglött volna tőle, sőt mindenki, aki beszívta. Azonkívül hol a kapszula, amelyben a gáz volt...? Aztán akkorát ordítottam, hogy Mary-Rose rémülten elhallga- tott a fürdőszobában. Úgy éreztem, rámtört a megvilágosodás, a bódhi. Rájöttem ugyanis, mi az a szó, amit oda kellett volna még írnom a papírra, a többi mellé. Fellopakodtam a lépcsőn, és halk, macskaléptekkel beosontam a fürdőszobába. - Mary-Rose - szólítottam meg csendesen. - Ne ijedj meg, kér- tem. - de életveszélyben vagyunk. Szoborrá merevedett a karjaim között. - Mit mondtál...? - csak nyugalom. Nyugalom. Az ablakhoz léptem, és elfordítottam a kilincsét. - Várj itt, és meg ne moccanj! Derekam köré csavartam egy törülközőt és lerobogtam a föld- szintre. Rávetettem magam a szemétkosárra, kiborítottam a sző- nyeg közepére. Szerencsére napok óta nem takarított senki, így megtaláltam benne mindazt, amit korábban belehajigáltam. Azokat a papírokat is, amelyeket Kamala és Girdharí hulladék- kosarából halásztam ki. Rátenyereltem a szakadt szélű samponos tasakra, mintha attól féltem volna, hogy felemelkedik a levegőbe, és örökre eltűnik a szemem elől. Remegő ujjakkal szaggattam darabjaira, de nem találtam benne semmit. Visszahajítottam a kosárba, és törülközőmet feledve felrohan- tam Mary-Rose-hoz. A lány még mindig a mosdókagyló előtt állt, s reszketve bámult rám, amikor beszáguldottam a szobába. - Meg... mozdulhatok? Szó nélkül a polcokra vetettem magam. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megtaláltam a samponos tasakot. annak a tasaknak az ikertestvérét, amely az imént volt a kezem- ben. Intettem Mary-Rose-nak, hogy jöjjön közelebb. Odalépkedett mellém remegve és szipogva a félelemtől. - Tényleg... életveszélyben...? - Nyugalom. Látod ezt a tasakot? - Látom... hát. Mi van vele? A tasak oldalán a vidám szemű indiai nő, mintha egy árnyalatnyit komorodott volna. Maharáni márkájú. - Látom. - A tiéd? - Dehogy. Én nem ilyet használok. Inkább Padmát. Az itt a leg- jobb. - És Bob? - Talán ő... bár... ő sem. Neki valami speciális bodzasamponja van hajhullás ellen. - Akkor kié? - Jézusom, hát nem tudom! Talán mégiscsak Bobé. Ha arra gondolsz... nem szoktunk együtt fürödni. Forgattam a tasakot a kezemben; nem tudtam rászánni magam, hogy felbontsam. Végül visszatettem a polcra, meghagytam Mary-Rose-nak, hogy ne nyúljon hozzá, sőt ha lehet, még a léleg- zetét is fojtsa vissza. Bevágtattam rózsaszín leányszobájába, össze túrtam a könyveit, s legnagyobb és feltehetően legféltettebb kot- táskönyvéből kitéptem egy lapot. Mondanom sem kell, mindez olyasféle zajjal járt, mintha egy kósza elefánt francianégyest táncolt volna a bungaló közepén. Amikor kezemben a kottalappal visszarohantam a fürdőszobá- ba, Mary-Rose akkorát visított, hogy a francianégyest járó elefánt alighanem szívgörcsöt kapott volna rémületében. - Jézusom. Leslie, elment az eszed? Az ötödik szimfónia...! Jé- zusom, én még ekkora barbárral soha nem találkoztam! - Mintha azt mondtam volna, hogy életveszélyben vagyunk! - Na, de az ötödik... szimfónia... - Mary-Rose... Megtennél nekem valamit? - Mit? - nyöszörögte. - Először is; nem csodálkozol semmin. - Jó ég! - sóhajtotta. - Nem vetted észre, hogy amióta ismerlek, már nem is tudok csodálkozni? - Másodszor - folytattam zavartalanul -, nem fogod elveszíteni a fejed. - Én inkább azt hiszem... hogy te veszítetted el a tiédet! - Harmadszor, hogy azt csinálod, amit mondok. Megígéred? - Jó, jó, de... - Megígéred? - Meg. Füléhez hajoltam, mintha attól tartanék, hogy valaki kihallgat bennünket, és belesuttogtam. - Attól tartok, hogy rövidesen démonná fogok változni. Ráksa- szává. Oriásit csuklott, és az ajtó felé hátrált. Nyilvánvaló volt, hogy megbolondultam. Mi másért téptem volna ki az ötödik szimfónia legszebb részét? Még az is megfordulhatott a fejében, hogy én kö- vettem el pszichopata rohamomban a gyilkosságokat. Aki szimfó- niákat tépked, attól minden kitelik. Mivel nem volt időm tétovázni, összecsavartam a kottalapot kábé harminc centi hosszúságú csővé. - Az a fontos - mondtam -, hogy semmitől ne rémülj meg, és ne Ess pánikba. A legfontosabb pedig, hogy a kottát ne húzd ki a számból. - A szádból? - motyogta. - A... szád... ból? - A kottát - mutattam felé a csövet. - kot... tát? Szorosan beharaptam a cső végét. Ha szorosan tartottam, nem bomlott szét. De vajon lesz-e erőm szorosan tartani akkor is? - Most jön a nagy mutatvány, Mary-Rose - mondtam, és kelle- mesen langyosra állítottam a zuhanyt. - Kérlek, ne veszítsd el a fe- jed. Beálltam a vízsugár alá, számba szorítottam a papírcső végét, feltéptem a maharáni sampon tasakját, és mielőtt még meggondol- hattam volna magam, a fejemre öntöttem. Éreztem, hogy habzani kezd; valamennyi a szemembe is folyt belőle, mégsem csípett. nem lehettem különösebben lélekemelő látvány, elismerem. Ha egy gyanútlan pasas bekukucskált volna az ablakon, bizonyára ha- nyatt esik a röhögéstől. Egy langaléta fickót látott volna a zuhany alatt. szájában egy papírcsővel, talpig habba öltözve. Óriási erővel préseltem össze a fogaimat, hogy ki ne essen a cső vége a számból. Mary-Rose hirtelen velőtrázón felsikoltott, majd tejüveg mögé bújt a fürdőszoba. Egyetlen világos pontot tudtam csak megkülönböztetni: az ablak négyszögét. Megpróbáltam mozdítani a nyakam: recsegett, mintha éppen száradó ragasztóra mártották volna. Rémülten tapasztaltam, hogy az orrom használhatatlan; egyetlen cseppnyi levegőt sem tudtam beszippantani rajta. Felkaptam a kezem és az arcomhoz nyúltam: sűrű, hullámzó, és mégis szilárd réteget tapintottam; vastag volt, mint az elefánt bőre. Kétségbeesetten szorítottam a kottacsövet, és ujjaimat az arco- mat borító vastag, gumi álarcként rámtapadó, rugalmas anyagba vájva megpróbáltam valahol felszakítani. Ennyi erővel akár egy buldózer gumiköpenyét is tépkedhettem volna. Vakon és süketen tántorogtam ki a zuhany alól. Most már az ab- lak Vjlágító négyszögét sem láttam. Éreztem, hogy valaki megragadja a karom és megpróbál kici- bálni a szobából. Amennyire rémületemtől tellett, mutattam, hogy nyugi, hagyjon békén. Továbbá, hogy felőlem nyugodtan sikoltoz- hat, úgysem hallok belőle egyetlen, egércincogásnyi hangot sem. Eltoltam magamtól a segítőkész kezet, és letelepedtem a szoba sarkába. Hátamat a falnak vetve, kezemet felemelve mutattam, hogy nincs semmi baj, és hogy ne közeledjék hozzám. Pedig megközelítőleg sem voltam annyira nyugodt, mint amennyire mutattam. Többször is végigfutott agyamon az aggoda- lom, mi lesz ha a samponlé mégis belefolyik a kottacsőbe. Fogalmam sem volt róla, mennyi idő múlhatott el ebben a furcsa, élőhalott állapotban, miközben többször is elfogott a pánik, hogy, a valami, ami beburkolja a fejem, végérvényesen megvakít. Csak óriási erővel tudtam rábírni magam, hogy nyugodtan a helyemen maradjak. Végtelenségnek tűnő, csigalassan mászó percek után ismét el- kezdett világosodni körülöttem a környék. Legelőször az ablak négyszögét pillantottam meg, majd a tárgyak körvonalait. - Jézusom, nézd, Bob... visszaváltozik! - A fehér felhő! Amit Mrs. Bhattácsárja látott a fia felett! Egyszerre csak lehullott rólam az álarc. Mintha farsangi maszkot vetettem volna le. Már csak a saját bőrömet éreztem; igaz, kicsit ra- gadósnak és érzékenynek tűnt. Bob fölém hajolt és felrántott a földről. - Hát ez meg mi a franc volt? Már kezdtem elveszíteni a materia- lizmusomat... Jól van, Mr. Lawrence? Nekidőltem a falnak, kiköptem az ötödik szimfóniát, és liheg- tem, mint a foglyul ejtett vadnyúl. - Ember, biztos, hogy jól van? Szó nélkül bólintottam, és aláálltam a zuhany alá. Csak akkor másztam ki alóla, amikor már úgy éreztem, hogy visszatért belém a lélek. Felvettem egy fürdőlepedőt, belecsavartam magam, miközben mosolyogni próbáltam. Nem sikerülhetett valami jól, mert mind- ketten hátrahőköltek tőle. - Ezt ne csinálja többé! - kérlelt Bob. - Még egy ilyen vigyor és bárányhimlőt kapok tőle. - Hát... maga? - nyögtem ki az első szavakat. - Maga... hogy kerül ide? Bob öntudatosan kihúzta magát. - ÉN? Mielőtt idetolakodott volna ez az én fürdőszobám volt. hadd emlékeztessem erre, Mr. Lawrence. - Akkor sem... illik betörni, ha egy... hölgy és egy úr együtt fürdenek. Mary-Rose elkapta a fejét és feledve, hogy percekkel előbb még démon voltam, villogó tekintettel rámripakodott. - Maga megbolondult. Belebújtam a fürdőköpenyembe, letámolyogtam a lépcsőn a földszintre. A sarokban hívogató sezlon elé álltam, és hanyatt vág- tam magam rajta. Néhány perc múlva ólálkodtak csak utánam. Bob egy bontatlan üveg whiskyt tartott a kezében, Mary-Rose a poharakat hozta. Amikorra Mary-Rose a jeget is beledobálta a poharakba, sike- rült függőleges helyzetbe tornászni magam. - Kiborult? Szótlanul bólintottam. - szörnyű volt? - suttogta Mary-Rose. Mit mondhattam volna? Tulajdonképpen nem volt szörnyű. Amilyen volt, arra már előzőleg is számítottam. Sőt, őszintén szól- va, sokkal rosszabbra gondoltam. Hogy akkor mégis mi borított ki ennyire? Semmi más, csak az a tudat, hogy vajon azok mit érezhet- tek, akiknek nem volt ötödik szimfónia a szájukban, és fogalmuk sem volt róla, mi történik velük. Bob újra töltötte a poharakat. - Honnan... jött rá? A második löket enyhén megrázott. Mintha felrobbant volna bennem valami. Elszakadt az utolsó szál is, amely abba a másik vi- lágba vezetett s egy elegáns, laza mozdulattal visszaestem ebbe, amelyet már percekkel ezelőtt elhagytam volna, ha nincs az élet- mentő kottahenger. Felálltam, és járkálni kezdtem a székek között. - Sosem hittem a szívrohamokban - kezdtem végül a legnyil- vánvalóbbal. - Már az is furcsának és megmagyarázhatatlannak tűnt; hogy két életerős fiatalember, még ha egyikük panaszkodott is hellyel-közzel a szívére, egyszerre kapjon szívrohamot. Bár bizo- nyítékom nem volt semmire, nemigen hittem el a mesét... Aztán a képek, amiket kaptam...! Arra gondoltam, valaki igencsak szeret- né, ha nem avatkoznék ebbe az ügybe. Ha nem szimatolnék Kama- la és Girdharí halála után, mert különben én is a keselyűk elé kerü- lök, ha nem is a Hallgatás Tornyán. Ez mind-mind arra késztetett, hogy közönséges bűntényt gyanítsak Kamala és Girdharí halála mögött. - Mi lehetett az indítóok? - Legyen egy kicsit türelemmel! Az, hogy fent voltam a Hallga- tás Tornyán csak súlyosbította a helyzetemet. Azoknak, akik gya- nakodtak, hogy Ráni Dzsivándzsí kérésére esetleg beleüthetem az orrom a levesükbe, most már kétszeresen is okuk lett volna hidegre tenni. - A párszikra gondol? - Ki másra? Visszatérve Kamala és Girdharí fürdőszobájára, reménykedtem benne, hogy találok valami bizonyítékot, egy apró jelet, amiből következtethetek valamire. Tudom, hogy ez nagyon homályos így, de hát minden ilyesfajta nyomozásnak ez a lényege. Keresni egy apróságot, amely összefüggésbe hozható a bűncselek- ménnyel, és az elkövetők nyomára vezethet. Még az is megfordult a fejemben, hátha a madarak csőre vagy a karmai méregbe vannak áztatva... Bár ennek ellentmondott az a tény, hogy többen is meg- sebesültünk tőlük. Ha mérget kentek volna a keselyűkre, már rég... nem beszélgethetnénk ilyen békésen. - Aligha - helyeselt Bob. - A Kamala és Girdharí fürdőjében talált tárgyakat ide, a sze- métkosárba dobtam. Szerencse, hogy napok óta nem takarított senki. - Ezen a héten Bob a soros - mondta Mary-Rose. - Nem akarom szaporítani a szót. Csak néhány gyanús mozza- natot hadd említsek meg. Emlékeznek Rukmini vallomására... Szerinte Ráni Dzsivándzsí démonná vált. Méghozzá a szeme láttára. Nem volt okom kételkedni a lány szavaiban. Nem gondolhattam másra, mint arra, hogy a fájdalom a felismerhetetlenségig eltorzí- totta a holttestek arcát. A vastag elefántbőr ugyan ellentmondott ennek, de hát ilyen helyzetben kinek van lélekjelenléte pontosan megfigyelni mindent, nem igaz? Azt hittem, a keselyű hordozvala- mit, talán egy méregkapszulát, amelyet beleejt a vízbe, a kapszula feloldódik, gáz keletkezik s a gáz megöli mindazokat, akik a fürdő- szobában tartózkodnak. - És a keselyű? - Na, igen. A keselyű kétségkívül gyenge pontja volt az elméle- temnek. És nemcsak azért, mert életben maradt, hanem azért, mert mi a fenéért maradt a szobában? Aztán rájöttem erre is. - Hogy kivájja a szemüket? - Az csak következmény. Azt hiszem, egyszerűen arról van zó, hogy a keselyű nem mindig talált ki. Azokban a szobákban, ame- lyeknek kicsi, vagy viszonylag kicsi volt az ablaka a keselyű ben- ragadt. Magukkal még soha nem fordult elő, hogy betévedt egy madár, mondjuk egy fecske a lakásukba? - Dehogynem - mondta gyorsan Mary-Rose. - Egyszer is... - Akkor azt is megfigyelhették, hogy milyen kétségbeesett igye- kezettel keresi a kijáratot. Mint a varsába tévedt hal. Befelé sok- kal könnyebb megtalálni az utat, mint kifelé. Valahogy így járhatott a keselyű is. Végrehajtotta a feladatát, de nem talált ki a szobából. - És,.. mi volt a feladata? - nyögte Mary-Rose. - Hogy bevigyen valamit... amitől szívrohamot lehet kapni. De siessünk előre! Ott hagytam abba, hogy Rukmini szerint Ráni Dzsivándzsí démonná változott. Ismétlem, hittem neki. Miért ha- Zudott volna? Ő valóban démonnak látta a lányt. Akárcsak Pán- didzsí szolgája, a szitárművészt, vagy Mrs. Bhattácsárja a fiát. Igaz, ő már nemcsak démonná változott fiát látta, hanem azt a metamor- fózist is, amely során a szörnyből ismét Satjajit lett. Elmondta, hogy fehér felhő lebegett felette, majd a felhő kiszállt az ablakon. Bár nem erős oldalam a kémia... az az érzésem támadt, hogy az a vala- mi, amit többen is elefántbőrként határoztak meg a halottak arcán, az párolgott el. Ezt hitte szellemnek Mrs. Bhattácsárja is. - Jézusom! Én sohasem jöttem volna rá! - Éreztem, hogy itt a megoldás karnyújtásnyira tőlem. Mi lehe- tett az, amit a keselyű behozott az ablakon? Aztán egyszerre csak megtört a jég. Méghozzá úgy, hogy engem is hasonló módon akar- tak eltenni láb alól. Bob szája lefittyedt a meglepetéstől. - Magát? Lopva Mary-Rose-ra pillantottam, aki kerek szemmel bámult rám. Nem is sejtette, hogy kényes terepen járok. Persze, eszem ágában sem volt felfedni a titkunkat Bob előtt. - Úgy történt - mondtam nem egészen az igazságnak megfele- lően -, hogy tegnap éppen zuhanyoztam, amikor hallottam, hogy koppan valami a szobában. - Koppan? - visszhangozta Bob. - Megtörülköztem, elhúztam a függönyt, körülnéztem, de csak egy keselyűtollat találtam... Bár ez még abból a keselyűből is szár- mazhatott, amelyik... - Az ki van zárva - szegezte le Mary-Rose. - Legalább három- szor kitakarítottam azóta a szobát. - Mindenesetre a toll felkeltette a gyanakvásomat. Tegyük fel - gondoltam -, hogy egy keselyű járt itt. Tegyük fel, hogy elhozta, amit akart, utána pedig ügyesen megtalálta az ablakot. Ha ez így van - gondolkodtam tovább -, akkor annak, amit hozott, itt kell lennie, méghozzá nem is akárhol. Hiszen a keselyű aligha képes va- lamit elrejteni egy fiókban, nem igaz? Szíves engedelmükkel átku- tattam az egész szobát, beletúrtam a tégelyekbe, belekóstoltam a kölnijükbe, sőt még Bob borotvahabját is megnyaltam - semmi. Egyedül a gyárilag leforrasztott samponos tasakokba nem néztem bele. Amikor nem találtam semmit, megpróbáltam elaltatni magamban a dolgot. Hátha csak hallucináltam, hátha a keselyű csak pró- bálkozott, s a többi. Szerencsére, nem olyan fából faragtak, aki könnyedén el tud siklani lényegtelennek látszó dolgok felett. Főleg, ha az országút a ház előtt hullákkal van kikövezve. Arra gondoltam, teszek egy próbát... Beálltam a zuhany alá és azt játszottam, hogy teljesen gyanútlanul nekifogok a fürdésnek. Mit vesz az ember először a kezébe a zuhany alatt? Természetesen a szappant. Elnézést, Mary-Rose, hogy eltörtem a szappanját. - Semmiség - mondta a lány fanyarul. - Csak két dollárba került. Mi ez a tizenöt dolcsis kenőcsömhöz képest! - Miután a szappan ártatlannak bizonyult, a hajmosás követke- zett.. . volna... de nem találtam sampont. Samponnak ugyanis nincs helye a szappantartó-mélyedésben. Kidugtam a karom a függöny nyíláson... Éppen karnyújtásnyi távolságban találtam is egy tasa- kot. Kimásztam a zuhany alól és beinvitáltam Mary-Rose-t. A lány hallgatott, és maga elé meredt. Bob feszült figyelemmel hallgatta. esze ágában sem volt gyanakodni, hogy hátha nem egé- szen pontosan úgy történt a dolog, ahogyan elmeséltem. - Mary-Rose szerint a Maharáni sampon nem az övé volt... És nem is a magáé, Bob. - Hát az enyém nem is! Én egy speciális keveréket használok. Ha érdekli... - Kösz. Majd szólok. Eszerint a sampon az idegen tárgy a fürdő- szobában... Mintha villám sújtott volna belém. Kamala és Girdharí fürdöszobájában is ugyanezt a sampont találtam. Eszerint megvan a tettes! - Jézusom! - suttogta Mary-Rose. - Jézusom! - Elhatároztam, hogy... teszek egy próbát. Ehhez sajnos fel kel- lett áldoznom az ötödik szimfónia egy lapját. - Pont az ötödiket! - fohászkodott a lány. - Amikor annyi kotta van még... Szerencsére visszaragasztható. - Honnan tudta, hogy megússza élve? - érdeklődött kíváncsian Bob. - Sejtettem - mondtam az igazságnak megfelelően. - Megfor- dult a fejemben, hogy a "szívbénulásban" elhunytak egyszerűen megfulladtak. - És az orvosszakértők? Nem tudták... megállapítani? - csuk lott fel Mary-Rose, pedig már azt hittem, mindörökre megszaba dult a csuklástól. - A Szívbénulás fulladásos tüneteket produkál, és lényegében a szív megáll, elfogy az oxigén; beáll a fulladásos halál. A holttesteken, kivéve a zuhanás okozta zúzódásokat és a keselyű- karmok nyomait, nem találtak bűntényre utaló külsérelmi nyomo- kat. az orvos, esetleg kisebb-nagyobb erkölcsi nyomás alatt, nyugodtan állíthatta, hogy az áldozatokkal szívroham végzett. - Én aztán igazán konyítok valamit az orvostudományhoz - bé- kétlenkedett Bob -, négy évig egy önkéntes hegyimentő-alakulat nál voltam, és leraktam néhány vizsgát, mégsem jöttem volna rá... - A démonná változás motívuma segített - mondtam. - Ezért kell hinnünk a látomásoknak. Ha nem hiszem el, amit Rukmini mondott... - A sampont a keselyű... hozta? - kérdezte Mary-Rose. - Valaki azt mondta nekem, hogy a párszik remekül értenek a keselyűk idomításához. Vagy Lal Bahadur, vagy az a nő, aki Ráni Dzsivándzsínak mondotta magát. - Eszerint... idomított madarakkal dolgoznak. - Minden bizonnyal. Úgy képzelem el a dolgot, hogy... ne ijed- jen meg Mary-Rose, de alighanem szüntelenül szemmel tartanak bennünket. - Jézusom! És még azt mondja, hogy ne ijedjek meg! - Ha igaz, amit sejtek, életre-halálra menő politikai ütközet kö- zepébe csöppentünk. Leszámolásféle folyik ugyanis a párszik két szárnya, a konzervatív vénemberek és a liberálisok között. Az ilyesfajta politikai küzdelmek útja pedig többnyire jólfésült hullák- kal van kikövezve. A konzervatív párszik kidolgozták a halálos íté- let végrehajtásának egy felettébb eredeti módját: idomított kese- lyük viszik a fürdőszobaablakokon át a preparált sampont, amely vízzel keveredve vastag gumi- vagy filmburkot alkot az áldozat ar- cán. Olyan vastagot és légmenteset, hogy jó negyedóráig nem kap levegőt. Egyetlen molekulányit sem. Az áldozat hiába próbálja letépni magáról a maszkot, én is megpróbáltam, tanúsíthatom, annyi az esélye, mintha egy bolha próbálná átrágni magát egy gu- mimatracon. Ráadásul az eredmény felettébb megnyugtató, már- csak azért is, mert természetes halálnak látszik a dolog. Nincs átvá- gott torok, nincs lövés, lőporfüst s a többi. Szívroham van és kész. - És keselyű...? - Na, igen. Ez a végrehajtás gyengéje. Hogy egy-egy hülyébb keselyű időnként nem találja meg a hazavezető utat. De végered- ményben ez sem olyan nagy baj. Ki az ördög gyanakodna Indiában egy keselyűre? - Istenem, istenem - sóhajtotta a lány kezeit tördelve. - Mint egy rossz álom! Most... mit fogunk csinálni, Les... Mr. Lawrence? Letettem a pipám az asztalra, kivettem a stukkeromat a zsebem- ből és meglengettem az orruk előtt. - Csak egyet tehetünk. Megpróbálunk szót érteni velük. - Ho... gyan? - csuklott fel Mary-Rose. Lecsaptam a stukkert az asztalra. - Hátha másképp nem megy, akkor a golyók nyelvén! Másnap reggel Bob, utasításaimnak megfelelően, újabb "felde- rítőútra" indult. Távozása után résnyire nyitottam az ablakot. Ak- kora nyílást hagytam csak, amekkorán egy könyvben lepréselt ke- selyű sem férhetett volna át. Megfürödtem, megborotválkoztam, majd halk, diszkrét köhé- cselés kíséretében bekopogtattam Mary-Rose ajtaján. - Ki az? - Egy keselyűvadász. - Maga az? Mit akar? - Beszélgetni. - Várjon egy kicsit, mindjárt lemegyek. - Nem lehetne odabent? - Hát... kicsit szanaszét van minden. Várjon egy pillanatra. Elővettem a pipaszurkálómat, tettem két gyors, beidegződött mozdulatot: a zár nyelve elfordult, s a biztosítólánc is hangtalanul belehullott a semmibe. Halkan kitártam az ajtót, beléptem a szobá ba, s hátulról átkaroltam az éppen fehérneműivel foglalatoskodó Mary-Rose-t. Akkorát visított, hogyha Bob odalent van, egész biztosan lövöl- dözve száguld felfelé a lépcsőn. - Jézusom! Maga az? Hogy jött... be? Dermedten a nyitott ajtóra és a lehullott láncra meresztette a szemét. - Régi trükk - mondtam. - Gyakran beválik. Mivel minden öltözéke egy kék csíkos teniszzokni volt, a lehető legegyszerűbb megoldást választva, bevetette magát az ágyba, s magára rántotta a takaróját. - Miről van szó? - Ideülhetek? - Jobb lenne talán... a székbe. Bólintottam, és az ágy szélére ültem. - Tudja, mire gondoltam? Nagyot nyelt, amivel alighanem egy csuklást igyekezett elleplezni. - Mi... re? - Hogy folytatni kéne a tegnap megkezdett rekonstrukciót. Égővörösbe váltott a bőr az arcán, s a hangja mintha elkapta vol- na Bob mutálását. - Már magam is akartam mondani... hogy... - Nocsak - mondtam. - Maga is? - Jézusom, hát félreértett! Éppen azt szeretném mondani, hogy ugyebár... néha megtörténnek bizonyos... dolgok... a feszült ideg- állapot...- meg minden. - Meg minden - mondtam. - Főleg ez utóbbi. - Ezeket azonban nem kell... komolyan venni. - Nem veszem őket - ígértem. - Tulajdonképpen olyan, mintha... meg sem történt volna. Nem igaz? - Hát... bizonyos értelemben igaz. - Na, látja? Gyors mozdulattal becsusszantam mellé a takaró alá. Ki akart menekülni, de nem engedtem. - Hé - háborgott. - Mit csinál? Éppen arról volt szó... - Figyeljen ide - mondtam. - Ha jól értettem, azt mondta, hogy ami tegnap történt, azt mára már elfelejtettük, nem igaz? - Való... ban. Vigye innen a kezét! Onnan is!... Jézusom onnan meg... végképp! - Ha viszont - folytattam - így áll a dolog, akkor holnapra azt is el fogjuk felejteni, ami most fog történni. - Hogyan? Miért... mi fog történni? Nem akarom... hogy meg- tör... Még egyszer... megtör... Jézusom... hát magának hiába be- szél... az ember... Na, tessék! Magának... hiába... beszélek... jaj...! Kábé egy óra múlva arra gondoltam, hogy ha holnap felejteni akarok, hát lesz mit, annyi szent. Mary-Rose a mennyezetre bámult, és még csuklani sem volt ereje. Éppen azon tűnődtem, hogy erőt kellene venni magamon, s amíg Bob visszatér körülnézni a ház körül, amikor az ajtó felől halk ka- parászás ütötte meg a fülem. Mary-Rose szerencsére nem hallott semmit; kitakarózva, félig nyitott szemmel aludt, mint a nyúl! Kihúztam a nadrágomból a stukkeromat és hangtalanul az ajtó- nál termettem. A padló egészen feltűnően recsegett, mintha, aki odakint leselkedik nem sokat törődne vele, észreveszik-e vagy sem, Mivel Indiában voltam, s az elmúlt napok megtanítottak er- re-arra, már azon sem lepődtem volna meg, ha egy tigrist találok az ajtó előtt, kezében fatálcával, amelyről Maharáni sampont árul boldognak-boldogtalannak. Mindenesetre stukkerom csövével leakasztottam a láncot, aztán mély lélegzetvétel után berántottam az ajtót. Valami elsuhant mel- lettem, kábé arcmagasságban, s hangos puffanással az ágy túlsó ol- dalán a szőnyegre zuhant. Mit tagadjam, elöntött a vakrémület. Kezdett az előbbi bizarr ötlet valósággá válni. Mintha egy nagymacska repült volna át Mary-Rose ágya felett. Alátámasztottam a jobb kezem, hogy biz- tosabban pörkölhessek a szeme közé. Legnagyobb meglepetésem- re azonban Pancsa feje bukkant fel az ágy mögött, Mary-Rose fe- nekével egymagasságban. Vigyorgott, de amikor észrevette, hogy komor arccal s még ko- morabb stukkerral meredek rá, lehervadt a mosoly az arcáról. - Hé! Nem ismersz meg bábudzsí? Pancsa vagyok, az üzlettár- sad! - Az még nem jogosít fel arra, hogy hallgatózzál! - Ki hallgatózott? Csak meg kellett győződnöm róla, van-e va- laki idefent. Miután lent nincs senki. Mary-Rose nyögött egyet, és mégjobban kitakarózott. Ráadásul Pancsa felé fordulva. A kisfiú arcára visszatért a vigyor. - Jó karosszériája van! És amúgy? Ha valami problémád lenne, bábudzsí, van egy 1922-es, olcsó Káma-Szútra kiadásom, múlt századi fametszetekkel, továbbá egy fényképsorozat a kadzsurahói templom domborműveiről, angol magyarázójegyzetekkel, neked, mint üzlettársamnak... Mary-Rose-hoz léptem, és becsomagoltam a takaróba. - Elég a hadovából! Intéztél valamit? Pancsa sajnálkozva vette tudomásul, hogy vége az ingyen- show-nak, de komolyra váltott a hangja. - Nehéz volt, bábudzsí, de összejött! - Beszélj ! - A barátaimat nem fedhetem fel de... ma este valaki elvisz a vénemberekhez. - kicsoda? - Azt nem tudhatod, és... nem tudom én sem. A vénemberek üzenték. - Ez biztos? - Aki intézte a dolgot... egészen megbízható. Tudtam, hogy vakrepülést végzek, de nem tehettem mást. Nem- igen ismertem Bombayt, s ha indiai kapcsolataimra hagyatkoztam volna Delhi közvetítésével, hetekbe is beletellett volna, amíg a vén- emberek nyomára bukkanok. - Mit kell tennem? - Este kilenckor légy ott, ahol a Vir Mariman Road belefut a Marine Drive-ba. Behunyt szemmel magam elé képzeltem Bombay térképét. Ha nem tévedek, onnan már csak néhány száz méter az út a Hallgatás Tornyáig. - Ki jön értem? - Nem tudom, bábudzsí. Az a kikötésük, hogy egyedül kell menned és... fegyvert nem vihetsz magaddal. - Hm. Megkérdezted... hogy garantálják-e a visszatérésemet? Pancsa apró kis egérarca láthatóan elszürkült. - Meg, bábudzsí. - És? Lehajtotta a fejét. Nem mert sem rám, sem pedig az ébredező Mary-Rose-ra nézni. - Erre... nem kaptam választ, bábudzsí! Reggel volt, és előttem állt még az egész nap. Látszólag sok idő, de ha arra gondoltam, mi minden vár még rám, borsózni kezdett a hátam. Felrántottam az ingem, kinyitottam az ajtót, intettem Pancsá- nak, hogy vonuljon le a földszintre. - Kár - motyogta, és sóhajtozva megindult kifelé. - Imádom a bögyös tyúkokat... Borzasztó, ha nincs mit fogni valakin. Mint egy szent tehén. Fenyegető magatartásomnak köszönhetően felpattant a lépcső korlátjára, és leszánkázott a földszintre. - Az a verekedős fickó hol van? Becsuktam mögötte az ajtót és megpróbáltam életre rázni Mary-Rose-t. - Nem és nem! - prüszkölte. - Engem nem lehet olyan köny- nyen... Ez rekonstrukció...? Ez egy egészen közönséges... Mielőtt kimondhatta volna felébredt. - Jézusom, mi történt? Leültem az ágy szélére, és beszélni kezdtem hozzá. Közben egész idő alatt töprengtem, vajon nem kellene-e előbb meghallgatnom valahol A keselyűk gyászzenéjét, s csak azután felkeresni a vénem- bereket. Bizony azt kellett volna! Ha megteszem, megkímélem magam mindattól, ami ezután következett. S amit, ahogy mondani szokás, még ellenségének sem igen kíván az ember. Mélyen elkeserít, ha valaki csak úgy hajlandó találkozni velem, hogy előre kiköti, fegyvert nem vihetek magammal. Olyannyira el- kedvetlenít a dolog, hogy bánatomban többnyire meg is szoktam szegni a feltételt. Mary-Rose csak ámult-bámult, amikor feltűrtem a nadrágom szárát, és azon szorgoskodtam, hogy két gumiszalag és némi kéz- ügyesség segítségével a lábamhoz erősítsem 38-as Smith and Wes- sonomat. - Mit... csinálsz? - kérdezte elhaló hangon. - Csak nem...? - Csak mi? - Nem gondoltam volna, hogy... a lábaddal is tudsz lőni. Nem nagyon volt kedvem viccelődni. Annak ellenére sem, hogy nálam volt a pipám, a pipaszurkálóm, és egy kés, az övem belsejébe rejtve. Bob természetesen késett, pedig már késő délutánra járt. Hogy a lehető leghasznosabbal múlassam a cammogó időt, ki- vettem a zsebemből Kamala és Girdharí fényképét, amelyet a la- kásukból emeltem el, és alaposan megnézegettem. Kamala huncu- tul mosolygott: volt valami a mosolyában, ami arra késztetett, hogy még tovább nézegessem. Még így papírra varázsolva is annyi élet- erő áradt belőle, hogy nehezen tudtam elképzelni: sem a hívogató mosoly, sem a mosoly gazdája nincs többé. Girdharíval nem sokat törődtem. Merev volt és élettelen. Olyan, akinek nincs érzéke a tréfa, az élet vidámabb oldala iránt: jobban szeret csendes magányában üzletekről és pénzcsomagokról álmo- dozni. Igazán kíváncsi lettem volna rá, első szóra odaállt-e Kama- lával a zuhany alá. Valami egyre csak arra kényszerített, hogy újra Kamalára néz- zek, mintha hívott, bíztatott volna a tekintete. Néztem-néztem, egészen beleszédülve a mosolyába, amikor az a megmagyarázha- tatlan érzésem támadt, hogy ezeket a szemeket már láttam valahol! Első gondolatom természetesen nem lehetett más, minthogy a Hallgatás Tornyán. Csakhogy ott, ez a szép, hívogató szempár már... Zsebre vágtam a fényképet és tovább törtem a fejem. Éreztem, hogy az események kulcsa Kamala Dzsivándzsí személye és szer- zeménye; A keselyűk gyászzenéje. Ismét Kamalára koncentráltam. Talán viharos múltjában rejtő- zik valami, ami elindítója lehetett a ritkán tapasztalt gyilkosságso- rozatnak? Hanyatt vágtam magam az ágyon, és arra gondoltam, hogy még nem is hallottam A keselyűk gyászzenéjét... Bár nem értek sokat a zenéhez, talán ha meghallgatnám, feltűnne valami. Talán. Ami viszont Kamala zenekarának a tagjait illeti, azon érdemes volt elgondolkodni. Ha Bob visszatérne... Mary-Rose mellettem matatott, aztán lehozta a kottáit, és belé- jük mélyedt. Amikor elkaptam a tekintetét, rájöttem, hogy már alighanem jó ideje figyel. - Mi a baj? - Leslie, szerinted én normális vagyok? Sóhajtottam, és elhessegettem magamtól Kamala Dzsivándzsí képét. Nyugodj békében, Kamala, élvezd a túlvilági örömöket Girdharíval vagy anélkül. Ahogy tetszik. - Szerintem igen. - Az előbb... majdnem felsikoltottam. - Jól tetted, hogy nem sikoltoztál - mondtam az igazságnak megfelelően. - Nemigen szeretem, ha fegyver van nálam, és a fü- lembe sikoltoznak. - Valaki ott állt mögötted. - Mögöttem? Kicsoda? - Egy árnyék. Elgondolkodó kifejezés ült az arcán; egészen lassan és furcsán felelt, mintha maga sem hinné el, amit mond. - Ki volt az, Mary-Rose? A lány felemelt egy kottát, és a homlokához érintette. - Kamala Dzsivándzsí. Döbbenten dőltem hátra a kanapén. Nem mertem a szemébe nézni. Viharként tombolt bennem a lelkifurdalás; ha bármi is tőr- ténne vele én lennék az oka. - És a másikat is láttam - mondta tompán. - Csak nem akartam beszélni róla. Kinyújtottam a karom, hogy kezembe vegyem a kezét, de elhúzta előlem. - Most ne... Leslie, kérlek! Én azt hiszem... ezek ideköltöztek hozzánk. Itt vannak körülöttünk. - Mary-Rose...! - Kérlek, ne! Tudom mit beszélek. Teljesen magamnál vagyok. Világosan látok és érzek mindent. Tudom, hogy itt vannak körü- löttünk. Néha fizikailag is érzem a jelenlétüket. Felmegyek a szo- bámba és valaki... megsimogatja az arcom. Egy finom kis női kéz. És mielőtt te... felébresztettél volna... beszéltem Kamalával. Meg- mutatta a kottáját. A keselyűk gyászzenéjének a kottáját. A lelkek haláluk után 49 napig itt járnak közöttünk, Leslie. Bo- lyonganak, és kedvező újjászületésre várnak... Könyörögnek, hogy te... vagy én... mentsük meg őket. Kamala, Ráni, Girdharí gyil- kosság áldozatai, és... valamennyiüket ugyanaz a kéz ölte meg. Itt sírnak körülöttünk, Leslie, mindaddig, amíg meg nem szabadítjuk őket! Nem volt vitás, teljesen kiborult. Attól amin az elmúlt napok so- rán keresztülment, egy tetőtől talpig materialista, szibériai trakto- ros is kiborult volna. - És az órám... megállt kilenckor. Akkor, amikor Ránit megöl- ték! Ráni Dzsivándzsít! - Mary-Rose, darling - könyörögtem. - Kérlek, nagyon figyelj. Ha elhagyjuk magunkat, nem leszünk ügyesek és főleg okosak: nemhogy őket nem tudjuk kimenekíteni a Köztes Lét, a Bardo te- kervényes útjairól, hanem mi is ott bolyongunk, étlen-szomjan, egy rohadt korty whisky nélkül, amíg csak Sindzse, a halottak ura, fel- akaszt bennünket egy acélhorgokkal teli fára, mint egy molyoS nagykabátot. Kérlek... Van A keselyűk gyászzenéjének valami ve- zérmotívuma? - Természetesen... van. - El tudnád énekelni? Úgy nézett rám, mintha már én is itt bolyonganék a levegőben, elsőosztályú árnyékból szabva. - Egy szimfonikus költeményt nem lehet csak úgy... - Csak a főmotívumot...! Jézusom, hát hogy magyarázzam. - Várj - intett, és felugrott a helyéről. Felsietett a szobájába. amikor másodpercekkel később visszatért, egy vína nevű hangszer volt a kezében. - Megpróbálhatom - mondta -, ha annyira kíváncsi vagy rá. A vína húros hangszer, a szitárhoz hasonló, aki ért a zenéhez, biztosan jól meg tudja különböztetni őket egymástól. - Az alapmotívumot játszom - mondta Mary-Rose, és ölébe fektette a hangszert. - Bár, emlékezet után... nem biztos, hogy tö- kéletes lesz... Amikor aztán fájdalmas sírással megszólalt A keselyűk gyászze- néjének alapmotívuma, majdnem felkiáltottam. Egészen biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol. Behunytam a szemem; s szinte azonnal megjelent előttem a Bri- tish Múzeum hallja. Láttam magam, amint fenn állok a márvány- lépcsőn, S előkelő unalommal hallgatom azt a vendégegyüttest, amely valamelyik iráni gyűjtemény alapításának kerek évforduló- jára érkezett. Mellettem Betty tapsol-lelkesedik, aztán valami csú- nya megjegyzést tesz valakire, akinek olyannyira botfüle van... - A kép elenyészett. Hagytam, hadd merüljön a semmibe, hiszen nem érdekelt többé. Tenyerembe hajtottam a fejem, és gondolkodtam. Mary-Rose alighanem művészi átélésem kifejezésének vehette, mert egy fokkal halkabban ugyan, de megállás nélkül ismételgette a dallamot. Lágy, erősen keleties zene volt, bár mégsem annyira keleti, mint amennyire az volt a British Múzeum lépcsőjéről hallva. Mintha a nyugati stílusú hangszerelés hátrányosan befolyásolta volna. Mint- ha elvette volna a hangulatát, hogy nyugati formák, nyugati elkép- zelések jármába szorítsa. Amikor felálltam, már kész volt a tervem. Odaléptem Mary- Rose-hoz. Engedelmesen abbahagyta a zenélést, felemelte a fejét, és kérdőn nézett rám. - Megtennéd, hogy belejátszod a... telefonba? Ölembe vettem a készüléket, és tárcsáztam. Hosszasan, hiszen sok számot kellett hívnom. Fogaimat összeszorítva vártam, hogy felvegye valaki. Legalább tízszer csengett ki, míg végre meghallot- tam a jól ismert basszust. - Ki az? - Hodzsatoleszlam? Bár biztos voltam benne, hogy azonnal felismerte a hangom, a biztonság kedvéért visszakérdezett. - Ki az? - Egy kígyóember - mondtam. - Aki egy holdfényes éjszakán valakivel együtt... - Hallgass! - sziszegett a telefon. - Mit akarsz? Miért hívtál? Ezek az évek nem alkalmasak az emlékezésre! - Segítségedet szeretném kérni. - Te az enyémet? Hahaha! Beszélj! - Hallani fogsz egy dalt. Valaki... egy hangszeren játssza. Csak annyit mondj, hogy emlékeztet-e valamire?! - Te megőrültél! Ha megtudják, hogy Nyugattal beszéltem... - A hívóállomás India. Ha ellenőrzik, tudj róla. Tehát? - Mi az a dal? Odatoltam Mary-Rose-t a kagylóhoz. Mary-Rose játszott. Ötször-hatszor egymás után elismételte a motívumot. Amikor aztán úgy gondoltam, hogy elég lesz, eltoltam a kagylótól, és halkan beleszóltam. - Nos? - Mit akarsz tudni? - dörmögte a basszus. - Itt most más zenét játszanak... azzal van tele a fülem. - Emlékeztet valamire? - Azt hiszem, igen. - Mire? - Nem vagyok egészen biztos benne, de... mintha egy igen régi perzsa dal volna. Még abból az időből, amikor a perzsák tűzimádók voltak. Valami régi könyvben maradt fenn, egészen furcsa hangje- lekkel írva. Állítólag a múlt században megfejtették és... - Publikálták valahol? - Erről nem tudok. De sokan ismerik. Mész vele valamire? - Még nem tudom. De sokat segítettél. Hogy vagy Hodzsato- leszlam? Néhány másodpercnyi süket csend támadt, aztán beledörmö- gött fáradt, és amit alig hihettem, félelemtől átitatott hangon. - Ha tudsz még imádkozni... imádkozzál értem. Halk kattanással megszakadt a vonal. Csak a sok száz kilométeres végtelennek tűnő távolság búgott Bombay és Teherán között. Mary-Rose letette a hangszerét a fotelba, és várakozva nézett rám. Szeméből egészen kiveszett az a révület, amely korábban egy gyakorló sámánra emlékeztetett. Ismét tiszta volt a tekintete; talán a zene hozta rendbe. - Sikerült rájönnöd valamire? gólintottam, mivel úgy gondoltam, nincs jogom elhallgatni előle az igazságot. - Azt hiszem, igen. Az a helyzet ugyanis... Ekkor érkezett meg Bob McKinley. Vigyorgott, sörkonzervekkel teli kartont hajított a szőnyegre, majd leroskadt egy karosszékbe. - Phű, azt hiszem ronggyá mentek az idegeim! Minden árnyék- ban merénylőket látok. Elnézést a késésért, de... Vészesen közeledett az időpont, amikor meg kell jelennem a Vir Mariman Road és a Marine Drive sarkán. Elhallgattattam, és né- hány szóval elmeséltem a történteket. Bob a dobozba nyúlt, kihúzott három sört és kinek-kinek a mar- kába nyomott egyet. - És? - Azt hiszem, rájöttem... - Mondja el. - Aztán felugrott, és rám meresztette a szemét. - Mi? - most fogta csak fel, hogy mit mondtam. - Mire jött rá? - Hogy ez perzsa zene? Na és? Mi következik... ebből? - Az, hogy Kamala Dzsivándzsí nem törődött mások vallásos érzelmeivel. Származása szerint ugyan párszi volt, de alighanem fütyült az ősi hagyományokra. Sőt... nemcsak fütyült rájuk, hanem ki is gúnyolta őket. Profanizálta az ősi, szent dalt. Nyugati mintára dolgozta át, és persze, hozzátett a maga zsenialitásából is valamit. Lehet, hogy nem is keveset. - Tehát ezért ölték meg! - suttogta Bob, remegő ujjakkal feltép- ve a konzervdobozát. - A vénembereket minden bizonnyal felháborította, hogy Ka- mala gúnyt űz a szent tradíciókból. Megölték hát a férjével együtt, aki, mivel ezzel az átkozott némberrel adta össze magát, ugyancsak rászolgált a halálra. Továbbá kivégezték Pánditdzsít, Bhattácsár- ját... De magának, Bob, sikerült végül is valamit előbányásznia? - Egész délután szaros irattárakban turkáltam. Még most is port köpök a papíroktól... Már-már feladtam, amikor egy... izé... hölgy segítségével sikerült rábukkannom valamire. Csillogó szemén láttam, hogy jó munkát végzett. - A fenébe is ne kelljen minden szót csipesszel húzni ki magából! - Nyomozásomnak az volt az első eredménye, hogy megtudtam: Kamalának négy helyre kellett kérvényt benyújtania. Négy helyre. Érti? - Olyan fontos ez? - türelmetlenkedtem. - Nagyon is fontos - bólintott, és szemét egy újabb sörösdobozra szegezte. - Ugyan miért? Elkapta a kiszemelt dobozt, feltépte, és a szájához illeSztette. - Azért - mondta aztán lassan, mielőtt ivott volna -, mert végig jártam mind a négy helyet. És egyiken sem találtam meg Kamala listáját. Pedig mindenütt iktatták. - Tehát? - suttogta várakozva Mary-Rose. Bob lekoppantotta a sörösdobozt az asztalra. - Nincs tehát. Mind a négyet ellopta valaki. Úgy gondoltam, talán nem éreznek meg rajtam a vénemberek egyetlen dobozocska sört. Kibontottam hát egyet, és a pipám után kotorásztam. - Ekkor kezdődött a maga zsenialitása, Bob. - Az már korábban elkezdődött. Egészen pontosan a születé- semkor. De hogy a témánál maradjunk, valóban elkezdtem törni a fejem. Nem azon, hogy hova tűnhettek el a papírok, mert abban biztos voltam, hogy soha többé nem kerülnek elő, hanem, hogy nem adott-e le még egy listát valahova Kamala Dzsivándzsí, olyan helyre, amely elkerülhette a tolvaj figyelmét. - És? Büszkén hordozta végig rajtunk győztes hadvezéri tekintetét. - Ragyogóan bejött a húzásom. A Zenészek Szövetségének szakszervezeti bizottsága is kapott egy listát a zenekar tagjainak nevével, címével és telefonszámával együtt. - Óriási! - Hát ha még meghallgatja a végét! Amikor megkapták a név- sort, a szakszervezet titkára, akinek a dolga lett volna iktattatni. egyszerűen belehajította az aktatáskájába, és hazavitte. És ez a mi óriási szerencsénk! Tegnapelőtt éjszaka ugyanis betörtek az épü- letbe, s feldúlták a titkár szobáját. Csodálkoztak is a munkatársak, hogy a betörők nem vittek el semmit. De hogy valami után kutattak, az biztos, hiszen a titkár szerint úgy nézett ki a szoba, mint AugiásZ istállója. - Szépek a hasonlatai. - Klasszikus műveltségemnek köszönhetem, Mr. Lawrence. Erről jut eszembe, jön nekem tíz dollárral. - Én? Miért? - Ennyibe került, hogy belenézhessek a listába, és lemásolhas- sam. Egészen jutányos ár, nem? - Hol a másolat? Gyűrött papírdarabot húzott elő a zsebéből. - Itt. Odaejtette a papírt az asztalra, az orrom elé. - Azonnal a telefonhoz rohantam. Ez további öt dollárnak megfelelő rúpiájába kerül. Szóval, Pánditzsí és Bhattácsárja kivé- teléwel, akiknek a neve természetesen rajta szerepelt a listán, sorban felhívtam valamennyit... bár korántsem volt egyszerű. Ketten Delhiben laknak, ketten Benáreszben, egy pedig Kalkuttában. Jé- zusom, hogy itt milyen nehezen lehet belföldi kapcsoláshoz jutni! A végeredményt sejthetik. - Én... nem sejtek semmit - nyögte Mary-Rose, pedig az arcára volt írva, hogy nem mond igazat. - Valamennyien meghaltak... egy kivételével. - És... hogyan? - Fürdés közben. Szívrohamot kaptak a fürdőszobájukban. Szinte rágni lehetett a csendet, amelyet csak Bob felszakadó sö- rösdobozának pukkanása tört meg. - Ki az az egy? - Bizonyos Fernandes. - Nem... indiai? - suttogta Mary-Rose. - Dehogynem. Csak Goából származik. Goa portugál gyarmat volt. - Őt... miért nem...? - Mert, mint kiderült, pokoli szerencséje volt. Igen előzékenyen elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy a bemutató előtt két nappal megfázott és tüdőgyulladás gyanújával kórházba került. Felugrottam, és az asztalra csaptam. - Ki játszott helyette? Ki vele! - Kamala az utolsó pillanatban hozott valakit. Ez az ismeretlen kezelte a mridangamot a hosszúkás dobot. - Jézusom... hát nem tudunk róla semmit? Mary-Rose felállt, és beszélni akart. Egyelőre azonban szavak helyett csak csuklások hullottak ki belőle. Végül is Bob unta meg a dolgot és beletöltött a szájába vagy fél doboz sört. - Kö... ösz! - mondta a lány nagyot nyelve. - Ami... azt az isme- retlent illeti, hát... én... sejtek valamit. Hukk! - Mit? - Az az illető nem... férfi volt, hukk! Volt ugyanis a zenekarban egy nő... Emlékszem rá. - Hogy nézett ki? - Azt nem tudom, hukk! Mint az indiai nők általában. Elég messze voltam tőle az az igazság. És én többnyire lehunyt szemmel hallgatom a zenét. - Jézusom! - Mit jézusomozik, hukk! A magafajta, aki csak messziről ugatja. - Oké, Mary-Rose, nem akartam megbántani. Szóval egyáltalán nem figyelte meg? - Csak arra emlékszem... hogy egy izé... pötty... bindá volt a homlokán. Bob a mennyezet felé fordította a szemét. Mary-Rose megfigye- lése körülbelül annyit ért, mintha azt mondta volna, hogy a szent tehénnek négy lába van. - Eszerint a gyilkosok is ezt a nőt keresik - mondta Bob. - Vagy már meg is találták. Ezért nem jelentkezett többé! - Mit mond? - kérdezte Bob összehúzott szemmel. - Ki nemje- lentkezett? - Az ál-Ráni Dzsivándzsí. Van egy fogadásom, Bob. Százat egy ellenébe, hogy az az ismeretlen nő, aki elrabolt, és felkényszerített a Hallgatás Tornyára, nem volt más, mint a mridangamon játszó ze- nész. Az a nő, aki az utolsó pillanatban ugrott be a beteg Fernandes helyére. - Uramisten! - sóhajtotta Bob. - Száz dollárt adnék annak, aki megmondaná... - Ne szórja könnyed kézzel az apai örökségét - intettem, és be- lebújtam vékony vászonkabátomba. - Én ugyanis nagyjából sejtem már, hogy kicsoda! Természetesen erőnek erejével velem akartak jönni. Természe- tesen közöltem velük, hogy szó sem lehet róla. Végül Bob is kény- telen volt belátni, hogy Mary-Rose-t nem tehetjük ki ismét egy be- láthatatlan végű éjszakai kalandnak, ha pedig itthon marad, vala- kinek vele kell lennie. Legyalogoltam a következő keresztutcáig, fogtam egy taxit, el- vitettem magam a Marine Drive-ra, ott kiszálltam, és gyalog foly- tattam az utat egészen a Vir Mariman Road keresztezéséig. A hold most is a pálmák tetején ült, és fülig érő szájjal bámult rám, mint egy rakoncátlan, kárörvendő kölyök, aki leprajárvány idején sem tud leszokni a vigyorgásról. A Back Bay felől könnyű szél fújt, ez sem hozott azonban eny- hülést. Sőt nedves volt és ragadós. Mintha apró ragasztócseppek lettek volna a levegőben. Nekidőltem egy pálmának, és figyeltem az utca éjszakai forgal- mát. Előbb egy szamaraskordé húzott el szívderítő zörgéssel, majd egy csendesebben pöfögő motoros riksa. A fehér turbános, arca előtt kendőt viselő férfi úgy bukkant fel előttem, mintha az úttest lökte volna ki magából. Nem köszönt, annyit sem mondott, hogy mukk, csak a kezével mutatta az irányt. Természetesen a Hallgatás Tornya felé. Amikor a vaskapu zárjának nyelve elfordult, még egyszer és utoljára feltettem magamnak a kérdést, hogy valóban beszélni akarok-e a vénemberekkel? Valóban olyan fontos-e ez az ügy, hogy megérje vásárra vinni érte a bőröm? Aztán arra gondoltam, úgysincs más megoldás. Ha csendben la- pulok a Sheratonban, akkor is ugyanúgy kinyírhatnak, mint itt, a Hallgatás Tornyán. Berepül egy keselyű a fürdőszobámba, és al- kalmas pillanatban kivájja a szemem. Vártam, hogy másodszor is elforduljon a zár, mivel vezetőm lát- hatóan ezzel próbálkozott. Kicsit előrehajoltam, hogy segítsek ne- ki, ha kell. Éppen ezt nem lett volna szabad tennem. Amikor a jókora, legalább félkilós kulcs az arcomba repült, megtántorodtam. Tántorgás közben ütöttem két gyors egyenest a vakvilágba, viszonzásképpen kaptam még egy nagyot a kulccsal a halántékom tájára. A hold forogni kezdett a fejem körül, mintha rögbit játszottak volna vele a facsúcsok. Csoda, hogy ebben az átkozott forgásban- keringésben beszedtem egy harmadikat is? Már fél térdre roskadva járkáltam a nagy semmiben, amikor tá- madómon kívül két másik fehér folt is felbukkant a látószögemben. Egyik egy hosszúkás fekete valamit emelgetett, amely baljós su- hanással lassan a fejem tetejére telepedett. Elnyúltam a földön, öntudatom utolsó darabjával megkísérel- tem kiköpni a számból egy kavicsot, aztán feladtam a próbálkozást. Amikor felébredtem, a hold még az ég közepén ragyogott. Megpróbáltam a fejemhez nyúlni: nem ment. Megpróbáltam fel- emelni a lábam: az sem ment. Megpróbáltam megfordulni: ez talán ment volna, ha nem rúg belém valaki. Méghozzá akkorát, hogy beleremegtek a bordáim. - Felébredtél, sakál? Hunyorogtam, hogy legalább szemhéjam egy részével eltakar- hassam a holdat. Amikor néhány torz kacsintás után sikerült, nem sok örömöm tellett benne. A hold mellől ugyanis Manek nézett velem farkasszemet. Manek arcához néhány másodperc múlva két másik arc is csat- lakozott. Mindkettő szakállas volt, és mindkettő könyörtelennek tűnt. Megpróbáltam azt hinni, hogy nem a vénemberek. Aztán megpróbáltam kiköpni a kavicsot a számból. Amikor si- került, és halk koppanással mellém hullott, belém hasított a rémület: pokoli szerencsém volt, hogy nem fulladtam meg tőle. Egyikük a hónom alá nyúlt, és felültetett. Körül sem kellett néz- nem, hogy tudjam, hol vagyok. Fent a Hallgatás Tornyán. - Ha kerestél valamit, hát megtaláltad, sakál - mondta Manek nemes egyszerűséggel, és hogy szavainak nagyobb nyomatékot ad- jon még egyszer az oldalamba rúgott. Nem szeretem, ha az oldalamat rugdalják, azt sem, ha sakálnak hívnak. A kettőt együtt pedig kifejezetten utálom. Sajnos ezzel együtt tűrnöm kellett, hogy azt tegyék velem, amit akarnak. Amikor pedig egyikük kezében megcsillant egy szikh tőr és a torkomhoz közeledett, kezdtem ideges lenni. A késes fickó fel- nevetett, és a szemem felé szúrt a kése hegyével. Ha ki akarta volna szúrni, megtehette volna. De nem akarta. Ez pedig újra reményt csepegtetett a szívembe. Éppen annyit, amennyi elég volt ahhoz, hogy feldobjam magam a levegőbe; és páros lábbal a gyomrába szálljak. Ő jajgatott, én pedig megpróbáltam felállni. Csakhogy össze- kötött kézzel és lábbal csoda nehezen megy az ilyesmi. Valaki el- gáncsolt, s amikor a hasamra estem, a hátamra ült. Keserű, hindu nyelvű szitkozódást hallottam - ha jól értettem Visnu lingá- val volt kapcsolatban, s a kés hegye az oldalamba nyomó- dott. - Elég - hallottam Manek hangját. - Nem így szólt az ítélet. - Megölöm - hörögte a másik. - Azt majd megteszik ők! Ne foszd meg őket ettől az örömtől! Manek lehajolt, és megfordított. Szétterpesztett lábbal megállt felettem: ebből a furcsa és megalázó látószögből valóságos óriás- nak láttam. - Hogy tudd, mi vár rád, sakál. Tisztátalan testeddel megszent- ségtelenítetted a keselyűk tornyát. Azok, akik akkor itt feküdtek, miattad nem juthatnak Ormazd mennyországába. Bűnhődnöd kell sakál. A kkorkicsúsztál a kezeink közül, de ma nem csúszol ki. Az ítéletet kimondtuk. Halál. Nagyot nyeltem. Egyáltalán nem tetszett ez az ítélet. - Itt maradsz a keselyűk tornyán... közöttük. Feltehetően a körülöttem heverő halottak felé mutatott, de eb- ből a békaperspektívából nem láttam őket. - Van néhány keselyűnk, amely... az élő ember szemét szereti a legjobban. Ma este meglesz a vacsorájuk. Igazán nagy élvezet lesz megfigyelnünk, hogy melyiküknek jut belőle. Hiszen csak két sze- med van, sakál. Ti mit gondoltok? - A nagy, kopasz nyakú vájja ki a szemét - mondta egyikük. - Én Tripitakára tippelek - így a másik. Jó, hogy engem nem kérdeztek meg. - Hívd őket! Furcsa kurrogó-morgó hang szállt el felettem. A tornyot övező fák közül éles vijjogás felelt rá. - Gyertek, gyertek. kicsikéim! - hallottam Manek doromboló hangját. - Ma éjszaka egészen különleges csemegét kaptok. Egy angol sakál két szemét...! Csorgott a verejték a homlokomról, egyelőre meg sem mertem mozdulni. A lábam szárára nehezedő nyomásból arra következ- tettem, hogy az odaszíjazott revolvert nem találták meg a csirke- fogók. A hold hirtelen elsötétedett. Manekék felkapták a fejüket; én is felkaptam volna, ha tudom. Sűrű, fekete felhő vonult el az égi- test előtt, mintha gyászfátyolba burkolta volna az arcát. Messze-messze, talán a bombayi öböl felett villám cikázott át az égen. - Siess Manek! Végezzünk vele és kész! Ha kitör a vihar... - Nem! Azt akarom, hogy élve tépjék ki a szemét. Olyat látott, amit nem lett volna szabad látnia. Fizessen meg érte! Amikor másodszor is átsuhant az égen a villám fénye, s egyre hangosabban vijjogtak a keselyűk, a torony udvarának mélyéről felcsapott egy ideges hang. - A kaput! Be kell támasztanunk valamennyi kaput! - Gyerünk, Manek! - Menjetek magatok! Látni akarom, amikor kivájják a szemét! - Manek! - türelmetlenkedett a hang a mélyben. - Hol van Ma- nek? Manek szitkozódott, aztán áthajolt a bástya peremén. - Itt vagyok, Rao. A többiek lemennek és... - Te is, Manek! Azonnal... Ha kidőlnek a kapuk, reggel a kí- váncsiskodók betódulnak a szent kertbe. Hallod, Manek? Soha nem okozott még nagyobb örömet a villámok szikrázó já- téka, mint ezen az éjszakán. A távoli mennydörgés mennyei zené- nek tűnt. Mintha a szférák varázslatos muzsikáját hallottam volna. Manek dühösen rácsapott a bástya peremére, és előhúzta a tőrét. - Ormazdra! Meg kell ölnöm a sakált! Aztán elkapta rólam a tekintetét, és az udvar felé hallgatózott. Egészen addig, amíg futó lábak dobogása nem jelezte, hogy valaki közeledik. Hangos fújtatást hallottam, majd Manek egyszerűen el- repült a közelemből. A szikh tőr a bástya oldalának vágódott, s alighanem le is hullt a mélybe. - Hiába beszélek neked, te patkány?! - A szemét... azt akarom... Látni akarom, amikor kivájják a szemét! - Majd én kivájom a tiédet... Úgyis sok van már a rovásodon. Manek! Ha nem takarodsz azonnal a kapukhoz, bejelentem a templomban, és holnap már fel sem jöhetsz a keselyűk tornyára! - Bocsáss meg, Rao, de... - Takarodj a kapukhoz! Manek lihegett, odaugrott hozzám, és az arcomba sziszegte. - Azt ne hidd, hogy vége, sakál! Ha nem is látom, amikor kitépik a szemed... az is mennyei boldogság lesz, ha üres szemgödrödbe nézhetek. És bármilyen messze is legyek tőled, hallani fogom a jaj- gatásodat! El sem akartam hinni, hogy egyedül maradtam a Hallgatás Tor- nyán. A villámok egyre szaporábban cikáztak, és egyre közelebbről hallatszott a mennydörgés is. Mintha egyetlen, távoli morajban ol- dódott volna fel a világ. Nem tudtam, mennyi időt vesz igénybe né- hány termetes vaskapu becsukása, abban azonban biztos voltam, hogy nem sokáig húzhatom az időt. Manek itt lesz mellettem, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Feldobtam magam a levegőbe s zuhanás közben az oldalamra fordultam. Alaposan bevertem a könyököm egy kőbe, de nem so- kat törődtem vele. Ha hozzájuthatnék a stukkeromhoz, egy csa- pásra megváltoznának az erőviszonyok! Villámgyorsan és intenzíven mozgatni kezdtem összebilincselt lábam. Beakasztottam a sarkam a kövek hézagaiba, és hátrafelé toltam magam. Úgy csúsztam-másztam a Hallgatás Tornyán, mint egy nagy, kétségbeesett, hátára zuhant és megfordulni képte- len bogár. Egészen addig araszoltam, amíg meg nem akadtam valamiben. Puha volt; engedelmesen utat engedett, amikor nekinyomakod- tam. Közvetlen mellettem, talán kétujjnyira, egy halott feküdt, fehér lepelbe csomagolva. Hosszú, lila körmű mutatóujjal egyenesen az arcomra meredt, mintha szemrehányón fedezte volna fel, hogy ne- kem még megvan mindkét szemem. Neki már nem volt meg. Vékony, fekete bajuszán dermedt vér- cseppek csillogtak, sűrű fehér fogairól a halál vigyora sugárzott. Megpróbáltam hátramenetbe tenni magam, de nem ment. Ezzel a módszerrel csak előre haladhattam, nem volt visszaút. Összeszedtem maradék erőmet, és feltornásztam rá magam. Minden porcikám érezte csontos, sovány testét, inait, amelyeket előbb drótkötél keménységűre feszített, majd megoldott a halál. Gondolatban bocsánatot kértem tőle a zaklatásért, aztán lehup- pantam a kőre a másik oldalán. E-zek után sokkal óvatosabb lettem. Ha éreztem, hogy lepedő- nek, vagy halott testének ütközik a fejem, nyomban irányt változ- tattam. Nem mondhatnám, hogy jót tett az idegeimnek ez az éjszakai- halál-túra. Bár, s ez volt a lényeg, még éltem, és megvolt mind a két szemem. Óriási, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, amikor a fejem búbja kemény kőnek ütközött. Ha jól emlékeztem és jól tájoltam be magam, a Hallgatás Tornyának a kútjához érkez- tem. Néhány másodperc múlva úgy ültem a kútnál, mint részegek a Malábár-dombok körüli csapszékek bejáratánál. Ingadozott a fe- jem, hányinger környékezett. Ha több időm lett volna, végig próbálhattam volna mindazt a számtalan trükköt, amelyek ismerete alkalmassá teszi az embert, hogy megszabaduljon nemkívánatos bilincseitől. Csakhogy nem volt. Éppencsak sikerült kihúznom az egyik csuklómat a bilincs- ből, amikor a lépcsőfeljáró végén felbukkant Manek gonosz képe. Hóhérom torz mosollyal fedezte fel, hogy sikerült elmásznom a kútig. Ahelyett, hogy dühbe gurult volna tőle, még az eddigieknél is visszataszítóbb mosoly ült ki az arcára. - Megpróbáltál meglépni, gídar? A keselyűk tornyáról nincs menekülés! Gyertek elő, kedveskéim! Gídh, gídh! Egyszerre megelevenedtek a széltépte fák. A keselyűk, amelyek a szél első füttyeitől megijedve odébbrebbentek, visszatértek a to- rony peremére. Manek lehajolt, és megragadta a vállam. Szabad kezemet a há- tamra szorítva megpróbáltam kitépni a másikat is a bilincsből. Ma- nek azonban megelőzött. A hátamra fordított, s lábát a mellemre nyomta. Kétségbeesetten felordítottam : éreztem, ha még egy kicsit rám nehezedik, eltörik a vállam. Egészen addig tartotta a bordáimon a lábát, amíg a keselyűk le nem ugrottak a bástya pereméről, és el nem indultak felém. Liba- sorban, mintha békés házikacsák lettek volna. - Gídh, gídh! Keselyűk, keselyűk! - kiáltozta egyre eszelőseb- ben Manek. A dögmadarak megálltak. Manek tapsolt, és rám mu- tatott. Aztán elkapta rólam a lábát, és hátrált néhány lépést. Az első, hatalmas széllökés elsodorta a madarak felét; a legelső megpróbált ugyan belekapaszkodni a bőrömbe, de a szél szeren- csére leszakította rólam. Port, esőcseppeket és egy hulláról lerán- tott fehér leplet vágott a képembe. Félig vakon és süketen húztam ki a kezem a bilincsből; egyre azon imádkozva, hogy bárcsak Manek is kapott volna egy lepedőt a fejére! Amikor sikerült kidörgölnöm szememből a Hallgatás Tornyá- nak porát, Manekre esett a pillantásom. Jövendő hóhérom össze- görnyedve birkózott egy köpennyel, amelytől képtelen volt rövid úton megszabadulni. Éppen abban a pillanatban hajította le magáról, amikor felemel- kedtem. Nekidőltem a kút oldalának, és bár érzéketlennek éreztem a karom, lehajoltam, hogy megszerezzem lábszáramra erősített stukkeromat. Manek nem volt ostoba. Pillanatok alatt felfogta, hogy aligha- nem hibát követett el, amikor nem motozott meg. Lebukott a kőre, aztán felém dobta magát. Még a lassan tintafeketére változó világ- ban is észrevettem, hogy ott csillog a kezében a tőre. Ha nem vagyok olyan nyomorúságos állapotban, amilyenben voltam, nem lett volna nagy mutatvány elvenni tőle a gyilkot. Így azonban, félig összetörve, zsibbadó kézzel, szédülő fejjel, hányin- gertől fojtogatva nem volt sok választásom. Fütyülve minden sportszerűségre, lábszáramhoz kaptam, hogy előrántsam a stukke- romat és telepumpáljam ólommal a fickót. Manek felém repült, én pedig még akkor is hitetlenkedve a láb- száramat markolásztam, amikor napnál világosabban kiderült, hogy nincs ott semmi markolászni való. Elveszített stukkerom minden bizonnyal a halottak között rejtő- zött. Vajmi kevés volt rá a remény, hogy valaha még a kezembe vehe- tem. Utolsó erőmmel lehúztam a fejem, és egészen kicsit oldalra for- dultam. Ez a mozdulat is elég volt azonban ahhoz, hogy az őrjöngő Manek nekiszálljon a kút oldalának. - Átkozott sakál! Átkozott gídar! Gídh, gídh! Gyertek, segítse- tek, kedveskéim! Ekkor már igazi vihar tombolt a tetőn. A torony körüli fák földig hajoltak az egyre erősödő szélben, amely felkapta, és messzire so- dorta a Hallgatás Tornyának porával együtt Manek jajgatását. Odavonszoltam magam hozzá, rávigyorogtam, majd keményen állon ütöttem. Félig rám esett, ami nem volt nagy baj, legalább könnyebben megtalálhattam vászonnadrágja zsebében lábbilin- csem kulcsát. Amikor utolsó pillantásommal elbúcsúztam a Hallgatás Tor- nyától, a holttestek már vízben úsztak. Közöttük ott úszott az ájult Manek is. Bár nem szoktam embertársaimnak rosszat kívánni, most mégis azt kívántam, hogy bárcsak fulladna meg. Legalább nem nekem kell megfojtanom. Akkor riadtam csak fel, amikor a motoros riksa megállt a kapu előtt. Fizettem, s a zuhogó esővel a nyomomban betántorogtam az előkertbe. Pancsa az egyik bokor alján várakozott rám; az eső végigfolyt a képén, csapzott haja a szemébe hullt. Megpróbáltam felcibálni, belekapaszkodott a bokor legvastagabb ágába, és nem volt hajlan- dó elereszteni. Mivel nem akartam tövestől kitépni a szép, kék vi- rágok nevelőanyját, kénytelen voltam elereszteni a fiú kezét. Úgy esett hanyatt, csak úgy nyekkent. Lehajoltam, felemeltem, átnyaláboltam, és elindultam vele a bungaló felé. - Haragszol, bábudzsí? Én nem tehetek semmiről! Megöl az a vadállat, bábudzsí! - Kiről beszélsz? - Tudod, az a pulykatojás amerikai! Most jöttem csak rá, hogy Bobtól fél, méghozzá nem is egészen alaptalanul. - Gyere csak nyugodtan - mondtam. - Nem esik bajod! - Nem fog... felpofozni? - Úgy érzed, hogy megérdemelted? - Hogy gondolod, bábudzsí! Az a fickó... őrült! Se szó, se be- széd, elkezdett pofozni. Kénytelen voltam védekezni. Letettem a földre, de még mindig fogtam az egyik kezét. Kinyi- tottam az ajtót, és betoltam rajta. Azt hittem, az lesz az első dolgom, hogy meg kell védenem Bob pofonjaitól. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem láttam Bobot sehol. Láttam viszont Abgu Gadzspurí maharadzsát félig Mary-Rose ölében, félig a szőnyegen ülve. Mindketten sírtak. Mary-Rose höppögve, a maharadzsa pedig férfiasan: nem nyö- szörgött, csak a szemét törölgette. Belöktem a száját tátó Pancsát egy fotelba, megkerestem a whiskysüveget, és húztam belőle egy óriásit. S mivel másodpercek múlva sem történt semmi különös: nem röpködtek fehér szárnyú angyalkák a levegőben, fekete szőrű, piros szarvú ló patás ördög társaságában, egészen valószínűnek látszott, hogy nem álmodom. Annál is inkább, mert zajtalanul kinyílt a bejárati ajtó, berepült rajta Bob, és harsány csatakiáltással Pancsának esett. A következő másodpercek egy elfajult kanadai jégkorongmér- kőzés rémképeit idézték. Valamennyien a szőnyegen hevertünk, egymást átkarolva, mindenki ordított, ahogy a száján kifért. - Nem szégyelli magát! - dühöngtem, és igyekeztem eltakarni a kisfiút Bob elől. - Egy ekkora gyereket megütni...! - Haha! Maga nem ismeri ezeket a kis fickókat! Hozzájuk képest a Sing Singben ülő, tizennyolc évre ítélt nehézfiú, kiscserkész. Ha maga nincs, még mindig a sitten ülnék! Negyedórai kemény munkámba került, amíg szavát vettem, hogy nem nyúl Pancsához. Morgott, de megtartotta, amit ígért. Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy nem veszik észre rajtam az el- múlt órák nyomait: úgy látszott, az eső mindent lemosott rólam, ami a Hallgatás Tornyán rámragadt. Pancsa csak akkor nyugodott meg, amikor a kezébe nyomtam egy mangólékonzervet a megfelelő szívószállal. - Rágód nincs? - Adjon neki egyet, Bob! - Jézusom - morgott az amerikai. - Ne rágjam meg neki előre? Amikor úgy-ahogy rendbe jöttek a dolgok, végre eljött az idő, hogy a maharadzsával foglalkozzam. - Hát ön, Mr. Gadzspurí? Szótlanul felhúzta az inge ujját. Csupa karmolás volt az alkarja, mintha macskákkal verekedett volna. - Keselyűk nyoma, Mr. Lawrence. - Mikor történt? - kérdeztem komoran. - Néhány órával ezelőtt. - Hol? - A lakásban, amit bérelek. - Hogyan? Ön bérlakásban lakik? - Bombayban nincs házam. - Hiszen az apjának volt! - Eladtam, Mr. Lawrence. Miután apám meghalt, megszaba- dultam tőle. Nem bírnék többé ott lakni, ahol... ugye érti? Természetesen értettem. - Személyzet? - Van néhány emberem... Ők velem jönnek majd. - Hová? - Ez itt a kérdés Mr. Lawrence. Mert nemcsak keselyű volt a házamban, egészen pontosan a fürdőszobámban. - Hanem? - Meg akartak gyilkolni. - Tehát a dögmadarak magára támadtak. - Igen, de... másképp akartak megölni! A madarak csak... alig- hanem a szememet akarták. - Eeegen - morogtam -, meglehet. Hogy érti, hogy meg akarták ölni? Izgatottan felemelkedett, és egész testében remegve elém állt. - Mr. Lawrence... olyan aljasságot főztek ki... hogy... szinte el sem tudom hinni. Éppen úgy akartak végezni velem, ahogy önök- kel. - Valóban? - Miss Mary-Rose volt szíves elmondani mi történt önnel. Ve- lem ugyanaz. - Kifejtené kissé bővebben is? - Természetesen, hiszen ezért vagyok itt... részben, legalábbis- mondta, aztán elpirulva Mary-Rose-ra pillantott. - Tehát? - Beálltam a zuhany alá fürdeni... és, mintha közben valaki ki- tárta volna az ablakot. Nem sokat törődtem vele, hiszen az elmúlt napok eseményei következtében... másra koncentráltam, mint egy kinyíló fürdőszobaablakra. - Nem meglepő. - Kidugtam a fejem a függöny mögül, de nem láttam semmit. Csak a nyitott ablakot. Aztán behúztam a függönyt... és a sampo- nos üvegért nyúltam. Csakhogy... nem találtam sehol. - Hm. - Érthetetlennek tartottam, mert... egyszerűen soha nem for- dult még elő, hogy ne lett volna sampon a fürdőszobában. Nem volt szándékomban, de elmosolyodtam felháborodásán, Mintha egy római császár háborgott volna, amiért nem kapta meg szokásos fenyőrigónyelvkrém-pástétomját. - Kiáltani akartam, Rádzsszamandnak. - Az ki? - Egyik szolgám. De aztán meggondoltam magam. - Ugyan miért? - Mert... ahogy kinyújtottam a karom, az öltözőasztalkán ott találtam egy samponos tasakot. Méghozzá olyat, amilyet eddig még soha nem láttam. - Mire gondolt? - Őszintén szólva nemigen töprengtem rajta. De most ahogy visszagondolok rá, alighanem arra, hogy talán Rádzsszamand ki- borította a flakont... vagy összetörte. - Látta már azt a márkát? - Soha. - Egyáltalán... milyen volt? - Maharáni. Egy... szép, indiai nő mosolygott a tasak oldalán. Ezután... ismét hallottam a furcsa zajt. Mintha valami nekivágó- dott volna az ablaknak. Csakhogy ekkor már felbontottam a tasa- kot, és... - Milyen illata volt? - Kellemes. Kesudióéra emlékeztetett. Akkor támadt rám a ke- Selyű. - Mit mond? - Képzelje magát a helyembe, Mr. Lawrence. Állok a zuhany alatt... fejem fölé tartom a samponos dobozt... éppen rá akarom önteni a tartalmát, amikor a függöny résén át bevágódik egy hatal- mas dögmadár. Nekem esik és... karmol és csíp, ahol ér. Még sze- rencse, hogy meg tudtam tőle óvni a szemem. - Mi történt a samponnal? - Kifolyt. - Merre? - Mindenfelé. Jutott belőle a lábamra és a keselyűre is elég. El- hajítottam a tasakot, és segítségért kiáltoztam. Amikor Rádzssza- mand berohant az ajtón, már két keselyű volt odabent. Rádzssza- mand felkapott egy seprűt, én egy másikat, és elkezdtük csépelni őket. Az egyiket kivertük az ablakon. - És a másik? - Hát éppen ez az! Abban a pillanatban, amikor lezuhant a föld- re, és éppen fejbe akartam vágni, olyan történt vele... hogy elejtet- tem a seprűt vagy micsodát... A madár ugyanis... mintha átválto- zott volna gumimadárrá. Bátorítóan rámosolyogtam. - Mondja csak tovább, Mr. Gadzspurí. Eddig minden világos! - Nem gondolhattam másra, minthogy ez egy démonkeselyű. Aztán egyszerre csak a lábam is átalakult démonlábbá. - Látja ez érdekes. - Én másképpen mondanám. Egyszerűen félelmetes volt. Any- nyira félelmetes hogy majd beleőrültem... Ahogy a keselyűre néz- tem, nem gondolhattam mást, minthogy én is átváltozom vala- mivé. - Azonnal összefüggésbe hozta a sampont az átváltozással? - Kérdeztem hitetlenkedve. - Dehogyis hoztam! Éppen ezért voltam megrémülve. Azt hit- tem, előbb csak a lábam változik át, aztán továbbterjed az egész. Ordítottam és segítségért kiáltoztam. Rádzsszamand elrángatott a kád közeléből... én pedig megpróbáltam a vastag elefántbőrt le- tépni a lábamról. - Sikerült? - Éppenhogy nem! Akárhogy is téptem-cibáltam, nem ment... Az átváltozás mindenesetre nem terjedt tovább. Csak az egyik lá- bamat érintette. Még szerencse, hogy... a fejemre... nem... - Tényleg szerencséje volt, hihetetlen szerencséje. Pancsa tátott szájjal hallgatta a történetet, Bob megfeledkezve a kisfiúról halkan szitkozódott, Mary-Rose diszkrét csuklások köze- pette le nem vette volna a szemét a maharadzsáról. - Ezután mi történt? - tudakoltam hullafáradtan, miközben ki- szolgáltam magam a whiskyből. - Hát... ordítoztam, hogy dobják ki a keselyűt, engem pedig vi- gyenek kórházba! Aztán egyszerre csak feleslegessé vált az egész. A keselyű visszaváltozott igazi keselyűvé. - Mennyi idő alatt? - Másodpercekről lehetett csak szó. - És a lába? - Ugyanúgy. Valami... szóval, ami rajta volt, egyszerűen elpá- rolgott. Fehér felhő képében. - Ön látta a felhőt? - Persze, hogy láttam. - Kesudióillata volt? - Vagy mandula. - Még egyszer kérdem. Mikor jött rá, hogy a sampontól van az egész? - Nem én jöttem rá. - Hát ki? - Rádzsszamand. Azt kiáltozta, hogy minden amiatt az átkozott sampon miatt van, és hogy tele van az egész város a párszik rémtet- teivel. Nem csodálkoznék, Mr. Lawrence, ha felgyújtanák a párszik templomait. Nálunk, Indiában, könnyen megy az ilyesmi. Emlék- szik, mi történt Amritszarban, az Aranytemplomnál? - Indira Gandhi életébe került - biccentettem. - Éppen ez az... Puskaporos hordó tetején ülünk. Csak azt tud- nám, engem miért akarnak megölni? Nem volt könnyű válaszolni rá. Én mégis megpróbáltam. - Az a véleményem, Mr. Gadzspurí, hogy az ön családja vala- miért a párszik útjában áll. Ha minden igaz, a nagybátyját és az édesapját is a párszik ölték meg. Könnycseppet morzsolt szét enyhén mandulavágású szeme sar- kában. - A rohadtak! Miért? - Ha tudnánk, alighanem mindenre fény derülne. Egy azonban kétségtelen: óriási veszélyben van, Mr. Gadzspurí. Mondhatnám, életveszélyben. - Ezért jöttem ide... Mr. Lawrence. - Sajnos, nem tudom, mit tehetek önért. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy abban sem vagyok biztos, a mi bőrünket is meg tudom-e menteni. A maharadzsa féltőn átkarolta Mary-Rose-t. - Én... ő... mi... Mielőtt sikerült volna kinyögnie egy szerelmi vallomáshoz ha- sonlító mondatot, Bobhoz fordultam. - És maga, Bob? - Természetesen telefonáltam - biccentett. - Minden rendben. - Micsoda? - kapta el a tekintetét a maharadzsa Mary-Rose-ról. - Krisnára, mi történt? - Semmi - mondtam, és újabb whiskyt öntöttem magamnak. - Csak... mivel nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy a háttérben a vénemberek állnak... meg kellett bizonyosodnunk valamiről. - Talán tudnék segíteni. - Először is, arra voltam kíváncsi - kezdte Bob -, hogy a párszik foglalkoznak-e keselyűidomítással. Néhány szavahihető tanú állí- tása szerint a párszik közül a szegényebbek, talán éppen a Hallgatás Tornyának keselyűin gyakorolva kitanulták a keselyűidomítás mesterségét. Egy idomított keselyűnek gyerekjáték bevinni egy ta- sak sampont egy fürdőszobába. A másik probléma a sampon. En- nek is utánanéztem. Csincspokli környékén, a textilgyárak szom- szédságában vegyi üzemek vannak. Ott gyártják az Indiában hasz- nálatos fürdőkozmetikumok nagy részét. - A Maharánit is? - Nem tudom. Végig kellene járnunk a gyárakat, vagy kapcso- latba lépni a szállítóikkal. Ha előbb megtettük volna... - Akkor sem tudnánk többet - vontam meg a vállam. - Legfel- jebb megállapítottuk volna, hogy melyik gyárban gyártják a Maha- ránit. Ha pedig szúrópróbát végeztünk volna, akár mi, akár Lal Ba- hadur emberei, hát csak ártalmatlan samponra bukkantunk volna, erre mérget vehet. - Csakhogy van valami, ami még ennél is fontosabb, Mr. LaW- rence. A bombayi félsziget elején lévő gyárak, vegyi üzemek legna- gyobb része párszi tulajdonban van. Párszi bankok finanszírozzák a tőkéjüket. Elhallgatott, és várakozva nézett rám. - Van valami ötlete? - fordultam a maharadzsához. A fiatal Gadzspurí megsimogatta Mary-Rose kezét. - Jöjjenek velem! - Hová? - Nem tudom, Mr. Lawrence, tisztában vannak-e vele, hogy én vagyok India egyik leggazdagabb embere. Hatalmas birtokaim vannak Karnátaka államban. Bidzsápur mellett. Bidzsápur iszlám város, tele mecsettel, minarettel és... hűséges emberrel. Oda nem- igen ér el a párszik keze. Megfontolandó volt az ajánlata. Annál is inkább, mert itt, Bom- bayban, egyre jobban forrósodott a lábunk alatt a talaj. Karórájára pislantott, majd Mary-Rose-ra mosolygott. - Akár egy óra múlva el is indulhatnánk. Persze csak abban az esetben, ha elvonul a vihar. Bár meghatározott szélerősség mellett még fel tud szállni a helikopterem. A szél azonban aligha akarhatta, hogy Karnátakába repüljünk, mert vadul verte az ablakot. Gadzspurí ismét az órájára pillantott. - Ha jól számítom fél óra múlva lejjebb adja. Ebben az időszak- ban ez a szokása. Megengednék, hogy telefonáljak? Amíg a maharadzsa odafent a telefonnal volt elfoglalva, még egyszer alaposan végiggondoltam a dolgot. Rövid töprengés után arra az elhatározásra jutottam, aligha tehetünk mást, minthogy el- fogadjuk az ajánlatát. Ha itt maradunk Bombayban, fabatkát sem ér az életünk. És Bidzsápurban? - tettem fel magamban a kérdést. Egyelőre nem akartam válaszolni rá. Bob és Mary-Rose hamar készen voltak a csomagolással. Én még hamarabb. Egész útipoggyászom elfért egy cipősdobozban, amelyből Bob kiborította enyhén használt és egyáltalán nem kesu- diószagú edzőcipőjét. A maharadzsa után én telepedtem rá az emeleti telefonra. Előbb a Sheratont tájékoztattam, hogy elutazom néhány napra: a rend kedvéért megadtam egy Tamil-Nadu állambeli, közepesen előkelő szálloda címét. Letettem a kagylót, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Úgy éreztem magam, mint a cirkuszi céllövő. Egyetlen, jól irányzott lö- véssel bele is találhatok a céltábla közepébe, de ugyanúgy ki is lő- hetem egy bámész néző szemét. Mégis le kellett adnom a kockáza- tos lövést. Enyhén remegett csak a kezem, amikor tárcsáztam. S bár közel sem ringattam magam abban a hamis tudatban, hogy kiismerem magam az emberi lélek mélységeiben, szinte biztos voltam benne, hogy nem követek el súlyos hibát. Amikor befejeztem, Pancsa következett. A kisfiú édesdeden, összegömbölyödve aludt az egyik fotelban. Föléje hajoltam, és megsimogattam a fejét. - Ébresztő, Pancsa! Úgy pattant fel, mint aki megszokta, hogy éjnek évadján rend- szeresen felébresszék. Csak mérsékelten esett pánikba, amikor kö- zöltem vele az úticélt, és azt, hogy szeretném, ha velünk jönne. - Krisnára! Mi lesz a teheneimmel? Néhány másodperc elég volt hozzá, hogy megnyugtassa a lelki- ismeretét. Majd gondozza az állatokat az alkalmazottja. Máskor is előfordult már, hogy rövidebb-hosszabb időre fel kellett szívódnia. A maharadzsa viharvert cipősdobozomra nézett, aztán megva- karta a fejét. - Bidzsápurban majd bevásárolhat. Ha a párszik is úgy akarják. Mielőtt egy fényjeleket adó retlektor hívására elhagytuk volna a bungalót, félrehúzott, és a szemembe nézett. - Mr. Lawrence, bocsássa meg, hogy... anyámasszony katoná- jaként viselkedtem. Általában nem vagyok ilyen. - Ugyan már, Mr. Gadzspurí... - De, de - erősködött. - Ön joggal hiheti rólam, hogy hisztériás, elkényeztetett, úrifiú vagyok. Szeretném, ha kellemesen csalódna bennem. - Biztosíthatom... - Majd meglátja, hogy fiatalságom ellenére kemény fickó tudok lenni. Apropó, értesítettek valakit, hogy hozzám jönnek? - Csak a Sheratonba telefonáltam. Megadtam nekik egy Tamil- Nadu-i szálloda címét. - Az helyes - biccentett. - Remélem Lal Bahadur felügyelő nem ered a nyomunkba. Éreztem, hogy jeges fuvallat száguld végig rajtam. Megtörölte pufók gyerekképét, és megcsóválta a fejét. - Ki gondolta volna, éppen Lal Bahadurról?! - Micsodát, Mr. Gadzspurí? - Egyik emberem kapott egy fülest. Bármennyire is meg fog le- pődni, Mr. Lawrence, az a helyzet, hogy Lal Bahadur felügyelőt igen szoros szálak fűzik a párszikhoz. Rossznyelvek szerint ők se- gítették a felügyelői székbe. Majd hanyatt estem a meglepetéstől. - Ez sok mindent megmagyarázna. - Ez mindent megmagyaráz, Mr. Lawrence! Ebben azért nem voltam annyira biztos. Mint ahogy abban sem, hogy egyáltalán valaha is meg fogunk-e érkezni Bidzsápurba. A helikopter tántorgott, mint a részeg kese- lyű; a vezető egyfolytában szitkozódott; Pancsa csendesen hányt a sarokban; Bob sápadtan, régi, egyetemi dalokat dúdorászva úgy-ahogy tartotta magát; Mary-Rose hagyta, hogy a maharadzsa ölelgesse. Én magam inkább a műszerfallal voltam elfoglalva. Megállapí- tottam, hogy a turbános, európai ruhát viselő pilóta mestere a szakmájának. Ez abból is kiderült, hogy sértetlenül vészeltük át az égihábo- rút. Amikor a hajnal első fényei felvillantak az égbolton, megér- keztünk Bidzsápur fölé. A pilóta tűrhető angolsággal felvette a kapcsolatot valami irányítótoronnyal, én pedig megpróbáltam kitalálni, ki lehet. Kiejtése európaira vallott; feltehetően germán nyelvterületről. Amikor feltűntek az első mecsetek és a hatalmas, színes üvegka litkáknak látszó paloták, Agbu maharadzsa elégedetten hátradőlt az ülésében. - Kezdem azt hinni, hogy megúsztuk. - Olyan biztos ebben? Gondterhelten ráncolta össze a homlokát. - Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy nincs semmiféle politikai tapasztalatom. Apám túl gyorsan hagyott itt. Pénzem van, több is, mint kellene; a vagyon azonban nem mindig, és nem tetszés szerint változtatható át politikai erővé. Ennek megvannak a maga bonyo- lult útjai, Mr. Lawrence. Meglepődve pillantottam rá. Mintha nem is ugyanaz a félénk, megszeppent gyerekember lett volna, aki Bombayban Bob sző- nyegén sírdogált. - Egyelőre nem tehetek mást, minthogy sündisznóállásba vo- nulok. Lehet, hogy a párszik békén hagynak. Esetleg túl nagy falat lennék a számukra. - Sem a nagybátyja, sem az apja nem volt az - emlékeztettem. - Ebben igaza van. Ön mit tenne a helyemben? - Ön melyik párt tagja; Mr. Gadzspurí? - válaszoltam kérdéssel a kérdésére. - Őszintén szólva, eddignemigen avatkoztam a politikába. De... inkább Radzsív Gandhit támogatnám. A Kongresszust természe- tesen. - Akkor támaszkodjék rájuk. Kérje a segítségüket. Ez sok pén- zébe fog ugyan kerülni... - Ugyan már! A pénz nem számít. - Ha a Kongresszus-párt befogadja, ők majd vigyáznak magára. Elgondolkodott, aztán hejeslően bólintott. - Alighanem megfogadom a tanácsát. Tudom, hogy pimaszság, de mégis megkérdezem... izé... nem vállalna tanácsadói szerepet mellettem? Nem tudom, illik-e az ön esetében pénzről beszélni, de... ön határozhatja meg az összeget, Mr. Lawrence. - Erről később még majd ejthetünk néhány szót. Nem tudja, él- nek cincérek Bidzsápur környékén? - Micsodák? - Cincérek. Rovarok. Nagy bajuszuk van. - Ön kigúnyol, Mr. Lawrence? - Eszem ágában sincs - biztosítottam. - Csak éppen a cincérek miatt jöttem Indiába. Mint tudja, sok egyéb mellett rovarokkal foglalkozom: entomológus vagyok. Meglehetős tanácstalansággal simogatta fekete, dús haját. - Erre sajnos nem tudok válaszolni. Bidzsápur mellett van ugyan egy több száz hektáros vadasparkom tigrisekkel, majmokkal, ele- fántokkal, de hogy cincérek vannak-e benne...!? Mindenesetre ez ne izgassa, Mr. Lawrence! Ha csak egyetlen cincér is él a parkom- ban, megfogják önnek, ezt megígérhetem. A helikopter elfordult, és belemerült egy jókora felhőbe. Mire kikeveredtünk belőle, kitárult előttünk a város. Abgu Gadzspurí mosolygott, és a csillogó-villogó kupolákra mutatott. - Gyönyörű, nem? Annak ellenére, hogy a mogul uralkodó Aurangzeb szörnyű pusztítást végzett a környéken. Mint a mogu- lok általában. Szavaiból nem is titkolt ellenszenv áradt az iszlámizált indiaiak iránt. Bob, mint a mogul India csodálója sértődötten kapta fel a fejét. - Akárhogy is legyen, Mr. Gadzspurí, a mogulok tevékeny szerepet játszottak a modern India megteremtésében. Államszerveze- tük... - Nézzék azt a kupolát - szakította félbe a maharadzsa. - A Gol Gumbaz, MohammedAdilsáh síremléke. Itt élt Bidzsáper- ban. Tudják, miről híres a sírja? Ez a világ második legnagyobb ku- polája! Ha jól emlékszem, negyven méter az átmérője: csupán a római Szent Péter bazilikáé nagyobb. Az pedig ott az Aszár-i-Sa- ríf. Az iszlám hívei szerint Allah ereklyéit rejti. Ott a távolban a Dzsáma Maszdzsíd, India legszebb mecsetje! Nézzék a minaretek kecses törékenységét! Nem tudna közelebb menni hozzájuk, Hans? Felkaptam a fejem. Nem a minaretek miatt, bár pillanatokkal később ott keringtünk körülöttük. A minaretek csúcsán éppen akkor kezdték reggeli imájukat a müezzinek, amikor szerencsésen füvet értünk egy, a Tadzs Mahal szépségével vetekedő palota mögött. BIDZSAPUR KESELYÜI Késő délután volt, amikor felébredtem. Tüsszentettem, és felül- tem az ágyon. Első pillantásom a vigyorgó Pancsára esett, ki cifra pávatollat tartott a kezében, és tisztes távolságból az orromat csik- landozta vele. Morcos kedvem láttán letette a tollat a sarokba, és aggódó képpel az ágyam szélére telepedett. - Most aztán mi lesz, bábudzsí? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Bementem a fürdőszobába, és - mit tesz a megszokás - alaposan körülnéztem, nem találok-e valamelyik polc alatt rejtőzködő kese- lyűt. Nem találtam. Se dögmadarat, sem Maharáni sampont. Amikor visszatértem, Pancsa még mindig megbabonázva bá- multa a pávatollat. - Hol találtad? - A parkban. - Mióta vagy fenn? - Ezek a dögök nem hagytak aludni. Te nem hallottad, bábu- dZSí? Ekkor tudatosult csak bennem, hogy amit álmomban a Viktória pályaudvarra befutó vonatkerekek csikorgásának véltem, pávák rikácsolása lehetett. - Ez a pasas marha gazdag - szögezte le Pancsa. - India egyik leggazdagabb embere. - Igazán örökbe fogadhatna. - Otthagynád Bombayt és a teheneidet? Láthatóan megzavarta a kérdés. Megvakarta a feje búbját, és el- gondolkodott. - Valahogy úgy csinálnám, hogy én ott lakjak, ő meg csak a pénzt küldené utánam. Meghitt és mindvégig a realitás talaján mozgó beszélgetésünket egy száriba öltözött magas asszony megjelenése szakította félbe. Közölte, hogy este kilenckor vacsorára vagyunk hivatalosak, a ma- haradzsa földszinti lakosztályába. Kisétáltam a folyosóra, megkopogtattam a szemközti szoba aj- taját. Pancsa közben eltűnt mellőlem, hogy szemügyre vegye a pil- lanatnyi szünet nélkül rikoltozó pávákat. Kopogtatásomra résnyire nyílt az ajtó, és Mary-Rose dugta ki rajta az orrát. - Maga az? Mintha némi csalódás vibrált volna a hangjában. Legnagyobb megdöbbenésemre Mary-Rose-on igencsak drága anyagból varrott elegáns szári feszült. - Hát ez? Hogy került rád? - Abgu... izé... Mr. Gadzspurí ajándéka. - Szóval már itt volt? - Megkért, hogy este ezt viseljem... Most ugyanis el kellett men- nie. Zavartnak tűnt és meglehetősen szétszórtnak. Benyomtam az ajtót, bementem, és beleszaglásztam a levegőbe. Semmi különöset nem éreztem, még a kesudió szagát sem. - Valami baj van, Mary-Rose? - Ugyan... mi lenne? Igyekeztem átkarolni, de ügyesen kibújt az ölelésemből. - Ne... most ne! Az a helyzet, ugyanis... hogy... kissé tanácsta- lan vagyok. - Hm. És mi okozza a tanácstalanságod? - Mr. Gadzspurí, illetve... Abgu, felajánlotta, hogy... legyek az udvari zenekarának a vezetője. - Zenekarának? - Van egy udvari zenekara. Nem tudtad? - Mennyit ígért? - Ez a magánügyem, Mr. Lawrence! Odasétáltam hozzá, és a szemébe néztem. - Hát még mit ígért? Halljam! - Eresszen el! Semmi köze hozzá! Brutális... igenis brutális csirkefogó! - Remélem megígérte, hogy elvesz feleségül? Kicsit elsápadt, aztán dacosan előredugta az állát. - Igenis azt ígérte! Bármennyire is gúnyolódik... azt ígérte! - Maga persze hozzámegy? - És ha igen? - Ragyogó - mondtam. - Gratulálok! Majd ha a monszun bekö- szönt, hosszú estéken át sírhatnak egymás vállán. Biztató perspek tíva. Megfordultam, és Bobhoz indultam. valami hangosan csattant odabent. Mintha a maharadzsát vágta volna az ajtóhoz. Bob az ágyán heverészett, és elgondolkozva vakargatta szeplővel sűrűn behintett orrát. - Mondok egy jó hírt - veregettem meg kopott bermudanadrág- jából kiálló csülkeit. - Mary-Rose férjhez megy a maharadzsához. -A maharadzsához? - Ki máshoz? Bob szomorkásan bólintott. - Mary-Rose született balek. Ötször laktam már együtt vele a világ különböző pontjain, s ezalatt legalább tízszer vette tutira a dolgot. - A maharadzsa komolyan beléesett. Legyintett, aztán feltápászkodott. - Van valami terve a jövőre nézve? Életünk végéig nem lapul- hatunk Bidzsápurban. - Egyelőre az a fontos, hogy élünk. - Jó jó, de meddig? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Kisétáltunk a parkban szorgoskodó kertészek közé, akik a meg- számlálhatatlan ágyásban virító megszámlálhatatlan virágot nye- segették. Először angolul szólítottam meg őket, de csak udvarias mosoly és fejrázás volt rá a válasz. A hindivel ugyanígy jártam. Mintha a kertészek nem értettek volna semmilyen nyelven. A kastélyt körülölelő óriási parkban egyre-másra irányt tévesz- tettünk. Időnként dhótit és kávébarna inget viselő férfiak húztak el mellettünk. Egyesek összetett kézzel üdvözöltek bennünket, mások viszont ügyet sem vetettek ránk. - Alighanem szükségünk lenne egy mitológiai zsinórra, hogy visszataláljunk, ha eltévedünk - mondta Bob, és nekitámaszkodott egy fának. - Tudja min töröm a fejem, mióta csak itt vagyunk? - Na, min? - Hogy bölcs dolog volt-e idejönnünk? - Mást nemigen tehettünk - mondtam. - Maga pontosan tudja, mi történik körülöttünk? - Azt hiszem, igen. - Hol van a kölyök? - Elment megkeresni a pávákat. - Miket? - Pávákat. Maga nem hallotta? - Mit kellett volna hallanom? - A pávák rikoltozását. - Nem én! Anélkül is sikerült rosszat álmodnom. Egy fürdőszo- báról és keselyűkről, hogy az ördög vigye el! Egyszerre csak megmozdult bennem valami. Egy gondolat, amelytől kissé megijedtem. Megfogtam a kezét, és megszorítottam, - Hallgasson! Meglepetten elhallgatott. - Miről van szó? - Nem hallja? Ingerülten toppantott, és dühös képpel rámförmedt. - Ne alakítsa itt nekem a nagy detektívet! Mit kellene hallanom? - A madarakat. - Eddig azt hittem, magát csak a rovarok érdeklik. Különben India tele van madárral. Ha elhajít egy követ, vagy egy szent tehenet vagy egy madarat talál el vele. - Bábudzsí... Óvatosan a legközelebbi bokorhoz lopakodtunk. Félrehajtottam az ágait. Pancsa közöttük ült, és aggódva a kert láthatatlan vége felé lesett. - Uramatyám! - nyögte Bob. - A kölyök! Pedig már abban re- ménykedtem, hogy örökre elveszett. - Mi van, Pancsa? A kisfiú néhány töredezett, kopott keselyűtollat tartott a kezében. - Ezt találtam. Sápadt volt, és alighanem kissé elsápadhattam én is. Bob egyi- künkről a másikunkra nézett, de nem értett semmit az egészből. - Na és? - fakadt ki végül. - Olvastam valahol, hogy a mahara- dzsák imádják a pávákat. Nemcsak nézni, hanem enni is. Mit van- nak úgy oda tőle? - Hol találtad? - kérdeztem rekedten. Egy közeli, vastag törzsű fa felé intett. - Ott kezdődik egy út... Intettem Bobnak, hogy irányozzuk csak arrafelé a lépteinket. Néhány percnyi bújkálás és fakerülgetés után egyszerre torpantunk meg, és meredtünk döbbenten egymásra. Amerre csak ellátott a szemünk, több emeletnyi magas drótröptetőkben százszámra csi- viteltek, villogtak és szikráztak a legkülönbözőbb fajtájú és nagysá- gú madarak. pancsa egy távoli, óriási röptetőre mutatott. - Tele van keselyűvel! Legalább százat láttam belőlük. - Maguk mit keresnek itt? Villámsebesen fordultunk hátra. Magas, széles vállú, nagy orrú férfi állt mögöttünk, vékony, fekete bőrkabátban. Jobb kezét ka- bátja zsebébe süllyesztette. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, mit szo- rongat a kezében. Hármas számú kincstári vigyorommal felfegyverkezve feléje nyújtottam a kezem. - Nahát, ezt a meglepetést! Ki gondolta volna, hogy itt a dzsun- gel mélyén egy európai emberrel találkozunk! Leslie L. Lawrence vagyok. Csak vonakodva húzta ki a kezét a zsebéből. - Örvendek... Hogy az ördögbe kerültek ide? Amikor megmondtam, hogy Abgu Gadzspurí maharadzsa ven- dégei vagyunk, némiképpen megenyhült a tekintete. Megvakarta vastag, húsos orrát és a röptetők felé intett. - A madaraimra kíváncsiak? Örömmel fedeztem fel az alig rejtett büszkeséget a hangjában. - Természetesen. Főleg a kisfiú. De a barátomat is érdeklik. Annyit olvastunk már India csodálatos madárvilágáról. - Amelyet a kihalás veszélye fenyeget. Ha így megy tovább a trópusi erdők irtása, hamarosan csak mutatóba marad belőlük. - Ön... Mr.... - Musztafa Burhanuddín vagyok. - Jézusom, és én még azt hittem, angol! - Az anyám volt angol, Mr. Lawrence. - Engedje meg, hogy bemutassam a barátaimat. Ő Robert Mckinley, ő pedig Pancsa. - Önök... Abgu maharadzsa barátai? Mintha furcsa mellékzöngét hallottam volna a hangjában. Mint- ha nem nagyon örült volna neki, hogy a maharadzsa barátai va- gyunk. Bombayban ismerkedtünk meg vele. Ön az alkalmazottja, Mr. Burhanuddín? A tömzsi orrú szomorúan bólintott. Volt valaha egy cirkuszom. Én voltam benne a nagy szám. Gi- rardi és a madarai. Girardi-kalapban léptem fel; a karimáján kis- madarak ültek. Pintyek, sármányok; ami éppen akadt. Persze, vol- tak nagyobb madaraim is. Dolgoztam hattyúkkal, pelikánokkal, pingvinekkel. Azokkal aztán igazán hálás dolog volt foglalkozni. elég ha betotyognak a porondra, máris kész a siker. Aztán voltak gólyáim; fehérek és feketék. Még felsorolni is nehéz, mennyi ma- daram volt. - Ezek szerint felhagyott a cirkuszi élettel. - Fel kellett hagynom. Rohadtul drága a fenntartásuk. A vízi- madaraknak állandóan friss hal kell, a többinek légy, kukac, speci- ális magkeverékek. Néhány évvel ezelőtt megismerkedtem ennek a kis... Abgu Gadzspurí maharadzsának az apjával. Szijárám Gadzspurínak nagy tervei voltak velem. Elindult a röptetők felé; láthatóan nemigen érdekelte, hogy kö- vetjük-e. - Hányféle madarat tenyészt, Mr. Burhanuddín? - Sajnos, egyre kevesebbet. - Itt is drága a kukac és a magkeverék? Árnyék felhőzte be a szemét, és ez az árnyék lassan rámborult. - Ennek semmi sem drága! Annyi pénze van, mint a szemét! Meglepett, hogy a szavaiból immár leplezetlen gyűlölet áradt. A madártenyésztő megtorpant, és a mellemnek bökte a mutató- ujját. - Csodálkoznak? Ne csodálkozzanak. Kicsit rosszak az idegeim. Megkoptak az utolsó néhány hónap során. Életem legszebb napja lenne, ha kivájnák a szemét a keselyűi. Sietnek? Nem innának ve- lem egy teát? Musztafa Burhanuddín elegáns, földszintes épületben lakott a madárröptetők mögött. Az egész házacskát betöltő hatalmas nap- pali-hálószoba kombinációja telis-tele volt kitömött madarakkal. - Mellesleg kitanultam a madártömést is - mondta, miután he- lyet mutatott a kézzel faragott nehéz faszékeken. - Némelyikük, sajnos, nem hosszú életű. Amíg a teát főzte, a kitömött madarakat nézegettük. A zöld, sárga és lilában játszó üvegszemek mintha bennünket figyeltek volna. - Szijárám Gadzspurí maharadzsa csábított el a cirkusztól - mondta, miután kitöltötte az italt. - Akkor találkoztam a mahara- dzsával, amikor a cirkusz már leszálló ágban volt. Kit érdekel ma- napság Indiában egy madárcirkusz? Mintha eszkimóknak jeget, a beduinoknak meg homokot akarna eladni. Indiában kinyitja az ember a szobája ablakát és... - Berepül rajta egy keselyű - mondta Bob. - Tessék? - Mondom, berepül egy keselyű! - Maguk... honnan tudják? Ky mesélte? - Olvastam az újságban - mondta Bob, és segélytkérőn pislogott rám. - indiában sok a madár - tereltem el a figyelmét. - Tehát, Gadzspurí maharadzsa ajánlatot tett önnek. ivott egy kortyot, aztán biccentett. - Valaha az embereket érdekelte a cirkusz. Ha felvertük a sátrat, s kitettük a feliratot, hogy itt látható Musztafa Burhanuddín és Abdul Talasszí madárcirkusza, özönlöttek a gyerekek. Még mada- rat is sorsoltunk. Ha szerencséd volt, nyerhettél egy paradicsom- madarat vagy egy papagájt - s az ámultan figyelő Pancsára kacsin- tott. - Aztán bealkonyult a madárcirkusznak, akárcsak a madarak- nak. Az emberek manapság másféle izgalmat kívánnak egy cir- kusztól. Legyen benne kötéltáncos, lehetőleg háló nélkül; orosz- lánszelídítők, akik közül jó, ha egyet-egyet megesznek a dögök; késdobáló, aki néha belehajítja a halefját a partnerébe. Az én to- tyogó kacsáim és kiskocsit húzó pingvinjeim felett örökre eljárt az idő. Ekkor ismerkedtem meg a maharadzsával. Bejött hozzám a lakókocsiba... egy előadás után... még negyed ház sem volt... és... elém tett egy csekket. Igen nagy összegre szólt, Mr.... - Lawrence. - Legalábbis relatíve nagy összegre. - Mit kellett tennie érte? - Felszámolni a cirkuszt, és a maharadzsa szolgálatába állni. - Mint micsoda? - Mint madártenyésztő. - Csak nem akart Szijárám Gadzspurí minden eddiginél hatal- masabb madárcirkuszt nyitni?! - Ugyan, mit képzel?! Szijárám maharadzsa megszállott termé- szetvédő volt. Meg akarta akadályozni, hogy a legveszélyeztetet- tebb madárfajok kipusztuljanak. Még ott, a lakókocsiban előadta a terwét, hogy Bidzsápurban madárgénbankot létesít. Összeszed a legveszélyeztetettebb madarakból néhány százat, mesterséges úton szaporitja őket; igyekszik megakadályozni eltűnésüket. Talán csak a zenét szerette annyira, mint a madarakat. Jó ember volt; soha nem ismerTem nála jobbat. Elfordult és könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. - Nem sokat haboztam, elhiheti. Családom nincs, se kutyám, se macskám, csak a madaraim. Még az embereimet sem kellett szél- nek eresztenem. aki akart maradhatott volna, de inkább maguktól leléptek. Én pedig ideköltöztem Bidzsápurba. Én lettem a madár- génbank igazgatója. - És most? - Nagy nulla vagyok. Egy madár a sok közül. - Mi történt, Mr. Burhanuddín? - Összedőlt a világ, leomlottak Jerikó falai. Amikor már szépen kialakítottunk mindent: a keltetőket, a nevelőket, a röptetőket; ki kísérleteztük a táplálékot, megszerveztük a járványmegelőzést... Szijárám maharadzsa elment arra az átkozott koncertre... ahol azt az undorító darabot adták, és... meghalt. - Rázuhant a csillár. - Igen. A jó emberekre többnyire rázuhan a csillár. Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem. Mintha nem- igen hinne a magától leszakadó csillárokban. - Az előbb azt kérdezték, hogy most ki vagyok. Mondtam, hogy egy a madarak közül. Most Hans Steiner az úr a háznál. Figyelmeztetően Bobra, majd Pancsára pillantottam. - Steiner? Az kicsoda? - Abgu maharadzsa svájci barátja. Tanára volt a nevelőintézet- ben... állítólag. - Állítólag? - Nézze, Mr. Lawrence, ha ilyenek a tanárok a svájci nevelőin- tézetekben, akkor rossz sejtelmeim vannak arról, hogy mire nevel- hetik ott a gyerekeket. - Ott hagyta abba, hogy meghalt Szijárám Gadzspurí mahara- dzsa - emlékeztettem. - Mindenét fia, Abgu, ez a kis hülye örökölte. Mondanom sem kell, hogy első dolga volt felszámolni a génbankot. - Annyira az útjában volt neki? - Nem annyira neki, mint inkább bizalmasának, Steinernek. Szerinte túl sokan mászkáltak ide. Ujságírók és mindenféle ágról- szakadt tudósok. Az egész világ a génbank csodájára járt, Mr. Lawrence. Aztán... elkezdték feletetni a kismadarakat. Bob eltátotta a száját felháborodásában. - A kismadarak röptetőjébe beengedték a ragadozókat. Csak... éjszakánként tudtam a maradékot megmenteni. Ma már csak igen kevés madarunk van, Mr. Lawrence. Még egy hónap és eltűnök én magam is. Vége a keselyűidomításnak... Ez volt - hogy stílszerű le- gyek - a hattyúdalom. - Keselyűidomítás? - adtam az ártatlant. - Az meg mi? - Abgu maharadzsa összekülönbözött a párszikkal. Tudja, kik a párszik? - Tudom. - Nos, a párszik állítólag az életére törnek. Méghozzá idomított keselyűkkel. Jó, mi? - Lehetetlennek tartja? - Azt hiszem, jól fejlett üldözési mániája van. Mindenesetre meg kellett tanítanom egy csorda keselyűt arra, hogy berepüljenek egy nyitott ablakon, és felvegyék a harcot a párszik állítólagos kese- lyűivel. - És, megtanította? - Kidolgoztam egy remek módszert. Az volt a lényege, hogy ke- rítettem egy ablakkeretet, természetesen beüvegezve, felszereltet- tem a röptetőre, a keretre húsdarabokat kötöztem, elsősorban le- vágott állatok szemét, azt különösen kedvelik... - Nem gondolja, Mr. Burhanuddín, hogy vendégeinket untatják a maga kiagyalt rémtörténetei? A bejáratnál, a nappal a háta mögött, magas, izmos, negyven év körüli, európai férfi állt, keseszőke haja a homlokába hullott. - Mr. Burhanuddín gyakran felönt a garatra - mondta, és előre- nyújtotta a kezét. -Jöjjenek, kérem. És bocsássák meg Mr. Burha- nuddín zagyvaságait. Elnézést, hogy az éjszaka nem tudtunk szót váltani, de minden figyelmemet lekötötte a repülés. Hans Steiner vagyok, Zürichből. Kiterelt bennünket a szobából, és bocsánatkérőn széttárta a karját. - Súlyos alkoholista. Nagyon szerette az öreg maharadzsát, és a halála óta megállás nélkül iszik. Amikor... Abgu beszélt neki a párszik idomított keselyűiről, fejébe vette, hogy utánozza őket. Évek óta nyúzza Abgut, hogy rendezzen be neki egy keselyűtenyé- szetet. Öreg... de egyre csak bizonyítani akar. Bizony, bizony, Mr. Lawrence, szomorú, de valamennyiünk felett eljár az idő. - Kivéve, ha korán kinyírnak bennünket. - Na, igen - morogta Steiner, és mintha árnyék borult volna az arcára. - Erre már én is gondoltam. Nem biztos, hogy Burhanuddín egészen veszélytelen; néha a fogatlan oroszlánnak is fájhat a hara- pása. - Mit beszél? Mosolygott, és a röptetők felé nézett, ahol Musztafa Burhanud- dín bukkant fel éppen, hatalmas, fonott kosárral a kezében. - Lehet, hogy hamarosan szükségem lesz magukra. Remélem, van fegyverük! Észrevéve megrökönyödött arckifejezésünket, mélyet sóhajtott. - Hogyřjobban megértsék a dolgokat, tudniuk kell, a Gadzspurí család hosszú évtizedeken át pénzelte a párszikat. Ennek olyan bo- nyolultak a belpolitikai összefüggései, hogy meg sem próbálom el- magyarázni őket. Mindenesetre, amikor Abgu, apja halála után megkapta az örökségét, felfüggesztette az adományokat. Ezért a párszik bosszút esküdtek ellene: - Gondolja, hogy a nagybátyját és az apját...? - Egészen biztosan, Mr. Lawrence. - De hát miért? Hiszen a Gadzspurík adóztak nekik! - Csakhogy közben megnőtt a párszik étvágya. Előbb megölték Mahávír Gadzspurít, majd amikor annak testvére, Szijárám örö- költe a vagyont, őt is. Abban a hitben, hogy az örököst, a fiatal Ab- gu Gadzspurít megfélemlíthetik és megzsarolhatják. Talán sikerült is volna a tervük, ha nem vagyok Abgu mellett. A párszik sajnos mindenről értesülnek, Mr. Lawrence. Ez pedig csak úgy képzelhe- tő el, ha valaki informálja őket. - Burhanuddínra gondol? - Ki másra gondolhatnék? Szijárám Gadzspurí maharadzsa, Abgu apja, áldott jó ember volt. És alighanem végtelenül naív. Musztafa Burhanuddínnak, a párszik emberének, sikerült a bizalmába férkőz- nie, s génbank létesítésének ürügyén létrehozni egy keselyűtenyésze- tet. Keselyűket idomított a párszik számára, hogy végrehajthassák ve- lük a gaztetteiket. Emellett figyelte a maharadzsa minden lépését. Az ő madarai szállítják a samponos tasakokat a fürdőszobákba, ők vájják ki élő emberek szemét és így tovább. Néha hetekig a színét sem látjuk. Vannak helyettesítői: valószínűleg ők is a párszik emberei. - Nem tudja... hol volt tegnap éjszaka? - Burhanuddín? Nem tudom, Mr. Lawrence. Csak annyit tu- dok, hogy napok óta nem látták. Röviddel a mi ideérkezésünk előtt jött vissza ő is. Behunytam a szemem: megpróbáltam koncentrálni. - Mr. Steiner. Kérem, segítsen a számolásban. Tegyük fel, hogy Burhanuddín az éjszaka még Bombayban tartózkodott. Mivel kel- lett megtennie az utat, hogy ennyi idő alatt ideérkezhessen? Steiner megvonta a vállát. - Vagy repülőgéppel vagy helikopterrel. Mivel nincs a közelben megfelelő leszállópálya, csak helikopterről lehet szó. Miért kér dezi? - Honnan van pénze egy madáridomítónak helikopterre? - Neki sehonnan. A pársziknak azonban igen. Kezet nyújtott, és gondterhelten ránk mosolygott. - Vacsoránál találkozunk. Ne feledjék, pontban kilenckor. Amikor eltűnt a bokrok között, döbbenten meredtünk egymás- ra, Felcseréltük Bombayt Bidzsápurral, de nem nyertünk vele semmit. Cseberből vederbe jutottunk. Legokosabb volt, amit tehettem, hogy ellenőriztem a stukkero- mat. Megnéztem a tárat, kipróbáltam, könnyedén becsúszik-e a csőbe a golyó, aztán rövid haditanácsra hívtam össze őket. Az izga- tott tárgyalás kábé félóráig tartott. Amit tudtam, elmondtam nekik, elsősorban Bobnak. Pancsa felfogóképességét messzire meghaladták az események; csak a kontúrokat kapta el, azokat viszont annál élesebben. lassan kezdett összeállni a kép. Sikerült kialakítanom magam- ban egy elképzelést, amely ha megáll a lábán, megoldást kínálhat a keselyűk gyászzenéjének a rejtélyére. Amikor befejeztük a tanácskozást, Pancsa eltűnt a röptetők kö- zött, Bob visszavonult a szobájába, én pedig tovább gondolkodtam. Minél tovább törtem a fejem, annál jobban szégyelltem magam, hogyan követhettem el olyan primitív hibát, mint amilyet elkövet- tem. Hans Steiner szavai löktek rá a helyes útra. Mert mire gondol- tam, amikor Bombayban egymás mellé írtam az áldozatok nevét? Megölték Rávi Dzsivándzsí párszi bankárt és Mahávír Gadzspurí maharadzsát. Két gengszter végzett velük... Aztán Kamalát, Gir- dharit... majd Szijárám Gadzspuríra rászakadt a csillár... Úristen! Milyen világos minden, és én napok óta tévúton járok...! Egyre azon töröm a fejem, hogy miért ölték meg a párszi bankárt, miért Kamalát, Girdharít, amikor... Jézusom, hiszen még nem is hallot- tam a keselyűk gyászzenéjét! Pedig az a kulcsa mindennek! Felugrottam, kezembe kaptam a stukkeromat és fától fáig lopa- kodva elindultam a röptetőházak felé. Ahogy a nap a horizont felé közeledett, a madárházak elcsende- sedtek. Közelről látszott csak, hogy eredetileg sokkal nagyobb madár- létszámra tervezték őket, mint amennyien röpködtek bennük. Néme- lyikük háromemeletnyi magasságban a fák lombjai közé veszett, mégis három-négy árva papagáj rikácsolt csak odabent magot keresve. Néhány percnyi óvatos lopakodás után megtaláltam a keselyű- ket. Az ő röptetőjük a többiekkel ellentétben úgy nézett ki, mint egy túlnépesedett világváros. A dögmadarak, amikor megláttak, csapatostul vágódtak a röptető drótjának, s biztos voltam benne, ha nem óvnának meg tőlük a rácsok, szőröstül-bőröstül felfalnának. Elsétáltam egészen Burhanuddín pavilonjáig. Megkerültem, nem láttam a madáridomítót sehol. Először arra gondoltam, hogy talán lefeküdt. Mivel nem volt csengő az ajtaján, beugrottam az ablakán. Végigmentem a szobán, óvatosan kinyitottam a fürdőfülke ajta- ját: sem keselyű sem Burhanuddín. Az aprócska konyhában még meleg volt a gázfőző, teáscsészéink elmosatlanul árválkodtak a mosogató szélén. Mivel sokat adok a szimmetriára, az ablakon át is távoztam. Megkerültem néhány fát, mögöttük alacsony,pavilonszerű épü- letre bukkantam. Nyolc ablaka közül háromban égett a villany. Lekushadtam a fűre, és lélegzet-visszafojtva hallgatóztam. A fák és bokrok kitűnően szűrték a zajokat; bár alig voltam ötven méter- nyire a madaraktól, mintha kontinensnyi távolságból szűrődött volna hozzám a rikácsolásuk. Odasettenkedtem a bungaló ajtajához, és kipróbáltam a kilin csét. Nyitva volt. Amikor az ajtó tetejére szerelt fékezőautomata szelíden behaj- totta mögöttem az ajtószárnyat, az volt az érzésem, hogy egy malom raktárába jutottam. Bárhova is néztem, zsákokba csomagolt mag- vak, őrlemények, vitaminkészítmények, sűrítmények hevertek pi- ramisszerű gúlákba rakva. Jellegzetes, rothadó szag árulkodott ró- la, hogy egy másik helyiségben alighanem ragadozómadarak szá- mára tárolnak élelmet. Körüljártam a helyiséget, de semmi olyat nem találtam, ami felkel- tette volna az érdeklődésemet. Hacsak az égve felejtett villany nem. Átsétáltam a zsákok között a ház másik részébe vezető ajtóhoz. Jól sejtettem, hogy odaát a ragadozóknak tárolnak eleséget. Ha- lomba rakott marhacombok, nyúzottjuhok, szétdobált véres bőrök mutatták, hogy Abgu maharadzsa mészárosai csak nemrégen fe- jezhették be a munkájukat. Tettem egy kört az orrfacsaró bűzt árasztó húshalmok és vértó- csák között, végül egy bőrpiramis mögött néhány hatalmas hütő- szekrényre bukkantam. Megfogtam az első szekrény oldalát: hűvös volt, mint egy óriási fagylalt. Óvatosan a kilincséhez nyúltam, és elfordítottam. A villany pislákolni kezdett, mintha az áram összeköttetésben lett volna a hűtőszekrény ajtajával. Pislogott, de nem aludt ki. Stukkerom után a fejemet is bedugtam a feltáruló nyíláson, aztán meghökkenve kaptam vissza. Nem volt a hatalmas szekrényben semmi, kivéve két döglött ke- selyűt. Megtörölgettem a homlokom, és a következő szekrényhez léptem. Kinyitottam, benéztem, sóhajtottam. Ebben már három keselyű volt. A harmadik szekrényben ismét kettő. Az utolsót már ki sem akartam nyitni. Torkig voltam a keselyűkkel, élőkkel és döglöttekkel egyaránt. Inkább csak a rend kedvéért, mégis benéztem ennek az ajtaján is. Aztán gyorsan becsaptam, és éreztem, hogy kiveri a víz a hom- lokomat. Az utolsó, hatalmas hűtőszekrényben ugyanis nem keselyű he- vert, hanem egy ember, pontosabban egy száriba öltöztetett fiatal nő hullája. A keselyűkhöz csak annyi köze volt, hogy nem volt szeme. Az a lány volt, aki jó héttel ezelőtt, Bombayban a kocsijába kényszerített, majd felvitt a Hallgatás Tornyára. Aki az azóta már ugyancsak megölt Ráni Dzsivándzsínak adta ki magát. Amikor rövid, ötpercnyi száguldás után bekopogtam Bob szo- bája ajtaján, az ágyán találtam, mint délután. Kivillantva vonzó lófogait, szeretetteljes mosollyal üdvözölt. - Maga is rájött már, mi? - Én? Mire? - Hogy mekkora marhák voltunk, amikor idejöttünk. Apropó, mi ez az ökörség? - Miről beszél? Vigyorgott, benyúlt a szekrényébe, előhúzott belőle egy szmo- kingot és a hozzá való nadrágot. - Ehhez mit szól? Őszintén szólva jobban meglepődtem, mintha keselyűket, vagy hullákat találtam volna odabent. - Hogy... kerültek ide? - Olvassa! Felkapott az éjjeliszekrényéről egy kartonlapot, és a kezembe nyomta. Nyomtatott meghívó volt, aranykeretben, s arról értesí- tette Robert McKinleyt, hogy ma este 10 órakor, vacsora után, a Gadzspurí palota zenetermében Abgu Gadzspurí maharadzsa ud- vari zenészei előadják A keselyűk gyászzenéje című drámai zene- költeményt, Kamala Dzsivándzsí zeneszerző művét. Kamala neve után, keresztény szokás szerint apró, fekete kereszt állt, jelezve, hogy a szerző csak nemrégen szenderült jobblétre. Bevágtattam a szobámba, hogy megkeressem a saját szmokin- gomat. Ott volt a szekrényem oldalára akasztva, akárcsak a meghí- vóm az éjjeliszekrényen. Magam elé meredtem, és gondolkodni próbáltam. Megkísérel- tem felmérni a fenyegető veszélyt. Igaz, hogy tettem néhány óvin- tézkedést, de kérdés, hogy az időzített aknák időben felrobban- nak-e? Aztán arra gondoltam, hogy életem során többször játszottam már hasonlójátszmát, és mindig sikerült a végén a nyerő lapot húz- nom. Csakhogy, ami tízszer bejött, nem biztos, hogy a tizenegyedik alkalommal is be fog jönni. Felöltöttem a szmokingot - mintha rámöntötték volna. igazán kíváncsi lettem volna rá, hol vettek rólam mértéket. Addig próbálgattam a ruhát és nézegettem magam a tükörben, amíg rá nem jöttem, hogy alighanem életem legnagyobb ostobasá- gát követtem el, amikor egyetlen lapra tettem fel mindent. Ha ki- derül, hogy a joker helyett egészen alacsony értékű kártyát tartok a kezemben, nemcsak a játékot veszítem el, hanem a fejemet is. Feltehetően a szememmel együtt. Késlekedni nem volt idő, ezért nem is gyönyörködtem tovább magamban, hanem igyekeztem úgy a hónom alá varázsolni a pisz- tolyomat, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Amikor befejeztem a műveletet, meg voltam elégedve az eredménnyel. A folyosón, a nyitott ablak előtt még egyszer végiggondoltam mindent. Leginkább az izgatott, hogy van-e jogom Pancsát beleugrat- nom egy életveszélyes kalandba. Persze az is igaz - szőttem to- vább a fonalat -, hogy így is eléggé benne vagyunk már a pácban. Ha Pancsa nem segít, ötven százalékkal csökkennek az esélyeink. De az is lehet, hogy százzal. Pancsa az asztal tetején ült, és a pávatollaival játszott. Amikor beléptem, felragyogott a szeme. - Csakhogy jössz, bábudzsí! Itt volt egy bombajó csaj, és azt- mondta, mindjárt hoz nekem egy ruhát, mert a maharadzsáknál az a szokás, hogy a vacsorához felöltözik az ember. Ahelyett, hogy in- kább levetkőzne. Tágra nyílt a szeme, amikor felfedezte rajtam a friss csomagolást. - Én is ilyet kapok? Leültettem az ágya szélére, és a vállára tettem a kezem. - Te semmilyet nem kapsz, Pancsa. - Hogyhogy nem kapok? A csaj azt ígérte... Átkaroltam, és igyekeztem a lelkére beszélni. Beszéltem az idő- zített aknákról, amelyeknek az a tulajdonságuk, hogy a legváratla- nabb időkben robbannak. Elmondtam, hogy arra gondoltam, ő lesz az, aki a legfontosabb aknát működésbe hozza. Pancsa egyáltalán nem volt buta. Sőt alighanem le is becsültem egy kissé a szellemi képességeit. - És amit Bombayban intéztem? Az semmi? - Nem biztos, hogy sikerül, Pancsa. Azt hittem, tiltakozni fog, de beleegyezően biccentett. - Mit kellene tennem, bábudzsí? Elmondtam, mire gondolok. Amikor a lényegre tértem, felpat- tant és lelökte a kezem a válláról. - Azt nem! Oda nem megyek! Én nem akarom, hogy kivájják a szemem azok a dögök! Bár az idő kegyetlen tempóban haladt előre, kénytelen voltam ismét aprólékosan elmagyarázni neki mindent. Azt is beleértve, ha az akna nem robbanna fel. Vagy ha a jokerról kiderülne, hogy fa- batkát sem ér. - Ha kinyírnak, nem lesz többé hozzám hasonló űzlettársad - biztosítottam. - Pedig éppen azon gondolkodtam, hogy fel kellene fejlesztenünk a vállalkozásunkat. - Hogyhogy felfejleszteni? Láthatóan nem volt tisztában a szó jelentésével. - Úgy gondoltam, további teheneket is vehetnénk. Esetleg haj- landó lennék rendelkezésedre bocsátani az összeget. Úgy tárgyaltunk, a fenyegető jövő árnyékában, mint két bank- igazgató. Pancsa fekete gombszemét az ablak sötét négyszögére függesz- tette, aztán mélyet sóhajtott. - Rendben van, bábudzsí! És ha tévedsz? - Alig hinném. - Engem fognak elevenen megnyúzni - mondta megadóan, és keservesen csettintett a nyelvével. - Legalább ha jól bevacsoráz- hatnék.. . - Indulnod kell, Pancsa! Igazán nem szokásom kisgyerekeket veszélynek kitenni, de most valóban nem volt más választásom. Ha az történik, amitől félek, egyedül csak Pancsa menthet meg bennünket. HogY a dolgoknak nagyobb nyomatékot adjak, firkantottam néhány sort egy noteszlapra, és a kezébe nyomtam. - Bátorság, Pancsa! Kinyitottam az ablakot, kitártam a szárnyakat, és kitoltam a kertbe. Lelépett a fűre, apró, barátságos gombszeme megcsillant a holdfényben, aztán megfordult, és eltűnt a bokrok között. ř Leoltottam a villanyt, és kisétáltam a folyosóra. Mary-Rose az ajtóhoz repült, de menetrendszerűen lehervadt a mosoly az arcáról, amikor engem pillantott meg. Minden bizonnyal a maharadzsát várta. Kedvetlenül tárta ki az ajtót, s engedett be a szobájába. Futólag nézett csak végig rajtam, amit akár sértésnek is vehettem. Jól sza- bott szmokingom és gondosan megkötött nyakkendőm több fi- gyelmet érdemelt volna. Mary-Rose ezen az estén Mata Harin is túltett. Hosszú, bársony estélyije fekete vízesésként omlott le a lábán, mélyen lefutó dekol- tázsa felett igazgyöngysor fehérlett. Ha nem lett volna más gon- dom, elfogott volna a sárga irigység a maharadzsa ajándéka láttán. - Örülök, hogy látlak, Mary-Rose - mondtam, és előhúztam a pipám. - Hogy vagy? Gőgösen, lebiggyesztett szájjal mért végig. - Uriemberek engedélyt szoktak kérni, ha hölgyek jelenlétében rá akarnak gyújtani. - Nem óhajtok rágyújtani - mondtam. - Van valami újság? - Mire gondol? - Órák óta azon töprengek, hogy hivatalos vagyok-e az esküvő- jére. Legyen olyan jó, és oszlassa el az aggodalmaimat. - Csak pimaszkodjék - mondta, és mintegy véletlenül az órájára pillantott. Régi, viharvert krumplija helyett gyémántokkal kirakott műszercsoda villogott a csuklóján. - Megvan még a stukkerod? - kérdeztem csak úgy mellékesen. Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle, mit szólna hozzá, ha elkérném, és lepuffantanám vele Abgu Gadzspurí ma haradzsát. - Mi köze hozzá? - Jó lenne, ha ideadnád. - El... kérte - mondta habozva, és kerülni igyekezett a pillantásom. - Kicsoda? - Abgu. - Úgy, Abgu. És miért? - Babonából. - Miből? - Azt mondta... hogy... a mai vacsoránál be akarja jelenteni az eljegyzésünket. És... rosszat jelent, ha a menyasszony tulajdoná- ban fegyver van. Ez valami ősi indiai... babona. Te... maga... nem hallott róla? - Hogyne hallottam volna - mondtam, és zsebre vágtam a pi- pám. - Egészen közismert, ősi szokás India-szerte. Még az árják idejéből való. Minden menyasszonynak le kell adnia esküvője előtt a stukkerját a ruhatárban. Mert az indiai menyasszonyok általában stukkerokkal felcicomázva járnak. Most kezdte csak felfogni, hogy nem a féltékenység beszél belőlem. - Valami... baj van? Jézusom, Leslie, már mondani is akartam... Én láttam valakit. - Kit? - Egy... kísértetet... - Hol? - Itt a szobámban. - Mikor? - Amikor... megpróbáltam elaludni. És... egyszerre csak valaki bejött az ajtón. De... mintha az ajtó be lett volna csukva. Szóval... az az érzésem, hogy a falon át jött. - Hogy nézett ki? - Öregember volt. Hajlott hátú és... mosolygott. Mint a mesé- ben. És amikor... kinyitottam a szemem, és sikoltani akartam... szájára tette az ujját. Oh, Istenem, ugye csak álmodtam, Leslie? Bátorítón rákacsintottam, és megveregettem az arcát. - Persze, hogy álmodtál, Mary-Rose! Pedig meg voltam győződve róla, hogy nem álom volt, amit látott. itt vannak a közelünkben a vénemberek. Mary-Rose álma gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Álmél- kodó kiáltozására ügyet sem vetve kiugrottam az ajtón, és Pancsa üres szobájához vágtattam. Nem is tudom, miért reménykedtem benne, hogy odabent találom. Rövid terepszemle után éppen vissza akartam vonulni, amikor egy sáfrányszínű ruhadarab villant meg a szemem előtt, Pancsa ágya alól, az asztal túlsó oldaláról jött a villanás. Elővarázsoltam a revolveremet, és leguggoltam az asztal alá. Fé- lig Pancsa ágya alá bújva egy sáfrányszínű száriba öltözött indiai nő nézett velem farkasszemet. Visszacsúsztattam a stukkert a helyére, és barátságosan rámoso- lyogtam. - Halló! Elveszített valamit? Elpirult, felállt, zavartan letette a pávatollat, amit a kezében tar- tott. Magas, szép növésű lány volt. Csodálatosan illett a bindá a hom- lokához. - Én csak... a kisfiú ruháját hoztam, de... nincs sehol. Igaz, a szék karfájára rakott selyemköpeny nem szmoking volt, de esküdni mertem volna rá, hogy Pancsának életében nem volt még ehhez hasonló drága ruhája. - Igazán? - kérdeztem ártatlan képpel. - Pedig az előbb még itt volt. A nyitott ablakhoz léptem, és megkocogtattam az üveget. - Lehet, hogy elment tollat gyűjteni. Imádja a tollakat. Meg sem várta, hogy befejezzem, szájához kapta a kezét, félre- tolt, és kiszáguldott az ajtón. Én meg, mit tehettem mást, átsétáltam Bobhoz. Robert McKinley, képzett politológus, a mogul államszervezet kutatója, a falitükör előtt állt, és csúnyán káromkodott. Ahogy beléptem az ajtón, megkönnyebbült sóhajjal nyújtotta felém a csokornyakkendőjét. - Az Isten küldte magát, Lawrence. Még öt perc és felakasztom magam rá. Nem tudja, hogy kell megkötni ezt az átkozott vacakot? Szemügyre vettem, mint az előbb Mary-Rose-t. A szmoking tűrhetően állt rajta, a nadrág is elment, az összkép mégis a Tarzan- filmek szmokingba öltöztetett Csita majmára emlékeztetett. Komoly képpel a tükör felé fordítottam, és éppen hosszadalmaS magyarázatba kezdtem volna, amikor kivágódott az ajtó. Magas, turbános indiai férfi rontott be rajta. Látszott az arcán, aligha szel- lemi munkával keresi napi betevőjét. - Mr. Lawrence? Feléje lengettem a kibontott nyakkendőt. - Nem tudná megkötni, véletlenül? - Hol a kisfiú? - Pancsa? Fogalmam sincs róla. Nincs a szobájában? Térdre vágta magát, és benézett az ágy alá. Aztán se szó, se be- széd, kitárta a szekrények ajtaját: sorban bekukucskált a belse- jükbe. Leültem Bob ágyára, és pipára gyújtottam. Sejtettem, hogy egy másik turbános az én szobámban az én szekrényem ajtaját nyitogatja. - Talán tudnék segíteni - mondtam közönyösen. - Pancsa imádja a pávatollakat. Én a maguk helyében a röptetők körül ke- resném. Meghökkenve rám bámult, aztán megfordult, és kiviharzott a szobából. Bob elvette tőlem a nyakkendőjét, miközben csodálkozva nézett utána. - Mi a franc ez? Mit izgatja őket ennyire Pancsa? Magának tud- ni kell róla, a maga haverja! - Tudok is - mondtam, és kivettem a kezéből a nyakkendőt. - Tényleg? - csodálkozott. - Hol az ördögben van? - Elküldtem - mondtam, és megkötöttem a nyakkendőt a nya- kán. - Így ni! Készen állunk a bevetésre! - Elküldte? Hová az ördögbe? - Nem az ördögbe - mondtam -, hanem az ördögökhöz. Ismerek egy régi, iráni közmondást: "Ha az angyalok nem segítenek, szö- vetkezz az ördöggel!" Tetszik? - Ízlés dolga. Nem értem, mennyiben vonatkozik ez ránk? - Csak annyiban - mondtam, és megigazgattam a stukkeromat a hónom alatt -, hogy elegem volt az angyalokból. És, akár hiszi, akár nem, az ördöggel kötöttem szövetséget. - Pancsa...? - Az ördöghöz ment követségbe! Órámra pillantottam: öt perc hiányzott a kilencből. Mary-Rose kopogott, és besuhant a szobába. Bob torkán akadt a szó. kidülledt szemekkel bámult a lányra. Mary-Rose-nak látha- tóan jólesett Bob néma csodálata, csak egy apró csuklás jelezte, hogy saját ellenállhatatlanságába vetett hitén túl azért más is fog- lalkoztatja. - Hol van Pancsa? - Hol jár a fúvó szél, hol az ördögszekér, hol a csillaghomlokú, szürke paripa? - Mi ez a marhaság? - Egy mongol népdal. De jól kifejezi a lényeget. Pancsa felszívó- dott. Halk gongszó kondult a távolban: zengett-zúgott, ott keringett körülöttünk. Felnéztem a mennyezetre, de nem láttam sehol hang- szórót. Néhány másodpercnyi zsongás után elhalt a gong hangja, Kinyílt az ajtó és két turbános, hófehér ruhás férfi között az a sáfrányszínű száriba öltözött, magas nő bukkant fel, aki nemrég még Pancsa ágya alatt kotorászott. Merev, udvarias mosoly ült az arcán, ahogy összetette két tenye- rét. - Eljött a vacsora ideje! Kérlek, fáradjatok utánam. Legutoljára a brunei szultán lakomáin találkoztam a pompának olyan túlburjánzásával, mint Abgu Gadzspurí fogadótermében, A hatalmas, legalább tizenöt méteres asztalt zsúfolásig megtöltöt- ték a tálak, korsók, poharak és a legkülönbözőbb formájú arany- edények. Amikor beléptünk az ajtón Abgu Gadzspurí hosszú, fehér vi- rágfüzérrel a nyakában sietett elénk. Mary-Rose-nak kezet csókolt, velünk pedig barátian kezet rázott. - Remélem, kipihenték magukat! Sajnos nekem mégvolt egy kis dolgom, ami lehetetlenné tette a pihenést. Hallom, megismer- kedtek Herr Steinerrel. a jobb kezem, igaz, Hans? A hófehér szmokingot öltött Steiner mosolyogva meghajolt. - Egyébként mit hallok? Hova lett a kisfiú? - Talán tollat keres. Biztos nem akar vacsorázni. - Átfésültük a röptetők környékét. Nincs sehol. - A jégszekrényekbe is belenéztek? Halotti sápadtság öntötte el az arcát. Steiner szemében is megfa- gyott a mosoly; kihűlt, mint a jégre tett parázs. Abgu Gadzspurí megfordult, és a terem végében álló hatalmas, tetővel fedett trónszékre mutatott. - Őseim trónja, Mr. Lawrence. Valaha ezer gyémánt díszítette. Az angolok... kilopták belőle valamennyit. - Csak nem akar rajtam bosszút állni a gyémántjaiért? - kérdez- tem könnyedén, miközben a körülöttünk sürgölődő szolgák a ke- zünk ügyébe tettek egy-egy gyümölcslével töltött poharat. - Ugyan már, dehogy! Nincs nekem semmi bajom az angolok- kal. Ellenkezőleg, tisztelem és csodálom őket. Számomra a gyar- mati múlt csak történelem. Enyém a trónszék... még akkor is, ha azok a nyavalyás gyémántok hiányoznak is belőle. Jó étvágyat uraim. Mellém ülne, Mary-Rose? hófehér ruhás szolgák egymás után tálalták fel a fogásokat. a mennyezetet borító, metszett üvegcsillárok földöntúli fénybe öl- töztették a termet. Abgu turbánjáról öklömnyi rubin szórta ránk a sugarát. Mary-Rose máris maharániként viselkedett: olyan ele- ganciával tartotta el a kisujját a poharától, mintha Őfelsége, a ki- rálynő fogadásán lettünk volna. - Mr. Lawrence? Abgu maharadzsa tüntetett ki megszólításával. - Remélem, tudja, hogy Indiában senki nem ad hitelt egy kisko- rú szavainak? Hátha az a valaki még kolduskölyök is! - Nem ismerem eléggé az indiai viszonyokat - mondtam moso- lyogva. - Remélem, ízlik a vacsora? - Pompás. Bob a villájára tűzött egy hosszúkás húscafatot, és a maga csen- des, világfias módján meglengette az orrom előtt. - Maga szerint mi a franc ez? Éppen figyelmeztetni akartam, hogy Keleten a legfontosabb ét- kezési szabály: soha ne kérdezd, mit eszel, de a maharadzsa meg- előzött. - Kígyó, Mr. McKinley. Bob kezében megállt a villa. - Ez? - Van egy speciális kígyófajta, amelynek a legjobb a húsa a vilá- gon. Kóstolja csak meg! Mary-Rose elsápadt, és csendesen csuklani kezdett. - Irigylem Mary-Rose-t - mondtam, és hátbavertem. - Minden- nap élvezheti majd, míg mi beafsteken tengődünk odahaza. Fogtam a húsdarabot, és megkóstoltam. Valóban kellemes volt, csak kissé túl erősre fűszerezték. Csendben költöttük el a vacsora hátralévő részét. Mary-Rose sajnos nem tudta abbahagyni a csuklását, annak ellenére sem, hogy Abgu maharadzsa többször is figyelmeztetőn pillantott rá. Már a teánál tartottunk, amikor Abgu Gadzspurí ismét megszó- lalt. - Nem is sejti, Mr. Lawrence, mekkora öröm számomra, hogy itt üdvözölhetem önt Bidzsápurban. - Igazán? - Őszintén reméltem, hogy egyszer létrejön ez a találkozó. Már Svájcban felfigyeltem önre... pontosabban Herr Steiner hívta fel magára a figyelmemet. Bob döbbenten meredt rám. Mintha nem is ugyanaz az Abgu Gadzspurí beszélgetett volna velünk, akivel Bombayben megis- merkedtünk. Aki a szőnyegünkön sírdogált Mary-Rose karjai kö- zött. Úgy látszott, a hazai környezet visszaadta az önbizalmát. Ma- gabiztos volt és méltóságteljes. Olyan, aki nem szokta meg, hogy ellentmondjanak neki. - Valóban, Mr. Steiner? A szőke svájci elmosolyodott. - Mi egyszer már találkoztunk, Mr. Lawrence. - Nem emlékszem. - Ó, én csak jelentéktelen figura voltam egyjátszmában. Akkor még nem is Steinernek hívtak. És főleg... nem voltam svájci. Kezdett egyre inkább nem tetszeni a dolog. Ha kiderül, hogy a múltamból nyúlt utánam valaki, szépen felépített elméletem kár tyavárként omlik össze. Éppen tovább akartam kérdezősködni, amikor Abgu mahara- dzsa felállt, Tapsolt, és a csillárok felé fordította az arcát. Önkéntelenül is behúztam a nyakam. Nem gondolhattam másra, minthogy a fejünkre szakadnak, hiszen úgy látszik, Abgu mahara- dzsa környezetében jelentős szerep jut a lehulló csillároknak. Ezúttal azonban szó sem volt veszélyről. Annyi történt mind- össze, hogy a csillárokkal egy magasságban futó galérián álló tur bános, kövér férfi meghajtotta a fejét, és eltűnt a láthatárról. - Mr. Lawrence... amint értesültem róla, ön bizonyos esemé- nyekben, hm... amelyek sajnálatos módon bekövetkeztek,jelentős szerepet tulajdonít egy szimfonikus költeménynek: A keselyűk gyászzenéjének. Így van? Nem válaszoltam, hiszen több alkalommal is hallhatta, amikor kifejtettem ezzel kapcsolatos véleményemet. - Gondoltam, megszerzem önnek az örömet, hogy meghallgat- hassa. - Hol bukkant rá a kottájára? - Ó, hát vannak bizonyos kapcsolataim. Összenevetett Steinerrel, és cinkosan rámhunyorított! - Ön sokkal jobban tudja nálam, Lawrence, hogy pénzzel min dent el lehet érni. Sok pénzzel még többet. Egyre inkább csodáltam Abgu színészi képességeit. Bombay-ban olyan tökéletesen alakította a hirtelen meggazdagodott, rokonok és társak nélküli magányos gyereket, hogy meg kellett szakadni tőle a szívnek. Valójában pedig számító volt és ravasz. Minden bizonnyal kegyetlen is. - Van egy kis udvari együttesem. Ha az önök szórakoztatásáról van szó, semmi sem drága nekem. Megszereztem a kottát és... ze- nekarom el fogja játszani önöknek. Bár... nem tudom, Miss Mary-Rose-nak nem lesz-e unalmas, hiszen egyszer már hallotta. Mary-Rose még mindig nem fogott fel semmit. Úgy belesüllyedt az álomvilágba, hogy hat elefánt is csak nehezen tudta volna ki- robbantani belőle. Abgu maharadzsa udvariasan a falhoz terelt bennünket. - Csak néhány pillanat, amíg átrendezik a termet. Az átalakítás valóban csak másodpercekig tartott. Jobbról is, balról is szolgák futottak be bársonyfotelokkal, míg mások az asz- talokat és székeket tüntették el. Mary-Rose-nak még csuklani is alig volt ideje, s az étkezőterem átalakult zeneteremmé. A zenészek emelvénye közvetlenül a trónszék elé került. Két be- futó szolga vörös bársonyfüggönyt feszített az emelvény elé egy eddig láthatatlan huzalra. A maharadzsa intett, s valamennyien helyet foglaltunk a fotelokban. Őszintén szólva vegyes érzelmekkel figyeltem a készülődést. Márcsak azért is, mert fogalmam sem volt róla, sikerült-e Pancsá- nak elhagynia a parkot. Mintha túlságosan is könnyen belenyu- godtak volna az eltűnésébe. Vagy Abgu maharadzsa valóban azt hiszi, amit mondott? Hogy egy gyerek szavaira nem figyel oda senki? Sóhajtottam, vártam, hogy széthúzódjék a függöny, s megkez- dődjék az előadás. Bal oldalamon Mary-Rose ült, jobbomon Bob McKinley. A maharadzsa bátorítón megveregette Mary-Rose zsebkendőt szorongató kezét. - Csak egy kis türelem, kedvesem. Hátradőltem és átadtam volna magam baljós gondolataimnak, ha Hans Steiner meg nem akadályoz benne. Mindeddig a szolgák- kal suttogott, most azonban odajött hozzánk, és leült közvetlen mellém. Aztán előrehajolt és halkan a fülembe súgta: - Mr. Lawrence, szabadna a pisztolyát? - Miből gondolja, hogy van nálam fegyver? - Ugyan, Mr. Lawrence. Öreg profi vagyok... Angolából. Egyszerre csak derengeni kezdett valami. Még nem tudtam, ki- csoda, de sejtettem, hogy akkor találkoztam vele, amikor együtt kalandoztam a Karvallyal. Hónom alá nyúltam, kihúztam a stukkerom, és a kezébe raktam. - Parancsoljon. - Kérje el Mr. McKinleytől is! Robert, aki feszült figyelemmel kísérte az eseményeket, villogó szemekkel fordult hátra. - Nem volt kiírva, hogy le kell adni a ruhatárban! - Ön a londoni operába is fegyverrel jár? - A londoni operában magam válogatom meg a társaságomat. - Prüszkölte Bob. A gyerekképű maharadzsa, aki természetesen mindent hallott, csendes derűvel mosolygott. Olyan ember mosolyával, aki meg van győződve róla, hogy nem követhet el hibát, hiszen ura az esemé- nyeknek. Lopva az órámra pillantottam. Rövidesen fél tíz. Talán az időt kellene húznom. - Kérem, Mr. McKinley! Bob dühös képet vágott, és a zsebébe nyúlt. Nem szerettem vol- na; ha ostobaságot csinál, ezért megfogtam a könyökét. - Adja oda, Bob! Bob arcán elhalványultak a szeplők a felindulástól. - Maga csak ne biztasson! Ha még egyszer találkozom magával, sikoltva menekülök az ellenkező irányba. Inkább maradtam volna a sitten! Mi az a tíz év, amit kaptam volna? Kellemes, csendes, déli fekvésű cella, currys bab, ehelyett a kígyóbélszín helyett... De hülye voltam, hogy nem maradtam ott! Fogta a stukkerját, és a válla felett átnyújtotta Steinernek. Mary-Rose csak most vette észre, hogy begyűjtik a fegyverein- ket. - Miért...Abgu...? Hukk! A maharadzsa megszorította a kezét, mosolygott, s várakozó öröm ömlött pirospozsgás gyerekképére. Izguló, csodát váró ka- maszra emlékeztetett, aki nem is tudja elképzelni, mit rejthetnek a születésnapjára kapott ajándékdobozok. A szolgák eltűntek: nem maradt senki látótávolságon belül, csak az ismét feltűnt turbános a galérián. El is határoztam, pillanatra sem tévesztem szem elől, bár nem ígérkezett könnyű feladatnak. A megszólaló zene rövid időre elnyomta baljós gondolataimat, alighanem az éberségemet is. A keselyűk gyászzenéjének kezdetét a tábla monoton felbúgó hangja jelezte. Néhány másodpercig szólt csak egyedül, majd a szabályoknak megfelelően a szitár csatlakozott hozzá. Bár zavaró körülmény akadt bőven, igyekeztem belemerülni a muzsikába. Körülbelül egy percig szólt a szitárzene a függöny mögött; egyszerű, egészen szokványosan indiai dallamot játszott. In- kább hagyományos indiai népzenének tűnt, mint szimfonikus köl- teménynek. Egészen addig, amíg váratlan erővel egy senai, azaz trombitához hasonló fúvóshangszer harsány rikoltozása szét nem foszlatta a bé- kés, falusi hangulatot. Ebben a szempillantásban ment fel a függöny. A héttagú zenekar és a karmesteri posztot betöltő, kövérkés lány háttal állt felénk, úgy, hogy nem láthattam egyikük arcát sem. Abgu Gadzspurí maharadzsa rám nézett, és diadalittasan felne- vetett. Fel akartam ugrani, de Steiner a vállamra tette a kezét. - Nyugalom, Mr. Lawrence. Amíg a többnyire csak szólóhangszerként használatos senai és a szitár egymással feleselt, a tábla aláfestő zenéjére improvizálva, megérintettem az egyre inkább elmerülni látszó Mary-Rose kö- nyökét. - Mi van? - kérdezte riadtan, és elvette a kezét. - Megmond- tam... - Ide figyeljen - súgtam megpróbálva egyszerre szemmel tartani a maharadzsát, a galérián álló turbános férfit és a mögöttem mo- corgó Steinert. - Maga tudta ezt? - Mit, hukk?! - Hogy ezek... úgy kezdik a darabot, hogy hátat fordítanak a közönségnek? - Nemcsak úgy kezdik... hukk... - Akkor mi a fenének a karmester? Hiszen úgysem látják. - Kamala... felfogása szerint... a karmestert érezni kell a zené- szeknek. De ez még nem... minden... hukk... Lesz még egyéb trükk is. Figyeljen csak! - Miért nem mondta? - Mit? Hogy hátat fordítanak, hukk? Hiszen nincs ennek semmi jelentősége. A zene szempontjából tökéletesen közömbös. A tömzsi karmesternő úgy vezényelt, mintha a zenekar tagjai látták volna. Pedig csak a trónszéket nézhették, ha akarták. Magáról a zenéről nincs mit mondanom. Mivel nem tartom ma- gam a modern muzsika szakértőjének, távol álljon tőlem, hogy kri- tikával illessem Kamala Dzsivándzsí művét. Felőlem lehetett akár a párszi hagyományok megcsúfolása is, bár ha párszi lettem volna, aligha tartottam volna annak. Az a bizonyos, ősi perzsa motívum uralta az egészet. A mridangam baljós pergése kizárta, hogy Kamala paródiára gondolt volna, amikor a hangjegyeket papírra vetette. Inkább egy párszi temetés borzalmát idézték a futamok. Megpróbáltam megfejteni a rejtélyt; miért gondolt Mary-Rose kígyókra, amikor először hallotta a zeneművet, hiszen érezhetően és világosan keselyűrikoltozást utánozott a senai. Hallgattam még vagy két percig, aztán arra a megállapításra ju- tottam, kizárt dolog, hogy emiatt öltek volna a párszik. Lehet, hogy egyik-másik konzervatív öregembernek nem tetszett Kamala mo- dern felfogása, de hogy emiatt nem kezdtek gyilkosságsorozatba, arra mérget mertem volna venni. Aztán, éppen abban a szempillantásban, amikor a párszikat gondolatban kihúztam Kamala és Girdharí feltételezett gyilkosai- nak a listájáról, megtörtént a csoda. A keselyűkgyászzenéjefeltárta titkát. Minden kétséget kizáróan rájöttem, ki ölte halomra a zenekar tagjait és miért. Felpattantam volna, ha egy derekamba nyomódó revolvercső meg nem állít. Méghozzá alighanem saját 38-asomé. - Csak nyugalom - sziszegte mögöttem Hans Steiner. - Élvezze inkább a zenét! A zenekar tagjai ekkor már a közönség, azaz felénk fordulvaját- szottak, arcukon a zenészek lárvaszerű mosolyával. A karmesternő bizonyos mértékig Kamala Dzsivándzsíra emlékeztetett. A senai kétségbeesetten rikoltozott, mintha kérte volna, hogy forduljon vissza. A pufók arcú nő mosolygott, és engedelmeskedett a hívásnak. Most már úgy játszottak, mint minden közönséges ze- nekar: a karmester háttal, a zenészek pedig arccal a közönség felé. Idegesített a hátamhoz nyomódó fegyvercső, de egyelőre a ze- nészeket figyeltem. A furcsa színjáték még néhányszor megismét- lődött. Olyan gyorsan fordították meg a székeiket, hogy arra gon- doltam, bizonyára jóval tovább gyakorolták, mint magát a zeneda- rabot. A zenészek forgása sok mindenre ráébresztett. Többek között arra is, hogy mekkora ostobaságot követtem el. Ha még Bom ay- ban meghallgatom az előadást, nem kerülök kutyaszorítóba. Abgu Gadzspurí maharadzsa hirtelen felállt, és feltartotta a ke- zét. A karmester, aki éppen arccal felénk a levegőt vezényelte, vil- lámsebesen megfordult, és leintette zenekarát. Valamennyien fel- kapták a hangszerüket, és mielőtt a függöny összehúzódott volna, egy mellékajtón át elhagyták a színpadot. Az összecsapódó bársonyfüggönyök zizegése ráébresztett, hogy amit láttam, sokkal több egyszerű zenedarabnál, amelynek a végén rövid ruhatári tülekedés után haza lehet menni. Bidzsápurból aligha van hazatérés. Abgu Gadzspurí felállt, és az összehúzott függöny elé lépett. Az volt az érzésem, hogy színésznek képzeli magát, aki élete nagy ál- mát, a sokat sóvárgott főszerepet próbálja eljátszani. Már rég nem az a kissé infantilis, szánalomra méltó gyerekember volt, aki gazdagsága ellenére sem tud megállni a saját lábán. Ellen- kezőleg. Volt valami démoni magabiztosság és tudatosság a tekin- tetében. - Azt hiszem, Mr. Lawrence, megértett mindent. - Én is azt hiszem. - Sajnos, Kamala kellemetlen meglepetést okozott nekem. Ha elárulja, hogy mire számíthatok... nem történik meg, ami megtör- tént. Amiért az életével fizetett az az ostoba tyúk! Felemelkedtem volna, de Steiner gyengéd mozdulattal vissza- nyomott a székbe. - Hol ismerkedett meg Kamalával? - Még Svájcban... Kamala a világot járta, és nem mulasztotta el soha az alkalmat, hogy eleget tegyen honfitársai meghívásának. Hozzám különösen örömmel jött. Hiszen gazdag maharadzsa csa- ládból származom... még akkor is, ha akkoriban csak a családom volt gazdag. Nagybátyámé, Mahávír Gadzspuríé volt a vagyon... aPámnak jószerével semmi nem jutott. Kizárólag nagybátyám jó- indulatán múlott, hogy apám elszórakozhat-e a madaraival, s hogy én Svájcban nevelkedhetem-e vagy valamelyik közönséges indiai kollégiumban. Bármennyire is jószívű és adakozó volt Mahávír nagybátyám, sikerült meggyűlöltetnie magát velem. Hogy miért? Csak azért, mert az övé volt a gazdagság, s én ki voltam téve kényé- nek-kedvének. Akkor tanultam meg, hogy mekkora hatalma van a pénznek. Ismerem a szegénység és a megalázottság érzését, Mr. Lawrence. - Kamala tudott róla, hogy önt... milyen gondolatok foglalkoz- tatják? Megrázta a fejét és legyintett. - Ugyan már, dehogy! Kamalát semmi nem izgatta, csak zavaros zenei elképzelései és a szex. - Ezt úgy érti...? - Nézze, nem tartozik a dologhoz, de... tizennyolc éves voltam. Meghívtam Kamalát egy vacsorára, aztán ott is maradt nálam né- hány napra. Kamala született örömlány volt. Ha nem lett volna zenész, világhírü hetéra lehetett volna belőle. Nekem mindenesetre busásan megfizetett a vacsoráért. Kamala a szerelem művésze volt, Mr. Lawrence. Mintha csak a Kámaszútrából lépett volna elő. In- nen datálódik az ismeretségünk. Elgondolkodott, és megvonta a vállát. - Említettem, hogy tizennyolc éves voltam. Szegény, száműzött királyfi. És csak kevés, nagyon kevés reményem maradt, hogy a közeljövőben pénzhez juthatok. Mahávír nagybácsi semmi jelét nem mutatta, hogy búcsúzni akarna az élettől. Ellenkezőleg, újabbnál újabb üzleti vállalkozásokon törte a fejét. Bevetette magát a pártpolitikába, vállalatokat alapított, együtt dolgozott a párszi bankárokkal. Hát, ez volt a helyzet fehéren feketén, Mr. Lawrence! Lopva Mary-Rose-ra pillantottam. Félig nyitott szájjal hallgatta Abgu maharadzsa szavait anélkül, hogy megértette volna a dolog lényegét. - Ekkor ismerkedtem meg Mr. Steinerrel. így volt, Hans? A revolver csöve enyhén megremegett a derekamon, ami alig- hanem azt jelentette, hogy Steiner szaporán bólogat a hátam mö- gött. - Így volt, Abgu. - Herr Steiner... éppen akkor telepedett le Svájcban... valaki- nek az irataival, és abban a nevelőintézetben vállalt testnevelő ta- nári állást, ahol én éltem. Mr. Steiner értett a tesmeveléshez, ugyan- is zsoldos volt Afrikában. Villámként hasított agyamba a felismerés. Egy hajó a nyílt ten- geren Angola partjainál, rajtuk dél-afrikai zsoldosok, akik holland diákoknak álcázzák magukat. Mintha egyikük igencsak hasonlított volna Steinerre. Hosszasabban nem volt időm elcsemegézni a múlton, mert a maharadzsa folytatta sajátos monológját. - Mr. Steiner és én jó barátok lettünk. Be kell vallanom, hízelgett nekem a barátsága, hiszen Hans millió tapasztalattal rendelkezett. Én viszont csak egy keserű felismeréssel: hogy milyen kellemetlen és megalázó egy gazdag nagybácsi árnyékában kegyelemkenyéren tengődő szegény rokonnak lenni. Ön ismeri ezt az érzést, Mr. Law- rence? Igazán nem esett nehezemre nemet inteni. - Akkor nem is sejtheti, micsoda elátkozott órákat éltem át, amikor álmatlanul virrasztottam, és Indiára gondoltam. A milliár- dokra, amiket a nagybátyám a mohó politikusokra pazarol, és ha véletlenül megütné a guta, apám mihaszna madaraira fog pazarol- ni. Szerencsére ekkor lépett a színre Hans. A pisztoly ismét enyhén megremegett a derekamon. - Mr. Steinernek egy atlétikai foglalkozáson feltűnt, mennyire sápadt és erőtlen vagyok, hiszen akkor már ki tudja hányadik éj- szakát töltöttem ébren. Szüntelenül a vagyonra, nagybácsimra és apámra gondoltam. Herr Steiner magához hívott, és néhány sör mellett megpróbálta megtudakolni, mi bánt. És akkor én... talán az ég angyalaitól vezé- reltetve, elmondtam neki mindent. - Mindent? - Mindent, Mr. Lawrence. Szegénységemet, gazdag nagybácsi- mat és az apámat is. Mindent. Hans csak mosolygott, és azt mond- ta... vannak dolgok, amiket meg lehet kártyázni. Mert akkor már, be kell vallanom önnek, Mr. Lawrence, hosszú éjszakákon át azon törtem a fejem, hogyan ölhetném meg a nagybátyámat, majd az apámat. Hogyan lehetnék én a maharadzsa... a mesés vagyon örö- köse. - Gondolom, Mr. Steiner nem önzetlenül ajánlotta fel a segítsé- gét? - Mr. Lawrence, amennyiben az ilyesfajta kérdéseivel konkolyt akar vetni közénk - bár, nem tudom, jól használom-e a közmondást, alighanem feleslegesen strapálja magát. Természetes, hogy Mr. Steiner és én megegyeztünk. Elvégre üzletembernek készültem, és tudom, hogy a segítség pénzbe kerül. - Hány százalékot kért Mr. Steiner? - Ugyan már, Mr. Lawrence, illik ilyet kérdezni? Éppen önnek, aki a brit oroszlán alattvalója? De ha kíváncsi, megnyugtathatom, egyikünk sem járt rosszul. - Ami késik, nem múlik. - Ön még mindig reménykedik? Lelke rajta. Szóval, ott hagytam abba, hogy Herr Steiner felajánlotta a segítségét. Átbeszélgettünk néhány éjszakát, majd kialakult a tervünk. A terv, amelynek ered- ményeképpen most én vagyok Bidzsápur ura. - A nagybátyja és az apja pedig a föld alatt. - Csak képletes értelemben, hiszen mindkettőjüket elhamvasz- tották, és a Gangeszba szórták. Nyugodjanak békében! Mary-Rose csak most kezdte felfogni, hogy a maharadzsa nem sikeres üzleti vállalkozásait magyarázza. Kerekre tágult a szeme; és elhúzódott Abgutól. - Első lépésként nagybátyámtól, Mahávír Gadzspurítól kellett megszabadulnunk. Mivel gyereke nem volt, biztos lehettem benne, hogy apám örökli a családi vagyont. Mindenesetre sietnünk kellett, ha nem akartuk, hogy milliárdok csordogáljanak át Mahávír nagybá- csi pénztárcájából a különböző pártkasszákba. Herr Steiner volt szíves, és megindította az akciót. Steiner mintha elégedetten kuncogott volna mögöttem. Hiába, a jól végzett munka boldoggá teszi az embert! - Herr Steiner megállapodott bizonyos férfiakkal, hogy megfe- lelő anyagi juttatás fejében Mahávír nagybácsit hozzásegítik egy hosszabb utazáshoz. Mármint a túlvilágra, természetesen. Herr Steiner volt szíves és elmagyarázta, hogyan megy az ilyesmi. Egy- részről olyan helyzetet kell teremteni, hogy balesetnek tűnjék, másrészről pedig meg kell szabadulni mindenkitől, aki részt vett az akcióban. Így van, Hans? - Tökéletesen, Abgu. - Úgy döntöttünk, hogy egészen kézenfekvő és a rendőrség szá- mára hihető megoldást választunk. - A gyilkosságot. - Ugyan már, Mr. Lawrence! Maguk, nyugatiak nem tudnak szabadulni arrogáns kategóriáiktól! Mi csak hozzásegítettük Ma- hávír nagybácsit, hogy a jelenleginél boldogabb és szerencsésebb újjászületést nyerjen. Ha jól meggondolom, mégjót is tettünkvele. - Nem! Neeeeem! - Kedves Mary-Rose, nyugodjék meg, kérem. Még csak az ele- jén tartunk... Az az úr ott fenn, a galérián, bizonyos okoknál fogva szívesen lövi szét szép, fiatal, fehér bőrű lányok koponyáját. Tür- tőztesse magát, kérem! - Te... aljas... szemét...! - Ugyan már, Mary-Rose, hogy beszélhet így egy boldog ara a vőlegényéről? - Én... soha... soha... - Erről még majd elcsevegünk, de folytatom a történetem, mert Mr. Lawrence és Mr. McKinley epedve várják a folytatást. Szóval. ismétlem, olyan látszatot kellett keltenünk, mintha véletlen baleset történt volna. Herr Steinernek támadt az a zseniális ötlete, hogy szervezzük úgy a dolgokat, mintha Mahávír nagybácsi véletlenül két rivális gengszterbanda kereszttüzébe került volna. Felbéreltünk négy, üzletembert, akik... bizonyosjavadalmazásért elvégeznek bi- zonyos szolgáltatásokat. - Nevezze csak nyugodtan bérgyilkosnak őket! - Már megint ezek az arrogáns kategóriák! Mindegy, nevezze őket úgy, ahogy akarja. Csakhogy Hans zsenialitását igazoljam, el kell mondanom, a négy férfiú nemigen ismerte egymást. - Egyáltalán nem - dörmögött mögöttem Steiner. - Az első pár azt a feladatot kapta, hogy utaztassa el Mahávír nagybácsit. - Azaz ölje meg! - Mi lenne, Mr. Lawrence, ha nem fordítaná le lépten nyomon a kifejezéseimet?! Nem is tudja, milyen idegesítőek tudnak lenni maguk filológusok... Szóval, az első kettő elvégezte a dolgát. Ter- mészetesen ők semmi másról nem tudtak, csak arról, hogy át kell segíteniük valakit a boldogabb világba. Feladatukat nagy szakérte- lemmel és teljes megelégedésünkre hajtották végre. Igaz, Hans? - Tökéletesebben már nem is lehetett volna - kuncogott Steiner. - És Rávi Dzsivándzsí? A párszi bankár? - Arról aztán igazán nem tehetünk! Mahávír nagybácsi ritkán ült egyedül a kocsijában, mindig furikáztatott valakit. Hol egy pénz- embert, hol egy pártembert. Nem lehettünk tekintettel Rávi Dzsi- vándzsíra, ezt be kell látnia! Szinte mentegetőzve csengett a hangja. - Tulajdonképpen még jó is, hogy így alakultak a dolgok. Hiszen mindenki, még ön is, biztos volt benne, hogy amennyiben nem bal- eset történt, márpedig ön ugyebár erre is gondolt, nem a nagybá- csikám volt a merénylet célja, hanem a párszi bankár. Hahaha! Bi- zony, felettébb jól alakultak a dolgok. Fénylett az arca a büszke örömtől, mint az ifjú olimpiai bajnoké, aki rögtönzött sajtóértekezletén mámorosan meséli, hogyan sike- rült elsőnek átszakítania a célszalagot. - Herr Steiner tökéletesen megszervezte az akciót, azok a férfiak pedig tették a dolgukat. Megállították a nagybácsim kocsiját és... kiszállították őket. A többit tudják. - Egészen közelről lőtték őket agyon - mondtam. - Ha én va- gyok a rendőrség helyében, ezerszer is gyanút fogtam volna! - Azt hiszem, a derék Lal Bahadur is gyanút fogott, csakhogy az ő helyzete nem olyan egyszerű, Mr. Lawrence. Lal Bahadur ugyan- is indiai. India pedig bonyolult ország, ha nem vette volna még ész- re. Bárhova is nyúl, könnyen darázsfészekbe süllyedhet a keze. Ezerszer is meg kell gondolnia annak, aki az indiai társadalom szennyesében vájkál. Képzelje csak magát a felügyelő helyébe. Az egyik áldozat a Kongresszus párt egyik mecénása, a másik egy párszi bankár. Jobb - hangsúlyozom -, mindenkinek jobb, ha vélet- len baleset történt, mintha egy lelkes nyomozó kideríti, hogy poli- tikai indítékokból követték el a gyilkosságot. Most, amikor a szik- hek naponta ölnek Pandzsábban, amikor Kashmírban kijárási tila- lom van, Asszámban a helyi pártok jégre tették a Kongresszust, a törzsi területeken pedig a kőkorszakiak baltával verik szét a Bang- ladesből menekülők fejét. Kinek kell egy vihart korbácsoló politi- kai gyilkosság Bombayban, ahol mindeddig csend honolt? Bombay a vallási béke boldog szigete. Most már érti, Mr. Lawrence? Értettem, sőt eddig is értettem, hiszen Lal Bahadur sem mondott mást. - A két férfi megszabadította a lét undorító körforgásából Ma- hávír nagybácsit és Rávi Dzsivándzsít... Mary-Rose hevesen felzokogott. Abgu idegesen megrándult, de erőt vett magán, és folytatta monológját. - Meghaltak... ez volt a karmájuk, a végzetük. - Szép kis karma. - Maga nem hisz benne? - Nem, ha a magafajták irányítják! - Kedves Mr. Lawrence, rég túl vagyok azon, hogy, ahogy önök mondanák, felkapjam a vizet a sértésektől. Én mindenki felett ál- lok, tehát nem is lehet megsérteni...! Felemelt fejjel, sugárzó, gőgös tekintettel nézett ránk. Ekkor gondoltam először arra, hogy Abgu Gadzspurí maharadzsa súlyo- san paranoiás, ha nem egészen őrült. - A napot sem lehet megsérteni az égen, a holdat sem, tehát en- gem sem... Visszatérve az előbbiekre... a rendőrség megállapítot- ta, hogy véletlen balesetről volt szó: a két áldozat gengszterbandák tűzharcába került. - Gondolom, az a két fickó, aki a gyilkosokat megölte, hogy is mondjam csak... szintén boldogabb újjászületést nyert? - Bravó, Mr. Lawrence - csattantotta össze a tenyerét -, kezdi megérteni az indiai ember gondolkodásmódját! Kár, hogy nem lesz ideje még tökéletesebben elsajátítani. Ami pedig a kérdését illeti, természetesen úgy történt, ahogy gondolja. Boldog újjászületést nyertek egy másik országban. Nincs ember a földön, aki az ő halá- lukat összefüggésbe hozná a nagybátyámat ért tragikus esemény nyel. Bob felsóhajtott, és megvakarta az orrát. - Uramisten! Hányszor volt kéznyújtásnyi távolságban tőlem! Ha csak valamit is sejtek...! - Nyugodjék meg, Mr. McKinley. A karma útjai kiszámíthatat- lanok. - Kerülj csak még egyszer a kezem közé, adok neked olyan adag karmát, hogy nem köszönöd meg - fenyegetőzött Bob. - Az első fejezet tehát lezárult - mondtam, és lopva az órámra lestem. Vajon sikerült-e Pancsának kilépnie a kerítésen? - Valóban lezárult. A törvények szerint apám örökölte a Gadzspurí maharadzsák minden vagyonát. - Gondolom, ez az ön helyzetében nem okozott nagy változást, vagy tévednék? - Nem téved, Mr. Lawrence. Apám felemelte ugyan a havi pén- zemet. méghozzá elég rendesen, de kit érdekelt akkor már a meget- melt apanázs? Nekem az egész kellett, minden! És ehhez még évekre volt szükségem, pontosan három évre... tudja mit jelentett ez a három év, Mr. Lawrence? - El tudom képzelni - mondtam gúnyosan. Szomorú mosollyal rázta meg a fejét. - Dehogy tudja elképzelni, dehogyis tudja! Mit tud maga az ál- matlan éjszakákról, vagy azokról, amelyeken rémálmok gyötörtek. Amikor reggelente csuromvizesen ébredtem, és üvöltöttem a féle- lemtől. - Úgy látszik, még egy karmában hívő indiait is el-elkapja a lel- kifurdalás - mondtam. - Oh, Krisnára, maga nem értett meg semmit! Maga tényleg azt hiszi, a lelkifurdalás miatt lett vizes a takaróm? Krisnára, hogy ma- gyarázzam el...? Attól féltem, Mr. Lawrence, hogy az apám meg- őrül. elvesz egy nőt, gyereket csinál neki... és még egy testvért is bele kell fojtanom a pólyájába...! - Úristen - zokogott fel Mary-Rose. - Istenem! - Vagy... ha arra gondoltam, hogy az apám madarakra költi a pénzem. Az én pénzem. Úgyis elég bajom volt a madaraival. - Sokat esznek talán? - Az apám, Mr. Lawrence, világhírű madárvédővé küzdötte fel magát. Még a National Geographic is kért tőle cikket. Mit gondol, micsoda port vert volna fel a halála. Főleg, ha kiderül, hogy össze- függésbe hozható a Mahávír nagybácsi elleni merénylettel. Mocsa- ras talajon jártunk; Mr. Lawrence, ahol csak lépésről lépésre ha- ladhattunk előre. Ha elveszítettük volna a türelmünket, örökre le- húzhatott volna bennünket a mocsár. - Magától jött erre rá? - Nem tagadom, hogy Hans Steiner tanítványa vagyok, Még- hozzá igen jó tanítványa. Meg fogják látni. A jótól tanulni nem szé- gyen... még a jobbnak sem! Hans Steiner morgott a hátam mögött, de nem értettem, mit. Mintha a fegyver csöve már nem nyomta volna olyan szorosan a derekamat. - Alaposan végig elemeztük a dolgokat Hansszal, és arra a meg- állapításra jutottunk, hogy a véletlen nagy ajándékot hajított az ölünkbe a meghalt Rávi Dzsivándzsí személyében. Tudtuk, hogy a párszik soraiban rivalizálás tapasztalható az ortodoxok és a mo- dernisták között. Bár korántsem akkora, amekkorára a kívülállók felfújják. Később aztán már mi is azok közé tartoztunk, akik egyre feljebb szították a lángokat... Egyelőre azonban maradjunk az apámnál. Tudtuk, hogy nagyon körültekintően kell cselekednünk, hiszen két titokzatos haláleset egy családban felkeltheti az emberek érdeklődését. A túlzott érdeklődés pedig gyanút szül. Ezért arra gondoltunk, apámnak úgy kell meghalnia, hogy sokan lássák, illet- ve... mégse lássa senki. - Nagy ötlet. - Nem is gondolja, mekkora. Hogy értékelni tudja Hans Steiner és jómagam szellemi teljesítményét, vissza kell térnem néhány év- vel korábbra, amikor megismerkedtem Kamalával... Kamala ak- kor még nem volt Girdharí Dzsivándzsí felesége, még csak nem is ismerték egymást. Kamala.. . kedves volt hozzám. Még ma is elönt a forróság, ha rá gondolok. Tényleg elöntötte. Kipirult, mint egy diákgyerek. - Kamala sokat mesélt a munkájáról. Aztán kilépett az életem- ből. Csak az újságokból tudtam meg, merrejár. Hol New Yorkban, hol Tokióban koncertezett. A világ tele van sznobbal, Mr. Lawren- ce. Amit Kamala csinált, az indiai és a nyugati zene tökéletes zagy- valéka volt, mégis özönlöttek az emberek, hogy meghallgassák. Krisnára, miket hordott össze...! Egy délutánon Zürichben össze- futottam vele. Nagyot nyelt, és elkomorult a képe. - Kamala megváltozott. Lefogyott és... nem osztogatta többé a kegyeit. Férjhez ment Girdharí Dzsivándzsíhoz és.. megváltoZott. Hűséges maradt hozzá minden tekintetben. Az utolsó mondat mintha takart volna valamit. Csak ő tudta, hogy mit. - Kamala beszélt nekem egy eszeveszett ötletéről. Egy drámai költeményről, zenedrámáról vagy mi az ördögről, amely a tökéletes külső és belső formabontásjegyében zajlik majd le. Elmondta, hogy hatan játszák és A Keselyűk gyászzenéje hangzatos címet viseli. Emlékeztetőül a Hallgatás Tornyára, mivel a zenemű ősi, perzsa motívumokra épül. Együtt szerepel benne egy senai és egy szitár, ami merőben szokatlan az indiai zenében, továbbá... a zenészek végig a közönségnek háttal ülnek a színpadon. A karmester ugyan- csak háttal állva vezényli őket. Hogy minek a karmester, ha a zené- szek úgysem látják őket? Nos, Kamala erre azt mondta, a zené- szeknek érezniük kell a karmestert. Hallottak már ehhez hasonló ostobaságot...? Az indiai zenében nincs is karmester. Kamala mindenképpen valami újat akart, amivel meghökkentheti a nézőit, és glóriát fonhat vele a feje köré. Elhallgatott, és elégedetlenül csóválgatta a fejét. - Amikor meghallottam a tervét, csak nehezen tudtam vissza- tartani a nevetést. Még Hansnak is elmeséltem, aki azonban egyál- talán nem nevetett rajta. Sőt felismerte a nagy lehetőséget... Ka- mala bemutató koncertjén kell megszabadítani a világforgásból az apámat. Mary-Rose csuklott és zokogott, Bob dühösen a nadrágja szárát markolászta. - Hát nem óriási ötlet?! Apám úgy hal meg, hogy ezer ember van körülötte, de senki nem látja, hogyan. Tökéletes az alibi, hiszen... csak egyvalakit kell megfizetni, aki aztán később... - Szerencsés és boldog újjászületést nyer. - Ahogy mondja, Mr. Lawrence! A dolog nem ígérkezett külö- nösen nehéznek, mivel apám a madarain kívül csak a zenéért ra- jongott. Kamalát régóta ismerte, hiszen a Dzsivándzsí családhoz baráti szálak fűzték családunk majd valamennyi tagját. Kamala nemsokára eljött Zürichbe, alighanem Genfből ugrott át, és volt olyan szíves megajándékozni bennünket A keselyűk gyászzenéjé- nek a kottájával. Mit mondjak, borzalmas volt. Egyetlen épkézláb motívumának az a perzsa dallamsor tűnt, amit nem is ő talált ki. De ne menjünk bele a dalmű zenei részébe. Kamala elégedetten me- sélte, hogy már a koncert idejét is kitűzték - természetesen Bom- bayban, és hogy óriási sikerre számít. Biztos, ami biztos alapon, Hans és én, meghallgattuk a főpróbát, mert... mondanom sem kell, hirtelen honvágy fogott el egy kis indiai levegő után. Utazásomat olyannyira titokban tartottam, hogy senki nem szerzett róla tudo- mást, még a jó öreg Lal Bahadur sem. Herr Steiner volt szíves és beszerzett két, egészen kiváló minőségű hamis útlevelet. Hazajöt- tünk, titokban, álöltözetben... Ne mosolyogjon kérem, csak egy mélyen letekert turbán kell hozzá. Aztán... ki az ördög gondolta volna, hogy az az eszeveszett Kamala mekkora meglepetést okoz még majd nekünk!? Kinyújtotta a kezét, mintha italért intene egy láthatatlan inasnak, aztán meggondolta magát, és visszahúzta a karját. - Hans ügyesen kipreparálta apám páholyát. Jó száz kilós csillár lógott a mennyezetén, hetven körtével, amelyből azonban csak kettő égett. Hans elintézte, hogy a legkisebb rántásra rászakadjon arra, aki alatta ül. Mind a száz kiló. Pontosan a fejére. - Jézusom... - nyögte Mary-Rose. - Hogy beszélhet így, hiszen mégiscsak az apja...! Abgu Gadzspurí akkor már nem figyelt senkire, csak a saját hangjára. Megdolgoztunk egy testőrt, hogy engedjen be apám páho- lyába. - Képzelem. - Úgy terveztük; besétálok hozzá, beszédbe elegyedem vele, s amikor meggyőződtem róla, hogy nem figyel ránk senki - a pá- holyba alig lehet belátni -, egyszerűen a fejére szakítom a csillárt. Kirobogok az ajtón, és eltűnök a balfenéken. A másnap már Zü- richben talál, ahol megfelelő jajveszékeléssel fogadhatom a gyász- hírt. Meghalt a király, éljen a király! Ezren látták apám halálát, és mégsem látta senki! - Ezzel szemben a valóság mintha kissé másként alakult volna! - Az az eszeveszett Kamala majdnem elszúrta az egészet! - Kamala...? - suttogta megtörten Mary-Rose. - Mit követett el Kamala? A maharadzsa felnevetett, csengő, vidám, kölykös nevetéssel. - Hogy mit? Majdnem kivégzőosztag elé juttatott bennünket. Igaz, Hans? - Kis híja volt - morgott mögöttem Steiner. - Az történt ugyanis - vonta össze a szemöldökét Abgu Gadzs- purí -, hogy az az őrült nő még az utolsó pillanatokban is meghök- kentő trükkökön törte a fejét. Tudják, mire beszélte rá azt a szeren csétlen zenekart? Természetesen tudtam. De hagytam, hadd mondja ő. - A főpróba után, ahol egészen rendesen mentek a dolgok, megváltoztatta az előadás módját. Mivel egy másik darabjukban már sikerrel csinálták, Kamala úgy döntött, hogy A keselyűk gyászzenéjében is forgatni fogja a zenészeket. - Forgatni... miért? - hebegte Mary-Rose. - Tőlem kérdi? - tárta szét a karját a maharadzsa. -Tőle kellene megkérdeznünk, ha... élne. Kamala utasítására a zenemű bizo- nyos pontjainál, a zenészeknek és a karmesternek is a közönség felé kellett fordulniuk. Értik? Éppen úgy, ahogyan nem sokkal ezelőtt látták. Nehogy megkérdezzék még egyszer, hogy miért volt erre szükség! Inkább képzeljék magukat a helyembe. Megkezdődött a nagy dirrel-durral beharangozott előadás; magam láttam a két szememmel, ahogy az apám behajtatott a színház garázsába, majd liften felszállíttatta magát a páholyába. Tudtam, hogy egyedül van. Inasa visszatért a kocsihoz, és különben is, ismertem a szokását, hogy többnyire egyedül szereti hallgatni a muzsikát. Úgy tartotta, vannak az életnek intim pillanatai, amikor nincs szükség társra. Szerinte ilyen a zene hallgatása is. Nos, apám elfoglalta helyét a páholyában, én pedig a közelben rejtőzködtem... Tíz perccel azután, hogy felhangzottak az első ak- kordok, előjöttem és bementem hozzá. Kissé elködösült a tekintete. Igazán kíváncsi lettem volna rá, mi okozza a ködöt. - Meg kell vallanom, örült nekem. Szólt ugyan néhány korholó szót, aztán leültetett. A zenekar és Kamala a közönségnek háttal játszotta A keselyűk gyászzenéjét... Apám... még annyit mondott, hogy tulajdonképpen jó is, amiért hazatértem, úgyis arra gondolt, ideje lenne véglegesen visszatérnem, és átvennem bizonyos dolgo- kat. Én... bólogattam, és amennyire lehet, hátrahúzódtam a fülké- ben. Aztán, amikor úgy éreztem, hogy eljött az idő, felálltam és... leszakítottam a csillárt! Megtorpant, és maga elé meredt. Orrcimpái kitágultak, mintha ismét átélte volna azt a gyönyörrel teli, félelmetes pillanatot. - Éppen abban a pillanatban, amikor az egész zenekar és az az agyalágyult Kamala megfordult. Mintha moziban lettek volna: pontosan láttak mindent! És én tudtam, hogy mindent láttak. - Néha a legolajozottabban működő gépezetbe is belehullik egy homokszem - bólintottam. - Álltam a csillár és... az apám mellett. Nem tudtam, mitévő le- gyek. Még az is megfordult a fejemben, hogy segítségért kiáltok, mintha baleset történt volna. Arra gondoltam azt hazudom majd, hogy észrevettem a leszakadni készülő csillárt, s megpróbáltam megvédeni tőle az apámat. Ezt látta ez az átkozott forgolódó zene- kar. Aztán, még ugyanabban a pillanatban el is vetettem az ötletet. - Felületes vizsgálat is könnyen kideríthetné, hogy a csillár nem magától szakadt le, s nem nehéz kapcsolatot találni nagybátyám halála, apám utazása és köztem. Nem, ezt az eszeveszett ötletet el kellett vetnem! És ismét csak Hans sietett a segítségemre. Steiner érthetetlenül dörmögött a hátam mögött. - Hans távolról figyelte az eseményeket. Amikor észrevette, mi történt, berohant a páholyba, és egyszerűen elvonszolt apám köze- léből... Szerencsére nem vett észre bennünket senki. Mint ahogy a szerencsétlenségre is csak később derült fény. Kamala rémületében tovább vezényelt, a zenekar pedig tovább játszott. A többit tudják. Nagyot sóhajtott; mintha óriási teher esett volna le a lelkéről, - Képzelhetik, mit álltam ki azon az éjszakán! Percenként felri- adtam, hogy mikor jönnek értem. Ha Mr. Steiner nincs mellettem, talán önként feladtam volna magam. Steiner halkan kuncogott a hátam mögött. - Amikor eljött a reggel... Mr. Steiner megnyugtatott. Elmond- ta, hogy szerinte mi fog történni. És mint mindig, Hansnak volt igaza. - Nem ment önért a rendőrség. - Nem bizony. Hans jó jósnak bizonyult. illetve helyesnek bizo- nyultak a következtetései. Azzal nyugtatott, hogy sem Kamalának, sem a zenekar tagjainak eszük ágában sem lesz a rendőrséghez fordulni. Eszük ágában sem lesz beleártani magukat olyasmibe, ami nem az ő dolguk. ráadásul a karrierjük végét jelenthetné. - Akkor miért kellett megölni őket? Ravaszul elmosolyodott, és megůfenyegetett a mutatóujjával. - Ejnye, ejnye, Mr. Lawrence, mintha nem tudná, miről van szó. Kamala és a zenekar vakrémülete, tudtuk, nem tarthat örökké. Előfordulhatott volna, hogy valamelyiküket mégiscsak megkísérti az ördög, és ha személyesen nem is, de egy illatos, névtelen leve- lecskében értesítheti Lal Bahadurt, Vagy valamelyikük részegsé- gében kifecsegi amit látott. Vagy Kamala az ágyban. Kamala el- mondhatta volna például a férjének is. - Miért féltek Lal Bahadurtól? Hiszen éppen ön mondta, hogy India darázsfészek. Ezerszer is meg kell gondolni, ki hová nyúl! - Ez igaz, Mr. Lawrence. Csakhogy ebben az esetben közönsé- ges bűnüggyel álltak volna szemben, amelynek nincs politikai hátte- re. Ráadásul, mint azt ön is tudja, a maharadzsák nem éppen nép- szerűek Indiában. A mi korunk végérvényesen lejárt. Eltűrnek bennünket, főleg, ha ott bábáskodtunk az új India megszületésénél, de ott már rég nem tartunk, hogy egy bűnöző maharadzsának bár- melyik bíróság is eltussolná a bűneit. Éppen ellenkezőleg, Mr. Lawrence! Képzelje, milyen hálás témát jelenthetett volna a lapok, és bizonyos politikai körök számára is egy maharadzsa-gyilkosma. Egyszóval, ha rettegni nem is, de félnünk kellett. Elképzeltem ma- gamban, ahogy Kamala másnap vagy még azon az éjszakán össze gyűjti a zenekarát, és megbeszélik a dolgokat... Aztán úgy dönte- nek, hogy várnak. Hallgatnak, és várnak. Tudták, hogy apámnak, most már nekem is rengeteg pénzem van, a pénz pedig nagy ha- talom. - Nem is vitás. - Mindent gondosan mérlegeltünk, és úgy döntöttünk, hogy... őket is hozzásegítjük egy boldogabb újjászületéshez. Valamennyit. Nem kapkodva ugyan, de gyorsan, mielőtt eljárhatna a szájuk. - Gondolom, másban is megegyeztek? - Herr Steinernek komoly tapasztalatai vannak a... hogy is mondják önök... a piszkos trükkök terén. Hans csodálatosan ért a beugratásokhoz és a politikai manőverekhez. Krisnára, mi lett vol- na belőlem nélküled, Hans? Hallottam Steiner elégedett szuszogását. Mintha szánt- szándékkal visszafojtotta volna a lélegzetét. - Az, hogy Kamalát és a zenekart boldogabb újjászületéshez juttatjuk, csak a terv egyik része volt. Mert arra is gondolnunk kel- lett, hogy a rendőrség nyomozást indít. Ezért politikai felhangot kellett adnunk az ügynek. - Politikai fel... hangot? - suttogta Mary-Rose olyan értetlen képpel, mintha idegen világokból érkezett élőlények magyarázták volna neki saját nyelvükön űrhajójuk szerkezetét. - Első hallásra, elismerem, kissé bonyolultnak tűnik. Hans sze- rencsére részletesen elmagyarázott mindent. Mert mivel kellett számolnunk? Ha Lal Bahadur egyszerű szerencsétlenségnek fogja fel a történteket, és gyorsan lezárja a nyomozást, nem fenyeget bennünket veszély. A csilláron ugyanis nem maradt semmi nyom; Hans annál jóval ügyesebb, hogy nyomot hagyjon. Ha viszont Lal Bahadur mégiscsak bűntényt szimatol, tévútra kell terelnünk. Egyszerűen szólva, rá kell irányítanunk a gyanút valakikre, akiktől Lal Bahadur is tart. - A párszikra? - Ahogy mondja, Mr. Lawrence. Hans a párszikra gondolt. Közben természetesen előkészületeket tettünk, hogy a zenekar va- lamennyi tagja gyorsan átköltözhessék egy másik világba. - Ki dolgozta ki a keselyű trükköt? - Ennyire előreszalad? Ám legyen. A sampon Hans hozomá- nya. Hans diszkrét, de kihúztam belőle hogy már másutt is alkal- mazták. Az illető, akire ráfolyik a sampon... egyszerűen megfullad. India nem An lia Mr. Lawrence. Itt naponta százával halnak meg az emberek az utcán. Nincs gondos halottkémi vizsgálat. Tud- ják, hogy minden család igyekszik csendben megszabadulni a ha- lottaitól, ahelyett, hogy a rendőrséget riogatná. Elvégre fürdőben és meleg vízben előfordulhat szívbénulás, különösképpen monszun idején. Ami pedig a keselyűket illeti... ez is Hans találmánya. Ma- guk is tapasztalhatták, hogy apám főmadarásza, ez a szerencsétlen Musztafa Burhanuddín mennyire ért a madarakhoz... Megbíztuk, hogy szerezzen keselyűket, és tanítsa be őket. Embereink ottjártak mindenütt, mint az árnyék. Volt, amikor maguk tették be a sam- pont a zenészek fürdőszobájába, volt amikor a keselyűk. - Órájára pillantott és felhúzta a szemöldökét. - Megérthetik, hogy nem óhajtok belemerülni a részletekbe. De nem is fontos. Tervünknek ez a része is sikerült. Igaz, hogy nem volt sima az út, a végén azért mégiscsak célhoz értünk. - És az a meglepetés... a lánnyal? - Milyen lánnyal? - Aki kint fekszik a hűtőszekrényben. - Ó, hát ezt is tudja! Őt a keselyűk kapják. Maga tudja, kicsoda? - Azt hiszem, igen. - Bravó, Mr. Lawrence! Igaza volt Hansnak; ön volt az egyetlen komoly ellenfelünk. Amikor embereink jelentették, hogy ön fel- bukkant Lal Bahadurnál, és beleütötte az orrát a dolgainkba... Nos, ettől az időtől meg voltak számlálva a napjai, Mr. Lawrence. És a társaié is. - Nekünk különben is van még egy kis elszámolnivalónk - em- lékeztetett Steiner. - Angola? - Ahogy mondja. - Hogy lépett meg? - Halálra ítéltek maga miatt. Aztán valaki kiszabadított. De én nem feledkeztem meg magáról. Tudtam, hogy egyszer még talál- kozunk. Abgu Gadzspurí szélesen elmosolyodott. - Pedig... meg kell feledkezned a bosszúról, Hans! - Hogyan? A revolvercső eltávolodott a hátamtól. A maharadzsa megsimogatta lágy, szőrtelen gyerekképét, és to- vább mosolygott. - Elmondok egy történetet. Alighanem a Pancsatantrából való, bár sajnos hiányos a klasszikus irodalmi műveltségem. A régi idők- ben egyszer egy maharadzsa tigrisvadászatra indult. A vadászatot a fővadász vezette: fiatal, energikus, s ahogy manapság mondanák, tehetséges férfiú. Bár a legveszélytelenebb helyekre vezette urát, mégis megtörtént a baj; egy megsebzett tigris rátámadt az uralko- dóra. A fővadász a támadó tigris elé vetette magát, és megölte a macskát. A haláltól megmenekült maharadzsa ígéretet tett, hogy mesésen megjutalmazza a fővadászát. Másnap reggelre ünnepélyes foga- dásra idézte maga elé. Milyen nagy volt aztán a vadász meglepetése, amikor a megbeszélt időpontban nem kitüntetés és jutalmak vár- ták, hanem... a hóhér! Érted, amit mondok, Hans? Steiner morgott. Morgása a dühös tigris fújtatására emlékezte- tett. - És tudják, miért ölette meg végül is a maharadzsa a vadászt? Egészen pontosan tudtam, mi következik. És eszem ágában sem volt megakadályozni. - Egy maharadzsánál senki sem lehet erősebb és ügyesebb. S ami a fő, egy maharadzsát senki nem kényszeríthet hálára. Arra gon- doltam Hans, drága barátom, elérkezett az ideje annak, hogy egy boldogabb újjászületés reményében elhagyd a világforgás ostoba monotóniáját, és... Mivel a revolvercsövet már nem éreztem a derekamnál, villám- sebesen átkaroltam Mary-Rose-t, és lerántottam a földre. Bob úgy vágódott mellém, mint az a bizonyos csillár a bombayi zenés szín- ház páholyában Szijárám maharadzsa fejére. - Te mocskos, tetves kis barna majom! - ordította Steiner, ahogy a száján kifért. - Azt gondoltad, nem számítottam rá? Várj csak, te kis mocsok! A revolvergolyó tenyérnyi lyukat tépett a színpad bíborvörös függönyébe. Abgu maharadzsa ügyesen eltűnt a függöny mögött. A követke- ző lövés már csak találomra vágott bele a bársonyba. - Állj meg, te szemét...! Te... Gurgulázni kezdett a hangja mintha fogmosás után a torkát öb- lögetné. Amit viszont a képünkbe és a ruhánkra okádott vér volt nem fogmosólé. Mary-Rose sikoltozott, Bob káromkodott. Az egyedüli, amit te- hettem, az volt, hogy elkaptam Steiner lezuhanó pisztolyát, és vil- lámsebesen a zsebembe süllyesztettem. Hans Steiner térdre esve próbálta meg kitépni a belehajított kést a nyakából. Tudtam hogy hiábavaló minden, ezért nem is igyekez- tem a segítségére sietni. amiben annak a turbános fickónak a kemény tekintete is meg- akadályozott, aki a galérián állt, és elégedett mosollyal kísérte a ve- terán, afrikai zsoldos haldoklását. Steiner lassan elpihent a lábaink előtt. Mary-Rose reszketett, üveges tekintettel vértől csúszós kezeire meredt. Bob egészen ne- kivadulva sikálta a lábát, lassan, de biztosan vörösre színeződő zsebkendőjével. A fickó a galérián rajtunk tartotta a szemét. Őszintén szólva réges-régen túl voltam már azon, hogy törődjem vele, véres vagyok-e vagy sem. Sőt Steiner hangos és irtóztató hal- doklása sem érdekelt. Tudtam, ha nem történik rövidesen valami, magam is így fogok haldokolni. Vagy még rémesebben. A színpad függönye meglebbent; Abgu maharadzsa aggódó gyerekképe bukkant fel a résben. Amikor meggyőződött róla, hogy Steinerrel minden rendben, elmosolyodott, és egészen kimászott a függöny mögül. - Sajnálom. Igazán sajnálom. Meg tudsz nekem bocsátani, Mary-Rose? Mary-Rose pillanatnyilag nem volt olyan helyzetben, hogy megbocsásson. Sőt olyanban sem, hogy kinyissa a száját. Hangta- lanul reszketett, mintha maláriás rohamot kapott volna. - Hans Steiner tulajdonképpen derék ember volt - mondta Ab- gu Gadzspurí, és összehúzott szemmel a vérében fekvő Steinerre nézett. - Nem vennék fel azt a széket, kérem? Idegesít, ha rendet- lenség van körülöttem! Felemeltem a feldőlt széket, és a lábára állítottam. - Hansnak el kellett hagynia a világforgást, bár lehet, hogy még visszatér. Talán egy másik újjászületésben ismét találkozom vele. Az volt a baj, hogy túlságosan is sokat tudott. Gadzspur mahara- dzsája nem engedheti meg magának, hogy ismerjék a titkait. Mary-Rose véres kezét maga előtt tartva felnézett Abgura. Most értette csak meg, hogy számunkra sincs kegyelem. - Én... én... - Sajnálom, Mary-Rose. Boldogok lehettünk volna, bár... un- dorodom az olyan elcsépelt tartalmatlan fogalmaktól, mint a bol- dogság. Egy másik újjászületésben talán mindketten galamb képé- ben jelenünk majd meg e világon. Szerelmes galambokként, Mary-Rose. Komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy keresztüllövöm. Csakhogy a fickónak a galérián már ismét ott volt a kezében a rövid csövű géppisztoly. Abgu maharadzsa pedig volt annyira dörzsölt, hogy tartotta a néhány lépés távolságot. Abgu mintha megsejtette volna, min töröm a fejem, egészen a színpadig hátrált. - Mintha várna valakire, Mr. Lawrence. - Ugyan kire? - Hát... rendben van. Rövidesen elérkezik, aminek el kell jön- nie. Igazán nem szeretnék kellemetlenséget okozni önöknek, de... a Dzsátakákban meg van írva; igazából csak az nyerhet kellemes újjászületést, aki testével is segíti a rászorulókat. Nem egészen értettem, mit akar mondani, de nem volt időm, hogy meghallgassam, amint részletesebben is kifejti. Neki viszont arra nem volt ideje, hogy kifejthesse. A színpad előtti függöny szét- futott, a feltáruló résben Lal Bahadur és néhány turbános rendőre bukkant fel, pisztollyal a kezében. Lábuk között bukdácsolva, mint egy kölyökkutya, Pancsa ug- rándozott felénk. Lal Bahadur megállt a maharadzsával szemben, és ráfogta a re- volverét. - Nem bánnám, ha felrakná a kezét, Abgu - dörmögte még mindig bizonyos tisztelettel a hangjában. - Mindent hallottunk, és... - És? - Azt hiszem, amit elmondott, elegendő ahhoz, hogy letartóz- tassam. Pancsa hozzám ugrott, és a karomba vetette magát. - Sikerült, bábudzsí! Igyekeztem levakarni magamról, de nemigen hagyta magát. Úgy látszott nemcsak üzlettársának, hanem pótapjának is tekint. A turbános fickó eltűnt a galériáról. Legszívesebben utána lo- holtam volna de nem láttam a felvezető lépcsőt. Pancsa az arcomhoz szorította a képét. - Sikerült... - Az is? - Nem tudom. Megpróbáltam. Megígérték. Abgu Gadzspurí közben engedelmesen felemelte a karját. - Vártam magukat, felügyelő. Bob megkönnyebbülten megveregette Pancsa vállát, aki erre ré- mülten bújt hozzám. - Ne félj tőlem, öcsi! Homokot rá, akármi is történt köztünk. Lehet, hogy én is beszállok az üzletedbe. Mit szól hozzá, Lawrence? Mary-Rose a felügyelőhöz akart rohanni, de még idejében sike rült elkapnom a karját. Lal Bahadur a hozzá legközelebb álló szakállas, szikh rendőrhiöz fordult. - Bilincselje meg, Szingh! A rendőr meg sem mozdult. Mintha el sem jutottak volna a fülébe Lal Bahadur szavai. Szemem sarkából láttam, hogy a turbános is- mét visszatér a galériára kezében a géppisztollyal. Ekkor már sejtettem, hogy baj van, nagy baj. - Mit mondtam, Szingh?! Bilincselje meg! Abgu maharadzsa felkacagott. Egészen tiszta, gyerekes neve- téssel. - Azt hiszem, ez némi akadályba fog ütközni, felügyelő! Lal Bahadur rémülten felkiáltott. Ebben a pillanatban vette csak észre, hogy mindegyik embere mögött ott áll egy árnyék, s egyálta- lán nem árnyék-pisztolyát a zsaru halántékához szorítja. A fickó a galérián leakasztotta válláról a géppisztolyát, és a karfára fektette. Csöve egyenesen ránk nézett. Abgu maharadzsa vidám mosollyal Lal Bahadurhoz lépett, és megfogta a pisztolya csövét. - Adja csak ide, felügyelő! - Tegye fel a kezét, és menjen... hátra... mert... mert... Abgu szeme összeszűkült. - Háromig számolok. Ha nem dobja le a fegyverét, fél perc múl- va valamennyien halottak lesznek. Tehát: egy, kettő... Lal Bahadur revolvere hangosan koppant a padlón. Abgu lehajolt, és felemelte. - Eddig ragyogóan bejött minden húzása, Mr. Lawrence - for- dult hozzám elégedett sóhajjal. - Állítólag ön minden helyzetből képes kivágni magát. Igazán kíváncsi voltam a teljesítményére. Hans is kíváncsi volt: kár, hogy nem gyönyörködhet számításaink helyességében. Mert most már őszintén elmondhatom önnek: elő- re láttuk minden lépését. Összeültünk Hansszal, és mint a sakkozók a másnap folytatandó játszmát, lépésről lépésre kielemeztük az ön lehetőségeit. Azt hiszem, Mr. Lawrence, túlzás nélkül állíthatom, hogy nincs nálam jobb ismerője az ön gondolkodásmódjának. Agya minden rezdülését fogni tudom: néha már úgy érzem mintha a testvérem lenne, vagy lelkemnek egy darabja. Igazán és őszintén sajnálom, Mr. Lawrence, hogy be kell következnie annak amit tu- dat alatt magam is el szeretnék kerülni. Sajnos a karma hatalma mindannyiunk felett áll. Fürkészve nézett rám, összehúzott szemmel. Tanulni szeretnék öntől: erényeiből és hibáiból egyaránt. Nem értem ugyanis, ha gyanakodott rám, márpedig nyilvánvalóan gya- nakodott, miért jött velem mégis Bidzsapurba? Anélkül, hogy... biztosította volna magát. Mert remélem, Lal Bahadur felügyelőt, ezt a balfácánt nem tartja biztosítéknak?! Lal Bahadur lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. - Mindenki követhet el hibákat - mondtam. - Ekkorát? - Miért ne? Elgondolkodott, és maharadzsától egészen méltatlan módon a körmét kezdte rágni. - Sajnos, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy még mindig mesterkedik valamiben. Józan eszem ellentmond ugyan neki, de a lelkem mélyén azt súgja valami, maga még mindig nem tette le a fegyvert. Apropó! Dobja csak le a földre a pisztolyát! - Ugyan már... - Ne húzzuk az időt! Láttam, amikor Hans elejtett stukkerét be- rakta a zsebébe. Dobja le, Lawrence! Nem tehettem mást, engedelmeskedtem. Előhúztam, és ledob- tam a lába elé. A galérián a géppisztoly csöve szorgalmasan követte minden mozdulatomat. - Most pedig elmondok önöknek még egy történetet. Buddhá- ról, azaz Sákjamúni hercegről szól. Remélem, tudják: Sákjamúni herceg sokszor született újjá, míg végre eljutott a nirvánáig. Egyszer éppen vándorló szerzetesként járta a világot, amikor szörnyű tra- gédiának lett a szemtanúja. Gonosz vadászok megöltek egy anya- tigrist, akinek hat szép, apró kölykéről kellett gondoskodnia. A vándorszerzetes hosszú órákig zokogott a tigrisanya holtteste felett. Aztán arra gondolt, hogy semmiféle bánat és zokogás nem mentheti meg a kölyköket az éhhaláltól. Megkereste a tigrisköly- köket, s késével darabolni kezdte előttük saját testét, míg végül... az utolsó húsdarabig feletette magát az éhes kölykökkel. Azóta sokan hiszik, hogy az a legnagyobb jótétemény, ha valaki saját testével táplál más élőlényeket. Ugye érti, mire gondolok, Mr. Lawrence? Természetesen értettem. - Mit... mond? - kérdezte angyali ártatlansággal Mary-Rose. - Kit evett meg a tigris? Mi fog történni velünk? Abgu maharadzsa szinte szomorúan nézett a szemembe. - Több mondanivalóm nincs, Mr. Lawrence. Amit akartam, elértem. Én vagyok Bidzsápur és még jó néhány birtok mahara- dzsája. Ha módjukban lenne elolvasni a holnap-holnaputáni újsá- gokat, nem győznének csodálkozni Hans Steiner találékonyságán, amivel sikerűlt a párszikra terelnie az önök megsemmisítésének gyanúját. Kár, hogy oda, ahova önök indulnak, nem kézbesítenek újságokat. - És Lal Bahadur? - kérdeztem fölényesnek látszó mosollyal. - Lal Bahadur felügyelő helikopterét megtalálják majd a dzsun- gelben porrá égve... Roncsai között a felügyelő csontjait. Kedves Mary-Rose és uraim! Elérkeztünk az utolsó felvonáshoz. Ha Ka- mala nem találja ki azt az esztelen forgást, másképpen alakulhatott volna minden. Ha jól meggondoljuk, önök valamennyien Kamala Dzsivándzsí áldozatai. Mosolygott, és összeütötte a tenyerét. A színpad homályba bur- kolózó mélyéről öt-hat géppisztollyal felfegyverkezett turbános fickó bújt elő. Néhány kurta szóval és a géppisztolyok csövével for- más kis csoportba tereltek bennünket. Pancsa rémülten sírni kezdett, Mary-Rose csuklott, Bob imára kulcsolta a kezét. Villámgyorsan az órámra pillantottam. Jó óra és itt a hajnal. Abgu maharadzsa udvarias mosollyal meghajolt előttünk. - Ha megengedik, előremegyek. Hiszen én vagyok a házigazda. Amikor kiléptünk a holdfényre, Pancsa nekifeszítette a lábát a földnek, és nem akart továbbmenni: Éppen csak meg tudtam aka- dályozni, hogy az egyik géppisztolyos fejbe ne vágja fegyvere agyá- val. Felkaptam, és arcomhoz szorítottam az arcát. - Nyugi, Pancsa. Minden rendben lesz. Szerencsére nem kérdezte, miből merítem felhőtlen optimizmu- somat. Amely valóban felhőtlen volt ugyan, de most úgy fogyott, mint a nagy lánggal égő templomi gyertya. Néhány perces kellemes, kerti séta után a madárröptetők előtt állapodtunk meg. Abgu Gadzspurí megköszörülte a torkát mintha ünnepi beszédre készülne. - A reflektorokat! Alig halt el a hangja, nappali fénybe öltözött a környék. Alig halt el a hangja, nappali fénybe öltözött a környék. A halkan suttogó, óriási fák fehér, fényből szőtt menyasszonyi fátyolt öltöt- tek. A kíváncsi telehold felkapaszkodott az előttünk magasodó röptető tetejére. Döbbenten vettem észre, hogy odabent már van valaki. Sőt nem is egy, hanem két személy. Kitárt karokkal álltak a röptető közepén, mintha repülni akarnának. Abgu maharadzsa vidáman felkacagott. - Ismeri őket, Mr. Lawrence? Nem kellett megerőltetnem a szemem, hogy lássam, kiket kö- töttek a röptetőn áthúzott drótkötélhez. Egyikük halott volt, a má- sik élő. A fehér, vérfoltos szárit viselő asszonyban már napok óta nem volt élet. Pedig amikor Bombayban találkoztunk, még virágzóan élő volt, és esze ágában sem volt meghalni. Amikor azon az elátkozott reggelen a Sheraton előtt az olda- lamba nyomta a revolverét. Mary-Rose összegörnyedt, és öklendezni kezdett. Megpróbál- tam segíteni rajta, de Pancsa nem engedett. Úgy lógott rajtam, mint egy kis majom. - Bábudzsí - súgta a fülembe. - Én nem akarok meghalni. Ugye, nem engeded, hogy ezek a disznók kinyírjanak?! Ha arra gondo- lok, hogy az a piszok Mahali örökli a teheneimet... Abgu maharadzsa kinyújtotta a kezét, és a halott lányra muta- tott. - Ő Kamala Dzsivándzsí húga. Meg kellett halnia, mert... azon a tragikus napon, amikor apám átköltözött egy másik dimenzióba... Ő®játszott Kamala zenekarában valaki helyett, aki megbetegedett. Nem tudom, ezt is kinyomozta-e, Mr. Lawrence? Ő volt az, aki a fejébe vette, hogy megbosszulja Kamala és Girdhari halálát. Ő lé- pett kapcsolatba önnel Mr. Lawrence. Krisnára, hát mondja meg, érdemes volt? Szomorúan csóválta meg a fejét. - A másikat ismeri jól - s a lecsüngő fejű férfira mutatott -, Musztafa Burhanuddín. - Oh, te szerencsétlen hülye! Azt hitted, ujjat húzhatsz velem? Ha akarnád, még sokáig élhetnél. Hiszen nem ismer a világ nálad jobb keselyűidomárt! Nevetett még akkor is, amikor Musztafa Burhanuddín feléje kö- pött. - ölj meg, te féreg! - Tereljétek be őket! Mire felocsúdtunk, már bent is voltunk a röptető belsejében. Önkéntelenül is a dróthálóra fonódott a kezem. Vastag volt; még egy elefánt is csak nehezen téphette volna szét. Az ajtó csattanva csapódott be mögöttünk. Abgu a dróton túl elénk állt, és csípőre tette a kezét. - Búcsúzom tőled, Mary-Rose, kis menyasszonyom. Talán egy másik újjászületésben... Bár... mindenképpen le kell szoknod a csuklásról. Idegesítő. Abba kell hagynod, Mary-Rose... és nemso- kára abba is hagyod. Én itt maradok, és veled leszek az utolsó pilla- natban is. Pancsa felvisított, és a dróthálónak ugrott. A géppisztolyos tur- bánosok arca meg sem rezdült. Most vettem csak észre, hogy sem a zsaruk, sem Lal Bahadur nincsenek velünk. Kénytelen voltam megpróbálkozni a lehetetlennel. - Ide figyeljen, Abgu! Ha azt hiszi, hogy az emberei be fogják majd a szájukat, téved. És én is elhelyeztem még egy aknát, amire feltétlenül rá fog lépni. Nem fogja élvezni gyilkosságokkal szerzett vagyonát, arra mérget vehet. - Na, igen - mondta elgondolkozva. - Ez volt szegény, jó Han- som utolsó tanácsa. Hogy figyeljem meg, ön még a halála előtti percekben is blöffölni fog. Egyszerűen csodálatos, hogy milyen erős az életösztöne, Mr. Lawrence! Felnézett a röptető csúcsára, és sóhajtva búcsút intett. - Engedjétek be a keselyűket! Valahol, a röptető tetején felcsapódott egy rácsos ajtó. - A keselyűk már napok óta nem kaptak enni, Mr. Lawrence. Ilyenkor az élő embert is megtámadják. Fogadják a csőrüket béké- vel! Szolgáljon megnyugvásukul a tudat, hogy ártatlan élőlényeket táplálnak bűnös testükkel, egy elkövetkező, boldogabb újjászületés reményében. Eljött a pillanat, amikor engem is elfogott a pánik. Nagyon is úgy látszott, hogy az az akna, amit elrejtettem, nem robban fel. A rácsba markoltam, és megpróbáltam szétszakítani. Annyit ér- tem csak el, hogy a drót feltépte a kezem. Abgu szégyenkezve húzta fel a szemöldökét. - Mr. Lawrence, kérem őrizze meg a méltóságát! Nem törődtem vele; visszaugrottam a röptető közepére a halott lány mellé. Ha megelégednének vele a keselyűk... A röptető magasából szárnysuhogás és erős, dühös vijjogás hangzott. - Mr. Lawrence! Megfordultam. Musztafa Burhanuddínével találkozott a tekin- tetem. - El tudna oldozni, kérem? Remegő kézzel próbáltam csomót találni a kötelékén. Éppen akkor szabadult ki az egyik keze, amikor az első keselyű elsuhant az orrunk előtt. Összebújtunk, egy kupacba, mint az őskeresztények a cirkusz- ban. Burhanuddín a kezét dörzsölgette, és a repkedő madarakra né- zett. - Csak nyugalom - suttogta. - Húzódjanak szorosan mellém. Egyelőre nincs baj! Az első keselyű leírt felettünk egy kört, aztán stukaként vágódott Kamala húgának a fejére. Röptében tépett ki egy darabot az arcá- ból, s tűnt el vele az óriásketrec magasában. Meg sem kísérlem leírni a hangzavart, ami a produkció nyomán kitört belőlünk. Mary-Rose csuklott, és alighanem elájult, Bob megállás nélkül átkozódott, Pancsa visított, mint a malac, akinek a farkát húzzák. Burhanuddín összehúzott szemmel figyelte a sűrűn lecsapó ke- selyűket, és mintha a vadászat izgalma csillogott volna a szemében. - Hogy van, Mr. Lawrence? - hallottam Abgu izgatott hangját. - Várjon egy kicsit... gondoskodtam egy kis meglepetésről az önök számára... hogy kellemesebb és könnyebb legyen az átmenet. Hallgassák csak! Fejünk felett, a keselyűk között megszólalt egy hangszóró. Kamala Dzsivándzsí szerzeményét játszotta, A keselyűk gygyász- zenéjét. A dögmadarak mintha felbátorodtak volna a zenétől. Egy ha- talmas, kövérkeselyű, kopasz nyakát előrenyújtva lecsapott Bobra. Bob igyekezett elkapni a nyakát, de a madár kiszakította magát a kezei közül és hangos, sértett vijjogással eltűnt körülöttünk go- molygó társai forgatagában. A többiek inkább a halott lányt választották. Egyre sűrübben té- pett bele horgas csőrük az arcába, karmaik száriját szaggatták. Burhanuddín mélyet sóhajtott, és gondterhelten megsimogatta az arcát. Pancsa kétségbeesetten visítozott, Mary-Rose félig ájultan lógott a dróthálón, Bob vérben forgó szemekkel, vicsorgó foggal, öklét előrenyújtva várta az újabb támadást. - Nem tudja elriasztani őket? A keselyűidomár megcsóválta a fejét. - Túlságosan is éhesek. A keselyű általában nem támad, de ha éhes... Ez volt az, amire nem voltam kíváncsi. Intettem Pancsának, hogy húzódjon egészen Mary-Rose mellé, aztán magam is összeszorítot- tam az öklöm. Harc nélkül nem adom meg magam. Mielőtt végez- nének velem, jó néhányat hozzásegítek egy boldogabb újjászüle- téshez. Burhanuddín megragadta a karom, és Mary-Rose-hoz húzott. - Vigyázzanak rá! Kegyetlen gyorsak a bestiák. Egy szempil- lantás és... Ujjával mutatta, hogy mire gondol. - Mr. Lawrence! - hallottam a dróthálón túlról Abgu mahara- dzsa kíváncsisággal vegyes, diadalittas hangját. - Hogy érzi magát? Hogy van az én kis menyasszonyom? Nem sok esélyem van rá - gondoltam -, hogy valaha is kiszaba- duljak a keselyűk ketrecéből, de ha mégis, valami isteni csoda foly- tán megtörténne, alighanem magam is átalakulok keselyűvé. Lel- kifurdalás nélkül tépem ki Abgu maharadzsa szemét, és még vijjo- gok is hozzá, mint a dögmadarak. - Vűűíjjjjjjj! - csapott fel egy szinte nem emberi torokból származó üvöltés a fülem mellett. Rémülten arrafelé ütöttem az öklömmel, de csak Musztafa Burhanuddín vállát találtam telibe. A madárido- már szemrehányóan nézett rám, aztán ismét szájához emelte a ke- zét, és most már a keselyűk türelmetlen vijjogását utánozta. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a madarak forgása lelassul, és még azok is, amelyek a halott lány karját tépdesték, felröppennek a röptető magasába. - Hűűij! Hűűij! Bob leeresztette az öklét és eltátotta a száját. - Jézusom! Ezek beszélgetnek! A keselyűk mintha valóban megértették volna Musztafa Burhanuddín üzenetét. Valamennyien - lehettek vagy százan- százötvenen - lassú keringésbe kezdtek. mintha parancsszónak en- gedelmeskednének. - Jól van, nagyon jól - suttogta Burhanuddín. - Allah nevében! Csináljátok csak madaracskáim. csináljátok! Abgu maharadzsa és emberei egyelőre nem vették észre, hogy furcsa változás állt be a madarak viselkedésében. Abgu egészen a dróthálóhozjött, ahhoz a részhez, ahol háló he- lyett vasrácsok alkották a röptető oldalát, benyúlt és megsimogatta Mary-Rose verejtékben úszó homlokát. - Oh, Krisnára, hiszen te félsz, Mary-Rose! Te reszketsz, kicsi menyasszonyom. Pedig nem is olyan szörnyű, ha lakóhelyet cserél a lélek. Csak a vándorlás útja van fájdalommal kikövezve... Ön is fél, Mr. Lawrence? Mondja el, mit érez! Krisnára, hogy szeretnék a helyében lenni... Egyszerre két helyen: itt is és odabent is. Oh, de boldog lennék, ha érezhetném azt a pokoli halálfélelmet, amit ön érez! Ne feledje, a félelem kizárólag fiziológiai jelenség: megemel- kedik a vér adrenalinszintje. - Allah nevében, csináljátok, csak csináljátok, madárkáim! Már csak egyetlen sovány keselyű lakmározott Kamala húgának a holttestén. Egészen addig, míg egy hatalmas, hosszú csőrű madár fölé nem repült, és el nem űzte. - Jól van - suttogta Burhanuddín -, nagyon jól. Hűűij! Hűűíj! - Mi az ördögöt csinál ez? - sziszegte Bob. - Beszélget a madaraival. A madarak keringtek, forogtak, vijjogtak, mintha Burhanuddín utasítására vártak volna. A madárfelügyelő elégedetten figyelte őket, majd vijjantott még néhányat, aztán megragadta a karom. - Ha megtörténik, amire számítok... próbálja meg kinyitni az ajtót. Vűűíj! Vűűíj! Ami ezután következett, másodpercek alatt játszódott le. A for- gó, keringő, hömpölygő keselyűgomolyag villámsebesen kétfelé vált : egyik fele lecsapott ránk, a másik eltűnt a röptető magasában. Figyelmeztetően felordítottam, és megpróbáltam egyszerre vé- deni Mary-Rose és Pancsa szemét, na meg a sajátomat. Amikor egy verdeső szárny az arcomat súrolta, gyors, kemény ütést mértem az állat nyakára. A keselyű fájdalmasan vijjogva zuhant le a lábam mellé. Mielőtt kitekertem volna a nyakát, szemrehányó tekintettel nézett a szemembe. Undorodva rúgtam bele egy jó nagyot, és felkészültem a második fogadására. A ránk csapó keselyűk azonban nem bántottak ben- nünket. Nekivágódtak a hálónak és a rácsra fonódó kezekbe tép- tek. Abgu maharadzsa rémülten felkiáltott. Bénultan nézte, ahogy ömleni kezd a karjából a vér. - Krisnára! Elvérzek... Segítsetek! Térdre roskadt, mintha nem akarna hinni a szemének. Kétségbeesett géppisztolysorozat szállt a levegőbe, hangos, fáj- dalmas kiáltásoktól kísérve. A vigyázatlan pribéknek, aki géppisz- tolyát a rácson átdugva bennünket tartott szemmel, ugyancsak a kezébe vájtak az éles karmok. Mint az őrült vetettem magam előre. A turbános szájába kapta az ujját, és rémülten jajveszékelt. Felkaptam a géppisztolyát a földről, és mielőtt még humanista énem felülkerekedhetett volna bennem, beleeresztettem egy rövid sorozatot. Még akkor is az ujját szopta, amikor már rég útban volt egy boldogabb újjászületés felé. Akár a maharadzsát is oldalba kaphattam volna, őszintén szólva ez is volt a szándékom, ami azonban ezután következett, egyszerű- en megbénította az ujjam. A korábban még fejünk felett forgó-keringő keselyűk ugyanis a röptetőn kívül tűntek fel, és hangos vijjogással Abgu maharadzsára és kísérőire vetették magukat. Abgu felvisított. Elégedetten sóhajtottam: alighanem megkapta, amire kíváncsi volt. Jelentősen megemelkedhetett az adrenalin- szintje ahhoz, hogy teljes egészében át tudja érezni a halálfélelem gyönyöreit. Eltoltam magamtól a belém csimpaszkodó Pancsát, az ajtóhoz ugrottam, és a zárba eresztettem egy sorozatot. A golyók kétségbe- esetten pattogtak az acélon, szikrákat varázsoltak a levegőbe, a duplafalú zár azonban nem volt hajlandó megadni magát. A géppisztolyosok és a maharadzsa eközben élethalálharcot vívtak a keselyűkkel. Abgu fején legalább három dögmadár ült; csípték-vágták, ahol érték. Abban bíztam, hogy a szemét sem kímélik. Abgu azonban még ekkor sem adta fel a harcot. Alaktalan, vérző arcát felénk fordítva felüvöltött. - Végezzetek velük! Lawrence-t... öljétek meg először! Egyik pribékje, nyakában két vadul vagdalkozó keselyűvel fe- lénk fordította fegywere csövét. A sorozat elzúgott felettünk: kopogva verte a dróthálót. Én csak kettőt lőttem, de annál pontosabban. A turbános vállát ostromló keselyűk hálásan néztek rám. Burhanuddín megtette, amit tehetett, s most elégedetten fordult felém. Abgu szörnyű állapotban hevert a földön, de a többiek mintha lassan felülkerekedni látszottak volna. A nagydarab, ke- mény kezű férfiak egymás után csavarták ki a keselyűk nyakát. - Hol jutottak ki a madarak? - Ott, fent! - Mekkora a nyílás? - Keskeny... de át lehet férni rajta. elnéztem a röptető magasába. Kezdtem volna rosszul érezni magam, ha már eddig is nem éreztem volna magam úgy. Sóhajtot- tam, és különösebb engedélykérés nélkül a hátamra ültettem Mary-Rose-t. - Indulj! - bömböltem Pancsára. - Hová, bábudzsí? - Látogatást teszünk a mennyországban. Gyerünk! Bob eltátotta a száját. - Jézusom, oda? De hiszen létránk sincs! Burhanuddín, hogy jó példával járjon elöl, a drótfalba kapasz- kodott, és elindult felfelé. Pancsa eleresztette a kezem, és utána- mászott. Meg kell hagyni, egészen jól csinálta. Úgy mászott felfelé, mint egy kis majom. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is dróthálóból és vasrá- csokból kombinált falon fogok mászkálni, egy géppisztollyal, egy félelemtől félig buggyant lánnyal, és ezer veszéllyel a hátamon. A drótháló kegyetlenül nyomta az ujjam; az volt az érzésem, hogy csupa-csupa vérszomjas keselyűcsőrön lépkedek a túlvilág felé. Bob keservesen nyögött alattam, de rendületlenül haladt a nyo- momban. Az első, zaklatott géppisztolysorozat akkor verte végig a röptető földjét, amikor Burhanuddín elérte a keselyűk ketrecébe vezető felső nyílást. - Hol vannak? - hallottam jó tízméteres mélységből Abgu ma- haradzsa hangját. - Én nem... látom... őket... Csak... rosszul lá- tok. Öljétek meg őket! Takarodj te... dög! Jaaaaaj, jaaaaaaj! Bár irtózom az emberi szenvedéstől, kicsit még elhallgattam vol- na a jajgatását. Egy géppisztolysorozat azonban feltévedt a köze- lünkbe; a golyók ott süvítettek el a fülünk mellett. Betuszkoltam Mary-Rose-t a cirkuszi kifutóra emlékeztető, drótból fonott folyosóba, és magam is utána másztam. - Jössz már, bábudzsí? - hallottam Pancsa sürgető suttogását. - Burhanuddín bábudzsí szerint azonnal a ketrecben vagyunk. Soha boldogabban nem tottyantam még madárürülékkel vasta- on borított madárketrecbe. Egy világhírű parfőmgyár raktárában sem éreztem volna kellemesebb illatot, mint itt, a guanó szagát. Mary-Rose derűsen rám mosolygott, ahogy ráültettem a madár- ürülékre. - Nem csuknád be a WC ajtaját, kedves? - Hogy tudtak kirepülni a madarai? - lihegtem Burhanuddín fülébe. - Egy... másik kis ajtón... odafent - nyögte, miközben megpró- bálta a súlyos tolóajtót ellökni az útból. - Abgu az a rohadék... nem tudhatta, hogy mindig nyitva tartom. - Nem félt tőle, hogy lelépnek a báránykái? - Dehogy. A keselyű... olyan, mint a háziállat. Ahol élelmet kap, ott az otthona. Intettem Bobnak, hogy dőljünk neki mi is a tolóajtónak. Nyög- tünk, erőlködtünk, az ajtó csikorgott, de csak akkor csúszott enge- delmesen félre, amikor Pancsa is nekiveselkedett. Éppen úgy tör- tént minden, mint a mesében. Az egérke segítségével sikerült csak kihúzni a répát a földből. Bosszúszomjas, ám kissé megtépázott árnyékokként suhantunk át a röptetők között. Abgu maharadzsát ketten is támogatták. A fiatalember gyerek- képe minden volt már, csak gyerekkép nem. Leginkább Waterloo mezejére emlékeztetett. Mély lövészárkok szabdalták keresztül- kasul: csőrök és karmok nyomai. Szeme azonban lángoló tűzben égett. Mármint az az egy, amelyik megmaradt neki. Hogy letegyem a névjegyem az asztal szélére, rövid sorozattal elkaptam az egyik turbánost, aki éppen akkor igyekezett kicsavarni egy támadó keselyű nyakát. A madarak láthatóan megfogyatkoztak: vonagló, tollas sző- nyegként borították a talajt. Győzelmi mámoromat egy felcsattanó géppisztolysorozat osz- latta szét. A közeli madárröptetők mögül jött, és nem is túl messze a fejünk felett lyuggatta ki a levegőt. Úgy vágtuk magunkat a földhöz, hogy öröm volt nézni. Esés közben elfogott a vakrémület; mi lesz, ha a ketrecben üldögélő Mary-Rose önállósítja magát, és elhagyja biztos rejtekhelyét. Egyelőre sajnos nem tehettem érte semmit. Egyre nagyobb nyug- talansággal láttam, hogy alighanem új erők avatkoznak a küzde- lembe. A géppisztolysorozatok megállás nélkül csattogtak körü- löttünk. A keselyűktől támadott turbánosok felszívódtak; Abgu is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem messze tőlünk, csábító csillogással árva géppisztoly hevert a földön. Mielőtt megakadályozhattam volna Bob hatalmas ugrással mellette termett, felragadta, majd ugyanazzal a lendülettel meg- próbált visszaérni hozzánk. Gazellára emlékeztető szökkenését egy felkattogó sorozat törte ketté. Bob megperdült, és vérezve a karjaink közé zuhant. - A kurva... anyjukat - nyögte. - Nem... eltaláltak...!? Burhanuddín elkapta a lehulló géppisztolyt, és rövid sorozatot küldött belőle a levegőbe. Letéptem Bob karjáról a szmoking ujját. A golyó a felsőkarjába fúródott. Ahogy futólag meg tudtam állapítani, nem ért csontot. - Én... széttépem őket! - lihegte. - Annak a kis szemétnek pe- dig... A géppisztolygolyók egyre közelebb verték körülöttünk a földet. Vissza kellett volna vonulnunk, de nemigen volt hova. Hirtelen csend lett: gyanús, váratlan csend. - Hé! Mr. Lawrence, hall engem? Felkönyököltem, és mutattam Pancsának, hogy próbálja meg letépett ingemmel bekötözni Bob karját. - És ha igen? - Lenne egy ajánlatom. - Hallgatom. - Adják meg magukat. Semmi esélyük a menekülésre. - Eddig sem volt. - Ígérem, hogy... gyors haláluk lesz. A keselyűknek úgyis... vé- gük. Lelőjük magukat és kész. - Kösz - mondtam. - Mást nem üzen? - Megismétlem az ajánlatomat. Gyors és könnyű haláluk lesz. Elhatároztam, hogy felhergelem. Aki elveszíti a fejét, könnyeb- ben követ el hibát, mint aki hidegen mérlegeli a lehetőségeket. - Hogy van a szeme, Abgu? - Mi... köze hozzá? - Ahogy visszaemlékszem rá... meleg fény sütött belőle. Baráti fény. - Rohadék! - Attól tartok, nem fogják díjazni a lányok a maradékát. Sem a szántásokat a képén. Lehet, hogy jó pénzért lefekszenek majd magá- val, de azután kimennek a fürdőszobába és kihányják magukat. Talán egy boldogabb újjászületésben kinő a másik szeme is, maha- radzsa! Abgu felüvöltött alig érthető, artikulálatlan üvöltéssel. - Öljétek meg...! Tépjétek ki... a szívét...! Öljétek... meg! Ragyogóan bejött, amire számítottam. Bár a felcsapó sorozato- kat szívesen elengedtem volna. Éppen azt fontolgattam magamban, hogy mégiscsak jobb lenne visszavonulni a ketrec felé, amikor meghallottam egy furcsa han- got, ami először értetlenséggel, majd vad örömmel töltötte el a szí- vem. Egy szokatlan kaliberű, kissé mélyebben ugató géppisztoly hangját. Minden bizonnyal egy svéd gyártmányú 45-ösét. Ellenfeleink oldaláról kiáltozás, sikoltás, dühös káromkodás hangja szállt felénk a sorozatok szüneteiben. A maharadzsa gép- pisztolyainak élesen kelepelő hangját elnyomta az ismeretlen fegy- verek ugatása. Néhány sikoltás még, aztán csend lett, mély csend. Éppen fel akartam állni, amikor néhány méterrel az orrunk előtt, a röptető háta mögül kitántorgott egy tépett ruhájú véres kísértet. Arca a felismerhetetlenségig össze volt kaszabolva, üres, vála- dékba fulladt szemgödréből véres nyálka szivárgott az arcára. - Mr. Lawrence... itt van? Itt van? Sürgetően és követelőzve szállt a hangja. Felálltam, tettem előre két rövid lépést. - Itt vagyok, Abgu. Felém fordult, és kinyújtotta a karját. - Verjék meg magát az istenek... Visnu, Siva, Káli anya... vala- mennyi! Ne gondolja, hogy győzött, Lawrence! Amíg csak a világ- forgás meg nem szűnik, újjászületésről újjászületésre ott leszek a nyomában... Nem lesz nyugta addig, amíg meg nem áll a világ. Le- gyen átkozott, Lawrence! A röptető mögött mocorgás támadt, majd két, ismeretlen férfi lépett a holdfényre előretartott géppisztollyal. - Mr. Lawrence? Igyekeztem tartani magam, pedig legszívesebben csendesen összeestem volna. - Én vagyok. Az elöl álló, szakállas, idős férfi leeresztette a fegyverét. Valóban svéd gyártmányú géppisztoly volt: a hírhedt 45-ös. - Elnézést a késlekedésért, de problémánk támadt a repülőtéri hatóságokkal. Nem akarták megadni a leszállási engedélyt. Kény- telenek voltunk egy zöld mezőn landolni. Végülis nem esett bajuk. Egyre többen bújtak elő a röptetők mögül. Egyikük Abgu ma- haradzsához lépett és fegyvere csövét a halántékához szorította. - Felállni! Abgu Gadzspurí, Bidzsápur és még ki tudja minek a mahara- dzsája felnevetett, a porba markolt, és felhajított egy marékkal a le- vegőbe. - Abgu felszállt az égbe...! Keselyűk vigyék a lelkemet az égbe! Ketten megfogták, a hóna alá nyúltak, és elhurcolták. Az idős, ráncos arcú, európai ruhát viselő férfi komoran nézett végig rajtunk. - Jól vannak? Én is végignéztem magunkon. A ketrecből kitántorgó, egyre jobban magához térő Mary-Rose-on, Bobon, aki karját szorongat- va igyekezett kibújni leffegő rongyaiból, a keselyűin szánakozó Musztafa Burhanuddínon, s végül saját magamon. - Oh, természetesen - mondtam könnyedén, megpróbálva mo- solyra húzni karmolt-dagadt szám. - Kitűnően érezzük magunkat, biztosíthatom. Bob felém nyújtotta sebesült karját. - Mit mesterkedett... már megint? Kik... ezek a rosszképű... pasasok, Lawrence? - A párszik, Bob. A vénemberek. Amikor a hold lenyugodott, hogy átadja helyét a felkelő napnak, Abgu Gadzspurí Bidzsápur maharadzsája átköltözött egy másik újjászületésbe. Mindenesetre, ha én vagyok Jamantaka, az alvilág ura, úgy bevágom a pokol legsötétebb sarkába, hogy évezredekig tart, amíg kikecmereg belőle. Lal Bahadur ráült a telefonra, és megállás nélkül Bombayt hívta. Pancsa megtalálta a bejáratot a maharadzsa árván hagyott élelmi- szerraktárába, és a leghatározottabb fenyegetések ellenére sem volt hajlandó kijönni az első osztályú külföldi lekvárok közül. Mary- Rose jótékony álomba merült, Bob elegáns sínnel a karján, párszi- tól pársziig vándorolva sajnáltatta magát. Ami engem illet, mivel aludni úgysem tudtam volna, egy, a megboldogult maharadzsa éléskamrájából zsákmányolt whiskysüveggel az ölemben belöktem magam egy karosszékbe, a telefonnal hadakozó Lal Bahadur szomszédságában. Nem mondhatnám, hogy egészen fesztelenül éreztem magam Abgu maharadzsa kimenőruhájában, de a sajátomat nem találtam sehol. Lal Bahadur végre megkapta a vonalát, és hosszú, elmélyült be- szélgetést folytatott a tartományi belügyminisztériummal. Amikor letette a kagylót, ragyogott a képe, mint a telihold. - Maga a tartományi miniszterelnök gratulált, Mr. Lawrence. Azt mondta, nagy fogást csináltam. Hja, régtől fogva utálja a Gadzspurí családot! - Így igaz, felügyelő - mondtam, és lenyeltem fél pohárral. - Nagy fogást csinált. Elkomorult, és összehúzta a szemöldökét. - Talán nem? - Dehogynem. Legalább azt árulja el, hol volt, amikor... rátá- madtak a keselyűk a maharadzsára? - Adna egy nyeletet? - Úgy tudom, a hinduk nem isznak. - Jól tudja. Ide az üveget! Mivel ismerem a láncaiktól szabadult kényszer-antialkoholisták befogadóképességét, inkább kerestem neki egy poharat. Teletöl- töttem, s vártam, hogy összeessék tőle. Olyan gyorsan öntötte le, hogy a gégéJén lefelé-haladó whisky sebességét csak elemi részecskék mozgásának mérésére rendsze- resített készülékkel lehetett volna meghatározni. - Ez igen. Még! - Nem lesz sok? - Adjon vagy letartóztatom! - Milyen indokkal? - Azt bízza csak rám - vigyorgott. - Ide vele! Csak akkor rejtette a poharát a háta mögé, amikor egy-egy párszi végigsétált a szobán. - Szóval, hol volt, amikor mi élethalálharcot vívtunk a dögma- darakkal? - Bezárt az a rohadék - mondta a fejét rázva. - Maga tudta, hogy jönnek a párszik? - Csak reménykedtem benne. - Nem... gyanakodott rájuk? - Bombayban még igen. - És... Manek? - Azt hiszem, rövidesen találkozunk vele. - Furcsa ember maga, Mr. Lawrence - mondta, és enyhén meg- billent. - Mintha nem is lennének idegei. Felálltam, és az erkélyablakhoz léptem. Alattunk fényárban fü- rödtek a fák. Nem messze az épülettől Musztafa Burhanuddín állt, ásója nyelére támaszkodva a felkelő napot nézte. Aztán lehajolt, megfogott két keselyűdögöt, a gödörhöz húzta őket, és olyan szelí- den helyezte a gödör fenekére, ahogy csak szeretett hozzátartozóját temeti az ember. Éreztem, hogy elemi erejű fáradtság kerít a hatalmába: legszíve- sebben a földre borultam volna, és üvöltöttem volna egészen addig, amíg csak le nem hullik a nap az égről. Ehelyett megfordultam, s csendes nyugalommal néztem Lal Ba- hadur szemébe. - Lehet, hogy igaza van, felügyelő. Nekem valóban nincsenek idegeim. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy le- gyenek. Aztán átléptem az erkély korlátján, leugrottam a park füvére, és segítettem eltemetni Burhanuddínnak a keselyűit. A nap lenyugodni készült, amikor összegyűltünk a trónterem- ben. Abgu Gadzspurí trónszéke szomorúan, de egyúttal hívogatón árválkodott a csillárok fényében. Mintha remélte volna, hogy ha- marosan új gazdára talál. Tizenöten-húszan ültük körül a terem közepére helyezett asztalt. Lal Bahadur addig erősködött, amíg helyet nem foglaltam az asz- talfőn. - Mr. Lawrence-nek alighanem van némi mondanivalója. A nyomozás menetében ugyan kevés szerep jutott neki... de a végki- fejletbe véletlenül nyakig belekeveredett. Így van, Mr. Lawrence? Felelet helyett előhúztam a pipámat, és meggyújtottam. Amikor végre sikerült néhány tisztességes karikát fújnom a le- vegőbe, megkavargattam a kávémat, s a közvetlenül mellettem ülő vékony arcú férfihoz fordultam. - Önök valamennyien ismernek engem. Én viszont csak hírből ismerem önöket. Az idős, kétsoros, szürke európai öltönyt viselő férfi felemelke- dett, és udvariasan meghajolt. - Értem, Mr. Lawrence. A körülmények meggátoltak benne, hogy tisztességesen bemutatkozzam. A nevem Hodiválá. Azt hi- szem, nemigen mond önnek semmit. Erőltettem az agyam, ismerősnek tűnt a név, de egyelőre nem ugrott be semmi. - Bankár vagyok. - Hodiválá bankház! - kiáltottam fel. - Úgy van, Mr. Lawrence. Londonban is vannak érdekeltsé- geink. Az év jelentős részét Angliában töltöm. Akárcsak Mász- hándzsí barátom - és egy alacsony, köpcös, mérges képű kis öreg- úrra mutatott, aki zakóját levetve mellényben üldögélt éppen Mary-Rose-val szemben. - Nem is tudtam, hogy önök párszik! - Van ennek valami jelentősége? - Természetesen nincs. - Így gondolom én is. A vallás magánügy. Azt hiszem, tökélete- sen mindegy annak, aki nálunk helyezi el a pénzét, hogy az igazgató párszi-e vagy hindu. - Ez kétségtelen. Ennek ellenére... bevallom, kissé másképpen képzeltem el a vénembereket! Elkomorult az arca, és idegesen legyintett. - Ezt az elnevezést... azok az ostoba fiatal radikálisok aggatták ránk. - Mint például Manek? - Ugyan már. Manek hozzánk tartozik. - Hogyan? - Majd később! Szóval, Mr. Lawrence, Mr. McKinley és... ked- ves kisasszony, mi vagyunk azok a híres-nevezetes vénemberek, akikkel a hindu anyák a gyermekeiket ijesztgetik. Az ostoba sajtó meg csak felerősíti az agyalágyult híreszteléseket. Ha hiszi, ha nem, éppen az elmúlt napok egyikén kereste fel bankomat egy önmagát jótékonyságinak nevező szervezet azzal a céllal, hogy adjak nekik pénzt, mert fegyveres csoportot kívánnak létrehozni a párszi vén- emberek kinyírására. Belekortyolt a kávéjába, aztán folytatta. - Nem akarok önöknek előadást tartani a párszikról, de annyit tudniuk kell, hogy őseink Perzsiából jöttek a VIII. század környé- kén, és Bombayban telepedtek le. A támadó iszlám űzte ki őket Perzsiából. Nem óhajtották felvenni Allah hitét; meg akartak ma- radni Ormazd és Zarathusztra tisztelete mellett. Mivel Perzsiában halálbüntetés várt volna rájuk, Indiába menekültek. Itt élt tovább, a bombayi párszi közösségben a régi istenek, és a tűz tisztelete, a dua- lizmus hite. - A micsodáé? - ébredt fel Bob McKinley szendergéséből. - A sötétségé és a világosságé, Mr. McKinley. Őseink úgy hitték, hogy a világot a sötétség és a világosság szüntelen harca mozgatja. A Sötétségé és a Világosságé: más néven a Gonoszé és a Jóé. E két oldal kölcsönösen feltételezi egymást: egyik sem győzhet véglegesen; hiszen akkor megállna a világ, megszűnne maga a lét. Ormazdnak, a Jónak, naponta kell győzelmet aratni a Gonosz, Ahriman felett. Ez a győzelem azonban sosem végérvényes. Ah- hoz, hogy a Jó létezni tudjon, a Gonosz létezése is szükséges. Bár- melyikük léte feltétele a másik létezésének. Érti, Mr. McKinley? Bob ködös szemekkel nézett rám, majd lassan, határozatlanul bólintott. - A gyakorlatban persze nem foglalkozunk ezekkel a kérdések- kel. Templomunkban Ormazdhoz imádkozunk, és igyekszünk sa- ját normáink szerint élni. Vannak hagyományaink, amelyekhez ragaszkodunk. - A Hallgatás Tornya, például? - kérdezte Bob. - Igen, Mr. McKinley. Őseink megparancsolták és örökül hagy- ták ránk, hogy halottainkat ne a földnek és a szent tűznek engedjük át, hanem az erre teremtett élőlényeknek, a keselyűknek. Bár- mennyire is csodálkozik, ez így van jól. Meg kell hogy tartsuk a ha- gyományainkat, enélkül elvesznénk: megszűnnénk, felolvadnánk ebben a tengerben, amit Indiának neveznek. A nyelvünket már úgyis régen elveszítettük. Vannak ugyan, akik újratanulják a per- zsát, de hát azzal tisztában kell lennünk, hogy ez a perzsa nem a mi régi nyelvünk. Ha meg akarjuk őrizni identitásunkat, hogy ezt a di- vatos kifejezést használjam, ragaszkodnunk kell a hagyománya- inkhoz. - Vannak bizonyos... izé... nehezen követhető hagyományaik? Hodiválá keserű kis mosolyra húzta az arcát. - Tökéletesen tisztában vagyunk vele, Mr. McKinley, hogy van- nak hagyományok, amelyek már nem tarthatók. Ez egyébként a hindukra is és más népekre is vonatkozik. Olvastam például, hogy a viking ruszok, a Volga mentén hogyan tisztálkodtak... Házról ház- ra adtak egy mosdótálat, amelyben sorban megmosakodtak. Ugyanabban a vízben természetesen. A családfő belemosta a kezét, az arcát. belefújta az orrát, aztán sorban következtek a többiek. Az ilyesfajta hagyománynak ma már nincs létjogosultsága. Egyéb- ként... értem, mire céloz. igaz, hogy őseink, bizonyos alkalmakkor tehénvizeletben mosakodtak... ami ma már nemigen követhető. Képzelje magát a helyembe. Bármennyire is híve vagyok a tradíci- ók őrzésének, mit szólnának mondjuk Angliában a tárgyalópart- nereim, ha Dior kölni helyett marhavizelettel hinteném be magam. Az a gyanúm, hogy nem aratnék osztatlan sikert vele. Bár bankár vagyok, és tisztában vagyok a közmondás igazságával, hogy a pénznek nincs szaga, mégsem bűn, ha a bankárjószagú. Summázva a dolgokat, Mr. McKinley és Mr. Lawrence, csak azt tartjuk be, ami betartható. Ami nem egyeztethető össze a modern világgal, azokra csak mint a régmúlt kövületeire emlékezünk. - És a fiatalok? Mélyet sóhajtott, és bólogatni kezdett. - Hát igen, ez a mi problémánk. A fiatalok. Akik még a minimá- lis hagyománytiszteletre is képtelenek. Legszívesebben elégettet- nék magukat a Gangesz partján, vagy hindu templomokba járná- nak. Mi megpróbáljuk a magunk szerény, és, hangsúlyozom, tör- vényes eszközeinkkel megvédeni az érdekeinket. Nem engedjük, hogy a Hallgatás Tornya, ahol a csendnek és az áhítatnak kell ural- kodnia, turistacsordák istállójává váljék. - Inkább megölik, aki odatéved. Csendesen, szelíden elmosolyodott. - Látom, ön is felült a rágalomnak, Mr. Lawrence. - Hát ha az rágalom, hogy két alkalommal is csak egy hajszál mentett meg a haláltól! - Azt maga csak úgy hiszi. Ha Manek akarta volna, ön már nem élne, Mr. Lawrence. - Hogyan?! - Manek az én parancsomra ijesztett rá önre. De erről egy kicsit később. Még csak annyit rólunk, párszikról, hogy a fiatal, radikális szárny kígyót-békát szór ránk, mivel nem vagyunk hajlandók heavy metal koncertet rendezni a templomainkban. Mi még soha, senkit nem öltünk meg, Mr. Lawrence. És nem bigott, szakállas, torzon- borz félőrültek vagyunk, hanem fejenként legalább három diplo- mával rendelkező tisztes öregurak. PerszE, vannak köztünk fiatalok is. Azok pedig, akik átkokat szórnak ránk, nem ismernek bennün- ket. Szavait az ajtó csattanása szakította félbe. Amikor feltűnt a fe- kete szakállas, középkorú férfi a csillár fénykörében, önkéntelenül is a revolverem után kaptam. Manek volt, aki kétszer is majdnem kinyírt a Hallgatás Tornyán. Mosolygott, és felém nyújtotta a karját. - Jó estét, Mr. Lawrence. Üdvözlik a keselyűim. Hodiválá is mosolygott, és a karomra tette a kezét. - Hónapok óta kampányt folytatnak ellenünk, Mr. Lawrence. Sorban jelennek meg a "vénembereket" elítélő újságcikkek, nyi- latkozatok. Amikor megpróbáltuk kideríteni, kinek a pénzén fo- lyik a kampány, falba ütköztünk. Összejöttünk néhányan, és... arra a következtetésre jutottunk, hogy valaki valamit ránk akar kenni. Valami egetverő disznóságot. Nekünk szánták az áldozati bárány szerepét. Gondolhatja, hogy nem nyugodtunk bele, nem ültünk ölbe tett kézzel. Manek kapta a feladatot, hogy szaglásszon körül egy kicsit. A gyanú bizonyos idő után Abgu Gadzspuríra terelő- dött. Most pedig öné a szó, Mr. Lawrence. Megszívtam a pipám és bólintottam. - Rövid leszek. Bob a fejéhez kapott. - Jézusom! Ezt már ismerem... El vagyunk látva hideg élelem- mel? Hátradőltem a karosszékben, és kényelmesen beszélni kezdtem. - Mondanom sem kell, nem azért jöttem Indiába, hogy meg- szentségtelenítsem a Hallgatás Tornyát. Mindenekfelett tisztelem annak az országnak a törvényeit, ahova a sorsom vet: a szokásait nem kevésbé. Eszem ágában sincs megszegni őket. A Természet- tudományi Múzeumban őrzött cincérek miatt jöttem Bombayba; - az a hírjárja róluk ugyanis, hogy egyedi példányok. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor azon a reggelen - Úristen! Még egy hete sincs... - egy Hanumán-álarcos az oldalamba nyomta a pisz- tolyát, hogy felvigyen a Hallgatás Tornyára. Akkor nem sejtettem, miért, most már pontosan tudom. És önök is tudják, valamennyien. - I... igazán? - kérdezte homályos mosollyal Mary-Rose. - Az a lány Kámá volt, Kamala húga. Visszahúzódó, csendes lány, Mr. Hodiválá jól ismerte. Kár, hogy nem merte neki elmon- dani a történteket. - Kámá azt hitte, hogy valójában vérszomjas vénember vagyok, és... egyszerűen nem mert hozzám fordulni. - Hogy tökéletesen megértsék az eseményeket, tudniuk kell, Kamala bemutatója előtt éppen egy nappal együttesének egyik ze- nésze megfázott és megbetegedett. Képzelhetik Kamala kétségbe- esését: ha nem sikerül helyettest találnia, vége a nagy dírrel-dúrral beharangozott előadásnak. Kétségbeesetten futkosott jobbra-bal- ra, hogy szerezzen egy megfelelő muzsikust, sikertelenül. Annyira egyéni volt a darabja, annyira hm... sajátos, hogy nemigen tudott volna senki ilyen rövid idő alatt beugrani a beteg helyére. Ekkor gondolt Kamala a húgára, Kámára. Kámá Mr. Hodiválá szerint képzett muzsikus volt, csak másféleképpen képzelte el a jövő indiai zenéjét, mint Kamala. Éppen ezért nem is igen találkoztak; Kámá- nak külön lakása volt a város előkelő villanegyedében. Amikor be- ütött a baj, Kamala arra gondolt, hogy Kámától kér segítséget. Ká- má, alighanem hosszas habozás után, végülis beugrott a beteg he- lyére... Aztán egyszerre csak szembetalálta magát a legszörnyűbb dologgal, amivel élete során eddig találkozott: szemtanúja volt, hogy Abgu Gadzspurí megöli az apját. Természetesen nemcsak ő látta, amit látott, hanem az egész zenekar. Azt hiszem, Kamala tért leghamarabb magához; megfordította embereit, és hagyta, hadd tűnjön el a tettes a balfenéken. - Gondolja, hogy Kamala felismerte Abgu Gadzspurít? - kér- dezte Lal Bahadur. - Ebben biztos lehet, felügyelő. A két villanykörte ragyogóan megvilágítja a páholyt. Arról nem is beszélve, hogy Kamala túlsá- gosan is jól ismerte Abgut, és alighanem azzal is tisztában volt, hogy a fiatal maharadzsa alig várja apja elköltözését egy másik újjászüle- tésbe. Nem lehetett kétséges számára, mi történt: Abgu Gadzspurí eltette láb alól az apját. - Gondolja, hogy Kamala összefüggést keresett férje apjának a halála és... a páholyban történt gyilkosság között? - Erre nem tudok válaszolni. Lehet, hogyigen, lehet, hogynem. Mindenesetre Kamala nem volt detektívtípus. Alighanem ször- nyen megrémült attól, amit látott. Ha csak egyedül látta volna, aligha beszélt volna róla bárkinek is. Csakhogy a gyilkosság nyolc ember szeme előtt történt. Kamala felismerte, hogy halálos ve- szélybe került. Abgu aligha nyugszik bele, hogy bűntettének szem- tanúi szabadon sétáljanak Bombay utcáin. Kamala még azon az éj- szakán felkereste zenekarának egyik-másik tagját és... alighanem tanácsot kért tőlük. - Például Pánditdzsitól. - Úgy van. Banerdzsí anyja szerint egész nap együtt voltak, és... alighanem úgy döntöttek... hogy nem csinálnak semmit. Egyelőre lelépnek a térképről, és megvárják a fejleményeket. Hátha Abgu megfeledkezik róluk. - Ennyire naívak lettek volna? - Nemigen volt más választásuk. Legfeljebb feljelenthették vol- na Abgut. Csak hát... egyszerűen féltek a gondolattól. Tudták, hogy pénzzel mindent el lehet érni... esetleg... ki tudja...? - Arra gondol, hogy később megzsarolták volna a maharadzsát? - Elképzelhető. Talán időnként kis anyagi segítségért fordultak volna hozzá; esetleg megkérték volna, hogy menedzselje együtte- süket. A zsarolásnak vannak egészen finom formái is, Mr. Lal Ba- hadur. A lényeg az, hogy egyelőre nem akartak lépni. Úgy döntöt- tek, megvárják, mit hoz a jövő. És ez a várakozás az életükbe került. - Ön szerint kit öltek meg először? - Azt hiszem, Kamalát, bár a menetrend összeállítása alighanem önre marad, felügyelő. Mindenesetre, Abgu és Steiner sokkal gyorsabb és határozottabb volt, mint a zenészek, ami nem is csoda, elvégre az ő bőrükről volt szó. Úgy döntöttek, egyetlen szemtanú sem úszhatja meg élve. Abgu és Steiner minden követ megmozgatott; megszerezték a zenekar listáját, majd a lista különböző helyekre benyújtott példá- nyait is megkaparintották. Erre azért volt szükségük, hogy később ne lehessen kideríteni, kikjátszottak az együttesben. Nehogy bárki is összefüggést próbáljon keresni a különböző városokban lakó muzsikusok szívhalála között. Pechjükre, egyetlen helyen megma- radt a lista. Bob büszkén kihúzta magát. - Ezután ki kellett találniuk, hogyan öljék meg a szemtanúkat. Steiner agyában fogamzott meg a sampon-ötlet. Csak be kell jut- tatniuk a tasakba rejtett, gyilkos vegyi anyagot a fürdőszobákba, és a dolog elvégeztetett. Valamennyi tanú "szívrohamot" kap. Kámá aligha értesülhetett a többiek haláláról, hiszen néhányan a koncert után azonnal eltűntek Bombayból. Amikor azonban Ka- mala és Girdharí egyszerre kaptak szívrohamot a fürdőszobájuk- ban, elkapta a pánik. Biztos volt benne, hogy meggyilkolták őket, és hogy az ő élete is hajszálon függ. Kámá kétségbeesetten törte a fejét, mitévő legyen. A rendőrség- hez nem mert fordulni, hiszen tudta, hogy túlságosan is ingoványos talajon mozog. Abgu Gadzspurí túlontúl tisztelt személyiség ah- hoz, hogy alapos bizonyítékok híján be lehetne vádolni. Ezért úgy gondolta, másutt kell próbálkoznia. - Önnél. - Igen, nálam. Kámá olvasta az újságokban, hogy Bombayban tartózkodom. Mivel sokat hallott már rólam, úgy gondolta, én le- hetnék egyedül alkalmas arra, hogy lerántsam a leplet Abgu maha- radzsáról. - Ezt aztán szépen mondta! - Köszönöm. Mindig is erős oldalam volt a választékos stílus. Kámá viszont azt is tudta, hogy aligha vállalnám a feladatot; már- csak azért sem, mert eszem ágában sincs beleártani magam az indiai belügyekbe. Ezért a lány kiagyalt egy kétségbeesett ötletet. - Elrabolta magát. - Ahogy mondja. És itt ismét csak meg kell állnunk egy pillanat- ra. Kámá nem akarta felfedni magát előttem; alighanem attól félt, hogy a korábban kicsapongó életmódot folytató Kamala testvére- ként igazából nem keltene rokonszenvet bennem. Annak ellenére sem, hogy alighanem jelentősen különbözött Kamalától. - Ezt megerősíthetem - bólintott Hodiválá. - Kámá maga volt a megtestesült erkölcs. Sőt túlságosan is zárkózott volt. Gyakran előfordul az ilyesmi, Mr. Lawrence. Számtalan példát tudnék mondani családokról, amelyekben az egyik testvér bűnöző, a másik a társadalmi rend megszállott védelmezője. - Eeeeegen. Szóval, Kámá nem akarta leleplezni magát, ezért Ráni Dzsivándzsínak adta ki magát. Tudta, hogy Banerdzsí lakása üres, a szőnyegkereskedő éppen testvérét, Pánditdzsít, a zenekar "szívrohamban" elhunyt egyik tagját égeti Benáreszben. Ezért Ba- nerdzsí lakását rendezte be főhadiszállásul. - Még mindig nem világos előttem, miért vitte fel önt a Hallgatás Tornyára? - kérdezte Lal Bahadur. - Kámá jól gondolkozott, felügyelő. Sejtette, ha elmondja, mire akar kérni, nem vállalom. Már csak az előbb elmondottak miatt sem. Arról nem is beszélve, hogy nekem az égvilágon semmit nem mondott sem Kamala, sem Girdhari neve. Miért avatkoztam volna az ügyükbe? Más a helyzet viszont akkor, ha saját szememmel lá- tom a halottakat. Ráadásul keselyűk által félig felfalva. Kámá, nem is egészen alaptalanul, arra gondolt, hogy a két fiatal ember holt- teste felett megindul a szívem és... talán rá tud beszélni arra, amit e látvány nélkül semmi körülmények között sem vállaltam volna el. - Így sem vállalta! - Menjünk sorjában, kérem. Kámá az oldalamba nyomta a pisz- tolyát és... - Ha tudtam volna, bábudzsí! - sóhajtotta Pancsa. - Láttam, hogy valami bajod van, de azt hittem, a tehénre vagy ideges. - Kámá a hatalmába kerített. Amíg meg nem érkeztünk a to- ronyhoz, mindegyre az járt a fejemben, nem lenne-e bölcsebb némi ellenállást tanúsítanom, de nem tudhattam, ki rejtőzik a Hanu- mán-maszk alatt. Rejtőzhetett volna egy bérgyilkos is, aki minden lelkifurdalás nélkül, első gyanús mozdulatomra telepumpál ólom- mal. Ezért az tűnt a legbölcsebbnek, ha úszom az árral. Nyilván azért raboltak el, mert akarnak tőlem valamit. Kámá kockázatos dologra vállalkozott, amikor elhatározta, hogy megmutatja Kamala és Girdharí holttestét a Hallgatás Tor- nyán. Már csak azért is, mert a párszik nemigen szeretik a hívatlan turistákat odafent. Manekra pillantottam, aki tigrismosolyra húzta a száját. - Kámá igyekezett alaposan megszervezni a dolgot. Megkör- nyékezte az egyik őrt, Motilalt, és megvesztegette. Ha jól sejtem, Mr. Hodiválá, Motilal látszólag belement a dologba, de jelentette önnek a történteket? Hodiválá bólintott. - Pontosan így történt, Mr. Lawrence. Nyilvánvaló volt, hogy Kámá valakinek meg akarja mutatni Kamala és Girdharí holttestét. Megbíztam legügyesebb emberemet, Manekot - Manek felé bic- centett -, hogy intézze el az ügyet. Manek elkapta Kámá egyik bi- zalmasát, és sikerült kiszednie belőle mindent. Meg kell mondanom, elgondolkoztatott a dolog. Mi magunk is úgy láttuk, hogy az egymás után következő halálesetek nem a vé- letlen művei, de nem tehettünk semmit. Éppen a kényes politikai egyensúly miatt. Nem akartuk, hogy bárki is azt mondhassa: íme, a párszik ismét nem férnek a bőrükbe. Csakhogy Kamala is, Girdharí is párszi volt: márpedig nem rajongunk érte, ha gyilkolnak ben- nünket. Ezért úgy döntöttünk, Mr. Lawrence, hogy felengedjük önt a Hallgatás Tornyára. Megbíztuk Maneket, hogy készítse el a színjáték forgatókönyvét. Azt akartuk, hogy lássa Kamalát és Girdharít... de nehogy azt higgye: a Hallgatás Tornyára bármikor visszatérhet. Látogatását egyszerinek és megismételhetetlennek szántuk. Gondolom, megérti, Mr. Lawrence? - Természetesen. - Arra gondoltunk, nekünk tesz hasznos szolgálatot, ha or- szág-világ előtt bebizonyítja: nem mi öltük meg Kamalát és Gir- dharít. Egyre inkább terjedt ugyanis a szóbeszéd a városban: a kon- zervatív és kegyetlen, marhahúgyban fürdő vénemberek végeztek a tiszteletlen zeneszerzőnővel és férjével. Mi már akkor tudtunk Ba- nerdzsí haláláról is. Képzelje, micsoda pársziellenes hangulat ön- tötte volna el a várost, ha "kiderül": mi likvidáltuk a zenekart, mert megsértették a párszi hagyományt. Ezért döntöttünk úgy, ha már Kámá erre a kétségbeesett lépésre szánta el magát, nem teszünk el- lene semmit, csak páholyból figyeljük az eseményeket. Ha elfajul- nának a dolgok, közbelépünk. Ez volt a tervünk. - Önöknek tehát módjukban lett volna megakadályozni az el- rablásomat? Hodiválá mosolyogva bólintott. - Manek egy kocsival végig ott volt maga mögött. Ne féljen, tudtuk, hogy jó kezekben van. Hiába fenyegette magát stukkerral Hanumán, Kámá egy légynek sem tudott volna ártani. Pillanatnyi csend ereszkedett a trónteremre. Valamennyien a szerencsétlen Kámára gondoltunk. Ezután visszavettem a szót. - Hogy a Hallgatás Tornyán mi történt, valamennyien tudják. Erről nem akarok beszélni. Mindenesetre, úgy döntöttem, nem vállalom a feladatot. Annak ellenére sem, hogy az együttes szívro- ham meglehetősen hihetetlennek tűnt - még akkor is, ha... hm... Kamala szerette a megerőltető dolgokat -, és hogy Girdharí annak a bankárnak a fia volt, aki évekkel korábban Mahávír Gadzspurí maharadzsával, nem egészen tisztázott körülmények között veszi- tette életét. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és határo- zott nemet mondtam. Megvallom őszintén, az is befolyásolta a döntésemet hogy nem voltam biztos benne; nem akarnak-e beug- ratni valamibe. Már az is elég veszélyt rejtett magában, hogy fenn voltam a Hallgatás Tornyán. Képzeljék el, ha valaki felvételeket készít rólam, és megjelenteti a lapokban. Leslie L. Lawrence, a hí- res keletkutató, megsértve a párszi hagyományokat fellopakodott a Hallgatás Tornyára! - Manek gondoskodott róla, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő! - Én ezt akkor nem tudhattam! Valami azt súgta, hogy nem sza- bad beleavatkoznom a dologba. És én hallgatni szoktam az előér- zeteimre. Fújtam néhány karikát a levegőbe, aztán folytattam. - Csakhogy... röviddel elhatározásom után történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta a szándékomat. Alighanem ez volt Ab- gu maharadzsa legrosszabb húzása. Ha nem teszi meg, talán már a tengeren túl volnék, ő pedig békésen uralkodhatna alattvalói és keselyűi felett. - Nem beszélne értelmesebben? - kérdezte Bob. - Dehogynem. Másnap reggel a múzeumba menet találkoztam Pancsával, aki átnyújtott egy borítékot. Egy ismeretlen férfi küldte. Kibontottam, s legnagyobb meglepetésemre saját, újságból kivá- gott fényképemet találtam benne. Egy keselyű éppen a szememet zabálta. Ekkor megértettem, hogy nem szállhatok ki a játékból. Nem értékelhettem másként a szememet faló keselyűt, mint halálos fenyegetésként; akár a párszik küldték - erre gondoltam elsősor- ban -, akár azok, akik Girdharít és Kamalát megölték. Hacsak a kettő nem egy és ugyanaz. Megértettem, hogy ha akarom, ha nem, védekeznem kell. Ha nem veszek tudomást a történtekről, és csak a cincérekkel törődöm, sincs biztonságban az életem. Hiszen fenn voltam a toronyban, és én bármennyire is szeretném elfelejteni, le- hetnek olyanok, akik feltették magukban, csak akkor veszik elinté- zettnek az ügyet, ha már nem lesz szemem, amellyel megpillantot- tam a tornyot. Erre utalt az arcomon lakomázó dögmadár. Abgu óriási ballépést követett el a levéllel: kényszerített, hogy vegyem fel a nekem dobott kesztyűt. Ha nem teszi, nem avatkozom a dologba. Abgu azt hitte, Káma elmondta nekem, amit látott. Csakhogy nem mondta el... Feltételezte, úgysem hinnék neki. Azt hinném, csak azért találta ki a vérfagyasztó-történetet, hogy bele- rángasson a nyomozásba. Ami Abgut illeti, azt gondolta, a szemet kitépő keselyűből a párszikra fogok gyanakodni, felszedem a nyúl- cipőt, és elhúzom a csíkot az országból. - Majdnem meg is tette. - Eszem ágában sem volt. Kezdett valami bűzleni. Mintha valaki szántszándékkal a párszikra akarta volna terelni a gyanút. Feltéte- leztem, ha a párszik ki akarnának készíteni, aligha levelezgetnének velem... Közben Mr. McKinleyt kihoztam a sittről, ahol sikerült megismerkednem Lal Bahadur felügyelővel. S ha már ott voltam, megtudtam tőle egyet s mást Mahávír Gadzspurí maharadzsa, Ab- gu nagybátyjának a meggyilkolásáról... illetve balesetéről. A fel- ügyelő elmondta, nincs bizonyíték, amely egyértelműen bűntényre utalna. Továbbá arra sincs, hogy Kamalát és Girdharít megölték volna. Arra pedig, hogy a kettő között valamiféle összefüggés lenne, végképp nincs. A kör tehát bezárult. Csakhogy ott volt a szememet kitépő keselyű képe a zsebemben, és nem hagyott nyugodni. Mivel Bob némi hálával tartozott nekem, arra gondoltam, meglátogatjuk Kamala és Girdharí fürdőszobá- ját... hiszen a felügyelő hallgatólagosan engedélyt adott rá. - Úgy van - bólintott Lal Bahadur. - Ha megkérdik, miért mentem oda, nemigen tudnék választ adni rá. Talán csak kíváncsiságból. Utálom a megfejtetlen rejtvé- nyeket. Arra gondoltam, mit veszítek vele, ha én sem találok sem- mit. - Azért mégiscsak találtunk valamit. - Valóban. Méghozzá egy keselyűt, amely volt szíves, és nekem támadt. Aztán a második fényképet. Nem férhetett kétségem hoz- zá, hogy megerősítették a figyelmeztetést: ha nem tűnök el minél gyorsabban Indiából, alighanem itt maradok mindörökre. Csak- hogy éppen az ellenkező hatást érték el vele, mint amire számítot- tak. Nem szeretem ugyanis, ha fenyegetnek. Ma már tudjuk, hogy Abgu maharadzsa emberei, gondolom, ta- lán éppen Steiner, rakták a keselyűt Kamala fürdőszobájába. Hon- nan tudták, hogy meg fogom nézni a gyilkosság helyszínét? Steiner egészen rendesen olvasott a gondolataimban. Ne feledjék, ő sokkal eszesebb volt Abgunál, és sokkal jobban bele tudta élni magát a lel- kivilágomba. - Lehetséges, hogy Steiner, akinek régről elszámolnivalója volt önnel, Mr. Lawrence, szándékosan rántotta bele magát az ügybe? - Erre is gondoltam. - biccentettem. - Természetesen lehetséges. Mindenesetre, megsejtették, hogy első utam a fürdőszobába vezet. Gondolták, szereznek számomra egy kis meglepetést. Betették a keselyűt a szobába... S én ki másra gondolhattam volna, mint Ma- nekra és a párszikra...? Persze Abgu és Steiner elkövettek egy óriá- si hibát. Nem keresték meg, és nem semmisítették meg a sampon tasakját. Lehet, hogy szándékosan. Ekkor már a zenekar vala- mennyi tagja halott volt, nekik pedig annyira visszatért az önbizal- muk, hogy elhatározták, játszanak egy kicsit velem. Közben persze megragadnak minden alkalmat, hogy a párszikra tereljék a gyanút. Abgu és Steiner pokolian élvezhették a helyzetet. Természetesen tudtak Bobról, tudták, hogy kiszabadítottam a rendőrségről, mindvégig ott voltak a nyomomban. Egy maharadzsa Indiában azt vásárol meg, akit akar. Főleg, ha van pénze: Abgunak pedig volt. Hogy még jobban kibillentsenek nemlétező egyensúlyomból, Bob és Mary-Rose fürdőszobájába is betettek egy madarat. Sőt nem is annyira tették, mint inkább küldték. Vitte a sampont, amelynek meg kellett volna valakit ölni közülünk. Mert hiszen ve- lem együtt Bobot és Mary-Rose-t is halálra ítélték. Biztosak voltak benne, hogy amit tudok, megosztom velük. Még nagyobb lett volna a felfordulás Bombayban, és még kevesebbet ért volna rá bárki is Szijárám Gadzspurí titokzatos halálával törődni, ha három külföldi áldozatot is találtak volna párszikhoz vezető nyomokkal. Amikor megúsztam ezt a keselyűt is, egyre csak az járt a fejem- ben, vajon ki és miért ölte meg Kamalát és Girdharít? Egyszerűen nem gondolhattam másra, minthogy a párszik konzervatív szárnya áll a gyilkosság és a merényletek mögött. S a láthatatlan ok: A ke- selyűk gyászzenéje. Őszintén szólva, már a kezdet kezdetén nagy dilemmát okozott nekem ez a zene. Ösztönösen megéreztem, hogy a rejtély kulcsa Kamala Dzsivándzsí muzsikája. Ekkor még nem gondolhattam másra, minthogy a "vénemberek" - elnézést a kifejezésért - vér- bosszút esküdtek miatta Kamala és zenészei ellen. A józan ész ugyan ellentmondott feltételezésemnek, de volt időm megszokni, hogy a józan ész gyakorta vereséget szenved az ösztönök vezérelte indulatok frontális támadásával szemben. - Tud még ilyet? - érdeklődött pimasz mosollyal az ajkán Bob. Méltóságomon alulinak tartottam, hogy válaszoljak neki. - Hiába próbáltam meg az itt jelenlévő Mary-Rose kisasszonyt kifaggatni, ő sem tudott mit mondani. Kamala akár a zenéjével, akár korábbi életvitelével magára vonhatta a konzervatív párszi körök haragját. Akármilyen úton is indultam el, mindegyre vissza- jutottam A keselyűk gyászzenéjéhez. Elméleteim gyártása közben természetesen magamról sem fe- ledkeztem meg. Az elmúlt órák figyelmeztettek rá, hogy veszélyben van az életem. Akár a párszik vadásznak rám, akár valaki más. Nem tehettem egyebet: végérvényesen Mr. McKinleyhez és Miss Mary-Rose-hoz költöztem. Mary-Rose lesütötte a szemét, Bob kétértelműen mosolygott. - Persze, Abgu maharadzsa és Herr Steiner sem tétlenkedett mialatt én a fejemet törtem. A párszik közé beépített emberük se- gítségével - gondolom, rá majd gondjuk lesz, Mr. Hodiválá - el- kapták Motilalt, akit volt szerencsém futólag megismerni. Megöl- ték és felkötötték szobánk mennyezetére. Hátha annyira megré- mülünk, hogy vagy elhúzzuk a csíkot Indiából, vagy vad menekü- lésbe kezdünk, mint a vak patkány. - Kaptam egy ismeretlen telefonhívást - kezdett rágcsálni egy sárgarépát a felügyelő -, amely megadta Mr. McKinley lakásának a címét, és közölte, hogy egy hulla lóg a mennyezetén. Ha akarok, el- gyönyörködhetem benne. Először azt hittem, valaki viccel velem. Sajnos nem volt vicc. - Mit gondolt, ki volt a hívó? - Én a párszikra gondoltam. Pontosabban - elnézést Mr. Hódí- válá - a "vénemberekre". A hívó azt állította, hogy ön, Mr. Law- rence, ön ölte meg Motilalt, mert meg akarta akadályozni, hogy ön még egyszer feljusson a Hallgatás Tornyára. Ön elkapta, Mr. McKinley lakására hurcolta, és felakasztotta. - Maga elhitte? - Egy percig sem. Nem tartottam olyan ostobának, hogyha ki akar nyírni valakit, a saját lakásában teszi. Ráadásul felhúzni a fic- kót a mennyezetre? Ilyen csak a mesében van. - Meglehetősen izgatott lelkiállapotban voltunk, uraim. A ven- tilátor hol megindult, hol megállt... - Erre akár én is megesküdhetek. Mióta csak kibéreltük a bun- galót, képtelenek voltunk beindítani - morogta Bob, szeplős orrát vakargatva. - Nyilvánvalóan különleges erő árad belőlem - mondtam. - Csak nem azt akarja mondani - nyögte Mary-Rose -, hogy az órám is véletlenül állt meg abban a pillanatban, amikor... Nem tudta befejezni, nagyot nyelt, és rémülten lehunyta a sze- mét. Igyekeztem gyorsan továbbmenni. Tapasztalatból tudtam, hogy egyesek nehezen tudják elviselni Keletet. Bizonyos idő után fejre áll az idegrendszerük, és képzeletükben élő alakokkal népesítik be a valóságot. - Még a körülöttünk lejátszódó "parapszichológiai" jelensé- gekkel voltunk elfoglalva, amikor megérkezett a hír, hogy megölték Ráni Dzsivándzsít. Illetve... szívrohamot kapott fürdés közben. Először természetesen azt hittem, hogy elrablómról van szó, ké- sőbb derült ki, hogy az igazi Ráni Dzsivándzsí halt meg. A haláleset Lal Bahadur felügyelőt is meghökkentette. Talán először érezte teljes bizonyossággal, hogy aligha véletlenek soroza- tával áll szemben. Ekkor ismét felkeresett. - Őszintén szólva csak önhöz fordulhattam, Mr. Lawrence. - Most, hogy az ügy lezárult, pontosan tudjuk, miért ölték meg Ránit. Feltételezték, hogy Kamala elmesélte a gyilkosságot Gir- dharínak, az pedig a testvérének, Ráninak. Amiből is az a tanulság vonható le, hogy aki gyilkolni akar, jól gondolja meg mielőtt neki- lát. Egy gyilkosság ugyanis többnyire egy másikat húz maga után. Mire a gyilkos feleszmél, újabb és újabb jövendő áldozatok sora- koznak előtte. - Köszönöm a figyelmeztetést - morogta Bob. - Esküszöm, a legközelebbi gyilkosságom előtt elgondolkozom a dolgon! Biccentettem, és megszívtam a pipámat. - Lal Bahadur felügyelő gondosan kihallgatta Rukminit, Ráni Dzsivándzsí szolgálólányát. Amit hallott tőle, őszintén megdöb- bentette. - Enyhe kifejezés - bólintott a felügyelő. - Rukmini, akit közvetve magam is ismertem, és... nem volt okom kételkedni a szavahihetőségében, szilárdan állította; Ráni démonná változott, majd halála után vissza emberré. Mivel nem kedvelem a természetfeletti jelenségeket, arra gondoltam, hogy A keselyűk gyászzenéje mellett alighanem ez a titokzatos átváltozás a rejtély másik kulcsa. Önök is tudják, bizonyos mérgek, ideggázok és vegyi anyagok mennyire eltorzítják az áldozat arcát. Biztos vol- tam benne, valami hasonlóról lehet szó. De mi az ördög az a vastag, ráncos réteg, amit a szemtanúk elefántbőrhöz hasonlítottak? Törtem a fejem, egyelőre nem tudtam kiötölni semmit. Abban azonban biztos voltam, hogy a halálesetek és a fürdőszobákban landoló keselyűk között összefüggés van. Kezdett, ha még homá- lyosan is, körvonalazódni bennem az elképzelés, hogy a titokzatos anyagot, amely a szívrohamot előidézi, és elefántbőrbe öltözteti az áldozatokat, a keselyűk hozzák magukkal. Sajnos, ez az elképzelés ismét csak a párszik bűnösségét támasz- totta alá. Rukmini arról is beszélt, hogy Ráni csatlakozott önökhöz, Mr. Hodiválá. Azt mondta... Ráni az ördög menyasszonya! - Ez igaz - bólintott a párszi, és kiitta a kávéját. - Kétségkívül... - Rukmini szerint Ráni rossz útra tért. - Ez így nem egészen fedi a lényeget, Mr. Lawrence. Láttam rajta, habozik, hogy elmondja-e, amit tud. Lopva a töb- biekre nézett, akik kerülték a tekintetét. Akárcsak az enyémet. Hodiválá végül is megvonta a vállát, és szomorú képpel kibökte. - Ráni Dzsivándzsí kábítószeres volt. - Micsoda? - Ahogy mondom. Nem tudott leszokni róla, pedig őszintén akarta. Végül hozzánk fordult segítségért. Mi segítettünk is, ahogy tudtunk; jó orvosaink és hasznos tablettáink vannak. Eljött hoz- zánk, megkapta tőlünk a tablettákat... otthon aztán jelentkeztek rajta a kábítószer-elvonás jellegzetes tünetei. Rukmini, aki termé- szetesen nem sejtett semmit, éppen a fordítottjára gondolt. Hogy mi látjuk el úrnőjét kábítószerrel! Pedig... alighanem mi harcolunk a leghatározottabban a narkó ellen egész Indiában. Jövőre létre- hozzuk az első gondozóállomást... de ez nem tartozik ide. Ez a helyzet Ránival, Mr. Lawrence. Biccentettem, és visszavettem a szót. - Rukmini története megerősítette bennem a gyanút, hogy az áldozatok környezetében kellett maradnia valaminek, ami köze- lebb visz bennünket a megoldáshoz. Ahhoz viszont, hogy ezt a va- lamit megtaláljam, át kellett kutatnom valamennyi halott fürdő- szobáját. Első utam ennek ellenére mégsem Ráni Dzsivándzsí fürdőszo- bájába vezetett. Vissza akartam térni abba a bungalóba, ahol el- rablásom utáni első éjszakámat töltöttem. Bár biztos voltam benne, hogy elrablóm már rég felszívódott: nem hagyott nyugodni a kí- váncsiság, valójában kié a ház. Előbb Mr. Banerdzsí anyjával, majd magával Banerdzsível ho- zott össze a végzet. Amit Mr. Banerdzsítől hallottam, maga volt az iszonyat. Megtudtam tőle, hogy testvérét, aki Kamala zenekarának volt a tagja... meggyilkolták. Pontosabban fürdés közben "szívro- ham" érte. A legkülönösebb azonban az volt, hogy mértékadó szemtanú szerint Pánditdzsí is démonná változott; akárcsak Ráni Dzsiván- dzsí. Lassan kezdtem rájönni, mitől halnak sorban a zenészek és hozzátartozóik: a gyilkos személyétől azonban még mindig olyan távol voltam, mint a kóbor majmok a Himalája csúcsától. Sajnos, nem volt senki, akit gyanúsíthattam volna, csak a párszik. Hodiválá csak mosolygott. Szívtam egy jót a pipámon, és folytattam. - Abgu és Steiner természetesen minden mozdulatunkat figyel- ték. S mivel nem voltak biztosak benne, Csakra Banerdzsí nem mondott-e valami olyasmit, ami rájuk terelhetné a gyanút, vagy megfordítva: mi nem közöltünk-e valamit Banerdzsível: úgy dön- töttek, hogy biztos, ami biztos, vele is végeznek. Meg is tették, s amíg mi Ráni Dzsivándzsí fürdőszobája felé kóvályogtunk, Steiner megölte Banerdzsít és egy döglött keselyű társaságában feltette a Marutira. Kiéheztetett keselyűvel, úgy látszik, bőven el voltak látva. Ráni Dzsivándzsí fürdőszobájában rátaláltunk az éppen "ön- gyilkosságot elkövető" maharadzsára. Abgu Gadzspurí, ugyanis úgy gondolta, ideje személyesen is megismerkednie velünk. Őszin- tén meg kell mondanom, Abgu kitűnő színész. Bizonyos szerepek- re legalábbis kiváló. Ha a színi pályát választotta volna, talán még Kamalánál is nagyobb hírnévre tehetett volna szert. Csak hát... annyira belejött a gyilkosságokba, hogy már-már sportot csinált belőle. Azt hiszem, Abgu ekkor már kezdett beleőrülni a hatalmá- ba. Istennek gondolta magát, aki kénye-kedve szerint osztogatja a halált. Minél többet töprengtem a gyilkosságokon, annál kevésbé hit- tem, hogy a párszik követték el őket. Egyszerűen nem tudtam el- képzelni. A párszik nem vallási fanatikusok, akik egy, csak keve- seknek szóló zenemű miatt tömeggyilkosságot követnének el. Azt már inkább elhittem, hogy a Hallgatás Tornyán tett látogatásom miatt engem akarnak kinyírni. Ennek meg lett volna a maga logi- kája; kétségtelen. Töprengtem-töprengtem, aztán arra a merész elhatározásra jutottam, hogy felveszem a kapcsolatot a párszikkal. Közülük is a vénemberekkel. Megkértem Pancsát, legyen a segít- ségemre. - Meg is kaptuk az üzenetét, Mr. Lawrence. De... nem rohan- hattunk fejjel a falnak. Nem tudhattuk, nem politikai provokáció- ról van-e szó. Nem akarnak-e, az ön tudtával és beleegyezésével, vagy akár anélkül is beleugratni bennünket valamibe. Úgy hatá- roztunk, hogy ismét az ön régi ismerőse, Manek veszi kézbe a dol- gokat. Nem helyeseltem ugyan a tervét, de engedtem a javaslatá- nak, aminek... nos, az volt a lényege, hogy rá kell ijeszteni önre. Ha tudatos provokációról lett volna szó, biztos kiszedi önből. - Én meg azt hittem, valaki elárult. Nem önökhöz jutott az üze- netem, hanem az ellenem egyéni bosszút forraló Manekhez. Manek felém fordult, és mosolyogva megrázta a fejét. - Én nem ismerem az egyéni bosszú fogalmát, Mr. Lawrence. Mindenesetre, ön egészen kiválóan verekszik! - Köszönöm. Ez hízelgő. Ezután elmeséltem nekik, hogyan sikerült kipróbálni magamon a halálsampon hatását. - Ekkor már komolyan megfordult a fejemben, vajon Abgu Gadzspurí maharadzsa valóban olyan tiszta-e, mint amilyennek látszani szeretne. Még egyszer végigvettem magamban a gyilkos- ságsorozatot és arra a megállapodásra jutottam, hogy bizony Abgu maharadzsának is lehetett volna oka eltenni láb alól kedves felme- nőit. Hasonlóan jó nevű és előkelő családokban száz példa is akadt már ilyesmire. Nemcsak Indiában, hanem világszerte. Letettem a pipám, és ittam egyjót a kávémból. Sajnos hidegvolt, amit különösképpen utálok. Majdnem annyira, mint a gyilkossá- gokat. - Eközben Steiner elkapta Kámát, azaz az ál-Ráni Dzsivándzsít. Ő volt az utolsó Kamala zenekarából. Nem tudom, hol akadt rá, és - azt sem, miért hurcolta ide. Sőt, azt sem, miért rakta jégre a kese- lyűkkel együtt. Ez a maga feladata lesz, felügyelő. - Mindig nekem jut a habostortáról a hab - borongott Lal Baha- dur. - Arra viszont magam is rájöttem, hogy alighanem Kamala húga volt az, aki felcipelt a toronyba. Lal Bahadur ugyanis említette, hogy van egy húga, s az ál-Ráni Dzsivándzsí ugyancsak hasonlított Kamalára. A Hallgatás Tornyán tett második látogatásom után Abgu Gadzspurí felajánlotta, hogy miután ő is veszélyeztetve érzi magát Bombayban, tűnjünk el a városból: keressünk menedéket bidzsá- puri rezidenciáján. Sajnos, ekkor még mindig nem tudtam bizo- nyosan, ki rejtőzhet a gyilkosságsorozat mögött. Ötven-ötven szá- zaléknyi esélyt adtam a pársziknak és a maharadzsának. Úgy dön- töttem, eljövök Bidzsápurba, de igyekeztem biztosítani a hátam. Egyrészt felvettem a kapcsolatot Lal Bahadurral, másrészt meg- üzentem a "vénembereknek", sajnos már csak innen, Bidzsápur- ból, Pancsa segítségével -, hogy hol vagyok. Arra gondoltam, vagy ők védenek meg Abgutól, vagy Abgu őtőlük. Borotvaélen táncol- tam, de nem volt más választásom. Ami itt történt velünk, Bidzsápurban, arról nemigen kell beszél- nem. Abgu és Steiner határtalan cinizmussal eljátszatták előttünk A keselyűk gyászzenéjét. Abban a pillanatban megértettem min- dent. És azt is, hogy Abgu alighanem őrült... Végül is Pancsának köszönhetek mindent. Ha ő nem tudja felvenni Bidzsápurban önökkel a kapcsolatot...! - Pedig nem könnyű Bidzsápurban párszit találni - mondta mo- solyogva Manek. Valahol a trónterem magasában hirtelen megszólaltak a hang- szórók. Furcsa, vijjogó, kürttől vezérelt zene áramlott körülöttünk, be- lénk fojtva a szót. Mintha láthatatlan keselyűk verdestek volna szellemszárnyaikkal: a pokoli hőség ellenére is éreztük a túlvilág hűvös leheletét. Hiába próbáltam felfedezni, ki kapcsolta be a hangszórókat, nem volt ember a galérián. Mintha egy másik világból üzent volna valaki. A párszik összetették a kezüket, és imádkoztak. Álltam a zuhany alatt és a samponos tasakot bontogattam, mi- után meggyőződtem róla, hogy nem a mosolygó, bindás, női fej van az oldalán. Önkéntelenül is mély lélegzetet vettem, hogy életben maradhas- sak akkor is, ha elefántbőr borulna a képemre, amikor valaki meg- kopogtatta a fürdőszoba ajtaját. Kinyújtottam a karom, levettem a polcról 38-as Smith and Wes- sonomat, és az ajtóra fogtam. - Szabad! Mary-Rose lopakodott be a szobába. Csak akkor kezdett csuk- lani, amikor észrevette, hogy öltözékem némi kívánnivalót hagy maga után. Csak a stukker volt ugyanis a kezemben, bár egyesek szerint egy divatos revolver jól öltöztet. Mary-Rose megállt mellettem, földre sütötte a tekintetét, és el- vette tőlem a stukkert. - Mit... csinálsz? - Úszóleckét veszek - mondtam. - Úszás zuhany alatt, egy 38-as társaságában. Mit szólsz hozzá? Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy lerúgta jeansét, lerán- totta a blúzát, és eltolt a zuhany alól. - Én is beszállhatok? Sajnos, általában tehetetlen vagyok az erőszakos nőkkel szem- ben. - Kicsi a hely - figyelmeztettem. - Amikor... rekonstruáltunk... először, akkor sem volt na- gyobb... A víz csobogása elnyomta halk, elégedett kis csuklásait.