LŐRINCZ L. LÁSZLÓ

A Nagy Kupola  szégyene



TUDOMÁNYOS
FANTASZTIKUS
REGÉNY














KOZMOSZ KÖNYVEK




A FEDÉL PANNER LÁSZLÓ MUNKÁJA

Lőrincz L. László, 1982

A JÓZAN ÉRTELEM SZÉRUMA


Az őszi időszak elejének egyik reggelén lett először rosszul, s bár 
kezdetben még nem is nagyon lehetett rosszullétnek nevezni azt a furcsa 
érzést, amely végigfutott Ker Ognak, a Nagytanács könyvelőjének a 
hátgerincén, ahogy később visszagondolt rá, biztos volt benne, hogy ezen a 
reggelen kezdődött minden.
Pedig ez a reggel sem különbözött semmiben a többitől, hacsak abban nem, 
hogy még nem volt messze az a nap, amikor megkapta az utolsó intervallumra 
járó fizetését, s a kemény lapokat még most is ott érezte a zsebében, ha bele-
beletörölte munkában megizzadt kezét nadrágja szárába.
Éppen az Építési Tagozat költségvetését ellenőrizte fokozott figyelemmel, 
hiszen a tagozat mérnöke volt Zsuk is, hajdani osztálytársa, akit az elmúlt 
hosszú intervallumok alatt sem szűnt meg tiszta szívből utálni. Mit nem adna 
érte, ha Zsuk nyakába varrhatna egy derék adag tévedést! Na persze nem úgy 
hivatalosan, hanem barátian... Felvenné a telefont, felhívná Zsuk számát, aztán 
szelíd hangon figyelmeztetné, hogy hozza rendbe a dolgot, mert ő ugyebár a 
világért sem tenne feljelentést a Revíziós Bizottságnak, de kötelessége 
figyelmeztetni a következményekre, mondhatni, baráti vagy régi iskolatársi 
alapon... S hogy enné a penész azt az undorító Zsukot, az osztály dédelgetett 
kedvencét, hogy éppen ő, Ker Og, a legendás rossz tanuló, akit, mit tagadjuk, 
protekcióval vittek be annak idején a könyvelőségre, hibát talált a 
költségvetésében.
S akkor egyszerre,végigfutott a hátán az a furcsa érzés.
Nem, ennek a bizsergésnek semmi köze sem volt Zsukhoz. Nem az ujjai 
hegye bizsergett, ahogy akkor szokott végigfutni rajta az öröm, amikor valami 
nagy, reménytelen dologra szánta el magát, sem a homlokába nem szúrt a 
láthatatlan kés hegye, ami a fáradtság vagy rosszkedvvel kevert bánat biztos 
tünete volt.
A hátgerincén futott végig a borsódzás, és ott is futkározott jó darabig. 
Hogy meddig, ki tudná megmondani? A később feltámadó kíváncsiság, amely 
lassan rémületbe hajlott át, eltüntette időérzékét. Ott futkosott az a rossz érzés, 
és kész.
Aztán egyszerre csak igen gyengének érezte magát. Észre sem vette, mikor 
hajtotta fejét az asztal üveglapjára, s mikor szakadtak ki belőle az első 
nyögések. Később csak arra emlékezett, hogy a titkárnő befutott a szobába 
valakinek a kíséretében, látta, hogy mozog a szájuk, de sem azt a másikat nem 
ismerte fel, sem pedig a hangjukat nem hallotta. Minden mást elnyomott saját 
rekedt üvöltése, s elvakították a homlokáról szemébe csordogáló 
izzadságcseppek.
Amikor magához tért, a széles, műbőrrel bevont kereveten feküdt, cipőjét 
lehúzták, nyakkendőjét meglazították, és az egész könyvelőség körülötte 
tolongott, ki őszinte ijedelemmel, ki pedig az egészségesek fitymálásával a 
szemében.
S ahogy jött, olyan gyorsan el is múlt a rosszulléte. Egyszerre elszállt a 
bizsergés, elröppent a gyengeség, s máris az egészséges Ker Og feküdt a 
heverőn, aki maga sem értett semmit az egészből, a többiek meg még kevésbé.
Hirtelen átérezte helyzetének egész visszásságát, mondhatni komikumát. 
Mintha meztelenül feküdne, beosztottai vizsgálódó tekintetében fürödve... A 
könyvelőség vezetője cipő nélkül és megbontott nyakkendőben!
A rémület ereje szinte feldobta a levegőbe, s bár állva és zokniban sem volt 
kevésbé furcsa látvány, mint fekve, mégis valamit visszanyert öntudatából és 
főleg hidegvéréből.
– Csak egy kis múló rosszullét – mondta emelt fejjel, és szorosra húzta a 
nyakkendőjét. – Talán az üzemi konyhától lesz – morogta bizonytalanul, majd 
a titkárnőhöz fordult.
– Adja meg, kérem, azonnal a konyhafőnök telefonszámát! Vagyis inkább 
hívja fel maga, aztán adja be a vonalat. Mégiscsak tűrhetetlen! A végén még 
megmérgezik az egész vállalatot!
Ez utóbbi mondatot már régi magabiztosságával mondta, olyan hangosan, 
hogy szinte a kiáltás határát súrolta a hangerő.
A többieknek nem is kellett szólni, maguk is tudták, mi a kötelességük. A 
titkárnő nyomán kioldalogtak az ajtón a szobából, ahova tulajdonképpen nem 
hívta őket senki. S tudták, hogy a főnök, Ker Og is így érzi...
A főnök közben felhúzta a cipőjét, visszaült az íróasztalhoz, és 
egyfolytában az elmúlt perceken töprengett. Mi a csoda történhetett 
valójában? Talán tényleg az ebédjével lett volna valami? De hát amióta az 
elnök elrendelte, mindenki ugyanazt eszi a konyhán, igazgatótól a takarítónőig 
lefelé, és a többieknek láthatóan kutya baja.
Annál is inkább érthetetlennek találta a dolgot, mert gyerekkorától 
eltekintve sohasem volt semmilyen betegsége. – S elsősorban ez az egészség 
volt az, amely megszerezte számára a legszebb asszonyt a városból.
Az asztal üveglapján egyszerre kirajzolódott felesége, Bur arca. Talán hívja 
fel? Jó, de mit mondjon neki? Hogy egyszeriben csak úgy hipp-hopp rosszul 
lett? És éppen ő? Hiszen talán Bur meg sem értené a vasegészségével, mint 
ahogy eddig maga sem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet vele.
Azonkívül Bur alighanem csalódna is benne. Hiszen amióta a gép kidobta a 
kártyát, neki és Burnak kötelessége egészségesnek maradni. Kötelességük 
egymással szemben és a géppel szemben is. Nem is szólva a Nagytanácsról.
Pedig Bur nem volt túlságosan oda az örömtől, amikor éppen az ő kártyáját 
dobta ki neki a gép. S az a színtiszta igazság, hogy maga is megdöbbent, és ha 
lehetett volna, lemond a megtiszteltetésről. Csakhogy nem lehetett, és ezt Bur 
is jól tudta.
Bur már akkor a leghíresebb nők közé tartoztott a Komplexumban, amikor 
az ő adatait egyáltalán betáplálták a gépbe. Gyönyörű arca majd minden este 
feltűnt a látható, színház képcsövén; táncolt vagy énekelt, vagy költők műveit 
tolmácsolta mély átéléssel. A legszebb azért mégis akkor volt, amikor átlátszó, 
vékony lepelben, amely tulajdonképpen csak arra volt jó, hogy hangsúlyozza 
azt, amire úgyis mindenki odafigyelt, sejtelmes, felkorbácsoló zenére 
végigtáncolt a színpadon. Ilyenkor még az ő józanságának a falai is omladozni 
kezdtek, s hideg itallal kellett csillapítania feltámadó vágyát... Sőt. Álmában 
néha megjelent Bur, és esetenként mellé is feküdt az ágyba. De alighanem ezt 
tette mindenkivel, aki normális volt és férfi, és végignézte azt az átkozott 
táncot.
Szóval később megkapta a bizonyítványát, felvették a kartonját, betáplálták 
a gépbe, és ő hazamehetett. Nem is kellett visszatérnie egészen huszonegyedik 
születésnapjáig, amikor is majd meg kell húznia a gép fogantyúját.
Különösképpen nem izgatta, hogy kinek a kartonja esik majd ki a,z övével 
együtt. Kizárólag a munkájának élt, bár igaz, hogy protekcióval került a 
könyvelőséghez. Éppen ezért meg akarta mutatni, hogy viszi majd valamire, 
és lényegében sikerült is megmutatnia. Három évvel a protekció után már az 
egész könyvelőséget rábízták, és ebben már semmiféle protekció nem játszott 
szerepet. Úgy dolgozott, ahogy felettesei elvárták tőle.
A gép karját is mosolyogva húzta meg; babonából bal kézzel. Úgyis 
tisztában volt vele, hogy a gép tökéletes, mint ahogy minden tökéletes ebben a 
világban. A masina zümmögni kezdett, kotkodácsolt, villogott, mint a 
játékautomaták, és kidobta a kártyát. Még mindig mosolygott, amikor a 
bizottság vigyázó szeme előtt felbontotta a karton borítékját, és kivette belőle 
a paksamétát. Aztán egyszerre káprázni kezdett a szeme, és a mosoly lefagyott 
az arcáról; Bur, a színésznő kartonját tartotta a kezében.
A többi aztán már úgy ment, mint a karikacsapás. Részben, mert a gép 
ítélete ellen amúgy sem lehetett fellebbezni, részben pedig, mert mindketten 
meg voltak győződve a gép bölcsességéről. Ő tudja, és kész.
Bur ugyan egyáltalán nem látszott ujjongani a döntés felett, valószínűleg 
titokban a Nagytanács valamelyik tagjára számított, de hát ez naivság volt 
tőle. Tudnia kellett, hogy a gép ítélete még a Nagytanács tagjai számára is 
kötelező érvényű.
Így aztán Ker Og és Bur beköltöztek a hivatalosan kiutalt házba, s mivel 
Bur végső soron nem sokat meditált a gép döntésén, este ismét eltáncolta a 
fátyoltáncot, csak ezúttal egyszemélyes nézőközönség előtt. Aztán elhajította a 
fátylat, és bebújt a közös, ugyancsak a hivatalos szervek által adományozott 
ágyba, ahol minden pompásan is ment; azonnal megtalálták a kellő harmóniát, 
a mozdulatok ritmusát, egyszóval mindazt, ami a tökéletes boldogsághoz 
kellett. S mindketten immár fizikailag is meggyőződhettek róla, hogy a gép 
sohasem téved.
Bur is és Ker Og is maradéktalanul büszkék voltak egymásra. Ker Og 
nemcsak arra, hogy Bur a Komplexum leghíresebb asszonya, és Bur sem csak 
arra, hogy Ker Og biztosan lépeget felfelé a szamárlétrán, hanem arra is, hogy 
mindketten kemények, testük ragyog az egészségtől, a szépségtől, s hogy a 
másik egészséges teste az övé is, amellyel a már megszokott, de mégis mindig 
új örömöket tudja kicsiholni a sajátjából.
Ker Og szívét egyszerre valami borzasztó sejtés szorította össze. Ha meg 
találna betegedni, esetleg maradandóan, vagy pláne megrokkanna... Jogában 
lenne-e elvárni Burtól, hogy tartson ki mellette? Az egészséges a beteg 
mellett. Hiszen a gép ítélete csak addig érvényes, ameddig előre nem látott 
változás nem következik be kettőjük viszonyában. Hiszen a gép csak az 
adatokat összegezi és csoportosítja; a múlt adatait adja a jelennek, de a jövőbe 
nem lát teljes bizonyosággal. Bár igaz, hogy az adatok gondos elemzése 
nyomán a bizonytalansági tényező tízezredekre esett vissza, de a véletlen 
szerepét mégsem lehet a nullára csökkenteni.
A titkárnő bejött és jelentette, hogy a konyhafőnök van a telefonnál, majd 
Ker Og egyetlen biccentésére kilibbent a szobából, és becsukta maga mögött 
az ajtót.
– Halló, halló! – hallotta a konyhafőnök türelmetlen hangját.
Ker Og némán tartotta kezében a hallgatót, és elgondolkodott. Egyre 
inkább úgy tűnt, mintha álmodta volna az egészet. Most vesszen össze a 
konyhafőnökkel, akinek a bátyja a Nagytanács...
– Eh! – morogta a kagylóba, és dühösen legyintett. – Tessék, kérem... Ki 
beszél? – hallotta a türelmetlen hangot.
– Ker Og vagyok, a könyvelésből – dünnyögte határozatlanul.
A másik hangja egyszerre megenyhült.
– Ker Og? Üdvözlöm. Itt a konyhafőnök. Mivel szolgálhatok a 
nagytekintélyű könyvelésnek? Fogadásra hidegtál, gépkocsivezetőknek tea 
rummal bélelve, esetleg meredekebb italokról üdítőital-blokk... Hehehe...
– Üdvözlöm – mondta Ker Og is barátságosan. – Tudja, azért hívattam fel, 
mert nemsokára ünnepeljük házasságunk ötödik fordulóját.. Esetleg arra 
gondoltam, hogy...
A telefonbeszélgetés meglehetősen sokáig tartott, miközben érintették a 
hidegtálak, a sültek és mártások egész sorát, s kitértek a Komplexum politikai 
viszonyaira is. Arról azonban, hogy röviddel ezelőtt rosszul lett, s hogy 
beosztottai előtt a konyhára tolta, Ker Og hallgatott, mint a sír. S rövid idő 
múlva egyszerűen elfelejtette az egészet.
A második rosszullét már látványosabb volt, és ha lehet mondani, 
tragikusabb is. Az első után viszonylag hosszú idő múlva következett be, a 
meleg időszak kezdetén, amikorra már beosztottai úgy-ahogy elfelejtették első 
ájulását.
A második rosszullét az utcán érte, munka után, amikor éppen hazafelé 
tartott. Mintha valami nehéz fémtárgy zuhant volna a fejére, megtántorodott, 
és ismét érezte a furcsa bizsergést a hátgerincén. Éppen annyi ideje maradt 
csak, hogy hátát a falnak támassza, máris elfeketedett előtte minden. 
Homlokáról ömlött a verejték, táskája puffanva hullott a földre.
Alig múlhatott el néhány mikroidő egység ebben a kába állapotban, máris 
kisebb tömeg gyűlt köréje, világosan hallotta a röpködő mondatokat, nem úgy, 
mint első rosszulléte alkalmával a szobájában.
– Rosszul lett szegény – mondta egy öreges, reszelős hang. – Biztosan... – 
de hogy mi biztosan, azt már nem hallotta, mert a hangot elnyomta a körülötte 
egyre erősödő zsivaj.
– Támogassa már fel valaki! – hallott egy felháborodott hangot, és érezte, 
hogy a hóna alá nyúlnak, s úgy tartják, szinte lógva a levegőben.
– Talán valami járvány...
– Mentőt kellene hívni.
– Franc kell ennek, nem mentő! – mondta egy nyegle, fölényes fickó. – 
Detoxikáló kell neki! Leitta magát a sárga földig!
– Azt mondja ez itt, hogy részeg...
– Dehogy részeg, nem érezni a szagát!
– Csontrészeg ez, higgye el, nekem praxisom van benne! Aztán egyszerre 
csodálatos gyorsasággal kitisztult előtte a világ. Látta a körülötte 
bámészkodókat, igaz, még mintha valamennyien valami sűrű, de átlátszó 
anyag mögött tolongtak volna; a gerincéről elszállt a bizsergés.
– Hát nem megmondtam! – rikkantott ismét valaki. – Piás ez, láthatják. 
Taccsolj egy jót, pajtás, az majd segít!
A durva hangra egyszerre tökéletesen visszanyerte öntudatát. Az átlátszó 
anyag, amely a többiektől elválasztotta, felszívódott, könnyűnek és ismét 
erősnek érezte magát.
– Köszönöm, kérem, hagyjon... – mondta, és kiszabadította magát a 
jóindulatú kezekből. – Nagyon köszönöm, csak múló rosszullét...
Érezte, hogy valaki kezébe nyomja a táskáját, mások pedig a hátán porolják 
a kabátot.
– Ezek a fiatal tacskók! – mondta mellette egy öreg férfi felháborodottan. – 
El sem tudják képzelni, hogy más is leverheti a lábáról az embert, mint a 
részegség. Majd egyszer ezek is megtudják...
– Segíthetek, kedveském? – kérdezte a jóindulatú öregasszony, aki 
legtovább porolgatta a ruháját.
Ker Og gyorsan megrázta a fejét, és igyekezett minél távolabbra kerülni a 
mindenáron, segíteni akarók csoportjától.
Aztán még többen is felajánlották a segítségüket, s fél utcahosszat eltartott, 
amíg le tudta rázni őket. Nem mondhatta el, viszont ugyanezt az ifjúsági 
szervezet két lelkes tagjáról, akik minden tiltakozása ellenére kabátja ujját 
markolva hazáig kísérték. S amikor Ker Og végre a kapuban megszabadult 
tőlük, hátrapillantva látta, hogy szemöldöküket összevonva, térdükre terített 
füzetbe írnak valamit nagy igyekezettel. Valószínűleg feljegyezték az aznap 
végrehajtott jó cselekedetet.
Az ájuiások és a kisebb rosszullétek ettől kezdve sűrű egymásutánban, 
könyörtelen következetességgel követték egymást. Néha a hivatalban vették 
elő, néha az utcán, máskor otthon, ágyban fekve. S Ker Og, bár felvette a 
harcot az ismeretlen ellenséggel, érezte, hogy olyan csatát vív, amely előbb 
vagy utóbb, de egészen biztosan csúfos vereségével végződik. Azért mindent 
megtett, hogy minél később kerüljön fel az I-re a pont.
Az otthoni és a munkahelyi ájulásokat még csak-csak el tudta tussolni, bár 
sejtette, hogy beosztottai tudnak valamit a dologról. És akárhogy is igyekezett 
leküzdeni sűrűn feltámadó gyengeségét, környezete szeméből keserű 
bizonyossággal kiolvashatta, hogy csak idő kérdése, és kipattan a botrány.
Az utcai rosszullétek pedig egészen katasztrofálisak voltak. Ahogy 
végigzuhant a földön, vagy falhoz támasztott háttal lecsúszott az utca kövére, 
számtalan kisebb-nagyobb zúzódás, horzsolás keletkezett a testén, amelyeket 
néha a legnagyobb igyekezettel sem tudott elrejteni. Ilyenkor, mintha 
véletlenül tenné, ügyetlen félmondatokat ejtett Bur vagy éppen a titkárnő előtt, 
látszólag jelentéktelen félmondatokat emeletről lehulló virágcserépről vagy 
haszontalan kölykök által ellőtt nyílvesszőről. Ahhoz azonban már nem volt 
ereje, hogy meggyőződjön róla, milyen hatást keltett suta mentegetődzése a 
hallgatóban, különösen, ha nem Burról volt szó.
Ami igaz, az igaz, Burtól tartott a legkevésbé, hiszen az asszony elsősorban 
saját magával volt elfoglalva, valószínűleg születése pillanatától, s másokra 
csak annyiban volt szüksége, amennyiben azok összefüggtek mindennapi 
létével. Ker Og jól tudta, hogy körülbelül annyi jelentősége van személyének 
Bur életében, mint az ételnek vagy az italnak. Kell, mert anélkül nem lehet 
élni.
Már a sokadik ájulása után történt az a szörnyűség, amely végül is 
megindította a lavinát. S a lavina Bur oldaláról indult el, bármennyire is onnan 
várta a legkevésbé.
Ker Ognak, mint már említettük, nem voltak különösebb illúziói Burral 
kapcsolatban. A szerelemről egyébként is megvolt a véleménye, idealista 
marhaságnak tartotta, amely csak arra való, hogy megzavarja a fejeket, s a 
munkára fordítandó energiákat haszontalan ostobaságokra fecsérelje. 
Szerencsére a kartotékrendszer bevezetése óta különben sem nyílott lehetőség 
effajta nyavalygásra. Fosszíliának tartotta, és kész.
Burt azonban mégis szerette. Tulajdonképpen nem is szerelem volt ez, 
hanem á szűk közösséghez való tartozás jóleső biztonsága, valamelyest 
elegyítve a magántulajdon birtoklásának hízelgő tudatával. Azt, hogy ebbe 
némi büszkeség is vegyült – hiszen övé a Komplexum leghíresebb asszonya –, 
talán magának sem merte volna bevallani. Kellett neki Bur egészséges és 
gyönyörű teste, meghatározott időegységenként meghatározott alkalommal, és 
éppen annyiszor, ahányszor Burnak is az övé. S ez természetes is volt így, 
hiszen a gép mindenre kiterjedő alapossággal válogatta össze a megfelelő 
kartotékokat. Egyszerűen elképzelhetetlen lett volna, hogy Burnak olyankor 
támad kedve kielégíteni fizikai vágyát, amikor neki nem, vagy fordítva... 
Teljesen abszurd feltételezés. Mindkettőjüknek ugyanabban az időpontban 
támadt kedvük az ágyra, és nem is ritkán...
Egy este azonban, munka után, beütött a krach. Méghozzá alaposan, a 
meglepetés minden erejét kihasználva.
Ahogy később Ker Og visszagondolt erre az estére, leginkább talán az lepte 
meg, hogy nem is rosszullét után történt a baj, sőt elég sok időegységgel az 
utolsó ájulás után. Ez történt:
Ker Og minden dolgát, elintézte a könyvelésben, majd hazament, mert 
tudta, hogy Bur is otthon tölti az estét. Azon a napon nem volt fellépése egyik 
színházban sem. Gondolatai a könyvelés bizonyos problémái, valamint 
ájulásai körül forogtak, s csak futólag érintették Burt.
Bur nyitott ajtót, a férfi levetette hivatali ruháját, házíkabátot öltött, 
fecsegtek, megvacsoráztak, bekapcsolták a látható színházat, végignézték a 
műsort, majd Bur kiment a fürdőszobába, hogy feltegye éjszakai sminkjét, ő 
pedig bebújt a pizsamájába, és elgondolkozva üldögélt az ágya szélén. Talán 
nem is gondolt semmire, csak bámult maga elé bambán, üresen.
Arra rezzent fel, hogy Bur visszatért, szó nélkül mellé feküdt, majd a 
házastársak bizalmas mozdulatával fején keresztül lehúzta magáról a tüllruhát, 
s a biztosan érkező gyönyör tudatában belemosolygott a levegőbe. Talán nem 
is Ker Ogra mosolygott, hanem saját magára, befelé, saját testére, amelyet 
nem sok idő múlva merevre ránt a boldogság görcse, hogy aztán ugyanez a 
boldogság feloldja az izmait, és elégedett, gondtalan álomba kísérje.
S ebben a pillanatban Ker Ogon fejvesztett rémület lett úrrá. Úgy bámult a 
meztelenül mosolygó Burra, mintha ki tudja, micsoda szörnyűséget pillantott 
volna meg. S nem érzett magában semmit, csak mérhetetlen ürességet, vágyat 
egy szemernyit sem.
És Bur csak mosolygott, mosolygott, s a várakozás révületében észre sem 
vette, hogy jóval több idő múlt el kihasználatlanul, mint egyébként.
Ker Og igyekezett legyűrni a gombócot a torkán, és arra gondolt, hogy 
majd a megszokott, mechanikus mozdulatok egy csapásra feloldják a félelem 
gátlása alól. Nagyot nyelt, és pontosan ugyanúgy tett mindent, ahogy máskor 
szokott.
Aztán egyszerre csak hátravetette magát az ágyon, és a tenyerébe temette 
az arcát.
Bur pedig nem értett semmit az egészből. Mint ahogy azt sem tudta volna 
felfogni, hogy holnaptól kezdve mindenki a kezén jár majd a lába helyett, 
vagy hogy a Komplexum pékjei nem sütnek többé kenyeret. Egyre csak 
mosolygott, és várt, és várt, és azt hitte, hogy csak álmodik, valami rossz 
álmot, amelytől a látható színház pszichoanalitikusa sem tudta 
megszabadítani.
Aztán egyszerre lehervadt arcáról a mosoly. Ráébredt, hogy ami történik 
vele, az nem álom, hanem valóság, mégpedig annak is a legszörnyűbb 
fajtája...
Automatikusan összeszorította a combjait, mint lánykorában, ha túlságosan 
rövid szoknyában siklóvonaton utazott, s szinte a bőrén érezte a férfiak lába 
közé fúródó pillantásait. Aztán valami megmagyarázhatatlan ösztönnek 
engedelmeskedve, szinte szégyellve pucérságát férje előtt, felkapta tüll-
ruháját, és hátat fordított Ker Ognak.
A csend súlyos volt és feszültséggel teli. Ker Og pedig nem moccant, csak 
feküdt mozdulatlanul, mint a halott...
S ahogy általában történni szokott, a sértett fél szólalt meg először, igazába 
vetett hittel, jogos szemrehányással a hangjában.
– Mi történt?
– Nem tudom – mondta az igazságnak megfelelően KerOg.
– Hogyhogy nem tudod?
– Nincs mit mondanom... Nem tudpm és kész.
Rövid ideig ismét fagyos csend takarta be őket, majd újra Bur volt az, aki 
megtörte a hallgatást. Határozott mozdulattal könyökére támaszkodott, 
felemelkedett és Ker Og felé fordult.
– Rendben van – mondta, és nyugalmat erőltetett magára. – Ha azt hiszed, 
hogy most a sértődöttet játszom, és nem kérdezek semmit, tévedsz... 
Egyszerűen jogom van tudni az igazságot, és meg is fogom tudni... A 
feleséged vagyok ! Először is vedd el a kezed az arcodról!
Ker Og sóhajtott és engedelmeskedett. 
– Másodszor pedig, kérlek, légy őszinte... Semmi értelme a hallgatásnak 
vagy a hazudozásnak. Mondd el, hogy történhetett... Talán egy másik nő?
Ker Og vadul megrázta a fejét.
– Nincs senkim rajtad kívül... Bur felhúzta a szemöldökét.
– Akkor meg végképp nem értem. 
– Én sem – mondta csüggedten Ker Og.
– De valami oka csak van... hiszen... ilyennek nem szabadna előfordulni!
Ker Og úgy találta, az lesz a legegyszerűbb, ha elmond mindent.
– Beteg vagyok – mondta végül.
Bur arca sárga lett, mint az óriási napé az égen.
– Beteg? – suttogta értetlenül. – Hiszen az lehetetlen...
– Márpedig beteg vagyok, és kész – mondta Ker Og szokatlanul keményen, 
és szinte örömmel töltötte el, hogy szenvedni látja Burt.
– De hiszen a gép azt dobta ki, hogy egészséges vagy, és az is maradsz.
– A gép sem lát a jövőbe – mondta Ker Og.
– De elemzi az adatokat. Egyszázezrednyi csak a valószínűsége annak, 
hogy előre nem látható ok következtében...
– Akkor én vagyok ez a százezrednyi lehetőség – mondta Ker Og furcsa 
büszkeséggel, amiért aztán később joggal tartotta magát hibbantnak. – Ker Og 
a százezrednyi lehetőség!
S gonosz éllel a hangjában mesélte el ájulásait és rosszulléteit az elsőtől 
kezdve, amikor még arra gyanakodott, hogy bezabált az étkezdében, egészen 
az utolsóig, amikor is úgy összeverte a lábát, hogy most is telis-tele van kék 
foltokkal.
– De hiszen ez szörnyű! – suttogta Bur.
Ker Og széttárta a karját, már amennyire fektében tudta.
– Ez van – mondta bölcsen.
Most azonban Burt öntötte el a méreg, amiben nem elhanyagolható 
szerepet játszott fizikai kielégületlensége.
– Te becsaptál engem! – mondta metsző éllel. – Te aljasul átvertél engem!
Ker Ognak egyszerre elszállt a támadó kedve, és gyáván 
meghunyászkodott.
– Én? Mivel vertelek át, ha szabad kérdeznem?
– Magaddal! Azzal, hogy egészséges vagy!
– Azzal nem én vertelek át, hanem a gép. Nem én húztam ki a kartonodat, 
hanem a gép dobta ki. Ezért csakis neki tehetsz szemrehányást!
– Akkor csaltál, amikor felvetetted az adataidat a kartonra! – rikácsolta 
Bur, és gyönyörű arca eltorzult a dühtől.
– Az adataimat a bizottság vette kartonra – mondta reszkető hangon Ker 
Og. – A bizottságot pedig nem lehet átverni!
Ismét sokáig hallgattak a levegőbe meredve, s újra csak Bur volt az, aki 
megtörte a csendet.
– Rendben van – mondta, és szavaival ellentétben csupa remegés volt a 
hangja. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Talán nincs is akkora baj, 
hogy kivetkőzzünk magunkból. Kiborultam, mert megszoktam... És nagyon 
hiányzik. És... Talán nincs is ok pánikra... Nem igaz?
Ker Og hallgatott.
– Talán csak valami érthetetlen, múló jelenség az egész. Majd 
megkérdezek másokat is. Jó?
Ker Og még mindig hallgatott.
– A legfontosabb az, hogy feltétlenül el kell menned orvoshoz. Még ma. 
Illetve holnap reggel. Valami igen jó orvoshoz.
– A Nagytanács határozata alapján először csak a körzetihez mehetek – 
morogta Ker Og.
– Hát hányszor mondtam már neked, hogy szerezd meg a fokozatot... 
Akkor a legjobb kórházba is befeküdhetsz!
– Holnap elmegyek a körzetibe – mondta határozottan Ker Og.
– Rendben van – suttogta az asszony, és most ő temette tenyerébe az arcát. 
– Csak menj valahova... Menj...
Aztán végképp közéjük ereszkedett a csend. S ők ott feküdtek egymás 
mellett néhány ujjnyi távolságra, de mégis olyan messze, mint még soha 
életükben.
Közvetlenül reggeli után Ker Og betelefonált a könyvelőségre, úgy, hogy 
Bur is hallja. Valami köznapi, gyanúra alkalmat semmiképpen nem adó okot 
hazudott a titkárnőnek, s megnyugtatta, hogy délután majd bemegy, aláírja, ha 
akad valami aláírnivaló...
Burnak délelőtt próbája volt a színházban, így aztán neki sem volt ideje 
sokáig töprengeni a történteken. Gyűrött, ideges arca azonban álmatlan 
éjszakáról árulkodott...
Ker Og összeszedte magát, és röviddel Bur távozása után elbandukolt a 
körzeti orvoshoz.
A barátságtalan, szürke falú épület omladozó vakolatával mindent 
ébresztett benne, csak bizalmat nem. Legszívesebben sarkon fordult és eltűnt 
volna az utca forgatagában.
Aztán az utolsó pillanatban mégis sikerült megálljt parancsolnia magának. 
Tudta, hogy mindenképpen be kell mennie, akár tetszik, akár nem, hiszen már 
igazán nem babra megy a játék. Egyáltalán nem csak magáról van szó, hanem 
elsősorban Burról. Ha nem nyeri vissza az egészségét igen hamar, biztosan 
elveszíti Burt. Mégpedig mindörökre.
A vizsgálóépület emeletein legalább a kétszerese tolongott annak a 
tömegnek, amelyre az épületet valaha tervezték. Fehér köpenyes, láthatóan 
idetartozó alkalmazottak futkároztak ide-oda a betegek között. A tömeg pedig 
csak hullámzott le-fel a lépcsőkön.
Ker Og megtörölte a homlokát, és gondolkozni próbált: "Az információs 
központnak valahol a földszinten kell lennie" – gondolta; legyalogolt hát két 
lépcsősoron, s hamarosan meg is találta az öblös torkú masinákat.
"Furcsa – töprengett Ker Og. – Ezek is inkább utcai mérlegekre 
hasonlítanak, mint információs berendezésekre... Na gyerünk! Próbáljuk ki, 
mit tudtok..." – ezzel fellépett az éppen felszabaduló gépre, s belebámult az 
arcába ásító fémtölcsérbe. A gép indítógombja valahol a padlót borító 
gumiszőnyeg alatt lehetett, mert alighogy rálépett, halk zümmögés hallatszott, 
és a tölcsérből monoton géphang bugyborékolt elő:
– Itt a harmincnégyes információs egység beszél. Üdvözlöm. Parancsoljon.
– Beteg vagyok – mondta Ker Og a tölcsérbe, és elfintorította az arcát.
– Itt mindenki beteg – mondta rövid hallgatás után a gép.
– Orvosra van szükségem – mondta Ker Og, és érezte, hogy a gyomra 
idegesen megrázkódik.
– További információt kérek – hallatszott a gép monoton fahangja.
– Hát ki ad itt információt, te vagy én? – fakadt ki Ker Og, és 
legszívesebben beleköpött volna a fémtölcsérbe.
– További információt kérek – ismételte a gép, és nem reagált Ker Og 
kifakadására.
– Gyakran elájulok – mondta gyorsan Ker Og a tölcsérnek.
– További információt kérek! – sürgette a gép.
– Nem elég ez neked?
A gép hallgatott. 
– Rendben van – s a könyvelő közel hajolt a tölcsérhez. – Nem tudok... – s 
megmondta, hogy mit.
– Első emelet kilenc – mondta a berendezés, majd gyorsan hozzátette: – 
részletes információt – kérek!
– Nyald ki... – vicsorította Ker Og a tölcsérbe, és mielőtt a gép még 
válaszolhatott volna, lelépett a szőnyegről.
Végigverekedte magát a zsúfolt folyosókon, sértéseket vágott zsebre 
azoktól, akiket meglökött vagy a lábukra lépett, ugyanakkor ő is bőven 
osztogatta választékos kifejezéseit másoknak, akik viszont az ő lábára 
tapostak, vagy. őt taszították oldalba. Körülbelül döntetlenre állhatott a 
mérkőzés Ker Og és a tömeg között, amikorra megtalálta a kilences szobát.
Úgy tűnt, hogy itt kevesebb a beteg, mint másutt: még ülőhely is jutott neki 
az ajtó mellé rakott, fehérre festett padokon. Türelmesen elüldögélt hát, és 
visszagondolt a szörnyű tegnapi estére, amelyre tulajdonképpen nem is lett 
volna szabad gondolnia. Hiszen a sikertelenségélmény ugyanolyan nyomokat 
hagy az emberben, mint az ellentéte, s olyan gátláserődítményt épít ki 
magának, amit a Komplexum összes lélekgyógyásza sem tud majd 
lerombolni. Másra kell hát gondolnia, a fene egye meg!
Borús gondolataiban való pancsolása közben észre sem vette, hogy 
elfogyott előtte a sor, és csak a zár csattanására riadt fel. Bosszús öregasszony 
állt háttal a becsukott ajtónak, s ingerülten cibálta rojtos sálját a nyakán.
– Kóklerek ezek, nem orvosok... Érti? Annyit én is tudok, mint ezek... Érti? 
– s felháborodott s pillantását Ker Ogra szegezte.
Ker Og lesunyta a fejét, mintha a vénasszony azzal vádolta volna, hogy ő is 
ezek közé a "kóklerek" közé tartozik.
– Már harmadszor vagyok itt, s ez az ütődött egyre csak azt hajtogatja, 
hogy "pihennie kell, kedveském, sok séta a szabad levegőn, semmi 
idegesség... Csak a nyugalom segít, kedveském." Phű! A lábam meg csak fáj, 
majd kiszakad. Hogy az istenbe sétáljak fájós lábbal a szabad levegőn ? Azt 
mondaná meg ez a hülye!
Aztán még egyszer Ker Ogra nézett, megrántotta a sálját, és dühösen 
elvágtatott.
– Maga következik – morogta egy szemben ülő Ker Og-nak, és csontos 
ujjával feléje mutatott. – Maga következik, hé! Ott az ajtó mellett!
Ker Og felemelkedett, az ajtóhoz ment, bekopogott, majd amikor belülről 
semmi hang sem hallatszott, lenyomta a kilincset. Aztán köszönésfélét 
morgott, s máris ott toporgott a küszöbön túl, egy fityulás, szigorú képű 
asszisztensnő előtt. A nő szorgalmasan jegyezgetett valamit apró 
füzetecskéjébe, majd felnézett, és csak annyit mondott:
– Ruhatár!
– Tessék? – kérdezte Ker Og ijedten.
– A felsőkabátot a ruhatárban kell leadni. Úgyis zsúfolva vagyunk...
– Bocsánat – morogta Ker Og –, én...
– Ki is van írva. Lenn, a bejáratnál.
– Bocsánat – mondta még egyszer Ker Og, s félig hátrafordult, hogy az ajtó 
felé induljon.
Az asszisztensnő azonban egy jóindulatú gesztussal megállította. – Most 
már maradjon! Csak miheztartás végett... Ott a fogas!
Ker Og érezte, hogy homlokán verejtékcseppek bújnak elő, s lassan, de 
biztosan hízni kezdenek. S azt is észrevette, hogy monoton makacssággal 
egyre ezt mondogatja magában: "Ó, hogy a fene egye meg... Ó, hogy a fene 
egye meg..."
De hogy kit vagy mit egyen meg a fene, egyelőre nem derült ki.
Az asszisztensnő felvette személyi adatait, kioktatta, hogy lakása helyrajzi 
számát fejből illene tudnia, azonosítási igazolványának tizenhét jegyű 
számával együtt. Valamint szerinte túl melegen van öltözve a kedves beteg, ha 
aztán kimegy a szabadba, kész a megfázás satöbbi. Mire Ker Og átszédelgett a 
másik szobába, ahol az orvos üldögélt, a homlokán megtelepedett 
verejtékcseppek már szép kövérre híztak.
– Üljön csak le, kedveském – motyogta a jóindulatú, kopasz, öreg doktor, 
és az asztala melletti székre mutatott.
– Hát akkor lássuk csak... Mi is a panasz?
Ker Og igyekezett kevés szóval, a lényegre szorítkozva elmondani 
rosszullétei és ájulásai szimptómáit. Amíg beszélt, az öreg orvos a kezében 
forgatott toll nyelét bámulta, a füle végét mozgatta, s Ker Og esküdni, mert 
volna, hogy egészen másutt jár az esze, és a felét sem hallja szabatos 
előadásának. Amikor befejezte, nagyot sóhajtott, és a legszívesebben felállt 
volna, hogy faképnél hagyja az öreget azzal a barátságtalan nőszeméllyel 
együtt.
Akkor az öreg is sóhajtott, és ráemelte fáradt, megnyugtató tekintetét.
– Tudja, kedveském – mondta öreges jóindulattal –, ez a rohanó kor, az 
élettempó... Ettől van minden. Most majd felírok valamit... Valami nagyon 
hasznosat. Valami nagyon hatásosat. így ni. Csak hát meg kell mondanom 
őszintén, hogy ez önmagában véve még nem sok... Ehhez még más is kell. 
Pihennie kell, kedveském. Sok séta a szabad levegőn. Semmi idegesség... Úgy 
bizony, kedveském...
Már lefelé haladt a lépcsőn, amikor eszébe jutott valami, és hangosan 
elnevette magát. S nem törődve a feléje forduló megbotránkozott arcokkal, 
addig nevetgélt, amíg csak le nem ért az utcai kapuig. Az jutott eszébe 
ugyanis, hogy ő is, akárcsak korábban a fájós lábú öregasszony, alaposan 
bevágta maga mögött az ajtót.
A körzeti rendelés utáni harmadik ájulása és második sikertelen kísérlete 
után került sor a végzetes beszélgetésre Burral. Mert a lelkiismeretesen 
beszedett gyógyszerek ellenére kétszer ájult el rövidebb idő alatt; egyszer a 
munkahelyén, egyszer pedig az utcán. S most, a változatosság kedvéért nem a 
lábát vagy a hátát verte vagy horzsolta le, hanem a fejét.
A második sikertelen kísérlet alkalmával is Bur volt a kezdeményező fél. 
Pontosabban csak ennél, hiszen először aligha lehetett különösebb 
kezdeményezésről beszélni: csak azt tette, amit mindig is szokott.
Erre a másodikra azonban gondosan felkészült. Hogy maga tervelte-e ki a 
dolgot, vagy pedig mástól kért tanácsot, Ker Og nem tudhatta, bár később ez 
utóbbi lehetőségre gyanakodott. Nem tartotta ugyanis valószínűnek, hogy 
annyi lelemény szorult volna a feleségébe, mint ahogyan ezt az estét 
megrendezte.
Mondhatni, pontosan megírt forgatókönyv szerint zajlottak az események. 
Könnyű, de tartalmas vacsora, semmitmondó beszélgetés, később félhomály s 
gondosan kimunkált éjszakai smink. Aztán még soha nem látott, új tüllruha, 
amely, ha lehetséges,, még ritkább szövésű, és ennek megfelelően sokkal 
átlátszóbb is volt, mint az eddigiek.
S Bur is csodálatosan lelkesnek mutatkozott ezen az éjszakán. Ker Og úgy 
érezte, hogy még-a félhalottak is magukhoz tértek volna a könnyű kéz 
simogatása, méghozzá anatómiai pontosságú simogatása nyomán. így érezte, 
és mégsem történt semmi.
S talán Bur türelméből még tovább is tartott volna a megalázó színjáték, ha 
ő maga nem vetett volna véget az egésznek.
– Elég! – mondta rekedten, és eltolta Bur kezét. – Hagyj... Nem érted, hogy 
elég!
Bur elhúzta a kezét, felült az ágyon és száraz, tárgyilagos hangon 
megszólalt:
– Hát ez nem megy... Aztán később:
– Undorodom magamtól is, de leginkább tőled... Mert arra kényszerítesz, 
hogy olyat tegyek, amit soha, de soha nem tudok majd megbocsátani 
magamnak.
A felesége sírva fakadt, rövid ideig zokogott, majd amikor magához tért, 
ismét tárgyilagos volt, mint egy falra ragasztott hirdetmény.
– Rendben van – mondta. – Akkor hát öntsünk tiszta vizet a pohárba. – 
öntsünk – bólintott mindenbe belefáradva Ker Og.
– Hallgass ide! Vedd tudomásul, hogy semmit nem akarok, csak 
normálisan élni. Érted? Normálisan! Úgy, ahogy más egészséges asszonyok, 
úgy, amihez jogom van. Jogom! Semmit nem kívánok, csak ezt. Jogot az 
egészséges élethez. Soha nem is akartam mást. Normálisan dolgozni, 
normálisan élni, normálisan szeretni... Érted? Mindent úgy, ahogy a többiek, 
az egészségesek. Vedd tudomásul... eh! Hiszen úgyis tudod! Én lánykoromban 
sem kerestem kalandokat... Azóta sem. S amikor a gép kidobta a kartonomat, 
belenyugodtam. Kész. Normális élet egy normális férfival: mindig is ezt 
akartam... Most azonban mondd meg, hol itt a normális élet? Ez? Ez az undor?
Kicsit várt, s amikor Ker Og továbbra is hallgatott, folytatta:
– Átvertél... Piszokul átvertél! Odadobtam magam neked, s aztán most 
megnézhetem magam!
– Én vertelek át? – kérdezte némiképpen felháborodva Ker Og. – Hát én 
dobtam ki a kartonodat a zsebemből, vagy a gép? He?
– Akkor átverted a gépet is!
– A gépet nem lehet átverni... Te őrült vagy!
– Nem tudom – mondta az asszony jéghidegen. – Lehet, hogy valóban őrült 
vagyok, de te sem vagy normális. Akárki is a hibás, nekem ebből elegem volt. 
Én normálisan akarok élni egy normális férfival!
Ker Og keserűen felkacagott. S olyat mondott, aminek egyáltalán nem is 
volt semmi értelme.
– Hát csak ennyi kötött össze bennünket?
Bur nem értette egészen a kérdést. 
– Csak ennyi? Hát mi még? Én betartottam az egyezséget! Én szemernyit 
sem változtam azóta. Most is megfelelek mindenben a kartonnak... Te 
azonban megváltoztál, más vagy mint a kartonon, s ezzel megszegted az 
egyezséget! Ezért aztán alaposan megváltozott a helyzet is. Nem?
Ker Og kénytelen volt beismerni, hogy a feleségének igaza van. Mi a 
fenére is gondolhatott az előbb?
– Ezért aztán vagy visszaáll az eredeti állapot, vagy... vagy... igen. Kérem, 
hogy kontrollálják a kartonjainkat. A jelenlegi állapotnak megfelelően 
vegyenek fel új kartont rólunk, táplálják,be a gépbe, s ejtsék meg ismét a 
próbát. És ha a gép nem úgy dönt, mint régen, kérem, hogy bontsák fel a 
házasságunkat. Remélem, nem találsz semmi kivetnivalót a döntésemen?
Persze hogy nem talált. Mit is találhatott volna?
– Addig azonban még várok – mondta az asszony nagylelkűen. – Ne 
mondd, hogy egyszerre elfelejtettem a szépet, és hogy nem emlékezem a 
múltra. Még várok. Mondjuk három időszakot... Addig nem nyúlok hozzád, és 
nem is türelmetlenkedem. És más sem kell addig. Nem kell félned, hogy 
szégyent hozok a nevedre. Hátha rendbe jönnek a dolgok, és elfelejtünk 
mindent. Hátha.
– De mit tegyek? – kérdezte csüggedten Ker Og.
– Ez a te dolgod – mondta nyugodtan az asszony. – Vannak rendelők, 
vannak kórházak, kutatóintézetek és még mit tudom én, micsodák... A 
Komplexum minden polgára számára mindez ingyenes. Tégy, amit akarsz. És 
hogy ne csak magad sajnáld, most ünnepélyesen bejelentem, hogy én is 
pokolian szenvedek. S bárhogyan is alakuljanak a dolgok, én is keserűen 
gondolok majd vissza erre a három időszakra. Ha ugyan nem kerülök még idő 
előtt elmegyógyintézetbe!
A véletlen aztán, mint már annyi kényes és kilátástalan helyzetben, most is 
közbelépett. Méghozzá egy kiadós, hosszan tartó ájulás formájában. A 
rosszullét és a vele járó összeesés még nem is lett volna különösebben tragikus 
– ezekhez Ker Og már kezdett hozzászokni –, azonban éppen az időszak végi 
nagy értekezleten történt, a Hivatal legfőbb vezetőinek jelenlétében. Ez aztán 
egyszerre kiegyenesítette a kuszált vonalakat. Az eddig csak ványadtan és 
összevissza keringő mendemondák kimúltak, s helyükbe a bizonyosság lépett: 
Ker Og, a könyvelőség vezetője beteg, és sürgős kezelésre van szüksége. A 
rosszindulatú pletykák, titokzatoskodó suttogások helyére a segíteni akarás 
került, s még azok is nyomban megbocsátottak mindent, és kizárólag a 
betegség számlájára írták sérelmüket, akiket az utóbbi időben Ker Og 
megbántott. Amikor másnap, az ájulását követő napon, a Titkár magához 
hívatta, könnyűnek érezte magát, mint aki túl van egy nehéz döntésen, bár az 
ügy végső kimenetelével még nincs egészen tisztában.
A Titkár fiatal ember volt, művelt és jóindulatú. S ami a fő, igyekezett 
leplezni kíváncsiságát, és nem erőltetett magára különösebb szánalmat vagy 
együttérzést. Ugyanakkor nem akarta jópofáskodással sem felvidítani a 
beteget.
– Nézze, kérem – mondta azonnal a tárgyra térve –, elismerem, hogy 
bennünket is... hm... bizonyos felelősség terhel a maga dolgában. Nem, ne is 
tiltakozzék – emelte fel az ujját és a szemöldökét –, felelősség terhel és kész. 
Kötelességünk lett volna jobban törődni magával. Ezt munkája, 
hangsúlyozom, kiváló munkája miatt joggal el is várhatta volna tőlünk. De 
levontuk a megfelelő tanulságokat... kétségtelenül levontuk...
"Mi a fene lehet ez a levont tanulság? – hökkent meg Ker Og. – Csak nem 
rúgnak ki az utcára, mert megbetegedtem?"
– Egyszóval – folytatta a Titkár, és összedörzsölte a tenyerét – ön felhívta a 
figyelmünket bizonyos... hm... mulasztásunkra, és ezért akárhogyan is van, 
hálásak vagyunk magának.
"Hogy a fene egye meg – gondolta Ker Og –, teszek én a hálátokra... 
Bárcsak lennék egészséges... Szóval kirúgsz, te bürokrata, vagy nem?"
– Nos, hát a vezetőség a következőket határozta el: először is, elismeri a 
maga igen kiváló, hangsúlyozom, igen kiváló munkáját, de egyelőre... saját, 
hangsúlyozom, saját érdekében, felfüggesztjük munkája alól.
"Kirúgott" – bólintott lélekben Ker Og.
– Mondanom sem kell, teljes fizetéssel. Sőt. A vezetőség határozata 
értelmében teljes gyógyulásáig, illetve... vagyis... egyszóval húsz százalékkal 
felemeli a fizetését.
"Szóval addig, ameddig fel nem dobom a talpam..." – mosolyodott el 
magában keserűen a könyvelő.
– Azonkívül... Mondjuk, ez a maga számára most nem a legfontosabb, de 
okulva a dolgon... hm... a vezetőség a jövőben minden alkalmazottja számára 
bevezeti az időszakosan kötelező orvosi kontrollvizsgálatokat.
"Becsináltatok, mi, hogy ragályos a nyavalyám, és a gatyátokat ráfizetitek 
a betegekre?" – fordult meg a kárörvendő gondolat Ker Og fejében.
– Ezenkívül... Igen. Ez a fő az ön számára – kotorászni kezdett az asztalán 
halomba rakott papírlapok között. – A vezetőség szerzett magának egy 
beutalót... illetve igényelt egyet a Komplexum Hármas Kísérleti Kivizsgáló 
Intézetébe. Ott a legjobb kezekben lesz. Ott még a halottakat is feltámasztják.
Erőltetetten elmosolyodott, felállt, és a kezét nyújtotta Ker Ognak. 
– Ha valamire szüksége lenne, csak... hiszen úgyis tudja. És ne feledje 
átadni üdvözletem a feleségének. A minap is csodálatos volt. Tudja, abban a... 
hm... fekete kosztümös darabban... A viszontlátásra...!
"Hátha még tüllben látnád" – mosolyodott el keserűen Ker Og, s a 
beutalóval a kezében visszaballagott a szobájába.
A Hármas Kísérleti Kivizsgáló Intézet talán csak annyiban ütött el a többi 
kórháztól – bár Ker Og erről személyesen még sohasem győződött meg, lévén 
az utóbbi időkig teljesen egészséges –, hogy több volt benne a műszer, 
lelkiismeretesebb a személyzet, s a betegeket tulajdonképpen nem is betegnek, 
hanem kísérleti alanynak tekintették. S Ker Og hamarosan a saját bőrén is 
érezhette, hogy mekkora különbség van a kettő között.
– Tudja, kérem – mesélte szobatársa, a fejfájós akadémikus –, ha valaki 
beteg, akkor csak a szent természet kezében van. Én mondom magának, a 
természettudós. Nem hiszi? Figyeljen csak ide... Mi az orvos logikája? He? 
Hát a következő... A kórházba betegeket hoznak be. Ezek bizonyos százaléka 
meggyógyul, bizonyos százaléka nem. Meghal és pont. A százalékok hellyel-
közzel ingadoznak ugyan, de a lényeg változatlan. Ez a két csoport van, több 
nincs. Gyógyultak és halottak. Most tekintsünk el azoktól, akik visszatérnek 
később, és akkor vagy ebbe, vagy abba a csoportba kerülnek. Ők csak 
haladékot kaptak, de a beosztásuk alól nem tudnak kibújni.
"Egyen meg a...! – gondolta Ker Og az ágyán fekve, de kénytelen volt 
bevallani magának, hogy érdekli az akadémikus fejtegetése.
– Nahát – folytatta az akadémikus –, maga a Kórházban csak egy darab, 
egy érdektelen tárgy, amely vagy ebbe, vagy abba a csoportba kerül. S még az 
a veszély sem fenyeget senkit, hogy annak az esetleges tévedésnek vagy 
hanyagságnak, vagy egyszerűen a lelkesedés és a lelemény hiányának, 
amelynek következtében maga a halottak amúgy sem csekély számát 
szaporítja, valamiféle különösebb következménye lesz: mondjuk, feltűnik 
majd valakinek, hogy maga... X. Y. elhunyt... Hehehe. Hát erről ne is 
álmodjon! De ne ám! Maga csak egy tízezrelék egy óriási tételeket tartalmazó 
statisztikában, s ha meghal, pedig gondosabb kezeléssel esetleg 
megmenthették volna, a kutya sem ugat maga után. A betegek egy részének az 
a dolga, hogy meghaljon. Maga ebbe az egy részbe került bele, ezért vagy 
azért, az most mindegy, beteljesedett az elvárás magával szemben, nincs más 
hátra, mint hogy eltakarítsák a roncsokat... Érti, mire gondolok?
– Hát úgy nagyjából...
– A kórházba úgy viszik a beteget, hogy ha szerencséje van, a saját lábán 
kijön. Ha nincs, bennmarad, vagy elpatkol. S ha meghal, az ugyanolyan 
természetes, mintha meggyógyul. Ott nincs egyén. Csak statisztika. Darab, 
darab!
– Na és itt? – kérdezte nem túl nagy örömmel Ker Og.
– Óh, itt egészen más – mondta az akadémikus, és elmosolyodott. – Itt nem 
a százalék a fontos, a statisztika, hanem az egyén. Itt maga kísérleti alany. 
Magának olyasvalamije van, ami másnak nincs. Mármint a betegsége. Ez a 
valami itt igen ritka kincs!
– Én szívesen lemondanék róla...
– Hát hogyne. De nem lehet. Szóval, folytatom. Maga itt egyedi darab. 
Nem a százezer tüdóbeteg közül egy, hanem maga Ker Og, akinek valamije 
van... S ezeket érdekli, hogy mi az ördöge van magának. Érti már? 
Felfektették a kartotékját, kijelölték a kutatócsoportot, amelynek a témája 
maga... és senki más, csak maga! Vizsgálják magát, kutatják magát, és aztán 
könyveket meg disszertációt írnak magáról! Érti, ugye? De ha maga, tegyük 
fel, meghal, megfosztja őket egy roppant érdekes témától, írhatnak új 
disszertációt, eldobhatják a félig kidolgozott kézirataikat, s a titok örökre vagy 
legalábbis sokáig titok marad. És hogy maga életben maradjon, ez már 
nemcsak az ön érdeke, mint a kórházban. Itt egy dolgos közösség érdeke 
fűződik a maga életéhez. Ezért aztán ez a közösség úgy vigyáz magára, mint a 
hímes tojásra, s mindent megtesz, hogy életben tartsa. Hát nem jó érzés ez, 
mondja?
Ker Ognak éppen drótok és kapcsolók burjánzó összevisszasága borította a 
fejét, amikor Bur először meglátogatta. Ágyban feküdt, mivel szigorúan 
megtiltották neki, hogy a legújabb kísérlet tartama alatt mozgásával energiát 
pocsékoljon. Ott gubbasztott hát az ágyban, fején drótgubanccal, amikor Bur 
beosont a szobába.
Ker Ognak a torkában dobogott a szíve, amikor meglátta az asszonyt. S bár 
igyekezett, hogy ne gondoljon semmi ostobaságra, megdöbbentette Bur 
arcának simasága, mozdulatainak harmonikus ruganyossága, s szinte 
bizonyosságként hasított belé a gondolat, hogy Bur nem tartotta be a szavát. 
Igazán nem úgy néz ki, mint aki pokolian szenved...
Bur virágot hozott meg befőttet. Azonkívül néhány kósza hírt érdektelen 
ismerősökről – ez előrelépett, az elutazott a Komplexumból –, egy új darab 
próbájáról; és pár ugyancsak érdektelen színházi pletykát.
Maguk is csodálkoztak rajta, hogy mennyire nincs semmi mondanivalójuk 
egymásnak. Ker Og érezte, hogy Bur minden mozdulatára felkúszik torkában 
az idegesség, s tulajdonképpen szégyellte is a drótokat a fején, bár az utóbbi 
időben már azt hitte, hogy örökre megszabadult mindenféle szégyenérzettől. A 
legszívesebben elküldte volna Burt, de az akadémikus miatt nem merte... Ha 
ez a locsifecsi rájön a dolgokra, nem lesz tőle nyugovása. Beszélni pedig a 
világért sem akart legbensőbb magánügyeiről alkalmi ismerősének.
Azért meg kell hagyni, az akadémikus jól nevelt volt. Érzékenyen 
szimatoló orrával talán megérezhette a szobában villódzó feszültséget, mert 
mulatságos meghajtással kezet csókolt Burnak, és kicsoszogott a folyosóra. 
így aztán kettesben maradtak.
– Tehát? – kérdezte a vendéglátó jogán Ker Og.
– Két időszak eltelt – mondta az asszony, mintegy mellékesen.
– Akkor van még egy időszakod – felelte nyugodtan a beteg.
– A fizetésed rendesen kapom – mondta Bur.
– Ha akarod, felmentelek a hátralevő időszak alól – mondta Ker Og, aki 
már mindenben megállapodott magával. – Megírom a hozzájárulásomat az új 
karton felvételéhez. Ennyivel igazán tartozom neked...
Az asszony elfordult, felállt, az ablakhoz lépett, és kibámult a kertbe.
– Nem lehet – mondta rövid hallgatás után. Ker Og azt hitte, rosszul hall.
– Mit nem lehet?
– Új kartont felvenni.
– Hogyhogy nem lehet?
– Nem lehet és kész... Hát nem érted?
Ker Og szíve óriásit dobbant, és ismeretlen melegség öntötte el a bensejét. 
Bur tehát így is vállalja, betegen!
– Miért nem lehet? – kérdezte halkan.
Bur visszafordult, és szemét összehúzva Ker Ogra nézett.
– Mert nem lehet. A Nagytanács határozata... Aki kísérleti intézetbe került, 
annak sérthetetlen a kartonja. Nem lehet semmit változtatni rajta, amíg... érted 
már? – egyszerre könnyek csillogtak a szemében, s lecsorogtak a szeme 
sarkán át.
Ker Og érezte, hogy szíve trópusi klímája megszűnik, és ismét visszatér az 
éppen csak tovacsusszant jégkorszak.
– Folytasd – mondta száraz fahangon.
– Te most kísérleti megfigyelés alatt állsz. A kartonfelvételnek nincs 
semmi értelme, hiszen az adatok rövid idő alatt is jelentősen megváltozhatnak. 
Tehát hiába adok én neked határidőket, és hiába vagy nagylelkű. Nincs 
semmi, de semmi értelme...
– Szóval, azt jelenti...
– Nemcsak azt – mondta könnyes arccal, leplezetlen gyűlölettel hangjában 
az asszony –, nemcsak azt, hogy addig nem tehetek semmit, amíg megfigyelés 
vagy kísérletezés, vagy mit tudom én, mi alatt állsz, nem válhatok el tőled... 
Óh, ez a legkevesebb!
– És mi az, ami ennél több? – kérdezte szinte kíváncsian KerOg.
Az asszony megtörölte az arcát zsebkendőjével.
– Rab vagyok. Börtönbe vagyok zárva. A Nagytanács határozata.
– Ezt nem értem – fakadt ki Ker Og. – Én esküszöm, hogy...
– Nem is mondta senki – szakította félbe Bur. – Legalábbis közvetlenül, 
nem vagy ebben hibás...
– Hát akkor?
– A Nagytanács határozata... Úgy látszik, olyan a betegséged, hogy 
fontosabb... igen, fontosabb, mint egy szerencsétlen, hülye, átvert feleség 
élete. A Nagytanács utasítására figyelik minden lépésemet. Hátha a 
környezeted az oka betegségednek. Érted, hátha én?
– De hát ez ostobaság!
– Az most mindegy... A lényeg az, hogy nem tehetek semmit. Ki feküdne 
le velem ezek után? És hogy tudnék lefeküdni bárkivel is, amikor tudom, hogy 
minden mozdulatomat látják, minden suttogásomat hallják... Hiszen már 
létezni is alig tudok.
– De hát ezt én nem akartam! Majd szólok és követelem...
– Ostoba vagy – mondta az asszony. – Csak nem gondolod, hogy a 
Nagytanács tekintetbe veszi a nyavalygásaidat? Te már nem Ker Og, a 
főkönyvelő vagy, hanem egy fontos kísérlet alanya. Ki tudja, hátha ezen a 
vizsgálaton múlik az egész Komplexum biztonsága...
– Akkor hát mit tehetek? Mondd, és én bármit megteszek. Hiszen ennyivel 
igazán tartozom neked.
Bur ismét az ablakhoz lépett, és kibámult az udvarra.
– Két dolgot tehetsz – mondta, és most nem fordult vissza Ker Og felé.
– Éspedig?
– Igyekszel minél előbb meggyógyulni... Ker Og keserűen felnevetett.
– Azt hiszed, ez rajtam múlik? Hogy szórakozásból fekszem itt ezzel a 
halom dróttal a fejemen? Mi a fenét tegyek a gyógyulásomért, mint hogy 
nyugodtan elviselek mindent? Értsd meg, hogy tehetetlen vagyok!
– Nem vagy tehetetlen!
– De hát mit tehetek?
– A gyógyulás csak az egyik megoldás... Ker Ogban elakadt a lélegzet.
– Úgy érted, hogy... hogy... zárjam le a kísérletet? Szóval ez a másik 
megoldás! Hogy öljem meg magam, hogy te megszabadulhass tőlem és a 
Nagytanács kémeitől... Ez?!
Bur visszafordult az ablaktól, az ágyhoz lépett, felvette kézitáskáját, s 
mielőtt még kiment volna az ajtón, szabad kezével megigazította a takarót 
férje testén.
– Te mondtad, nem én – mondta egyszerűen, és elhagyta a szobát.
Ker Og valóban nem sokat tehetett. Bármennyire is leszámolt mindennel, 
ami a kinti világot, azt a másikat, az egészségesek világát jelentette, mégis, 
esze ágában sem volt, hogy öngyilkos legyen.
"Hohó – gondolta magában, a – játszmának még nincs vége! Még nem 
ütöttemeg a halál a bankot! Igaz, hogy. egyelőre az ászok az ő kezében, 
Vannak, de még ezek is kijöhetnek valami tromffal." S "ezek" alatt 
természetesen a kutatóintézet vele foglalkozó munkatársait értette.
Bur pedig nem látogatta meg többé. S a párnák, üvegek és drótok között 
egyre inkább úgy tűnt, mintha itt született volna ebben a szobában, egész 
életét itt töltötte volna a fejfájós akadémikus társaságában, és Bur, valamint a 
kinti világ csak álom, esetleg sóvárgó fantáziájának a bomlásterméke.
Azért pontosan tudta, hogy négy időszak múlt el azóta, mióta beutalták az 
intézetbe. Tehát eggyel több, amennyi türelmi időt Bur kirótt magára. Vajon 
sikerült-e kijátszania a Nagytanács ügynökeinek éberségét, és jóllakatnia 
szerelemre éhes testét?
Amikor ilyesmikre gondolt, már az érverése sem lett gyorsabb, amit 
különben állandóan ellenőrizni tudott egy karjára csatolt csinos kis műszeren. 
Vagy tényleg elszakadt minden szál, ami valaha is a feleségéhez kötötte?
A négy időszak alatt folytatódtak rosszullétei és ájulásai. És mintha a 
közöttük levő nyugodt intervallumok rövidültek volna...
Éppen délutáni álmát aludta, s valami olyasmit álmodhatott, hogy engedve 
Bur kívánságának, öngyilkos lett: felakasztotta magát drótjaival az 
ablakkilincsre, csak aztán leszakadt, vagy mi a fene... Nagyon részletesen 
azért nem emlékezett vissza az álomra, s tulajdonképpen hálás is volt, hogy a 
nővér felébresztette.
– Hogy van? – kérdezte a szőke lány, miközben gyors, rutinos 
mozdulatokkal kibontotta a drótok hálójából.
– Kösz az ébresztést – mondta Ker Og.
– Elég erősnek érzi magát? – faggatta a szőkeség, és kutatóan végignézett 
rajta, jobban mondva azon, ami a paplan alól kilátszott belőle.
– Ha arra gondol... – kezdte Ker Og, majd hirtelen elhallgatott. "Jóisten... – 
gondolta. – Megőrülök... Már én is kezdem ezeket az otromba kórházi 
tréfákat..." – Bocsásson meg – mondta.
– Van ereje vagy inkább kedve beszélgetni? – kérdezte változatlanul 
szenvtelen arccal a lány.
– Természetesen.
– Akkor jelenteni fogom. Kérem, pihenjen... – s zajtalanul kiment a 
szobából.
S ami ezután következett, élete legfontosabb szakasza lett, talán a 
születését kivéve; emellett jelentőségében eltörpült minden, amit eddig 
egyáltalán megélt.
A szőke nővér rövid idő múltán visszatért, ismét kutató pillantással 
végignézett rajta, majd halkan, hogy az enyhén horkoló akadémikust fel ne 
ébressze, beszélni kezdett.
– Konzíliumot hívtak össze az ügyében... Néhány kutató és orvos beszélni 
akar magával. De nem itt, hanem az igazgató szobájában. Ha nem esik 
nehezére a mozgás, felkísérem...
Ker Og úgy érezte, hogy akaratától függetlenül megindulnak a végtagjai.
– Miért esne nehezemre? – kérdezte.
– Jöjjön, kérem – mondta a lány, és most először rámosolygott. S a 
mosolyában Ker Og semmi mást nem tudott felfedezni, csak mérhetetlen 
rokonszenvet és segíteni akarást.
A konzílium első pillantásra inkább bírósági tárgyalásnak tűnt, mint orvosi 
tanácskozásnak. Meglepően sokan ülték körbe a kerek, kis asztalt, s süppedtek 
szinte, fejük búbjáig a puha fotelekbe, amikor Ker Og belépett a szobába, 
amelynek ajtaján vastag, fekete üvegre festve, arany betűkkel az "igazgató" 
felirat büszkélkedett.
A lány észrevétlenül eltűnt mögüle, ő pedig zavartan, alig valamivel a 
küszöbön túl megállt. Jöttére valamennyien felemelték a fejüket, 
rápillantottak, majd néhányan felálltak, s fejüket lehajtva vagy éppen 
megbiccentve kisiklottak mellette az ajtón. Csak hárman maradtak a 
fotelekben, amikor az ajtó csattanását meghallotta maga mögött.
Magas, sovány, idősebb, enyhén kopaszodó férfi emelkedett fel, s feléje 
nyújtotta a kezét.
– Erre, erre, Ker Og úr – mondta, és az egyik üres fotelre mutatott.
Ker Og megkerülte az asztalt, köszönésfélét mormolt, és leült. Szinte 
azonnal belé is süppedt a puha párnákba, úgy, hogy tornásznia kellett a 
lábával, hogy egyenesbe hozza magát.
– Én vagyok az igazgató – mondta a sovány férfi, és az asztalra tette a 
kezét.
Ker Og szótlanul bólintott.
– Ezek itt pedig a munkatársaim: Ziar kisasszony és Hek úr... így ni. Hát 
akkor ezen túl is lennénk. Most már nem csak mi tudunk magáról egyet-mást, 
hanem maga is mirólunk. Bár elismerem, hogy az arány még mindig erősen 
túlzott... mármint a mi javunkra. De hát igyekszünk ezen is segíteni – 
mosolyodott el.
Nem tudni, miért, Ker Og, bár mondhatni hivatalból utált minden 
igazgatót, szimpatikusnak találta a beszélőt.
– Nos hát... Azért kérettük ide, mert beszélni szeretnénk önnel. És itt 
zavartalanabbul lehet, mint a kórteremben. A nővér azt mondta, hogy 
fizikailag jól érzi magát.
– Természetesen – mondta gyorsan Ker Og.
– Akkor rendben van. Kérem, figyeljen ránk! Tulajdonképpen komoly 
dolgokról lesz szó. Mondhatnám, életbevágóan komoly dolgokról... Úgy érzi, 
hogy kész egy ilyen beszélgetésre?
– Úgy érzem, igen – mondta nyugtalanul a könyvelő.
– Akkor hát ne is húzzuk a dolgot. Arról bizonyára tud, hogy amióta bejött 
hozzánk az ismert szimptómákkal, magára állítottunk egy kutatócsoportot, 
hiszen nem rutinbetegség a magáé. Különben ezért is került ide, és nem egy 
kórházba. Jelenlevő munkatársaim egyébként a kutatócsoport tagjai... Akik 
magát kezelték, illetve akikkel eddig találkozott, csak rutinvizsgálatokat 
végeztek. Most pedig Ziar kisasszonyé a szó. Kérem, hallgassa meg... és, nos 
igen, akkor is válaszoljon a kérdéseire, ha látszólag nincs sok értelmük. Ugye, 
megteszi?
– Természetesen – mondta, már ki tudja, hányadszor, Ker Og, és furcsa 
gyanú lopakodott a szívébe: "Csak nem hiszik rólam, hogy dilis vagyok? 
Vagy... tulajdonképpen nem vagyok én dilis... ?"
Ziar kisasszony legalább annyira szép nő volt, mint Bur, talán valamivel 
még szebb is. S ez a plusz Burral szemben alighanem a szeme volt. Tűnődő, 
okos, produktív szem, ahogy ezt később Ker Og megfogalmazta magában. 
Buré pedig improduktív... Csak az látszott benne, amit Bur láttatni akart, 
ebben pedig valami más. Valami, ami nem volt közvetlen kapcsolatban a 
szemek gazdájának akaratával.
Ziar kisasszony elmosolyodott, megcsodált szemei azonban komolyak 
maradtak.
– Hát akkor essünk neki... Mondja, kérem, ismeri maga a xir bogarakat?
Ker Ogot annyira váratlanul érte a kérdés, hogy szinte eltátotta a száját.
– Miket? – kérdezte, és önkéntelenül is közelebb hajolt a kisasszonyhoz.
– A xir bogarakat...
– Igen... illetve nem... illetve, gyermekkoromban láttam, és... de...
– Hogy mi köze van, ugye, a xir bogaraknak az ön betegségéhez... Hát 
közvetlenül semmi. Én egyébként rovarokkal dolgozom, és bizonyos 
elképzelések kapcsán kerültem be a kutatócsoportba, amely önnel foglalkozik.
– Értem – mondta Ker Og, pedig végképp nem értett semmit.
– Tehát a xir bogarak. Ártalmatlan lények, nem?
Ker Og nem válaszolt. Mit is válaszolhatott volna? Hogy ő a maga részéről 
utálja a bogarakat, akár ártalmatlanok, akár nem? Hogy már gyermekkorában 
is utálta őket, és ezeket a barna hátú xireket is? Csípni azt valóban nem 
tudnak, de azért... És tényleg, végül is mi a fene köze van a betegségének a 
xirekhez? Csak nem ezek terjesztenek valamit? De hiszen itt a városban, 
gyermekkora óta egy darabot sem látott belőlük. Sőt. Azt olvasta, hogy már 
vidéken is kivesznek a környezetszennyeződés miatt.
– Nos, valóban. A xirek igen békés rovarok... Nem támadó szelleműek, 
igaz, nincs is mivel. Nincs fullánkjuk, sem foguk, semmijük. Csak úgy 
csócsálják a leveleket. Egyszóval nem agresszívak. Érti, ugye?
– Hát persze – mondta Ker Og.
– Valami azonban feltűnt nekünk, illetve nekem, aki a xirek társadalmával 
foglalkozom... Mert ez egy jól szervezett társadalom. Vannak katonáik, 
rendőreik, dolgozóik, uralkodó osztályuk, amit csak akar. Ennek ellenére, mi, 
a xirek kutatói, feltártunk egy sor érdekes és tulajdonképpen 
megmagyarázhatatlan jelenséget velük kapcsolatban. Gondolom, ezekről nem 
hallott.
– Nem – ismerte be Ker Og.
– A xirek – folytatta a kutatónő –, mint már mondottam, igen békés, 
mondhatni, értelmes lények. Vérükben van a kollektivitás. Bizonyos 
tevékenységeket felosztanak egymás között, s ki-ki végzi a maga munkáját. 
Érdekes, nem?
– Az – hagyta rá Ker Og.
– Néha azonbap megmagyarázhatatlan jelenség üti fel a fejét közöttük. 
Ismeretlen okból néhányukban fellép valamiféle agresszivitás, otthagynak 
csapot-papot, munkát, családot, mindent, és egymásnak esnek. Csak úgy, 
ismeretlen okból, ismeretlen célokért. Sokszor meg is ölik egymást, s bár 
szúrni vagy tépni nem tudnak, elég nagy szájuk van, és kitépik a másik torkát, 
vagy inkább kiszívják a másik testéből.
Ker Og összerázkódott.
Az orvosnő, ügyet sem vetve Ker Og undorára, tovább beszélt.
– Azt is megállapítottuk, hogy a párválasztásnak... mondjuk így, a 
szexualitásnak nincs köze ehhez a váratlanul fellépő jelenséghez. Fogalmunk 
sincs, hogy mi okozza. Ezt őszintén meg kell mondanom.
Ker Og nyelt egyet.
– Bár ez az agresszivitás általában nem ölt társadalmi méreteket, azért egy-
egy kisebb közösség életét veszélybe sodorhatja. Ezért a xirek társadalma a 
maga módján védekezik ellene.
– Gondolom, a többiek kinyírják a verekedőket – mondta KerOg. 
– Hát azt éppen nem – mosolyödott el Ziar. – Bár... majdnem hasonló a 
helyzet. Kétségtelenül ártalmatlanná teszik őket. Tudja, kérem, a xirek között 
vannak olyan egyedek, nevezzük őket rendfenntartóknak, azaz rendőröknek, 
akik a lábukon valamiféle tüszőt, egy szaruszerű anyagból készült tömlőt 
viselnek, amelyben folyadék van, amit szükség esetén ki tudnak lövellni. Érti, 
kérem?
– Hát hogyne...
– S ebben a sajátságos folyadékszóróban levő sajátságos spray 
megdöbbentő hatást fejt ki...
– Azt mondja, hogy ezek a rendőrök megrohanják az agresszíva vált 
bogarakat, és lespriccelik őket?
– Pontosan azt.
– Nem mondom! Semmi új nincs a világon!
– Csakhogy, és ez a csakhogy a nagy különbség, ez a folyadék nem 
roncsol, hanem egyszerűen elveszi az agresszivitásukat. Érdekes, nem?
– Hát – húzta fel a vállát Ker Og –, biztosan megbénítja Őket... mármint az 
idegrendszerüket, ha egyáltalán van nekik.
– A dolog közel sem ilyen egyszerű – mondta a kisasszony. – Ugyanis ez a 
folyadék nem az idegekre hat, legalábbis közvétlenül nem. Viszont a 
lespriccelt agresszív xirek egy csapásra elvesztik agresszivitásukat, szinte 
azonnal felhagynak a verekedéssel, s folytatják a... hm –, munkát. Semmiféle 
fizikai károsodás, elváltozás,nem éri őket.
– Hihetetlen – mondta kissé csúfondárosan Ker Og.
– Valóban. Hihetetlen. És mégis így van.
– Akkor mi a fenét csinál az a... szérum velük?
– Egyelőre csak találgathatunk. Nem tudjuk, hogy a xirek testében miféle 
biológiai folyamat játszódik le a fecskendezés után. Úgy tűnik – s itt a 
kutatónő nagy lélegzetet vett –, hogy a folyadék valamiféle reakciót indít meg 
bennük... magát a reakciót nem ismerjük, csupán csak a végeredményét. 
Nevezetesen azt, hogy elveszítik az agresszivitásukat. A folyadék visszatereli 
őket a helyes vágányra. A reakció következtében visszanyerik a józan eszüket. 
Mindenféle látható hatás nélkül.
Belátják, hogy amit eddig csináltak, mármint a verekedést, az értelmetlen, s 
visszatérnek az értelmes tevékenységhez. Ezért aztán el is neveztük ezt a 
folyadékot a józan értelem szérumának.
– Aha – mondta Ker Og.
– S mivel ezt a folyadékot nem nehéz kivonni a bogarakból, a kezünkben 
van a józan értelem széruma.
– Akkor ez egy csodaszer – mondta Ker Og. – Gratulálok! Nincs többé 
balhé az állatvilágban. Csak egy-két csepp, és máris szent a béke... Hogy mire 
rá nem jönnek maguk!
– Azért a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű – mondta szemöldökét 
összeráncolva Ziar. – A szérum nem használ minden fajnak...
-Nem?
– Nem, csak bizonyos fajoknak. A zikzikeknek például nem.
– Nofene.
– Nem is sejti, hogy miért?
– Hát... Őszintén szólva...
– Akkor megmondom. Mért csak azoknak a fajoknak használ, illetve 
azokra hat, amelyeknek nem létfeltétele az agresszivitás. Érti?
– Érteni értem, de miért...
– Mert a természet így védekezik. Képzelje csak el, hogy a ragadozók 
szelídekké válnának. Rájuk különben az egyensúly fenntartása miatt roppant 
szükség van... Ha szelídekké válnának, ha a zikzikek nem rabolnák el a... 
mondjuk a zöld gurok bábjait, a gurok elszaporodnának, és megindulna egy 
láncreakció, amely a biológiai egyensúly felbomlásához vezetne, ennek 
minden súlyos következményével együtt. Ezért aztán az agresszív fajokra a 
szérum hatástalan.
– Értem...
– Ott viszont, ahol áz agresszivitás nem szükségszerű, csak értelmetlen 
tüneti jelenség, és veszélyes a társadalomra, ott használ. Ott éppen a biológiai 
egyensúly fenntartása miatt megszüntet egy káros jelenséget. Nem tudom, 
elég világosan beszéltem-e?
– Ó, hogyne.
– Tehát, ahogy az előbb ön mondta, van egy csodaszerünk, amely azonban 
csak bizonyos esetekben alkalmazható. Ha valamiféle feszültség, káros 
feszültség lép fel valahol, amely ellentmond a józan észnek és a természet 
törvényeinek... Hát ez minden. Ezt akartam mondani.
S a kutató kisasszony belesüppedt karosszékébe.
Ker Ogban egy pillanatra felmerült a kérdés, hogy nem tévesztik-e ezek itt 
össze valakivel? Valakivel, akinek tetvei vagy poloskái, vagy a csoda tudja, 
mijei vannak. Ideje azonban nem maradt a töprengésre, mert most az alacsony, 
köpcös, piros arcú kutató, akit az igazgató Hek úrként mutatott be, szegezte 
feléje szúrós tekintetét.
– Ne lepődjék meg, kérem, a kérdéseken – mondta váratlanul lágy, 
kellemes hangon. – Lehet, hogy látszólag nincs sok értelmük...
– Úgy tűnik – mondta Ker Og.
– Mégis, arra kérem, hallgasson végig figyelmesen...
– Kérem.
– Én mikrobiológus vagyok, s az élő szervezetek szerkezetét és a 
mikroszerkezetekben lejátszódó folyamatokat kutatom. Váltakozó sikerrel – 
tette hozzá, és elmosolyodott.
Ker Og is mosolyt erőltetett az arcára.
– Tehát. Először is... Hallott a bioáramokról?
– Nagyon keveset. Mint már említettem, könyvelő vagyok... és...
– Persze, persze – mondta megnyugtatóan a biológus. – Nem az ön 
szakmája. Bocsásson meg, akkor nekem is kiselőadást kell tartanom, mint Ziar 
kisasszonynak. Bocsásson meg.
Ker Og bólintott.
– Tudja, hogy az élő szervezetekben bioáramok keringenek...
– Ezt tudom – hagyta rá Ker Og.
– Ó, akkor rendben is van. Erről ennyi elég is. Nos, képzelje el, hogy az ön 
testét felrajzolom egy papírra vagy egy táblára. Így, lapjával. Akkor erre az 
ábrára rá tudom rajzolni a bioárampályákat is – s a, levegőben válóban 
rajzolni kezdte Ker Og körvonalait.
– Így ni. Ezek a bioárampályák összevissza futnak a testében. Persze, ez az 
összevisszaság merőben látszólagos, és csak annak tűnik úgy, aki nem ért 
hozzá.
– Mint például én – mondta lassan türelmét vesztve Ker Og.
– Ennek a bioáramnak... hm... mint a normális áramnak, erőssége is van, 
meg feszültsége is. Sajnos, a legutóbbi időkig nemigen lehetett megmérni 
őket. Nem volt műszer. És egyáltalán, nagyon nehéz volt rájönni... Most 
azonban végre sikerült.
– Hogyan?
– Nekem és... hát igen. Szerkesztettünk egy olyan berendezést, amellyel 
mérni tudjuk a feszültséget és az erősséget is. Nekem sikerült.
– Gratulálok – mondta Ker Og. A tudós elpirult.
– Köszönöm – mondta, majd sietve folytatta. – Gondolhatja, hogy rengeteg 
vizsgálatot végeztünk. Megmértük a belső szervek feszültségét, mivel ez most 
már mérhető. Minden belső szervnek van ugyanis bioáram-feszültsége... Ami 
egy arányszám. Mondjuk a szívnek húsz, a vesének harminc és így tovább. 
Tud követni?
– Eddig igen...
– Na most, ha felrajzolom a maga ábráját a papírra, felrajzolhatok rá húsz 
olyan pontot, s ezek a pontok a fontos belső szerveken helyezkednek el, ahol 
mérni lehet a feszültséget. Vizsgálataink nyomán meghatározott számokat is 
írhatok melléjük, amely a feszültség arányszámát tükrözik más szervekhez 
viszonyítva. Ezek a számok mindenkinék megközelítőleg azonosak. Vegyük a 
szívet. A szív feszültsélge húsz. Ez ingadozhat valamicskét, egyeseknél 
tizenkilenc, másoknál lehet huszonegy; ez még egészséges ingadozás, Az ettől 
jelentősebben eltérő értékek azonban már arra mutatnak, hogy valami nincs 
rendben az adott szervben. Olyan ez, mint a hőmérő higanyszála. Ha csökken, 
vagy ha növekszik a hőmérséklet, mindenképpen eltér a nullától... Ez a mi 
esetünkben rendellenességre utal...
Ker Og maga sem vette észre, hogy mikor kezdte feszülten figyelni a 
mikrobiológus monológját.
– Hagyjuk most egyelőre a bioáramokat... Tud valamit az anyag 
szerkezetéről?
– Nagyon keveset.
– Azt hallotta ugye, hogy az anyag mélységében és magasságában is 
végtelen?
– Tanultam az iskolában...
– Igen, igen. De az kevés. Szóval az anyag egyre kisebb és kisebb 
alkatrészekre bontható, s ezek is egyre kisebbekre és kisebbekre, egészen a 
végtelenségig. És fordítva is. A Komplexumok és Extrakomplexumok is a 
végtelenségig nagyobb és nagyobb egységekbe tömörülnek. Érti, ugye?
Ker Og megingatta a fejét.
– Attól félek – mondta –, hogy sohasem értettem világosan a végtelen 
fogalmát. Illetve, sohasem éreztem át. Mert mi is a végtelen? Ahogy ön is 
mondta az előbb, egyre kisebb vagy nagyobb egységek beláthatatlan sora... S 
ezek végül is csak szavak. Mondjuk őket, és nem tudjuk, hogy mi van 
mögöttük. Az én agyam számára csaknem, sőt talán teljesen felfoghatatlan a 
végtelen fogalma...
A biológus bátorítóan rámosolygott.
– Nemcsak maga van így vele... Gyakran, sőt igen gyakran mi is. Könnyű 
kimondani ezt a szót, hogy végtelen, de valójában mi van mögötte? Ki tudja? 
No, de mondom tovább... Csak a legutóbbi időszakok fejlett műszertechnikája 
tette lehetővé, hogy némiképpen bepillanthassunk az anyag szerkezetének 
rejtelmeibe. Bár én mindig mondom, hogy még a küszöbön kívül állunk, s 
onnan pislogunk csak be a szobába, a sötét szobába, az ajtó tejüvegén 
keresztül... Lehet, hogy nem mondok újat. Az anyag szerkezetének, legalábbis 
az élő szervezetek szerkezetének legkisebb, általunk eddig észlelni tudott 
részei a galaxisok. Ez az abszolút kicsi. A többit csak sejteni tudjuk... illetve 
nekem és kollégáimnak sikerült kidolgoznunk egy új eljárást. S az a 
véleményünk, hogy a galaxisok is kisebb rendszerekből állanak, ezek pedig 
még kisebb egységekből, csillagokból, napokból...
Ker Og értetlenül meredt rá, várta a folytatást.
– Tudom, hogy ezek sosem hallott fogalmak, és mögöttük nincs semmi 
megfogható. De fogalmazzunk konkrétabban. A mi szervezetünk is ilyen 
galaxiskomplexumokból tevődik össze. Ezek aztán még nagyobb egységekből 
állnak... és így tovább. Végül itt vagyunk, maga meg én és mindannyian. Ért 
engem?
– Azt hiszem, igen.
– Szóval visszatérve magára, most már konkrétan, amíg itt feküdt nálunk, 
megmértük a mérhető pontjait... Amelyekről az előbb beszéltem...
Ker Og visszafojtotta a lélegzetét.
– S azt tapasztaltuk, hogy a húsz mérhető pont közül tizenkilencben 
tökéletes a bioáram-ellátás, illetve normális a feszültség, a huszadikban, 
azonban... hm..: hát, nem. Nem egészen normális...
– Hogyhogy nem egészen?
– Hát... a huszadik ponton a feszültség sokszorosa a normálisnak.
Ker Og elsápadt.
– És hol van ez a pont?
A mikrobiológus felállt, és a hasa közepére mutatott.
– Itt van egy mirigy... Ott.
– És mennyire nem normális?
A biológus habozni látszott. Úgy tűnt, azt latolgatja, vajon mindent 
bevalljon-e a betegnek. Aztán végül is elszánhatta magát, mert anélkül hogy 
Ker Ogra nézett volna, kibökte:
– Hát... úgy százszorosa a normálisnak.
– Jóisten! – suttogta Ker Og. – Ettől van... a rosszullét meg az ájulásaim?
A biológus bólintott.
– Szinte teljes bizonyossággal állítható. Bár, hogy a feszültség káros 
növekedése miképpen idézi elő a rosszulléteket, kellően még nem tisztázott. 
Az áttételek útja ismeretlen.
– Ez valamiféle... rák? – suttogta Ker Og. A biológus megdörzsölte a 
homlokát.
– Nem hiszem – mondta. – Bár semmit sem lehet kizárni. És most 
hallgasson ide! Miért is untattam én önt az előbb az anyag szerkezetével? Nos 
hát, én és munkatársaim hosszas vizsgálatok után, a Komplexumban először, 
feltárni véljük a maga mirigyének a szerkezetét. Amire még nem volt példa a 
biológia történetében...
 "Kész vagyok! – gondolta Ker Og – Rákom van, csak nem merik 
megmondani..."
– A legbonyolultabb izotópos módszerrel dolgoztunk. S amit mondok, alig 
van túl a hipotézis határain... De a tudomány hipotézisekből áll. Szóval, úgy 
látszik, hogy a maga mirigyében, egy adott ponton, a legkisebb egység, 
amelyet érzékelni tudunk, egy központi mag. Mi ezt napnak neveztük el. 
Talán ezekből épülnek fel a galaxisok...
Hamarosan szabad leszel, Bur – gondolta Ker Og. – Én meg rothadni fogok 
valahol... A szentségit neki, a keserves szentségit!
– E körül a, mondjuk így, nap körül, kilenc, még nála is kisebb egység 
kering valamiféle körpályán vagy ahhoz hasonlóan. Bolygóknak neveztük el 
őket. Többé-kevésbé valamennyiünk megfelelő mirigyében hasonló a helyzet, 
csak nyilván a pályák nem egészen azonosak... és lehet, hogy a bolygók száma 
sem. A magáéban például kilenc forog a központi nap körül... Az izotópos 
vizsgálatok legalábbis ezt mutatják.
"Hiába dumálsz, öreg – gondolta Ker Og –, ezek már csak vigaszszögek a 
koporsómba... Hát nem mindegy, hogy hány ilyen keringő mifene miatt 
megyek a pokolba?"
– Aztán mi tovább mértünk. Kerestük a kórosan megnövekedett feszültség 
forrását. S úgy hisszük, megtaláltuk, amit kerestünk. Alighanem a központi 
magtól számított harmadik... izé... bolygó az, amely táplálja a feszültséget. 
Ezen történt valami. Illetve ezzel. Bár természetesen ez alig több 
hipotézisnél... – tette hozzá sietve.
– És mitől? – kérdezte remegő hangon Ker Og.
– Ki tudja... – tárta szét a karjait Hek. – Én is ezt a kérdést tettem fel 
magamnak... Ám Ziar doktornőnek támadt egy fantasztikus ötlete. Igaz?
A kutatónő bólintott.
– Az előbb hallotta azokat a bogarakat... a józan értelem szérumát és az 
agresszivitás csökkenését – folytatta Hek. – Hát a doktor kisasszony ötlete 
innen ered... De nem mondaná talán maga tovább, Ziar kisasszony?
– Szívesen – bólintott Ziar, és ismét elmosolyodott. – Kérem, ne 
csodálkozzék az eszeveszett ötleten, de hát mi már megszoktuk, hogy a 
természet eszeveszett dolgokat produkál. Illetve, hogy egészen pontos legyek, 
csak a mi számunkra eszeveszett dolgok ezek, mert nem vagyunk tisztában 
sem a szerkezettel, sem a törvényekkel. No, de visszatérve a tárgyra... Tehát 
az ön harmadik bolygóján megnövekedett a feszültség. S amikor Hek doktor 
úr elmondta az ön esetét, egyszerre kombinálni kezdtem, és eszembe jutottak a 
xir bogarak. Hiszen mi megvizsgáltuk őket, és az agresszívvá vált bogarak 
biofeszültsége jelentősen megnövekedett... Legalábbis, sajnos, még mindig 
igen kezdetleges méréseink ezt mutatták. Tehát arra a megállapításra 
jutottunk, hogy az agresszivitás feszültséget teremt, amely adott esetben 
tragédiához vezethet. Például ugye, a xir bogarak megölik egymást. 
Hangsúlyozom, hogy a bogarak esetében sem vagyunk tisztában az 
indokokkal... Tegyük fel, hogy az ön mirigyének azon a bizonyos pontján is 
ilyen agresszivitás termeli a feszültséget. Érti?
– Hogyan? – kérdezte zúgó fejjel Ker Og.
– Vegye úgy, hogy a fele vagy akár a kilencven százaléka is mese annak, 
amit mondok... De mégis el kell mondanom, hogy plasztikusan érzékeltetni 
tudjam feltevésünket. Tehát. Az anyag, ugye, mélységben végtelen. Mi 
felfedeztük az ön mirigyének... hm... központi magját és annak bolygóit. Az 
egyik bolygón megnövekedett a feszültség, amely a maga egészét 
veszélyezteti... Miért ne tételezhetnénk azt is fel, hogy ezen az objektumon, 
ezen a harmadik bolygón, amely még messze nem a legkisebb egység, hiszen 
az anyag végtelenül kicsi részekből áll, valamiféle egészen apró, 
mérhetetlenül kicsi xir bogarak élnek. Érti ugye, mire gondolok?
– És ezek... úgy gondolja, hogy ezek... vagyis ezek közül... néhányan 
agresszívvá váltak, és ők termelik a feszültséget?! – kiáltotta elképedve Ker 
Og.
– Csak a közérthetőség kedvéért mondtam ilyen egyszerűen – mondta 
szinte mentegetődzve a kutatónő. – Ez persze úgy hangzik, mint egy 
fantasztikus mese, és valószínű, hogy az is... De értse meg, bele kellett 
kapaszkodnunk valamibe, hogy a gyógyítás hipotézisét felállíthassuk. Ehhez 
előbb meg kellett alkotnunk a betegség hipotézisét.
– Hát ez elég bonyolultan hangzik – csóválta meg a fejét KerOg.
– Mindegy. Hipotézisnek hipotézis. Tehát: bármiféle ok, vagy bármiféle 
lény is idézi elő ezt az agresszivitást, amely viszont a feszültséget termeli, ha 
az agresszivitást megszűntetjük, feltehetően csökken a feszültség is... Érti 
már?
– A csodapermet! – kiáltott fel Ker Og. A kutatónő összehúzta a szemét.
– Az. A csodapermet vagy csodaszérum...
– Atyaisten! – mondta Ker Og. – Milyen bonyolultnak tűnik, és milyen 
egyszerű az egész!
– Nono – emelte fel az ujját Ziar. – Amit mondtam, egyelőre nem más, 
mint merész hipotézis. Bizonyítékunk semmire sincs...
– De hiszen ha ezeket a rohadt bogarakat jobb belátásra téríti, akkor talán 
ezeknek az én kis drágalátos minixirjeim-nek is megmagyarázza, hogy aljas 
dolog egy ekkora marha lény életére törni, mint én vagyok? Hát nem?
– Azért nem ilyen egyszerű... – mondta sóhajtva a kutatónő, akinek 
láthatóan nem nagyon tetszett Ker Og stílusa. – Hiszen mondtam már, hogy ez 
nem univerzális szer... a zikzikeken például nem segít. Általában azokon, ahol 
létfeltétel az agresszivitás... 
Ker Og összevonta a szemöldökét.
– Hohó! Most visszavonja, amit mondott... De hátha az én aranyos kis 
xirjeim is ilyen megszállottan és örököltén agresszívek? Ha, mint Ön mondta, 
létszükségletük az agresz-szivitás, akkor mi van ?
– Ez is egy lehetőség – mondta Ziar. – Erre is gondoltunk... De tegyük fel, 
hogy nem, agresszívek... úgy általában. Miért lennének azok?
– Miért ne lennének? – kérdezett vissza Ker Og. – Amilyen marha 
szerencsém van, az én mirigyemben vagy micsodámban élnek az összes létező 
világ legagresszívabb lényei...
Az igazgató halkan elkuncogta magát.
– Mi arra a következtetésre jutottunk, alapos lehetősége van annak, hogy 
akármik is termelik ezzel az agresszivitással a feszültséget, eredendően nem 
agresszívak. Hogy ezt mire alapozzuk? Kérem... A mirigyfeszültség normális 
esetben állandó értéket mutat, apró ingadozásoktól eltekintve. Nos, egy 
állandó, ki-kitörő agresszivitás, amely az okozók természetéből következik, 
mint a zikzikek esetében is, hatalmas, igen széles intervallumok között 
hullámoztatja a feszültséget. Ott az a normális állapot. A xireknél a feszültség 
viszont állandó... Mint a mirigyében. Csak akkor emelkedik, ha az 
agresszivitás nő... Világos?
– Tehát maga azt hiszi, ha beadják a szérumot... ezek az én xirjeim is 
megbánják a bunyót, és észhez térnek? Hát én ezt kötve hiszem! Mesének 
szép, de.....
A doktornő azonban nem sértődött meg.
– Itt egyikünk sem hisz semmit. Vegye úgy, mintha hangosan 
gondolkodnánk. Mindenesetre ez a hipotézisünk...
Ker Og a levegőbe meredt.
– És mondják... – kérdezte végül – mi történik vélem, ha beadják nekem, 
abba a bolygóba vagy micsodába ezt a szérumot, vagy permetet?
Rövid csend ereszkedett a szobára. A doktornő láthatóan befejezte, amit 
mondani akart, és a pirospozsgás biológus is hallgatott. Végre az igazgató 
megköszörülte a torkát.
– Hm. Nézze, kérem... ha mi ezt tudnánk... Akkor, nos akkor nem hívtuk 
volna magát ide. Érti, kérem? Akkor vagy végrehajtottuk volna a kúrát, vagy 
nem...
Ker Og egyszerre visszanyerte józanságát, és úgy kezdte szemlélni a 
lehetőségeket, mintha kilépett volna önmagából, s egy önös érdekeitől messze 
álló kísérlet tanúja vagy talán tevékeny részese lenne. Mondani azonban mást 
mondott:
– Kérem – s az igazgatóhoz intézte szavait: –, ne haragudjék, hogy 
kérdéseket teszek fel, de mégiscsak rólam van szó... alighanem az életemről
– Hogyne. Csak tessék – intett sietve az igazgató. – Hiszen ezért hívtuk ide.
– Mi lesz velem, ha nem adják be a szérumot... ezt az izét...?
Az igazgató elhúzta a száját.
– Könnyebbet kérdezzen... Ki tudja? De teljesen őszinte leszek, különben 
nincs semmi értelme a beszélgetésnek. A maga állapota egyelőre romlik. A 
feszültség növekszik a mirigyében, s a rosszullétei közti periódusok is egyre 
rövidülnek...
– Tehát meghalok?
– Ez azért nem biztos. Nem biztos, hogy meghal. Nézze, az ilyen jellegű 
betegségek kétségtelenül elérnek egy kulmi-nációs pontra. A periódusok egyre 
rövidülnek, aztán egyszerre puff!
– Mi az a puff?
– Hát... a kulminációs pont.
– Tehát a halál?
– Bizonyos esetekben igen. Nagyobb részben. Kisebb részben az is 
előfordulhat, hogy amennyiben ezt görbe formájában képzeljük el, a csúcspont 
után lefelé hajlik a görbe... a periódusok ismét növekednek, végül megszűnik 
a betegség. Bizonyos betegségtípusoknál erre is van példa.
– Sok az ilyen példa?
– Hát... őszintén szólva, nem...
– Értem. Tehát óriási esélyem van arra, hogy ismeretlen időpontban, akár 
igen rövid idő múlva is kilépjek az utolsó kapun?
– Valóban...
– És... azért nem értem... végül is mibe halok bele?
– Ez egy létfontosságú, mirigy. Olyan anyagot termel, amelyre a maga 
agyának szüksége van. Ha nem kapja meg, az agy építőkövei szétesnek...
– És most?
– Hát... akadozik az anyagellátás az agyában... így mondhatnám.
– Tehát azt mondja, ha nem kezelnek, minimális esélyem van csak a 
gyógyulásra?
Az igazgató sóhajtva forgatta kezét az asztal lapján.
– Attól tartok, világosan látja a helyzetét...
– Rendben van – mondta Ker Og. – Rendben van. És ha megkapom a... 
józan értelem szérumát?
– Az előbb már mondtam, hogy nem tudjuk...
– De mégis... Mi történhet velem?
– Doktornő? – kérdezte az igazgató.
– Csak találgatni lehet – mondta Ziar halkan. – Vegyük azt, hogy se nem 
árt, se nem használ... tehát minden marad a régiben. Ez esetben... Továbbá, ha 
használ, sem tudjuk, hogy milyen mértékben és milyen gyorsan... Egyelőre 
még az sem egészen világos előttem, hogyan juttatjuk oda a folyadékot. 
Hiszen roppant kicsi mennyiségről van szó... és vajon hányszor?
– És ha ront a dolgon ?
– Ezt, őszintén szólva, nem hiszem. Bár, sajnos, ezt a lehetőséget sem 
szabad kizárni...
– Tehát dönthetek? – kérdezte keserűen Ker Og. 
– Óh, a döntések áldott szabadsága! Nem döntenének inkább önök 
helyettem?
– Sajnos, lehetetlent kíván – mondta az igazgató gyorsan. – Ez 
kutatóintézet, és ránk bizonyos szabályok vonatkoznak. Tudja, a bürokrácia... 
ami tulajdonképpen érthető is.
– És ha rosszul döntök ? – kérdezte Ker Og.
– Jogában áll elhalasztani a döntését.
– És ha közben jön az az izé... kulminációs pont? Mindhárom orvos 
lehajtotta a fejét.
– A keserves szentségit...! A keserves szentségit! Miért nekem kell 
döntenem? Altassanak el, és csináljanak, amit akarnak! Legfeljebb soha nem 
ébredek fel többé... Csak ne tudjam előre! Hát olyan nagy dolog ez?
– Nem tehetem – rázta meg a fejét az igazgató. – Alá kell írnia egy 
okiratot, hogy tudatában van a veszélynek, és a saját felelősségére... Hiszen 
érti? Teljesen ismeretlen talajon járunk... Nekünk mindenesetre kötelességünk 
volt mindent részletesen elmondani önnek, és hát.... felhívni a figyelmét 
bizonyos... igen, rizikóra. Ha úgy gondolja, itt írja majd alá... Ha óhajtja, 
magára hagyjuk... vagy ha ma nem...
– Nem... nem... – mondta Ker Og gyorsan. – Ha dönteni kell, akkor 
azonnal. Csak még egy kérdést. Ön hogy döntene hasonló esetben, 
doktornő...?
– Kérem... ez szabálytalan... és nem is sportszerű... mondhatni kegyetlen 
kérdés!
– Kegyetlen ? – dühödött meg Ker Og. – Hát végtére is...
– Hagyja csak, főnök – mondta Ker Og szavába vágva Ziar. – Ha úgy érzi, 
átveszem a felelősség egy részét. Hát igen... Én kipróbálnám. Ha ezt akarta 
hallani...
Ker Og akkor lassan, kényelmes mozdulattal aláírta a papírt, majd felállt, s 
az asztalon áthajolva magához húzta és megcsókolta az orvosnő kezét. – 
Köszönöm, doktornő – mondta.
Kilenc időszak múlt el azóta, hogy Ker Og bekerült a kutatóintézetbe. S 
amikor a meleg idő végén az elbocsátó papirossal a zsebében – mert 
bürokrácia nemcsak a halálhoz, hanem az újjászületéshez is kell – 
végiggyalogolt a lakásához vezető utcán, elégedetten tapogatta meg zsebében 
a tablettákat, a szilárd szérumot.
– Jól van, pajtikáim – morogta, s beleszagolt a virágillattól terhes levegőbe 
–, az a fontos, hogy jobb belátásra tértetek. – A tablettásfiolát visszaejtette 
zsebe mélyébe, majd végigsimította hasának azt a részét, ahol az a bizonyos 
mirigy rejtőzött a különböző rétegek alatt. – Most már aztán rajtatok múlik 
minden. Remélem, végleg megjött az eszetek...

HASZNÁLHATATLANOK

A dolog úgy kezdődött, hogy Leo, a Társaság főmérnöke fejre esett. 
Méghozzá alaposan. Az áramütés nyomán lába kicsúszott a létra fokai közül, 
Leo keresztülrepülte a szobát, és hangos csattanással bezuhant a sarokba. 
Akkor még nem is vette észre, hogy a fejét is beverte a falba; ez csak később 
derült ki, méghozzá nem is akármilyen körülmények között.
Amikor magához tért, és megtapogatta a fejét, észrevette ugyan a búbot, de 
ügyet sem vetett rá. Inkább a feleségére gondolt, no nem éppen haraggal, csak 
enyhe, szeretetteljes nehezteléssel.
– Mi lenne, ha egyszer szerelőt hívatna? – morogta fejcsóválva, és hálát 
adott a gondviselésnek, hogy nem csapta agyon az áram. Feltápászkodott, 
visszaállította a létrát a falhoz, leporolta ruháját, és elégedetten konstatálta, 
hogy ismét fény önti el a szobát a kapcsoló halk kattanása után. Áram-ütés 
ide, áramütés oda, mégis csak elvégezte a rábízott feladatot.
Vidáman fütyörészett, amikor kilépett a kapun, és rátette a lábát a 
mozgójárdára. Enyhe, április végi délután volt, a járda zsúfolva emberekkel, 
főleg kisdiákokkal, akik kigombolt kabátban, futástól piros arccal tülekedtek a 
karfa melletti jobb helyekért. Leo magához szorította aktatáskáját, hogy a 
futkározók ki ne szakítsák a kezéből, és elégedett mosollyal szemlélte a két kis 
nap közül a nagyobbikat, amely most éppen fenn trónolt az ég tetején.
"Igen, igen – gondolta magában, és óvatosan meglazította a nyakkendőjét. 
– Ilyen az ember. Pontosan ilyen. Ha valami sikerül neki, madarat lehetne 
fogatni vele..."
Amikor a főtér sarkán átlépett a párhuzamosan futó mozgójárdára, 
legszívesebben barátságosan odaintett volna a tér sarkán álló rendőrszobornak. 
Az utolsó rendőrnek, akinek eredetije még Leo nagyapja korában hunyt el, 
megbecsüléstől és tisztelettől övezve. Azóta többnyire csak óvodai csoportok 
látogatják a szobor környékét, s hangosan csivitelő apróságok telepednek a 
lépcsőfokokra. Hiába, mióta az Orvosi Tanács bölcs intézkedései nyomán 
megszűntek azok a ma már többnyire ismeretlen okok, amelyek miatt akkor 
még szükség volt rendőrre, ez a szobor is éppen olyan műemlékké változott, 
mint az első ősé, aki idevezette űrhajóját a vak ismeretlenből.
Leo nem sokáig törte a fejét a múlton, de nem is igen volt min törnie. 
Amióta megszüntették, sőt betiltották a történelem oktatását, a múlt 
bogarászása helyett inkább a jövőre koncentrált mindenki. Arra, hogy a 
technikai bázis és a társadalmi jólét állandó növelése mellett hogyan lehetne 
még-inkább fokozni az egymás iránti szeretetet és az önzetlenséget. Az R-20-
as objektumon a boldogság vert fészket, s Leo mélységesen meg volt 
győződve róla, hogy amiben él, az a létező világok legjobb társadalma.
Gondolataiból kiáltozás verte fel. Megmarkolta a mozgójárda karfáját, 
amikor néhány rohangászó diák elsuhant mellette, s nem is vette mindjárt 
észre az öregasszonyt, aki úgy látszik, elvétette az átszállást, és most jobbra-
balra bucskózva neki-nekicsapódott a járda szélének. Táskája kiesett a 
kezéből, s a szakadt cipzár mellett mindenféle kacat hullott a járda aljára. A 
néni szájából hangos nyögés tört elő, vékony karját Leo felé nyújtotta, 
segítségért esedezve.
Leo meredten szemlélte a jelenetet, és csak később tudta teljes és súlyos 
valóságában felmérni a történteket. Most csak annyit látott, hogy az 
öregasszony orrán, komikusán ül egy törött szemüveg, vékony karjaival 
kapálózik, akár azok a csupasz, mulatságos békák az állatkertben.
Sokáig azonban nem szemlélődhetett, mert a természetes ingereknek 
megfelelően a diákok azonnal abbahagyták kergetődzésüket; az 
öregasszonyhoz futottak és felsegítették. Néhányan összeszedték elhullajtott 
holmijait, mások kitámogatták az első pihenőbe, ismét mások pedig a 
mozgójárdák ügyeletes orvosához futottak. Minden úgy történt hát, ahogy 
ilyen esetekben történni szokott, és történnie is kellett.
Leo még egy darabig vitette magát a járdával, de utazás közben egyre csak 
a hengerbucskázó öregasszonyt látta maga előtt, madárorrán a komikus törött 
szemüveggel, békaszerűen szétvetett tagjaival.
A főmérnök érezte, hogy valami ismeretlen érzés kúszik fel a torkán, 
kifeszíti a száját, és csak jön, jön kifelé, mint néha a hányás. Ez a valami 
azonban levegőből volt; egyszerűen kipattant a fogai közül, pontosan akkor, 
amikor az öregasszony ismét ott kapálódzott az orra előtt törött 
szemüvegében.
Leo előbb a járda karfájába kapaszkodott, majd ereje végső 
megfeszítésével az első pihenőig vitette magát. Ott nekitámaszkodott a falnak, 
és nagyokat lélegezve igyekezett megfeledkezni a jelenetről. Az öregasszony 
azonban nem volt hajlandó kimenni a fejéből; egyre előtte bukdácsolt, és 
feléje nézett vaksi szemével. A főmérnök ekkor a falnak fordította az arcát, és 
kirobbant belőle az elemi erejű röhögés. Táskája kiesett a hóna alól, és csak 
röhögött, röhögött könnyhullásig.
Később arra eszmélt, hogy nyitott ingnyakú diákgyerekek állnak mellette, 
és aggodalmas szemekkel fürkészik. Egyikük éppen a táskáját emelte fel a 
földről, többen pedig óvatosan átkarolták, hogy el ne essen.
– Rosszul tetszik lenni? – hallott egy részvétteljes hangot, amikor már 
egyáltalán hallani tudott. – Kísérjük el az orvoshoz?
Leo igyekezett válaszolni, de még mindig a röhögés szorongatta. Nagy 
nehezen sikerült legyűrnie az újabb és újabb hullámokat; megtörölte a szemét, 
és határozottan megrázta a fejét.
– Nem... Köszönöm, fiúk... Nincs semmi bajom. Csak... egy kis... hihihi... 
múló rosszullét. Mindjárt jobban leszek. Köszönöm még egyszer. Na, 
eredjetek!
Amikor á gyerekek engedelmesen magára hagyták, Leo, a Társaság 
főmérnöke, rettenetesen megrémült. Homlokát kiverte a hideg veríték, és az 
öregasszony képe egyszeriben semmivé foszlott. Uramisten! Mi történt vele? 
Hogy is történt? – tette fel magának a kérdést, és egyre törölgette a hideg 
verejtéket a homlokáról. – Az öregasszony elesett, ő meg ahelyett, hogy 
odarohanna hozzá és felsegítette, volna... Mit is csinált? Igen, valami furcsát, 
amit olyankor szoktak, amikor az embernek nagyon jó kedve van, de ő még 
sohasem csinálta életében... Nem, mert nem szokás. Ma már nem szokás; 
Régen, még nagyapái korában persze előfordult, hogy az emberek 
megfeledkeztek magukról, és úgy viselkedtek, mintha nem is emberek lettek 
volna. Megérezte, hogy valami szörnyűséget követett el, valami olyasmit, ami 
miatt annak idején a Nagytanács foglalkoztatta a rendőrszobor eredetijét.
Megtapogatta fején a búbot, s táskáját ismét a hóna alá szorítva, igyekezett 
olyan gyorsan elpárologni bűnbeesése helyéről, amilyen gyorsan csak tudott.
A főtér túlsó oldalán ismét át kellett lépnie a következő mozgójárdára, 
ezért jó előre felkészült az átszállásra. Néhány idősebb embert bűntudatosan 
maga elé engedett, és előrenyújtotta az egyik lábát, hogy a nyomukban 
átlépjen a merőlegesen futó másik járdára, amikor egyszerre csak elvesztette 
az egyensúlyát. Valahonnan a háta mögül újabb gyerekcsorda robogott előre, s 
egymást lökdösve ugrált át a járdára.
Leo előrebukott, és éppen csak annyi ideje volt, hogy a másik járda 
korlátjába kapaszkodjék. Esés közben látta, hogy egy kis, alacsony, kövér fiú 
volt a tettes, aki figyelmetlenül nekiesett a hátának, éppen akkor, amikor 
felemelte a lábát.
A gyerekek megtorpantak, és máris a segítségére siettek. Legelöl a kis 
kövér futott, s bocsánatkérő arccal nyúlt a hóna alá, hogy felsegítse. Szája 
széle sírásra görbült; hogyisne, amikor egy felnőttet taszított fel 
vigyázatlanságában.
A főmérnök tudta, hogy most mosolyognia kellene, esetleg egy kis lelki 
prédikációt tartani a helyes viselkedésről, de csak futólag és nem nagyon 
komolyan. Pontosan tudta, hogy ezt kellene tennie.
S már-már mosolyra húzta a száját, és emelte a mutatóujját, hogy ezzel is 
nyomatékot adjon az ejnye-ejnyének, amikor valami ismét feltört a torkán, és 
kitáttatta vele a száját. Érezte, hogy remegés tölti be minden tagját, s a 
verejtékcseppek ismét megjelennek a homlokán. Karjai összerándultak, s 
anélkül hogy tudott volna róla, ökölbe szorította a kezét.
– Mit csináltál? Nem tudsz vigyázni, te kis hülye? Ha a jó édesanyád nem 
tanított meg tisztességre, hát én majd megtanítalak!
Szinte kívülállóként hallotta saját, félelmetes ordítását, érezte, hogy 
felemelkedik az ökle, és belevág a kövér kisfiú képébe. Aztán néhány rúgás 
jobbra-balra, amelyek mindegyike gyereket ért, majd gyors, menekülésszerű 
futás a tér túlsó vége felé.
Csak akkor tért teljesen magához, amikor felért a Társaság székházába, és 
leroskadt az íróasztala mellé. Hiába koncentrált azonban az aláírnivalókra, a 
fehér papírról egyre csak a kövérkés kisfiú vérmaszatos arca nézett rá 
szemrehányóan, értetlenül.
Amikor befejezte az aláírnivalókat, még hosszú ideig a székházban maradt. 
Homlokát a tenyerébe fektetve, próbált objektív képet alkotni magának az 
eseményekről, de ahelyett hogy kitisztult volna a kép, egyre jobban 
növekedett benne a zűrzavar. Szünet nélkül a feje búbján trónoló púpot 
tapogatta, és nem értett semmit. Mintha megbabonázták volna.
A takarítószemélyzet már többször is rányitotta az ajtót, míg végre rászánta 
magát a távozásra. Mivel azonban nem óhajtotta megkísérteni még egyszer a 
végzetet, az egyszerűbb mozgójárda helyett taxit hívatott, s igyekezett 
elkerülni a taxis fürkésző tekintetét, aki nem értette, hogy miért választ valaki 
tízperces járdázás helyett egy jó órás taxiutat, amely ráadásul nem is valami 
olcsó.
Leo zavartan fizetett, amikor megérkeztek a háza elé, és igyekezett rendbe 
hozni az arcát. Többször is végigsimított rajta a tenyerével, és buzgón remélte, 
hogy Maja nem vesz észre rajta semmi különöset.
Kinyitotta az ajtót, és nyugtalanul konstatálta, hogy Maja ma az igéző, a 
nagy csábító szerepét játssza. Máskor örült volna az izgató esti programnak, a 
kellemes szórakozást követő vacsorának, most azonban jobban szerette volna, 
ha békén hagyják. A legszívesebben azonnal ágyba bújt volna, persze egyedül.
Maja feléje lebbent, és kiszakította kezéből a táskáját. – Gyakorlott 
mozdulattal a sarokba vágta, átölelte Leót, és úgy pipiskedett előtte 
lábujjhegyre állva, hogy duzzadt mellbimbói a főmérnök arcát simogassák.
Leo becsukta a szemét, és érezte, hogy ma nem történik vele semmi 
olyasmi, ami máskor történni szokott, aminek menetrendszerűen történnie 
kellett volna. Maja egy darabig még riszálta magát, aztán észrevette, hogy 
valami nem stimmel a férjével. Visszaereszkedett a sarkára, és csodálkozva 
rámeresztette a szemét.
– Mi az, mi történt veled?
Leo ismét behunyta a szemét, mert érezte, hogy az ismeretlen, fenyegető 
érzés keríti a hatalmába. Kissé ingerülten eltolta magától Maját, és az asztal 
felé intett.
– Kész a vacsora?
Majának fennakadtak a szemei.
– Vacsora?.., Nahát... De hát... Előtte? Leo bólintott.
– Előtte. Most!
Az asszony nem szólt semmit, csak kipenderült a szobából, be egy 
másikba, s amikorra visszatért, vastagabb anyagból készült köpeny borította 
majdnem teljesen átlátszó ingét. Arca sápadt volt, keze kissé remegett. 
Igyekezett azonban megőrizni önuralmát, és ideges, vergődő mosolyt csalt az 
ajcára.
– Kérlek. Vízimarhát főztem... Ja, igen, nagyon kedves vagy, hogy 
megjavítottad a villanyt. Azt hiszem, elég ízletes... Tudod, sorba kellett állnom 
érte... – és csak fecsegett, fecsegett idegesen és megállíthatatlanul.
Leo érezte, hogy egy apró kis ér lüktetni kezd a halántékán, s eddig 
ismeretlen fájdalom önti el a tarkója tájékát. S a fájdalommal egyenes 
arányban növekedett benne az éppen hogy csak megismert ingerültség; vörös 
karikákkal kevert fekete csíkok táncoltak a szeme előtt, előbb csak lassan, 
aztán egyre gyorsabban, körbe-körbe.
Megvárta, míg Maja kimérte a levest, majd felemelte a kanalát, és beletúrt 
a csipetkékkel vegyes marhadarabok közé. Megfújta, majd nagy fegyelemmel, 
csak úgy foghegyről, odavetette:
– Túl meleg. Ehetetlen.
Az asszony kanala koppanva hullt vissza a tányérjára.
Apró levescseppek röppentek ki az asztalra, s mélabúsan terültek szét a 
habfehér abroszon. 
– Meleg? – kérdezte Maja tehetetlenül, és érezte, hogy sírás fojtogatja a 
torkát. Hát persze hogy meleg, sőt forró! De hát, ilyennek is kell lennie, 
hogy... Na igen, ma nem történt semmi vacsora előtt. Máskor azonban, évek 
óta szinte minden este, leszámítva a rövidebb betegségeket, meg szokott 
történni az. Ezért forralta fel annyira a levest, hogy még akkor is langyos 
legyen, ha már túl voltak azon, és végre neki-állhattak a vacsorázásnak.
– Meleg? – kérdezte még egyszer szerencsétlenül, és szemét befátyolozták 
a könnyek.
Leo megtörölte száját, és gondterhelten az asztalra könyökölt.
– És nemcsak meleg, hanem sós is. Tisztára el van sózva!
Maja érezte, hogy szédülni kezd, és az asztal sarkába kapaszkodott. Tudta, 
hogy valami történt a férjével, valami rettenetes, amit még soha nem hallott, 
sem barátnőitől, sem ismerőseitől, akik között nem egy orvos is akadt. Talán 
valami ismeretlen, eddig nem létező kór tört rá az R-20-ra, amely megtámadja 
az agyat, s amilyen pechje van, pont az ő férje agya esett éppen az útjába. 
Talán átmeneti elmezavar vagy ilyesmi. Ha pedig így van, úgy kell bánnia a 
férjével, mintha háborodott lenne... Csak nem ellenkezni vele, és nem mutatni, 
hogy észrevett valamit!
Óriási erőfeszítéssel ismét belemerítette kanalát a tányérjába, és bekapta a 
csillogó levest. Megforgatta a szájában, és úgy tett, mintha kizárólag az ízére 
koncentrálna.
– Lehet, hogy igazad van – mondta végül. – Mintha valóban egy kissé 
elsóztam volna... Bocsáss meg!
– Kissé – keményedett meg Leo hangja, miközben lecsapta szalvétáját az 
asztalra –, kissé! Kegyetlenül elsóztad, az ehetetlenségig!
– Igen... Lehet, hogy elsóztam – suttogta Maja rémülten, és önkéntelenül is 
a menekülés útját fürkészte. – Talán a sóban van a hiba...
– A sóban? – kacagott fel a férfi, és elégedetten hátradőlt a székén. – 
Ilyenek vagytok ti, asszonyok. Ha hülyék vagytok, mindig más az oka. A só, a 
víz, a tűz, a levegő. Akármi. Csak ne kelljen a hülyeségeteket bevallani.
– A hülyeségünket? – visszhangozta Maja kábán.
– És az édes jó anyátok hülyeségét! Mert valamennyien az anyátok 
tükörképei vagytok. A te idióta anyád is állandóan elsózta a levest! Hát nem 
megmondtam már százszor is, hogy úgy főzz, ahogy nekem ízlik, ne úgy, 
ahogy a vén hülye, boszorkány anyádtól tanultad! Attól a repedt sarkú, csúf 
szemétládától!
Maja összeomlott, hogy aztán minden alkalmazandó terápiát feledve 
feléledjen, mint az a bizonyos mitológiai madár, amely hamvaiból is képes 
volt életre kelni. Rég halott anyjának kegyetlen emlegetése elmosta benne az 
óvatosság gátját, és vigyázatlanságra ragadtatta. Bár képtelen lett volna olyan 
szavakat kiejteni, mint Leo, amelyekért egyébként az állásából is azonnal 
elbocsátották volna, ha meghallja valamelyik felettese, mégis kötelességének 
érezte, hogy a maga módján megvédje szelíd, kedves anyja emlékét.
– Te csak ne bántsd az anyámat – mondta szipogva. – Ő sem bántott soha 
téged... Akkor bezzeg még könyörögtél neki, amikor udvaroltál... Akkor 
bezzeg úgy etted az elsózott levesét, hogy majd megfulladtál tőle... És akkor... 
Akkor még alig vártad, hogy kihúzza a lábát a szobából... Nem úgy, mint most 
– s hangja zokogásba fűlt.
Leo elégedetten felállt, és sétálni kezdett a szobában. Bár alig evett egy-két 
kanálkával, éhsége egy csapásra elmúlt, s valami nagy-nagy elégedettség 
öntötte el. Szinte fizikai jó érzés bizsergett minden tagjában; úgy érezte magát, 
mintha szerelmeskedne Majával. S most, hogy az asszony leborult az asztalra, 
és nem szólt többé hozzá, kellemetlen érzése támadt, olyan, mint szeretkezés 
közben, ha megszólalt a videotelefon kíméletlen hangja, mert tudta, hogy 
halaszthatatlan ügyben hívják.
Lopva zokogó felesége hátára pislantott, és újra erőt gyűjtött.
– Hiába is véded. Tőle örököltél mindent. Attól a vén hülyétől...
Maja felemelte a fejét, és még mindig zokogva az asztalra csapott.
– Te vagy a hülye! Vedd tudomásul, hogy te vagy a hülye! Leo ekkor már 
nem volt ura önmagának. Ismeretlen, rég porladó ősök elevenedtek meg a 
lelkében, és már kizárólag csak az ő parancsaiknak engedelmeskedett. 
Közelebb lépett Majához, és föléje magasodott.
– Mit mondtál?! – kérdezte fenyegetően.
– Hallottad – sírta az asszony, és nem akarta megismételni az előbbieket. 
Maga sem értette, hogyan csúszhattak ki a száján a csúnya szavak.
– Vond vissza! – mondta Leo keményen.
– Nem!
– Vond vissza, amíg szépen beszélek!
Az asszony rémülten, de határozottan megrázta a fejét.
Leo akkor hozzáugrott, megragadta a karját, és hátracsavarta. Hallotta, 
hogy a szék nagy zörgéssel felborult mögötte, tányérok csörömpöltek, s az 
asszony visított, mintha ölnék.
Később maga sem emlékezett pontosan rá, hogyan is történt. Egyszerre 
csak arra eszmélt, hogy az ágyon hevernek, s ő tépi, szaggatja Maja ruháját; 
ingcafatok röppentek a szeme előtt, Maja sivalkodott és karmok, majd egyre 
csendesebbé vált, mikor már ruhátlanul feküdt a karjai között.
Már az övé volt, amikor újra végigömlött rajta a kényszer, hogy meg kell 
ütnie az asszonyt. Ökölbe szorította a kezét, és odavágott a melle alá, csak úgy 
csattant. Maja felszisszent, de nem szólt semmit, talán nem is érzékelte 
teljesen a fájdalmat. Ő azonban annyira kiborult, hogy egyszerűen elvesztette 
az eszméletét. Mintha a csillagos ég szakadt volna rá mind a két nappal 
egyetemben. Utolsó világos pillanatában még Maja vállába harapott, aztán 
megszűnt létezni a világ.
Kora reggel volt, amikor fáradtan és törődötten kinyitotta a szemét. Maja a 
földön térdelt, és az edénycserepeket söpörgette egy szemétlapátra. S bár az 
ágy nagyot reccsent Leo alatt, az asszony úgy tett, mintha nem vette volna 
észre férje ébredését.
Leóban hullámzott a szégyen. Képtelen volt megérteni, hogy mi történt 
vele az este. Mintha csak valami új, titokzatos ajzószert próbáltak volna ki 
rajta, amelynek eddig senki sem ismerte a hatását.
Nagyot sóhajtva kikecmergett az ágyból, és hátulról átkarolta a hajlongó 
asszonyt.
– Haragszol? – kérdezte hízelkedve, és hozzádörzsölte a fejét.
Amikor Maja ráemelte az arcát, megdöbbent. Mindkét szeme alatt lila 
karikák sötétlettek, szája szegletén véres heg húzódott, homlokát karmolások 
éktelenítették.
Az asszonynak könny öntötte el a szemét, és férje karjaiba vetette magát. 
– Mi történt velünk, Leo? Jaj, mi történt velünk? Leo végigsimított a 
homlokán.
– Nem is tudom... Mintha nem is én lettem volna. Talán valami betegség; s 
már-már azon volt, hogy a tegnap délutáni kalandját is elmesélje, amikor 
valami óvatosságra késztette. Szinte hallotta, hogy bensejében megszólal egy 
figyelmeztető hang: "Csend!"
– Remélem, hogy nem tér vissza többé – mondta könnyedén, és nagyot 
nyújtózott, de szinte azonnal vissza is rántotta a kezét, ahogy testébe belemart 
a fájdalom. Letépte magáról az inget, vagy inkább azt, ami az ingéből 
megmaradt, és elismerő bólogatással nyugtázta a mellén keresztül-kasul futó 
mély körömnyomokat.
– Te aztán jól elintéztél – mondta, és elindult a fürdőszoba felé. – Úgy 
nézek ki, mintha macskával aludtam volna...
– Pedig velem aludtál – kuncogta az asszony, és furcsa színt kapott a 
hangja, majdnem olyat, amilyet vacsora előtt szokott használni.
Leo felkapta a fejét, és újabb emlékek tolultak az agyába.
– Te – mondta csodálkozva. – Borzasztóan szégyenlem, ami történt. De 
valamit el kell mondanom... Maja... Nekem még sohasem volt olyan jó veled, 
mint tegnap este. Nem tudom, hogyan történt, de eddig még soha.
Az asszony belesöpört néhány cserepet a szemétlapátba, aztán felnézett rá, 
és mosolyogni próbált duzzadt, sebes ajkaival.
– Elhiszem, Leo... Elhiszem, összevissza vertél, és ráadásul azt sem tudom, 
miért. De nekem is tegnap volt a legjobb. És ha még egyszer... ha még 
egyszer... úgy... talán még egy újabb verést is... – suttogta, és zavartan 
folytatta a törmeléksöprést.
Leo megtántorodott, nagyot nyelt, és az ajtófélfába kapaszkodott. Aztán 
megfordult, besomfordált a fürdőszobába, és halkan betette maga mögött az 
ajtót.
A kisebbik nap ma is ott trónolt az égbolt kellős közepén, amikor Leo 
rálépett a mozgójárdára. Udvariasan és az illemnek megfelelően a jobb oldali 
karfába kapaszkodott. Úgy érezte, hogy tegnapi betegségét szinte elfújta a mai 
nap, mint a ködöt a szél. A reggeli újságot olvasva elégedetten konstatálta, 
hogy a Csillagászati Intézet jelentése szerint a Kaszás kaszájának a csúcsa a 
Medve hasához ért, s azok, akik a Szöcske jegyében születtek, a tegnapi napon 
különös levertséget, fáradékonyságot észleltek magukon. S bár Leo a Tücsök 
jegyében látta meg a napvilágot, úgy gondolta, hogy mivel a Tücsök a 
Szöcske szomszédságában van, nyilván rá is átsugárzott a Kaszás hegyéből 
áradó valami, aminek csak a hatását ismerik, mibenléte még a csillagászok 
számára is rejtély.
Megigazította a zakóját, hóna alá szorította az aktatáskáját, és boldog volt, 
hogy szervezete végül mégis legyűrte a Kaszás ravaszkodását. Majd meglepi 
Maját valami széppel, talán azzal a fülbevalóval, amely után régóta áhítozott. 
Igaz, hogy ezzel aztán fel is számolja összes dugipénzét, de egye kutya! A 
tegnapi éjszaka többet is megér!
S Leo érezte, hogy egész teste belebizsereg az emlékezésbe. Nyugtalanul 
megszorította a karfát, és igyekezett nem gondolni a történtekre.
Ebben a pillanatban hangos ordítás hangzott fel mögötte, és anélkül hogy 
hátranézett volna, már tisztában is volt az okával. A tegnapihoz hasonló 
gyerekcsordát öntött valamelyik iskola kapuja a járdára, és a srácok megvadult 
állat-seregletként vágtattak, hogy ellökdösődjenek a következő átszállóhelyig. 
Leo óvatosan a karfához lapult, hogy helyet adjon nekik, mint ahogy neki is 
helyet adtak a felnőttek, amikor másfél évtizeddel ezelőtt ugyanezen a 
mozgójárdán tülekedett hasonszőrű pajtásaival.
A járda az átszállóhoz közeledett, amikor a gyerekcsapat éppen melléje ért. 
Leo futó pillantással mérte fel a terepet, és meglepetve vette észre, hogy a 
járda összeszűkül előtte; az átszállórészen nagyjavítás folyik. Izzadt arcú 
overallos férfiak bujkáltak az ide-oda forgó óriási fogaskerekek között, 
amelyek a járdát hajtották, s egyikük éppen akkor helyezte ki a figyelmeztető 
táblát a felbontott járdaszelet elé: "Vigyázat! Életveszély!"
A legeslegutolsó pillanatban a gyerekek is észrevették a veszélyt, 
megtorpantak, s talán a táblával bajmolódó ember is kiáltott feléjük valamit. 
Leo még jobban a karfához lapult, hogy utat engedjen nekik, amikor egyszerre 
csak megpillantotta közöttük a kövérkés, szeplős, szemüveges kisfiút, aki 
tegnap leverte a lábáról. Úgy látszik, ő lehetett az osztály vagy a gyerekbanda 
hangadója, mert most is ő rohant legelöl; figyelmeztető csíkokkal telis-tele 
ragasztott táskája a hátát verte, és hangos füttyöt hallatott, amikor Leo mellé 
ért.
A főmérnök még mindig a korláthoz lapulva állt, és csak annyit látott, hogy 
a szeplős feldönti a táblát, s félig hátrafordult, hogy a többiek felé, kiáltson 
valamit. Ekkor úgy érezte, hogy ismét végigfut a testén a tegnapi hullám; 
mintha csak elektromosságot vezettek volna bele. Határozott mozdulattal 
kinyújtotta a lábát: pontosan a kis, kövér, szemüveges elé.
A gyerek nagyot ordított, és fejjel belerepült a fogaskerekek közé. A 
többiek ugyan egy pillanatra megtorpantak a kerekekkel zsúfolt mélység 
szélén, aztán a lendülettől egymást taszigálva sorban lepotyogtak a 
szemüveges után.
Leo hallotta, hogy az iszonyatos ordítások után elcsendesedik a környék, 
érezte, hogy piros cseppek permetezik be arcát és ruháját, valahol felvisított a 
biztonsági berendezés szirénája, majd óriási rántással megállt a járda.
A főmérnök, mintha álomból ébredne, megtörölte izzadó homlokát, majd 
előhúzta zsebkendőjét, s letörölte a vércseppeket is. Aztán aktatáskáját a hóna 
alá szorítva, átlépte a mozdulatlanná dermedt járda korlátját, és lassú, nyugodt 
léptekkel eltűnt a legközelebbi mellékutca torkolatában.
A mentőautók szirénáinak üvöltése óriási embertömeget csalt a főtér 
környékére.. Az Orvosi Intézet fehér köpenyes alkalmazottai csatárláncot 
alkotva zárták körül a teret, hogy az izgatottan hullámzó tömeg oda ne rontson 
a mentés színhelyére. A vijjogó szirénák hangjába jajgatás vegyült, s a 
hullaszállító kocsik fenyegető robaja mozdulatlanná dermesztette a 
kíváncsiskodókat.
A fehér köpenyesek csak az esti lap tudósítóját engedték keresztül a 
kordonon, aki jegyzettömbbel a kezében egyenesen a mentést irányító 
főorvoshoz sietett. A főorvos a riporterre pillantott, és elfintorította az orrát.
– Jöjjön, csak jöjjön... Nézze meg maga is, hogy megírhassa az évszázad 
riportját.
– Mi történt egyáltalán, doktor úr?
– Hogy mi történt? Azt inkább a javítóvállalat embereitől kérdezze. 
Különösen a figyelmébe ajánlom Ret mérnököt... A kórházra is majd 
rászakították a tetőt... Na, nézzen csak körül!
-Vannak halottak?
– Tele van velük a lyuk. Nem ajánlom, hogy nagyon beledugja a fejét, mert 
esetleg utánuk esik. Nem riporternek való látvány.
Az újságíró nagyot nyelt.
– Baleset?
– Mi más lenne. Gondatlanság plusz baleset!
A riporter a füle mögé dugta a ceruzáját, s a kritikus hely felé fordult, hogy 
amennyire a gyomra bírja, körülnézzen, amikor az egyik orvostanhallgató 
reszkető, ide-oda pislogó, idős nénit vezetett a főorvos elé.
– Főorvos úr, tisztelettel...
– Mi van?
– Ez a néni azt állítja, hogy látta, amint a srácokat elgáncsolta valaki.
A főorvos megdermedt.
– Mit csinált?
– Azt állítja, hogy látott egy embert, aki a javítás alatt álló hajtómű gödre 
mellett állt. Amikor a futó gyerekek melléje értek, kinyújtotta a lábát, azok 
belebotlottak, és belezuhantak a lyukba... Igaz, nénikém?
– Igaz, bizony... Kedves, drága, főorvos úr, isten látja lelkemet, hogy 
láttam...
A főorvos türelmetlen mozdulatot tett, és elhallgattatta. A hordágyakat 
cipelő, ide-oda futkosó fehér ruhás tömegből kivált egy hosszú, szőke hajú 
lány, s egy civil ruhás férfit húzva maga után, a tér szélén csoportosulok felé 
rohant.
– Főorvos úr, főorvos úr!
Odavonszolta a férfit az újságíró és a főorvos mellé, és zihálva rámutatott.
– Ez... ez azt mondja, hogy látta!
– Mi az úristent látott, kollegina? Hát ma mindenki meg van veszve? Na ki 
vele, mit látott, öregem?
A férfi sértődötten abbahagyta a zihálást, szőkére pillantott, s amikor az 
biztatóan feléje intett, kelletlenül azt mondta:
– Egy embert láttam. Aki belökte a srácokat a lyukba. Tanúsíthatom, hogy 
nem baleset volt. Egy aktatáskás alak állt a járda szélénél, s amikor a srácok 
elfutottak mellette, kinyújtotta a lábát...
Délután, amikor véget ért a mentés, a polgártanács által kinevezett 
válságbizottság első ülését tartotta a központi kórház igazgatói szobájában. A 
tanácskozás szigorúan bizalmas volt; a szaglászó – riporterek félrevezetéséről 
a kórház legcsinosabb három női alkalmazottja gondoskodott.
Az igazgatói szobában öten tartózkodtak; a,legszűkebb válságstáb emberei. 
Hárman a kórházból Odd-dal, a főorvossal az élen, ketten pedig a polgártanács 
biztonsági hivatalából. Igaz, hogy az R-20-as rendőrségét három emberöltővel 
ezelőtt megszüntették, a polgártanács biztonsági hivatala azonban zavartalanul 
tovább működött, anélkül hogy erről a szélesebb közönségnek tudomása lett 
volna. 
A biztonságiak hallgatagon ültek a mély karosszékekben, s csak akkor 
szóltak közbe egy-egy rövid kérdés vagy kiigazítás erejéig, ha ez feltétlenül 
szükségesnek látszott.
Odd, az igazgató főorvos kiterítette a karosszéke előtt álló asztalkára az 
éppen kézhez kapott jelentést.
– Tizennégy halott. És valamennyien gyerekek... Az űrkatasztrófákat 
leszámítva, évszázada nem volt ilyen tömegszerencsétlenség az R-20-on.
– Pláne, ha nem is szerencsétlenség, hanem... – szólt közbe az egyik orvos, 
s itt elhallgatott, mert nem találta a megfelelő kifejezést.
– Gyilkosság – segítette ki az egyik biztonsági ember.
– Az. Gyilkosság. Gyilkosság – szinte gyerekes élvezettel ízlelgette 
szájában a rég vagy tán soha nem is hallott szót,
Odd ledobta a papírlapot az asztalra.
– Biztos ez? Nem lehet, hogy tévedünk?
– Gyilkosság – mondta még egyszer a biztonsági ember.
– Nem értem – morogta a főorvos. – Nem értem. Rövid csend ereszkedett a 
szobára, majd az egyik biztonsági ember a főorvoshoz fordult.
– Nézze, doktor úr – kezdte lassan, le nem véve a szemét az asztal lapjáról, 
amelyen a jelentés nyugodott. Egymás között vagyunk... Őszintén kell 
beszélnünk. Önök és mi valamennyien megbízhatóak vagyunk... Kezdjünk hát 
hozzá!
Hátradőlt székében, a főorvosra emelte a szemét, és folytatta:
– Nem a történelmi fakultásra jártam, bár akkor meg működött, amikor 
egyetemista voltam. Annyit tudok csak, hogy mikor az őseink az R-20-ra 
érkeztek, nem ilyenek voltak, mint most. Számos rossz tulajdonsággal 
rendelkeztek... olyanokkal is, mint a gyilkosságokra és egyéb szörnyűségekre 
való hajlam. Igaz ez, doktor úr?
Odd bólintott.
– Az, hogy az emberek, az R-20 lakói, ennyire megváltoztak, 
génoperációnak köszönhető. Az első űrhajónyi emberen műtétet hajtottak 
végre. Kiöltek belőle minden rossz hajlamot : agresszivitást, és még a jó ég 
tudja, mit nem. Az utódok, így mi is, már csak azokat a tulajdonságokat 
örököltük, amelyeket meghagytak őseinkben. Ezért oszlattuk fel a rendőrséget 
is, mert ha nincs bűn, mi a fenének bűnüldöző. Nem igaz? Egyetlen kérdésem 
van csak, főorvos úr: ha itt valóban gyilkosság történt, és ha az a pasas nem 
valami idegen égitest lakója, ami ugyebár lehetetlen, akkor csak közülünk való 
lehet. És ha valóban gyilkolt, amire majdnem százszázalékos bizonyítékaink 
vannak, csak úgy képzelhető el a dolog, Hogy az a férfi nem más, mint mutáns 
jelenség. Ezért azt kérdezem, mi a valószínűsége az operáció utáni 
mutációknak? A főorvos elgondolkodott.
– Ezen már magam is töprengtem – mondta végül –, és azt hiszem, hogy 
semmi. Gyakorlatilag nulla százalék... vagyis...
Vagyis?
– Vagyis az akkori kísérletek azt bizonyították, persze a számítógép-
technika akkori színvonalán, hogy csak minden, ki tudja, hány milliárd 
egyedre eshet egy mutáció, de az is csak rendkívüli körülmények között.
– Mit ért rendkívüli körülményeken ? A főorvos felvonta a vállát.
– Hát ez az, amit magam sem tudok pontosan. Először is, azt hiszem, kell 
hozzá egy mutációra hajlamos egyén. Hogy mennyi ilyen van köztünk, a jó ég 
tudja, de mondjuk, egy a milliárdhoz. Ezen kívül még az is kell, hogy 
pontosan ezzel az egy emberrel történjék valami, ami megindítja a hajlam 
kifejlődését. Ért engem?
– Nagyjából. Tehát előfordulhat, hogy valaki köztünk mutációra hajlamos: 
ő az egymilliárdodik. Ám hogy a hajlama felszínre kerüljön, további 
véletlenre van szükség, ami a valószínűséget tovább csökkenti így van?
– Pontosan.
– S egy ilyen esetnek mennyi a valószínűsége?
– Gyakorlatilag semmi.
A biztonsági ember elfintorította az arcát.
– Pedig a semmi nem gyilkol. És hadd áruljak el önöknek valamit. A 
tegnapi napon egy ismeretlen aktatáskás férfi összeverte az egyik áldozatot. 
Erre is vannak tanúink... Sőt még egy öregasszony is akad, aki azt 
bizonygatja, hogy elesett a mozgólépcsőn, és valaki kiröhögte...
– Kiröhögte? – hűltek el az orvosok.
– Na igen. Persze lehet, hogy a néni csak képzelődik... Ki tudja?
A biztonsági ember folytatta:
– Most, hogy nagyjából világos a dolog, nem marad más hátra, mint 
elkapni. Mondja, doktor... Mi segítheti elő egy arra hajlamos egyénnél a 
mutáns állapot létrejöttét? Odd tanácstalanul megrázta a fejét.
– Honnan tudnám? Erre még nem volt példa... Elképzelhető, hogy lelki 
megrázkódtatás. Persze fizikai is.
– Ezt hogy érti?
– Elméletileg akkor is beállhat a normálistól eltérő állapot, ha az illetőt 
nagy bánat éri, mondjuk, meghal az anyja, de akkor is, ha elesik, és beveri a 
fejét a járdába...
– Affenét! – szisszent fel a biztonsági ember. – Ez aztán alaposan 
megnehezíti a dolgunkat. Nem nyomozhatunk mindenki után, aki az utóbbi 
napokban hasra esett... És mondja csak: a régi kísérletek mit mondanak?
Odd doktor egy darabig nyugtalanul forgatta ceruzáját az ujjai között, aztán 
végül megadta magát.
– Hát, ez orvosi titok. De az R-20-as érdeke... Nos, az archív anyagok 
szerint háromszáz éve végezték a mutációs kísérletet... Hogy hogyan, nem 
tudni. Az anyagokat biztonsági okokból megsemmisítették... A kísérletet, 
végzőket csak a mutáns viselkedése érdekelte.
– És?
– Nos, az első napon nagyfokú ösztönösség jellemezte, mondhatni, a 
mutáns nem volt ura önmagának. Azt tette, amit a génjei diktáltak, és nem is 
igyekezett leplezni érzelmeit és indulatait.
– Ez az! – mondta a biztonsági ember. – Amíg ez az állapot tart, addig kell 
elkapni... Gyanítom, hogy nem tart sokáig.
Az orvos bólintott.
– Úgy van. A második naptól kezdve a mutánsban tudatosul, hogy bűnt 
követ el, és kifejlődik benne az álcázórendszer...
– Az meg mi a fene?
– Ravaszság. Rájön, hogy álcáznia kell magát, mert ráfizet. Elkapják és 
megbüntetik. Többé már nem csak egyszerűen az ösztöneire hallgat, s bár 
megtesz ugyan mindent, amit az ösztön sugall, de óvatosan, hogy rá ne 
jöjjenek a kilétére...
– Azt mondja, a második naptól kezdve.
– Igen.
– A kutyaúristenit! – pattintott ujjával a biztonsági ember – akkor 
elkéstünk. Tegnap verte meg azt a gyereket a mozgójárdán... Eszerint ma már 
álcázza magát, és egy jól fésült állampolgár képében szabadjára ereszti az 
indulatait, s úgy viselkedik, mint őseink, azon a ki tudja már, milyen 
bolygón...
Odd főorvos szomorúan bólintott.
– És még nem is ez a legnagyobb baj... Az archív iratok másról is 
tudósítanak...
A biztonsági ember nyugtalanul összehúzta a szemöldökét. – Másról is?
– Arról – mondta a főorvos, és kezében megremegett a töltötoll –, hogy a 
mutánsban furcsa céltényezők lépnek fel.
– Micsodák?
– Céltényezők. Furcsa célokat tűz maga elé. S ezeket még a saját halála 
árán is igyekszik megvalósítani.
– Ejha! – mondta a biztonsági ember. – S ha szabad kérdeznem, mik azok a 
tényezők?
– Hát, hogy amint már mondottam, még az élete árán is igyekszik 
visszaállítani azokat a körülményeket, amelyek között őseink éltek... Azt a 
társadalmi, egyéni, lelki stb. környezetet. Tehát visszasüllyeszteni az R-20-at a 
régi, vérrel és aljassággal teli korba!
A biztonsági emberek sietősen felemelkedtek. – Ez esetben... Nincs mese, 
gyorsan kell cselekednünk. Tudna valami tanácsot adni, igazgató úr? Odd 
szomorúan megrázta a fejét.
– Az égvilágon semmit...
Leo, a Társaság főmérnöke, ettől a naptól kezdve taxin járt. Semmi pénzért 
rá nem merészkedett volna a mozgójárdára, bár az állandó taxizás 
meglehetősen megterhelte a költségvetését. Feleségéhez kedves volt és 
udvarias; valamiféle hallgatólagos megállapodás született közöttük, hogy 
egyikük sem említi többé azt az estét és azt az éjszakát. Maja továbbra is úgy 
főzött, ahogy eddig; csodák csodájára az étel nem volt sós többé, és ha 
melegen került az asztalra, addigra úgyis langyossá hűlt. S ha Maja felvette 
átlátszó ingét, Leo magától vágta sarokba a táskáját, és hagyta magát 
elcsábítani. Mindezek ellenére azonban kimondatlanul is ott lebegett közöttük 
a megválaszolatlan kérdés: miért volt akkor olyan jó, amilyen soha többé 
azután?
Kora nyár egyik reggelén Leo három nap szabadságot kért. Mivel tagja volt 
a Társaság legfelső vezetőségének, nem is kellett nagyon megindokolnia 
kérelmét. Valami kisebb fáradtságra hivatkozott; kitöltötte a megfelelő 
papírokat, elintézte a sürgős ügyeket, és táskájával a hóna alatt kilépeti az 
épületből.
A kisebbik nap így nyár elején már meglehetősen alászállt, és Leo alaposan 
megizzadt, mire hosszadalmas taxizás után megérkezett a központi könyvtár 
és archívum épülete elé.
Néhány pillanatig gondolkodott, mielőtt az információs automatához lépett 
volna. Aztán alig észrevehetően biccentett, fejére tette a hallgatót, és játszani 
kezdett a gép billentyűivel. Amikor kigyulladt az orra előtt egy kék lámpa, 
tudta, hogy a masina készen áll.
Lassan tagolva beszélt, hogy a gép megérthesse.
– A Társaság főmérnöke vagyok. Jogom van-e betekinteni a titkos 
archívumba?
– Nincs – felelte azonnal a gép.
– Gondoltam. Kaphatok-e a Társaságtól olyan igazolást, amely feljogosít, 
hogy betekintsek a titkos archívumba?
A gép rövid ideig tétovázott.
– Nem – mondta aztán lakonikus rövidséggel.
– Kitől kaphatok engedélyt, hogy betekinthessek a titkos archívumba?
A gép orrán kigyulladt a piros lámpa, ami azt jelentette, hogy ilyen 
válaszra nincs felkészítve. Leo sóhajtott, és még egy utolsó kísérletet tett.
– Hol van a titkos archívum?
– Második emelet – jött a válasz, és – amikor levette fejéről a hallgatót, a 
zöld lámpa is kialudt.
Leo nekidőlt a gép melletti pálmának, amely a lépcsőházat díszítette, s 
érezte, hogy hirtelen támadt indulat kezdi elhomályosítani az agyát. Lopva 
körülnézett, s amikor úgy látta, hogy közel s távolban senki, odalépett a 
masinához, belerúgott, majd gyors mozdulattal kicsavarta a gép fejéből a zöld 
égőt, és lágyan a márványpadlóra ejtette. Halkan felnevetett, amikor a körte 
eldurrant, és barátian megveregette az automata vállát.
– Dögölj meg, pajtás! – mondta mosolyogva, és elindult a lépcsőfeljáró 
felé.
A használhatatlanná tett automata megrökönyödve bámult utána.
A második emeleti folyosót vastag, égőpiros kókuszszőnyeg borította, a 
falakon végig megsárgult arcképek; a könyvtár és archívum valamikori tudós 
dolgozói, minden rendű és rangú, régvolt beosztottja nézett vele farkasszemet. 
Leo végigpillantott a hosszú folyosón, s amikor két-három perces várakozás 
után sem jött senki, úgy gondolta, hogy megkísérelheti a dolgot. Ha leüti az 
archívum dolgozóját, órák is elmúlhatnak, amíg erre téved valaki. De ha mégis 
tévedne, azt is leüti. És mindenkit leüt, aki erre téved.
Észre sem vette, hogy a fogát csikorgatja, amikor becsukódott mögötte az 
archívum ajtaja.
Az ajtónyikorgásra dundi, vörös hajú lány emelkedett fel egy karosszékből, 
és leplezetlen unalomrnal bámult rá.
– Jó napot! – fogadta Leo köszönését, majd odasétált eléje, de olyan lassan 
és fájdalmas arccal, mintha ki tudja, milyen nehezére esne megtenni a szék és 
Leo közti pár lépést. – Mi tetszik ? – kérdezte, és megforgatta a rágógumit a 
szájában, amit lassú, kérődző rágással tologatott ide-oda a fogai között.
– Egy tudományos problémával kapcsolatban jöttem... – mondta Leo, és 
úgy igyekezett fordulni, hogy ne legyen a háta mögött a bejárati ajtó. Ha 
elkapja a lány nyakát, ne lephesse meg váratlanul senki.
A vörös enyhe, feltámadó érdeklődéssel mustrálta végig a férfit, olyan 
közel volt hozzá, hogy szinte az arcát súrolta a haja.
– Maga tudós ? – kérdezte kérődzve.
– Olyasmi.
– Neve? – Hik... Hiket.
– Hi-ket – szótagolta a lány, miközben felírta a nevet egy papírra. – Na jó. 
Hát akkor – és gúnyosan széttárta a karját – az egész a magáé. Csináljon, amit 
akar. Ott belül van egy vészcsengő. Ha valami gáz van, csak nyomja meg, és 
ha éppen itt vagyok, magáért megyek.
– Gáz?
– Hát, ha rosszul lesz, vagy mit tudom én. Az elődöm mesélte, hogy egy 
pasas kinyiffant, amíg keresett valamit. Valami öregúr volt, öregebb, mint 
maga. Bejött az archívumba, aztán beszívta a tudomány porát vagy mit. Elég 
az hozzá, hogy összecsuklott, anélkül hogy valaki észrevette volna. S képzelje, 
jó hat hónapig nem tűnt fel senkinek... Tudja, a kondicionáló kihúzta a szagot. 
Már múmia volt szegény kis tudóskám, mire valaki belebotlott. Hát csak 
nyomja a csengőt, ha valami gáz van. Nem mondhatnám, hogy imádom a 
múmiákat...
Leo óvatosan besorjázott a végtelennek tűnő polcrendszerek közé, és már-
már felkattintotta a legközelebbi kapcsolót, hogy tájékozódjon, amikor a lány 
utána kiáltott:
– Hé! Tudóskám... Engedélye, remélem, van ?
– Persze hogy van – nyögte Leo, és arra gondolt, hogy úgy látszik, mégsem 
kerülheti el a fojtogatást.
– Oké! Nem is azért mondom... Ha befejezte a melóját, és engem nem talál 
itt, írja a számát a neve alá. Tudja, a hónap végén el kell számolnom vele...
Leo végigsietett a polcok között, és hálát adott a végzetnek, hogy az R-20 
lakóiból tökéletesen hiányzik az óvatosság és a bizalmatlanság. Érezte, hogy 
ez a hiány is összefüggésben van azzal a titokkal, amely remélte, hamarosan 
nem lesz többé titok előtte.
A hosszú polcokon megsárgult iratok, vastag, kék fedelű jegyzőkönyvek 
végtelen sora feküdt. A polcok tetején fekete tussal mázolt feliratok jelezték, 
hogy mit hol kell keresni. S mivel az anyag időrendi sorrendben hevert 
egymás mögött, néhány lépéssel harminc-negyven évet foghatott át.
Sorban gyújtogatta a villanykapcsolókat, és minden óvatosságról 
megfeledkezve araszolt előre a polcok között. Már kétszáz évre járt a múltban, 
már háromszázra, s egyre erősebb lett az impregnálószerek szaga, ahogy 
süllyedt visszafelé a múltba.
Még négy lépés, még három, kettő, egy, s ott állt az első polc első métere 
előtt. Legnagyobb megdöbbenésére azonban iratok helyett egy óriási, 
feltehetően vasból készült ládára esett a tekintete, melynek ismeretlen, soha 
nem látott mintázata kirítt az archívum dísztelen, csak a praktikusságot szem 
előtt tartó berendezései közül.
Leo óvatosan megkocogtatta a láda oldalát, majd lábujjhegyre ereszkedett, 
és megpróbálta leemelni a fejmagasságú polcról. A láda azonban meg sem 
moccant.
Kétségbeesetten körülnézett, s mintegy háromszáz évnyi távolságban 
észrevette a polcokhoz támasztott létrát, amelynek minden fokán, vastagon ült 
a por. Elfutott érte, felmászott rá, aztán már csak azon imádkozott, hogy ki 
tudja nyitni a láda tetejét.
A ládát is vastagon fedte a feketésbarna por, amely a kondicionáló 
kétségbeesett igyekezete ellenére mindent beborított. Kutató keze csuklóig 
süllyedt a lágy anyagba, és első tétova mozdulatával megtalálta a kulcsot. 
Régimódi, soha nem látott szerkezet volt; nem látszott rajta lyukasztás vagy 
kódszám nyoma.
Leemelte a kulcsot a tetőről, aztán rövid vizsgálódás után felfedezte a 
lyukat is, amelybe beleillett. Megfogta a kulcs végét, beledugta a lyukba, s 
várta, hogy a láthatatlan kód felpattintsa a fedelet. Az azonban meg sem 
moccant.
Leo sóhajtott, és meg volt győződve róla, hogy az elektronikus zár 
felmondta a szolgálatot. Még csak ez hiányzott. Ha megpróbálja felfeszíteni, 
az a hülye tyúk bizonyára meghallja, és ideeszi a kíváncsiság.
Dühösen fordított egyet a kulcson, s majdnem felkiáltott meglepetésében: a 
kulcs simán elfordult, s szinte ugyanabban a pillanatban felpattant a láda 
fedele. Anélkül hogy leemelte volna a földre, vagy rátette volna a polcok 
között gazdátlanul álló, poros tetejű asztalok valamelyikére, a létra tetején 
állva beletúrt. Ügyet sem vetett a "Szigorúan titkos" feliratra, kihúzta a 
legfelül heverő, kockás fedelű füzetet. A fedélre ragasztott vignettára 
cirkalmas, már régóta nem használatos betűkkel ez volt felírva: "A génbank 
létesítésének terve."
Leo egyre izgatottabban turkált a ládában, és csak akkor nyugodott meg, 
amikor megpillantotta a könyveket, amelyek nem az R-20-ról származtak. 
Elmosolyodott és elégedetten konstatálta, hogy a belső hang nem csapta be. 
Kezében tartja hát a titkok kulcsát!
Ez a kulcs azonban nehezebben fordult meg a titkok zárjában, mint a valódi 
a ládáéban. A több száz éves, törékeny lapokra írt szöveg az R-20 nyelvének 
olyan régi állapotát mutatta, amellyel fordítógép segítsége nélkül aligha tudott 
volna mit kezdeni. Nem győzte eléggé dicsérni az eszét, hogy 
diplomatatáskájában magával hozta a "miniegeret", az apró kis fordítógépet. 
Zsebkendőjével leporolta a legközelebbi asztal lapját, s egy ölnyire valót 
odahurcolt a láda tartalmából, hogy megspórolja az állandó mászkálást. 
Kikészítette a miniegeret, rákapcsolta fülére az elektródákat, és a 
kényelmetlen széken hátradőlve felütötte a füzetet.
A kopott, kockás fedelű füzet első lapjai hiányoztak. Leo látta, hogy valaki, 
talán még abban a másik világban, kitépte őket, lehet, hogy véletlenül, lehet, 
hogy szándékosan. Mindenesetre az első írott oldal egy mondat második 
felével kezdődött. Leo félhangosan olvasni kezdte a szöveget; megvárta, amíg 
a fordítógép működésbe kezd, majd felgyorsította a tempót. Rövid idő múlva 
elégedetten vette észre, hogy gép nélkül is kitűnően érti, amit olvas. Levette 
hát füléről a kényelmetlen csipeszeket, kikapcsolta a miniegeret, s belemerült 
egy régvolt álomvilágba, amely olyan szép volt, hogy talán nem is lehetett 
igaz.
A történet, vagyis a füzet szövege azzal kezdődött, hogy egy bizonyos Fred 
Martens kapitányt megbíztak, szórja ki a génsebészeket a világűrbe.
Leónak néha percekig kellett törnie a fejét, amíg kitalálta a furcsa, 
naplószerű feljegyzések hiányzó sorait, amelyek a következő szövegrészekből 
nem voltak mindig egyértelműen kikövetkeztethetők. A naplórészletek és 
feljegyzések ugyanis nem mindig logikusan, sőt egyes helyeken kusza 
összevisszaságban követték egymást, mintha valaki nem eléggé 
lelkiismeretesen és figyelmesen vagy különböző érdeklődésű személyek 
feljegyzéseiből állította volna össze. Végül is sikerült elkapnia a fonalat, és 
visszagombolyítani arra a végére, amely hiányzott a kockás füzetből.
A nehezen olvasható sorokból kiderült, hogy az F-0-ás objektumon – 
amelyről Leónak fogalma sem volt, hogy hol lehet – a génsebészek valami 
disznóságot követtek el. Egy ma már meghatározhatatlan tilalmat megszegve 
olyan operációkat végeztek, amelyek óriási veszélyt jelentettek az említett 
objektum lakóira. Kísérleteikkel áthágtak bizonyos törvényeket, s az objektum 
vezető testülete úgy döntött, hogy az engedetlen génsebészeket meg kell 
semmisíteni.
Ahogy Leo ki tudta venni, nemcsak a sebészeket ítélték halálra, hanem 
legközelebbi családtagjaikat is. Elég az hozzá, hogy Fred Martens kapitány 
kapta a feladatot, hogy a sebészeket pakolja be pereputtyostul egy űrhajóba, a 
Fóka-1- be, s az űr meghatározott pontján dobja ki őket a világűrbe.
Hogy azután mi történt a Fókán, nem derült ki a füzetből. Valószínűnek 
látszik, hogy a génsebészek lázadást robbantottak ki, vagy esetleg Martens 
kapitány állt melléjük – ez már örökre titok marad –, mindenesetre a Fóka 
keresni kezdett egy olyan objektumot, amelynek az életfeltételei nagyjából 
megfeleltek az F-0-nak. Hosszú vándorút után le is szállt az R-20-on, s kirakta 
az elítélteket asszonyostul, gyerekestül. 
A génsebészek, akik nem is lehettek olyan kevesen, az R-20-on kolóniát 
alapítottak, s mivel a természeti feltételek kedvezőek voltak, olyan 
szaporodásnak indultak, hogy lassan aprócska falvak kezdték benépesíteni az 
R-20 lakatlan területeit.
Ezután hosszabb időkihagyás következett. Mintegy százszázötven év 
eshetett ki a későbbi másoló jóvoltából, mert a következő oldalon már 
városokról beszélt, s első ízben bukkant fel a titokzatos génkonferencia neve, 
amely a későbbi fejlődés alapvető meghatározójává lett.
Ettől a helytől kezdve Leónak fokozott figyelemmel kellett belemerülnie 
olvasmányába, hogy legalább a lényeget megértse. Nem nyelvi problémái 
voltak többé, hanem a közlés olyan síkon mozgott, amely nagy halom korábbi 
ismeretanyagra épült. Ennek a hiányában pedig csak hézagosán lehetett 
nyomon követni az eseményeket.
A megszaporodott génsebészek mindenesetre összehívtak egy konferenciát, 
amelyen olyan döntés született, hogy kiküszöbölnek minden, az F-0-ról hozott 
káros hatást. S itt mindenféle tulajdonságok voltak felsorolva, melyek jelentős 
részét Leo, éppen a tartalmi háttér hiányos ismerete miatt, nem ismerte eléggé. 
Számára nem mondtak túlságosan sokat az olyan szavak, mint agresszivitás, 
antiszociális magatartás, hatalmi vágy vagy szubjektivizmus.
A génsebészek társadalmát azonban igencsak nyugtalaníthatta ez az 
"örökség", ha egy külön konferenciát hívtak össze miatta. A döntés pedig 
egyszerűen elképesztette Leót. A konferencia ugyanis határozatot hozott, hogy 
az R-20 minden lakóját meg kell operálni; olyan géneket kell ültetni az 
öröklöttek helyére, amelyeket valami ismeretlen félig növény, félig állatból itt 
az R-20-on állítottak elő, mivel a kísérletek azt mutatták, hogy ennél a 
növényállatnál hiányoznak a fent említett tulajdonságok, sőt határozott hajlam 
van benne leküzdésükre.
A határozatot kötelező érvényűnek mondták ki, és tüstént hozzákezdtek a 
műtétekhez. A feljegyzések szerint rendben is ment a dolog: a lakosság 
felismerte a döntés jelentőségét, és zokszó nélkül alávetette magát az 
operációnak. Ez valószínűleg annál is könnyebben megtörténhetett, mivel 
valamennyien sebészek leszármazottai voltak, és nagyjából tisztában lehettek 
a döntés jelentőségével.
Ettől a ponttól kezdve a feljegyzésekben ismét zavar mutatkozott. Leo csak 
nehezen tudta kihámozni, hogy a határozat és az operációk után fél 
emberöltővel bírósági tárgyalásra került sor, amelynek során két házaspárt 
halálra ítéltek bizonyos, az F-0-ra jellemző cselekmények miatt. A sorok közé 
rejtett gondolatokat Leo úgy értelmezte, hogy voltak néhányan, akik 
valamiképpen kibújtak az operáció alól, s amikor a többieken már érvényesült 
"jótékony" hatása, ez utóbbiak – vígan élték régi életüket, ugyanúgy, ahogy az 
F-0-ás objektumon elődeik.
A bírósági eljárás végeredménye nem lehetett kétséges: a vétkeseket 
halálra ítélték. S Leo legnagyobb meglepetésére ezen a helyen furcsa, hajlított, 
rozsdás tűvel papírcafatot tűztek a füzetbe, amely egy bírósági tárgyalás 
jegyzőkönyvének kitépett lapja lehetett. A főmérnök remegő kézzel olvasta a 
sorokat:
.......semmit! Értitek, semmit! Inkább dögöljek meg, minthogy ebben a 
falanszterben éljek. Olyanok vagytok, mint a birkák... Egyjuhnyáj. Még 
becsapni sem érdemes benneteket, hiszen olyan hülyék vagytok, hogy nincs 
benne az embernek semmi öröme!
*
ORGEL BÍRÓ: Szóval beismeri, hogy előre megfontolt szándékkal maradt 
távol a műtéttől?
ROGER: Mindent beismerek... Nyírjatok ki, ha akartok! Bárcsak az F-0-án 
találkoztam volna veletek... Fasírtot csináltam volna az ocsmány képetekből!
Leo maga elé ejtette a papírlapot, és a polc fekete-poros fájára meredt. 
Érezte, hogy hideg gyűlölet önti el, és ugyanakkor egyre nagyobb 
rokonszenvet érez Roger iránt.
A kockás füzet utolsó oldala az Orvosi Tanács hosszú és viharos üléséről 
készült rövidített jegyzőkönyvet tartalmazta. A vita során egy bizonyos Pitt 
professzor javaslatára nem hajtották végre a halálos ítéleteket, hanem örökös 
száműzetésre változtatták. Egy másik, rozsdás tűvel betűzött részlet erről az 
ülésről is szolgáltatott némi információt: ^
PITT: Javaslom tehát, hogy tegyük őket az újonnan felfedezett DK-1-re.
HARRIS: Ellenzem! TELL: Én is!
PITT: De kedves kollégák, miért? Az istenért, miért? Hát még mindig nem 
értik ? Nem halálra kell őket ítélni, hanem . kitüntetni, nem értik?
TELL: Nem.
PITT: Nézzék, kérem. Beszéljünk őszintén. Semmiféle apokaliptikus képet 
nem óhajtok az önök szeme elé varázsolni. De elődeink elkövették azt a 
szamárságot, hogy valamennyiünk génjeit megműtötték. Átírták a kódokat. 
Értik, hogy ez mit jelent?
HARRIS: Békét, nyugalmat. TELL: Megtisztulást a szennytől.
PITT: És lehet, hogy a végünket... Ki tudja, hogy milyen előregyártott 
információkat vagy kódokat ültettünk magunkba, amelyeknek a hatása csak 
esetleg évszázadok múlva érvényesül...
HARRIS: (nyugtalanul) Ezt hogy érti?
PITT: Növényi lényekkel kísérleteztünk, s bizonyos mértékig mi magunk is 
növényekké váltunk. Képzelje csak el, egy napon észreveszi, hogy tavaszodván 
friss rügyek fakadnak a homlokán, a hónalja meg kivirágzik. Rózsa nő rajta, 
sok-sok tövissel!
HARRIS: Kikérem magamnak ezt az ízléstelenséget!
PITT: Jól van, jól. Csak azért mondtam így, hogy felismerjék a veszélyt. 
Mit tudjuk mi, hogy milyen kódot ültettünk magunkba. .. S ha egyszer majd itt 
a baj, hogyan szabadulunk meg tőle?
TELL: Marhaság, professzor!
...Ezután hosszú vita következett, melynek során végül is elfogadták Pitt 
professzor érveit, elsősorban a Biztonsági Intézet nyomására. A halálos 
ítéleteket száműzetésre változtatják. A következő részlet az indoklást 
tartalmazta Pitt professzor záróbeszédéből:
– Tehát kitesszük őket arra a DK-1-esre. A bolygó koordinátáit szigorúan 
titkosan kezeljük, egyetlen példányban őrizzük csak, lyukkártyára rögzítve a 
titkos archívumban. Ezek meg csak szaporodjanak el, és őrizzék bűnös, de 
érintetlen génjeiket. Irtsák egymást, és éljenek úgy, ahogy annak idején. Ha 
azonban egyszer szükségünk lesz rájuk, ha valakinek rügyek nőnek a 
homlokán, ott lesznek, és mi kiigazíthatjuk magunkat a segítségükkel, ők 
lesznek a mi génbankunk.. . Ezt javaslom, uraim.
Ezzel a kockás füzet véget ért. A néhány utolsó, üres lapot halvány por 
fedte, amely a polcok közül szivároghatott a ládába.
Leo nagyot sóhajtva becsukta a füzetet, és megpróbálta rendszerezni 
gondolatait. Sok minden világossá vált előtte, de még nem minden. Lassan 
kezdett tisztában lenni magával is, és homályosan felködlött előtte: talán rég 
porladó ősök akarata öltött testet benne.
Óvatosan félretolta a poros kacatokat, a sárga jegyzőkönyvlapokat, s 
amikor nem találta, amit keresett, visszament a ládához. Felmászott a létrán, s 
ahogy ment rajta felfelé, eszébe ötlött a villanyszerelés.
Önkéntelenül is a fejéhez nyúlt, ahol akkor búb nőtt rajta. S ebben a 
pillanatban megvilágosodott előtte minden.
Remegő kezekkel beletúrt a ládába, és addig-addig kotorászott, amíg az 
egyik sarkában, foszladozó ruhadarabok alá rejtve, meg nem találta az 
irányítókártyát. Előhúzta, lefújta róla a port, és a halvány fényforrás felé 
tartotta. A kártyát furcsa mélyedések, cikcakkos vonalak hálózták összevissza, 
látszólag rendszertelenül. Tudta, hogy sok munkája lesz még vele, amíg a 
modern űrhajók irányítószerkezetébe be tudja táplálni ezt az ósdi vacakot. 
Mindenesetre óvatosan megsimogatta, és a belső zsebébe rejtette. A 
legfontosabb tárgyat ezzel meg is szerezte.
A keze alatt foszladozó ruha a világon semmi érzelmet nem ébresztett 
benne. Fekete, posztószerű anyagból szabták, a kabát karján felül, majdnem a 
váll alatt, valaha aranysárga, mára pedig csaknem színtelenre kopott csíkok 
jeleztek valamit, talán egykori viselőjük beosztását vagy nevét, vagy ki tudja, 
mit. A ruhához sapka is tartozott, furcsa kitüremkedéssel a homlok felett; 
mintha egy műemlék háztető ereszét varrták volna az elejére.
Leo gondosan összerakott mindent, aztán odament az asztalhoz, hogy a 
többi kacatot is visszahordja. S már-már felmarkolta a poros könyvek 
csomóját, amikor az egyik, egy vastag, fekete borítójú, visszaesett az asztal 
lapjára, és kinyílott. Éppen ott, ahol ósdi, alig látható fénykép szomorkodott az 
oldal közepén.
A főmérnök visszarakta a csomagot a ládába, ennek az egy könyvnek a 
kivételével. Amikor kész volt, kifújta magát, újabb portömeget maszatolt el 
izzadó homlokán, majd felemelte ezt az utolsó könyvet, és közel tartotta a 
gyengén világító lámpához.
Többször is meg kellett törölnie a szemét, hogy végül is ki tudjon venni 
valamit. Egy hosszú, irdatlan nagy szerszám volt a fénykép közepén; 
nagyságára a mellette álló emberek méretéből lehetett következtetni. Hosszú, 
farokszerű valami meredt fel belőle a levegőbe, és az emberek feje fölé 
magasodott.
Leo észrevette, hogy a kép alatt felírás is van, halvány, időmarta betűkkel. 
"Légvédelmi üteg az első világháborúból. Osztrák-Magyar Monarchia."
Tanácstalanul nézegette, és többször is elolvasta, de egy árva kukkot sem 
értett belőle. Nagyot sóhajtott, és bekapcsolta a fordítógépet. A kis gép 
kattogott, erőlködött, de végül is tehetetlennek bizonyult: előbb csak 
makogott, majd szóról szóra megismételte a feírást.
Leo türelmetlen mozdulattal tépte le a füléről az elektródákat, és tovább 
lapozott a könyvben. A következő fénykép felálló bajuszú, furcsa fejfedőjű 
embert mutatott, alatta a következő felirattal: "Hindenburg marsall."
A főmérnök belátta, hogy így semmire sem megy. Megfogta a könyvet, 
gondosan leporolta, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett a 
kényelmetlen széken. Aztán egy szuszra, ami azért jó három-négy óráig is 
eltartott, végigolvasta az első világháború történetét.
Amikor befejezte, úgy érezte, hogy szárnyai nőttek, és azonnal 
felemelkedik a levegőbe. Valami furcsa, mámoros érzés feszítette a mellét, 
amilyet eddig még sohasem érzett. Úgy érezte, ismeretlen vágyak bujkálnak 
benne: nagynak lenni, hatalmasnak lenni, uralkodni másokon – ezért érdemes 
csak élni! Kiemelkedni a hangyaemberek tömegéből; leigázni, és ha kell, 
eltaposni őket!
S ezek a csodálatos fegyverek! Bár sokuknak még a könyv végéig sem jött 
rá a jelentőségére vagy használatának módjára, mégis csodálattal töltötte el az 
acélkolosszusok látványa. A magasba ívelő karcsú csövek, a tengeralattjárók 
szivarteste, a tankok zömök nehézkessége s a robbanás verte kráterek látványa 
füttyszót csalt az ajkára. Ez az! Ezért érdemes élni!
De ami igazából bámulatba ejtette, az a sokszínű és sok fazonú egyenruhák 
tömege volt, amelyeket annak a szerencsés világnak az emberei, méghozzá 
harcoló emberei hordtak. A sapkák, a csíkos nadrágok, csillagos váll-lapok új 
színt csaltak az arcára. Nem lehetett már semmi kétsége afelől, hogy azzal az 
eséssel, ott, villanyszerelés közben, valami felszabadult benne, és tudta, 
ismeretlen ősei parancsának engedelmeskednie kell. Kötelessége, hogy az R-
20-on új világot teremtsen, olyat, amilyen ez, amelyről a könyv szól. 
Kötelessége, hogy fegyvereket készítsen, egyenruhákat, katonákat szerezzen 
melléjük, és új társadalmat alkosson, amely gyökeresen különbözik majd az 
R-20 birkanyáj-nyomorúságától.
Azután pedig ki a világűrbe! Sorra meghódítja a környező bolygókat, 
később a távoliakat is. S az R-20 lesz a világ ura! Mérhetetlen gazdagság 
ömlik a bolygóra, és mindenki más, értelmes vagy értelmetlen lény, csak az R-
20-nak dolgozik, az ő gazdagságát növeli!
Megtörölte a homlokát, és visszaült a székre, mert érezte, hogy szédülni 
kezd. összecsukta a könyvet, s az aktatáskájába rejtette a kódolt kártya mellé. 
Aztán, mielőtt még óvatosan a kijárat felé indult volna, megkísérelte 
végiggondolni a dolgot.
Abban bizonyos volt, hogy a könyv nem az F-0-ás objektumról származik, 
hiszen a nyelvállapot sokkal későbbi korra mutat. Ebben az esetben... Igen, ez 
azt jelenti, hogy miután génbankot létesítettek a DK-l-en, valamikor később, 
esetleg többször is, expedíció kereste fel őket, hogy megállapítsa, hogyan 
funkcionál a bank. Akkor hozhatták magukkal ezt a könyvet is. Akkor 
viszont... Lehet, hogy a kód, amit a táskájába rejtett, nem az F-0, hanem a DK-
1 kódja?
Ahogy kifelé indult, már biztos volt benne, hogy a DK-1 kódját, a 
génbankét lopja a táskájában. És azt is pontosan tudta, hogy mi a teendő.
A lány nem volt a helyén, amikor Leo a kijárathoz ért. Megkönnyebbülten 
felsóhajtott, s az asztalon fekvő kartonra ráírt egy fiktív számot; nem létező 
engedélyéét. Aztán kilopakodott a folyosóra, és anélkül hogy bárki is meglátta 
volna, elhagyta az épületet.
Ettől a naptól kezdve Leo, a Társaság főmérnöke, szorgos munkába 
kezdett. Ellenállva Maja minden csábító és kevésbé csábító nógatásának, 
sürgős munkájára való hivatkozással nem ment szabadságra. Sőt! Elvállalta a 
víztárolók építésekor keletkezett felesleges anyagok kiszállítását az R-20 körül 
létesített mesterséges szemétgyűjtőkbe, alkalmat adva önmagának, hogy 
felfrissítse űrrepülő tudományát. Ezzel együtt állandó fel – és leszállási 
engedélyt is kapott, ami megkönnyítette a szökést.
A későbbi hadművelet helyszínéül az egyik elkezdett, de soha be nem 
fejezett víztárolót jelölte ki. Az óriási építmény valami építészeti balfogás 
következtében megrepedt, és miután szorgos számítással kimutatták, hogy 
jóval olcsóbb újat kezdeni, mint az elfuseráltat toldozni-foldozni, otthagyták 
isten hírével egy lakatlan pusztaság közepén. Leónak nem okozott problémát 
megszerezni az épületek kulcsait, s összelopkodni a nyersanyagokat, 
amelyeket szükségesnek ítélt.
A legnagyobb nehézséget a kódolt kártya és az űrhajó 
irányítóberendezésének összepasszítása okozta. Több hónapig tartó keserves 
bütykölés árán lehetett csak nagyjából biztos benne, hogy az irányítószerkezet 
oda is viszi az űrhajót, ahova a kódolt lap küldi. Remélte, hogy nem máshová, 
mint a DK – l-re.
Már erősen bennjártak az őszben, amikor úgy érezte, mindent megtett terve 
sikeréért.
Egy napos, száraz, őszi reggelre esett aztán a választása, amikor az 
emberek lelkét különösképpen elöntötte az egymás iránti szeretet és 
felelősségtudat. Mintha a levegőben úsztak volna a jóindulat bacilusai, és 
védhetetlenül megfertőztek volna mindenkit.
Leo magához vette táskáját, és egy futó csókkal elbúcsúzott Majától. Az 
asszony fel sem állt, csak a reggeli újság felett morgott valamit feléje. Még 
mindig azt az átlátszó hálóinget viselte, amely nem elhanyagolható okot 
játszott abban, hogy a tegnapi vacsora is hidegen került Leo gyomrába.
Csendesen elmosolyodott, és elképzelte, milyen képet vág majd Maja, ha 
egyenruhában látja viszont, tankok, meg ki tudja, még miféle monstrumok 
élén!
A főmérnök kiballagott a felszállóhelyre, ahol már telerakott űrhajó várta. 
A rakodók utat engedtek neki, és kissé távolabb mentek, hogy a felszállás 
okozta zaj ne sértse annyira a fülüket. Nem láttak semmi szokatlant benne, 
hogy a főmérnök maga szállítja a hulladékanyagot, hiszen egyszerű munkás el 
sem tudott volna igazodni a bonyolult műszerek dzsungelében.
Leo beszállt a vezetőfülkébe, sokszor kipróbált mozdulattal becsúsztatta a 
kódolt kártyát az irányítórendszerbe, és beindította a hajtóművet. A motorok 
feldübörögtek, s mire kinézett az ablakon, az R-20 apró pont volt mögötte. 
Elégedetten hátradőlt, és behunyta a szemét.
Olyan halkan szállt le az ismeretlen bolygó felszínére, amilyen halkan csak 
tudott. Minimálisra csökkentette a motorok működését, így aztán alig csapott 
zajt. Előbb óvatosan végigkémlelt a sárgás színben játszó lapályon, majd 
amikor úgy látta, hogy semerre sincs semmi mozgás, zökkenve leereszkedett.
Kinyitotta az ajtót, és kikémlelt a világba. Az ajtó résén át friss, az R-20-
éval megegyező összetételű levegő áramlott tüdejébe, s a magasan ragyogó 
egyetlen, óriási nap is éppen úgy simogatott, mint az otthoni kettő.
Kiugrott a sárga homokra, és nagyot nyújtózott. Bár útja nem volt hosszú, 
mégis megviselte az állandó egy helyben ülés. Alig hallotta meg, hogy az 
űrhajó háta mögött furcsa berregő zaj támadt, s annyi ideje maradt csak, hogy 
elrejtőzzék az űrhajó teste mögé. Minden eshetőségre készen kezébe kapta a 
nehéz csavarkulcsot, és kilesett a hajó sarka mögül.
Közvetlenül az űrhajó mellett apró, halkan duruzsoló négykerekű jármű 
haladt, benne pedig egy éppen olyan katona ült, amilyet az ellopott könyv 
lapjain látott. Ugyanolyan sapka s a karján is csíkok! Szinte felkiáltott 
örömében. Tehát biztosan a DK-1-re jutott!
Az ember leállította a kocsit, és kiugrott belőle. Tarkójára tolta ellenzős 
sapkáját, és figyelmesen megszemlélte az űrhajót. Aztán tölcsért csinált a 
tenyeréből, és Leo felé kiáltott:
– Hello! Mi a szentség ez itt? Van itt valaki? – S amikor Leo nem mozdult, 
előhúzott valamit az oldalán fityegő kis táskából, és maga elé tartva lassan 
közeledett.
Leo megérezte, hogy a katona olyasmit tart a kezében, amivel árthat neki, 
esetleg meg is ölheti, ezért halk léptekkel megkerülte az űrhajót, hogy a 
katona hátába kerüljön. Amikor kibukkant a hajtómű sarka mögül, éppen ott 
állt az ismeretlen mögött, aki kíváncsian az irányítófülkéből lebocsátott létrát 
szemlélte.
A főmérnök pillanatig sem habozott. Óvatosan a katona mögé lépett, és jót 
húzott fejére a csavarkulccsal. Hallotta, hogy nagyot reccsen a koponyája, 
aztán a katona hangtalanul elterült a homokon. Leo elégedetten zsebre dugta a 
kulcsot, és a kíváncsi idegen fölé hajolt.
Aztán felnevetett, elégedetten, jókedvűen.
A támaszpont előtt már napok óta tartott a tüntetés. Az őrszem unottan 
böngészte a táblákat, és mély morgással konstatálta, hogy a feliratok 
egyhangúsága a felvonulók szegényes fantáziájának tükörképe. Mindig csak 
ugyanaz a néhány mondat! És azt hiszik ezek a szerencsétlenek, hogy ettől 
nem lesz háború... Micsoda naivság, atyaúristen!
A tüntetők soraiban egyszerre csak nyugtalanság támadt, és az őrszem 
kiköpte a rágógumiját, hogy erősítésért telefonáljon, ha ezek az őrültek 
megpróbálnának betörni a támaszpontra, mint néhány évvel ezelőtt. A 
transzparensek izgatott hullámzásba kezdtek, s a közvetlenül a kerítés mellett-
üldögélők felugráltak, és öklüket rázták a sivatag felé. Az őrszem nem értette 
a dolgot, és óvatosan kilépett a fülke biztos fedezékéből, hogy meggyőződjék 
róla, nem – készül-e itt valami disznóság.
Leo nyugalmat erőltetve az arcára, kezében a csavarkulcs-csal éppen a 
támaszpont kapuja felé lépdelt, amikor váratlanul előtte termettek a tüntetők. 
Mire felocsúdott, már szorosan körül is fogták, elvágva a menekülés útját.
A főmérnök komolyan megrémült. Mi a nyavalyába keveredett? Alighogy 
leszállt a DK-l-en, máris megelevenedett előtte az a könyv, amelyet a régi 
bőröndből ásott ki. Mert egy pillanatig sem volt kétsége, hogy ezek a furcsán 
öltözött, feliratos táblákat emelgető férfiak és nők az életét veszélyeztetik. 
Arca elé kapta hát a csavarkulcsot, és igyekezett megvédeni magát az ütések 
és rúgások elől, amelyeknek rá kellett volna zúdulniuk.
A tüntetők azonban nem nyúltak Leóhoz. Fiatal, hosszú hajú legények és 
lányok voltak, eredetileg alighanem szelíd, álmodozó arccal, amelyet most 
megkeményített a cselekvési vágy és a tömegfellépés láza. Ott. csoportosultak 
Leo körül, és kiáltoztak, ahogy a torkukon kifért. Néhányan az öklüket rázták, 
mások pedig jól eltalált köpésekkel díszítették az ismeretlen autós-katona 
ruháját, amelyet Leo sietősen magára rántott.
Közben egyre újabb és újabb csoportok furakodtak előre, hogy lássák a 
csapdába esett katonát, és Leo fülében már érthetően csengtek a kiáltások:
– Nini, egy őrnagy!
– Hagyjátok, fiúk, ez nem a mieink közül való... A Szövetség csapatainak a 
tisztje.
– Na és? Ugyanolyan strici, mint a mieink!
– Háborús tetű ez is!
Soha többé háborút!
– Le a hadsereggel! Vessetek véget a sorozásoknak! Egyszerre csak valaki 
még az eddigieknél is nagyobbat ordított:
– Félre, fiúk! Hadd kapjon egy kis kóstolót a szövetséges tiszt is! Tüzet rá, 
fiúk!
Leo még mindig szorongatta a csavarkulcsot, és csak akkor értette meg, 
hogy valami fegyverből lőnek rá, amikor az első lövések eltalálták. Ökölnyi 
golyók koppantak a testén, de csodák csodájára nem fúródtak a húsába, hanem 
a ruháján elkenődve, piros és bűzös foltokban csorogtak le róla.
A főmérnök fellélegzett. Úgy látszik, bizonyos golyófajták nem fogják a 
testét. Talán valamelyest különbözik már a DK-l-es lakóitól. Büdösnek büdös 
a lövedékük, az biztos, de legalább ártalmatlan.
Nagyot nyelt, ereje teljes megfeszítésével szétlökdöste a körülötte 
csoportosulókat, és nagy ugrásokkal menekülni kezdett. Futás közben 
észrevette, hogy lassan kinyílik a támaszpont kapuja, s Leo, anélkül hogy 
gondolkodott volna, berontott rajta. S csak amikor a kapu becsukódott 
mögötte, gondolt rá, hogy talán cseberből vederbe esett. Harciasan meglóbálta 
a csavarkulcsot, amikor észrevette, hogy egy alacsony házikóból egyenruhás 
ember fut feléje.
A csukott ajtón keresztül még mindig behallatszott a kintiek lármája, s a 
piros golyóbisok is át-átrepültek a kerítésen.
Az egyenruhás ember odafutott hozzá, kezét a sapkájához emelte, majd 
menten le is engedte és összecsapta.
– Nahát, őrnagy, hogy ezt megúszta... Hogy jutott eszébe pont ezen a 
kapun?
Leo nem válaszolt, csak szomorúan végignézett pirosra és büdösre festett 
ruháján.
– Látom, a szövetségesek közül való... Beszéli a nyelvünket, őrnagy?
Leo bólintott, és halkan morogta:
– Természetesen... izé.
– Spak őrmester vagyok.
– Jó napot, őrmester.
– Jó napot, őrnagy... Mondja, nem sebesült meg?
– Rám lőttek... őrmester. Ezekkel a piros golyókkal... De nem hiszem, hogy 
megsebesültem volna. – Nem akart eldicsekedni vele, hogy nem fogja a DK-l-
es fegyvereinek a golyója.
Az őrmester szeme kerekre tágult.
– Milyen golyókkal lőttek önre?
– Ekkora volt és piros – mutatta Leo az öklét. – És büdös... itt van ni, a 
ruhámon!
Az őrmester felkacagott.
– Ja, vagy úgy. Értem már, őrnagy. Igaz, ami igaz, végül is ön katona, és 
nem szinkrontolmács. Paradicsom ez, őrnagy, méghozzá rohadt paradicsom! – 
Ezzel az őrmester kinyújtotta mutatóujját, belemártotta a Leo ruháját díszítő 
foltok egyikének a közepébe, aztán az orra alá tartotta, és szakemberhez méltó 
alapossággal megszaglászta. Amikor kész volt vele, leguggolt, és ujját 
gondosan a fűbe törölte.
– Paradicsom ez, őrnagy, ahogy mondtam, méghozzá a legbüdösebb 
fajtából. Még szerencse, hogy tojást nem vagdostak magához. Akkor aztán 
úgy nézne ki, mint egy tányér lecsó!
Leo kényszeredett vigyorral kísérte az őrmester hangos röhögését.
Odakintről még mindig behallatszott a felháborodott kiabálás, mire az 
őrmester abbahagyta a nevetést, és kifelé fülelt.
– Törik valamiben a fejüket a disznók! Na, gyerünk, őrnagy! Jelentenem 
kell, hogy idetévedt... Mivel jött, kocsival?
Leo bólintott.
– Bedöglött? – Be.
– Fele zsoldomat rá, hogy a sivatag szélénél. Olyan ez, mint a Bermuda-
háromszög. Az utóbbi néhány évben legalább ötven kocsi döglött be pontosan 
ugyanazon a helyen. És nincs rá semmi magyarázat.
Leo az őrmester nyomán beballagott a kis házba és borús gondolatok 
közepette várta a fejleményeket. Nyilvánvaló, hogy ezek annak hiszik, akit 
lecsapott a csavarkulccsal. Már csak az a kérdés, hogy ismerte-e valaki 
személyesen is azt az őrnagyot, itt a támaszponton. Az őrmester felemelte a 
telefont, és tárcsázott.
– Halló, főnök? Nem fogja kitalálni, mi történt! Idepottyant a sivatagból a 
szövetségesek egyik őrnagya... Eléggé kivan szegény. Nem, a sivatagot 
megúszta, csak beleszaladt ezekbe a nyavalyásokba. Áj egy ujjal sem nyúltak 
hozzá, csak megdobálták paradicsommal, méghozzá jó rohadttal. Olyan szaga 
van, mint egy latrinának... Nem jól, de beszéli... Mit csináljak vele? Jól van, 
pillanat... – Leóhoz fordult, és eltakarta a kagylót a tenyerével. – Papírjai 
vannak ? – s amikor Leo bárgyún rámosolygott, türelmetlenül megismételte. – 
Papírjai, igazolványai...
Leo a zsebéhez nyúlt, és kihúzta ellenfele irattárcáját. Kinyitotta, és néhány 
igazolványt az őrmester felé mutatott. Az éppen hogy csak beléjük kukkantott, 
és máris folytatta a telefonbeszélgetést.
– Amennyit csak akar... Thor őrnagy... Szerintem ki kellene mosni a 
paradicsomból. Rendben, főnök, majd intézkedem!
Letette a telefont, és az egyre büdösebb Leóhoz fordult.
– Ide figyeljen, őrnagy. Amíg véget nem ér gz a randalírozás, nem.ajánlom, 
hogy kimerészkedjék a kapun. Szelídek ezek a marhák, csupa hippi meg 
hasonlók, de ki a fene tudja garantálni, hogy valamelyik nem nyom magába 
egy bicskát. A főnök azt mondja, hogy addig ellehet, amíg el nem takarodnak 
innen. A gyalogság körülzárta a sivatagot, és nem kaphatnak kaját. Három nap 
múlva úgy eltakarodnak, mint a sicc! Menjen végig itt az úton, a 
repülőhangárok mellett, itt van a papír, ha valaki szól, csak mutassa fel neki... 
Ja, vigyázzon a rakétaállásoknál, nincs kirakva a sugárveszélytábla... A főnök 
várja. Ott az a magas épület... Háromszázas szoba. Na, siessen, mert a végén 
csak ollóval tudják kiszedni a cuccából a paradicsomot. Viszlát, őrnagy!
Leo végigballagott az úton, és csak akkor rezzent fel, amikor a 
repülőgéphangárok mellé ért. Ez a rezzenés azonban horogütésként hatott, 
hiszen olyasmit látott, amitől kikerekedett a szeme. Az óriási épület nyitott 
kapuján át gigantikus gépkolosszusokra esett a tekintete, amelyeket abból a 
bizonyos könyvből már ismert. De mennyire különböztek azoktól, te jóságos 
vörös nap! Óriási, csillogó szárnyak, hatalmas kerekek, fenségesek, mint maga 
a háború és a pusztítás istene!
Érezte, hogy remegés indul meg a mellében, s egyszerre csak szédülni 
kezdett, mintha influenza tört volna rá. Itt van hát a célnál! Csak óvatosan, 
nagyon óvatosan!
– Tetszik, őrnagy? – szólalt meg mögötte egy hang, majd valaki óvatosan a 
vállára tette a kezét. – Az önökéi sem sokkal rosszabbak, csak hát ez a 
legújabb típus. Különben üdvözlöm a "Vadmacska" támaszponton.
Leo ijedten fordult hátra, és alacsony, tányérsapkás emberkét pillantott 
meg, aki barátságosan ránevetett.
– Én aztán várhatom magát. Úgy áll itt a gépek előtt, mintha ideszegezték 
volna... Látom, igazi katona. Higgye el, fél kilométerről, szél ellenében meg 
tudom különböztetni a katonát a civiltől. Mert tudja, néha a piszok civil is 
egyenruhát húz, de attól még civil marad... Na jöjjön, őrnagy. Látom, 
teledobálták paradicsommal... Gennyes értelmiség! Mindig ezekkel van a baj! 
Ha rám hallgat, őrnagy, a maguk országában is rendet csinálnak... Az összes 
írót, költőt, újságírót, filozófust, meg mit tudom én, kit, szóval az összes 
nyavalygó szoszátyárt összeszedik és behajítják a tengerbe. Vagy felviszik 
tízezer méterre, és egyenként lepotyogtatják őket. Na jöjjön, őrnagy... Kap 
tőlem egy külön szobát. Ott ellakhat, amíg ki nem éheztettük őket. Akkor 
aztán visszamehet a támaszpontjára. Akarja, hogy értesítsük őket? – Jó, majd 
odaszólunk... Maga meg csak nézzen körül, ha akar. Hiszen a szövetségesünk. 
A ruháját adja le tisztíttatni, mert szédülni kezdek a szagától... Jöjjön, jöjjön, 
őrnagy, van egy üveg italom... Aztán meséljen róla, hogy milyenek maguknál 
a lányok...
Leo már egy hete tartózkodott a támaszponton, mivel a tüntetők tovább 
bírták az éhezést, mint bárki is gondolta volna. Ez a hét azonban elég volt 
Leónak, hogy véglegesen kialakítsa a tervét. Úgy érezte, mindennek sikerülnie 
kell. Mintha minden a kezére játszott volna.
Azzal természetesen tisztában volt, hogy semmiféle nagyobb fegyvert nem 
vihet magával apró űrhajójában, még ha hozzá tudna férni, akkor sem. 
Tervrajzok pedig aligha vannak a támaszponton. Tervrajzok a gyárakban 
vannak, ahol a fegyvereket készítik. Persze egy pisztolyt vagy géppisztolyt 
azért elvisz, de hát azzal aligha szerezheti meg az uralmat az R-20 és a többi 
bolygó felett. Ez esetben nem marad más hátra, mint... S Leo főmérnök ez 
utóbbi mellett döntött.
A döntés előtt ugyan tett egy gyenge kísérletet, amely sajnos balul ütött ki. 
Ekkor rájött, hogy tovább már nem kérdezősködhet, ha csak nem akarja, 
magára terelni az elhárítók figyelmét, akikről megtudta, hogy csak úgy 
nyüzsögnek a támaszponton.
A balul sikerült kísérlet a következőképpen történt. Egyik délelőtti sétája 
alkalmával véletlenül összetalálkozott az őrmesterrel, aki megmentette a 
tüntetők haragjától.
– Á, maga az, őrnagy – kérdezte mosolyogva az őrmester –, hogy tetszik 
nálunk?
Leo mosolygott és biztosította, hogy még otthon sem érezte magát soha 
ilyen kiválóan. Aztán mintha véletlenül tenné, tettetetten rossz kiejtéssel és 
szófűzéssel fordult hozzá.
– Mondja, őrmester... Ki három legfontosabb... izé, legsúlyosabb, 
fajsúlyosabb ember a támaszponton? Nem, az előbb mondtam jól... 
Legfontosabb?
Az Őrmester összeráncolta a homlokát.
– A legfontosabb? – kérdezte mosolyogva, és megfogta Leo kabátja ujját. – 
Na jöjjön, őrnagy, megmutatom őket – ezzel magával húzta a főmérnököt, 
egészen a támaszpont kerítéséig. A laza szövésű drótháló között kimutatott a 
támaszponton túlra, arrafelé, ahol a közeli város néhány magasabb épületének 
tornyai látszottak. – Látja azt a kis házat? Ott, ni! A városon kívül...
– Látom – bólintott Leo.
– Nahát – biccentett az őrmester. – Abban lakik három csaj. Igazi, 
belevaló, jó csajok. Hát én azt mondom magának, hogy ők a legfontosabbak a 
támaszponton, még ha nincsenek is itt. Ők tartják össze az egész kócerájt. Ha 
a tisztikar nem szökdöshetne ki hozzájuk esténként, őrmesterig bezárólag, már 
kitehették volna a támaszpontra a megszűnt táblát – s harsogva, gurgulázva 
felnevetett. Leo, mit tehetett mást, vele nevetett.
Leszállt az utolsó előtti este, s a főmérnök cselekvéshez látott. A legénység 
már az igazak álmát aludta, amikor kilopakodott az udvarra, s a ragyogó 
holdfény ellenére végigmerészkedett az irányítószoba felé vezető úton. Az 
elmúlt hét alatt kiszagolta, hogy a hangárokhoz vivő betoncsapástól balra, egy 
kis, jelentéktelennek tűnő épületben helyezkedik el a támaszpont elektronikus 
komputeragya, amely az egész "kócerájt" irányítja. Ha tud valaki valamit, 
akkor a komputer az!
Leónak nem jelentett különösebb nehézséget bejutni a gépterembe. Az ajtó 
ugyan zárva volt, de az ablaküveget minden teketória nélkül benyomhatta. A 
halk és diszkrét csörömpölésre nem ébredt fel senki, hiszen a tüntetők néha 
garmadával hajigálták be a palackokat a támaszpontra, amelyek aztán a 
betonutakon törtek darabokra. Ha valaki meg is hallotta a csörömpölést, 
bízvást gondolhatta, hogy megint ők szórakoznak.
Bemászott hát a terembe, és óvatosan becsukta maga mögött az ablakot. 
Szeme hamarosan megszokta a félhomályt, és felismerte a komputert, amely 
az R-20-aséihoz képest özönvíz előttinek tűnt. Elmosolyodott, egyetlen 
gombnyomással működésbe hozta a szerkezetet, aztán kényelmesen egy asztal 
sarkára telepedett, a géppel szemben. Amikor már úgy érezte, hogy a masina 
alaposan teleszívta magát elektromossággal, ismét kapcsolt egyet egy pirosra 
mázolt forgattyúval, és barátságosan megszólította a komputert.
– Jó estét... izé, hogy is hívnak?
– Jó estét, uram. A nevem Jones, uram.
– Jó estét, Jones. Adna nekem néhány felvilágosítást?
– Ez a dolgom, uram.
– Ez a hely, ahol vagyok, egy támaszpont, Jones?
– Ez egy támaszpont, uram. Fontos támaszpont?
– Minden támaszpont fontos, uram.
– És mondja csak, fontos emberek vannak ezen a támaszponton ?
– Itt mindenki fontos ember, uram. Csak a főnök egy barom, uram.
Leónak felszaladt a szemöldöke a csodálkozástól.
– Hát ezt meg ki táplálta magába?
A gép csendesen zümmögött, jelezvén, hogy az erre adandó választ 
abszolút szabálytalanul kitörölték a memóriaegységéből.
– Mondja, Jones – kezdte újra Leo. – Ha itt kizárólag fontos emberek 
vannak, meg tudná nekem mondani, hogy ki a legfontosabb három ember?
A gép rövid ideig gondolkodott, majd mintha határozatlanul megremegett 
volna.
– Nincs sorrend, mindenki fontos, uram mondta aztán kelletlenül.
Leó belátta, hogy rosszak a kérdései, és ezért nem is megy semmire a 
géppel.
– Mondja, Jones – próbálkozott másképpen –, mi a jutalmazás módja a 
támaszponton ?
– A zsold, uram, plusz prémium.
– És... ez egyenesen arányos a teljesítménnyel? A gép újra habozott.
– A teljesítmény nem mindig mérhető, uram.
– Akkor talán a szaktudással?
A gép újra habozott, majd megadóan felelte:
– Azzal igen. A szaktudással.
Leo fellélegzett. Csakhogy helyben vagyunk.
– Ez tehát azt jelenti, hogy akinek a legnagyobb a szaktudása, az kapja a 
legmagasabb zsoldot és prémiumot?
Leónak az a kísérteties érzése támadt, hogy a masina kiröhögi.
– Igen, uram – mondta végül.
– Nagyon jó. Akkor, mondja csak, Jones, meg tudná mondani nekem, hogy 
a főnök után közvetlenül ki az a három ember, akinek a legmagasabb a zsoldja 
és a prémiuma együtt-Véve?
A gép láthatóan megkönnyebbült.
– Természetesen, uram.
– Mondhatja, Jones.
– A második Benjámin tábornok, a harmadik Nik őrnagy, a negyedik Vol 
őrnagy.
– A lakásukat is meg tudja adni, Jones?
– Természetesen, uram. Négyszázkettő, háromszáztizenhét, ötszázegy.
– Köszönöm, Jones. És ne haragudjon, hogy egy kissé használhatatlanná 
teszem. Tudja, nem ismerem magát olyan jól, mint kellene. Ha nem tudom 
letörölni mai látogatásomat a memóriaegységéről, maga engem holnap elárul, 
Jones.
– Igen, uram.
– Hát akkor, szép álmokat, Jones. – Ezzel kicsavart néhány csavart a 
gépből, és a zsebébe tette. Aztán keresztüllépett az ablakon, és 
összegörnyedve végigfutott a holdfényes udvaron. S amint futott, nem tudott 
megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy Jones, ez a salabakter, még 
mindig röhög rajta.
Szobájába érve kivette párnája alól azt a pisztolyt, amelyet az elmúlt napok 
egyikén emelt el az alig őrzött raktárból, és nadrágja zsebébe dugta. Amikor 
ismét a holdfényes udvaron futott, felnézett az égre, s bár sejtelme sem volt 
róla, hogy az R-20-as merrefelé lehet, sokat sejtetően elmosolyodott.
– Nemsokára megint köztetek leszek. Várjatok csak, galambocskáim – s 
észre sem vette, mennyire eltanulta a támaszpontbeliek beszédmodorát.
Nik őrnagy, vékony, fekete bajuszos férfi, még felöltözve egy alacsony 
asztalkánál görnyedt, amikor Leo bekopogott hozzá. Az őrnagy meglepetten 
tessékelte be a szövetséges tisztet, és helyet mutatott neki.
– Jó estét, őrnagy. Miben lehetek a szolgálatára?
– Nem tudom, őrnagy – mondta Leo mosolyogva. – Valami titkos 
megbízatás...
Nik őrnagy elképedt.
– Micsoda?
– Benjámin tábornok küldött magáért. Azt mondta, hogy tegyen egy 
dzsipet használható állapotba, és szerezzen kilépési engedélyt, de azonnal. 
Négy fő számára.
– De ilyenkor... miért, az istenért? Leo vállat vont.
– Én nem tudom. Nem vagyok idevalósi. De Benjámin tábornok eléggé 
részeg.
Nik őrnagy felsóhajtott.
– Akkor a lányokhoz megyünk. Mondja meg neki, hogy minden rendben. 
Tíz perc múlva várom magukat a hangárok előtt... Bár ma inkább aludtam 
volna.
Vol őrnagy összeszedése sem jelentett különösebb problémát. Az őrnagy 
csendesen elkáromkodta magát, amikor megtudta, hogy Benjámin tábornok 
várja, de engedelmesen készülődni kezdett.
Az egyedüli nehézséget Benjámin tábornok jelentette: de ő is csak addig, 
ameddig meg nem látta Leo kezében a pisztolyt. 
– Maga... maga... kém? – kérdezte fogvacogva, amikor már a hangár felé 
tartottak.
– Bizonyos értelemben igen – mondta Leo, és bátorítóan rámosolygott 
Benjáminra. – Azonkívül nem becsülöm az életemet semmire. Tehát: egyetlen 
gyanús mozdulatra keresztüllövöm. Értette?
A tábornok bólintott.
S még akkor is szomorúan és magába roskadva bólogatott, amikor 
becsukódott mögöttük a támaszpont kapuja.
A többi már úgy ment, mint a karikacsapás. Az űrhajót nem piszkálta senki 
az elmúlt hét alatt, hiszen aki észrevette, joggal gondolhatta, hogy a 
támaszponthoz tartozik. Amikor a három tisztet bezárta a szemétgyűjtő 
tartályba, amelyet még idefelé kiürített, megkönnyebbülten felsóhajtott. Még 
egy rövidke idő, és ő, Leo főmérnök lesz a mindenség ura!
Amikor az űrhajó sikeresen leszállt a magára hagyott víztárolóban, Leo 
még várt egy kicsit, hogy biztos legyen a dolgában. Miután azonban órák 
múlva sem tűnt fel senki a láthatáron, megnyugodott. Úgy tűnt, nem figyelt fel 
senki a jövetelére.
Amikor a katonákat kiengedte, már készen volt a terve. Amilyen gyorsan 
csak lehet, munkához lát, hiszen egy igazi katonai támaszpont legkiválóbb 
elméit tartja a markában. Érezte, ismét rájön a lassan megszokottá váló 
remegés és a hatalom tudata izzadságcseppeket préselt a homlokára. "Csak 
türelem, türelem – nyugtatgatta magát. – Vége a juhnyájkorszaknak! 
Mindörökre vége! – S csillogó szemekkel az intergalaktikus háborúk 
korszakát képzelte maga elé.
Aztán utolsó óvintézkedésként kihúzta az irányítókártyát a megfelelő 
gépegységből, és elégette. Felesleges, hogy bárki is megismételje utazását a 
DK-l-re. Óvakodni kell a konkurrenciától. Netán valaki más is fejre esik, és 
hasonló gondolatai támadnak, mint neki. Jobb, ha akkor majd az archívumban 
nem talál semmit.
Így hát a kódkártya elhamvadt, és vele a DK-l-re vezető út is feledésbe 
merült mindörökre.
A három tiszt, amikor kikecmergett az űrhajóból, csodálkozva látta, hogy 
ismeretlen rendeltetésű repülőtéren van; körös-körül óriási betonelemek, lapos 
támfalak, de szinte valamennyi kettérepedve. Vol őrnagy megcsóválta a fejét.
– Akárki kapott is el bennünket, ezek is elég rosszul betonoznak...
A többiek nem válaszoltak, és csak akkor lepődtek meg ismét, amikor Leo 
egy ismeretlen tárgyakkal berendezett szobába vezette őket. Intésére 
letelepedtek a fal mellé rakott karosszékekbe, míg Leo az asztal sarkára ült, 
velük szemben. Boldogan elmosolyodott, és már-már szóra nyitotta a száját, 
amikor Nik őrnagy felpattant, és kiáltozni kezdett:
Na, végre, hála Istennek! Vezessen a parancsnokához!
– Kihez? – kérdezte Leo bután.
– Nem értette? – mordult rá Nik őrnagy gőgösen. – A parancsnokához.
Itt én vagyok a parancsnok.
– Támaszponton vagyok ?
– Ahogy vesszük.
Hát akkor ide figyeljen, ember. Tudja, ki vagyok én?
– Nik őrnagy. Nem?
– A fészkes fenét. A maguk embere...
– A mi emberünk?
– Az hát. Csak nem akarja letagadni, hogy maga a másik táborból jött? A 
mi táborunkból!
– A mi táborunkból?
– Hát ezek ellenségedéből... Maguk építettek be tíz évvel ezelőtt. A maga 
felettesei. Úristen, őrnagy, képzelje csak el, tíz éve élek azon a rohadt 
támaszponton, ellenséggel körülvéve... S maguk alaposan a pácban hagytak...
Leo érezte, hogy hideg verejték csorog végig a hátgerincén. – Pácban?
– Amikor tíz éve beépítettek a támaszpontra, azt mondták, hogy 
fényképezzek le mindent, minden hónapban megjelenik egy összekötő, és 
elviszi a képeket. Már tíz éve fényképezek éjjel-nappal, de az összekötő még 
egyszer sem jelentkezett. Harminc óriási bőrönd telt meg mikrofilmekkel. S az 
összekötő csak nem jött. Már azt hittem, hogy megfeledkeztek rólam. Néha 
már disznóságokat kellett csinálnom, nehogy előléptessenek, és a 
támaszponton maradhassak. Ha nem vigyázok, már én lehetnék az ellenség 
főparancsnoka! Csak azt sajnálom, hogy a bőröndjeim a támaszponton 
maradtak...
Leo előtt elsötétült a világ, és észre sem vette, hogy Benjámin tábornok 
Nik őrnagy lába elé köp.
– Áruló gazember!
Leo óriási erőfeszítéssel legyűrte a torkában lopakodó izgalmat, és újra 
Nikhez fordult.
– Mondja, őrnagy... Mihez ért maga egyáltalán? Ami egy támaszpont 
munkájához és főleg a fegyverkészítéshez tartozik...
Nik felnevetett.
– Én? Az égvilágon semmihez. Én csak jártam erre-arra, és fényképeztem... 
Harminc bőrönd mikrofilmet.
– De hiszen maga kapta a harmadik legmagasabb zsoldot a támaszponton! 
– ordított rá Leo.
– Na ja. Én mindig befogtam a pofámat, és olyan színes sorozatokat 
csináltam a feletteseimről, hogy egyre csak emelték a dohányomat. Én, 
őrnagy, életnagyságú színes fotókat is csináltam... Na és azok a hölgyek, 
tudja, a támaszpont mellett. Nézze csak meg a falaikat. Mind én fotóztam. 
Őszintén mondom, őrnagy, néha már magam is szégyelltem, hogy annyi pénzt 
kapok... Féltem, hogy a végén valaki megharagszik rám, és lebuktat. Hát ez 
van.
Leo tenyerébe temette az arcát. Úristen! Már csak két embere maradt. Ki 
gondolta volna, hogy az egyik legtöbbet kereső nem ért semmihez. Színes 
felvételek meztelen ribancokról, fuj!
– Akkor hát... – kérdezte volna Nik őrnagy, de Leo gyilkos dühvel 
ráordított: Hallgasson!
Sokáig kellett várnia, amíg megszűnt benne a remegés, és öldöklő dühe is 
lecsillapodott. Majd később. Később is ráér megölni az őrnagyot. Semmittevő 
hülyékre nincs szüksége!
Kifújta magát, és a tábornokhoz fordult.
Remélem, tisztában van a helyzetével, Benjámin tábornok...
A tábornok bólintott.
Leo erőltetetten rámosolygott.
Szükségem van magára, tábornok. Berendeztem itt egy jövendő 
támaszpontot. Megmondom magának, úgy, ahogy van, fegyvereket fogunk 
gyártani... S szükségem van a maga szakértelmére. Láthatja, hogy ezzel a... 
kémmel nem tudok mit kezdeni. Bízhatom magában, tábornok? 
Természetesen nem marad el a jutalma.
Benjámin tábornok megvakarta a fejét.
Tulajdonképpen szóba sem kellene állnom magával, mondta töprengve. – 
De végül is, ésszerű kompromisszumot mindig lehet kötni, még az ellenséggel 
is.
Na látja, tábornok – örvendezett némileg felvidulva Leo.
A tábornok azonban egy csapásra lehűtötte lelkesedését. Ami a 
támaszpontját, illetve a fegyvergyárat illeti... hm, nemcsak ideológiai 
megfontolásból nem vehetek benne részt...
Hanem?-– s Leo érezte, hogy a hideg ismét végigfut a hátgerincén.
Benjámin lefricskázott egy porszemet ragyogó egyenruhája ujjáról.
– Nézze csak... Én őszintén szólva nem értek ezekhez a modern 
fegyverekhez. Amikor még én harcoltam, alig voltunk túl a kőbaltán.
– De hát maga tábornok, nem?
– Csak most – mondta Benjámin nyugodtan. – De azelőtt diplomata 
voltam. Egészségügyi attasé. Szamárköhögés miatt.
– Az meg mi a fene? – kérdezte Leo fenyegetően.
– A szamárköhögés? Az egy betegség... Nézze, kérem. Elmondom 
magának úgy, ahogy van. Tudja akkor, amikor... de hiszen mit tudhat maga 
róla! Egyszóval én harcoltam, méghozzá elég ósdi fegyverekkel. Aztán, 
amikor győztünk, nos, megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni? Addig ugyanis 
beteghordozó voltam egy kórházban. Ahhoz értettem csak istenigazából! No, 
de hagyjuk. Tudja, éppen abban az időben ütötte fel a fejét a szamárköhögés-
járvány... messze, egy távoli földrészen. Megbíztak, hogy mivel úgyis az 
egészségügyben dolgoztam, segítsek leküzdeni, mint egészségügyi attasé. Én, 
kérem, aggódtam és tiltakoztam. De megnyugtattak, hogy a járvány úgyis 
elmúlik, akár ott vagyok, akár nem. így aztán ott voltam. És a járvány valóban 
elmúlt. Lehet, hogy annak ellenére... Hehehe. Aztán betöltöttem a... na, 
mindegy. Azt mondták, hogy rövidesen nyugállományba kell mennem. Érti? 
Nyugállományba. Kevés pénzzel. Ekkor azt mondták, segítenek rajtam. 
Legyek tábornok.
– De hiszen maga... nem értett hozzá.
– Nem hát. De így sem csináltam semmi zűrt. Annyi pénze nem volt 
ugyanis sem a külügynek, sem az egészségügyi tárcának, hogy istenigazából 
megemeljék a nyugdíj előtti fizetésemet. Nem érti? Hogy a nyugdíjam 
magasabb legyen... így hát rávarrtak a hadügy nyakára. így lettem tábornok. 
Jövőre leszerelek, nyugdíjba megyek, és pont annyi lesz a fizetésem, mint a 
szamárköhögés, illetve... egészségügyi attasé koromban. Beláthatja, hogy 
tévedett, amikor engem rabolt el. Én, kérem, nem tudom megkülönböztetni a 
rakétát a nyúlfogó csapdától.
– De hát a fizetése! – hörögte vérben forgó szemekkel Leo.
A nyugdíj miatt – mondta nyugodtan a tábornok. – Kizárólag a nyugdíj 
miatt, kérem szépen.
A főmérnök magába roskadt. Alattomos félelem támadt a belsejében, s 
mint a hideg, föld alatti szél a félig befejezett víztárolóban, megborzongatta a 
belsőrészeit. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és csak ennyit mondott:
– Magát is megölöm, tábornok. A másikkal együtt. Benjáminnak sírósra 
torzult a képe.
– De hát mit vétettem én ? Már az is _baj, ha egy kis nyugdíj miatt...?
– Hallgasson! – förmedt rá Leo, és Vol őrnagyhoz fordult. Ha maga is 
nyugdíjas!... Beszéljen!
Nem vagyok nyugdíjas – mosolyodott el a kis szőke Őrnagy. Én hivatásos 
vagyok.
Na hála a napnak! – sóhajtott fel Leo valamelyest megkönnyebbülve. – 
Legalább maga... Talán ketten majd megyünk valamire. Legalábbis a 
kezdetben. Aztán majd egyre többen leszünk... A kis szőke felemelte a kezét.
– Ne tápláljon illúziókat, őrnagy.. Én lelkesítő tiszt vagyok.
Leo előtt megfordult a világ. Micsoda?
– Lelkesítő tiszt.
– Az meg mi?
Hát tudja... Hogy is magyarázzam ?
– Ért maga a fegyverekhez? – sziszegte Leo, és megmarkolta lopott 
revolvere agyát. – Ért maga?...
A szőke bánatosan megrázta a fejét.
– Mondom, hogy lelkesítő tiszt vagyok! Az a dolgom, hogy lelkesítsek...
– Ki a hétszentséget lelkesítsen?! – csúszott ki Leo száján a támaszponton 
tanult káromkodás.
– Hát a katonákat. Ha harcba mennek, vagy ha nehéz feladat előtt állnak... 
Tudja, őrnagy, van egy kis csíkos könyvem. Abban vannak a nagy emberek 
mondásai... Ha baj van, felolvasok belőlük. Erre az emberek fellelkesülnek, 
és... teljesítik a kapott feladatot. De a fegyverekhez nem értek.
Ha a könyvecskémet akarja, itt van a zsebemben – és hozzálátott, hogy 
kigombolja zubbonya felső zsebét.
Leo, a Társaság főmérnöke, az asztalra hajította a kezében tartott revolvert, 
és kirohant a szobából.
A támaszpont három legjobban fizetett katonatisztje döbbenten bámult 
utána.
Később, amikor elállt a futó eső, amely végigpaskolta a használaton kívüli 
víztároló környékét, a bőrig ázott főmérnök felemelte fejét az apró hamukupac 
mellől, amely a DK-1-re vezető út kártyájának égett maradványait rejtette. 
Szemei zavarosak voltak, s valami ismeretlen, szomorú dalt fütyürészett, 
amelyet ott, a messzi támaszponton hallott. Amikor befejezte az egyhangú 
dallamot, feltérdelt, égnek tárta a karjait, és kacagni kezdett. S csak kacagott, 
kacagott, amíg azt nem érezte, hogy vér önti el a torkát. , Akkor felállt, és 
elindult az Orvosi Intézet felé, hogy feladja magát.

A FURCSA PÁR

A két szerelő mogorva volt és hallgatag. Arcukat pirosra csípte az új év 
hidege, bakancsuk fröccsenve taposta a latyakot. Olajos overalljuk csillogott a 
lámpák gyér fényében, cserzett arcukon fáradtság és átdolgozott órák nyomai 
látszottak.
A magas, szőke fogai között divatos dallamot fütyörészett, s a dal ütemére 
néha-néha vállával magasabbra lendítette hátát verdeső táskáját. Társa, a 
széles vállú, fekete arcú azonban száját összezárva, fénytelen szemekkel egyre 
csak a málladozó házfalakat nézte, s válla-háta meggörnyedt, mintha 
keservesen végigdolgozott évtizedek súlya nyomná.
Felettük, karnyújtásnyi magasban, a földszinti lakások ablakai kékes 
fényben vibráltak; a televízió folytatásos krimit sugárzott, s a város apraja-
nagyja meredten figyelte a képernyőn összevissza száguldó gépkocsikat...
Anélkül, hogy megszólaltak, vagy egyszer is egymásra néztek volna, 
befordultak egy valaha barnára festett, kilincstelen fakapun, elhaladtak a félig 
nyitott liftajtó mellett, és komótos mozdulatokkal felballagtak a második 
emeletre.
A gang sötét volt, mint a tintával leöntött éjszaka. A valamikori 
villanykörték – amelyeknek be kellett volna világítaniuk a feljárati lépcsőtől 
egészen a hátulsó, közös illemhelyekig terjedő folyosót, a szél minden 
mozdulatára meglebbenő – kiszakadt izzószálakkal bújtak meg foglalatukban.
A két szerelő lassan, de mégis határozott léptekkel Végigment a gangon, 
csak mintha monoton dalt kopogó bakancsaik hangja lett volna csendesebb.
A gang közepe táján egy uniformiszöld ajtón, valaha sárgarézből készített, 
az idő által azonban azóta zöldre festett névtábla mutatta, hogy a lakásban 
régebben – vagy tán most is – bizonyos Vörös Gyula lakott, vagy lakik.
A magas szőke abbahagyta a halk fütyörészést vagy inkább sziszegést, s 
hanyagul az ajtófélfának támaszkodott. A másik lassan körbehordozta 
tekintetét a lucskos feketeségben, aztán határozott mozdulattal megnyomta a 
csengőt.
A berregő, kellemetlen hangra mintha mozgás támadt volna az üveget 
takaró csíkos függöny mögött: ajtó csapódott, s vékony sugárban fény esett a 
hóra. A széles vállú szerelő akkor még egyszer megnyomta a csengőt, 
valamivel talán hosszabban is, mint az előbb. Aztán ő is az ajtónak 
támaszkodott, és megigazította vállán a táskát.
Hirtelen csontos, apró madárlábra emlékeztető kéz bújt elő a függöny 
szélén, s odébb rántotta a csíkos anyagot. A szőke szerelő érezte, hogy 
vizsgálódó tekintet mered rájuk a sötétből.
A széles vállú már-már emelte a kezét, hogy újra megnyomja a csengő 
gombját, amikor rekedtes, vékony hang szűrődött át a zárt ajtón:
– Ki az? – kérdezte a kéz gazdája, és mintha a függöny még tovább lebbent 
volna.
– Gázművek – mondta a magas szőke; elvette szemét a függönyt kotorászó 
kézről, és belemeredt az udvar feketeségébe.
– Mit akarnak? – kérdezte ismét a hang.
– Mit akarhat a gázművek? – kérdezte a széles vállú, és felvonta a 
szemöldökét. – Maguknak cserépkályhájuk van, hérafejes égővel... Nem ?
– Micsoda ?... Mit akarnak ?
A szőke ekkor az üveghez hajolt, és felemelte a hangját.
– Mi lenne, mamus, ha kinyitná az ajtót? Vagy a falon keresztül fogunk 
ordibálni reggelig?
Rövid kotorászás és ismeretlen eredetű kopogás után az ajtó résnyire 
kinyílott, s bizonyára megjelent benne az öregasszony orra is, amit azonban 
csak elképzelni lehetett a sötétben, látni nem.
– Na végre – mondta a szőke. – Ha mindenhová ennyi idő alatt jutnánk be, 
mint ide, a hideg vizet sem keresnénk meg...
– Nyugi... – csitította a másik. – Udvariasan... Tudod, hogy a kedves ügyfél 
azt csinál, amit akar... Neki odabenn melege van, a szerelő meg... Na, mi lesz, 
anyókám, beenged vagy lépjünk le?
– De hát... Miért jöttek, kérem? – kérdezte a résből a hang.
– Atyavilág... – mondta a szőke. – Csak nyugdíjasokkal ne kellene 
tárgyalni... Gázművek! Hát nem mondom, hogy a hérafej miatt?
– Hérafej? – kérdezte töprengve a benti hang, és az ajtó mintha pár 
rnillimétemyire kifelé mozdult volna. – Nekünk jó a hérafejünk...
A szőke hangosan felsóhajtott.
– Hogy az a... Nézze csak, nénikém. Én most elmondom, hogy miért 
jöttünk, aztán maga majd eldönti, hogy beenged végül is bennünket, vagy 
nem... Oké? Volt maguknál a múlt héten kályhapucolás, kormozás vagy nem ?
– Hát, volt... de...
– Na látja. Viszont a hérafúvókákat nem tisztították ki... Igaz?
Az öregasszony csak halkan szuszogott az ajtó mögött.
– Namármost – folytatta a szőke csúfondárosan. – Ha a korom belemegy a 
fúvókába, és maga begyújtja... bumm!
– Jaj istenem! – mondta az öregasszony, és az ajtó megremegett. – Mit 
tetszik mondani?
– Azt, hogy bumm! – mondta a fekete durván. – A kályha felrobban, és az 
egész családot felkeni a plafonra, mint a lekváros kenyeret!
– Ne ijesztgesd a nénit! – szólt rá a szőke, és összevonta a szemöldökét. – 
Na, tessék eldönteni, vagy viszontlátásra...
– Jaj istenem! – mondta a hang belül, s egyszerre sarkig tárult az ajtó. 
– Tessék bejönni...
A két szerelő leeresztette táskáját a válláról, s sorban megtörölték a lábukat 
a küszöb elé lakatolt gyékény lábtörlőben. Az előszobában, ebben a 
pillanatban felkattant a villany, és alacsony, ráncos arcú öregasszony állt 
előttük. Olyan pici volt, hogy a szőkének alig a melle közepéig ért, s a széles 
vállú is legalább egy fejjel föléje magasodott.
– Jó estét, néni! – mondta a szőke, és az ajtó mellé lapuló öregasszony felé 
intett. – Tessék becsukni az ajtót, még a végén megfagynak a tojások a 
spájzban...
Jó estét! – motyogta a néni, és aggodalmasan ugráltatta rajtuk 
madárszemeit. – ...Tudják, kedveskéim, az előbb talán nem jól hallottam, egy 
kicsit nagyot is hallok... – s a szeme még mindig aggodalmasan ugrált ide-oda, 
de látszott rajta, hogy a szerelők egyenruhája megnyugtatja.
– Jól van, mamikám... – mondta a szőke, és ismét a vállára dobta táskáját. – 
Tetszett érteni, mit mondtam az előbb, vagy mondjam el még egyszer?
– Értettem én, kedveském – mondta a néni, és becsukta az ajtót a széles 
vállú háta mögött. – Csak hát ez a hérafej... még nem is hallottam... pedig már 
máskor is... De honnan tudták maguk, hogy itt hérafej van... meg hogy pucolás 
volt?
– Na ide figyeljen, mama – mondta a széles vállú türelmét vesztve. – A 
gázműveknek jelenti a kéményseprő, ha kifújja a kályhából a kormot... Nem 
mondta, hogy a szelepet is ki kell fúvatni?
– Nem mondott az semmit – motyogta a néni. – Csak elment...
– Jól van, mamikám – vágott közbe a szőke. – Akkor hát nézzük meg a 
hérafejeit, vagy itt tessék aláírni s a zsebében kezdett kotorászni.
– Jaj istenem! – mondta az öregasszony. – Mit írjak én alá?
– Hát ha nem óhajtja, hogy kifújjuk a héra szelepeit! Itt alá tetszik írni, 
hogy a saját felelősségére, s mi már itt sem vagyunk. Remélem, biztosítva van 
a lakás?
– A világért sem... nem azért mondtam. Tessék, tessék beljebb jönni! – 
futott előre az öregasszony. – De... – s a szobába vezető ajtó előtt megtorpant 
– igen... igen... tessék mondani...
– Mi a baj, mamikám? – kérdezte a szőke szerelő.
– Nem fog... izé... sokba kerülni? – nyögte ki a néni.
– Kályhánként, illetve hérafejenként tíz forint. Ezt még a nyugdíjasok is 
könnyen ki tudják fizetni. Nem igaz?
– De... hát persze – mondta a néni. – Csak erre tessék, erre – s kitárta a 
szobába vezető ajtót.
A két szerelő az öregasszony után belépett a gyengén megvilágított 
szobába. A háló egyetlen fényforrása egy állólámpa volt a vetett ágy mellett, 
amelyből könyvvel a kezében szemüveges öregember pillantott a belépőkre.
– Jó estét, nagypapa! – mondta a szőke.
Az öregember leeresztette a könyvet a dunyhára, és eltátotta a száját.
– Kik ezek, lluci? Kik ezek? – kérdezte nyafogva.
-A gázművektől jöttek, aranyom... a gázművektől – motyogta a néni, s 
megveregette a dunyha láb felőli végét. Az öregember tiltakozva felemelte az 
ujját.
– Mondd meg nekik, lluci, hogy nem veszünk semmit... És el sem adunk 
semmit... Mondd meg nekik, lluci...!
– Mondom, hogy a gázművektől jöttek... A hérafejek miatt – magyarázta az 
öregasszony. – A hérafejek...
– Téged mindenki becsap – mondta az öreg panaszosan. – Te vagy a 
balek... Majd megint rád sóznak valamit – s ismét felemelte a mutatóujját. – 
Nem veszünk semmit... és újságot sem rendelünk. Tessék szépen hazamenni...
– Ne törődjenek vele, kedveskéim – mondta a néni, és a szerelők felé 
fordult. – Tudják, a második agyvérzést kapta az ősszel... Addig egészen...
– Hol a másik kályha, mamikám ? – kérdezte a szőke szerelő, és az ággyal 
szemközti, csukott ajtóra tévedt a pillantása.
– Ja... az ott... A másik szobában – mondta az öregasszony, és vékony kis 
testével átsiklott a két szerelő között. – Tessék, jönni...
– A régi íróasztalt pedig nem adjuk el – mondta fenyegető hangon az öreg 
az ágyból. – Igaz, lluci?
Az öregasszony kinyitotta az ajtót, és a szőke szerelővel átment a másik 
szobába.
– Húsz éve nincs meg az íróasztalunk – kuncogta a szerelőnek frissen 
támadt cinkossággal. – Előbb levittük a pincébe, aztán ott szétrohadt. Már nem 
is tudom, melyik a mi pincerészünk ...
– Aha... Ott a kályha – s a szőke megtapogatta a cserépkályha oldalát. A 
barna az ajtófélfának támaszkodott, és a félfalnyi szentképet nézte, amelyen 
meztelen, pufók angyalok bámultak le a felhők közül, miközben Krisztus 
sétáját végezte a tengeren.
A szőke szerelő letette táskáját a szoba közepén álló kerek asztalra, majd 
körbehordozta tekintetét a szobán. Aztán sóhajtott, és felpattantotta a táska 
zárját.
A néni elmosolyodott, és ismét szóra nyitotta a száját.
– Volt egy perzsaszőnyegünk is... azt is levittük a pincébe... de...
A szőke belenyúlt a táskájába, s rövid nyelű, apró fejű baltát húzott elő. A 
széles vállú az angyalokat nézte lankadatlan érdeklődéssel, s néha-néha 
megmozdította az állkapcsát, mintha rágógumi maradékát próbálná kikotorni a 
fogai közül.
– Az is szétrohadt... – mondta a néni.
A szőke az öregasszonyra nézett, és komoran összevonta a szemöldökét.
– Csupa lucsok volt az a pince... Nem is csoda, mert mindenfajta népek... – 
s egyszerre csak megpillantotta a szerelő kezében a baltát.
– ... mert a házmester, illetve a lánya... – motyogta, és hamuszürkére vált az 
arca. Szemeit képtelen volt elvenni a baltáról, és csak motyogott összevissza. 
– A házmester lánya... jaj istenem... az félt a... patkányoktól... jaj istenem!
A szőke szerelő egyetlen lépést tett csak előre, és– meglendítette a kezét. A 
balta foka pontosan a homloka közepén találta az öregasszonyt. A széles vállú 
még mindig az ajtófélfának támaszkodott, bár már levette szemét az 
angyalokról...
A szőke hagyta, hogy az öregasszony alig hallható puffanással lezuhanjon 
a szőnyegre, és csak arra vigyázott, hogy a szétfolyó vér nehogy bekenje 
nadrágja szárát.
A széles vállú akkor ellépett az ajtó mellől, hogy utat adjon a szőkének. A 
magas szerelő átlépett az öregasszony testén, s a baltával a kezében átment a 
másik szobába. Léptei zajára az öreg ismét a dunyhára eresztette a könyvet.
– Akármit is adnak el, tudják meg, hogy érvénytelen! Ilucit gyámság alá 
helyeztetem... És itt minden az enyém, mindent én vettem neki... Egy fillér 
nélkül jött hozzám...
A szőke közvetlenül az ágy mellé lépett. Bemérte a távolságot, felemelte a 
baltát, és lesújtott. Aztán halkan káromkodott és ismét felemelte.
Az öreg szájából vinnyogás tört ki, mint a házinyulakéból, amikor kupán 
vágják őket. Az ágyneműt pirosra festette a szétfröccsenő vér.
– Az istenedet! – mondta a széles vállú fenyegetően, és közelebb lépett az 
ágyhoz.
Eközben a szőke még egyszer lecsapott, aztán az elcsendesedő testre 
ráhúzta a dunyhát.
– Merre van ? – kérdezte a szőke.
– A konyhaszekrényben... a tányérok között – mondta a széles vállú 
nagyokat lélegezve.
A szőke visszament a másik szobába, és táskájába tette a baltát. Aztán 
kesztyűt húzott, s a széles vállú kíséretében kiment a folyosóra, majd át a 
konyhába.
Nyugodt mozdulatokkal kutattak, és nem is kellett sokáig keresgélniük: a 
hajdani nagy lakomák levesestáljában megtalálták az ékszereket, a tányérok 
alatt meg a betétkönyveket. A széles vállú kinyitotta a táskáját, a szőke pedig 
gondosan belerakosgatta mindazt, amit találtak.
Amikor végeztek, a szőke ivott még egy pohár vizet a konyhán, kihúzta a 
zárból a kulcsot, s amikor már kívül álltak a gangon, ráfordította. Majd 
egyetlen hirtelen mozdulattal keresztülhajította a korláton.
Az utca magasában hintázó lámpák fénykörében zúzmara szitáit, a sötét 
kapualjakból léghuzat csapott az arcukra, és orrukba vágta a kukákban rothadó 
karácsonyi ételmaradékok bűzét.
A két szerelő mogorva volt és hallgatag. Arcukat pirosra csípte az új év 
hidege, bakancsuk fröccsenve taposta az aszfalton szétkenődött latyakot. 
Olajos overalljuk kékesen csillogott a lámpák gyér fényében, cserzett arcukon 
fáradtság és átdolgozott órák nyomai látszottak.
A magas, szőke fogai között divatos dallamot fütyörészett, s a dal ütemére 
néha-néha vállával magasabbra lendítette hátát verdeső táskáját.
A kora tavasz szokatlanul hevesen jött melege levetkőztette a várost. 
Lekerültek a vállakról a nagykabátok, s meggyűrődött zakók vették-át a ruhák 
uralmát az emberek felett.
A meleg napsugarak kicsalogatták a székeket és asztalokat a kocsmák 
pincéjéből a járdára, és a máskor barátságtalan pincérek is mintha 
kedvesebben csapták volna be bágyadtán figyelmetlen vendégeiket.
A magas szőke és a széles vállú fekete azonban a belső helyiséget 
választotta, fittyet hányva a hívogató napsugaraknak. Vastagon gomolygott a 
cigarettafüst, s a szürke kígyók csak nehezen találtak utat a kitárt ablakon 
keresztül a tavaszi égre.
A szőke az asztalra könyökölt, és állat undorral lökte az üres korsó felé. 
– Századszor mondjam, hogy elegem van!
– Én meg százegyedszer magyarázzam, hogy hurokba teszed azt a marha 
fejed. S vele együtt az enyémet is? Várni kell! Nem érted? Várni!
– De én nem akarok várni! – sziszegte a szőke, és önkéntelenül is felemelte 
a hangját. – Én élni akarok! Élni!
– Élni? Ha nem vagy eszeden, meg fogsz dögleni!
A szőke megfogta a korsó fülét, és forgatni kezdte az ujjai között.
– Te könnyen pofázol! Neked ott az asszony meg a gyerekek. Bekapsz két 
felest, és bebújsz az ágyikóba... Hát nem ezt csinálod már húsz éve? Te... te 
pitiáner!
– Hallgass! – mondta a fekete, és szikrák gyulladtak a szemében. – Élni... 
Mit tudod azt, te állat, hogy mit jelent élni...
A szőke az asztal lapjához koppantotta a korsót.
– Persze... te vagy a nagyokos... Az élet császára! Havi kétezerért... De 
nekem ebből elég! Te dumáltál rá az egészre!
A fekete elhúzta a száját.
– Rádumálni... Sokat kellett neked dumálni...
– Mindegy, pajtás. Beszéljünk okosan!
A fekete felemelte az ujját, és intett a pincérnek.
– Főnök! Két korsót! 
A szőke gúnyosan rámosolygott.
– A konyhapénzt fújod meg anyucitól? Vagy nekem dumálsz, magad 
meg...
– Te megőrültél! – mondta a fekete, és remegni kezdett a hangja. 
– Gyanúsítasz?
– Nem csinálok semmit – mondta a szőke. – Csak elegem van az 
egészből...
– Hát nem érted?
– Nem. És nem is érdekel. Végigcsináltam a balhét, leszedtem a 
paradicsomot, és meg is akarom zabálni... Mit érek vele, ha van egy 
félmillióm, csak éppen mit sem kezdhetek vele?
– És én ? – kérdezte a fekete.
– Az sem érdekel. Helyetted nem gondolkozhatok. Éppen elég magam 
helyett is. És az utóbbi időben egyre többet gondolkozom...
– Ne mondd! – mondta csúfondárosan a másik.
– Ahogy mondom... És arra gondolok, hogy mi közöm hozzád? Hogy 
milyen rohadt jogon pofázol te bele az életembe? Hogy milyen jogon akarod 
megmondani, hogy én mit csináljak? Mi?
– Közösen csináltuk a balhét...
– Aztán riszteltünk a szajrén, nem? Volt kifogásod?
– Nem, de...
– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy azóta a nyomomban vagy, mint a 
rendőrkutya? Hiába dumálsz, hogy így a haverság, meg úgy a haverság! Tíz 
évig rám se köptél... most meg úgy belém ragadsz, mint a bogáncs. Azt 
hiszed, hülye vagyok, és nem veszem észre, hogy be vagy csinálva? Tele van 
a nadrágod, hogy beköplek?
A fekete idegesen elmosolyodott.
– Ne marhulj! Ki a franc hiszi, hogy be akarsz köpni? Csak egyszerűen... 
Attól félek, hogy elárulod magad... Hogy kijössz a dohánnyal.
– És mért ne jönnék ki? – mondta szinte kiáltva a szőke. – Mit gondolsz, az 
unokáimra hagyom? Én ezen a pénzen vásárolni akarok! Érted? Vá-sá-rol-ni! 
Piát, nőt, életet! Mindent!
– De hát én is ezt akarom – mondta szinte könyörögve a másik. – Faházat a 
Balatonon vagy Velencén.., De még nem lehet... Még figyelnek mindenre. 
Tudják, hogy eltűntek a könyvek, és azt is tudják, hogy felvették a bankból a 
pénzt! Még ott van a zsebükben a mozaikkép...
– Nem az én képem – mondta a szőke.
– Az mindegy... ezek mindent kiszagolnak. Hát mit gondolsz? Megveszem 
a nőt! Mit gondolsz, kit veszel meg? Akárkit is szedsz fel, és akárhol, holnap 
már minden zsaru tudja, hogy tele vagy dohánnyal. Aztán magyarázd, hogy 
honnan van! Életet! Kötelet kapsz, pajtikám, a pénzedért, kötelet!
A szőke hallgatott, amíg a pincér lerakta a söröket, majd ivott. A hideg sör 
mintha lecsillapította volna.
– Oké – mondta. – Nem érdekes. Egy-egy ötszázast elfuttatok néha, de ez 
kevés... Apránként elmegy az egész.
– Még fél év – mondta a fekete. – Fél év és kész. Addigra jön egy új 
balhé...
A szőke éppen válaszra nyitotta a száját, amikor az öregasszony és az 
öregember betotyogott az étterembe. A félig nyitott lengőajtón keresztül 
pillantotta meg őket, amint határpzatlanul toporogtak a ruhatár előtt. 
Valahogyan rajtuk ragadt a tekintete, pedig egyáltalán nem is hasonlítottak 
arra az öregasszonyra meg öregemberre.
Az anyóka fekete, divatjamúlt szabású, bokáig érő télikabátot hordott, 
fekete, kopott szőrmével a nyakán. Apró, ráncos arca figyelmesen fordult a 
ruhatár felé, mintha a ruhatárost hallgatná nagy odaadással. Az öregember 
valamivel könnyebben volt öltözve, szürke, pecsétes ballonkabát lógott rajta; 
fekete, széles karimájú kalapja alaposan elütött a ballon színétől. A szőke még 
megfigyelte, amint az öreg lapos, patkó alakú pénztárcát vesz elő 
nadrágzsebéből, és lassan kotorászni kezd benne.
– A láncokkal meg a fejrevalóval mi van ? – kérdezte a széles vállú.
– Semmi – mondta a másik. – Nem merek mozdulni.
– Atyavilág! – mondta a szőke. – Ott úszik a másik félmillió.
– Hát mit csináljak – mondta a fekete, és mintha valódi tanácstalanság 
bujkált volna a hangjában. – Ez itt nem Amerika! Itt nincsenek orgazdák... 
Akárhová viszem, aláirtam mindkettőnk halálos ítéletét...
– Akkor meg?
– Várj – mondta a másik. – Csak óvatosan... Már keresem a közvetítőt... 
Vagy külföldinek lehet eladni, vagy beolvasztani ... De egyik sem egyszerű. 
Kell valaki, aki eladja, mert...
– Kuss! – mondta a szőke.
– Micsoda? – riadt fel a másik, de azonnal el is hallgatott. Nem látott ugyan 
semmit, ami felkelthette volna a gyanúját, ezért azt hitte, hogy a szőkének 
eszébe jutott valami.
A szőke azonban idegesen a söröskorsójába bámult, és néha-néha 
megrántotta a vállát. Úgy érezte,, hogy az öregember pillantása lyukat éget a 
zakóján a háta közepén...
Az idős pár ott állt a háta mögött, talán fél méterre tőle, tanácstalanul 
toporgott, és láthatóan üres asztalt keresett. Az asztalok többségénél azonban 
már volt vendég, s csak távolabb, a cigarettafüst mögött látszott gazdátlan 
hely. Az öregek azonban kétségkívül rövidlátók voltak: az öregasszony fogta a 
férfi karját, és csak álltak és toporogtak.
– Az istenit! – kúszott fel a düh a szőke torkán. – A keserves istenit! Mit 
állnak ezek itt a hátam mögött?
– Ha a köveket kiverem... – kezdte újra a széles vállú.
– Kuss! – torkolta le megint a szőke, és homlokát kiverte a verejték.
– Mi van veled? Bediliztél? – kérdezte a fekete, és kikerekedett a szeme.
A-szőke hátralesett a könyöke alatt, és leplezetlen dühvel konstatálta, hogy 
az öreg pár még mindig ott toporog mögötte.
– Mi az isten van veled? – kérdezte a fekete nyugtalanul, és csaknem 
felugrott a székéről. – Rosszul vagy?
A szőke ismét hátralesett a könyöke alatt, s megkönnyebbülve látta, hogy 
senki sincs már mögötte, csak távolabb, a másik asztalnál issza két fiatal srác 
és két lány a sörét.
– Utálom, ha a hátam mögött állnak, amikor dumálok – mondta.
A fekete nem értette a dolgot.
– Mi a franctól vagy kiborulva? ősszel, de legkésőbb télre zsebedben a 
millió. Dögöljek meg, ha nem így lesz!
– A rohadt anyjukat... – mondta a szőke, és megtörölte a homlokát. – A 
rohadt rövidlátó anyjukat...! Itt állnak a hátam mögött, és toporognak.
– Kicsoda?
– Hát nem láttad, te marha? Azért mondtam, hogy fogd be a pofád! Itt 
álltak és toporogtak...
A fekete felvonta a vállát.
– Én nem láttam semmit – mondta. – Igaz, hogy nem is nagyon figyeltem. 
De a hátad mögött nem állt senki, az tuti. Csak látnom kellett volna, hiszen 
alig két méterre... Csak nem hiszed, hogy a zsaruk... – és végigfutott a hideg a 
hátán. ,
– Mit tudom én – mondta a másik. – De nem zsaruk... Csak mit állnak a 
hátam mögött, mi?
A másik örömmel kapott az alkalmon, hogy végre a szőke megfeledkezett 
a pénzről.
– Rohadt szokás – mondta. – Bár most azt hiszem, tévedsz... Nem állt 
mögötted senki...
A szőke ökölbe szorította a kezét.
– Hát ide figyelj! – mondta vészjósló nyugalommal. – Ha hülyének nézel, 
ráfizethetsz. Ne hidd, hogy hallucinálok, vagy hogy a lelkifurdalás! Csak az 
erősebbek törvénye érvényesült. .. Érted?
– Persze – mondta a másik.
– Itt álltak mögöttem, és toporogtak. És én idegbajt kapok, ha dumálok, és 
mögöttem toporog valaki. Két vénség... Érted?
– Persze. De most tévedsz. Nem volt mögötted senki.
A szőke egyszerre elvesztette uralmát az idegei felett. Felpattant az 
asztaltól, s belebújt a füstfelhőbe. Mintha részeg lett volna, úgy botorkált az 
asztalok között, majd egy perc múlva visszajött.
– Elmentek a rohadtak – motyogta.
– Fogadjunk – mondta a széles vállú.
A szőke felkapta a söröskorsót, és a másik felé csapott vele.
– Elhallgass, te!
A fekete elkapta a kezét, megcsavarta, s a korsó koppanva hullott az 
asztalra. A szőke fájdalmasan felszisszent, s mintha egyszerre kijózanodott 
volna, kiröppent a szeméből a vad kifejezés.
A közelben álldogáló pincér észrevette a jelenetet, és az asztalhoz ugrott, 
hogy megakadályozza a verekedést.
– Fizetni tetszik, kérem? – kérdezte lapátkezeit az asztalra téve.
– Igen, igen – mondta sietve a fekete, és kotorászni kezdett a zsebében.
A szőke az asztal lapjára meresztette a szemét, majd váratlanul a pincérhez 
fordult.
– Mondja, mester... Az előbb itt állt egy öreglány meg egy öreg ürge... 
Olyan fekete kabátban meg ócska ballonban. Nem látta, hogy merre tűntek?
A pincér gyanakodva nézett a szőke arcába, amíg eltette a pénzt. A 
borravaló után láthatóan megenyhült, mert a tárcáját összecsukva felhúzta a 
vállát.
– Nem láttam ilyeneket, kérem. Pedig én aztán mindenre figyelek – mondta 
jelentőségteljesen. – Tessék, talán megkérdezni a ruhatárost...
– De hát végül is mi közöd hozzájuk? – mondta a fekete kifelé menet. – Ott 
álltak és kész. Aztán meg elmentek. Mi közöd hozzájuk?
– Hát nem érted? Egyszerűen tudnom kell! A fekete cigarettára gyújtott.
– Ha bediliztél, itt a ruhatár... Kérdezd meg, és tűnjünk a fenébe! Én nem 
tudok otthon elszámolni az időmmel!
A ruhatárban alig egy-két kabát árválkodott, hiszen a meleg levetkőztette a 
járókelőket. Csak az idősebbje vagy óvatosabbja hozta magával a megszokott 
télikabátot, s akasztatta be a pult mögött unatkozó kislánnyal.
A szőke némiképpen megnyugodva odalépett a pulthoz, és a semmibe 
meredő lányra nézett.
– Bocsánat – mondta. – Keresünk valakit... Nem tetszett látni?
– Maguk keresik a katonát?
– Nem – mondta a szőke. – Nem mi keressük. Talán valaki más. Mi egy 
idős nénit és egy bácsit keresünk. A néni fekete kabátban volt, ilyen 
hosszúban... A bácsi ballonban és fekete kalapban. Az előbb itt álltak maga 
előtt... láttam, hogy a bácsi pénzt vesz elő. A kislány a háta mögé mutatott.
– Csak ez van reggel óta. Meg két katonakabát. Az egyik, aki üzenetet 
hagyott a haverjának... Szóval, biztos, hogy nem maga az?
– Biztos – mondta a szőke. – Nem lehet, hogy téved?
– Mi az istent akarsz tőlem? – kérdezte szemét összehúzva a lány. – 
Elvesztetted apukát meg anyukát? Hát megnyugtathatlak, hogy itt nem voltak. 
Reggel óta itt ülök, na.
A szőke hátat fordított, és kilépett az ajtón.
– Ugye megmondtam – mondta a széles vállú.
– Pedig itt voltak – mondta a szőke.
– Én hazamegyek – mondta a fekete.
– Menj – mondta a másik.
– De... – bizonytalanodott el a széles vállú. – Ugye...
– Oké – mondta a szőke, és bátorítóan intett. – Nem csinálok ostobaságot... 
Várok. De csak őszig.
Amikor a fekete befordult a sarkon, odaballagott a villamosmegállóhoz.
A járdaszegély széle mellett megfeketedett, tavalyról maradt gesztenye 
hevert a porban. A szőke, hogy indulatát levezesse, belerúgott a gesztenyébe, s 
kedvtelve nézte, amint a fekete gömb átugorja a járdaszigetet, és átrepül az 
utca túlsó oldalára.
Követte szemével a gesztenye ívét, s egyszerre úgy érezte, hogy 
megtántorodik. Az öregasszony és az öregember ott álltak a járdaszigeten, s az 
ellenkező irányból érkező villamosra vártak.
A fiatalember szinte önkéntelenül lelépett az úttestre, éppen hogy csak 
kikerülte a dudálva feléje vágtató autóbuszt, s szerencsésen elérte a 
járdaszigetet.
Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de érezte: oda kell mennie 
hozzájuk, közelről a szemükbe kell néznie, és talán még az öreg kabátját is 
meg kell simogatnia... Egyszerűen meg kell róla győződnie, hogy valóság-e 
mindez?
S már-már a sínre lépett, hogy a szemközti járdaszigetre ugorjon, egészen 
az öregek mellé, amikor az ellenkező irányból befutott a villamos.
– A hétszentségit! – káromkodta el magát. – Szépen lelépnek!
Aztán egyszerre megkönnyebbült. A villamos ablakában piros tábla 
mutatta, hogy garázsba tart a járat, s a vezető hangos csengetéssel jelezte: esze 
ágában sincs megállni a járdasziget mellett.
– Most aztán elkaplak benneteket – vigyorodott el a szőke. Megvárta, míg 
a villamos elhúz előtte, aztán átugrott a szemközti oldalra.
Mire a másik járdaszigetre ért, a villamos már vagy ötvenméternyire 
távolodott el tőle. A szőke megesküdött volna, hogy senki sem szállt fel rá, 
hiszen a vezető nem nyitotta ki az ajtókat.
A járdasziget azonban mégis üres volt. S végig az egész utcában rajta kívül 
nem volt senki, csak az eldobott, sárga villamosjegyeket sodorta maga előtt a 
feltámadó tavaszi szél.
Az áprilisi zápor amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen abba is maradt. A 
gyorsan száguldó fekete felhők elúsztak Kőbánya felé, s a nyomukban maradt 
tócsákban káromkodva vergődtek a járókelők.
A szőke fiatalember összecsukta japán esernyőjét, s belebámult az áruház 
kirakatába. A metró feljárója ütemesen, köpte ki a csoportokban tülekedő 
embercsordákat, s a rikkancsok egymást túllicitálva kínálták az esti újságot.
A lány előbb látta meg a férfit, mint az őt. Elmosolyodott, belepillantott a 
kirakat tükrébe, és megigazította a haját. Aztán odalépett a fiú mellé, és 
megkocogtatta a vállát.
– Halló! Szabad a belépés?
A fiú tettetett ijedtséggel fordult hátra, s arca elé kapta a kezét.
– Még egy ilyen vicc, és befekhetek a saját klinikámra... Már az utcán 
lépkedtek kart karba öltve, amikor a lány ismét megszólalt.
– Hát akkor hová, doktorom?
A fiú kihúzta karját a lány keze alól, s tréfásan bókolva meghajolt.
– Ahova akarod, tündérkirálynőm...
Ezen a délutánon találkoztak harmadszor.
Hamarosan meg is találták a lány által javasolt éttermet az eldugott kis 
mellékutcában. A pincérek az ablaknál álltak, és kibámultak a csatakos 
utcákra. Az apró orgona mellett zöld kabátos zenész cigarettázott, s alaposan 
végigmérte a lányt, amint megfelelő asztalt keresve végigmentek a termen.
Az unatkozó pincérek közül kelletlenül kivált egy fekete bajuszos, fiatal 
legényke, s a zenészre kacsintva odakocogott az asztalukhoz.
– Jó napot, uram, csókolom a kezét, nagyságos asszonyom. Parancsolnak?
– Parancsolunk? – kérdezte vidáman a férfi, és ránézett a lányra.
– Én talán... – kezdte óvatosan.
A fiú azonban tiltakozva felemelte az ujját.
– Szó sem lehet róla... Ma jó napom volt. Kérünk először két viszkit 
szódával, aztán majd még egyszer ugyanezt, aztán majd meggondoljuk... 
Lehet, hogy harmadszor is ugyanezt. ..
A pincér udvariasan meghajolt. – Kérem...
S ahogy kifelé ment, ismét rákacsintott a zenészre. A lánynak csodára 
tetszett az egész, de tudta, hogy ilyenkor illik egy kis szemrehányás.
– Ezt nem lenne szabad... – mondta határozatlanul. – Ez nagyon sok 
pénzbe kerül...
– Ugyan, ugyan – mondta a férfi. – Telik... Ha nem lenne, nem innék 
viszkit...
– Akkor is... – mondta a lány. – És honnan telik? – kérdezte kíváncsian.
A férfi amerikai cigarettát vett elő, megkínálta a lányt. Rágyújtottak, s 
lassan kifújta a füstöt.
– A betegektől... – mondta végül.
– Te tulajdonképpen milyen orvos vagy? – kérdezte a lány.
– Pszichoanalitikus... Tudod, mi az?
– Hát... moziban meg a televízióban láttam... Csoda érdekes lehet. Hozzád 
is csupa öregek járnak, mint Amerikában?
A szőke érezte, hogy nyugtalanság kúszik fel a hát gerincén.
– Azok mondta.
– És csupa, csupa híres ember?
– Hát persze – mondta, és elgondolkozva szívta a cigarettáját.
– És táncdalénekesek?
– Azok is – morogta enyhe ingerültséggel a hangjában, mert valahogy 
kezdte idegesíteni a beszélgetés.
– Jaj de izgalmas! – mondta a lány. – És... mesélsz róluk valamit? Igazán, 
csak egyről... Ha a lányok megtudják, megpukkadnak...
– Nem tehetem – mondta a szőke mogorván.
– Nem? Miért nem? – kérdezte a lány csodálkozna. – Izé... orvosi 
titoktartás. Nem lehet, és kész... Nem hallottál még ilyesmiről?
A lány egyszerre visszavonult, és úgy tett, mintha megsértődött volna.
– A'kkor hát tartsd meg magadnak... Nem is vagyok kíváncsi!
Közben megjött a viszki, ami feloldotta a férfiban támadt feszültséget. Már 
nem akart semmit, az égvilágon semmit, csak a lányt...
– Azért nem annyira vészes... Vannak alkalmak, amikor nem tudok 
ellenállni. Amikor azt tehetsz velem, amit akarsz.
A lány belement a játékba. ,
– Csakugyan? És mikor?
– Na ne viccelj! Pontosan tudod te azt! A lány elhallgatott.
– Most mi van? – kérdezte a fiú.
– Semmi – mondta a lány.
– Iszunk még? – kérdezte a fiú.
– Igyunk – mondta a lány.
Először elhessentette a kezét, aztán a lány hagyta, hogy a fiú simogassa a 
térdét az asztal alatt.
– Azért valamit nem értek – mondta a lány.
– Éspedig?
– Hát... hogy miért pont én kellek neked? A férfi halkan felnevetett.
– Mi van ezen csodálkoznivaló? Szép vagy és fiatal...
– Ez minden ?
– Hát... meg gondolom, okos is...
– Tényleg ez minden ?
– Ez. Miért, még mi kellene?
– Nem tudom – mondta a lány zavartan. – Talán valóban semmi. Csak 
olyan furcsa. Te orvos vagy. Nekem is van egy ismerősöm... igaz, az csak 
műtős. Sokat szokott mesélni a kórházról...
– Gondolom – mondta a férfi.
– Csuda hely egy ilyen kórház... És egy fiatal, jóképű orvosnak... Ott 
vannak az ápolónők, betegek, mindenki. Neked meg a gazdag színésznők... 
nem hiszem, hogy nagyon finnyásak lennének.
A férfi elhúzta a száját.
– Á, csak ezt ne mondd! Olyan ez, mint a csirkepaprikás. Megcsömörlik 
tőle az ember. Nekem elegem volt belőlük. Túl vagyok rajtuk... Érted ? Már 
nem kellenek... És a sok pénzzel is mit csináljak ?
A lány érezte, hogy felkúszik benne az öröm.
– Mi mindenen vagy túl? – kérdezte óvatosan.
A férfi nagyképű mosollyal megkocogtatta viszkispoharát az ujjával.
– Mindeneri, na... Mit kell ezen annyit magyarázni? A lány zavarban 
elhallgatott.
A férfi feljebb csúsztatta a kezét a lány térdén, és közelebb hajolt hozzá.
– És te? Te min vagy túl?
A lány nem vette el a férfi kezét, és érezte, hogy szédülni kezd. A 
viszkispohár után kapott, s az egészet, ami volt benne, leeresztette a torkán. S 
csak akkor tolta el magától a férfi kezét, amikor észrevette, hogy a zenész 
figyeli őket.
Mivel a lány nem válaszolt azonnal, a férfi jó érzékkel taktikát változtatott.
– Beszéljünk őszintén? – kérdezte, és nem tette vissza a kezét a lány 
térdére.
A lánynak ez valahogy bátorítást adott.
– Beszéljünk – mondta.
– Én már nem vagyok gyerek – mondta a férfi. – Orvos vagyok. Sejtheted, 
hogy ez mivel jár. Volt feleségem is, csak elváltunk. Gyerek nincs. A lakás az 
övé maradt. Egyelőre egy garzont bérelek. Nem játszom zsákbamacskát. 
Feleséget keresek. Megszólítottalak szombaton, mert tetszettél nekem. S az is 
tetszett, hogy nem játszottad meg magad. Most itt nem ígérhetem meg, hogy 
elveszlek... Előbb még sok mindent meg kell tudnom rólad. Például azt is, 
hogy milyen vagy az ágyban.
– Mindenki ezt akarja – mondta kevés meggyőződéssel a lány.
– Te még sohasem akartad... megtudni valakiről? Vagy megmutatni?
A lány a cipőjét nézte, és az asztalterítő rojtjait sodorgatta zavarában.
– Orvos vagyok – duruzsolta tovább a férfi. – Tudom, hogy a szexualitás 
mennyit számít. Tudom, hogy nem én leszek az első,.. vagy tévednék?
– Nem – suttogta a lány.
– Hát akkor?
A lány felmérte a helyzetet. Végül is mit kockáztat? Ez orvos, és azt kapja 
meg a kórházban, akit csak akar... Ha sokáig szívóskodik, esetleg elrontja az 
egészet. Ezt itt nem lehet etetni minden maszlaggal. És ha átveri? Ha aztán 
kirúgja? Mit veszíthet egyáltalán? Lesz egy keserű tapasztalattal több a 
retiküljében, aminek a keserűségén azért enyhítenek majd valamit az együtt 
töltött órák.
– Semmi – mondta végül, amikor már mindent eldöntött magában. – 
Abszolút természetes az álláspontod. És... és én sem szeretem a 
zsákbamacskát...
– Akkor hát feljössz?
– Csak telefonálnom kell az anyámnak. Ketten lakunk ugyanis. Hogy ne 
nyugtalankodjék, csak később jövök...
– Drága vagy – mondta a szőke férfi, és intett a pincédnek, hogy hozzon 
még viszkit.
Éppen szájához emelte a poharát, és lopva a lány erős melleire pillantott, 
amikor az öreg pár belépett az ajtón. Az öregúr most is viseltes ballonját 
hordta, fekete kalapjának széles karimája láthatatlanná tette az arcát. A néni 
gumiarca a levegőbe meredt, talán az orgonista feje fölé, a falra.
A férfi az asztalra köpte a viszkit, s meggörnyedve köhögött. Köhögés 
közben úgy tűnt, mintha az öreg valamit mondott volna az öregasszonynak, 
aki bólintott, és most mindketten ráemelték tekintetüket. Az öregasszony 
megcsóválta a fejét, mintha azt mondta volna, hogy ejnye, ejnye!
– Mi történt veled? Cigányútra szaladt? – kérdezte nyugtalanul a lány.
A szőke férfi felugrott, és zsebkendője után kotorászott.
– Láttad? – kérdezte lihegve, és az ajtóra mutatott. Érezte, hogy 
ostobaságot csinál, de nem tudott uralkodni az idegein.
– Micsodát? – kérdezte a lány, és a termen át ö is az ajtó felé nézett. – Mit 
kellett volna látnom?
– Várj itt! – zihálta a férfi, és annyira eltorzult az arca, hogy a lány 
visszahőkölt. – El kell kapnom őket! A pofájukba kell néznem!
Ezzel félrelökte az útjában álló széket, és a kijárat felé iramodott.
A lány arra riadt fel, hogy a körmére égett cigaretta megperzselte az ujja 
végét. Egyelőre még sikerült elnyomnia az alattomosan előkúszó gyanakvást, 
és arra gondolt, hogy talán a szőke betegei szöktek meg a kórházból. Hát 
persze. Hiszen idegorvos meg pszichiáter. Biztos valami dilis pali átlépett a 
korláton vagy a kerítésen. Aztán unottan félrefordította a fejét, amikor 
észrevette, hogy az orgonista leplezetlen érdeklődéssel feléje bámul.
A férfi átrohant a termen, kilökte a lengőajtót, és már nem is csodálkozott, 
hogy az előtérben nincs senki. Ügyet sem vetve a W. C. mellett fogpiszkálót 
rágó pincérre, kiviharzott az utcára. ,
A csendes őszi eső makacsul permetezte a járdát, és a tócsák tükrében 
táncot jártak a neonfények. Az égen fekete felhőgomolyagok úsztak, akár azon 
az estén...
A szőke ökölbe szorította a kezét, és az utca két vége felé lesett. S amikor 
arrafelé fordította a fejét, ahol a mellékutca a sugárútba torkollott, a sarok 
mögött mintha megvillant volna valami. Mintha kopott, viseltes ballonkabát 
szárnyát lebbentette volna meg a szél a házfal mögött.
A férfi gondolkodás nélkül megiramodoü a sarok felé. Fogalma sem volt 
ugyan róla, hogy mit fog csinálni, ha megtalálja őket, bár a legszívesebben azt 
csinálta volna velük is... De azt is tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen éppen 
amiatt nem tehet semmit. De mégis valami megmagyarázhatatlan kényszer 
hajtotta előre, hogy megragadja az öreg ballonját, hogy a szemébe nézzen. 
Hogy valóban meg lehet-e fogni, bele lehet-e tépni abba a ballonba, s hogy 
valóban szemek-e azok a szemek?
Nem törődött vele, hogy az eső veri az arcát, szétáztatja gondosan fésült 
frizuráját, hogy a lány esetleg hazamegy szép, nagy, simogatásra érett 
melleivel... Azon kívül, hogy űzte, hajtotta előre a titok, semmivel sem 
törődött.
A sugárúton, az árkádok alatt, a kirakatok előtt embertömeg hullámzott, s 
nem ígérkezett könnyű munkának bárkit is megtalálni a délutáni kavargásban. 
A nyitott!, szeme elé tolakodó esernyők mindegyre elfogták a kilátást, s újabb 
és újabb szitkokat csaltak a szájára.
Az áruház előtt a cipőkkel teli kirakatnak támaszkodott, arcán vízpatakok 
folytak végig, csapzott haja rátapadt a homlokára. Tüdejéből zihálva tört elő a 
levegő, érezte, hogy szúrás szaggatja az oldalát, éppen úgy, mint 
gyermekkorában, ha órákig rúgták a bőrt a Rákos-patak partján.
S aztán egyszerre, már talán nem is annyira váratlanul, ismét 
megpillantotta őket. Az utca túlsó oldalán álltak, egymásba karolva, látszólag 
ügyet sem vetve az esőre. Csak álltak, és esküdni mert volna, hogy őt 
bámulják, rezzenéstelen, már-már nem is emberi tekintettel.
Vad horkantással vetette magát az úttestre, egyenesen a fekete Mercedes 
kerekei elé. Hallotta, hogy valaki rémülten felsikolt, aztán érezte, hogy 
rettenetes erő a levegőbe vágja, s egyszerre fejjel lefelé látta a világot. A 
sikoltozás és a fékcsikorgás zaján át is hallotta az öreges, reszelős nevetést, 
amely madárkaromként szaggatta dobhártyáját...
Amikor a duplaszaltó után a talpára esett, az esés lendületét felhasználva 
átvágódott a túloldalra, és igyekezett eltűnni a tömegben. Érezte, hogy úgy 
sajog a térde, mintha kalapáccsal vernék a csontját, de nem volt ideje törődni 
vele. A félelem és a gyűlölet földöntúli erővel taszította előre.
Mögötte zavaros kiáltozás csapott fel, sípszó hasított a levegőbe, de végül 
is nem akadt senki, aki megállította volna. S amikor a metró bejáratához ért, 
már nem kellett attól tartania, hogy bárki is az útját állja. A Mercedes és 
utasai, a járókelők, a rendőr, mindannyian belevesztek a város forgatagába.
Egyetlen pillantással meggyőződött róla, hogy az esés nem rongyolta szét a 
ruháját, a térdére azonban nem is mert ránézni. Érezte, hogy a kalapácsok 
tovább dolgoznak irgalmatlanul, s meg sem állnak addig, amíg csak össze nem 
törik a csontját.
Aztán ismét működésbe lépett az ismeretlen erő, amely a Mercedes elé 
vágta. Odavonzotta a mozgólépcsőkhöz, lenézett a végtelen szalagra, amely 
odalenn, a távoli mélységben, visszafordul ismét felfelé, miután kiöntötte 
rakományát a peronra. S alig tizenöt-húsz lépcsőfokra tőle, a lefelé haladó 
soron, ott látta az öreget és feleségét, amint kart karba öltve, egymáshoz 
simulva lebegtek lefelé.
S valahogy egyszerre hideg, józan elszántság tolakodott a gyűlölettel 
kevert vakrémület helyére.
– Itt az alkalom – súgta valami. – Most elkaphatod őket! Most nem 
menekülhetnek!
Felmutatta a bérletét, és a lépcsőre lépett. Az öreg pár mozdulatlanul 
süllyedt előtte a tömött lépcsősoron, és ő rádöbbent, hogy elérkezett a várva 
várt alkalom. S gyöngyöző homlokkal érezte, hogy nem is biztos már annyira 
benne, hogy valóban a szemük közé akar-e nézni...
Az öregúr akkor hátrafordult, és egyáltalán nem olyan mozdulattal, mintha 
véletlenül tenné. Hátrafordult, s pillanatnyi keresés, kutatás vagy tétovázás 
nélkül egyenesen a szemébe nézett. S ez a nézés egyszerre megszüntette a 
fájdalmat a térdében. Az öreg szeme megcsillant a halványan világító 
neonfények sugarában, s a fiatalember már biztosan tudta, hogy ezek nem 
földi szemek, nem normális, élő ember szemei...
Arca elé kapta a kezét, és megtántorodott. Belekapaszkodott a 
gumikorlátba, amely azonban kicsúszott izzadt keze szorításából.
– Mi történt, fiatalember? Rosszul van? – hallott valahonnan távolról egy 
hangot, és érezte, amint megszorítják a karját. Felpillantott, s a homályon át 
fiatal katonára esett a tekintete, aki gyengéden átkarolta, és igyekezett 
egyenesen tartani.
A szőke erőt vett magán, és nagyokat lélegzett.
– Semmi... semmi – motyogta, s valóban a pillanatnyi rosszullét 
nyomtalanul eltűnt.
– Nem akar vizet... vagy...? – kérdezte a katona, és még mindig óvatosan a 
derekán tartotta a karját.
A szőke érezte, hogy meg kell szabadulnia tőle, mert azok, ott, ismét 
kicsúsznak a kezei közül.
– Köszönöm... semmi – morogta. – Csak elszédültem a lépcsőn. Máskor is 
megesett már – s kísérletet tett, hogy lefejtse magáról a kiskatona kezét.
– Most vigyázzon, itt a vége, fuss el véle! – mondta a katona, s a szőke 
érezte, hogy a legény megemeli és leveszi a lépcsőről. – Vigyázzon, ne 
menjen közel a szerelvényhez, nehogy aláessen! – hallotta még kísérője 
hangját, aztán egyszerre magára maradt.
Legszívesebben sírni vagy ordítani szeretett volna. Aztán a falhoz 
támaszkodott, mert a felismerés súlya vasököllel vágta mellbe.
"Hiába minden – súgta egy belső hang. – Nem tudod elérni őket... Soha 
nem tudod elérni őket. Egészen addig... addig..."
– Meddig? – ordított fel hangosán, s nem törődve a feléje forduló, 
csodálkozó vagy megbotránkozott pillantásokkal, végigrohant a keskeny 
peronon, és a mozgólépcsőhöz futott.
A felfelé haladó szalag tíz-tizenötödik lépcsőjén ismét ott állt az öreg pár, a 
nő feketében, a férfi kopott ballonkabátban, ódivatú kalapban. Kart karba 
öltve, egymáshoz simulva, mint a szerelmesek. Aztán az öregasszony 
hátrafordult, és szürke szeme a szőke férfira meredt. Szája mozgott, mintha 
mondott volna valamit. Aztán pár pillanat, és eltűntek a kijárat forgatagában.
A szőke férfi végigsántikált a kis utcán. Lélekben már letett róla, hogy a 
lányt még ott találja. Maga sem tudta, hogy egyáltalán miért is ment vissza, 
talán az esernyőért, bár a viszkik ára nyilván többet tett ki, mint a japán 
ernyő... Nem töprengett azonban sokat a magyarázaton. Visszament és kész. 
Az orgonista a lány felé fordulva játszott, ajkán sajnálkozó és mégis hívogató 
mosollyal. A fal melletti asztalokhoz új vendégek telepedtek, s lila fényű 
állólámpa világította be az üresen árválkodó táncparkettet.
A lány unottan forgatta kezében a poharát, és kibámult az esőbe. Amikor a 
férfi leroskadt a székre, nem szólt semmit, csak ránézett, majd folytatta a 
bámulást.
A férfi érezte, hogy mondania kellene valamit, de a térdében lüktető 
rettenetes fájdalom elvette minden kedvét. A lány mellére nézett, de most ez 
sem segített. Cigarettára gyújtott, s az agyát erőltette, hogy mit is találjon ki 
ennek a nőnek, amikor a lány visszafordult és megszólalt. A szavaiban alig 
volt neheztelés, talán csak valami enyhe szemrehányás.
– Ezután mindig így megy majd?
– Micsoda? – kérdezte a férfi.
– Hogy csak felugrasz és eltűnsz...
A férfi nem tudta, hogy mit válaszoljon.
– Nézd... – kezdte volna, de a lány leintette.
– Tudom, tudom... Ne fáraszd magad. Az orvosi titoktartás...
– Hogy... micsoda? – kérdezte ostobán a férfi, és érezte, hogy agyában 
lassan, olajozatlanul forognak a kerekek.
– Hát a diliseid – mondta a lány, és elmosolyodott. – Csak nem akarod 
bemesélni nekem, hogy nem valami páciens bukkant fel, akinek nem lett 
volna szabad felbukkannia. Megértem... ha egyelőre még szokatlan is. És... 
sokszor előfordul?
A férfi érezte, hogy megkönnyebbül, és lassan visszatér az ereje. Csak a 
térde ne fájna ilyen kegyetlenül...
– Mit is tagadjam – kapott az alkalmon, és mosolyogni próbált.– Hát...
– Hát az csuda muris volt, ahogy elrohantál... Mintha kísérteiét láttál volna. 
Mi az isten csudája van megint veled?
A férfi legyőzte a szeme elé hulló sötétséget, amit a kísértet szó hívott elő, 
s már csak egyetlen gondolat foglalkoztatta. Hazavinni magához, és 
beletemetkezni ennek a lánynak a fiatal testébe. Elfelejteni mindent, 
megszabadulni mindentől, de elsősorban tőlük. S valami babonás hit támadt 
benne; ha befekteti az ágyába a lányt, azok soha nem fognak többé visszatérni, 
nem lesz erejük visszatérni, megakadályozza az ő fiatal testük, a szerelemhez 
és az élethez való joguk... És most csak elmenni, menni azonnal, mielőtt 
még... Igen... Mielőtt még azok visszajönnének!
Intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne, és visszatette a kezét a lány 
térdére.
– Hát akkor, megyünk? A lány mintha megremegett volna, s bőre tüzelni 
kezdett a keze alatt.
– Menjünk – mondta engedelmesen.
"Csak el innen, el... Hol van már az az átkozott pincér? Minél előbb... Azt 
akarom, hogy ne legyen többé hatalmuk felettem!" – gondolta, s már 
egyáltalán nem erotikus vágy hajtotta a lány felé, hanem a megszabadulás 
vágya, a feloldozás utáni vágy és a félelem.
A pincér odajött az asztalhoz, és a férfi fizetett. Derekas borravalót 
nyomott a fizető markába, és a lány hitetlenül konstatálta, hogy a viszkik ára a 
borravalóval együtt több, mint félhavi fizetése.
Csak most nem elhülyéskedni... Ha ez megvan, megfogtam az isten lába 
szárát. Csak rájöjjek, hogy mi kell neki az ágyban... Istenem, segíts! Drága jó 
Istenem, segíts!
A férfi felemelte az esernyőt, és már-már felemelkedett, amikor a lengőajtó 
kinyílott, és huzat csapta meg a lábukat. Az ajtóban egyelőre nem állt senki, s 
más nem is törődött az egésszel, csak ő meredt jeges borzadállyal a bejárat 
felé. Várta, hogy az öreg pár belopakodjék a terembe, feketén, mint a varjak, 
görnyedt nyakkal, mint a dögkeselyűk...
Aztán az ajtó ismét meglebbent, s a férfi szinte megkönnyebbülve látta, 
hogy egyenruhás rendőrök lépik át a küszöböt, mögöttük pedig jó néhányan 
civilben. Látta, amint egy adott jelre szétoszlanak az asztalok között; az 
egyenruhások sapkájukhoz emelik a kezüket, és megkezdődik az igazoltatás.
A szőke férfi megkönnyebbülten fellélegzett, majd egyszerre mintha 
megállt volna a szívverése.
"A jószagú szentségit! Még éppen ez hiányzott..." – s szinte érezte, hogy a 
lány feszes mellei és kemény combja örökre kibújnak a tenyerei alól.
Egy vörös hajú rendőr, csíkos tavaszi kabátban odalépett az asztalhoz, és 
udvariasan biccentett.
– Jó estét kívánok! Elnézést a zavarásért. Ellenőrzést tartunk, kérem szépen 
a személyi igazolványokat!
"Isten veled, mucikám" – gondolta a szőke, és azon töprengett, mi történne, 
ha letagadná az igazolványát, vagy ha mondjuk, azt mondaná, hogy otthon 
felejtette. Nem, ez lehetetlen. .. Az ő helyzetében játék a tűzzel. Játék a 
halállal... Arról nem is beszélve, hogy az igazolvány itt van a tárcájában, és ha 
megtalálják, gyanút ébreszt...
A lány közben kivette igazolványát a táskájából, s a rendőr felé nyújtotta. S 
amikor elhangzottak a rutin kérdések, és a lány unott, kedvetlenül udvariatlan 
hangon válaszolt, a férfi érezte, hogy lebukott... .
Aztán rá került a sor.
"Mentsük, ami menthető" – gondolta, és átnyújtotta az igazolványát.
– Neve? – kérdezte a vörös hajú rendőr.
– Ott van benne – mondta, és szinte segélykérőn a rendőrre mosolygott.
A vörös hajú nem értette ugyan a mosoly értelmét, de kötelességszerűen 
visszamosolygott.
– Én azért inkább magától szeretném hallani mondta még mindig 
mosolyogva. 
Megmondta. Persze a doktori cím nélkül. Aztán az anyja neve, majd a 
többi adata következett. A rendőr tovább lapozott, s a férfi lélegzet-
visszafojtva figyelt. "Megúszom, megúszom" – ujjongott benne valami.
– Munkahelye? – kérdezte végül a rendőr.
– Magasépítő vállalat – nyögte ki az igazi nagy vesztesek megadó 
sóhajával.
– Foglalkozása? – lapozott tovább a rendőr. A férfi reménykedve 
hallgatott.
– Nos? – kérdezte felpillantva a rendőr.
– Ács... és betonozó... szakmunkás.
– Rendben van, kérem – mondta a rendőr, és összecsukta az igazolványt. – 
Köszönöm. És további jó szórakozást...
Csendben ültek, amíg a rendőrök ki nem mentek a teremből.
– Te szemét! – mondta a lány. A férfi hallgatott.
– Te pitiáner szemét! Te tetű! A férfi még mindig hallgatott.
– Én marha! Majdnem megettem a jó fellépésedet. De hát ilyen az én 
formám... Ha belegondolok, hogy majdnem lefeküdtem veled, kiráz a hideg!
– Tűnj el! – mondta a férfi.
– Majd ha végigmondtam, amit akarok... Tudod, mi vagy te? Egy vacak 
lumpenproletár! S ahogy végignézek rajtad, még impotens is lehetsz... Te 
ocsmány tahó!
A férfi felemelkedett, hogy megüsse a lányt. A lány azonban, anélkül hogy 
hátrahökkent volna, a szeme közé nevetett.
– Csak üss meg, rajta! Még itt vannak a zsaruk, örülnek majd, ha elkapnak 
egy tetű szélhámost! Legalább javítod a statisztikájukat. Na! Mire vársz? Üss 
meg, te tahó!
A férfi még idejében visszafogta magát. Ha megüti, elkapják a zsaruk... 
Vesztett és kész.
– Oké! – mondta, és torz mosoly jelent meg az arcán. – Feladom. Nem 
vagyok jó szériában, úgy látszik... Neked meg azért búcsúzóul adok egy 
tanácsot. Ha legközelebb fogsz magadnak egy igazi orvost, csak a didijeidet 
mutogasd, és ki ne nyisd a szád... mert kiesik rajta a kapanyél!
Amíg átment a termen, hátában érezte az orgonista kárörvendő pillantását, 
s még az ajtó előtt állt, amikor felbúgott a "Mindenkit elfelednek egyszer". S 
akkor arra gondolt, hogy micsoda kéjes örömmel vágná bele szekercéje élét 
előbb a lány, majd az orgonista homlokába.
Az utcán még mindig finoman szitáit az eső, s az áruház kirakatában 
nyuszizenekar játszott harsogó gyermekdalokat. Az autók vadul tülköltek, s a 
tavaszi este rázuhant a városra, – Most mért nem jöttök? Vedd fel a koszos 
ballonodat, és állj elém! Mondd a pofámba, hogy értem jöttél! Na! Mire 
vársz?
Észre sem vette, hogy hangosan beszél, és a járókelők csodálkozva 
megfordulnak utána.
Fentről, a magasból másnak tűnt a város. Az alacsony, piros tetejű házak 
úgy bújtak az óriási panelfalakhoz, mint kiscsirkék a kotlós oldalához. Messze 
a folyó ezüstszalagján túl hegyek köszöntötték a szürke subába burkolódzott 
várost. Villamos kanyargott a keskeny utcákon, s a tizen-valahányadik emelet 
körül már csak olyannak hallatszott a város zaja, mint az álmában egerésző 
macska halk dorombolása.
A szőke férfi mélyet lélegzett, és kivette az utolsó szöget a szájából. 
Baltájával nagyot húzott a zsaluzatra, aztán elégedetten körbejártatta 
tekintetét. A nap vakítóan sütött, perzselő melege izzadságban fürösztötte 
testét a kék overall alatt.
Óvatosan körülnézett, hogy látja-e alulról valaki,, aztán cigarettára gyújtott. 
Nyitott tenyere alá tartotta a cigaretta . parazsát, mint régen az intézetben, 
majd az iparitanuló-otthonban. Az ég felé fújta a füstöt, s ha békességet nem 
is, de valamelyes nyugalmat azért érzett.
Pedig kora tavasz óta, amióta elszalasztottá azt a lányt, igazán nem volt 
könnyű az élete. Mintha csak megbabonázták volna... Semmi, a világon 
semmi sem sikerült. S ha azóta az öreg pár ismét megjelent volna, biztosan az 
ő nyakukba varrja pechjét. Átkozott vesztő széria! Ha babonás lenne, tálán 
arra gondolna... De nem. Nem babonás és kész. Kísértetek meg ilyen 
marhaságok nincsenek. Jó, hogy egy hónappal ezelőtt nem taposta laposra az a 
rohadt Mercedes, vagy ő maga nem csinált valami ökörséget... Szerencse, 
hogy nem dilizett be. A két öreg azóta nem jelentkezett. Hát persze. Miért is 
jelentkezett volna? Túlfeszített idegei játszottak vele csupán. Ártalmatlan két 
marha! Merő véletlen, hogy annyiszor az útjába akadtak... Nem csoda, hogy 
azok után kicsit megbillent az egyensúlya... Elégedetten elmosolyodott, és 
hanyatt feküdt egy betonelemen. Feje felett a nap, alatta a nyüzsgő város ezer 
lehetőséggel s rengeteg pénzzel, amelyből azért neki is jut... Főleg, ha 
hozzányúl ahhoz a pénzhez...
Az öregasszony és az öregember a teherliften jöttek felfelé, amelyen pedig 
szigorúan tilos volt a személyszállítás. Egymásba karoltak, mint a 
szerelmesek, s az öregasszony az öregember vállára hajtotta a fejét. A 
kilencedik emeletnél megállt a lift, ők kiszálltak, és ha odafigyelnek, 
meghallhatták volna a kiáltozást odalent.
-Az isten látott ilyet! – káromkodott valaki. – Direkt szólok, hogy 
trógerolom a cementet, erre valaki szórakozik a lifttel! A szentségit magának, 
Lajos bácsi, hát nem megkértem rá, hogy ne vigye el addig senki, amíg ide 
nem hordom a cementet!
– Ezt ugyan nem vitte el senki – mondta egy öreges hang sértődötten. – 
Hiszen itt ülök én... el nem mozdultam egy percre se. Még a pipám sem tudom 
meggyújtani. Itt van e!
– Akkor meg hol a francban van az a lift?
– Nem tudom én azt – mondta az öreg, és feltehetően megvakarta a fejét. – 
Az előbb még itt volt...
– Itt volt, itt volt – békétlenkedett a másik –, csak a nyugdíjasokkal ne 
kellene gatyázni! Valaki csak megnyomta a gombot?
– Azt ugyan senki – mondta az öreg.
– Akkor legalább hívja már le, mert addig dumálnak, amíg megköt a 
cement – mondta egy harmadik hang. – Valaki biztos nem bír ellenállni, ha 
gombot lát...
A lift halk kattanással megindult lefelé, és az öregasszony és az öregember 
magukra maradtak az emeleten. Felettük vékony betonlépcső vezetett az 
égnek, s a lépcső lapjai között odalátszott a város.
Az öregasszony az öregemberbe karolt, és egyetlen szó vagy pillanatnyi 
megtorpanás nélkül megindultak felfelé. Lábuk remegés nélkül lépkedett a 
keskeny lapokon, és a magasban fújó szél meglebbentette az öreg ballonjának 
szárnyait.
Amikor felértek a legfelső szintre, úgy látszott, természetesnek veszik, 
hogy a szőke férfit ott találják. Egymásra néztek, majd a messzeségbe, mintha 
megejtette volna őket is a város szépsége vagy a magasság varázsa.
Az öregasszony az arcát a nap és az ég felé fordította, és felsóhajtott. Az 
öregember megszorította a kezét, mintha bátorítaná, majd a szundikáló 
férfihoz lépett, az arcába nézett, és megcsóválta a fejét. Aztán jóval hátrább 
ment, körülpillantott, és végül megtalálta, amit keresett. Lekapcsolta az alvó 
férfi biztonsági övének karabinerjét a betonvasról, amihez odaerősítette, s a 
kötélvéget a betonpadlóra dobta.
Az öregasszony ezalatt a szőke férfihoz tipegett, és felemelte a feje mellé 
tett védősisakot. Közel tartotta rövidlátó szeméhez, és mintha csak valamiféle 
írást keresne rajta, ott tartotta, egészen az orra hegyénél, hosszú 
másodpercekig. Aztán lassú, öreges mozdulattal lehajította a mélységbe.
A sárgára festett sisak pedig kacsázó repüléssel hullott egyre lejjebb, és 
hangos kongassál vágódott be az egymásra rakott betonvasak közé.
– Mi az úristen van már megint?! – ordította valaki a mélyben. – Mi potyog 
odafentről ?!
– Valami sárga – mondta valaki. – Itt repült el az orrom előtt... Ha idébb 
jön, agyonüt. Valahova ide esett a vasak közé..
– Éppen olyan volt, mint egy sisak. Biztosan valaki leejtette a sisakját...
– Hát ha valakit kókuszon talál...
– Rajtatok meg mért nincs sisak?! Hányszor kell még mondanom?
– Lajos bácsi, hol van a lift?
– Nyomom, nyomom, de nem jön.
– Ha nem jön, akkor felmegy érte! Jól vigyázzon, isten az atyám, nem 
viccelek! Magára bízták, vagy nem? Ha valaki hülyéskedik, és maga hagyta, 
menjen is fel érte! Biztos nyitva hagyták az ajtót...
– Hogy hagyták vóna? Én mondom, hogy üres volt a lift...
– Papa! Csalja le a liftet, vagy menjen fel érte! Vagy legalább csengessen 
fel, hogy az, aki fenő van, csukja be az ajtaját.
A szőke férfi türelmetlen csengetésre ébredt. Valahol alatta, valószínűleg a 
lift végállomásánál szólt a csengő hangosan és türelmetlenül.
Megdörzsölte a szemét, és kinyújtózott.
"Csak csengessetek – gondolta. – Nekem mára lejárt a munkaidőm!" – 
aztán kotorászni kezdett a sisakja után.
S amikor felült és felfogta, hogy mi történik körülötte, már másodpercek 
óta üvölthetett, mint a haláltusáját vívó állat. Üvöltött és üvöltött megállás 
nélkül. Halántékán, vastagon kidagadtak az erek, és kitátott szája mellett a 
rettegés könnyei folytak le az arcán.
Aztán anélkül, hogy eszénél lett volna, egyetlen mozdulattal kirántotta 
övéből szekercéjét, szétterpesztette a lábát, és előrenyújtotta két kezét.
– Most a kezemben vagytok! Most megöllek benneteket! Most... akárkik is 
vagytok... nem ússzatok meg élve! – kiáltozta, és egyre csak előretartotta a 
szekeréét reszkető kezében.
Aztán egyszerre elhagyta az ereje. A szekerce lekonyult a kezében, ő maga 
áthajolt az alacsony fakorláton, és száján sugárban szökött ki a hányás. A 
görcs ott rázta az iszonyú mélység szélén egészen addig, ameddig ki nem ürült 
a gyomra.
Akkor ismét visszafordult a másik oldal felé, borzasztó reménységgel a 
szívében. De a két öreg csak ott ült mozdulatlanul egy betonelemen; üvegesen 
csillogó szemüket a levegőbe meresztették, és lágyan mosolyogtak.
A szőke férfi előretartotta a szekeréét, és érezte: itt az alkalom, hogy 
végérvényesen megszabaduljon tőlük. Akár az élete árán is! De közelebb 
menni egyszerűen nem, mert hozzájuk. Nem úgy, mint akkor...
Aztán egyszerre, valami ismeretlen erőnek engedve, meglendítette a 
szekeréét, és az öreg felé dobta. Hallotta a levegő sziszegését, látta a 
sárgásbarna nyelet, amint a vasfejet az öregember teste felé kormányozza. 
Aztán a szekerce, megtalálva a rést a két öreg között, belevágott a kéklő égbe, 
majd megfordult, s szárnyaszegett madárként hullott lefelé...
A két öreg, mint akik megunták az üldögélést, felemelkedtek, és az 
öregember szorosabbra húzta magán a ballonját.
Belekarolt az öregasszonyba, és lassú, nyugodt léptekkel elindultak feléje...
A férfi érezte, hogy ismét üvöltés tör ki a torkán. Szeme lázasan kutatott 
valami után, amibe belefogódzhatna. A lefelé vezető lépcső azonban már a 
lassan közeledő öregek mögé került, és nem volt semmi egyéb előtte, csak a 
feneketlen mélység.
Később maga sem emlékezett rá, mikor vetette le magát a tetőről. Fél 
pillanatig fejjel maga alatt látta a sárgán tekergő villamosokat, és a piros 
háztetőket, mint az ejtőernyős. Aztán iszonyú rántást érzett, s valahol az ég és 
a föld között maradt lebegve.
Csak azután, amikor biztonságban volt a földön, ott mondták neki, hogy 
akkora szerencséje volt, amekkora csak egyszer akad az életben. A kikapcsolt 
biztonsági öv kampója ugyanis végigcsúszott a betonpadlón, és mielőtt a 
zuhanó férfi után hullott volna, beleakadt egy betonelem felfelé kunkorodó 
vasvégébe. így aztán ott maradt lógva a levegőben, félig ájultan a rémülettől 
és az esés erejétől. Úgy rémlett, hogy az öregember még utána is nézett, és 
mintha megpróbálta volna a kampót kiakasztani a vashorogból. Ballonjának 
szárnya meglebbent a feje felett. A szőke férfi akkor behunyta a szemét, és 
azon túl már nem emlékezett semmire.
Már a lezuhanó szekerce is meglehetős riadalmat keltett odalenn. 
Közvetlenül a sisak mellé, a betonvasakból rakott halom oldalának vágódott, 
majd éles csattanással megperdült a vasakon, betörte a felvonulási épület 
ablakát, s lehullott a művezető előtt a padlóra. A szobában tanácskozók halálra 
váltán meredtek az égből érkezett baltára, aztán a művezető harsány ordítással 
kirohant a szobából.
– Az úristenit neki! Én ma megölök valakit! Ki őrült meg?... ezzel a... 
Ezzel a...
A liftkezelő felfelé mutatott az égre.
– Valaki ledobta... az előbb meg egy sisakot! – Micsoda? Hát elment az 
eszük? Ebből fegyelmi lesz!
Valaki meg fogja ütni a bokáját! Ha itt valaki feldobja a talpát, az egész 
banda velem együtt mehet a sittre! De én azt nem várom meg! Esküszöm, 
felmegyek és bevágom Kőbánya közepébe! A rohadt anyját! Ki van odafenn?!
Még mielőtt választ kaphatott volna az öregtől, felbukkant a targoncás is, 
arca csupa cementpor, és izgatottan mutogatott felfelé.
– Itt valami gáz van! Az öreg az előbb azt mondta, hogy valaki megfújta a 
teherliftet. A cementet akartam felvinni, a lift meg eltűnt. Erre leesik a sisak, 
most meg a balta. Én nem is csodálkoznék, ha valaki jönne utánuk...
Ebben a pillanatban harsány ordítás hallatszott fentről, mintha az égből jött 
volna, az isten trónusa alól, valami olyasmi, mint amikor a megdühödött égi 
góré kivágta a mennyből Lucifert.
A felvonulási épületből mindenki kitódult az udvarra; néhány felírólány, 
két gépkocsivezető a központból és a gyakorlaton levő műszaki egyetemisták.
A fájdalmas, már-már nem is emberi üvöltés beléjük fagyasztotta a szót. A 
mindenért felelős művezetőt földhöz ragasztotta a rémület; megérezte, hogy 
hamarosan szörnyű tragédia következik be, amely, ki tudja, mivel jár majd... 
Temetéssel, bírósággal, felelősségtologatással...
– Most a kezemben vagytok! Most megöllek benneteket! Most, akárkik is 
vagytok, nem ússzatok meg élve! – hallották a kiáltásokat.
– Jézusom, Lajos bácsi! – kiáltotta egy lány, s felfelé mutatott. – Ott lóg 
valaki!
S valóban, onnan, ahol álltak, eléggé nehezen látható helyen, egy ember 
lógott fejjel lefelé a biztonsági kötélen, lábai rángatóztak és egyre üvöltözött.
– Most nem ússzatok meg élve! Most elkaplak benneteket! Hol a baltám! 
Megöllek!
– Atyavilág! – ordított valaki. – Ez felakasztotta magát! A művezető 
azonnal átlátta a helyzetet. Elrántotta szemét a kapálódzó lábak látványától, és 
akkorát ordított a mellette álló egyetemistára, hogy az csaknem hanyatt esett a 
rémülettől.
– Imre! Azonnal hívja a rendészetet! Gyula, Sanyi utánam! Fennakadt a 
biztonsági övön!
Mivel a lift továbbra sem méltóztatott engedelmeskedni a hívásoknak, a 
három férfi gyalog iramodott a tetőre. Körülbelül a harmadik emelet táján 
járhattak már, amikor a teherfelvonó lassú süllyedéssel megjelent a felettük 
levő emelet magasságában.
A művezető áthajolt a korláton, és leordított a felfelé bámulóknak.
– Lajos bácsi! Nyomja be a gombot! Megindult a lift!
A felvonó azonban halk duruzsolással tovább süllyedt a földszint felé, 
ügyet sem vetve a harmadik emeletre.
A művezető érezte, hogy verejték ömlik végig a hátgerincén.
"Az istenit neki, ennek már fele se tréfa! Ebből rendőrségi ügy lesz!" – 
gondolta, és ismét áthajolt a korláton.
– Emberek! Álljanak oda a lifthez! Vegyenek fel betonvasakat! Ha valaki 
van benne, kapják el... Ha okoskodik, csak csapják fejbe jól az én 
felelősségemre.
Ebben a pillanatban a lift zökkenve leérkezett a földszintre.
A két legbátrabb egyetemista, kezében jókora vasdarabbal, két oldalról a 
felvonóhoz lépett, aztán az egyik erőteljes rúgással betaszította az ajtót. A 
hátuk mögött felhangzó éles sikoltásra hátraugrottak, és halálra vált arccal 
emelték fejük fölé a vasat. Aztán kiderült, hogy egy bérelszámoló kislány ájult 
csak el, s az utolsó pillanatban még elvisította magát. A fiúk a lifthez léptek, 
majd rövid habozás után egyikük bedugta a fejét, s szinte azonnal ki is húzta.
– Üres... Isten bizony üres – mondta szinte csalódottan.
– Mi van? Elkaptátok? – hallatszott felülről a kiáltás.
– Üres... Senki sincs a liftben! – hallotta a művezető.
– Nyomás felfelé! – adta ki akkor a jelszót, s erejüket összeszedve 
futólépésben megindultak a tető felé.
A szőke férfi a kocsmaasztalnál ült, előtte söröskorsó, és a füst is éppen 
úgy betakarta a szomszédos asztalokat, mint akkor, amikor azok először 
felbukkantak. Most is társát várta, a fekete, széles vállút, aki valamilyen okból 
alaposan késett. A szőke a söröskorsóba bámult, s szinte kívánta, hogy társa 
előtt is jelennének meg azok, s csinálnának vele valamit.
Amióta kilépett a munkahelyéről, se pénze nem volt, se nyugalma. Bár ők 
többé nem mutatkoztak – mintegy két hete már – tudta, hogy biztosan 
visszatérnek. Ezektől nem szabadul meg soha!
A széles vállú megdöbbent, amikor megpillantotta a szőkét. Amióta 
utoljára találkoztak, szinte évtizedeket öregedett, arcán megsárgult és 
megráncosodott a bőr; a koponyacsontok elősejlettek arca alól. S a széles 
vállúnak iszonyú érzése támadt. Mintha halálfej nézett volna rá a söröskorsó 
felett... A szőke véreres szemével futólag rápillantott, s a széles vállú azonnal 
észrevette, hogy a szőke kezében remeg a cigaretta. Ezért aztán igyekezett úgy 
viselkedni, hogy a szőke bátorságot meríthessen megjelenéséből.
– Hello! – mondta hanyag nemtörődömséggél. – Mi a baj, kispajtás? 
Berezeltünk?
A szőke remegő kézzel szívott a cigarettájából, s nem köszönt vissza.
– Lelki problémáid vannak, vagy anyagiak ? – kérdezte a fekete, majd ő is 
rágyújtott. – Azt véltem kivenni a telefonból, hogy valami bajod van. Na 
gyerünk, elő vele!
– Hol voltál? – kérdezte a szőke.
A másik mintha egy másodpercig mérlegelte volna a válasz lehetőségét, 
pillanatnyi habozás után válaszolt.
– Izé... fel kellett öltöznöm. Építkezem.
– Abból a pénzből? – kérdezte a másik. A széles vállú zavarba jött.
– Ha arra gondolsz, hogy megfújtam a pénzed, tévedsz. De figyelj csak ide! 
Értsd meg, köztünk állati nagy a különbség... Hogy is magyarázzam el... 
Nekem családom van. Gyerekek... Érted? Az asszony is keres. Senkinek nem 
tűnik fel, ha építkezem. Aztán felvettem falból kölcsönt is. A régi kéglit meg 
piacra dobtam. A kutyának sem tűnik fel, hogy mennyi dohány megy bele. De 
te... Már ne is haragudj. Azonnal szemet szúr, ha kiveszel a zsebedből egy 
milliót... Érted? Ha meg a részedre gondolsz, légy nyugodt. Megvan az utolsó 
fillérig. Légy nyugodt, nem nyúlok hozzá! Most is adok belőle, ha kell. Majd 
felírom. De könyörgök, értsd meg, nem lehet az egészet...
A szőke nem szólt, csak a korsóba bámult.
– Mire esküdjek? Amire csak akarod. Nekem nem kell a pénzed, csak 
majrézok, hogy lebukunk...
A másik még mindig hallgatott.
– Különben jó hírem-is van – mondta a fekete. – Az ékszereken az ősszel 
túladunk. Már megvan hozzá az összeköttetésem. Kiviszik Hollandiába... S 
valaki megígérte, hogy ha kell, útlevelet is szerez. Ha esetleg... ki akarnál 
menni. Melót is tudna szerezni odakinn. A pénzből meg nyugodtan 
megélhetnél ... Na... mondj már valamit!
– Nem a pénz miatt jöttem – mondta a szőke.
– Hát akkor mi miatt?
– Otthagytam a melót... – Az építőket?
A szőke bólintott.
– De miért? Történt valami? Valami munkahely azért kell... Mi történt?
– Odajöttek... azok...
A fekete arcát halálos sápadtság öntötte el.
– Kik? A rendőrség?
A szőke megcsóválta a fejét.
– Á, nem... ők, azok... az öregasszony meg az öregember – s láthatóan 
megborzongott.
A másik fürkészve pillantott rá.
– Már említetted a múltkor is a telefonba... Nem gondolod, hogy orvoshoz 
kellene menned? – de alighogy kimondta, már be is látta, hogy őrültséget 
javasolt.
A szőke elfintorította az arcát.
– Hogy kiszedjenek belőlem mindent? Elaltatnak vagy hipnotizálnak, vagy 
mit tudom én... Én meg szunya közben kiköpök mindent. Ébredni aztán már a 
Markóban fogok...
– Persze – mondta a másik.
– Ezek ki akarnak nyírni!
A fekete aggódva rágta a körmét.
– Ki akarnak nyírni és kész... Nincs mese! Amikor először meg másodszor 
megláttam őket, azt hittem, csak majrézom amiatt. Aztán jött az az eset a 
csajjal. Mert nem volt véletlen... nem vagyok hülye. Ott ülök a nővel, ette a 
szövegemet, mint a parancsolat, és akkor megjöttek. Én meg elvesztettem a 
fejem, és üldözni kezdtem azt a két... Eltűntek előlem a metróállomáson...
– Tiszta véletlen lehetett – mondta a fekete.
– Nem vagyok hülye – mondta a másik. – Előbb egy autó akart kinyírni... 
Érted? Néztek az utca túlsó oldaláról, én meg kirohantam az úttestre. Egy 
Merci elkapott, és kivágott a járdára, mint a... és ez volt a mázlim. Akkor 
láttam őket eltűnni a metrón. Erre utánuk rohantam. Lent elvesztettem őket... 
S aztán láttam, hogy mennek felfelé. Érted? Anélkül hogy felszálltak volna, 
visszamentek, ahonnan jöttek...
– Rossz megállóban mentek le – mondta a fekete.
– A metróban nincs rossz megálló... Aztán alighogy visszamentem, 
igazoltatás...
– Atya világ! – mondta a másik.
– Lebuktam a csaj előtt... Éppen hogy csak le nem köpött.
– Gondolod – kérdezte óvatosan a másik –, hogy azok a rendőrség 
emberei?
– Akkor miért hagytak futni? Aztán a munkahelyemen. De te úgysem 
hiszed... Bekötött övvel elaludtam, erre feljöttek, kikapcsolták az övet, 
ledobták a sisakomat... Aztán cáak jöttek felém... Majdnem kinyírtak!
A feketének verejték gyöngyözött a homlokán.
– Lehet, hogy mégis a hekusok ?
A szőke véreres szemeit a másikéba fúrta.
– Te! Hiszel te a kísértetekben?
– Micsoda? Marhaság! – mondta a másik.
– Eddig én is úgy gondoltam... most azonban...
A fekete mohón belekortyolt a frissen érkezett sörbe.
– Pihenned kellene – mondta végül. – El kellene utaznod. Majd adok pénzt. 
A Balatonra vagy akárhova...
– Oda is utánam jönnek – mondta a szőke.
A fekete elgondolkozva húzta össze a szemöldökét.
– Tudod mit? – mondta aztán. – Menjünk együtt. Majd elboronálom 
valahogy. Bár most ez az építkezés... Na de mindegy. Most ez a legfontosabb. 
Leruccanunk a Balcsira. Jó brahikat csinálunk, felkapunk egy-két csajt, és 
elfelejted az egészet.
– Azt hiszed, őrült vagyok ? – kérdezte a szőke.
– Á, fenét. Csak valami érzéki csalódás... Hiszen te végezted a... munka 
nagy részét. Ne is fecsegjünk tovább. Kimegyünk a Délihez, és megnézzük a 
vonatokat! Holnap akár indulhatunk is!
Az autóbusz az Erzsébet-hídon haladt át, a szőke a Dunát bámulta. A sárga, 
árvízszínű hullámok ütemesen paskolták a parti lépcsőket, és némelyikük, 
dagadtra feszülve a bőségesen érkező utánpótlástól, ki-kicsapott a lezárt 
rakpartra. A sétányokon tömegével álltak a kíváncsiak, és ráérősen latolgatták, 
vajon a homokszínű hullámok elöntik-e a rakparton lustálkodó kamionokat.
A szőke elvette szemét a hullámokról, és előretekintett a szinte üres 
autóbuszban. S egyszerre ismét kitört szájából az állati üvöltés, és egész testét 
rázni kezdte az iszonyat görcse.
A busz vezetőfülkéjében, a plexiüveg elválasztó fal mögött ott ült az 
öregember, kezében a volánnal; fejét oldalra fordította, s üvegesen csillogó 
szemével a hullámokra meredt. Mellette pedig, a sebességváltóra hajolva 
kuporgott az öregasszony, kis fekete prémes kabátjában, és hátrafelé lesett, az 
utasok felé. S a szeme, szemgödrébe süppedt csillogó madárszeme az övét 
kereste gyilkos makacssággal. Arcán fenyegetés, leplezetlen fenyegetés 
bujkált. Aztán elmosolyodott, és előbb a hullámokra, majd vissza, őrá nézett.
A szőke egyszerre megértett mindent. Üvöltve felpattant a helyéről, nem 
törődve a másikkal, aki rémült kiáltással utána vetette magát, feltépte a 
sofőrfülke ajtaját, félretaszította az öregasszonyt, s megkísérelte magához 
ragadni a víz felé rohanó busz kormányát.
A gimnazista az életmentő emlékérem átadásakor ezt mondta az 
újságíróknak:
– Hát sokra aztán igazán nem emlékszem... Amikor a Tibi leszállt, nem 
maradt mellettem senki. A két kislány előttem ült, és folyvást kuncogtak 
valamin. Éppen elő akartam venni az Autó – motort, amikor valahol 
mögöttem elkezdett ordítani az a szőke, farmeros krapek, a másik meg 
belekapaszkodott, és ott balhéztak középen. Aztán a szőke lecsapta a másikat, 
és beugrott a sofőrhöz. Akkor én marhára meg voltam ijedve, de moccanni 
sem tudtam a rémülettől... A szőke krapek meg csak rángatta a kormányt; a 
sofőrt, azt nem láttam, mert félig be volt húzva mögötte a függöny... Aztán a 
busz áttörte a korlátot, és beleestünk a Dunába. Most emlékszem csak rá, hogy 
a vezető alighanem esés közben kinyithatta az ajtókat, mert amikor a víz 
kezdett bejönni, ott volt előttem egy nyitott ajtó. Erre én kiúsztam... Hát 
persze. Elég jól úszom, a Csasziban is szoktam... Már a víz tetején voltam, 
amikor észrevettem, hogy a két kis csaj ott van a kezemben. Komolyan. 
Mintha csak valaki odanyomta volna őket. így aztán kicibáltam őket a partra... 
Tulajdonképpen a matek házifeladatomat sajnálom a legjobban. Ott maradt a 
víz alatt, pedig három órát melóztam rajta, és mind a négy példát 
megcsináltam. Tök egyedül.
– Azért valami nem stimmel ebben az ügyben – mondta a szemüveges 
újságírónő az idősebb kollégának, amikor kiértek a térre, ahol öregasszonyok 
stanecliből etették a galambokat. – A srác nem vett észre semmi különöset. Ő 
kiúszott a kislányokkal együtt. Az a szőke, aki huzakodni kezdett a sofőrrel, 
belefulladt a társával együtt... a holttestüket meg is találták.
Egy autóbusz haladt át éppen a téren, s hangosan csattanó utógyújtása a 
háztetőre kergette a galambokat.
– Csakhogy – folytatta az újságírónő –, a sofőrnek se híre, se hamva...
– Majd kikotorják – mondta a másik.
– Lehetséges. De ha hozzávesszük, hogy az autóbuszt úgy kötötték el a 
végállomásról, és menetrend szerint közlekedett ugyan, de menetrenden 
kívül... Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki vezette azt a buszt?
Az ezüstruhás fiatalember magához szorította a lányt, amikor 
végighaladtak az alagúton. Felettük piros színű fények indultak előre, a szabad 
szemmel nem látható messzeségbe, s a nyalábba fonódó sugarak biztosan 
mutatták nekik az utat. Az alagút végén levő ajtó halk kattanással tárult fel 
előttük, amikor előbb a férfi, majd a lány bedugták vékony fémlapjukat az ajtó 
melletti nyílásba.
A vörös fényben égő helyiségben magas asztal mögött idősebb férfi 
trónolt; jöttükre örömteli mosollyal felemelkedett, hátralökte gömbölyű 
székét, és a kezét nyújtotta.
– Jöjjön csak, őrnagy... és maga is hadnagy! Üljenek le! Hát először is 
gratulálok! Megkaptam a jelentésüket...
A férfi és a lány egymásra mosolyogtak.
– Azért mégis szeretném, ha pár szóval tájékoztatnának. Engem, tudják, 
elsősorban a technikai részletek érdekelnek...
A fiatalember kényelmesen kinyújtotta a lábát.
– Tulajdonképpen nincs sok mondanivalónk. Ahogy a Nagytanácstól 
megkaptuk a parancsot az ítélet végrehajtására, meghatároztuk a módszert is. 
Aztán az utolsó pillanatban mégis változtattunk rajta. A pszichósok valami 
újat dolgoztak ki D jelzéssel. Nagyon szerették volna, ha kipróbáljuk, így 
aztán nem maradt más választásunk, mint hogy engedjünk nekik... Csak hát az 
az út! Igazán nem szívesen repülök olyan messzire. Az az objektum már kinn 
van a galaxis szélén.
– Na és... milyen az az új módszer? – kérdezte az idős férfi türelmetlenül.
– Hát... – mondta a lány és a társára kacsintott. – Nem a legtökéletesebb. 
De azért van benne valami... Mindenesetre a fiúk még dolgozhatnak rajta, 
amíg tökéletes lesz.
A szoba gazdáját szemmel láthatóan kielégítette a rövid információ.
– Na, rendben van. De azért írjanak le mindent nagyon részletesen! Amint 
hallom... hm... rövidesen összeházasodnak. Igaz?
– Igaz, tábornok úr – mondta a fiú, és belekarolt a lányba, aki enyhén 
elpirulva a vállára hajtotta a fejét. – Aztán nászúira megyünk...
A tábornok felpattant, kihúzta magát, és szigorúságot erőltetve az arcára, 
kezet fogott mindkettőjükkel.
– Hát csak rajta! Aztán igyekezzenek vissza. Maguk a legjobb 
ítéletvégrehajtóim! S éppen ma reggel kaptam egy jelentést a Nagytanácstól, 
hogy a galaxis LR-25-ös objektumán gyilkosság történt. Az adatokat 
elemezve, nem valószínű, hogy az ottaniak kiderítenék a tetteseket...
Aztán rápillantott a fiatalember elkomorodó képére, s barátságosan 
megveregette a vállát.
– Na, mit van úgy nekibúsulva! Az egy komoly csillag, az az LR-25-ös... 
És itt van egy köpésre. Nem olyan messze, mint az a... Föld vagy micsoda.

A NAGY KUPOLA SZÉGYENE

Kirket váratlanul érte a katonai behívó, már csak azért is, mivel a Nagy 
Kupola éppen elég profi hadfival rendelkezett ahhoz, hogy a néha-néha betörő 
ellenséget megfutamítsa. Fogalma sem volt hát róla, mivel érdemelte ki a 
felettes hadügyi szervek bizalmát, hiszen sem képzettsége, sem fizikai 
tulajdonságai nem emelték a Kupola férfilakosságának átlaga fölé. Annál is 
inkább meglepő volt a behívás ténye, mivel hasonló intézkedéseket csak a 
Kupolát fenyegető katasztrófák esetén szoktak foganatosítani; jelenleg pedig 
veszélynek nem volt se híre, se hamva.
Kirk nem tehetett egyebet, mint hogy a megfelelő napon és megfelelő 
órában megjelent a sorozó bizottság előtt, amely a kilences számú alagútnak a 
hadsereg által lezárt részén ült össze. Arcán nyomát sem fedezhette volna fel 
senki a legkisebb örömnek vagy érdeklődésnek sem, amiben kétségtelenül 
szerepet játszott Zurr is. Ő volt ugyanis Kirk menyasszonya, akit csak a szép 
számú vetélytárssal folytatott hosszas ideg – és hajtépő küzdelem után sikerült 
hivatalosan is menyasszonyává tenni. S most, amikor a körzeti irodán 
megtörtént a bejelentés, iktatták, és tudomásul vették lakásigényét, 
bevonulhat, ki tudja, mennyi időre... "Miért pont én kellek nektek?" – tette fel 
ki tudja, hányadszor a kérdést, amikor behívóját felmutatva beballagott a 
hadseregnek fenntartott alagút száján.
A sorozó bizottság irodája előtt meglehetősen sokan tolongtak: a 
legkülönbözőbb korú és foglalkozású férfiak. Voltak tisztes öregek, akik 
mellett talán a felgyülemlett élettapasztalat szólhatott, ugyanakkor 
iskolapadból éppen, hogy csak kicseppent fiatalok is; mellettük valószínűleg 
fiatalságuk és feltételezett fizikai erejük szólt.
Kirk morogva lehúzta a nadrágját; igyekezett úgy fordulni, hogy lehetőleg 
ne sokat mutasson meztelenségéből. Hamarosan rá kellett jönnie azonban, 
hogy szélmalomharcot folytat; a várakozóba ugyanis egyre többen és többen 
özönlöttek be a folyosóról, hogy a végén már szinte egymást súrolta a bőrük. 
Végre aztán, amikor már annyian szorongtak a nyilván más célra épített 
helyiségben, hogy szinte kellemetlen érzése támadt, a bizottság megkezdte 
működését.
Csoportosan szólították be a beidézetteket, ismeretlen elv szerint, Kirk meg 
sem kísérelte, hogy rájöjjön a rendszerre. Bölcsebbnek tartotta, ha nekidől a 
falnak, és elrágcsál egy magával hozott kenyérdarabot. Igyekezett nem 
terhelni az agyát a jövővel; úgyis minden kiderül, ha rákerül a sor.
Úgy tűnt, a behívottak többsége ugyanazt a nézetet vallja, mint ő, mivel 
szinte valamennyien unottan és főleg szótlanul bámultak maguk elé, s 
kísérletet sem tettek, hogy szóba elegyedjenek egymással. Kivételt talán csak 
néhány éretlen, inkább gyerkőcnek tűnő, alighogy végzett iskolás képezett, 
akik hangosan röhögve vicceket meséltek egymásnak, nem törődve a többiek 
felháborodott pillantásaival.
Az első csoportok közben kitódultak a teremből, enyhe izgalmat teremtve a 
várakozók között. De aztán, mivel végül is semmi érdekeset nem tudtak 
mondani, elcsitult a hirtelen támadt moraj.
Kirknek még alkalma sem volt elgondolkozni a nem éppen bő hírek felett, 
amikor beszólították a bizottság elé.
A széles, világos szoba egyik felét hosszú asztal foglalta el, mögötte 
minden rendű és rangú katonával; egyesek előtt füzet és írószerszám, mások 
kezében ismeretlen rendeltetésű műszerek.
Az asztal végéről felemelkedett egy alacsonyabb rangú katona, s a kezében 
tartott papírról lassan, tagoltan olvasni kezdte a neveket. Akinek a neve 
elhangzott, kilépett a többi közül, s odaállt az asztal elé. Összesen körülbelül 
tízen lehettek Kirk csoportjában, köztük a röhögcsélő fiatalok és egy ismerős 
is, akit úgy emlékezett, hogy a tejüzem környékéről ismer.
Felhangzottak az első kérdések, ezt a legelöl állóhoz intézték, majd amikor 
végeztek vele, az illető elhagyhatta a termet. Kirk az utolsó volt a sorban, s 
meglehetősen hosszúnak tűnő várakozás után egyedül maradt a vizsgáló 
bizottsággal szemben.
S akkor Kirk szívét valami szorongó érzés kerítette hatalmába. Maga sem 
értette ugyan, hogy miért, de egyszerre az a gondolat kezdett motoszkálni a 
fejében, hogy ezek talán nem véletlenül hagyták őt utoljára, biztosan akarnak 
tőle valamit... De hát mi a csodát akarhatnának?
A középütt trónoló katona, nagy, piros csíkkal a nadrágja oldalán, kezébe 
vette az előtte heverő papírt, beletekintett, majd ráemelte dülledt, szigorú 
tekintetét.
– Neve? – kérdezte. – Kirk...
– Születési helye?
"Úgyis jobban tudjátok, mint én" – gondolta Kirk, de óvakodott tőle, hogy 
meggondolatlanul szóljon. Ezért lassan, megfontoltan csak ennyit válaszolt:
– Nagy Kupola...
– Foglalkozás?
– Tehenész vagyok... – mondta Kirk.
A katona értetlenül rámeresztette a szemét.
– De hiszen... Itt az áll, hogy... maga építész. Most Kirken volt a 
csodálkozás sora.
– Építész? Soha életemben. Amióta elvégeztem a mezőgazdasági iskolát, a 
tehenészetben dolgozom...
– Érthetetlen – mondta a katona, és összedugta a fejét néhány másikkal.
Kirknek egyszerre csak fény gyulladt a fejében, s ez éppen elég volt ahhoz, 
hogy olyan meggondolatlanságra ragadtassa magát, amilyenre csak az öröm 
okozta kábulat, adhatott okot.
– Kérem... – mondta. – Akkor önök tévedtek... Az egy másik Kirk. Az az 
illető nem én vagyok.
A piros csíkos haragosan felkapta a fejét.
– Mit mond? Tudja maga egyáltalán, mit beszél? – s egyszerre pattogni 
kezdett a hangja. – Tanulja meg, hogy a hadsereg sohasem téved! Megértette? 
– s felvéve a ceruzáját, határozott mozdulattal jegyzett valamit a papírra.
"Ó, én marha! – fohászkodott magában Kirk. – Én emeletes ökör! Most 
aztán elintéztem magam... Hogy nem tudtam tartani azt a nagy számat!"
– Aztán mit csinál maga... maga... tehenész? – kérdezte most már 
határozott rosszindulattal a katona.
– Hogy tetszik érteni? – igyekezett valahogy rendbe hozni a dolgot Kirk. – 
Hogy mit dolgozom? 
– Úgy tetszem érteni... – bólintott gúnyosan a piros csíkos. – Micsoda ott 
maga? Vállalatvezető, hogy ennyi esze van?
Kirk nyelt egy nagyot, s udvariasan csak annyit mondott: – Tehenész...
– És mit csinál a tehenekkel?
Kirk, mielőtt válaszolt volna, körülnézett, s látta, hogy az asztal mögött 
ülők leplezetlen undorral bámulják, s egyszerre úgy kezdte érezni magát, 
mintha bíróság előtt állna, s ő lenne a vádlott.
– Hát... gondozom őket.
– Milyen teheneket?
– A nagy zöldeket... hozzájuk vagyok beosztva.
– Úgy, a nagy zöldeket... És hozzájuk van beosztva – ismételte a katona 
Kirk szavait. – És konkrétan mit csinál velük, mi?
– Hát etetem és fejem őket... Meg mindent. Például trágyázom is...
– És mondja maga... maga... Kirk, az előbb mintha azt említette volna, 
hogy iskolát végzett. Nem?
– De... – mondta zavartan Kirk. '
– És ha maga iskolát végzett, akkor hogyan lehetséges, hogy teheneket 
trágyáz? Meg hogy feji őket? He?
Kirk egyszeriben rájött, hogy lebukott, és nem is tehet szemrehányást érte 
senkinek. Egyedül és kizárólag a saját hülyeségének köszönheti.
– A mezőgazdasági főiskolát végeztem el – nyögte bánatosan. – Aztán...
– Aztán?
– Aztán a tehenészetbe kerültem, azt vezettem...
– Aha! – mondta a katona. – Azt vezette... De most már nem vezeti! Most 
már a trágyát hordja... Nem igaz?
– Igaz – mondta Kirk. – De...
– Arra feleljen – mondta a katona keményen, és lekoppintotta ceruzáját az 
asztalra –, hogyan lett maga a tehenészet vezetőjéből trágyahordó!
– Nem éppen trágyahordó... – próbált tiltakozni Kirk.
– Ne lovagoljon a szavakon. A kérdésemre válaszoljon!
– Leváltottak – mondta Kirk.
A sok-sok katona a hosszú asztal mögött úgy bámult a tehenészre, mintha 
az ellenség legtitkosabb ügynökét sikerült volna nyakon csípniük a Kupola 
stratégiailag legeslegfontosabb pontján.
– Szóval leváltották... – mondta tagoltan a katona, és lassan végighordozta 
a többieken diadalmas tekintetét. "Na, látjátok, kit fogtam nektek? – kérkedett 
a tekintet. – Csak tudni kell kérdezni!"
Kirk szó nélkül lehajtotta a fejét.
– Aztán miért váltották le? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a piros csíkos, 
és Kirk érezte, hogy megmerevedik körülötte a levegő.
– Renitens magatartás miatt – motyogta bizonytalanul.
– Hogyhogy?
– Ez volt az indoklás...
– És ha felvilágosítana bennünket ezen indoklás mélyebb értelméről? 
Nagyon hálásak lennénk magának... Tehát mit fed az indoklás?
– Kérem – mondta Kirk. – Én letöltöttem a büntetésemet... Csökkentett 
fizetéssel dolgoztam kilenc időegységig. A közös szálláson laktam. S a 
kerületi munkaügyi felügyelőség kitöltöttnek vette büntetésemet. Kérem...
A katona hangja felcsattant:
– Kirk állampolgár! Maga nincs tisztában a helyzetével! Mi itt 
valamennyien felelősek vagyunk a Nagy Kupola biztonságáért. És a veséjébe 
kell látnunk a magafajtáknak! Világos, amit mondok? Mert különben... 
Megvannak az eszközeink!
– Világos – mondta Kirk, és belátta, hogy minden további ellenkezés 
céltalan. Ha már elkövette azt a marhaságot az előbb, ki kell tálalnia 
mindent... Ki tudja, mivel fog ez járni, de a hallgatás csak ronthat a helyzetén. 
Gyerünk hát, essünk túl rajta! – A renitens magatartás azt takarja, hogy... hát... 
újítottam... A katona felszisszent.
– Mit csinált? – Újítottam...
Kirk a szeme sarkából látta, hogy az asztal végén az alacsony rangú katona 
lázasan dolgozik.
"Atyavilág! – gondolta. – Jegyzőkönyvbe vesznek mindent! A végén még 
hadbíróság elé állítanak... Csak azt tudnám, hogy végül is miért..."
– A tehenészetben. Amikor kineveztek a tehenészet vezetőjévé, rájöttem 
valamire. A takarmánnyal kapcsolatban...
– Részletesen fejtse csak ki ezt a takarmánykérdést! – parancsolta a piros 
csíkos.
– Hát... a főiskolán tanultam. A tehenészet szakon... Aztán lehelyeztek a 
Kupola főtehenészetébe. S mivel ott éppen elhalálozás folytán megürült a 
vezetői állás, engem nevezett ki a Tehenészeti Főtanács vezetőnek. Én, kérem, 
már az iskolában is takarmányozási problémákkal foglalkoztam...
– Engedélyezte valaki? – kérdezte hidegen a katona.
– Természetesen... Illetőleg...
– Tessék?
– Szóval... az volt a feladatom, hogy feldolgozzam a zöld tehenek 
takarmányozásának a történetét. Az archívumban elég sok írásos anyag maradt 
fenn. Ebből írtam a diplomamunkámat is.
– Folytassa!
– Már kutatásaim közben rájöttem valamire...
– Nocsak!
– Hogy a zöld tehenek pontosan annyi tejet adnak, mint... szóval, mint 
nagyon régen. Egy jottányival sem többet. Mint még akkor, amikor őseink 
megalapították a Nagy Kupolát.
– És maga milyen következtetést szűrt le ebből?
Kirk nyelt egyet, és érezte, hogy minden félelme ellenére kezdi elragadni a 
hév.
– Kérem – kezdte –, arra gondoltam, hogy a Kupola alapítása óta állandó a 
tejhiány, hogy az újszülötteknek is alig jut belőle. És miért? Mert a 
tehénállományt nem lehet megfelelő módon növelni. Egyszerűen nincs hely. 
A Kupola nem tud több tehenet befogadni. És aztán baj van a munkaerővel 
is...
– Csakugyan ?
– Szóval, ha a tejhiányt le akarjuk küzdeni, más utat kell keresnünk. Sem a 
tehenek, sem pedig a tehenészek számát nem növelhetjük.
– Akkor pedig csak egy mód van – . mondta gúnyosan a katona.
– Úgy van – bólintott Kirk. – A takarmány. És ez itt a probléma. Ha 
megfelelő takarmány segítségével növelni lehetne az egy tehén által adott tej 
mennyiségét, megszűnne a tejhiány!
– És maga... maga ezzel foglalkozott?
– Igen, kérem – hajtotta le a fejét Kirk. – Kidolgoztam egy új módszert. 
Újfajta takarmányt állítottam össze. És... beadtam egy tehénnek.
– Persze, engedély nélkül, mi? – kérdezte gúnyosan a piros csíkos.
Kirk hallgatott.
– Folytassa! – intett a katona.
– A tehén három nap múlva ötször annyi tejet adott, mint addig...
– És maga... maga mit kapott érte?
– Három időegységnyi javító-nevelő munkára ítéltek – mondta Kirk. – De 
letöltöttem...
– Indok?
– A hagyományok súlyos megsértése... És a Kupola belső rendjének 
veszélyeztetése... Amikor letelt a büntetésem, természetesen nem helyeztek 
vissza... a vezetői posztra...
– Hanem?
– Csoportvezető lettem.
– Szép kis karrier – mondta a katona gúnyosan.
– Később aztán...
– Van később is?
– Igen – mondta Kirk sóhajtva. – Az a fejőszerkezetügy.
– Mondja csak el azt is szép sorjában! – emelte fel a fejét a piros csíkos.
– Hát... amikor letelt a büntetésem, alá kellett írnom egy papírt, hogy soha 
többé... Hát igen. Soha többé nem foglalkozom takarmánnyal... azaz nem 
sértem meg dicső őseinket azzal, hogy továbbfejlesztem, illetve...
– Folytassa!
– Akkor arra gondoltam, hogy kitalálok valami újat. S vizsgálgatni 
kezdtem a zöld teheneket. És rá is jöttem valamire...
– Na ne mondja!
– Igen. Rájöttem, hogy a fejők nem fejik ki rendesen a tejet!
– Szabotázsra gyanakszik ? – hajolt közelebb Kirkhez a piros csíkos.
– Á, nem! – rázta meg a fejét Kirk. – Csak nem tudják. Puszta kézzel nem 
lehet. Sokat gondolkodtam a dolgon. És szerkesztettem valamit...
– Micsodát, az ég szerelmére?!
– Egy készüléket, amely szívja befelé a levegőt. Namár-most, ha ezt a 
készüléket rákapcsolom a tehenek kivezető csatornájának a végére, arra a 
bütyökre, amit a tehenészek fejnek, hát ez a szívóhatás kiszívja a tejet. 
Anélkül hogy a tehenek egészsége károsodna. Sőt.
– Mi az a sőt?
– Még jót is tesz nekik. Ha teljesen kiürülnek, másnapra ismét feltelnek 
tejjel. Ezzel egyharmadával növekszik a tejtermelés.
– És maga... maga szerencsétlen, ki is próbálta? Kirk keserű fintorra húzta 
a száját.
– Ki...
– No és mit kapott érte?
– Hat időegység javító– és nevelőmunkát. Felére csökkentett fizetéssel...
– Indok?
– Káros neologizmusok kitalálása és terjesztése. Ezáltal veszélyeztettem a 
Nagy Kupola biztonságát. Persze, ezután már nem helyeztek vissza 
csoportvezetői posztomra sem. A trágyaszállítókhoz osztottak be, de néha-
néha fejhetek is! – tette hozzá büszkén.
A katona mogorván bámult maga elé, a jegyzőkönyvet készítő kezében 
pedig megállt a ceruza.
– Menjen ki az előtérbe – mondta végül a piros csíkos, és jelentőségteljesen 
a többiekre nézett. – És felöltözhet. De ne menjen el. Még lesz dolgunk 
egymással.
Kirk átballagott a másik terembe, ahol már csak alig néhányan várakoztak. 
S a rakás meztelen férfi, bár látta Kirk elkeseredett arcát, egyetlen szót, sem 
mert kérdezni. Megérezték az ajtók mögött lejátszódott tragédiát, és nem 
akarták kíváncsiskodásukkal súlyosbítani társuk amúgy is nehéz helyzetét.
Ezalatt az ajtó mögött megkezdődött a tanácskozás, amely egy időre 
hivatott volt eldönteni Kirk tehenész és trágyahordó sorsát.
– Nos, uraim! – kezdte a piros csíkos, amikor Kirk mögött becsukódott az 
ajtó. – Mit szólnak hozzá? Micsoda fogást csináltunk?
– Csak nem akarja azt mondani, tábornok, hogy szükségünk van erre az 
emberre? – kérdezte valaki nyugtalanul és némi felháborodással a hangjában 
az asztal végén. – Hiszen a hadseregünk és a Kupola belső rendje is a 
hagyományokon nyugszik. Őseink kitűnően megalkottak mindent! Semmi 
szükség, hogy akárki is káros újításokkal...
Mielőtt azonban még befejezhette volna mondanivalóját, a piros csíkos 
közbevágott:
– Tökéletesen osztom a felháborodását, ezredes, és eszem ágában sincs, 
hogy ilyesmire gondoljak. Ragaszkodjunk csak a hagyományokhoz. Ellenben 
ez az ember veszélyezteti a Kupola biztonságát. S ez ellen tennünk kell 
valamit.
– Idézzük a Kupolaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé! – 
javasolta valaki.
– Én azt hiszem, uraim – emelte fel hangját az ezredes –, kár lenne másra 
tolnunk az ügyet. Most értem csak, hogy a tábornok úr mit akar mondani... Ezt 
az embert nekünk kell elintéznünk!
– De hát hogyan ? – kérdezte egy hang. – A polgári ügyek minisztere 
legutóbb is eléggé a nyakunkra mászott. Bérgyilkosok alkalmazása túl 
kockázatos...
– Ugyan, kérem – mondta a tábornok, és felemelte a kezét. – Ki beszél itt 
ilyesmiről?! És gondoljanak arra is – hangjába ironikus színt kevert –, hogy a 
hadsereg mindig köteles engedelmeskedni a polgári kormányzatnak. No de, 
uraim! Őrizzük meg a nyugalmunkat! – vette ismét komolyra a hangját, 
amikor az asztal végéről kuncogást hallott.
– Tehát? – kérdezte valaki.
– Egyszerű – mondta a tábornok. – Behívjuk. Aztán majd rajta tartjuk a 
szemünket. És én garantálom önöknek, hogy a közeljövőben nem lesz 
alkalma, hogy új fejőmasinákon törje a fejét!
Harsány hahota jutalmazta a tábornok szellemességét.
– No de, uraim! – emelte fel a kezét, pedig látszott rajta, hogy élvezi a 
sikert. – Egyetértenek tehát...?
– Egy pillanat, tábornok úr – mondta valaki. – Itt valami tévedésről volt 
szó. Mi legyen azzal a Kirkkel, aki a mi nyilvántartásunkban szerepel? Azzal 
az építésszel?
A tábornok megvonta a vállát.
– Ez már az önök dolga. Ha rám hallgatnak, kihúzzák a listáról, és 
emberünket írják a helyére. Szóval egyetértünk?
Az asztal mögött ülők egyhangú és szapora bólogatásba kezdtek.
– Nos – mondta a piros csíkos –, hívjuk be ezt a trágyahordót... Pardon, 
még egy pillanatra! Ugye megbízhatom önben, ezredes? Megtalálja a 
megfelelő személyt, aki, hogy úgy mondjam, elősegíti emberünk tisztességes, 
hagyománytisztelő állampolgárrá válását?
A tábornok intésére a jegyzőkönyvvezető az ajtóhoz sietett, és kitárta; a 
nyíláson beoldalgott Kirk,sápadtan a közelgő tragédiától.
Az ezredes azonban, akire rábízták a továbbiakat, kellemes csalódást 
okozott a leváltott mezőgazdásznak. Nem ordított vagy fenyegetődzött, ahogy 
azt a hadsereggel szemben ellenséges álláspontot képviselő, elvetemült 
újságírók szokták volt állítani egészen letartóztatásukig, ellenkezőleg; 
mosolygott, és szinte barátságos jóindulattal beszélt:
– Nagyon sajnáljuk, Kirk úr, hogy igen fontos tevékenységét, amelyet 
feltehetően közmegelégedésre végez a Kupola javára... hm... meg kell 
szakítanunk. De a hadsereg erősítése legalább annyira érdeke a Kupolának, 
mint a hm... fejés, meg hogy a trágyát kihordják a zöld tehenek alól. Épp ezért, 
bármennyire megértjük is az ön... hát igen... sajnos, húzódozását a 
hadseregtől, kénytelenek vagyunk behívni.
Méghozzá az építő és fenntartó alakulathoz... Gondolom, ez éppen 
megfelelő lesz önnek.
Kirk viszont úgy gondolta, már úgyis minden mindegy, és nem is akart 
tovább uralkodni magán.
– Kérem, uraim – mondta humanizmusát és félelmét vesztve. – Nem lenne 
talán mégis célszerűbb azt a Kirket behívni, aki a listán volt, és aki építész? 
Talán jobban ért nálam ahhoz, amire önök engem szemeltek ki.
A tábornok azonban közbevágott, s egyáltalán nem olyan nyájasan, mint az 
ezredes.
– Mit gondol maga?! – kérdezte szinte ordítva. – Maga fogja megszabni, 
hogy a hadseregnek mi a célszerűbb? Maga, maga...
Hogy végül is mi mindent ordítozott összevissza, Kirk egy csapásra 
elfelejtette, amikor kezébe kapva behívóparancsát, kifelé igyekezett. Csupán 
arra vigyázott, hogy méltósága roncsait megőrizve hasra ne essék a küszöbön. 
S mivel ez végül is sikerült, elkönyvelhette első győzelmét a hadsereg felett.
Kirk szomorúan bandukolt az utcán, hiszen ez a nap nem hozott semmi jót, 
s ráadásul a Zur-ral, de még inkább a lány apjával folytatandó közeli 
tárgyalása is nehéznek és kimenetelét tekintve erősen bizonytalannak 
ígérkezett.
Hif professzor lányát a főiskolán ismerte meg, amikor még mindketten 
reményteljes mezőgazdász-növendékek voltak. Kirket elsősorban a tehenek 
érdekelték, takarmányozási problémáikkal együtt, a lány viszont a Kupolán 
kívüli mezőgazdasági kultúrák hasznosításának szentelte tanulmányait. S ha 
nem is dolgoztak azonos területen, a természet iránti szeretetük közel hozta 
őket egymáshoz.
Ez a rokonszenv azonban akkor még messze volt attól, ahol végül is 
kettejük története megállapodott. A Kupolában ugyanis abban az évben több 
százra volt tehető a végzős mezőgazdászok száma; a fele férfi volt, akik szinte 
valamennyien lankadatlan érdeklődést mutattak Zurr iránt. Ebben kétségtelen 
szerepet játszott a lány nem mindennapi szépsége és esze is, de nem volt 
elhanyagolható tényező apja, Hif professzor sem, aki bár a 
társadalomtudományok területén tevékenykedett, a természettudományok iránt 
is csodálatot érzett, no és természetesen megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett 
mindenhol.
Így aztán Kirknek alaposan meg kellett küzdenie, amíg Zurr választása 
végül is reá esett. S hogy e küzdelem után miért éppen ő lett a lány vőlegénye, 
Kirk aligha tudta volna megmondani. Gyanította ugyan, hogy Zurr 
választásában közreműködött Hif professzor is, de hogy miért éppen mellette 
tette le a voksát, sokáig rejtély maradt számára.
Amikor aztán mindketten elvégezték a főiskolát, Kirk engedélyt kapott, 
hogy bejelentse házasodási szándékát a megfelelő kerületi hatóságnál, és 
benyújtsa lakásigényét is. A hatóság természetesen akceptálta a kérelmet, 
megadta a határidőt, és most már csak az idő volt az egyetlen tényező, amely a 
házasságkötés útjában állt.
Kirk jövendő apósától engedélyt kapott, hogy a nap meghatározott 
idejében, többnyire estefelé, amikor Zurr is befejezte aznapi munkáját, elvigye 
a lányt sétálni vagy a kapu melletti vendéglőbe. Sőt néha arra is rávette, amit a 
lány különben nem is alaptalanul túlságosan veszélyesnek tartott, hogy a 
kapuőrséget megkerülve s a sötétedést kihasználva, kimerészkedjenek a 
Kupola főkapuján. És Kirk, aki természetét tekintve egyáltalán nem volt 
vakmerő, a lánnyal együtt élvezte a törvénysértés izgalmát és főleg a 
fehéresen sápadt fényt, amely végigömlött az ismeretlen világon. Persze, attól 
azért óvakodtak, hogy messzire elhagyják a kaput, hiszen tudták, hogy még 
így is az életükkel játszanak.
Az öregnek, Hif professzornak, természetesen nem szóltak ezekről az esti 
kirándulásokról; volt neki baja enélkül is éppen elég. Most, hogy a 
nyugdíjazás küszöbén állt, amit hasztalan igyekezett sokirányú összeköttetései 
felhasználásával elkerülni vagy legalábbis, elodázni, nyakára szabadultak a 
farkasok; azok a fiatalabb munkatársai, akiket ereje teljében, szemöldökének 
enyhe Táncolásával is féken tudott tartani. Ezek a hálátlan csirkefogók, 
kihasználva hatalmának gyengülését, nyíltan vagy titokban minden lehető 
fórumon a professzor ellen fordultak. S Zurr is tudta, hogy ebben a nehéz, 
átmeneti időben pokoli hálátlanság lenne tőle, ha még ő is álmatlan éjszakákat 
okozna az öregnek.
Sajnos, az átvirrasztott éjszakák így is megtették a magukét, és 
bármennyire igyekezett is a lány apjának kedvébe járni, közvetve ő is 
hozzájárult Hif professzor későbbi szívrohamához.
Hif szokott bölcs előrelátásával igyekezett elrendezni leánya sorsát. S 
amikor még korábban informátorai tájékoztatták a leánya körül sürgölődő 
udvarlók képességeiről, származásáról – apjuk és anyjuk nevét, valamint 
életpályáját is beleértve –, meghozta döntését. Rengeteg okot mérlegelve arra 
az elhatározásra jutott, hogy lányának Kirk, ez a tehetséges mezőgazdász lesz 
a legmegfelelőbb férj. Még akkor is, ha pillanatnyilag különbeknek tűnő 
legények is forgolódnak körülötte.
S Hif professzor, nagyon bölcsen, úgy látta, hogy ha éppen nem is 
alkonyodik be a társadalomtudományoknak, valamiféle pangás mutatkozik 
majd művelésük körül. Neki magának meg is volt erről a külön elmélete, ezt 
azonban, igen okosan, megtartotta magának. S úgy érezte, hogy az 
elkövetkezendő homályos időkben leánya legbiztosabban olyan valakire 
támaszkodhat, akinek alapos természettudományos műveltsége, jó beosztása, 
van, és ami a fő, nem érdekli más, csak a munkája. Hif professzornak 
működése során egész életre szóló undora támadt a zseniktől, akik életük 
minden másodpercében egészen mást szerettek volna csinálni, mint amit végül 
is csinálniuk kellett. Orvosok, akik költőnek képzelték magukat, költők, akik 
politikusoknak, politikusok, akik tudósoknak és így tovább. Röviden: Kirk 
tökéletes alanynak ígérkezett.
Hif professzor azonban ritkán tévedett akkorát, ha nem is 
helyrehozhatatlanul, mint Kirkkel kapcsolatban.
A csalódások sorozata, röviddel az eljegyzés után, a takarmányüggyel 
kezdődött. És őszintén szólva nem is igen akart hinni a fülének, amikor 
jövendő veje, támogatást remélve, elmesélte balul végződött kísérletét. A 
professzornak, aki akkor már közel állt a szívrohamhoz, annyi ereje még volt, 
hogy megkísérelje jobb belátásra bírni Kirket, akiben végül is mérhetetlenül 
csalódott.
Amikor egyedül maradtak a szobában, amely egykori dolgozója volt, 
igyekezett úgy beszélni vele, mint férfi a férfival.
– Nézd csak, fiam – mondta. – Mindenki követhet el hibákat. Nem 
mondom, fiatalabb koromban... De végül is az ember leszokik róluk. 
Remélem, jó lecke lesz számodra ez a javító-nevelő munka. Húzd meg magad, 
és igyekezz visszakapni az állásodat!
Azt azonban már nem mondta el vejének, hogy még egy rosszul sikerült 
húzás, és felbontatja lányával az eljegyzést...
Kirk második "húzása", a fejőszerkezet felfedezése, már szerencsére – 
legalábbis Kirk szerencséjére – arra az időre esett, amikor az öreg véknyát 
először kezdték harapdálni a farkasok. S ebben a számára kritikus időszakban 
már nem maradt ideje rá, hogy újabb beszélgetésre rendelje magához 
tökéletlen vőjelöltjét.
– Csak érjek rá egy kicsit, úgy kirúgom, hogy a lába sem éri a földet! – 
füstölgött, ha éppen maradt egy lélegzetnyi ideje a lelkét ugyan nemesítő, de 
testét egyre inkább megtörő küzdelemben.
Ezen az estén is, amely a sorozás reggelét követte, Kirk és Zurr a kapun 
kívül ült, s hátukat egy fatörzsnek vetve, bánatosan meredtek a fehéren 
csillogó tájra. Az óriási, zöld fák hátán fénysugarak csúszkáltak fel s alá, és 
valahonnan, irdatlan távolságból a Rettenetes Fekete erős hangját hozta 
feléjük a szellő. A fa tövében, biztonságban érezték magukat, hiszen a 
Rettenetes Fekete óriási testével képtelen lett volna olyan gyorsan befurakodni 
a fák közé, hogy elcsíphesse őket. Ha errefelé venné is az útját, rég 
eltűnhetnek a Kupola kapuja mögött, mire a szörnyeteg elérné a tisztást.
Más alkalmakkor ilyenkor már kezébe szokta kaparintani menyasszonya 
kezét, s karjával átölelve a vállát, tervezgeti a jövőt. Az utóbbi időben azonban 
Kirk nyugtalanító változást vett észre Zurr viselkedésében. Alig-alig engedte, 
hogy megsimogassa a tenyerét, a válláról meg egyenesen lerázta a karját. S az 
igazsághoz tartozik az is, hogy Kirk egyes-egyedül csak magát hibáztathatta 
menyasszonya megváltozott viselkedéséért.
– Milyen szép is ez az este... – próbálta megtalálni a megfelelő témát Kirk.
Menyasszonya azonban makacsul hallgatott, mintha már előre elhatározta 
volna, hogy olyan undok lesz, amilyen csak tud.
– Lassan itt a nyákunkon a tél – folytatta Kirk monológját, és fél szemmel 
lopva Zur-ra sandított.
Akkor a lány feléje fordult, és ingerülten lerázta válláról a fiú ismételten 
odatévedt karját.
– Ne beszélj itt nekem összevissza az estéről meg a télről – mondta, és 
leplezetlen bosszúság bujkált a hangjában. – Elegem volt belőle, hogy csak 
ülünk és tervezgetünk, és az egészből nem lesz semmi! Mert te képtelen vagy 
bármit is megvalósítani – mondta most már nyílt rosszindulattal.
– Én? Miért? Például? – kérdezte Kirk némiképpen magához térve 
álmodozásából.
– Például mert nem tudod befogni a pofádat – mondta a szelíd 
menyasszony. – Mert neked mindenkinél okosabbnak kell lenned. Hát például 
ezért!
– Miért? Mit kellett volna csinálnom?
– Amit a többieknek. Dolgozni, ahova állítottak, ragaszkodni a 
hagyományokhoz, tisztelni feletteseidet... Ahogy az erkölcsórán tanították. Te 
azonban mindennek az ellenkezőjét csinálod. S garantálhatom, hogy ennek 
nem lesz jó vége...
– De hát én csak... – próbált mentegetőzni Kirk. A lány azonban 
félbeszakította:
– Képzeld magad az én helyembe! Nekem társadalmi kötelezettségeim 
vannak. Te is meg én is meghatározott réteghez tartozunk, s ennek 
megfelelően kell viselkednünk. Tőlünk várnak valamit, és nem szabad 
csalódást okoznunk... Ott volt az állásod, nem kellett volna semmit csinálnod, 
csak teljesítened, amit a Kupola társadalma és az a közeg, amelynek tagja 
vagy, elvárt tőled... S te erre mit csináltál? Megbotránkoztattál mindenkit. Az 
emberek elfordulnak tőled. Lassan már rám is ujjal mutogatnak majd, hogy 
íme, itt van annak az őrült Kirknek a menyasszonya, aki kitalálta azt a 
fejőszerkezetet. És jókat röhögnek! Kellett ez neked? Utolsó trágyahordó vagy 
ott, ahol valamikor vezető voltál. S miért? Mert okosabb akartál lenni 
mindenkinél, aki előtted élt a Kupolában.
– Miért? – kérdezte Kirk. – Olyan nagy bűn ez?
– Olyan – mondta a lány. – Vagy még annál is nagyobb. Te fütyülsz a 
tradíciókra, köpsz a társadalmi konvenciókra. És meg tudnád mondani, hogy 
miért?
Kirk porig volt sújtva, de érezte, hogy válaszolnia kell, mégpedig őszintén.
– Nem is tudom... – nyögte végül is hosszas gondolkodás után. – Hiszen 
éppen ez az, hogy magam sem tudom egészen világosan, miért is teszem. 
Csak valahogy... egyszerűen nem tudtam belenyugodni, hogy ne szóljak, hogy 
másként is lehetne... hogy jobban meg tudnánk csinálni a dolgot... Az eszem 
tudta, hogy be kell fogni a szám, de valami mégis kimondatta velem... Magam 
sem értem...
– Akkor hogyan akarod, hogy én és apa megértsük? – kérdezte a lány. – 
Olyan mélyre süllyedtél, ahonnan már csak felfelé van út... lefelé nincs...
Kirk érezte, hogy óriásit dobban a szíve.
– De van – mondta csendesen.
A lányban feltámadt valami borzasztó sejtelem, és elfehéredett az arca.
– Micsoda? – kérdezte halálra váltán.
Kirk úgy feszengett, mintha tüske ment volna a ruhája alá.
– Hát az a helyzet – kezdte bizonytalanul –, hogy behívtak... kisegítő 
szolgálatra.
– Nem igaz... – nyögte a lány. – Hogyan történhetett?
– Hát... igen egyszerűen. Kaptam egy papírt. Be kellett mennem egy 
bizottság elé... Ott aztán kiderült, hogy nem is engem idéztek be, hanem egy 
másik Kirket. Valami építészt.
– Hátakkor?
– Csak hát el kellett mondanom... izé.-.. Kikérdezték.azt az ügyet a 
takarmánnyal meg az... izé... fejő...
– Szerencsétlen! – suttogta Zurr. – Szerencsétlen!
– Erre... állambiztonsági okokra való hivatkozással... és meghatározatlan 
időre... Egyszóval...
– Szerencsétlen! – mondta még egyszer a lány. – Csak nem képzeled, hogy 
feleségül megyek valakihez... egy katonához... egy kényszermunkáshoz? 
Hogy az apám hozzád enged? Jobb, ha leszámolunk az álmainkkal egyszer s 
mindenkorra !
– Azért annyira nem vészes az egész... – próbálta mentegetni a helyzetét 
Kirk. – Gondolom, hamarosan leszerelnek...
– Gondolj csak, amit akarsz – mondta a lány. – Mi is lenne az életem, ha 
hozzád kötném magam? Állandó rettegés és nyugtalanság. Nem is beszélve a 
szégyenről. Egy trágyahordó felesége, akinek ráadásul a férje többet van 
javító-nevelő munkán, mint... Eh! Hiszen te képtelen vagy megnyugodni! És 
ha belegondolok, hogy gyerekeink is lehetnek, beleborsódzik a hátam!
– Meglátod, rendbejön minden. Rendbe hozok mindent... Majd ismét 
elkezdem elölről... – fogott az ígérgetésnek a bukott tehenész, amikor 
egyszerre a széles oldalú fák zizegni kezdtek körülöttük, mintha hirtelen 
támadt vihar csavargatná a csúcsaikat.
Kirk, akit a lány szavai mély elkeseredéssel töltöttek el, későn vette észre, 
hogy a szokatlanul csendben érkezett Rettenetes fekete vészjósló és halált 
hozó nyugalommal hajtogatja félre a zöld fákat, és igyekszik a Kupola 
közelébe férkőzni. Mivel ő és a lány egy széles törzs árnyékában pihentek, s a 
védelmi célokra emelt földhányások is eltakarták őket, nem kellett attól 
tartaniuk, hogy a közelre rosszul látó szörnyeteg felfedezi őket.
Kirk magához ölelte a reszkető lányt, és közelebb húzta a fa törzséhez. 
Közvetlenül mögöttük ott magaslott a toronnyi szörnyeteg, s karvastagságú 
csápjai enyhén remegve meredtek a levegőbe.
Ekkor a tehenész ellesett a fatörzs mellett, a Nagy Kupola kapujának 
irányában, ahol a tisztáson mit sem sejtve sétálgattak az őrök, néhány gyerek 
fogócskát játszott, szállítómunkások egy csoportja pedig nagy, fekete 
csomagokat rakodott közvetlenül a kapu mellett.
A szörny szélesre tágult szemeivel bámulta a látványt. Levegőbe emelt 
csápjai szapora mozgásba kezdtek az izgalomtól, s Kirk tudta, hogy azonnal 
az őrökre, a gyerekekre és a szállítókra veti magát.
A Rettenetes Fekete azonban egészen biztos akart lenni a dolgában, ezért a 
hasa alatt éppen csak meghajló fákat a lába alá gyűrte, hogy ne zavarhassa 
semmi az ugrásban.
S Kirkben egyszerre ismét dolgozni kezdett az a micsoda, ami már addig is 
annyi kellemetlenséget okozott neki. Nem tudta volna megmagyarázni soha, 
mi késztette rá, hogy a fa mögött hagyja Zurrt, s kihasználva a törzsek 
árnyékát, a kapu felé osonjon. Még hallotta ugyan a lány rémült kiáltását maga 
mögött, de már nem törődött semmi mással, csak azzal, amit az az ismeretlen 
belső hang diktált.
Nem tartott rövid ideig, amíg a dombocskák között a kapuig verekedte 
magát, de szerencsére a szörnyeteg is éppen eléggé el volt foglalva a talpa 
alatti fákkal. így aztán még mindig csápjait nyújtogatva, tisztes távolságból 
leselkedett, amikor Kirk kiugrott a kapu előtti tisztásra, és torkaszakadtából 
ordítani kezdett:
– Meneküljenek! – visította. – Itt van a Rettenetes Fekete! A Rettenetes 
Fekete! Itt leselkedik a fák mögött!
A kiáltásra rémület lett úrrá a tisztáson. A katonák fegyvereiket 
előrenyújtva csatárláncba álltak, a gyerekek pedig, mintha csak a játékot 
folytatnák, eltűntek a kapubejáraton. A szállítómunkások földre szórták 
terheiket, s a gyerekek után iramodtak.
Kirk döbbenten látta, hogy a Rettenetes Feketének sikerült végre 
megtámasztania lábát a fatörzseken, és ugráshoz készülődik.
Az egyik katona, aki a fák mögött végre felfedezte az ellenséget, rémülten 
felkiáltott, és megragadta Kirk karját.
– Gyere! – kiáltotta. – Gyere gyorsan, mert betömjük a nyílást! – és 
megfordulva, fegyvereiket előrenyújtva, hátráló bajtársai után iramodott.
– Állj! – ordította Kirk, akinek hirtelen eszébe jutott Zúrr. – A 
menyasszonyom kinn rekedt... Csak egy pillanatig várjatok! Azonnal hozom!
A katona még visszakiáltott valamit, de hangját elnyelte a zaj, a Rettenetes 
Fekete páncéljának kopogása, merev lábainak és szarvának recsegése... A 
szörnyeteg izgatottan mocorogva, ostobán bámulta a kapubejárat előtti tisztást, 
ahol addigra már csak a szél fújdogált. A gyerekek, a katonák és a 
szállítómunkások lenn pihegtek valahol a biztonságos alagutak mélyén.
Kirk olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta, s nem törődve 
a zajjal, amit vigyázatlan lábaival okozott, arrafelé igyekezett, ahol a lányt 
hagyta. S ott is találta Zurrt a fa tövében, félájultan, arcát tenyerébe temetve. 
Éppen annyi ideje maradt csak, hogy egy még biztonságosabb, vastagabb törzs 
mögé vonszolja, s máris újra felhangzott a szörny páncéljának recsegése.
Kirk tudta, hogy ha csendben maradnak, valószínűleg élve megússzák a 
kalandot. A Rettenetes Fekete rosszul lát, s még ha rájuk lépne is, nem 
valószínű, hogy megtalálja őket. Emellett a hallása sem valami tökéletes.
A lány szinte ájultán lógott a karjaiban, s Kirk föléje hajolt, hogy eltakarja 
előle a Rettenetes Fekete szívderítőnek nem mondható látványát. A csápok 
vége közvetlenül a lány feje mellett mozgott kitartóan, s hatalmas testéből 
undorító szag áradt.
Kirk már-már azon volt, hogy lesz, ami lesz, hátára kapja Zurrt, és 
elmenekül vele, csak hogy megszabaduljon a szörnyeteg látványától, aztán 
mégiscsak győzött a józan ész; ott maradtak mozdulatlanná dermedve a nagy, 
zöld fa tövében.
A Rettenetes Fekete akkor egyetlen ugrással a tisztáson termett, és 
csápjaival hadonászva, óriási, fekete páncéllal borított hátulsó lábával kaparni 
kezdte a bejáratot. Kirk tudta, hogy a szörnyeteg csatát vesztett, hiszen azok, 
akik korábban a tisztáson dolgoztak vagy játszogattak, a biztonságot rejtő 
mélységben pihennek, s a bejárat közelében nincs senki, csak a kapuőrök.
Az óriási állat is tisztában lehetett reménytelen helyzetével, mert néhány 
céltalannak tűnő kaparás után iszonyú hangot hallatott, s egyetlen hatalmas, 
már-már repülésnek tűnő ugrással felszállt a fák csúcsa fölé, és eltűnt az 
irdatlan mesz-szeségben.
Kirk a lány fölé hajolt, és megpróbálta feléleszteni. Zurr lehunyt szemmel 
feküdt a fa alját borító zöldesszürke mohán, nehezen lélegzett, s haja kócosan 
hullott a szemébe. S Kirk, bár alig voltak túl a közvetlen veszélyen, ismét csak 
megállapíthatta, hogy valamennyi lány közül, akinek még nem kötötték be a 
fejét a Nagy Kupolában, minden kétséget kizáróan Zurr a legcsinosabb.
Ekkor a véletlen, mint már annyiszor, most is Kirk segítségére sietett. A 
széles levelű fa oldalán hatalmas vízgomolyag jelent meg, és lassú gördüléssel 
egészen a talajig gurult. S amikor a száraz moha halk sistergéssel elkezdte 
magába szívni a nedvességet, Kirk belemerítette tenyerét az óriási vízcseppbe, 
s a vizet a lány arcára fröccsentette.
Zurr homlokán gyors rángások futottak végig, amikor a hideg 
folyadékcseppek végiggördültek arcbőrén; először a kezét mozdította meg, 
majd kinyitotta a szemét. Látszott a pillantásán:, hogy fogalma sincs, mi 
történhetett az elmúlt percekben, mert mintha csak délutáni álmából ébredne, 
Kirkre mosolygott. Aztán egyszerre a rémület homálya burkolta be mosolyát, 
s kezét védekezőn maga elé tartotta.
Kirk akkor még egyszer a gombolyagba merítette a tenyerét, hogy az 
utolsó cseppeket megkaparintsa, mielőtt még valamennyit magába szívná a 
mohó moha. Az így elrabolt vizet ismét a lány arcára és kezére permetezte, 
majd a maradékot megitta.
A lány, úgy tűnt, egyszerre magához tért. Feltérdelt, megragadta Kirk 
kezét, és fejét jobbra-balra ingatva, rémülten sírni kezdett.
– Hol van? – kérdezte vékony, remegő hangon, mint a játékait kereső 
kisgyerek. – Hol van, Kirk? Elment?
– Elment – mondta a mezőgazdász, és a biztonság kedvéért körülnézett. A 
susogó faleveleken kívül azonban nem volt zaj, amely megzavarta volna a 
békés este nyugalmát.
– Miért hoztál ide, Kirk? Miért? – kérdezte még mindig zokogva a lány, de 
már elhúzta a kezét, amikor Kirk bátorítóan simogatni kezdte a tenyerét.
– Hogyhogy miért? – kérdezte a mezőgazdász és trágyahordozó, mint aki 
nem egészen érti a dolgot. – Hiszen majd minden este... – A lány azonban nem 
hagyta, hogy végigmondja, amit akart.
– Neked tudnod kellett volna... Hogy bízzam rád az életemet, ha képes 
vagy rá, hogy nap nap után életveszélybe sodorj? Hogyan kívánod, hogy 
bízzam benned?
Kirk nem tudott mit válaszolni. Talán ő hívta a Rettenetes Feketét? Egy 
azonbaa kétségtelen: a lány megváltozott. Máskor, korábban, szerelmük 
elején, eszébe sem jutott volna, hogy olyasmi miatt tegyen szemrehányást, 
amiről egyáltalán nem tehet.
– Haza akarok menni... – mondta a lány, és összeborzongott, amikor az esti 
szél végigsimította nedves arcát. – Kérlek, azonnal vigyél haza!
Kirk engedelmesen a kezét nyújtotta a még mindig a mohán ülő lánynak. 
Aztán lassan elindultak a fák között a tisztás felé.
– Sohasem bocsátom meg neked – mondta kemény hangon Zurr, amikor a 
törzseket kerülgetve a bejárat felé tartottak. – Soha-soha...
Kirkben egyszerre feltámadt az igazságérzet, és bár valami azt súgta, hogy 
akkor tenné a legbölcsebben, ha hallgatna, nem vehetett erőszakot a 
természetén.
– De kedves... – mondta, és igyekezett igazán udvarias és szeretetreméltó 
maradni. – Hiszen te is tudod... Véletlen volt... És én igazán nem tehetek 
róla...
A lány feléje fordult, és vádlón kinyújtotta az ujját.
– De arró1 tehetsz, hogy kiabáltál! És hogy magamra hagytál!
Kirk nagyot nyelt, és igyekezett megvilágítani tettének okát, bár így, menet 
közben, a fák gyökerei között bukdácsolva, egyáltalán nem ígérkezett 
könnyűnek a magyarázat.
– Sokan voltak a tisztáson – mondta. – Egy csomó gyerek is... és játszottak. 
Aztán szállítómunkások nagy, fekete csomagokkal... nem is beszélve a 
katonákról. És nem vettek észre semmit. Az a dög olyan halkan jött, hogy nem 
is hallottam... Mintha csak a vihar fújta volna ide!
– Na és? – kérdezte a lány értetlenül, és feléje fordította az arcát.
"Mit na és?" – kérdezte volna Kirk, de aztán óvatosan csak ennyit mondott:
– És nem is sejtettek semmit...
– Az az ő dolguk – mondta a lány.
– De hát gyerekek, akik játszanak, és munkások, akik dolgoznak... Ha nem 
kiabálok, valamennyiüket megette volna... Vagy legalábbis sokat közülük! – 
helyesbített nyomatékkal.
– Az az ő dolguk – mondta ismét határozottan a lány. 
– Először is valamennyien megsértették a szabályzatot. A katonák azzal, 
hogy kiengedték őket a Kupola kapuján, főleg a gyerekeket. A gyerekekről 
most nem is beszélek. De a munkásokért vagy önmaguk vagy, a munkaadójuk 
a felelős. Ha valami történt volna velük, a felelősök elnyerték volna méltó 
büntetésüket.
– De hát tulajdonképpen mi is szabálytalanságot követtünk el. És nem is 
először.
– Az meg a mi dolgunk – mondta a lány. – És mit gondolsz, ha mi 
kerültünk volna bajba, ki kiáltozott volna felénk, kockáztatva, hogy az a nagy 
barom észrevegyen... Mit gondolsz?
– Nekem senki sem fontosabb, mint te – mondta Kirk elkeseredetten. – De 
figyelmeztetnem azért csak kellett őket... És a kettő nem mond ellent 
egymásnak. Nem nézhettem szótlanul, hogy az a barom elpusztítsa őket!
– De azt igen, hogy engem!
– Hiszen itt vagy mellettem, és biztos, védett helyen voltál a fa tövében.
– Eh! – legyintett Zurr ingerülten. – Kár több szót vesztegetni erre! Hiszen 
úgysem fogjuk soha megérteni egymást. Te nem úgy gondolkozol, mint a 
normális emberek!
"Tényleg. Miért is vagyok ilyen hülye?" – töprengett, és csak akkor 
ocsúdott fel gondolataiból, amikor nekiütközött az előtte megtorpanó lánynak.
Zurr szemébe ismét visszatért a rémület, amikor feléje fordította az arcát.
– Látod? – kérdezte suttogva.
Kirk belemeresztette szemét a lassan leszálló sötétségbe, de nem tudott 
felfedezni semmit, ami igazolni látszott volna a lány rémületét.
– Micsodát? – suttogta vissza.
– Az ajtó... illetve a helye – mondta Zurr.
S most Kirk szívét is megdobogtatta a félelem, de csak egészen rövid ideig.
– Eltorlaszolták – mondta a lánynak. – Biztosan a Rettenetes Fekete 
összetúrt mindent.
Akkor Zurr ismét sírva fakadt.
– Hogy jutunk be? Jaj, jaj, Fényesarcú Hold, hogyan jutunk be?
Kirk nem sokáig töprengett a dolgon, hanem megragadta a lány kezét, és a 
sebtében a bejárathoz hurcolt kövek és frissen tapasztott agyagfal mellé húzta. 
Aztán körülpislantott, hogy nem tűnik-e fel a Fekete vagy valami másféle 
szörnyeteg a sötétben, majd megkopogtatta a falat.
– Halló! – mondta félhangosan, és kitartóan verte a falat. – Halló!
Odabenn, a fal mögött halk neszezés támadt, majd óvatos férfihang 
szűrődött ki a kövek között :
– Ki a fene vagy? Mit akarsz?
– Kinn rekedtem – mondta Kirk. – Ketten vagyunk. Elbújtunk a Rettenetes 
Fekete elől. Be kell jutnunk...
– Reggel előtt lehetetlen – mondta a hang. – Betapasztottuk a bejáratot. 
Reggel előtt nem bonthatjuk ki.
– Tiszta a levegő – mondta Kirk, és újra körülpislantott. – Itt állunk a 
tisztáson. Minden csendes. Nyugodtan kiverhettek egy akkora helyet, hogy 
beférjünk rajta.
A falon túl rövid ideig tartó csend támadt, s mintha halk beszéd moraja 
szűrődött volna ki a levegőre.
– Nem tehetem – mondta végül a kapuőrző katona. – Tiltja a szabályzat! És 
különben is, aki ilyenkor kinn van, ne akarjon bejönni! Világos?
Kirket megdöbbentette a katona visszautasítása, s valami felháborodásféle 
kezdte nyomorgatni a bensejét.
– Te is kinn voltál az előbb a kapun túl? – kérdezte a hangot.
– Kinn – mondta a másik. – De mi közöd hozzá?
– Csak annyi – mondta Kirk –, hogy ha nem kiáltottam, ha nem 
figyelmeztettelek volna, már nem élnél... És azt is mondtam, hogy 
visszamegyek a menyasszonyomért. Erre ti befalazzátok a bejáratot, és... hát 
ez a hála?
A falon túl elcsendesült a suttogás, majd újra megszólalt a katona:
– Én csak parancsot teljesítek. Nagyon sajnálom. Ha figyelmeztettél, 
köszönjük. Bár őszintén szólva nem hallottam semmit. De ha hallottam volna 
is, mit tehetnék ? A Kupola érdeke azt kívánja, hogy támadás után éjszakára 
biztosítsuk a bejáratot. Jobb lenne, ha valami védett hely után néznél reggelig.
– De hát a gyerekek meg a munkások... – kérdezte remegő hangon Kirk, és 
arra gondolt, hogy talán valamelyik gyerek magas beosztású apja a 
megmentőre való tekintettel kinyittathatja a bejáratot.
– A gyerekek alszanak, és a munkások is hazamentek – mondta a katona. – 
És ajánlom, hogy te is keress magadnak nyugodalmas helyet.
– Hát nem érted?! – ordította Kirk talán életében először felháborodottan. – 
Megmentettem egy csomó polgár életét, és most nem tudtok fúrni egy rohadt 
kis lyukat, hogy bemászhassunk rajta?
Akkor egy másik, az előbbinél morcosabb hang szólt át a falon:
– Tilos a beszélgetés, hallod-e? Örülj neki, ha reggel meg-úszod büntetés 
nélkül. Dicsekvés helyett inkább azon gondolkozz, hogy mit mondasz majd, 
ha megkérdezik, mit kerestél engedély nélkül a kapun kívül? Most pedig tűnj 
el!
Kirk zavarodottan álldogált, és csak a lány gúnyos kacagására tért 
magához. Zurr arcán könnyek folytak végig, de csak nevetett, nevetett, mintha 
a Kupola legjobb viccét mesélték volna neki.
– Látod, te őrült – mondta Kirknek, és a könnyeit törölgette. – Látod... Te 
az életedet kockáztattad, ezek meg...
– Hálátlanok...
– Dehogyis hálátlanok – mondta a lány, és ismét hisztérikusan felkacagott. 
– Csak a szabályok szerint cselekednek. Tilos akárkit is beengedni éjszakára, 
és ők nem óhajtják megszegni a szabályzatot... Hogy te figyelmeztetted őket? 
Az a te dolgod. Az a szabályzatokon kívül esik. S ne várd, hogy ezért 
megszegjék a törvényt. Te ostoba, te őrült, te... te... – mondta, s nekiesett 
Kirknek. Ütötte, tépte, karmolta, ahol érte, míg Kirk arcát és kezét véres 
barázdák borították.
A tehenésznek ezután már nem sok ideje maradt, hogy filozófiai 
kérdéseken töprengjen, hiszen az éjszaka hangjai nyugtalanítóan 
megerősödtek. S mintha a Hosszú Szőrös szagát is feléjük lebbentette volna a 
szél. Megfogta hát a lány kezét, és maga után húzva, az erdő felé vették 
útjukat. Úgy gondolta, az lesz a legbölcsebb, ha egy fa tetején töltik az 
éjszakát.
Kirk éberen virrasztott, amíg a nappal első sugarai fel nem tűntek a fák 
csúcsai felett. Zurr is keveset álhatott; arca beesett, orra megnyúlt, haja 
kócosán meredezett a fején. Hangsúlyozottan elfordította a fejét, amikor Kirk 
tétova mosollyal jóreggelt kívánt, és nem válaszolt. Úgy gondolta, nincs több 
mondanivalója a trágyahordó számára.
Kirk lekúszott a fáról, és a reggeli nedvességben megmosakodott. Aztán 
megvárta, míg Zurr is lehuppan melléje, s amikor meggyőződött róla, hogy a 
lánynak esze ágában sincs reggeli tisztálkodáshoz látni, lassú, fáradt léptekkel 
elindult a Kupola bejárata felé.
A hajnal első fényeire a szorgos kapuőrök már kibontották a falat, s a 
tisztáson, mintha mi sem történt volna, munkások csapata a tegnapihoz 
hasonló fekete csomagokat görgetett a bejárat felé. Kirk érezte, hogy az előző 
napi kalandnak még lesz folytatása, ezért lehajtotta a fejét, amikor az 
őrparancsnok bódéja előtt be akartak osonni az alagútba.
A bódé oldalába vágott lyukon keresztül azonban fürkésző tekintet kutatta 
végig őket, majd kemény hang vágta el a menekülés útját.
– Hé! Álljatok csak meg ott! Hol a belépési engedély? Kirk a katona 
szavában felismerni vélte a tegnapi ingerültebb hangot, ezért elhatározta, hogy 
nagyon udvarias lesz.
– Kérem szépen – kezdte –, tegnap kinn ragadtunk. Én voltam az, aki 
figyelmeztette önöket, hogy jön a Rettenetes Fekete. Aztán elszaladtam a 
menyasszonyomért, de önök addigra bezárták, illetve befalazták a bejáratot.
– Azt kérdeztem, hogy van-e engedélye, vagy nincs – szólt a katona.
– Nincs. De hát szinte mindennap kimegyünk és visszajövünk. Eddig még 
soha nem kértek engedélyt.
Az őrparancsnok kimászott a bódéjából, Kirk és Zurr elé állt, és 
elégedetten végignézett rajtuk.
– Szóval nincs engedélyük. Mit is mondott az előbb? Hogy mindennap és 
engedély nélkül?
– Kérem... – kezdte volna Kirk. A katona felemelte a hangját:
– Ide figyeljen, fiatalember! Addig nincs baj, ameddig baj nincs... Érti?
– Hát...
– Maga annyit jár engedély nélkül, amennyit akar. Érti? A baj akkor van, 
ha kérik. Mint például most. És magának nincs. Érti?
– Értem – bólintott Kirk engedelmesen.
– Nahát. Szóval maga ezzel a hölggyel kinn töltötte az éjszakát, és ráadásul 
mindenféle ostobaságra hivatkozik. Hogy kit figyelmeztetett, és kinek az 
életét mentette meg. Ezenkívül tegnap este megzavarta az őrség munkáját. Na. 
Ném szeretnék a bőrében lenni, fiatalember... De valamiféle igazolványa csak 
van ?
– Nincs – mondta sötéten Kirk.
– Nincs? – csodálkozott az őrparancsnok. – Aztán miért nincs, ha szabad 
kérdeznem?
– Elvették...
A katonát, úgy látszott, kezdi elhagyni a türelme.
– És ki a fészkes fene vette el magától? Ha most azt mondja, hogy a 
Rettenetes Fekete, pórul járhat! A hatóság sértegetése vagy gúnyolása címén.
Kirk szó nélkül eléje tartotta behívóparancsát, amely a következő nap 
reggelére szólt.
Az őrparancsnok tekintete elkomorult, és halkan Rittyentett.
– Ez aztán alaposan megváltoztatja a leányzó fekvését! Szóval behívták 
holnapra... Ejha! Eszerint magára, fiatalember, tegnaptól katonai törvények 
vonatkoznak. A nemjóját! Most aztán tényleg nem szeretnék a bőrében lenni...
– Miért? Mennyiben változtat ez a dolgon? – kérdezte Kirk idegesen.
– Hát csak annyiban – mondta az őrparancsnok, és eltette a 
behívóparancsot –, hogy magára, kedves fiatalember, tegnaptól, amint már 
mondtam is, katonai törvények vonatkoznak. Tudja, ez mit jelent?
– Nem – mondta Kirk az igazságnak megfelelően. Akkor a parancsnok 
akkorát ordított, hogy a bejáratról potyogni kezdett az előző este sebtében 
feltapasztott vakolat.
– Nem? Hát akkor én majd most megmondom! Azt jelenti, maga félnótás 
szerencsétlen, hogy a sima szabálysértési eljárás helyett hadbíróság elé kerül!
Kirk megszédült, de csak egy kissé. Aztán félénken a lányra mutatott.
.– És ő? Vele mi lesz? Egyedül én voltam a hibás...
A katona kedvtelve nézett végig a kócos Zurron.
– Hát... a kisasszonynak, azt hiszem, nem sok bántódása lesz!. Én 
mindenesetre átadom az ügyeletes tisztnek. Majd hazakísérik a kedves 
szüleihez. Ott majd elszámolhat ezzel a... hm... furcsa éjszakával...
S Hif professzor a lánya kalandját követő éjszakán kapta élete első 
szívrohamát.
Alig tűzte fel magára a behívott katonákat megkülönböztető jelzést, Kirk 
közlegényt máris lekísérték a fogdába, hogy az ügyeletes tiszt szavai szerint, a 
hadbírósági tárgyalásig legyen ideje elgondolkodni a dolgokon.
Ekkor azonban közbeszólt a véletlen, amely bár eddig is gyakran szólt bele 
a Kupola-lakók életébe, ritkán tette Kirk oldalán. Most viszont, mintha jóvá 
akarta volna tenni eddigi hanyagságát és elfogultságát, határozottan a 
mezőgazdász és trágyahordó javára cselekedett.
Börtönbe kerülésének másnapján ugyanis katonai államcsínyt kíséreltek 
meg a Kupola hadseregének egyes alakulatai, annak a tábornoknak az 
irányítása alatt, akivel a sorozáson Kirk már megismerkedett. Az 
államcsínykísérlet leverését követően pedig, amelyben az építő – és 
karbantartó alakulatok tevékenyen közreműködtek, megteltek a börtönök 
puccsista katonatisztekkel és közlegényekkel, úgyhogy hely sem igen akadt 
volna egyszerűbb szabálytalanságot vétők számára. Arról nem is beszélve, 
hogy a polgári kormányzat, a hadsereg győztes egységeinek támogatását 
élvezve, sietett amnesztiát hirdetni mindazok számára, akik eddig 
szembekerültek akár a véderővel, akár pedig a polgári közrenddel. S ha még 
hozzászámítjuk ehhez a hadbíróságok azonnali feloszlatását – aminek 
különben alighanem csak elvi jelentősége volt, hiszen a számításba jöhető 
vádlók és védők többségükben rács mögött ültek –, elmondhatjuk, hogy 
Kirknek nem volt különösebb oka nyugtalankodni a közvetlen jövőt illetően.
A puccsot követő konszolidációs folyamat viszont már komoly veszélyt 
jelentett hősünk számára. Az történt ugyanis, hogy bár az új katonai vezetés 
megsemmisítette a bírósági aktákat, nem volt semmi oka, hogy hasonló 
módon cselekedjék a behívóparancsokkal is. Így aztán Kirk tehenész egy szép 
napon – röviddel börtönből való szabadulása után,ismét csak kezébe kapta 
sorozásra szólító levelét, s mit tehetett egyebet, elment ugyanannak az 
alagútnak ugyanabba a helyiségébe, ahol megdöbbenve látta, hogy a 
sorozottak többsége is ugyanaz, akikkel már néhány héttel ezelőtt ugyanitt 
találkozott.
A katonák azonban mások voltak az asztalok mögött, bár középen most is 
egy tábornok trónolt piros csíkos nadrágban, mellette egy ezredes, s távolban, 
az asztal végén, közlegény vezette a jegyzőkönyvet.
Kirk most már sokkal okosabban viselkedett, mint első alkalommal; 
amikor foglalkozását kérdezték, magától válaszolta, hogy építész, miáltal 
elkerülte a további kellemetlen vitát. Mert abban körülbelül biztos volt, hogy 
ez a piros csíkos nadrágú is nagyjából ugyanúgy tenne, mint elődje.
A sorozást követő harmadik napon Kirk jelentkezett a megfelelő alagút 
megfelelő helyén, alakulatánál, az építők és fenntartók között. S bár az első 
időkben még aggódott, hogy esetleg feltűnik építési és karbantartási 
ismereteinek hiányossága, rá kellett jönnie, hogy alighanem még így is ő ért a 
legtöbbet a karbantartó munkához, amire különben alig volt szükség a 
Kupolában, hiszen a keletkezett rések betömését a Kupola elit alakulatai 
végezték. Ezért aztán Kirk és alakulata gyakorlatilag a felgyülemlett szemét 
elszállításával és feldolgozásával foglalkozott, tisztította a munkahelyeket és a 
kommunális intézményeket; egyszóval Kirk ott folytatta tevékenységét, ahol a 
polgári életben abbahagyta. És ha leszámítjuk lelki válságát, amely Zurr miatt 
robbant ki, megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen még jobban is járt. Ez a 
szemét, amelyet most söprögetett, legalább nem volt olyan büdös, mint a 
tehéntrágya.
Kirk végül is nem érezte rosszul magát a hadseregben, és alighanem bele is 
nyugodott volna sorsába, ha nem sokkal bevonulása után nem történnek olyan 
események, amelyek a Nagy Kupola létét fenyegették. S ezekben az 
eseményekben, hogy, hogy nem, ismét csak nagy szerep jutott Kirk 
közlegénynek.
Történt ugyanis egy napon, hogy a Kupolára rátört a Nagy Szívó.
Hogy megérthessük azt a veszélyt, amelyet a Nagy Szívó jelentett a 
Kupolára, meg kell ismerkednünk a kupolai mitológia néhány elemévél. Nos, 
ennek az iskolákban is tanított mitológiának legnevezetesebb alakja volt ez a 
Nagy Szívó. Látni természetesen soha nem látta senki, s a materialistább 
felfogásúak, hajlamosak voltak légből kapott koholmánynak tartani az egészet. 
Mások viszont a Kupola templomaiban hálaadó énekkel adóztak nagyobb 
egyházi ünnepeken az Égnek, hogy megszabadította tőle őseiket. A Nagy 
Szívó ugyanis a modern korban már nem volt látható, csak a Kupola 
múzeumaiban őriztek korabeli rajzokat, amelyeken az odalátogató kisdiákok 
illő borzongással tanulmányozhatták a szőrös óriás hosszú ormányát.
Nos, talán éppen azért, hogy a lassan materialistává váló világ biztonságát 
kissé megingassa, egy napon felbukkant a Nagy Szívó, és azon nyomban 
munkához is látott. Óriási ormányát benyújtotta a Kupola bejáratán, 
leeresztette a legszélesebb alagútba, és óriási erővel szívni kezdte a levegőt. A 
roppant erejű szívóhatás nyomán közfalak dőltek be, alagutak roppantak 
össze, s a békésen dolgozó Kupolalakók százai röppentek be az óriás 
ormányán, hogy mindörökre kihúzassanak az élők listájáról...
A Kupola, a meglepetés erejétől földre sújtva, képtelen volt a védekezésre. 
Katonák és civilek, felnőttek és gyerekek egyformán áldozatul estek a 
megelevenedett mitikus borzalomnak. S az óriás dühöngése addig tartott, 
ameddig csak meg nem töltötte a gyomrát a Kupola-lakók hulláival.
Kirknek, mint már annyiszor, ez esetben is szerencséje volt, pedig olyan 
közel dolgozott mellette a halál, hogy szó szerint kezet szoríthatott volna vele, 
ha leteszi a kaszáját.
Az történt ugyanis, hogy Kirk közlegény éppen a központi alagútban 
eldobált szemetet gyűjtögette az ügyhöz méltó buzgalommal, amikor 
egyszerre csak megindult a föld a lába alatt és a feje felett. Annyi ideje maradt 
csupán, hogy hasra vágja magát, és az alagút falához lapuljon. Első 
rémületében azt hitte, hogy a gyakran idelátogató földrengések idősebb 
testvére kopogtat, amikor közvetlenül mellette beomlott az alagút fala, s a 
hirtelen támadt lyukból óriási ormány kúszott elő. Kirk közlegény 
megbabonázva bámulta a rettenetes látványt, és még a menekülésről is 
megfeledkezett. Kimeredt szemmel nézte, ahogy az ormány eltekergőzik 
mellette, s hallotta, hogy belsejében zuhogva áramlik a levegő.
Az óriási szívócső könnyen elkaphatta volna Kirket, az ormány gazdájának 
azonban fogalma sem volt róla, hogy a jobb sorsra érdemes közlegény milyen 
közel lapul hozzá. Ezért zavartalanul továbbnyújtotta az élő csövet, és 
hozzákezdett napi ebédjéhez.
Kirknek, aki moccanni sem mert, alkalma volt közelebbről is megfigyelni 
az ormányt, s szinte kísértést érzett, hogy belemarjon az előtte tekergőző 
undorító valamibe, de a belső hang most mintha azt súgta volna, hogy ne 
tegye. Mindenesetre a helyén maradt egészen addig, ameddig csak a cső 
vissza nem húzódott. S az eltűnés pillanatában azt is észrevette, hogy az 
ormány nyílásán belül vékony, lüktető hártyák húzódnak, s a hártyák között 
testmaradványok, még rugdalódzó lábak, megüvegesedett szemű fejek 
hevernek...
A Nagy Kupolát rettegéssel töltötte el a megelevenedett mitológia. Még 
ugyanazon a délutánon összeült a polgári kormányzat a fegyvernemek 
parancsnokaival együtt, hogy döntsenek a Nagy Kupola további sorsát 
illetően. Tekintettel azonban arra, hogy a polgári kormányzatnak egyetlen 
épkézláb ötlete sem akadt az azonnali evakuáción kívül, a katonák úgy látták, 
eljött az ideje, hogy megszüntessék a tehetetlen politikusok uralmát. Még a 
helyszínen háromtagú juntát alakítottak, feloszlatták a parlamentet, s 
bevezették a rendeletek útján való kormányzást. S mivel a légügyi marsallnak 
régtől fogva ellensége volt az élelmezésügyi miniszter, nyomására a junta 
korrupció vádjával börtönbe záratta a bukott politikust.
Az újonnan megalakult katonai kormányzat azonnal munkához is látott. 
Bezáratta az iskolákat, hogy az esetleges tüntetéseket megakadályozza, 
letartóztatott néhány lapszerkesztőt és szakszervezeti funkcionáriust, valamint 
a leghíresebb popénekest, akinek egyetlen bűne az volt, hogy ellenállt, amikor 
egy katonai járőr engedély nélküli fegyverviselés címén el akarta kobozni 
kedvenc furulyáját. Később a popénekest ugyan szabadlábra helyezték, de a 
furulyát leltárba vették, és elhelyezték a bűnügyi múzeumban.
Szóval a junta mozgósított minden erőt a lyukak betömésére. S mivel a 
bedőlt falakon hideg szelek jártak az alagutakban, a diák – és a nőszövetség 
megkezdte akciója szervezését, amelynek során meleg zoknikat és sálakat 
kötöttek a helyreállításban részt vevő alakulatok kiskatonái részére.
Kirk közlegény, két pár zoknival, ugyanannyi kesztyűvel és egy sállal 
felfegyverkezve, lelkesen a lyukakat tömte, amikor bekövetkezett a Nagy 
Szívó második támadása.
Igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a katonai kormányzat a 
rendelkezésre álló igen rövid idő alatt is nem tett sokat a következő támadás 
elhárítása érdekében. Az elit alakulatokat és a testőrséget a bejáratnál helyezte 
el, mögöttük pedig nagyszámú gyalogosegységet koncentrált. Ezenkívül 
megszervezte a riasztás rendszerét, melynek következtében ez alkalommal 
szerencsére sikerült a polgári áldozatok számát minimálisra csökkenteni.
Nem így azonban a katonákét.
S Kirk, akinek, úgy látszik, előírta a sorsa, hogy jelen legyen minden 
rettenetes eseménynél, ismét csak közvetlen közelről szemlélhette a 
mészárlást. Az alagút falához lapulva kellett végignéznie, amint a testőrség, az 
elit alakulatok és a mögöttük koncentrált gyalogság halált megvető 
bátorsággal rohamozza a bekúszó ormányt. Látta, hogy a katonák csatárláncot 
alkotva, fegyvereiket előrenyújtva, egyik sor a másik után tűnnek el az 
ormányban, s esnek áldozatául a szörnyeteg étvágyának. Látta, amint az elit 
egységek elkeseredetten szúrják, vágják, csípik kívülről és belülről is az 
ormányt. A Nagy Szívónak azonban meg sem kottyant mindez. Még talán 
örült is a támadásnak, hiszen nem kellett az áldozatokkal együtt jó csomó 
földet meg szemetet is beszívnia, a Kupola-lakók maguk másztak be 
szívókájába.
Kirket mérhetetlenül felháborította a szörny mohósága, és elkeserítette 
saját tehetetlensége. Legszívesebben a katonák után rohant volna, hogy velük 
együtt üssön, vágjon, szúrjon és pusztuljon el; de végül is nem került sor 
semmi ilyesmire. A Nagy Szívó, miután felfalta az elit alakulatok nagy részét, 
a testőrség felét és a gyalogságból is jócskán, jóllakottan visszahúzódott.
Kirk ugyan meg volt győződve az ellenállás e módjának teljes 
eredménytelenségéről, tenni egyelőre nem tudott ellene semmit. Annál 
kevésbé, mivel a Nagy Szívó harmadszorra nem tért vissza.
A lassan normalizálódó közigazgatás ezután azzal bízta meg Kirk 
alakulatát, hogy merészkedjen a kapun kívülre, s derítsen fel építőanyagokat, 
amelyeket majd a büntetőosztagok és a kényszermunkások behordanak az 
alagutakba. Elsősorban nagyobb mennyiségű kőre, fára és agyagra volt 
szükség.
Felderítő útján – ráadásul mindjárt az elején – súlyos baleset érte Kirk 
osztagát. Az egyik katona vigyázatlanul, vagy, mert talán rosszul látott, 
nehezen észrevehető, átlátszó tárgyra lépett, amely gonoszul kifordult a lába 
alól, és súlyos sebet ejtett a combján. Mivel orvos éppen nem volt a közelben, 
hátukon kellett visszacipelniük a Kupolába, ahol az utolsó pillanatban még 
meg tudták menteni az életét.
Hanem ettől az időtől kezdve Kirket nem hagyta békén valami: az a 
bizonyos veszélyes, belső hang egyre arra biztatta, hogy vizsgálja csak meg 
tüzetesebben azt az átlátszó és éles tárgyat. S a legközelebbi alkalommal, 
amikor a többiek szorgalmasan új anyagok után szimatoltak, Kirk, mit sem 
törődve a tilalommal, elrejtőzött egy fa mögé, majd amikor a többiek 
szétszóródtak, felkutatta azt a helyet, ahol korábban bajtársa megsebesült.
Az átlátszó és veszélyes valamik, ameddig a szeme ellátott, szinte 
beborították a talajt, s gondolni sem lehetett rá, hogy közéjük bújjék. 
Kénytelen volt hát megelégedni azzal, hogy a legelsőt vegye tüzetesebb 
vizsgálat alá.
A kutatást azzal kezdte, hogy szinte csontig bevágta a tenyerét. Félőrülten 
ugrált a fájdalomtól, és megfogadta, hogy a büdös életben soha nem jön többé 
errefelé, aztán szinte azonnal el is feledte fogadalmát, mohát tett a sebére, és 
tovább vizsgálgatta az átlátszó valamiket. Aztán egyszerre olyasmi jutott az 
eszébe, ami még saját magát is megdöbbentette.
Tudta, hogy csodálatos felfedezésével most azonnal jelentkeznie kellene 
valamelyik feljebbvalójánál, és elmondani mindent, amire rájött. Azt is tudta 
azonban, hogy könnyen rá is fizethet a dologra, hiszen a hagyományok 
megsértése és káros neologizmusok bevezetésére való bujtogatás címén 
eljárást indíthatnak ellene. Vagy akár a Kupola biztonsága elleni merényletnek 
is felfoghatnák. Viszont ha hallgat a dologról, részese lesz a további 
tömeggyilkosságoknak, ha ugyan a Nagy Szívó még valaha is visszatér...
Hosszas töprengés után aztán elhatározta, hogy a legveszélyesebb utat 
választja, ami csak létezik: saját hatáskörében oldja meg a dolgot. És azonnal 
hozzá is látott terve végrehajtásához.
Mivel barátja nem volt, de még jó ismerőse sem, csak rendkívül lassan és 
óvatosan végezhette munkáját. Minden pillanatban az életével játszott, hiszen 
a korábbi események miatt még mindig érvényben volt a rögtönítélő 
bíráskodás; az is igaz viszont, hogy anyagszállító tevékenysége szabad 
mozgást biztosított számára a Kupola egész területén, sőt a bejáraton kívüli 
térségeken is. így aztán egészen egyedül, saját erejére támaszkodva cipelte be 
a főalagútba éjszakánként a dögnehéz, éles és átlátszó valamiket, s rejtette el 
őket egy senki által nem használt mellékjáratban. Végül is több hónapos 
szakadatlan, szorgalmas munka után a furcsa anyagból álló mező 
háromnegyed részét sikerült észrevétlenül becsempésznie a Kupolába.
S hogy Kirknek volt érzéke a technikához, mi sem bizonyítja jobban, mint 
hogy az ismeretlen tömböket egy meredek mellékalagútban helyezte el, amely 
a főalagút felé lejtett. Az átlátszó valamik közé faszilánkokat tett, s az egészet 
úgy építette fel, hogy csak az a fal tartotta, amelyet maga emelt saját kezűleg a 
mellékalagút szájánál. Tehette ezt annál is inkább, mivel ebben az időben a 
Kupola apraja-nagyja lázasan dolgozott, s kinek tűnt volna fel egy falazó 
katona?
A szerkezet tehát a következőképpen nézett ki: a mellékalagút falába 
vékony zsinórt bújtatott, amelynek rántására belül felcsapódik egy leszorított, 
ruganyos fa, s a csapódás ereje ledönti a falat. A fal eltűntével pedig a lejtős 
alagútban felhalmozott átlátszó tömbök kigördülnek a főalagútba...
Eddig tartott az ötletes terv. Most már csak.a Nagy Szívó hiányzott.
Kirk közlegény elégedetten dörzsölte a tenyerét, pedig nem kellett volna 
megtennie. Jött a Nagy Szívó magától is.
Kirk éjjel-nappal megszállottan az elfalazott járat mellett őrködött, alig 
evett és ivott, s ha a nagy munkában és kavarodásban parancsnokai ráértek 
volna névsort olvasni, alighanem felkerült volna a katonaszökevények 
listájára. így azonban megtehette, hogy jelvényét felhasználva, az alagút 
falánál dekkoljon.
A Nagy Szívó harmadik támadása hasonlatos volt a másodikhoz. Szokásos 
földrengéstünetek jelezték jöttét, majd az óriási ormány keresztülhatolt a 
falakon, s az elit egységek most is rohamra indultak volna a testőrség 
maradékának a kíséretében, ha Kirk meg nem akasztja a támadást.
Abban a szempillanatban ugyanis, amikor a katonák már-már csatárláncba 
fejlődtek, Kirk beindította a szerkezetét, amelynek hatása még a Nagy Szívó 
által okozott romboláshoz képest is kisebb földrengésnek tűnt. A faág 
felcsapódott, a fal leomlott, s az éles valamik kigördültek az alagútba, 
pontosan a rohamra induló katonák és az ormány nyílása közé.
A támadást vezető pafancsnokok káromkodva torpantak meg az akadály 
láttán, és nem tudták mire vélni a dolgot. A hirtelen keletkezett 
összevisszaságban azért valamennyien jól az eszükbe vésték Kirk arcát, mert 
hiszen kivétel nélkül meg voltak győződve róla, hogy szabotázs történt. 
Nyilván a Nagy Szívó ügynöke vagy mitikus társa rejtezett el – esetleg 
álruhában – a Nagy Kupolában, s a támadás megakasztásával sietett a 
szörnyeteg segítségére.
A Nagy Szívó eközben mindhiába lógatta ormányát az alagútba; egy árva 
katona sem esett zsákmányul. Ekkor még várt egy kicsit, aztán beindította 
szívókáját. S a rettenetes erejű szívóhatás nyomán a központi alagútba omlott 
átlátszó tömbök megemelkedtek, és eltűntek a szörnyeteg ormányá-ban...
Ekkor aztán akkora ordítás rengette meg a falakat, amilyet még soha nem 
hallott a Nagy Kupola, sőt a régi-régi könyvek sem említettek ilyesmit. A 
hatalmas ormány tekergőzni kezdett, belsejéből piros patakok fakadtak, s 
ömlöttek szembe a katonákkal. E büdös nedvességfolyam demoralizálta az 
addig bátran támadó egységeket; parancsnokaikat magukkal sodorva, 
fegyvereikkel kétségbeesetten hadonászva futásnak eredtek a Nagy Kupola 
biztonságos, mély járatai felé. Úgy tűnt, hogy a Kupola sorsa 
megpecsételődött.
A valóságban azonban egészen másként végződött a támadás – Kirk 
közlegény jóvoltából. A hatalmas ormány még egy darabig ott gyűrűzött; 
összerombolt néhány közfalat a nagy alagút közepén, majd visszahúzódott, 
egyre fröcskölve jobbra-balra vörös nedvét. Az ordítás pillanatra sem 
szünetelt, s még akkor is sokáig odahallatszott, amikor a Nagy Szívó már 
végérvényesen elhagyta a Kupola területét.
Mivel a támadás az esti órákban zajlott le, a katonai parancsnokok 
megtiltották, hogy bárki is kimenjen a Kupolát körülvevő térségbe. így aztán 
csak másnap derült ki, hogy a Nagy Szívó irdatlan teste ott hever nem messze 
a bejárattól, élettelenül...
Kirk elégedetten dörzsölte a tenyerét, és a világért sem mondta volna el 
senkinek, hogy mit is cselekedett. A sors azonban most is közbeszólt, s 
leleplezte Kirket.
Említettük már az előző események elbeszélése során, hogy a rohamra 
induló egységek parancsnokai közül többen is eszükbe vésték Kirk arcát, 
amint megrántotta szerkezete zsinórját, és megakadályozta a támadást. Ez 
utóbbi tette lett aztán később a trágyahordó közlegény veszte...
A Nagy Szívó halálát követő délutánon ugyanis lehorgasztott fejjel 
ballagott alakulata felé – e lehorgasztás még mindig Zurr miatt volt –, amikor 
harsány ordítás ébresztette fel keserű gondolataiból.
– Elfogni! – ordította egy hang valahonnan. – Ez volt az a szabotőr, aki 
megakasztotta a támadást!
Kirk még magához sem térhetett meglepetéséből, máris erős karok 
ragadták meg, hátracsavarták a kezét, és el sem engedték egészen addig, 
ameddig csak be nem csukódott mögötte a tömlöc ajtaja.
A Nagy Kupolában ekkor még mindig érvényben volt a rögtönítélő 
bíráskodás, ezért Kirk csak egyetlen éjszakát töltött rács mögött; a következő 
napon már törvény elé is került.
A törvényszéki tárgyalás külsőségeiben olyasféle volt, mint a sorozás: 
hosszú asztal mögött katonák, előtte pedig ő, azaz a vádlott. Az asztal végén 
most is ott ült a gyorsíró, a közlegény, mellette pedig egy igen alacsony rangú 
tisztes, aki, mint megtudta, a számára kijelölt védő szerepét töltötte be.
A vádló felolvasta a vádat, a szabotázst, és halálbüntetést kért Kirk fejére, 
majd leült, és kezdetét vette a kihallgatás.
Kirk csak ekkor értette meg, hogy micsoda veszélybe is sodorta magát. Ha 
befogja a száját, úgy kinyírják, mint a pinty! Ha meg beszél, ki tudja, mi lesz a 
vége? Mindegy... Beszélnie kell!
S amikor a bíró feltette a kérdést, hogy megértette-e a vádat, és hogy kíván-
e valamit felhozni mentségére, Kirk töviről hegyire elmondott mindent. Nem 
felejtette el kifejteni, a belső hang biztatta arra is, hogy új takarmányt adjon 
annak a tehénnek, meg hogy megszerkessze a tejszívó szerkezetét.
S amíg beszélt, a teremben csodálatos események játszódtak le. A hosszú 
asztal mögött ülő katorták szája kinyílt a csodálkozástól, és be sem csukpdott 
egészen addig, ameddig Kirk be nem fejezte mondanivalóját. Pedig ekkor már 
régen bezárták fenn a frissiben megjavított kapukat, és a gyerekek is 
lefeküdtek, hiszen másnap az illetékes minisztérium tervei szerint kinyitják 
kapuikat az iskolák.
A teremben helyet foglaló újságírók azonnal megrohanták volna a hírközlő 
készülékeket, ha a teremőrök parancsnoka óvatosságból be nem csukát 
minden ajtót. S hogy óvatossága nem volt alaptalan, mi sem bizonyítja jobban, 
mint hogy a bíróság elnökének utasítására a tárgyalás folytatását másnapra 
halasztották, elrendelték a hírzárlatot, a jelenlevő újságírókat és tudósítókat 
letartóztatták, Kirket pedig visszakísérték cellájába.
Míg Kirk a szokatlanul bőséges esti étkezés után az igazak álmát aludta 
lakályos kis cellájában, a hadügyminisztérium épületében összeült a válság 
megoldására létrehozott bizottság, hogy döntsön a már békésen horkoló 
mezőgazdász és trágyahordó sorsáról.
S hogy a döntés nem ígérkezett könnyűnek, a következőkből látni fogjuk.
A sebtében összetákolt bizottságnak elsősorban katonák voltak a tagjai, de 
helyet kapott benne néhány feltétlenül lojális polgári politikus is, hogy a 
később meghozandó határozatról informálják a sajtót, és ha kell, meggyúrják a 
közvéleményt. A katonai vezetés ugyanis tisztában volt vele, hogy az 
újságírók és a tudósítók letartóztatása nem oldja meg véglegesen a problémát, 
legfeljebb egy kissé kitolja a megoldás határidejét; hiszen az elfogottakat, 
legkésőbb néhány napon belül szabadon kell bocsátani. Elvégre tudósítók 
nélkül egyetlen katonai kormányzat sem létezhet.
A bizottság élén ugyanaz a tábornok állt, akivel Kirk másodszori sorozása 
alkalmával találkozott. A négy fegyvernem legmagasabb szinten Képviseltette 
magát, annak ellenére, hogy a Nagy Kupolának nem lévén tengere, 
tengerészekre igazán nem volt semmi szükség.
Jóval elmúlt már éjfél, amikor a minisztérium szigorúan őrzött belső 
termében megkezdődött a sorsdöntő tanácskozás. Az ülést természetesen a 
piros csíkos tábornok vezette, bár megnyitó beszéde alatt a tengerészet főnöke 
többször is összesúgott a repülőmarsallal, amiből a jelenlevő egyetlen 
zsurnaliszta, a központi lap abszolút lojális főszerkesztője azt a reális 
következtetést vonta le, hogy a tábornok nem lesz hosszú életű a junta élén.
A tábornok tehát felemelkedett, és életében talán először, őszintén feltárta a 
helyzetet.
– Uraim – kezdte –, amint önök is tudják, bizottságunk rendkívül nehéz és 
kényes döntés előtt áll. Hogy mást ne mondjak, annyira kényes az ügy, hogy a 
Kupola biztonságát, sőt továbbmegyek, jövőjét is veszélyezteti... mármint az, 
ha hibás döntést hozunk. Nos, ezek után térjünk a tárgyra!
Tehát valamennyien tudják, hogy a Nagy Szívó, az a dög, akiről nem is 
sejtettük, hogy a valóságban is létezik, egyszer csak megjelent, és 
majdhogynem véget vetett a Kupolának. Magunk között vagyunk, uraim, 
éppen ezért bevallhatjuk, hogy egyenlőtlen erejű küzdelem folyt... Higgyenek 
nekem, öreg katonának: azzal ellentétben, amit akkor mondtam, meg vagyok 
róla győződve, hogy a Kupola megmaradt lakosságát igen sürgősen evakuálni 
kellett volna, ha... ha nem jönnek közbe azok a váratlan események, amelyek 
miatt végül is itt vagyunk. Még egy darabig nagy veszteségek árán 
elhúzhattuk volna a teljes kiürítést, de meggyőződésem, hogy az a dög nem 
ment volna le addig a nyakunkról, ameddig csak egyetlen élő lakos is maradt 
volna a Kupolában... S bármennyire fáj is bevallani, az a meztelen igazság, 
hogy különben kiváló és fegyelmezett hadseregünk nem lett volna képes 
meghátrálásra kényszeríteni a Nagy Szívót...
A négy fegyvernem képviselője lehorgasztotta a fejét, a teremben pedig 
megállt a levegő.
– Távol legyen tőlem, hogy szemrehányást tegyek bárkinek is – folytatta a 
tábornok. 
– Egyszerűen arról van szó, hogy jelenlegi technikai eszközeink birtokában 
képtelenek vagyunk egy ekkora feladatnak megfelelni. És még egyszer 
ismétlem, az egyetlen ésszerű megoldás az lett volna, hogy amilyen gyorsan 
csak tudunk, eltűnünk máshova, és ott építjük fel a Kupolát. Ez lett volna a 
megoldás...
– És a Nagy Szívó? Mi a biztosíték arra nézve, hogy a... az a dög, ahogy ön 
mondja, nem jött volna utánunk? – kérdezte az elit csapatok parancsnoka.
– Hát éppen ez az – mondta a tábornok. – Abszolúte semmi... Ha a Nagy 
Szívó megszagolta volna a nyomunkat, valószínűleg eltalált volna az új 
Kupolához is. De tovább már nem is folytatom. Csak a Fényesarcú Hold tudja, 
milyen sorsra jutottunk volna, ha nem alakulnak számunkra kedvezően az 
események...
– Kedvezően ? – kérdezte a belbiztonsági erők parancsnoka gúnyosan, és 
felvonta szemöldökét.
– Úgy van – mondta a tábornok. – Akárhogyan forgassuk is a kérdést, 
számunkra kedvezően alakultak az események. Legalábbis egyelőre – tette 
hozzá. 
– Szóval, amikor a hadsereg már tehetetlen volt, és a hősiesség csak az 
újabb áldozatok számát szaporította volna, felbukkant ez a Kirk közlegény, és 
fittyet hányva minden szabálynak, törvénynek és rendelkezésnek, munkához 
látott...
– Felforgatáshoz – javította ki határozottan a rendőrfőnök. '
– Igen, uraim, ahhoz. Nevezzük a dolgot úgy, ahogy akarjuk. Mindenesetre 
ez a renitens katona észrevett valamit, nevezetesen ezeket az átlátszó és 
borzalmas éles valamiket. A többit már önök is tudják. Felépítette félelmetes 
csapdáját, és a Nagy Szívó beleesett. Persze csak átvitt értelemben. Beszívta 
azokat a vacakokat, és beledöglött... A Kupola pedig megmenekült. Ennyit 
röviden az eseményekről. Most pedig nézzük ezt a Kirket... – Az asztalra 
hajolt, vaskos aktacsomagot emelt fel, és meghintáztatta a tenyerén. 
– Kétségtelenül sötét ügy – mondta gondterhelten, és az aktákat 
visszaejtette az asztalra. – De hála a belbiztonságnak és a rendőrségnek, 
némiképpen... hm... fény derült sok homályos foltra. Nos, ez a Kirk a 
mezőgazdasági főiskolát végezte el, majd vezető posztra került. Onnan 
azonban káros neologizmusok bevezetése miatt elbocsátották, javító-nevelő 
munkára ítélték két alkalommal is, majd, s itt jön a rejtély... valahogyan 
katona lett...
– Befurakodott a hadseregbe? – kérdezte a tengerészet főnöke, felkapva a 
fejét...
– Talán – mondta a tábornok. – Mindenesetre furcsa, hogy a papírok 
szerint egy névrokonát hívták be a karbantartó alakulatokhoz, egy építészt... A 
vizsgálat során viszont kiderült, hogy ő semmiféle behívót nem kapott. Ezzel 
szemben a mi Kirkünk megjelent a sorozáson, és az azonosítás során azt 
vallotta, hogy építész a foglalkozása, amikor pedig már lefokozott trágyahordó 
volt a tehenészetnél. Értik ezt, uraim?
– Ravasz, nagyon ravasz. Igazi profi munka – dörmögte elismerően az 
elhárítás vezetője.
– Mondjuk. Szóval bevonul a hadseregbe, miután a polgári életben 
megfeneklett; a menyasszonya elhagyta satöbbi. A tehenészetben pedig azért 
fokozták le, mert... eddig nem használt takarmányt adott a teheneknek, és 
valamiféle tejelszívó masinát szerkesztett...
– Világos. Egyszerű szabotázs – mondta a biztonsági főnök.
– Azért azt a tejelszívó vagy micsoda berendezést még egyszer megnézem 
magamnak – mondta sokat sejtetően az elhárítás vezetője.
– A hadseregben aztán meghúzta magát. Közvetlen feljebbvalói szerint 
különösebb panaszra nem, adott okot a viselkedése. Igaz, hogy ez már a Nagy 
Szívó első támadása idején történt, s ezekben a súlyos napokban az 
altiszteknek alig volt idejük a beosztott legénységet figyelni. Csak 
lábjegyzetben teszem hozzá, hogy van itt még egy másik érthetetlen dolog is... 
A kapuőrség elkapta egy reggelen azt a másik Kirket, emberünk névrokonát, 
amint egy lánnyal befelé jött... egy... hm... kinn töltött éjszaka után, a 
bejáraton. Ezt az építész, akiről szó van, bár először tagadni próbálta, később 
bevallotta... hm, szóval miután egy kissé kezelésbe vettük. A lányt nem tudtuk 
megtalálni, annak a nevét nem volt hajlandó elárulni, pedig többször is 
elájult... Ez mindenesetre rejtély.
– Igen ravasz – súgta a biztonsági szolgálat főnöke a tengerészeti 
miniszternek. – Nem csoda, hogy ez a tökfilkó képtelen felismerni az 
összefüggéseket. A napnál is világosabb, hogy a két fickó összejátszott... 
Felhasználták a névazonosságot, és együtt követték el disznóságaikat. Hol az 
egyik, hol a másik.
A miniszter buzgón bólogatott.
– Namármost, nézzük a tényeket. Függetlenül attól, hogy ki is ez a Kirk 
valójában, egy kétségtelen: megölte a Nagy Szívót, és ezzel akarva vagy 
akaratlanul megmentette a Kupolát.
– Saját céljai érdekében – mondta a biztonsági szolgálat főnöke.
– Úgy van. Hogy megkaparinthassa magának az uralmat. Vagy a 
bandájának. Valamiféle felforgató elemeknek – mosolyodott el gúnyosan a fő-
fő elhárító.
– Természetesen mindez lehetséges, sőt elfogadom, hogy valószínű is. De a 
tény attól még tény marad. Márpedig hogy a Kupola megmenekült, az tény. 
Tehát ezen az alapon, akárhogy álljon is a dolog, hálával tartozunk ennek a 
fickónak.
– Ennek a lázadónak, trágyahordónak? Soha! – mondta a légimarsall 
meggyőződéssel.
– No de, uraim! – csitította a felháborodottan morgolódókat a tábornok. 
– Csak a tényeket összegzem. Nem a saját álláspontomat mondom, értsék 
meg! Nos tehát így áll a helyzet. De menjünk tovább. Ez a... Kirk nemcsak 
egyszerűen megölte a Nagy Szívót, hanem bevezetett egy neologizmust, tehát 
felrúgta a hagyományt. Szerkesztett egy szörnyű csapdát, amely ebben az 
esetben – és ezt hangsúlyozni kívánom, hogy ebben az esetben – megmentette 
a Kupolát. De mi a biztosíték arra nézve, kérdem én, hogy a legközelebbi 
alkalommal nem fog-e bennünket végromlásba sodorni? Valami következő, 
ellenőrizhetetlen neologizmusával. Hacsak... de erről önöknek kell dönteniük, 
uraim. Ezzel én a magam részéről be is fejeztem volna. Kérem, vitassuk meg a 
dolgot! Hallgatom önöket, uraim!
Néhány pillanatra csend támadt, majd a biztonsági szolgálat vezetője 
emelkedett szólásra.
– Uraim – kezdte. – A tábornok úr érzésem szerint túlkomplikálja a dolgot, 
holott ez egy egészen tiszta ügy. Nyilvánvaló, hogy ez a Kirk meg az a másik 
valami káros áramlatnak a vezetője vagy legalábbis tagja, valami felforgató 
csoportnak, amely arra készül, hogy átvegye a hatalmat a Kupolában. 
Mindennapos dolog, hogy leggyakrabban a szakszervezetekben bújnak meg az 
ilyen elemek. S kérdem én, nem gyanús-e önöknek, hogy ez a Kirk... 
vezetőből egészen trágyahordóig küzdötte le magát? És miért? Hogy 
elvbarátai közelében lehessen! Hogy az istállók homályos mélyén főzhessék 
ki aljas terveiket a Kupola bölcs vezetésének megbuktatására. Világos ez, 
uraim, mint a nap. Ezért azt javaslom, hogy rendeljünk el gyülekezési tilalmat, 
és vezessük be a statáriumot. Csapjunk le a szakszervezetekre és azok között 
is elsősorban a trágyahordókéra!
– Olyan nincs is – kottyantott közbe valaki.
– Annál gyanúsabb – mondta a biztonsági szolgálat vezetője. – Nem kell itt 
annyit gatyázni! Az ügy tiszta, világos. És nem tévedek, uraim, ha azt 
mondom: ha késlekedünk, nagy veszélynek nézünk elébe. Gondoljanak 
romlatlan ifjúságunkra... Ha nem vigyázunk, és nem sietünk, őket is 
megfertőzi a métely. Le kell csapnunk a szakszervezetekre!
A következő felszólaló az elhárítás vezetője volt.
– Sok mindenben egyetértek tisztelt kollégámmal – mondta –, de 
alighanem valamiben téved. A mi társadalmunk ugyanis tiszta. Távol álljon 
tőlem, hogy a szakszervezeteket vagy az egyéb felforgatókat védjem, de én azt 
hiszem, hogy egy alapjaiban véve tiszta társadalomban nem születhetnek meg 
a felforgatás csírái. Mesterséges úton kell becsempészni őket. Értik ugye, 
uraim, hogy mife gondolok? Kollégámmal ellentétben nekem az a 
véleményem, hogy ellenséges ügynökökkel, ha úgy tetszik, kémekkel van 
dolgunk... Diverzánsokkal. S százat teszek egy ellen, hogy ez a Kirk egy 
ellenséges Kupola ügynöke, és talán még az is lehetséges, hogy a Nagy Szívó 
cinkostársa. S csak fal volt az egész támadás. Csak azért történt, hogy ez a 
Kirk bizalmat ébresszen bennünk. Önöknek, uraim, fogalmuk sincs róla, hogy 
milyen ravasz az ellenség. Ha mi nem lennénk... Azt javaslom tehát, hogy 
rendezzünk monstre razziákat. Emberünket pedig adják át nekünk! Majd mi 
kiszedjük belőle megbízói nevét Csak ennyit akartam mondani.
A belügyminiszter összevonta a szemöldökét, és gondterhelten szólásra 
emelkedett.
– Nekem az a véleményem, hogy... Bár meglehet, hogy a kollégáknak 
igazuk van, mármint abban, hogy ez a Kirk akár a belső felforgatás, akár egy 
idegen hatalom embere... engem az ő személyénél sokkal jobban aggaszt az a 
hatás, amelyet ennek a... trágyahordónak a példája... hm... előidézhet. Most 
hirtelen nem találok jobb kifejezést... Képzeljék csak el, uraim, hogyha ez 
büntetlenül megússza, és netalántán még meg is dicsérjük, amitől remélem, 
nem kell tartania, holnaptól kezdve a Kupola lakosságának ötven százaléka 
fittyet hány a hagyományokra, a törvényekre, s a káros neologizmusoknak 
nem lesz se szeri, se száma... Borzasztó még csak rágondolni is. A Kupola 
létének alapja a hagyományokhoz való feltétlen ragaszkodás, ezek tisztelete, s 
irtózás minden neologizmustól. Azaz az egészséges konzervativizmus éltet 
bennünket. S most képzeljék el, ha megbomlanak ezek az éltető erkölcsi 
normák! Vége a Kupolának. S tökéletesen mindegy, hogy ez a Kirk idegen 
ügynökre vagy sem. Tegnap mérgezett takarmány meg titokzatos tejnyerő 
masina, ma éles tárgyak a Nagy Szívó torkában. És holnap... Ki tudná 
megmondani, mi lesz holnap? És ha már nemcsak egyetlen Kirk, hanem 
Kirkek százai és ezrei találnak fel naponta újabb és újabb szerkezeteket! A 
hagyományokra köpni fog mindenki, és már megbocsássanak, uraim, de ránk 
is. Szeméttelepre söpörnek bennünket a masináikkal. Hacsak... hacsak nem 
lépünk.fel keményen. Ezért az én javaslatom az, hogy egyszerűen hallgassuk 
el ennek az egész dolognak a lényegét. Nem kell tudnia senkinek, hogy a 
Nagy Szívó mibe döglött bele. Feldobta a talpát, és kész. A tudósítókat meg az 
újságírókat bízzák csak rám. Az ő dolguk, hogy marhaságokon törjék a 
fejüket. Majd kitalálnak valami jó kis épkézláb sztorit a dög haláláról. Ezt a 
Kirket meg adják nekem. Nem... nem fog történni vele semmi. Legalábbis 
semmi különös... Sőt. Alkalmazom az állományunkban. Mert kétségtelenül 
ügyes fickó, akár ügynök, akár nem. Nálam aztán majd megmutathatja, hogy 
mit tud, arról nem is beszélve, hogy legalább mindíg szem előtt lesz.
– Érsek úr? – adta meg a tábornok a szót a Kupola főpapjának, aki eddig 
gondolataiba mélyedve gubbasztott az asztal végén.
Az érsek felemelte bágyadt tekintetét, és szinte álmosan, lassan beszélni 
kezdett. 
– Bár én nem tudom olyan reálisan felfogni a kérdést, mint az előttem 
szólók, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy az a Kirk ügynök-e vagy 
belső felforgató... mindenesetre nem kisebb az a veszély, amit én látok. S amit 
mondani akarok, kapcsolódik a rendőrfőnök úr véleményéhez. Ha csak 
közvetve is... Mert gondolják csak el, uraim! A rendőrfőnök úr valamiről 
sajnálatos módon megfeledkezett. Arról, hogy nemcsak a konzervativizmus 
adja nekünk az erőt, hanem a hit, hogy hiszünk a Fényesarcú holdban, amely 
megóv bennünket minden bajtól. S hogy a Hold-isten bennünket, papokat 
bízott meg, hogy őrizzük ezt az erkölcsiséget és azt a szellemet, amelyről a 
rendőrfőnök úr beszélni méltóztatott. Önök tudják, uraim, hogy a dolgok igen 
bonyolultak és összetettek, olyannyira, hogy a köznép fel sem foghatja, vagy 
csak akkor, ha a végletekig leegyszerűsítjük a dolgokat, és ezt a kicsontozott 
változatot tárjuk eléjük. Ne féljenek, nem akarok vallásfilozófiai 
fejtegetésekbe bocsátkozni éjnek idején. De mi, papok, heteken át 
imádkoztunk templomainkban, és kértük a Hold-istent, hogy űzze el a Nagy 
Szívót. Teljesen mindegy, hogy milyen módon és milyen áttételekkel. Erre 
megjelenik ezután is az a pokolfajzat, mintha mi sem történt volna. A Hold-
isten meg... Na, szóval mi történik ezután? Jön valaki, és elpusztítja. Értik, 
uraim? Értik, hogy mi lesz ennek a következménye? Egyesekben ördögi 
gondolatok támadnak... Hogy nem a Hold-isten segített, hanem Kirk. Mi 
szükség van akkor a Hold-istenre, ha mi magunk segíthetünk magunkon? Mi 
szükség van az egyházra? Mi szükség van az erkölcsre? Folytassam tovább, 
uraim? Ezt a szörnyűséget csak kétféleképpen lehet megakadályozni. Ad egy: 
ha kegyes csalássál letagadjuk a történteket, és azt mondjuk, hogy a Hold-
isten megsegített bennünket, és megölte a Nagy Szívót. Ez reális megoldás, 
viszont azzal a veszéllyel jár, hogy ha nem tudjuk elhallgattatni a pletykát 
erről a Kirkről, csak lovat adunk a. materialista propaganda alá. Ad kettő: és 
ez talán a jobbik... Ha ezt a Kirket megtesszük valamiféle messiásnak... És azt 
mondjuk: nézzétek, testvéreim, a Hold-isten leküldte ezt a trágyahordót a 
földre, hogy nagy ínségünkben támaszunk legyen, legyőzze a gonoszt, és 
megvédje az erkölcsöt. Itt van hát ez a Kirk, a Hold-isten küldötte, aki csodát 
tett értünk. Itt van, imádjátok!
– Egyetlen ponton hibádzik csak az elmélete, érsek uram – mondta a 
biztonsági szolgálat vallási ügyekben járatlan, de igen dörzsölt vezetője. 
– Nincs nagyobb baj, amíg a nyakát a markunkban tartjuk, és azt.mondja, 
amit mi akarunk, de ha egyszer véletlenül kicsúszik a torka a szorításunkból, 
elgágogja magát, és azt mondja, amit ő akar... És a tömegek akkor is követni 
fogják!
Az érsek nyugodtan hátradőlt a székében.
– Persze, – mondta csendesen. – De hát ki beszél itt élő messiásról?
Ismét rövid csend támadt, majd a tábornok intésére a vezérkari főnök 
emelkedett szólásra, akit valamennyien szívből utáltak, mivel meglehefősen 
fiatal ember volt, és csak a közkatonák közötti nagy népszerűsége emelte a 
vezérkari főnök posztjába a korábban elvetélt államcsínykísérlet után.
A főnök pattogva beszélt, és nem is túlságosan udvariasan.
– Kérem, uraim – kezdte. – Az itt elhangzottakhoz nincs sok 
hozzáfűznivalóm. Ha nem ismerném önöket, mármint a hangjukat, és egy 
sötét szobában kellett volna végighallgatnom az elhangzott... hm... beszédeket, 
akkor is rájöttem volna, hogy tisztelt kollégáim közül ki mit képvisel, milyen 
beosztása van. Mindenki a saját maga által igazgatott terület érdekeit tartja 
szem előtt, saját lehetőségeihez igazodva próbál megoldást találni. Ezért ne is 
csodálkozzanak, ha én is ezt teszem. Tehát. A tábornok úr elmondott valamit, 
amiről önök eddig valamennyien megfeledkeztek. Nevezetesen, hogy ez az 
ember jobbnál jobb dolgokat talált fel, akármilyen veszélyesek legyenek is, és 
sikeresen alkalmazta őket. Elég nagy marha volt a tejüzem felettese. De 
mindegy. Ez nem az én dolgom. Hanem az igenis az enyém, hogy 
konzervativizmus ide, hagyományok tisztelete oda, ez az ember képes olyan 
szerkezeteket alkotni, amelyekkel jelentősen még lehet növelni a hadsereg 
ütőképességét. S még mondok valami mást is. Legközelebb már nem lesz 
probléma megölni, ha véletlenül erre járna a Nagy Szívó édesöccse... Csak 
azokat a fehér vagy átlátszó vacakokat kell kiszednünk a döglött Nagy 
Szívóból, és visszahordani őket ide, a Kupolába. Aztán ugyanazt csinálni, 
mint ez a Kirk tette... S garantálom, hogy a másik Nagy Szívó is kikészül... 
Hold-isten ide, Holdisten oda. És még ki tudja, mi mindent fog ez feltalálni! 
Uraim, az sem lehetetlen, hogy csodafegyverek birtokába kerülünk... 
Hadjáratokat indíthatunk más Kupolák ellen, és mi lehetünk valamennyi 
Kupola ura! Ez az ember a Kupolák világának urává tehet bennünket! És ha 
önök aggódnak holmi neologizmusok miatt, akár a technikai, akár pedig a 
társadalmi életben, majd én gondoskodom róla, hogy ilyenek ellenőrzés nélkül 
ne jöhessenek létre... A hadsereg fejlesztése meg kutya kötelességünk! 
Micsoda végzetes pazarlás lenne, ha ezt az embert... eh! Ha mondjuk messiást 
csinálnánk belőle, ráadásul halott messiást... Ezért hát javaslatom a következő: 
a közlegényt elszállítjuk egy szigorúan titkos helyre, ahol arra használhatja az 
eszét, amire csak akarja. Nekiállhat masinákat fabrikálni a Kupola és 
valamennyiünk javára. S hogy ezt az egész felfújt ügyet elkenjék, uraim, ez 
már az önök dolga...
– Parancsnok úr? – kérdezte a tábornok az elit csapatok vezetőjét.
– Tökéletesen egyetértek a vezérkari főnök úrral.
– Én is. Tökéletesen – mondta kérdezés nélkül a tengerészeti miniszter. – 
Biztos vagyok benne, uraim, hogy ez az ember egyszer még tengert is szerez 
nekünk...
A tábornok szavazásra tette fel a kérdést. A katonák erőteljes mozdulattal 
lökték levegőbe a kezüket, a polgári politikusok pedig úgy, mintha integettek 
volna valakinek.
A szavazás és az azt követő igen rövid, konstruktív eszmecsere után a 
vezérkari főnök a következőkben összegezte Kirk jövőjét:
– Tehát, uraim! Ezt a hm... Kirket egyelőre beosztjuk egy büntetőszázadba. 
Fogalma sem lesz róla, hogy távolabbi céljaink vannak vele. Azt fogja hinni, 
hogy fegyelemsértés, neologizmusok bevezetése és egyéb ilyesféle 
marhaságok miatt került a futkosóra. Ott aztán majd gondunk lesz rá, hogy 
olyan állampolgárt faragjunk belőle, akiben éhen halnak a renitens 
gondolatok. Azt hiszem, nem kell hozzá néhány hónapnál több.... Azután, 
amikor már, amint hangsúlyoztam, megszűnt lázadó individuum lenni, 
egyszerűen kiemeljük, és betesszük a hadsereg kutatóintézetébe. És én 
garantálom, uraim, hogy ez az ember örömében az egekig ugrál majd, hogy 
megszabadult a büntetőszázadtól. S azt csinálja, amit mondanak neki. Mi meg 
alkalmat adunk, hogy kifejthesse kivételes képességeit, a Nagy Kupola javára. 
Értik ugye, uraim? A büntetőknél van néhány emberem, akik, hogy úgy 
mondjam, szakértők a tisztességes állampolgárok nevelésében. S ezzel, azt 
hiszem, a Kirk-kérdést le is vehetjük napirendről.
És le is vették.
Kirk közlegény a bőséges vacsorát követő hajnalon, várakozásával 
ellentétben, nem kapott reggelit. Ezzel szemben kapott két jól elhelyezett 
rúgást és egy közepes erősségű ütést a veséjére. Kirk ekkor megértette, hogy 
rosszul mérte fel sorsának alakulását előző este; bár valóban fordult a helyzet, 
csakhogy nem jobbra, hanem rosszabbra.
Még ugyanennek a napnak a délutánján átkísérték jövendő alakulatához, 
ahol megkapta megfelelően csíkozott egyenruháját, s nekikezdhetett annak a 
tevékenységnek, amelyet általában a büntetőosztagok végeznek. Köveket 
rakott gúlába, hogy aztán lebontsa a gúlát, és másutt építse fel; árkot ásott, 
hogy betemethesse, s vég nélküli futógyakorlatokat végzett a laktanya 
udvarán. A számára külön kijelölt őrmester utasítására fehéren csillogó 
kavicsokból az udvar homokjára két feliratot rakott ki. Az első: "A parancs 
nélküli egyéni kezdeményezés veszélyesebb a társadalomra, mint a Nagy 
Szívó." A másik: "Egységben az erő, az egyén fogja be a pofáját!" S hogy 
még alaposabban módja legyen felfogni a bölcs mondások értelmét, naponta 
három alkalommal a zöld tehenek által termelt trágya egy-egy gömbölyűbb 
darabját kellett végiggörgetnie a feliraton, mégpedig – hogy jobban lássa a 
betűket – az orrával... S Kirk közlegény zokszó nélkül végezte, amit végeznie 
kellett. Az a bizonyos lázadó hang pedig úgy kussolt a lelke mélyén, mintha 
azt is különleges, lelkek és titokzatos belső hangok számára rendszeresített 
büntetőosztagba zárták volna.
S akkor ismét beleszólt a dolgok menetébe a véletlen. S hogy, hogy nem, 
ismét Kirk közlegény oldalán.
A Nagy Kupola ugyanis alig egy hónappal a Nagy Szívó erőszakos halála 
után szörnyű veszélybe került, amely semmivel sem volt kisebb, mint amit az 
ormányos dög jelentett, sőt amint a továbbiakból kiderül, még felül is múlta 
azt.
Felbukkant ugyanis a Két Fehér Oszlop, amely a Kupola lakosait 
ismételten kegyetlen kínhalállal fenyegette. Ennek az új veszélynek a 
létezéséről ugyan megemlékezett a kupolái mitológia, és az egyházi iratokból 
is kitűnt, hogy a Holdisten közvetlen környezetébe tartozik, azonban furcsa 
módon a szájhagyomány is és az írásos források is egyértelműen ártalmatlan 
és közömbös valaminek tüntették fel: időnként megjelenik a Két Fehér Oszlop 
a Kupola környékén, aztán ahogy jött, el is távozik... Soha még semmiféle bajt 
nem hozott felbukkanása a Kupolára.
Most azonban másképp és – nyugodtan mondhatjuk – végzetesen alakult a 
helyzet. A Két Fehér Oszlop megjelenését enyhe földrengés jelezte, mint 
egyéb alkalommal is, ha a közelükbe érkezett az égig érő két cölöp, amelynek 
sem a vastagságát, sem a magasságát kupolái halandó nem tudta felmérni. 
Mindkét vége eltűnt valahol a Hold-isten magasságában ; körülkerülni pedig 
hosszú időt vett volna igénybe. Nos, a Két Fehér Oszlop felbukkant a Kupola 
előtt, a föld enyhén rengett, s a járatokat özönvíz öntötte el. A víz különben 
sem valami nagy barátja a Kupola-lakóknak, hát még ha forró, mint ez! S a 
fortyogó, bugyborékoló áradat behatolt a legmélyebb alagutakba, halálra 
forrázott hullák százait ragadta magával, kitépte a gyerekeket szüleik karjából, 
s osztotta a kegyetlen halált, amíg csak be nem szívta a föld, vagy le nem hűlt 
forrósága a Kupola mélyén ásott barlangokban.
S mivel a Két Fehér Oszlop támadása naponta megismétlődött, esetenként 
többször is, a vezérkari főnöknek eszébe jutott Kirk, aki a legnagyobb veszély 
idején sem volt felmentve a trágyagörgetés kötelessége alól, és magához 
hívatta. A renitens közlegényben csodák csodájára ismét megszólalt a 
titokzatos belső hang; hosszas töprengés után olyan víznyelőket készíttetett 
vele, amelyek előbb elterelték a beömlő forró áradatot, majd végleg el is 
nyelték. Későbbi javaslatára pedig a Kupola néhány alagútját a 
kényszermunkások alaposan meghosszabbították, hogy a víznyelőkkel kiesett 
helyiségeket pótolni lehessen.
A Két Fehér Oszlop ekkor taktikát változtatott. Abbahagyta a forró áradat 
ontását, s tűzcsóvákat bocsátott a Kupola lakóira. A központi alagútba 
gyömöszölt, ismeretlen eredetű, lángoló anyag mérgező füstjével annyira 
megritkította a lakosságot, hogy a katonai kormányzat kénytelen volt 
bevezetni az általános hadkötelezettséget. Az iskolákat bezárták, a diákokat 
kivezényelték az első vonalba.
A Két Fehér Oszlop újabb taktikájával szemben csődöt mondott Kirk 
közlegény minden ravaszsága. S a belső hang is ijedten elhallgatott, mintha 
megelégelte volna az állandó ingyen tanácsadást, vagy mintha maga is 
megrettent volna a szörnyű ellenség új taktikájától. Ezért aztán Kirket újra 
visszahelyezték büntetőalakulatához, tovább görgetni a trágyát a fehér 
feliraton.
Úgy tűnt, hogy a Nagy Kupola sorsa ezzel mindörökre megpecsételődött. 
A templomokban megállás nélkül énekeltek a papok és az idősebb, katonai 
szolgálatra alkalmatlan állampolgárok, s ellenőrizhetetlen híresztelések keltek 
szárnyra jól tájékozott egyházi körökre hivatkozva, hogy az erkölcsi normák 
felbomlása miatt maga a Hold-isten bünteti a Kupolát a Két Fehér Oszlop 
képében.
A katonák az azonnali evakuáció mellett szálltak síkra. S ebben a nagy 
kavarodásban – őrmesterét kivéve – mindenki megfeledkezett Kirk 
közlegényről, akiben csodák csodájára egyszer csak ismét fészkelődni kezdett 
a belső hang.
S Kirk újra, mint már annyiszor, fittyet hányva a tilalomnak, a Két Fehér 
Oszlop legújabb, tűzcsóvás támadása alkalmával a bejárat közelébe lopódzott, 
hogy saját szemével is lássa az oszlopokat. S mivel a belső hang már újra a 
régi volt, úgy gondolta, ismét cselekednie kell.
Már-már meglendítette a lábát, hogy nem törődve a következményekkel, 
felmásszék az egyik oszlopon, amikor a mögötte lopakodó őrmester elkapta a 
derekát.
– Vissza! – ordította a derék feljebbvaló. – Ez nem a maga dolga... Az 
egyéni hősködés semmit sem ér!
S még valamit akart mondani a derék őrmester, de az alagút száján becsapó 
lángcsóva halálra pörkölte.
Kirk is megégette a kezét, de a rázuhanó fájdalom ellenére már csak a 
belső hangnak engedelmeskedett. Reflexszerűen még tisztelgésre emelte a 
kezét az őrmester összeégett holtteste felett, és önkéntelenül is nagyot kiáltott:
– Igenis, őrmester úr! Az egyéni kezdeményezés elítélendő! Parancs nélkül 
soha...
Ezzel futásnak eredt, egyetlen hatalmas ugrással az egyik Fehér Oszlop 
fekete alján termett, s amilyen gyorsan csak tudott, kúszni kezdett felfelé. Már 
az oszlop közepén járhatott, amikor egyszerre furcsa szag ütötte meg az orrát. 
A Két Fehér Oszlopból kipárolgó gőz saját magára emlékeztette, amikor 
árkokat ásott és gúlákat rakott a futkosó udvarán... Ilyen szaga volt, amikor 
izzadt.
S Kirk közlegény a belső hangnak engedelmeskedve, száját kitátotta, és 
óriásit harapott a Két Fehér Oszlop egyikének oldalába.
A kisfiú nem vette észre, amikor a vöröshangya felkúszott a lába szárán; 
kezében lángoló papírral, kimeredt szemmel figyelte a lángok nyomán 
sercegve égő hangyákat. Aztán egyszerre csak mintha megégette volna saját 
lába szárát is; éles fogakkal belemart a fájdalom. Megtántorodott, kezéből 
kiesett a papír, s arccal belezuhant a hangyaboly mellett húzódó szögesdrótba. 
A mentőautó kétségbeesett szirénázása pedig már abba a hangtartományba 
tartozott, amelyet a hangyák nem tudtak érzékelni.
A Két Fehér Oszlop okozta veszély megszűnése utáni első polgári 
kormányzat kénytelen volt foglalkozni Kirk közlegény ügyével. Mivel 
nyilvánvaló volt, hogy a Kupola megmentése egyedül és kizárólag az ő 
érdeme, lehetetlen lett volna egyértelműen elmarasztalni. Ezért a civil 
kormányzat a hadsereg új vezetőivel egyetértésben elbocsátotta a hadsereg 
kötelékéből, és polgári bírósági pert akasztott a nyakába káros neologizmusok 
bevezetésére tett kísérlet és engedetlenség címén. E vádak alól azonban – nem 
utolsósorban egy energikus, fiatal ügyvéd ragyogóan sikerült védőbeszédének 
hatására – felmentették, s visszahelyezték behívását megelőző polgári 
funkciójába.
S a Nagy Kupola rnegmentője visszatért zöld teheneihez, ahol azóta 
közmegelégedésre végzi munkáját. A belső hang pedig, úgy tűnik, mindörökre 
elhallgatott benne.
A kiválóan szónokló védőügyvédet a polgári kormányzat renitens 
magatartás címén behívatta a hadseregbe, és büntetőszázadba osztotta be. A 
szemtanúk szerint a század kaszárnyájának udvarán újra megszaporodtak a 
fehér kavicsból kirakott feliratok.

AZ ARANYGYAPJÚ

Hajnalban, valamivel napfelkelte előtt, amikor a repülőtéri ügyeletes 
ingerülten megrázta a vállát, Raf csak homályosan emlékezett vissza az előző 
estére. Felült az ágyán, és igyekezett lelket verni magába. Kinyitotta a szemét, 
s meglehetősen bamba mosollyal bámult a fáradt arcú ügyeletesre.
– Köszönöm, Rett – morogta, és megvakarta a feje búbját. – Szóval itt az 
idő?
Az ügyeletes tiszt megcsóválta a fejét.
– Egyszer még leültetnek miattatok – mondta, és nagyot sóhajtott. – Ha, 
krszagolja valaki, hogy felengedlek benneteket, egy ilyen éjszaka után 
mehetek utcát söpörni...
A közben kissé magához tért Raf megveregette a vállát.
– Ne izgulj, öcsi – mondta, s a vaságy peremére akasztott törülköző után 
tapogatódzott. – A söprés is hasznos munka...
– Eredj a fenébe! – mondta az ügyeletes, és cigarettára gyújtott. Megvárta, 
amíg a pilóta átcammog a fürdőszobába, s amikor meghallotta a 
zuhanyrózsából lefelé vágódó vízcseppek suhogását és a tompa koppanásokat, 
amelyeket Raf meztelen talpa vert a farácson, szorosan az ajtó mellé állt.
– És... jó buli volt? – kérdezte kíváncsian. – Mit mondasz? – hallotta a 
pilóta hangját a vízcsobogáson keresztül.
– Hát hogy jó buli volt-e? Legalább egy fél üveggel felküldhettetek volna...
– Hogyne – mondta Raf, és vigyorogva kidugta a fejét az ajtónyíláson. – 
Hova lennénk, ha nemcsak a pilóták, hanem az irányítószemélyzet is 
megszívná magát...
– Mesélj már valamit, ne marháskodj! – mondta a másik, amikor Raf 
visszahúzta a fejét.
– Mit meséljek? – hallotta az ügyeletes tiszt a pilóta dörmögését. – Nem 
volt rossz buli... Csak azt sajnálom, hogy éppen Niar ment férjhez... Az ember 
kiszúr magának valakit, az meg fogja magát, és se szó, se beszéd, egyszerűen 
férjhez megy... Hát nem szemtelenség?
– Csak nem te akartad elvenni? – kérdezte az ügyeletes, és arcán szétterült 
a kárörvendő mosoly.
Raf elzárta a zuhanyt, és derekára tekert törülközővel visszajött a szobába.
– Elvenni azért nem – mondta, és a másikra kacsintott. – Ez olyan 
kezelőszemélyzet-féle megjegyzés volt, mi? Ti rohantok mindenkivel egyből 
esküvőre, nem?
– Hagyd már ezt a marhaságot – mondta Rett, és kedvetlenül elnyomta a 
cigarettáját. – Inkább azt mondd, hogy mi a fészkes fenét ordítoztatok 
reggelig... Már azt hittem, hogy a rendészeten fogtok kikötni, ti idióták...
Raf félig komolyan, félig kissé rájátszva, tanácstalan grimaszt vágott.
– Ki tudja azt már? Alighanem éjfél felé járhatott az idő, amikor platty! és 
elszakadt a film... Ha azt mondom, hogy semmire sem emlékszem, alighanem 
közel járok az igazsághoz. De sebaj, odafenn kialszom magam!
Az ügyeletes tiszt újra megcsóválta a fejét.
– Egyszer még ráfizetsz erre, Raf... Te is meg a haverjaid is. És az a 
szomorú, hogy én is. Igazság szerint jelentenem kellene, hogy...
– Jelentsd – mondta Raf, és nagyot ásítva öltözködni kezdett. – Jelentsd 
csak, pajtás... Különben mennyi időm van még a startig?
– Egyen meg a fene! – morogta az ügyeletes, és ellökte magát a faltól. – 
Majd csengetek – s ezzel bevágta maga mögött az ajtót.
Raf felöltözött, végighevert az ágyon, és behunyta a szemét. Való igaz, 
meglehetősen homályos és zavaros emlékei maradtak csak az elmúlt 
éjszakáról... Az a rohadt, fene tudja, miből készült pálinka, amit a vőlegény 
hozott, ki tudja, melyik objektumról, alaposan megdolgozta az agysejtjeit. 
Utána meg a pezsgő! Brr! Összerántotta a vállát, és villámsebesen felült, 
amikor érezte, hogy lassan körbe fordul vele az ágy.
Kinyitotta a szemét, és megvárta, míg fekvőhelye ismét elfoglalja eredeti 
helyzetét; akkor feltornázta magát, és az asztal szélébe kapaszkodott. 
Homlokán izzadságcseppek bukkantak elő, s végigfolytak az arcán.
– Egye meg a fene azt a rohadt pálinkát! – dünnyögte, és megpróbálta 
visszanyerni erejét. S amikor úgy-ahogy teljes menetkészültségben állt a 
talpán, megszólalt a figyelmeztető csengő.
– Mit nem adnék, ha most alaposan kialhatnám magam – morogta, és 
becsapta maga mögött az ajtót. – Ilyen pechem is csak nekem van! Lakodalom 
hajnalán fel az égbe... El kellett volna valakivel cserélnem a szolgálatot. El, 
hogy a fene egye meg!
A kijáratnál már ott várta a kocsi meg Rett. S amikor felkapaszkodott a 
lépcsőn az ügyeletes tiszt mellé, egyre erősebben érezte, hogy az égegyadta 
világon semmi kedve felszállni és a világűrben röpködni hetekig. Legalábbis 
ilyen állapotban. Ha legalább...
– Nos? – kérdezte Rett, és aggodalmasan nézegette. – Rendben? Nem nézel 
ki valami...
Raf óvatosan az ajkára tette az ujját, nehogy a gépkocsivezető meghalljon 
valamit.
– Minden rendben, Rett – mondta, és igyekezett, hogy könnyedén és 
felelőtlenül csengjen a hangja, mint máskor. – A legnagyobb rendben...
– Hát csak vigyázz, Raf – mondta az ügyeletes, és a pilóta érezte, hogy 
bátorítóan megszorítja a karját. – Szerencsés repülést!
– Köszönöm, Rett – emelte tisztelgésre a kezét, amikor a járgány az űrhajó 
lépcsőjéhez ért. – Köszönöm, pajtás! – bólintott a vezető felé is.
A járgány pilótája megbiccentette a fejét, és a főépület irányába bámult: 
nyilván már a következő utasok szállításán törte a fejét.
S amikor a lift ajtaja becsukódott Raf mögött, a kalicka oldalának 
támaszkodott, mert érezte, hogy a talaj himbálódzni kezd alatta, mint a 
hajóhinta vagy mint az ágya odalent.
– Hát ha ezt megúszom – dörmögte halálra váltan, és nagyokat lélegzett. 
– Legközelebb akárki is marháskodjék férjhezmenetellel, csak kakaót 
iszom... – s csüggedten ki-botorkált a folyosóra, amikor az automata kinyitotta 
a felvonó ajtaját.
Az irányítófülkében már mintha sokkal jobban érezte volna magát, mint a 
felvonóban. Az elkövetkező órát teljes egészében lefoglalta a műszerek és a 
hajtóművek ellenőrzése, s nem volt ideje, hogy magával törődjék. Persze azért 
néha nagyokat ásított, és belenyögött a gégemikrofonba. Gondoljanak azok ott 
lenn, amit akarnak...
Amikor másodpercnyi pontossággal letelt az előkészületekre szánt idő, a 
rádió hangszórójába belerecsegett Rett hangja:
– Itt az idő, Raf – mondta. – Ha minden rendben, megadom az engedélyt a 
felszállásra...
"De sietsz, de sietsz – gondolta magában Raf, és elmosolyodott. 
– Szeretnél minél gyorsabban megszabadulni tőlem, mi? Nehogy elkapjon 
az ellenőrzés velem együtt...
– Minden rendben, ügyeletes – mondta azért a szabályoknak megfelelően. 
– Az ellenőrzést elvégeztem. Repülésre kész vagyok...
– Akkor hát szerencsés repülést! Az engedélyt megadom. Viszontlátásra, 
Raf!
– Köszönöm, ügyeletes... értettem. A viszontlátásra!
Megdörzsölte a halántékát, és beszíjazta magát az irányítópult előtti 
karosszékbe. Aztán elcsavarta az indítókart, és várta a ránehezedő nyomást.
Alig juthatott el a C-2-es légkörének a széléig, amikor orvul és 
meglepetésszerűen ismét rátört a rosszullét. Kapkodva szabadította ki magát a 
szíjak közül, és nagyokat nyelt; megpróbálta megállni, hogy lehányja az 
irányítópultot. Nagyokat öklendezve tapogatódzott a mosdó felé, s az 
elkövetkező félórát félig ájultan töltötte a vécé falának támaszkodva. 
– Dögöljek meg, ha még egyszer egy rohadt korty is lemegy a torkomon! – 
zihálta, ki tudja, hányadszor, könnyben úszó szemmel.
A reaktorok kitartó és monoton zümmögése mintha egyetértő muzsikát 
dalolt volna.
"Még egyszer ellenőrizni mindent! A légkörből való kilépés előtt még 
egyszer ellenőrizni mindent!" doboltak fülében az akadémián, ki tudja, hány 
százszor vagy ezerszer elhangzott szavak, a reaktorok zümmögése azonban 
lassú, mély álomba ringatta. "Még egyszer... el... lenőriz... ni... min... dent" – 
hallotta az egyre erősödő zümmögésen át saját, józan hangját, aztán ráborult a 
sötétség, és ott is maradt elnyúlva a mosdóhelyiség előtti szőnyegen.
Az űrhajó eközben kilépett a légkörből, maga mögött hagyta azt az 
övezetet, ahonnan még rádióösszeköttetésbe léphetett volna a C-2-vel, s 
iszonyatos sebességgel száguldott a világűrben. Remegve dohogó reaktorai 
felett mély álomba merülve hevert az ember, aki hivatott lett volna irányítani a 
fémkolosszust. Arcán elégedett és boldog mosoly játszott; talán éppen 
valakinek az egészségére koccintotta pezsgőspoharát.
Raf már jó ideje hallotta a riasztó sípolást, mielőtt végleg kiszakadt volna 
az álom karjaiból. Először kávéfőzőnek hitte, aztán valamiféle mérkőzés 
játékvezetői sípszavának, és talán egyéb is megfordult volna a fejében, ha 
hirtelen ki nem tisztul a feje.
Ahogy aztán eltépte a szemhéjait fogva tartó kötelékeket, izmai 
összehúzódtak, és gondolatait messze megelőzve a levegőbe repítették. S 
amikor már a folyosón rohant az irányítópult felé, akkor tudatosult csak 
benne, hogy a riasztócsengő vijjog vészterhesen.
Halálra vált arccal rontott be az irányítóterembe, ahol hirtelenjében semmi 
különöset nem tudott felfedezni. Gyors mozdulattal felkattintotta az űrhajó 
"szemét", de a széles képernyőn sem látszott semmi, ami alkalmat adhatott 
volna az automatának a riasztásra. Akkor elfordította a kamerát, s 
végigvizsgálta a hajótestet. A szürke, szivar alakú űrhajó békés 
mozdulatlansággal hevert az űrben. Úgy tűnt, hogy kellemesen ringatódzik 
valamiféle fekete víz hullámain, és csak a farka alól kicsapó lángcsóvák 
mutatták, hogy a hajtóanyag termelte erő iszonyatos sebességgel taszítja előre 
a végtelen országúton.
Tudta, hogy reménytelen, amit csinál, mégis megkísérelt kapcsolatot 
teremteni a C-2-vel. S csak amikor hívásaira halvány recsegésen kívül semmi 
válasz nem érkezett, tett le róla, hogy a központtól kérjen felvilágosítást. A 
rádióhullámok elvesztek mögötte, valahol az űr hideg magányában.
A vészcsengő idegszaggatóan vijjogott, amíg csak ki nem tépte a 
csatlakozót a falból. Bekapcsolta az automatát, s nyugalmat erőltetve magára, 
lassan, érthető artikulációval tette fel kérdéseit.
– Automata... Miért szól a vészcsengő?
– Vészhelyzet van. Vészhelyzet van mondta fakó géphangon az automata.
– Hol van vészhelyzet?
– Vészhelyzet van. Vészhelyzet van ismételte nyugodtan a gép.
Raf fordított a kérdésen.
– Reaktorok?
– Reaktorok rendben – mondta az automata. – Ajtók?
– Ajtók csukva – mondta az automata.
– Idegen objektum?
– Nincs – mondta tömören az automata.
– Irányítás?
– Program hibás. Program hibás – kezdte ismételgetni a gép, s Rafnak úgy 
tűnt, mintha örülne, hogy gazdája kitalálta gondolatait.
-Hogyhogy hibás?
– Program hibás.
– Rossz a program?
– Program jó. Program hibás.
– Hogy a fészkes fenébe lehet, hogy jó is, meg hibás is, mi? – kérdezte Raf 
ingerülten, és érezte, hogy gyötrő szomjúság kínozza. Nyelve a szájpadlásához 
tapadt, és mit nem adott volna néhány korty hideg vízért...
Az automata hallgatott; nyilván ilyesfajta kérdésre nem volt előre 
elkészített válasza.
– Tehát a program jó? kérdezte Raf, és igyekezett megfeledkezni a vízről.
– Program jó. – És hibás?
– Program hibás.
Raf lázasan törte a fejét. Mi a nyavalyát takarhat ez a látszólagos 
ellentmondás? Úgy tűnt, egyelőre nagyobb veszéllyel nem kell számolnia, 
hiszen a reaktorok zavartalanul duruzsoltak, és semmi nem látszott igazolni az 
automata vészjelzését.
Rafban akkor hirtelen homályosan felötlött valami.
– Útirány a Z-7-es objektum. Elérem a kitűzött úticélt?
– Nem – mondta az automata.
– Miért?
– Program hibás – felelte a gép.
Raf érezte, hogy a félelem láthatatlan kezével megragadja a torkát.
– Elrontották a programot?
– Program jó. Program hibás.
A félelem szorított egyet Raf torkán.
– Tehát – kezdte, és kiverte a hideg verejték – azt mondod, hogy... rossz 
szalagot fűztek az irányító automatába? Rossz szalagot?
– Program jó. Program hibás – mondta a gép szenvtelenül. Raf egyszerre 
megértett mindent.
– Az ördögbe is... Csak nem azt mondod, hogy elcserélték a szalagot, és 
másik hajóét tették az automatámba? De hát hogy lehet, hogy észrevetted? Ezt 
nekem kellett volna ellenőriznem...
A gép néma maradt. Ezekre a kérdésekre nem tudott válaszolni.
– Ide figyelj! – mondta Raf remegve, és egyszerre megfeledkezett 
mindenről, szomjúságról, részegségről, lakodalomról. – ide figyelj! Tudod a 
program célját?
A gép hallgatott.
Raf felsóhajtott. Természetes, hogy a gép erre nem tud mit mondani. Csak 
talán akkor, ha egyenesen feltenné neki a kérdést... De hát körülbelül húszezer 
olyan objektum van, amely egy hasonló típusú űrhajó célja lehet. Ha csak 
vaktában nem talál bele a közepébe... – H-5?
– Nem.
– K-14?
– Nem.
Raf sóhajtott és feladta. Ezzel nem megy semmire. Másképpen kell kicsalni 
a választ az automatából.
– Messze van a program célja? – kérdezte, és feszülten bámulta az 
automata hangszóróját.
– Relatív – mondta a gép.
– Tudsz távolságot adni? – kérdezte Raf.
– Nem – felelte az automata.
– Tehát rájöttél, hogy a program rossz. Ez pedig csak úgy lehetett, hogy 
összevetetted a cél távolságát az üzemanyaggal. Ebből kiderült, hogy az 
üzemanyag nem elég, és erre leadtad a vészjeleket... Tehát az új program 
céljának a távolsága messzebb van, mint az én eredetileg tervezett 
programomé... Ha hagyom a hajót a program szerint futni, útközben leállok. 
Elfogy a kakaó, és kész. S ha csak nem szed fel valaki, szépen éhen halok... 
Na, ide figyelj! A program céljának eléréséhez nem elég az üzemanyag, mi?
– Üzemanyag nem elég – mondta a gép. 
– Le tudom állítani a programot? – kérdezte, és visszafojtotta még a 
lélegzetét is, hiszen talán ettől a választól függött az élete.
– Le – mondta az automata.
– Vissza tudok fordulni, ha kikapcsolom a programot? – kérdezte Raf.
– Nem. 
Az űrhajós érezte, hogy ismét kiveri a verejték a homlokát.
– Tehát ez azt jelenti, hogy... szóval, hogy csak akkor tudom leállítani a 
kijelölt programot, ha átkapcsolok azonnal a vészprogramra... ez törli az 
előbbit. Igaz?
– Vészprogram törli a programot – mondta beleegyezően az automata.
Raf az irányítópultra könyökölt, és tenyerébe temette az arcát. Ezt aztán jól 
megcsinálta... Sokba kerülhet még az a tegnap esti lakodalom... Elfelejtette 
ellenőriztetni az automatával a programot, s valamelyik hülye egy másik gép 
szalagját fűzte be az irányítószerkezetbe. S ahogy az automata elmondta, vagy 
éhen hal, mert leáll a verkli, vagy pedig átkapcsol vészprogramra, akkor 
viszont az automata irányítószerkezet maga keres leszállóhelyet... És ez sem 
veszélytelenebb, mint az előbbi lehetőség... Mert mi történhet? Vagy találnak 
ilyen helyet vagy nem... Ha nem, ugyanúgy éhen hal, mintha megkísérli elérni 
az ismeretlen program végcélját.
Elhatározta, hogy tesz még egy kétségbeesett kísérletet az automatával.
– Te melyik lehetőséget választanád a kettő közül? – kérdezte sóhajtva, 
mert nagyjából biztos volt benne, hogy az automata nem tud válaszolni a 
kérdésre. S maga is meglepődött, amikor a gép rövid hallgatás után, szinte 
habozva, ezt mondta:
– A vészprogramot!
Raf gyengéden végigsimította az automata oldalát.
– Legyen neked igazad, öreg... Sokkal okosabbat én sem tudnék kitalálni – 
s ezzel kikapcsolta a masinát.
Raf első osztályú űrhajós ekkor munkához látott. A vészhelyzetben 
használatos fiókból kivette a vészhelyzet programtekercsét, és bekattintotta az 
irányító automata meghatározott fiókocskájába. Tudta, hogy a szalagon a C-2 
légkörének legfontosabb adatai vannak, és amint átkapcsol az új szalagra, az 
automata törli az előző programot, majd szimatolni kezd a világűrben. S addig 
szimatol, jár összevissza, amíg csak a C-2-höz hasonló légkörű objektumot 
nem talál, ahol leteheti utasát. Közben pedig szórja a vészjeleket, mint a kutya 
a bolhát... S ha útközben találkoznak valakivel, aki hajlandó segíteni, és a 
biztonságos távolságon belülre hozza a hajóját, az új veszélyhelyzetre való 
tekintettel az automata megállítja a gépet. Akkor azok átjöhetnek hozzá, és 
kihúzhatják a bajból... Ha egyáltalán nem csak halála után száz évvel bukkan 
rá majd valaki a még mindig kóválygó hajóra, rajta Raf űrhajós porladó 
csontjaival. Mégis. Talán valaki felfogja a vészjeleket... Talán maga jön majd, 
és a jeleket leadja a C-2-nek... Akkor aztán indulhatnak menteni a haverok. 
Mindegy. Nincs más megoldás. Jöhet a vészprogram!
S Raf űrhajós bekapcsolta az új programot. A reaktorok mintha 
erpteljesebb zümmögésbe kezdtek volna, de az is lehet, hogy csak a 
fáradtságtól és az orvul rátört veszély tudatától befolyásolt érzékszervei 
játszottak vele.
Azt mindenesetre tudta, hogy életfunkcióit minimálisra kell csökkentenie. 
A vészhelyzetben használatos eszközök közül kibányászta hát a tablettákat, 
amelyek hosszú álomba küldik majd, olyasmibe, mint az állatoké télen... 
Persze azért ebből is van ébredés, és ilyenkor enni és inni kell, pótolni az 
álomban vesztett kalóriát. Aztán újra aludni, és ismét enni... S ha még így is 
elfogy az élelem, mielőtt felfedeznék, hát akkor vége. Raf űrhajóst kihúzzák a 
bérjegyzékből.
Kezébe vette a tablettás fiolát, és töltött magának egy pohár vizet.
– Egészségedre, öcsi! – mondta, és az irányító automatára emelte poharát. 
– Nem gondoltam volna tegnap este, hogy legközelebb véled iszom... Hát csak 
igyekezz összehozni valamit! Ha megúszom, kapsz egy új hangszórót... Olyan 
lesz a hangod, mint egy kislányé – s egyetlen nyeléssel leküldte a ronda nagy 
tablettát, és utánaöntötte a vizet. Letette a poharát, betakarta magát egy kockás 
pléddel, és bár érezte, hogy az ismeretlentől való rettegés szorongatja a szívét, 
mégis igyekezett összeszedni magát.
– Pápá! – intett az automata felé. – Ébresztő ibolyanyíláskor... – s a 
mennyezetre fordítva arcát, várta a téli álmot.
Amikor első ízben ébredt fel álmából, nem érzett különösebben kínzó 
éhséget. Sokkal inkább megviselte az egyre erősödő fejfájás, amely 
feltehetőleg az álomban is együtt élt vele, kínozta anélkül, hogy tudott volna 
róla.
Keserves mozdulatokkal feltápászkodott fekhelyéről, és magába erőltetett 
néhány falat ételt. Úgy érezte, mintha hosszú, kimerítő betegség verte volna le 
a lábáról, és a hosszú láz elvette volna az étvágyát.
Furcsa módon azonban nem tartott sokáig ez az étvágytalan, erős 
másnapossághoz hasonló állapot. Az első harapások után mintha megnyíltak 
volna gyomra zsilipjei, s éhes fogával mardosni kezdte a sav a gyomorfalát. 
Minden újabb harapásnál egyre nagyobb éhséget érzett, és később erőszakkal 
kellett visszatartania magát, mert szinte megrettent attól az irdatlan 
ételmennyiségtől, amelyet viszonylag rövid idő alatt magába tömött.
A reaktorok békésen dohogtak a lába alatt; a bekapcsolt keresőernyőn 
távoli, mozdulatlan fényforrások gombostűfejei látszottak csupán. A világűr 
mozdulatlanná dermedt, míg ő téli álmát aludta.
Nagyot sóhajtott, kinyújtotta a karját, hogy megtornáztassa magát. 
Leguggolt, fekvőtámaszokat csinált, aztán visszaroskadt székébe, s 
letörölgette a homlokán gyöngyöző verejtéket.
– Vajon mi értelme ennek az egésznek? kérdezte magától, és egészen 
komolyan azzal a gondolattal kezdett kacérkodni, hogy valamennyi tablettát, 
ami csak a fiolában van, beveszi egyszerre, sőt még a többi fiola valamennyi 
tablettáját is, ami csak a tartalékfiókban van. így legalább egyszerre véget vet 
az egésznek. Alszik egy igazi, tartalmas téli álmot, egészen addig, ameddig 
valamilyen szuperértelmes lények fel nem robbantják az univerzumot...
Egyelőre azért elhalasztotta az öngyilkosságot. A tablettákat akkor is ráér 
bekapkodni, ha végleg elfogy az ennivaló. Addig meg...
Felállt, odament az automatához, s mint régi baráthoz illik, megsimogatta 
az oldalát. Aztán bekapcsolta, és nagyot ásítva belemordult a hangszóróba:
– Szevasz, öcsi! Na, mi újság?
Az automata barátságosan brummogott, de válaszolni nem tudott a 
kérdésre.
Raf megpaskolta a gép oldalát, aztán gondosan tagolva a szavakat, 
megkérdezte:
– Történt-e rendkívüli esemény utolsó beszélgetésünk óta?
– Rendkívüli esemény nem történt – mondta a gép.
– Ha rendkívüli esemény történne, riasztást kérek – mondta Raf, majd még 
egyszer megismételte: – Rendkívüli esemény esetén riasztást kérek!
– Rendkívüli esemény... riasztok – válaszolta az automata készségesen.
Raf kikapcsolta a gépet, belehanyatlott a székbe, bevette a kikészített 
tablettát, és várta a jótékony álmot. S amíg csak álomba nem merült, egyre 
azon gondolkodott, hogy vajon mennyi idő múlhatott el a C-2-n azóta, hogy itt 
bolyong ebben az óriási tintapacniban, amit világűrnek neveznek.
A vészcsengő türelmetlen és makacs vijjogása tépte ki az álom ölelő 
karjaiból. Fogalma sem volt, mennyi időt tölthetett a második álomban, a 
vijjogó hang azonban egyértelműen közölte vele, hogy nem a tabletta által 
okozott természetes ébredésről, hanem arról a bizonyos rendkívüli eseményről 
lehet szó, amelyet elalvás előtt megtanácskozott a bölcs automatával.
Bár meglehetősen kábultnak érezte magát, kikecmergett a székből, és az 
automatához indult. Útközben futó pillantást vetett a képernyőre, ahol 
azonban a mozdulatlan gombostűfejeken kívül nem látszott semmi.
Bekapcsolta a gépet, aztán szorosan a mikrofonhoz hajolt.
– Automata, válaszolj! – mondta, és meg sem lepődött, hogy egyszerre 
milyen hivatalossá vált a hangja. – Automata, válaszolj!
A gép meghökkenhetett a hangulatváltozás miatt, vagy talán már annyira 
megszokta az egyszerű "öcsit", hogy lázasan kutatnia kellett 
memóriaegységében, míg végre megtalálta a megfelelő hivatalos választ.
– Itt automata – mondta. – Várom a kérdéseit!
– Vészjelzést adtál... Vészhelyzet van?
– Nincs vészhelyzet – mondta az automata.
– Tehát figyelmeztető jelzés?
– Figyelmeztető jelzés – egyezett bele a gép.
– A legutolsó információnak, vagyis feladatközlésnek megfelelően?
– A legutolsó feladatnak megfelelően – mondta az automata.
– Közöld az eredményt! – kérte feszülten figyelve Raf.
– Kereső program átalakul célprogrammá – mondta a gép, és mintha öröm 
bujkált volna a hangjában.
Raf érezte, hogy megfordul körülötte a világ. A kereső automata tehát a 
betáplált adatoknak megfelelően valamiféle objektumot talált, amely 
legalábbis a legszükségesebb életfeltételeket tekintve, hasonlít a C-2-höz. Ha 
nem maga a C-2 a keresett objektum... Hiszen hányszor hallotta már 
tapasztaltabb űrhajósok elbeszéléseiből, hogy veszélyprogram esetén az 
automata kereső addig szaglászott és hordozta körbe utasait a végtelen űrben, 
amíg a legközelebbi megfelelő objektumnak az indítóállomás mutatkozott. 
Bárcsak a C-2-t találta volna meg a kereső automata!
Szinte remegve tette fel a kérdést:
– A célprogram végállomása azonos az indítóállomással? A gép 
memóriaegységére hatalmas nyomás nehezedhetett, mert a pilóta érezte, hogy 
a masina minden ízében megremeg. Óriási erőfeszítéssel vethette egybe az 
emberi agy számára végtelennek tűnő számoszlopokat, s végezte el a 
szükséges számításokat.
– Azonos vagy nem? – kérdezte türelmetlenül Raf. Akkor a gép végre 
recsegni kezdett, s az űrhajós bőrével érzékelte a masinából kisugárzó 
hőenergiát.
– A célprogram végállomása nem azonos az indítóállomással – mondta a 
gép.
– Van mód rá, hogy megváltoztassam az útirányt? – kérdezte inkább 
kíváncsian, mint komolyan Raf.
Az automata rövid ideig habozni látszott, s Raf tudta, hogy az okos 
szerkezet néma tanácskozásba kezdett az irányító automatával.
– Útirány megváltoztatására nincs mód – mondta a gép.
– Végcél létfeltételei azonosak a C-2-vel? – kérdezte, és érezte, hogy a 
kérdésre adott választól függ esetleges öngyilkossága.
– Nem jó a kérdés – mondta az automata.
– Célprogram végállomásáról van színképelemzés? – kérdezte sóhajtva.
– Van.
– Kérem a célprogram végállomásának az adatait!
S amíg a recsegő hangszóróból kiáradó kémiai elemek indexszámait 
hallgatta, egyre inkább megnyugodott. Bár fogalma sem volt, hogy hova 
érkezik, annyi bizonyosnak látszott, hogy a kereső automata nem végzett rossz 
munkát. A keresett objektum feltételei szinte azonosak voltak a C-2-vel. Ha 
egyáltalán le tud szállni épségben az objektum felszínére, nincs félnivalója, 
legalábbis ami a legszükségesebb életfeltételeket illeti. A többi aztán majd 
kiderül ott...
– Utolsó kérésem – mondta az automatának. – Add meg a végcélobjektum 
regiszterszámát...
Az automata hallgatott, majd csüggedten mondta:
– Keresett objektumnak nincs regiszterszáma... Kívül esik a regisztrált 
övezeten...
– A fenébe is... de messzire hoztatok – morogta Raf, és már kevésbé 
gyengéden oldalba csapta az irányító automatát. – Nem tudtál egy regisztrált 
objektumra kirakni?
Sok vacakolásra és töprengésre azonban már nem volt idő. Tudta, hogy a 
vészjelzés leadásának kezdetétől nem sok ideje maradt a cselekvésre. S bár a 
keresőernyőn még nem látszott a kiválasztott objektum, rengeteg dolgot kellett 
még elintéznie, hogy amennyire lehet, biztonságossá tegye leszállását.
Először is bekapcsolta a nyomjelzőt. Amikor a sárgán csillogó kart maga 
felé rántotta, lelki szemeivel szinte látta, hogy valahol a szivar alakú hajótest 
hátulján kinyílik egy apró ajtó, és vékony ezüstcsíkok százezrei vagy milliói 
repülnek ki a végtelen sötétbe, hogy ott is maradjanak mozdulatlanul. Egészen 
addig, ameddig a mentőexpedíció jelzésük nyomán a keresett objektumhoz ér.
Mert hogy keresni fogják, és hogy mindent megtesznek a megmentése 
érdekében, abban Raf biztos volt. A C-2 szigorú törvényei szavatolták 
valamennyi állampolgára számára a társadalom minden irányú gondoskodását. 
Ez a csík majd elvezeti a mentőket a célhoz.
Azután a mentőládához ment, és kivette belőle a vészkommunikátort. 
Nagyot sóhajtott, mert semmit sem utált jobban, mint ha nem odavaló tárgyat 
kell beépítenie a testébe. Azt is tudta azonban, hogy a minikomputer és az 
egész szerkezet nélkül halálos veszélynek tenné ki magát, ha egyáltalán élve 
megússza a leszállást. Hiszen amennyiben az objektum lakott, és értelmes 
lények lakják, csak a kommunikátoron keresztül veheti fel velük a kapcsolatot. 
Ha... És innen már csupa ha volt az egész. Ha a komputer képes megfejteni az 
ottaniak kommunikációs rendszerét, képes visszaadni vagy reprodukálni, és 
képes lefordítani az ő nyelvére... Mert hiszen számtalanszor előfordult, hogy a 
komputer csődöt mondott. És sajnos arra is volt már példa, hogy a komputer 
tökéletlensége a pilóta életébe került.
Kicsomagolta hát a komputert, elkészítette a fájdalomcsillapító oldatot, és 
az egészet bevitte a mosdóba. Ott aztán nagyot lélegezve gargalizálni kezdett a 
folyadékkal. S addig bámulta magát a mosdó feletti tükörben, amíg csak el 
nem zsibbadt a torka...
Akkor óvatosan megfogta az egész szerkezetet, a komputert, a mikrofont és 
a hangszórót, kitátotta a torkát, s az előírásnak megfelelően lenyelte. 
Homályosan érezte, hogy a szerkentyű pontosan úgy, ahogyan bölcs kitalálója 
annak idején elképzelte, a gégéjéhez tapad. Megsimogatta a torkát, s amikor 
ujjai hegyével megérezte a tapadókorong szélét, elégedetten felsóhajtott. A 
nehezén már túl volt.
Ezután a saját nyomjelző felszerelése következett. Még a tükör előtt állva 
újra kitátotta a száját, s az egészen apró kis készüléket becsavarozta a szájába, 
a legutolsó foga mögé. Tudta, hogy a miniatűr nyomjelző egészen addig adja 
le a jelzéseit, ameddig csak erőszakos módon meg nem semmisítik. Tekintettel 
viszont arra, hogy ott van, ahol van, ha megsemmisül, hordozójának sem lesz 
már többé szüksége rá, hogy bárki is rábukkanjon a C-2 kutatói közül...
A többi, elsősorban biztonsági intézkedések megtétele még sok idejébe 
került. S amikorra végérvényesen elkészült munkájával, és elégedetten 
hátradőlt a karosszékben, a képernyőn kezdett feltűnni a keresett objektum. 
Akkor feltápászkodott, és az irányító automatához ballagott.
– Szia, öcsi! – mondta. – Hát eljött az idő. Okos fiú voltál... Remélem, nem 
válunk el véglegesen egymástól... Mindenesetre kösz, hogy kihúztál a 
legnagyobb bajból... Van megjegyzésed?
– Megjegyzés... nincs – mondta az automata.
– Hát akkor... szevasz, öreg! – morogta Raf, és elfordította a kapcsolókart.
Az űrhajó rettenetes sivítással vágódott be a mocsárba. A becsapódás 
nyomán fekete iszapsugár repült a magasba, egészen a lápot szegélyező fák 
csúcsáig. Vékony törzseket roppantott ketté a légnyomás iszonyatos ereje, és a 
levegőben röpködő gallyak, letépett levelek és sűrű iszapzuhatagok elfedték az 
égen őrködő déli napot.
A fekete hajú, fehér vászonnadrágba és foltos lepelbe öltözött legény földre 
vágta magát rémületében, és azzal sem törődött, hogy birkái szanaszét 
szaladnak. A felcsapódó iszap nyálkás réteggel vonta be leplét, s a szeme közé 
is odavágott egy jókora darabot.
Igyekezett a fűbe fúrni magát, és félig vakon az iszaptól, süketen az 
ismeretlen süvöltéstől, reszketve, mint a kocsonya, várta, hogy mi fog 
történni. Arcát a gazba szorította, s hosszú percekig eszébe sem jutott, hogy 
körülnézzen.
Az űrhajós, ahogy a hajó bevágódott a mocsárba, kidugta a szondát. Szinte 
pillanatokra volt csak szüksége az ellenőrzéshez.
– Okos masina vagy – morogta, majd nekilátott, hogy kinyissa az ajtót is 
amikor csikorogva feltárult előtte a szabadulás útja, óriásit lélegzett a 
beáramló levegőből. Mintha csak a C-2-n lenne. Az elemzés tehát tökéletesen 
sikerült...
A valahonnan alulról fel-felhangzó ismeretlen eredetű bugyogás azonban 
nyugtalansággal töltötte el.
– Csak a baleseti csomagot viszem magammal, semmi egyebet... – 
motyogta, s már-már visszafordult az irányítóterembe készített csomagért, 
amikor megbillent alatta a talaj, és a hajó lassan, nyugodtan az oldalára dőlt.
Raf előbb megdermedt a rémülettől, aztán egyetlen ugrással az egyre 
magasabbra emelkedő ajtónál termett. Rápattant a legutolsó lépcsőfokra, s 
mielőtt még végiggondolta volna, mit is tesz, a nyitott ajtón keresztül a 
levegőbe vetette magát. Repülés közben ugyan eszébe jutott a baleseti csomag 
meg a sugárpisztoly, töprengeni azonban már nem sok ideje maradt. 
Nekivágódott a hajó oldalának, majd a fémfelületen végigcsúszva belezuttyant 
valami lágy, nyúlós és büdös közegbe.
Esése közben századmásodpercekre még látta a fákat, a zöld füvet és a 
napot az égen, bár fejjel lefelé csúszva nem nagyon szokott hozzá a 
megfigyeléshez. Azért ahogy tudott, megjegyzett mindent, mielőtt még 
elnyelte volna a sötét.
Amikor a lágy és büdös anyag körülfonta, becsukta a száját és olyan 
mozdulatokat tett, mint otthon az uszodában. Egészen természetesnek tartotta 
aztán, amikor később a büdösség felszínére került. Látni ugyan nem látott 
semmit, de érezte, hogy levegő áramlik a tüdejébe.
Egyik kezével kitörölte szeméből az iszapot, s amennyire tudta, a fák felé 
kormányozta magát. Kapálódzó keze hamarosan szilárd támaszba akadt, s 
ennek segítségével kivonszolta magát a szilárd talajra.
Ki tudná megmondani, meddig feküdt lihegve a füvön, anélkül hogy 
körülnézett volna. Mintha most tört volna ki rajta az elmúlt, szinte 
végtelenségig tartó utazás minden izgalma, csak feküdt, feküdt gondolattalan.
Egyszerre azonban elröppent a fáradtsága.
– A sugárpisztoly... és a csomag. Vissza kell szerezni legalább a 
sugárpisztolyt! Ki tudja, miféle veszélyek fenyegetik ezen az ismeretlen 
objektumon? Pisztoly nélkül pedig védtelen, mint a házát vesztett csiga...
Felemelkedett a földről, és kidörzsölte szeméből az iszap maradékát. 
Hunyorogva a hajót kereste, amely elhozta a C-2-ről, ha nem is jószántából, 
ide, feltehetően a világ végére...
A hajó azonban akkor már békésen nyugodott valahol az iszap feneketlen 
mélyén. S Raf űrhajós tágra nyitott szeme nem tudott mást felfedezni a mocsár 
közepén, mint néhány búcsúzóul küldött buborékot, amelyek csak nőttek-
nőttek, majd elpattantak és eltűntek a semmiben.
– Hát akkor... ég áldjon, öcsi! – intett a mocsár felé s körülnézett, hogy 
megkíséreljen tisztába jönni helyzetével. S amit megpillantott, szinte 
megállította a szívverését.
Alig ötven-hatvan, lépésnyire tőle, közvetlenül a fák szomszédságában, egy 
ember állt, egészen biztosan ember, hiszen pontosan olyan volt, mint ő, a 
keze, lába, feje és a többi... Szokatlan fehér ruhát viselt, és egyre csak őt 
bámulta mozdulatlanul, kiguvadt szemmel...
– A fene egye meg a hülyeségemet – gondolta az űrhajós. – Itt állok 
pisztoly nélkül. Ha ez a bennszülött rám ront, és ki akarja törni a nyakam... 
Hányszor hívtak önvédelmet tanulni, de hányszor! De ki a fészkes fene 
gondolta, hogy egyszer még puszta kézzel állok szemben egy másvilági 
csodalénnyel... Igaz, teljesen embernek látszik...
S már-már azon volt, hogy odakiált neki valamit, de még idejében 
meggondolta a dolgot. Hogyisne! Előbb az ő kommunikátor-komputerének 
kell anyagot gyűjteni az itteni kommunikációs formákról... Ha ő kezdi a 
beszélgetést, a kommunikátor tehetetlen. Csak a saját nyelvén közvetíti 
mondanivalóját, ez meg itt aligha értené meg.
Attól azért óvakodott, hogy közeledjék hozzá. Mindenesetre kinyitotta a 
tenyerét, és feltartotta mindkét kezét. Hadd lássa az ismeretlen csodalény, 
hogy fegyvertelen.
A felemelt kézre az ismeretlen letérdelt, és homlokával a füvet érintette. 
Aztán felemelkedett és egészen közel jött. Aztán ismét letérdelt, és kitárta a 
karját. Szája mozogni kezdett, majd egy szó hagyta el az ajkát:
– Zeusz...
Raf tudta, hogy ez édeskevés a komputernek, ezért leengedte a karját, és 
rámosolygott az ismeretlenre. A fehér ruhásból ekkor ömleni kezdett a szó. A 
tisztelettől szinte megmerevedett arcát Raf felé fordította, és csak beszélt, 
beszélt.
"Jól van, pajtás – gondolta Raf. – Csak nyomd a szöveget! Te meg 
dolgozz!" – ezt az utóbbi mondatot már a komputerhez intézte gondolatban.
Hosszú ideig álltak így, egymással szemben, s akkor egyszerre csak feltűnt 
valami az űrhajósnak a csodaember beszédében. Pontosan úgy hangzottak a 
szavai, mintha verset mondott volna. A ki – és belégzés közti időtartamok 
megközelítően azonosak voltak, és Raf esküdni, mert volna, hogy az 
ismeretlen kötött szöveget mond... Valamiféle irodalmi alkotást.
S akkor az űrhajósnak szempillantás alatt fény gyulladt az agyában. Ha 
kötött szöveg, akkor... Igen. Ez az ismeretlen csodabogár valószínűleg 
imádkozik, vagy üdvözlő, beszédet mond, amelyet nem ő talált ki, hanem 
tanult valakitől. Csak mondd, pajtás, mondd!
Amikorra az ismeretlen befejezte beszédét, a kommunikációs központ 
enyhe rázkódása mutatta, hogy az agy elkészült az elemzéssel. Raf nagyot 
nyelt, hogy működésbe hozza a készüléket.
– Óh, Zeusz! – hallotta immár saját nyelvén a csodabogár szavait. – 
Gödölyét áldozok neked... Óh, Zeusz!
S Raf már-már szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor az 
ismeretlen hirtelen megfordult, s mielőtt még megakadályozhatta volna, eltűnt 
a parti fák között.
– A fene egyen meg! – dühöngött Raf. – Te sem tudtál korábban 
elkészülni! Ha előbb kielemzed ezt a madárnyelvet, megértem, hogy mit mond 
ez a csodabogár. Most meg eltűnik itt nekem... Mindenesetre jó lesz innen 
elpucolni. Ha idehozza a barátait, még kikészítenek... Csak tudnám, hogy mi 
az ördögöt beszélt itt nekem ilyen hosszú ideig...
A vízpartra ballagott, amely zölden csillogott a napfényben. A felkavart 
iszap lassan leülepedett, s a talajt borító vékony vízréteg átlátszó közegében 
apró halacskák fürödtek gondtalanul.
"Éppen úgy, mint a C-2-n" – gondolta Raf és belebámult a vízbe. Ám amit 
látott, a helyzet tragikuma ellenére is röhögésre kényszerítette. Fekete, 
iszappal borított képű pasas nézett vele farkasszemet, feje búbján nádból font 
koszorút mintáztak az összeakadt nádszálak.
– Még jó, hogy nem kapott szívbajt – morogta a csodabogárra gondolva, és 
gyorsan lekapkodta ruháit, összegöngyölte és erőteljes mozdulattal a mocsár 
közepébe dobta őket. Megvárta, míg a gombolyag eltűnik a fortyogó 
lekvárban, akkor lehúzta a cipőit, és egyenként azokat is utána hajította. Ott 
állt a parton egyetlen, térdig érő fehér alsónadrágba öltözve, hátát kellemesen 
cirógatták a napsugarak, s fenn a fák ágain madarak énekeltek.
Raf, a O2-es objektum első osztályú űrhajósa nem tudta, hogy mitévő 
legyen. Fegyvere nincs, a gyomra korog, és abban sem volt biztos, hogy 
visszatér-e a csodabogár egyáltalán. Egy azonban kétségtelen: az objektum 
lakott. S neki, ha életben akar maradni, alkalmazkodnia kell az itteni 
feltételekhez, amíg csak a C-2-ről utána nem jönnek. Mert hogy megkeresik, 
abban biztos volt. 
Leült a vízpartra, és felhúzott térdére hajtotta a fejét. Várjon itt, vagy 
induljon megkeresni a csodabogár társait? Úgy látszik, a kommunikátor többé-
kevésbé megtanulta az itteni nyelvet... Persze előfordulhat, hogy mielőtt még 
egyetlen hangot is kiejt a száján, a csodabogár és társai örökre elhallgattatják.
Egyszerre furcsa tűszúrások futottak végig a hátán. Raf felemelte a fejét, és 
önkéntelenül a bokrok irányába nézett. Az alacsony, zöld levelű bokrocskák 
szélénél, ott, ahol a csodabogár bevetette magát a fák közé, fehér, soha nem 
látott lények álltak és lehajtott fejjel őt bámulták.
Az űrhajós felemelkedett, és egészen feléjük fordult, hogy legalább a hátát 
megvédje az esetleges támadástól. Azok azonban, ott a bokrok alján alig-alig 
mozdultak, csak lehajtották a fejüket, és mereven bámultak a tó felé.
Raf elhatározta, lesz, ami lesz, magához ragadja a kezdeményezést. A fehér 
élőlények fejüket ingatva figyelték, amint feléjük közeledik, és mintha csak a 
legkisebbikük bújt volna szorosabban egy nagyobb mellé. Rafnak azonban 
kevés ideje maradt a fehér valamik viselkedését tanulmányozni, minden erejét 
lekötötte a cél, hogy békésnek és ártalmatlannak igyekezzék mutatkozni.
S amikor már a fehér lényektől elválasztó távolság felére ért, megállt, kezét 
az ég felé nyújtotta, majd lehajolt a földre, és tenyerét a fűre fektette. Aztán 
azt mondta, amit a csodabogártól hallott:
– Zeusz... gödölyét áldozok neked...
A fehér valamiken nem látszott, hogy túlságosan meglepődtek volna. 
Ellenkezőleg. Többen a zöld fűbe mélyesztették fogaikat, s harapásuk nyomán 
élesen hersentek a fűszálak.
– Zeusz... – kezdte volna újra Raf, de akkor egy, a többiekhez képest nagy 
testű lény, aki ráadásul két hegyes, előreálló valamit, talán jelvényt is viselt a 
fején, hirtelen sajátságos, az űrhajós számára teljességgel érthetetlen nyelven 
szólalt meg. Ez a kommunikációs rendszer érezhetően különbözött attól, amit 
a csodabogár használt, s amit a komputer remélhetőleg megfejtett és meg is 
tanult.
– Beee – mondta a jelvényes, és előrenyújtotta a nyakát.
– Beee – mondták a többiek is, és abbahagyták a fű tépkedését.
Raf érezte a torkában bujkáló remegősekből, hogy a komputer lázas 
sebességgel munkához lát. Gégéjén alig érzékelhető hőhullámok futottak 
végig, s valami halvány zúgás támadt a fülében, ahogy az érzékelők dolgozni 
kezdtek.
A fehér lények meglehetősen beszédeseknek mutatkoztak. Pillanatra sem 
hagyták abba szövegüket, amely az űrhajós számára teljesen egyhangúnak 
tűnt. Mindegyre ugyanazt a hangsort ismételgették, ugyanazokkal a 
hangokkal. Beeee... Mi a fene lehet ez a beeee... ?
"Megfejtetted, pajtás?" – kérdezte gondolatban a komputert, és nagyot 
nyelt, hogy beindítsa a masinát. S a nyelés után közvetlen közelről ismét a 
fülébe csapott a "beeee"...
Raf meghökkent. A komputer tehát feladta... Egyszerűen továbbítja az 
ismeretlenek hangját, s kísérletet sem tesz a fordításra. Ez pedig csak kettőt 
jelenthet... Vagy nem tud megbirkózni a feladattal, vagy pedig ennek a 
kommunikációs formának nincs is semmi értelme.
Félrebillentette a fejét, és elgondolkozva nézte a fehér lényeket, amint újra 
kinyitották a szájukat, és tépkedni kezdték a füvet. Hátha valamiféle primitív 
teremtmények, amelyeknek nyelvük sincs? Ez a beee meg valamiféle egyszerű 
jelzés, bonyolultabb gondolattartalom nélkül...
Mielőtt azonban alaposabban végiggondolhatta volna a dolgot, a fehér 
lények meglódultak és odaballagtak a vízhez. A hegyes-koszorús vagy 
jelvényes vezette őket; egymás nyomában lépkedtek, s egyre csak 
ismételgették ezt a beeeei. A komputer meg közvetítette ugyanezt Rafnak...
A lények a vízhez csalinkáztak, és nekiláttak az ivásnak. Hangosan 
szürcsölték a folyadékot, azután lassan, kényelmesen lehevertek a partra, és 
hangosan böfögni kezdtek.
S ebbeo a pillanatban Raf, a C-2 űrhajósa halálosan biztos lett benne, hogy 
ezek a fehér valamik nem értelmes lények...
Lassan, nyugodtságot erőltetve magára, lépésről lépésre közeledett 
hozzájuk, nehogy elriassza őket. S alig haladt a nap (vagy hogy hívják 
errefelé?) egy hüvelyknyit az égen, ott feküdt mellettük, és a legkisebb hátát 
simogatta. Az meg csak egyre mondta, hogy beee, és láthatóan jól érezte 
magát.
Amíg ott feküdt mellettük, és igyekezett elnyerni a barátságukat, pillanatra 
sem pihentek el gondolatai a fejében. Feltételezte, hogy valamiféle kapcsolat 
van a lények meg az elmenekült csodabogár között. Talán a csodabogár őrizte 
őket, vagy ki tudja, mit csinált velük, s amikor az űrhajó beleesett a mocsárba, 
első rémületében mindent feledve elrohant. Ha feltételezése nem csal, a 
csodabogár visszajön értük, s talán akkor szót tud érteni vele... Vagy okosabb 
lenne nekiindulni a nagyvilágnak?
Addig töprengett, amíg az óriási, fényes objektum lefelé hanyatlott az égen, 
s a fénytörés következtében rőt színt öltött. A fénysugarak csökkenése miatt 
mindenütt megnövekedtek az árnyékok, s az űrhajós tudta, hogy hamarosan 
besötétedik.
Az árnyékok hosszabbá válásával együtt a fehér lények is nyugtalanná 
váltak. Felálltak a parton, elkezdtek körbejárni, s fejüket a bokrok felé 
fordították. Szájukon pillanatra sem halt el a monoton bégetés.
Raf egyre türelmetlenül várt, de a bokrok levelei mozdulatlanul hívták a 
lassan beköszöntő éjszakát. Már-már arra gondolt, hogy óvatosan a bokrok 
felé kerül és mögéjük néz, hátha a csodabogár ott lapul valahol és nem mer 
előjönni.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az addig értelmetlennek tartott 
lények, a jelvényesnek egy eddigieknél jóval erőteljesebb bégetésére 
meglódultak, s egymás nyomába lépkedve elindultak az erdő felé.
– Hohó! Várjatok csak! – szisszent fel az űrhajós, és felpattant a parti fűről. 
Az est hűvöse kellemetlenül borzolta bőrét, s bánatosan gondolt vissza 
iszapsírban nyugvó ruháira. Tudta azonban, hogy helyesen cselekedett, úgy, 
ahogy azt a szabályzat, hasonló esetben előírja. Igyekeznie kell elkerülni 
mindent, ami az objektum lakóiban nyugtalanságot kelthet... S ilyen lehet 
errefelé szokatlan öltözéke is.
A fehér lények eközben eltünedeztek a bokrok között. S amikor az utolsó 
mögött is csaknem összecsaptak az ágak, hátrafordította a fejét, és feléje 
bégetett. Mintha csak hívta volna.
– Jövök, kicsim, jövök... – mondta Raf, és bánatos pillantást vetett a 
mocsárra, amelynek mélyén hajója aludta örök álmát, benne az okos kis 
komputerrel...
– Hát akkor szia, öcsi! – mondta és meglengette a kezét. – Jó pajtás voltál... 
Azt a marhát meg szétverem, aki átejtett a programmal...
Aztán meglendítette a lábát, és a fehérek után iramodott.
Amikor az ágak összecsaptak mögötte, sötétség fogadta, csak az előtte 
haladó lények hátulsó fele világított úgy-ahogy. Óvatosan széthajtotta maga 
előtt az ágakat, s igyekezett nem elbotlani a szerteszét heverő fadarabokban. 
Később már nem is emlékezett rá, hogy a hosszú, embernél is magasabb 
husáng mikor akadt a kezébe. Talán tudat alatt arra gondolt, hogy megvédheti 
magát vele valaki ellen?
Elég sokáig bandukolt már a fehér lények nyomán, de még mindig nem 
találkozott senkivel. Átmentek az erdőn, felkapaszkodtak egy domboldalon, s 
lágyan csörgedező patak partján kocogtak, ki tudja, hova. A sötétség 
körülölelte, éppúgy, mint nem is sokkal azelőtt a világűr végtelenje, de itt 
mégis valahogy elveszettebbnek érezte magát... Ki a fene tudja, mi vár rá ezen 
az ismeretlen objektumon? Azok ott fenn, a C-2-n, már bizonyára észrevették 
a hiányát. Na, persze, ha nem tartanak újra lakodalmat a repülőtéren...
A fényforrás olyan hirtelen bukkant elő a sötétből, hogy éppen csak arca 
elé tudta kapni a kezét. Aprócska láng világított a feketeségben, halvány 
udvara valamilyen lénynek a körvonalait mutatta, úgy tűnt, egy emberét, 
olyanét, mint ő, meg a csodabogár, aki elmenekült előle. Nagyot nyelt és 
beindította a kommunikátort. A gép készen a fordításra zümmögni kezdett.
A lény akkor magasabbra emelte a lángot, és lágy, talán a félelemtől 
vibráló hangon megszólalt:
– Daphnisz, te vagy az?
Raf megdöbbenve hőkölt hátra. Hiszen ez egy nő! Ugyanolyan, mint Niar, 
vagy mint a többiek ott fenn a C-2-n. Ahogy a láng gyér fényénél ki tudta 
venni, fehér lepel borította testét, s mikor visszahullott magasra emelt, lámpát 
tartó karjáról, Raf orrát megcsapta bőrének kellemes illata.
– Én – mondta saját nyelvén, de egészen mást hallott, hiszen a komputer 
megkezdte munkáját. Igyekezett a lány közelébe kerülni, mert az éjszakát 
mindenképpen emberek között akarta tölteni, hiszen fogalma sem volt róla, 
meddig tart a sötét ezen az objektumon. Azonkívül éhes is volt, meg szomjas 
is.
Arca elé emelte a kezét, mintha zavarná a mécses fénye. A lány, mintha 
csak a gondolataiban olvasott volna, elfújta a lámpát.
– így – mondta nyugodtan. – Nehogy meglássák az öregek... Tudod, hogy 
elengedtek?
Raf nagyot nyelt. Mi az ördögöt válaszoljon?
A lány akkor melléje lépett, és furcsa kurjantással gyorsabb mozgásra 
késztette az állatokat. Ő maga Raf karjába fűzte a karját, s meleg testével az 
oldalához simult.
– Nem történt bajod? – kérdezte aggodalmasan.
– Miért történt volna? – kérdezte óvatosan Raf.
– Azt mondják, hogy Zeusz villámnyilával lesújtott a tóra... Métisz 
mondta... Azt mondta, hogy a víz felcsapódott egészen az Olümposzig... A fák 
törzse eltörött, s magát Arészt is arra látták ólálkodni. Már aggódtam, hogy 
bajod esett... Hogy láttad az isteneket, akik halandónak nem mutathatják 
arcukat...
Raf egyelőre nem sokat értett az egészből, mindenesetre annyit felfogott, 
hogy az űrhajó leszállása nem történt feltűnés nélkül. De hogy azok az előbb 
említettek kicsodák? Ennek a Zeusznak a nevét már a másiktól is hallotta... 
Vajon ő lehet errefelé a parancsnok... vagy valami főnökféle?
– Hát igen – mondta. – A fák kettétörtek... Én is megijedtem.
A lány megsimogatta az arcát.
– Szegény Daphniszom... – Majd hangosan felkiáltott. – Zeuszra! Hol a 
lepled? – S Raf érezte, hogy a lány meleg tenyere végigsimítja a hátát.
– Ott – mutatott tanácstalanul a háta mögé.
– Ó, istenek... – mondta a lány, és remegni kezdett a hangja. – Szegény 
Daphniszom... És a tested is csupa seb... Hiába is tagadod... bátor 
Daphniszom! Ott lehettél egészen közel, amikor lesújtott villámnyilával a 
Mennydörgő!
Raf eddig észre sem vette, hogy a sötétben a bokrok tüskés ágai 
összekarmolták meztelen testét, s talán a hajóból való menekülés is hagyott 
rajta egy-két nyomot.
– Hát... – mondta sokat sejtetően.
A lány hozzáhajolt, és gyengéden megcsókolta a vállát.
– Szegény Daphniszom... Majd a te Khloéd ápol téged. Lefektetlek a 
gallyakra, és hozzád simulok... Testemmel gyógyítom a testedet!
Az űrhajósban megállt az ütő. Atyavilág! Még csak ez hiányzott. Alighogy 
kilépett egy ismeretlen világba, máris beleesett valaki... Jobban mondva nem 
is őbelé, hanem abba a bizonyos Daphniszba, akiről gyanítani kezdte, hogy 
alighanem az a pasas, aki a tó partján elmenekült előle. Ha itt valami 
történik... és a pasas előkerül... S ahogy a lány a vallanak dőlve csókolgatni 
kezdte a nyakát meg a hátát, ezen a napon már ki tudja, hányadszor, kiverte 
homlokát a veríték.
– A fák tényleg kettétörtek – mondta gyorsan, és érezte, hogy egyre inkább 
elgyengül. – Az iszap meg felcsapott... egészen... majdnem az Olümposzig... 
és... a fák... kettétörtek.
Szerencsére a lány hirtelen abbahagyta a csókolgatást, amikor valami sötét 
épülethez hasonló tárgy bukkant fel előttük az éjszakában.
A lány ajkához emelte az ujját.
– Csitt! Behajtom őket a karámba... azok már alszanak... – s valahova a 
sötétségbe mutatott. – Azt hiszik, hogy a birkákat már régen behajtottuk. 
Mióta az öregnek fáj a lába, annyira bízik bennem, hogy meg sem nézi őket... 
– s elégedetten kuncogni kezdett. – így hát miénk az éjszaka! Téged úgysem 
keresnek... azt hiszik, hogy a tavasz meg-bolondított, s az éjszakai madarak 
csivitelését hallgatod. Én meg még sohasem látogattam annyit a nénikémet, 
mint mostanában... Szerencsémre, vénségére összekeveri a napokat... Egy 
holdforduló alatt legalább kétszer azért el kell mennem hozzá, nehogy gyanút 
fogjanak.
Az űrhajós egyedül maradt a sötétben. S lelke mélyén megszólalt egy 
óvatos hang, hogy talán jobb lenne még idejében kereket oldani, de az éjszaka 
sötétje elnyomta benne ezt a hangot is.
Hirtelen közeli csattanást hallott, majd halk bégetést, s a lány visszatért 
hozzá. Megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után.
– Gyere, Daphniszom... – mondta türelmetlenül. – A tavaszi éjszakák 
rövidek... Gyere, szerelmem!
Az űrhajós nagyot sóhajtott, és megadóan engedte vonszolni magát. 
Végtére is mindegy, hogy ki vonszolja. A végzet a világűr végtelenjében, vagy 
egy lány egy távoli objektum ismeretlen éjszakájában. így is, úgy is csak eljut 
valahova az ember...
Ahova végül is Raf a lány nyomában eljutott, gallyakból épített kunyhó 
volt, vastag törzsű, odvas fák tövén, padlóját illatozó széna borította, s a 
szénára, puha báránybundát terítettek gondos kezek. A lány behúzta maga 
után a pilótát, s elreteszelte a kunyhó ajtaját. Úgy látszik, nem akart lámpát 
gyújtani, mert esze ágában sem volt, hogy közelebbről megvizsgálja az 
űrhajós sebeit. Ahogy felfedezte őket, nyilván azonnal el is felejtette.
– Édes Daphniszom... Csakhogy újra veled lehetek, egész éjszakára hozzád 
simulhatok...
Az űrhajósnak fogalma sem volt, hogy hasonló esetben miképpen szoktak 
viselkedni ezen az objektumon; mindenesetre a másik lény elmenekülése 
óvatosságra intette. Abban ugyanis biztos volt, hogy a lány a sötétben 
összetéveszti valakivel...
A lány mintha megérezte volna tartózkodását.
– Mi történt veled, Daphniszom? Csaknem érintett Zeusz nyila, vagy csak 
nem pillantottad meg a halhatatlan isteneket? Jaj, Zeusz, segíts!
A lány hangjában annyi őszinte rémület érződött, hogy az űrhajós 
megsajnálta.
– Nincs semmi bajom – mondta. – Egyszerűen éhes vagyok.
– Éhes? – kérdezte elhűlve a lány.
– Az – mondta Raf, aki pokoli éhséget érzett. Csak a komputer tudná 
megmondani az iszap alatt, mennyi időt töltött téli álomban a fedélzeten, 
leszállás közben meg mikor evett volna? Már lassan el is felejti az ételek ízét...
– A túró meg a sajt, amit reggel készítettem? – kérdezte hitetlenül a lány. 
Az űrhajós valami hihető hazugságon törte a fejét.
– Megették az istenek – mondta aztán mégis meggondolatlanul.
A lány megrázkódott a rémülettől.
– Hányszor kértelek, hogy ne gúnyolódj az istenekkel – mondta riadtan, és 
a kunyhó sarkába guggolt. – Van itt egy kis sajt még...
Az űrhajós úgy érezte, hogy életében nem evett olyan finomat, mint azt a 
néhány falatot, amit a lány a kezébe nyomott. S bár közel sem verte el éhét, 
megértette, hogy a kunyhó nem lakomák számára készült. "Majd reggel" – 
biztatta t magát, és igyekezett nem gondolni az elkövetkezőkre.
– A lepled is elvesztetted – mondta enyhe szemrehányással a hangjában a 
lány. – Most majd lophatok Métisztől egyet. Csak azt ne mondd, hogy azt is 
az istenek... – s mint aki megretten saját vakmerőségétől, elhallgatott.
Az űrhajós gondterhelten ült a bőrökön, és a jövendőt latolgatta egészen 
addig, míg a lány melléje nem térdelt, és ismét csókolgatni nem kezdte az 
arcát és a hátát.
Raf igyekezett valamiféle halvány elhárító mozdulatot tenni, amit a lány 
alighanem bátortalan ölelésnek vélt. Akkor gyorsan felállt, ellépett Raf mellől 
és föléje magasodott. A hold ebben a pillanatban bukkant elő a fák koronája 
vagy törzsei közül, s bevilágított a kunyhó résein keresztül a szobába.
S az űrhajós káprázó szemmel látta, hogy a lány lecsúsztatja leplét, s ott áll 
felette ragyogó szépségében, anyaszült meztelenül. Úgy érezte, hogy megáll a 
szívverése. Khloé alakjának tökéletes szépsége a besütő holdvilág ezüstös 
fényében olyan gyönyört keltett benne, amilyet csak igen régi mesterek 
festményei láttán szokott érezni. Szinte a lélegzetét is visszafojtotta, hogy 
olyan sokáig tartson a pillanat, mint az örökkévalóság.
A lány azonban megmozdult, keresztüllépett rajta, melléfeküdt, s meztelen 
testével szorosan hozzásimult.
– Csókolj, Daphnisz... ahogy szoktál – mondta követelődzve, s Raf, 
elsőosztályú pilóta a C-2-ről, egyszerre tökéletesen elfelejtett mindent; azt a 
marhát, aki kicserélte a programtekercset, szegény kis komputer öcsit az iszap 
mélyén, a kelekótya csodabogarat, azt a Daphniszt, aki holnap valószínűleg 
szétveri majd a fejét – egyszóval mindent az égvilágon.
Amikor magához tért, hallotta, hogy a lány csendesen sír mellette. Feje Raf 
karján nyugodott, s meleg könnyei rácsöpögtek a férfi mellére.
– Ó, Daphniszom – suttogta a lány, és a férfi érezte, hogy keze fejével 
letörli a könnyeit. – Mennyire szeretlek... Ennyi szerelmet csak az istenek 
adhatnak! De miért nem mondtad eddig, hogy ez az igazi szerelem? Hány 
napot és hány órát fecséreltünk el, amíg egymás mellett feküdtünk... És miért 
éppen most? És eddig miért nem? Csak nem Aphrodité talált rád a tó partján, s 
tanított meg a szerelemre? Jaj, csak nehogy a szépséges és kegyetlen istennő 
elragadjon tőlem! Mire gondolsz, kedvesem?
S a gyönyörű Khloé alighanem igencsak meglepődött volna, ha olvasni tud 
Raf gondolataiban, vagy az űrhajós őszinte válaszra méltatta volna kérdését. 
Az első osztályú űrpilóta ugyanis már hosszú percek óta azt forgatta a fejében, 
hogy vajon ezen az ismeretlen objektumon, az enyhítő körülményeket is 
figyelembe véve, hány évet sózhatnak a nyakába liliomtiprásért?
Amikor másodszor ébredt fel, a lány már nem volt mellette. A hajnali nap 
sugarai belopakodtak a nyitott ajtón és a kunyhó falának résein, megvilágítva 
az addig sötét sarkokat is. Raf elégedetten nyújtózkodott a puha, meleg 
báránybőrök alatt. Igazán nem mondhatja, hogy kellemetlen fogadtatásra talált 
ezen az ismeretlen objektumon. Éppenséggel olyan lényekre is akadhatott 
volna, akik pillanatok alatt fasírozottat csinálnak belőle.
Aztán egyszerre csak elfogta a nyugtalanság.
"Jó lesz vigyázni! – lopakodott elő az óvatosságra intő gondolat. – A lány 
lelépett... Valószínűleg felfedezte a reggeli fénynél, hogy mégsem én vagyok a 
fiúja, az a Daphnisz, vagy kicsoda, aki különben meglehetősen mulya fickó 
lehet. Persze kérdés, ahhoz is elég mulya-e, hogy alkalomadtán az oldalamba 
mártson valami hegyesebb szerszámot... Ha nem tévedek, a lány már 
lóhalálában lohol a barátjához, hogy a nyakamra hozza. – Gyors mozdulattal 
felhúzta egyetlen ruhadarabját, a fehér gatyát, és fázósan dörzsölgetve a 
vállait, kilesett a reggelbe.
A látottak nyomán azonban kénytelen volt megváltoztatni véleményét, 
amelyet, úgy látszik, elhamarkodottan alkotott a lányról. Khloé a kunyhó előtt 
elterülő erdei tisztás végében ült, halkan csörgedező patak partján, s háta meg-
megrázkódott a keserves sírástól.
A síró lány láttán az űrhajós egyszerre megmagyarázhatatlan lelkifurdalást 
érzett.
"Mit tehetek az egészről? – dühöngött magában, és igyekezett a lányra 
hárítani a felelősséget. – Én itt idegen vagyok... Hogy vallhattam volna be, 
hogy nem én vagyok az az ütődött, akit keres? Nem maradhattam vaktában az 
éjszakában, hiszen azt sem tudtam, hogy meddig tart. Örültem, hogy 
lekecmeregtem onnan fentről, és dehogyis akartam én..." – aztán csak 
elkeseredetten legyintett, és nagyot fújva odaoldalgott a lány mögé, a patak 
partjára. Úgy érezte magát, mint egy kiadós házasságtörés után. Most 
következik a lelkizés, meg hogy most mit gondolsz rólam...?
A lány hátrafordult, amikor meghallotta maga mögött Raf lépteit. Karja 
megrándult, mintha csak el akarná takarni a szemét, aztán csüggedten hagyta, 
hogy tovább is ott heverjen a térdén, mint elfáradt, beteg madár.
Az űrhajós hosszú másodpercekig álldogált nagy kínban a lány mögött, 
míg végül melléje telepedett... "Csak tudnám, hogy mi a fenével szokták itt 
kezdeni a beszélgetést egy ilyen éjszaka után..." – töprengett, és le nem vette 
tekintetét a lányról.
Végre Khloé ráemelte kisírt szemét, és remegő hangon csak ennyit 
mondott:
Te nem Daphnisz vagy...
"Bravó – gondolta az űrhajós. – Csodálatos megfigyelés! Kétségkívül 
értelmes lények objektumára bukkantam..." – Aztán ismét csak elszégyellte 
magát, és szinte félénken mondta:
– Nem.
A lány egészen feléje fordult, és abbahagyta a sírást.
Halandó vagy? – kérdezte komolyan. Bár a kommunikátor hűségesen 
fordított, Raf nem értette egész pontosan a kérdést.
– Milyennek látszom? tért ki végül is óvatosan a felelet elől.
– Istennek... mondta a lány, leplezetlen csodálattal a hangjában.
Raf ugyan nem volt egészen biztos benne, hogy mi lehet az az isten, mégis 
ösztönösen megérezte, hogy a lány többi, hasonló társa fölé helyezi. 
Elégedetten húzta szorosra derekán a gatyát, és kidüllesztetfe a mellét. "Első 
osztályú űrhajós vagyok, vagy mi a fene..." – gondolta.
– Isten vagy? – sürgette a lány.
Raf elgondolkozott. Nem volt tisztában a fogalom lényegével, tehát nem 
szabad azonosítania magát olyannal,,amit nem ismer. Ez is az egyik szabálya a 
C-2-n kívüli civilizációkkal való érintkezésnek.
– Messziről jöttem – mondta az igazságnak kétségkívül megfelelően.
– Kitől tanultad a szerelmet? – kérdezte a lány, és úgy ellágyult a hangja, 
hogy az űrhajós kénytelen volt visszaemlékezni az éjszakára. Aztán egyszerre 
csak felbukkant előtte a repülőtér radarkezelőjének, Hard kisasszonynak 
szeplős, fitos orrú arca, aki a szerelem terén kétségkívül kiváló pedagógusnak 
bizonyult...
– Az istennőtől? – sürgette a lány, és mintha féltékenység bujkált volna a 
hangjában.
"Egye meg a fene az egészet! – káromkodott magában Raf. – Csupa olyan 
kérdés, amelyre nem tudok válaszolni. A végén még mit tudom én, mit hisz..."
– Tőle – mondta végül is habozva. A lány rémülten hátrahőkölt.
– Te láttad az istennő testét?
Raf lelki szeme előtt megjelent a tegnap esti holdfényben föléje magasodó 
meztelen női test látványa.
– Láttam – mondta határozottan.
– És miért nem égtél el a karjaiban a szerelem mindent elhamvasztó 
tüzében? – kérdezte szinte szemrehányón a lány.
– Az istennő valószínűleg nem akarta... – mondta Raf. – De... miért?
– Mert... mert azt akarta, hogy másokat is megtanítsak rá. Például téged.
– Dicsőség az istennőnek – mondta komolyan a lány, és áhítattal a föléjük 
magasodó kék égre nézett.
Az űrhajós beleegyezően bólintott.
– Tehát az istennő egyenesen... hozzám küldött? – kérdezte mohón Khloé.
– Mondjuk – mondta Raf.
– És Daphnisznak szabad tudni róla?
– Eszedbe ne jusson elmondani! – mondta sietve az űrhajós. – Az istennő 
kimondhatatlan bosszút állna! Szigorúan megparancsolta, hogy tartsd titokban 
a dolgot... Főleg Daphnisz előtt!
– Legyen meg az istennő akarata! – mondta szinte suttogva a lány.
Majd ismét az űrhajóshoz fordult.
– Mi a neved, istennő küldötte?
– Raf – válaszolta az űrhajós meggondolatlanul, még mielőtt mérlegelte 
volna a következményeket. Amikor kimondta a szót, ijedten kapta szája elé a 
kezét. A lány azonban nem látszott meglepődni.
– Szóval Rafosz – mondta elgondolkozva. – Nagy tisztesség ez számomra, 
Rafosz... Hiszen általad tudatta az istennő, hogy szándéka van velem. Mit 
kezdjek hát frissen szerzet tudományommal?
Az űrhajós előtt ismét felrémlett a holdfényben föléje magasodó 
szoborszerű női test, érezte, hogy elgyengülnek az izmai, s legszívesebben 
teljesen egyértelmű parancsot adott volna a lánynak. Aztán szigorú 
önfegyelemmel mégiscsak maga fölé kerekedett, és sóhajtva kérdezte:
– Szereted ezt a Daphniszt? '
– Szeretem, uram – mondta a lány.
Rafnak nem tetszett ez az uram, de megérezte, hogy a lány ezzel is a 
kettejük közé telepedett távolságot kívánja érzékeltetni.
– Ő a vőlegényem – mondta a lány.
– Hát... akkor tanítsd meg rá a vőlegényedet – parancsolta nagy 
erőfeszítéssel Raf. – És ha kérdezi, szigorúan őrizd a titkodat...
– És te? – kérdezte a lány. – Visszamégy az istennőhöz? Raf szomorúan 
megrázta a fejét.
– Itt kell maradnom – mondta savanyúan mosolyogva. – Az a sorsom, hogy 
itt maradjak... köztetek. Amíg csak nem jönnek értem. Amíg csak el nem 
szólítanak.:. Ki tudja, mikor...
Néhány nappal később a fehér lepelbe burkolódzott Raf Daphnisszal 
üldögélt a patakparton, míg Khloé valahol a zöldellő réteken a birkákat 
legeltette. Mindketten szárított túrót rágcsáltak, és friss patakvizet ittak hozzá.
– Amikor megláttalak leszállni az égből, nem tagadom, rettenetesen 
megijedtem. Futásnak eredtem, és a juhokat is magukra hagytam. Tudtam, 
hogy Zeusz nyila vágott a mocsárba, és hogy egy isten ereszkedett közénk. Ha 
sejtettem volna, hogy te vagy, Rafosz, nem futok el. Csak hát az istenek olyan 
kiszámíthatatlanok...
– Miért? Miket csinálnak? – kérdezte őszinte kíváncsisággal az űrhajós.
– Hát... sok mindent. Például a nőknek nem lehet nyugta tőlük. Mármint a 
szebbjének... Az olyannak, mint Khloé – és szeretetteljes féltéssel a szemében 
abba az irányba nézett, amerre a vezérkos csengője csilingelt.
Raf nagyot nyelt, és elfordította az arcát.
– Tudod – folytatta a pásztor –, néha már az az érzésem, hogy az istenek 
mást sem csinálnak, csak lányokra vadásznak.
Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy mit is mondott, és szája elé kapta a kezét.
– Bocsáss meg, uram!
– Rafosz! – mondta szigorúan az űrhajós.
– Persze, persze, Rafosz... Bocsáss meg!
– Tudod, hogy nem vagyok isten!
– Mégis. Az istenek küldöttek...
– Nem vagyok árulkodós – mondta sértetten az űrhajós.
– Előttem nyugodtan beszélhetsz...
– Hát... szóval az istenekben nincs mindig köszönet. Néha segítenek is, az 
igaz, de sokszor csak bajt csinálnak. És nagyon sokan vannak. Tele van velük 
az Olümposz. De ez még mind semmi. Minden bokorban, fa mögött is, ott 
lapulnak... Néha az az érzésem, hogyha az erdőben megyek, mintha 
népgyűlésen lennék. Mindenünnen szemek, figyelő szemek merednek rám.
Az űrhajós megsajnálta a pásztort.
– Láttál már egyet is közülük?
– Szerencsére nem – mondta összeborzongva Daphnisz. – Bár Pán szagát 
már éreztem...
– Pán? Kiaza Pán? A pásztor csodálkozva nézett rá. 
– Az istenek küldtek, és nem tudod, hogy ki az a Pán?
– Dehogynem – mondta sietve az űrhajós. – De láttad-e?
– Látni nem láttam... csak a szagát éreztem. És mintha a patája is 
kikandikált volna a fa mögül. És fújta a sípját... és éreztem a szagát.
– Milyen volt?
– Büdös – mondta a pásztor. – Rettenetesen büdös. Azért örülök, hogy itt 
vagy közöttünk. Jó az, ha van valaki, aki szót tud érteni az istenekkel... Jósolni 
tudsz?
Raf tanácstalanul megvonta a vállát. A pásztor, igenlésnek vehette a 
mozdulatot, mert elégedetten felnevetett.
– Kitűnő... Áldom az istennőt, hogy elküldött hozzánk, Rafosz... És miből 
jósolsz?
– Hogyhogy miből? – kérdezte idegesen az űrhajós.
– Hát... állatok beléből, vagy madarak röptéből, vagy régi tekercsekből... 
vagy esetleg jósbarlangból. Hiszen ezerféléből lehet...
– Az az én dolgom...
– Persze, persze – mondta sietve és békülékenyen Daphnisz. – Hiszen 
végül is valóban a te dolgod. Az a fontos, hogy beteljesüljenek, nem igaz?
"Micsoda jós lehetnék én köztetek, ha a holmimat nem nyeli el a mocsár – 
gondolta bánatosan Raf. – Ha belegondolok, hogy a komputer mi mindent 
tudna mondani nektek..."
– Egyszóval az a szándékod, hogy letelepedj közöttünk? – kérdezte 
Daphnisz, és kettéosztotta a túró maradékát. – Majd összeadjuk a juhokat! 
Jövőre már egészen szép kis nyájad lehet... Addig meg csak bízd ránk magad! 
Khloé máris úgy szeret, mintha a testvére lennél...
Raf elpirult, és nagyot kortyolt a patak vizéből.
Raf, a C-2 első osztályú űrpilótája, második évét töltötte már Peliasz király 
alattvalói között, és nem mondhatta magáról, hogy különösebben boldogtalan. 
Nyája, amelyet a szomszédok adtak össze, valóban szépen szaporodott, ételre-
italra nem volt gondja, a hosszú téli esték unalmát pedig az összegyülekezett 
szomszédok vidám csevegéssel űzték el. Lassan megszokta a tétlen 
heverészést is a napon, s azt a kevés időt, amit jóslásra kellett fordítania, 
igazán el tudta viselni... S bár néha igyekezett megszabadulni szemfényvesztő 
hivatalától, a többiek egyszerűen nem engedték. Ha bevallja, hogy nem ért a 
jövendőmondáshoz, talán el is űzték volna... Megértette, hogy a közösségnek 
jósra van szüksége, és csak nekik árt vele, ha valamiféle furcsán értelmezett 
tisztességből bevallja, hogy annyira lát csak a jövőbe, mint a többiek... így 
aztán kelletlenül bár, de folytatta szent hivatását. Jóslatainak egy része 
kétségtelenül bevált, többnyire az időjárással vagy egyes személyek sorsával 
kapcsolatban. Ami meg nem, azt senki sem dörzsölte az orra alá. Tudomásul 
vették, hogy a jós sem tudhat mindent, ahogy még maguk az istenek sem. 
Mert ha mindent tudnának előre, nem járnának annyian pórul közülük. Még 
Zeuszt is alaposan jégre vitték néha az Olümposz csalfa asszonyai...
Nem is lett volna hát különösebben baj ittlétével, s gondtalanul 
megvárhatta volna, amíg érte küldik a mentőexpedíciót, ha nem válik be 
különösen jól egy jóslata, mégpedig azzal az eszeveszett háborúval 
kapcsolatban...
Történt egy délután, hogy elégedett álmát aludta valamelyik fa árnyékában; 
nyája békésen legelészett, s még attól sem kellett tartania, hogy elkóborolnak, 
hiszen tudta, hogy a mindig gondos Khloé úgyis visszahajtja őket. Álmában 
valahol a fC-14-es objektum tájékán bolyonghatott, legalábbis az űrhajó 
szemén át olyasféle tájat vélt felfedezni. A reaktorok elégedetten duruzsoltak 
alatta, s ő ismét Raf volt, első osztályú űrpilóta. Jóleső érzéssel gondolt a kis 
szeplős, fitos orrú radarosra, akinél az előző éjszakát töltötte. A neve azonban 
valahogy kiesett az emlékezetéből. Igen. Mintha Khloénak mondta volna 
magát... Vagy talán mégsem? S valahonnan emlékezete mélyéből előbukkant 
egy ismeretlen istennő tökéletes alakja, amint föléje magasodik, és bőrét 
beezüstözi a ráömlő holdfény.
Arra ébredt, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállát. Kinyitotta a szemét, 
és először azt hitte, hogy valóban a K-14-es objektumon van. Csak amikor 
meglátta maga fölött Daphnisz mosolygó arcát, tért vissza az emlékezete. 
Sóhajtott, és nagyot nyögve felemelkedett. Azon aztán már meg sem lepődött, 
hogy kisebb csődületet talált maga körül; fehér lepelbe burkolódzott, nagy 
szakállú öregeket, s fiatal harcosokat is – legalábbis ezt mutatta az oldalukra 
erősített rövid kard.
– Ébredj, Rafosz – mondta gyengéden Daphnisz. – Emberek jöttek messze 
vidékről, hogy meghallgassanak...
Raf már lassan kezdte megszokni, hogy messzi földről is eljönnek, hogy 
szívükbe véssék igen bölcsnek tűnő jóslatait. Igyekezett is olyan kétértelmű 
bölcsességeket mondani, amelyeket aztán ki-ki úgy értett, ahogy akart. Most 
azonban nem érzett semmi kedvet hozzá, hogy badarságokat mondjon ezeknek 
a tiszteletreméltó öregeknek.
– Tanácsodért jöttünk, Rafosz – mondta az egyik nagy szakállú, és 
tisztelettel meghajolt az űrhajós előtt. – Messziről jöttünk, hogy 
meghallgassuk jóslatodat!
– Beszélj, öreg – mondta Raf kelletlenül s egyszersmind nagyvonalúan.
– Mükénéből jövök, uram... Uralkodóm, Horkosz király küldött. Jóslatodra 
kíváncsi, uram!
– Folytasd csak – mondta Raf, és hátát kényelmesen a fatörzsnek döntötte.
– Királyom hadat üzent Deukalosz királynak. Már két hadjáratot 
indítottunk ellene, de mindkettőben vereséget szenvedtünk. Most készülünk a 
harmadikra... S királyom szeretné tudni, hogy ezúttal sikeres lesz-e a harc? 
Mit tanácsolnak az istenek?
– Miért vertek meg benneteket kétszer is egymás után? – kérdezte Raf.
– Zephürosz nem volt kegyes hozzánk... s a tengeri istenek sem. 
Szétszórták hajóhadunkat, s Mükéné fiainak színevirága ott pusztult a 
hullámok között... Még partra sem szállhattunk Deukalosz király országában...
– Értem – bólintott Raf. – És-mit csinált az a király, hogy is hívják, na, 
Deukalosz?
– Kiröhögött bennünket – mondta fejét lehajtva az öreg. – Csak azt 
tudnám, melyik isten segítette?
– Mikor indultatok, mely időszakban?
– Ősszel, Rafosz – mondta az öreg.
– És miért éppen ősszel? – kérdezte az űrhajós, majd magában még 
hozzátette: "Amikor a legviharosabb a tenger?
– Mert megjósolták – mondta az öreg, és enyhén elpirult.
– Aha. A konkurrencia – gondolta Raf, és úgy tett, mintha gondolkodna. – 
Gyertek vissza estefelé! Addig majd meglátom, mit tudok tenni értetek...
Az öreg meghajolt, s nyomában a többiekkel elballagott arrafelé, ahol 
bárkáikat hagyták a tengerparton.
Este aztán, amikor az öreg és kísérete visszajött, Rafosz már kész volt a 
jóslattal. Hanyagul a fa törzsének döntötte a hátát, mintha dél óta el sem 
mozdult volna...
– Hallgatom a jóslatodat, uram – mondta az öreg.
– Mondd meg a királyodnak – kezdte Raf –, hogy tüstént indítsa el a hajóit. 
Menjetek, amilyen gyorsan csak tudtok! Ha azonnal indultok, az istenek 
garantálják a győzelmet...
– De hát, uram – mondta az öreg tanácstalanul, és a többiek felé fordult. – 
De hát...
– Mi az a de hát?
– Ilyenkor háborúskodni? A háborúhoz, uram, tele magtárak kellenek... és 
hús kell. És bor is kell. Meg kell várnunk, uram, az aratást, meg kell várnunk, 
amíg megellenek a juhok és a kecskék, amíg leszüreteljük a szőlőt, kitapossuk, 
és amíg kiforrja magát a must. Csak akkor indulhatunk.
– Ez már a ti dolgotok – mondta Raf. – Ha nem hisztek nekem, miért 
fordultatok hozzám? Miért nem azokhoz, akik az előző két hadjárat sikerét 
megjósolták? Amit mondtam, megmondtam. Cselekedjetek úgy, ahogy jónak 
látjátok...
Akkor egy másik, az öregnél jóval fiatalabb férfi furakodott előre a többiek 
háta mögül. Katonaember lehetett, mivel tenyérnyi vastag kard lógott a 
derekáról.
– Uram – mondta a katona. – Még soha senki nem indult ilyenkor 
hadjáratba! Főleg a tengeren át... Hiszen ilyenkor nincsenek is szelek! 
Zephürosz valahol az Olümposz csúcsa körül csintalankodik. Állnak ilyenkor 
a hajók, uram!
– Hát akkor evezzetek!
A katona arcára kiült a megdöbbenés.
– Mi, uram?
– Ti hát.
– Ez lehetetlen – mondta a kardos. – Mi katonák vagyunk...
– Na és? – kérdezte Raf.
– A katona harcol, de nem evez... Talán a rabszolgák vagy a rabok.
– Akkor evezzenek a rabszolgák vagy a rabok... De evezzen valaki. És 
végre döntsétek el, hogy szüretelni akartok, meg bárányokat nevelni vagy 
háborúskodni. És ha eldöntöttétek, akkor cselekedjetek úgy, ahogy jónak 
tartjátok ... Az ajándékba hozott gödölyéket pedig adjátok neki – s Daphniszra 
mutatott.
Amikor az idegenek eltávoztak, és a szomszédok is szétszéledtek, 
Daphnisz rajongva függesztette szemét Rafra.
– Nagy ember vagy, uram – mondta áhítattal.
"Csak rá ne fizessek egyszer ezekre a marhaságokra" – gondolta magában 
az űrpilóta, és valamiért kényelmetlenül érezte magát. Talán megsejtette, hogy 
jóslatainak egyszer majd nem lesz jó vége.
Raf már azon töprengett, amikor beköszöntött a nyár, hogy kerít magának 
valahonnan egy feleséget. Egyre gyakrabban kapta rajta magát ugyanis, hogy 
egyáltalán nem testvéri gondolatokat melengetve legelteti Khloén a szemét, 
amint fehér szoknyáját feltűrve edényeit mossa a patakban. S magányos 
éjszakáin egyre gyakrabban kísértett annak a holdfényes estének az emléke. 
Tudta, hogy csak egyféle módon győzheti le a kísértést; ha a kutyaharapást 
szőrével igyekszik gyógyítani.
Azt is tudta azonban, hogy a C-2 kódexe szerint minden ilyesféle kapcsolat 
a C-2 Főtanácsának engedélye nélkül egyszerűen bűntettnek minősül. 
Bűntettnek a természet rendje és a világmindenség ellen. Hiszen ki tudja, hogy 
az ilyesfajta kapcsolat és az ezekből származó utódok nem jelentenek-e 
veszélyes mutációt, s jelentkezésükkel nem veszi-e kezdetét valamiféle 
katasztrofális folyamat, amely végső soron felboríthatja a mindenség szigorú 
rendjét.
S bár a C-2 tudománya korántsem volt abban a helyzetben, hogy 
birtokában lett volna a világegyetemet mozgató törvények, erők és okok 
tudásénak, mindenesetre bölcs – előrelátással igyekezett megakadályozni, 
hogy a repkedő űrpilóták összezúzzák a köcsögöket a természet csodálatos 
porcelánboltjában.
S Raf első osztályú űrpilóta addig küzdött természetes vágyai ellen, amíg 
végül is katasztrofális vereséget szenvedett. Egy álmatlanul töltött, 
végighánykolódott forró éjszaka után úgy döntött, hogy fütyül a C-2 és az 
óvatosság minden törvényére, s keres valakit, aki megosztja vele a várakozás 
idejét. Egyébként is, az egyre szaporodó nyáj ellátása is kezdett komoly 
gondot okozni...
A véletlen azonban megóvta Rafot, hogy ellenszegüljön a C-2 és a 
világmindenség biztonságát célzó törvényeknek.
Ezen a reggelen ugyanis olyan események zajlottak le, amelyek jó időre 
elvették a kedvét a nősüléstől.
Éppen végigtörölte testét a fehér gyolcslepedővel, amely Daphnisz és 
Khloé ajándéka volt, amikor éles szeme idegen alakokat pillantott meg, amint 
felfelé kapaszkodtak a domboldalon. Mire elégedett mormogással belebújt az 
ugyancsak Khloé által tisztára mosott köpenyébe, az ismeretlenek már alig 
néhány száz méterre lehettek csak tőle. S csak amikor összefutott a patak 
partján a település apraja-nagyja, és a jövevények is egészen a közelébe értek, 
ismerte fel az öreget meg a katonát, oldalán a rövid karddal: Horkosz király 
emberei voltak Mükénéből.
A falu izgatott mormogással fogadta a jövevényeket, főleg amikor kiderült, 
hogy a küldöttség nyomán rabok és szolgák tömege áramlik a patak felé, 
hátukon súlyos csomagokat cipelve.
Rafnak éppen annyi ideje maradt csak, hogy elfoglalja helyét a nagy fa 
törzse mellett, amikor a küldöttek a szolgáktól és a falu egész lakosságától 
kísérve melléje értek. A nagy szakállú, aki tavasszal is a mükénéiek vezetője 
volt, térdet hajtott Raf előtt, majd örömtől csillogó szemmel a háta mögé 
mutatott.
– Uram, Horkosz király hódolatát küldi, és ezt a csekély ajándékot. Kéri, 
fogadd szívesen! – s intésére, a pilóta becslése szerint, legalább két-három 
közepes nagyságú szállító-űrhajónyi teher hullott a földre, s a felbomló 
csomagokból fegyverek, selymek, edények tömege gurult az ámuló falu lábai 
elé. A pásztorok felszisszentek és megmeredtek a csodálattól. Legtöbbjük még 
életében nem látott ennyi gazdagságot.
– Legyőztük ellenségeinket, uram – mondta az öreg, és a kardos katona 
buzgó bólogatásától kísérve hadonászni kezdett.
– Hazamentünk innen... és megvallom, nem hittünk igazán neked, Rafosz. 
Mert tavasszal, ugye, nem egyszerű dolog hadjáratot szervezni... Ezért aztán 
nem is javasoltuk a királynak. Horkosz azonban, áldassék a neve, bölcsebbnek 
bizonyult mindahányunknál. S ebben segítették az istenek is. Mert uralkodónk 
álmot látott még azon az éjszakán. Artemisz jelent meg előtte, s haragvó 
arccal ellenségeink országának irányába mutatott. S ajkán ilyesféle keserű 
szavak fakadtak: "Kedvencem voltál, Horkosz – mondta az isten. – Szerettelek 
és támogattalak... Te azonban gyáva vagy, és nem vagy méltó a szeretetemre. 
Megkaptad a jóslatot, és nem élsz vele? Ha maradt még benned egy cseppnyi 
tisztesség és bátorság, Horkosz, akkor azt teszed, amit Rafosz jövendölt 
néked!
S reggel, amikor Horkosz király felébredt, erősen megfogadta, hogy 
eszerint cselekszik. Néhány nap múlva aztán felszereltük hajóinkat, és útnak 
indultunk. Nem szántottuk fel földjeinket, nem vetettünk bele sárguló magot, 
nem vártuk be a szüretet, s míg a must kiforrja magát tüzes borrá... Evezőt 
nyomtunk a szolgák és a rabok kezébe, ám amikorra a tengerre értünk, le is 
tehették a lapátokat. Zephürosz lágy szelet küldött, megduzzasztotta 
vitorláinkat, s a tarajos hullámok hátán ellenségeink földjére fújt bennünket. 
Mondhatom, uram, hogy szinte ellenállás nélkül foglaltuk el országukat... 
Ezért Horkosz király parancsára három éven át minden reggel harsonások és 
kikiáltók kürtölik világgá a nagy jövendőmondó, Rafosz nevét, akinek 
jóslataival talán még Delphoi sem vetekedhet. Dicsőség az isteneknek!
Raf kegyesen elfogadta az ajándékokat, és szétosztotta a pásztorok között. 
Aztán nagyot sóhajtott, elbocsátotta a győzelem eufóriájában lebegő 
küldöttséget, s körülbelül biztos volt benne, hogy örökre vége szakadt annak a 
szent nyugalomnak, amelyben itt volt része, a világmindenségnek ezen a 
távoli, nem regisztrált pontján... Ha ez az ütődött király elhíreszteli, hogy 
kinek köszönheti győzelmét, a küldöttségek elárasztják majd a falucskát, mint 
a tenger a parti köveket, ha megérkezik a dagály... Az ilyen szerephez viszont 
nincs semmi kedve. S bár megszerette Khloét és Daphniszt meg a többieket is, 
úgy eltűnik innen, mint az őszi pára, ha felkel a nap... Szerencsére sikerült 
annyira elsajátítania az itteni szokásokat, hogy másutt is könnyedén 
elboldogul.
Még ugyanazon a délutánon küldöttek érkeztek Peliasz király udvarából. S 
bár nem érzett különösebb vágyat, hogy megismerkedjék annak az országnak 
az uralkodójával, ahol két itteni évet töltött, nem mondhatott ellent a szívélyes 
invitálásnak, már csak azért sem, mivel az előrelátó király öt lándzsás 
férfiúval küldte üzenetét, akik szemmel láthatóan el voltak szánva, hogy még 
a meghívott ellenállása esetén is érvényt szereznek uralkodójuk akaratának. 
Rafnak éppen annyi ideje maradt csak, hogy végigölelje a falut – Khloé 
mintha szenvedélyesebben bújt volna a mellére, mint a többiek – aztán a 
lándzsások kíséretében elindult a király városa felé. S valahányszor csak 
hátrafordult, fehér kendők lobogása búcsúztatta a távolból.
Peliasz király nem volt kellemetlen jelenség, bár Raf szinte már 
találkozásuk első percében felismerte, hogy nem egészen normális. 
Mindennek ellenére barátságosan viselkedett, és esze ágában sem volt, hogy a 
jóst fenyegesse, vagy akár kellemetlen kérdésekkel zaklassa. Raf már egy 
egész hetet töltött Peliasz királynál, minden este nehéz húsokkal és még 
nehezebb számoszi borokkal terhelve a gyomrát, de még mindig a 
leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy a király mit akar tőle egyáltalán. 
Már-már az a gyanú is megfordult a fejében, hogy Peliasz hallgatólagosan 
besorozta udvaroncai közé, s ezután az idők végtelenségéig azzal telik majd az 
élete, hogy telezabálja magát esténként a kelekótya király társaságában.
Az űrpilóta azonban most is csalódott a jövendőt illetően: Peliasz királynak 
komoly szándéka volt vele, csak az uralkodó nem merte előadni kívánságát. 
Ki tudja, hátha a jós is az ellenséges istenek vagy emberek megbízottja... S a 
király a véget nem érő lakomák során le nem vette szemét az űrhajósról. 
Figyelte mozdulatait, gesztusait, arcának rándulásait, szavainak csengését, s 
igyekezett levonni belőlük a megfelelő következtetést. S egy hét elmúltával 
aztán a király megnyugodott: a jós nem látszott ellenséges ügynöknek.
Egy különösen kiadós és bágyasztó ebéd után, amikor az űrpilóta már majd 
lefordult széles karosszékéről, a király egy intéssel kiküldte a szolgákat és 
még azt az őrszemet is, aki éjjel-nappal kivont karddal vigyázta biztonságát. 
Mire Raf valamennyire magához tért, egyedül maradt Peliasszal, aki a nehéz 
ebéd ellenére fürgén futkározott ide-oda Raf karosszéke előtt. Az űrhajós 
meglepődött, majd megérezte, hogy elérkezett a döntő beszélgetés ideje. 
Igyekezett hát nyitva tartani ólomsúlyú szempilláit, és udvariasan 
rámosolygott az uralkodóra.
– Rafosz – kezdte a király. – Segítesz nekem?
– Amiben csak akarod – mondta bágyadtan a pilóta.
– Ellenségeim az életemre törnek... Minden kétséget kizáróan az életemre 
törnek!
"Teljesen világos a dolog – gondolta az űrhajós –, pszichopata. Üldözési 
mánia, depresszió, amit akartok. Különben nem is csodálom... Ebben az 
iszonyatos zabálásban elhülyül az ember..."
– üldöznek... És előbb-utóbb, tudom, hogy elvesztem a trónusomat. 
Letaszítanak róla. A sárba taszítanak – nyögdécselte a király, és váratlanul Raf 
karosszéke elé térdelt.
– Segíts nekem, Rafosz... Segíts nekem! Raf nagyot ásított.
– Mit tehetek érted?
– Mondd meg, hogy ki az!.. Hogy ki lesz az, aki a trónomra tör! Tudnom 
kell! Érted? Tudnom kell! – ezzel felpattant, zavaros szemekkel megragadta 
Raf nyakán a leplet, összecsavarta, s vad erővel rázni kezdte, hogy az 
űrhajósban bennszorult a levegő. Raf óriási erőfeszítéseket tett, hogy elkerülje 
a megfulladást, az őrült király ereje azonban felülmúlta az övét: a vasmarkok 
egyre több levegőt préseltek ki belőle, s szeme előtt fekete karikák kezdtek 
ugrándozni.
S az első osztályú űrpilóta a C-2-ről azt hitte, elérkezett az utolsó órája. 
Még egy végső, kétségbeesett mozdulattal megpróbálta lerázni magáról az 
őrjöngőt; s kísérlete meglepő módon sikerrel járt. A király eleresztette, és 
zavaros szemekkel a levegőbe meredt.
Raf köhögött, levegő után kapkodott, és a nyakát tapogatta. A király pedig 
még mindig ott térdelt előtte; szája mozgott, mintha imádkozna.
Az űrhajós lecsusszant székéről, és óvatosan megkísérelt kiosonni a 
szobából. A király hangja azonban megállította.
– Állj meg, Rafosz – mondta motyogva az uralkodó. – Még nem 
válaszoltál... Megkeresed őt?
Rafban hirtelen feltámadt a méreg.
"Ki a fenét keressek meg neked, te skizofrén marha?" – kérdezte magában, 
de aztán legyűrte felháborodását. Ha sokat ugrál, ez a hibbant király még 
megöleti... Jobb hát, ha megpróbál rájönni, végül is pontosan mit akar tőle... 
– Megkeresem hát – mondta még mindig dühösen. – Kire gyanakszol?
– Nem tudom – motyogta a király. – Nem tudom...
– Akkor meg honnan veszed, hogy a trónodra törnek?
– Minden királynak a trónjára törnek...
"Ez alighanem bölcs megállapítás – tűnődött Raf, és még mindig a nyakát 
tapogatta. – Nem is jósolok nagy jövőt neked..."
– Egyszer álmot láttam – mondta a király, és beleült Raf karosszékébe. – 
Láttam azt az embert, aki lelökött a trónról.
– Aha... És hogy nézett ki ?
– Nem volt arca... – Hogyhogy?
– Valami köd takarta el előlem. De idegen volt, más városból érkezett. 
Pedig a nevét is mondta, de arra sem emlékezem... Nem emlékezem...
Raf töprengett.
– Végül is mit kívánsz tőlem? Keressem meg azt az embert... De hát ki 
tudja, honnan jön és mikor. Lehet, hogy csak húsz év múlva.... "Amikor én 
már javában a C-2-n leszek" – tette hozzá magában.
– Adjál jelet – mondta a király. – Miféle jelet?
– Jelet, hogy felismerjem!
Raf csak most kezdte érteni a dolgot. Peliasz tehát azért hozatta ide, jósolja 
meg, miről ismerheti majd fel, valamikor a közeli vagy távoli jövőben, azt az 
embert, akiről megálmodta, hogy lelöki trónjáról... A kis ravasz... De hát mi a 
fenét jósoljon neki? Ha olyasmit mond, ami általában az emberekre jellemző, 
ez a pszichopata még képes, és időről időre vérfürdőt rendez a jövevények 
között. Valami olyat kellene jósolni, ami úgysem fog bekövetkezni... Olyan 
jelet, amely nincs és nem is lesz.
– Majd megjósolom – mondta, és széttárta a karját.
– Most! – mondta nyomatékkal a király.
– A jósláshoz idő kell...
– Most! – ismételte a király, és Raf látta hogy a szemei újra kezdenek 
elborulni.
"Nekem fog esni pijlanatokon belül" – szisszent fel, és sietve felpattant az 
alacsony lócáról, ahova korábban leroskadt.
– Hallgasd hát, király, a jóslatom! A hegyek tövén fekete madarak 
repülnek...
– Fekete madarak... motyogta a király, és a levegőbe meredt.
– De jaj, kiválik közülük egy, kopasz a nyaka, mint a dögkeselyűé, és 
országod felé tart...
– Kopasz... mint a dögkeselyű...
– Aztán a város falain túl leereszkedik. Megrázza a tollat, és férfi lesz 
belőle, vitéz dalia...
– Megrázza a tollát...
– Lándzsát ragad, és átkel patakokon, dombokon, és csak jön, jön a 
városod felé...
– Csak jön... csak jön...
– Aztán ideér. Feljön a palotádba... És te felismered, ó, király, mert ez az az 
ember, aki megkísérel letaszítani trónusodról, ez az a vakmerő...
– Folytasd – követelte rekedten Peliasz.
– Nincs tovább – mondta Raf. – Felismered, börtönbe veted, és maradsz a 
trónusodon. Néped örömére.
– De hát miről ismerem fel?! – hördült fel a király. "Miről a fenéről is? – 
töprengett kétségbeesve Raf, és a földre meresztette a szemét. Mit mondjon, 
hogy ez az őrült ne, végeztesse ki sorra az ártatlan jövevényeket? S ahogy 
segélyt kérőn az égetett keramit kockákon ugrált a tekintete, rátévedt Peliasz 
lábára, majd sarujára, amely szorosra kötött szíjjal volt ráerősítve az uralkodó 
lábára.
– A saru – mondta lassan, mintha csak a jóslat értelmén töprengene. – A 
saru... Arról ráismerhetsz...
– Saru? Miféle saru? – kérdezte a király, és arca eltorzult a feszült 
figyelemtől.
– Az az ember, aki hozzád érkezik... Csak egyik lábán lesz saru. A másik 
lábán nem lesz semmi... Az egyiken saru, a másik mezítláb. Világos?
– Hihetetlen... – motyogta a király. – Egyszerűen hihetetlen... Egyiken 
saru, a másik mezítláb...
– Márpedig így van – mondta Raf magához térve. – De ha nem hiszed? – 
és sértődötten széttárta a karját.
– Dehogynem hiszem, kedves Rafoszom... Dehogynem hiszem – motyogta 
békülékenyen és sietve a király. – De hát még sohasem hallottam ilyesmiről. 
Egy ember, akinek az egyik lábán saru van, a másikon meg semmi... 
Hihetetlen!
– Pedig ezt mondják az istenek!
– Jól van, Rafoszom... Jól van! – dörzsölgette tenyerét Peliasz. – Majd 
kiadom a parancsot. Két őrt állítok a városkapuhoz, akik csak azt figyelik, 
hogy mikor jön az az ember. Egyik lábán saru, a másik mezítláb! 
Megjutalmazlak, Rafoszom. Gazdagon megjutalmazlak... Nem is sejted, 
mekkora jót tettél velem! Nem is sejted!
S másnap, amikor gazdag ajándékokkal elbocsátotta a jóst, Rafot két súlyos 
gond nyomasztotta. Az egyik, hogy merre vegye az útját, a másik meg, hogy 
mindenféle kommunikációs eszköz híján hogyan értesítse az ország népét 
jóslatáról. Hogy nehogy eszébe jusson valakinek is egyetlen saruban ott 
kószálni a városkapu közelében... Mert akkor aztán megnézheti magát...
Füstszagú reggel volt, amikor Raf búcsút mondott Peliasz király városának. 
A füvet harmat ülte meg, s lenn a dombok lábainál loccsanva csapódtak a 
sziklás parthoz a tenger hullámai. Távoli kontinensről érkezett hűvös szél 
borzolta a fák leveleit, s Rafra olyan honvágy tört rá, amilyet eddig még 
sohasem érzett. Szinte a könnyek is kicsordultak a szeméből, ahogy a 
repülőtérre gondolt, az űrhajóra, komputer öcsire s mindenre, ami az életet 
jelentette. Elege volt már ebből az ismeretlen világból, a mindennapi 
komédiából, ebből az ostoba Rafosz névből és mindenből... Torkig volt a nem 
regisztrált objektummal. Kétségbeesetten nézett fel a bárányfelhős égre, s 
találgatni próbálta, hogy merre lehet a C-2... Ekkor égre függesztett arccal 
szinte belebotlott az óriás termetű férfiba, aki karvastagságnyi bottal a 
kezében egy kőtömbön üldögélt, s rezzenéstelen tekintettel a tenger hullámait 
bámulta.
– Adjanak az istenek boldog napot! – mondta illedelmesen Raf, és 
igyekezett elhúzódni a dorong ütőtávolságából.
Az óriás ráemelte bánattól fátyolos tekintetét, s úgy látszott, észre sem 
veszi a jövevényt; keresztülnéz rajta, mint a pergamenpapíron. Aztán 
mégiscsak megszólalt, mély, kongó hangon, mintha kútból jönne.
– Boldog napot neked is!
Raf egyik lábáról a másikra állt. Legszívesebben tovább sietett volna, az 
óriás szemében ülő szomorúság azonban vonzptta, s valami ismeretlen 
sajnálattal töltötte el.
"Mi a fene van velem? – kérdezte magától, és igyekezett elfojtani a 
feltámadó új érzést. – Csak nem érdeklődöm a dolgaik iránt? Mit törődöm 
vele, hogy kinek van bánata és kinek öröme? Én a C-2 törvényei alapján élek. 
Ha valakinek bánatra van oka, akkor én vagyok az! Intézzék csak a saját 
ügyeiket... Én meg majd kihúzom valahogy a mentő-expedícióig."
– Idegen vagy errefelé? – kérdezte aztán, valami ellenállhatatlan 
kényszernek engedelmeskedve.
A másik bólintott.
– Most járok erre először – mondta mély kút-hangján. – Csak tegnap 
érkeztem...
– Aha – mondta Raf. – Bizonyára kereskedő vagy... – s már indult is volna 
tovább.
– Héraklész vagyok mondta az óriás.
Raf illendőnek érezte, hogy maga is bemutatkozzék. Rafosz...
– Nem hallottál még rólam? – kérdezte némi érdeklődéssel Héraklész.
Raf szégyenkezve felhúzta a vállát.
– Magam is idegenféle vagyok errefelé. Eddig egy kis faluban éltem, és... 
hát, pásztorkodtam. Keveset tudok a világról...
– Azt látom – bólintott az óriás. – Engem mindenki ismer...
Ki a fene lehet ez az emeletes? – töprengett Raf, és korholni kezdte magát. 
Szó nélkül el kellett volna sietnem mellette! Egy ekkora emberhegy társasága 
ugyan nem mindig rossz, de lehet, hogy a király hóhéra vagy hasonló... Csak 
óvatosan, óvatosan!
– Én még nem hallottam soha rólam – mondta újra. Az óriás ismét a 
tengerre meresztette a szemét.
– Bűnös vagyok – mondta egyszerűen. – És nincs elég eszem...
"Tudatlanságunk felismerése a bölcsesség kezdete" – idézhette volna Raf, 
de aztán meggondolta magát.
– Mit kellene tudnom rólad? – kérdezte kíváncsian.
– Üldöznek az emberek – mondta az óriás.
– Hogyhogy üldöznek? Mit követtél el? – s óvatosan újra hátrébb húzódott.
Az óriás szomorúan elmosolyodott.
– Én? Nem ártok én a légynek sem... Legalábbis szándékosan nem. De hát 
az emberek nem tudják megbocsátani, hogy az vagyok, aki vagyok...
– Miért? Ki vagy te valójában? – kérdezte most már valóban kíváncsian 
Raf.
Az óriás közelebb hajolt.
– Azt tartják rólam, hogy félisten vagyok, suttogta az űrhajós felé.
Rafnak egyszeriben az a kellemetlen érzése támadt, hogy az óriás is 
bolond. Akárcsak Peliasz király vagy mások, akiket ez idáig megismert...
– És... tényleg az vagy ? – kérdezte, és igyekezett nem csúfolódni.
– Mit tudom én mondta az óriás, és felvonta a vállát. – Néha már én is azt 
hiszem... Addig mondják, amíg az ember maga is elhiszi. Csak kellemetlen, 
nagyon kellemetlen...
– Aha – mondta az űrhajós bölcsen. – Hogyan keveredtél ebbe a kétes 
hírbe?
Az óriás a földre dobta a botját, kinyújtóztatta a lábát, s arcát a nap felé 
fordította. Aztán kinyitotta a szemét, és gondosan végigvizsgálta Rafot.
– Nem is tudom, hogy mi a fenének állok le beszélgetni veled... Bár-az 
arcodban van valami, ami felkelti az emberek érdeklődését. Nos, hát figyelj 
ide! Nem szívesen beszélek magamról, de néha úgy érzem, ha nem nyitom ki 
a számat, a gondolatok kövekké válnak bennem, és lehúznak a földre. 
Legalább kíváncsi vágta történetemre?
– Persze – mondta Raf az igazságnak megfelelően. Az óriás ekkor még 
közelebb hajolt a pilótához.
– Azt mondják, hogy az apám... maga Zeusz volt. Hiszed?
Raf kikerekítette a szemét, és elhúzta a száját, amit az óriás egyaránt 
vehetett csodálatnak és hitetlenkedésnek.
– Nahát. Az anyámat Alkménének hívták... S egyszer csak nőni kezdett a 
hasa, hipp-hopp.
– Megesik az ilyesmi – mondta az űrhajós.
– Csakhogy a férje éppen hadjáratban volt... Már egy évnél is több, hogy 
elment. S azóta nem is jött vissza. Valami martalócokat kergetett, akik 
lecsaptak a szigetekről a partokra, és elhajtották a nyájakat. A szüzeket meg...
– Hipp-hopp – mondta az űrhajós.
– Úgy hát. Ő meg rájuk rontott és űzte őket. Mert katonaember volt... az 
volt a dolga. Tehát, akárhogy is forgatjuk a kérdést, aligha lehetett az apám.
Az űrhajós nem tett megjegyzést. Gyanította, hogy az óriás lelkét 
beburkolja a származása körüli köd, s nem szerette volna vigyázatlanul 
felingerelni. Földre sütötte hát a szemét, és bölcsen hallgatott.
– Aztán, amint mondtam, anyám teherbe esett... S mivel alig egy évvel 
azelőtt városunknál kötöttek ki a mükénéi hajósok, azok meg mind ilyen szép 
szál legények, akár egy... hm... mükénéi lehetett volna az apám... Nem?
Az űrhajós továbbra is mélyen hallgatott.
– De nem. A városban elterjedt a hír, hogy maga Zeusz szállta meg 
anyámat, és tette magáévá. Erre különben anyám is emlékezett. Valamiféle 
zavaros álomban történt az egész. Zeusztól persze minden kitelik... Azt aztán, 
hogy Zeusz fia vagyok, mindenki elhitte, különösen később, amikor jött 
néhány furcsa dolog. Az első például, hogy ekkora lettem és borzasztó erős. 
Elhiszed?
– El én, el... – mondta sietve Raf.
– A népek a csodámra jártak... Egy rendes csecsemő számára csinált 
bölcsőbe bele se fértem volna. A dadámnak meg egyszer úgy megnyomtam a 
szemét, hogy menten kifolyt. Mit szólsz ehhez? – Elképesztő...
– Hát a népek is elképedtek... Addig csak suttogtak anyámról meg erről-
arról, de aztán abbahagyták. A mükénéiek is elmentek közben... Én meg 
lassacskán felcseperedtem, s attól kezdve már a népek suttogni sem mertek.
– Hát, ezt nem is csodálom...
– Várj csak, idegen, várj... Hallgasd csak tovább! Aztán megjött az apám. S 
képzeld, ő is elhitte! Mármint a Zeusztörténetet. Még büszke is volt rá, hogy 
az ő felesége Zeusznak is kellett. Jó, mi?
– Az. De bocsáss meg: milyen volt az anyád? Már úgy értem, hogy szép és 
kedves... bizonyára...
– Szép volt – mondta elgondolkozva az óriás. – És volt benne valami 
méltóság. Csak hát engem nem szeretett...
– Nem? Miért nem? – kérdezte őszinte csodálkozással Raf. Az óriás 
szomorúan végigmutatott önmagán.
– Hát lehet egy ekkora barmot szeretni? Már a bölcsőben baj volt velem. 
Azzal a két rohadt kígyóval...
– Kígyóval?
– Ahogy mondom... Persze, a történetet másoktól hallottam, én nem tudok 
rá visszaemlékezni. Csecsemő voltam, vagy tízhónapos, amikor állítólag 
valaki – ki a fene ismeri ki magát a gazdagabb családok cselszövényeiben? – 
két kígyót csempészett a bölcsőmbe. Szerencsére nem mérges kígyók voltak, 
de elég erősek ahhoz, hogy még nagyobb gyereknek is összetörjék a 
csontjait... Képzeld csak el! Egy csecsemő meg két kígyó...
– Borzalmas gaztett! – mondta felháborodva Raf.
– Ne izgulj – csillapította az óriás –, azért megúsztam. Az ördög se 
emlékszik már rá! Biztosan azt hittem, hogy ezekkel is játszanom kell, mint a 
kutyakölykökkel meg a kisbárányokkal. Csakhogy, amíg azok hagyták 
magukat simogatni, ezek a nyomorult férgek mindegyre igyekeztek kicsúszni 
a kezeim közül. Legalábbis azt hiszem, így történhetett. Hát erre én egy kicsit 
megszorongattam őket... Reggel aztán ott találták a két kígyót elnyújtózva a 
bölcsőm mellett. Képzelheted, hogy emelte a híremet az eset... Kételked-
hetett-e ezután már épeszű ember, hogy valóban Zeusz gyermeke vagyok? 
– Aligha...
– Nem is kételkedett senki. És én is, marha fejjel, elhittem, és még büszke 
is voltam rá. Mert ha Zeusz fia vagyok, akkor ugyebár félisten... És egy 
félistennek sokkal többet szabad, mint egy egyszerű halandónak.
– És most? – kérdezte halkan az űrhajós. – Most mit hiszel?
Az óriás szelíd szemével a tenger hullámait figyelte.
– Azt hiszem – mondta lassan –, hogy mégiscsak a mükénéi tengerészek 
lehettek. Ha Zeusz lett volna, és én félisten lennék, megérezném. Tudnék róla. 
De én ember vagyok... Egészen biztos, hogy ember.
– És a többiek? A többi ember? Az óriás nagyot sóhajtott.
– Hát ez az... Ez az, amit korábban mondtam. Az emberek üldöznek. Azt 
akarják, hogy minden ügyes-bajos dolgukat én intézzem el. Ha valami nem 
megy egy csapásra, csak felkerekednek, kijönnek az erdőbe, és üvöltöznek: 
Héraklész, Héraklész!... Én meg hiába bujkálok előlük, még mindig könnyebb 
engem megtalálniuk, mint elvégezni a munkát... Lustaságuk meg a tunyaságuk 
hajtja őket. Naponta változtatom a búvóhelyem, nehogy azonnal rám 
akadjanak. De nem tudok elbújni előlük. Nem és nem! Meg különben is 
belefáradtam a bujkálásba. Inkább megcsinálom, amire kérnek. Mint most is...
– És... mikre kérnek?
– Hajaj! Elsorolni is sok... De ha kíváncsi vagy, néhányat elmondhatok. 
Figyelj csak ide: Először a nemeaiak jöttek hozzám, hogy a városuk körül 
kószál egy oroszlán, amelynek nem fogja fegyver a bőrét... Ez a város 
különben a tenger túlsó oldalán van. De mégis mennem kellett, mert az 
ottaniak már lefizették saját városom királyát, hogy engedjen át nekik, 
oroszlán vadászatra. Mit volt mit tennem?' Elmentem egy rozoga hajóval a 
túlpartra, és megkerestem azt az oroszlánt... Egy barlangban tanyázott, nem 
messze a várostól. Én ostoba, nem is vittem a fegyvert, hiszen a nemeaiak 
megesküdtek rá, hogy hasztalan. Bemásztam hát a barlangjába, és puszta 
kézzel elkaptam. Nem mondom, szép munka volt. Úgy a karomba harapott, 
hogy kínomban az olümposzi isteneket láttam... Azért végül is csak kitörtem a 
nyakát... Hát akkor látom csak, hogy a bőre tele van beletörött nyílhegyekkel 
meg lándzsa végekkel. És egyszerre megértettem mindent. Ezek a gyáva 
férgek olyan messziről nyilaztak rá, hogy alig-alig ütötték át a bőrét a 
nyílhegyek. Persze hogy nem döglött bele... Aztán elterjesztették, hogy az 
oroszlán sebezhetetlen, és futás Héraklészért... Kényelmes megoldás, mi?
– Kétségtelenül...
– Aztán ugyanez tovább. Beszélhetnék még a hidráról, amit úgyszintén a 
gyávák helyett ütöttem agyon. Erről azt terjesztették, hogy ha levágják a fejét, 
újra kinő... Hahaha! A nyomorultak! Mielőtt még egyet is leütöttek volna 
belőlük, már tudták, hogy ki fog nőni!
– Na és?
– Ugyan! Egy feje volt csak, és sok lába... Mint a póknak. A lábai meg nem 
nőttek ki... Amit én egyszer levágok, garantálom, hogy többé nem nő ki! 
Öltem én már vadkant, szarvast és bikát. Voltam madárijesztő... Ették a szőlőt 
a seregélyek, erre elterjesztették, hogy a madaraknak rézcsőrük van, és senki 
sem bír velük, csak Héraklész... Érted már? Aztán legyőztem Hippolütét, az 
amazonok királynőjét... Na, nem mondom, ez már kellemesebb feladat volt... 
De azért itt is jól megjártam...
– Hogyhogy?
– A nyomomban lopakodók kifosztották az amazonokat. Elvitték a 
kincseket, engem meg otthagytak a királynővel. Ha hiszed, ha nem, még az 
övét is ellopták. Én meg mit kezdhettem volna egy nővel, akinek nincs 
semmije, még ruhája, meg öve sem, és ráadásul amazon? Elengedtem Zeusz 
nevében... Hát ez vagyok én. Kikiáltottak félistennek, és most aztán már úgy 
is kell viselkednem. Ha tetszik, ha nem... Kutya sem kérdezi, hogy tehetségem 
meg kedvem van-e hozzá...
– Akkor meg miért csinálod? Csak mert a neved kötelez? Vagy a híred?
Az óriás szomorúan megcsóválta a fejét.
– Köpök én a hírre meg a névre... Különben is biztos vagyok benne, hogy 
az apámat a mükénéi hajósok között kell keresni, és nem az Olümposzon... De 
hát nem tehetek sem-. mit az anyám miatt. így büszke félisten fiára. Úgy meg 
szégyellnie kellene magát egy műveletlen mükénéi zabigyereke miatt. Nem?
– De igen morogta Raf.
– Hanem az előbb azt kérdezted, hogy miért csinálom? Megmondom én 
neked, idegen... Meg én! Azért, mert egyszerűen sajnálom őket. Mert tényleg 
volt oroszlán, amely felfalta nyájaikat, gyerekeiket és magukat is, mégha nem 
is volt sebezhetetlen. És volt hidra is, ha nem is nőtt ki a feje, és ha nem is 
hidra volt... De ott volt az a dög a mocsárban, és fenyegette őket. És a 
madarak megették a szőlőjüket, ha nem is réz-, hát csontcsőrükkel... De 
megették! És én mindezektől megszabadítottam őket. És láttad volna az 
örömüket, amikor a lábuk elé vetettem az oroszlánt! Táncoltak és énekeltek, 
és a gyerekeik a dög fülét huzigálták. Megszabadítottam őket a félelemtől. 
Hidd el, érdemes volt... Csak hát nehéz, nagyon nehéz mindig újra kezdeni.
– De te megteszed!
– Sajnos... Megteszem, ha először feneketlen dühbe.is gurulok. Mert 
tudom, hogy szükségük van rám!
– Miért nem segítenek nekik az istenek? – kérdezte kíváncsian Raf.
Az óriás felkacagott. Mintha hordó mélye kongott volna.
– Istenek... Hahaha... Láttál egyet is közülük? Én nem..., de...
– Semmi de – mondta határozottan Héraklész. – Istenek nincsenek. Csak a 
gyávák, a lusták és az ostobák hiszik. Akik szeretik, ha a munkát mások 
végzik el helyettük. Akár az istenek, akár Héraklész. De istenek nincsenek! 
Nincsenek, nincsenek, nincsenek! – Felemelte botját, és indulatosan a földre 
vágott vele. – Ha lennének, magam is láttam volna őket. De senki sem, látott 
még egyetlenegyet sem közülük! Hát nem érted? Az embereknek támaszra 
van szükségük az oroszlán, a hidra, az amazonok, meg ki tudja, még mi ellen. 
S ha én nem vagyok, ott vannak az istenek... Segíteni ugyan nem segítenek, de 
legalább rájuk lehet fogni sok mindent.
S az a szerencséjük,.hogy itt vagyok én. Én legalább elintézem az ügyeiket.
– És most? Most merre tartasz? – kérdezte Raf mosolyogva az óriást.
– A legmocskosabb munkára, amit csak el tudsz képzelni – mondta 
Héraklész, és nem mosolygott vissza.
– Oroszlán vagy újabb... micsoda is?... hidra?
– Gané – mondta az óriás tömören.
– Micsoda? – döbbent meg az űrhajós. 
– Ahogy mondom... De figyelj csak ide! Ha a többit elmondtam, 
elmondom ezt is. Annál is inkább, mivel azt hiszem, ez lesz az utolsó 
hőstettem...
– Csak nem félsz?
Az óriás ingerülten megrázta a fejét.
– Ugyan... Félni? Én még sohasem féltem! Nem tudom, mi az a félelem. 
Hanem ebbe bele fogok rokkanni. Hallottál már Augeiász királyról?
Az űrhajós megrázta a fejét.
– Nahát, ez az Augeiász az én királyom. Az ő városában nőttem fel. Tudja 
rólam, hogy milyen erős vagyok, és nem egyszer megpróbálta már, hogy 
testőrévé tegyen. Csak hát annyira fösvény, hogy még az ételt is sajnálta 
tőlem, az italról nem is beszélve. El is bocsátott hamarosan... Azt mondta, 
többet eszem, mint száz más testőr együttvéve. így aztán maradtak az alkalmi 
feladatok. Szóval ez az Augeiász király nagy disznó, én mondom neked, 
idegen... Rohadt zsarnok! Egyszer még majd valaki kést vág az oldalába. 
Nekem elhiheted! Tehát Augeiász szemet vetett mindenki gulyájára... Érted?
Raf elfintorította az orrát.
– Várj csak, majd elmagyarázom. A királynak volt egy csomó marhája meg 
ökre. Sok száz vagy talán még ezer is. Ezeket szétosztotta a parasztok között 
ötösével. Mondjuk, nekem volt öt saját marhám, ehhez jött még Augeiasztól 
öt, az összesen tíz. A király barjnairól is nekünk kellett gondoskodnunk; 
etetni, itatni, s a szaporulat is a királyt illette. Legalábbis először csak a saját 
öt barma után... Érted, idegen?
Raf bólintott.
– Namármost – folytatta Héraklész –, mindennap vagy másnap el kellett 
vinnünk a királyhoz az öt tehén után a tejet, vajat, a túrói meg a sajtot. Nem 
volt öröm, de kibírtuk. Tettük, amit a király követelt tőlünk. Hanem aztán ez 
az Augeiasz gondolt valamit, egy akkora disznóságot, hogy elborzadsz, ha 
elmesélem. A fejébe vette, hogy nemcsak az a szaporulat az övé, amit nőstény 
állatai, azaz a tehenek ellenek, hanem az is, amit a bikái nemzenek. S tudod, 
ez mit jelent? Hát azt, hogy szinte valamennyi állat, ahány csak létezik az 
országban, mind az övé, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy melyik borjúnak 
melyik bika az apja...
– A király se tudja – mondta Raf.
– Csakhogy a királynak nincs szüksége bizonyítékra. A király szava maga 
az igazság. Aztán úgy is cselekedett. Mérhetetlen mohóságában összehajtatta 
az összes marhát, tehenet, bikát és ökröt az egész országból. A parasztoknak 
annyi se maradt, hogy a gyerekek megkaphassák mindennapi tejüket. S 
amilyen ravasz, már régen készülődött rá... Titokban építtetett egy istállót, sok 
ezer barom számára. Óriási istállót, majdhogynem akkorát, mint az Olümposz 
hegye. Ebbe aztán behajtatta az összes marhát, és elégedetten dörzsölte a 
kezét. A parasztok gyerekei meg sírtak a tej után. A marhák pedig ott bőgtek 
Augeiasz király istállójában.
– Ez közönséges rablás – mondta Raf.
– Nevezd, ahogy akarod – hagyta rá az óriás. – Mindenesetre a király is 
pórul járt...
– Hogyan? Miért járt volna pórul?
– Mert arra már nem gondolt, hogy a töméntelen állatot etetni is kell. Erre 
még csak-csak talált embert, de hogy a trágyát is ki kellene hordani az állatok 
alól, arra nem gondolt senki. Csak akkor, amikor a barmok már térdig álltak a 
mocsokban. Már nem lehetett megfejni őket a trágyától. Akkor aztán a király 
megrémült, hogy megdöglenek, s parancsot adott a parasztoknak, takarítsák ki 
az istállót. Ami pedig már szinte lehetetlen...
– Miért lenne lehetetlen?
– Mert a trágya összeszáradt, idegen... Olyan száraz, mint a kőszikla. 
Hegyekben áll a trágya abban az istállóban. Nem fogja ásó, sőt még a 
legélesebb harci kard sem. Ide tényleg isten kellene, vagy egy szörnyállat, 
amely kénköves leheletével olvasztaná meg az egészet. így azonban a marhák 
is beleszáradtak, és jó néhány közülük már bele is döglött a trágyába. 
Foszladozó és bűzlő tetemeiket sem lehet már kiszabadítani. Dögletes bűz 
lengi körül az istállót, idegen. Nincs ember, aki ott tisztaságot tudna teremteni. 
Pedig a király addig nem adja vissza a barmaikat, amíg rendbe nem rakták az 
istállót.
– Ne is folytasd tovább – mondta Raf, és felemelte az ujját. – A többit már 
kitaláltam.
– Nem nehéz kitalálni, idegen – mondta szomorúan az óriás. – Mind 
rendesen, most is hozzám fordultak. S most már ajándékot sem hoztak. Igaz, 
nem is nagyon lenne miből, de nem is strapálták magukat, hogy keressenek. 
Tulajdonképpen megfenyegettek. Na nem úgy, ahogy gondolod... Azt 
mondták: "Nézd, Héraklész! Ez a feladat rád vár! Ha nem csinálod meg, a 
lelkeden szárad, ha meghalnak a gyermekeink, ha mi magunk is éhen halunk, 
sőt, te magad is, hiszen neked is gyakorta adunk ajándékot... Menj, és söpörd 
ki azt az istállót! Te, aki megölted a hidrát meg az oroszlánt, csak ki tudsz 
pucolni egy nyomorult istállót! Láss neki, mi meg addig imádkozunk az 
istenekhez... Hát így állunk.
– Jól be akarnak csapni! – mondta a pilóta.
– Tudom én azt jól – tárta szét karját az óriás. – De te mit tennél a 
helyemben? Mi? Kétségkívül megtehetném, hogy odébbállok... De akkor a 
gyerekek tényleg meghalnak, és én ezt valóban nem tudnám elviselni. Ha úgy 
kenték is rám a felelősséget, mégiscsak rám kenték... Most már valóban 
felelős vagyok a dolgokért!
– És ha a parasztok is veled tartanának? – kérdezte Raf. Az óriás felriadt a 
hullámok bámulásából.
– Mit mondasz, idegen?
– Ha a parasztok is veled tartanának... Ha mindenki ásót, kapát ragadna... 
És közösen takarítanátok?
– Nem jönnek – mondta az óriás. – Mert nem hisznek a sikerben... Vagy 
mert lusták.
– És te? Te mondtad nekik, hogy próbáljátok meg közösen? Hogy ők is 
tegyenek valamit önmagukért? Mondtad? – Héraklész felvonta a vállát.
– Miért mondtam volna? Ismerem őket, mint a tenyeremet... Ők már 
megtették a magukét. Szereztek valakit, akire ráhárították a felelősséget. És ha 
nekem nem megy, még mindig ott vannak az istenek, akikhez imádkozni 
lehet!
Az űrhajós is a tenger hullámainak játékát nézte, majd egyszerre csak 
érezte, hogy valami, már régen érzett düh fojtogatja a torkát. Olyasféle, mint 
amit otthon, a C-2-n szokott érezni, ha ostoba darabot játszottak a színházban 
vagy a kommunikátor képernyőjén... Ha valaki annyira hülyén viselkedett, 
hogy a legszívesebben ráordított volna... Olyankor érezte; hogy ez a fajta düh 
kaparássza a torkát, és ökölbe kényszeríti a kezét.
– Te ki fia-bornya vagy? – kérdezte hirtelen az óriás, és kíváncsian 
szemügyre vette Rafot.
– Mondtam már, hogy egyszerű pásztor... Peliasz király udvarában jártam. 
Ennyi az egész.
Az óriás fürkészve nézte Raf arcát.
– Csak nem te vagy az a... jós? Rafosz?
A pilóta úgy látta, nincs értelme, hogy letagadja hírét.
– Az vagyok.
Az óriás akkor röviden, öblösen felnevetett.
– Csoda okos találkozás – mondta. – Én Héraklész, akiről azt hiszik, hogy 
félisten vagyok és Zeusz fia, és te Rafosz, akit jósnak tartanak. Olyannak, aki 
előre látja a jövőt! Micsoda szemenszedett marhaság...
– Miért? Nem hiszed, hogy előre láthatom a jövendőt? – kérdezte 
sértődötten az űrhajós.
– Ugyan, ugyan... Ne nézz ostobának. Én már kitártam előtted a lelkemet. 
Mondom, hogy nem hiszek az istenekben, sőt magamban sem. Persze csak, 
mint félistenben, az erőmben, abban igen! Hogy hihetnem hát, hogy valaki 
előre láthatja a jövendőt... Még a múltat sem látjuk, idegen!
– Igazad van – mondta Raf. – Ostobaság az egész! A jövőt úgy valóban 
nem láthatjuk, ahogy ezek hiszik... S kétségkívül, én sem láthatom előre.
– Akkor meg miért állítod magadról?
– Amiért te, hogy félisten vagy! Mert egyszerűen nem tehetek másképpen! 
Mert ezek azt akarják, hogy jós legyek. És ha most kiállók a városfalra, és 
kikiabálom, hogy nem vagyok jövendőmondó, hogy mindenki hülye, aki 
ilyesmiben hisz, lerugdosnak a falról, mert azt hiszik, hogy belém szállt 
valami betegség... De ha megjövendölöm a város közeli pusztulását, eszük 
nélkül elköltöznek, és másutt alapítanak új várost. Mert tudni akarják a jövőt! 
Mert jósok nélkül nem akarnak élni! És ebben hasonlítunk egymásra!
– Ugyan kik?
– Hát te meg én. Te azért vagy Héraklész, mert akarják, hogy az légy, és én 
is azért vagyok jós... Nincs mit egymás szemére vetnünk!
– Tetszel nekem, Rafosz! – mondta az óriás.
– Te is nekem!
– Mi lenne, ha velem jönnél? Ha segítenél abban az istállóban...
– Ugyan, hogyan? Se erős nem vagyok, sem pedig jósolni nem tudok. 
Seprőre meg lapátra van ott szükség, nem jósokra...
– De okos Vagy – mondta az óriás.
– És mióta söpörnek trágyát ésszel?
– Nem tudom – töprengett az óriás. – Nem tudom... de érzem, hogy tudnál 
segíteni! Talán beszélhetnél az emberekkel. Te talán jobban tudsz szólni 
hozzájuk, mint én... Nekem erős a karom, de gyenge a nyelvem.
Raf elmosolyodott magában. Érezte, hogy sikerült csapdába csalni az 
óriást.
– Aztán mit mondhatnék nekik? Hiszen te egyedül is vállalod, hogy 
helyettük dolgozzál!
– Talán te megpróbálhatnád...
– De mit?
– Hogy beszélsz velük... Hogy elmondod, hogy nekik is kellene valamit 
tenni önmagukért...
– Gondolod, hogy sikerülne?
– Nem tudom... Neked talán igen.
Raf agyán egy pillanat töredéke alatt végigfutott ugyan a kétkedés, hogy 
vajon helyesen cselekszik-e? Vajon nem kellene-e inkább elvonulnia egy 
magányos kunyhóba, a tengerparton vagy az erdő szélén, s megvárni, amíg a 
C-2-ről érte jönnek... Az utóbbi időben egyre gyakrabban olyan ügyekbe üti az 
orrát, amelyek végül is nem tartoznak rá. Aztán a kétkedés tovatűnt, s arra 
eszmélt, hogy hátára lendíti vászonzsákját, amelyben Peliasz ajándékait meg 
szerény fehérneműjét és úti élelmét tartotta.
– Hát akkor gyerünk – mondta, és megvárta, míg az óriás is felcihelődik. – 
Merre van annak az Augeiasznak az országa?
– Itt, a szomszédban – mondta az óriás. – Alig kétnapi járóföldre. Tudod, 
hogy mekkorák itt az országok...
– Hát akkor gyerünk! Vár ránk a trágya!
– Gyerünk... – mondta jóval kisebb lelkesedéssel Héraklész is.
Az űrpilóta soha nem hitte volna, hogy ennyire nehéz olyan emberekkel 
megértetni valamit, akik végül is nem is akarnak megérteni semmit... Akik 
rábízzák magukat egy király vagy egy megváltó kényére-kedvére, s takaró alól 
lesik, hogy kinek a fejére hullik a felhajított kő.
Az emberek gyávák voltak és ügyefogyottak. Féltek Augeiasztól, féltek az 
istállótól, és önmaguktól is féltek. Féltették feleségüket, gyermekeiket, 
barmaikat és talán még a trágyát is az istállóban. Azt meg végképp nem hitték, 
hogy Héraklész, aki megölte az oroszlánt és a hidrát, aki megleckéztette az 
amazonokat, nem tudja a feladatot elvégezni helyettük.
Így aztán beletellett vagy két hétbe, amíg az óriással össze tudott szedni 
vagy ötven embert, akik hosszas rábeszélésre végre hajlandók voltak a saját 
érdekükben tenni valamit. S egy nyári hajnalon a kis csapat seprűkkel és 
lapátokkal felszerelkezve megérkezett Augeiasz király istállójához. Igaz, hogy 
remegve a félelemtől és részben a felháborodástól is, hogy jól megérdemelt 
reggeli álmuk helyett dolgozni kénytelenek, de végül is tartottak Héraklésztől 
és ettől a Rafosztól is, a jóstól. Ugyanakkor hitték is, hiszen megjósolta, hogy 
elvégzik a munkát, és visszakapják a marháikat. Csak hát mégis, 
félelmetesnek tűnt Augeiasz király istállója.
És valóban az is volt. Óriási hodály, a vége a semmibe veszett; iszonyú 
halmokban hevert benne a száraz és a friss trágya, az állati tetemek dögletessé 
tették a levegőt, s az étlen-szomjan hagyott, trágyába száradt barmok panaszos 
bőgése pillanatnyi szünet nélkül ott zúgott a levegőben.
Raf, ahogy körülpillantott, belátta, hogy szinte lehetetlen feladatra 
vállalkoztak: ezt az óriási építményt ugyan ki nem takarítja senki... Sem 
Héraklész, sem pedig a többiek. Ha legalább a sugárpisztolya itt lenne, hogy 
meglazítsa a kővé dermedt trágyahegyeket... A pisztoly azonban ott pihent 
valahol a mocsár mélyén, s neki semmi esélye sem volt rá, hogy valaha is elő 
tudja halászni.
Héraklész félelmetes ordítására a csapat mégis szorgos munkához látott, és 
félelmüket, undorukat legyőzve megrohamozták a legelső trágyahegyet. A 
lapátok nyele azonban eltörött, az ásók kicsorbultak, s a csákányok vasfeje 
szikrát vetett a trágyán. Egyszóval reménytelen volt az egész.
Az óriás csüggedten nézett Rafra.
– Látod? Megmondtam, hogy belerokkanok. Itt lesz a sírom a trágya alatt... 
Raf akkor vette csak észre, hogy egyedül maradt Héraklésszel az 
istállóban: az emberek egyenként kiszállingóztak az ajtón, s távolabb, az 
istálló mögött folydogáló patak partjára ültek.
S akkor ismét megérezte azt a tehetetlen dühöt, ami az utóbbi időben egyre 
gyakrabban elfogta. Felemelte csákányát, és hatalmas ordítással kirontott az 
ajtón. Két-három ugrással a patak partján termett, s a csákányt a feje felett 
forgatva, rávetette magát a békésen falatozókra.
– Ahelyett hogy segítenétek, a hasatokat tömitek? Mi meg a trágyát 
hányjuk helyettetek... Hát kinek a barmait vette el a király, Héraklészét és az 
enyémet, vagy a tiétekét?
Az emberek megrémültek, átgázoltak a patakon és letelepedtek a túlsó 
oldalon.
– Eh! – mondta az űrhajós némiképpen lecsillapodva, és a vízbe hajította 
csákányát. – Állatok vagytok és azok is maradtok!
Az emberek nyugodtan ettek tovább, csak egy nagy bajuszú öreg tette le 
bicskáját, és a többiekre mutatott.
– Mit akarsz tőlük, Rafosz? Magad is tudod, hogy rajtunk csak a csoda 
segít! Vagy Héraklész hordja ki a trágyát, vagy maga Zeusz, vagy akárki, de 
mi tehetetlenek vagyunk! Magad is láttad az istállót... Komolyan hiszed, hogy 
mi kitakaríthatjuk ?
– És Héraklész... meg én?
– Nézd, uram... Héraklésznek meg neked vagy megy nélkülünk is, vagy 
velünk sem... Mi itt feleslegesek vagyunk. Csak zavarnánk titeket a 
munkában...
– Az én lapátom eltörött... – mondta valaki.
– Nekem meg a csákányom...
– Nekem sérvem van...
– Nekem beteg a feleségem...
Az űrhajós tenyerébe temette az arcát.
– Ne szidd őket, Rafosz! – hallotta maga mögött az óriás dörmögő hangját. 
– Hiszen igazuk van. Nem elég erősek hozzá...
Akkor az űrhajóst újra keserű indulat öntötte el.
– Nem igaz! Ezek már úgy jöttek ide, hogy feladták. Hit nélkül nem lehet...
– Nem ismerik a győzelem örömét – mondta komoran az óriás.
Raf megdöbbent.
– Mit mondasz?
– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál – dörmögte Héraklész, és ő is 
leguggolt a patak partjára. – Amikor először találkoztunk, ott, a hegyoldalban. 
És rájöttem valamire... Tulajdonképpen én rontottam el őket. Azzal, hogy 
mindent megcsináltam helyettük. Már látom, hogy nem kellett volna... Már 
nem hisznek önmagukban, csak énbennem. Én vagyok hát a hibás! De ha 
valaki visszaadhatná a hitet... érted, Rafosz, a saját erejükbe vetett hitet, ha 
megismernék a győzelem örömét, nem lenne szükségük többé istenekre. És 
rám se meg rád se! Ez a feladat azonban meghaladja az erőnket. Nézz végig az 
istállón! Ha csak Zeusz nem bocsátja ide az olümposzi patakot...
Az űrhajós hirtelen úgy érezte, mintha oldalba vágták volna. A szaporán 
csörgedező patakra meresztette a szemét, oda, ahol a behajított csákány nyele 
kikandikált a vízből...
– Mit mondasz? Milyen patak?
– Csak úgy mondtam... Marhaság. Azt mondják, hogy az Olümposzon 
folyik egy patak. Ha azt ideirányítaná Zeusz, a víz kimoshatná a trágyát. De 
mondom, hogy ez éppen olyan ostobaság, mint az, hogy félisten vagyok.
Egyszerre csak elakadt a hangja. Eltátotta a száját, és az űrhajósra bámult. 
Elsápadt és szinte megingott ültében. Aztán megmarkolta Raf karját.
Zeuszra... Csak nem gondolod? Csitt! – mondta Raf. – Nehogy meghallják! 
– De hát...
– Csitt... Hát nem érted? Nekik kell rájönniük... Az óriás még mindig 
ingadozott a meglepetéstől.
– Pokoli... – mondta rekedten. – Gondolod, hogy meg lehet csinálni?
– Csendesen! Miért ne? Ahogy az olümposzi patakot mondtad...
– Miért nem mondod meg te nekik? Hiszen...
– Gondolj arra, amit az imént mondtál... Ha elmondom, már megint 
helyettük oldottuk meg a feladatot... Nem érted? Te mondtad, hogy maguktól 
kell rászokniuk a győzelem örömére! Megérezniük a győzelem ízét... Saját 
erejük tudatát...
– Jgazad van, Rafosz – suttogta az óriás. De hogyan akarod megcsinálni?
– Még nem tudom. Egyelőre menjünk oda hozzájuk!
– Az emberek óvatos pislogással fogadták Héraklészt és Rafot, amint 
átgázoltak a vízen. Látszott rajtuk, tartanak tőle, hogy az óriás és a jós 
erőszakkal kényszeríti őket a munka folytatására.
– Mi akkor haza is mennénk – mondta az egyik meglett korú férfi, és 
hangosan összecsattantotta bicskáját. – Otthon vár a család... az asszony, meg 
a gyerekek...
– Nekem meg sérvem van – bizonygatta egy másik.
Raf azonban nem vett tudomást a beszélőkről. Odatelepedett az öreg mellé, 
akit valamennyien vezérüknek tekintettek.
– Te is úgy gondolod, hogy jobb, ha abbahagyjuk? – kérdezte.
Az öreg kényszeredetten elmosolyodott.
– Nem megy ez, Rafosz úr... Kevesen vagyunk hozzá, a trágya meg sok. 
Látod, megpróbáltuk... Nem mondhatjátok, hogy nem próbáltuk meg... De hát 
– és széttárta a karját.
– Lapáttal meg seprűvel nem megy. Valóban nem megy – egyezett bele 
Raf. – Héraklész azt mondja, hogy csak Zeusz segíthetne...
– Én is azt mondom – helyeselt megkönnyebbülten az öreg.
– Héraklész az olümposzi patakról beszélt... Ha Zeusz ideirányítaná a 
patakot, egykettőre kimosná az egész istállót. Csak a csupasz falak 
maradnának, meg a tiszta barmok. Mert a víz azokat is tisztára mosná...
– Vagy elragadná őket– mondta az öreg.
– De hiszen oda vannak kötve a falhoz. Egyik lánccal, a másik kötéllel...
– Persze – mondta az öreg. – Erről megfeledkeztem...
– Ha Zeusz ideirányítaná a patakot, a víz bemenne az ajtón, és kifolyna az 
istálló végén, a másik ajtón, amerre különben az egész építmény lejt... 
Meglazítaná a száraz trágyát, megnedvesítené, és magával ragadná. 
Legfeljebb csak egy kicsit kellene segíteni neki...
– Az ám – kapcsolódott bele a beszélgetésbe egy másik pásztor. 
– Csak hosszú botok vagy rudak kellenének, amelyekkel a sodrásba 
nyomhatnánk a trágyát...
– Fogni kellene egymás kezét is, nehogy egyet is elragadjon közülünk a víz 
sodra. Kitisztítaná az olümposzi patak az egészet egykettőre...
A pásztorokon egyszerre lelkesedés lett úrrá. Egymás szavába vágva 
ecsetelték, hogy mi lenne, ha Zeusz ideküldené az olümposzi patakot... Az 
kiabált a leghangosabban, aki röviddel ezelőtt még a sérvére panaszkodott.
Az öreg azonban gyorsan kijózanodott, és egy csapásra lehűtötte a 
lelkesedést.
– De hát nincs itt az olümposzi patak! Zeusz nem küldi nekünk erre...
Erre valamennyien elkomorodtak.
– Menjünk haza – mondta valamelyikük. – Vagy mutassunk be áldozatot 
Zeusznak! Hátha mégis erre küldi a patakot!
Raf megvárta, míg elcsendesül a hangzavar, aztán hangosan és szomorúan 
csak ennyit mondott:
– Milyen kár, hogy nincs errefelé semmilyen patak! – aztán szótlanul 
hanyatt dőlt, és az eget nézte unott mosollyal. Belül azonban izgalom rágta a 
gyomrát, hogy vajon ráharapnak-e a csalétekre?
Az emberek hallgattak, aztán az öreg mocorogni kezdett, a lába előtt 
csobogó patakra bámult, majd Héraklészre és a fűben heverő Rafoszra. 
Látszott, hogy valami fúrja az oldalát. Hosszasan küzdött magával, míg végül 
is a feszülten váró Rafhoz fordult.
– Uram...
Raf úgy tett, mintha nem hallaná.
– Uram – mondta még egyszer az öreg. Aztán csak annyit suttogott:
– Itt a patak...
Raf mozdulatlan maradt, és azok maradtak az emberek is. Látszott rajtuk, 
hogy feszülten gondolkoznak.
– Tényleg – mondta valaki. – Itt egy patak... Itt a patak!
– És? – kérdezte a fűből felemelkedve Raf.
– Semmi... semmi... – morogta bizonytalanul az öreg. Csak arra gondoltam, 
hogy...
– Mire?
– Hát, hogy a patak...
– Esetleg, ha az.ajtón be lehetne terelni – mondta az egyik pásztor.
– És a másikon meg kiengedni... – motyogta szinte álomban egy másik.
– Esetleg a sodrás magával vihetné a trágyát...
– És tisztára moshatná a barmokat...
– Mi meg egymás kezét foghatnánk, hogy el ne ragadjon egyet is közülünk 
az áradat...
– Mit mondasz? – kérdezte hitetlenkedve Raf. – Hogy ez a patak... No de 
ilyet! De hiszen ez nem fog befolyni az ajtón... Itt folyik az istálló mögött...
– Ezt csak bízd rám, Rafosz! – ugrott fel izgatottan az az ember, aki 
korábban a sérvére panaszkodott. – Én már csináltam ilyet! A múlt nyáron is... 
Nem volt elég víz, hát gátat csináltunk, megduzzasztottuk a patakot, aztán 
meg más mederbe tereltük. Gyerekjáték ez, uram! Csak néhány lapát kell 
hozzá... Ugye, emberek?
– Lapát az ugyan van...
– Akkor meg miért ne csinálnánk meg?
– Ki hallott még ilyet? – mondta Raf. – Elterelni egy patak folyását?
A pásztorokkal azonban már nem lehetett beszélni. Egymás szavába vágva 
ordítoztak, és látszott rajtuk, hogy komolyan is veszik, amit mondanak. Égy 
csapásra megfeledkeztek Héraklészről és Rafról egyaránt
– Ostobaság – mondta Raf, hogy tovább ingerelje őket. – Nem lehet 
megcsinálni... Lehetetlen...
Az öreg pásztor akkor egészen közel jött Rafhoz és az óriáshoz.
– Nézd, uram... – s előbb Rafhoz intézte szavait. – Lehet, hogy te rettenetes 
eszű ember vagy. Az is lehet, sőt bizonyos, hogy előre látod a jövendőt. 
Vagyis sok mindent a jövendőből... Azonban, már megbocsáss, nem akarlak 
megsérteni, de nem vagy valami bölcs ember... És ne haragudj, Héraklész, te 
sem! Csak úgy nekimenni egy ilyen munkának... Mosolyognom kell, uram. 
Ehhez a te erőd is kevés – és a homlokára ütött. – Ehhez gondolkodni kell. 
Most pedig hallgassátok meg a tervemet, amit mi itt közösen fundáltunk ki, 
amíg ti az eget bámultátok, és, áldassék a neve, Zeusztól vártátok a segítséget. 
Szóval, uram... Itt folyik a patak. Ha nem is olümposzi, azért ez is megteszi! 
Eltereljük a folyását, és más mederbe irányítjuk. Aztán bevezetjük az 
istállóba. A többi meg már a víz dolga. Túl fogunk járni Augeiasz király 
eszén! Na, ne búsuljatok! Segíthettek nekünk, ha akartok!
S az öreg harsány biztatása és vezényszavai közepette a pásztorok 
nekiláttak, hogy eltorlaszolják a patak folyását. Mindenki megszállottan 
dolgozott; a legserényebben talán az, aki eddig a sérvére panaszkodott...
S Héraklész, aki óriási köveket emelgetett, és emberderéknyi vastag 
fatörzseket döntött a rohanó víz útjába, észrevétlenül Rafhoz hajolt, és a 
fülébe suttogta:
– Nagy ember vagy, uram! Több eszed van, mint Zeusznak!
Délutánra a patak vize beomlott az istállóba, és a rohanó áradat – ahogy azt 
Raf előre megjósolta – meglágyította a csontkeményre száradt trágyahegyeket, 
lemosta a bűzlő falakat, tisztára sikálta a még élő barmok bőrét. A döglött 
marhák és ökrök tetemeit éhesen vonszolták magukkal az istálló közepén 
születő örvények s az embereknek ugyancsak szorosan kellett egymás kezét 
fogniuk, hogy el ne ragadja őket a bőszült áradat. S amikorra a napszekér 
végigsuhant az égen, és eltűnt a környező dombok teteje mögött, Augeiasz 
király óriási istállója, amelyet ma reggel már az utolsó szolga is elhagyott, 
tisztán ragyogott a nap utolsó sugaraiban.
A marhák és ökrök éhesen bőgtek, s a fáradt pásztorok a kigyulladó 
csillagok halvány fényénél nekiláttak az etetésnek és az esti fejesnek.
Amikor a nap megkezdte reggeli útját az égen, a pásztorok szorgalmasan 
folytatták a munkát, hogy elvégezzék, amit a tegnapi nap még hátrahagyott. A 
patakot visszaterelték eredeti medrébe, a vízvájta hasadékokat betömték az 
istálló falán, aztán csak énekeltek, vigadoztak, egyszóval boldogok voltak.
Héraklész és Raf a patak partján ültek, egy óriási fa árnyékában, s 
elgondolkozva nézték a pásztorok önfeledt táncát, hallgatták munkát dicsérő 
énekeiket. Arcukon azonban nyomasztó gondok felhői gubbasztottak, hiszen 
mindketten tudták, hogy a feladatot még közel sem hajtották végre. Tisztában 
voltak vele, hogy az istálló kitisztítása önmagában még nem adhatja vissza a 
pásztorok nyugalmát és boldogságát. A küzdelemnek ezzel még nincs vége. S 
ezek itt, akik boldogságukban örülnek és vigadoznak, akik végre ráébredtek 
saját erejükre, megismerték a jól végzett munka mérhetetlen örömét, vajon 
rájönnek-e, hogy még előttük áll a munka nagyobbik része?
A pilóta feltápászkodott, hátára vetette zsákját, és kezét nyújtotta 
Héraklésznek.
– A feladatnak részemről vége. Az istálló tiszta. Élj boldogul, Héraklész!
Az óriás azonban ülve maradt, és nem nyújtotta Raf felé a kezét.
– Itt hagysz? – kérdezte szemrehányón.
– Igen – mondta az űrpilóta. – Mi már megtettük a magunkét... Most rajtuk 
a sor. Elvégre nem állhatunk életünk végéig mellettük!
– Én maradok – morogta az óriás és felemelkedett. – Én még maradok...
– Miért? Talán nem bízol bennük?
– Nem tudom... Talán. De azért maradnom kell. Látni akarom a saját 
szememmel, amit megjósoltál. Bár nem hiszek a jóslatokban... Még a tiédben 
sem!
– Hát akkor az istenek, vagy az ég legyen veled, Héraklész...
Az óriás végre feléje nyújtotta a kezét.
– Kár, hogy elmész, Rafosz... Furcsa ember vagy te. Elveted a magot, de az 
aratást már nem várod meg. Nem értelek. Talán csak a vetés a fontos, az aratás 
már nem?
– Nem tudom – mondta őszintén az űrhajós. – De ahogy neked azt súgja 
valami, hogy várj, nekem azt suttogja, hogy menjek... Nem is tudom, micsoda. 
Talán tényleg jóstehetség lakik bennem...
– Legyenek veled az istenek, Rafosz... Bár nem hiszek bennük. Ha nem 
lennél ilyen... furcsa, talán még barátok is lehetnénk...
Raf megveregette az óriás vállát.
– Hiszen azok vagyunk, Héraklész... És azok is maradunk mindörökre!
Mióta Augeiasz király istállójából a patak vize kimosta a trágyát, hatszor 
telt meg és fogyott el az a fényes korong, amelyet a pásztorok holdnak 
neveznek. Raf a C-2-ről lassan kezdett beletörődni, hogy itt felejtették. Hogy 
talán soha nem indul érte mentőexpedíció, hogy itt lesz a sírja, ezen a nem 
regisztrált objektumon, amikor eljön az ideje, hogy lehunyja a szemét.
S ahogy tellett és fogyott a hold, egyre kevésbé tűnt számára 
elviselhetetlennek a gondolat. Igaz, hogy éjszaka még néha-néha az 
űrrepülőtéren járt, barátaival vagy a komputer öcsivel társalgott; ezek az 
álmok azonban egyre ritkábban látogatták meg. Remetebarlangja elé, 
amelyben az utolsó hat hónapot töltötte, háromnaponként a pásztorok lerakták 
tiszteletük látható és főleg ehető jeleit, s ezért nem is kívántak mást, minthogy 
hébe-korba meglátogathassák és eltársaloghassanak vele. S mivel Rafnak 
magának is jólesett a társaság, valamiféle sajátos viszony alakult ki közte és a 
pásztorok között. Azok eltartották, ő pedig elszórakoztatta őket.
Egy reggel aztán, amikor éppen hideg vizet töltött kecskebőrből varrott 
tömlőjébe a közeli patak partján, elsötétült felette az ég. Először azt hitte, 
hogy kóbor bárányfelhő szállt a nap elé, s csak akkor emelte fel a fejét, amikor 
a felhő megmakacsolta magát, és semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy 
elkódorogjon valamerre.
Az űrhajós felemelte a fejét, és megdöbbenve látta, hogy valóságos 
emberhegy magasodik föléje. A hegynek a csúcsa vidám mosollyal 
köszöntötte, mintha csak néhány nappal ezelőtt látta volna utoljára.
– Áldjanak meg az istenek, hogy végre megtaláltalak – mondta Héraklész, 
és átölelte Raf vállát. Az űrhajós úgy érezte, mintha vasabroncsot vert volna 
teste köré a kádárok istene, s felszisszent a fájdalomtól.
Az óriás ekkor feleszmélt öröméből, eleresztette Rafot, és szégyenkezve 
mondta:
– Látod... Én még örülni is csak módjával öiülhetek. Majdhogy agyon nem 
lapítottalak... Bocsáss meg, Rafosz!
Az első pillanatok meghökkenése után az űrhajós is megörült az óriásnak, 
hiszen az utóbbi hat hónapot magányban töltötte, leszámítva a pásztorok 
látogatásait. Ezekkel azonban aligha beszélhetett volna olyasmikről, ami a 
szívét nyomta.
– Üdvözlet, Héraklész! – s intett az óriásnak, hogy telepedjék mellé a patak 
partjára. – Hogy találtál rám?
– Nem volt nehéz... Mindenfelé mesélik, hogy furcsa remete bukkant fel 
mostanában errefelé. S valahogyan rád ismertem.
Az űrhajós sejtette, hogy Héraklész nem véletlenül vette errefelé az útját, 
hamar túl akart hát esni a dolgon.
– Újabb feladat? – kérdezte.
Meglepetésére azonban Héraklész tiltakozva emelte fel az ujját.
– Várj csak, Rafosz... Más kérdésed nincsen?
– De – mondta az űrhajós. – Augeiasz király? Az óriás szeme felragyogott.
– Augeiasz nincs többé... és szolgái, sincsenek. És egyáltalán nincs király a 
városomban...
– Akkor hát ki uralkodik?
– A pásztorok... Ők... Vagyis mi. Valamennyien. És ezt neked 
köszönhetjük...
– Szamárság – mondta Raf. – Hiszen ott sem voltam.
– De a magot te ültetted el a szívünkben! És én megértettem, amit akkor 
mondtál... De hallgasd csak, mi történt, amikor elhagytál bennünket! 
Beszélhetek, Rafosz?
– Beszélj, Héraklész!
– Hát az úgy volt, hogy délfelé már kezdtek visszaszállingózni a szolgák. 
Előbb csak egy, aztán egyre többen. Azután meg a katonák. A pásztorok meg 
csak álltak és énekeltek... Meg végezték a munkát, amit végezniük kellett. 
Érted, Rafosz?
– Igen.
– Azután meg... Egyszer csak odajött egy katona hozzám, és félrehúzott. 
"Te csináltad?" – kérdezte tőlem. Mondtam, hogy nem, és rájuk mutattam, 
hogy ők csinálták. A pásztorok, ők pucolták ki az istállót. Akkor a katona rám 
nevetett, és azt mondta, hogy nagy kópé vagyok, majd meg elkomorodott és 
megfenyegetett, hogy tartsam a szám, ha nem akarok bajba kerülni. Mert 
Augeiasz azt még csak-csak elviseli, hogy egy félisten pucolja ki az istállóját, 
akinek különben is Zeusz az apja, de hogy néhány pásztor csinálta volna, az 
egyszerűen lehetetlen... Egy király nem engedheti meg magának, hogy a 
pásztorai különbek legyenek, mint, mondjuk, a katonái. Ezért aztán ez az 
ember azt ajánlotta nekem, hogy vállaljam csak magamra a munka zömét, és 
csak annyit tegyek hozzá, hogy ők, mármint a katonák is segítettek... S mivel 
addigra már a szolgák is körém sereglettek, a vezetőjük rám parancsolt, hogy 
őket se hagyjam ki a dologból. Mondanom sem kell, hogy haragra gerjedtem, 
és... hát igen... többen meg is sebesültek... Futás közben azért még 
visszakiabálták, hogy jaj lesz nekem... Meg ezeknek a büdös birkaszagú 
pásztoroknak, akik, úgy látszik, elvették az eszemet!
Tudhatod, uram, hogy nem sokat törődöm holmi fenyegetődzéssel, ezért 
csak megrántottam a vállam, és mentem a magam útján. Láttam, hogy a 
pásztorok magukkal viszik a barmaikat, amit a király elrabolt tőlük, és ők is 
mennek a dolgukra. Az istálló meg ott maradt tisztán, az már aztán igazán a 
szolgák dolga, hogy a király barmaira gondot viseljenek. Alig lehettem aztán 
másfél napi járóföldre az istállótól, amikor a pásztorok utolértek. Sokan 
véreztek közülük, ruhájuk rongyos volt, hajukat por és sár borította.
Odajöttek hozzám, és így szóltak:
– Héraklész, segíts rajtunk... Nagy bajban vagyunk...
– Bajban? Miféle bajban?
– A király emberei rajtunk ütöttek... Elrabolták jogos tulajdonunkat, s 
amikor azt mondtuk, hogy megdolgoztunk érte, hiszen kitisztítottuk az istállót, 
azt felelték, hogy szemenszedett hazugság az egész... Az istállót ők pucolták 
ki, s mivel ők a király szolgái, a barmok a királyt illetik. Ezzel elvettek 
mindent, sőt még többet is... A házainkból is kiűztek bennünket, lányainkat és 
feleségeinket megbecstelenítették. Mit tegyünk, Héraklész?
Ekkor olyan düh tört rám, hogy megragadtam a legközelebb állót, és 
messzire elhajítottam. Aztán a többire támadtam.
– Miért hagytátok magatokat? Miért nem ütöttetek vissza?
– Hogyan tehettük volna, Héraklész? – mondták. – Hiszen ők a király 
emberei! Őket nem lehet megütni! Fegyvereik is vannak, és erősebbek, mint 
mi...
– Erősebbek? Hát már elfelejtettétek, hogy ti pucoltátok ki az istállót? 
Hogy saját erőtökből hajtottátok végre azt a feladatot, amit mindenki, még én 
is végrehajthatatlannak hitt? Hagyjátok, hogy ez a gyáva banda elvegyen 
tőletek mindent? Menjetek, üssétek agyon őket, és Augeiasz királyt is...
– Félünk, Héraklész – mondták. – Igaz, hogy ml tisztítottuk ki az istállót, 
de akkor te is ott voltál, meg Rafosz... Most meg egyedül vagyunk. Gyere 
velünk, és segíts nekünk!
– Már elfelejtettétek – mondtam –, hogy Rafosz is, meg én is tanácstalanok 
voltunk? Hogy mi nem tudtuk volna elvégezni a munkát? Hát nem ti találtátok 
ki, hogy a patak vizét be kell vezetni az istállóba? Ki találta ki, én vagy ti?
– Ez igaz, Héraklész... Valóban mi.
– Akkor meg mi szükség van rám meg Rafoszra? Tudjátok ti magatok is, 
hogy mit kell cselekedni... Gyűljetek össze, és védjetek meg magatokat meg a 
barmaitokat! És ha végképp nem tudjátok, hogyan kell csinálni, hívjátok össze 
az öregeket, és tanácskozzatok! Hányjátok-vessétek meg a dolgot. És egyet ne 
feledjetek! 
– Mit, Héraklész? – kérdezték.
– Hogy rettenetesen erősek vagytok. Erősebbek, mint a király meg a 
katonái meg a szolgái. Ha egymásra hallgattok, legyőzhetetlenek vagytok. 
Erősebbek, mint én, meg Rafosz, meg az olümposzi istenek!
Ekkor azonban már alig-alig hallgattak rám. Beszélgetni kezdtek meg 
kiáltozni, ilyenféléket:
– Igazsága van Héraklésznek, erősek vagyunk!
– De a katonáknak fegyverük van!
Hát majd mi is csinálunk magunknak...
– Ugyan miből?
– Majd olvasztunk vasat, meg kovácsolunk! Csinálunk kardot meg 
lándzsát!
– Visszavesszük barmainkat és leányainkat... A szolgákon meg bosszút 
állunk...
– A király, Augeiasz még bűnösebb, hiszen ő küldte őket, és ő raboltatta el 
a barmainkat!
– Hát akkor vesszen a király is!
– Úgy van! Vesszen a király!
– Le kell taszítani trónusáról!
– Ne legyen király!
– De ki legyen helyette?
– Hát... mi. Valamennyien!
– Ennyi király?
– Egyáltalán ne legyen király! Válasszunk valakit, aki vezet bennünket, de 
ne legyen király! Majd mindig megbeszéljük, ha valami beszélnivalónk 
támad. Az istállót meg közösen takarítjuk... és a barmokra is felváltva 
vigyázunk!
– De most még ott a király! 
– Hát akkor rajta! Induljunk fegyvereket kovácsolni!
– S ha hiszed, Rafosz, ha nem, úgy otthagytak, mintha levegőből lettem 
volna. Még csak nem is köszöntek... El voltak telve önnön erejükkel és 
nagyszerűségükkel. Hidd el, Rafosz, mégsem haragudtam meg rájuk...
Aztán nem sokkal később hallottam, hogy meg is tették, amit akartak: 
elűzték a királyt, visszavették barmaikat, és közösen takarítják az istállót... És 
nem is hálásak érte senkinek, csak önmaguknak. Hát ez történt, Rafosz!
Raf rámosolygott az óriásra.
– És te? Te miért jöttél?
Héraklész egyszerre elkomorult, és gondterhelten megköszörülte a torkát.
– Hát... hogy is kezdjem? Nem jöttem egyedül... Az űrhajós körülpillantott.
– Nem? De hiszen...
Az óriás szájába dugta két ujját, és hangosat füttyentett. A füttyszóra 
megrezdültek a közeli bokrok ágai, és szomorú arcú, jókötésű fiatalember bújt 
ki a napfényre.
Az űrpilóta meghökkent.
– Héraklész... – mondta rosszat sejtve. – Csak nem egy újabb feladat?
Az óriás szégyenlősen elmosolyodott, és az előttük hajlongó fiatalember 
felé bökött.
– Tőle kérdezd, uram!
– Áldjanak az istenek, Rafosz úr – mondta a fiatalember tisztelettudóan, és 
addig hajlongott megállás nélkül, amíg Raf helyet nem mutatott neki is a 
fűben.
– Megengeded, uram, hogy elmesélje a történetét? – kérdezte Héraklész.
Raf már tudta, hogy legjobban tenné, ha szó nélkül felállna és bebújna a 
barlangjába, de a férfi arcán annyi őszinte fájdalom tükröződött, hogy szinte 
önkéntelenül is megmozdult a szája.
– Beszélj!
A fiatalember abban a pillanatban beszélni is kezdett, mintha attól tartana, 
hogy a remete leinti.
– Laszón vagyok, uram – mondta –, Peliasz király rokona.
– Ismerem az öreget – morogta az űrhajós, de bölcsen elhallgatta, hogy 
miképpen kötött ismeretséget az ütődött királlyal.
– Bajt hoztak rám, uram, az istenek... Nagy bajt.
– Tán kitagadott az öreg? Vagy megszorongatott, mint engem? Az ilyenhez 
nem jó közel menni. Ezt én is tanúsíthatom.
– Nagy bajba keveredtem, uram! Hát beszéld el! – intette Raf.
– Szegény rokon vagyok, uram. A király meg fütyül a rokonaira... És az 
ország népére. Csak eszik, meg iszik, míg a pásztoroknak betevő falat is alig 
jut. Rossz király ez, uram!
– Miért? Van talán jó király is?
A legény azonban válasz nélkül hagyta a kérdést.
– Szóval... Rossz volt az elmúlt év, és én megelégeltem az éhezést a 
pásztorok között. Alig maradt valamink, hidd el, uram. A katonák naponta 
jöttek, és vitték, amit csak láttak. Elvitték a gödölyéket, a juhokat, a barmokat.
Ezt ismerem – mondta az űrhajós. – De csak folytasd!
– Hát én meguntam... És mindenre elszántam magam. Elhatároztam, hogy 
megölöm a királyt!
– Nocsak – mondta Raf feltámadó érdeklődéssel.
– Megtehettem volna, uram... Elvégre a király rokona vagyok, és ha kérem, 
nem tehette volna meg, hogy nem enged közel magához. Én meg köpenyem 
alá rejtettem egy kést, és elindultam, hogy megöljem. Csak így menthettem 
volna meg az országot...
– Na és?
– Nem sikerült, uram. Valamelyik gonosz isten megakadályozott benne...
– Hogyhogy?
– Magam sem tudom. És nem is értem... De te bölcs ember és nagy jós 
vagy. Talán tudsz, nekem választ adni. Hallgasd hát meg, mi történt velem! 
Egyszóval megyek a város felé, köpenyem alatt a tőrrel, és éppen ahhoz a 
patakhoz értem, amelyik ott folyik el a fal tövében, amikor kétségbeesett 
kiáltozást hallottam. Hát látom ám, hogy a kis fahíd, amelyen én is át akartam 
menni, összedőlt egy szekér súlya alatt. Valaki éppen bort szállított a király 
udvarába. A hordó meg úgy megnyomta a hidat, hogy összeomlott. Az ember, 
a hordó gazdája, meg addig rimánkodott, hogy segítsek kigurítani a borral, teli 
hordót a vízből, amíg megsajnáltam és kötélnek álltam. Beleugrottam az 
iszapba, és minden erőmet megfeszítve tolni kezdtem kifelé a borral teli nehéz 
hordót. Akkor történhetett a baj... Elszakadt a bocskorom szíja a nagy 
erőlködésben, és az egyik bocskor bent ragadt az iszapban... Megvallom, észre 
sem vettem abban a nagy munkában... Aztán végre sikerült kitolni a hordót; 
felraktuk a kocsira. S csak amikor a kavicsok szúrni kezdték a talpam, vettem 
észre, hogy a bocskorom valahol ott maradt az iszap fenekén. Raf elfehéredett.
– Én meg csak mentem tovább, köpenyem alatt a tőrrel, és arra gondoltam, 
hogy mindegy, miképpen ölöm meg a királyt; bocskorban vagy mezítláb... 
Csak hát az istenek nem így akarták.
– Uramatyám! – suttogta Raf.
– Hát ahogy megyek befelé a városkapun, egyszerre csak fegyveresek 
ugranak nekem, és kiáltozni kezdenek, hogy itt van az az ember, akinek egyik 
lábán bocskor van, a másikon meg semmi. Ezzel se szó, se beszéd, elkaptak, 
és a király elé vonszoltak. Még szerencsém volt, hogy nem végeztek velem a 
helyszínen.
– Hogyan úsztad meg végül is? – kérdezte Raf rekedten.
– Alighanem azért nem Öltek meg ott nyomban, mert mégiscsak a király 
rokona vagyok, és még Peliasz sem végezhet csak úgy ukmukfukk egy 
rokonával. Erre törvények vannak... Na, szóval odavonszoltak eléje, mire 
Peliasz rám nézett, és ezt mondta:
– Úgy, szóval te vagy az?
– Kicsoda, uram? – válaszoltam megszeppenve.
– Ne is tagadd! – mondta a király. – Kötözzétek meg, de előbb kutassátok 
át! Biztos van nála valami, amivel az életemre akart törni!
Hát persze hogy azonnal megtalálták nálam a kést. Hiába magyaráztam, 
mentegetőztem és hazudoztam összevissza, hogy a késsel csak az útonállók 
ellen védekeztem, egy szavamat sem hitték... S tudod, miért, uram? Raf 
nagyot lélegzett, de néma maradt.
– Mert valamelyik isten alaposan ellátta a bajom. Úgy bemártott a 
királynál, hogy szinte hihetetlen! Képzeld csak el, valami jós vagy kicsoda, azt 
jósolta ennek a szerencsétlen Peliasznak, hogy olyan ember fogja megdönteni 
a trónját, aki egyik lábán saruval érkezik, a másik lábán pedig semmi sincs! 
Érted már, uram? Erre jövök én, fél lábamon saruval... Naná, hogy elkaptak, 
és amikor a kést is megtalálták nálam... Te elhitted volna Peliasz helyében, 
amit összevissza hazudoztam?
– Aligha – mondta némiképpen magához térve Raf.
– Hát így történt – sóhajtotta Laszón. – Úgy a börtönbe vágtak, csak úgy 
nyekkent... Én meg már belenyugodtam, hogy vesztettem. Nyilván valamelyik 
nagy hatalmú isten óvja Peliaszt. Már néhány hete a börtön legsötétebb 
fenekén voltam, amikor egyszer csak magához hívatott a király. Ott ült a 
trónuson, és eszelős mosoly ragyogott az arcán. "Na, most végeznek ki" – 
gondoltam, és már-már felkészültem a halálra, amikor Peliasz 
megkegyelmezett. Azt mondta, hogy egy módon még megmenthetem az 
életem. Ha elhozom neki az arahygyapjút...
– Micsodát? – kérdezte Raf.
– Az aranygyapjút.
– Az meg mi? – szaladt ki óvatlanul a száján. Az ifjú elmosolyodott.
– Tréfálsz velem, Rafosz? Te ne tudnád, hogy mi az aranygyapjú? 
– Egyszerű pásztor vagyok – morogta nem nagy meggyőződéssel az 
űrhajós.
– Azért még tudnod kellene... Nos, ez annak az égből küldött kosnak a 
gyapja, amely megmentette Phrixoszt és Hellét. A hátára kapaszkodtak, úgy 
menekültek üldözőik elől. S ennek az égi kosnak a gyapja színaranyból volt... 
Később a kost feláldozták az isteneknek, a gyapja pedig Arétész királyhoz 
került, aki Arész szent ligetében helyezte el, és tűzokádó sárkányt rendelt ki a 
védelmére. S a sárkány szájából áramló kénköves tűz szénné éget mindenkit, 
aki csak az aranygyapjúhoz közeledik...
Rövid ideig tartó csend ülte meg a patak partját, majd az ifjú Rafhoz 
fordult, és tisztelettudóan meghajtotta a fejét.
– Kérlek, uram, gyere velem... és Héraklésszel. Segíts, hogy megölhessük a 
sárkányt, és elhozhassuk a gyapjút!
Az űrhajós gondolataiba mélyedt.
– Eredj vissza a bokrok közé, Laszón – mondta az óriás, és megveregette a 
legény vállát. – Mi majd itt meghányjuk-vetjük a dolgot...
A legény illedelmesen megfordult és eltűnt a sűrűben. Akkor Hérák lesz 
Rafhoz fordult.
– Nos?
– Én voltam... – mondta az űrhajós.
– Sejtettem – bólintott az óriás. – Hiszen találkoztam veled, amikor 
elhagytad Peliasz városát. De... valóban láttad előre a jövőt?
– Véletlen... Hihetetlen véletlen... Éppen azért jósoltam így, hogy soha ne 
következzék be!– S erre íme...
– Nem lehet, hogy mégis? Hogy talán valaki így akarja tudatni velünk az 
akaratát? Hogy esetleg... valamilyen jelt akar adni? Nem lehetséges?
Az űrhajós elgondolkodott. Talán a C-2-ről? Nem valószínű. Mit 
akarhatnának ezzel, ahelyett hogy érte jönnének? Nem. Nem lehet más, mint 
véletlen... Puszta véletlen...
– Véletlen – mondta hangosan is.
– Magam is így gondolom – mondta az óriás. És most?
– Neked való feladat – mondta Raf. Az óriás lehajtotta a fejét.
– Persze... hiszen azért is fordult az ifjú hozzám. Mi az nekem... egy 
sárkány?
– Majd kiderül, hogy nem is sárkány az – mondta növekvő nyugtalansággal 
az űrhajós. 
– Valami, amit ők maguk is legyőzhetnének. Vagyis ez a legény egyedül. 
Valami, amit csak sárkánynak hisznek... De miért kell egyáltalán elmenni 
azért az aranygyapjúért? – fakadt ki lelkiismeret-furdalástól gyötörve. 
– Szedjétek össze a pásztorokat, készítsetek fegyvereket, mint Augeiasz 
országában! Mondjátok a pásztoroknak, hogy nem a gyapjú kell ide, hanem 
nyíl meg lándzsa!
El kell űzni a királyt, és kész! Aztán éljetek úgy, mint azok ott Augeiasz 
istállója mellett... Ott a minta!
– Csakhogy ezek a pásztorok nem mennek – mondta az óriás.
– Azok sem akartak, és végül mégis mentek! Ezek is menni fognak! Menni 
fognak és kész!
Az óriás megcsóválta a fejét.
– Neked magyarázzam, Rafosz, aki a tanítómesterem vagy, hogy mekkora 
a különbség? Azok már megismerték saját erejüket, ezek még nem. Ezek még 
azt hiszik, hogy gyengék, és így valóban azok is. Hiányzik a győzelem öröme, 
amit még sohasem érezték... Csak akkor, ha megízlelték a győzelem ízét, csak 
akkor lesznek képesek fegyvert fogni. Te mondtad ezt nekem korábban, 
Rafosz!
Az űrhajós hallgatott.
– Pedig már kezd terjedni az istálló híre mindenfelé... Szerte a 
tengerparton, meg még a szigeteken is mesélik, hogy a pásztorok kitisztították, 
azután meg leszámoltak a zsarnok Augeiasszal. S azóta maguk uralkodnak... 
Már terjed a hír, de ez még mindig kevés. Újabb hőstettek kellenek és újabb 
példák. És nekünk segítenünk kell, Rafosz! Elmegyünk az aranygyapjúért, és 
megöljük a sárkányt, úgy, hogy az emberek magukat higgyék győztesnek! Ne 
engem és ne téged... Akkor talán Peliasz ellen fordulnak majd... És másutt más 
királyok ellen! De ehhez feltétlenül le kell győznünk a sárkányt, és el kell 
hoznunk az aranygyapjút!
Az űrhajós nagyot sóhajtott.
– Hol vannak a pásztorok?
– A tengerparton várnak... És már kész a hajó is. Argó a neve. Csak jó 
szelet, no meg téged várnak, hogy elindulhassunk Kolkhisz felé...
Az űrhajós felállt, és a félig töltött tömlőt dühösen belehajította a patakba, 
és mogorván nézte, amint a csobogó habok magukkal ragadják. Akkor aztán 
szorosabbra rántotta magán köpenyét, és az óriásra kacsintott.
– Te meg miért lopod itt a napot? Mutasd az utat, Héraklész!
A fiatalember már negyedik napja ült a hajó tatján, és megállás nélkül 
furulyázott. Valami szomorú, ismeretlen dallamot játszott, borongósat, mint a 
felhőfoszlányok mögül ki-kandikáló égbolt.
Az űrhajós a hajó korlátjának könyökölt, és szótlanul bámulta a vizet. Az 
újra meg újra visszatérő, bánatos dallam rosszkedvet ültetett a szívébe, és 
megmagyarázhatatlan mélabúval töltötte el. A hajó orrából hideg vízcseppek 
permeteztek fedetlen fejére, szorosan maga köré csavart köpenyére.
Az óriás hangtalanul bukkant fel mögötte, és ő is a korlátnak dőlt. 
Érdeklődéssel nézte a fel-felcsapó hullámokat, majd undorral a vizbe köpött.
– Vacak egy hely ez, Rafosz... Igazat beszélnek a tengerészek. Már aki 
Thrakiából visszatért.
– Honnan?
Héraklész Rafra nézett, és elmosolyodott:
– Látom, rajtad is fogott a varázslat... Az meg ott csak furulyázik. Ha ezt 
megússzuk, miénk az aranygyapjú!
Raf az óriás felé fordult, és gyanakodva vizsgálgatta szelíd arcát. Héraklész 
zavartan megdörzsölte az orrát, majd lapos pillantást vetett az űrhajósra.
– Te még nem hallottál a szigetről semmit? Raf megadóan megrázta a fejét.
– Semmit. Csak nem valami feladatról van megint szó? Az óriás megvonta 
a vállát.
– Ki tudja? Talán még rosszabb, mintha feladat lenne. – Előremutatott, a 
hajóorr mellé, ahol az ugrándozó hullámok taraja sűrű ködbe veszett. – Az ott 
Thrakia... Hallottál már átrakókról?
– Valamit, régen – motyogta bizonytalanul Raf.
– Az ott meg, amelyet eltakar előlünk Zeusz sűrű lehelete – az Lémnosz 
szigete!
Raf szótlanul bólintott.
Az óriás összeharapta a száját, és a világ minden kincséért sem nézett volna 
az űrhajósra.
– Ez a laszón tegnap este Thrakiáról mesélt. Persze ő is csak tengerészektől 
hallotta, a tengerésznép pedig tudod, hogy milyen! Ott is ördögöt lát, ahol 
nincs. Vagy legalábbis kevés van belőlük...
Zavartan elhallgatott, és az űrhajósra lesett.
– Folytasd csak – mondta Raf, nyugalmat erőltetve magóra –, folytasd!
– Lémnoszban ki kell kötnünk. Ha nem jutunk friss élelemhez, nos... akkor 
fuccs az aranygyapjúnak. Lémnosz meg...
– Lémnosz meg?
– Átkozott egy hely – nyögte ki az óriás.
– Minden hely átkozott – mondta az űrhajós.
– Nagy bölcsesség van a szavaidban, Rafosz – morogta udvariasan 
Héraklész. – Csakhogy Lémnosz... Hát igen... Nagyon veszélyes. 
Az űrhajós egyre csak a szomorú dalt figyelte, és elkalandoztak a 
gondolatai. Héraklész közben egészen belemelegedett a beszédbe:
– És képzeld, Rafosz, még soha senki nem tért onnan vissza. Pedig a 
tengerészek sok mindent mesélnek. De olyannal még nem találkoztam, aki 
Lémnoszról beszélt volna... S ha mégis kérdezősködsz a matrózkocsmákban 
Lémnosz felől, egyszerre elhallgat mindenki, és örülj, ha ki nem dobnak! Azt 
mondják, hogy Lémnosz szörnyűbb, mint a két hegy, amelyik összeugrik.
– Mit csinál? – tért magához Raf.
– összeugrik... Van két hegy a tengerszoros bejáratánál. Az egyik az egyik, 
a másik a másik oldalon... Egymással szemben. Aztán mikor a hajó közéjük 
ér, egyszerre csak összeugranak, és összemorzsolják a szerencsétlent. De 
Lémnosz még ennél is rettenetesebb.
Mégis... Mi történhet Lémnoszon? – támadt fel a kíváncsiság az 
űrhajósban. Az óriás újra a tengerbe köpött.
– Azt csak Zeusz tudja, ha egyáltalán tudja. De az biztos, hogy onnan 
ember még nem jött vissza élve. Ha sikerül, mi leszünk az elsők...
Az űrhajós kedvetlenül összeráncolta a szemöldökét, és legszívesebben ő is 
a tengerbe köpött volna.
Az óriás gondterhelten szemlélte Raf elboruló arcát, aztán félénken 
vigasztalni kezdte:
– Mi visszatérünk. Meglásd, visszatérünk... Majd vigyázunk magunkra.
Raf bólintott és érezte, hogy hátgerince borzongani kezd, ahogy rövid 
szünet után újra felhangzott a furulyaszó.
– Ki a fene ez azzal a furulyával? – kérdezte idegesen, és úgy megmarkolta 
a hajó karfáját, hogy belefehéredett a keze.
– Orpheusz – mondta az óriás.
– Nincs ennek más dolga, mint hogy furulyázzon? Az óriás vállat vont.
– Meghalt a kedvese. S valahol azt jósolták neki, hogy csak a furulyával 
hozhatja vissza a túlvilágról. Ha hallom a dalát, nem tehetek róla, de 
beleborzongok... Te nem?
Raf eleresztette a karfát, és igyekezett kifújni az idegességet a tüdejéből. 
Egye meg a fene! És még mondják csak, hogy a zene nincs hatással az 
emberre!
– Pedig nem vagyok ijedős – mondta az óriás mogorván. – Te tudod, Raf, 
hogy nem félek a saját árnyékomtól. De amikor ez elkezdi fújni... Úgy érzem, 
mintha az a halott leány itt lenne mellettem, és kinyújtaná a kezét. Mintha itt 
lebegne a ködben... Nem érzed? Mintha felénk nyújtaná a kezét...
Az űrhajós megdöbbent. Jeges félelem kúszott fel a torkán, és nem mert 
megmozdulni. Az óriás csak beszélt, beszélt, hol a víz fölé hajolva, hol 
belemeresztve szemét a ködbe. Raf pedig már nem hallotta Héraklész hangját, 
térdei remegni kezdtek, s tüdejében megszorult a levegő. Amikor a lágy, 
illatos, női karok átölelték a nyakát, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy a 
vízbe vesse magát, és ússzon, ússzon, ki tudja, meddig.
Ismét megragadta a karfát, és hátrahajtotta a fejét. Szeme sarkából látta, 
hogy az óriásnak mozog a szája; beszéde azonban már nem jutott el a.füléig.
A köd egyre sűrűbb lett, s az óriás alakja is mintha eltűnt volna a sűrű 
masszában. Valahonnan felülről, az ismeretlen magasságból madárrikoltás 
csapódott a fedélzetre, az űrhajós azonban ezt sem hallotta.
A női karok egyre szorosabban ölelték, s a puha, kerek mellek nyomása is 
ott érződött a hátán. Ismeretlen illatszerrel hintett hűvös arc súrolta az arcát, 
aztán egy meleg, remegő ajak siklott végig a tarkóján. Az űrhajós érezte, hogy 
már nem is lélegzik; mintha pórusain keresztül áradt volna a levegő a testébe. 
A szétcsapódó ködfátyolon át ismét előbukkant Héraklész arca s ajkai, amint 
hangtalanul mozogtak. A karok még szorosabban ölelték, és a mellek 
préselését is egyre erősebben érezte a hátán.
– Rafosz... Rafosz – suttogta egy hang a fülébe, s az ajkak ismét 
végigcsúsztak a tarkóján.
Az űrhajós, ha tudott volna csodálkozni, most csodálkozva ismerhette 
volna fel saját, rekedt hangját, amint válaszol a hívásra:
– Ki vagy... istennő?
– Eurüdiké – suttogta a hang. – Halott vagyok, de újra élek. Benned élek, 
Rafosz... Veled akarok élni, Rafosz!
– Miért jöttél? – kérdezte az űrhajós suttogva.
– A furulya... Ő hívott a furulyával... S ha hívnak, jönni kell. Jönni kell... 
Jönni kell! – s egyre távolabbról hangzott a hangja, mintha felszállt volna az 
égre, s onnan suttogott volna a sirályok magasságából.
– Ne menj el, istennő – hallotta Raf újra saját, kétségbeesett suttogását. – 
Ne menj el! Maradj velem!
Sokáig csak a sirályok vijjogása hallatszott, s már a kezek szorítása is a 
ködbe foszlott, amikor ismét meghallotta a hangot, messziről, mintha 
távolodna.
– Lémnoszon megtalálsz! Lémnoszon várok rád! A szigeten minden 
vágyad teljesül... Jönnöd kell, Rafosz! Lémnoszon... – aztán a hajó oldalához 
csapódó hullámok zajában elhalt a hangja.
Raf arra eszmélt, hogy az óriás gyengéden átkarolja a vállát.
– Rosszul vagy, Rafosz?
Az űrhajós érezte, hogy hideg veríték önti el a homlokát, s lábai 
megremegnek, hogy szinte alig tudta tartani magát.
– A tenger istene így bünteti azt, aki a szárazföldről az ő birodalmába 
merészkedik. Én már jól kihánytam magam. Dugd le az ujjad a torkodon, 
Rafosz!
Az űrhajós ellökte magától az óriást, és a hajó tatja felé lépett. Előbb 
megtántorodott, aztán egy-két lépés után újra erőre kapott. Az óriással a 
nyomában addig botorkált a nappali szürkületben, amíg fel nem fedezte a 
takaróba csavart alakot, aki egy bálának döntve a hátát, szomorúan fújta 
barnára piszkolódott, valaha fehér hangszerét.
A furulyás, amint meglátta a feléje közeledőket, kivette hangszerét a 
szájából, s a szomorú dallam egyszerre csak szertefoszlott a levegőben. 
Valahol, a hajó felett ismét rikoltozni kezdtek a sirályok, s a ködfoszlányok 
felett mintha néha ki-kibukkant volna a nap.
Raf a pokrócba csavart alak fölé hajolt.
– Te furulyázol?
– Én, uram – mondta a férfi, és igyekezett feltápászkodni, Raf azonban 
visszanyomta.
– Maradj csak... Hogy hívnak?
A pokrócos kirázta furulyájából a nyálat.
– Orpheusznak. Dalnok vagyok. Valaha jó zenésznek tartottak. Sokat 
muzsikáltam lakodalmakban és szertartásokon... Persze, ma már ez a múlté – s 
keserűen felnevetett.
Raf Héraklész felé bökött.
– Azt mondja, hogy bánatod van... Valami lány miatt. A furulyás 
szomorúan bólintott.
– Már öt éve, Rafosz. Öt éve, hogy nem tudok megnyugodni. Ez volt a 
kedvenc dala, amit az előbb fújtam. Szép, csak szomorú, mintha előre tudta 
volna a sorsát.
Az űrhajós érezte, hogy egyre inkább magához tér, és mégis, szinte félve 
tette fel a kérdést:
– Mi volt a neve a kedvesednek?
A furulyás szomorúan a még mindig áthatolhatatlan ködbe nézett.
– Eurüdiké, uram. Eurüdiké... Mindig ezt játszottam neki, ha a 
domboldalban leheveredtünk... Hátulról átkarolta a nyakam, s az ajkát 
végighúzta a tarkómon. Soha nem csókolt meg ilyenkor, csak végighúzta az 
ajakát. És mindenfélét suttogott. Ez volt a szerelem, semmi más, csak ez. De 
hogyan is érthetnéd te ezt, uram?
Az űrhajós nagyot nyelt.
– Azt mondod, meghalt? Orpheusz bólintott.
– Meghalt, uram. A kénbarlangban, amely az alvilágba vezet. Tudod, volt 
arrafelé egy barlang, amely egyenesen Héphaisztoszhoz, az alvilág 
kovácsához vezetett. Onnan jöttek fel a bűzös gőzök, amelyek kovácsoláskor 
szabadulnak fel. Aki a barlangba lépett, nyomban meghalt. Tudod, volt neki 
egy gödölyéje, amit nagyon szeretett. Piros szalag volt a nyakán... Egyszer ez 
a gödölye betévedt a barlangba. S mielőtt még megfoghattam volna a kezét, 
kitépte magát az ölelésemből, és egyetlen kis sikoltással utánávetette magát. 
Soha többé nem láttam őt: Én is utána akartam rohanni, de a pásztorok, akik a 
közelben voltak, nem engedtek. Pedig talán jobb lett volna, ha akkor nem 
tartanak vissza!
Az űrhajósban vadul kergették egymást a gondolatok. Hipnózis... vagy 
ezen a bolygón a halottak valóban visszatérnek?
Felemelte a fejét és csodálkozva bámulta a ködfüggöny mögül kibukkanó 
napot. Aztán egyszerre csak hipp-hopp, s a köd nem volt sehol: elmaradt 
mögöttük a végtelen hullámok hátán. Az Argó pedig sebesen hasította a 
tajtékot, és talán csak akkor lassult meg egy kissé a futása, amikor a fedélzeten 
ismét felhangzott Orpheusz furulyája.
Az űrhajós a korlátnak támaszkodott, amikor a hajósok felsorakoztak 
mögötte. A legényeket Kasztór, Polüdeukész testvére vezette, akiről az a hír 
járta, hogy akárcsak Héraklész, Zeusz édesgyermeke. S bár Kásztór nem 
tartozott a hajósok közé, most mégis olyan igyekezettel képviselte az 
érdekeiket, hogy az űrhajós baljós gondolatai ellenére is elmosolyodott.
Amikor Raf hátrapillantott, azt is látta, hogy az óriás még mindig ott áll 
mögötte, mellette pedig Laszón alakja sötétlik. Orpheusz is abbahagyta a 
furulyázást, és csendesen figyelte az eseményeket.
– Kedves Héraklész – kezdte Kasztór, és a hajósokra mutatott. – Az 
emberek szóltak, hogy beszéljek veletek. Egyszerű emberek, és nehezen nyílik 
szóra a szájuk.
– De a tiéd annál könnyebben, ugye, Kasztór? – lépett előre Laszón.
– Én csak azt mondom, amit ezek – védekezett Zeusz magzatja. – Egy szó, 
mint száz, azt mondják, hogy ne kössünk ki Lémnoszon. Onnan még soha 
senki nem tért vissza. Lémnosz maga a halál. Ezt mondják az emberek, uram!
A hajósok helyeslőén morogtak és bólogattak.
Héraklész kérdő tekintettel Laszónra pislantott.
– Nos?
A fiatalember nyugodt arccal, a hajósokhoz fordult.
– Féltek?
A hajósok lehajtották a fejüket, és szemüket a fedélzetre sütötték.
– Ha nem kötünk ki, meghaltok. Friss vízre és friss húsra van szükségünk. 
Ha nem kapunk gyümölcsöt, hamarosan kihullik a fogatok. Ki kell kötnünk 
Lémnoszon!
– Jobb fog nélkül itt a földön,, mint ragyogó fogakkal Kharón ladikjában – 
mondta valaki határozottan a hajósok közül.
A tárgyalás megfeneklett. Héraklész Laszónra nézett, Laszón Rafra, Raf 
pedig nem tudott tanácsot adni. Mintha vonzotta volna valami az ismeretlen 
szigetre, de ugyanakkor ösztönei veszélyt jeleztek.
– Kérdezzétek meg a jóst – mondta egy hang valahonnan a hajósok mögül, 
s Raf tekintete egy keskeny szakállú, ravasz nézésű emberre esett, aki úgy állt 
a korlátnak dőlve, mintha nem is lenne köze az egészhez.
– Ez kicsoda? – súgta Raf Héraklésznek.
– Laszón barátja... Valami Odüsszeusz. lthakából morogta az óriás.
A tengerészek Rafra néztek és vártak, hogy mondjon valamit. S az űrhajós 
már-már meg is szólalt, amikor a keskeny szakállú újra csak megismételte, 
amit az előbb mondott:
– Kérdezzétek meg a jóst, Rafoszt! Én magam csak akkor mernék a 
szigetre lépni, ha az istenek kedvező jelet mutatnának. Bolond az, aki csak 
úgy ukmukfukk kiköt, anélkül hogy tudná, hogyan vélekednek róla az istenek. 
Bár a kocsmában, Ithakában, az az ember azt mesélte, hogy Lémnosz a világ 
csodája. Meg is ölték érte a többiek. Én magám láttam. – Ezzel elhallgatott, és 
gondolataiba merülve a vízbe bámult.
A hajósok között halk morgás támadt, és egy óriás termetű ember, aki majd 
akkora volt, mint Héraklész, döngő léptekkel Odüsszeusz mellé lépett.
– Kérlek, uram... Hogy volt abban a kocsmában? Odüsszeusz nem kérette 
magát.
– Nem is tudom, elmesélhetem-e? Még valamelyik isten is benne talál 
lenni a dologban, és akkor pórul járok! Na de mindegy, a kedvetekért 
elmondom. Hát úgy történt, hogy az az ember nagyon berúgott. És elmesélte, 
hogy háromszor is megjárta Lémnoszt.
– És mit talált a szigeten? – türelmetlenkedett a hajós.
– Aranyat – mondta Odüsszeusz lakonikusan. – Annyi aranyat, hogy élete 
végéig gazdagon élhetett volna belőle, ha nem csúszik le a torkán. Háromszor 
fordultak a hajóval. Aztán megesküdtek, hogy nem mondják el senkinek, sőt 
azt terjesztik mindenfelé, hogy Lémnoszról nincs visszatérés. Úgy ám. 
Egyébként én sem javaslom, hogy kikössünk a szigeten. Én Ithaka királya 
vagyok, és nincs szükségem a lémnosziak aranyára... és a fogaimra sem. Ha 
engem kérdeztek, csak annyit mondok, hogy gyerünk tovább! – S karjait 
kitárta a hajósok felé. – Veletek tartok, barátaim, tűzön-vízen át!
Az óriás termetű hajós társaira pillantott, majd felemelte a mutatóujját.
– Állj csak meg, uram! Te király vagy, mi pedig csak egyszerű hajósok. 
Sejtettem én, hogy valami csalafintaság van a dologban. Amondó vagyok, 
hogy kössünk csak ki mégis szépen a szigeten. Ahogy Laszón úr és Héraklész 
akarják... S te, Rafosz, mit szólsz mindehhez?
Raf alig tudta elrejteni mosolygását.
– Indulásunk előtt ökröt áldoztunk Zeusznak. És az égi atya, kedvezően 
fogadta áldozatunkat.
Akkor meg mit tétovázunk? – rikkantotta a hajós, és a többiekre nézett. – 
Kormányozzuk közelebb a hajót, hogy leengedhessük a csónakokat? 
Odüsszeusz ekkor újra megszólalt:
– Nem javaslom, legények... Nemes célok érdekében indultunk útnak, ne 
váltsuk fel aprópénzre magasztos terveinket. Azt mondom, hogy...
Az óriás termetű tengerész Odüsszeuszhoz lépett, és nyájas mosolyra húzta 
a száját.
– Nagyon tisztelünk mi téged, ithaka királya, nagy utazó. Sokszor 
hallgattuk történeteidet, melyek vidámmá tették a hosszú, ködös estéket. De 
most azt mondom néked, nagy utazó és még nagyobb király, hogy fogd be a 
szád, ha jót akarsz! Nekünk arany kell, és akár tetszik, akár nem, kikötünk 
Lémnoszon.
A szakállas nem válaszolt, csak sértődötten beburkolódzott a köpenyébe.
Újra meglendültek a lapátok, s a hajó a lémnoszi partok felé közeledett. 
Raf odaballagott Odüsszeuszhoz, és halkan megszólította:
– Tényleg félsz, Ithaka királya? A szakállas ránevetett.
– Én nem ismerem azt a szót, hogy félelem.
– Hát akkor?
– Itt álltam a korlátnál, amikor Orpheusz furulyázott, és megláttalak 
téged...
Raf összerezzent.
– Láttál valamit?
– Csak éreztem.
– Te is?
– Én is.
– És a többiek?
A szakállas megrázta a fejét.
– Aligha. Észrevettem volna rajtuk. 
– Neked is megmondta a nevét? A szakállas bólintott.
– Igen, Eurüdiké... S ez annyit jelent, hogy nekünk kettőnknek feltétlenül 
ki kell szállnunk. Hívnak bennünket!
– És az arany?
– Ha már a szigeten vagyunk, meglátjuk. Különben magam találtam ki ezt 
a mesét...
– Sejtettem – morogta Raf. – Sohasem voltál te kocsmában, és nem is 
beszéltél tengerészekkel.
A szakállas szomorúan elmosolyodott, és Raf vállára tette a kezét.
– De bizony beszéltem. Ez nem hazugság. Beszéltem én... S még 
Lémnoszról is esett szó közöttünk.
– És mit mondanak? – kérdezte izgatottan Raf. – Ha nincs arany, mi van 
Lémnoszon?
– Ezt nem tudja senki – mondta a szakállas, és az egyre közelebb úszó 
partokat nézte. – Mert a tengerészek azt állítják, hogy még soha senki nem tért 
vissza Lémnoszról. Soha, senki!
A sziget fehér szikláin harsogva törtek meg a hullámok, s a szirtek közé 
rakott sirályfészkekből ezerszámra röppentek fel a madarak, hogy üldözőbe 
vegyék a hullámok taraján úszó hulladékdarabokat.
A tengerészek szó nélkül bámulták a sziklákat s a fenyegető szirtek között 
megbúvó csendes kis öblöt, amelyet éppen kikötésre rendeltek az istenek.
– A nagy csónakkal megyünk – adta ki Laszón a parancsot, s árgus 
szemmel ellenőrizte, ahogy a tengerészek a csónakot leeresztették. Aztán az 
előre megbeszélt sorrend szerint beszálltak, s az evezősök meghúzták a 
lapátokat. Sirályok harsány csapata röpdösött a fejük körül, amikor néhány 
száz evezőcsapás után kikötöttek a parton.
Közvetlenül a parti sziklák mögött, álig néhány ölnyire a sirályfészkektől 
buja erdő kezdődött; pálmák karcsú törzse emelkedett az égre, s a törzs köré 
fonódott liánok szinte át-hatolhatatlanná tették a fák alját. Valahonnan 
messziről dallamos füttyszó hasított a csendbe, amely egyaránt lehetett 
ismeretlen madár kiáltása vagy figyelmeztető jelzés is.
Az űrhajós megmarkolta rövid kardját, és igyekezett az óriás mellé 
húzódni. Ha támadásra kerülne sor, nem sokra megy a tudásával... A nap 
eközben magasra emelkedett az égen, s forró sugarai nyilazni kezdték a 
kutatókat. A bőrpáncélba és sisakba öltözött katonákat elöntötte az izzadság, s 
óvatosságukat feledve lehányták magukról a feleslegesnek ítélt 
harcieszközöket. Raf maga is megszabadult páncéljától, pedig mintha egy 
belső hang azt súgta volna, hogy jó lenne magán tartania.
Még mindig a páncéljukkal bíbelődtek, amikor párducbőrbe Öltözött 
asszonyok bukkantak ki a fák közül.
A hajósok megmerevedtek, és abbahagyták a vetkőzést. Mintha csodát 
láttak volna, úgy bámulták a mosolyogva feléjük lépkedő nőket.
Raf nagyot nyelt, amikor az asszonyok odaértek, és kíváncsian 
végigvizsgálták az izzadságban fürdő harcosokat. Rövid tétovázás után Raf 
előtt állapodtak meg, és mélyen meghajoltak:
– Üdvözlünk benneteket, vitézek, Hüpszipülé királynőnk nevében... Ki a 
vezető közületek?
Raf nagyokat lélegzett, és Laszónra mutatott.
A katonák és hajósok még mindig tátott szájjal figyelték a gyönyörű 
asszonyokat, akiket csak egy tarka, leopárdbőrből készített ágyékkötény 
takart, míg felül hosszú, fekete hajuk vont fátylat dús kebleik elé.
– Ritkán járnak erre hajósok. Nagy a mi örömünk, ha erre téved egy-egy 
bárka. Férfiak nélkül, egyedül élünk... Ezért aztán örülünk a hajósok vidám 
társaságának. Kérünk benneteket, Hüpszipülé nevében, legyetek a vendégeink. 
Úrnőnk nagy lakomát rendez ma este a tiszteletetekre. Vessetek horgonyt, és 
jertek palotánkba azon az ösvényen, amely ott vezet, az erdő szélén...
Laszón csak nyögve tudott válaszolni: – Majd visszaküldök valakit a hajóra 
a többiekért... Most meleg fürdőre lenne szükségünk. Talán...
– Úrnőnk már kikészítette a tiszta lepedőket a meleg források mellé. 
Gyertek utánunk, idegenek! – ezzel megfordultak, s lassú, ringó léptekkel 
elindultak az ösvényen az erdő belseje felé.
Laszón letörölte a homlokáról csepegő verítéket, és Odüsszeuszra 
kacsintott.
– Ha én ezt elmesélem otthon valakinek... Odüsszeusz azonban nem 
kacsintott vissza, és pajzán fény sem gyűlt a szemében.
– Csak legyen alkalmad, hogy elmeséld – mondta mogorván, és szája 
sarkába harapta a bajusza végét. Raf gondolatban igazat adott neki, mert ismét 
úgy érezte, hogy az ismeretlentől való félelem felkúszik a torkán.
Az űrhajós soha nem látott álomvilágba csöppent. Azon már meg sem igen 
lepődött, hogy az erdő közepén csodálatos palota emelkedik, s a palota 
környékén csak úgy nyüzsögnek a félmeztelen lányok. Férfi egy sem volt 
közöttük.
Hüpszipülé, a királynőjük vitte éppen a beszédet, miután a hajón maradt 
vitézek is megérkeztek, s a meleg forrásokban lemosták magukról az 
izzadságot. A nap lebukott az erdő fái mögé, s a hold ezüstös fénye mesebeli 
színnel árasztotta el az amazonok birodalmát.
– Valaha voltak férjeink – mondta a királynő, aki Laszón mellett ült, s 
mintha csak véletlenül tenné, néha-néha a fiatalember ölébe ejtette a kezét. – 
Aztán elmentek... Elcsalták őket a trák asszonyok. Azt mondják, hogy a trák 
asszonyoknál nincsenek szebbek... Ti nem találkoztatok velük?
A következő pillanatban nagy vita kezdődött a trák asszonyok szépségéről. 
Raf végighordozta tekintetét a tróntermen, és szinte azonnal, megállapította, 
hogy az elmúlt percek során furcsa átrendeződés ment végbe a vendéglátók és 
a vendégek soraiban. Az egymás mellett ülő hajósok közé lémnoszi asszonyok 
fészkelődtek, némelyikük pedig egyenesen valamelyik férfi ölébe telepedett. 
A szüntelenül emelgetett boroskupák egyre fűtötték a hangulatot, s Rafnak 
eszébe jutott az a bizonyos este, amikor odafenn vagy odalenn, elcserélték az 
irányítószalagot...
Meg sem lepődött túlságosan, amikor valaki hátulról lágyan átkarolta a 
vállát.
– Aitea vagyok – suttogta egy szelíd hang a fülébe. – Igyál, szerelmem!
Raf engedelmesen kezébe vette a kupáját, és végigpillantott a lányon. 
Fekete haja fátyolként borult az arcára, bőre illatos olajtól csillogott.
Raf átölelte, és úgy tett, mintha nem érdekelné más, csak a kupában 
csillogó édes vörös bor.
A lány megvárta, amíg, fenékig issza a kupát, aztán gyengéden kivette a 
kezéből.
– Csak hadd mulatozzanak – mondta, és a többiekre mosolygott. – Az 
istenek is örömüket lelik, ha a halandók Dionüszosznak áldoznak. Hogy 
hívnak, ifjú?
– Rafosznak.
A lány szemmel láthatóan megdöbbent.
– Te vagy Rafosz?
Az űrhajós figyelmét nem kerülte el a lány ijedelme; alsó ajka 
megremegett, s a szeme egy másodpercre elborult, mintha valami 
megmagyarázhatatlan aggodalom töltötte volna el. Aztán úgy látszik, legyőzte 
félelmét, vagy azt a titokzatos valamit, amely hangulatváltozásra késztette, 
mert újra gondtalan és izgató mosolyra kerekítette a szemét.
– Velem jössz?
Az űrhajós bólintott, és megfogta a lány feléje nyújtott kezét.
Hosszú, fáklyáktól halványan megvilágított folyosókon suhantak végig, 
mígnem egy gyékényből szőtt ajtó előtt a lány megtorpant.
– Itt lakom, Rafosz... Kérd Érószt, hogy szenteljen meg, mielőtt átléped a 
küszöbömet.
Az űrhajós zavart volt és ideges. Megbánta, hogy olyan Könnyen engedett 
a lány kívánságának. Tudta, bármilyen messze is legyen attól az átkozott 
csillagtól, még mindig tartania kell magát hazája szigorú törvényeihez, amely 
tiltja a C-2 lakóinak a más élőlényekkel való keveredést.
Persze, az is igaz, hogy egyszer már megszegte ezt a törvényt, Khloéval... 
Szerencséjére, abból nem lett semmi baj. Ki tudja azonban garantálni, hogy 
ezt is megússza következmény nélkül? Ugyanakkor szemére lehet-e hányni 
egy egészséges, első osztályú űrpilótának, aki egyenesen a mennyország 
kellős közepébe keveredett, ha nem tud ellenállni a csábításnak?
Csendesen mormogott magában, amit a lány imádságnak is vehetett. 
Amikor aztán nedves homlokkal és tanácstalanabbul, mint valaha befejezte a 
töprengést, a lány kinyitotta az ajtót, s beengedte a mécsesekkel megvilágított 
szobába.
Az űrhajósnak azonnal szemébe tűnt a szoba egésze felett uralkodó óriási 
kerevet, a habfehér lepedők, az illatos, langyos vízzel teli tálak, 
kenőcsöstégelyek, és ki tudja még, micsodák. A lány megfogta a kezét, és az 
ágyhoz húzta, karjait a nyaka köré fonta, és csókolni kezdte mohón, 
hangtalanul.
Raf vigyázott, hogy elutasítása nehogy durvaságnak tűnjék. Gyengéden 
eltolta magától Aiteát, és szelíden megszólalt:
– Bort...
A lány hátrahökkent, aztán bűntudattal elmosolyodott.
– Persze, persze... Bocsáss meg!
Néhány gyors mozdulattal két kupát varázsolt elő a megszámlálhatatlan 
tégely és kancsó közül, és egy csőrös kannából bort töltött beléjük. Aztán 
felemelte kupáját, és az űrhajósra köszöntötte.
– Adjanak neked erőt az istenek, Rafosz.
Az űrhajós fanyarul elmosolyodott a kétértelmű köszöntésen, majd amikor 
a lány letette serlegét, s ismét ölelésre nyújtotta a kezét, óvatosan hátradőlt, és 
mintha csak véletlenül tenné, felhúzta a térdét. A lány karjai lehullottak a 
váratlan akadálytól, és némi aggodalommal pislantott az űrhajósra. Raf a 
kancsóért nyúlt, és újra teletöltötte a kupáját. Aztán a levegőbe emelte, mintha 
csak a nemesfémbe vert gyöngyökben gyönyörködne.
-Aitea... szép neved van. Honnan ismersz te engem, Aitea?
A lány meghökkent.
– Honnan ismernélek? Hiszen nem ismerlek! Az űrhajós megcsóválta a 
fejét.
– Miért hazudsz, Aitea?
A lány tiltakozni próbált, de aztán lehajtotta a fejét.. Szeme idegesen 
rebbent jobbra-balra, mintha azon töprengene, mit mondhat el az űrhajósnak.
– Te Hüpszipülé lánya vagy? – kérdezte Raf. A lány újra megijedt.
– Honnan tudod?
– Nagy tudás nem kell hozzá – morogta az űrhajós. – Hiszen úgy 
hasonlítotok egymásra, mint két tojás... Mint anya és lánya. Mit is mondtatok, 
hány éve már, hogy a lémnoszi férfiak elhagytak benneteket? Huszonöt? Hány 
éves is vagy te, Aitea?
– Én... – s a tétovázástól elakadt a hangja.
– Mondjuk tizennyolc – s az űrhajós felemelte az ujját –, ez annyit jelent, 
hogy azért időnként csak ellátogatnak ide férfiak... De furcsa módon egy sem 
tér vissza közülük Hellászba. Hol van az apád, Aitea?
A lány összezárta az ajkait, és makacsul hallgatott.
Raf leeresztette a térdét, és közelebb csúszott hozzá. Felemelte az állat, és 
kényszerítette Aiteát, hogy a szemébe nézzen.
– Ne félj tőlem, Aitea...
A lány előbb elképedt, aztán vidáman felkacagott.
– Én? Félni? Tőled? – s ismét felkacagott, mint a galambok Augeiasz 
istállójának az eresze alatt. – Inkább... – s hirtelen a szája elé kapta a kezét.
Raf mindent értett. "Inkább... neked kéne félned tőlem" – fejezte be 
magában a lány mondatát, s valóban úgy érezte, hogy nem áll messze a 
félelemtől.
Ismét kortyolt a kupájából, és kezébe vette a lány kezét.
– Válaszolsz egy kérdésemre, Aitea?
A lány ajkához emelte serlegét, és a serleg karimája felett bátorítóan Rafra 
nézett. Az űrhajósban felötlött ugyan, hátha mosolyát akarja elrejteni, de tudta, 
hogy nincs sok ideje. – Van egy Eurüdiké nevű lány köztetek?
Ekkor váratlan dolog történt. A lány hangosan felnevetett, és hátradobta 
magát az ágyon. Kebléről lecsúszott a selyemlepel, s az űrhajós homlokát 
ismét kiverte a veríték.
Aitea lassan megnyugodott, felemelkedett, de a selyemleplet mintha 
elfelejtette volna visszaigazítani.
– Ez hát a kérdésed? – s Rafnak feltűnt, mennyire megkönnyebbülten 
cseng a szava.
– Ez – hazudta.
– A furulyás az oka – mondta kuncogva a lány.
– Orpheusz?
– Hát, ha úgy hívják...
– Attól tartok, nem egészen értem. A lány lebiggyesztette az ajkát.
– Pedig nincs benne semmi érthetetlen. Ismered a kentaurok varázslatát?
Az űrhajós megrázta a fejét.
– Csak erősen rá kell gondolni valamire... s az a valami szinte életre kel. 
Úgy érzed, hogy ott van melletted, és még-sincs ott... Én és anyám tudunk 
olvasni a furulya szavából. Idehallatszott a furulyaszó, és mi kiolvastuk belőle 
annak a... hogy is hívják?
– Orpheusz.
– Orpheusz bánatát. Eurüdiké után vágyódott. És a te neved is benne volt a 
furulyaszóban. Rafosz, Rafosz, Rafosz... Ott szállt a vágy a levegőben, s szinte 
láttam, amint az az ismeretlen nő ott enyeleg Orpheusszal valami barlang 
előtti mezőn, és a háta mögé kerülve, ajkát a tarkójára szorítja. S a nevét is 
hallottam, amint a furulyás szólongatta: Eurüdiké, Eurüdiké!
– De nekem mi közöm mindehhez? S mi köze van Odüsszeusznak?
– Hogyhogy?
– Orpheusz nem látta Eurüdikét, és nem is érzett semmit. Csak én és 
Odüsszeusz...
A lány elmosolyodott.
– Nekünk mindegy. Nekünk az a fontos, hogy a hajók kikössenek. És a 
hajók mindig kikötnek.
– D.e miért éppen én és miért Odüsszeusz?
– Mert a ti szívetekben talán erősebb a vágy. Vágytok valami után, ami 
elérhetetlen, megfoghatatlan... S akiben erős a vágy, arra jobban hatnak a 
csodák.
– Több, mint egyszerű gondolatátvitel – morogta az űrhajós.
– Mit mondasz?
– Semmit.
A lány akkor köréje fonta a karjait, és ajkára szorította az ajkát. S az első 
osztályú űrhajós érezte, hogy szigorú törvények ide, szigorú törvények oda, 
ebből az ölelésből nincs menekülés.
Később arra ébredt, hogy a lány szinte durván az ágy széle felé taszigálja.
Menj, ott a másik ágy... Raf nem egészen értette a dolgot.
– Másik ágy? – kérdezte kábán.
Ott. A sarokban... Eredj már, no! – s a lány hangjában ingerültség bujkált...
A sarokban hívogató, keskeny, fehér heverő terpeszkedett, amelyet az 
űrhajós korábban észre sem vett. Bár esze ágában sem volt a lány szobájában 
tölteni az éjszakát, arra gondolt, hogy rövid időre kifújja magát.
– De hát... miért? – kérdezte kíváncsian, és még meg is játszotta a választ 
váró, kielégületlen szerelmest.
– Mert ez a törvény – mondta a lány hidegen és elutasítóan, aztán a fal felé 
fordult. – Majd holnap... és azután – s ezzel egyenletesen szuszogni kezdett.
Raf engedelmesen lemászott a kettős ágyról, és sóhajtva dobta magát a 
keskeny heverőre. Aztán olyan ugrással vetette le magát róla, mintha kígyó 
mart volna bele a lepedő alól. A torkába helyezett tolmácskészülékbe épített 
aprócska sugárzásjelző készülék ugyanis rázkódni kezdett, és dühödten 
felberregett. Azt mutatta, hogy Raf közelében óriási erejűre növekedett a 
radioaktivitás.
Az űrhajós legszívesebben hanyatt-homlok futásnak eredt volna, 
kíváncsisága azonban legyőzte félelmét. S bár a kattogás és berregés irtózattal 
töltötte el, visszalépett ágyához és felhajtotta a takarót. Aztán a matracot is 
felemelte, és nem is nagyon csodálkozott, amikor az ágydeszkákon 
megpillantotta a barnás kődarabokat. Rövid ideig mozdulatlanul állt, majd 
visszahelyezte a matracot, és amilyen óvatosan csak udott, kilopódzott a 
szobából.
A folyosók falán még mindig égtek a fáklyák, de így is hosszú időbe telt, 
amíg kijáratot talált. Néhány lépést tett csak, s a palota előtti kertben találta 
magát. Az épület frontján elhelyezkedő nagyteremből pisszenés sem 
hallatszott, ami azt mutatta, hogy az Argó utasai és a lémnoszi asszonyok 
alighanem már nyugovóra tértek.
Raf lekuporodott egy bokor árnyékába, és lázasan törni kezdte a fejét. 
Hogy az ördögbe találja meg társait a palota labirintusában?
Egyszerre csak halk szisszenést hallott, mintha éjszakai avarok fütyültek 
volna el a füle mellett. A következő pilla-atban fehér folt lebbent az 
éjszakában, s amikor felemelke-ett a bokor árnyékából, Odüsszeusz állt előtte.
– Vártalak, Rafosz – mondta a szakállas. – Éreztem, hogy jönnöd kell...
– Elegem van a megérzésekből – dörmögte az űrhajós, azon komoran a 
szakállasra pillantott. – Azt hittem, hogy te is egy lémnoszi asszony ágyában 
heverészel.
– Rám nem volt szükségük – kuncogta a szakállas. – Nem tudtak mit 
kezdeni velem. Azt mondtam, hogy csak a fiúkat kedvelem, így aztán békén 
hagytak.
Raf a veszély ellenére is elmosolyodott.
A szakállas hangja megkeményedett.
– Jó megfigyelő vagyok, Rafosz. Bejártam a fél világot, ismerem az 
embereket, és sok csodát megéltem már. Amikor ma a hajón átölelt Eurüdiké, 
tudtam, hogy a lémnosziak hívnak... A kentaurok varázslatával. Nem tehetek 
róla, de meg kellett néznem Lémnoszt, mindenáron!
– Még az életed árán is? A szakállas bólintott.
– Ha megfejtetlen rejtély akad az utamba, sohasem mérlegelek. Mindent 
tudni akarok. S úgy érzem, meg is fejtettem a Lémnosz-sziget titkát.
– Csakugyan? És mi a titok?
A szakállas gyorsabbra fogta mondandóját.
– Emlékszel, hogy Lémnoszról még soha nem tért vissza senki. Te nem 
figyelted, amikor kikötöttünk, a partot. Telistele van hajókról származó 
deszkadarabokkal. Még papirusz hajó roncsát is láttam a sziklákon. Aztán 
figyelted-e, hogy mennyi fiatal lány van közöttük? Nem volt még egynek sem 
férje...
– Hát akkor?
– Magukban élnek, férfiak nélkül. Aztán a partra csalják a hajókat, és nászt 
ülnek a hajósokkal...
– És megölik őket.
– Úgy van. Az ezután született gyermekek közül pedig csak a lányokat 
hagyják életben, a fiúcsecsemőket elpusztítják. Kegyetlen országba kerültünk, 
Rafosz!
Ebben a pillanatban, a palotában énekszó csapott fel; enyhén mámoros 
férfiak és nők kórusa. Az űrhajós fellélegzett. Talán még nem késő!
– Bennünket is meg akarnak ölni – mondta a szakállas. – Csak azt nem 
tudom, hogyan. Hiszen ők is lerészegedtek. Fegyvert sem látni sehol. Talán 
megmérgeznek bennünket... Bár ők is isznak a mi kupáinkba öntött borból!
Raf megragadta a szakállas karját.
– Idefigyelj, Odüsszeusz! Nincs sok időnk a beszédre.
Azonnal el kell hagynunk a szigetet. Mielőtt még befeküdnének az 
ágyaikba! A szakállas fürkésző pillantást vetett Rafra.
– Megtaláltad a titok nyitját? Az űrhajós bólintott.
A szakállas habozott, és a palota felől hallatszó éneket figyelte.
– Gondolod, hogy megbírunk velük? Raf kételkedve megcsóválta a fejét.
– Aligha. Hetek óta hajózunk, és most asszonyszagot éreznek. Inkább 
megölnek bennünket, semhogy ne bújjanak velük ágyba... Ha pedig ez 
megtörténik, mindannyiuknak vége!
– Prokrusztész ágya?
– Valami olyasmi... Segítesz, Odüsszeusz? A szakállas bólintott.
– Eredj a hajóra, Rafosz. Tudod, hogy mit kell tenned? Én felcsalom őket a 
fedélzetre... Majd odasúgom nekik, hogy a királynő számoszi bort kíván inni, 
mégpedig tüstént. Hiszen tele van vele a hajófenék... S azzal hál majd 
jutalomból, aki legelőször elhozza neki az egyik kis hordócskát, amely ott 
lapul a hajófenéken. Megsúgom nekik azt is, hogy a győztest a királynő férjéül 
választja. Meglásd, egymást tapossák majd, hogy: a hajóhoz érhessenek. 
Amikor aztán valamennyien a hajófenékbe rontottak, zárd rájuk az ajtót, 
Rafosz. Vágd el a köteleket, és hagyd, hogy a tengerár messzire sodorja a 
hajót Lémnosz partjaitól. Reggel, ha már elszállt a mámoruk, kieresztjük 
őket... Igyekezz, Rafosz!
Az űrhajós megszorította Odüsszeusz karját, és futásnak eredt. 
Lélekszakadva rohant a parti csónakokig, s a hold már a fák tetejét súrolta, 
amikor a fedélzetre lépett. Ott aztán mindent pontosan úgy tett, ahogy a 
szakállas kívánta.
A part egyre jobban távolodott, s a hold mogorva arccal pislogott a 
látóhatár szélén. A hajófenékben hol elhalkult, hol felerősödött a dübörgés. 
Héraklész fenyegető kiáltásai egyre csendesedtek, s egyszerre csak fedélzetet 
rengető horkolás csapott fel a talpuk alól. Hamarosan az egész legénység mély 
álomba merült.
A furulyás, aki végig a hajón maradt, a taton ült, és bánatosan fújta 
hangszerét. A szomorú dallam körbejárta a hajót, majd eltűnt a sziget felé 
futó, fodrozódó hullámok hátán.
Raf a korlátra támaszkodott, és várta a búcsút. S ahogy a szomorú dallam 
újra meg újra ott keringett a hajó körül, érezte, hogy a lágy, meleg karok ismét 
átölelik.
– Felébredtél, Aitea? – kérdezte mosolyogva.
– Becsaptál, Rafosz – suttogta a szél. – Becsaptál... Te nem vagy földi 
ember. Isten vagy, Rafosz? Földi ember nem fejthette volna meg a titkunkat.
Az űrhajós hátrahajtotta a fejét.
– Becsaptalak? Hiszen meg akartál ölni!
– Te nagy utazó vagy, Rafosz... Miért nem akarsz hát leszállni az alvilágba 
is?
– El kell mennünk az aranygyapjúért! S el is megyünk!
– Férfibeszéd, ostobaság – suttogta a szél. – Nem jobb lett volna a karjaim 
között?
Az űrhajós megrázta a fejét, és felemelte a karját.
– Isten veled, Aitea... Mindörökre!
– Zeusz legyen veled, Rafosz. És ne gondolj, rám haraggal... – Aztán a szél 
hangtalanul elült a fészkébe, és Orpheusz is eltette a furulyáját.
Amikor az Argó reggel befutott a kikötőbe, s Rafosz kinyitotta a hajófenék 
zárját, a hajósok szomorúan tódultak ki a fedélzetre.
Héraklész nagyot csuklott, és Rafoszhoz lépett.
– Miért csináltad ezt velünk, Rafosz? Az űrhajós Odüsszeuszra mutatott.
– Majd ő elmond mindent... És ha nem hisztek neki, akár a tengerbe is 
dobhattok.
– Ugyan, ugyan, Rafosz – morogták szégyenkezve a hajósok.
– Bontsatok ki egy-két hordóval a számosziból! – mondta Raf, és az óriás 
vállára tette a kezét. – Azt beszéljük meg, hogy mit kezdünk azzal a 
sárkánnyal, amely az aranygyapjút őrzi...
A jó vitorlákkal felszerelt gálya mint türelmetlen, vágtatásra kész csikó 
dobálta magát a kikötőben. Az árbocok intő ujjakként meredtek az égre, s az 
űrhajósnak az volt az érzése, hogy az olümposzi isteneket fenyegetik.
Héraklész és Raf lelkes tervezgetéssel töltötték az estét, nehéz borokat 
ittak, és mosolyogva találgatták, hogy vajon milyen is lehet az a tűzokádó 
sárkány...
Éjfélre járhatott az idő, amikor Laszón kopogtatott Raf kabinjának ajtaján.
– Két ember van itt, uram... Augeiasz istállójából... Beszélni akarnak veled. 
Azt mondják, tanácsodat kérik.
Héraklész ekkor már az igazak álmát aludta valahol a fedélzeten, s az 
űrhajós is éppen lefekvéshez készülődött. Nem volt ugyan kedvére a kései 
látogatás, de nem tehette meg, hogy elküldje egykori társait. Csak nem 
hallották meg ott is az aranygyapjú hírét? Nagyot ásított, és elküldte Laszónt a 
jövevényekért.
A két pásztor illedelmesen meghajolt; megvárták, amíg Laszón mögött 
becsukódik az ajtó. Az egyik magas volt, csontos és fekete, a másik barna és 
kövérkés. Meleg dióbarna szemei barátságosan mosolyogtak kerek, jóindulatú 
arcában.
– Legyenek veletek az istenek – mondta Raf, és a kabin fala mellé 
helyezett lócára mutatott.
A két jövevény azonban állva maradt. A magas óvatosan hátrapislantott, s 
amikor meggyőződött róla, hogy a kabinban rajtuk kívül nincs senki, 
elmosolyodott.
– Üdvözöllek, Raf – mondta, és az űrhajós megdöbbenve tántorodott hátra: 
anyanyelvén hallotta a pásztor szavait.
– A C-2 üdvözletét küldi – mondta mosolyogva a dióbarna szemű. – Alig 
találtunk ide... Nem mondom, közelebbi objektumot is kereshetett volna az 
automatád...
Raf tátott szájjal és meredt szemmel bámulta a jövevényeket.
– Hors első osztályú kapitány vagyok a Keresőszolgálattól – mondta a 
hosszú. – A társam Hir kapitány. Csakhogy végre rád találtunk! Nincs is sok 
időnk a várakozásra. Még napfelkelte előtt indulnunk kell...
Ekkor Rafban felengedett a görcs, és tiltakozó mozdulattal előrenyújtotta a 
kezét.
– Nem! Ez lehetetlen! Még nem! Várjatok, égy kicsit! Nekem itt még 
dolgom van! A két jövevény arcáról lefagyott a mosoly.
– Ejha! – mondta az alacsony, és szeme sarkából jelt adott a hosszúnak. – 
Miféle dolgod?
– Nem hagyhatom éppen most itt őket! Nem tehetem meg velük! Hiszen 
számítanak rám... Adjatok még egy kis időt!
– Sajnálom, Raf mondta a hosszú. – De a parancs úgy szól, hogy azonnal 
indulnunk kell! Sajnálom...
– Én pedig nem megyek – mondta határozottan Raf. – Gyertek vissza 
később! Akármikor... Nem hagyhatom éppen most cserben őket.... Hiszen 
szükségük van rám!
Az alacsony ekkor egészen közel lépett Rafhoz, és gyengéden megfogta a 
karját.
– Gyere, pajtás, ne ellenkezz! Majd elfelejted őket! Hát igen, majd 
mindannyian így vagytok ezzel, akik egyszer kapcsolatba kerültetek a 
csillagköziekkel... Gyere, Raf, ne kéresd magad!
Raf kirántotta karját a diószemű szorításából, és a sarokba ugrott. Felkapott 
egy kis, fából faragott, háromlábú széket, és maga elé tartotta.
– Ne közeledjetek! – sziszegte. – Ha közelebb jöttök, felverem az egész 
hajót... S ezek megölnek benneteket!
A hosszú akkor a köpenye alá nyúlt, s a szurokfáklya gyenge fényében 
megcsillant kezében a sugárpisztoly.
– Nagyon sajnálom, Raf... Később majd megérted, hogy nem tehettem 
mást. Még hálás leszel nekem egyszer ezért... Mert téged aztán alaposan 
átprogramoztak, pajtás!
Raf maga elé tartotta a széket, és elkeseredetten felordított.
– Ne! Ne lőj! Segít...
A sugárpisztoly csövéből vékony, csillogó csík csapott elő, s 
megpenderítette Raf testét. Kezéből kiesett a háromlábú szék, s koppanva 
vágódott a fapadlóra. Az alacsony űrhajós felfogta Raf zuhanó testét, és úgy 
tartotta a karjában, mint egy alvó, tehetetlen gyermeket...
– Nos? – kérdezte a hosszú, és eltette a sugárpisztolyt.
– Sajnálom – mondta az alacsony. – És alighanem meg is értem egy 
kicsit... Tudod mit? Csináljunk úgy, mintha a tengerbe veszett volna... Ne 
higgyék, hogy megszökött.
Aztán kinyitotta az ajtót, és Raf lehúzott saruját a hajó párkányára tette, 
mintha gazdája éjszakai fürdőzésre indult volna.
A tenger locsogó hullámai elnyomták az éjszaka minden más neszét.
A Nem Regisztrált Objektumokon Lakó Értelmes Lényekkel Foglalkozó 
Biztonsági Szolgálat vezetője meglehetősen fiatal, ember volt; nemrégiben 
fejezte be az egyetemet. Igaz, hogy már a harmadik diplomáját szerezte, és 
jelentős gyakorlati szolgálat is állt mögötte. Rövidre nyírt kefefrizurát és 
aranykeretes szemüveget hordott, s az üveg mögött barátságos, világoskék 
szemek fürkészték kíváncsian a világot. S hogy ez a kíyáncsiság a lelke 
mélyéből fakadt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy élt-halt hivataláért, és 
minden ügyet, legyen az akármilyen apró-cseprő, de kapcsolatban állt a nem 
regisztrált objektumok értelmes lényeivel, magáénak érzett, s kötelességének 
tartotta, hogy személyesen is megvizsgálja. Csak a legritkább esetben engedett 
át egy-egy vizsgálatot beosztottjainak, azt is inkább pedagógiai indítékkal és 
nem minden szívfájdalom nélkül.
A főnök kefehaját simogatva ült íróasztala mögött, és a vastag iratcsomó 
legtetejére meresztette a szemét. Már aligha lehetett szüksége arra, hogy még 
egyszer áttanulmányozza, hiszen a vaskos dosszié minden lapját csaknem 
kívülről tudta. És mégis. Érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan rejtéllyel 
áll szemben, valami izgató bacilus hatolt a leikébe, amitől a harci kedv és az 
érdeklődés úgy fellobogott benne, mint a cirkuszi lóban, ha meghallja az 
idomító ostorának csattanását.
Asszisztense és jobbkeze, Kid kapitány percek óta lankadatlan 
érdeklődéssel figyelte új főnökét, és igyekezett kitalálni, vajon mi késztethette 
a Nagytanácsot, hogy ezt a látszatra jelentéktelen kefefrízurást nevezze ki a 
nagy hatalmú Szolgálat vezetőjévé. Mert hogy a Nagytanács nem tesz semmit 
ok nélkül, arról Kid kapitány meg volt győződve. Akkor meg mi a fenét 
esznek rajta?
A főnök végre megmozdította a fejét, levette szemüvegét, és ujjaival 
megnyomkodta a szemhéját. Aztán visszatette a szemüveget az orrára, s a 
szomszéd asztalnál olvasást tettető kapitány felé fordította az arcát.
– Mondja, kapitány! Ismeri maga a Raf-ügyet?
– Természetesen, uram – mondta Kid.
– Jól ismeri? 
– Alaposan áttanulmányoztam, uram... Raf kapitány vallomását és a 
mentőszolgálat embereiét is. Az a meggyőződésem, hogy jól ismerem... 
– Remek... Akkor remek! És magát Rafot is ismeri?
– Őszintén szólva, nem nagyon. Én nem voltam felderítő. Talán ha 
egyszer-kétszer találkoztunk ez előtt a... hm... különös ügy előtt. Akkor is 
nagyobb társaságban.
– Nem tűnt fel magának valami rajta? Arra gondolok, hogy valami furcsa... 
Hiszen tudja...
– Arra gondol, uram, hogy normális volt-e azelőtt?
– Hát, ha nem is mennék ennyire messzire... de nagyjából erről van szó.
– Nem vettem észre rajta semmi különöset. Bár az igazsághoz tartozik, 
hogy amint mondtam, ismeretségünk még felületesnek is alig volt mondható. 
Ha az utcán találkozunk, nem biztos, hogy rám ismert volna. De nem volt vele 
kapcsolatban semmiféle kellemetlen benyomásom. Egyáltalán nem, uram... És 
bátorkodom felhívni a figyelmét, hogy a vallomások között megtalálhatók 
szűkebb baráti köre tagjainak a véleménye is. Azok talán többet tudnak nálam.
– Én a magáéra voltam kíváncsi, kapitány.
– Értem, uram.
– Kérem, kapitány! Ha megérkeznek, hagyjon magunkra! Ha lehetséges, 
szeretnék négyszemközt beszélni vele.
A kapitány Összehúzta a szemöldökét.
– Természetesen, uram. Bár... a zárt osztályon fekvőkkel nem szoktak 
négyszemközt maradni. Igaz, hogy a kényszerzubbony megakadályozza a 
nyilvánvaló erőszakot...
A főnök félbeszakította:
– Köszönöm, kapitány. És mondja... maga látta azóta? Úgy értem, a zárt 
osztályon?
– Természetesen. A vizsgálat előtt kötelességem megvizsgálni a 
körülményeket.
– És megvizsgálta?
– Tulajdonképpen nem, uram... Illetve... Hát egyszerűen nam lehetett.
– És miért nem?
– Mert úgy viselkedett, uram. Annak ellenére, hogy kényszerzubbonyban 
volt... Köpködött, és többször is felém rúgott. És ordított, ahogy a torkán 
kifért...
– Ne mondja... És mit ordított?
– Hát... többnyire azt, hogy tesz erre az egész rohadt bandára, őt elrabolták, 
és követeli, hogy vigyék vissza arra a nem regisztrált objektumra. Mert ott 
dolga van. Valami aranygyapjút meg sárkányt emlegetett... Hogy nem 
hagyhatja cserben Héraklészt meg a többieket. Azt is mondta, hogy csirkefogó 
vagyok, mint Peliasz... És hogy, már meg-bocsásson, uram, ön is csirkefogó... 
Sőt még a Nagytanács is. Folytassam, uram?
– Köszönöm. És egyébként mit csinál?
– Hát... gubbaszt a cella sarkában. Többnyire csak ül, némán, és a falra 
mereszti a szemét. Aztán egyszerre felpattan, rugdosni kezdi az ajtót, és ordít, 
hogy engedjék szabadon. El akar repülni, oda...
– Mondja, kapitány... Maga javasolná az elektrosokkos kezelést?
A kapitány tűnődve felhúzta a vállát.
– Őszintén szólva, nem tudom. Igaz, hogy a sokk kitöröl az emlékezetből 
mindent, attól a pillanattól kezdve, hogy útnak indult, de az agya is súlyosan 
károsodhat. Nem valószínű, hogy a kezelés után valaha repülhet még. Pedig az 
iratok szerint, uram, az egyik legkiválóbb felderítő. Első osztályú.
– Igen, igen – sóhajtott a főnök. – És vegyi vagy másmilyen kezelés?
– Nem hiszem, hogy célravezető lenne. Úgy látom, nagyon súlyos a 
károsodás! Azaz túl erősek a benyomások, amelyeket azon az objektumon 
szerzett. Elképzelhető, hogy valami sajátos módon beprogramozták. 
Belekódoltak valamit az agyába, és ő a kód szerint cselekszik... Ki tudja, hogy 
mit tesz majd még ezután?
A főnök akart még mondani valamit, de hirtelen megcsörrent a telefon. 
Felemelte a kagylót, aztán morgott valamit és letette.
– Itt vannak – mondta. – Kérem, engedje be őket!
Az asszisztens felállt, az ajtóhoz ment, kinyitotta, majd kitekintett rajta. 
Aztán visszafordult, és a főnöke felé bólintott.
Amikor az ápolók bevezették a kényszerzubbonyba húzott Rafot, Kid 
kapitány elhagyta a szobát. A szolgálat vezetője állva maradt íróasztala 
mögött, és meghallgatta a rangidős ápoló jelentését.
– Az ápoltat elővezettük – fejezte be végül az ápoló. – Van valami 
kívánsága, uram?
Egyelőre nincs. Kérem, ültessék arra a székre. Úgy. Köszönöm. Kérem, 
várjanak odakinn...
– Uram – emelte fel a kezét tétován a rangidős ápoló. – Kötelességem 
felhívni a figyelmét...
A főnök türelmetlen mozdulatot tett.
Tudom, tudom... De zubbonyban van. Maguk meg maradjanak közel az 
ajtóhoz, ha akarnak... Megteszik?
– Kérem – mondta az ápoló kényszeredetten, és a másikkal együtt elhagyta 
a szobát.
Raf elkínzott arccal, keserű, mély barázdákkal a szája sarkán, hátára kötött 
kézzel ült a nagy íróasztallal szemben. A főnök feje felett a kéklő ég 
ragyogott, s a félig nyitott ablakokon behallatszott a madarak éneke.
A főnök letette szemüvegét, és barátságosan Rafra nézett. Kezét 
összekulcsolta maga előtt az asztalon, majd lágy, rábeszélő hangon 
megszólalt.
– Én a biztonsági szolgálat vezetője vagyok. Amelyik a nem regisztrált 
objektumok értelmes lényeivel foglalkozik. Nem vagyok sem orvos, sem 
betegápoló, sem bíróság vagy akármi, ami elítélné magát. Érti? És engem nem 
is annyira maga érdekel, mint az az objektum, amelyet meglátogatott. 
Azonkívül kérdezni szeretnék magától egyet s mást. Válaszolna a 
kérdéseimre?
Raf hallgatott, majd felemelte sovány arcát, amelyen mintha gúnyos 
mosoly suhant volna át.
A kapitány figyelmét nem kerülte el az űrpilóta mosolya, és nagyot 
dobbant a szíve. Mint tapasztalt pszichológus megértette, hogy első mondatai 
kedvező fogadtatásra találtak.
– Nézze, kérem – folytatta –, nekem semmiféle hatalmam nincs maga 
felett. Ha nem válaszol, visszaviszik oda. Maga semmit sem veszít vele, én 
viszont sokat.
– Ki kérte, hogy idehozzanak?! – tört ki Rafból. – Én.
– És mit akar? Nagyon jól tudja, hogy ki vagyok, mit akarok, és hogy miért 
van mindez... Csak nem azt akarja mondani, hogy azok ott nem az én aktáim 
maga előtt?
A főnök elpirult.
– De... azok...
– Akkor inkább olvasgassa azokat! Amikor még azt hittem, hogy... eh... 
akkor még viszonylag részletesen elmeséltem mindent. Ami a dolog műszaki 
részét illeti. Ott van minden leírva. Mit akar még tudni? Vitessen vissza, vagy 
Bánom is-én! Ha akarnék, se tudnék magának újat mondani!
A főnök az asztalra könyökölt.
– Ajánlok magának egy egyezséget. Végighallgat? Raf keserűen 
elvigyorodott.
– Kár strapálnia magát. Úgysem eszem meg a szövegét! Ami ott történt, az 
nagyjából csak rám tartozik. Maguk semmit sem értenének belőle... Magukat 
csak az érdekli, hogy van-e sugárpisztolyuk meg atomágyújuk... Mit izgatja 
magát az az egész világ?
– Mégis, Raf kapitány... Hallgasson meg! Ismétlem, teszek magának egy 
ajánlatot!
– Hát csak tegyen... Én is teszek:.. de nem ajánlatot, hanem magukra!
A főnök zavarba jött, ismét elpirult, aztán összeszedte magát.
– Kérem, kapitány... Nem lehetne valamivel kényelmesebben 
beszélgetnünk? Az ajánlatom a következő. Utálok úgy beszélgetni, hogy a 
partnerem kényszerzubbonyban ül előttem...
– Csak nem a lelkiismerete szólalt meg?
– Nem. Egyszerűen utálom. Már mondtam, hogy nem vagyok ápoló. És 
elárulom, ahhoz sincs hatalmam, hogy akár visszaeresszem magát arra az 
objektumra, akár megakadályozzam a visszatérését. Nincs döntési jogom.
– Akkor meg mi a fenét akar tőlem?
– Egyszerűen beszélgetni... De nem így. Ha megígéri, hogy nem él vele 
vissza, levetetem magáról a zubbonyt. Iszunk valamit, ha akar, persze. Én 
kérdezgetek magától ezt-azt, de ha nem akar, nem válaszol a kérdéseimre. Ne 
érezze magát lekötelezve...
Raf kurtán felnevetett.
– Lekötelezve? Magának?
A főnök úgy tett, mintha nem érezné a bántó élt.
– Ha megígéri, hogy nem kezd el dühöngeni, vagy nem ugrik nekem... és 
efféléket. Képzelje, milyen kellemetlen lenne, ha mondjuk fojtogatni, 
kezdene. Mármint nekem. Új ember vagyok itt, és máris azzal kezdjem, hogy 
összeveretem magam? Nos?
Rafnak halvány mosoly tévedt az arcára.
– Nem is tudom – mondta tétován. – Tulajdonképpen nincs sok kedvem 
beszélgetni. Magával sem és másokkal sem.
– Akkor legalább igyék valamit! De ne így! – Rendben van – mondta Raf 
hirtelen. – Megígérem!
Az ördög tudja, hogy miért...
– Na látja. Ja, és még valamit. Az előbb azt mondtam, hogy nincsen semmi 
hatalmam... Hát őszintén szólva, ez így azért nem igaz...
– Ezt amúgy is sejtettem – mondta Raf.
– Nos, a beszélgetésünk végén választhat. Ha úgy dönt, hogy vissza akar 
menni a cellába, tessék, ismét magára veheti a kényszerzubbonyt. De ha mást 
akar, ismétlem, az eredménytől függetlenül, szólhatok néhány szót az 
érdekében...
S mielőtt még Raf válaszolhatott volna, felemelte a telefonkagylót, és 
beszólította az ápolót.
– Oldja fel kérem a zubbonyt, és vegye le róla! Na de kérem! – hökkent 
meg az ápoló.
– Utasítom, hogy vegye le a zubbonyt!
Az ápoló összekapta magát, és csak annyit mondott: Igenis. Az ön 
felelősségére, uram...
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Raf hátra vetette magát a 
karosszékben, és tornásztatni kezdte zsibbadt kezét, mint hosszan tartó 
repülőút után, reggel az ágyában.
A főnök konyakosüveget és két apró poharat vett elő.
– Jöjjön közelebb – intett Rafnak, és teletöltötte a pohárkákat.
– Ez az első pofon a szabályzatnak – mondta, és felemelte az egyiket. – Itt 
ugyanis tilos inni! Hát akkor, mire?
– Az egészségemre... Nem? – kérdezte Raf gúnyosan, és felemelte a 
poharat. Meglepődve érezte, hogy a konyak mázsás súllyal húzza lefelé a 
karját, s bosszankodott, amikor nem tudta leplezni keze remegését. Az ital 
azonban kellemesen égette a torkát, s lágy bágyadtságot kényszerített az 
agyára.
– Csak nem tett bele valamit? – kérdezte gyanakodva.
– Mit képzel? – kérdezte a kefehajú sértődötten. – Csak nem mérgezem 
saját magamat is?
Rafnak tetszett az őszinte válasz.
– Hát akkor elő a farbával! Lássuk, mi az, amire úgysem válaszolok?
A főnök újra töltött, aztán Rafra nézett.
– Legközelebb akkor iszik, amikor akarja... Nehogy azt mondja, visszaélek 
vele, hogy elszokott az alkoholtól. Rendben?
– Rendben.
– Hát akkor...
– Hát akkor?
– Nézze, Raf kapitány! Tulajdonképpen arra lennék kíváncsi, hogy mi 
történt magával odalenn. Miért is tagadnám? Maga egy csomó olyan értékes 
információ birtokában van, amit magán kívül senki nem tud. Én azért 
tanultam, hogy ezeket gyűjtsem. Az információkat a nem regisztrált 
objektumokról. S maga nekem egy élő kincsesbánya...
– Ezt szépen mondta.
– Ez az igazság. És ha már elmondja, miért ne nekem mondaná el, a 
szakembernek?
– Honnan veszi, hogy egyáltalán el fogom mondani?
– Két eset lehetséges: vagy teljesen bedilizik, és akkor az információk 
megsemmisülnek... De maga nem dilizik be.
– Olyan biztos ez?
– Tökéletesen. Ha eddig megúszta, már normális marad. Kapott egy 
idegösszeomlást, dührohamokkal körítve, de olyan normális, mint én vagyok. 
De vegyük csak a másik lehetőséget! Maga nem tudja majd megállni, hogy 
valakinek ne beszéljen azokról a dolgokról. Tegyük fel, ha kizárják a repülők 
közül, és öregkorában idült alkoholistaként éjszakai lebujokban pár fillérért 
meséli kalandjait, amelyeket valóban megélt, és amelyeket mindenki 
hazugságnak hisz... Valakinek csak el kell mondania! Egyszer biztosan el kell 
mondania! És akkor miért ne én legyek az a szerencsés, a szakember? 
– Igaza van...
– Tehát... Szeretném, ha elmondaná, mi történt odaát. Ígérem, hogy nem 
veszem szalagra. De engem személy szerint nagyon érdekel...
Raf tenyerébe hajtotta az arcát. Gondolkodni próbált, de a gondolatok 
kicsúsztak a fejéből, kiröppentek az ablakon, s iszonyatos csillagközi 
távolságokat legyőzve leszálltak egy nem regisztrált objektumon.
A főnök nem zavarta meg a csendet.
Végre Raf felemelte a fejét, és keserűen elmosolyodott.
– Nem véletlenül került maga ide! Gratulálok a főnökei választásához. 
Felőlem pedig akár szalagra is veheti. Hallgasson hát ide...
S Raf, első osztályú űrpilóta beszélni kezdett.
Amikor befejezte elbeszélését, hátradőlt a karosszékben, S ismét kinézett a 
kéklő nyári égboltra. Néhány pillanatra elfogta: ugyan a rossz érzés, hogy nem 
követett-e el árulást ottani barátaival, Héraklésszel és a többiekkel szemben, 
de aztán megnyugodott. Már körülbelül biztos volt benne, hogy soha többé 
nem fogja viszontlátni őket.
A főnök sokáig hallgatott, talán tudatosan nem akarta megtörni a csendet. 
Aztán felállt, karját a hátán összekulcsolva, sétálni kezdett a szobában, majd 
néhány lépés után visszaült, s szemét a szemközti falra meresztette. Láthatóan 
mély benyomást tett rá Raf kapitány kalandja a nem regisztrált égitesten.
Aztán megszólalt, s olyasmit mondott, amire Raf igazán nem számított.
– Mondja, kapitány! Miért akar maga visszamenni egyáltalán?
– Hogyhogy miért? Azok ott a barátaim...
– Nem hiszem, kapitány – mondta a főnök, és megcsóválta a fejét. – Az 
embernek csak magához hasonlók lehetnek a barátai. Maga mást érez irántuk, 
nem barátságot.
– Nem tudom, hogy pontosan mit érzek, mondta Raf. – És lehet, hogy 
valóban nem barátságot. Ezt alighanem ön jobban tudja. Elvégre én nem 
vagyok se pszichológus, se filozófus. És nem lovagolok szavakon... Egy 
azonban kétségtelen. Ezeknek az embereknek szükségük volt rám, és én 
cserbenhagytam őket!
A főnök rövid ideig gondolkodott.
– Hallgasson rám, kapitány... Hadd mondjam el a véleményem! 
Meghallgat?
– Természetesen. Hiszen megállapodtunk.
– Szóval, ahogy én látom a dolgokat... A maga lelkiismerete nem nyugodt, 
hiszen megszerette azokat ott, és úgy érzi, hogy cserbenhagyta őket. Pedig, 
kapitány, maga a legjobbkor távozott, akkor, amikor még csak hálával 
tartoztak magának... Hangsúlyozom, csak hálával!
– Ezt nem értem.
– Figyeljen csak ide. Azok, ott, ahogy maga elmesélte, a fejlődés 
meglehetősen alacsony fokán állnak. Természeti körülményeik és társadalmi 
szervezettségük jelentősen eltér a miénktől, még ha történelmünk homályba 
vesző szakaszait vesszük is figyelembe. Egy ponton valahol megrekedtek a 
fejlődésben. Elvesztették, vagy még egyáltalán meg sem találták – ezt 
különben honnan tudnám? – az önmaguk erejébe vetett hitet. Érti? Persze 
hogy érti. Képzelje el, kapitány, hogy valaki egy vulkán kráterében ül, és meg 
van róla győződve, hogy neki joga van ott ülni, a vulkán meg tűrje és fogja be 
a száját, jobban mondva a kráterét. És ebben az a vicces, hogy a vulkán is 
elhiszi, hogy az a valaki, ott a kráterben, uralkodik rajta. A történelemnek meg 
a társadalom fejlődésének valami ostoba vicce... Nem?
– Hát... igen.
– Érthetetlen ezenkívül még az is, hogy ezek az emberek annyira 
elvesztették az önmagukba vetett hitet, hogy már el sem tudták képzelni, hogy 
maguk is tehetnek valamit önmagukért. Abban a.... hogy is hívják, óriásban 
bíztak csak.
– Héraklész...
– Úgy van, Héraklészben meg az istenekben. S amit ezek el tudtak végezni 
helyettük, szívesen fogadták, önmaguk azonban otthon gubbasztottak. 
Hagyták, hogy az a pasas ott, a kráterben... – , Király...
– Szóval, hogy az a király azt csináljon velük, amit csak akar. És itt jött 
maga, Raf kapitány. Mint egy meteorit, belevágódott abba a világba.
– Hát... alighanem szó szerint.
– Nos. Én nem látok az ottani élet mélyére... De amit maga elmondott, 
abból az látszik, hogy még ki tudja, meddig, ugyanezek az állapotok és 
viszonyok uralkodtak volna. Érti?
– Azt hiszem, igen.
– Nos, erre maga lepottyant, és megváltoztatta a világukat.
– Ez azért túlzás...
– Persze. És így azért nem is igaz. De maga elvetett egy magot, amelyből 
terebélyes fa nőtt. Maga és az az óriás ráébresztették őket önnön erejükre. 
Rájöttek, hogy ahogy élnek, az nem normális. És ahogy azt az istállós királyt 
elűzték, el fogják űzni a másodikat, a harmadikat, a negyediket és 
valamennyit. Egyiket a másik után... És egyes-egyedül maga oltotta beléjük az 
igazság bacilusát. És az óriásba is. Legyen rá büszke, Raf kapitány!
– El kellett volna velük mennem az aranygyapjúért! Mi lesz, ha kudarcot 
vallanak? Ha a vereség megsemmisít mindent...
– Téved, Raf kapitány. Ahogy elmesélte, elhozzák azok maguk is azt az 
aranygyapjút.
– No de a sárkány...
– Maga is tudja, kapitány, hogy nincs ott semmiféle sárkány. Valami trükk 
lehet a dologban. És ott van az óriás is, a maga legjobb tanítványa. Neki már 
esze is van, nemcsak ereje. Legyen nyugodt, kapitány, elhozzák az 
aranygyapjút, és véget vetnek Peliasz uralmának. Utána meg a többiének... A 
maga bacilusa megállíthatatlanul szaporodik... Raf lehajtotta a fejét.
– Azt hiszem, értem.
– Figyeljen rám, kapitány! Mondtam már, hogy az ő érdekük is úgy 
kívánta, hogy maga visszatérjen ide... Nem hisz nekem?
– Mire alapozza ezt a véleményét?
– Ha maga vezeti őket... mondjuk sikerről sikerre, tudja, mi lett volna a 
vége? Feltétlenül az, hogy maga olyan tiszteletnek örvendett volna közöttük, 
amelytől már csak egy icipici lépés, és azoknak a helyére lép, akiket a maga 
segítségével döntöttek meg. Ne köntörfalazzunk, kapitány... Maga díktátor; 
lett volna közöttük korlátlan hatalommal. És szép lassacskán elfelejtette volna, 
hogy miért harcolt velük együtt. Érti? Hatalmasnak és legyőzhetetlennek 
érezte volna magát, akinek mindenki mindent köszönhet. Aztán elkezdett 
volna kegyeket osztani, kegyenceket keresni, másokat büntetni, parancsokat 
ordítozni... És ők, a maga kétségtelen érdemeire való tekintettel alávetették 
volna magukat az akaratának. És akkor ezek az emberek cseberből vederbe 
estek volna. Megölték Augeiaszt, Peliaszt és még ki tudja, kit, és magát kapták 
volna érte cserébe.
– Lehetetlen – tört ki Rafból. – Én sohasem tettem volna ilyet!
– Ezt csak most mondja, kapitány. Mert nincs a hatalom birtokában. Az 
pedig alaposan megdolgozza még a legműveltebb elmét is... Főleg, ha nem 
vigyáz. És ön, kapitány, sokkal, de sokkal veszélyesebb lett volna számukra, 
mint a többi király vagy diktátor.
– Megtudhatnám, hogy miért?
– Maga hozzájuk képest örök életű. Az ő diktátoraik legalább halandók. De 
maga? Maga jelentette volna az igazi veszélyt, higgye el, kapitány... És még 
valamit. Tegyük fel, hogy jó királyuk lett volna. És mindent megcsinál 
helyettük. Elintézi a feladatokat, mint korábban Héraklész. Akkor ők mire 
valók? Hogy ismét az istenekben higgyenek? Mert maga, kapitány, vagy 
diktátor, vagy isten lett volna közöttük... Ért engem?
– Rettenetes, amit mond...
– Miért volna rettenetes? Hiszen szerencsére nem történt meg. Maga 
felébresztette őket, teljesített egy feladatot, amit ki tudja, honnan kapott, aztán 
visszatért kiindulási bázisára. Nem ismerjük még eléggé a világmindenséget, 
kapitány! Valóban, lehetséges, hogy ön feladatot teljesített. És ha most 
visszamenne, valószínű, hogy elrontana mindent. Vállalná érte a felelősséget?
– Nem tudom... nem tudom... nyögte Raf kétségbeesetten.
– Talán éppen magára volt szükség, hogy azt a hosszú téli álmot elkergesse 
a szemükről. De most már elég az ébresztgetésből... Felébredtek, és maguk 
akarják csinálni a dolgaikat. Most még szeretik magát, kapitány... De ha 
köztük marad, meggyűlölték volna!
A telefon halkan megcsörrent. A főnök felvette, belemordult valamit, majd 
halkan beszélni kezdett. Rafnak esze ágában sem volt odafigyelni, teljesen 
lefoglalták saját, kétségbeesett gondolatai. Csak arra ocsúdott fel, amikor a 
főnök felállt, és újratöltötte a poharakat.
– Iszik még egyet, kapitány? Tudja, az előbb nem mondtam igazat... Néha 
sajnos el kell tagadnom dolgokat, ez a szakmámmal jár. Nekem 
tulajdonképpen elég nagy hatalmam van, és... hát igen, döntési jogom a maga 
ügyében. Ezért hallgasson ide, kapitány... Magját most nem szállítják vissza 
az ideggyógyintézetbe. Jön egy jármű, amely elviszi egy polgári 
szanatóriumba. Semmi vasrács, zárt osztály vagy efféle. Ezt a szemetet meg 
tegye el emlékbe – s a kényszerzubbonyra mutatott. – Vagy mégsem – tette 
hozzá gyorsan –, most látom csak, hogy be van leltározva... Szóval, ott 
felerősítik, aztán ismét a régi lesz...
– És újra repülhetek? – kérdezte fejét lehajtva Raf. A főnök meglepetten 
felhúzta a szemöldökét.
– Természetesen. Maga az egyik legjobb felderítőnk. Csak nem mondunk 
le magáról...
– És nem kell aláírnom... vagy megígérnem...
– Semmit sem kell tennie, kapitány... Csak hallgasson a saját 
lelkiismeretére!
– És soha senki nem megy oda közülünk? A főnök megrázta a fejét.
– Mi nem, kapitány... Talán majd az utódaink. Mert tudja, a 
világmindenség olyan, mint egy üveggömb. Ha vigyázatlanul nyúlnak hozzá, 
összetörik. És mi még nem tudjuk, hogyan kell hozzányúlni. Talán majd 
később, amikor azok a veszélyek, amelyekre céloztam, már nem lesznek 
többé. A természetet csak lépésről lépésre szabad megismernünk... Ha durván 
belegázolunk, tönkretehetjük. Minden jót, kapitány...
S Raf kapitány még nagyon sokáig vezette csillagközi űrhajóját a végtelen 
tereken, és soha nem szegte meg a lelkiismerete által állított tilalmakat. Csak 
néha-néha, magányos éjszakákon, ha ugyan van éjszaka vagy nappal az űr 
örökkévalóságában, amikor a reaktorok békésen duruzsoltak alatta, álmodta 
vissza magát egy faágakból rakott, aprócska kunyhóba, s látta, hogy föléje 
magasodik egy ismeretlen istennő ezüsttel borított teste... S másnap reggel, 
míg a komputer gombját nyomogatta, alig tudta kiverni fejéből a kérdést, hogy 
vajon létezik-e boldogság a világmindenségben?


A SZERZŐ ÖNMAGÁRÓL

Sokszor megkérdik tőlem – barátok és éppen hogy csak ismerősök 
egyaránt – miképpen lehetséges, hogy a "komoly" tudomány művelése mellett 
tudományos-fantasztikus elbeszéléseket írok. Olyan kérdés ez, amelyre nem is 
olyan könnyű válaszolni. S ha meg is kísérlem, először feltétlenül néhány 
életrajzi adattal kell kezdenem.
1939-ben születtem Szilvásszentmártonban, egy kis Somogy megyei 
falucskában. Általános és középiskoláimat Kaposváron végeztem, ez 
utóbbiakat a Cukor – és Édesipari Technikumban, majd 1962-ben diplomát 
szereztem az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Jelenleg az MTA 
Altajisztikai Kutatócsoportjának főmunkatársa vagyok, c. docens, 1967 óta a 
nyelvtudományok kandidátusa.
Első irodalmi próbálkozásaim még Kaposvárhoz fűződnek, ahol a helyi 
újságban, a Somogyi Néplapban jelent meg néhány novellám. S itt, 
Kaposváron került kezembe az a könyv is, amely óriási hatást gyakorolt rám, s 
részben meg is határozta jövendő sorsomat. Ez a könyv életem első 
tudományos-fantasztikus olvasmánya volt: J. Hilton feledhetetlen munkája, a 
Kék hold völgye.
A Kék hold völgye azonban nem csak fantasztikumával hatott rám, s én 
nem is úgy tekintettem, mint tudományosfantasztikus regényt. Úgy olvastam, 
mint a valóság kicsit szürreálissá másított képét, hiszen Tibet valóban ott van 
ma is, ahol a Kék hold völgyében, s az óriási hegycsúcsok ma is őrzik az 
ismeretlen ország minden titkát. S úgy éreztem, hogy az irracionálist, a 
titkokat, csak a racionális segítségével lehet megközelíteni, s a fantasztikumról 
való álmodozás helyett elsősorban azt kell elérnem, ami Kaposváron is 
elérhető ahhoz, hogy meghódíthassam Tibetet.
1957-ben felvettek a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra. S bár 
vérzett a szívem, hiszen mindkét tárgyat őszintén szerettem, mégis, néhány 
hónap után bekopogtattam az egyetemi Belső-Ázsiai Tanszék ajtaján. 
Szerencsémre éppen benn tartózkodott Ligeti Lajos professzor, Tibet és 
Mongólia máig is legkitűnőbb ismerője, s az a megtiszteltetés ért, hogy 
beinvitált a hallgatók és a tanársegédek által egyaránt babonás tisztelettel 
övezett dolgozószobájába. Leültetett egy óriási karosszékbe, s mint lányos apa 
a hirtelen felbukkant vőlegényjelöltet, töviről hegyire kifaggatott, hogy vajon 
komolyak-e a szándékaim, van-e bennem annyi kitartás, hogy sikerrel 
birkózhassam meg Belső-Ázsia titkaival. Amikor aztán feltette a kérdést, hogy 
mi volt az az impulzus, amely Belső-Ázsia megismerésére ösztökélt, és én 
ártatlanul bevallottam, hogy a Kék hold völgye, nem szólt semmit, csak nagyot 
nyelt. Végül kezet nyújtott, és csak ennyit mondott: "Szívesen látom 
legközelebbi óráimon." Ekkor már tudtam, hogy csatát nyertem.
Kifelé menet aztán, mielőtt becsuktam volna az ajtót, még hallottam, 
amikor az előszobában ácsorgó tanársegédekhez fordul, és elégedetten 
dörmögi: "Kicsit hülye még, de majd kinövi!"
Azóta valóban sok mindent kinőttem, de a Kék hold völgyéi nem tudtam 
feledni soha.
Ezután a tanulás gyakran rideg és száraz évei következtek. És amikor már-
már úgy éreztem, hogy belefulladok a tibeti és a mongol genitívuszok és 
datívuszok mocsarába, lehunytam a szemem, hogy felvillanhassanak előttem a 
Kék hold völgyének fehér sapkás hegycsúcsai, s újult erővel forgathassam a 
nyelvtankönyveket, pergessem a több száz éves tibeti fóliánsok lapjait.
Aztán lassan kibontakozott előttem egy csodálatos világ: Kelet világa, ahol 
a fantasztikus úgy él a reális mellett, mint két ikergyerek egy családban, s a 
racionálist úgy követi az irracionális, mint embert az árnyéka. S később, 
amikor hátamon magnetofonnal róttam Mongólia úttalan útjait, éjszakáztam a 
Góbi-sivatagban, vagy dőltem tábortűz mellé a mongol Altaj hófedte 
csúcsainak szomszédságában, s mellettem öreg, szinte időtlenné ráncolódott 
arcú pásztorok mesélték ősi folklórjukat, úgy éreztem, hogy a Kék hold 
völgyébe jutottam, s ami itt történik velem, nem valóság, csak álom vagy 
éppen a fantázia szüleménye. S akkor, éppen ott, a sivatag homokján vagy egy 
ezüstösen fénylő tó partján döbbentem rá, hogy minden élvezet csak 
feleannyit ér, ha nem oszthatom meg másokkal. Hogy bár nekem hallatlan 
örömet okoz egy-egy sziklafelirat megfejtése, bölcs beszélgetés egy-egy vörös 
palástú buddhista szerzetessel, nem lehet teljes az örömöm, ha nem írhatok 
róluk, ha nem érezhetem, hogy írásaim nyomán másokat is megejt Kelet 
varázsa.
Ezért kezdtem el írni. Előbb szakmai jellegű népszerűsítő könyveket, majd 
ifjúsági regényeket. S ekkor ismét elkapott az írásvágy, amelyet oly hosszú 
időn át elfojtottam magamban.
Ezekben az években szakkönyveken kívül szinte nem is olvastam mást, 
mint tudományos-fantasztikus irodalmat. Előbb külföldi útjaim során szedtem 
össze rengeteget, később pedig a szerencsére megindult Galaktika biztosította 
rendszeres szellemi csemegémet. De ekkor még nem gondoltam arra, hogy 
magam is tudományos-fantasztikus írásokat produkáljak.
Pedig gondolhattam volna. Gondolhattam volna, hogy aki egyszer betért a 
Kék hold völgyébe soha nem szabadul a varázsa alól. Előbb vagy utóbb, de 
magának is cselekvő részesévé kell lennie mindannak, ami a Kék hold 
völgyében történik.
Hiszem és vallom, hogy semmilyen tudósnak nincs joga 
elefántcsonttoronyba zárkózni, semmiféle tudomány nem adhat felmentést az 
alól, hogy a tudós is kivegye részét annak a társadalomnak a szépítéséből, 
amelyben él. Aki csak a tudományának él, s nem törődik a körülötte zajló 
élettel, megsütheti a tudományát. A tudomány célja nem lehet más, mint az 
élet, s nem maga a tudomány.
Így aztán egyre jobban szorongatott a kényszer, hogy írjak mindarról, 
amiről írnom kellett: életről és halálról, szerelemről és kiábrándulásról, korunk 
nagy kérdéseiről: a békéről és a háborúról, demokráciáról és diktatúráról, 
egyszóval mindarról, ami engem és kortársaimat foglalkoztat.
Tudományos-fantasztikus elbeszéléseimet egyetlen cél érdekében írom. 
Talán kissé közhelynek tűnik, de szeretnék a magam módján hozzájárulni 
ahhoz, hogy kicsit jobb és emberibb legyen az a világ, amelyben élünk, s 
amelyet majd fiainkra és unokáinkra hagyunk.
Az én hőseim is néha űrhajósok, akik messzi csillagokról érkeztek a 
Földre, hogy igazságot tegyenek, vagy beavatkozzanak az emberek sorsába, 
de ők is elsősorban az embert és nem a technikát képviselik. Az én 
novelláimban nem játszanak jelentős szerepet titokzatos gépek, 
szintetizátorok, és ha vannak is ilyenek, csak díszletek, amelyek között 
nagyon is földi tulajdonságokkal megáldott vagy megátkozott hősök 
mozognak.
Talán Kelet hatása az is, hogy rendkívüli módon vonzódom a 
mitológiához. Szeretek eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... 
Ha Héraklész találkozik egy űrhajóssal, aki... és így tovább.
Hőseim eljutnak a jövőbe is, miért is ne jutnának el, hiszen a tudományos-
fantasztikus irodalomban sok minden lehetséges. De ott is, bármennyire el is 
távolodjanak tőlünk időben és térben, emberi-földi problémákkal viaskodnak, 
mert hiszen nekünk elsősorban ezeket kell megoldanunk. A távoli jövő 
embere majd megoldja a magáét. Ha ugyan lesz még ember a távoli jövőben.
Én azért írom, amit írok, hogy legyen.
LörinczL. László