LESLIE L. LAWRENCE: A Suttogó árnyak öble Scannelte és javította Németh Miklós 2001 szeptember. Ezen a hajnalon egyszerűen nem lehetett bírni Sammy Davis juniorral. Végigcsörtetett a fák között, egészen a folyóig, hogy ott hangos vitába keveredjék egy megtermett teknősbékával. A béka behúzta fejét a páncéljába, s csak körmös lábait nyújtotta ki nagy ravaszul, ha Sammy túlságosan is közelre dugta az orrát. Hajnali, kékes pára ülte meg a folyóvölgyet; még a fák ágaira-is jutott belőle. Az előttem emelkedő, mohos óriás oldalán fehéressárga gyanta csillogott. A gyantába ragadva fényes hátú, fekete bogár harcolt az életéért. Letörtem egy apró ágacskát, kiszabadítottam vele a kulimászból, s elégedetten szemléltem, ahogy busa fejével köszönetet bólogatva eltűnik a fűcsomók között. Miközben a bogár megmentésével voltam elfoglalva, Sammy megunta a kilátástalan küzdelmet, és hátat fordítva a teknősbékának, új játszótárs után nézett. Sammy Davis junior Atahualpának; a közeli falu elöljárójának volt a kutyája. Atahualpa - állítása szerint az utolsó legendás inka kései, de egyeneságú leszármazottja - még évekkel ezelőtt megtekintett egy Amerikából sugárzott jótékonysági műsort, Sammy Davis juniorral a főszerepben. A kései inka megdöbbentő hasonlóságot vélt felfedezni kutyája és a show-business óriás között, s mivel az illusztris eb addig még semmilyen névre nem hallgatott, Atahualpa egy döglött madár és egy pohár kókuszpálinka segítségével megejtette a keresztelőt. A madárdögöt Sammy, a pálinkát Atahualpa kapta. S mivel mindegyikük felettébb meg volt elégedve az adagjával, a keresztelő mindkét oldali teljes egyetértés jegyében zajlott le. A fekete és némiképpen púposra sikeredett kutya bámulatosan rövid idő alatt megtanulta a nevét; Atahualpa szerint fél év sem kellett hozzá. Ez alatt az idő alatt a snaucerba oltott varacskos disznó nemcsak a nevéhez szokott hozzá, hanem a pálinkához is. El nem mulasztotta volna kinyalni Atahualpa kiürített poharát, mielőtt a kocsmáros beleöntötte a második adagot. Atahualpa szerint Sammy Davis juniort sikerrel alkalmazhatta volna Fernandez, - a kocsmáros, mosogatólánynak - csakhogy Fernandez tartott tőle, nem minden vendégnek nyerné el a tetszését Sammy tevékenysége. S mivel e távoli végeken a járványügyi állomás ugyancsak befolyásos intézmény - esetenként az italméréseket is ellenőrzi -, nem került sor Sammy Davis jr. munkába állítására. Sammy, miután otthagyta a kárörvendő teknősbékát, új játszótársat keresett magának. Hamarosan meg is találta egy mókusforma állatka személyében, amely füleit hegyezve, farkát lengetve bámulta Sammyt egy fa tetejéről. Sammy Davis jr., mint igyekvő kutyához illik, nekiveselkedett a fának. Átkarolta a törzséből neki jutó részt, karmait a kéregbe vájta, hátulsó két lábával kotort, mint egy megbuggyant kotlós: Ágak törtek, kéregforgács röppent a szemem közé; mégsem használt az igyekezet. Sammyt tekintélyesre hízott feneke viszszahúzta a földre. Megveregettem a hátát, és éppen rövid filozófiai fejtegetésbe akartam bocsátkozni a vágyak és a lehetőségek szinkronitásának kérdéseiről, amikor Sammy kitépte magát a kezeim közül. Fölhördült és a nagyujjam után kapott. Még meg sem kezdett elmélkedésemet éppen a hála és a hálátlanság bonyolult rendszerével akartam folytatni - Sammy ugyanis előző este az én pálinkáspoharamat is kinyalta -, amikor a kutya felhúzott ínnyel, hátán ágaskodó szőrszálakkal hátravetette a fejét. Szemei vérben forogtak, mintha birodalmába betört másik kutya szagát érezte volna. Meghökkenve kiegyenesedtem, és a pipám után kotorásztam. Sammy lekushadt, kapart egy jót, és ismét megpróbált felkúszni a törzsön. A mókus félrehajtott fejjel figyelte minden mozdulatát. Amikor Sammy visszacsúszott mellém, összecsapta a két első lábát, mintha tapsolt vólna. Meg akartam simogatni Sammyt, de ismét az ujjam után kapott. Szájából habos nyál csöppent a fűre. Hátrahőköltem és pipám helyett immár 38-as Smith and Wessonom nyelét markoltam meg. Nagyon úgy tűnt, mintha Sammy Davis jr. megveszett volna. Most már óvakodtam hozzáérni. Ehelyett szólongatni kezdtem; olyan finoman, ahogy egy őserdei úrhölgynek kijár. - Sammyi Ugyan már, Sammy! Gyere ide, Sammy! Kérleltem, fuvoláztam, mindhiába: Sammy a fának ugrott, hogy harmadik kísérletére feltornássza magát az ágak közé. Nem értek ugyan a kutyákhoz, de valaki egyszer azt mesélte; hogy bizonyos kutyafajok, ha felheccelik őket, képesek maradandó károsodást szenvedni kielégítetlen dühüktől. Fogalmam sem volt róla, hogy Sammy esetében mit jelenthet a maradandó károsodás, de nem is akartam megtudni. Kapnék Atahualpától, ha hagynám, hogy akármi is történtek kedvenc kutyájával. Szerencsére jókora madárcsapat bukkant fel a levegőben, s néhány laza kör után a mókus ágára telepedett. A pamacsfarkú jószág elfintorította az orrát, s apró füleit magasra vágva egy elegáns szaltóval eltűnt az ágak között. Sammy éppen ekkor esett vissza ismét párnás fenekére. Úgy hittem, ezzel vége is a hajnali mérkőzésnek. Legnagyobb meglepetésemre azonban Sammy Davis jr.-nak esze ágában sem volt abbahagynia a fa megmászására irányuló hiábavaló és kétségbeesett kísérleteit. Újra csak nékifutott a fa törzsének, belevájta a körmét a kéregbe, kotort-főtört a hátulsó lábaival; aztán menetrendszerűen visszacsúszott mellém. A madarak felröppentek az ágakról, tettek két kört a facsúcsok felett, és elégedetlen vijjogással eltűntek a szemem elől. Összeszedve minden bátorságomat Sammyre kiáltottam. - Gyerünk, junior! Nincs itt semmi látnivaló! Se mókus, se... Sammy ekkor futott neki negyedszerre a fatörzsnek. Hátracsapta a fejét, és sárgás-habos nyálat fröccsentett a kezem fejére. Lehajoltam és beletöröltem a fűbe: Ebben a pillanatban végighullámzott rajtam valami. Egy furcsa érzés, alighanem ugyanaz; amely a nálam összehasonlíthatatlanul fejlettebb érzékszervekkel rendelkező kutyát reménytelen famászásra kényszerítene. Éreztem, hogy hideg hullámok futnak végig a hátamon, orrom összeszűkül, s a hajnali fülledt forróság ellenére is megborzongok. Sammy Davis jr. viselkedése mintha azt jelezte volna, hogy nincs rendben valami a közelünkben. A kutya hátrafordult, s ahogy észrevette a revolvert a kezemben, a fűre kushadt. Orrával a vastag törzs felé szaglászott; És furcsa vinnyogó-kaffogó hangok törtek fel a torkából. Itt volt az ideje, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem a fát. Igazi erdei óriás volt: valamikor, az idők sűrű ködében, három csemetefa nőhetett egymás mellett, s a trópusi viharok úgy összevissza csavargatták hajlékony törzsüket, hogy képtelenek voltak többé megszabadulni egymástól. Mintha ügyes indiánkezek fontak volna copfot belőlük. Hagytam a kutyát a fűben, és megpróbáltam körbejárni az egymásba fonódott törzseket. Nem számoltam ugyan a lépteimet, de az egész fakomplexumnak legalább ötven méter lehetEtt a kerülete. Valóságos erdő az erdőben. A kutya felugatott; mintha sűrű függöny mögül hallottam volna az ugatását. Megálltam és felnéztem a liánokkal gazdagon borított óriásra. Ahogy Nágaföldön Radzs Kumar Szingh tanította: megpróbáltam megismerni a fa lelkét. Az ismerkedést azonban egyre nehezebbé tette a folyóról dús felhőkben felemelkedő kékes vízpára. Az egyik pillanatban még vakítóan csillogott a napfény a széles leveleken, szempillantás múlva pedig már nyúlós páracseppek gördültek végig rajtuk. Éreztem, hogy az arcom is megnedvesedik, mintha könnyezni kezdtem volna. Letöröltem a cseppeket, és visszasétáltam a kutyához. Sammy Davis ugyanazon a helyen feküdt, ahol hagytam. Amikor meglátott, felemelte a fejét, és figyelmeztetően kaffantott: Halotti csend feküdte meg a környékét, csak a falusi kakasok kukorékolták a hajnalt. Hiába próbáltam megnyugtatni magam, hogy minden bizonynyal még egy-mókus rejtőzködik odafent vagy talán egy másfajta állat; amelyre a kutyák különösképpen allergiásak, nem ment. Tisztában voltam vele, hogy egy falusi kutya nem csinál ekkora jelenetet minden pimasz mókus miatt. A hajnal kényszercseppjei mellé verejtékgyöngyök is kiütköztek a homlokomon. Nem lett volna igazából kedvemre, ha az ágak közül belém fú valaki egy mérgezett tüskét. Legfőképpen nem, ha a tüskét, mondjuk, kuráréval kenték be... A fa tekergő liánjai felé tartottam a pisztolyt, pedig tudtam, hogy úgysem lőhetek belőle. Az indiánok területén voltunk, ahol mások a törvények, mint Limában. Ha bírósági eljárásra kerülne sor; feltétlenül alulmaradnék. Az indiánoknak igazuk van, a saját területükön belül, bármit is tesznek. Összehúztam a szemem, és azt latolgattam, nem lenne-e jobb; ha a visszavonulás útját választanám. A lombok mintha lehelletnyit megrebbentek volna. A kutya rám nézett, megnyalta a száját, és ínyét felhúzva a fára morgott. Ekkor ismét furcsa; bizonytalan érzés kerített a hatalmába. Mintha a jól ismert erdőkben, a világ másik oldalán, Nágaföldön lettem volna. A levelek suttogtak, az ágak egymáshoz dörzsölődtek; valahol fenn, emeletnyi magasságban finoman nyikorgott egy ág. Valami azt súgta, hogy nem kell félnem, nincs az ágak között élő ember. A kutya lesunyta a fejét, és halkan vonítani kezdett: Keserű, gyászos vonítással. Óvatosan megkerültem; nehogy a lábamba harapjon, s megmarkoltam a leginkább lecsüggő lián végét. Nem láttam rajta gyanúsat: pár szorgalmas vöröshangya futkározott csak a leveleken. Belekapaszkodtam a liánba, és botcsinálta Tarzanként elkezdtem felfelé kapaszkodni. Sammy Davis abbahagyta a vonítást, és kaffantott néhányat, mintha biztatott volna. Néhány lépésnyire voltam még csak a földtől, amikor végig futott rajtam a gondolat, hogy mi az ördögöt keresek-végül is a fán? Bolond vagyok, bolondabb, mint a kutya, ha hagyom, hogy... Mielőtt lebeszélhettem volna magam a mászásról, ismét feljebb kapaszkodtam néhány métert. A kutya felemelte az orrát, és a levegőbe szimatolt. A liánok és a levelek betakartak. Zöldes fénybe burkolózott a világ, mintha zöld színszűrőt tettek volna a szemem elé. Az éles fénynyalábok megszelídültek-, a kontúrok lekerekedtek, barátságos árnyékok ugrándoztak az ágakon. Sokemeletnyi magasságban ágak erdeje- húzódott felettem. Reménytelen feladat lett volna megkísérelni a lehetetlent: fel- mászni a fa tetejére. Sóhajtottam, gyönyörködtem még egy kicsit a tompazöld színárnyalataiban, aztán támasztékot kerestem, hogy megindulhassak lefelé. Ekkor pillantottam meg az óriási faodút! Akkora volt, hogy egy falubeli kunyhó vidáman elfért volna benne. Bejárati nyílását liánok és futónövények takarták; első pillantásra nem tudtam volna megmondani, hogy a természet vagy emberi kéz szabta-e a zöld függönyt a bejárat elé. óvatosan megtámasztottam a lábam, és a liánok felé kiáltottam. - Hé! Van itt walaki? Néhány levélmeglebbent az arcóm mellett. Mit tagadjam, kellemetlen érzések futottak végig rajtam. Nem ismertem az itteni állatvilágot, csak a rovarokat; nem Lett volna ésszerű dolog az ágak között konfliktusba keveredni például egy medvével. Mintha nem is olyan régen olvastam volna valamilyen folyóiratban, hogy él Peruban egy medvefajta, amely a faodúkat kedveli, körme pedig olyan éles, hogy... A hasonlat második felére nem emlékeztem, de nem is érdekelt igazából. Megfogtam a hozzám legközelebb eső liánt, és kísérletet tettem a visszavonulásra. A következő pillanatban aztán olyasmi történt, ami egész további perui tartózkodásomat befolyásolta. Ha tudom, mibe keveredek, hagyom a fenébe-Sammy Davist a vonításával együtt; és lesétálok a folyóhoz úgy, ahogy elterveztem. Eszem ágában sem lett volna liánköteleket húzogatni. Sajnos, a jövőt nem láthatjuk előre. éppen ezért belekapaszkodtam a liánba, hogy fogást keressek rajta. Sammy Davis megállás nélkül vonított, mintha a talpam alól jött volna a hangja. A lián belekapaszkodott egy másikba, az egy harmadik liánba: mire felocsúdtam, szabaddá vált előttem a hatalmas odú bejárata. S ha már szabaddá vált, kénytelen voltam benézni rajta. Ma már aligha tudnám megmondani, mi vonzott a faodúhoz. Talán a megismerés ösztöne: Ha valamiről megtudhatod, hogy mi van benne, jobb, ha megtudod. Nem én találtam ki, de annyi bölcsesség van benne, hogy akár tőlem is származhatott volna. Eleresztettem a liánt, hogy kipróbáljam, valóban emberkéz alkotta szerkezettel van-e dolgom, de a "függöny" nem hajlott vissza. A gyakori trópusi viharok kuszálhatták össze úgy a liánokat, hogy természetes függönyt alkottak az odú bejárata előtt. Szerencsémre vagy balszerencsémre, azt a szálat sikerült elkapnom, amely sajátos helyzeténél fogva félrerántotta a többit. Előretornáztam magam egy vastag ágon, s nyugtalanul hallgattam, amint a kutya egyre baljóslatúbban vonít alattam. Mintha nem tetszett volna neki, amit csinálok. Mintha közben rájött volna, hogy becsapott; akaratlanul is olyasmire biztatott, aminek nem lesz jó a vége. Megkapaszkodtam az odú bejárata mellett csüggő sűrű ágcsomóban, és a biztonság kedvéért kihúztam a zsebemből a stukkeromat. Amikor bedugtam a fejem a nyiláson, olyan bűz csapott orrba, hogy majdhogynem letántorodtam a fáról. Belemarkoltam az ágcsomóba, és a fülemen szedtem a levegőt rémületemben. Amikor kissé megnyugodtam, analizálni kezdtem a szagot. Néhány másodperc múlva aztán olyan megállapításra jutottam, amely csak megerősítette bennem az elhatározást, hogy a lehető leggyorsabban el kell tűnnöm a fa környékéről. Ami ugyanis megütötte az orrom, hullaszag volt, édeskés hullaszag. Mozgalmas életem során gyakorta volt alkalmam találkozni a bomló emberi test semmihez sem hasonlítható bűzével. S az odúból most ez áradt felém; tömény, sűrű hullámokban. Nagyot szívtam a levegőből, és minden önuralmamat összeszedve ismét bedugtam a fejem a liánok közé. Nem tévedtem, amikor úgy gondoltam, akkora lehet az odú, hogy egy falusi kunyhó is beleférne. Jó időbe telt, amíg minden részletét ki tudtam venni. A korhadt "falakat", a rajtuk zöldülő mohát, az üreg alját borító, száraz, összepödrődött faleveleket, száraz ágakat. Az ember, akiből a szagáradt, az üreg legbelső sarkában ült, arccal felém fordulva. Szőke, nagydarab férfi volt, kinyújtott lábai majd a liánokig értek. Széles karimájú vászonkalapja mellette hevert a száraz leveleken, félig lehunyt szemhéja alól kivillant a szeme fehérje. Ajka egyik szegletére száraz vércsík tapadt. Igyekeztem mindent jól az agyamba vésni. Az ismeretlen halott zöld foltos, terepszínű ruhát hordott, vízhatlan vászonból. A fájdalom és a halál eltorzították ugyan a vonásait, de becslésem szerint nem lehetett több huszonöt-harminc évesnél. Feje furcsán félrebicsaklott, s mivel nem vagyok nyeretlen kétéves a bűnügyi szakmában, az egész emberről ordított, hogyan- vált meg a világtól. Valaki vagy valakik kitörték a nyakát. Előbb csak egy légy szállt a fülemre, aztán egyre több. Kétségbeesve csapkodtam, és igyekeztem, amilyen gyorsan csak lehet, visszavonulni. Fegyvert nem láttam a közelében, sem táskát, amit magamhoz vehettem volna. Ahhoz pedig egyelőre nem volt lelkierőm, hogy kikutassam a zsebeit. Sóhajtottam és megkezdtem a visszavonulást. A legyek üldöztek egy darabig, majd visszafordultak. Jobban érdekelte őket az ismeretlen halott, mint én. Belekapaszkodtam a legerősebbnek tűnő liánba, és lehuppantam a földre. Repülés közben tudatosult csak bennem, hogy a kutya nem ugat, nem is vonít, mégcsak nem is kaffog. Máris kapaszkodtam volna vissza, de sajnos, elveszítettem a lendületemet. Így aztán elnyúltam a fűben, hátamra fordulva, mint egy ügyetlen teknősbéka. Ráadásul nem volt páncélom, ami alá behúzhattam volna a fejem. Pedig, ahogy körülnéztem, sokért nem adtam volna, ha jó vastag páncél alá rejtőzhetek. Két, meglehetősen vastag fúvócső meredt ugyanis rám; az egyik egyenesen a szemembe. Kezdtem megbánni, hogy felmásztam a fára. A nap áttörte magát az ágak között, és hova süthetett volna máshová, mint éppen a szemembe. Óriási aranygömbök ugrándoztak az orrom előtt, közepükben egy-egy fúvócsővel. A hozzám közelebb álló indián leeresztette a fegyverét, és felém bökött vele. - Állj fel! Olyan pösze spanyolsággal beszélt, hogy csak másodjára értettem meg. Feltápászkodtam. Alacsony, hosszú, fekete hajú fickók voltak, nem értek a vállamig sem. Nyakukból jaguárfogakból készült amulettlánc lógott, az egyiken hatalmas vadkanagyar zárta a jaguárfogak sorát. Nem tudom, ki hogy van vele, én kifejezetten nem kedvelem, ha fúvócsövet irányítanak a képemnek. - Mit keresel itt? - kérdezte az indián, és igyekezett komoran összevonni a szemöldökét. Legnagyobb meglepetésemre, mintha nevetett volna a szeme. - A faluban lakom - mondtam. - Atahualpa barátja vagYok. Sammy Davis junior felugatott, felkiáltójelet téve szavaim után. Erre a másik indián is Leeresztette a fúvócsövét. Szólt valamit az elsőnek, olyan nyelven, amit nem értettem. Az első indián mosolygott, és üdvözlésre emelte a karját. - Engem Pedrónak hívnak. Így neveztek az emberek, amikor dolgoztam, és ezt a nevet írták be a könyvbe. Nem szokásom ugyan, de tapasztalatlanságomban elkövettem egy súlyos hibát. Hiába kaffantott közbe Sammy Davis junior, csak kiszaladt a számon a kérdés. - És te hogy hívod magad? Elkomorult a tekintete. - Mi közöd hozzá? Neked Pedro vagyok. Annyi gőg volt a hangjában, amennyi csak egy, a civilizált fehér embert joggal lenéző erdőlakóéban lehet. - Téged hogy hívnak? - Leslie L. Lawrence-nek: - Mit keresel az erdőnkben? - Bogarakra vadászom. Lebiggyesztette a száját. - Nem jó üzlet. A bogár ritka. - Bogár mindenütt van - mondtam, és széttártam a karom. - Nagy bogár csak nagyon kevés. Gyakran jönnek emberek, és keresik a nagy bogarat. Az öbölhöz mennek; és ott akarják megfogni. Pedig a nagy bogár . . . másutt van. Nem mondom meg, hol - tette hozzá védekezőn. - Például a folyón - mondtam. - Ha besötétedett, beteszel a csónak közepébe egy lámpát, és kievezel a folyó közepére. Meggyújtod a lámpát, és ritkán fonott gyékényszőnyeget terítesz köréje, hogy átengedje a fényt. Aztán várakozol. Ha szerencséd van, megjön a nagy bogár. Hátrahőkölt és rám fogta a fúvócsövét. - Honnan tudod? - Mondtam, hogy bogarakkal foglalkozom. Megfogom őket, de nem kereskedem velük. Múzeumokba viszem, hogy az emberek ott-is lássák, mekkora a nagy bogár. De engem nemcsak ő érdekel: Mindenfajta rovar, akár a fákon él, akár a talajban, akár... - Bogár után másztál a fára? Gondolkodtam, aztán megcsóváltam a fejem. - A kutya akart felmászni, de nem tudott. Azt hittem, mókust lát odafent. A másik indián izgatottan mondott valamit Pedrónak, és a fára mutogatott. érzékeny orra megvonaglott. Pedro gyanakodva bámult rám, és beleszimatolt a levegőbe. - Mit találtál odafent? - Egy halott embert. Pedro óvatosan hátrább lépett. - Azt mondod, hogy halott embert találtál a fán? Talán az ágon ülve? Gúnyosnak tűnt a kérdése, bár egy szemernyi gúnyt sem éreztem a hangjában. - Nem az ágon. Egy odúban. Rövid, pergő szóváltás következett. A másik indián egyre a fejét rázta, és olyan mozdulatokat tett, mintha bármelyik pillanatban be akarná vetni magát a bokrok közé. Pedro parancsolóan dobbantott, mire a másik keserves képet vágva dühösen a földhöz koccantotta fúvócsövét. Aztán helyrerántotta félrecsúszott ágyékkötőjét, mint katona a derékszíját. Pedro a fához támasztotta a fegyverét, és sóvárogva bámult fel az ágak közé. - Látni akarom a halottat - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha felmész, láthatod - vontam meg a vállam, és füttyentettem az izgatottan forgolódó kutyának. - Ott van az odúban. Csak arra vigyázz, ne nyúlj semmihez... Atahualpa majd... Becsuktam a számat. Pedro újra a másikhoz beszélt, aki kelletlenül hallgatta. Éppen azon voltam, hogy csendesen elpárolgok, és értesítem Atahualpát, amikor Pedro felemelt keze megállított. Izzadó homlokkal láttam, hogy a másik felemeli a fúvócsövét és rám fogja. - Milyen volt a halott? - kérdezte suttogva Pedro. - Csúnya - mondtam. - Amilyen egy soknapos hulla lehet ebben a párás, rothasztó hőségben... - Látnom kell a halottat! - mondta izgatottan, és karomra tette a kezét. - Látnom kell! Valami megmozdult az agyamban, és nem mondhatnám; hogy örültem neki. - Kapaszkodj hát fel a fára. Határozottan és gyorsan megrázta a fejét. - Nem tehetem. Nekem tilos. Az én nemzetségem nem érinthet halottat. - Akkor majd a barátod. - Ő is a nemzetség tagja. - Nem kell megérintened - próbálkoztam a lehetetlennel. - Bedugod a fejed a lyukon, és máris megláthatod. Képtelen voltam felfogni, miért ragaszkodnak annyira a hulla megtekintéséhez. - Nekünk tilos megnézni a hullát. Az is tilos. Most már végképp nem értettem, mit akarnak tőlem. Ismét heves, pergő vita következett. Az a furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy alighanem rólam beszélnek. Pedro mosolygott, és felém fordult. A másik az ajkához emelte a fúvócsövet. - Felmész a fára, Lawrence - mondta Pedro lassan tagolva a szavakat, mintha attól félne, hogy nem értem meg. - Felmész és megmutatod nekünk a holttestet! Úgy éreztem magam, mintha egy tragikomédia főszereplőjévé léptem volna elő. - Hiszen nektek nem szabad holttestet látnotok. Éppen most mondtad. Vigyorgott, kimutatva hegyes, csiszoltvégű fogait. - Nem értettél meg, Lavvrence. Nekünk tilos megnézni a hullát. Meglátnunk nem tilos. Érted? Hogy a fenébe ne értettem volna! Nyilvánvalóan valami nemzetségi, törzsi vagy bármiféle fogadalmuk tiltja, hogy hullákat keressenek, azaz szántszándékkal pillantsanak meg holttestet. Ha azonban véletlenül kerül eléjük, nyugodtan megnézhetik. Csak a szándékosság számít véteknek. Beletúrtam a hajamba, és éreztem, hogy egészen a hajtövig nyirkos minden szála. - Azt akarjátok, hogy hozzam le a hullát a fáról? - nyögtem hitetlenkedve. Pedro nemet intett. - Csak felmész érte... Félrehajtod az ágakat, és megmutatod. Mi itt lent várunk. Megnézzük, utána mehetsz a dolgodra. És ne mondd még egyszer, hogy... hogy... Szakadta verejték a hátamról. - Mit ne mondjak? - Hogy az az ember nem élő. - Hogy halott? - Ezt a szót ne mondd többé! Csak annyit mondj: ő.Megértetted? Tehát, felmész a fára, megfoglod őt, és megmutatod nekünk. Aztán visszaviheted a helyére. Sammy Davis junior a fára lesett, és idegtépő vonításba fogott. Keservesen cifrázta, hogy libabőr futott végig a karomon, Azért mégiscsak megpróbálkoztam a nevetéssel. Gyengére és hamisra sikeredett. - Nem megyek - mondtam végül- kemény elszántsággal. - Ha akarjátok látni a hu... izé... őt, hát menjetek fel, és nézzétek meg magatoknak. Én mindenesetre jelentem Atahualpának... Óriási lelkierővel hátat fordítottam, csettintettem a kutyának, és elindultam a falu felé. Sammy Davis azonban nem követett: a fa alatt dekkolva vonított. Két lépés után megálltam, majd villámgyorsan visszafordultam. Valami koppant a fülem mellett. Talán tíz centiméternyire a fejemtől egy csenevész bokrocska vékony törzsén. Mondanom sem kell, hogy köráréba áztatott, borotvaéles faszilánk volt. Sóhajtottam és visszafordultam a fához. Ügyet sem vetve rájuk, megmarkoltam az alsó liánt, s bár pokoli súly húzott lefelé, feldobtam egy lehajló ágra a lábam. Félig öntudatlanul másztam egyre feljebb; vörös köd ereszkedett a szemem elé, minden Egyes mozdulatomra ködfelhők özönlöttek a számba, s fojtogatták a tüdőm, mintha gázolajat lélegeztem volna. Félúton lehettem az odú és a föld között, amikor elérkezettnek láttam az időt, hogy tárgyalásba bocsátkozzam velük. Semmiképpen sem akaródzott ugyanis megtenni, amit kívántak tőlem. Rácsücsültem egy vastag ágra, és meglengettem a kezem. - Halló, Pedro! Sugárzott a bőre, mintha bronzból öntötték volna. - Indulj ! - biztatott. - Mútasd meg őt! - Eszem ágában sincs - biztosítottam. - Semmi kedvem bemenni abba az átkozott odúba, és nem is fogok. Menjetek be magatok! - Akkor meg fogsz halni - mondta nyugodtan Pedro, és felemelt karjával a lombkoronára mutatott. - Meghalsz, mint ő! Legszívesebben a fa törzséhez vertem volna a fejem. Miért kellett bevallanom nekik, hogy halottat találtam a fán? Igyekeztem eltakarni magam a fúvócsövek lövedékei elől. - És ha nem jövök le? Tudtam, hogy butaságot beszélek, de kockáztatnom kellett. - Nem menekülhetsz, Lawrence! A törzs harcosai felmennek érted és megölnek. Ha megmutattad őt, mehetsz a faluba, Atahualpához. Ültem-az ágon, és hitetlenkedve csóválgattam a fejem. Uramisten, ki hinné el, ha bárkinek is elmesélném, mi történt velem?! Vagy megmutatok egy részben mumifikálódott, odúban fekvő hullát két perui indiánnak vagy belém eresztenek néhány méregbe áztatott hegyes fadarabot. Esetleg feljön értem néhány bronzbőrű legény, és elmetszik a torkomat; mert az aligha lehet tilos, hogy embert is öljenek, ha néhanapján úgy adódna a dolog. Úgy-ahogy kipihentem magam, aztán összeszedtem minden erőmet, hogy teljesítsem megbízóim kívánságát. Visszakapaszkodtam az odú bejáratához, és bármennyire is kedvem ellenére volt, bedugtam a fejem a lyukba. A törött nyakú halott ugyanabban a pózban hevert, mint néhány perccel ezelőtt. Előkotortam a zsebkendőmet, és a legyező alakú, Hatalmas levelek hátáról felitatva a sűrű cseppeket, amennyire lehetett, megnedvesítettem. Végül a szám és az orrom elé kötöttem. Ragadós volt, mintha gyantába áztatták volna. Négykézlábra ereszkedve másztam be az odúba. Az orrom elé tapasztott kendő elfogta a szag nagyját, de még így is vigyáznom kellett, el ne szédüljek. Kénytelen voltam nagy pohár, jeges whiskyre gondolni, nehogy elhányjam magam. Odakúsztam a hullához, és igyekeztem nem nézni az arcába. Meglöktem és az oldalára döntöttem. Aztán a lábánál fogva megpróbáltam kicibálni az odúból. A hulla engedelmes volt, nem támasztott felesleges akadályokat. Barátságosan a vállamra hajtotta a fejét, és mintha halkan suttogott volna a fülembe. Hosszú, szőke haja a nyakamat csiklandozta. Soha nem mászkáltam még két emelet magasságban; ágról ágra, egy megtermett hullával a nyakamban, s mind ez idáig nem is tudtam elképzelni, mennyi erőt és koncentrációt követel az efféle mutatvány. A hulla ugyanis, mihelyt elhagytuk a biztos rejtekhelyét jelentő odút, minden igyekezetével megpróbált megszabadulni tőlem. Hol a keze akadt bele egy ágba, hol a lába. Az indiánok mozdulatlanul álltak a fa alatt a le-fel vágtató Sammy Davis junior társaságában. Félrehajtottam egy ágat, és amennyire tudtam, vigyorra húztam izzadságba fulladt vonásaimat. - Itt van ő - mondtam az igazságnak megfelelően. - Akarjátok látni? A második, névtelen indián félig behúzódott a bokrok közé, és bár tessék-lássék rám fogta a fúvócsövét, biztos voltam benne, hogy első gyanús jelre kereket old. Pedro arcán és vállán nyugtalan remegések futottak végig. Kívánta is a találkozást vele; de félt is tőle. Igazán kíváncsi lettem volna rá, miért ragaszkodik annyira, hogy megnézhessen egy faodúban lakozó hullát? Elhatároztam, hogy megtréfálom őket. Ennyit igazán megérdemelnek azért, hogy felzavartak a fára és halállal fenyegettek. Kinyújtottam a karom, és az ágak közé mutattam. - Jaguáristen unokái! ime, akit kívántatik! Óriási erőfeszítéssel felraktam a hullát a hátamra, és végig- kúsztam vele az ágon. Átléptem egy másikra, megkerültem a fatörzset, s amikor ismét kilestem az ágak közül, örömmel láttam, hogy a két fickó az oldalát mutatja felém, miközben meredt szemmel bámulnak arra a helyre, ahol fel kellett volna bukkannunk. Bár régóta nem gyakoroltam a tarzankiáltást, legutoljára gyermekkoromban a Duna mentén, mégis úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a dolgot. Megtámaszkodtam egy ágban, aztán akkorát ordítottam, mint Johnny HVeissmüller legszebb napjaiban. A két indián sóbálvánnyá dermedt a meglepetéstől. Annyi idejük maradt csak, hogy felém forduljanak. Még ma is magam előtt látom elképedt tekintetüket, amikor egy elsőrangúan kivitelezett válldobással nyakuk közé küldtem a hullát. Az ismeretlen, jobb sorsra érdemes férfiholttest kitárta két karját, mintha repülne. Hosszú, szőke haja madárszárnyként lebegett a levegőben. Tarzanbőgésem óvodások húsvéti énekének tűnt ahhoz képest, amit ők produkáltak. Pedro és társa térdre zuhant a meglepetéstől, majd hanyatt, de ezt már a hulla lökésétől. Üvöltve hemperegtek egymás hegyén-hátán, egészen addig, amíg egyfolytában ordítva ki nem másztak alóla, és fúvócsöveiket elhajigálva bele nem vesztek a bokrok sűrűjébe. Leereszkedtem a földre, miközben arra gondoltam, ha még néhányszor felkényszerítenek a fára, és egy kis gyakorlatra teszek szert, bármelyik hollywoodi producer szívesen alkalmaz valószínűtlen eseményeket feldolgozó kalandfilmjében. Bár - gondolkodtam tovább -, kell-e valószínűtlenebb esemény annál, mint ami az utóbbi fél órában történt velem? Sammy Davis junior tisztes távolságban leült egy másik fa alá, és orrát a földre sunyva keservesen vonított. Hátamra vettem Pedro árván hagyott fúvócsövét, és elindultam vele a falu felé. Atahualpa - az inka kései leszármazottja -, éppen néhány fekete- tarka malacot kergetett egy lécdarabbal, amikor feltűntem a láthatáron. Olyannyira rám csodálkozott, hogy a malacoknak rémült röfögéssel sikerült felszívódniuk a szorosan egymás mellé épített udvarok dzsungelében. Az inkautód komoran összevonta a szemöldökét. - Hol van Sammy? - Egyelőre egy hullát őriz - mondtam. Atahualpa kezében megremegett a léc. - Hullát? Csak nem... - Rosszat sejtve a vállamon nyugvó fúvócsőre bámult. - Úristen, Lawrence, te megöltél egy indiánt?! _ Nem tudtam, mit sajnál jobban, a halottnak vélt indiánt, vagy engem, aki láthatóan igen nagy bajba keveredtem. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha elmondok neki mindent. Nem hagytam ki Sammy Davis juniort sem, "aki" akaratlanul is elindítója volt a lavinának. Intett, hogy maradjak nyugton; bebicegett a kunyhójába, s amikor visszatért, nagy kaliberű, alighanem mexikói gyártmányú revolvert tartott a kezében: - Gyerünk! Mutasd az utat! Atahualpa nem volt fecsegő természet, így aztán én is befogtam a számat. Csak akkor nyitottam ki, amikor egy hatalmas bokor mögül Sammy Davis junior ugrott szembe velünk. Akkor sem ijedtem volna meg jobban, ha a hulla támad ránk. Sammy teljesen megvadult; attól tartottam, végleg megveszett. Szemei vérben forogtak, szája sarkából hab fröcskölt a fűre. Fejét lesunyva vetette rám magát, s alighanem belém is mar, ha Atahualpa nincs résen. Már akkor meggyőződhettem kivételes gyorsaságáról, amikor a disznókat kergette a léccel. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy a pillanat tört része alatt képes előrántani revolverét, és úgy fejbetalálni a nyelével a kaffogó kutyát, hogy az homokzsákként zuhanjon a bokrok közé. Atahualpa megcsóválta a fejét, és a kutya fölé hajolt. Felhúzta Sammy Davis ínyét, aztán megveregette az ájult négylábú hátát. - Őrületbe kergette magát. Néhány napig pihen, aztán rendbejön. Belenyomok fél liter pálinkát, és nem fog emlékezni semmire. A hullára azonban egészen mást mondott. PMivel az ismeretlen férfi a hasán feküdt, Atahualpa megfordította, aztán hátrahőkölt. - Santa Maria! - nyögte elfulladó hangon. - Hiszen ez - VGerner von Schutzbach... A Schutzbach-haciendáról. Megölték... Jézusom... őt is megölték! - Kicsoda? - bámultam rá értetlenül. - Santa Maria...! Még azt kérdezed kicsoda? Ki más, mint a suttopó árnyak?! Aztán keresztet vetett és elhallgatott. Nem voltam ott, amikor a meggyilkolt férfi tetemét elszállították. Ehelyett - immár a még mindig-félholtan heverő Sammy Davis junior nélkül - kisétáltam az öböl partjára. Kellemes szellő fújdogált a pálmák alatt, s bár a léghullámok egy cseppet sem voltak hűvösek, mozgásukkal némileg enyhítették az erdő fülledtségét. Ronald Habgond éppen a föld alatti rovarcsapdákat szedte ki, és csalódottan bámulta az üvegek oldalfalára kapaszkodó rovarokat. - Vigye el az ördög! - szitkozódott, amikor a közelébe értem. - Már megint semmi! Pedig megfoglak, ha beledöglöm is! Habgond egy százlábúfajtára vadászott, amelyből mind ez ideig két példányt ismert a tudomány: mindkettőt itt fogták, Peruban; a század harmincas éveiben. Heather Smith a sátra előtt ült és egy serpenyőt vakart nagy igyekezettel. Ha valaki idegen látja, el nem tudta volna képzelni; hogy Heather a rovar tan professzora a hawaii egyetemen. Ahogy meglátott, tréfásan a feje fölé emelte a serpenyőt. - Helló, helló...! Már azt hittem megválasztották törzsfőnöknek! Óvatosan kikerültem Habgond üvegeit, és odaballagtam hózzá. - Jó reggelt, Heathy! Remélem, nekem is jut a reggeliből? Mosolygott és leeresztette a serpenyőt. - Tudja mire gondoltam? - Na mire? - A matriarchátus korára. A nők főztek, a férfiak pedig vadásztak. Oké, én főzök, de maguk mi a fenével járulnak hozzá? Mielőtt válaszolhattam volna Balthazar Templeton basszusa búgott bele a reggelbe. - Ami azt illeti, támogatom az ötletet! Mégsem illik, hogy Heathyt terheljük nemcsak a főzés, hanem az anyagbeszerzés gondjaival is. Az én hozzájárulásom már itt is van. Parancsoljon, Heathy! Balthasar Templeton született mókamester volt. Ha valamelyikünk ártalmatlan siklót talált a zsebében, vagy nagy csőrű, piros madár röpdösött elkeseredetten a sátrában, biztosak lehettünk benne, hogy az ő keze van a dologban. Két, összeszorított öklét Heathy Smith orra alá dugta. - Melyiket választja, királynőm? Heathy megvakarta az állát, és Templeton jobb öklére csapott. - Ezt! Templeton arcán csalódott árnyék futott végig. - Biztos benne? Heathy vacillálni kezdett. - Talán... a másikat... Templeton vigyorgott. - Így már más. Kinyitotta a tenyerét, és harsány kacagásra fakadt, amikor az öklében rejtegetett zöld levelibéka szembeugrott Heathyvel. Heathy a béka felé csapott a serpenyővel, de szerencsére nem találta el. Az ugrómester eltűnt a sátrak közötti fűben. - Gyerünk! - vezényelte Heathy. - Mutassa a másik kezét is! Szeretném tudni mit szalasztottam el! Templeton szája a füléig szaladt. Az előzővel milliméterre megegyező béka ugrott ki az ujjai közül, és Heathy vállára kapaszkodott. A csupa móka-kacagás hangjaira Habgond is odasétált hozzánk, kezében a csapdáival. - Hát én aztán igazán fel tudnék ajánlani valamit! Fogtam vagy másfél kilókukacot. Akar valaki horgászni? Templeton letört négy egyforma hosszúságú fadarabot egy ágról, körbemutatta, majd látványos mozdulattal leharapta az egyik végét. - Nem csalás, nem ámítás - szavalta vásári kikiáltó módjára. - Megfogom a négy pálcikát, belerejtem a tenyerembe, így ni, felkérem a hölgyet és az urakat, hogy szíveskedjenek egy és egy pálcikát kihúzni. Aki a rövidebbet húzza, az készíti el az ebédet! A hölgyeké, azaz, a hölgyé az elsőség! Parancsoljon; Heathy! A hawaii egyetem nagy tudású professzornője a nemzetközi karjelzést mutatta Templetönnak. - Majd, ha meszet ettem! Tegnap én húztam elsőnek, és mindjárt a rövidet. Most majd megvárom magukat... Előre fiúkák! Bátran a csomóba nyúltam, és húztam egyet. Hosszú volt. Habgondé is hosszú volt. - Hogy húzzak, ha én tartom a pálcikákat? - aggodalmaskodott Templeton. - Majd Mr. Lawrence húz maga helyett - mondta Heathy határozottan. - Ragaszkodom hozzá, hogy én maradjak utolsónak! Kinyújtottam a kezem, és kihúztam az egyik szálat. Csak igen jó szem tudta volna követni azt a villámgyors mozdulatot, amellyel Templeton kezében megfordultak a pálcikák. Naná, hogy hosszú volt, amit kihúztam! Heathy dühösen a földhöz vágta a maradék fadarabot. - Magukkal aztán nincs szerencsém! Ide azokkal a rohadt konzervekkel! Dühösen bevágtatott a raktársátorba, s harsány csörömpölés közepette válogatni kezdett a dobozok között. Habgond Templetonra nézett, és rosszallóan megcsóválta a fejét. - Azért ez nem szép dolog, Balthasar. Be kell látnia... Balthasar a szájára tette az ujját. - Csitt! Ha rájön, belefőz a levesbe! Maga akar talán főzni? - Azt éppen nem - visszakozott Habgond. - Legalább azt árulja el, hogy a fenébe csinálja? - Gyakorlat kérdése az egész. Professzor vagyok a szakmában. - Eddig azt hittem a gyűrűsférgek professzora: - Ide figyeljenek, nyavalyás intellektuelek... Maguk, akik kora gyermekkoruktól a könyvek emlőin nevelkedtek... Az én apám szénszállító munkás volt Bristolban, s amíg maguk az Ezeregyéjszaka meséin csüggtek, én a bristoli piacon "itt a piros, hol a pirossal" kerestem a család betevőjét. Ha nem hoztam issza naponta legalább öt fontot, ősöm néhány fenékbe rúgással kizavart az éjszakába. Később, egyetemi tanulmányaim során is gyakran pótoltam az ösztöndíjamat szerencsejátékkal. - Ez azt jelenti, hogy... ameddig csak itt leszünk... mindig a szerencsétlen... Miss Smith fog főzni? Templeton sajnálkozva rázta meg a fejét. - Egy fenét fog. Mondja, van magának valami affinitása a lélektanhoz? - Ezt hogy érti? - Úgy, hogyha még kétszer ő húzná a rövidebbet, bedobná a törülközőt. Rájönne, hogy csalunk, és soha többé nem főzne; még a halálos ágyán sem kapna tőle egy teát sem, Habgond! - Beszéljen csak a saját halálos ágyáról! - Csak a probléma lélektani oldalát kívántam megvilágítani. Alapszabály: néha az áldozatot is hagyni kell nyerni. Ezért a következőt javaslom: holnaptól kezdve háromnaponként felváltva főzünk. Heathy, azaz Miss Smith kétszer egymás után. Oké? Mély hallgatásunk beleegyezést takart. - És vasárnap? -kérdezte elhaló hangon Habgond. - Mi van a vasárnappal? - Én egy... izé... szekta tagja vagyok. Sem szombaton, sem vasárnap nem szabad dolgoznom. - Na és a rovarfogás? - Az nem munka. Az szórakozás. Templeton rám nézett, várakozón. Eljött az idő, hogy kitisztítsam a pipámat. Kikotortam a zsebemből, és elmerülten piszkálgatni kezdtem. - Oké - mondta kisvártatva Templeton. - Tehát vasár nap is Miss Smith csinálja az ebédet. Most pedig nézzünk valami férfias elfoglaltság után... Én például megfürdöm. Velem jönnek? Úgy döntöttünk, hogy e horgászás előtt nem árt megmártózni az öböl kristálytiszta vizében. Leraktuk a botokat és a ruháinkat egy bokor alá, s harsány csatakiáltásokkal eltűntünk a hullámok között. Habgond felbukkant Templeton mellett, és nagyot fújt, mint egy lyukas tüdejű fóka. - Megöl a lelkifurdalás! Szegény Heathy a dögmeleg sátorban... Felkaptam a fejem. Mintha rémült kutyavonítást hallottam volna a part felől. - Miss Smithnek megadatott az a nagy lehetőség... A kutya ismét vonított. Szemem fölé ernyőztem a tenyerem. Sammy Davis junior ebben a pillanatban ugrott ki a bokrok közül. Ruháinkhoz futott, megugatta őket, mintha embert keresne bennük, aztán orrát a víz felé fordította, és tovább vonított. Éppen úgy, mint alig egy órája. Szerettem volna tudni, hogy Atahualpa beletöltötte-e a fél liter pálinkát, és azért vonít, vagy pedig más oka is van rá. Ron Habgond észrevette, hogy a partot figyelem. Néhány karcsapással odaúszott hozzám, és követte a tekintetem. - Mi van? - Vonít a kutya. - Ez Sammy Davis junior! Templeton elkapta a víz alatt a lábam, majd felbukkant mellettem. Mondani akart valamit, de figyelő tekintetünk beléfojtotta a szót. Gyanakodva összehúzta a szemöldökét. - Csak nem lopták el a cuccainkat? - kérdezte kisvártatva. Sammy lábai közé húzott farokkal a vízbe gázolt, mintha oda akarna úszni hozzánk, de visszarettent a hátán átcsapó hullámoktól, és nyüszítve visszatántorgott a homokra. Mintha valóban megitatta volna Atahualpa. Éreztem, hogy hűvös áramlat fonja körül a testem. A nyílt tenger felől könnyű szél támadt; talán ez kergette hozzánk a hideg áramlatot. Templeton összeborzongott, és nagyot csapott a vízbe. - Kimegyünk? Haboztam, aztán feléjük fordultam. - Mondanék valamit. Habgond felhúzott szemöldökkel a vizet taposta, Templeton ráült egy hullám tetejére. - Ha azt akarja mondani, hogy szerelmes Heathybe, és együtt akarnak főzni, nekem nincs ellene kifogásom. Magának, Habgond? - Hajnalban találtam egy hullát. Templeton elfelejtett csapkodni, és lesüllyedt a víz alá; Habgond viszont éppen ellenkezőleg, fennakadt egy hullám tetején, és hagyta magát elsodortatni tőlem. Fél- perc múlva ismét mellettem pancsikoltak. Sammy Davis junior ezalatt újra megkerülte a ruháinkat, és esküdni mertem vvolna rá, hogy keres köztük valakit. - Mintha az előbb mondott volna valamit - prüszkölt Templeton. - Hajnalban találtam egy hullát. - Úgy érti, hogy egy ember holttestét? - Pontosan. - Hol...? - Egy fán. - Milyen fán? - Nem tudom. Nem ismerem azt a fafajtát. Elfelejtettem megkérdezni A tahualpától. Habgond kimeredt szemekkel bámult rám. Nyilván a részegség vagy az őrület jeleit kereste rajtam. Templeton lemerült a víz alá, és csak jó sokára bukkant fel újra. - Ez valami vicc? - Egyáltalán nem vicc. Valóban találtam egy emberi holttestet. Hallgassanak ide... Töviről hegyire elmeséltem nekik a hajnalban történteket. Nem feledkeztem meg a tulajdonképpeni főszereplőről, Sammy Davis juniorról sem. Míg meséltem, éreztem, hogy egyre hidegebb lesz körülöttünk a víz. A nap vadul ragyogott, a pálmafák vidáman integettek, a hűvös víz mégis valahogy elvette a jókedvünket. A hulláról nem is beszélve. Templeton eltátotta a száját, és fürkészve a szemembe nézett. - Indiánok? Kecsuák? - Biztosan nem. Rosszul beszéltek spanyolul, és az öltözékük világosan mutatta, hogy erdei indiánok voltak. - Mi a fenét akarhattak a hullától? - Meg akarták nézni - mondta Habgond. - Csakhogy ők maguk nem mászhattak érte a fára. Nekik az tabu. Arra volt szükségük, hogy valaki más megmutassa nekik. Ehhez kellett maga. Miután vigyázatlanul elárulta nekik, hogy mi van odafent. Templeton megrázta a fejét és a vízbe csapott. - Nagyon úgy néz ki a dolog, mintha a fickók éppen a maga halottját keresték volna. - Mi az, hogy az enyémet? - Nyilván arról van szó, hogy a fickók valamiért el akarták kapni a pasast, üldözték, megsebesítették, s meg akartak bizonyosodni róla, hogy meghalt-e. Azók kergették fel magát a fára, hogy mutassa meg nekik, ha már őnekik tilos hullák után bóklászniuk. Ön pedig, a szokásos; humoros módján elintézte a dolgot. - Valami nem tetszik nekem - mondtam elgondolkozva. - Tudja mit, nekem sem - bólogatott Habgond, és megvakarta az orra hegyét. Hosszú, hajlott, kaukázusi orra volt, az alája illő feketebajuszkával. - Sőt, piszokul nem tetszik. Megmondjam miért? - Nem akarom hallani - nyögte Templeton, és a fülére tapasztotta a tenyerét. - Eddig olyan szép volt minden. Heather mosogat és főz, mi fürdünk, a rovarok pedig besétálnak a csapdánkba... Habgondot nemigen érdekelte Templeton tiltakozása. - Volt egyszer egy kollégám, Rogers. Edmund Rogers. Feltételezem hogy hallottak róla. Évekkel ezelőtt itt tűnt el a környéken. Csak hónapokkal később találták meg a holttestét. Volt is valami;vizsgálat, de végül is soha nem derült ki, hogy az indiánok tették-e vagy sem. - Kitől tudja mindezt? - vetettem közbe. - Közös ismerősünktől, Atahualpától. Állítólag beavatkozott a rendőrség is. de annyi bajuk van a gerilláikkal, hogy egy-egy bogarász eltűnése az indián törzsek földjén nem olyan nagy ügy. - A fene vigye el...! Azt akarja mondani, hogy a fickók elhatározták, megölnek bennünket? De hát miért? Mi a fenét csináltunk, ami nincs ínyükre? - Az indiánok gondolkodásán nehéz eligazodni - dünnyögte Habgond. - Hiszen zömmel még át sem lépték a kőkorszak küszöbét. Mindenesetre... Atahualpa szerint a vizsgálat elsősorban azért zárult negatív eredménnyel, mert... Edmund Rogerst megfojtották, vagyis... inkább eltörték a nyakcsigolyáját. Atahualpa azt mondja, nincs indián, aki így ölne. Ezek fúvócsővel lesik le az áldozatukat, vagy csapdába ejtik. Tilos úgy ölniük, hogy eltörjék valakinek a nyakát. Ennyit Rogersről. Összeborzongott és csapkodni kezdett maga körül. Templeton komoran a szemembe nézett. - Hogy ölték meg a maga fickóját, Mr. Lawrence? Egyáltalán, meg tudta állapítani ilyen pokoli körülmények között a halál okát? - Természetesen. - És? Hogyan ölték meg? Jéghidegnek tűnő áramlat kapta el a lábam. - Kitörték a nyakát. Sammy Davis junior, mintha csak meghallotta volna, lesunyta az orrát a homokra; és vonított megállás nélkül. Megközelítőleg sem voltúnk már olyan vidámak, mint amikor bejöttünk a vízbe. Főleg, amikor Sammy Davis junior vicsorgott, és nekünk akart ugrani. Tisztes távolságban megálltunk a parttól, és mit tagadjam; egyre csökkenő bátorsággal bámultuk a kutyát. - Ez megveszett - szögezte le Templeton. - Nehogy megtámadja Heathert... - Még nem is kérdeztem, hogy kicsoda a halott - vacogta az égető napsugarak ellenére Habgond. - Csak nem Rogers tetemét találta meg... azazhogy, mit is beszélek, hiszen azt már korábban megtalálták. Egyáltalán, fehér ember völt? - Werner von Schutzbachnak hívták - mondtam. - Honnan tudja? - tátotta el a száját. - Atahualpától. Különben éppen tegnap este tolmácsolta Atahualpa Schutzbachék meghívását. Ma estére vártak volna bennünket vacsorára. - Hát ez elmarad - sóhajtotta Habgond. - Kik ezek a Schutzbachék? - Nem volt időm részletesen kikérdezni Atahualpát. Templeton megragadta a karom. - Nézze csak a kutyát? Sammy Davis junior taktikát változtatott: Vagy kijózanodótt, vagy éles ösztönével megérezte; hogy félünk tőle, ezért véget vetett a vonításnak és a morgásnak. Odarohant lehányt ruháinkhoz, elkapott egy inget, és az ujjánál fogva húzni kezdte a bokrok felé. Ledobta, visszafordította a fejét, és figyelte követjük-e. Kövér, inkább disznó, mint kutyateste vibrált az izgalomtól. - Ez akar valamit - szögezte le Habgond. - Talán hogy kövessük. - És ha félreértjük? - aggodalmaskodott Templeton. - Kimegyünk és a seggünkbe harap? - Ennyire fél a kutyáktól? - Van néhány kellemetlen emlékem - morogta Balthasar Templeton. - Egyszer például Skóciában... Elmegyek egy kert mellett, és mit látok? Egy pasas locsolócsővel a füvét locsolja. Jobban odanézek, hát a vízsugártól űzve egy olyan giliszta mászik ki a lyukából, hogy majd felsikoltottam az örömtől. Legalább fél méter hosszú volt; és vastag, mint egy májashurka. Mondom a pasasnak, hagyja a gilisztát békén, és már láttam is lelki szemeimmel spirituszban. Erre egyszerre csak ráront egy marha kutya... Nem tudom mondtam- e, hogy egy kutya is volt a kertben, és az a hülye gazdája időről időre lespriccelte, hogy el ne hervadjon, vagy mi... Szóval, a kutya, egy ronda, széles pofájú dög húzni kezdi a gilisztámat. Átugrottam a kerítésen; neki a kutyának. A pasas erre rám irányította a slaggot, és ordított, hogy hívja a rendőrséget. Szerencsére elkaptam a gilisztát; és megpucóltam vele. Otthon vettem észre, hogy az a dög két helyen is belémharapott. Mindenesetre, a giliszta azóta is gyűjteményünk büszkesége. Álltunk, toporogtunk, nem mertünk kimenni a partra. Sammy Davis junior, akár hiszik, akár nem, ránk mosolygott, mintha biztatott volna bennünket. Mély lélegzetet vettem, és elindultam a ruháink felé. Sammy begörbítette a hátát, mint egy szabadnapos macska; még dorombolt is a kedvességtől. Villámgyorsan magamra húztam az ingem, a nadrágom, a tornacipőm, és meg sem várva, hogy a többiek is bátorságra kapjanak, odaoldalogtam Sammyhez. Sammy Davis junior vérben forgó szemekkel, halk kaffantással fogadott. Kérdőn néztem rá, és óvatosan megsimogattam a hátát. Olyan sebesen pattant fel, hogy rémülten visszarántottam- a kezem. Sammy azonban nem harapott meg, csak vinnyantott egyet, és hátra-hátranézve, hogy követem-e, beugrott a bokrok k özé. Csak az ágak zörgéséből sejtettem, hogy mindketten ott loholnak mögöttem. - A jó Jézusát neki! - hallottam Templeton hangját. - Ez direkt a tüskés bokrokat választja. Eddig sem vóltam valami nyugodt, de amikor Sammy Davis junior befordult a táborunkhoz vezető ösvényre, legszívesebben felordítottam volna. És sokért nem adtam volna, ha nálam van 38- as Smith and Wessonom. - Mit akar ez jelenteni? - suttogta Habgond. - Csak nem...? Zavartan köhécselt, és a kutya felé nyújtotta a kezét. Sammy Davis junior kelletlenül bár, de eltűrte a simogatását. Heathy sátrának a nagy meleg ellenére is le volt eresztve a bejárata, ami Heathyt ismerve enyhén szokatlannak tűnt. A kutya felhúzta az ínyét és vicsorgott. Előbb a földre, aztán a fákra, végül Heathy sátrára. Bármennyire is küzdöttem ellene, felbukkant szemem előtt az odú, a többnapos, törött nyakú hullával. Aztán a zöld hasú legyek következtek, amint bebújtak a halott orrlyukába, és halkan zümmögve gyászdalt énekeltek odabent. Valami arra késztetett, hogy elinduljak Heathy sátra felé, anélkül; hogy bármiféle fegyver is Lett volna a kezemben. Szinte hallottam a dögbogárak szomorú zümmögését. Félúton lehettem a sátorhoz vezető úton, amikor Sammy felvonított. Keservesen, mint sírásó kutyája temetéskor. Mintha éles kést vágtak volna a hátamba, megremegtem, de anélkül, hogy hátranéztem volna, folytattam az utam. Közvetlenül a sátor bejárata előtt álltam már, amikor éreztem, hogy valaki jókora faágat csúsztat a markomba. - Fogja - hallottam Templeton suttogását. - Csak a fejét célozza, én is oda ütök! Jobbommal a bunkót markoltam, bal kezemmel félrerántottam a tüllajtót. Templeton meghökkenve felkiáltott: a kutya még erőteljesebben vonított, s mintha a nap is elbújt volna a tépett, csipkefüggönyként gomolygó pára mögé. Heather Smith a hátán feküdt, közvetlenül a gáztűzhely előtt, kezében serpenyővel. A gázláng kéken lobogott, pokoli szerencse, hogy nem gyújtotta fel a tábort. A fekvő lány teste körül konzervdobozok borították a talajt; némelyikükre mintha elefánt lépett volna. A lány mellkasa lassan emelkedett és süllyedt; arcának egyik fele piros volt, a másik sápadt, mint különleges célokra kitenyésztett furcsa virág. Leguggoltam és az ölembe vettem a fejét. - Vizet! Habgond merített egy pohárkával az ajtó melletti vödörből, és a lány arcára löttyintette. Heather szemhéja megrebbent, de óvakodott kinyitni a szemét. Gyengéden megveregettem az arcát. - Heathy! Ébredjen..., térjen magához, az isten szerelmére! Villámgyors mozdulattal kapta el a csuklóm. - Maga az, Lawrence? Itt ne hagyjon... mert... Jézusom, itt van még? Megkönnyebbülve nyúlt végig a földön, amikor meggyőződött róla, hogy csak mi hárman toporgunk körülötte. - Jézusom! Úgy megijesztett, hogy elájultam. Pedig nem is vagyok ijedős... Jézusom! Ömlött a veríték az arcán, a hátán, a karján. Fújt néhányat, és bágyadtan ránk mosolygott. - kimennének egy kis sétára, fiúk, amíg lekapom magamról a ruhámat? Izzadok, mint egy ló! Sammy Davis junior nem merészkedett a sátrak közelébe. Ott maradt, ahol hagytuk. Lesunyta a fejét a fűre, és a változatosság kedvéért hallgatott. - Mi az ördög történhetett vele? - kérdezte Habgond, és aggódva a sátor felé fülelt. - Csak nem lett ismét rosszul? - A kutya - morogta Templeton, és fenyegető képpel Sammy Davis junior felé pillantott. - Holtbiztos, hogy a kutya csinált valami disznóságot. Megbuggyant a halottól; vagy mi a fene. Az állatok néha nehezen tudják elviselni a halál jelenlétét. Egyszer is... - Ostobaság - szakította félbe Habgond. - Heather ismeri Sammyt. - Csakhogy maga is megijedt tőle, nem? És Mr. Lawrence is... A függöny meglebbent; a sátor mélyéről előbukkant Heather. Ha filmet forgattunk volna feltétlenül neki adom Tarzan feleségének a szerepét. Tarka fürdőruhájában, barna bőrével, kisportolt alakjával ugyancsak jól mutatott volna a fák tetején, ingó-bingó liánok között. Ami azt illeti, persze jól mutatott így, félig megnyugodva, a sátra előtt is. Heather más alkalommal bizonyára nem mulasztotta volna el honorálni a szépsége és nőiessége iránt megmutatkozó lelkesedésünket, most azonban kisebb dolga is nagyobb volt annál, minthogy azzal a hatással törődjék, amelyet munkatársai körében kiváltott. - Jöjjenek csak be - invitált és kitárta a bejáratot. - Nézzék meg mit művelt! Templeton a csendben sunyító kutyára pislantott, és megfenyegette mutatóujjával. - Szabad ilyet csinálni, te dög? Ha nem a seriff lenne a gazdád, nyárson sütögetnélek! Sammy Davis junior sértetten felmordult. Talán a nyárs emlegetése nem tetszett neki. - Kiborította a maradék tojást is - panaszolta a lány. - A pirítósokat pedig alighanem megette. Amikor rácsaptam a kezére, nekem esett. Még jó, hogy...: Jézusom, de megijedtem. Templeton megvakarta a fejét. - Azt mondja; hogy a kezére? - Persze. Nagyot ütöttem a kezére. Templeton a pofáját a fűhöz dörzsölő Sammyra pislantott, mintha azt latolgatná, vajon lehet-e Sammy medvemancshoz és disznópatához egyaránt hasonlító lábait kéznek nevezni. - Amit ez Atahualpától kapni fog! - morogta Habgond. - Mindenesetre, addig se ártana eltángálni, hogy még egyszer eszébe ne jusson... Sammy felemelte a fejét, és a bokrok felé fordította. Kivillant a szájából vörös ínye és fehér fogsora. Halkan morgott, mintha valami nem odavalót érzett volna. Hátamon újra hideg hullámok futottak végig, mintha még mindig az öböl vizében lubickoltam volna. - Sammy mentette meg az életemet. Amikor megütöttem, elkapta a nyakam... idenézzenek! Most már a többiek is észrevették, amit én, ahogy föléje hajoltam. Kerek, kékülni-zöldülni kezdő foltokat a nyaka két oldalán. Templeton és Habgond meghökkenve bámultak egymásra. - Sammy... mentette meg az életét? - ráncolta össze a homlokát Templeton. - Sammy Davis junior? Hát nem ő támadta meg magát? A Lány nevetni akart, de csak torz mosolyra futotta az erejéből. - A fenébe is, dehogy... Éppen Sammy volt az... Beugrott az ajtóra; és elkapta a lábát... - Kinek a lábát? Megfogtam a kezét, és megveregettem a kézfejét a tenyeremmel. - Miss Smith. Kérem. Talán jobb lenne, ha részletesen elmondana mindent. Heathy megsimogatta a homlokát és felsóhajtott. - Persze. Ó; az ördög vigye el, csak most kezdek remegni. Megengednék, hogy leüljek? Adna egy pohár vizet, Balthasar? Pedig már azt hittem túl vagyok a dolgon. Ó, a Jézusát, hiszen engem majdnem megöltek! Az utolsó szavakat már úgy sikoltotta. Tipikus spétreakció volt, ahogy előkelőbb körökben mondanák. Most fogta csak fel, hogy nem tréfa volt, ami történt vele. Lehet, hogy a halál torkából szabadult. - Elmondana mindent, Heathy? - ismételtem, amikor visszaadta a vizespoharat. - Mr. Habgond és Mr. Templeton azt állítják, hogy Sammy Davis junior támadt magára! Izgatottan felpattant, és járkálni kezdett. Bár szépen kisportolt, kidolgozott teste volt, most mégis az arcát figyeltük mind a hárman. - Sammy? Ugyan már! Inkább Sammy segített rajtam! De jobb, ha az elején kezdem, igaz? Sammyt nem is láttam egész nap. Hajnalban, mintha hallottam volna az ugatását... gonclolom, félálomban. Szóval, miután kisorsoltak, nekiálltam, hogy összeüssek valamit ebédre. Éppen hátat fordítottam az ajtónak, és olajat öntöttem a serpenyőbe, amikor elsötétült a sátor... mintha árnyék esett volna rá. A levegőbe meredt, és szemmel láthatóan összeborzongott. - Tudják... nem is egészen értem mi történt velem: álltam a serpenyővel a tűzhely felé fordulva, kinyitottam a csapot, megeresztettem a gázt, és éppen meggyújtottam, amikor... azt éreztem, hogy... egyszerűen nevetséges, de... nem is tudom... - Mondja csak bátran - biztattam. - Hát... szóval, álltam a tűzhelynél, és egyszerre csak fázni kezdtem. Trópusi hőségben, gázfőző mellett. Értik? Fáztam. Azaz... nem is mindenem, csak a hátam. - Ez akkor volt, amikor úgy érezte, hogy árnyék borult a sátorra? - Egy időben történt, egészen biztos. Még gondoltam is rá, hogy jól jönne egy kis eső, pedig tudom, hogy hónapokig aligha fog esni. Tudat alatt csodálkoztam is, honnan keveredhetett ide felhő. Automatikusan az olajflakon után nyúltam, amikor... szóval megborzongott a hátam. És, tudják, az a furcsa, hogy nem a félelemtől. Mí az ördögtől féltem volna? Inkább úgy éreztem... hogy... egy hatalmas jégdarab áll mögöttem, és annak a hidegét érzem. Nyelt egy nagyot, és megtapogatta a nyakát. - Csak akkor kezdtem el rémüldözni, amikor megsimogatta valaki a fejem... vagy talán a hajam. És tudják mire gondoltam? Hogy egy jaguár vagy valami óriási majom jött be a sátramba. Egy King- Kong. - Tehát megsimogatta a haját - türelmetlenkedtem. - Azután? - Képzelheti! Megfordultam és felemeltem a serpenyőt... Aztán csak álltam... Csoda, hogy nem ment el az eszem! - Ki az ördög volt az, Heathy? - hajolt előre Habgond. - Ha se jaguár, se Sammy... Ezek a rohadt indiánok akarnak kifüstölni bennünket? - Nem indián volt - tiltakozott hevesen a lány. - Semmiképpen sem indián... - Hát akkor? - Fekete volt, mint a szurok. Inkább néger. - Néger? Errefelé? - Higgyék el - kulcsolta össze könyörögve a kezét -, csak azt mondom, amit láttam. Egy hatalmas férfi állt mögöttem, egy kosárlabdázó és Muhammad Ali keveréke. Legalább két méter magas és... a fene tudja hány kiló. Mintegy nehézsúlyú világbajnok. - Az ördögbe is! - fújtatott Templeton. - És még mondja valaki, hogy a rovargyűjtés veszélytelen foglalkozás! Skóciában sem az, ahol az a rohadt kutya megharapott, hát még a trópusokon! - Mondott valamit a fickó? - tudakoltam. Heather határozottan megrázta a fejét. - Egyetlen szót sem. Csak állt az ajtóban és... mintha nyöszörgött volna. Vagy suttogott. Igen... inkább suttogott. És nézett. Jézusom, ha le tudnám írni milyen volt a nézése...! - Azért csak próbálja meg! - biztattam. - Fehér. Hogy is mondjam? Nem volt pupillája. Az egész szeme csupa fehér volt. - Tehát, maga megfordult... - A fickó eleresztette a hajam és... a serpenyőért nyúlt. És suttogott megállás nélkül. - Maga pedig visított. - Dehogy. Alig jött ki hang a torkomon. Megkérdeztem, hogy kicsoda, és mit akar, de... csak suttogott. Furcsán, mintha nyögne... Ki akartam futni a sátorból, de nem tudtam. Nekiütköztem és visszaestem a tűzhelyhez. Ekkor ütöttem meg a serpenyővel. - Ekkor sem kiáltott fel? - Csak suttogott. Aztán kinyújtotta a karját, és elkapta a nyakam. - Meg akarta fojtani? - Nem tudom. De a kezére emlékszem. Óriási kezei voltak. Aztán előrebuktam és... Sammy Davis berontott az ajtón. Ugatott, vonított... ördög tudja; mi mindent nem csinált. A... fickó eleresztette a nyakam és elmenekült. Talán a kutya miatt... nem tudom. Annyit láttam csak, hogy Sammy Davis belekapaszkodik a lábába, és húzza a nadrágját. - Volt nadrágja? - Valami volt rajta. Úgy értem, hogy ruha. Valami kék nadrágféle és... igen, felül semmi. Inge biztosan nem volt. - Akkor sem kiáltott, amikor a kutya elkapta a nadrágját? - Egészen biztosan nem. Csak a kutya őrjöngött... Többre nem emlékszem... azaz igen! Jézusom! Csak most jutott eszembe! Borzasztó volt! Mint egy rémálom! A pohár után nyúlt és ivott néhány kortyot. - Azt hittem csak álmodtam, pedig dehogy... Amikor Sammy Davis belekapaszkodott a nadrágjába a fickó... felemelte a kutyát és... feldobta a levegőbe. És... Sammy nem esett vissza! - Hogyhogy nem esett vissza? - Nem zuhant vissza a földre. Talán fennmaradt egy fán. Nem láttam visszaesni... - Azt mondja, hogy fekete volt a fickó bőre? - Fekete. Fekete férfi volt. Néger. - Meg tudott valamit figyelni rajta, Heathy? Azonkívül, hogy suttogott...? - Semmi különöset. Hatalmas keze volt, vastag ujjakkal. - A lehellete? - kérdezte Habgond. - Nem volt alkoholszagú ? - Nem éreztem semmi ilyet. - Volt valami különös az arcában? - A szemét már mondtam... azonkívül semmi. - Lehet, hogy egy indián varázsló öltözött álruhába? - vonta fel a vállát Templeton. - Talán két varázsló és egymás nyakában ültek - morogta Habgond. - Ha a fickó valóban kétméteres, vagy még annál is magasabb, két indián kellett hozzá. - Biztos, hógy egyetlen ember volt - erősködött Heathy. - Hatalmas termetű és néger. És suttogott - mondta. - Na és? - kérdezte vállát vonogatva Templeton. - Van ennek valami jelentősége? Miss Smith szerint nem volt inge... lehet, hogy megfázott az éjszaka és berekedt: Hajnal felé hidegnek érzi az ember ezt a párás levegőt. Töprengtem, hogy elmondjam-e nekik, amire gondoltam, de Habgond megelőzött. - Jézusom - nyögött fel, és most éreztem először megilletődöttséget a hangjában. - Jézusom! Tudják, hogy hívják ezt a helyet, ahol vagyunk? Ahol ez a fekete óriás... suttogva Miss Smithre támadt? - Na hogy?! - tudakolta Templeton mosolyogva. - Tudtam tanító bácsi, de elfelejtettem. - A Suttogó árnyak öblének - mondta Habgond, és sokat sejtetően elhallgatott. Balthasar Templeton arcáról lehervadt a mosoly. Sammy Davis junior még mindig a bokrok közelében feküdt, de már nem vonított. Lesunyta az orrát a fűre és hallgatott. Amikor leguggoltam mellé, mintha könny csillogott volna a szemében. Megsimogattam a hátát. Felemelte a fejét, és megnyalta a kezem. Hagyta, hogy az oldalára fordítsam. Csak akkor kaffantott fájdalmasan, és kapott a kezem után, amikor megpróbáltam eltávolítani egy megtermett tüskét a hasából: Megsimogattam és folytattam a keresést. Percek alatt legalább tíz, bőrébe fúródott tüskét fedeztem fel. A tüskék mellett tenyérnyi helyen véres horzsolás látszott. Kihoztam a sátramból egy csipeszt, egy üvegcse alkoholt, és Templeton segédletével kezelésbe vettem a kutyát. Sammy Davis prüszkölt, harapott, csak akkor nyugodott meg, amikor megérezte az alkohol szagát. Alighanem azt hitte ő kapja. Mondanom sern kell óriási cirkuszt csinált, ahogy rájött, hogy átvertem. Oldalra vágta magát, és megpróbálta lenyalni a hasáról az alkoholt. Templeton megcsóválta a fejét. - Soha nem gondoltam, hogy egy kutya ennyire hozzáedződhet a piához. Sammy Davis junior végre megértette, hogy nem kap inni, bár őszintén szólva megérdemelte volna. Szédelegve a lábára állt, és lenéző pillantásokkal illetett bennünket. Már-már kísértésbe estem, hogy löttyentsek neki pár cseppet; amikor Heathy tűnt fel az ajtóban. - Ha végzett a kutyával, kezelésbe venne engem is? Persze tudom, hogy ő az első, de pokolian fáj a nyakam... Bementem a sátrába, lefektettem a függőágyra, és megnyomkodtam az ismeretlen támadó keze helyét. Templeton és Habgond árgus szemekkel figyelték minden mozdulatomat. Heathy nyögött, sóhajtozott, és nagyot szisszent, amikor megtapogattam az egyik ujj nyomát. - Ott, az ördög vigye el! Alaposan megszorongatott a fickó. Mit gondol, ki volt? Szökött rabszolga a "Tamás bátya kunyhójá"ból? - Talán egy őrült - mondta Templeton. - Nem is vitás - bólintott Habgond, - Kilógott a diliházból. Magának mi a véleménye, Lawrence? Abbahagytam Heathy masszírozását, és bármennyire is nem takartam, komoran csengett a hangom. - Szeretném, ha őrült lenne. Nagyon szeretném... - Miért? - hökkent meg Templeton. - Ön szerint talán nem az? - Attól tartok, nem - mondtam. Bedugaszoltam az üveget, és mielőtt még rám tört volna a kérdések árja, kimenekültem a sátorból. Öt perc múlva úton voltam a falu felé. Atahualpa, mintha abba sem hagyta volna a disznók kergetését. Számomra felfoghatatlan rendszer szerint hajtotta át őket egyik udvarból a másikba. Azt pedig végképp nem értettem, hogy a disznók miért szegülnek ellent neki, hiszen valamennyi udvar olyan egyforma volt, mint az egypetéjű ikrek. - Beszélhetnék veled, Atahualpa? - kérdeztem, és ügyesen félreugrottam egy felém vágtató, megvadult sertés elől. - Gyere be a házba - mondta. A ház két helyiségből álló kunyhó volt. Az első sarkában Sammy Davis junior aludt egetverő horkolással. - Kiszedtem néhány tüskét a kutyádból - mondtam, miközben lecsücsültünk a fából faragott, kecskelábú asztal mellé. Az volt ugyanis a helyzet... - Adtam neki pálinkát. Nagyon szereti. Most alszik, és megnyugszik tőle. Te is kérsz pálinkát? Mielőtt nemet mondhattam volna Atahualpa felemelt a kutya mellől egy hasas, mélyzöld pálinkásüveget, és az asztalra rakta. A gyékényből font polcról levett két, félkoponya nagyságú tökhéjat, és az egyiket a kezembe nyomta. - Igyál, senor Leslie! Jó erős! Ez majd elveszi a félelmedet. Egyetlen hajtással kiitta, mintha ő ijedt volna meg a legjobban a mai napon a világ milliárdnál is több lakója közül. Bár nemigen szoktam reggelente tökhéjnyi nádpálinkát inni, mégis meg kellett tennem. Alighogy leengedtem az utolsó cseppet, olyan fáradtság jött rám, hogy legszívesebben befeküdtem volna Sammy Davis junior mellé a sarokba. Óriási erővel megpróbáltam legyűrni az agyamra ereszkedő homályt, és csak akkor hagytam abba az erőlködést, amikor a köd magától is oszlásnak indult. Rémülten láttam, hogy Atahualpa ismét megtölti a tökhéjakat. - Mi történt a hullával? - kérdeztem gyorsan, és rá sem mer tem gondolni mi lesz, ha ezt is meg kell innom. - Elküldtem a Schutzbach-házhoz. Nehézséget okozott neki a német név kiejtése. Úgy csücsöritett hozzá, mintha valami savanyú gyümölcs összehúzta volna a száját. - Gondolom, volt sírás-rívás. Atahualpa megtörölgette izzadt, zsíros képét. - Nem mondhatnám. Nemigen ismerték. Egyszerre kivilágosodott az agyam. A pálinka utolsó felhődarabkái is elszálltak előlem. - Hogyhogy nem ismerték? - Maga az öreg mondta. - Kicsoda? - Karl von Schutzbach, a ház ura. - Mikor mondta? - Amikor idejött, hogy bejelentse a pasas eltűnését. - Idejött? Atahualpa büszkén, de egyszersmind sértődötten húzta ki magát. - Itt én vagyok a hatóság! S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, a kezembe nyomta a tökhéjat. Most már sokkal óvatosabb voltam. Éppen csak belenyaltam, és visszatettem a helyére. Az inkák kései utóda áthajolt az asztalon, és ravasz mosolyra húzta kövér képét. - Kössünk üzletet, senor Leslie. Megborzongtam. Az isten mentse meg még az ellenségeimet is Atahualpa üzleteitől! - Milyenüzletet? - kérdeztem gyanakodva. - Előbb igyál! - Ha iszom, nincs üzlet. Odaesek a kutya mellé. Gyorsan elhúzta előlem a tökhéjat. - Akkor ne igyál. Elég volt. Tudod, hogy már a második periódusban vagyok seriff? Nem tudtam, de úgy tettem, mintha tudnám. Komolyan rábólintottam. - Azt is tudnod kell, hogy csak a legritkább esetben neveznek ki valakit harmadik periódusra is. Én pedig meg szeretném tartani a helyem. Logikusnak látszott volna a kérdés, hogy miért, de eszem ágában sem volt megkérdezni. Elvégre Atahualpa magánügye. Lelkem mélyén gyanítottam, hogy égető szüksége lehet arra a különben meglehetősen szerény összegre, amellyel a kör zeti közigazgatás jutalmazza a munkáját, s amiért tulajdonképpen nem kell tennie semmit. Bólogattam és vártam. - Segíts, Leslie, hogy újra kinevezzenek! - Hogy tudnék segíteni? - kérdeztem csodálkozva. - Hiszen nem ismerek Limában senkit. Ez persze nem volt egészen igaz. Atahualpa keskeny metszésű bogárszemében lelkes tűz csillogott. - Kössünk üzletet! - Milyen üzletet? Felállt, az ajtóhoz ment, kinézett rajta, s amikor meggyőződött róla, hogy néhány visszaszökött disznón kívül senki nincs az udvarban, a fülemhez hajolt. - Te elűzöd a suttogó árnyakat, aztán a végén azt mondod, hogy én űztem el őket. - Egy valamit nem látok világosan - mondtam, és összeráncoltam a homlokom. - Sőt, sehogy sem látom. - Mit? - türelmetlenkedett. - Hogy számomra mi ebben az üzlet? Ravasz fények csillogtak a szemében. Megsimogatta az ajka felett nem létező-bajuszát, és elmosolyodott. - Kapsz tőlem néhány nagy bogarat. A nagy bogár a titanus giganieust, az óriáscincért jelentette. - Te tudod, hol élnek a nagy bogarak? - Áll az üzlet? - Semmi biztosíték nincs rá, hogy meg is tudom tenni, amit kívánsz tőlem - haboztam. Elismerően csóválta meg a fejét. - Ravasz ember vagy, senor Leslie. Amikor Ramon kapitány beajánlott hozzám, szólt néhány szót az érdekedben. Azt mondta, jó néhány fickót elkaptál már, akiket más nem tudott elcsípni. Azt is mondta, ne tévesszen meg, hogy bogarakat keresel, a csirkefogókkal is el tudsz bánni. Azt mondta, csak a képed olyan, mintha hármat sem tudnál szólni; de kilenc ravasz szellem rejtezik a lelkedben. Áll az üzlet? Sóhajtottam és bólintottam. - Áll. - Rendben van - mondta boldog vigyorral. - Most kérdezz! - Beszélj valamit Schutzbachékról. - Sokat nem tudok róluk. Németek. Limaiak. Néha idejönnek a házukba és... itt vannak. - Csinálnak valamit? - Persze. Az úr a kertet nyesegeti, a kisasszony lovagol . - Úgy értem, hogy foglalkoznak valamivel? - Az urak nem szoktak dolgozni - mondta tömören. - Ki volt a halott? - Hát valami... nem is tudom csak... valamilyük volt . Láthatóan bajban volt a rokonsági fogalmakkal. Mondott valamit kecsua nyelven, amit viszont én nem értettem. Nem akartam feszegetni a dolgot, hiszen, ha ellátogatok a Schutzbach házhoz, úgy-is megtudok mindent. - Most hol van a hulla? - Hol lenne? Náluk. - Mi ilyenkor a szabály? - Gyorsan el kell temetni. - Ki temeti el? - Gondolom, ők. Én megállapítottam, hogy meghalt, ők eltemetik. Így van rendjén. Felesleges lett volna halottkémet, rendőrségi bejelentést és hasonlókat emlegetni. Ezen a környéken Atahualpa volt a hatalom. Úgy gondoltam fordítok egyet a beszélgetésen. - Hallottam valakitől, hogy évekkel ezelőtt meghalt itt egy másik ember is. Igaz? - Si. - Ismerted? - Rogers urat? Az én engedélyemmel járta a környéket. És... hm... bogarakat akart fogni, mint ti. - Milyen körülmények között halt meg? Széftárta a karját, és a kunyhó mennyezete felé fordította a szemét. - Ki tudná megmondani? Holtan találtuk. - Pontosan hol? - Az... öbölnél. - Láttad a holttestét? - Si. - A halál oka? Komoran maga elé bámult. - Eltörték a Nyakát. - Ki? Olyan csodálkozva- nézett rám, mintha az iránt érdeklődtem volna, hogy valóban lent van-e a fák gyökere, és fent van-e a lombja. - Hát az árnyak. A suttogó árnyak. - Aha. És miért? - Mert az árnyak nem tűrik, ha idegenek kóborolnak az öböl környékén. - Látta már valaki az árnyakat? Szótlanul megrázta a fejét. - Senki? - Akí látta már nem él. Amíg élt, jobbnak látta nem beszélni róla. Azt mondják az erdei indiánok, hogy aki meglátja az árnyakat, egy-két napnál nem él tovább. Az árnyak megölik azt, aki megpillantja őket. Éreztem, hogy jeges bizsergés kezdődik a tarkóm táján. - Ismerek valakit, aki látott egyet. Fülére szorította a tenyerét. - Nem akarom tudni. Élni akarok. - Hogy tudnám elkapni őket, ha ilyen hatalmasok? Miért kötöttél velem egyezséget? - Az is elég, ha elűzöd őket. - Ki nevezte el suttogó árnyaknak őket? - Ki nevezte el a füveket és a fákat? Ki tudja? Az indiánok azt mondják, hogy éjszaka árnyékok suhannak át a fák között. Az indiánok árnyaknak hívják a szellemeket. Lehet, hogy ők adták nekik a suttogó árnyak nevet. Samyy Davis horkantott egy nagyot, kinyitotta a szemét, megcsóválta a farkát, és aludt tovább. - Biztos vagy benne, hogy azt a férfit, akit reggel találtam, a suttogó árnyak ölték meg? - Ki más? - Miért tették egy faodúba? - Mr. Rogerst miért tették? Hátratántorodtam a meglepetéstől. - Mr. Rogerst is egy faodúban találták meg? Szomorúan bólíntott. - Mézgyűjtők. Éppen mézgyűjtő emberek jártak erre a méztársaságtól. Méz helyett Mr. Rogers hullájára bukkantak. De te azért megpróbálod elkapni, vagy elűzni őket, igaz? - Igaz - mondtam, és csodálkozva tapasztaltam, hogy kezdem komolyan venni a dolgot. Kiválasztottam a falu szélén egy óriási fát, és leültem a tövébe. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy meghányjam-vessem magamban a dolgokat. Aggasztott, hogy szakadék szélén állok; csak egy lépés előre, és belezuhanhatok valamibe, aminek nem ismerem a mélységét. Vegyük csak sorban a dolgokat. A Ford-alapítvány azért küldött ide, hogy a perui tengerpart rovarvilágával foglalkozzam. Igaz, hogy a rovargyűj tés és a keleti kultúrák tanulmányozása mellett nemegyszer részt vettem már rejtélyesnek tűnő ügyek megoldásában - az ENSZ illetékes szervei és az Interpol is gyakran kikérik a véleményemet -, ez azonban nem ok arra, hogy megfeledkezve a rovarprogramról, a suttogó árnyak nyomába eredjek. Csakhogy... S ez a csakhogy volt az, ami mégis gondolkodásra késztetett. Valami történik az orrom előtt, aminek eredményeképpen hullákat teremnek a faodúk. Elhatároztam, hogy ezen az éjszakán meghallgatom az árnyak suttogását. Heathy rosszkedvűen és duzzogva fogadott. - Az ördög vigye el magát! - ripakodott rám. - Hagyom magam kisorsoltatni, majdnem megfojt egy őrült óriás, bedagadt a torkom, alig tudok nyelni, mégis megcsinálom a nyomorult ebédjüket, erre maguk kámfort játszanak... Habgond és Templeton tányérjaik fölé hajtották a fejüket, és óvakodtak megmukkanni. Csak akkor enyhült meg valamelyest a hangulat, amikor befejeztük az étkezést. - Takarodjanak innen - sóhajtotta Heathy, és kimerülten hátradőlt a székén. - Nem tartok igényt a további jelenlétükre. - Én talán... hm..., ami a mosogatást illeti... - próbálkozott Habgond, de Heathy leintette. - Mondom, hogy tűnjenek el! Legfeljebb a kutyát küldjék ide! - Sammy Davis juniort? - kérdezte bamba képpel Templeton. - Ugyan miért? - Hogy mosogatás helyett tisztára nyalja a tányérjukat, amiből a vacsorát kapják! Mondom, hogy menjenek a fenébe! Köszöntük szépen az ebédet, és eltűntünk a balfenéken. Alighogy összezárultak mögöttünk a bokrok, mindketten egyforma intenzitással estek nekem. - Hol az ördögben csavargott, Lawrence? - folyt körül Templeton basszusa. - Amikor a legnagyobb szükség lenne magára! - Azt hittem, meg tudják védeni magukat Heathy haragjától. - Ki beszél itt Heathyről? - fújtatott dühösen. - Tényleg, hol a fenében kóborolt? - Meglátogattam Atahualpát. - Hol van Sammy Davis? - Jó helyen. Atahualpa kunyhójában. Berúgott és hortyog, mint egy részeg tengerész, Mitől vannak ennyire oda? Válasz helyett Habgond vette át a szót. - Mit csinált Atahualpánál? - Üzletet kötöttünk. Elhűlve bámultak rám. - Megáll az ész, ember! - dörmögte Habgond, és megvakarta kaukázusi orrát. - Mi itt életveszélyben vagyunk, maga meg üzleteket kötöget. Végül is miről van szó? - Csekélység. Atahualpa megbízott, hogy kapjam el a suttogó árnyakat. Vagy ha elkapni nem tudom, legalább kergessem el őket. Templeton összeütötte a tenyerét. - Bravó! Soha jobb üzletet! Mikor kezd hozzá? Most tudatosult csak bennem, hogy az előbb elhangzott az életveszély szó. - Álljunk csak meg, hé! - emeltem fel a mutatóujjam. - Milyen életveszélyről van szó?! Habgond abbahagyta orra vakarását, és megfogta a könyököm. - Éppen ezt akarom megmutatni. Jöjjön csak, cimbora! Átvánszorogtunk néhány csenevész bokorsoron, majd szépen fésült homokdűnék közé jutottunk. Habgond megtorpant, és a lába elé mutatott. - Ezt figyelje, cimbora! Lehajoltam és szemügyre vettem a homokot. Aztán éreztem, hogy megsűrűsödik a levegő a tüdőmben. Két homokdombocska között akkora meztelen emberi láb lenyomata látszott, hogy akár egy elefántbikának is dicséretére vált volna. - Na, mit szól hozzá? Letérdeltem és megkapartam a szélét. A homok leomlott, a nyom tehát friss volt, egészen friss. - Mikor vették észre? - Fél órája sincs - morogta Templeton. - Ahogy maga felszívódott, kijöttünk egy kis beszélgetésre. Amíg mondta, találtam még egy lábnyomot. Tiszteletre méltó távolságban az elsőtől. Aztán még egyet, majd még egyet. Egész kis ösvényt, amely a tenger felé vezetett. - Gondolja, hogy az ő nyoma? - kérdezte Templeton. Az öböl hullámai vagy százméternyire tőlünk csapkodták a partot. Az ösvény a tengerbe vezetett, s beleveszett a hullámok közé. - Mint a Húsvét-szigeteken - suttogta áhítattal Habgond. - Utak vezetnek a vízbe...! Lehet, hogy valami nagy-nagy titokra bukkantunk? Elmentem egészen a partig, s belebámultam az öböl átlátszó vizébe. Néhány apró halacska kergetőzött csak egy félig már el- mosódott, hatalmas lábnyom fölött. A tompa, rövid ujjak vége a tenger felé mutatott. - Mínt a mitológiában - lihegett mögöttem Templeton. - Tengeristen kijött a vízből, hogy elkapjon egy halandó csajt. Meglátta a fürdőző Heathyt, beleszeretett, elhatározta, hogy... - nagyot nyelt, és nem folytatta. Elgondolkodva a nyomokra meredtem, miközben felharsant mögöttünk Habgond meglepett kiáltása. - Jöjjenek csak ide, kollégák! A víz fölé hajolt; és izgatottan mutogatott, mintha magát a tengeristent fedezte volna fel a tajték alatt. Pedig nem tengeristen volt, csak a lábnyoma. Újabb csapás, amely a vízből indult kifelé, s a dűnék között a bokrok felé vezetett. - Ez csak a mi emberünk lehet - dörmögte Templeton a fejét vakarva. - Legalább két méter magas, ahogy a lépések hosszából meg tudom ítélni. - Hányas lehet a lába? - kérdezte Habgond. - Amerikai vagy európai méretben gondolja? Őszintén sajnálom, ha félbe kell szakítanom mások tudományos fejtegetéseit, de most meg kellett tennem. Észrevettem ugyanis, hogy azok a nyomok a régebbiek, amelyek a vízbe vezetnek. A tengerből kifelé tartó bemélyedések szélén még nedvesen csillogott a homok. A vakítóan ragyogó ég felé fordítottam az arcom. Arra gondoltam, hogy a felhőkön túlról Radzs Kumar Szingh bizonyára fejcsóválva figyeli hajdani tanítványa tevékenységét. Addig követtük a nyomokat, amíg ismét a bokrok között találtuk magunkat. Ott aztán úgy elvesztek, mintha gazdájuk megtanult volna repülni. Leguggoltunk, és mint Macbeth boszorkányai összedugtuk a fejünket. Az alaphangot Templeton basszusa adta meg. - Idefigyeljenek, kedves kollégák... Nekem egyre inkább az az érzésem, hogy valami történik körülöttünk, ami... hogy is mondjam csak, meghaladja a racionalizmus határait. - Na, ja - mondta Habgond. - A kérdés az, hogyan viselkEdjünk ilyen körülmények között? - Hát, ez valóban kérdés - helyeseltem. - Két eset lehetséges - töprengett Templeton. - Az egyik az, hogy nem veszünk tudomást a dolgokról. - Ha a dolgok sem vesznek tudomást rólunk - bólintott Habgond. - Nyugalom, Ron. Elvileg azt a megoldást is, választhatjuk, hogy hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján. Folytatjuk a munkánkat, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy... ha nem ütjük az orrunkat a kísértetek dolgába; ők sem ütik az övéket a miénkbe. - Már beleütötték - figyelmeztettem. - Ez igaz. De hátha véletlen volt. Van egy olyan érzésem, hogy az az árnyék vagy kísértet, vagy Tamás bátya, nem akarta megtámadni Heathyt. Szerintem a fickó kiborult attól a szőkeségtől, ami Heathynk fején ékeskedik. Heathy odavonzotta, mint a fénycsapda a rovarokat. Csak akkor esett neki, amikor Heathy megrémült, és verekedni kezdett. Nyilván a kísértet is elveszítette a fejét, ha van neki egyáltalán. Megmarkolta a lány nyakát, és eliszkolt. Talán nem is sejtette, hogy kis híján átküldte Heathyt a másvilágra. Egy emeletes barom, akinek ekkora lábai vannak... - Mi a francnak egy kísértetnek láb? - kérdezte Habgond. - A lényeg az - folytatta zavartalanul Templeton -, hogy akárkik is szórakozzanak a környékünkön, nem velünk van dolguk. A Heathy- ügy csak véletlen baleset. Ha tudnának beszélni, lehet, hogy bocsánatot kérnének érte. Szóval, szerintem megtehetjük, hogy nem veszünk tudomást róluk. - És ha tévedünk? Ha később keservesen ráfizetünk tévedésünkre? - Oké - tárta szét a karját megadóan Balthasar. - Ez esetben a második lehetőség kerül előtérbe. Végezzük a munkánkat, mint eddig, stukkerral a zsebünkben. Ha megpróbálnak kinyírni bennünket, védekezünk. - Van egy harmadik megoldás is - mondtam. - Igen? Micsoda? - Fényt derítünk a titokra! - Gondolja, hogy sikerülni fog? - Próbáljuk meg! Hallgattunk egy sort, aztán Templeton megcsóválta a fejét. - Maga hisz a természetfölöttiben, Lawrence? - Fél életemet Keleten töltöttem - mondtam óvatosan. - Megtanultam egyet s mást. Például, amit mi Európában természetfelettinek hiszünk, az Keleten gyakran maga a valóság. Az az érzésem, hogy ez Latin-Amerikára ís vonatkozik. - Ez nem egyenes válasz - mondta. - Apropó! - emelte fel az ujját Habgond. - Ami Heathyt iileti... meg kellene változtatnunk a főzés rendjét. Azt javaslom, hogy Heathyt hagyjuk ki a játékból. Ha az a nagy barom, akár árnyék, akár nem, kiszúrta magának Miss Smith-t, holtbiztos, hogy újra próbálkozik. - Ez a legkevesebb - legyintett Templeton. - Ha eddig úgy tartottam a pálcikákat, hogy ő húzza a rövidebbet, most majd megfordítom őket. A lényeg az, hogy ne jöjjön rá... Ebben a pillanatban szétnyíltak a bokrok, és dühös kiáltással ránk vetette valaki magát. Annyi időm maradt csak, hogy egy bokor alá guruljak. Valami elsuhant mellettem a levegőben, s lecsapott a fűre. Hangos ordítást hallottam, puffanást, Templeton fájdalmas kiáltozását. - Jézusom, én ártatlan vagyok! Én nem csináltam semmit. - Nem? - visította Heathy. - Akkor ki manipulált azokkal a rohadt kis fadarabokkal...? Voltam olyan hülye, hogy bíztam magukban! Azt hittem, legalább azért, mert kollégák vagyunk, emberszámba vesznek. Átkozott, piszkos csirkefogók! Csaló gazemberek ! Mélyen a bokor alá húzódva vártam, hogy kidühöngje magát. Ütött még néhányat a kezében szorongatott ágdarabbal, leginkább Templeton feje mellé, aztán végül is eldobta az ágat, és néhány könnycseppet maszatolt szét a szeme sarkában. Ez volt az a pillanat, amikor közbe kellett lépnem. Kimásztam a bokor alól, és karnyújtásnyi távolságra megközelítettem. - Ugyan már, Heathy! Ostoba vicc volt az egész. Templetonnal fogadtunk, hogy... - Fogja be a száját, és ne hazudozzék! Megállás nélkül hazudnak mindhárman. - Heathy! - És Heathy sem vagyok maguknak, vegyék tudomásul! Miss Smith vagyok, vagy még inkább Smith professzornő. Megértették? Bólintottunk, és úgy álltunk körülötte, mint a megbánás szoborcsoportja. Hüppögött néhányat, aztán felkapta a fejét. - Most meg mit állnak itt, mint egy rakás szerencsétlenség?! Átvertek, jó, lenyelem a piszokságukat...! Maguk mindent, de mindent eltitkolnak előlem, csak azért, mert nő vagyok. Ha nem pakolnak ki azonnal, szedem a sátorfámat és panaszt teszek a Ford-alapítványnál, hogy nem tudok magukkal együtt dolgozni... Megértették? - Mit akar tudni? - kérdeztem megadóan. - Mindent! Ki az a hulla, és... végül is ki az ördög az a suttogó árny, és... egyáltalán mi folyik itt? Mivel meglehetősen kényelmetlen dolog az álldogálás, leültEm a mellé a bokor mellé, ahol az előbb feküdtem. Mintha vezényszóra történt volna, a másik kettő is mellém ült. Smith professzornő szeme zavartan rebbent ránk, mintha habozna követni bennünket. Végül ő is letelepedett egy másik bokor alá. - Azt kérdezte, mi folyik itt? Én is szeretném tudni. - Mi van azzal a hullával vagy micsodával, akit hajnalban talált? És miért nem szólt róla ha szabad kérdeznem? - Nem akarta, hogy elsózza az ebédet - vigyorgott meggondolatlanul Habgond. Heathy jeges pillantása letörölte a mosolyt az arcáról. - Ez a megjegyzés tökéletesen tükrözi sekélyes lelkivilágát, Mr. Habgond - mondta Heathy metsző éllel. - Tehát, Mr. Lawrence? Mit volt mit tenni, elmeséltem neki reggeli kalandomat a hullával és az indiánokkal. Aztán röviden összefoglaltam, amit Atahualpától megtudtam. Heathy rezzenéstelen arccal hallgatta. Egyszerre csak felpattant. - Hol van az a fa? - Melyik fa? - Amelyiknek az odújában a hullát találta. Vezessen oda, kérem! Templetonnak kikerekedett a szeme a meglepetéstől, Habgond a tenyerébe köhögött. - Heathy, én igazán nem... Higgye el... - Először is professzornő, másodszor, ha nem mutatják meg, összecsomagolok! Felálltam, és levertem a nadrágomról néhány rátapadt falevelet. - Rendben van, Miss Smith. Gyerünk! Szerencsére jól tájékozódom fák között, így nem esett nehezemre megtalálni azt az ösvényt, amelyen hajnalban végiggyalogoltam. A fa is ott állt, harminc-negyven méternyire tőlünk. Heathy kissé meghökkent, amikor felnézett a tetejére. - Ez az? - Ez. - És... hogyan ment fel rá? - Belekapaszkodtam a liánokba. Megmutassam? Gőgösen mért végig, mint hercegnő a szegény kérőt. - Felesleges. Gyerekkoromban egészen jó famászó voltam. Szüleim szerint túlságosan is jó. Milyen magasan van az üreg? - Úgy tizenöt méter magasságban. Határozott léptekkel a fához masírozott. Közvetlenül a törzs előtt megtorpant, kinyújtotta a kezét, és meghúzogatta a hozzá legközelebb logó liánt. Pontosan azt, amelyen esélye sem volt a felmászásra. - Segítsek? - Maradjon ott, ahol van! Templeton pantomimművészként hangtalanul mutogatott. Azt, hogy leesik, és kitöri a nyakát. Őszintén szólva az én fejemben is megfordult valami hasonló, mégsem tehettem semmit. Tisztában voltam vele, hogy szüksége van a bizonyításra. Heathy, azaz Smith professzornő úgy dobálta le magáról a ruháit, mint frissen születő lepke a hernyóbőrt. Repült a blúza, repült a nadrágja, végül csak az a bikini maradt rajta, amiben a tengervizet szokta megtisztelni. Dagadó izmokkal ragadta meg a szerencsétlen liánt, és néhány ügyes mozdulattal felkapaszkodott rá. Úgy lógott rajta, mint Maureen Sullivan a Tarzanfilmekben. Ugrásra készen álltam, hogy elkaphassam. Heathy azonban, legnagyobb elképedésemre, ezen a lehetetlen liánon is felkúszott a fára. Egy pillanatra még a szemembe villant majdnem csupasz feneke. aztán a levelek eltakarták előlem. Amikor elnyelte a fa zöldje, Templeton megtörölgette a homlokát. - Istenem, mint egy természeti csapás! Mire jó ez a cirkusz? - Átvertük - mondta önkritikusan Habgond. - Akárhogyan is szépítsük a dolgot. Megértem, hogy nehezen tudja lelenyelni, főleg, hogy hm... azt hiszem tulajdonképpen kedvel bennünket. - Jó, jó, de mit akar odafent csinálni? Benéz az odúba, és azt mondja: jó napot? Mit bizonyít ezzel? - Hogy nem fél - mondtam. - Hogy felesleges előtte titkolóznunk. Hogy be mer nézni oda, ahol egy félig oszlásnak indult holttest hevert néhány órával ezelőtt. - Mr. Lawrence! - hallottam a magasból a kiáltását. - Elértem egy vastag keresztágat. Most merre? - Forduljon balra! Még néhány méter és megtalálja. Lehajtottam a fejem, és gondolkodtam. Végiggondoltam ezt-azt és vártam mi történik odafent. Vártam, hogy kiáltson. Nem kiáltott. A liánok rezdületlenül álltak. - Mi van? - türelmetlenkedett Habgond. - Mit csinál? Csak nem feküdt be az odúba csicsikálni? Éreztem, hogy megbizsereg a tarkóm. - Heathy! Templeton leroskadt a fűre. - A nemes bosszú! Azt játssza, hogy elveszett, és keressük meg. Hát én ugyan fel nem megyek erre a rohadtfára, még akkor sem, ha... Habgond tölcsért csinált a tenyeréből, és kétségbeesetten tovább kiáltozott. - Heathy! Miss Smith...! Válaszoljon már az istenért! Heathy azonban nem válaszolt. Azt hittem káprázik a szemem. A hozzám legközelebb eső lián megmozdult, mintha valaki megrángatta volna a végét. Hozzáértettem az ujjam; valóban mozgott. Kétség sem férhetett hozzá, hogy történt valami odafent, amiről egyszerűen nem akartam tudomást venni. Valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Uramisten; hogy is lehettem olyan ostoba, hogy feleresztettem a fára...! Halántékomon riadót doboltř a vér; minden sejtem veszélyt jelzett, és ha nem vágatom egészen rövidre a hajam, biztos, hogy mindenszála égnek állt volna. Elindultam felfele, de Templeton megragadta a lábam és visszahúzott. - Hé! Erről nem volt szó...! Ha a maga elmélete he-lyes, és csak bizonyítani akar... meglátja magát, lejön és azonnal csomagol. Legszívesebben elrúgtam volna magamtól. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy valami végzetes és visszavonhatatlan történt odafent. Megéreztem, hogy néhány méternyire felettem egy halott van az ágak között. Valaki megölte Heathyt. Radzs Kunvar Szingli tanított meg rá Nágaföldön; hogy megérezzem a halál közelségét. A kígyóember szerint nem mindenki képes erre; csakis az, akinek alkalmasak rá az érzékei. - Úgy vagyunk vele, mint az esővel, Leslie száhíb - mondta és gondterhelten összehúzta a szemöldökét. - Nektek, városi embereknek különösen nehéz megéreznetek, ha a halál ott ólálkodik a közeletekben. Az erdőben egyszerűbb minden; ha lehunyod a szemed megláthatod csontkezének villanását; ha kirekeszted füledből az erdő madarainak énekét, meghallod lépteinek surranó neszét. A városban semmit sem hallasz meg, Lesnie száhib. Még annak az autónak a bőgését se, amelyik keresztülmegy rajtad. - Az esőről beszéltél - emlékeztettem. - Úgy vagyunk a halál érzékelésével, mint az esővel. Feletted ragyogóan kék az ég, még csak bárányfelhők sem úsznak a dzsungel felett, s akkor egyszerre megérzed, hogy rövidesen esni fog. Azt kérded, hogyan? Erre nincs recept, Leslie száhib. Van, akinek megfájdul a térde, mások a hátukban éreznek szúrásokat, a testvérem például olyan fejfájással küszködik eső előtt, hogy a varázsló már többször is meg akarta lékelni a fejét. Te miből jössz rá, hogy hamarosan esni fog? Ravasz mosollyal húztam elő a barométeremet. - Ez majd megmutatja! Elvette tőlem az aprócska szerkezetet, és a háta mögé hajitotta a bokrok mögé. - És most? - Mosolygott és a vállamra ütött. - Az erdei embernek meg kell éreznie a halál közelségét, Leslie száhib. Talán furcsa, amit mondok, de csak úgy tudja megőrizni az életét, ha megérzi a halált. A tigrist, amely a bokrok alján lapul, a kígyót a fa ágán, a harcost fúvócsövével. A te dolgod, hogyan érzed meg. - Te hogyan érzed meg, guru? Tétovázott, mintha mérlegelné, hogy válaszoljon-e. Végül is válaszolt, hiszen a tanítványa voltam: Egy gurunak, azaz tanítónak, kötelessége válaszolni, ha a tanítványa kérdéssel fordul hozzá. - Úgy érzem magam - mondta habozva -, mintha elfogyna előlem a levegő. Mintha nem lenne már az orrom előtt... mint... egy... - Küszködött néhány másodpercig aztán megrázta a fejét. - Nem foglalható szavakba, Leslie száhib. Ezt Érezned kell! Radzs Kunvar Szingli nem tévedett. Hónapokkal később már csalhatatlan biztonsággal megéreztem a halált, akár kígyó, akár tigris, akár ember képében akart rám törni. És még valami mást is. Megéreztem a halott-ember közelségét. Ezzel a fullasztó érzéssel viaskodtam most is, a hatalmas fa tövében. Biztos voltam benne, hogy halott van az ágak között... Heathy! Most persze megkérdezhetik tőlem, hogy akkor miért nem éreztem meg, amikor a kutya őrjöngése nyomán felmásztam a fára. Nos, akkor is megéreztem volna, ha Sammy Davis junior el nem tereli a figyelmemet. Templeton elkomorodva felállt; Habgond nagyot nyelt, és szeme fölé ernyőzte a kezét; én pedig gyorsan felkaptam a lábam, hogy ne tudjanak még egyszer visszarántani, amikor a fejünk fölött felsikoltott valaki. Mozdulatlanná dermedtünk, mintha a sikoltás sóbálvánnyá változtatott volna bennünket. Tátott szájjal, kidülledt szemmel bámultuk, ahogy szétnyílnak odafent a liánok s megjelenik közöttük egy arc. Egy szőke, hosszú hajú, ismeretlen lány arca. Templeton akkorát nyögött, hogy akkor is megmozdultam volna, ha valóban sóvá változtak volna a végtagjaim. A lány ugyanis, a fák magasában csak valaha volt lány vagy asszony, talán egy-két hónappal ezelőtt. Mára közönséges, foszló húsú hulla lett belőle; valaha hibátlan, fehér fogsorából nem maradt más, mint kegyetlen, földöntúli vigyor. Még egy sikoltást hallottunk, aztán a halott lány a liánok rejtekéből kibújva elindult felénk. Közvetlenül a lábunk előtt puffanta fűre. Üres szemgödrei a fák csúcsára meredtek. - Jézusom! - öklendezett Habgond. - Jézusom... én ezt nem bírom nézni! Szája elékapta a kezét, és beügetett a bokrok közé. A szag körülölelt, befészkelte magát az orromba, megfeküdte a gyomrom. Kihúztam a zsebkendőmet, megtöröltem a számat, és a halott fölé hajoltam. Egyetlen pillantást vetettem csak rá, s azonnal tudtam hogyan ölték meg. Óriási kezek eltörték a nyakcsigolyáját. Templeton a fához ugrott és természetellenesen magas hangon kiabálni kezdett. - Heathy! Azonnal jöjjön le, hallja?! Megtiltom... Egészen gyerekes és egészen ostoba volt, amit csinált, éppen ezért szemernyi meglepetést sem éreztem, amikor a liánok közül kibukkant Heathy halálsápadt arca. Üveges szemekkel a távolba meredt, és hallhatóan összekoccantak a fogai. - Jövök... kérem szépen... várjanak... meg! Amikor feleszméltem, már közöttünk volt. Templeton a karja alá fűzte a karját, mert a lány lábai mindegyre megroggyantak. - Jól van... Heathy? - hebegtem verejtékben fürödve. Bágyadtan rám mosolygott, és nagyot nyelt. - Én? Hát... nem látja... hogy ragyogóan?... Ez... életem... legszebb... napja. Megremegett, Templeton vállára bukott a feje és elájult. Lementem az öbölhöz, megmostam az arcom. Legszívesebben be is dobtam volna magam a hullámok közé, de nem volt rá időm. Nem mintha a hulla nem ért volna rá megvárni. A kellemetlen illat azonban már itt is érezhető volt: nem akartam percet sem késlekedni. Megtöltöttem egy műanyag vödröt vízzel, és a vállamra kaptam. Heathy, nem kis meglepetésemre, viszonylag éberen ült egy bokor alatt, s némán tűrte, hogy Templeton leplezetlen hódolattal legyezgesse az arcát. Mivel hasonló esetekben fütyülni szoktam a konvenciókra, félretoltam Templetont, meglendítettem a vödröt, és a friss tengervizet Heathy képébe löttyintettem. Miss Smith hátratántorodott, és a bokorba kapaszkodott. - Kösz... Mr. Lawrence. Mi lesz eztán a nevem? - Habgond? Kihányta magát? - Eltántorgott Atahualpáért - mondta Templeton. Letettem a vödröt, és odalépkedtem a néhai lányhoz. Meg kellett állapítanom, hogy még így, jó néhány héttel a halála után sem veszett egészen a semmibe hajdani szépsége, bár nemcsak a trópusi időjárás, hanem az apróbb rágcsálók, és még apróbb férgek is elég pusztító munkát végeztek rajta. Egyik lábáról például hiányzott a csizma, vele együtt a lábujjai is... Igazság szerint fel kellett volna mennem a fára, hogy körülnézzek, de nem vitt rá a lélek. Nem voltam biztos benne, hogy le tudok-e jönni, ha még egyszer felmegyek. Templeton lehúzta az ingét, és a halott lány arcára terítette. Ha azt a valamit egyáltalán arcnak lehetett még nevezni. Leguggoltam Heathy mellé, megpróbáltam a szemébe nézni. Csak egészen kicsit volt szűkebb a pupillája a normálisnál. Kacsintott és mosolyogni próbált. - Helló... Jó kis viccet... csináltam... maguknak.., mi? Megfogtam a kezét, és halkan, lágyan beszélni kezdtem hozzá. - Ne törődjék semmivel, Heathy! Most semmi sem fontos igazán; csak az, hogy nem esett baja. Jól érzi magát? - Lát... hatja. - Kérdezhetek valamit, vagy halasszuk későbbre? El lettem volna keseredve, ha az utóbbit választja. Ő azonban furcsa, nem is egészen normális mosollyal kihúzta magát, és félíg felemelkedett. - Miért? Történt... valami? - Figyeljen rám, Heathy - kértem. - Ne gondoljon semmire, csak arra, amit kérdezek. Oké? Figyel? - Persze... nem vagyok... süket. Nagyon... jól hallom... magát... - Akkor príma. Emlékszik, mit kiabált nekem a fáról? - Kiabáltam?... Jaj, de... vicces! Biztos, hogy... nem téved? - Azt kiáltotta felém, hogy elért egy keresztágat, merre forduljon. Igaz? - Lehetséges... Miért ne? - Erre én azt válaszoltam, hogy forduljon balra. Balra fordult? - Balra? Balra. Arra... fordul... tam. - Ezután mi történt? Mosolygott és egy könnycsepp pottyant ki a szeméből. - Maguk átvertek! Becsaptak! Menjenek... a fenébe...! - Heathy! Figyeljen rám... Heathy! - Hiszen... figyelek! - Megtalálta az odút? - Persze, hogy... Jó kis odú. Ha nem lesz lakásom... Hawaiban... ideköltözöm. Csak egy..., kicsit... büdös. Majd hűteni kell. Templeton megragadta a karom, és úgy nézett rám, hogy azt hittem azonnal a képemre mászik. - Nem hagyná abba, a fene vinné el magát! Nem látja milyen állapotban van? Menjen fel maga erre az átkozott, hullákat termő fára, ha annyira kíváncsi az odúra, de őt hagyja békén, ha jót akar...! Mit tehettem volna, békén hagytam. Heathy azonb-an nem hagyott engem. Amikor sóhajtva fel akartam emelkedni mellőle, szelíden megsimogatta az arcom. - Ne... legyen már ideges! Igenis... ideköltözöm Hawaiiból... ebbe az odúba. Nagyon jó kis kégli. . . És... sok benne a bogár. - Hirtelen elkomorodott az arca. Elkapta a kezét, és vádlón arrafelé mutatott, ahol a halott lány feküdt. - De... vele nem lakom együtt. Mondtam... már. Nem szeret... fürödni. Én pedig... utálom a büdös embereket! Hátrahanyatlott és ismét elájult. Templeton átnyalábolta a lányt, és kacsázó léptekkel elindult vele a tábor irányába. Térdemre hajtottam a fejem. Éppen azon győzködtem magam, hogy mégiscsak fel kellene másznom a fára, amikor gyenge neszt hallottam a halott lány felől. Az ismeretlen Lány éppen felállni készült! Templeton inge már nem volt az arcán; üres szemgödreit rám szegezte, fogai fehéren csillogtak félig nyitott szájában. Kezét feltartotta, mintha inteni akarna, hogy jöjjek közelebb. Mit tagadjam, néhány másodperc erejéig megkísértett a gondolat, hogy szedjem a nyakamba a lábam, és meg se álljak Atahualpa védelmet nyújtó házáig. Egészen addig bámultam rá száraz fává merevedve, amíg le nem csuklott a feje, és vissza nem zuhant a földre. Akkor aztán két hatalmas ugrással a bokornál termettem, éppen idejében ahhoz, hogy elkaphassak egy karcsú, rozsdabarna lábat, amely abban a minutumban akart visszahúzódni a szomszédos bokor alá. Valaki feljajdult: megpróbált a képembe rúgni. Megmarkoltam a bokája környékét, és alaposat csavartam rajta. Felálltam és föléje hajoltam. Fiatal, indián legény volt, jócskán innen a húszon. Rémület csillogott fekete szemében, és csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor látta kivel van dolga. Nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy megértsem, attól tartott, hogy a halott kapta el a lábát. Annyi hasonlóság volt közte és a nágák, a kígyóemberek között, hogy önkéntelenül is nága nyelven szóltam hozzá. Fúvócsöve karnyújtásnyira hevert tőle; többször is feléje pillantott, mintha tőle várna bátorítást. Nehogy kísértésbe essen, odébb toltam a lábammal. - Mit keresel errefelé? - kérdeztem végül spanyolul. Éppen olyan értetlen képpel hallgatta, mint amikor nágául szólítottam meg. Idáig jutottunk, amikor harsogó kutyaugatás verte fel a csendet. Az indián összerezzent; aggódva pillantott a közeledő Sammy Davis felé. Kérdőn a szemembe nézett, és fúvócsöve felé nyújtotta a kezét. Bólintottam. Indiánom mosolyra húzta a száját, és mint az erdei szellemek, hangtalanul besüllyedt a bokrok közé. Sammy Davis junior, mint a bosszúállás kutyává változott angyala vetette rám magát. Kaffogott, a fogait meresztgette, megharapni azonban nem szándékozott. Megpördült körűlöttem, megnyalta a kezem, aztán visszafordult a halotthoz. Tisztes távolságba megállt tőle, felborzolta szőrét, és halk, szomorú vonításba kezdett. Szép és megható jelenet volt. Egy pálinkától bűzlő, iszákos és enyhén neurotikus kutya vonított egy őserdei fa alatt egy oszlásnak indult holttest felett, miközben gazdája, egy pocakos, hájas indián, kezében ezüstveretes stukkerral, kilépett a bokrok közül egy karvalyorrú, feketeképű fickó kíséretében. Atahualpa megtörölte a képét, amikor észrevette a halottat, zsebre vágta a pisztolyát. - Még egy - mondta lakonikusan. - Szóval, Miss Smith talált rá... - Nem tudod kicsoda? - Szerencsére sohasem láttam. Santa Maria...! Egészen szemrevaló teremtés lehetett. Meg tudsz nekem magyarázni valamit, senor Leslie? - Nem én. Meghökkenve kapta fel a fejét. - Azt sem tudod, mit akarok kérdezni! - Dehogynem - mondtam. - Azt, hogy miképpen lehetséges, hogy amikor én odafent jártam, és megtaláltam annak a német fickónak a holttestét, méghozzá nem is olyan régen, nem találtam a lányt az odúban. Pedig ott kellett volna lennie. Tehát vagy nem vettem észre, ami nehezen képzelhető el, vagy pedig csak azután vitte fel valaki a fára és dugta el az odúban. Ezt akarod kérdezni, igaz, Atahualpa? Elismerően rántotta össze a szemöldökét. - Ha nem lennél fehér, és ha rendesen tudnál kecsuáuL, akár seriffnek is jelöltethetnéd magad a faluban. Eszed az van hozzá; ha nem is annyi, mint nekem. Tehát? Bár hízelgett a dicsérete, kénytelen voltam eloszlatni az illúzíóit. - Nem tudok válaszolni a kérdésedre, Atahualpa. Egészen biztos, hogy nem volt ott, amikor azt a másikat megtaláltam. Már csak a szaga miatt sem lehetett. - Ez logikus - mondta. - Akkor hogy került oda? - Az is logikus. Felvitte valaki. Bedugta stukkerját az övébe és gyanakodva a fára sandított. - Lehet, hogy több is van odafent? Őszintén szólva ez a gondolat, már az én fejemben is megfordult. Szimatoltam felfelé, mint egy óvatlanul földre zuhant lajhár, de nem éreztem semmit, ami ez utóbbira engedett volna következtetni. Persze az is lehet, hogy a halott lány "illata" elnyomott minden mást. Atahualpa még egyszer futó pillantást vetett az áldozatra, aztán elfintorította az orrát: - Igazság szerint meg kellene várnom, amíg vizsgálóbizottság érkezik Limából, de hát hogyan tehetném? Egyetlen hűtőszekrény van a faluban, az is kicsi. Te mit tanácsolsz, senor Leslie? - Te vagy az elöljáró - mondtam, és ezzel ki is bújtam a válasz alól. Atahualpa gondterhelten vizslatta a fát. - Gondolod, hogy... meg kellene néznem? - Neked kell tudnod - mondtam. Megvakarta a feje búbját, és ravasz mosollyal megsimogatta bajusza helyét. - Nem tudok fára mászni - mondta. - De te, senor Leslie, úgy mozogsz az ágak között, mint egy majom. - Hiába dicsérsz, nem megyek fel - makacsoltam meg magam. - Kár - sóhajtotta Atahualpa. - Pedig nemrég fedeztem fel egy helyet, ahol nagy bogarak vannak. Saját szememmel láttam legalább ötöt. - Uramisten! - kapott a fejéhez Habgond. - Öt titanus giganteus! Minimum - mondta Atahualpa sóhajtva. - De lehet; hogy még több is. - És ha Mr. Lawrence felmenne a fára, és megnézné, hogy nincs-e több holttest az odúban?... Megmutatnád a bogarak fészkét, Atahualpa? - kezdett alkudozni Habgond. - Lehet róla szó - biccentett az inkák utóda. - Ha megbizonyosodnék róla, hogy nincs odafent senki más... - Menjen fel; Leslie... - könyörgött összetett kézzel Habgond. - Gondoljon az öt titanus giganteusra! - Gondoljon maga - mondtam szárazon. Szégyenlősen hajtotta le a fejét, mintha azt készült volna bevallani, hogy a nadrágjába csinált. - Én sem tudok... fára mászni. Akárcsak Atahualpa. - Nem is könnyű! - bólintott bölcsen az indián. - A fára mászás nem tudomány - mondtam az igazságnak megfelelően. - Képzelje el, hogy a fa egy létra, csak a fokait kell sorban megkeresgélnie. Ha talált egy fókot rálép, és máris keresi a következőt. Nos, hogy tetszik? - Sehogy. - Akkor sajnálom. Én már megkötöttem a saját üzletemet Atahualpával. Így van? - Így - bólintott az inka. - Ha elűzöm, vagy netalántán elkapom a suttogó árnyakat, megmutatja az óriáscincérek egyik búvóhelyét. Én már megtettem a magamét, Ron. Habgond ledobta a lemberdzsekijét, és dühösen toppantott. - Vigye el az ördög az egészet! Vigyázz az útból, Sammy Davis! Sammy Davis odébb oldalgott, Habgond pedig megragadta a liánokat, és elindult felfelé. Mit mondjak, elszórult a lélegzetem a mászásától. Vagy nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy még sosem mászott fára, vagy kimondott őstehetség volt. Néhány ügyes mozdulat, s máris eltűnt a szemünk elől. - Talán kár volt felküldenem - nyöszörgött szomorúan Atahualpa. - Leesik és kész. Még egy hulla. Pedig kettő is sok. - Te is felmászhattál volna - figyelmeztettem. Sértődötten szívogatta a fogát, és lapos pillantást vetett rám. - Hova gondolsz, senor Leslie? Ha te vagy ő leestek, nem nagy dolog. Rovargyűjtő van elég; ide is jön évente legalább három- négy. De falusi elöljáró? Ahhoz rátermettség kell és tehetség. Engem nem lehet csak úgy pótolni! Ezért nem-is kockáztathatom könnyelműen az életemet... - Hé! - hangzott fel a zöld függöny mögül Habgond kiáltása. - Elértem a keresztágat. Balra forduljak? Kezdtem úgy érezni magam, mint egy közlekedési tanácsadó. - Balra! - Már fordulok is. A fenébe is, mennyi hangya... Kár hogy nem foglalkozom velük... Mi ez a nagy, sárga? - Ne törődjön vele - rikkantotta az izgalomtól kipirult Atahualpa. - Alighanem lódarázs - tette hozzá aztán halkan. Csend volt egy darabig, majd mint kés a vajat metszette szét a csendet Habgond rémült kiáltása. - A jó Jézusát neki! Mr. Lawrence! Mi az isten ez? Atahualpa szégyenlősen lesütötte a szemét. - Vigyázzon, Ron! - rikkantottam. - Atahualpa szerint lódarázs. - Kit érdekel a lódarázs?! - bömbölte Habgond, és valami olyat véltem felfedezni a hangjában, amibe beleborzongtam. - Arra már rájöttem magam is. Szerencsére nem a csípős fajta... A Jézusát neki! Álltam, mint ólomkatona a terepasztalon. - Ha lenne szíves felvilágosítani... - Mit csináljak, Mr. Lawrence? - hisztériázott, és szinte magam előtt láttam rémülettől kidülledt szemét. - Megint itt van! Atahualpa elsápadt és előhúzta a stukkerét. - A hulla... vagyis, Jézusom; ez nem ugyanaz... és... - Mit csinál? - üvöltötte fejét vesztve Atahualpa. - Hát csak ül... és... engem néz... Tiz perc múlva a hajnalban már egyszer megtalált Werner von Schutzbach az ismeretlen lány mellett feküdt a füvön. Igaz, ez alatt a tíz perc alatt sok minden történt. Többek között mégiscsak felmásztam a fára, és segítettem levenni a-holttestet. Atahualpa összetörve üldögélt egy bokor árnyékában, és a neurotikus Sammy Davis hátát simogatta. A disznófejű kutyán kitört a heveny alkoholmérgezés; kábán nyöszörgött; ha felállt összeakadtak a lábai, ha lefeküdt látszott rajta, hogy forog vele a világ. Én is sokkal jobban éreztem volna magam, ha bennem van fél üveg whisky, de természetesen szó sem lehetett róla, hogy leöntsek valamit. Már csak azért sem, mert nem volt egy csepp ital sem a közelünkben. - Azt hittem, bedilizek - sóhajtotta Habgond. - Képzelje magát a helyembe! - Éppen elég, ha a saját helyembe képzelem magam. - Benézek a nyíláson, óvatosan, persze, közben imádkozom, nehogy ott legyen valaki. Elvégre tudós vagyok, bogarász, nem James Bond. Mondom, benézek, a fickó meg szembenéz velem. Mi a fene ez, Mr. Lawrence? - Egyelőre fogalmam sincs róla. Nem látott valami gyanúsat? - A lódarázson kívül semmit. Bár az is szelíd fajta... Tudja az a csíkos. amelynek a szumátrai rokonai... - Indiánt sem látott? - Mit? Ja... Indiánt? Nem én! Templeton inge most már két holttest arcán nyugodott. Mivel szépen múlt az idő, Atahualpa és Sammy Davis viszont semmi jelét sem mutatták, hogy a helyzet magaslatán lennének, kénytelen voltam átvenni a kezdeményezést. Ráripakodtam az inkára, hogy szervezze meg újra a hullaszállítást. Atahualpa néhány pillanatig még Sammy Davis körül matatott, aztán reményvesztetten legyintett, és eltűnt a sűrűben. Valahol a fejünk felett egyre gyorsuló ütemben rikoltozni kezdett egy madár. Habgond a letakart holttestekre nézett, és szomorúan megingatta a fejét. - Hát, ha néhány héttel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy Peruban hullákat fogdosok rovarok helyett, leköpöm az illetőt. Még most sem hiszem el, hogy ez az egész velem történik. Maga elhiszi? - Mi mást tehetnék? - Máskor is történt már magával hm... ehhez hasonló? - Volt rá példa. - És? - Valahogy mindig rendbe jöttek a dolgok. Ez is rendbe fog jönni. Heathy szerencsére aludt, így nem kellett ürügyet találnunk, hogy miért lépünk le. Nem mertünk messzire távolodni tőle, éppen csak annyira sétáltunk el a tábortól, hogy szemmel tarthassuk a sátrakat. Templeton sápadtan hallgatta szaggatottan előadott mondókánkat. Nem szólt közbe, nem tett megjegyzést: látszott rajta, mélyen megrázza a dolog. Amikor befejeztük, hanyatt vetette magát, és percekig hallgatott. Túlságosan is nehezen emésztette meg a hallottakat. Végül mégiscsak felült, és kinyitotta a szemét. - Hát... mit is mondhatnék? Egyszerűen elképesztő és hihetetlen. Talán Atahualpa dalfia lenne... - Mr. Lawrence-nek az a fixa ideája, hogy bennünket akarnak elriasztani - mondta Habgond. - Hát... lehet benne valami. Az indiánok? Esetleg meggyaláztuk valami szent helyüket? Tudtunkon lívül megsértettük az isteneiket? - Aligha. Akkor nem lettek volna ilyen barátságosak hozzánk. - Barátságosak? Haha! Majdnem fenéken lőtték a fúvócsövükkel. - Az más. Csak kíváncsiak voltak a hullára. - Miért; ember! Miért? - Idefigyeljenek - emeltem fel a kezem. - Hiába kérdezgetjük egymástól, hogy mí a fene bajuk lehet velünk, úgysem jövünk rá; amíg nem beszéltünk velük. - Jézusom... maga beszélni akar ezekkel a fickókkal? És ha úgy döntenének, hogy mégiscsak jól áll magának néhány lövedék a hátsójában? - Hagyjuk az indiánokat! Van rejtély rajtuk kívül is elég. Vegyük sorban az eseményeket... Az első kérdés, amire választ kell keresnünk, hogy miért ölték meg... a lányt, és Werner fon.... Schutzbachot. - Már ha a két haláleset egyáltalán összefügg! - Mérget vennék rá, hogy összefügg! - Hm. És mire alapozza a feltételezését? - Mindkettőjüket ugyanúgy ölték meg - ez egy. Mindkettőjüket egy faodúban találtuk meg - ez kettő. Ha nem is bizoonyossá, de valószínűvé teszi a feltételezésemet, úgy gondolom. - Helyes - biccentett Templeton. - Fogadjuk el. - Tehát a kérdés: ki a gyilkos és miért öl? Továbbá, van egy hatalmas termetű négerünk, aki a jelek szerint nem tud beszélni. - Csak suttogni. - Úgy van. Kérdés: ő-e a gyilkos? Erejéből bőven futja, Hogy bárkinek is eltörje a nyakát. Tehát: kicsoda a fickó, és hogyan bukkanhatnánk a Nyomára? - Esetleg csalétekként használhatnánk Heathyt - mondta meggondolatlanul az egyre inkább belelendülő Habgond. - Kitesszük egy bikiniben a sátor elé... - Ide figyeljen! - emelte fel az öklét fenyegetően Templeton. - Még egy szót, és szétloccsantom... - Továbbá - folytattam zavartalanul -, azonos-e fekete barátunk az öbölben kísértő szellemekkel, akikről az öböl a nevét nyerte? Azonos-e a suttogó árnyakkal? - Hát... suttogni éppen suttog. - Végül, mi közünk nekünkmindehhez? Ha ezekre a kérdésekre választ kaphatnánk... - Akkor? - hangzott fel a kérdés egy fatörzs mögül. Természetesen Miss Smith, azaz Heathy volt. Ki más lehetett volna? Természetesen ott rejtőzködött hallótávolságon belül, ahelyett, hogy édesdeden csicsikált volna a sátrában. És természetesen mindent hallott. amikor Heathy kisétált a rejtekhelyéül szolgálófa törzse mögül fölényesnek szánt, de végeredményben mégiscsak szánalmasra sikeredett kis mosollyal az arcán, úgy döntöttem, hogy tiszta lappal indulok csatába. Miss Smith csípőre tette a kezét, és úgy magasodott fölénk, mintha birkalopáson ért volna bennünket. - Nos? - Lebuktunk - mondtam és széttártam a karom. - Remélem, mindent hallott? - Természetesen. De miért mondja; hogy reméli? - Legalább nem kell ismétlésekbe bocsátkoznom. Templeton és Habgond irultak-pirultak; csak lopva mertek a lányra nézni. - Ezt vegyem úgy, hogy önkritikát gyakorol? - Úgy gondoltuk, nem lenne tisztességes belerántani magát egy olyan buliba, amiről fogalmunk sincs, hogy micsoda, és főleg, hogyan végződik. - Ó, az erős és okos férfiak, hogy egyem a zúzájukat! Mitől akartak még megóvni, netalántán a széltől? - Rendben van - mondtam. - Mostantól kezdve férfiasítjuk. Bágyadt mosoly futott át az arcán. - Azt azért ne. Csak tekintsenek egyenlőnek. Magam is nyakig ülök a balhéban. Elvégre az a suttogó fickó az én nyakamat markolta meg, nem? Ha úgy tetszik, istenadta jogom van hozzá, hogy megtudjam; mire megy ki a játék! Feléje nyújtottam a kezem. Elfordult és úgy tett, mintha jobban érdekelné egy bokor ágán mászó fekete bogár. - Találtunk még egy hullát - avatkozott közbe Templeton, hogy vidám alaphangot adjon a társalgásnak. - Azaz..., illetve nem is új hullát. A régit találtuk meg újra. Annak az izé... von Schutzbachnak a holttestét. Képzelje, visszajött! - Képzelem - mondta komoran Heathy. - Mi a további tervük ? Felvontam a vállam, és a dzsungel felé intettem. - Mi lenne? Van egy érvényes meghívásunk. Elmegyünk a von Schutzbach családhoz vacsorára. Éppen feljött a hold a dzsungel fölé, amikor induláshoz készülödtünk. Barna, úgynevezett tropikál öltönyt vettem, pöttyös nyakkendővel. Templeton megjátszotta a kemény kommandóst: minden tarka és terepszínű volt rajta, talán még a zsebkendője is Habgond színesincs ruhájában és csokorra kötött, kopott nyakkendőjében állástalan bankhivatalnoknak látszott mellettünk. Tropikál ruhám egészségét veszélyeztetve bemásztam a bokrok közé, hogy megkíséreljem kibányászni a terepjárót. Viszonylag sértetlenül vészeltem át a kirándulást, egyedül a nadrágom szárából csípett ki egy babszemnyit egy rosszindulatú töwis. A terepjáró zümmögésére Heathy is kilépett a sátrából. Amikor megpillantottam, ijedtemben rátapostam a gázra, s majdnem derékon kaptam egy karcsú pálmát. Miss Heather Smith, a hawaii egyetem tanára helyett ugyanis egy spanyol táncosnő és egy párizsi virágáruslány keveréke lépett ki a sátornyíláson. Behunytam a szemem, mint amikor először pillantottam meg a halottat az odúban. Reménykedtem; hátha csak álmodom. Aztán ugyanúgy csalódnom kellett, mint az odú előtt. Egyikük sem bizonyult délibábnak. Leállítottam a kocsit, és döbbenten meredtem rá. Királynői hódolattal fogadta döbbenetemet. Alighanem feltétel nélküli alázatot vélt kiolvasni a pillantásomból. - Kész a kocsi? Úgy vetette oda, mintha a sofőrje lettem volna. Akkorát nyeltem, hogy akár a benzintankot is bekaphattam volna. - Így... akar jönni? Aggodalmasan az égre pillantott. - Miért? Gondolja, hogy esni fog? Habgond elgondolkozva vakargatta terjedelmes, kaukázusi orrát. Közömbös képet vágott, mint aki semmit nem tart meglepőnek. Ha dúlt is némi vihar a lelkében, ügyesen eltitkolta. Templeton azonban gátlástalan strébernek mutatkozott. Megállt, összecsapta a kezét, és mély basszusából rálöttyentett egy kannányit Heathy ruhájára. - Királynőm! A lány elfojtott egy csendes mosolyt és felpattant a terepjáróra. - Kocsis! Vágjon a lovak közé! Nem is tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak... Öt perc múlva már nem volt kérdés a kérdés. Alíg fordultunk rá ugyanis az öböl felől a faluba vezető ösvényre, széles farönk zárta el előlünk az utat. Hiába próbálkoztam eloldalazni mellette, nem ment. Leugrottam a kocsiról, és dühösen belerúgtam a fába. Éppen szólni akartam, hogy másszanak csak le szépen, és segítsenek odébblökni az akadályt, amikor kisorjáztak a fák közül az indiánok. Méghozzá cudarul kifestve. Ha más körülmények között találkozom velük, bizonyára elfér a sajnálat. Valamennyien alultápláltak voltak, betegségek nyomaival a testükön. Kis növésűek, legtöbbjük a vállamig sem ért. A kezükben tartott fúvócső azonban megnövelte a tekintélyüket, ha a testük nem is tudta. Mire felocsúdtunk úgy körülfogták a kocsit, mint hangyák a boly közepébe köpött rágógumit. Még a fák ágaira is jutott belőlük. Fél füllel hallottam, hogy Templeton csőre tölti a pisztölyát. - Nyugalom - sziszegtem. - Dugja el a stukkerét! - Jézusom - nyögte Heathy. - A suttogó árnyak! Mit akarnak ezek tőlünk ? Nem sokáig kellett várnunk a válaszra. A gyűrűt alkotó harcosok közül elénk penderült egy fiatal; hosszú hajú legény. Rongyos karimájú szalmakalap billegett a feje tetején. A férfiak testére festett jelek foszforeszkálni látszottak a holdfényben. Jól tudtam, hogy a bambuszokat vagy fatüskéket kuráréba mártották; mégsem féltem egy szemernyit sem. Nem éreztem a halál közelségét. A szalmakalapos legény tarkójára tolta a fejfedőjét. - Ki köztetek főnök? Nekitámaszkodtam a kocsi oldalának és hallgattam. Templeton dühösen sziszegte a fogai közül: - Szólaljon már meg, mire vár? Csodálkozva fordítottam felé a fejem. - Miért én? - Ne hülyéskedjék! Vegye úgy, hogy megválasztottuk. Szólaljon már meg! - Míről van szó? - kérdeztem spanyolul. - Nem tudsz kecsuát? - Sajnos, nem. - Nem baj, én sem nem. Csak egészen kicsike. De spanyol is kicsike. Megérted mit mondok? - Igyekszem. - Én... főnök nevében beszélek. Főnök kérni bennetek, Tuhuneapa miatt. Erőltettem magam, ahogy tudtam, ennek ellenére nem voltam biztos benne, hogy meg fogjuk érteni egymást. - Ki az a Tuhuneapa? - Volt nagy ember. Gyógyító ember. Orvos. - Most hol van? - Elveszett. - Hogyhogy elveszett? Meghalt? - Igen. Meghalt... Kígyó... megharapta: Ő kígyóméreg akart venni, kígyó megharapta, meghalt. - Sajnálom. - Elveszett. - Értem. Meghalt, tehát elveszett. Gyorsan megrázta a fejét; felemelte mindkét kezét úgy tiltakozott. - Meghalt. Elveszett. A fiatalember értelmesebbnek bizonyult, mint gondoltam. Talán a szememből olvashatta ki; hogy nehézségeim vannak a perui spanyollal, mert türelmesen mosolyogva újra kezdte. - Tuhuneapa. Volt neki neve nem Tuhuneapa. Volt neki neve. Soha nem tudhat más csak mi. Csak aguaruntr. Érted? Egyszerre, mintha varázsütésre történt volna kitisztult a fülem. Talán nem is az ő hangját hallottam, hanem egy nem létező tolmácskészüléket, amely angolra fordította töredékes mondatait, egész mondatokká kiegészítve. Mintha nágaföldön lettem volna még az első időkben, amikor hasztalan próbáltam megérteni a kígyóembereket. - "Ne az arcukat figyeld! - korholt Yadzs Kumar Szingh -, és ne is a kezüket! A gesztusok, az arcjáték eltakarják a lényeget. A szavak összefüggéseit, és a mögöttük megbúvó tartalmat keresd!" Sóhajtottam és megpróbáltam beásni magam a szavak mögé. Csodák csodájára kezdtem érteni, amit mond. - Tuhuneapáról csak te beszélhetsz és csak én? Felderült az arca. Ugrott egyet örömében. - Csak te és én! - Tuhuneapa meghalt. Megmarta a kígyó. Hova temettétek? Mondott egy szót, majd többet egymás után. Különös csengéséből arra következtettem, hogy anyanyelvén beszél. - Ezt nem értem - mondtam. - Elástátok? Heves fejrázás. - Elégettétek? - Nem, nem! Mielőtt újabb kérdést tehettem volna fel, megfordult, és szólt valamit a többieknek. Egy festett, hajában madártollat viselő férfi kilépett a gyűrűből, letette fúvócsövét a fűre, majd maga is mellé feküdt, közvetlenül a szalmakalapos lába mellé. Kinyújtotta a karját, szétvetette a lábát, mintha meghalt volna. Beszélgetőtársam villámgyorsan mellé roskadt, és hosszú pengéjű kést rántott elő fűszoknyája mögül. A karcsú, gondosan tisztított pengén fenyegetően csillant meg a hold fénye. Heathy felsikoltott. A fekvő indián kinyitotta a szemét és elmosolyodott. A szalmakalapos rám nézett, s a fekvőre mutatott. - Tuhuneapa! Bólintottam. Ő is bólintott, és olyan mozdulatokat tett, mintha fel akarná vágni a fekvő indián gyomrát. A köldökétől egészen a nyakáig. - Tuhuneapa! Visszadugta a kést az övébe - ha egyáltalán volt öve a fűszoknya alatt -, s azt játszotta, hogy füvet tép. Beledugta a fekvő indián hasába, majd az orrához nyúlt, és furcsa mozdulatokat tett a kezével. - Tuhuneapa! Bólintottam és intettem a figyelő indiánnak, hogy felkelhet. Mosolygott, felállt, felvette a fúvócsövét. - Érted? - Értem. Hogyan tovább? - Tuhuneapa isten. Szellem. Nagy szellem. Ő vigyáz földre, esőre. Kukoricára. Banánra. Nagy-nagy szellem. - Hol volt? - Megszentelt ház. - Fában? - Nem, nem! Föld... így... Mutatta, ahogy földet kotornak egy kosárba, beleborítják egy edénybe, vizet öntenek rá, növényleveleket kevernek közé, majd az egészet megszárítják, felvagdalják és újra megszárítják. - Szent ház. Benne Tuhuneapa. Elhallgatott és maga elé meredt. - Mr. Lawrence - hallottam Heathy izgatott suttogását. - Megtudhatnánk mi is...? A szalmakalapos felemelte a fejét. Egyszerre gonosz indulat öntötte el békés arcát. - huambisza! Huambisza! Óriási erővel koncentráltam. Azt hittem minden világos előttem. - Te - mutattam rá - aguaruna? - Igen, én aguaruna. - És azok... akiket keresel, Huambisza? Undorodva húzta el a száját, mintha savanyú bogyóba harapott volna. - Huambisza... - Miért kell huambiszának más... Ijedten a szája elé kapta a kezét. - Csend! Nem beszélni, csap gondolni. Név nagy baj. Név bajt hoz. Már így is sok név. Sok név, sok baj, sok átok, kevés eső. érted? Természetesen értettem. - Figyelj! Tuhuneapa nagy varázslat. Sók eső, sok kukor ica. Nekik nincs Tuhuneapa, nem is volt, és nem is tud... - mutatta, hogy valakinek felvágják a gyomrát. - Kell nekik Tuhuneapa. Elmennek megszentelt ház, Tuhuneapa övék. - Nekik is van megszentelt ház? - Nincs. Ház nincs... csak... - Mondott valamit, de ezt sem értettem. Kétségbeesve fordult meg, majd megállapodott a tekintete egy fatörzsön. Előhúzta a kését és azt mutatta, mintha a fába fúrna vele egy terebélyes lyukat. - Nincs szent ház. Ez szent ház. Benne Tuhuneapa! - Mikor? - Ti még nem voltatok. Főnök tudja, te ügyes. Mindig figyepünk. Ügyes, fogsz bogarak. Főnök üzeni, ha lesz Tuhuneapa, lesz nagy bogár. Sok nagy bogár. Bólintottam és kinyújtottam felé a kezem. Félénken fogadta el, de végül is erőteljesen kezet ráztunk. - Beszélhetnék a főnökkel? - kérdeztem, miután kölcsönösen kivigyorogtuk magunkat. - Miért? - húzta vissza a kezét. - Szeretnék megtudni valamit. - Mit? Hozzá hajoltam, hogy csak ő hallhassa, amit mondok. - Nem nagy bogarat akar ok. Mindent meg akarok tudni a suttogó árnyakról. Elkomolyodott és a többiek felé intett. Az indiánok nagy része szempillantás alatt felszívódott az éjszakában, másik fele pedig eltüntette a farönköt az útból. - Miért akarsz tudni? - kérdezte komoran. - Titok. Mint a ti titkaitok. - Te a barátom vagy - mondta habozva. - Az árnyak öble a halál öble. Rossz helyen van házatok. Meg fognak ölni benneteket. Főnök kér, hogy siess! - Mivel siessek? - Keresd meg Tuhuneapát... mert... meghaltok. Valamennyien meghaltok! - Kinyújtotta az ujját, és Heathyre mutatott. - Ö hal meg legelőbb! Az árnyak nem kegyelmeznek. nézd a fákat. Fákon halottak, árnyak ölnek. Ti is halottak lesztek! Mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy meglátogathatom-e a főnöküket, nesztelenül a bozótba süllyedt. Templeton a kocsi ablakára ütött és felhördült. - Csípjenek meg, emberek! Vesszek meg, ha egy szót is értek az egészből! Visszamásztam a kocsiba, elfordítottam az indítókulcsot. Heathy oldalról rám nézett, de hallgatott. Elmélyülten tanulmányozta az arcom. Nyilván azt latolgatta, valóban ér tem-e, ami történt. A motor felzümmögött; gázt adtam és elindultunk. Az ösvény két oldalán őrséget álló fák összehajoltak felettünk. - Tényleg, nem akar mondani semmit? - kapta fel az orrát Habgond. - Miért akarja meglátogatni a főnököt? - Kíváncsi lennék rá, mit tud az öböl árnyairól. Ne feledjék, életveszélyesen megfenyegettek bennünket. - Ne mondja, kik? - Az indiánok. Nem hallotta, mit mondott a kalapos? Hogy valamennyiünket előbb-utóbb meg fógnak ölni az árnyak! Elsőnek... természetesen, Miss Smith-t. - Nem tudná befogni a száját? - mordult fel Templeton. - Ha okosabbat nem tud mondani, hallgasson! Óvatosan kikerültem egy utunkat keresztező sündisznószerű állatot, majd leállítottam a kocsit. - Figyeljenek ide! Nem tudom, mit értettek a beszélgetésünkből... Az az érzésem, hogy hamarosan komólyra fordulnak a dolgok. - Jézusom - nyögte Templeton -, mi az, hogy komolyra? Hát nem volt már elég komoly eddig is? Mit jelent magának a komoly dolog? Van két hullánk, ráadásul az egyik visszajár...! Heathy támadójáról nem is beszélve. - Azt hiszem; van magyarázat az indiánok viselkedésére. Hogy tudniillik miért követnek bennünket. - Na, miért? - Hogy megkerestessék velünk Tuhuneapát. - Igazis! - avatkozott a társalgásba Heathy. - Ki ez a fickó? - Tulajdonképpen senki. Egy nem létező személy. - És őt akarják megkerestetni velünk? - Őt. - Hát akkor mi sem könnyebb - tette karba a kezét Templeton. - Lássunk munkához! Keressük meg az őserdőben ezt a sosem volt pasast. Én jobbra indulok, maguk merre? - Talán jobb lenne, ha az elején kezdené - javasolta a néha rendkívüli realitásérzékről tanúságot tevő Habgond. - Mi lenne, ha lefordítaná valami értelmes, emberi nyelvre azt a zagyvalékot, amit az előbb összehordtak? Maga és a kalapos. Nos? - Mi sem egyszerűbb - mondtam, hátradőltem az ülésen, és a zsebembe nyúltam. Előhúztam a pipámat, megtömtem, lassan, komótosan meggyújtottam, s csak akkor folytattam a beszédet, amikor sikerült néhány lapos karikát feleresztenem a levegőbe. - Az elején kezdjem? - Ha lenne olyan szíves - biccentett Heathy, és ellegyezte maga elől a legszebb karikámat. - Kellemesebb dohányra nem futja? Kényes vagyok jól sikerült füstkarikáimra. Azt pedig különösképpen nem állhatom, ha valaki szántszándékkal tönkreteszi őket. Ilyenkor megsértődöm, és megszakítom az illetővel a diplomáciai kapcsolatot. Heathy észrevette, hogy jelentős változás készül a lelkemben, mert bocsánatkérően megveregette a karom. - Rá se rántson! Sokkal büdösebbet is szagoltam már a mai napon. Brrr! Ki vele, mit akartak az indiánok! Jó, jó, tudom, keressük meg a nem létező Tuhuneapát! Csakhogy, kedvesem, mi hárman ebből az egészből nemigen értünk semmit. Ezért arra kérjük, ereszkedjék le a földre, és ossza meg velünk gazdag tudását. Ha óhajtja, csak pipázzon tovább! A világos és nyílt emberi kommunikációért néha áldozatokat kell hoznunk! Kivertem a pipám a tenyerembe, elnyomkodtam a hamut, és kiszórtam a kocsi mellé az útra. - Talán ott kezdeném, hogy Peru indián lakosai közül legtöbben a kecsuát beszélik. Körülbelül hat és fél millióan. Tudják, mi a kecsua? - Most mondta, hogy egy indián nyelv - dörmögte Ron Habgond. - Nem egyszerűen csak annyi. Az inkák többsége is ezt beszélte. A kecsuák nagy szerepet játszottak az inkák birodalmában. - Jézusom! Csak nem azt akarja mondani, hogy dzsungelba süllyedt város van a közelünkben? Teli arannyal, és az inkák utódai megölnek mindenkit, aki a közelébe kerül. - Várja ki a végét. Szóval, Peru gyakorlatilag kétnyelvű ország: sokan beszélik a spanyolt, sokan a kecsuát, sokan pedig mind a kettőt. - Sokan viszont egyiket sem - bólintott Templeton. - Ahogy a maga és a szalmakalapos társalgását hallgattam...! - E két nyelven kívül számos vagy éppen számtalan dialektust és nyelvet beszélnek az erdei indiánok, akiknek a többsége sem a kecsuát, sem a spanyolt nem bírja jól. Számukra a kecsua ugyanolyan idegen, mint az egykori hódítók nyelve. A kecsuák az erdei indiánokat: vadaknak és barbároknak tartják őket. Például Atahualpa is. Szerinte az erdei indiánok alig különböznek azoktól a disznóktól, amelyeket naponta kerget udvarról udvarra. - Ezt már én is megfigyeltem - bökte közbe Ron. - Nem tudja, miért? - Nem hiszem, hogy Atahualpa és disznóinak a viszonya segítene megoldanunk a vándorló hullák rejtélyét - morogta Templeton. - Nos, az erdei indiánok nem vették át a katolicizmust, mint a kecsuák, szellemekben hisznek, a természet er őiben; erdei istenekben, vadállatokban. Sok száz nemzetségük vagy törzsük van - néha nem is egyszerű megkülönböztetni őket egymástól. Heathy sokat sejtetően az órájára nézett. Valahol a fák mőgött felnyüszített egy apró rágcsáló. - Mielőtt Peruba jöttem volna, tanulmányoztam az erdei indiánok életét. Tudom, hogy egyik nagy nemzetségüket aguarurának hívják. - Stop! - emelte fel a mutatóujját Templeton. - Nem ezt emlegette a kalapos fickó? - Dehogynem. Elmondta, hogy ők aguarunák. - Valami mást is emlegetett... - A huambiszákat. - Eszerint az egy másik törzs vagy micsoda? - Úgy van. A huambiszák az erdei indiánok másik csoportja. S az aguarunák nincsenek valami jóban a huambiszákkal. - Jézusom! - dőlt hátra rémületében Templeton. - Csak nem cseppentünk bele a háborújukba? Mint amikor a régi szép időkben őseink belekeveredtek a dakoták és a sziúk csatáiba? Nem lehetne kihirdetnünk a semlegességünket? - Az indiánok nem fognak bántani bennünket - nyugtattam meg. - Már csak azért sem, mert szó sincs háborúról. Egyszerűen nem szeretik egymást - ennyi az egész. És ha tehetik, bórsot törnek egymás orra alá. - Borsot? Hogyan? - Például ellopják egymás szentjeinek a holttestét! - Uramisten - kulcsolta össze a kezét Habgond. - Hát ezért hurcolják a szerencsétlen hullákat fáról fára? - Szó sincs róla! Hozzá nem nyúlnának egy európai ember holttestéhez, a világ minden kincséért sem! - Olyannyira félnek tőle, hogy meg sem igen merik érinteni. - Akkor végképp nem értem, miről beszél! - Jól figyeljenek, hátha rájönnek valamire! Tréfán kívül, próbálják meg beleélni magukat az indiánok helyébe... Szóval, az aguarunáknak az a szokásuk, hogy ha egy híres varázsló elköltözik az élők sorából, bebalzsamozzák... Templeton nagyot csapott a homlokára. Akkorát, hogy a visító állatka rémülten elhallgatott a bokrok között. - Ez volt a pantomim, az ördög vigye el! Egészen idáig azon törtem a fejem, mit akarhatott a fickó a késsel. Most már értem... A varázslóknak vagy micsodáknak, ha meghalnak, felvágják a gyomrát, kiveszik a belső részeiket, és minden valószírűség szerint kitömik őket fűvel. Csak azt tudnám, hogy az orra alatt mit piszkált? - Alighanem ott veszik ki az agyvelejét - mondta szárazon Heathy. - Hogyan? - tátotta el a száját Habgond. - Sosem hallotta még, hogy a régi egyiptomiak is így távolították el az elhaltak agyát mumifikálás előtt? Fémhorgot dugtak fel az orrukon... - Ebből elég! - vágott közbe Habgond. - Én rovartudós vagyok, nem kórboncnak vagy halottkém! Egy békát még csak feltrancsírozok, ha nagyon kell, azt azonban, hogy egy emberről igy... - Nem ember, hulla - figyelmeztette Heathy. - Akkor is. Beszéljenek valami másról! - Oké, rövid leszek - vettem vissza a szót. - A halott varázslókat tehát mumifikálják, s alighanem istenné avatják őket. Agyagból téglát készítenek, napon megszárítják, mert a téglavetés technikáját nem ismerik, félreeső helyeken kis ablaktalan házacskákat építenek, és belehelyezik a múmiákat. Gondolom, időről-időre áldozatot mutatnak be nekik. - Kezdek kapiskálni valamit - csillant fel Habgond szeme. - Ezt a Tuhuneapát ellopták a házából. Így van? - Így. - Akkor miért mondta, hogy Tuhuneapa nem létező személy? Mert meghalt? Azért létezik. Ha ellopták, léteznie kellett! Szükségét éreztem, hogy újra meggyújtsam a pipám, de alig hogy megindult a kezem a zsebem felé, Heathy olyan pillantást vetett rám, hogy megállt a mozdulatom a levegőben. - Kicsit másképpen áll a dolog. Valóban létezik egy személy, egy varázsló, csakhogy őt nem Tuhuneapának hívják. - Hanem? - Azt nem tudom. - Akkor ki ez a Tuhuneapa? Egy másik varázsló? - Mondtam, hogy Tuhuneapa nem létezik. Az az ember csak kitalálta. - Melyik? - A kalapos. Habgond jelentőségteljesen a másik kettőre pillantott, és mu- tatóujját a homlokához koccantotta. - Jézusom, hát mit lehet ezen nem érteni? Ellopták a múmiájukat, mondhatnám, legcsodatévőbb varázslójuk múmiáját; akit nem tudom, hogyan hívnak. A neve ugyanis tabu. Nem szabad kimondani. A halottak nevét egyáltalán nem szabad kimondaniuk. - De hiszen Tuhuneapáét kimondta! - Éppen azért, mert nem létezik. A halottat, aki eltűnt, és akinek a nevét nekem és maguknak soha nem szabad megtudnunk, egyszerűen elnevezte Tuhuneapának. Mintha azt mondta volna, hogy Ő. Elámulva néztek rám. Még Miss Smith is megkockáztatott egy elismerő pillantást. - Eszerint... - Ez egy titkos megállapodás kettőnk között. Ha Tuhuneapáról beszélünk, ugyanarra a múmiára gondolunk, aki elveszett, s akinek az igazi nevét soha nem fogjuk megismerni. - Jézusom! - sóhajtotta Templeton. - Ez jóval bonyolultabb, mint egy tőzsdemanőver vagy a krikett szabályai. - Az úgynevezett primitív emberek is ismerik az elvont gon- dolkodást. Csak mi hisszük néha, hogy toronymagasan felettük állunk... De menjünk tovább! Nevezzük most már a fickót mi is Tuhuneapának. Szóval, Tuhuneapa eltűnt. Ellopták. - Kik? - A szalmakalapos és az aguarunák valamennyien a huambiszákra gyanakszanak. - Hm. Miért éppen rájuk? - Bizonyára megvan rá az okuk. A jelek azt mutatják, hogy a huambiszák, bár alighanem közeli rokonaik, másként viszonyulnak a halottkultuszhoz, Mint a kakukk a fészekrakáshoz. Templeton üveges szemmel nézett rám. - Nem gondolja, hogy követhetetlenek a logikai bakugrásai? Mi van a kakukkal? - A kakukk más madár fészkébe tojja a tojását. Utál ugyanis fészket rakni. Kiles magának egy fészket, beletojik egy szorgal- mas kismadár tojásai közé, aztán magára hagyja. A másik, a gyanútlan madár kikölti a kakukkmagzatot, az pedig hálából eleszi az élelmet a többi fióka elől. Végül, amikor felcseperedik, és jóval nagyobbra nő a többieknél, sorra kilökdösi mostohatest- véreit a fészekből. Valahogy így vannak az aguarunák a halott- kultusszal. Most már hárman néztek rám gyanakodva. - Az aguarunák szép tégla- vagy faházakat emelnek mumifikált halottaiknak, s feltehetően nemigen őrzik őket, hiszen nem bírná el a nemzetség az állandó őrizetet. Így aztán gyakorta előfordulhat, hogy kultusznapokon, amikor kivonulnak szentjük sírjához, üresen találják a házacskát. A huambiszák ellopták a halottat: - A fenébe is - nyögte Templeton, és megnyomkodta a koponyáját. - Mindjárt szétmegy a fejem! - A huambiszák nem értenek a mumifikáláshoz, ahogy a kakukk sem a fészeképítéshez. Hogy miért, annak nyilván felderíthető az oka: talán nem is rokonok, a huambiszák talán később vándoroltak az aguarunák mellé. Csakhogy a huambiszáknak is szükségük van védőistenekre, akik elhozzák az esőt, és gazdag kukoricatermést ígérnek nekik. S mit tesz ilyenkor egy élelmes huambisza falu? Lop magának egy múmiaistent. Természetesen onnan, ahol van. Becserkésznek egy aguaruna házacskát, kiemelik belőle a múmiát, és lelépnek vele. Volt-nincs védőisten, száradhat a kukorica! Addig valószínűleg nem volt különösebb bajunk egymással, amíg Tuhuneapa is el nem tűnt. - Azt is meg tudná mondani; hogy miért fán keresik az ellopott múmiát? - A huambiszák nemcsak a mumifikáláshoz nem értenek, hanem épületeket sem emelnek. Miért is emelnének, amikor nincs rá szükségük? Ha ők is házikóba dugnák az ellopott isteneket, az aguarunák könnyedén rájuk akadnának, és visszalopnák őket. Ők elrejtik a halottaikat! - Hová? - Faodúkba. - Jézusom! - ütött a homlokára ismét Templeton. - Hát akkor ezért?! - Ezért bizony. Az aguarunák kifigyelték, hogy mást sem teszünk, csak az erdőt járjuk. Rájöttek, hogy rovarokat keresünk. Arra a megállapításra jutottak, hogy van bizonyos esélyünk megtalálni Tuhuneapát. Képzelhetik az örömüket; amikor bennünket követve észrevették, hogy holttestet találtunk egy odúban. Természetesen meg voltak róla győződve, hogy Tuhuneapára bukkantunk. Mekkora lehetett a csalódásuk, amikor rájöttek, hogy mégsem ő az! - Ezek szerint holtbiztos, hogy nem ők rakták fel von Schutzbach és a lány holttestét a fára. Legfeljebb a huambiszák. És mi van a nagy bogarakkal? - Ismeretlen főnökük cincéreket ajánlott, ha visszaszerezzük neki Tuhuneapát. - Egyszer láttam egy Hitchkock-filmet egy hulláról - mondta Ron - , "aki" mindenünnen visszatért. Lassan kezd olyan érzésem támadni... - Most mit csinálunk? - vágott közbe élesen Heathy. Megvontam a vállam. - Azt hiszem az indiánokat leírhatjuk. Eszük ágában sincs embert ölni. Sem az aguarunáknak, sem a huambiszáknak. - És aki engem fojtogatott? - Talán a németeknek lesz valami ötletük... Indíthatok? Fél óra múlva a von Schutzbach család rezidenciája előtt fé- keztem. spanyol és német stílusok keverékét mutató félig kastélynak félig haciendának nem volt kerítése. Úgy bukkant fel az orrunk előtt, mintha szorgalmas díszletmunkások építették volna az utunkba. A kaviccsal beszórt kocsibeállóról kilenc lépcső vezetett fehérre meszelt oszlopok között a bejáratig, ahol két; feketébe öltözött, fehér kesztyűs inas várta rezzenéstelen tekintettel, hogy kikászálódjunk a kocsiból. Kisegítettem Heathyt; aki nem tagadva meg amerikai mivoltát, félig ájultan szemlélte Schutzbachék mézeskalácsházát. Alig toppant le Templeton és Habgond is a földre, magas, vékony fickó termett előttünk, zsinóros mentében, szertartásos meghajlással üdvözölve bennünket. Az ajtó mellett álló, svájci gárdistákra emlékeztető ajtónállok így elnéztek felettünk, mintha azért kapnák a fizetésüket. Persze, lehetséges, hogy éppen azért is kapták. Hosszúra nőtt, pakompartos kísérőnk kitárta az ajtót, és betessékelt bennünket. A virágáruslánynak öltözött Heathy nyomában becsörtettünk Schutzbach család rezidenciájába. Karl von Schutzbach, a Herr Graf, cvikkeres, hatvan körüli, alacsony úriember volt: Térd alatt összecsatolt, úgynevezett va- dásznadrágja a harmincas évek vadászatot és lovaglást kedvelő aranyifjait idézte. Vékóny, szőke bajusza alatt hamiskás mosoly játszott, ahogy kezét előre nyújtva üdvözlésünkre sietett. - Jöjjenek csak, jöjjenek! Erna már aggódott önök miatt. Bár mondtam neki, hogy a dzsungelben sem fenyegeti nagyobb veszély az embert, mint mondjuk, világos nappal a Kurfürstenciamm sarkán. Remélem, egyetértenek velem? Meghajolt, és kezet csokolt Heathynek. Miss Smith bágyadt mosollyal fogadta a kézcsókot. Kétségkívül hízelgett neki, hogy egy Herr Graf illeti ajkával a kacsóját, szemében azonban enyhe csalódás tükröződött. Minden bizonnyal elvárta volna, hogy házigazdánk szmokingban és keménykalapban fogadjon bennünket. Von Schutzbach a kölcsönös bemutatkozás után felvezetett az emeleti fogadószobába. A két svájci gárdista közben átvedlett közönséges lakájjá, és frissítőket szolgált fel. Von Schutzbach keresztbe rakta a lábait, s leplezetlen érdeklődéssel szemlélte Heathynk öltözékét. Miss Smith lesütötte a szemét; alighanem első ízben inoghatott meg kifogástalan ízlésébe vetett büszke, amerikai hite. Amíg a gróf Heathyt és ruháját részesítette megkülönböztetett figyelemben, én a falakra akasztott marcona lovagokat vettem szemügyre. Csillogó sisakok, tarka tollak; alabárdok, kardok, buzogányok színpompás karneválja tobzódott a keretek között. Nyílott az ajtó, s az egyik lakáj kíséretében magas, erős test- alkatú, szőkehölgy lépett a terembe. Közel a hatvanhoz, de öt- venkilencnek sem látszott. Mindenesetre, nem sokat fáradozott, hogy az arcán felsorakozó ráncokat eltüntesse: sminknek még a nyomát sem láttam rajta. Most rajtunk volt a kézcsók sora. Én alighanem megfelelő eleganciával tettem eleget kötelességemnek, Templeton nagyot cuppantott, Habgond pedig hosszú orrától alig fért a grófnő kezéhez. Erna von Schutzbach arcán és testalkatán német, paraszti örök génjei hagytak mély nyomokat. Jól el tudtam képzelni, hogy sok évszázaddal ezelőtt valamelyik északnémet rablólovag portyázása során közeli ismeretségbe került egy tenyeres-talpas falusi leányzóval, s szerelmük gyümölcsét később magához fogadva "úrhölgynek" neveltette. - Ó, úgy örülök, hogy itt vannak! - kiáltotta Erna von Schutzbach, és vidáman Heathyre mosolygott. - Atahualpa elmondta, hogy egy hölgy is tartózkodik az expedíciójukban. Ó igazán, nagyon, de nagyon csinos, kedvesem. Hogy jutott eszébe rovarokkal bíbelődni? Heathy komolyan vette a kérdést, és hosszas előadásba kezdett, amelynek az volt a lényege, hogy apja, a köztiszteletben álló minnesotai ügyvéd, oly mértékű ellenszenvet érzett mindenfajta rovar iránt, hogy az már-már betegségnek volt tekinthető. Amikor aztán szülei elváltak, és Heathy az anyjánál maradt, óhatatlan kényszert érzett, hogy olyasmivel foglalkozzék, amit az apja szívből utált. A Herr Graf álmodozó arccal hallgatta Heathy előadását s már éppen beleéltem volna magam, hogy vacsora előtt meg kell ismerkednem Heathy mind ez ideig jól rejtegetett gyermekkorának mélylélektani motivációival, amikor von Schutzbach egészen udvariatlanul félbeszakította Miss Smith monológját. - Apropó! Nem néznék meg a gyűjteményemet? Udvarias hallgatásunkat beleegyezésnek vette, mert felpattant, és az ajtó felé terelt bennünket. Erna asszony ugyan morgott valami - oh, az a gyűjtemény! Mindig csak az a gyűjtemény! - félét, de ő is engedelmesen felcihelődött. Von Schutzbach nyomában végigsétáltunk az ívelt folyosón, át egy vasajtón, aztán legszívesebben felkiáltottam volna a meglepetéstől: egy hatalmas, legalább húsz méter hosszú teremben találtam magam, olyan néprajzi gyűjtemény közepén, amelyet alighanem a világ bármelyik néprajzi múzeuma boldogan mondhatott volna a magáénak. A legkevesebb három méter magas falakat indián harci és egyéb eszközök borították jó ízléssel elrendezve. Fegyverek, fúvócsövek, íjak, nyílvesszők, maszkok, ruhák, s fából faragott ezernyi használati eszköz, amelyeknek nem ismertem a funkcióját. Nemcsak én készültem ki a látványtól, hanem a többiek is. Heathy egy csapásra megfeledkezett zaklatott gyermekkoráról; leesett az álla, ahogy lassan forogva; mint egy állandó keresésre állított antennarendszer a falra szegezett tárgyakat szemlélte. Templeton basszusa érthetetlen dörmögésbe fúlt, Ron Habgond füttyentett, és azon nyomban le is térdelt egy sarokba állított faeszköz; alighanem mozsár mellé. Von Schutzbach elégedetten nyugtázta csodálatunkat, csak a grófnő állt bágyadtan az ajtó mellett, s mintha apró ásítást igyekezett volna elfojtani enyhén májfoltos kezével. - Ez az én kis gyűjteményem - mondta a Herr Graf. - Mióta csak ebben az országban élek, gyűjtöm a különböző tárgyakat. Tudják, valaha néprajztudósnak készültem. Münchenben,el is végeztem a szakot, de aztán jött Hitler... - elhallgatott és reménytelenül legyintett. Éppen közelebb léptem volna egy mumifikált holttesthez, hogy megvizsgáljam, amikor von Schutzbach tapsolt egyet, és az ajtó felé terelt bennünket. - Lesz még idejük, kollégák, elmélyedni a gyűjteményemben, ha egyáltalán érdekli önöket. Mondanom sem kell, hogy ajtóm bármikor nyitva áll önök előtt. Sőt, amíg itt vannak, legalább kétnaponként meg kell hogy látogassanak. Nem is gondolják, mennyire vonzódom a rovarokhoz... Miss Heathy, szabad a karját? Pontosan hatan tartózkodtak már a könyvtárteremben, ahol a vacsorához terítettek. A bőrbe kötött, régi könyvek, szakadt szélű fóliánsok szemrehányóan néztek ránk, mintha kikérték volna maguknak, hogy olyasfajta, profán tevékenységet végezzünk a jelenlétükben, mint az evés. Amikor beléptünk, éreztem, hogy heves vitát szakítottunk félbe. Egy magas, trópusi ruhába öltözött gyerekember gyorsan leeresztette égnek emelt kezét, s kissé riadt tekintettel bámult bennünket. Von Schutzbach megállt velük szemben, és cigarettára gyújtott. - Engedjétek meg, kedveseim, hogy bemutassam az amerikai kollégákat - ugye, nevezhetem így önöket? Miss Heathy Smíth, Mr.- Leslie L. Lawrence... Mr. Balthasar Templeton és Mr. Ronald Habgond. Ők pedig szeretett családtagjaim. Az unokám: Kurt von Schutzbach. A magas, égimeszelő fiatalember halk csattanással összevágta a bokáját. - A lányom: Hertie. Hertie von Schutzbach, negyven felé járt; s inkább látszott arisztokratának, mint az anyja. Felhúzta a szemöldökét, felemelte a fejét, s aranykeretes, fülén lógó szemüvegén át alaposan szemügyre vett bennünket. - Fogadott unokám: Margaret. Egy régi jó barátom lánya. Margaret egyáltalán nem volt szőke, német típus. Fején fekete hajkorona trónolt, szeme azonban világos volt; a zöldnek és a kéknek egyfajta sajátos keveréke, amiért annyira bomlanak a férfiak. Kreol bőre arról árulkodott, hogy az újabbkori Schutzbachok sem voltak ellenségei egy kís mediter rán vérkeveredésnek. - Vogel doktor. A doki alacsony, szemüveges, tömött bajuszú emberke volt. Ahogy meghallottam, hogy doktor, valamilyen rejtélyes oknál fogva a bujkáló Mengele jutott az eszembe. Csakhogy Vogel doki kidomborodó sörhasa, enyhén vágott szemei mögött aligha rejtőzhetett a haláltábor rettegett orvosa. - Frau Zagel. A kicsi és gömbölyű asszony nyájas mosollyal villantotta fel szabályosra csiszoltprotézisét. - Végül egy vendégem: Walter Walravens úr. A "vendég" az árja faj tipikus képviselőjének mondhatta magát. Ha kitömik és kiállítják valamelyik múzeumban, látogatók milliói ismerkedhettek volna meg segítségével a nordikus opus jellemző sajátosságaival. Kölcsönös hajlongások után helyet foglaltunk a terített asztalnál. - Hát, így élünk mi itt, Peruban - kezdte a beszélgetést von Schutzbach. - Távol Németországtól. Ezért is örülünk, ha erre vetődik valaki. Bizonyára tudják már Atahualpától, hogy nem wagyunk itt egész évben. Fél évet Limában töltünk, főleg az eső idején. A száraz évszakban jövünk elsősorban a tenger mellé. Egészen jól eltelik ez a fél év... Közben kiegészíthetem a gyűjteményemet. - Legalább a vendégeinket ne traktáld a szörnyű indiánjaiddal - mondta halkan a grófné, és egyetlen hajtással eltüntetett egy pohár bort. - Képzelhetik, naponta idejárnak. . . Karl pedig eteti, itatja őket... - Csakugyan? - Kétségkívül jó kapcsolatokat építettem ki velük. Elhozzák a felesleges tárgyaikat. Néha megveszem őket, néha meg csak egyszerűen nekem ajándékozzák. Igaz, hogy Vogel doktor gyógyítja őket, ha valami bajuk támad. Apropó, Mr. Lawrence... valamit el szeretnék mondani önnek. őszintén megvallom, hogy informálódtam Atahualpánál. Mármint az ön személyét illetően. Tudom, hogy egyetemi tanár Londonban, a keleti nyelvek és a rovartan professzora. Azt is tudom, hogy az Interpol és a különböző nemzetközi szervezetek gyakran kérik a tanácsát és együttműködését... Ha Atahualpa jól értesült róla, nem is egészen sikertelenül. Azért bátorkodtam idehívni..., mert egy... kényes ügyben a segítségét szeretném kérni. - Valami baj van? - Hát... így is lehetne mondani. Meghallgatna néhány mondat erejéig? - Természetesen. Megtisztel a bizalmával. Elkaptam Heathy pillantását. Mintha a meghökkenés mellett a csodálat is helyet kapott volna a szemében. - El kell mesélnem Önnek, Mr. Lawrence, néhány apróságot a csaaládom múltjából. A falakra aggatott képekből nyilván kitalálta, hogy régi család a miénk. Évszázadokra visszamenően katonák voltak az őseim, nagy részben poroszok, ha nevünk nem is ezt tükrözi. Bizonyos körülmények a negyvenes évek elején arra késztettek bennünket, hogy elhagyjuk Németországot... - Ugyan nagypapa! - pattant fel a nyakigláb fiatalember. - Mi az hogy bizonyos körülmények? Ha á-t mondtunk, mondjunk b-t is! Hiszen megbeszéltük! - Rendben van, Kurt - biccentett von Schutzbach gróf. - Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy... a porosz ellenállás embereként részt vettem a Hitler-ellenes összeesküvésben. Ne értsen félre, semmi közöm nem volt kommunistákhoz vagy effélékhez. Porosz katonatisztek voltak az őseim, kötelességemnek éreztem, hogy ezt az osztrák mázolót leradírozzam a térképről. Hogy mit tettünk, nem érdekes, nem akarjuk, hogy valaha is nyilvánosságra kerüljön... Harcoltunk, ahogy tudtunk, amíg... valaki le nem buktatott bennünket. Ez a valaki... a fiam volt, Herr Lawrence. A fiam, Dieter von Schutzbach. Hitler feltétlen híve, SS- Sturmbahnführer. Komoran bámultam magam elé. Ismerős tragédia, hallottam már ilyet nem is egyet. Csakhogy mi közöm mindehhez? A Paraguayban vagy esetleg Peruban megbúvó nácik ellen kérik a segítségemet? Miért éppen az enyémet? - Gondolom, nem sokat ért az egészből - mondta von Schutzbach. - Nem is csoda, hiszenřmég csak a történet elején járunk. Miután Dieter feljelentett bennünket, a Gestapo kezére kerültünk. Dieterre való tekintettel azonban, aki néhány befolyásos birodalmi vezető barátságát élvezte, megkímélték az életünket. Azzal a feltétellel, hogy távozunk az országból. Dieter, a fiam többször is meglátogatott bennünket. Annak ellenére, hogy soha többé egyetlen szót sem váltottam vele, sőt Ernának is megtiltottam... Dieter rendkívül idegesnek látszott. Sétált a szobában velünk, foglyokkal szemben, s már-már többször is kibökött valamit, de végül is mindig magába fojtotta a szót. Ez akkoriban volt, amikor Ernst eltűnt a szemünk elől. - Ernst? - Még nem mondtam? Ő a másik fiam... volt. A haditengerészetnél szolgált. Egy U-hajón, azaz tengeralattjárón. 1944 végén süllyedt el a hajója. - Sajnálom. - Ugyan már. Ez már történelem, Mr. Lawrence. Rövidesen megkaptuk az engedélyt a kiutazásra. És útlevelet Argentínába... Buenos Airesben telepedtem le a feleségemmel, majd átköltöztünk Limába... és azóta is ott élünk. Vagyonom van bőven, nem kell a fogamhoz verni a garast. Megengedhetem magamnak, hogy kellemesen éljek, és hogy akár fél évet is itt töltsek az öböl partján, szabadon hódolva hobbimnak, az indián kultúrák kutatásának. A grófné szeméhez emelte fehér zsebkendőjét, és megtörülgette a szeme sarkát. - Kezdetben négyen éltünk, mi ketten, a lányom és az unokám... Margo csak később került hozzánk. Vogel doktorral és a feleségével még Németországból ismerjük egymást. Amikor berendezkedtünk itt, Peruban, megkérdeztem őket, hogy nem akarnak-e áttelepülni. Frau és Herr Vogel elfogadták az invitálásunkat; azóta úgy élünk, mint egy nagy család. Így van, doktorom? - Jawohl, kétségkívül így - bólogatott engedelmesen a doktor. - Gondolom, Walravens úr ugyancsak később érkezett az országba - biccentettem a vendég felé. - Ó, én még csak egy hónapja tartózkodom itt - mosolygott a szőke fiatalember. - Egy vízműtársaság megbízottja vagyok. A gróf úr volt olyan kedves, és ideiglenesen befogadott a házába. - Tíz évvel ezelőtt még Buenos Airesben, kaptam egy névtelen levelet, Mr. Lawrence - folytatta zavartalanul von Schutzbach. - Kifogástalan németséggel írták. Valaki, aki a háború alatt jól ismerte a fiaimat, megírta benne, hogyan halt meg Ernst. Családunk szemefénye, legkisebbik gyermekünk. Bár nem egészen értettem, mire akar kilyukadni, feszülten figyeltem. - A levél és a hozzá mellékelt térképvázlat szerint Ernst és hajója dél-amerikai vizeken speciális feladatot hajtott végre. A térképvázlatból kiderült, hogy a tengeralattjáró itt fekszik néhány száz méter mélyen, alig fél kilométerre a perui partoktól. Azon a helyen, amelyet a Suttogó árnyak öblének neveznek... Ezért is települtünk át Argentínából Peruba, Mr. Lawrence. Kint a kertben, a fák ágai között felhuhogott egy bagoly. Hosszú, néma csend ereszkedett közénk. Egy inas teletöltötte a poharunkat pezsgővel. A jéghideg ital kellemesen zsibbasztotta feszült idegeimet. Mégis, könnyű és ruganyos volt ez a fáradtság. Mintha a szabadban hevertem volna, holdfényben, s lágy szellő himbálta volna a függőágyamat. - Gondolhatják, hogy azonnal akcióba léptem - folytatta a gróf, és letette a poharát. - Bár valaha megfogadtam, hogy életemben nem lépek többé Németország területére, kénytelen voltam megszegni a fogadalmamat. Berlinbe repültem, összejöttem egy-két régi baráttal, s segítségükkel sikerült bepillantanom néhány régi papírba. Ezekből kiderült, fehéren-feketén, hogy Dieterrel ellentétben, Ernst soha nem követett el semmiféle bűnt, sőt, több alkalommal is megrovásban részesítették a hadsereg biztonsági csoportjának feljelentése alapján. - Talán ő is részt vett valamiféle ellenállásban? - Őszintén szólva; kötve hiszem. Talán a tengeren tett valamit, ami miatt megorroltak rá. Talán nem helyeselte, hogy a tengeralattjárók, a megtorpedózott ellenséges hajó legénységét legéppuskázzák, vagy sorsára hagyják a nyílt óceánon. Ki tudja? Számomra egy a fontos: Ernst nem volt gyilkos! - Ezenkívül talált még valamit Herr von Sehutzbach? - Homályos utalást egy akcióra, amelyet annak a tengeralattjárónak kellett végrehajtania; amelyen Ernst szolgált. - Pontosabban? - Nincs pontosabban. Az U-121, 1944 végén kifutott Kielből dél-amerikai úti céllal. Valaki visszaemlékezett rá, hogy az akciót szigorúan titkos jelzéssel látták el. - Ezt hogy érti? - A tengerészetet utasították, hogy azonnal bocsássa rendelkezésre az U-hajót legénységével együtt. - Kapitánya? - Fritz Schröder. Igen tapasztalt, első világháborús katona. - Sikerült kinyomoznia, hogy ki irányította az akciót? - Igen. Martin Gormann. Személyesen. Az ő aláírása állt az aktán. Kifutott a vér az arcomból. Bár nem ismertem eléggé a legfelső náci körök döntésmechanizmusát, abban biztos voltam, hogy amit Martin Bormann irányított, az közvetlenül a "Führer"-hez kapcsolható. Von Schutzbach megigazgatta a bajuszát. - Látom, rájött arra, amire én. Ha az akciót Martin Bormann neve fémjelezte, akkor ez nem jelenthetett mást, minthogy az akció terve magától Hitlertől indult ki. - Mit sikerült még megtudnia? - Jószerével semmit. Kizárólag technikai adatokat. Hogy mikor futott ki az U-121, s a többi. - Küldött haza szikratáviratokat? - Nem sikerült a nyomára bukkannom. - Arra a dátumra sem, hogy mikor süllyedt el? - Nem. - Valami egyéb? - Semmi. - Mr. von Schutzbach, kérem, ne nehezteljen rám, de fel kell tennem egy kérdést. Mivel magyarázza, hogy az ön fia, Ernst, aki állítólag szálka volt a náci politika szemében, részt vehetett egy ilyen, bizonyára rendkívüli fontossággal bíró akcióban, ahelyett, hogy... - Kirúgták volna? - Hogy leváltották volna a szolgálatból. Ha Hitler személyes utasítására ment az U-hajó Dél-Amerikába... azt hiszem azon a hajón nem volt helye megbízhatatlan elemnek. Legkevésbé az ön kisebbik fiának..., ha valóban , olyan volt, amilyennek ön mondta - kinyújtotta a karját egy borosüveg után. Tölteni akart, de egy pincérnek öltözött svájci gárdista megelőzte. - Bölcs dolgokat kérdez, Mr. Lawrence. Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. Továbbá, azoknak is, akikkel Berlinben találkoztam. Csakhogy ez az akció 1944 vége felé zajlott. Ekkor már nemigen volt módjában Hitlernek vagy Bormann-nak megválogatni kiket küld Amerikába. A német tengeralattjárók jelentős része az óceán mélyén pihent, a legjobb kapitányokkal, kormányosokkal, tisztekkel együtt. Martin Bormann-nak nem lehetett sok választása. Ismerőseim szerint Ernst, a fiam, gyakran megfordult amerikai vizeken. Az ő tapasztalatára mindenképpen szükség lehetett az akció végrehajtásánál. Martin Bormann alighanem kénytelen volt engedményt tenni. - Ez esetben... Összenéztünk, úgy éreztem szavak nélkül is megértjük egymást. - Ahogy gondolja, Mr. Lawrence. Bormann nyilván betelepítette a hajóba bizalmi embereit a megbízhatatlan katonák mellé. Másképpen szólva feltehetően annyi náci ült a tengeralattjárón, amennyi csak belefért. Ők biztosították az akció sikerét. Illetve... biztosították volna. Csakhogy az akció nem sikerült. - Volt ennek valami nyoma az iratok között? - Az égvilágon semmi. - Akkor honnan gondolja? - Amikor az ismeretlen levélíró üzenete alapján értesültem róla, hogy az U-hajó itt süllyedt el Peru partjainál, kapcsolatba léptem az amerikai hadi archívumokkal, és magával az elnökkel is, Limában. Az amerikai hatóságok 1944 őszén megfigyeltek bizonyos német tengeralattjáró-tevékenységet a környező vizeken, ez kétségtelen. El is süllyesztettek egy hajót, valószínűleg az U-71-et. Ami a perui archívumokat illeti, ezekben semmiféle adat nincs. De vannak legendák! - Micsodák? Töltött magának is és nekem is egy-egy pohárkával. A többiekről megfeledkezett, mintha ott sem lettek volna. Az inasok azonban jelnek vették önkéntelen mozdulatát, mert munkához láttak, hogy senki pohara nem maradjon szárazon. - Figyeljen rám, Lawrence! Maga a keleti kultúrák szakértője is, gondolom, foglalkozott folklórral? - Természetesen. Ázsia folklórjával. De hogy jön ez ide? - Megmagyarázom. A néprajzi tárgyakon kívűl, amelyeket gyűjtök s amelyek értelmet adnak az életemnek, természetesen a szellemi néprajz, a folklór is megragadta a fantáziámat. Ne feledje, ez a nép, a perui, az inkák leszármazottja! Csodálatos a mitológiájuk, csodálatos a mesekincsük. Volt elég időm végigböngészni a régi kiadványokat és az újabbakat is, egészen napjainkig. Ne tartson nagyképűnek, de azt hiszem, méltán tarthatom magam a perui folklór egyik legjobb ismerőjének. Elégedetten csillogott a szeme; ahogy tudományos konferenciákon, egy-egy tudós szeme szokott csillogni, ha kollégái több felszólalásban is megdicsérik előadásának gondolatgazdagságát, és problémaérzékenységét. - A perui- és természetesen az inka mitológia izgalmas kérdése a tengerről érkező, fehér bőrű, szakállas istenek személye, akik valaha Peruban éltek, de később el kellett hagyniuk az országot. Emlékezzék csak vissza, micsoda kitörő örömmel üdvözölték az inkák a Peru földjére lépő spanyolokat. Hiszen fehér bőrűek voltak és szakállasok. Azt hitték, hogy a régi istenek, héroszok tértek vissza, ahogy a legenda megjövendölte. Az már más kérdés, hogy mekkorát kellett csalódniuk, amikor kiderült, ezek a fehér bőrű szakállasok nem egészen azok, akikre vártak. Mindezeket csak azért mondom el, hogy legyen fogalma későbbi felfedezésem lényegéről. Nos, éppen akkoriban, amikor a tengeralattjáró ügye foglalkoztatott, jelent meg Limában egy mítoszgyűjtemény, amely az erdei indián törzsek - piro, maszko, araona - mítoszait gyűjtötte egybe. Volt közöttük egy huambisza mítosz is; egyetlenegy. Tudja, kik a huambiszák? Bólintottam. Ezen az estén, ha csak áttételesen is, de sikerült megismerkednem velük. - A huambiszák ezen a vidéken éltek... a század ötvenes éveinek kezdetéig. A néprajzkutató hölgy; aki a gyűjteményt összeállította még itt találkozott velük az öböl mentén..., amelyet akkor még nem hívtak a Suttopó árnyak öblének. Elolvastam a huambisza mítoszt, amely látszólag nem különbözött a perui mítoszok többségétől. Azokról a fehér emberekről szólt, akik szakállasok, kék szeműek... a vízből jönnek ki, és szállnak partra. Már-már unottan továbblapoztam, hiszen úgy véltem, a mítosz egy inka mítosz erdei változata, amikor megakadt a szemem egy mondaton. A kék szemű, szakállas emberek nem a víz alól jöttek elő, nem is bárkán érkeztek, hanem felbukkant a víz alól egy hajó, felnyílott a teteje és a fehér, kék szemű emberek kidobtak belőle egy fekete valamit, amely a mítosz szerint olyan volt, mint egy összetekeredett óriáskígyó. A kígyó a vízbe érve sziszegni kezdett, és a bokrok között figyelő "emberek" szeme láttára, felfújta magát. - Gumicsónak! - suttogta Heathy. - A fehér bőrű, szakállas emberekřültek az óriáskígyó ölébe és... nem használtak evezőt, csak a parthoz egészen közel. És így ő evezők nélkűl is szárazra segítette őket. Nem akarom szaporítani a szót; a mítosz részletesen leírja a ruhájukat, fejfedőjüket, s azt a furcsa, kereszt alakú fegyvert is, amelyből egyszerre sok golyót lehetett kilőni. Meg is említi a történet, hogy az egyik kék szemű ember, felemelte fegyverét egy apró állatkára; több dörrenés hallatszott, majd az áldozat elterült a földön. - Világos, hogy géppisztoly - bólintott Templeton. - Kétség sem férhet hozzá, uraim, s a huambisza mítosz egészen új - alig tizenöt-húsz éves. - Azt akarja mondani, hogy a huambiszák ez előtt az esemény előtt nem ismerték a géppisztolyt? - kérdezte Habgond. - Miért ismerték volna? A huambiszák a fehér embert is alig ismerték. Pillanatnyilag nemigen izgatott a géppisztoly. Sokkal inkább az, ami ezután történt. - A könyv természetesen itt van a könyvtáramban, másfél méterrel a háta mögött, Mr. Lawrence. Ha óhajtja megtekintheti. - Először talán végighallgatnám az ön történetét. - Magam is így gondoltam. A mítosz, mint már céloztam rá, megerősítette a névtelen levélben közölteket, hogy tudniillik német tengeralattjáró szállt partra a Suttogó árnyak öblében. Kurt unokám pedig adott egy zseniális ötletet... Kurt ugyanis divattervezőnek tanul... - Ugyan, nagyapa, olyan fontos ez? - Nekem nagyon is fontos. Nos, Mr. Lawrence, Kúrt ötlete volt, hogy a mítoszban található leírás alapján próbáljuk meg rekonstruálni a vízből érkezett "istenek" öltözékét... Hátralökte a székét és felemelkedett. Az egyik szekrény párkányáról felkapott egy jó előre odakészített kartonlapot, és elém csúsztatta. - Nézze meg alaposan! Akár alaposan néztem, akár felületesen, amit láttam megerősítette a Herr Graf által elmondottakat. A papírlapról egy terepszínű egyenruhába öltözött, sildes sapkát és motorszemüveget viselő, csizmás katona nézett rám. - Ebből is látszik, hogy a mítoszok nemigen hazudnak, csak érteni kell a szavukat. Meg kell tisztítani a lényeget a ráragadt hablától. Így aztán, gondolhatja; hogy még egyszer - mit egyszer, ezerszer! - alapos elemzés alá vettem a szöveget. Képzelheti mit éreztem, amikor az érdektelen textus beszélni kezdett. Elmondta, hogy az "istenek" nemcsak látogatóba jöttek, nemcsap megmenteni az inkák utódait, hanem kerestek valamit! Összehúztam a szemöldökömet. - Kerestek? Ugyan mit? - Állítólag Virakocsa könyvét. - A kicsodának a micsodáját? - képedt el Ron Habgond. - Erről majd később, ha lesz rá időnk. - Mégis, ki az a Virakocsa? - Inka isten. Vagy inkább kultúrhérosz. Ahogy tetszik. De mit szólnak például ehhez a két mondathoz? "Eljöttek a vízből, hogy magukhoz vegyék a könyvet, amelyet Virakocsa, a varázsló - akinek kivették a szívét - írt, és rejtett el számukra. A könyvet, amelyen jelölve van az út, amely oda vezet." Ennyi. - Út; amely oda vezet? Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Von Schutzbach halványan elmosolyodott. - Egyelőre elégedjenek meg ennyivel, kérem. Ott tartottunk, hogy visszatértem Berlinből, miután meggyőződtem róla, hogy Ernst fiam valóban részt vett Bormann, és nyugodtan mondhatjuk Hitler akciójában. Mivel abban az időben a csendes-óceáni partokon erőteljes német tengeralattjáró-tevékenységet figyeltek meg, semmi kétség sem férhet hozzá; hogy az U-hajó elérte Peru vizeit. Kikötött a Suttogó árnyak öblében, az SS-egység pedig kiszállt a partra. A mítosz egyértelműen erről tanúskodik. Ezután természetesen több kérdést is feltettem magamnak. Például, hogy mennyire bízhatok egy mítosz ködös kijelentéseiben. Talán évtizedek múlva, ha a mélytengeri kutatótechnika tovább fejlődik. De hol leszünk mi már akkor? - Semmi egyebet nem tudtak megállapítani? - Hát... a lokátorkezelő, aki mestere a szakmájának, odajött hozzám, és mondott valamit. Valami furcsát... Őszintén szólva nem is tudtam, és még ma sem tudom, mit gondoljak róla... - Éspedig? - Szerinte, kábé ötvenszázalékos biztonsággal megállapítható, hogy a hajó oldalán egy jókora lyuk tátong. Papírt, ceruzát vett elő, és lerajzolta nekem, hogyan képzeli a dolgot. Mos, Peter Calvin őrmester szerint a hajó közvetlenül a part és a szakadék közötti keskeny zóna felett lebegett a víz felszínén, amikor valami történt vele. - Elsüllyedt? - Igen, csakhogy ez már a következmény volt: Valami történt, ami lyukat vágott az oldalába. Könnyen lehet, hogy megtorpedózták. - Jézusom! - képedt el Heathy. - Kik? - Ez a kérdés. Bár... Calvin őrmester szerint nem valószínű, hogy torpedót lőttek volna ki rá. - Miért nem? - Szerinte, ha a tenger felől kapja a találatot, nem csúszik a szakadékba, hanem a szakadék és a part közti alig húszméteres vagy még sekélyebb vízben süllyedt volna el. A torpedórobbanás ugyanis inkább előrelökte volna, mint hátra. A hajó azonban hátrafelé zuhant... Nagyon úgy néz ki, mintha a partról lőttek volna rá. - A partról? Mivel? - Calvin szerint csak egy föld-föld rakéta képes eltalálni egy tengeralattjárót úgy, hogy Ekkora lyukat üssön rajta. - Föld-föld rakéta? 1944-ben? - Ez már volt, ne feledje! - Lehetetlen. Ilyen pontossággal képtelenek lettek volna... - Nem is állítom, Mr. Lawrence. Sőt, Calvin őrmester sem állította, ő csak elmondta a véleményét. Ennyiben is maradtunk. Ott a hajó a víz alatt, néhány évtizedig még kiemelhetetlenül. És arra sincs reményünk, hogy közelebbről megtekintsük. Persze a magánvéleményem az, hogy nincs is miért. Azok, akik valaha rajta szolgáltak, ma már szép, fehérre sikált csontvázak. Láttam ilyet, eleget... - Karl, kérlek, ne...! - Befejeztem, Erna. Azonkívül, meg vagyok győződve róla, hogy nem is találnánk odalent semmit, ami érdekelne bennünket. Bármi is történt... itt kellett történnie a szárazföldön. Most érkeztünk el történetünknek ahhoz a pontjához, amely alighanem bennünket is érint majd. - Öt évvel ezelőtt megvettem a hacienda helyét, aztán egy nyáron felépíttettem. A következő nyáron történt, hogy bekéredzkedett hozzám bizonyos Rogers nevű kollégájuk. Itt lakott nálam vagy két hétig. Őszintén szólva nem sok vizet zavart. És... mintha kerülte volna a társaságomat. - Ez érdekes. - Nem tudom, igazából az-e. Én inkább arra gondoltam, mivel rendkívül kiporciózott volt az ideje, nem akarta rám és családomra áldozni. Jóformán csak éjszakánként jött haza, néha akkor sem. Állítólag az éjszakai rovarok vonulását leste. Mondom, már két hete volt itt... amikor egyszer nem jött többé. - Ön mit csinált? - Mit csinálhattam volna? Vártam. Gondoltam, előbb-utóbb visszajön. Talán nagyon lefoglalja a rovarok vonulása. - Éeegen. Aztán? - Három nap után szóltam Atahualpának. Elvégre ő itt a főnök. Atahualpa összeverbuvált egy csapatot, és kerestetni kezdte. Persze nem ment olyan könnyen, mert... az indiánok, még a kecsuák sem maradnak éjszaka az öböl környékén. - Miért, Mr. von Schutzbach? - Félnek az árnyaktól. A suttogó árnyaktól. Akik miatt a huambiszák is beljebb költöztek. Ők ugyanis az öböl partját lakták... Jó tíz éve aztán - természetesen akkor még nem voltam itt - többmérföldnyire költöztek a víztől. Állítólag titokzatos halálesetek történtek, bár tudja, nehéz velük szót érteni. Soha nem tudhatja az ember, hogy amit elmesélnek; a valóság-e, a valoság egy vékony szelete vagy éppen mítosz, mese; esetleg álom. Szóval Atahualpa sokáig kutatott, de semmit nem talált. - Mi lett a holmijával? - Nem sok mindene volt, Mr. Lawrence. Csak ruhák, némi pénz, semmi olyasmi, ami bármilyen titokra fényt deríthetett volna. Amikor később előkerült a holtteste... nem találtak nála semmit. Mintha nem is lettek volna papírjai. - Ki találta meg Rogerst? - Mézgyűjtők. A méztársaság emberei. - Pontosan hol? - Egy fa odvában. - A halál oka? - Valaki megfojtotta, Mr. Lawrence. Méghozzá úgy, hogy eltörték a nyakcsigolyáját... Csúnya halál, de csúnyábbról is hallottam már. Azt hiszem kedveseim, itt az ideje, hogy elfogyasszuk a desszertet és a gyümölcsöt. Kérem, hölgyeim és uraim, fáradjunk át a dolgozószobámba... Erre, erre, kérem... Szóval, hol is tartottunk? Annak a Rogersnak kitörték a nyakát, és felvitték egy odúba, ahova a huambiszák dugdossák a halottaikat... Herr Graf von Schutzbach dolgozószobája kisebb bálteremnek is beillett volna: Egészen elvesztünk a hatalmas karosszékekben, így csak néhány perc múlva fedeztem fel, hogy Vogel doktor, a felesége, valamint Hertie von Schutzbach és Kurt felszívódtak. A többiek azonban ott pihegtek mellettünk a sarok mennyezetére szerelt hatalmas ventilátor alatt. Az inasok jégbe hűtött sárgadinnyeszeleteket szolgáltak fel. A jeges dinnyéről, ki tudja miért, az eltűnt, majd ismét előkerült holttestek jutottak az eszembe. Dinnye után konyak, majd szivarok következtek. Engedelmet kértem, hogy pipára gyújthassak, s bár Heathy, azaz Miss Smith professzornő sűrű szemöldökráncolással adott jelet nemtetszésének, de egyszerűen fütyültem rá. Többek között azért is, mert ha a pipámat a fogam közé harapom, sokkal bölcsebb gondolataim támadnak, mint egyébként: Bölcs gondolatokból pedig sosem lehet elég manapság. . . - Rogers hullájánál hagytuk abba - figyelmeztettem a grófot, miután érdeklődéssel figyeltem, hogyan próbál meg egyszerre szivarozni és dinnyét enni. - Egyszóval, Rogers... - Atahualpa eltüntette. Egy darabig ügybuzgott, aztán, azt hiszem, saját hatáskörébe utalta a dolgot. - Mit ért ezalatt? - Fogott néhány húzódozó kecsuát, kezükbe nyomott egyegy ásót, rájuk fogta gyöngyház nyelű revolverét, melyet mondanom sem kell, hogy tőlem kapott ajándékba, s addig tartotta rajtuk, amíg el nem ásták Rogerst. Atahualpánál ez jelenti a hatáskört. - Ez lehetséges? - Sőt, szükséges, Herr Lawrence. Ez trópusi ország, és csak ritkán esik csoda. - Csoda? - Hogy a holttest egészben megmaradjon, mint bizonyos bibliai történetekben. - Úgy érti, hogy az amerikaiak nem tartottak igényt Rogers holttestére? - Alighanem. De ezt inkább Atahualpától kellene megkérdeznie. Mintha annak idején morgott volna valamit, hogy ezután csak olyan külföldi állampolgárokat hajlandó befogadni a területére, akik igazolni tudják, hogy rokonaik élnek ott, ahonnan jöttek, és elhalálozásuk esetén gondoskodik valaki holttestűkről. Komolyra fordítva a szót: Rogersnek nem volt hozzátartozója. S mivel itt trópuson vagyunk, hűtőszekrényem csak nekem van a környéken - legalábbis akkora, hogy egy hullát feldarabolás nélkül bele lehetne gyömöszölni -, én pedig; ha lehet, igyekszem megóvni magunkat a raktározás gyönyöreitől. Atahualpa intézte el a dolgot. - Gondolja, hogy szükség esetén exhumálni lehetne Rogerst? - Hát... erre nem tudok válaszolni. - Akkor talán rátérhetnénk Werner von Schutzbach, az ön... hogy is mondjam csak... - A rokoni kapcsolatunkra gondol? Hát az előttem is elég rejtélyes. Ön találta meg a holttestét? Atahualpa leadott egy hihetetlen rémtörténetet. - Sajnos, alighanem igazat mondott. Nekem volt szerencsém felfedezni. Igazán nem tellett nagy örömöm benne. Lenne szíves elmondani, hogyan került ide egyáltalán, és mit csinált? Felfújta az arcát; olyan lett, mint egy luftballon. Aztán ki- eresztette belőle a levegőt, és elgondolkozva nézett a szemembe. - Hazugnak tartana, ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs róla, kicsoda a fickó? Egyáltalán nem vagyok ugyanis meggyőződve r óla, hogy valóban az volt-e, akinek mondotta magát. Nos, nem akarom önt családunk leírásával fárasztani, de van egy ága, amely Würzburg környékén él. Jelentős földbirtokaik voltak a két háború között. Őszintén szólva nemigen tartottuk velük a kapcsolatot. A családi hagyomány szerint, vagy két évszázada zajlott köztünk egy birtokper, valami örökösödési balhé, ahogy Kurt unokám mondaná. Ezt ők nyerték, mi pedig megsértődtünk; és száz évig nem beszéltünk velük. Jó egy évvel ezelőtt levelet kaptunk Olga nénitől... - egyelőre maradjunk ennyiben, mert ha az ő személyét is ecsetelni kezdeném, hát ránk virradna a hajnal -, hogy fogadnám-e egy vakáció erejéig második vagy hányadik unokaöcsémet, Werner von Schutzbachot. - Aha. Maga mit válaszolt? - Mi az ördögöt válaszolhattam volna? Hogy le vannak szar va, mert kétszáz évvel ezelőtt megnyertek egy birtokpert? Írattam egy levelet, hogy csak jöjjön a fickó; ha már dolga van itt. - Mi volt a dolga? - Fák, növények. - Közelebbről? - Mit tudom én! Sosem kérdeztem. Ő meg nem mondta. Bár, ha a véleményemet kérdezi, ezt a fickót az égvilágon semmi nem érdekelte, még Margo sem! - No, de Karl bácsi! - csattant fel sértődötten a lány. - Ez az igazság. Aki az ő korában érzéketlenül tud elmenni Margo szépsége mellett, hát az vagy hülye, vagy... - Olyan mozdulatokat tett a kezével, mintha homokot pergetne az ujjai között. - Képzelheti, hogy ünnepélyesen fogadtuk. Margo kicsicsázta magát, ahogy ő szokta volt mondani... - Nagyapa! - Jó, jó... Kurt is örült, hogy lesz valaki, akivel elbeszélgethet Németországról, ez a fickó azonban... minderre alkalmatlan volt. - Még mindig nem értem, miért? - Először is, mert nem tudott beszélni! Más néven, néma volt, Herr Lawrence. Vagy majdnem teljesen néma: Csak suttogni tudott, mint a Suttogó árnyak öblének állítólagos kísértetei. S embernek kellett lenni a talpán, Herr Lawrence, aki megértette, miről suttog! Őszintén szólva nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Végül úgy döntöttem, hogy kifelé sírok, befelé röhögök. - Már megbocsásson, de hogy kommunikáltak vele? - Mindenhogy. Mutogattunk, beszéltünk hozzá - szájról rendesen le tudta olvasni a szavakat. - Miss Margo, ön hogy értette meg magát vele? Margo enyhén elpirult, és zavartan a szájába vette a nagyuját. - Hát... először megpróbáltam beszélni hozzá. De... édes Istenem, roppant kínos erről... - Bocsásson meg, akkor talán... - Nem, nem, ne értsen félre! Semmi nem történt, amit ne mondhatnék el, sőt, semmi nem történt egyáltalán; még azt sem mondta hogy szép vagyok, vagy ilyesmi. - Ezen csodálkozom. Édesen mosolyogtam rá, ő zavartan lehajtotta a fejét. Igyekeztem nem észrevenni Heathy vasvilla tekintetét. - Sőt... hát volt egy beszélgetésünk, amennyiben annak lehet nevezni. Elmondta, hogy... utálja a nőket. - Érdekes. És miért? - Azt suttogta, hogy megégette magát, hogy ha nőket lát, olyanokat, akikhez valami köze lehetne hányingere támad, én természetesen más vagyok, mert a rokonom, de bocsássak meg, mert az én társaságomat sem tudja sokáig elviselni. Hát én megbocsátottam neki. Attól a perctől kezdve levegő volt számomra. - Mennyi időre jött a fickó? - fordultam von Schutzbachhoz. - Három hónapra. Cirka. - Mennyi tellett le ebből? - Két hónap: Cirka. - Hogy vették észre az eltűnését? - Ahogy egy eltűnést észrevesz az ember. Egyszer még itt volt, aztán már nem. Hiányzott a leltárból. De hogy a kérdésére válaszoljak, akkor vettük észre, hogy elveszett, amikor egy reggelen nem jött reggelizni. Éppen huszonnégy órával azelőtt láttuk utoljára. - Ezután mit tettek? - Ó; hát erre lassan már meglesz a megfelelő receptünk: Ugyanazt, mint Rogers esetében. Értesítettük Atahualpát. - Ő? - Majd összeesett rémületében. Aztán elkezdte kerestetni. Megfenyegette a huambiszákat és a többi törzset, de minden eredmény nélkül. Esküdöztek, hogy látták ugyan, de nem tudják hol van. Sokat kószált az öböl környékén, szerintük az árnyak végezhettek vele. - Megint ezek az átkozott árnyak! Oké... menjünk sorban. Tehát az ön unokaöccse, Werner von Schutzbach... Kivette füstölgő szivarját a szájából és felém lengette. - Nagy a gyanúm, Herr Lawrence, hogy ez a fickó annyira volt Werner von Schutzbach, mint ön, vagy ez a szimpatikus fiatalember itt - és Ron Habgondra mutatott. Meleg volt, kegyetlenül meleg. A csapkodó ventilátorszárnyak kegyelemért nyikorogtak. Éreztem, hogy tompul az agyam, mint fűnyíró kése, ha kavácsot vágnak vele. - Bocsásson meg, Mr. von Schutzbach, de Olga néni levele... - Azzal nincs is baj. Minden egészséges, csak a torka véres. - Elővette a tárcáját, és mielőtt egy levelet nyomott volna a kezembe, letette a tárcát az asztalra. - Herr Lawrence, most jutottunk oda, hogy a segítségét kérjem. Ami eddig történt bagatell. Nem zavartam volna, ha... Kérem, tekintse meg ezt - s markomba csúsztatta a levelet. Megfordítottam a borítékot; nem volt felbontva. Az első oldalán címzés; Olga néni würzburgi címe, hátul a feladó: Karl von Schutzbach, Lima. Tanácstalanul forgattam a kezemben. Meleg volt és csak lassan fogott az agyam. - Mi ez? A gróf sóhajtott és enyhén remegő kézzel meggyújtotta elaludt szivarját. - Hát ez az. Én sem tudom. Figyeljen csak ide... Mr. Lawrence. Olga néni ír egy levelet Würzburgból, amelyben kéri, hogy fogadjuk be Werner von Schutzbachot. Én válaszolok rá, hogy jöhet. Majd megérkezik Werner, nem barátkozik senkivel, hülye vagy néma vagy mind a kettő, eltűnik, aztán jön a postakocsi, és visszahozza a levelemet, amelyet Olga néninek írtam. Látja a pecsétet; a címzett ismeretlen. S mivel nem sajnálom az időmet, felhívattam egy ismerősömmel Würzburgot... Tudja milyen választ adott éppen az önök ideérkezése előtti napon? Hogy az a würzburgi szám, amely alatt Olga néninek kellene laknia, a háború óta nem létezik. Az amerikaiak lebombázták, nemcsak a házat, hanem az utcát is. De nem is ez volt a legérdekesebb... - Hanem mi? - Olga néni legalább tiz éve halott, Her r Lawrence. Kint nyugszik a würzburgi temetőben! Döbbent csend ülte meg a szobát; a háziak is úgy megilletődtek, mintha először hallották volna a történetet. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Nem ment valami könnyen. - Oké - legyintettem. - Tehát hajnalban megtaláltam a holttestet, Atahualpa idehozatta magukhoz, ekkor mit csináltak vele? - Én rosszul lettem - mondta váratlanul a grófné, akiről tökéletesen megfeledkeztünk. - Olyan, de olyan szaga volt! Hát igen, az volt, kétségtelen. - Betettük a nagy hűtőbe - mondta a gróf. - Kiraktuk belőle a konzerveket, a húsokat, és betettük. Mi az ördögöt csinálhattunk volna mást? Hiszen, amint a visszaküldött levélből is kiderült, itt valami nem tiszta, Mr. Lawrence. Atahualpa szerint jönnie kell Limából egy bizottságnak ... - Értem. Hogyan történhetett, hogy a hulla mégis titeket áldott? A grófné nagyot csuklott, és hűsítője után nyúlt. - Nincs benne semmi csodálkoznivaló. Ezek a fickók, az erdei indiánok, mindenütt ott vannak. Lesnek bennünket, az ördög se tudja miért. Azt hiszem egyszerűen csak kíváncsiak. Nem lopnak el semmit, nem okoznak kárt, de megállás nélkül figyelnek bennünket. Bocsásson meg, de az építkezés első időszakában még kint volt a mellékhelyiség az udvaron. Egyszer éppen... pardon, kedvesem, el kell mondanom, ülök és... elmélkedem a világ dolgairól... amikor zörgést hallok a latrina háta mögül. Képzelhetik! Hátrafordulok, és mit látok? Egy egész törzs leselkedik a bokrok mögül, asszonyostul, gyerekestül, s a többi. És legalább tízen tartják rá a fúvócsövüket a meztelen seggemre. Pardon. Nem volt kellemes élmény . - Tehát? - A huambiszák voltak, nem is kétséges. Nekik nem tabu a halott, mint az aguarunáknak. Kifigyelték, hová tettük a hullát, ellopták, és elvitték vissza az odúba, ahol ön rábukkant. - És az ismeretlen lány? - Istenem - nyögte Margo -, alig lehetett idősebb nálam. - Fogalmam sincs róla. Soha nem látta egyikünk sem. Őt is beraktam a szekrénybe abban a reményben, hogy valaki majd elviszi őket. Persze nem az indiánok, hanem a rendőrség. - Bezárták a hűtőszekrény t? - Nem lehet bezárni. Miért is lehetne? Ki szokott bezárni egy hűtőszekrényt? Herr Graf von Schutzbach tanácstalanul vonogatta a vállát. Éppen fel akartam szólítani, hogy vezessen nem zárható hűtőszekrényéhez, amikor Margo felsóhajtott. - Jézusom! Én alighanem láttam már valahol. - Kicsodát? - Hát... azt a lányt. Aki benn van a szekrényben. Éreztem, hogy gombóc akad meg a tor komon. Méghozzá a nagyobbak közül való. - Látta? Hol? - Nem vagyok egészen biztos benne... de mintha akkor, amikor az Őrült Emberrel találkoztam... Én Heathyre néztem, ő Habgondra, Ron Templetonra, az pedig vissza rám. - A kicsodával? - kérdeztem halkan. - Hát... az Őrült Emberrel. Mi csak így hívjuk. - Világos - mondtam. - És egyértelmű. Más mondanivalója nincs? Mivel von Schutzbach még mindig mogor ván hallgatott, és Margo aggódó pillantására sem volt hajlandó bekapcsolódni a társalgásba, Margo folytatta. - Tulajdonképpen nemigen lenne szabad beszélnem róla. Karl bácsi ugyanis... - Engem hagyj ki a játékból, légy szíves!... - csattant fel von Schutzbach. - És a jövőben leszel szíves nem kapcsolatba hozni a nevem azzal az izé... emberrel! Ismét az az érzésem támadt - ami korábban már nem is egyszer -, hogy igazi, hamisítatlan őrültek közé kerültem. Szinte vártam, hogy kinyíljon az ajtó, s széles vigyorral az arcukon bevonuljanak az ápolók. - Ki az az Őrült Ember? - adtam meg magam. A lány kivett egy Marlborót az asztalon fekvő cigarettásdobozból és rágyújtott. Kifújta a füstöt, félre nem érthető pillantást vetett rám, amit mellesleg nem is akartam félreérteni. - Nos, hát az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy van egy szomszédunk. Ha szembeállunk az öböllel, a bal oldalon. Nem vették még észre? - Amióta itt vagyunk, nemigen mászkáltunk el az öböl közeléből. Éppen csak hogy sikerült elrejtenünk a csapdáinkat. És ki lakik a másik haciendán, ha szabad kérdeznem? - Az Őrült Ember. - Valami neve csak van? - Karl bácsi... elmondhatom? - Felőlem - dörmögte von Schutzbach, és szivarra gyújtott. - Sanchez professzor. - Közelebbről? - Közelebbről őrült. Kíváncsian bámult rám, hogy miképpen reagálok a szavaira, Csalódhatott bennem, mert nem reagáltam sehogy. - Nos, nem régen az az ember idejött, és... bemutatkozó látogatást tett nálunk. Karl bácsi szeretettel fogadta. Bevonultak ide, a dolgozószobába, beszélgettek, aztán egyszerre csak... hát, hogy is mondjam, harsogott a környék a hangos szavaktól. - Azt akarja mondani, hogy Herr von Schutzbach és Sanchez professzor összevesztek? - Verekedtünk - mondta váratlanul Karl von Schutzbach. - Bemázoltam neki egyet a szeme alá. Megnézte a gyűjteményemet, ez a vízilóba oltott angolna, és azt mondta, hogy nem ér az egész semmit. Először azt hittem gyatra spanyol nyelvtudásom miatt értettem félre a szavait, de az a görény németül is megismételte. Ekkor csaptam be neki egyet. - És ő? - érdeklődött kíváncsian Habgond. - Tökön rúgott. Templeton az asztalra hajtotta a fejét; csendesen rázkódott a válla. Habgond leplezetlenül vigyorgott, csak a hölgyek néztek a levegőbe szenvtelen arckifejezéssel. - Mélyen Margo szemébe néztem. - Mit is említett az előbb, Margo kisasszony? - Hogy? Ja, igen. Miután teljessé vált a szakítás köztünk, és a Sanchez-hacienda között, egyszer láttam őket az erdőben. Váratlanul bukkantam rájuk; és..., hogy is mondjam csak... mindanyian megrémültünk. Én különösen. Pedig nem vagyok ijedős. Már nem is emlékszem pontosan mit csináltam. valószínűleg csak csellengtem az erdőben; az emberre néha rájön a mehetnék... Szóval kimásztam a bokrok mögül, és szembe találtam magam velük. Azaz, jobban mondva, szembe találtam magam a fenekükkel. - Tessék?! - Ne értsenek félre... csupán az volt a helyzet, hogy a földön térdeltek, háttal nekem. Sanchez professzor, az Őrült Ember, és... az a lány. Alighanem ő volt. - Látta, mit csináltak? - Alighanem ástak. - Mit? - A földet... akarom mondani a talajt. Vagy inkább kotorták. Késsel. Őszintén szólva, meg voltam hökkenve. Nem tudtam, köszönjek-e vagy sem. Rám néztek, és odaálltak az elé, amit ástak. Csak álltak és néztek. És mindkettőjük kezében vadászkés volt. Talán még sikoltottam is, és... el akartam futni... - El akart? - Megfordultam, hogy elinaljak, de nem tudtam. - Hogyhogy? - Elkapott valaki. Átkulcsolta a nyakam. - Úgy érti, hogy megszorította? - Nem szorította, csak fogta. Nem is mertem ránézni, csak... két óriási; fekete kezet láttam a nyakamon. Visítottam, mint, akit nyúznak, gondolhatják, hogy megrémültem. - Ha még egyszer meglátom errefelé, se szó, se beszéd újra tökön rúgom - fenyegetődzött a Herr Graf tökéletesen megfeledkezve róla, hogy a sérelmet, amivel ellenfelét akarta illetni, korábban ő szenvedte el; így az újra enyhén szólva is feleslegesnek tűnt. - Sanchez professzor, azaz az Őrült Ember rákiáltott, a fickó erre suttogott valamit és eleresztett. Heathy előrehajolt, verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. - Mit csinált? - Suttogott. - Nem kiáltott? - Mondom, hogy suttogott. - Jézusom - mondta Heathy gyanús nyugalommal a hangjában. - Ez az én négerem! - Hát magát is...? - Térjünk csak vissza a fickóhoz - vágtam közbe, mielőtt még egymás keblére omolhattak volna. - Le tudná írni nekünk a támadóját? Hogy nézett ki a pasas? - Totál meztelen volt, talán csak egy kis nadrág lehetett rajta. - Honnan tudja, hiszen a háta mögött állt? Furcsa fény futott át a szemén. - Éreztem. - Mit tud még mondani? -Később, egy pillanat erejéig, megláttam az arcát. Néger férfi volt: Hatalmas, lapos orral az arca közepén, a szemei... igen... talán ez volt a legfélelmetesebb, mintha nem lett volna pupillája, csak fehérje. Aztán elfutottam. A ventilátorok elkeseredetten forogtak a fejünk felett; az óriási, palacsintányi holdtányér benézett az ablakon. Egyelőre nem fűztem megjegyzést a történtekhez. Engedelmet kértem, és felálltam. Margo vágyódva nézett utánam, de a helyén maradt. Elvégre nem lehet csak úgy odaragadni valakihez, aki a toalettre így ékszik... Lesiettem a Lépcsőn, el a VC előtt, amiből az éles szemű megfigyelő azt a következtetést vonhatta le, hogy eszem ágában sem volt belátogatni az intim helyiségbe. Ehelyett elrohantam a lépcsőn a bejárati kapuig. Kiosontam a holdfényverte kocsifeljáróra, le a kavicsos autoútra, fél fordulattal megkerültem a házat s egészen addig futottam, amíg el nem értem a terepjárót. Villámgyorsan felhajtottam a motorháztetőt, eltéptem két kábelt, és Éppen indultam volna visszafelé, amikor néhány méterre felettem, mintha egy fejet láttam volna feltűnni az egyik ablakban. LEbuktam a kocsi árnyékában. A fej azonban nem bukkant fel többé. Amikor visszatértem hozzájuk, még mindig az Őrült Emberről beszéltek. Mivel pillanatnyilag nemigen voltam rá kíváncsi, megszakítottam a beszélgetést. - Bocsásson meg, Herr von Schutzbach, megtekinthetném a hűtőszekrényét? -A holttestekre gondol? - Együtt a kettőre. - Kérem. Jöjjön utánam! Valamennyien felkerekedtünk; csak Erna asszony maradt a karosszékében. Végigsorjáztunk a folyosón, ismét ellépkedtem a VVC előtt, hallottam, hogy odabenn zubog a víz, Lementünk a csigalépcsőn, s a kijárati ajtóval szemben, a lépcső alatt egy keskeny átvezető folyosó segítségével átváltottúnk az épület hátulsó traktusába. A folyosón jobbra is, balra is szobák nyíltak, egy csigalépcső pedig, amelyet vasráccsal zártak el a kíváncsiskodók elől, alighanem az épület fölé magasodó, régimódi toronyba vezetett. A konyhához tartozó raktárépület egyik termében álltak a félszobányi, hatalmas hűtőszekrények; három egymás mellett. Akkorák, hogy akár egy fagyott mamutot is magukban rejthettek volna. Von Schutzbach a középsőre mutatott. - Ebben vannak. Ha óhajtja, nyissa ki! Mielőtt megtettem volna, végignéztem kísérőimen. Kart von Schutzbach rezzenéstelen tekintettel szemezett a szekrény ajtajával; esküdni mertem volna rá, góndolatai még mindig az őrült Sanchez professzor körül járnak. Margo rám villantatta sötét szemét, s amit látni véltem benne, ugyancsak távol állt a hulláktól. Templeton az ajkát harapdálta, Habgond az orrát vakarta. Megköszörültem a torkom, és az ajtóhoz Léptem. Mély Lélegzetet vettem, mint légtornász a nagy ugrás előtt, aztán megragadtam a kilincset és lenyomtam. Mindenki néma maradt, csak mintha Heathyból szakadt volna ki egy fájdalmas kis sóhaj. A többiek csak bámultak, és nem tudták mire vélni a dolgot. A hűtőben ugyanis két félbe vágott sertés forgott lassan, bánatosan az akasztóhorgon. Holttestnek nem volt se híre, se nyoma. Von Schutzba ch megpiszkálta a cvikkerét; mintha az lenne az oka, hogy nem azt látja, amit kellene. - Ez... lehetetlen? Magam voltam itt, amikor Atahualpa a saját kezével... Eh! Az úristenit neki! Odaugrott a másik ajtóhoz és feltépte. Egy tágranyílt szemű marhafej vigyorgott ránk a párafelhő mögül. Von Schutzbach nemesi nevéhez egészen méltatlanul nagyot káromkodott, és kinyitotta a harmadik ajtót is. Néhány száz konzervdoboz dőlt szembe velünk, és elöntötte a környéket. A két holttest nem volt sehol. Talán visszarepültek a siraapa fára. Hideg borzongás futott végig a hátamon; képtelen voltam elereszteni a jobb oldali szekrény kilincsét. A marhafej megállás nélkül röhögött, mintha ő lett volna kívül, és mi belül. - Hát ez egyszerűen elképesztő! - tört ki a Herr Graf. - Megint leléptek...! Úgy járkálnak ezek az indiánok a házamban, mint az őserdőben. Letérdeltem a szekrény elé, és bedugtam a fejem. Közvetlerül a marhafej mellé. Természetesen nem azért, hogy szépségversenyre keljek vele, hanem, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem azt a hatalmas tenyérnyomot, amely belefagyott a marha nyakrészébe. Von Schutzbach fölém hajolt. - Lát valamit? Szó nélkül a tenyérre mutattam. Feltette a cvikkerét, és a marhafejre irányította. - Jézusom - mondta. - Küklopsz- kezének a lenyomata. Maga szerint mi az ördög ez? - Annak a bizonyítéka, hogy aligha az indiánok lopkodják a hulláit. - Az ördögöt az én hulláim! Én csak menedéket adtam nekik! Mondja, kinek a keze ez az izé...? Megfordultam. Margo rémült pillantásával találkozott a tekintetem. Becsaptam a jégszekrény ajtaját; csak úgy csattant. - Alighanem eljött az ideje, hogy meglátogassuk Sanchez professzort - mondtam és az órámra néztem. - Természetesen nem ma, hanem holnap. Érzékeny búcsút vettünk a Schutzbach családtól, és a terepjáróhoz sétáltunk. A hold szégyenlősen világított, mintha tudta volna, hogy csak színjáték az egész. A hold érdeklődése nem izgatott volna, az azonban annál inkább, hogy rajtam és a holdon kívül alighanem van valaki, aki tudja, hogy miben mesterkedem. Márpedig nemigen kedvelem, ha úgy érzem, hogy egy gyilkos olvas a gondolataimban. Az események ezután már saját koreográfiám szerint zajlottak. Leültünk a kocsiba, ők integettek, én gázt adtam, a kocsi pedig maradt a helyén, mintha odaragasztották volna. A motor hördült néhány szomorút, és jobblétre szenderült. A Schutzbach család érdeklődve gyűlt körénk. - Valami baj van? - kérdezte mély élettapasztalatról és Helyzetfelismerésről téwe tanúságot a Herr Graf. - Megtoljuk? Őszintén szólva megkísértett a vágy, hogy lássam, amint egy egész német grófi család tolja a kocsimat, de nem akartam az időt vesztegetni. Felelet helyett felpattintottam a motorháztetőt, és leereszkedtem a pokol mélyére; dugattyúk, csavarok és gyertyák közé. - Templeton - kiáltottam miközben úgy lógtam a karosszérián, mint egy részeg denevér. - Nem tudja, mit kell csinálni, ha nem akar indulni a motor? - Dehogynem - mondta a bogarász készségesen. - Taxit kell fogni, vagy gyalogolni. Kidugtam a fejem a motorból. - Nem tudják hol a legközelebbi taxiállomás? Herr Graf von Schutzbach komolyan vette a dolgot, és megfordult, mintha valóban le akarna inteni egy arra tévedt taxit. Nem messze tőlünk; a fák ágain kíváncsian felnyüszített néhány úpró éjszakai majom. - A fenébe is, emberek, hiszen akkora ez a ház, hogy egy század katona is elférne benne! Mi lenne, ha itt töltenék az éjszakát? - kérdezte a gróf. Morogtam, mintha nem jól hallottam volna az ajánlatát. Visszasüllyedtem a motorba s addig-addig matattam, amíg sikerült kitépnem az egyik gyertya csatlakozóját. Káromkodtam egy diszkrétet, és nagy, teátrális lendülettel földhöz vágtam a szakadt kábelt. - Dögölj meg! Von Schutzbach belém karolt, és igyekezett elvonszolni a kocsi közeléből. Főleg; amikor már a lábam is emeltem, hogy belerúgjak egyet a gyalázatos masinába. - Hagyja a fenébe, Mr. Lawrence! Egyik emberem szakképzett szerelő, holnap majd rendbeteszi a kocsiját. - Az ördögbe is! - mondtam bölcsen, amit akár beleegyezésnek is vehetett. Annak is vette. Fogta a karom, és húzott a ház felé. - Azt mondta, holnap meg akarja látogatni azt az eszelős vízilovat, nem? Ha átvágnak a fák között vezető keskeny úton, fél óra alatt elérhetik. Ha most visszatérnek az öbölhöz kezdhetik az egészet elölről. Jöjjön már, no! Kénytelen voltam engedni az erőszaknak. Fenyegető pillantást vetettem a kocsira, aztán hagytam, hogy von Schutzbach magával vonszoljon. Az első emeleti folyosó hátulsó traktusában kaptunk helyet, s ami a legfontosabb, mindenki külön szobában. Von Schutzbach már a lépcső aljában szájához emelte a kezét, és diszkréten ásított. Tudtam, hogy előkelőbb körökben ilyenbor véget illik vetni a társalgásnak. Nem is mondott ellene senki semmit, amikor javaslatot tettem, hogy adjuk át magunkat az álom édes ölelésének. Alacsony indián lány kísért a szobámba. Félfordulattal búcsút intettem Templetonnak - ő aludt jobbomon - és Ron Habgondnak -, akit a másik oldalon helyeztek el. Heathynek is intettem, de ő tüntetően elfordította a fejét. A hogy az indián lány kiment a szobából, az ablakhoz léptem. A hold úgy megvilágította a környéket, hogy célba lehetett volna lőni a fényénél. Kocsink közvetlenül alattunk állt. Leültem egy székre, és türelmesen várakoztam. órámra pillantottam: fél tizenkettőt mutatott. Egyáltalán nem voltam álmos. Tudtam, hogy előbb-utóbb fel kell bukkannia valakinek odalent: nem akartam elszalasztani a találkozót. Nem is kellett sokáig várnom, hogy felbukkanjon a holdfényben. Sötét, karcsú alak volt, könnyedén mozgott, mintha gyakorlott táncos lett volna. Kellemes ritmusérződött minden mozdulatán; lépései mediterrán ősökről árulkodtak. Ahogy a kocsihoz ért megtorpant, és felnézett az ablakokra. Esküdni mertem volna rá, hogy nem Templeton és nem is Ron Habgond ablakaira, hanem az enyémre. Bármennyire is világított a hold, nem láttam az arcát. Sötét kendő takarta a fejét, s a kendő árnyéka elmosta a kontúrokat. Amikor meggyőződött róla, hogy sötét az ablakom, és valószínűleg az igazak álmát alszom, munkához látott. Legnagyobb meglepetésemre másodpercek kellettek csak hozzá, hogy - kinyissa a terepjáró kombináltzáras ajtaját; felpattintsa a motorháztetőt, és belenézzen a-motorba. Első pillanatban megtalálta a helyet, ahol elszakítottam a kábelt. Felemelte a kábelvéget, ujjai közé csippentette, aztán hátrahajolt, és esküdni mertem volna, hogy hangtalanul nevet. Vagy tán suttogott, versenyre lelve a feltámadó éjszakai szelővel? Megvártam, míg eltűnik, aztán vártam még öt percet. Éppen otthagytam volna az ablakot, amikor legnagyobb meglepetésemre ismét feltűnt valaki a kocsi közelében. Ha nem járom ki évtizeddel ezelőtt a félelem iskoláját Indiában és a burmai Nágaföldön, Radzs Kunvar Szingh irányítása alatt, alighanem felkiáltottam volna a rémülettől. Így csak összeszorítottam a számat, és belemarkoltam a függönybe. Közvetlenül a kocsi mellett egy férfi állt, ha egyáltalán férfinak lehet nevezni egy múmiát. Mert hogy múmia volt, semmi kétség nem férhetett hozzá. A férfi vagy múmia, vagy akárki, ablakomra emelte az arcát. Nagyot nyeltem, és arra gondoltam, talán gumimaszkot visel, amilyet minden kioszkban tucatszámra lehet vásárolni Limában. Aztán, ahogy jobban megfigyeltem, már esküdni mertem volna rá, hogy nem hord semmit. Még húst és bőr t sem. Mintha semmi nem lett volna a fején, csak barna, pergamenszerű hártya. Pergamenbőrén szinte átsütöttek a holdsugarak. Karjai csontvékonyak voltak, mintha a természet megfeledkezett volna róla, hogy húst rakjon rájuk. Éppen szélesebbre akartam tárni az ablakot, amikor a lény ellökte magát a kocsitól, és emelt fejjel kitátotta a száját. Aztán furcsa, erőteljes suttogást hallottam, mintha óriási pálmalevelek zizegtek volna a szélben. - Suuu... ssuj... suuuuuuuj! - fontak körül a hangok. Jéggé dermedve álltam, s amikor a fantom lassú, bánatos mozdulattal belemerült az éjszakába, úgy gondoltam, megértettem valamit. Annak a nagydarab, fekete fickónak, aki megszorongatta Margo és Heathy torkát, semmi köze sincs a suttogó árnyak rejtélyéhez. Megmostam az arcom a zuhanyozófülkében, s csak akkor nyitottam ki az ajtót, amikor már tökéletesen megnyugodtam. Mivel pontosan megfigyeltem, és jól eszembe véstem az alaprajzot, könnyedén kiismertem magam a folyosókon. Egyelőre nem kellett a lámpámat használnom, hiszen a hold több fényt csorgatott be az ablakon, mintha villanyok égtek volna a folyosók menynyezetén. Őszintén szólva, sokalltam is egy kicsit a világosságot. Éppen azt latolgattam, hogy vajon neki merjek-e vágni a csigalépcsőnek; amikor egészen közelről ajtó csapódását hallottam. A falhoz préseltem magam, és csendesen imádkoztam, hogy lehetőleg ne erre jöjjön az illető. Zseblámpa fénye villant közvetlenül mellettem a falon; anynyi időm maradt csak, hogy bevessem magam az egyik ablak előtt lógó függöny mögé. Alig hogy bepréselődtem a keskeny résbe, s kidugtam az orrom, Kurt bukkant fel a folyosó végén. Lassan elgondolkozva haladt, mint holdkóros diák az érettségit megelőző éjszakán. Ha akartam volna elkaphattam volna a karját. Természetesen nem akartam. Amikor Kurt eltűnt a balfenéken, s egy újabb ajtócsapódás jelezte, hogy alighanem bevonult a szobájába, kimerészkedtem a menedékemből. Felálltam és gyorsan elindultam a lépcső felé. Közben azonban elkövettem egy óriási hibát. Nem vettem észre, hogy el kell haladnom még egy ajtó előtt, amelyről nem tudtam hova vezet. Mint lopakodó indián, aki a tábortűznél heverésző fehérek beszélgetését akarja kihallgatni, osontam a lépcső felé. Egészen addig, amíg az ajtó ki nem nyílt, s mielőtt bármit is tehettem volna valaki kinyúlt rajta, és berántott a vaksötétbe. Halkan kattant mögöttem az ajtó. Ahogy beestem a szobába, az ismeretlen eleresztette a kezem. Óvatosan, négykézlábra ereszkedve megpróbáltam tájékozódni. Többször megfordultam saját tengelyem körül, aminek az lett a következménye, hogy tökéletesen összezavarodtam. Idegesen felkaptam a fejem, amikor kulcs csikordult a zárban. Igazán jó lett volna tudni, hogy kívülről vagy belülről. Nem tehettem mást, minthogy a hang után tapogatóztam. Nagynehezen meg is találtam a kilincset. Lenyomtam: nem engedett. Éppen azt fontolgattam, hogy lesz, ami lesz, megpróbálom elkapni, amikor nekiütközött valaminek a térdem. Lehajoltam, és megtapogattam. Egy ágy volt. Megálltam és gondolkodni próbáltam. Úgy gondoltam, ha már elkezdtem, tapogatok tovább. Kitapintottam egy paplant, mellette egy párnát. Aztán ingerlő gömbölyűségeket egy rövidke hálóingben. - Hol az ördögben voltál idáig? Te akartad, hogy ma is... nem? Ha akarsz valamit, gyere időben! - morogta egy női hang kedvetlenül. - Hallottam, hogy itt járkálsz az ajtó előtt! Még csak az hiányzik, hogy meglásson valaki...! Már azt hittem valami zűr van. - Ugyan... - Gyere gyorsan! Ma nincs kedvem játszadozni. Essünk túl rajta! Éppen azon töprengtem, hogy felfedjem-e magam, amikor felkönyökölt, és maga mellé húzott. - Siess! Hallod! Mondtam, hogy dögfáradt vagyok - zsörtölődött Margo, miközben szakszerűen levarázsolta rólam a nadrágot. - De furcsa ma a szerelésed... Slicces alsónadrág! Hol szerezted ezt az ócskaságot? Kotorászott egy kicsit és felvihogott. - Hát... vannak előnyei. Na, gyerünk! Kezdett köd szállni az agyamra. Ha most azonnal nem leplezem le magam... - Jézusom, ez te vagy? Már megbocsáss, de... Uramisten, mennyi meglepetést tartogatsz az embernek! Talán kíváncsi lettem volna rá kivel téveszt össze. - Jaj, én megőrülök...! - zihálta és körülfont, mint szívós folyondárok a fákat. - Egyszerűen nem bírok magammal...! Valamit megtudtam..., ami érdekes Lehet... Jaj... Jaj . . Jézusom, sose gondoltam volna, hogy ezt így is lehet...! Jézusom, ez te vagy? Miért rejtegetted eddig...? Jézusom, én itt halok meg... Ilyet még soha nem... Megölsz, meggyilkolsz, te csirkefogó! Jaj, csak ölj, csak gyilkolj! Bárcsak sose lenne vége! Egyszer azonban vége Lesz mindennek. Lehet, hogy valamelyik okori filozófus mondta, lehet, hogy magamtól jöttem rá: mindenesetre egybeesett az emberiség ősi tapasztalatával. Margo úgy feküdt mellettem, mintha valóban gyilkosság áldozata lett volna. Halk szuszogása ugyan némiképpen ellentmondott ennek, mozogni azonban meg sem próbált. Óvatosan kidugtam az egyik lábam a takaró alól. Margo különleges radarrendszerrel rendelkezhetett, mert azonnal felfedezte, hogy mesterkedem valamiben. - Mi a baj ? - Meleg van. Tényleg az volt. Átvitt értelemben is. - Te... Én meglestem ezt a Lawrence-t. Nem tetszik a képe. Mulya! Újra nyeltem egyet. Képes vagyok ugyan elviselni a kritikát; de nem mindegy, hogy milyen körülmények között kapom. - Hogy gondolod? - suttogtam sértődötten. - A tipikus alamuszi macska. Amikor lement a toalettre, mintha valaki azt súgta volna, hogy menjek utána. Felsiettem a szobámba, és kinéztem az ablakon. Ne nevess ki, de biztos voltam benne, hogy a pasas leoson a kocsijukhoz, és manipulál vele valamit, hogy itt maradhasson éjszakára. - Ostobaság! - Egyáltalán nem az. Mon dtam, hogy kilestem az ablakon, és kábé öt perc múlva fel is fedeztem a terepjáró mellett. - Biztos tévedtél. - Nem tévedtem. Kinyitotta a motorház tetejét, és... eltépett valami kábelt. Aztán... olyan hirtelen nézett fel az ablakomra, hogy azt hittem észrevett. Nem is leselkedtem tovább... - Tönkretette a kocsit? - Persze... Jézusom, mi ez... mi ez? Hiszen eddig mindig azt mondtad, hogy csak egyszer... Jézusom, te édes, te drága. Jaaaaaj! Egyszerűen nem bírom küüü! Meghalok, jaaaaaaj! Gyorsan forgó vörös karikák úsztak a levegőben; az orrom előtt lebegtek, lezuhantak a földre, és színes gránátokként robbantak szét. Margo zihált, kiáltozott, ömlött róla a veríték. Amikor elhallgatott már a lélegzését sem hallottam. - Margo! - Tes... sék. Idegen volt a hangja, mintha a túlvilágról szűrödött volna hozzám. - Mit tudsz Lawrence-ről? - Miért... kérded? Majd... hol... nap. Most... kész... vagy ok... - Rájöhet valamire? - Majd... teszek... róla. Egyelőre nem érdekel... semmi... csak... - Holnap át akar menni Sanchezhez. - Menjen... a fenébe! Tőle úgy sem tud meg... semmit. Töprengtem egy kicsit aztán úgy döntöttem, hogy nem kísértem tovább az ördögöt. - Hol a kulcs? Felnevetett. Volt valami a nevetésében, ami gyanakvással töltött el. - Itt. - Hol? - Jó helyen. Ha szabadulni akarsz... tőlem... keresd meg. Tétován nyújtottam érte a kezem, de nem találtam sehol. Se a párna alatt, se a lepedőn, se a takaró tetején. - Ne viccelj ! - Ráér... Minden ráér... Keresd. Majd... mondom..., hogy langyos... langyos... Kissé ingerülten tapogatóztam összevissza. Rövidesen világosodni fog, minden pillanatban itt lehet, akivel összetévesztett; én pedig... Egészen véletlenül megfogtam a fenekét. - Langyos, de melegszik... Lecsúsztattam a kezem a lepedőre. - Hideg. Vissza. - Langyos. Megpróbáltam gondolkodni. - Gyerünk! - biztatott türelmetlenül. - Gyerünk tovább! Végigcsúsztattam a hasán a kezem. - Lan... gyos. Me... leg... szik. Gyors mozdulattal megkíséreltem megkaparintani a kulcsot, de ő sokkal gyorsabb volt nálam. - Forró ! For... ró! - Jézusom! - suttogtam. A piros karikák ismét megjelentek a levegőben, és egymás után robbantak fel a padlón. A gondosan lefüggönyözött ablak rései között enyhe szürkület szűrödött be a szobába, amikor megfordítottam a zárban a kulcsot. Margo úgy hevert rózsaszínű leányszobájának lepedőjén, mintha agyonütötték volna. Az ajtónak támaszkodtam, és megpróbáltam felráncigálni az edzőcipőmet. Sajnos addig vacakoltam vele, amíg lépteket nem hallottam a folyosó kanyarulata felől. Igyekeztem beugrálni egy függöny mögé, de elkéstem vele. Heathy Smith bukkant fel néhány méternyire tőlem, nyitott könyvvel a kezében. Amikor megpillantott; rémülten felsikoltott. - Jézusom, de megijesztett. Mit keres ilyenkor a folyosón? Hamvas volt, friss és üde, mint egy harmatos liliom. Élénksárga sportmelegítőjében valóban az említett virágra emlékeztetett. Csakhogy, sajna, ennek a liliomnak tüskéi voltak. - Sétálgatok - mondtam. - Hm. Mezítláb? - Kavics ment a cipőmbe. - Aha! Eszerint odakint járt... Mr. Lawrence én... én... ne nevessen ki, kérem, de... - a félelem letörölte az arcáról hamvasságot - el szeretnék valamit mondani magának... Egész éjszaka az ágyban ültem, és... nem mertem leoltani a villanyt. Illetve egyszer leoltottam, és... de maga úgysem fogja elhinni! - Mit? - Kinéztem a ház elé: Bizonyára elszundítottam. Még nem voltam egészen magamnál... Valami felébresztett és... nem is tudom... - Mi ébresztette fel, Heathy? - Suttogás. - A szobájában? - Mindenünnen hallottam... és lassan értelme lett a suttogó hangfoszlányoknak. - Értelme? - Igen. Egyetlen szó... kavargott a levegőben... egyetlen szó... és... bármennyire is furcsa, Leslie, németül... Óh, istenem! Összerázkódott és mellére szorította a karját. - Mi volt az a szó, Heathy? Felemelte a fejét; mintha könnycseppet láttam volna a szeme sarkában. - Nemigen tudok németül, Leslie, de ezt a szót ismerem... Azt suttogták a hangok, mind a háromé egymásba fonódva, hogy... Tod, Tod, Tod...! Halál, halál, halál! Megtöröltem a homlokom; igyekeztem legyűrni a torkomon felkúszó szorongást. - Miért mondta azt, hogy mind a három hang? Meglehetősen szánalmasra sikeredett a mosolya. - Hát... annyira izgultam, hogy alighanem álmodtam. Rémálmot. tudja. Azt álmódtam, hogy odamegyek az ablakhoz, és félrehúzom a függönyt. A kocsifeljáró környékén ragyog a holdfény... üres minden... egyszerre csak, egyenesen a semmiből, három férfi lép a tisztásra... három német katona. - Tessék?! - Ugye, milyen hülyeségeket képes összeálmodni az ember? Azonnal kitaláltam, hogy németek... a sapkájukról, azt hiszem. Rongyos volt a ruhájuk, és tudja, azt a kis, bottáras géppisztolyt tartották a hónuk alatt, amit a második világháborús filmekben szoktak. És... és az volt a legborzalmasabb, és az mutatja, hogy biztosan álom volt az egész... - Micsoda, Heathy? - Hát..., hogy az a három katona nem volt élő. Mintha viaszbábuk lettek volna, valamelyik panoptikumból, vagy, müzt Disneylandben az elektronikus, mozgó bábuk... - Ezt... miből gondolja? - Elsősorban a járásukról. Szaggatottan mozogtak, mint az automaták. Ezért is gondolom, hogy csak álom volt az egész. A hajnali szürkület beosont az ablakokon, s ha a haciendán vannak kakasok, perceken belül hangos kukorékolással köszöntik a felkelő Napot. Megvakartam a fejem búbját. - Heathy... Érez magában annyi erőt, hogy részt vegyen egy ötperces kiránduláson? - Hova megyünk? - kérdezte elhaló hangon. - A hűtőszekrényekhez. - Ez jó - mondta. - Mint egy kabaréban. Kirándulás a hűtőszekrényekhez. Randevúja van a marhafejjel? Haboztam, hogy elmondjam-e, mit várok a találkozástól. Mit szólna, ha közölném vele: azt gyanítom, hogy így reggel felé a középső szekrényben, a marhafej helyén két holttestet találok? Megfogtam a kezét, és magam után húztam. A raktárteremben nem volt senki. Sem lakáj, sem indiánok. A három, óriási hűtőszekrény három fehér kriptaként állt a fal mellett. Heathy, amikor megpillantotta őket, megtorpant, és nagyot nyelt. - Meg... nézi? Bólintottam. - De hiszen... este nem volt bennük semmi, csak a húsok. Ha az indiánok vitték el őket... nem hozzák vissza. Eltemetik... vagy faodúba... A középső szekrényhez léptem, és gyorsan elfordítottam a kilincset. Az ajtó kitárult: a marhafej nem volt sehol. Helyette viszont ott himbálódzott egy kampóra akasztva az állítólagos Werner von Schutzbach hullája. Heathy halkan, diszkréten felsikoltott, és a karomba dőlt. Werner von Schutzbach mintha rámkacsintott volna. Aztán megfordult, és a hátát mutatta felém. Úgy is maradt egészen addig, amíg be nem csuktam az ajtót. Smith professzornő szerencsére gyorsan összeszedte magát. Magába szivattyúzott néhány köbméter levegőt, majd vádlón rám meredt. - Maga... tudta? - Sej tettem. - Honnan a... fenéből? Éppen azon voltam, hogy rövid magyarázatot adok, amikor mintha valami furcsa hangot hallottam volna a hűtőszekrény felől. El akartam hessegetni a kellemetlen hallucinációt, de Heathy úgy megszorította a kezem, hogy rémülten felkiáltottam. - Nem hallja? - Mi az ördög...? - A szekrényből... ! Jézusom, menjünk innen, Leslie, én haza akarok menni! Nagyon kérem, kísérjen haza, mert... Ismét felhangzott a furcsa, nyikorgó zümmögés. Mintha távoli, halott és múmiává aszalódott kórus énekelt volna egy német katonadalt. Nekitámasztottam a lányt a falnak és körülnéztem. A szembeeső sarokban találtam egy hegyes nyársat, amit valószínűleg rablóhús sütésére használtak. Megfogtam, mint cári ulánus a pikáját, és a hónom alatt előremeresztettem. Nem volt ugyan olyan fenyegető, mint egy 45-ös magnum, de némiképpen viszszaadta megcsappant bátorságomat. - Uramisten, mit akar csinálni? - Maradjon a sarokban, Heathy! Vagy ami még hasznosabb lenne, keressen egy másiknyársat és fedezzen! - Uramisten, maga megzavarodott? Rablóhúsnyárssal akar kikezdeni a kísértetekkel? - Azzal, ami van. Beláthatja, hogy be kell kukkantanom a hűtőszekrénybe. - Egyáltalán nem látom be! És különben is, egyszer már bekukkantott. Egy hajnal, egy kukkantás! Tűnjünk a fenébe! Még fenyegetőbben szegeztem előre a nyársat, és mielőtt megakadályozhatott volna, ismét megragadtam a középső szekrény kilincsét. Egyetlen csavarintás, s az ajtó halk jégkristály- pattogás kíséretében feltárta titkát, illetve azt, ami immár nem is volt titok. Werner von Schutzbach udvariasan felém fordult, rámvillantva rémületes mosolyát. Fém csendült a hátam mögött; alighanem Heathy is keresett magának egy nyársat. Werner von Schutzbach unottan lendült egyet, és ismét a hátát mutatta. Abban a szempillantásban, ahogy becsuktam az ajtót, felhangzott a suttogás és a vinnyogó sírás. Csakhogy mintha a másik szekrényből hallottam volna. - A másikból . .. jön - erősítette meg Heathy, miközben felzárkózótt mellém. Futólag rápillantottam: rablóhúsnyárs helyett csillogó, csontvágó bárdot tartott a kezében. A jobb szélső szekrényhez léptem, és feltéptem az ajtaját. Nem volt odabent semmi, csak néhány fél marha. Nekik pedig eszük ágában sem volt énekelni. Már csak azért sem, mer t nem volt szájuk. Mielőtt elkezdtek volna kidőlni az alájuk halmozott konzervek, villámgyorsan becsuktam az ajtót. - Mi... van? - nyögte Heathy. - Csak a marhák. - A má... sikban? Bólintottam, és megismételtem az előbbi mozdulatot. Lenyomtam a kilincset, egy kicsit visszaengedtem, aztán elfordítottam. Ugyanebben a szempillantásban felerősödött a sírás és a nyüszítés. Éreztem, hogy valahonnan, talán az öböl felől suttogás áramlik be a raktárterembe; a hanghullámok körülfonnak, és ott kavarognak köztünk és a hűtőszekrények között. Kiáltani akartam, hogy sózzon oda a bárddal, ha mozgást lát, de szerencsémre már nem volt rá időm. Az ajtó kitárult és szembeugrott velem a félelemtől és fagytól félig eszét vesztett Sammy Davis junior. Ha jobban utánagondolok, dehogyis ugrott Sammy, esze ágában sem volt ugrani. Úgy gurult a lábam elé, mint egy konzervdoboz. Annyi ereje maradt csak, hogy bánatosan felnyüszítsen - ezt a hangot hallhattam keserű sírásnak - aztán kifordult a lábam elé. Az ajtó halkan bekattant mögötte. Leeresztettem a nyársat és a kutya fölé hajoltam. - Sammy! Sammy kinyitotta a szemét. Esküszöm, egyetlen óriási kívánság volt csak a tekintetében: pálinkát! - Borzalom - nyöszörögte Heathy bárddal a kezében. - Egy élő... kutyát...! Ezek nem emberek, ezek... Kíváncsi lettem volna rá, mivel fejezi be. Bennem is kezdett közben kialakulni a vélemény, hogy valóban, aligha emberekkel van dolgunk. Sammy szorgalmasan olvadt, mint hólabda a napon. Előbb csak egyet vakkantott, gyengét és kicsit, talán hogy kipróbálja a hangszálait. Aztán halkan ugatni kezdett; és keserves vonításba csapott volna át, ha be nem fogom a száját. - Kuss! Ha felvered a házat... Sammy Davis junior kitépte magát a kezemből, és nekiugrott a hűtőszekrénynek. Kaparni kezdte az oldalát, mintha macskát sejtett volna benne. óvatosan odébb toltam a rózsaszín, felhúzott ínnyel őrjöngő kutyát. - Lehet... hogy... - mutatott Heathy remegő ujjal a szekrényre. - Lehet, hogy... Lenyomtam a kilincset, és kivágtam az ajtót. Sammy Davis junior boldogan felvonyított; Heathy sikoltozott, s húsvágó bárdjával csaknem leütötte a szekrényből kitántorgó Atahualpát. Az inkák utóda fennakadt, fehér szemmel meredt ránk, s az volt az érzésem, hogy nem látja egyikönket sem. Kimászott a szekrényből, megropogtatta szinte jéggé merevedett tagjait, aztán az egyik fél marha felé nyújtotta a karját. - Pálinkát! - parancsolt rá olyan lágy hangon, ahogy egyik jégcsap szól a másikhoz csendes, januári hajnalon az Északisark közvetlen közelében. Hóna alá bújtattam a karom, és intettem Heathynek, hogy vegye gondjaiba a kutyát. Szerencsére Sammy Davis közben egészen magához tért, és aggódva nyalogatta gazdája földet söprő kezét. A hűtőszekrény ajtaja ismét becsattant. Éreztem, hogy Atahualpa teste megremeg. - Gyerünk! - vezényeltem Heathynek. - Fogja meg a kutyát! Én a fickót viszem és... Ebben a pillanatban ismét felhangzott a nyüszítés és a suttogó ének. A hűtőszekrény belsejéből, természetesen. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint a "Ki lakik a házacskámban?" című mese egyik hőse lettem volna, s én is ott laknék, abban a kis házban, amelybe befért egy medve, egy farkas, egy róka, egy kakas, egy egér, egy béka... több alighanem azért nem, mert a mese keletkezésének idejében még nem találták fel a mikroszkópot. Leraktam Atahualpát a földre. Ekkor nyitotta ki először a szemét. Még nem ismert fel, de határozottan megismételte a parancsát. - Pálinkát! Egyelőre le kellett mondanom róla, hogy kocsmárosi teendőket lássak el az inkautód mellett. Annál is inkább, mert a kétségbeesett sírás megerősödött a szekrényajtó mögött. Már a halk zokogás, újra és újra megismételt egyetlen szavát is érteni véltem. - Tod, Tod, Tod...! Halál, halál, halál! Lenyomtam a kilincset, kicsit visszaengedtem, aztán elfordítottam. A szekrény félhomályba süllyedt sarkában Margo kucorgott, egy szál hálóköntösben, félájultan a hidegtől és a félelemtől. Ajka szegletében vércsík húzódott; s a nyakán hatalmas tenyér vörös lenyomata látszott. Eldobtam a nyársat, bemásztam a marha-disznó keverékek alá, gyengéden a karomba vettem, és kicibáltam a hűtőszekrényből. . Margo kinyitotta a szemét, aztán zokogva a vállamra borult. - Jaj... Gott... maga az... Mr. Lawrence? Én... azt hittem, hogy... meghalok. Jaj, istenem. Egész teste remegett a vékony ruha alatt. Mérhetetlen lelkifurdalás és bűntudat tört rám. Heathy gyanakodva felénk villantotta a szemét, aztán megvonta a vállát, és Atahualpa fölé hajolt. Sammy Davis lekushadt a földre, és morgott. Felhúzta az ínyét, hátracsapta a fülét, farkát hátulsó lábai közé szorította. Sammy Davis kurrogó-kaffogó hangjára Atahualpa egészen magához tért. - Santa Marin - nyöszörögte. - Azt álmodtam, hogy Impertinello, a hentes... alkalmazott segédnek, mert nem neveztEk ki harmadszorra seriffnek. Senor Leslie... tátva marad a szád, ha mesélek neked valamit... Sammy Davis eközben őrjöngve a levegőbe vetette magát, s mindezt úgy tette, hogy abbahagyta az ugatást. Nyüszített; farkával két hátsója között, egészen a falig hátrált. Amikor már nem volt hova mennie, nekilapult egy kis asztalkának, és látszott rajta, legszívesebben az egérlyukba is belebújna, csak hogy ne kelljen látnia, ami ezután következik. - A szekrényben - mondtam és előredugtam a nyárs tűhegyét -, még van valaki a szekrényben. Mintha csak igazolni akarná állításomat, Sammy Davis junior rémülten felhördült. Legnagyobb meglepetésemre azonban Atahualpa nemet intett. - Sammy Davis... nem azt jelzi. - Hát akkor mit? - kérdeztem idegesen. - Akkor szokta így... a farkát... De hiszen tegnap mondtam már... magának... Amikor halott van a közelben. - Megnyugodhatunk - fújtam megkönnyebbülve. - Ha így áll a dolog; nem kell idegeskedni: Megvan a hullánk, Atahualpa. - Hul... lánk? - Werner von Schutzbach hullája. Amelyik néha tréfából kámfort játszik. Ott van a hűtőszekrényben! Atahualpa báván a szekrényre nézett, majd Sammy Davis juniorra, végül lassan, fáradtan megrázta a fejét. - Sammy... nem azt jelzi. Látja, az ajtó felé... néz. Talán olyan jön... Megállt a kezemben a lándzsa. - Milyen - kaptam el az ingét, és istenesen megráztam. - Milyen? Sammy Davis morgott és kurrogott. Nem mert nekem ugrani, annyira elöntötte a félelem attól, ami a folyosón közeledett. Atahualpa megsimogatta a kutya fejét, aztán keresztet vetett. - Senor Leslie... Én nem vagyok babonás, hivatalból sem lehetek az, hiszen seriff lennék, vagy mi a szösz. Jaguár istenben sem hiszek... legfeljebb Virakocsában egy kicsit. Mégis... esküszöm, hogy Sammy Davis halottat jelez! Senor Leslie, halott közeledik a folyosón! Annyi időnk maradt csak, hogy a falhoz lapuljunk. Csoszogó- surrogó lépések hallatszottak odakintről, majd megtorpantak az ajtó előtt. Atahualpa befogta Sammy Davis junior száját, Margo szeme elé szorította a tenyerét, Heathy felemelte a baltát és célba vette az ajtót. A surrogó léptek zaja elhallgatott. A már-már világossá szelídült hajnali fényben jól láttuk, amint valaki lenyomja a kilincset. Az ajtó habozva, mintha kelletlenül tenné, résnyire kinyílt, s a keskeny nyíláson át vékony, törékeny, fehér lepelbe burkolózó alak botorkált be a szobába. Vállán hatalmas zsákot cipelt, alighanem nehéz teherrel, mert lépésenként fáradtan felnyögött. Kinyújtotta a kezét - egészen emberi kéz volt - s kísértethez méltó ügyességgel elfordította a kilincset. Aztán akkorát ordított, amekkorát kísértettől még soha nem hallottam. - Úristen! A kísértet egészen emberi módon tenyerébe temette az arcát és felsóhajtott: - A jó életbe! Hát ez meg hogy lehet? Németül beszélt, mégpedig kellemesen lágy, bajor dialektusban. Kiléptem az árnyékból, és megveregettem a vállát. Ekkor ordított fel másodszor. Mégpedig akkorát, hogy a hűtőben tanyázó Werner sértődötten megfordult a kampón. A kísértet lelökte fejéről a leplét, és szembefordult velem. Bár arca eltorzult a rémülettől, mégis azonnal ráismertem. Walter Walravens volt. Sammy Davis junior kiugrott Atahualpa óvó karjai közül, előrevetetette magát, és elkapta Walravens bokáját. - A kurva anyját, egy kutya! - ordította a "kísértet", amikor Atahualpa blökije megpróbált a nadrágja alá férkőzni, hogy elkaphassa a vádliját. - Fogja meg ezt a dögöt! Sammy Davis juniort végül is nem kellett lefogni. Miután belátta, hogy aligha tud a "kísértet" lábához férkőzni, a zsákra vetette magát. Felhúzta az ínyét, beletépett a szövetbe, aztán farkát a lábai közé húzva, hangos sírásba kezdett. Walter Walravens megtántorodott, és a karomba kapaszkodott. - Bocsásson meg, Mr. Lawrence... Én mindent megmagyarázok... Ezzel azonban még korántsem értek véget megrázkódtatásai. Azt még csap elviselte volna, hogy Atahualpa is felbukkant előtte; kezében ezüstveretes díszrevolverével, amikor azonban Margo esett a nyakába, csendesen kijelentette. - Én most elájulok! Uramjézus! Csípj meg, Margo, hogy fel- ébredjek! - De hiszen ébren vagy, Walter! Ekkor a zsákra pislantott, és arca elé kapta a kezét: - Nem! Nem! Nem akarom látni! Leguggoltam mellé és a szemébe néztem. Véres volt, de nem zavaros. - Mi van a zsákban, Herr Walravens? Megrázta a fejét, mintha el akarna hessegetni magától egy kellemetlen gondolatot. - Nem fogja elhinni. Egy hulla. Nem vághattam valami csodálkozó képet, mert fel is tűnt neki. Könyökére támaszkodva nézett velem szembe. - Maga... nem is... csodálkozik? - Én ebben a házban már semmin sem csodálkozom - mondtam sokat sejtetőn. - Kinek a hullája? - Azt... nem tudom. - Nem ismeri? - Az a helyzet... hogy régi. - Mi a régi? - Hát a hulla. Jézusom, én ismét elájulok! - Ha meg meri tenni, magára uszítom a kutyát! - fenyegetőztem. - Mi az, hogy régi? - Jézusom, hát régi. Félig múmia. Én pedig félig idegroncs vagyok... és félig őrült a félelemtől. Látja, hogy remeg a kezem? Valóban remegett. Legalább akkora volt a kilengése, mint a Trade Centernek Chichagóban. Walter Walravens felemelkedett a földről, és Margótól támogatva szembeállt velem. - Azt hiszem... Herr Lawrence... bizonyos dolgok tisztázásra várnak. - Nocsak - mondtam. - Hogy jött rá? - Ez a hulla például - mutatott remegő ujjal a zsákra. - Gondolom érdekli, hogy került hozzám? - Majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság! - Képzelje, találtam. - Ne mondja! - Nem hisz nekem, igaz? - Már miért ne hinnék? - csodálkoztam. - Hiszen mindennapos dolog, legalábbis jobb családoknál, hogyha valaki éjszaka nem tud aludni, és kisétál a folyosóra, hát egy hullával teli zsákot talál. Ezt aztán a hátára veszi, és leviszi az élelmiszerraktárban álló hűtőszekrényekhez. Kinyitja az egyik ajtaját, és csak akkor lepődik meg némiképpen, amikor nem tudja betenni a csomagot, mert ott már vidáman forog egy másik hulla. Mi ez, ha nem normális? És főleg, miért lennék meglepődve? - Maga gúnyolódik - mondta éleselméjűen. - Eszembe sincs. Csak megpróbálok lelket verni magamba. Tehát. Hol találta a hullát? A folyosón? - Nem. - Egy fán? - Dehogyis. Egy... szobában. - Azt akarja mondani, hogy a saját szobájában? - Nem... ott. - Hát akkor hol? - Egy másik szobában. Kinyújtottam a kezem, és megmarkoltam a zakóját: Méghozzá nem is túl kíméletesen. - Idefigyeljen, ember - mondtam elveszítve a türelmemet. - Ha nem akarja, hogy beakasszam a ringlispílező Werner mellé . - Hogy beszél vele! - sikoltotta a közben gyorsan magához térő Margo. - Ne félj, Walter; nem teszi meg! Bátorítást várón Atahualpára pillantott. Az inkák utóda azonban keserű képpel megingatta a fejét. - Ez megteszi! Ahogy én ismerem, megteszi! Ez egy vadember ! - Tehát? - folytattam. - Hol találta a holttestet? - EgY... ágyban. - Tovább! Ekkor egy furcsán riasztó gondolat furakodott az agyamba. Olyan furcsa, hogy nem is akartam hitelt adni-neki. Hát... A gondolat kezdett valósággá válni. Nagyot nyeltem és éreztem, hogy hideg veríték folyik a szemembe. - Magának randevúja volt ma hajnalban, Herr Walravens - mondtam kiszáradt torokkal. - Meg kellett volna látogatnia valakit... - Hát... igen - nyögte. - Csak hát én hajnalban nemigen szoktam... Egészen szürke volt már a folyosó. Kopogtam és... mondani akartam, hogy mégsem jövök. Hiszen... késő volt. - Világos. Tovább. Ott hagyta abba; hogy kopogott. - Nem válaszolt senki. Azt hittem Mar..., hogy alszik az illető. - Gondolom, lenyomta a kilincset. - Le - nyelt egy nagyot. - Sajnos, le. - Mit látott odabent? - Hát... semmit. Az égvilágon semmit. Teljesen sötét volt. - Erre maga mit csinált? - Szólongatni kezdtem. Ő viszont... - Nem válaszolt. - Hát... nem. - Tovább! - Muszáj elmondanom? - Muszáj. - Hát... arra gondoltam, hogy megviccelem egy kicsit. - Aha. - Mivel még kora hajnal volt, azt gondoltam, hogy talán nem tűnik fel, ha... nem vagyok a szobámban, ezért... levetkőztem, és befeküdtem mellé az ágyba. Margo levegő után kapkodott; legszívesebben azt tettem volna én is. - Ezután? - Észrevettem, hogy... Jézusom, miért kell erről beszélnem? - Oké - mondtam, mivel ezekre a részletekre tényleg nem voltam kíváncsi. - Észrevette, hogy az, aki az ágyban fekszik nem az, akinek ott kellett volna feküdnie. Nem érzett szagot? - Nem én! Csak... valami jeges hideget. Ekkor már tudtam, hogy valami nincs rendjén. Felugrottam, odatapogatóztam a kapcsolóhoz, és... felkattintottam a villanyt. Megcsuklott a hangja, óriási nyeléssel igyekezett megszabadulni a torkát szorongató hányingertől. - Nem kell részletesen. - Hát... hogyan? Ott feküdt az ágyon egy hulla... Félig múmia... borzalmas volt. Nem tudtam másra gondolni, hogy Mar..., azt, akihez mentem megölték. De szerencsére hamar rájöttem, hogy alighanem ez az a lány; akinek elveszett a holtteste. - Folytassa! - Hát... nemigen emlékszem mi történt. Észre sem vettem, például, hogy felöltöztem. Önkívületi állapotban jöhettem ki a szobából. - Arra sem emlékszik, mire gondolt? - Semmire. Mintha részeg lettem volna. - Honnan szerezte a zsákot? - Tényleg... Jé, erre emlékszem! Odamentem a kamrához, ahol a tisztítószerek vannak. Onnan vettem ki. - Nem emlékszik, hogy miért? Megvonta a vállát, és a zsákra bámult. - Talán... nem akartam, hogy mások meglássák, vagy hogy hozzám érjen. Alighanem ezért terítettem magamra a lepedőt is... - Világos. Megfogta, belegyömöszölte a zsákba, felkapott egy lepedőt, a vállára vette, és... elindult vele a hűtőszekrényekhez. Miért? - Nem tudom. Talán, mert... a hullák-eredetileg is itt voltak. Alighanem vissza akartam hozni a helyére. - És ön, Miss Margo? - Mire kíváncsi? - Mire emlékszik egyáltalán? - Nevetni fog. Egy marhafejre. Szembenézett velem. Azonkívül rettenetesen fáztam. Azt hittem, lerúgtam magamról a takarót. - Ez már a hűtőszekrényben történhetett. Semmi korábbira nem tud visszaemlékezni? Például arra, hogy a vállán vitte valaki... vagy hogy megszorították a torkát? - Stimmel - mondta és nagyot nyelt -, pokolian fáj a torkom. - Eszerint minden világos - foglaltam össze az eseményeket, ügyet sem vetve a jobb körökben szokásos diszkrécióra. Miss Margo hiába várta Herr Walravens hajnali látogatását. Jött viszont valaki más. Ez a valaki fojtogatni kezdte, s amikor elájult, berakta a hűtőszekrénybe. Azután... elővarázsolta az ismeretlen lány holttestét, és betette Miss Margo szobájába. Amikor Mr. Walrevens megérkezett... és felfedezte, hógy ki van az ágyban; első rémületében a hullától akart megszabadulni. Hogy hogyan, azt már tudjuk. Atahualpa a zsákra bökött. - Nem kéne beraknunk... Mély lélegzetet véve beleszagoltam a levegóbe. Most kezdtem csak érezni valami nem odavaló; kellemetlen szagot. Megérintettem a zsákot: hideg volt, mondhatnám fagyos. Betettük VVerner von Schutzbach mellé. Legnagyobb meglepetésemre, Margo esetének tisztázása után Atahualpa kezdett kiborulni. Előbb csak egy-egy, majd ezernyi verejtékcsepp sorjázott végig az arcán. Nem tetszett, ahogy kinézett. Gyorsan megfogtam a karját és megráztam. - Hé, Atahualpa! Azonnal kimegyünk, csak tudni szeretném, hogy téged hol kapott el...? - Engem? Az... erdőben. És a kutyát is. - Hogyan? - Mit tudom én! A fejemre esett valami. Mentem, és egyszerre csak elsötétült a világ előttem. Amikor felébredtem, állati hideg volt. Ordítottam, csak ennyire emlékszem. Még Sammyt sem vettem észre... Fogalmam sincs róla, hogyan kerültem ide... Ezzel nem mentem sokra. Fel nem foghattam, ki és miért raholta el Atahualpát, hogy Karl von Schutzbach jégszekrényébe zárja. A kutyáról már nem is beszélve. Azonkívül itt volt Margo. Mennyi idő telhetett el attól az időponttól, hogy elhagytam a szobáját, addig, amíg felfedeztem a jégszekrényben? Húsz perc, fél óra? Eszerint; aki úgy nyitogatja és csukogatja a hullák mögött a jégszekrényt, mint jegyszedő az ajtót az Orion moziban, élénk érdeklődéssel figyeli minden mozdulatunkat. Első adandó alkalommal elcsíp valakit, és bezárja a frizsiderbe. De miért, jó Istenem, miért? Azt a kérdést már fel sem tettem magamnak, hogy miért dugta Margó-t a marhafej mellé, és miért tette az ágyába az ismeretlen lány hulláját. És kicsoda, az ördög vigye el, kicsoda?! Ekkor vettem észre hogy valamennyien engem néznek, még Sammy Davis junior is. Mindannyiunkon árván feszült figyelem látszott: a farkát viszont csak Sammy Davis csóválta. Megköszörültem a torkom; igyekeztem úrrá lenni a nagy semmin. Örömmel konstatáltam, hogy Atahualpa magához tér, és komor ábrázattal forgatja a kezében a hatlövetűjét. - Mindenki visszamehet a helyére - mondtam az ajtó felé intve. - Próbálják meg kialudni magukat. Engedelmesen elindultak, csak Atahualpa és Sammy Davis maradt mellettem. Nekem viszont egyelőre nem volt szükségem rájuk. Walter Walrawensre annál inkább. - Herr Walravens - szóltam utána. - Megkérhetném, hogy szánjon rám néhány percet? Hanyag mozdulattal nekitámaszkodtam az egyik hűtőszekténynek. Intettem, hogy támaszkodjék a másiknak. Természetesen annak, amelyikben a hullák hűsöltek. Walravenst nem dobta fel a nagy lehetőség. Inkább csak jelképesen dőlt a frizsidernek. - Hogy érzi magát? - kezdtem a szövegem megfontolt és tudatos lassúsággal. - Szo-szo. - Érezhetné rosszabbul is. - Például milyen esetben? - Például, ha megkérdeztem, mondja már, kedves Herr Walravens, kicsoda is ön valójában? Ahogy rám nézett, egyértelmű beismerése volt annak, hogy veszített. - Maga mire gondol? - Itt most én kérdezek! Nincs semmi elmondanivalója? - Már hogyne lenne! Bár sokkal szívesebben diskurálnék magával néhány korsó hideg sör mellett, mondjuk Hamburgban. Nem nekem találták ki ezt a Dél-Amerikát. - Ha nem szereti, miért jöt-t ide? - Hát ez az - mondta bánatosan. - Miért jöttem ide? Ha még egyszer választhatnék... eszem ágában sem lenne ide... jönni. - Nincs sok időnk, Mr. Walravens, ezért racionálisan kell bánnom a kérdésekkel. Tehát, még egyszer: kicsoda maga? - Magándetektív. Walter Steiner. - Maga? - Már miért ne? - kérdezte sértődötten. - Miért ne lehetnék? - Nos, jó - vontam meg a vállam. - Akkor már csak az van hátra, hogy megmondja, mi a jó Jézust nyomoz itt? Megvakarta az orrát, és mégiscsak nekidőlt a jégszekrénynek. - Tulajdonképpen be kellene fognom a számat, de a körülmények arra kényszerítenek, hogy szövetséges után nézze... - Nocsak! - Üzletet szeretnék kötni magával! - Helyes - mondtam. - Hány cincért ajánl? Elhűlve és némiképpen elsápadva nézett a szemembe. - A... micsodát? - Először Atahualpa ígért cincéreket. Aztán az indiánfőnök. A szalmakalapos. - Indiánfőnök? Szalmakalapos? Miért? - Hogy megtaláljam Tuhuneapa múmiáját. Amelyet elloptak a huambiszák... Ha megtalálom, mehetek a cincérekért. Ellökte magát a jégszekrénytől, és gyors léptekkel az ajtó felé indult. - Bocsánat. Nekem lenne még egy kis dolgom... az a helyzet ugyanis, hogy még nem reggeliztem, és... - Jöjjön vissza! Megfordult és a kezemre meredt. Benne Atahualpa gyöngyházzal kivert stukkerére. - Uramisten ! - nyögte. - Miért versz megállás nélkül? - Dőljön neki nyugodtan a hullaháznak - javasoltam. - Ne féljen, nem vagyok őrült, A cincérekről később még majd beszélgetünk. - Bármikor - biztosított sietve. - Akármikor. Sőt, ha érdekli a darazsakról is. Volt egy ismerősöm, aki éppen lekvároskenyeret evett, amikor... - Elég a bogarakból! Azt mondja meg, ki bérelte fel magát? - Talán előbb beszéljünk az üzletről. - Nyomás! Mit akar? - Beavatom mindenbe magát, amit eddig kinyomoztam, ha... - Ha? - Segít nekem. Totál egyedül vagyok. És van egy rohadt érzésem. - Nocsak. Micsoda? Felém fordította szép metszésű, germán arcát. - Az, hogy ha... nem vigyázok, rövidesen én is egy faodúban találom magam. Mondanom sem kell, hogy kitört nyakkal és... félig mumifikálva. Arra gondoltam, hogy... ha lehet; minél későbbre szeretném kitolni ezt az időpontot. Nos, számíthatok magára? Szó nélkül bólintottam. - Akkor oké - sóhajtott fel megkönnyebbülve. - Akkor elmondok mindent. Hamburgban van az irodám... egyelőre csak egyszemélyes, De megbízásom már akadt bőven. Szép sikereket értem el például... . - Talán maradjunk a cincéreknél - javasoltam. - Persze, persze. Nos egy napon beállított az irodámba egy bizonyos Herr von Aschenbach. Megbízást ajánlott, méghozzá nem is akármilyet, szép fizetéssel. Megvallom őszintén, először azt hittem valami átverés; néhány gőzös fejű arisztokrata gyerek akar megviccelni, de hamarosan kiderült, hogy véresen komoly a dolog... Jézusom; azért akkor még nem gondoltam, hogy ennyire véresen! - Lehetne egy kissé összefogottabban? - Hiszen azt csinálom. Nos, von Aschenbach bemutatkozott; hogy ő az Istenek Visszatérnek Szövetség titkára. - Az mi? - Pontosan ugyanilyen képet vágtam, mint Ön és alighanem ugyanezt is kérdeztem. Von Aschenbach aztán elmagyarázott mindent. - Tegye maga is. - Nos, Az Istenek Visszatérnek Szövetségnek öt vagy hat országban vannak fiókszervezetei, de a központjuk Németországban található. Először azt hittem valami fasiszta buli, a neve legalábbis erre utalt, s éppen visszaakartam utasítani a megbízást, amikor a pasas elmagyarázott mindent. Hogy ők nem Hitlert vagy Göringet várják vissza, hanem... A hűtőszekrényre szegezte a szemét és elhallgatott. - Hanem? - sürgettem. - Virakocsát - bökte ki. Azt hittem rosszul hallok. - Kicsodát? - Ne izguljon, jól hallotta. Virakocsát. Tudja kicsoda a fickó? - Hogyne. Egy... inka isten vagy inkább kultúrhérosz. Ő tanította meg a kecsuákat egy sereg hasznos tevékenységre. Például, ha jól emlékszem, a kukorica és a köles termesztésére is. Jól emlékszem? - Kitűnően. Én amikor először hallottam ezt a nevet, azt hittem, hogy palesztin terrorista. És maga tudja! Óriási! Azt is tudja, mi az, hogy kultúrhérosz? - Azok az isteni eredetű hősök, leggyakrabban félistenek, akik megtanítják az emberiséget valami, addig ismeretlen, hasznos dologra. Ilyen volt például Prométheusz, aki ellopta a tüzet az égből... De folytassa, nagyon is elkalandoztunk a lényegtől. - Majd meglátja, hogy nem kalandoztunk el! Tudja, hogy nézett ki ez a Virakocsa? - Hát... maradtak róla bizonyos ábrázolások. - Azokból nem derül ki a lényeg. Cortez vagy valamelyik conquistador kíséretében azonban volt egy szerzetes, bizonyos Jesus Campora, aki összeállított egy kis katalógust Virakocsáról. Meghallgatta, amit az indiánok beszéltek róla, ő pedig lerajzolta, és mellé írta a tulajdonságait. - Ez érdekes - mondtam, és valóban annak is tartottam. - - Folytassa! - Nos, Virakocsa magas volt, szőke, kék szemű, és olyan nyelven beszélt, amit az indiánok nem értettek. Egyes variánsok szerint kísérői is voltak, mások szerint egyedül jött. Egyesek szerint gyalog, mások szerint a levegőből, megintcsak mások szerint a vízből. Jesus Campora ezeket az elbeszéléseket is összeirkálta. Van köztük néhány különösen érdekes... Az egyik elbeszélés szerint például Virakocsa a tengerből jött... furcsa ruhában, amelyet partraszálltakor levetett magáról. Néhány ábrázolása meg is maradt egy-egy templom reliefjeként: Virakocsa fején egy búvársisak, vagy szkafander látszik, ahogy tetszik. Aztán olyan elbeszélés is akad, amely arról mesél, hogy Virakocsa tengeralatti hajón érkezett az indiánok közé. Mit szól hozzá? - Mit szólnék? Kultúrhéroszok mindenütt vannak. - Ezeknek a pasasoknak, a szövetség tagjainak az a meggyőződése, hogy ő volt az első kultúrhérosz. hs még valami! Virakocsa nem jött üres kézzel a tenger alól. Mit gondol, mit hozott magával? - Gondolom, magvakat. - Honnan a pokolból találta ki? Lassan kezdtem elveszíteni a türelmemet. - Ide figyeljen, ember - mondtam még mindig igen finoman. - évtizedeket töltöttem ázsiai mítoszok tanulmányozásával. Ha maga azt hiszi, hogy sok újat tud még nekem mondani... - Jól van jól, folytatom. Virakocsa kezében valóban magok voltak, de volt egy könyv is. Jesus Campora állítólag látta, megmutatták neki, de lemásolni már nem engedték. Azt mondták rá, hogy ez az Utak könyve. Jó mi? - Mi a jó benne? - Jesus Campora szerint ebben a könyvben annak a birodalomnak a története van megírva, ahonnan Virakocsa érkezett És tudja honnan? - Na honnan? - Hát... Campora szerint Virakocsa tenger alatti birodalomból jött. S a könyvből az is kiolvasható, hogyan lehet megtalálni az oda vezető utat. - Hüm. És milyen nyelven beszélt az indiánokkal? - A könyv szerint gyorsan megtanulta a nyelvüket. Amikor kijött a partra, két szót mondott: Krü és kot. Ennyit még én is megjegyeztem. Többé aztán nem beszélt saját nyelvén, csak az indiánokén. Végül is tudja mi lett Virakocsa sorsa? - Visszakergették a tengerbe. - Úgy van. A papok és a régi istenek megorroltak rá, és, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a jövevénynek menekülnie kellett. Virakocsa nem óhajtott szembeszállni riválisaival: inkább hazament. Előtte azonban még megígérte a népnek hogy egyszer visszatér, s akkor valamennyi indián számára beköszönt a mennyei boldogság kora. Szép és megható történet, mit gondol? - Kétségkívül. De még mindig nem értem... - Én sem értettem. Most kapaszkodjék. Virakocsa nem vitte magával mindentudó kicsi könyvét, talán nem volt rá ideje, hanem elrejtette egy barlangban. A barlang titkát csak néhány beavatott ismerte. Azóta is apáról fiúra száll a titok. - Rejtett, ősi tudást hordozó oszlopokkal, barlangokkal és piramisokkal telis-tele van a világ - mondtam. - Elmehet bármelyik kontinensre, sok száz legendát talál róluk. - Lehetséges - dörzsölte össze fázósan a tenyerét, és távolabb somfordált a hűtőszekrénytől -, csakhogy ezt a könyvet látta valaki. Egy egészen szavahihető ember. - Képzelem. - Ne gúnyolódjék, kérem. 1933-ban egy Daniel Rogers nevű néprajzkutató, nem messze ettől a helytől megmentette egy indián életét. - Földrengés, áradás; ismerős a téma. - Téved. Az indián lázas volt, és Rogers teletömte aszpirinnel. Hogy, hogynem, az indián meggyógyult. Rogers őrült szerencséjére azok közé tartozott, akik ismerték Virakocsa könyve barlangjának titkát. Élete kockáztatásával odavezette a kutatót, akinek sikerült is néhány pillantást vetni egy ismeretlen írással készített, ismeretlen anyagra; ismeretlen eljárással írt könyvbe... Sőt, néhány percig a tenyerében is tarthatta. Az írásjelekre később már nem emlékezett vissza. A könyvben azonban tétképek is voltak, elsősorban Peru partvidékét ábrázolták... aztán utak, amelyek a tengerbe vezettek. Lyukak, amelyek mintha bejáratokat jelöltek volna... Odakint egyszerre zaj támadt, az indián megrémült, hogy elcsípik őket; és megölik mindkettőjüket. Kiragadta a könyvet Rogers kezéből, és arra kényszerítette, hogy hagyja el a barlangot. Rogers később ígéretét vette, hogy máskor is elhozza ide. Sőt a segítségére Lesz; hogy lefényképezhesse. - Gondolom, nem lett semmi a fényképezésből? - Semmi. Az indián többé nem került elő. Talán valóban kilesték és megölték Virakocsa könyve barlangjának őrzői. Rogers hasztalan próbálta megkeresni a barlangot, nem tudott a nyomára bukkanni. Ha pedig kérdezősködött felőle, az indiánok csak a vállukat vonogatták. Egyszerre csak mintha kezdett volna megvilágosodni valami az agyamban. - Megjelent valahol Rogers barlangtúrájának a története? - Meg bizony. Méghozzá Németországban. 1935-ben. Emlékszik még mit mondott Virakocsa, amikor kijött a partra? - Valami kit-kot, vagy ilyesmi. - Krü-kot. - Na és? - Valaki megfejtette. Szerinte ezek ősi árja, azaz indogermán szógyökök, és a krü az üdvözlet szava, a kot pedig az istené. - Jézusom - képedtem el. - Grüss Gott! - Ahogy mondja. Virakocsa és társai, amikor kisétáltak aa óceánból, harsány Grüss Gottal üdvözölték a fogadásukra összesereglett indiánokat. Az inka kultúra megalapítói tehát indogermánok, vagy ha jobban tetszik, németek voltak. Mit szól hozzá? - Nem kapok levegőt. - Pont így voltam vele én is. Csakhogy, ne feledje, ez a cikk, a harmincas évek közepe táján látott napvilágot. Jogcímet teremthetett volna Németország számára, hogy kiterjessze a hatalmát Latin-Amerikára. S tudja mi volt a legpikánsabb a dologban? - Sejtem. Aki az ötletet felvetette, mégcsak nem is volt német. - Úgy van. Daniel Rogers amerikai volt. Egyszerre csak elfogyott előlem a levegő. Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, kinyílik tőle a frizsider ajtaja. - Rogers... Jézusom! Hiszen így hívták azt a pasast is, akinek kitörték a nyakát itt a Suttogó árnyak öblének partján. Aki bekéredzkedett a Schutzbach családhoz..., aki szegről-végről kollégám volt... S akit ezek szerint nem a rovarok izgattak igazából, hanem Virakocsa könyve. Edmund Rogers tehát Daniel Rogers fia lehetett...! A szálak ide futnak, a Suttogó árnyak öbléhez... Ez pedig arra enged következtetni, hogy Virakocsa könyvének a barlangja itt van valahol a szomszédságunkban. - Nem is vitás, hogy helyesen következtet, Mr. Lawrence. Abban a bizonyos cikkében Daniel Rogers egy hevenyészett térképvázlatot is közölt, melyet Virakocsa könyvének egyik ábrája nyomán rajzolt emlékezetből. Első dolgom volt összevetni Peru partvonalának nagyléptékű, katonai térképével. Magam lepődtem meg a legjobban, hogy mit találtam. Rogers rajza tökéletesen megegyezett az öböl vonalaival. Úgy bizony, Herr Lawrence! Virakocsa barlangja itt van, tőlünk karnyújtásnyira. Villámgyorsan megpróbáltam csoportosítani, majd összerakni a tényeket. Raktam-rakosgattam, de valami még mindig hiányzott közülük. Valami fontos, amiről fogalmam sem volt micsoda. - Daniel Rogers értesült Virakocsa könyvéről - töprengtem hangosan -, megírta egy cikkben, a németek pedig felkapták az ötletet, annál is inkább, mivel ideológiai fegyvert adott a kezükbe Latin-Amerika meghódításához. Daniel Rogers fia, Edmond Rogers a háború után visszatért az apja által kutatott földre... - Az előbb volt szíves említeni, hogy Rogers leírásán felbuzdulva, valaki, gondolom a náci diadalmámor forrpontján, írt egy cikket, amelyben megmagyarázta a tengerből a szárazföldre lépő Virakocsa szavait. Szabadna tudnom ki a cikk szerzője? Walravens elmosolyodott, és csattintott az ujjával: - Bravó, Lawrence! A fickó, aki a cikket írta... a Német Fajkutató Intézet vezető munkatársa volt. Különben SS- Sturmbahnführer. A neve... Dieter von Schutzbach. Házigazdánk, Karl von Schutzbach gróf nagyobbik fia. A mérgeskígyó, aki belemart az őt melengető keheibe. Bizony, bizony; ő irta a cikket, Herr Lawrence. Dieter von Schutzbach! Lassan kezdett világosodni. Valódi és átvitt értelemben egyaránt. - Maga tehát Rogers ügyében is nyomoz? - Semmi közöm Rogershez, Csak munka közben botlottam bele. - Akkor végül is mivel bízta meg von Aschenbach?_ És mi a fene az az Istenek Visszatérnek Szövetség? - Néhány szót már szóltam róla, ha nem tévedek. Nos, pár száz pihent agyú fickó Németországban és a környező országukban úgy gondolja, hogy Virakocsa története nem mítosz, hanem valóság. - A mítoszok többnyire valós tényeken alapulnak - rántottam meg a vállam -, csak olvasni kell a sorok között. - Ezek az emberek vakon hisznek benne, hogy az Atlantióceánban valaha létezett egy ősi földrész, Atlantisz, a Csendesóceánban pedig Mu. Arról már eltérnek a vélemények, hogy e kettő között volt-e kapcsolat. Mindenesetre, legalábbis a szövetség szerint, Virakocsa könyve minderre választ adhat és ad is, ha előkerül. Egyszerűen szólva a szövetség Atlantisz-hívők gyülekezete. -Rosszabb hírű egyesületekről is hallottam már - vetettem közbe. - Bizonyára, Nos, embereink nagyon aktívak és... anyagilag sincsenek rosszul eleresztve. A németországi szekció titkára Herr von Aschenbach. - Eszerint ön azt a megbízást kapta, Herr Walravens, hogy keresse meg Virakocsa könyvét. S maga keresi. -De nemcsak azt. Keresem még Rudolf Kleint, Barbara Hermaunt és Stefan Holzhausert is. Bár valami hasonlót vártam, mégis elszorult a lélegzetem. Olyannyira, hogy csak nehezen tudtam kipréselni magamból a kérdést. - Ők... kicsodák? - Amint azt bizonyára már kitalálta, az Istenek Visszatérnek Szövetség megbízottai. Az ő feladatuk lett volna megtalálni Virakocsa könyvét. Csakhogy . .. - Csakhogy?... - Az utolsó két év során nyomtalanul eltűntek itt, az öböl környékén. Virakocsa könyvét keresték, és feltehetően a kaszás emberre bukkantak. Az én feladatom, hogy élve vagy halva előkerítsem őket. Remegő ujjal a hűtőszekrényre mutattam. - Lehet, hogy ők...? - Csak egy rossz, amatőr képem van róluk, de nem kizárt, hogy valóban ők azok. Barbara Hermann és talán Rudolf Klein. Útban a szobám felé két elhatározásra is jutottam. Az egyik; hogy míelőtt meglátogatnám az örült Embert, azaz Sanchea professzort, visszatérek a táborunkba. A másik, hogy még visszatérésünk előtt beszélek Karl von Schutzbachhal. A Herr Graf meglehetősen morózus volt, bár minden erejével igyekezett leplezni rosszkedvét. Néhány közömbös mondat után aztán mégiscsak kitört. - Hát, hallja, Herr Lawrence, ez aztán már minden képzeletet felülmúl! Ha igaz, ami itt történik a házamban, akkor egy skóciai kísértetkastély ehhez képest anglikán öregek szeretetháza mentateaillattal fűszerezve. Sajnálattal hallom, hogy az éjszaka ön került az események középpontjába. - Mint rendesen. - Ezt hogy érti? - Sehogy. Csak megfigyeltem: Ha valahol kitör a balhé holtbiztos, hogy percek múlva a közepében ülök. - Mint hallom, a hullák mégiscsak megkerültek. - Visszatértek a frizsiderbe. - Örülök neki..., illetve a fenét örülök! Már azt sem tudom mit beszélek. Mi az ördögöt csináljak velük?! Parancsoljak rá Atahualpára, hogy vigye őket a fenébe? - Talán helyesebb lenne egy darabig még a hűtőben tartani őket. Szükség lehet rájuk. Az is elképzelhető, hogy Limából kiszáll egy bizottság. Én az ön helyében lakatot tetetnék a jégszekrények ajtajára. - Hm. Köszönöm. Alighanem megfogadom a tanácsát. És... mit gondol, fiatalember, mi készteti ezeket a hm... hullákat, hogy ide-oda vándoroljanak? - Erre ma még aligha tudnék válaszolni, Mr. von Schutzbach. De rövidesen közelebb kerülünk a megoldáshoz. Addig is megengedne egy... bizalmasabb jellegű kérdést? - Kérdezzen. - A fiáról... illetve a volt fiáról lenne szó. Idegesen megrándult a bajusza. - Tudja, hogy erről nem szívesen... Az igazság az, hogy nekem nincs fiam. - Csak igennel és nemmel válaszoljon... ha úgy könnyebb. Kérdezhetek? - Essünk túl rajta! Gyerünk! - Az ön idősebb fia, Dieter, mielőtt a hadsereg kötelékébe lépett volna, egyetemen tanult? - Igen. - Berlinben? - Nem. - Külföldön? - Hogy ne kelljen estéig barkochbáznunk; Bonnban. - Hm. Idegen nyelveket tanult? - Igen. - Indián nyelveket? - Igen. - Kecsuát? - Igen. - Latin-Amerika kultúrájával foglalkozott? Azon belül az inka birodalommal? - Igen. - Tehetségesnek tartották? - Igen. - Jelentek meg cikkei tudományos közleményekben? - Igen. - Az egyetem elvégzése után... egyetemi oktató lett? - Igen. - Onnan vonult be a hadseregbe? - Igen. - Rendben van - bólintottam, - Lenne néhány kérdésem a másik fiával kapcsolatban is. Feltehetem? - Tegye. - Ernst is hasonló pályát futott be, mint Dieter? Úgy értem, hogy ő is humán érdeklődésű volt? - Ugyan, dehogy. Ernstet csak a technika érdekelte. Repűlőgépek és tengeralattjárók. Főleg az utóbbiak. Legkedvesebb olvasmánya az első világháborús tengeralattjáró-történeteik voltak. Reggelig olvasta őket. - Nem érdekelte Dél-Amerika? - Ernstet? Ha a tengerészeti navigációs könyvekben nincs benne, alighanem azt sem tudja, hol van. - Tudott kecsuánul? Nem voltunk vidám hangulatban, mégsem tudta megállni, hogy fel ne nevessen. - Ernst? Ugyan már...! Azt a néhány angol szót is kalapáccsal kellett beleverni, ami a haditengerészethez elengedhetetlenül szükséges volt. - Értem. Herr Graf, megengedne még egy kérdést, egy hogy úgy mondjam; egészen bizalmas kérdést. Ha akar, ne válaszoljon rá... - Azt majd én döntöm el, fiatalember! Nyögje már ki! - Azt tudom, hogy Dieter náci volt. Ön szerint és a többiek szerint meggyőződéses náci. Ingerülten ejtette ki szeme sarkából a cvikkerét. - Mi más lett volna? Hát, ha az nem elég érv magának, hogy eladott bennünket, annak az idióta szobafestőnek, hát... hát... akkor... - Ernstnek milyen volt a politikai meggyőződése? - Ernst katona volt. - Úgy érti, hogy nemigen gondolkozott? - Egészen pontosan úgy értem, hogy nem törődött olyasmikkel, amik nem tartoztak rá. Egészen addig... - Meddig? - Talán említettem, hogy... a nácik nem szerették. Én neveltem; jóval több volt benne a humanizmus, mint amennyit a nácik eltűrhettek. Egyéb? - Egyelőre semmi. Kinyújtotta a karját és határozottan, katonásan megrázta a kezem. - És... gondolja, hogy nyomon van, fiatalember? Tiszta, határozott és kemény volt a tekintete: Csak remélhettem, hogy az enyém is ilyen. - Igen. Azt hiszem, von Schutzbach úr. Azt hiszem nyomon vagyok. - Hát akkor... sok szerencsét. Ne feledje, bármikor szívesen látom. Amikor kiléptem az ajtón, a nap, mint eldobott tízcentes, felgurult az égre. ř Kollégáim már a kocsi körül álltak, és halkan beszélgettek, mikor hozzájuk értem. Templeton és Habgond szemrehányóan néztek rám: bizonyára ki akarták kérni maguknak, hogy nem ébresztettem fel őket. Heathy friss volt és üde, mintha az egész éjszakát végigaludta volna. Hosszú szőke haját lobogó lófarokba fogta össze. A kocsi mellett szobrozó Margón sem látszottak megpróbáltatások. Fekete szeme változatlan fényben ragyogott, s amikor felbukkantam előttük, felém mutatta két, fekete tenyerét. - A kocsi? - Miss Margo már megjavította - mondta barátságtalanul Heathy. - Miss Margo csodálatosan ért az autókhoz. Annyi gúny volt a hangjában, hogy biztos voltam benne: azt hiszi Margo rontotta el a terepjárót, csakhogy ott tarthasson éjszakára. - Mi volt a baj? - érdeklődött Templeton. - Ért a kocsikhoz? - kérdezte vissza Margo. - Nem én. - És Mr. Habgond? - Én még annyit sem. - Akkor elégedjenek meg annyival, hogy kiugrott a herkentyű billentyűje. Amíg a táborhoz nem-- érkeztünk, senkinek nem akaródzott megtörni a csendet. Ott viszont annál inkább. Ahogy feltűntek a sátraink; elemi erővel robbant ki belőlünk a felháboródás. S bár alapvető jellemvonásaim egyike a csend és a nyugalom szeretete, ezúttal alighanem én voltam az egyik legfelháborodottabban ordítozó. Ha azt mondom, hogy támaszpontunkat fenekestől felforgatták, aligha érzékeltetem vele a lényeget. Sátraink szétszaggatva, földre döntve hevertek, edényeink szétszórva, drága felszerelésünkről nem is szólva. Leginkább ez utóbbi volt az, ami mélyen feldúlt bennünket. Sátor nélkül még csak elélhet valahogy egy bogarász, de rovarfogó eszközei nélkül aligha. Az első percek rémült kapkodása után csendben körülálltuk a romokat. Heathy lehajolt és felemelt a fűről egy tojásmaradéktól sárgálló serpenyőt. - Még szerencse, hogy nem mosogattam el. Leültünk a földre, és haditervet készítettünk. Bátorításképpen lenyeltünk egy-egy nyelet whiskyt, amit egy félig kiömlött üveg alján találtunk, s nekiestünk a romeltakarításnak. Éppen megkönnyebbülve konstatáltam, hogy a földbe helyezhető rovarcsapdáimat nem érte kár, amikor Habgond megérintette a vállam. - Jöjjön csak ide egy pillanatra! Felemelt tábori ágya alól egy kispárnát, és a kezembe nyomta. - Mit szól ehhez? Egyelőre nem tudtam mit szólni. A párnát láthatóan felhasították, mintha kerestek volna benne valamit. A kilógó vattadarabok erről tanúskodtak. Erre már Templeton is odajött hozzánk. - Azt hiszi az indiánok csinálták? Hiszen megállapodott velük, nem? Néhány cincér fejében vállalta... - És ha másfajta indiánok voltak? Egy másfajta törzs? Habgond kivette a kezemből a párnát, még egyszer megvizsgálta, aztán megcsóválta a fejét. - Nem indiánok voltak. Templetont azonban érvek nélkül nem lehetett meggyőzni. - Miért ne lehettek volna? Ezeken a fickókon nem könnyű eligazodni. Látták a múmiát von Schutzbach gyűjteményében? Tisztességben megőszült házigazdánk egyszerűen ellopott egy múmiát az indiánoktól; mert azt remélem nem tételezik fel, hogy csak úgy maguktól nekiadták valamelyik csodatevő szentjüket. - Na és? - kérdezte Habgond. - Mit na és? Az indiánok tudják, hogy von Schutzbach lop, ha úgy tartja kedve; miért ne tételeznék fel rólunk is? Ha az egyik fehér lop, lophat a másik is. Elveszett valamelyik szentjük, nosza, dúljuk fel az öböl lakóinak sátrait, hátha megtaláljuk! Kénytelen voltam lehűteni Sherlock Holmes-i lelkesedését. - Nem nélkülözi a logikát, amit mond, kedves Balthasar, mégis nekem is az a véleményem, mint Ronnak. Aligha indiánok csinálták. - Megtudhatnám miért nem? Habgond magasra emelte a párnát. - Ezért! Balthasar Templeton a párnára szegezte a szemét. - Úgy tűnik senki sem hagyta rajta a névjegyét. - De bizony rajtahagyta - mondta Habgond. - Látja ezt a vágást? - Nem vagyok vak, persze, hogy látom. - Nézze a párna másik oldalát. Ott mit lát? - A vágás másik felét. - És még? - Hát... valami zöld foltot. Mintha fű törött volna az anyagba. - Úgy van; Balthasar. Kiváló detektív lesz magából, ha egyszer úgy dönt, hogy felcseréli egyetemi katedráját egy jólmenő, kisvárosi seriffi hivatallal. Templeton elvörösödött, és segélykérően nézett rám. - Mr. Lawrence. Beszélje már rá, hogy viselkedjék értelmesen. Egy árva szót sem értek az egészből. Mi ez a zöld folt és a vágás másik fele? Tökéletesen értettem mire gondol Habgond. És gondolatban igazat is adtam neki. - A következőről van szó - vettem át a stafétabotot. - Képzelje el, hogy maga egy indián. - Nem adna valami hálásabb feladatot? - Csak képzelje el! Milyen fegyvere van önnek? - Fúvócső. - Hát még? - Én nem vagyok néprajzkutató! Mit tudom én milyük van... Mindenesetre láttam némelyiküknél valamilyen lándzsafélét és... kést. Úgy van, az is volt náluk. - Milyen hosszú volt a kés? - A pengéjére gondol? Hm. Ha jól emlékszem, a szalmakalapos övében láttam: Hogy milyen hosszú lehetett? Mi lesz a jutalmam, ha kitalálom? - Csak még egy kis türelem. Ön szerint, ha egy indián egy késsel bele akar szúrni egy párnába, tegyük fel, azért, hogy megvizsgálja, nincs-e benne valami, hogyan teszi? - Bocsásson meg, de nem értem a kérdést. Lehajoltam, kezébe adtam egy kábé harminc centiméter hosszú, letört ágat, és meglengettem a néhai párnát az orra előtt. - Tessék. Az a feladata, hogy megkeressen benne valamit. Gyerünk, csinálja! Balthasar Templeton baljával a párnáért nyúlt, elvette, majd a levegőben tartva a faággal többször is a közepébe bökött. - Én így csinálnám. És a fickó is így csinálta. Hálás lennék, ha elmondanák, mi forog a fejükben. - Nekem például a zöld folt - mondtam. - Az, aki ugyanis beleszúrt a párnába, nem úgy csinálta, ahogy ön és ahogy logikus, Mr. Templeton. Az illető ledobta a párnát a fűre, úgy szúrt bele. És tudja miért? - Fogalmam sincs róla. - Mert nem olyan rövid kése volt; mint amilyen az indiánoké. Ha egy indián tette volna, nem dobja le a párnát a földre, és nem térdel mellé, hogy ezzel is időt veszítsen; hanem a levegőben szúrt volna a párnába, érti? A katona azonban másként cselekszik. És tudja miért? Templeton töprengő képet vágott, majd bólintott. - Alighanem igazuk van. Az európai vagy akár itteni katonáknak... hm... legalábbis régebben szuronyos puskájuk vólt. Azt mondják, hogy ez a rés egy... puskára szerelt szurony nyom. Megcsóválta a fejét, és a párnára meredt. Az én érvemet pedig mintha már meg sem hallotta volna. - Ezenkívül van még egy döntő bizonyíték arra nézve, hogy nem indiánok voltak. Ha ők lettek volna, és a múmiájukat keresik... azt hiszem hozzá sem nyúltak volna a párnáinkhoz. Ki látott már kispárnahuzatban múmiát...? Ebben a pillanatban Heathy kimászott ruhásbőröndjének romjai közül, és remegő hangon felénk kiáltott. - Hé... Jöjjenek csak ide kollégák...! Mintha... Még be sem fejezte máris mellette álltunk. Heathy aggódó arccal a földre mutatott. - Ez... ez... az ő lábuk nyoma? A sátor közepén, tenyérnyi részen kikopott a fű. A kopasz foltra kilöttyent valami, alighanem spiritusz. Minden valószínűség szerint hívatlan vendégeink borították ki. S a vegyszertől meglazult talajban egy szögekkel kivert bakancs nyoma látszott. Esküdni mertem volna rá, hogy második világháborús, német katonabakancsé. - Ez meg mi a fene? - nyögött fel Templeton. - Esküszöm, valaki szórakozik velünk... Egyszerűen érthetetlen, hogy felnőtt emberek... Félbeszakítottam, kerestem néhány bádogpoharat, testvériesen szétöntöttem a maradék whiskyt, aztán tüzetesen beszámoltam nekik az éjszaka eseményeiről. Azt természetesen bölcsen elhallgattam, hogy mi történt köztem és Margo között. Elmondtam, hogy én magam, saját szememmel láttam egy feltehetően katonaruhás múmiát, s hogy Heathy is látta ugyanezt... ráadásul nem is egyet, hanem hármat. Elmeséltem nekik Virakocsát, Steiner magándetektívet; kiittam a maradék whiskym és elhallgattam. Hosszú csend után Templetonnak jött meg először a szava. - Esküszik, hogy ez nem valami átverés? - Nagyon úgy néz ki, hogy nem. - Ez esetben nem tételezhetünk fel mást, minthogy a múmiák az elsüllyedt U-hajó tengerészeinek bakancsban járó lelkei. Idejárnak kísérteni... Bár... kísérteteknek nemigen kell bakancs, szuronyos puskáról nem is beszélve. Heathy elfordult, és felemelte a serpenyőjét. - Az biztos, hogy kutatnak valami után. Különben miért... - Mozdulatlanná dermedt és kifutott a vér az arcából. - Mr. lawrence - mondta aztán természetellenesen nyugodt hangon úgy, ahogy az állatszelídítő szokott segítséget kérni; ha kritikus helyzetben kiejti a kezéből az ostort. - Mr. Lawrence, kérem, jöjjön csak ide! Villámgyorsan végigfutott a szemem a sátorban heverő romokon, az erdőn, a bokrokon, az őrt álló pálmafákon. Semmít nem láttam, ami megrémíthette volna. Megfogtam a 38-as Smith and Wessonomat, és közelebb léptem hozzá. - Mi a baj, Heathy? Úgy tartotta a serpenyőjét, mintha védeni akarná magát vele. - Nézze... Jézusom... nézze! Kikaptam a kezéből az edényt és néztem. Az első, amit észrevettem tojásmaradék volt, ékes bizonyítékaként, hogy Smith professzornőnek nem igazán hivatása a mosogatás. A másik viszont, amit a serpenyő fenekén láttam; enyhén megdobogtatta a szívem. Olyannyira, hogy majdnem kiesett a kezemből a stukker. A tojássütő serpenyő hátuljára, valaki, méghozzá könnyed, ügyes kézzel, egy jókora halálfejet pingált, keresztbe tett lábszárcsontokkal, s a lábszárcsontok alá egy, három gótbetűből álló szót írt. Tod. Halál. A következő percek az általános fegyverkezés jegyében teltek, Megkerestem a tartalék tárakat - szerencsére megvolt valamennyi - , oldalamra szereltem a vadászkésemet. Mindannyiunknak volt revolvere, Templetonnak mindjárt kettő is. Elég marconák lehettünk a félelemtől és a nyugtalanságtól. Amikor úgy-ahogy rendberaktuk a sátrakat, Heathynél gyűltünk össze, sajnos már whisky nélküli teára. Nem számoltam meg az üres üvegeket, de valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy a kísértetek alighanem magukkal vittek néhány teli palackot. - Nos? - kérdezte Templeton, miután szomorú képpel lekortyolt whiskytlen teájába. - Hogyan tovább? Vegyük a küzdelmet a természet vak erőivel vagy... - vagy? - Meneküljünk. Ez a második lehetőség. Hallgattam és vártam, hogy döntenek. Heathy toppantott, és a letörtszélű asztalra csapta bádogpoharát. - Márpedig én nem megyek innen egy tapodtat sem! Öt évembe került, amíg megkaptam ezt a lehetőséget. Ha nem dolgozhatom itt... kezdhetem elölről a disszertációmat. Nem dobok ki csak úgy öt évet az ablakon! - És ha kinyírják? - tudakolta udvariasan Templeton. - És ön, Ron? - Maradok. - Tudja, hogy veszélyes... - Már reggel is az volt. Úgy vettem ki a szavaikból, hogy maradni akarnak. - Kinek nézünk először a szeme közé? - kérdezte rövid szünet után Templeton. - Csak azért kérdem, hogy legyen időm felkészülni. - Kiknél teszünk először látogatást? Az indiánoknál, az árnyaknál, a négernél, vagy visszamegyünk von Schutzbachékhoz? - Egyiküknél sem - mondtam, és megpróbáltam mosolyogni, bár őszintén szólva nem sok okát láttam a vidámságnak. - Azt javaslom, hogy kerekedjünk fel, és látogassuk meg Sancrez professzort. A terepjáró köhögött, tüsszögött; kénytelen voltam arra gondolni, nem csinált-e vele valami disznóságot Margo. Mindenesetre, kezem ügyébe helyeztem a stukkerómat. Aztán arra gondoltam, mennyi energiámba került, amíg meggyőztem a többieket, hogy ne jöjjenek velem. Azzal az ürüggyel léptem le tőlük, hogy egyedül talán jobban szót tudok érteni Sanchezzel, mintha valamennyien egyszerre törünk rá. A Sanchez-féle hacienda olyan váratlanul bukkant elém, s annyira hasonlított Schutzbachék házához, hogy azt hittem utat tévesztettem. A tüzetes vizsgálat azonban megnyugtatott. Bár nem sok, de mégis jelentős különbség volt a két hacienda között. Az egyik mindjárt az, hogy Schutzbachék udvaráról nem hangzott kutyacsaholás. Mélyet sóhajtottam. Már csak az hiányzik, hogy néhány emberre idomított véreb essék nekem... Még végére sem jutottam a rémüldözésnek; amikor két karcsú árnyék suhant át a bokrok között, és közvetlenül a kocsi mellett landolt. Két karcsú, hegyes fülű dobberman. Bágyadt nosztalgiával gondoltam vissza Sammy Davis juniorra, aki marcona kinézete ellenére sem óhajtott szőröstülbőröstül felfalni, mint ez a két jólfésült és láthatóan becsben tartott fajkutya. Egészen addig a volán mögött kuporogtam, amíg a kerten keresztül egy alacsony, rövid nadrágos, szemüveges öregember oda nem csörtetett hozzám. A kutyák halk vakkantásokkal üdvözölték, különben nem mozdultak. Az öregember megállt a kocsi előtt csípőre tett kézzel; aztán magas, madárcsicsergésre emlékeztető hangon nekem támadt. - Elveszítette az eszét, fiatalember? Ez itt magánterület, ha nem tudná! Jogom van ráereszteni a kutyákat bárkire, aki betör a birtokomra. Beszél egyáltalán valamilyen nyelven? - Milyenen óhajtja? - kérdeztem angolul. Előrenyújtotta a fejét, hogy szinte megnyúlt amúgy is komiItusan vékony nyaka. - Maga amerikai? - Mondjuk inkább, hogy az öreg, brit oroszlán alattvalója vagyok. Igaz is, erről jut eszembe, nem távolítaná el a vérebeit a nadrágom közeléből? Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. - Mit keres errefelé? Ha a von Schutzbach családot, alaposan eltévedt. Különben is, hogy a pokolba jutott eszébe az erdőben mászkálni? Sohasem hallott még indiánokról, jaguárokról, suttogó árnyakról, mifenéről? - Egy bizonyos Sanchez professzort keresek - mondtam nyugodtan, és zsebre vágtam a stukkeromat. - Hm. Mit akar tőle? - Beszélgetni. - A professzor nem szokott idegenekkel fecserészni. Angolokkal főleg nem. - Ugyan; miért? - Magánügy. Szóval, mit óhajt tőle? - Át szeretném adni Bertrand professzor üdvözletét. Olyan hosszúra nyúlott a nyaka, hogy azt hittem eltörik. - Maga... ismeri Bertrand-t? - Van szerencsém. Két évig együtt dolgoztam vele. - Hol az ördögben? - Nágaföldön. Előbb az indiai, majd a burmai részén. - Hm. Még mindig imádja a kosarakat? A gyékényből készült tárgyakat, például? Elmosólyodtam, mire a dobbermanok fenyegetően morogni kezdtek. - Bertrand mindig is utálta a gyékényszövést. Azt állította; hogy nem ősi, ázsiai eredetű. Legalábbis nem délkelet-ázsiai. Valahonnan a Közel-Keletről kerülhetett Ázsia déli részébe, hiszen például Mózes kosara arról tanúskodik. Felemelte a kezét, és mint karmester a zenekart, leintette szólamomat. - Álljon már meg, ember! Legalább olyan jól tudom, mint maga, hogy Bertrand utálja a gyékénytechnikát. Csak magától akartam hallani. Kicsodamaga egyáltalán? - Leslie L. Lawrence vagyok. - Hm. Mintha hallottam volna már a nevét. - Érdeklik a kígyók? - Nem különösebben. Sőt, ha jobban belegondolok egyáltalán nem érdekelnek. És ha még tovább gondolkodom kifejezetten utálom őket. Miért kérdi? - Nemrégen jelent meg egy cikkem a nágák kígyószertartásáról. Azt hittem ezt olvasta. - Nem írt véletlenül valami förmedvényt... a sáskákról? Felderült az arcom, ami ismét csak megmorogtatta a kutyákat. - Dehogyisnem írtam. A National Geógraphicban. Nem is tudtam, hógy kedveli a rovarokat. - Legalább annyira, mint a kígyókat. De nem azért kérdezem..., hanem az ön cikke után következett egy másik cikk... bizonyos Sanchez professzoré. - A perui csomóírásról - vigyorogtam. Kinyújtotta a karját, és felém villantotta a szemüvegét. - Keblemre, ember! - Majd, ha megőrültem! Hogy széttépjenek az őrangyalai!? - Ez igaz! Hé, Rómeó és Júlia... tűnjetek el! De előbb szagoljátok meg a vendéget! Rómeó és Júlia hozzám dugták hideg orrukat. Mindegyik a csuklómnál szagolt meg, aztán komoly képpel leültek mellém. Sanchez rám bökött. - Vendég! Nem bántani! Futás! A két kutya felpattant, és mint kilőtt nyílvesszők, szálltak át a fű felett. Érkezésünket kisebbfajta népünnepély fogadta. Legalább tíztagú személyzet tolongott az ablakokban, és gátlástalanul vigyorogva figyelték, ahogy a ház felé közeledünk. - Ez az, amiről képtelen vagyok leszoktatni őket - morogta Sanchez. - Ha látogató jön hozzám, cirkuszban érzik magukat. Remélem, nem zavarja? Elhatároztam, nem játszadozom sokáig. Jól ismertem az ilyesfajta tudósokat, mint Sanchez professzor. Kinézetre ártalmatlanok, kissé talán dilisek is, de makacsok és vasakaratuk van. Vágjunk hát a dolgok közepébe! Előrehajoltam és igyekeztem a szemébe nézni. - Mi a véleménye Karl von Schutzbachról, professzor úr? - Hogy mi a véleményem? - kérdezte lassan. - Önnek mi a véleménye? - Mint tudósról vagy mint emberről? - Tudósról? Én legfeljebb csak gúnyból nevezném így. - Megegyezik a véleményünk, professzor. Von Schutzbach lelkes amatőr, akinek néha támad egy-egy elfogadható ötlete... - Hah! Csak egyet mondjon! Nem akartam tudományos vitába keveredni vele - nem volt rá időm. - Minél előbb és minél gyorsabban meg kellett ölnöm... Mielőtt végrehajtottam volna a tervem, feltettem még néhány kérdést. - Hosszabb időt töltött Haitiban, professzor? - Miből gondolja? - kapta fel riadtan a fejét. - A személyzet fekete, azonkívül haiti franciát beszél. - Jó megfigyelő - mondta elismerő mosoly kíséretében. - Valóban, húsz évet töltöttem Haitin. - Gondolom, megismerkedett az afrikai eredetű haiti néphittel is? - Természetesen. De nem értem... - Miért jött el Haitiról? - Összekülönböztem Duvalier-val. Ami egyébként nem vólt nehéz. - Politikai okból? - Valamelyik tisztecske kinézte magának az egyik szobalányomat. Addig zaklatta, amíg kénytelen voltam levélben tiltakozni a diktátornál. Ettől kezdve pokollá vált az életem. Végül is átköltöztem Peruba. Nagyot sóhajtottam. Az egyik titokra alighanem fény derült. Bár óvakodtam egyenesen rákérdezni; biztos voltam benne, úgyis letagadja... - Mi a véleménye Virakocsa könyveiről? - Mi lenne? Mese. - Egyesek szerint ön is keresi. - Keresi a fene! Engem a halottak balzsamozási technikája Érdekel. Tudja, hogy az inkák milyen tökéletesen balzsamozták a halottaikat? Ha összevetjük az egyiptomiak technikájával, felmerül előttünk Atlantisz létének a kérdése... - Ön soha nem kereste Virakocsa könyvét? - Nem hát! Miért keresnék olyasmit, ami nincs!? - Állítólag volt önnek egy fiatal ... csinos asszisztensnője. Nemrégen látta valaki önöket, amint az erdőben a földben turkáltak. Csak nem mégis Virakocsa könyvét keresték? Felállt és felemelte a kezét. Úgy mutatott vele az ajtó felé, mint az angyal a paradicsom lapujában a lángpallossal. - Kifelé! Takarodjon a házamból, Lawrence! Felálltam és elmosolyodtam. Aztán kihúztam a zsebemből a revolveremet. Úgy meredt rá, mint kígyó a bűvölő furulyájára. - Ezzel... mit akar? - Van itt valami nyugodt szoba a környéken, ahol sokáig nem fedeznek fel egy hullát? - Jézusom! Maga megbolondult! Azonnal kiáltok! - Csak kiáltson. Ez esetben kénytelen lennék a csinos fekete lányait és a kutyáit is kinyírni. Nos, hol van egy csendes szoba a közelben? Felállt és enyhén remegő lábakkal megindult előttem. Kimentünk a folyosóra, be egy félreeső, világos, skandináv bútorokkal berendezett szobácskába. Intettem, hogy üljön le egy székre, aztán kulcsra zártam az ajtót. Belecsúsztattam a csőbe az első golyót. Órákkal később betértem Atahualpához. A seriff ismét csak a disznók terelgetésével volt elfoglalva. Sammy Davis lábamhoz dörzsölte a pofáját, és fájdalommal teli szemekkel nézet rám. - Hol jártál, senor Leslie? - kérdezte Atahualpa miközben előkotor t a kunyhó sarkából egy pálinkásüveget. - Ünnepeljük meg, hogy megtisztelted a házamat. - Tegnap is megünnepeltük - mondtam, de engedelmesen tűrtem, hogy teletöltse a valamilyen állat szarvából faragott poharat. - Hol jártál, senor Leslie? - ismételte meg mintegy véletlenül a kérdést. - Csak itt, a környéken. Mi van a hullákkal? Beszéltél Limával? Ivott egy nagyot, aztán megtörölgette ritkás bajuszát. - Lima köp ránk. - Hogyhogy? - Azt üzenték, várjunk. - Jó, jó, de meddig? - Azt mondták, zárjuk be a halottakat, és vigyázzunk, le ne lépjenek. Ezt mondták. Nem érnek rá velünk foglalkozni. A gerillák egyre szemtelenebbek lesznek. Egyszerre megértettem mindent. Atahualpának esze ágában sincs erőszakoskodni, hogy szabadítsanak meg bennünket a hulláktól. Óvakodik felingerelni limai feletteseit, hiszen tőlük függ, hogy kinevezik-e a harmadik periódusra is seriffnek. Ő megtette a kötelességét. Von Schutzbach pedig vigyázzon a hozzá beszállásolt halottakra, ahogy tud. - Nem látogattad meg Sanchez professzort? - kérdezte. - Nem én. - Hm. Miért nem? - Azt sem tudom, hol a haciendája. Ebben a pillanatban kopott jeans nadrágot és jeans inget viselő kecsua bukott be az ajtón. Izgatottan hadart valamit, amiből csak a gyilkosság szót értettem. Atahualpa szép lassan felállt; eltette az asztalról az üveget, letette széke karfájára akasztott övét, ezüstveretes pisztolyával együtt, és magára öltötte. Legvégül felcsapta a fejére lyukas sombreróját. - Megbocsáss, senor Leslie - mondta laposat pislantva a kutyára. - Egy kis dolgom támadt. Rámordult a kecsuára, aki kiviharzott az ajtón, Atahualpa a falnak dőlt, és mintegy véletlenül a revolverével kezdett játszadozni. - Semmi fontos. Ez a kecsua akar valamit. Egészen apró, kicsike ügy. - Már azt hittem történt valami - bólintottam megkönynyebbülve. Atahualpa Sammy Davis juniorra bámult, és megpörgette ujján a fegyverét. - Hol is hagytuk abba? Ja, hogy nem tudod, hol a professzor haciendája? - Nem bizony. - Nem is láttad? - Mondom, hogy nem! - A kutyáit sem? - Vannak kutyái? - Méghozzá igazi dobbermanok. Nem olyanok, mint ez itt! Undorodva felhúzta az orrát, és Sammy Davis felé köpött. A kutya, mintha csak megértette volna miről folyik a szó, Atahualpa nadrágja után kapott, majd kisétált a szobából. Atahualpa gondterhelten vakarta meg az orrát revolvere csövével. - Barátom vagy, senor Leslíe? - kérdezte aztán hirtelen, nekem szegezve a kérdést a revolver csövével együtt: - Igaz, hogy a barátom vagy? - Erre akár meg is esküdhetek. - Akkor add ide a revolveredet! - Miért? - Meg szeretném nézni. Haboztam egy kicsit, majd a zsebembe nyúltam, és előhúztam a stukkerom. - Tessék. Orrához emelte és megszagolta. Öröm volt nézni, ahogy fájdalmas fintor telepedett az arcára. - Szoktál lövöldözni, senor Leslie? - kérdezte pokoli ravaszsággal. - Szoktál? - Nem szoktam - mondtam. - Miért lövöldöznék? Kinőttem már abból a korból, hogy majmok után durrogtassak. - Persze, persze. Mikor lőttél utoljára ebből a fegyverből? - Talán két hete. De lehet, hogy régebben. Ki tudja? Még jobban elszomorodott, és kerülte a pillantásomat, mint adós a végrehajtót. - Nagy baj van, senor Leslie - mondta aztán rövid szünet után. - Nekem úgy tűnik, mintha ebből a fegyverből nemrégiben lőttek volna. Szagold csak meg! Engedelmesen megszagoltam. pedig utálok úgy fegyvert szagolgatni, hogy valaki a ravaszán tartja az ujját. - Jé! - kiáltottam fel ártatlan meglepetéssel. - Hiszen ebből valóban lőttek! Méghozzá nem is régen! - Én is így gondolom - biccentett szomorúan. - Nem tudod, hogy ki és mikor? Akkorát csaptam a homlokomra, hogy Sammy Davis ijedten beugrott az ajtón. - Én! Jézusom, hiszen én lőttem belőle! - Mikor? - kérdezte fáty olos tekintettel. - Alig egy órája. - És... hol? - Hát, az erdőben. - És... miért? - Csak úgy, a levegőbe lőttem. Nem tudnám okát adni miért. - Igazán? Hányat? - Jóisten, hányat is? Természetesen egyet. - Biztos vagy benne? - Egészen biztos. - Tehát csak egyet lőttél? Nézzük csak meg. Meglepő ügyesen és meglepő gyorsan kiszedte a golyókat. Természetesen három hiányzott a tárból. - Hajaj! - törölte meg a homlokát a seriff. - Hát nem eltűnt még két golyó? Van valami elképzelésed, senor Leslie, hogy mi történhetett velük? - Az ördögbe is - húztam össze a szemem. - Lehetséges, hogy mégiscsak hármat lőttem? Nem egyet, hanem hármat? - Hát; előfordulhat ilyesmi - dörmögte Atahualpa. - Egyszer velem is történt valami hasonló. Elmentem horgászni, és fogtam néhány halat. Amikor kifogtam őket pontosan tudtam hány van a szákomban. Éppen hazaindultam volna, amikor kijött az itatóra egy jaguár. Nem volt nálam fegyver, csak a horgászbot. Szerencsére szomjasabb volt, mint amilyen éhes, mert csak morgott, de nem eredt a nyomomba. Mindenesetre a halakat elhánytam magam mögött, ha mégis megéhezne, azokat egye, ne engem. Mire hazaértem elfelejtettem hányat fogtam. Pedig ott, a parton még pontosan tudtam mennyi van a szákban. Az ember, ha megijed, még a legegyszerűbb dolgokat is képes elfelejteni. Meglepődve kaptam fel a fejem. A végén még kiderül, hogy a látszólag együgyű Atahualpában egy bölcs lelke lakik. Úgy éreztem, meg kell makacsolnom magam. - Pedig én csak egyet lőttem - mondtam. - Holtbiztos vagyok benne. - Akkor hol a másik két golyó? - Talán ennyivel kevesebb volt a tárban. Akkora marhaság volt, amit mondtam; hogy nem is tar totta érdemesnek válaszolni rá. Ismét előkotorta az üveget, és feltette az asztalra. Bár egyetlen porcikám sem kívánta a pálinkát, kénytelen voltam leöblíteni egy pohárkával. Egyetlen szavával vagy mozdulatával sem jelezte, hogy várunk valakire, mégis biztos voltam benne, hogy rövidesen vendéget kapunk. A harmadik pohárkánál tartottunk már, amikor visszatért a lélegzetefogyott kecsua. Most még gyorsabban és még érthetetlenebbül hadart, mint fél órával azelőtt. Atahualpa hallgatta, leintette, aztán hozzám fordult. Visszatolta elém a revolveremet, anélkül, hogy a golyókat is visszaadta volna. Megvakarta az állát, majd meggondolta magát, és mégis zsebre vágta a 38-ast. A kecsua visszahúzódott az ajtó mögé, csak a feje búbja mutatta, hogy leselkedik. Sammy Davis junior rosszallóan a képembe bámult, mintha csalódott volna bennem. Atahualpa megcsóválta a fejét, töltött egy adaggal a poharamba, aztán magának is tölteni akart, de félúton megváltoztatta a szándékát. Szájához emelte az üveget, és óriásit húzott belőle. Amikor befejezte, megtörölte a bajuszát és rám meredt. - Baj van, senor Leslie. Sanchez professzort megölték! Egészen rendesen elsápadhattam. Sammy Davis morgott és a lábszáram felé kapott. - Mit beszélsz? - emelkedtem fel lassan, és csak Sammy ismételt és egyre hangosabb morgására ültem vissza. - Hogyhogy megölték? - Valaki agyonlőtte. Ez az ember, aki itt volt, katona volt a hadseregben. Ő mondta, hogy valószínűleg egy 38-as stukker ral nyírták ki. Hányas is a te stukkerod? - 38-as - mondtam kényszeredetten. - Micsoda véletlen, a fenébe is! Hány golyó is hiányzik a fegyveredből? - Alighanem három. - Hej-haj, ördög vigye el! Eszerint a kecsua szerint, akí katona volt a hadseregben, Sanchez professzorba éppen három golyót lőttek bele. Három golyót egy 38-as stukkerből. Mit szólsz hozzá? - Hova lőtték? - kérdeztem rekedten. - A fejébe. Bumm-bumm! Mind a hármat egymás után! - Hol? - Valamelyik szobában. A haciendán. Ismered a haciendát? - Honnan ismerném? Már mondtam, hogy nem voltam ott! - Biztos vagy benne? - Hülyének nézel, Atahualpa? - Dehogyis. Csak gondolj a jaguárra! Az ember néha elfelejt dolgokat. Lehet, hogy te is voltál odabent csak... elfelejtetted. Nos? - Nem voltam odabent - mondtam komoran. - Egyáltalán nem voltam a haciendán! Lecsapta két nyitott tenyerét az asztalra. - Hát akkor ezzel rendben is lennénk! Tehát nem találkoztál a professzorral? - Hányszor mondjam, hogy nem! Felemelkedett és kecsuául az ajtó felé kiáltott. Nem kis meglepetésemre nem az indián jött be, hanem egy fekete szolgálólány a Sanchez-haciendáról. Atahualpa teátrális mozdulattal rám mutatott. - Ő az? A lány ajka elé kapta a kezét és bólintott. - Ő az? Mondd hangosan! - Oui, monsieur! - Tudsz spanyolul? - Csak kicsike. - Nem baj, én is kicsike. Láttad ezt az embert... hogy is hívnak? - Nicolette; monsieur. - Szóval, Nicolette, láttad már ezt az embert? - Igen, uram. - Hol? - A gazdámnál, uram. Felnyögött, könnyek futották el a szemét, és zsebkendője után tapogatódzott. Atahualpa megvárta, amíg megnyugszik, aztán folytatta a kihallgatást. - Mikor? - Röviddel ezelőtt, uram. - Mit keresett senor Lawrence a gazdádnál? - Honnan tudjam én azt, uram. De a gazdám nagyon örült neki. Megölelgette. És frissítőt ittak. - Aztán? - Verekedtek, uram. - Verekedtek? - Valamin összekaptak. Az úr, senor Lawrence, ver ni kezdte a professzort. A professzor... csak védekezett. Aztán senor Lawrence megparancsolta neki, hogy menjenek be egy kis szobába, amelyik a folyosóról nyílik. - Miért? - Nem tudok, uram. Félig halott lenni a félelem miatt. - Azután? - Felmentek a szobába, és... mi nem mertünk közel menni. Aztán lövéseket hallottam. Hallottunk. - Hány lövést? Felemelte a kezét és gondterhelten számolni kezdte az ujjait. - Egyet, kettőt, háromat... Három lövést hallottunk. - Ekkor mit csináltatok? - A földre ültünk, imádkoztunk és sírtunk. Csak Lucy ment ki, hogy megnézze mi történt. - Látott valamit Lucy? - Amikor visszajött, mondta, hogy... igen. Egy monsieur-t látott futva menni az erdő felé. - Ki volt az? Félve rám pislantott, aztán szinte bocsánatkérőn mondta. - Hát... senor Lavrence. - Egészen biztos ebben Lucy? - Ó - mondta. - Senor Lawrence futott a dzsungel felé, biztosan, mert félt a kutyáktól. Rómeótól és Júliától. Futott és egy könyvet vitt a hóna alatt. Be az erdőbe, egyenesen. - Könyvet? - húzta fel a szemöldökét Atahualpa. - Milyen könyvet? A lány ijedten kapta maga elé két, felénk fordított tenyerét. - Én nem tudok semmi, én nem láttam semmi. Lucy látta. Senor Lawrence-t is, könyvet is. Én csak akkor láttam könyvet, amikor leporoltam, de jött professzor és ordította, pedig nem volt szokása, ha még egyszer kezembe veszem ezt a könyvet, levágatja a copfomat, és besütteti mézeskalácsba. Pedig az szörnyű nagy büntetés, odahaza Haitin. Egyszer egy nagynénimnek levágták a copfját, be mézeskalácsba... Atahualpa nagyot húzott az üvegből, és lecsapta az asztalra. - Ebből elég! Azt mondod, hogy a professzornak volt egy könyve, amit nem volt szabad piszkálnod? Milyen könyv volt? - Ó, hát régi könyv. Professzor és senorita Hilda találták az erdőben. Nem régen. Valami barlangban. Atahualpa vágyódva nézett az üvegre, de erőt véve magán odébbtolta az asztalon. - Ki az a senorita Hilda? - Jött Amerikából. Jött segíteni professzornak keresni. - Mit? - Hát... könyvet, amely megmondja, hol van régi-régi elsüllyedt világ. Régi-régi elsüllyedt emberekkel. Hol van út tengerbe bele. - Tudod mi volt ez a könyv? - Hát, amit mondtam. Aztán hallottam, professzor egyszer mondta Hilda senoritának, hogy ez a könyv egy istennek a könyve... - Kié? - Egy istené. Elfelejtettem a nevét. Nálunk, Haitin más istenek vannak. - Virakocsa? - Az, az, Virakocsa! Virakocsa könyve. És szegény profeszszor mondta, hogy vigyázni kell Virakocsa könyvére, mert, akinél ez a könyv van, annak lesz nagy baja. Akinél van Virakocsa könyve annak lesz tőle nagy-nagy szerencsétlensége. És igaza volt, szegény professzor nak - sírta el magát a lány. - Megölték golyóval. És elrabolták Virakocsa könyvét. Ekkor a kecsua, aki valaha katona volt, engedély nélkül bedugta a fejét az ajtón. - Mi legyen a professzor holttestével? - kérdezte Atahualpát, meglepően tiszta spanyol nyelven. Atahualpa felragadta az üveget, ivott, aztán kinyújtotta a karját, és stentori hangon felüvöltött. - Be vele a jégszekrénybe! A többi közé! Vártam, hogy további kérdéseket tegyen fel, de úgy látszik megelégelte a dolgot. Felemelte ezüsttel kivert revolverét, és rám fogta. - Fel a kezekkel! Kénytelen voltam engedni az erőszaknak. - Hol a könyv? - Milyen könyv? - Virakocsa könyve. - Csak nem adsz hitelt ezeknek a badarságoknak, Atahualpa? Morgott valamit, aztán intett, hogy a kecsua és a Lány elhúzhatják a csíkot. - Akarsz inni? - Köszönöm. Ittam és várakozva néztem rá. Atahualpa elgondolkozva forgatta a fegyverét az ujjai között. - Nagyon szomorú vagyok - mondta végül. - Nagyon szomorú. Valóban nagyon-nagyon szomorúan csengett a hangja. Közel jött hozzám, hogy megcsapott a szájából kitóduló pálinkagőz. Letette a stukkerját az asztalra. Egy határozott mozdulattalp akár el is vehettem volna tőle. - Nagyot csalódtam benned, senor Leslie - mondta nehézkesen keresgélve a spanyol szavakat. - Azt hittem őszinte és igaz ember vagy. Valaki azt mondta Limában, hogy te vagy a legcsodálatosabb fickó a világon, igy mondta. Bár csak így lett volna, senor Lawrence. Idejöttél és én inni adtam neked. Még a kutyám is szeretett téged, igaz, Sammy? Segíteni akartam neked bogarakat fogni, megmutattam volna neked, hol bujkálnak a nagy cincérek. Te pedig ez alatt csak arra gondoltál, hogy megszerezd magadnak azt az elátkozott könyvet. Nem tudom, miért kell mindenkinek ez a könyv, de már sokan meghaltak miatta. És most talán te is meg fogsz halni. Nem tudom ki ölte meg a többieket, lehetséges, hogy te? - Nem én voltam, Atahualpa. - Nem hiszek neked. Hazugság minden szavad. De van egy nagy baj, senor Leslie... az, hogy megszerettelek. És Sammy Davis junior is megszeretett. Bármennyire is jó lenne, ha kineveznének még egy periódusra, segítek neked elmenekülni. Ha megígéred, hogy soha többé nem jössz vissza Peruba. - Atahualpa! - Maradj csendben! Bezárlak egy házba, és éjszaka kiengedlek. Azt mondom majd, hogy megszöktél, vagy a bűntársaid szabadítottak ki. Ha északnak tartasz, kijutsz a nagy országútra, ahol majd felvesz egy autó. Néhány nap alatt elhagyhatod Perút, én csak akkor jelentem a dolgot Limának. De egyre eskü szöm! Ha még egyszer megpillantalak ezen a környéken, saját kezemmel lőlek agyon! - Atahualpa, én... - Nem akarok beszélgetni veled! A hangod sem akarom hallani! Én az inkák leszármazottja vagyok! Éjszaka eleresztelek. Akkor majd visszakapod a fegyveredet is. Egyetlen golyóval... Most pedig gyere! Intett, hogy lépjek ki az ajtón. Engedelmesen megindultam előre. Mutatta, hogy forduljak jobbra, aztán kinyitotta előttem egy alacsony, szerszámoskamrának szánt épület ajtaját. - Befelé! Beléptem a sötét, vesszőkből és sárból tapasztott falú helyiségbe. Odabent kaszák és más mezőgazdasági szerszámok sorakoztak szépen rendberakva. Atahualpa álldogált egy darabig az ajtóban, vakaródzott, aztán sóhajtott, és becsapta a gyékény ajtószárnyat. Testileg és lelkileg megrendülve roskadtam le egy rongyos szélű gyékényre. Átkozottul fáradt voltam, s bár alaposan megviselték idegeimet az elmúlt órák, szinte azonnal lecsukódott a szemem. Félálomban hallottam ugyan, hogy Sammy Davis vadul vonít odakint, és az ajtót kaparja, de nyomban elaludtam. Éjfél felé kiosontam a nyitva hagyott ajtón. Óvatosan megkerültem a tábort. Mind a négy rongyos sátorban csend honolt. Leírtam egy nagy kört, aztán kimentem az öböl partjára. A hold, amely az előbb még a dzsungel felett függött, átköltözött a tenger fölé. Leültem egy homokdombra, és gondolkodni próbáltam. A közelben őrt álló pálmafák .bólogatni kezdtek. Kellemetlerül nyirkos szellő csapott végig a homokpadon: vizet és homokszemcséket záporozott a szemembe. Fel kellett volna állnom, de mintha ismeretlen erő arra kényszerített volna, hogy maradjak a helyemen. Maradjak és ne mozduljak. Szempillantás múlva sziszegő suttogás támadt a fák között. Mintha fehér, haját és húsát veszített koponyákból indult volna ki a hang. s fehér fógak közül kipréselődve bitakarta volna az öblöt. A sejtelmes hanghullámok összefonódtak a fenyegető holdsugarakkal, a borzongató széllel; túlvilági elektromossággal telítették meg a levegőt. Éreztem, hogy libabőrözik a karom; s a hátamon hideghullámok futnak végig. Mintha milliónyi, láthatatlan csontkatona táncolt volna körülöttem, géppisztollyal a vállán, kifakult, sildes sapkában. Akármerre fordítottam is a fejem, hallani véltem a fenyegető hangok kórusát. - Tod! Tod! Tod! - Halál! Halál! Halál! Amikor felemelkedtem a dűnéről, a hold még mindig a tenger felett függött. Hideg fénye nem sok jóval kecsegtetett. Mint ahogy azok a még meglehetősen távolról hallatszó és egyre szaporodó csobbanások sem, amelyek jelezték, hogy csónak közeledik a part felé. Mivel attól tartottam, hogy túlságosan is jó célpontót nyújtanék a hold ezüstjében, nem álltam fel; egyszerűen csak legurultam a dűnéről a homokba. Sokért nem adtam volna, ha nálam van a messzelátóm. Az első gumicsónak legalább ötven méterre tőlem csapódott a fövénynek. Régimódi katonai jószág volt, amilyet manapság már többnyire csak hadimúzeumokban mutogatnak. A csónak orrában ülő férfi kiugrott a bokáig érő vízbe, és a széles gumiperembe kapaszkodva, partra vontatta a járművet. A csónakban ülő négy katona felém nézett. Mit tagadjam, libabőrös lett a hátam a nézésüktől. Megtörölgettem a homlokom, és áldottam óvatosságomat, hogy legurultam a dűne tetejéről. Még csak az hiányzott volna, hogy amíg őket figyelem, hátulról valaki belém mártsa a szuronyát... Kénytelen voltam megosztani figyelmemet a kísértetkatonák és a mögöttem húzódó fasor között. Mi a biztosíték rá, hogy nem bukkannak-e fel ott is túlvilági zsoldosok...? Akkor nyugodtam csak meg, amikor a négy férfi elindult egy facsoport felé. A pálmák lombja megrezzent, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Feltápászkodtam, és mélyen lehajolva befutottam a fák közé. Ahogy körülölelt a sötétség nagyobb biztonságban éreztem magam. Behunytam a szemem, magamba szívtam a dzsungel ilatát. Úgy, ahogy Radzs Kunvar Szingh tanította. Az első amit felismertem, a só szaga volt. A tengerről lengedező szél az óceán sós lehelletét dobta a fákra, elnyomva vele a gyéren nőtt, apró kék virágok mézszagát. Egy vastag, rücskös kérgű fa törzséhez értettem a homlohom, s éreztem, hogy orrlyukaim kitágulnak, mint a cirkuszi lónak; ha meghallja a trombita érces hangját. Egyelőre a són kívül csak gyantát éreztem, majd valami kesernyés, nem éppen kellemes szagot. Izzadó, fáradt emberi testek kigőzölgését. A fához lapultam, s olyan szorosan préseltem magam a kéreghez, hogy talán még akkor sem lehetett volna felfedezni, ha jóval világosabb van. Fent, az ágak között ideges csiviteléssel álmából ébredt madárcsapat kísérte élénk figyelemmel a várható eseményeket. Az izzadó kísértetkatonák néhány méternyire tőlem bukkantak ki a bokrok közül. Aki legelöl haladt szinte még kísértetnek sem volt mondható, nemhogy embernek. Arca nem volt emberi arc, s fejnek is csak kis jóindulattal volt nevezhető az a formátlan gömb, amely vékony, ráncos nyakán ült. Rongyos tengerészsapkája csúcsán letört végű fémhorgony trónolt. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam felfedezni szemet az arcában. Legszörnyűbb azonban mégis csak a fogsora volt. Alatta nem volt áll, fölötte nem volt orrcsont. Úgy állt ki a fejéből, mintha kontár mester csavarozta volna a koponyájához. A tengerészsapkás csípőre tette a kezét, és megcsikordította a fogát. - Merre? A szó németül hangzott, de nem földi ember szájából. Nem volt színe a hangjának, nem volt mélysége, magassága - azt hiszem semmilye sem volt az értelmén kívül. Egy, a többieknél fejjel magasabb katona, talán a harmadik a sorban, arrafelé mutatott, ahol sátrainkat sejtettem. - Arra! Éreztem, hogy ismét verejtékpatakok száguldanak végig a homlokomon. Úristen, ha ezek... Tovább nem gondolkodhattam, mert a tengerészsapkás fogsora megcsikor dult. - Ítélet? - Halál! - mondta az első katona. - Tod! - Tod! - mondta a másik. - Tod! - mondta a harmadik. Hogy a negyedik és a többiek mit mondanak, nem vártam meg. Nem törődve vele, hogy megérzik-e a homlokomról lecsöpögő félelemveríték szagát, futni kezdtem a sátortábor felé. aki próbált már őserdőben futni, ráadásul úgy, hogy lehetőleg előbb érjen célhoz, mint ellenfele, tudja, hogy mire vállalkoztam. Bármennyire is kitanultam az éjszakai erdőt, nem tudtam elkerülni, hogy homlokom kapcsolatba ne kerüljön egy-egy alacsonyra hajló ággal. Futottam, futottam, miközben arra gondoltam, mi lenne, ha egyszerre csak szembe találnám magam egy jaguárral... Nem emlékszem, hogyan nyitottam ki Heathy sátrának ajtaját. Lehet; hogy nem is volt becsukva. Talán Heathy szándékosan hagyta nyitva. Homályosan láttam csak; hogy valaki kiemelkedik az egyik sarokból. - Fel a kezekkel, de gyorsan! A hang Heathyé volt. Kíváncsi voltam rá, vajon más is van-e a sátorban, de szürke köd lopakodott a szemem elé. - Fel a mancsokkal! Csuklottam, kegyetlenül égette a levegő a nyelőcsövemet, ahogy megkíséreltem néhány szót kipréselni magamból. - Jöjjön, Heathy... azonnal... el kell... tűnnünk! A lány a homlokomhoz szorította a revolverét. - Hohó! Engem nem fog átverni! Azonnal jön Templeton - és... - Hol vannak a többiek? - Jó helyen. - Heathy! Értse meg... tudnom kell... hol vannak a többiek! - Hogy őket is megölje; mi? - Mi az, hogy őket is?! Ne beszéljen... ostobaságokat! - Egyáltalán nem ostobaság! Maradjon, ahol van, mert lövök! Mindenki tudja, hogy maga ölte meg Sanchezt. Ne is próbáLja tagadni! - Heathy! - próbáltam a lelkére beszélni. - Most nincs itt az ideje... - Ne mozduljon! Kénytelen voltam könyörgésre fogni a dolgot. - Esküszöm, mindent megmagyarázok, és... esküszöm meg lesz elégedve a magyarázattal. Ha másodperceken belül nem lépünk le, meghalunk. Mindannyiunkat megölnek! Elsápadt és elkomorult a tekintete. - Meg... ölnek... Kik? - A suttogó árnyak. Ide tartanak és... Mintha suttogást hallottam volna beszűrődni a ponyvák között. Tod! Tod! Tod! Halál! Halál! Halál! Nem sokat teketóriázhattam, ha életben akartam maradni, és ha azt akartam, hogy ő is életben maradjon. Mintha rugók löktek volna előre, felröppentem a levegőbe, és még röptében kikaptam kezéből a pisztolyát. Nem a legtökéletesebben csavarhattam ki az ujjai közül, mert,fájdalmasan felsikoltott. - Jaj! Vadállat! - Hol van Templeton és Habgond? - Egyetlen szót sem... Legszívesebben lekevertem volna neki egy hatalmas pofont: nem is tudom, miért nem tettem meg. Talán attól féltem, hogy akkor még úgy sem mondja meg. Kétségbeesetten pillantottam körbe a sátorban, és már-már vonszoltam volna kifelé, amikor megpillantottam egy alacsony polcon néhány széles szájú üveget. Úgy gondoltam, hogy frissiben fogott kedvenc állatait tartja bennük. pisztolyom csövével megkoccantottam az üveg oldalát. Az üveg alján tekergő gilisztaféle megmerevedett, mintha érezte volna, hogy veszély fenyegeti. - Ha nem mondja meg, eleresztem az állatait! - Nincs joga!... Fogtam az üveget, és kiborítottam a földre. A giliszta mozdulatlanul lapított néhány másodpercig, majd észveszejtő araszolással megpróbált eltűnni a balfenéken. A lány szemében óriási könnycseppek csillogtak. - Ezt nem teheti velem! Évek óta vártam erre az ösztöndíjra... Felemeltem a második üveget is. A szabadon eresztett giliszta párja megkönnyebbülten tekergett, mintha telepatikus úton értesült volna róla, hogy pillanatokon belül vége a rabságának. - Jaj! Ne! - kiáltott Heathy könnyben úszó szemmel. - Templeton és Habgond... - Engem keresnek? Szótlanul bólintott. Visszatettem az üveget a polcra. - Gyerünk! - Nem megyek sehová! Én... Most aztán már végképp nem volt vesztegetni való időnk. Megragadtam a karját és megcsavartam. - Velem jön vagy... erőszakot alkalmazok! Nem tudom; miért éppen ez jött a számra, tény, hogy valami fEnyegetőt akartam mondani. - Ez jellemző magára! Brutális... csirkefogó! Mielőtt elindultunk volna, kilestem az ajtón. A hold szorgalmasan világított: kénytelen voltam dupla vagy semmit játszani. Rámutattam néhány termetes fekete bokorra, és jókorát taszítottam rajta. - Futás! Nekiiramodott, olyan gyorsan szedve a lábát, hogy jócskán le maradtam mögötte. Talpam alatt hersegett a fű, bőröm lüktetett: szinte éreztem a testembe vágó golyók forróságát. Magam voltam a legjobban megdöbbenve, amikor nem történt semmi. Amikor bezuhantam a bokor alá, Heathy már ott hasalt, és rázkódott a válla a zokogástól. Átkaroltam, megpróbáltam közelebb húzni magamhoz. - Heathy - suttogtam. Ingerülten taszított el. - Gyilkos! Hagyjon a fenébe! És én még... még... éreztem valamit... maga iránt... Tessék! Erőszakoljon meg, aztán vágja el a torkom! Ha már a gilisztámat elengedte. Aki képes elengedni egy ritka perui trágyagilisztát, az minderre képes! Megfogtam a fejét, és belenyomtam az arcát a fűbe. Aztán mellé nyomtam a magamét is. - Csend! - suttogtam a fülébe. - Lassan, nagyon lassan emelje fel a fejét, és figyeljen a sátrak felé. Ha sikítani próbál, eleresztem az összes gilisztáját, esküszöm! Abban a pillanatban emelte fel a fejét, amikor a bokrok közül kisorjáztak a kísér Cetkatonák, és körbefogták a sátrainkat. Biztos, ami biztos alapon betapasztottam a száját. Aztán kénytelen voltam elereszteni, mert hevesen a tenyerembe harapott. - Hülye! Nem kapok levegőt! Ezt a hangot már szeretem. Éppen meg akartam dicsérni, amikor halk parancs csattant, s a katonák fegyverüket előre szegezve, szétterpesztett lábbal megálltak. - Kifelé! - hangzott a csikorgó hangú, angol nyelvű parancs. - Elhagyni a sátrakat! Heathy sátrának meglebbent az ajtaja, de nem mozdult odabent semmi. - Jézusom... ezek az árnyak? - A Suttogó árnyak öblének kísértetei - bólintottam. - Maga... tudta? Bólintottam és kíváncsian néztem, ahogy két katona leveszi a válláról a fegyverét. Azt vártam, hogy géppisztolysorozat hangzik fel, felverve az éjszakai dzsungel csak igen viszonylagos csendjét. Ehelyett azonban egészen más történt. A katonák fegyverének csövéből süvítő lángnyelv csapott ki, szempillantás alatt égő pokollá változtatva perui otthonunkat. - Jézusom! - suttogta Heathy. - Jézusom!... Ezek... mit csinálnak az én... gyűjteményemmel? Erőnek erejével kellett megakadályoznom, hogy fel ne álljon, és a lángok közé ne vesse magát. - Ezek tönkretettek... mindent... ezek... A vegyszeres üvegei durrogása elnyomott minden egyebet. Ha nem a mi sátraink égtek volna, talán még élvezni is tudtam volna a tűzijátékot. Egy-egy robbanássorozat után a lángok vérvörösre vagy éppen almazöldre színeződtek. - Miért? - kérdezte kétségbeesetten Heathy. - Miért? Mit vétettünk...? - Én vagyok a hibás - mondtam. - Maga? - képedt el. - De hát mit csinált? Csak nem Sanchez miatt? - Ahogy vesszük. Azt hiszik ugyanis, hogy nálam van Virakocsa könyve, és a sátramban rejtettem el. - Akkor miért nem... keresték? Miért akarták... megsemmisítení? Meg kell adni, jó kérdés volt. Válaszolni akartam, de egy szájharmonikafutam vágott bele az éjszakába. - Hollaré; hollaró, hallahéja héja hó! - hörgött, suttogott, buborékolt vele a kórus. - Mi volt ez, Leslie? - lihegett Heathy a karomban. - Álom vagy... vakság? - Hollaré, hollaró, hullahéja, héja hó! - búcsúztak tőlünk a hangok. Egy ágról, apró majom ugrott elénk, és fintorgó pofával a tűzbe bámult. - Hollaré, hollaró, hollahéja, héja hó...Ž Fél óra múlva friss voltam és üde, mint egy koporsóból kieresztett tetszhalott. A homlokom még lüktetett ugyan, de oda se neki. Lassan Heathy is abbahagyta gilisztái siratását, és elkeseredetten bicegve odaugrált hozzám. Leroskadt a fűre és hanyatt vetette magát. - Alighanem kibicsaklott a lábam. Sóhajtva fölé hajoltam, és anélkül, hogy engedelmet kértem volna rá, megtapogattam a bokáit. Nem volt egyiknek sem baja. Olyanok voltak, amilyennek két, első osztályú női bokának lennie kell. - Hol fáj? - Feljebb! - Itt? - Még feljebb! - A belgyógyászathoz nem értek - figyelmeztettem. - Bújtasson ki a kezeslábasból. - Heathy! - Akkor hagyjon magamra, a jó istenit neki! Mit törődik maga velem!? Kihámoztam a ruhájából, és visszaraktam a fűre. Ha csak egy parányi tehetség is bujkál bennem, és ecsetet, valamint palettát kerítek, bemázolhattam volna a nevem a világ festőóriásai közé. Úgy feküdt az ezüsttel leöntött zöld füvön, mint egy nimfa, ám bár az általam látott nimfák többsége, mintha túlságosan is gazdagon lett volna megáldva bájakkal, Heathy sem maradt el sokkal mögöttük. Az az egyetlen zsebkendőnyi selyem, ami nem is tudom, miért került rá, csak fokozta a jelenet frivolságát. - Hol fáj? Megfogta a tenyerem, és a mellére húzta. - Hallgassa csak! - A tenyeremnek nincs füle - mondtam. - Akkor hajtsa ide a fejét. Odahajtottam. - Mintha azt mondta volna korábban, hogy meg akar erőszakolni. - Hohó! - tiltakoztam. - Ez egyszerűen nem igaz. Én csak annyit mondtam, ha nem marad veszteg erőszakot alkalmazok. - Alkalmazzon - suttogta. - Hogyan képzeli? - Például, így... - Heathy..., maga megőrült! - Lehet... hogy valóban őrült vagyok. De még eleven. Nemsokára megnyugszom. Örökre. Hideg leszek és érinthetetlen... Ezt akarja? - Dehogy akarom. Én csak... - Látja, ez a beszéd!... Jaj! Ez az!... Oh. Leslie, ugye nem fogunk... meghalni...? Ja j! Nem akarok... meghalni...! Ugye... nem... fogok...? - Te biztosan... nem - suttogtam. - Te mindent... túlélsz... De... én? - Csak bízz rám mindent szívem - suttogta és átkarolt. - Csak ereszd el magad... Pihenj szépen és... ne... törődj semmivel. Én majd... elintézek... mindent... Jézusom, Leslie...! É n... elintézek... mindent...! Hát engem elintézett, annyi szent. Még a rajtam maradt egyetlen cipő is leesett a lábamról. A csillagok rászálltak a fák ágaira, végiggördültek rajtuk, és az ágak végén gyülekeztek. Ahogy összejött belőlük egy nagyobb kupac, szépen lehullottak a fűre. Heathy felkönyökölt, és beleszagolt a levegőbe. - Jézusom, de büdös van! Meg sem kíséreltem kinyitni a szemem. - Ne nézz fel a fákra! - figyelmeztettem. - Errefelé tele vannak hullával. Aprót sikkantott, és a karjaimba vetette volna magát, ha a karjaim használható állapotban lettek volna. - Hol a bugyim? - kérdezte suttogva. - Alighanem a fejem alatt. - Ideadnád? - Vedd el! Egyszerűen nem volt erőm megmoccanni. - Édes vagy... - gügyögte. - Tudod mit szeretek benned? hogy úgy csinálsz, mintha nem is érdekelne igazából a dolog, pedig majd szétvet a vágy. - Valóban? - kérdeztem óvatosan. - Olyan arcod van, hogy minden meglátszik rajta. - Most ugyan mi látszik rajta? Odabújt hozzám, és sugdosni kezdett a fülembe. - Ez tévedés - igyekeztem megmagyarázni az arckifejezésE-met. - Egyszerűen csak... - Hogy te milyen gátlásos vagy, édes... ! Látod, még ezt is szeretem benned... - Ez nem a gátlás - figyelmeztettem megadóan. - Mégis szeretem. Fordulj ide, és nézz a szemembe! Belenéztem és elmerültem benne. Sőt, bizonyos pontokon azt éreztem, hogy bele is fulladok. Felöltöztem, bedugtam az övembe a stukkerét. Megfogtam a kezét, behúztam a fák alá, és megpróbáltam megmagyarázni neki egy-két apróságot. A sátrak füstje lassan elmaradt mögöttünk. Az egyetlen, apró, fekete felhő meggondolta magát, és visszaúszott a hold elé. A dzsungel, ha csak rövid időre is; árnyékba borult. Leültettem Heathyt a kerítés mellé, és ráparancsoltam, hogy akármi is történjék, meg ne mozduljon. Kívéve persze, ha kiáltok érte. Átléptem a gyatra sövényen, átosontam az udvaron; azaz csak osontam volna, ha nem lépek bele mindegyre valamibe, aminek az illata azt az egyszerű tényt közölte velem, hogy Atahualpa jól tartja az állatait. Először az ajtón próbáltam meg behatolni; de nem ment. Ritkán fordult elő, hogy a seriff bezárta az ajtaját; most mégis megtette. Minden bizonnyal a vándorló hullák ingatták meg annyira a lelki szilárdságát, hogy felhagyott régi szokásaival. Sóhajtottam és az ablakhoz léptem. Ez is csukva volt. Nem sokat teketóriáztam: fogtam egy jókora lécet, és bevertem vele az üveget. - Hé! - suttogta Heathy a kerítés felől. - Mit csinálsz? Felelet helyett bemásztam az ablakon. Az időközben újra felragyogó holdfény a segítségemre sietett, így pár percnyi kotorászás után ráakadtam a stukkeromra, valamint Atahualpa féltett lakkcipőjére, amelyet magam hoztam neki ajándékba Párizsból. Felhúztam, s a helyére tettem fél pár edzőcipőmet. Kimásztam az ablakon, visszaügettem Heathyhez. A lány meredt szemekkel bámulta új szerzeményemet, és elismerően bólintott. - Ez aztán a valami! Ha még nem estem volna beléd, a fejem búbjáig, biztos, hogy nyomban beléd szeretnék. Hidd el, az sem érdekelne, hogy nem használsz zoknit. A lényeg a cipő... Ekkor vettem csak észre, hogy alaposan elhasználódott zoknimat a házban felejtettem. Sebaj, az őserdőben úgy sem divat a zokni a lakkcipőhöz... Elkaptam a lány karját, és éppen besüllyedtünk volna a bokrok közé, amikor valami megütötte a fülem. Fájdalmas szűkölés, kaffogás, morgás, olyasféle hang, mint a jaguáré, de azért mégsem olyan. Heathy összehúzta a szemét, miután sikerült elszakítania pillantását a lakkcipőmről. - Ez... alighanem Sammy Davis. Jézusom! Ezzel a kutyával történt valami! Átugrottam a kerítésen, cikcakkban végigszáguldottam a disznók rakta aknák között, s egészen addig a gazdasági épületig futottam, ahova nem is olyan régen engem zárt Atahualpa. Bedugtam a stukkert az ajtónyíláson. - Hé! Van itt valaki? Sammy Davis hangosan felugatott; aztán odakúszott hozzám. Széles disznófejét a tenyeremre hajtva, nyalogatni kezdte a kezem. Szerencsére a lábát nem rakta a fejemre, így akadálytalanul szemrevételezhettem a terepet. A szembeni sarokban sötét test hevert; jöttömre megpróbált felállni, de amikór Sammy felhúzta az ínyét, és fenyegető morgást hallatott, visszaroskadt a helyére. - Dögölj meg a névnapodon! Szép, hamisítatlan, bajor akcentussal mondta. - Maga az Walravens? - Nini, csak nem Mr. Lavrence? Hogy van? Hogy halad a hullagyűjtésben? Ő pedig, ha nem tévedek, Miss Smith? Helló! - Mi a fenét keres itt? - Látja, ez jó kérdés. Kábé egy órája én is azt kérdezgetem magamtól. Mi a fenét keresek én itt? - Hogy került ide egyáltalán? - Atahualpa, az az eszelős inka elkapott és idecipelt. Azt állitja a maga bűntársa vagyok, mert sokat látott együtt bennünket. - Hol kapta el? - Az erdőben. - Mit keresett az erdőben? - Jó vicc. Itt mindenütt erdő van. Ha foglalt a WC és ki kell mennie az udvarba pisilni, hát már ott is az erdőben van. Nem tudnának valahogy kiszabadítani innen? - Dehogynem. Jöjjön ide! - És ha a kutya nekem ugrik? - Nem ugrik. Ő barát, Sammy Davis. Érted? Barát! Mégis ugrott. Mégpedig jókorát. Egyenesen a közeledő Walravens mellének dobta magát, és súlyos disznótestével a földre taszította. - Na, mit mondtam? - nyögte Walravens. - Esküszöm, ha a világ leghülyébb kutyája! Soha nem gondoltam volna; hogy egyszer még ennyi bajom lesz Sammy Davis juniorral. Hiába próbáltam a lelkére beszélni, simogattam busa disznófejét; kapargattam a hasát, húzogattam a fülét: elégedetten röfögött, csorgott a nyála a boldogságtól, de valahányszor Walravens-Steiner meg akart pattanni, felugrott és a fogát vicsorgatta. Már-már azon gondolkodtam, hogy ha másképp nem megy, leütöm a revolveremmel, de Heathynek támadt egy mentőötlete. - Tudod mit? Szagoltasd meg vele a cipőt! Lehúztam a lakkcipőm, és az orra alá nyomtam: A disznóikrák szaga úgy látszik elnyomta Atahualpa lábának az illatát, mert a kutya undorodva elhúzta a száját, akárcsak Heathy. Még Walravens is nyugtalanul forgatta a fejét. - Mi a fene? Maga disznószarral álcázza magát? Éppen feladtam volna a szagtrükköt, amikór Sammy Davis felvakkantott. Rávetette magát a cipőmre, és nyalta, ahol érte. Villámgyorsan elkaptam előle, és a falban tátongó lyukra mutattam. - Ott! A kutya felpattant, és nagy testét meghazudtoló könnyedséggel kirepült az éjszakába. Kimentünk a holdfénybe. Walravens kinyújtózott, és nagyot sóhajtott. - Jézusom ! Már azt hittem itt halok éhen. Maguk hova tartanak? - Látogatást szeretnénk tenni a von Schutzbach-haciendán. Oldalvást nézett rám, nem is titkolt gyanakvással szemében. - Igen? Nem tetszenek nekem a maga útjai, Lawrence! - Mit akar ezzel mondani? - Annak az eszelős inkának az a rögeszméje, hogy maga megölte Sanchez professzort, én pedig a bűntársa vagyok. - Miért öltem volna meg? - Ugyan miért? Hát Virakocsa könyvéért! Én ugyan nem hiszek sem Atlantiszban, sem hasonló víziókban, de az a könyv, ha valóban létezik milliárdokat ér. Margo tegnap egy érdekes történetet mesélt, Mr. Lawrence. Nem sokkal ezelőtt Sanchezzel és egy ismeretlen lánnyal futott össze az erdőben. Sanchez és a lány ástak valamit, és amikor Margo felbukkant a habokból, a testükkel takarták el. Mit szól hozzá? - Roppant érdekes. - Alighanem akkor találtak rá Virakocsa könyvére. Sanchez professzor évek óta itt kutat, ezen a környéken, állítólag az indiánok néprajzát tanulmányozta. Egyedül él, kivéve azokat az édes, fekete cicababákat. - Mit akar ezzel mondani? Ki volt az a lány? - suttogta Heathy. - Jobb, ha tőlem tudja meg, Miss Smith, hogy nem sokkal ezelőtt egy bizonyos Hilda Leon, aki állítólag a Miami Herold néprajzi rovatánál dolgozik, mint az indián kultúrák szakértője, levelet írt Sanchez professzornak. Sanchez először dühében a földhöz vágta, megtaposta, majd felvette, kisimította, és... - Elégette? - Megivott rá egy üveg whiskyt, és majd fél napig nézett maga elé kimeredt szemekkel. - Maga ezt honnan tudja? - kérdezte Heathy gyanakodva. - Megvannak a forrásaim, szépségem. További kétnapi gondolkodás után pedig felkerekedett, és lepöfögött a legközelebbi kisvárosba. Az ottani telefonoskisasszony szerint jó másfél órás beszélgetést folytatott Miamival. Három nap múlva Hilda Leon itt volt Sanchez birtokán. További két nap múlva elindultak az erdőbe: a személyzet néhány napra csomagolt számukra hideg élelmet. Sőt, sátrat is vittek magukkal. - Hányat? - kérdezte Heathy. - Egyet - mondta Walravens. - De két kispárnát. Ekkor történt, hogy Margo meglepte őket, amint ástak. Hilda Leon különben minden lében kanál újságírónőcske. Különösen kedveli a latin-amerikai partizánvezéreket. Gyakran dicsekedett vele, hogy nincs olyan valamirevaló gerillafőnök Tűzföldtől Alaszkáig, akivel ne feküdt volna le, és ne csikart volna ki belőle egy interjút. Nos, ez a szép Hilda Leon egy napon, valahol Latin-Amerikában tett egy csodálatos felfedezést. - Megtudta, hól található Virakocsa könyve - szaladt ki a számon. - Úgy bizony, kedves, Mr. Lawrence. Talán egy gerillavezér suttogta el neki egy óriáspáfrány alatt vagy egy függőágyon, ez maradjon az ő titka; mindenesetre úgy érezte, megütötte a főnyereményt. Markába hullt jó néhány millió dollár. Csak el kell mennie, és kiásnia a rejtekhelyéről. Hilda Leon legszívesebben repült volna Virakocsa könyvéért, csakhógy, amint elszorult torokkal tapasztalta, nem vár t akadály bukkant fel meggazdagodásának útján. Az tudniillik, hogy a terület, amelyen a könyv rejtőzik, már foglalt. - Egy bizonyos Sanchez professzor tulajdona - bólintottam. - Hilda Leont nem olyan fából faragták, aki lemond a milliókról egy öreg, betokosodott professzor miatt. Csakhogy Hilda nem is hebehurgya. Ha az lenne, már rég nem élne: Latin-amerikai tapasztalatai megtanították, hogy becsülje az óvatosságot és a türelmet. Éppen azért Hildánk megbízott valakit... vagy inkább valakiket, hogy nézzenek körül Sanchez professzór birtokán. És tudja, miért tette mindezt? - Góndolkodnom kellene? - húztam össze a szemem. - Az istenért, meg ne erőltesse magát! Hilda Leon; mint kitűnő újságíró mindent elolvasott, ami Latin-Amerikával kapcsolatban megjelent. Feltételezem, hogy német lapokat is járatott. Fel kellett figyelnie a hírre, hogy az Istenek Visszatérnek Szövetség néhány tagja egyszerűen felszívódott Peruban, mégpedig a rejtekhely közelében: Talán arról is tudott, hogy az egyesület egy magándetektívet bízott meg: próbáljon az eltűntek nyomára bukkanni. Ekkor aztán gondolkodóba esett. Arra gondolt, hogy mások is keresik Virakocsa könyvét, sőt, mások is sejtik; hogy hol lehet elrejtve. Na már most, ha ő felvonul a terepre, és keresni kezdi a szent barlangot, holtbiztos, hogy csak a csontjai kerülnek elő néhány évtized múlva, ha kimossa őket az eső. Ezért úgy döntött, hogy másokkal cserkészteti be Virakocsát. Von Schutzbachtól tudom, hogy kábé egy évvel ezelőtt Sancheznek vendégei voltak. Két fiatalember, akik nála is bejelentkeztek, de mivel éppen gyengélkedett, nem tudta fogadni őket. Lehet, sőt biztos, hogy ők voltak Hilda Leon emberei. Megpróbálták kifürkészni a körülményeket. - Gondolja, hogy eredménnyel jártak? - Feltételezhetően igen. Hildánknak be kellett látnia, hogy egyedül nem megy semmire. Sanchez bármelyik percben lezárathatja a birtokát egy hüvelyknyi vastag acélkerítéssel, és lélek az ajtón se be, se ki. Azt hiszem Hilda eme felismerés után tett ajánlatot Sanchez professzornak. - Ha nem tévedek az lett volna az ajánlat lényege, hogy ő, Hilda Leon bizonyos százalék ellenében megmutatja Virakocsa könyvének a pontos helyét. Csak azt nem értem, miért ment ebbe bele Sanchez? - Pénzért, kedves Mr. Lawrence. Pénzért. A látszattal ellentétben Sanchez professzor egyáltalán nem gazdag. A hacienda fenntartása felemészt egy kisebb vagyont, vásárlásairól és költséges szenvedélyéről nem is beszélve. Emellett a világhír is őt illette volna, ha csak felerészben is... Továbbá az a véleményem, hogy feleslegesen koptatom a számat, hiszen ön ismerte Hilda Leont. Sőt, Hilda az ön társa volt! - Maga megőrült. Még ha ismertem volna is... miért társult volna velem? - Mert maga kemény fickó, Lawrence. És; ha jól tudom, wonzódik az olyasfajta titkokhoz, mint Virakocsa könyvének a rejtélye. Azonkívül otthon van a dzsungelekben, ismeri a vademberek lelkét. Maga tapasztalt dzsungelharcos. Olyan, mint Zsucky Luke: gyorsabb mint az árnyéka. - Imádom a hasonlatait. - Ez az igazság. Ráadásul szegről-végről kollégák is, hiszen Hilda Leon is tudós a maga módján. Szóval, amikor Hilda meggyőződött róla, hogy Virakocsa könyvét nehéz lesz megszerezni; magához fordult segítségért. És tudja, mit ajánlott fel magának? - Kíváncsivá tesz. - Sanchez részét. Egészen logikus volt, amit mondott. Mit tagadjam, tetszett a története. - Maga, természetesen, ráállt az alkura. Hiszen sok-sok millió dollár még egy Leslie L. Lawrence-nek is jól jön. Vagy tévednék? - Nem téved - mondtam. - Sok-sok millió tényleg jól jönne. - Csakhogy maga dörzsöltebb Hilda Leonnál. Sokkal dörzsöltebb. Hiába gondolta Hilda, hogy a zsebében tartja egész Latin- Amerikát, magát nem tartotta a zsebében. Így van? - Nem bizony. - Maga ráállt az alkura. Beszállt egy rovargyűjtő expedícióba, vagy éppen ön szervezte. Apropó, Miss Smith, ön hogyan került Mr. Lawrence közelébe? - Megpályáztam egy... ösztöndíjat, amelyet... a Fordalapítvány... - Bocsánat, Mr. Lawrence, ha jól tudom ön tagja a Fordalapítvány kuratóriumának. - Igen, de... - Leslie, ez igaz? - Igaz, de... - Ha megengedik folytatom, mert későre jár! Mr. Lavrence megérkezeti a Sanchez-birtok határmesgyéjére a saját maga által szervezett; de a Ford-alapítvány neve alatt futó expedícióval. Hilda ezalatt Sanchez professzorral megpróbálta megtalálni Virakocsa könyvét. Ön, Mr. Lawrence, az öböl partján várakozott: várta Hilda Leon értesítését, hogy megvan-e a könyv. Csakhogy... várakozás közben önnek támadt egy ragyogó ötlete. Vagy már korábban kidolgozta magában a stratégiát? - Mit... dolgozott ki, Mr. Lawrence? - hebegte Heathy. - Egy szót sem értek az egészből. - Mr. Lawrence arra gondo-lt, hogy miért ne szerezhetné meg egyedül magának Virakocsa könyvét, azaz a sok-sok millió dollárt. - Roppant érdekes a története - mondtam. - Folytassa. - Rövidre fogva a szót, ön, Mr. Lawrence, megvárta; amíg Hilda Leon és Sanchez professzor megtalálják Virakocsa hönyřvét, megvárta, amíg Sanchez biztonságba helyezi, akkor szép nyugodtan, ahogy egy hidegvérű dzsungelharcoshoz illik, elkapta Hilda Leont, és megölte. Heathy elfehéredett, mint a frissen meszelt hó. Még a hold ezüstje sem tudott sokat fehéríteni rajta. - Megöl... te? Leslie... ez... igaz? Helyettem Walravens válaszolt. - Attól tartok, igen. Mr. Lawrence kinyírta a minden lében kanál hölgyet. A holttestét pedig eltüntette. Lehet, hogy elásta, lehet, hogy betette egy faodúba, lehet, hogy eladta csodatevő múmiaként a huambiszáknak. Persze az is lehetséges, hogy az a hölgy, aki éppen von Schutzbachék hűtőszekrényében pihen, Hilda Leon. Őszintén szólva egy kissé régibbnek látszik, így az sincs kizárva, hogy valamelyik német páciensem. - Maga... te... maga... mit szólsz... ehhez? - nyögte Heathy. Megvontam a vállam. - Mit szólnék? - Ezután már csak Sanchez professzor maradt hátra. És Mr. Lawrence őt is eltette láb alól. Bár tagadta; hogy találkozott vele, sőt, még azt is, hogy egyáltalán látta valaha is, de a szép, fekete lányok ellene vallottak. - Honnan... tudja? - nyögte Heathy. - A derék inkától. Atahualpa kinyomozta. Kétség sem férhet hozzá, hogy Mr. Lawrence a tettes. Hacsak... - Hacsak? - nyögte Heathy. - Hacsak nem valaki más - vigyorgott a detektív. - Az a helyzet ugyanis, hogy húsz mérföldről, szél ellenében megérzem a gyilkos szagát. Magán pedig, Lawrence, hiába is szaglászom, nem érzek semmit... Valamelyest megkönnyebbültem ugyan, de még nem eléggé. - Idefigyeljenek - mondtam. - Nem kívánom, hogy higygyenek nekem, de azt azért szeretném, ha rem lőnének hátba. Főleg, mert még ezen az éjszakán el kell látogatnom a Schutzbach-haciendára. Mr. Walravens! Meg tudná mondani, mi van a folyosóról nyíló, ráccsal elzárt csigalépcső fölött? Majd nekiugrottam a rácsnak éjszaka. - Meg fog lepődni. Egy kis beugró. Szent sarok. Frau von Schutzbach egyszer megmutatta. Amikor Szűz Máriát tatarozták. - Kit tataroztak? Látva meglepődött képemet felvihogott. - Hát a Szűz Máriát. - Megtisztelne, ha megerőltetné magát, és megpróbálná értelmesen elmagyarázni... - Hiszen azt teszem, ember. Benézett már a rácsajtó lyukain? - Már amennyire a félhomályban be lehetett nézni. - Ha jobban odafigyel, észrevehette volna, hogy a csigalépcső, amely az emeletre vezet, egy hatalmas Mária-képbe fut. Amikor a hacienda épült Erna asszony szeretett volna egy kápolnát emeltetni... ezt azonban Karl gróf megakadályozta. Magánhekusi ösztönöm azt súgja, hogy az asszony, Erna von Schutzbach, nemcsak egyszerűen kápolnát akart építtetni, hanem... emlékhelyet is. Ott akarta berendezni fia, Ernst von Schutzbach emlékszobáját. Annál is inkább, mert a jobb sorsra érdemes tengerész itt nyugszik, légvonalban alig kétezer méterre a hacíendától. Karl von Schutzbach azonban rádöbbent, hogy felesége aligha csak kisebbik fia emlékének szentelné a kápolnát, hanem másik fiának, Dieter von Schutzbachénak is... Erna asszony, mint hithű katolikus nem tehette volna meg, nem engedte volna a hite, hogy a másik fiáról egyszerűen megfeledkezzék. Karl ekkor döntött úgy, hogy egyáltalán nem lesz kápolna. Inkább egyik fia emlékét se hirdesse semmi, semmint a méltatlanról is megemlékezzenek. - Ez tehát annyit jelent - szőttem tovább a fonalat -, hogy Erna asszonynak le kellett mondania a fiai számára tervezett emlékhelyről. - Látszólag igen. Csakhogy... a dolgok rövidesen furcsa fordulatot vettek. A ház ura megsántult. Éjszaka elesett a folyosón. Elcsúszott egy banánhéjon. Valamelyik gondatlan inas vagy szobalány vagy konyhalány, mit tudom én, kiborított egy szakajtóra való banánhéjat... és volt annyira lusta, hogy nem seperte fel. Mr. von Schutzbach eltörte a lábát, csak úgy reccsent... Dr. Vogel kezelte. Sajnos csak későn ismerte fel, hogy egy kacifántos törésről van szó... ezért szegény Mr. von Schutzbachnak rosszul forrt össze a csontja. Fogadjunk, kitalálja, mi lett ennek a következménye? - Természetesen - mondtam. - Herr von Schutzbach nem mehetett fel többé az emeletre. Egyszerűen képtelen volt lépcsőt mászni. - Úgy, ahogy mondja. Ezért Frau von Schutzbach bizonyos átalakításokat végeztetett a haciendán. Kiüríttette a torony- szárnyba vezető szobákat, és a felvezető csigalépcsőt vasrácscsal záratta el. A csigalépcső házába elhelyezett egy hatalmas méretű Mária-képet, természetesen von Schutzbach beleegyezésével. Mintegy kárpótlásul azért; hogy a kápolna építése elmaradt. igy a toronyszobákhoz vezető csigalépcső lépcsőházából kialakult egy kis kápolnácska, amelynek hátulsó falául a Máriaszolgál. - A rácsot leginkább zárva tartják, igaz? - Mindig zárva tartják. Csak Erna asszony imádkozhat a kép elött. De... végül is míért érdekli magát annyira mindez? Előhúztam a stukkeromat és belefújtam a csövébe. - Hogy miért? Azt hiszem mindannyiunknak jót fog tenni egy kiadós kis imádkozás! A Von Schutzbach-hacienda, mint még szép, de már nem egészen fiatal asszony, könnyed magabiztossággal fürdött a holdfényben. Az ezüsthab végigcsorgott a falakon, az ablakon, még a kocsifeljáróra, az oszlopokra és a kavicsos útra is jutott belőle. Kezünkben revolverrel végigsuhantunk a fák között, át a gépkocsifeljáróhoz vezető úton, egészen a nagykapuig. - Van kulcsa? - fordultam Walravenshez. - Van. De ez a kapu túl hangos. Kerüljük meg a tömböt! Megkerültük, Walravens megállapodott egy barnára festett hátulsó ajtónál, és óvatosan beletolt egy fényes kis kulcsot a zárba. Az ajtó halk kattanással kitárult előttünk. Walravens felvillantotta a zseblámpáját. Majdnem tökéletesen üres szobában álltunk. Egyetlen hatalmas, zsákok és fél marhák mérésére szolgáló mérleg volt a szoba minden bútorzata. - Ott az átvezető ajtó. Ne ijedjenek meg, a konyhába jutnak. Ileathy megborzongott, s amikor megpillantottuk a hűtőszekrényeket, közelebb húzódott hozzám. Walravens megállt a szekrényekkel szemben, és elgondolkozva megingatta a fejét. - A halottakra most nincs időnk - kiáltottam rá türelmetlenül. - Ha egy mód van rá, az élőkkel kell törődnünk. Gyerünk...! Elfordultam, hogy a kijárati ajtó felé induljak, de valami megmagyarázhatatlan érzés arra kényszerített, hogy álljak meg, és ne lépjek tovább. Mintha hatodik érzékem azt súgta volna, hogy szépen forduljak meg, és nézzek vissza rájuk. Walravens a földön térdelt, zseblámpájával a padlót vizsgálta. Talán lábnyomok után kutatott: egy magánzsarutól minden kitelik. Heathy éppen akkor hajolt előre, amikor visszafordultam. Kinyújtotta a nyakát, hogy lássa mire világit Walravens. Aprócska lámpám fénye lesiklott az arcáról, éppen abban a pillanatban, amikor a középső hűtőszekrény ajtaja enyhén megremegett. Az első pillanatban még azt hittem, rosszul látok. Aki élt már trópuson tudja; hogy igen gyakran táncolni kezd a szem előtt a levegő, mintha a meleg pára felszálló hullámai emelgetnék a tárgyakat. A hűtőszekrény ajtaja azonban nemcsak remegett, hanem ki is tárult. Előbb csak résnyire, aztán egyre szélesebbre. Kiáltani akartam, ordítani, de egyszerűen nem jött ki hang a számon. Felemeltem a revolveremet, hogy lőjek, de elkéstem vele. A középső jégszekrény kitátotta a száját. Az a néhány tizedmásodperc, amíg nyitva volt, betekintést engedett a belsejébe. Vigyorgó marhafejet láttam, egy múmiaforma lényt, egy birka egyik felét, egy fejét karjaira hajtó, üldögélő halottat, aztán egy fekete kezet, amely kivágódott a szekrényből, és ráfonódott Heathy nyakára. A lány szeme óriásira kerekedett, de sikoltani már nem volt ideje. Az ajtó éppen olyan gyorsan zárult be, mint ahogy kinyílott. És éppen olyan zajtalanul. Mikor Walravens felemelkedett a padlóról, és felém villantott a lámpájával, már minden rendben volt. Csak éppen Heathy hiányzott. A hűtőszekrényből kiszálló pára nyomtalanul szétfoszlott a levegőben. Walravens felnézett rám, villámgyorsan megperdült, és felemelte a revolverét. - Mi történt, Lawrence? A szekrényhez ugrottam, és megpróbáltam elfordítani a zárjá t. Akárhogyan is erőlködtem, nem engedett. - Hol van a lány? Talán már harmadszorra kiáltotta, mire meghallottam. Szó nélkül mutattam, hogy a szekrényben. - Hogy... került bele? - A fekete fickó... - Az ördögbe is, hogyan...? - Segítsen! Egyesült erővel igyekeztünk elfordítani a kilincset. Éreztem, hogy odabent ugyanezt csinálja valaki, csak éppen megfordítva. Olyan gyorsan vágódott ki az ajtó, hogy nem volt időm elugrani. Walravenst oldalba találta a nehéz ajtószárny, engem fejen. Szerencsére nem veszítettem el az eszméletemet. Térdre estem, de már ugyanabban a pillanatban fel is emelkedtem. Láttam, hogy hatalmas termetű, fekete férfi ugrik ki a hűtőből, vállán Heathy élettelen testével. Utolsó erőmmel utánavetettem magam. Elkaptam a lábaszárát, és a mellemhez szorítottam. Hallottam, hogy Walravens pisztolyának csattant a závára. - Ne! Ne lőjön! Csodálkoztam, hogy a saját hangomat hallom. Méghozzá energikusan és határozottan. A néger óriásit rúgott belém, hogy megszabadulhasson tőlem. Én azonban, mint a pióca tapadtam rá. Hátamra fordultam, és megpróbáltam megcsavarni mellemet taposó lábfejét. Olyan vastag volt a bokája, hogy két tenyérrel is alig értem át. Felnéztem rá igen kellemetlen alulnézetből, s nem mondhatnám, hogy örömmel töltött el, amit láttam. Első pillantásom egy húsakasztó horogra esett, amellyel le akart sújtani rám. Összeszedtem minden ügyességemet; eleresztettem a bokáját és tovább gördültem a kövön. Közben Walravens is dolgozni kezdett. Hogy mit csinált, nem tudom, de a fickó vad táncba fogott, és sziszegett, mint a dührohamot kapott kígyó. Felemelkedtem, kihúztam a revolveremet és óriásit ütöttem a tusával az ágyékára. A néger megremegett, majd, amikor egyre szaporodó ritmusban kalapálni kezdtem a heréit, lehajította a válláról a lányt és felüvöltött. Nem tehettem róla, de megsajnáltam; talán így nyögdécselhetett a Kaukázus szikláihoz láncolt Prométheusz, amikor a keselyűk a máját csipkedték. Heathy lezuhanó testére dobtam magam, éppen akkor, amikor kinyitotta a szemét. - Leslie... ne bántsátok... hiszen... A fekete óriás nyálbuboréktengert fröcskölt felénk. Fehér, pupilla nélküli szemével szemrehányón nézett ránk, majd hatalmas ugrással kivetette magát az ajtón. Heathy lihegett, nyögött, s a karomba kapaszkodva feltápászkodott. - Elment? - Le kellett volna lőni - mondta bizonytalanul Walravens. Heathy megtörölgette a nyakát a zsebkendőjével, aztán a nyitott ajtóra nézett. - Olyan mint a... csapdába esett állat - mondta lassan.- Ez az... ember... nagyon fél, Leslie. - Tudom. Walravens gyanakodva bámult rám. - Ember, maga vagy zseni, vagy közveszélyes őrült! Komolyan azt gondolja, hogy el tud bánni velük? Bólintottam, csak éppen egészen mást jelentett a bólintásom, mint ők gondolták. Rájöttem ugyanis, hogy nem a suttogó árnyak; és nem is a fekete ember jelentik az öböl környékén a legnagyobb veszélyt. Nem ők gyilkolják rakásra Virakocsa könyvének jobb sorsra érdemes kutatóit, hanem valaki más... És azt is tudtam, olyan ellenféllel állok szemben, aki nem ismeri a könyörületet. Csak egyszer tévedhetek. Másodszor már nem lesz alkalmam rá. Bármennyire is zajos volt a találkozó a konyha összes termeiben senki nem ébredt fel, hogy megtudakolja tőlünk, mi a fenét keresünk holdvilágos éjszakán a hacienda gyomrában. Előreparancsoltam Walravenst azzal az ürüggyel, hogy ő ismeri legjobban a járást. Jómagam kicsit hátra maradtam; nem voltam biztos benne, hogy a kétségbeesett, pupilla nélküli óriás nem töri-e valamiben a fejét. Néhány lépés után Walravens megtorpant, és ajkára tette az ujját. - Csend! Nem bánnám, ha lehúznák a cipőjüket... Engedelmesen kibújtam Atahualpa lábának büszkeségéből. Walravens káromkodott, és befogta az orrát. - Uramisten! Miért nem ezt vágta a fekete fickó képébe? Én a maga helyében felajánlanám a szolgálataimat egy szegényebb katonai diktatúrának. Megspórolhatnák vele a könnygázt. Ha ezeket a disznószaros cipőket a tüntetők közé szórnák a legbaloldalibb gerilla is azonnal feltartaná mind a két kezét. Őszintén szólva nehezen tudtam eligazodni Walravensen. Unikum volt a maga nemében. Kinézete tőről metszett árja arisztokratáé, a stílusa viszont a hamburgi matrózkocsmák környékét idézte. Látszatra nem volt túl okos, ha azonban intenzívebb kapcsolatba kerül vele az ember, rájöhetett, hogy nemcsak lötyög valami itt- ott a fejében, hanem még kölcsön is adhat belőle, ha megszorulnának a közelében. Rápillantottam szépen metszett, finom, északi képére, és egyre inkább megerősödött bennem a gyanú, hogy az Atlantiszegyesület vezetői jó lóra tettek. Walter Walravens pokolian eszes, bátor és előrelátó fiatalember. A pokolian eszes, bátor és előrelátó fiatalember ekkor felszisszent, és féllábon ugrálni kezdett a sötétben. - Csak egy őrült lehet, aki éjszakára a folyosó közepén hogy egy kissámlit. Vigyázzanak az istenért! Ilyen és ehhez hasonló kalandok közepette értük el a ráccsal lezárt lépcsőházat. - Ki tudja nyitni? - kérdeztem csak úgy mellékesen Walravenst. - Maga nem tudja mit beszél - kapta fel a fejét, gőgösen. - Én magánzsaru vagyok. Ha kiderülne, hogy papírok nélkül kinyitottam egy lezárt vasajtót, visszavonnák az engedélyemet. Elővettem a pipámat és a pipaszurkálómat. Heathy úgy meredt rájuk, mintha kedvenc gilisztái futóversenyt rendeztek volna a tenyeremen. - Megőrült? A maga tanácsára betörtünk ide, és... maga pipázni akar? Ez a legfontosabb dolgunk? - Na igen - mondtam és nekidőltem az ajtónak, kezemben a pipaszurkálóval. - Hogy is mondta Mr. Walravens? Ha egy lezárt ajtót erőszakkal kinyitunk még bajunk is lehet belőle. De ha az az ajtó már nyitva áll... - De nincs nyitva! - ütött a vasra Heathy. Walravens a mennyezet felé fordította a szemét. - Mária csodát tehet... Nem hiszem, hogy sokan vannak Peruban, akiknek nagyobb szükségük lenne egy jó kis csodára! Tettem néhány, a többiek számára láthatatlan mozdulatot, aztán visszasüllyesztettem a pipámat és a szurkálót a zsebembe. - Igaza van, Heathy - bólintottam. - Egy betörő ne pipázzon. - Visszafordulunk? - kérdezte a lány reménykedve. - Hiszen egyikünk sem tudja, végül is, miért vagyunk itt? - Hát, ha az ajtó be van zárva, nincs mit tennünk - mondtam. - Maguk mit javasolnak? - Talán még egyszer meg kellene próbálnunk - javasolta álnokul a magánzsaru. - Jézusom, maguk tisztára megbolondultak! - suttogta a Lány. Láttam rajta, legszívesebben elsírná magát. - Ezerszer is mondtam már, hogy maguk nem normálisak. Idecipelnek éjszaka a Schutzbach- haciendához; arra kényszerítenek, hogy törjek be magukkal együtt; egy fekete rém, azt sem tudom, hogy ember-e egyáltalán, beránt egy hűtőszekrénybe hullák és marhafejek közé; végre találunk egy vasajtót, erre maguk pipázni akarnak, és csodában reménykednek. Jézusom, én fel akarok ébredni! Holnap reggel be szeretnék menni az egyetemre, felkészülni a perui expedicióra, megnézni a tanzániai kukacokat, leadni az óráimat... - Nekitámaszkodott az ajtónak, és a kilincsre tette a kezét. - Aztán hazamenni, megállni a házam előtt, kiszállni a kocsiból, odamenni az ajtóhoz, és lenyomni a kilincset... az legalább kinyílik, nem úgy, mint ez az átkozott, alvilági ócskavas itt! Rácsapott a kilincsre és meglökte az ajtót. Mondanom sem kell, hogy a vaspálcákból forrasztott ajtószárny hangtalanul elfordult, szabaddá téve a lépcsőfeljárót. Heathy a szája elé kapta a kezét, és rémülten meredt a sötét lyukba. - Jézusom... ez... nyitva van! De az előbb még... be volt zárva!... - Mária csodát tett - mondta üdvözült mosöllyal Walravens. Megsimogattam zsebemben a pipaszurkálómat, és átbújtam a nyíláson. Nem mondhatnám, hogy nem tetszett a Mária-kép, bár meglehetősen eltért a konzervatív felfogástól. Márcsak azért is, mert az istenanya nem fehér volt, hanem kreol. Ha a képnek hinni lehet Szent Józsefnek minden bizonnyal négernek kellett lennie, hiszen a gyermek Jézús, aki vastag, hurkás lábacskáival anyja ölét taposta, még Máriánál is feketébb volt legalább két árnyalattal. Mária glóriája kissé homlokába csúszva lógott a feje felett, mint a hegyekből a piacra tartó kecsua asszonyok kalapja. A kis kreol Jézusé viszont szappanbuborékként lebegett a levegőben, s a gyermek pufók kezecskéjével éppen utánakapott. Igazán kíváncsi lettem volna, mi bírta rá Erna von Schutzbach asszonyt, hogy egy sápadt, germán Mária és angolkóros Jézuska helyett ezt a profán családi képet építtesse be magánkápolnájába. Hogy a másik kettőnek tetszett-e a kép, nem tudom. Walravens mindenesetre annyira közel hajolt hózzá, hogy szinte az orrával szántotta a keretét. Azt hittem bele is harap, hogy meggyőződjék róla, nem mézeskalácsból van-e. - Ezzel vége is a kirándulásnak - mondta. - Hacsak... - Hacsak? - visszhangozta Heathy. - Hacsak valaki újra nem tesz csodát. Éppen azon voltam, hogy azt tegyek. Előbb a nagyméretű, 2X3 méter es képet vizsgáltam meg négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, beleértve természetesen a keretet is. Szerencsémre Walravens a segítségemre sietett, különben alighanem reggelig sem értem volna a végére. - Talált valamit? - Semmit. Hát maga? - Ugyanazt. Tovább kerestünk. Az első feltételezésem nem jött be. Azt gondoltam ugyanis, hogy a képen bujkál egy rejtekajtó. A kép azonban sima volt és sértetlen. Sőt, a kereten sem látszott erőszak nyoma. - Végállomás - mondta Heathy. - Úgysem jutunk tovább. Walravens gyorsan és megbízhatóan dolgozott. Biztos lehettem benne, hogy ha nem talál meg valamit, akkor az nincs is ott. - Pedig itt kell lennie - mondta elkeseredetten és egy kis márvány szenteltvíztartóra csapott. - Tudom, hogy a kép mögött folytatódik a lépcső, amely a toronyszobákba vezet. Heathy fáradtan a falnak dőlt, és nem szólt egyetlen szót sem. A zseblámpák sápadt fényében is láttam, hogy a vastag, vörös hurka a nyakán, amely korábban még csak vékony gyufaszálnak látszott, nagy szenvedést okoz neki. - Fáj? - kérdeztem részvevő mosollyal. - Csak folytassák - mondta bágyadtan. - Lassan kezdem megszokni az éjszakai betöréseket. Féltem, hogy egyszerre csak elhagyja az ereje és összeesik. Átkaroltam és a vasrács terméskőből rakott alapjához támogattam. Bármennyire is tiltakozott, leültettem és tréfásan rányomtam a kőre. - Még öt percig tarts ki. Aztán... Amikor megfordultam azt hittem káprázik a szemem. Mária, a kis Jézussal és a glóriák nem voltak sehol: karcsú lépcsőfokok foglalták el a helyüket, amelyek ismeretlen magasságba vezettek. Találkozott a szemem Walravens megdöbbent tekintetével. Előbb a lépcsőfokokra pislantott, majd Heathy fenekére. Aztán füttyentett: igaz, hogy csak halkan és jelképesen. - Újabb csoda! Jézusom, és éppen a... Magának, Miss Smith, be kéne aranyozni a... Elfordult és beugrott a sötétségbe. Ez a csigalépcső egyáltalán nem hasonlított a rémfilmekben látható elhanyagolt kastélyok évszázadok nyomait viselő csigalépcsőihez. Éppen ellenkezőleg: tiszta volt és frissen takarított. Ha nem áradt volna a cipőmből Atahualpa disznóinak a bűze, talán a felmosáshoz használt tisztítószer szagát is megéreztem volna. Mielőtt tovább mentünk, gondoltam egyet, és visszaosontam a vasrácsos kapuhoz. Elővettem a pipaszurkálómat, és ismét kénytelen voltam csodát tenni. Visszafelé utamban futólag megcsodáltam a képet mozgató drótkötéllel működő hidraulikus szerkezetet. Működési elve hasonlatos volt a színházi vasfüggönyökéhez. Mivel a hátunkat többé-kevésbé biztosítva láttam, intettem Heathynek, hogy maradjon hátra. A lány komor képpel kivonta a revolverét, és felzárkózott mögénk. Kettőt kanyarodott a lépcső, amikor hirtelen beletorkollott egy folyosóba. Heathy tapogatózás közben talált egy villanykapcsolót a falon, és első reflexének engedelmeskedve felkattintotta. A váratlanul felgyúló, vakító fény úgy elkápráztatott mindhármunkat, hogy hosszú másodpercekig nem láttunk mást, mint fehér-fekete foltokat. Amikor pedig visszatért a látásunk, azt kívántuk, hogy bárcsak mégse kapcsolta volna fel azt a nyomorult villanyt. A folyosó végén ugyanis, fekete díszuniformisba öltözött SSkatona állt, géppisztolyát ránk szegezve. A szűk folyosóban céltalan lett volna ellenállni, azért azt tettem, ami a legcélravezetőbbnek látszott. Megfogtam Heathyt, a földre dobtam, aztán megpróbáltam visszafelé rángatni. Közben azon imádkoztam, hogy a géppisztolygolyók kerüljék el a fejünket és nemesebb részeinket. A géppisztolygolyók azonban nem kerültek el. Sőt, ki sem röppentek a csőből. Eleresztettem Heathyt, feltámasztottam a könyököm, és célbavettem a fickót. - Fel a kezekkel! Hánde hoch! Walter Walravens feltápászkodott, és kényelmesen leporolta a térdét. - Ennyi erővel akár egy üres páncélnak is köszöngethetne a múzeumban. Próbababa. Csak a ruha eredeti. A komor SS-egyenruha szöges ellentétben állt viselőjének vidám, kedves arcával. A próbababa alighanem nőnemű volt, bár nem láttam a nadrágja alá. Hogy a kellemetlen és főleg nevetséges kontrasztot csökkentse, ismeretlen kéz golyóstollal vékony bajuszt rajzolt a próbababa orra alá. Így aztán végképp úgy nézett ki, mint egy embernagyságú politikai karikatúra. A rövidke folyosóról, három ajtó nyílott, mindhárom a jobb oldalon. A fehér, frissen mázolt ajtószárnyak orvosi rendelőre emlékeztettek. Walravens rám nézett. - Sorba vegyük őket? - Vegyük. De csendesen. Lehajoltam és szemügyre vettem az első zárat. Közönséges tucatzár volt, nem okozott nehézséget a felnyitása. Mivel a szobának az erdőre nézett az ablaka, óvakodtunk villanyt gyújtani. Meg kellett elégednem vele, hogy végigfuttattam törött lámpám aligfényét a könyvekkel gazdagon megrakott könyvespolcokon, állványokon, s két hatalmas íróaszta lo n. A másik szoba már sokkal érdekesebb volt, de ez is lakatlan. Az SS-egyenruha alighanem innen szorúlt ki a folyosóra. A nem túlságosan nagy helyiség zsúfolva volt második világháborús Német relikviákkal: egyenruhákkal, fegyverekkel, zászlókkal, egészségügyi felszerelésekkel, gázálarcokkal. A sarokban frissen olajozott aknavető állt. Walravens bólintott, és a homlokához érintette az ujját. Kiléptem az ajtón, és olyan gyorsan, ahogy csak tudtam kinyitottam a harmadik szoba ajtaját. Ez a szoba hálószoba volt. Kétszemélyes, elfüggönyözött franciaággyal. Odaléptem az ágyhoz; óvatosan széthúztam a függönyét, úgy, hogy a stukker csövét pillanatra sem vettem el a nyílástól. A cső után a fejemet is bedugtam a két függönyszárny közé. S ha azt mondanám, hogy meglepett, amit láttam, nem mondanék igazat. Valami hasonlóra számítottam, bár azt nem sejthettem, hogy az ágyban fekvő hölgy ívelt pengéjű késsel fogad. - Menjen a fenébe! - hallottam barátságosnak egyáltalán nem mondható sziszegését. - Megmondtam, hogy nincs repeta! Ha erőszakoskodik, a büdös életben nem kapja meg a könyvet! Inkább megölöm magam! S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, saját torkához szorította a kést. - Most meglepődtél, te szemét, hogy honnan van késem, mi? - kérdezte kárörvendő nevetéssel, mintha ő tartaná más torkán a pengét. - Mostantól kezdve megváltoznak a játékszabályok. Elegem volt belőled! Szép, hosszú, vörös hajú lány volt. Az a fajta, aki pontosan tudja mit akar. Az orra körül és a szeme alatt virító szeplők erről tanúskodtak. Vékony, átlátszó hálóingben ült az ágyon; még csak meg sem kísérelte; hogy takargassa magát. Éppen mondani akartam, hogy mi az ábra, amikor hátrahúzódott tőlem. Éppen úgy, mint ha az a pasas lettem volna, akit nem akar többé látni. Ösztönösen előreléptem, hogy nekifogjak az ilyenkor szükséges magyarázkodásnak, amikor a fejemre omlott az egész építmény. Jókora ütést éreztem a koponyámon, s a hosszú, laza hullámokban fodrozódó tüllháló úgy betakart, hogy moccanni sem bírtam. Feküdtem, mint napszúrást kapott hal az iszapban. A java azonban még csak ezután következett. Mire feleszméltem a lány a mellemen ült, s a nyakamon éreztem a késpenge hűvösét. - Fordult a kocka, te mocskos alak! - sziszegte a fülembe. - Ha nem engedsz ki, megöllek! És ne hidd, hogy blöffölök! Nem az a lány vagyok, aki nem meri elmetszeni egy csirkefogó gigáját... Legfeljebb veszek utána egy meleg fürdőt! A többiek eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Vártam, hogy a segítségemre siessenek, de nem voltak sehol. - Csak nyugi - mondtam óvatosan. - Nem az vagyok, akinek gondol. - Jól tudom ki vagy, te görény! De még, ha más volnál is, az sem változtat a lényegen. Ide kényszerítettél, ebbe az elátkozott kéglibe, továbbá... de erről jobb, ha nem beszélünk, mert megindul a kezemben a kés... és... - Jobb, ha nem indul meg - mondtam sietve. - Engedje meg, hogy megmagyarázzak valamit. - Csak gyorsan, ki vele! A vágás úgyis csak eztán jön. - A... micsoda? - Ja, még nem mondtam? Kiheréllek. - Engem? - Naná, majd a római pápát. Már akkor tudtam, hogy ez Lesz a vége, amikor az ágyadba kényszerítenél. Engem nem lehet csak úgy megerőszakolni, kispajtás! Gyerekkoromban a HarIemben és a manhattani kikötőben bújócskáztam nálad sokkal, de sokkal nehezebb gyerekekkel. Na, búcsúzz a töködtől, szépfiú! Feldobtam magam a levegőbe, és kétségbeesetten Heathy után kiáltoztam. Moccanni azonban nem tudtam; egyre jobban belekeveredtem a csapdába. El kell ismerni, jól kigondolta a dolgot. Csak éppen nem azt kapta el, akit akart. Erős, izmos kezet éreztem, amint végigfut rajtam, s minden kétséget kizáróan a kritikus hely felé tapogatózik. Most értettem csak meg, hogy ez a szeplős lány, nem tréfál: az tényleg a manhattani kikötőbe járt bújócskázni. - Idefigyeljen - könyörögtem. - Valami végzetes félreértés áldozatai vagyunk. - Csak te, kedvesem, csak te. Mostantól kezdve te vagy az áldozat, te szemét! És hiába próbálsz átvágni. Hol a híres fogásod, hogy kitörd vele a nyakam, mi? Nem volt más lehetőségem, minthogy rugdalózzak. Csináltam is, ahogy bírtam, de tudtam, hogy vajmi kevés az esélyem. Ez az eszeveszett némber megcsinálja, amit eltervezett! - Jézusom, hát figyeljen már ide! - próbálgattam a lehetetlent. - Értse meg, hogy nem a maga pasasa vagyok. A Mária-képen keresztül törtünk be magához. - Mi az, hogy törtünk? - Hárman vagyunk. - Aha. És hol a másik kettő? - Itt valahol. - A fantáziádban, kedvesem. Hamarabb kelj fel, ha át akarsz dobni. Most aztán vége a játéknak! Hol a fenébe van hát...? Ordítottam, mint a sakál. És nem volt kétségem felőle, hogy megteszi... Ez meg! Ebben a pillanatban megszólalt a sarokból Walter Walravens kárörvendő tenorja. - Bár szívem szerint hagynám, hogy befejezze a munkáját, kisasszony, mégis a Mr. Lawrence-hez fűződő kollegiális érzés azt parancsolja, hogy megakadályozzam benne. A lány keze megmerevedett a hasamon. - Maga kicsoda? - Walravens. - Az a tejfölösképű német? - Hát, ha már szebb jelzőt nem talált! - Mít akar itt? - Nem fogja elhinni: magát! - Nofene! Eddig nemigen tülekedtek utánam, kivéve egy komplett őrültet. Valahogy gyanús nekem ez a nagy sürgésforgás. - Márpedig így van. Igaza van Mr. Lawrence-nek. A Mária-képen át jöttünk ide. - Igazán? Hogy tudták működésbe hozni? - Kedves kisasszony, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő időpont a hidraulikus szerkezetek működési elvének megtárgyalására. Engedje el, Mr. Lawrence-t! - Majd; ha meszet ettem! Mi a biztosíték rá, hogy nem vernek át? - De hiszen magáért jöttünk! - Az lehet. Csakhogy miért? Honnan tudjam, hogy nem esem cseberből vederbe. Egyszerre csak megjött a bátorságom. - Már abban van - nyögtem. - Nem szállna le rólam? - Mit mondott? - Idefigyeljen, kisasszony, pontosan tudom ön kicsoda. Azt is, hogy miért van itt. És ha még akárcsak egyetlen percet is itt kell töltenem különben bájos és ingerlő feneke alatt, hát nem ússza meg tíz évnél kevesebbel, azt garantálom. - És mi lenne ellenem a vád? - kérdezte látszólag közömbösen. - Természetesen illegális műkincs-kereskedelem. Engedély nélküli ásatás végzése, perui műkincsek kicsempészésére irányuló tevékenység, s a többi. Úgy tudom, itt, Peruban különösen szigorúan veszik az ilyesmit... Nos? Töprengett néhány másodpercig aztán lekászálódott rólam. - Ezek szerint tudja ki vagyok? - Hogyne tudnám. - No, kicsoda? - A Miami Herald munkatársa. Hilda Leon. Kimásztam a szúnyogháló alól, és Walravensra támadtam. - Nem tudott korábban közbeavatkozni? Azt hittem már... - Én is azt hittem -vigyorgott. - De egy magánzsarunak nagyon kell vigyáznia az engedélyére. Ha például valaki feljelent, hogy egy alig öltözött fiatal hölgy ágyába igyekszem, méghozzá erőszakkal, elvehetik az igazolványomat. Vissza kellett tartani magam, hogy ne vágjak oda egyet a szeme alá. A vörös hölgy kimászott a hálók közül, és törökülésben az ágy tetejére helyezte magát. Úgy ült a párnák és hívogatóan redőzött hálózsárnyak között, mint egy odaliszk. Talán csak a jó harminc centiméteres dzsungelvágó kés nem tartozott az odaliszkok mindennapos felszerelési tárgyai közé. Vigyorgott, hogy a szeplői serény táncba kezdtek az orra körül. - Kiket üdvözölhetek a személyükben, hölgyem és uraim? Megszabadítóimat vagy újabb rabtartókat? - Az magától is függ - mondtam. - Ha válaszol a kérdéseinkre... - Ugyan már, miért ne válaszolnék? Ki szeretnék kerülni ugyanis ebből a kis kéjlakból. Mire kíváncsiak? - Hogy került Peruba? - Gondolom, nem elégíti ki, ha azt mondom, hogy repülőgéppel. - Úgy van. Nem elégít ki. - Szakmai titkokról pedig sajnos nem beszélhetek. Ez a munkámhoz tartozik. Újságírói etika, mifene. Apropó, maga milyen Lawrence? - Leslie L. Lawrence. De... - Az a Leslie L. Lawrence? - Az. De... - Tudja, hogy már régtől fogva tervezek egy jó, csattanós kis riportot magával? Úristen, de izgalmas lett volna magnóra venni, ami az előbb történt. Képzelje csak el; Kedves hallgatók, most Leslie L. Lawrence, keletkutató és rovartudós professzor következik, néhanapján különleges feladatokkal megbízott ENSZ- ügynök... Aztán meghallják a hangját, hogy "esküszöm, Leslie L. Lawrence vagyok... kérem, nagyon kérem, kisasszony ne vágja ki a..." Jézusom, hogy mit szalasztottam el! Életem nagy rádiós riportját... Megszakadtak volna a röhögéstől! Ami engem illet, egyáltalán nem tartottam humorosnak a dolgot. Azonkívül volt egy olyan érzésem, hogy talán el akarja terelni magáról a figyelmet. - Mikor szokott a pasas visszatérni? - csaptam le rá. - Ide már nemigen jön vissza. Csak valamelyik másik szobába. Vagy a könyvtárban matat, vagy katonásdit játszik. Beöltözik és szórakozik. - Oké. Térjünk vissza magára. Azért jött Peruba, hogy kiegyezzék Sanchez professzorral Virakocsa könyvét illetően? Azt hittem kiesik a hálóingéből a meglepetéstől. - Mi... mi... csoda? - hápogta. - Hát ezt meg... honnan?... - Én mindent tudok - mondtam elégedetten. - Vagyis majdnem mindent - helyesbítettem. - Éppen ezért is kérdezek tovább. Hol van most a könyv? - Nem tudom. De ha tudnám, sem mondanám meg. - Tehát megtalálták. És Sanchez tette el a könyvet. - Maga mondja, nem én! - Valaki látta magukat. - Tudom, az a lány. - Meséljen valamit a négerről! Felkapta a fejét, és összeráncolta a szeplőit. - Miért érdekes ez? - Azzal ne törődjön. Csak meséljen! Felemelte a kését és a mellemnek nyomta. - Hallja, velem nem szoktak ilyen hangon beszélni! - Kicsóda a néger? - Quasimodo. - Elég a tréfából! - Egyáltalán nem tréfa. Tényleg ez a neve. - Gondolom, Haitiból hozta Sanchez professzor. - Ha tudja, miért kérdi? - Többet szeretnék tudni róla! - Jézusom, de hát én sem tudok róla sokat! Nem voltam ott, ugyanis. Én csak később kerültem kapcsolatba a professzorral. - Tudom. Miután levelet írt neki. - Téved. Felhívtam telefonon. Leveleket csak később váltottunk. - Mi a helyzet Quasimodóval? - Hát, amennyit én tudók az nem sok. Sanchez Haitin élt, amikor... Maga volt már Haitin? - Voltam. - Akkor tudnia kell, hogy az az egész ország egy nagy varázslat. Nyomor és varázslat. És papa doc rémuralma. Ez Haiti. Sanchez ott dolgozott, és az afrikai eredetű kultuszokkal foglalkozott. Abban az időben papa docra éppen rájött az afrikai eredet, s néhány jónevű tudóst hozatott az országba, hogy az Afrikából származó vallási kultuszokat tanulmányozza. Valami miatt éppen megorrolt a katolikus egyházra. Sanchez sokat járt vidékre és... egy alkalommal Quasimodóval tért vissza. - Ő adta neki a nevet? - Látja, ezt nem tudom. Lehet, hogy valaki más. Mindenesetre csak olyan lehetett, aki olvasta Hugót. - Már akkor is... ilyen volt? - Igen. Sanchez ezért is vette magához. A szellemileg fejletlen és néma kisfiú a halál szélén állt, amikor magához vette. A falu vagy település, ahól élt, úgy bánt vele, mint egy állattal; a gyerekek dobálták, levizelték az arcát, kutyapiszkot nyomtak a szájába. Képzelheti. Sanchez nem tudta nézni... magával vitte a fővárosba. - Nem tudja mitől lett ilyen...? - De tudom. A falu varázslója intézte el. - Elintézte? - Agyának egy darabját feláldozták Jemandzsának, a tengeristennek. A varázsló meglékelte a fiúcska koponyáját, kivágott az agyából egy szeletet, és az isten szobra elé rakta a megfelelő ünnepen. - Borzalmas - suttogta Heathy. - Ez? Ez borzalmas? Semmiség mindahhoz képest, amit az ember gyerekével a föld más részein művelnek, kisasszony. Nem akarom elrémíteni, de órákig beszélhetnék a gyermekkínzásokról. De hagyjuk... Mit akarnak még tudni? - Mit csinált Quasimodo Sanchez környezetében? - Ezt-azt. Kertészkedett, de éjszakára mindig be kellett zárni. Ha feljött a hold... nem volt képes ellenállni neki. Elindult és... - Ölt. óriásira kerekedett a szeme. - Quasimodo? Ugyan már! Nem bántott az senkit. Még egy kisnyulat sem ütött volna agyon. Lehet, hogy összemorzsolta volna lapát kezei között, merő kíváncsiságból, de vérszomj vagy rosszindulat nélkül. Nekem elhihetik! - Soha nem ölt meg senkit? - Soha! - Nem tudom értesült-e róla, hogy Quasimodo előszeretettel hordoz hullákat a vállán. Boldog örömmel lopkod halottakat, és szállítja íde-oda őket. Ehhez mit szól? - Azt, hogy ebben kizárólag Sanchez a bűnös. - Amennyiben? - Nem tartozik magára, Sanchez úgyis rendbe akarja hozni a dolgot. - Milyen dolgot? - Ó, hát - rázkódott meg türelmetlenül -, azt a Huaneapát vagy micsodát illetően. Ismét kezdett valami fény csillogni az éjszakában. - Tuhuneapát akart mondani? Mi van vele? - Hát az egyik törzsnek az ősapja vagy varázslója volt vagy micsoda. - Az aguarunáké. - Valami hasonlót mondott Sanchez is. És azt is elmondta, hogy nem is olyan régen, óriási hibát követett el. Valahol az erdőben talált egy rendes kis múmiát. Megörült neki, és hazavitette Quasimodóval. - Öreg hiba volt. - Később Sanchez is belátta, csakhogy akkor még nem gondolt rá, hogy baja lehet belőle. Mert, például, teszem azt, Egyiptomban mi baja lehet akárkinek is, ha talál egy múmiát? Legfeljebb a hatósággal gyűlik meg a baja, ha nem jelenti. Abban azonban biztos lehet, hogy a hozzátartozók vagy leszármazottak nem fogják felelősségre vonni, amiért kiásta az ősapjukat. Nem igaz? - Ez nem Egyiptom, hanem Peru. - Erre Sanchez is rájött. Méghozzá hamarosan. Maga tudja kinek a múmiáját cipelte haza a lelkes professzor? - Természetesen tudom - mondtam. - Az aguarunák szentjéét, Tuhuneapáét! A lány megköszörülte a torkát. - Nincs véletlenül egy kis whiskyjük? Megingattam a fejem, de legnagyobb meglepetésemre Walravens a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy lapos üveget. - Talán még lötyög valami az alján. Egészségére! Miss Leon szájához illesztette az üveget. Irigykedve hallgattam, ahogy kiissza az utolsó cseppig. - Hát ez elsősegély volt! - mondta hálásan, és ledobta az üveget a párnájára. - Hol is hagytam abba? - Hogy Sanchez ellopta Tuhuneapát. - Ha ez így talán túl keményen is hangzik, mindenesetre magához vette. Méghozzá nem is akárhogyan. És ez volt a baj. Pontosan tudtam mit fog ezután mondani. Ez is egy volt a titkok közül, amikre kizárólag fejtörés útján jöttem rá. - A holttestet, azaz a múmiát Quasimodo vitte a hátán, igaz? - Igen, így volt. Sanchez, amikor megtalálta a múmiát rátette Quasimodo hátára, és vele cipeltette haza. Fogalma sem volt, hogy milyen lavinát indít el vele. Quasímodo, aki rajongásig szereti a gazdáját, ettől kezdve azt hitte, hogy örömet szerez neki, ha hullákat hoz a házhoz. És megkezdte a hullaszállítást. Képzelhetik Sanchez és a személyzet rémületét, amikor hol egy félig megaszalódott múmiával; hol egy frissen kihantolt indián hullával a vállán tért haza, és ráadásul még jutalmat is várt érte. Sanchez megpróbálta megakadályozni a további "hulla- rablást", de csődöt mondott a tudománya. Ekkor bezárta Quasimodót. Csakhogy a baj omi erejű óriás kitört a zárkájából, és folytatta a hullagyűjtést. Nem tudom mi játszódhatott le maradék agyában, de valószínűleg azt hitte, Sanchez azért bünteti, mert kevesli a hullákat. Ettől kezdve kettőzött szorgalommal folytatta a gyűjtést. Aztán egy nagyon... - Európai ember hulláját hozta haza a vállán. - Igen. Sanchez legnagyobb megrökönyödésére egy halott fehér embert. - Gondolom, Sanchez iszonyúan megrémült. - Naná, maga mit csinált volna a helyében?!... Arra gondolt, hogy Quasimodo, ha nem talál hullát, hát csinál magának, méghozzá Sanchez iránti szeretetből és ragaszkodásból. Attól tartott, hogy vagy meg kell ölnie Quasimodót, vagy be kell jelentenie a hatóságoknál... Csakhogy nekem meggyőződésem, és ma már Sancheznek is az, hogy Quasimodo nem gyilkos. Egyszerűen csak hullagyűjtő. Élő emberhez nem nyúl, legfeljebb rémületében. Véletlenül megölhet bárkit, szándékosan soha. - Engem például megtámadott és... fojtogatott. Miss Hilda gúnyosan elmosolyodott. - Nyilván kibontotta a haját. - Igen, de nem értem... - Quasimodo él-hal a hosszú, szőke hajért. Talán istennőt látott magában. Nem akart semmit, csak megsimogatni a haját. Velem is megtette számtalanszor. Ön azonban, kisasszony, nyílván védekezett. Ekkor megrémült, és... Ő csak annyit akart, hogy ne sikítson, mert félt, hogy a professzor ismét bezárja. - És a hullák a hűtőszekrényben? - Bocsássanak meg, de ezt nem értem. Röviden elmondtam nem éppen szívderítő kalandjainkat a konyhában. Az eltűnő és előkerülő holttestek bájos históriáját. Hallgatta, aztán megvonta a vállát. - Nyilván Quasimodo keze van a dologban. - Ön feltételezi róla, hogy ajtókat nyitogat, ablakon mászik be, ki-be rámolja a hullákat, mint fűszeresinas az amerikaimogyorós dobozokat? - Miért ne? Quasimodo nem hülye csak... emberi robot. Sajátos módon érzékeli a világot. Számára most az a legfontosabb, hogy ellássa gazdáját hullákkal. Bizonyára kileste, hogy a maguk által felfedezett holttestek a hűtőbe kerültek, és elhatározta, megkaparintja őket. Heathy összeborzongott, pedig meleg volt, fülledt forróság. Hilda megrázta vörös sörényét, és kilépett a hálóingéből. Meg kell hagyni jó anyagból készítették. Annak ellenére, hogy lángvörös volt és hófehér bőrű, a trópusi nap kellemesen lebarnította. Kebleit egy szépségversenyre készülő tinédzser is megirigyelhette volna. Hogy én milyen arcot vághattam nem tudom, Heathy azonban elbiggyesztette a száját, és pattintott a körmével. Ilyennel én is tudnék szolgálni, ha akarnék, ha olyanfajta lennék, mint te - véltem leolvasni az arcáról. Hilda Leon felkapott a földről egy katonainget és egy terepszínű nadrágot. Kényelmesen belebújt: legkevésbé sem zavarta, hogy szavunk akadt a nagy bámulásban. Amikor kész volt, felénk fordult. - Pardon. Hol is hagytam abba? Ez a szemétláda elvette a ruhámat. A szomszéd szobából szereztem ezt is, a kiállításon, akárcsak a kést. Ha maguk nem jönnek, megöltem volna. Csak az volt a kérdés, hogyan jutok ki innen. - Például az ablakon - mondta Heathy. - Három emelet magasból? Arról nem is beszélve, hogy úgy kinyírtak volna, mint a pinty. A csaj biztosan. Ismét jótékony homály borult az agyamra. Percekkel ezelőtt már kezdtem azt hinni, hogy mindent értek, most pedig. Tudtam, hogy sürget az idő, mégis fel kellett tennem további néhány kérdést. - Miss Leon... megengedné, hogy kérdezzek még valamit? - Persze. Csak nehogy kivilágosodjék. órámra pillantottam. Volt még némi idő. - Hogy került ide? - Peruba? - Azt tudom. Ebbe a szobába. - Jó vicc. Elrabolt a rohadék. Majd kitörte a nyakam. - Tudja, hogy kicsoda? - Ott lóg a képe a másik szobában a falon. Ennek az eszelős családnak az életben maradt csemetéje. Ernst von Schutzbach. Egyedül Heathy vágott meglepett képet. Mi több, vakrémület ült ki az arcára. - Jézusom! Hiszen az lehetetlen! Ernst meghalt. - Akkor lehet, hogy a szellemével hemperegtem - mondta Hilda Leon, és az ágyra bökött. - Ahhoz képest nagyon is virgoncnak mutatkozott. - Hol rabolta el? - Az erdőben. Éppen környezettanulmányt végeztem... szóval kerestem valamit, amikor a fickó elkapott. Mintha satuba szorította volna a nyakam. Éreztem, hogyha megmoccanok, eltöri. Valószínűleg ki is akadt az agyam, mert már ebben az ágyban ébredtem. Másnap reggel. - Nem egészen értem... - Hogy miért kellettem neki? Túlságosan szürke a fantáziája, Mr. Lawrence. Nem én, hanem Virakocsa könyve kellett neki elsősorban. Az a pasas már hetek óta a nyomomban járt, leste minden mozdulatomat. Nem akarok nevetséges lenni, de alighanem belém is esett. Elhatározta, hogy megszerez magának a könyvvel együtt. A dzsungelben már csak így szokás. Ezzel vége is a történetnek. - És maga? - Képzelhetik. Először is ez a pasas őrült. Komplett őrült. Örültebb mint Quasimodo. Valami katona vagy micsoda volt a világháborúban: látták azt az egyenruhát a folyosón, nem? Kétség sem férhetett hozzá, ha nem engedelmeskedem, eltesz láb alól. Lehet, hogy már el is tett volna, ha nem fél tőle, hogy a halálommal sírba száll Virakocsa könyvének a titka. - Maga engedelmeskedett? - Naná! Különben is megszoktam, hogy időnként megerőszakolnak. Ez egy ilyen pálya. Aki ezen a tájon újságírással foglalkozik és nő, legyen rá elkészülve, hogy időről időre lerántják a bugyiját. - Kérem szépen... - kezdte Heathy, de elhallgattattam. - Meddig akarta itt tartani? - Amíg meg nem mondom hol a könyv, vagy..., amíg meg nem ölöm. Éppen erre készültem ugyanis: - Honnan szerezte a kését? - Hát ez egy külön történet. Néhány napja éppen a körmömet rágtam az ágy szélén, amikor kulcs fordult az ajtóban. Mérsékelt örömmel vettem tudomásul, hogy fogva tartómnak ismét szórakozni támadt kedve, és éppen emeltem a párnát, hogy a fejéhez vágjam, legalább dolgozzon meg a boldogságáért, amikor egy lány ugrott be az ajtón. Az a lány, akivel egyszer már találkoztam az erdőben. Szép kis jelenet volt. - Úgy érti... - Úgy jött nekem, mint egy fúria! Ujjakat előre, körmöket ki, neki a vetélytárs képének? Ahogy a klasszikus szabályok előírják. Alig tudtam megvédeni magam. - Végül is sikerült, amint látom. - Naná! Kapott egyet, hogy elbóbiskolt tőle. És képzeljék, mit találtam a zsebében? Egy kulcsot. A szobák kulcsát. Mert valamennyi szoba egyetlen kulcsra jár. Akkor kutattam át a másik két bűnbarlangot is. Magamhoz vettem ezt a kést, az inget és a nadrágot; az én cuccaimat ugyanis hiába kerestem. Begyömöszöltem az egészet a szőnyeg alá, és elhatároztam, hogy egyik este addig szórakozom vele, amíg elalszik, mert a rohadék soha nem velem aludt, hanem a másik szobában, aztán annak rendje és módja szerint lekapom a fejét a haleffal. - Jézusom! - kapta a kezét Heathy a szája elé. - Meg merte volna tenni? Hilda Leon közönyösen megvonta a vállát. - Miért ne? Ez nem az üdvhadsereg, angyalkám. Egyszer már volt szerencsém egy hasonlóan szívós fickót átsegíteni az örök alkonyat birodalmába. Csábosan mosolygott, mintha visszaidéződtek volna régi emlékei. - Nagy darab, brutális állat volt. Örömmel vágtam el a torkát. Aztán bementem Bahfába, és ettem rá egy fagylaltot. És büszke voltam, hogy megszabadítottam az emberiséget egy kártewőtől. A féregirtó sem érez lelkifurdalást a megölt patkányok miatt. Amíg beszélt egyfolytában gondolkodtam. - A kulcsot persze visszatettem a csaj zsebébe. De előbb még megpróbáltam megpattanni. Csakhogy nem tudtam elmozdítani a lenti folyosó végén a műanyag falat. Hiába próbálgattam nem ment. Erre visszajöttem, és az ablaknál próbálkoztam. Már falig kint voltam a párkányon, amikor... észrevettem a haverjait. Mire visszamásztam, jött a pasas, felmosta a csajt, és kipofozta a szobából. - Úgy érti, hogy fogva tartója ismerőseit vagy családtagjait látta odalent? - Mit tudom én, kik voltak! Ez egy egész őrültekháza. Nagy marha voltam, hogy nem hallgattam Sanchezre, eleget óvott tőlük. Igaz is, hogy van az öregfiú? - Sanchez professzort meggyilkolták - mondtam. Először láttam aggodalmat a szemében. - Micsóda? Megölték Samhezt? Ki ölte meg? Lehajtottam a fejem, és szégyenlősen rámosolyogtam. - Én. Néhány másodperc alatt felfogta a helyzetét. Bólintott és visszahuppant az ágya szélére. - Eszerint cseberből vederbe kerültem. Maga lép Ernst von Schutzbach helyébe. Vegyem vissza a hálóingemet? - Végignézett Heathyn, és röpke mosoly suhant át az arcán. - Ámbár azt hiszem, maga nincs rászorulva. Ha csak nem akarja egy kissé felfrissíteni az étlapját! Mintha véletlenül tenné, meztelen talpával egészen az ágy mellé kotorta a kését. - Ez aztán már mégiscsak sok, hallja! - hápogott Heathy. - Hogy merészel ilyet feltételezni rólam. Én egyetemi profeszszornő vagyok... - Eddig úgy tudtam, hogy az egyetemi professzornőknek is Éppen ott van... de ezt hagyjuk! Szóval eltette láb alól az öreg Sanchezt. Meg szabad kérdeznem miért? - Természetesen Virakocsa könyvéért. Hangosan beszéltem. Egészen hangosan. Természetellenesen hangosan. Hangom elnyomta a fólyosón lopakodó léptek neszét. Előbb Walravens figyelt fel rá, majd a lány. Heathy csodálkozva bámult rám. Esküdni mertem volna, semmit sem ért az egészből. - Az a könyv az enyém! - mondta Hilda Leon, és dühösen felpattant. - Csakis az enyém! Én jöttem rá, hova dugták a kecsuák. - Sanchez professzor birtokán. - Na és? Sancheznek gőze nem volt róla, mit rejtenek a bokrai. - Maga viszont megtudta. És felajánlotta Sancheznek a könyvért járó összeg felét. - Csak negyven százalékát. - Megtalálta a könyvet, átadta Sancheznak, és éppen viszszaindult volna az Egyesült Államokba, hogy tárgyalásokat kezdjen az értékesítéséről, amikor ide kényszerítették. Így van? - Így hát! - Csakhogy én beléptem az üzletbe, kicsikém. Megszereztem a könyvet, és nincs szándékomban bárkivel is osztozni. A játék a vége felé közeledik. - Leslie! - lépett előre Heathy. - Vissza! Annyi minden volt a tekintetében, hogy néhány pillanatra le kellett sütnöm a szemem. - Leslie, én...! - Ide a fegyverét, Heathy! Köszönöm, hogy idáig kísértek. Mostantól kezdve nincs szükségem senkire. Magukra legkevésbé. Mondtam már, hogy a játéknak vége. Megszereztem a könyvet, és meg is tartom magamnak. Elhozom Sanchez házából, és meg sem állok Amerikáig. - Legyen nyugodt, úgyis elkapják - mondta Walravens. - Ha kiszabadulunk innen... - Ha kiszabadulnak. Kétlem, de tegyük fel, hogy mégis kiszabadulnak valahogy. Ember, ki hinne maguknak? Az én szavammal szemben. Hiszen Virakocsa könyve lázálom. Indián legenda, semmi más, nincs valóságalapja. Maga, kisasszony, velem jön! Hilda Leon feltápászkodott az ágy széléről. - Mit akar tőlem? - Megmutatja, hol találta meg a könyvet; és... eltüntetjük a nyomokat. - Aztán engem fog eltüntetni, igaz? - Pofa be! Gyerünk! Tízig számoltam, majd elindultam az ajtó felé. Hilda Leon csípőre tette a kezét, és a szemembe nézett. - Maga kezd tetszeni nekem, Lawrence. Ajkamra tettem az ujjam. Kihúztam a zsebemből Heathy revolverét, és odadobtam neki. Elindultunk a Mária-kép felé. Nekitámasztottam a talpam a fenekének. Nem akartam arra gondolni, mi lesz, ha a kép alá szorul. Minden erőmet összekapva, nagyot löktem rajta. - Kösz! - suttogta. - Már csak az van hátra... A kép megremegett, és leereszkedett a kőre. Elkeseredetten csaptam öklömmel a tenyerembe. Elképzeltem Hildát, amint a kép túlsó oldalán kuporog, és nem tudja mihez kezdjen. Elfelejtettem ugyanis megmondani neki, mivel lehet működésbe hozni a szerkezetet. Nem mondhatnám, hogy örömmel töltött el, amikor megpillantottam a kép hátát. - Hát ez az - mondta Hilda. - Éppen így jártam én is. Idáig eljutottam, de tovább nem. Nem találtam ugyanis... - aztán élesen felkiáltott. - Ez nyitva van... Leslie! Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. A kép lassan ereszkedett csak lefelé, jelezve, hogy nem sokkal ezelőtt valaki működésbe hozta a hidraulikát. Levágtam magam a földre, és megkíséreltem átpréselni magam a résen. Erőlködtem, de nem ment. Közben a kép egyre lejjebb ereszkedett, bár szemmel alig lehetett követni a mozgását. Hilda mellém hasalt. - Majd én... Nyugalom. - Vigyázzon, Hilda... ez veszélyes és... Mielőtt felocsúdtam volna futó, hűvös puszit éreztem a számon. - Aranyos vagy, hogy aggódsz értem. Ne félj, sem vágatom kettőbe magam. A konkurencia szerint belőlem egy is sok! Mint a kígyó kúszott át a résen. Egészen addig, amíg a csípője meg nem fogta. - A fenébe is! - sziszegett. - Nyomják darling! Mintha. Vártam egy kicsit, aztán egészen másra kezdtem gondolni. Arra nevezetesen, hogy Hilda Leonnak esze ágában sincs törődni velem. Megtudta tőlem, hogy Virakocsa könyve Sanchez haciendáján van, s ez elég is neki, hogy a sorsomra hagyjon. Próbálgattam még egy kicsit a képet, aztán feladtam a küzdelmet. Tenyérrel végigtapogattam a falat, megütögettem a téglákat, de képtelen voltam rábukkanni arra a helyre, amely a hidraulikát idebentről működésbe hozza. Idáig jutottam, amikor a kép túlsó oldaláról halk kopogást hallottam. Fülemet a kép kemény, hangszigetelő műanyag hátához támasztottam. Néhány koppanás után rájöttem, hogy morzejeleket hallok. - Hol... a frász...ban... az a... szar... Meg sem vártam, amíg befejezi. Lekopogtam, hogy üljön rá a rács belső oldalán a megfelelő helyre. Pár pillanat múlva a kép megremegett; a hidraulika beindult. További másfél perc múlva feltűnt a kápolnácska, a párkányon kuporgó Hildával. - Cserben akartál hagyni - mondtam viyorogva -, csakhogy nem tudtad kinyitni a rácsot. Igaz? - Nem mindegy most már? - És tudod, miért nem tudtad kinyitni? - Na, miért? - Mert nem pipázol. Előhúztam a pipaszurkálómat, s a zárba illesztettem. A zár nyelve hangtalanul elfordult. Éppen akkor, amikor a hidraulika a helyére varázsolta a Mária-képet. Kidugtam a fejem a lépcsőkanyar mögül. A hacienda lakói az igazak álmát aludták. Amikor felébredtem, a nap már a horizont felé közeledett. Bágyadt vörös fények lopakodtak át az ágak között, mintha meg akartak volna lesni bennünket. Ha valóban ez volt a szándékuk, csalódniuk kellett. Egyedül hevertem a leveleken, bár a nyomok azt mutatták, hogy nemrég még itt feküdt mellettem valaki. Egy elhagyott, terepszínű ing is erről tanúskodott a sarokban. Felültem és kinéztem a hatalmas faodú nyílásán. Ekkor vettem észre, hogy hiányzik a cipőm. Ez még nem lett volna nagy baj, de a stukkerom is hiányzott. Kidugtam a fejem, aztán viLLámgyorsan vissza is kaptam. Hilda Leon egy ágon ült velem szemben, kezében stukkerral, s mint egy félnudista strandvendég, süttette magát a nappal. - Hol a cipőm? - mordultam rá barátságosan. - Ledobtam. Utólagos engedelmeddel. - Atahualpa kedvenc cipője volt -figyelmeztettem. - Majd veszel neki másikat. Virakocsa könyvéből telik. - Hol a stukkerom? - Nálam. - Add vissza! Kinyitotta a szemét, megtáncoltatta a szeplőket az orrán. - Teljesen hülyének nézel vagy egészen amatőrnek? - Egyiknek sem. - Akkor tudod a válaszomat is. Illetve a feltételemet. - Sejtem. Részesedést akarsz Virakocsa könyvéből. - Tévedsz. Te kapsz részesedést belőle! A nagy dohány az enyém... - És Sanchez? - Mióta van szüksége halottaknak pénzre? - Állítólag a régi Rómában obulust dugtak az elhunytak szájába. Összeráncolta a homlokát a türelmetlenség jeleként. - Nos? - Ha azt mondom, hogy nem? - Nem ajánlom. De tegyük fel, hogy megteszed. Beléd eresztek néhány golyót, kicsit megtépkedem a ruhámat, és elrohanok Atahualpához. Bejelentem, hogy rám támadtál, meg akartál ölni, véletlenül elsült a fegyverem, s a többi. Elmondom, hogy az odúba akartál hurcolni, előtte megfenyegettél, hogy múmiát csinálsz belőlem, s a többi. Atahualpa mellém áll, nem is vitás, hiszen ezzel lelepleződnek a gyilkosságok, s harmadszorra is kinevezik seriffé. Felém fordult, legkevésbé sem zavartatva magát. - Egész életemben mást sem tettem, csak gyilkosokkal szövetkeztem. Interjúkat készítettem államelnökökkel, tábornokokkal, diktátorokkal. Röhögni szoktam, amikor felszólalnak az ENSZ-ben. Azt mondják demokrácia, emberi jogok, népjólét. Én aztán pontosan tudom kicsodák: Egyikük kedvenc szórakozása, hogy saját kezűleg végez Legutáltabb ellenfeleivel, másikuk csövet vezettetett az állami kínzókamrából a hálószobájába, hogy még ágyban fekve is hallhassa a megkínzottak jajgatását. - És a gerillavezérek? - Ugyanazt csinálják, csak más Isten nevében. Úgy tettem, mintha töprengenék, aztán kinyújtottam a kezem. - Oké. Beleegyezem. A feltételeid? Hány százalék? - Majd még meggondolom, itt a stukkerod! Elvettem tőle és ráfogtam. - Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy meggondoltam magam? - Nem fogod azt mondani. - Ugyan miért? - Golyók nélkül nehéz lőni. Tényleg nehéz lett volna. Leszállt az ágról, bemászott az ingéért. Amikor elment mellettem, nem tudtam megállni, hogy meg ne érintsem a bőrét. Felém fordult, és a szeme nem ígért semmi jót. - El a kezekkel! Legjobb lesz, ha egyszer s mindenkorra megjegyzed, hogy szövetségesek vagyunk, nem szeretők. - Meg fogom jegyezni - ígértem. - Helyes. Most pedig térjünk a tárgyra. Szeretném tudni, mire készülsz? - Idejében meg fogod tudni. - Szeretnek belelátni a kártyáidba. - Sokan szeretnének. Gúnyosan elmosolyodott és kutatva a szemembe nézett. - Te vagy a nagy, magányos vadász? - Többnyire igen. Miért? - Talán azért, mert nem bízom senkiben. Talán, mert beképzelt vagyok, és azt hiszem, egyedül én vagyok alkalmas egy nehéz feladat megoldására. Talán mind a kettő. Azt hittem tovább erőlködik, de csak könnyedén biccentett. - A te dolgod. Régóta készülsz az akcióra? - Dehogy. Valóban a rovarok miatt jöttem ide. - És a többiek? - Ők is. - Mintha az éjszaka mást mondtál volna. Annak a... lánynak. - Megvolt rá az okom. Valaki hallgatózott, ugyanis: AlighanEm az elrablód. Vagy Margo. - Egyre megy. Hogyan vetted észre? - Ez is azok közé a titkok közé tartozik, amiket nem szívesen árulok el. - Kár. Pedig talán még hasznát vehettem volna. Tehát rovargyűjtés okán jöttél ide. Mikor értesültél Virakocsa könyvéről? - Jóval később. - Mi a szerepe annak a skandinávképű Walravensnek? Mivel nem volt okom, hogy eltitkoljam előle, elmondtam kicsoda, ki küldte és milyen céllal. Elgondolkodva hallgatta, és csak néha rándult meg a szemöldöke. Közben mellém ült, és egészen szorosan hozzám nyomta a fenekét. Időről időre emlékeztetnem kellett magam, hogy szövetségesek vagyunk és nem szeretők. - Eszerint azzal kezdődött a dolog - töprengett -, hogy jó réhányan örökre eltűntek, akik Virakocsa könyve után szimatoltak. Akárcsak Ronald Fishberg. - Az kicsoda? - Egy... ismerősöm. Őt bíztam meg, hogy mielőtt idejövök, derítse fel a terepet. Soha többé nem láttam. Talán őt is megölték... - Minden valószínűség szerint. Ha csak nem ő ölte meg a többieket. - Ostobaság! Fishberg egy legyet sem tudna megölni. - Nono!... Láttam én már olyat, nem is egyet, aki a légynek megkegyelmezett, embertársának azonban esze ágában sem volt. - Hogy kerültél kapcsolatba az üggyel? Elmondtam hogyan. Hogy hullákat találtunk, aztán meséltem az indiánokról, akik furcsán viselkedtek, végül beszéltem Quasimodóról is. - Mire gondoltál a hullák láttán? - Az első reakcióm az volt, hogy az indiánok műve. - Jellemző a fehér ember gondolkodásmódjára. - Mentségemre legyen mondva, csak igen rövid ideig gondoltam erre. Atahualpa is lebeszélt róla. Az indiánok nem ölnek meg senkit, ha csak nincs komoly okuk rá. - Kire gondoltál még? - Quasimodóra. Akkor persze még nem ismertem a nevét. Csak annyit tudtam róla, hogy óriás, és bárkit képes megölni... Az áldozatokkal, amennyire meg lehet állapítani, úgy végeztek, hogy eltörték a nyakcsigolyájukat. Erre pedig csak nagy erejű ember képes. Arról nem is beszélve, hogy felfedeztük, amint a hullákat cipeli ide-oda. Aztán Heathyt e... azaz Miss Smithre is rátámadt. - Most már remélem, nem gyanakszol rá? - Eszem ágában sincs. - Akkor kik a gyanúsítottjaid? Ki vele! Nemigen tetszett a hangja, de hát mit tehettem volna. Még a szeretőjétől sem kívánhatja az ember, hogy szerény és udvarias legyen, hát még az üzlettársától... - Gyanúsítottam van több is. Elvileg Sanchez professzor is megtehette. Vagy a suttogó árnyak. - Tudod kicsodák? Icipicit hazudnom kellett. - Nem tudom. Vagyis... nem vagyok biztos benne. - Remélem, nem hiszel a kísértetekben és visszajáró lelkekben? - Nemigen. De nem szoktam mereven ragaszkodni az álláspontomhoz. Néha revideálom őket. Mély lélegzetet vettem, és részletesen elmeséltem neki, amit tudtam. Beszéltem a második világháború alatt lejátszódott eseményekről, Dieter és Ernst von Schutzbachról. A titokzatos tengeralattjáróról, amely Peru partjaihoz indult - az U-121-ről - és nem kevésbé titokzatos elsüllyedéséről. Hilda hallgatta figyelmesen, szó nélkül, s csak akkor fordult hozzám, amikor befejeztem. - Van valami elképzelésed? - Elképzelésem mindig van - igyekeztem kitérni az egyenes válasz elől -, csak éppen abban nem vagyok biztos, hogy helytálló-e. - Változatlanul azt állítod, hogy nem volt tudomásod Virakecsa könyvéről mielőtt Peruba jöttél volna? - Ez az igazság, Hilda. Mondtam már, hogy a rovarok miatt jöttem ide. - A többiek is? - Erre mérget vehetsz. - Quasimodo kiesik a gyanúsítottak közül - sóhajtotta -, és az indiánok is. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy sem te, sem expedíciód tagjai nem akarják vállalni a gyilkosságokat, sőt, én sem, nem marad más csak a suttogó árnyak. Az U-121 meghalt katonáinak kísértetei. A kérdés csupán az, hogy valóban kísértetek-e? Ez a kérdés foglalkoztatott engem is, attól a pillanattól kezdve, ahogy a kísértetkatonát megpillantottam a von Schutzbachhacienda udvarán. Valóban kísértetek-e? Szívem szerint azonnal és határozottan- nemmel válaszoltam volna. Csakhogy túlságosan is sok időt töltöttem ahhoz Keleten, hogy kiirtsak magamból mindent, ami irracionális. Gyakran tapasztaltam, hogy ami Nyugaton természetfelettinek vagy éppen lehetetlennek tűnik, Keleten maga a valóság. Hilda átkarolta a térdét, és elgondolkozva nézett az alattunk tátongó háromemeletnyi mélységbe. Elmeséltem neki sátortáborunk felgyújtásának szomorú históriáját is. Hallgatta, aztán gyanakodva felemelte az ujját. - És... ha mégis halottak? Ha feljárnak a tenger alól? Miért mondod, hogy nem hiszel a kisértetekben? Miért mondod, hogy nem lehetnek az elhalt tengerészek szellemei? Rövid ideig hallgattam, mielőtt megszólaltam volna. - Azért, Hilda - mondtam aztán habozva -; mert gumicsónakon közlekednek. Azt pedig még egyetlen parapszichológiai kézikönyvben sem olvastam, hogy kísértetek gumicsónakon jártak volna kísérteni... A hold felült a legközelebbi fa tetejére, és biztatóan vigyorgott ránk. Hilda önkéntelenül is közelebb húzódott hozzám. - Mire készülsz? - Azt hiszem, ma éjszaka kiderül minden. Csapdát állítottam a gyilkosoknak. Jó lenne persze, ha kicsit többet tudnék arról a pasasról, aki... bezárt a toronyszobába. Egészen picikét csuklott csak meg a hangja. - Ha a kezem közé kerül megölöm, és ebben nem tud megakadályozni senki. Még te sem. - Nem mondta meg a nevét? - Ha kérdeztem, csak nevetett. Elégedetten, ha jól összejött a dolog. Mármint neki. Részletesebben is kíváncsi vagy rá? - Miről beszélgettetek egyáltalán? - Virakocsa könyvéről. Azt mondta vár egy hetet, elszórakozik velem, s ha addig nem mondom meg hol a könyv, megöl. Ebben persze nem hittem. Csak akkor ölt volna meg, ha megtalálja a könyvet, de akkor azonnal. Nem voltak illúzióim. A könyv kellett neki, nem én. - Szerinted kicsoda az illető? - Ernst von Schutzbach. Kétség sem férhet hozzá. Láttam a képét a falon. Rajta van az aláírása. Csak azt ne kérdezd, hogyan került a haciendára. Bár... azt mondtad, hogy többen kijöttek a partra a tengeralattjáróból, és ismeretlen céllal, ismeretlen helyre indultak. Valószínűleg köztük volt ő is. A háború után aztán Erna asszony megszervezte, hogy itt telepedjenek le, ahol akár mindennap is láthatja a fiacskáját... Az anyai szív mindent megbocsát. - Egyetlen egy baja van az elméletednek, Hilda - mondtam és bedugtam a stukkerom a zsebembe. - Ernst von Schutzbach nem követett el semmit. Az égvilágon semmit... - Vagy ki tudja - mondta a lány, és dühösen a fa ágára ütött. - Lehet, hogy akkorát, amekkora mellett a legkeményebb háborús bűnösök rémtettei is eltörpülnek. Talán... Ebben a szempillantásban halk harmonikaszó hangzott fel a messzeségben. Hollaré hollahó hollaréjaréjahó - adták egymásnak a fák levelei. Bátorítóan megsimogattam a haját és elindultam lefelé a fáról. A Sanchez-hacienda vakítóan ragyogott a holdfényben. Fehérre meszelt falai tükörként verték vissza a holdsugarakat. Árnyéktól árnyékig lopóztunk, s ha nem nyomaszt a rossz előérzet, elgyönyörködhettem volna Hilda kecses és mégis céltudatos mozgásában. Mintha csak nága barátaimat láttam volna a messze Ázsiában. Hilda Leon minden rezzenésén látszott, hogy éveket töltött olyan emberek körében, akik legszívesebben éjszaka mozognak, és akkor is csak holdárnyékban. A legszélső fa mögül figyeltük a kivilágított haciendát, amikor, mint a halottak szelleme - hangtalanul és váratlanul -, elénk perdült egy árnyék. Hilda halkan felkiáltott, és a pisztolya után kapott. - Mr. Lawrence? Nicolette volt, Sanchez professzor egyik szolgálólánya. Aki tegnap beárult Atahualpánál, hogy itt jártam, és alighanem én öltem meg Sanchez professzort. - Minden rendben? - Mindent előkészítettem, monsieur. A kisasszony... Jézusom... Hilda kisasszony! Már valamennyien halottnak hittük... Alig tudtam elhallgattatni. Meggörnyedve osontunk a bejárat felé, attól tartva, hogy a hátam mögött felropog egy géppisztolysorozat, vagy felhangzik egy harmonikafutam. Héjakó héjakó héjahéjahéjahó! Döngve csapódott be mögöttünk a kapu. Sanchez professzor könyvtárszobája a földszinten kapott helyet, hatalmas, dzsungelra néző erkélyablakokkal. Ha valaki be akart volna jönni, nem kellett volna mást tennie, csak néhány jól irányzott csapással betörni valamelyik üveget. Megfogtam egy nehéz karosszéket, becipeltem két szekrény közé, és intettem Hildának, hogy üljön bele. Felemelkedett a kanapéról, ahol eddig kuporgott, és rossz szokásához híven egészen az orrom elé állt. - Szeretném, ha megtudnál valamit. - Mit? - Hát... hogyha nem lenne az... a professzornő... akkor... - Akkor? Átkarolta a nyakam és megcsokolt. Mielőtt viszonozhattam volna, elhúzódott tőlem. - Mit kell tennem? - Maradja helyeden! Tartsd készenlétben a fegyveredet! És csak akkor tégy bármit is, ha szólok. Vagy, mondjuk úgy, hogy parancsot adok rá. Addig semmit! - Igenis, parancsnok, értettem! Szalutált, mint egy engedelmes gorillalány. - Ha pedig mégis történne valami..., mondjuk, velem, szedd a nyúlcipőt, rohanj Atahualpa falujába, és várd meg a reggelt. Onnan értesíteni tudod a hatóságokat. Atahualpa segíteni fog. Megfogtam a vállánál fogva, és belenyomtam a székbe. Éppen akkor, amikor felbukkant az ajtóban Nicolette fekete, ijedt képe. - Minden rendben, monsieur? - Rendben, Nicolette. - Csak azt akarom mondani, hogy... valamennyien nagyon félünk. Jeannine mondta, hogy... a törzsi naptár szerint ma van a szellemek éjszakája. Ezen az éjszakán... amikor felkel a hold... valamennyi szellem, akit csak feláldoztak Omurunak, a lepra vagy Jemandzsának a tenger istenének... kísérteni jön a földre. Nagyon félünk, monsieur.,Lawrence. - Hányan vagytok? - Csak Jeannine, Marie-Christie és én. A többiek elmentek, ahogy... - Köszönöm, Nicolette. Zárkózzatok be a szobátokba, és senkinek ne nyissatok ajtót. Senkinek, még nekem se! Megértettétek? Rémülten bólintott, s mielőtt elment volna, rám emelte óriási, szénfekete szemét. - Azt beszélik a lányok, monsieur, hogy... élőhalottak szállnak ki a tengerből... és idejönnek, hogy beszéljenek veled régi-régi írásokról... igaz ez, monsieur Lawrence? - Igaz, Nicolette. A halottak ma éjszaka idejönnek a haciendára. Bárki is dörömbölne, ne nyissatok ajtót! Felkattantottam egy asztali lámpát, és elfüggönyöztem az ablakokat. Hilda tágra meredt szemekkel figyelte minden mozdúlatomat. Főleg az lephette meg, hogy milyen otthonosan mozgok a könyvtárteremben. A legnagyobb meglepetés azonban alighanem akkor érte, amikor egyetlen mozdulatomra kialudt a csillár erős fénye. Kihasználva a pillanatnyi fényhatást megnyomtam egy rejtett gombot a könyvszekrényen. Amikor a lány visszanyerte a látását egy félig elfordult polcot látott s engem, amint a polc mögötti üregből kiemelek valamit. Kiveszem és az asztali lámpa alá helyezem. Láttam, hogy megremeg kezében a revolver. - Ez... micsoda? Könyedén válaszoltam, csak úgy, félvállról. - Mi lenne? Virakocsa könyve. Odakint megkoppant az ablak, mintha nagy bogár vágódott volna neki. Állt a szobában a fülledt, párás levegő. Mégis meglebbentek a függönyök. Felugrott, hogy odarohanjon hozzám. - Maradja helyeden! - sziszegtem, anélkül, hogy elfordítottam volna a fejem. - Maradja helyeden! - Ez... nem lehet - suttogta. - Ez nem lehet igaz... ! Hiszen... hiszen... - Fogd be a szád! - Becsaptál! Azt mondtad, a szövetségesed vagyok, de... te... becsaptál. Nem mondtad meg az igazságot! Nem mondtad meg, hogy nálad a könyv. A függöny tovább libegett, majd mintha egy emberi test körvonalait véltem volna felfedezni mögötte. éppen vissza akartam nyomni a lányt a székébe, amikor a függöny félrecsapódott, s egy géppisztolycső bújt be a függönynyíláson. A cső után egy szőke férfi feje. - Te, ribanc! - sziszegte a férfi érezhetően erős német akcentussal. - Azt hiszed, nem sejtettem, hogy a professzor találta meg a könyvet? Ha ez az átkozott Lawrence nem bukkan fel... már valamelyik faodúban néznéd a napkeltét, amíg csak a keselyűk ki nem vájják a szemed! Le a kezeket az asztalra! Maga is, Lawrence! A játszma befejeződött! Mutassa a könyvet! Lépett egyet az asztal felé; miközben felugatott kezében a rövid csövű géppisztoly. A golyók néhány centiméterre a fejemtől vágódtak a faburkolatba. Kinyújtotta a karját, és kivette a kabátzsebemből a stukkeromat. Amíg a közelemben matatott, volt időm alaposan megfigyelni. Szőke hajú, középtermetű férfi volt, ötvenes éveit taposta. Kemény, markáns vonásai katonamúltról árulkodtak. Hideg, kék szemeinek rezzenéstelen nézése megértette velem, hogy ez az ember nem ismeri az irgalmat. Aki szemben áll vele, úgy eltapossa, mint egy undorító férget. Éppen csak rápillantott 38-as Smith and Wessonomra, aztán lehajította az asztal alá. - Erre nem lesz szüksége! Hadd nézzem azt a könyvet! Könyökömmel toltam feléje Virakocsa könyvét. Éppen csak belepillantott, aztán fél kézzel becsukta, és a hóna alá szorította. - A játszmának tehát vége! Uramisten, mibe került ez nekem...! Aztán mintha gyorsan meg is bánta volna, amit mondott, rám ordított. - Menjen a polchoz! Odaléptem a könyvespolchoz. - Vegyen le egy könyvet: Kábé akkorát, mint Virakocsa könyve... Tegye az asztalra! Mit tehettem volna. engedelmeskedtem. - Helyes, nagyon helyes. Most üljön a könyv mögé, és tegyen úgy, mintha olvasgatná... Itt a revolvere. Tegye maga elé az asztalra. Fél kézzel vette ki a tárat, és dobta elém a fegyvert. Meg kell hagyni, tudott bánni az ujjaival. Ügyesen dolgozott velük, mint egy bűvész. - Miss Leon odamegy az ablakhoz, és széthúzza a függönyt. Éppen csak annyira, hogy be lehessen látni rajta... - Soha! - Akkor megölöm. Meg fogják tanulni, hogy velem... Felálltam, kockáztatva, hogy kilyukasztja a bőröm, és megtettem, amit Hildától kívánt. A hold vakítóan ragyogott: nem láttam árnyékokat a fák között. Visszaültem az asztalhoz s a lámpa fénykörében úgy tettem, mintha az előttem heverő földrajzi munkába mélyedtem volna. Elégedetten legeltette rajtam a szemét, aztán óvatosan letette egy székre Virakocsa könyvét. Megállt a szoba közepén, szétterpesztett lábbal, mint egy valódi SS-tiszt, aztán párducszerű gyorsasággal Hilda mellett termett. Elkapta a lány kezét, maga felé rántotta, s lendületből jókora ütést mért az arcára. - Ezzel tartoztam, te ribanc! Töröld meg az orrod! Hilda blúza felső zsebébe nyúlt, kihúzott belőle egy papírzsebkendőt. Engedelmesen az orrához nyomta; felitatva vele a vékony kís vérpatakot, amely az ütés nyomán kezdett szivárogni lefelé. A férfi halkan, diadalittasan felnevetett. - Gyűlölsz, mi? Ha nem sürgetne az idő, eljátszadoznék veled. Herr Lawrence szeme láttára. Bizonyára értékelné a jelenetet. Közben összevernélek... Megfogta Hilda könyökét, és odalökte hozzám. - Egyetlen esélyetek van a menekülésre. Egyetlen pici esélyetek. y Igyekeztem, hogy felvillanjon szememben az öröm fénye. - És mi Lenne az? Felnevetett. Kellemetlen; gőgös nevetéssel. - Őt is magaddal akarod vinni? Gyorsan bólintottam. - Ilyen kapós lettél, Liebling? Ha lenne időm, ellátnám használati utasításokkal, Herr Lawrence. Volt módom kitapasztalni a kicsikét. Lassan itt volt az ideje, hogy én is megtegyem a magamét. - Még egy szó és elrontom az örömét. - Maga? Az enyémet? - károgta rekedten. - Levetkőztetem a Lányt, és itt, maga előtt... Elléptem az asztaltól, és megindultam feléje. Közben az öklöm is felemeltem. Tudtam, hogy az életemmel játszom, de nem tehettem mást. Volt már rá példa, hogy egyetlen lapra tettem fel mindent. Akkor bejött, most miért ne jönne be? Egészen addig lépkedtem előre, amíg csak a géppisztoly csöve meg nem állított. - Vissza! - Eszemben sincs. Húzza meg a ravaszt! Soha nem esett még nehezebbemre kimondanom egy mondatot. Soha nem folyt még rólam több verejték egy kiejtett mondat után, mint ekkor. Szerencsére nem húzta meg. Két gyors lépést tett hátrafelé, és igyekezett minél vérszomjasabb képet vágni. - Maga megőrült! Ha meghúzom... - Éppen olyan jól tudja, mint én, hogyha megtenné, soha nem hagyhatná el élve ezt a házat. Soha nem lenne senki hasznára Virakocsa könyve. Magának szüksége van ránk, Miss Leonra és rám... - Maga megbolondult! - Oké! Akkor lőjön! Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy nem fog lőni. Visszamentem az asztalhoz, leültem a lámpa alá, és megsimogattam a halálsápadtan álló Hilda kezét. - Nyugalom. A férfi ismét közelebb jött, de mintha a fölényes magabiztosság hervadásnak indult volna az arcán. - Ha nem tévedek, üzletet akar kötni velem, Herr von Schutzbach? Öröm volt nézni, ahogy az üzlet szóra megrándult az arca. Mégcsak hallani sem szerette az ilyesfajta burzsoá-zsidó kifejezéseket. - Ön el szeretné vinni innen Virakocsa könyvét. Azt hiszem, sejtem is, hogy hová. - Nem érdekelnek a sejtései. - Ahhoz azonban, hogy ki tudja vinni innen... az én segítségemre lesz szüksége, Herr von Schutzbach. Mindenesetre dicsérem jó megfigyelőképességét. Őszintén szólva azt hittem, egészen másként fog lezajlani ez a kis jelenet itt, a könyvtárszobában. Azt hittem én jöhetek elő az adu ásszal, anélkül, hogy magának sejtelme lenne róla; az ász nálam van. Közben kiderül, hogy ismeri a lapjaimat. Lehet, hogy kissé homályosnak és zavarosnak tűnik, amit mondtam, ő azonban tökéletesen megértette. Gúnyosan, lenézően elmosolyodott. - Ne feledje, évtizedek óta a dzsungelben élek. Legalább úgy ismerem az őserdőt, mint maga, Lawrence. Nyugodt lehet, észrevettem az indiánokat... - Nagy merészség kellett hozzá, hogy besétáljon a csapdába! Egyszerre megváltozott az arckifejezése. Mintha egy egykori birodalmi vezető szellemkeze letörölte volna róla az önhittséget és árja felsőbbrendűségi mázát. Kék szeméből eltűnt a magabiztos őrület, hogy a ravasz csirkefogónak adja át a helyét. - Ön szerint mennyit ér Virakocsa könyve? - Gondolom, felbecsülhetetlen az értéke. - Ez igaz. Csakhogy egy felbecsülhetetlen értékű könyv mellett még éhen lehet halni. Nos, tettem bizonyos lépéseket... hallott már Hughesról? - Ki ne hallott volna? A világ alighanem leggazdagabb embere. - Hughes százmilliót ad a könyvér t, ha... bebizonyosodik, hogy eredeti. - Hm. És ki fogja bebizonyítani neki? - Ön, Mr. Lawrence; csakis ön. - Én? - Miért csodálkozik? Önnek olyan a híre a keleti kultúrák terén, mint annak a szemét Einsteinnek a matematikában. Ezért kell megkímélnem az életét, ha tetszik, ha nem. Hughes azonnal kifizet magának is, nekem is ötven-ötven milliót. - Mikori az ajánlata? - Nem fogja elhinni: tegnapi. Tegnap beszéltem vele telefonon. Nem lett volna értelme megkérdezni, hogy honnan. - Őszintén szólva az volt a tervem, hogy kinyírom magát. Nem is tagadom. Remélem, nem veszi rossz néven? - Egyáltalán nem. Fordítva én is ugyanúgy tettem volna. Egyáltalán... kicsoda maga? Felnevetett ismét azzal a csúnya, karvalyvijjogásszerű nevetéssel, amit annyira utáltam. - Valóban nem tudja? - Csak sejtem. - Akkor hát hadd mutatkozzam be... Ernst von Schutzbach vagyok. - Ernst von Schutzbach hadnagy? - kérdeztem és csodálkozva felhúztam a szemöldökömet. - Pardon. Főhadnagy. Énnekem ez a rangom. - Az édesapja, mintha hadnagyot említett volna. - Keresztkérdések? - kér dezte kuncogva. - Higgyen nekem, nincs rá oka hogy ne higgyen. Főhadnagy voltam, de a fasiszták lefokoztak... és én ezt a lefokozást egyszerűen nem ismerem el! Maga Dönitz tengernagy nevezett ki főhadnaggyá. Hiába tépték le a rangjelzésemet, amíg élek főhadnagy maradok. - Miért fokozták le, Herr von Schutzbach? - Parancsba adták, hogy a megtorpedózott hajók legénységét sorsára kell hagynunk. Én és még néhányan... szót emeltünk ez ellen az embertelen intézkedés ellen, arról ellentmondott az elfogadott konvencióknak... - Értem. Tehát lefokozták. - Le. Aztán mégis megbíztak, hogy vezessek egy tengeralattjárót ide, Peruba. Ekkor már a háború vége felé jártunk. - Mi volt az expedíció célja? - Rejtekhelyet kellett keresnünk nehézvíztelepeink számára. - Itt? - Miért ne? Himmlernek vagy valamelyik másik őrültnek az volt a terve, ha elveszítjük a háborút... ugyanúgy kell cselekednünk, mint az első világháború után. Csendben készülődnünk a következőre. A fejesek Berlinben úgy gondolták, hogy a perui őserdő feneketlen mélységeiben létre lehet hozni néhány föld alatti üzemet, amelyek megteremtenék Németország számára a harmadik világháborúhoz szükséges hadi potenciált. - Ezután mi történt? - Tudtuk, hogy a háború és vele együtt Németország elveszett. Azt is tudtuk, hogy a perui feltámadás álom csupán. Foszladozó kötél, amibe a fuldokló vezérkar kapaszkodik... Mintha megcsuklott volna a hangja. Leeresztette a géppisztolyát: csöve a föld felé nézett. Talán itt lett volna az alkalom, hogy rávessem magam, de miért tettem volna? Ha végére akarok járni a Suttogó árnyak öble rejtélyének, tovább kell játszanom. Hiszen még csak a darab második felvonásában jártunk. - A történet inkább szomorú, mint titokzatos - mondta és megvonta a vállát. - Jött velünk néhány SS-ember, akiket már az út elején ártalmatlanná tettünk. Kinyitottuk a zsilipet, és kiengedtük őket a felszínre. Természetesen csónak nélkül. Hadd tapasztalják saját bőrükön, milyen érzés megszegett konvenció áldozatának lenni. Aztán megérkeztünk Peruba. A tengeralattjárót elsüllyesztettük, mi pedig kijöttünk a partra: Kí-ki ment a maga útján. Én végleg itt ragadtam... - Miért? - Virakocsa könyve miatt. - Hogy szerzett róla tudomást? - Véletlenül. Itt telepedtem le a környéken, és kezdetben kincskereséssel töltöttem az időm. - Elég furcsa egy katonától. - Mihez kezdhettem volna? Pénzem alig volt; annyi csupán; amennyi az expedíció pénzének rám eső részéből megmaradt. Ráadásul az is hamis volt. - Hamis? - Mit gondol, a német vezérkar milyen pénzekkel látta el az ügynökeit? Vigyáznom kellett, nehogy lebukjak. Itt, az isten háta mögött még csak elfogadták a hamis pénzt, de Limában holtbiztos, hogy rács mögé kerültem volna. Ezért... valaki azt javasolta, hogy keressünk dzsungelba veszett romvárosokat, ásogassunk, és ha találunk valamit, adjuk el jó pénzért a feketepiacon. Ekkor hallottam egy indiántól Virakocsa könyvéről. - Csak úgy elmesélte? - Nem csak úgy. Olyan az egész történet, mint egy Karl May- regény. Az az indián haldoklott, amikor rábukkantam. Valaki beleeresztett egy golyót. - Milyen indián volt? - Kecsua. Ápoltam egy darabig, de nem Tudtam megmenteni az életét. Halála előtt beszélt nekem Virakocsa könyvéről... elmondta azt is, hogy hol rejtették el. Meg is rajzolta. - maga persze megpróbálta megkeresni? - Naná, hogy megpróbáltam! Csakhogy nem találtam. Ráadásul egész indiántörzsek jártak a nyomomban. Azt hitték a halottaikat akarom ellopni. Reménytelennek tűnt a vállalkozás. Egy napon aztán becsapott a mennykő... Megtudtam, hogy a szüleim, érti, a szüleim ide költöztek Argentínából. - Nem örült neki? - Egyáltalán nem. Elegem volt a családomból, a politikából, Európából; torkig voltam mindennel. Torkig voltam anyámmal, aki szinte szerelmes volt a fivérembe, a háborúban eltűnt Dieterbe, s sohasem szűnt meg rajongani a tékozló fiúért. Még az sem hatott meg, hogy apám itt akart élni "sírom" közelében. Úgy döntöttem, hogy Ernst von Schutzbach végérvényesen meghalt a világ számára. - Mégis beköltözött a Mária-kép mögé a szobájába. - Nem volt más választásom. Kellett egy búvóhely, ahonnan kiindulva kereshettem Virakocsa könyvét. Apám nem tudott a dologról, anyámnak beadtam, hogy enyhén háborús bűnös vagyok én is, nemcsak meghalt fivérem; Dieter. Csináltam valami disznóságot egy tengeralattjárón, és ha kinyomozzák hol vagyok, az izraeliek kivégeznek. Anyám elhitte, én pedig boldogan éltem a toronyszobákban, igaz kicsim? - nevetett Hilda felé. - Csak az a fekete barom zavart. Egyre-másra összeakadtunk az erdőben, és vicsorgott rám, mint egy veszett kutya. Végül is megbékültem Sanchez jelenlétével. Figyeltem minden mozdulatát. Ha megtalálja a könyvet, elveszem tőle. Így gondoltam. - Hogy lehet mégis, hogy ő rábukkant, és maga nem tudott róla? - Hát... mindig nem lehettem a nyomában. És ez a kis ribanc is megzavart. Vele is foglalkoznom kellett. De maga ezt nem értheti. Itt az isten háta mögött, Margón kívül csak indián lányok vannak, azok meg veszélyesebbek, mint a mérgeskígyó. - Hogyan tudta meg, hogy Sanchez megtalálta Virakocsa könyvét? - Futótűzként terjedt a híre. Van néhány súgóm az indiánok között. Mindenki arról beszélt, hogy Sanchez professzor, Leslie L. Lawrence, az indiánszakértő segítségével megtalálta a könyvet, aztán Sanchez eltűnt, azaz meggyilkolta valaki. Ön, Herr Lawrence! Tagadja? - Mi okom lenne rá? - Ön megölte Sanchezt a könyvért. Én pedig jusst formálok a könyv egy részére. Remélem, nem kell magyarázgatnom, milyen jogon. Ön volt olyan ravasz, hogy nem vette magához, így aztán nem is lehetett elvenni magától. Pedig tudja, hányan vadásznak rá? Itt hagyta Sancheznál, most pedig érte jött a szeretőjével, vagyis a... szeretőnkkel együtt. Tudtam, hogy ide kell jönnöm, és elkapnom magát. Csakhogy azt is tudtam, maga nem ostoba ember, Herr Lawrence, és biztosítja a hátát... Esküdni mertem volna, hogy kapcsolatba lép az indiánokkal. Az erdőt megszállták az indiánok a fúvócsöveikkel, és aki megpróbál meglépni a Sanchez- haciendáról maga nélkül, azt megölik. Jól sejtem? - Egészen jól. - Már akkor tudtam, amikor besétáltam a csapdájába, sőt, láttam is a fák között az indiánokat. - Akkor miért sétált bele? - Jó vicc! Nekem nincsenek szövetségeseim. Arra gondoltam, megalkuszom magával. Hiszen maga is csak nehezen tudná Értékesíteni Virakocsa könyvét. Én hozok magának ötvenmilliót, maga pedig biztosítja a szabad elvonulást. Ha nem, mégiscsak kénytelen lennék megölni. Aztán... megpróbálom felvenni a harcot az indiánokkal. Hátha sikerül. - Kevés rá az esélye. - Tudom. Szeretném tudni áll-e az alku? A függöny lengett-libegett, mintha rejtőzne mögötte valaki. - Természetesen áll. Adja vissza a revolveremet! Szemmel láthatóan habozott. Nekem pedig furcsán kellemetlen érzésem támadt. Nem mintha eddig napfényben fürdött volna a lelkem, mégis bíztam magamban és következtetéseim helyességében. Most pedig, mintha azt éreztem volna, hogy valakol hibát követtem el. Jó ég, de hol? Az asztalhoz sétált, felemelte a stukkert, és felém nyújtotta. Már-már sikerült elérnem a csövét, amikor a függöny félrebillent, és berepült mögüle Sammy Davis junior. Soha nem jöhetett volna rosszabbkor. Mindenesetre megpróbáltam elkapni a fegyvert, de miért éppen ez sikerült volna? Elhúzta és a csövével a kezemre ütött. - Vissza! Szemem sarkából láttam, hogy Atahualpa, Heathy, Habgond, Templeton és Walravens törtetnek be a szobába. Gondolatban gratuláltam Walravensnek, aki összegyűjtötte őket. Megpróbáltam menteni, ami menthető. A földre vetettem magam, de hiába. Sammy Davis ahelyet, hogy von Schutzbacht próbálta volna meg ártalmatlanra tenni, nekem esett. Végignyalta az arcom, belekapott a büdös lakkcipőbe, és megkísérelte lecibálni a lábamról. Tehetetlenül néztem, ahogy von Schutzbach jól irányzott rúgással a falhoz keni, hozzám ugrik, és a géppisztolyt a halántékomnak szorítja. - Álljon fel! Lassan, kelletlenül feltápászkodtam. - Egyetlen mozdulat, és meghúzom a ravaszt. Remélem, nem akarják, hogy gusztustalan jelenetnek legyenek szemtanúi. Mr. Lawrence élete az önök kezében van. Mr. Atahualpa, tegye szépen a lábához a fegyverét, és ön is kisasszony. Atahualpa habozva rám nézett, aztán szó nélkül lerakta a fegyverét a földre, Heathyé mellé. - Rúgja ide! A fegyverek pontosan a lábánál landoltak. Lehajolt, felszedte; és az asztalra rakta őket. - Tegyék fel a kezüket! Feltették. Sammy Davis ekkor vette csak észre, hogy hiba van a kréta körül. Morgott, forgott, reményvesztetten megkergette rövid malacfarkát, aztán váratlanul von Schutzbachnak ugrott. Lehetséges, hogy valaha, a német hadseregben a kutyák elleni védekezést is tanították, mindenesetre von Schutzbach mesterien csinálta. Éppencsak elmozdult a géppisztoly csöve a homlokomról, Sammy Davis máris fájdalmas vonyítással a földön hevert. Mire megpróbálhattam volna kihasználni az alkalmat, a fegyvercső visszatért a helyére. - Fogja a kutyáját, mert lelövöm - mondta a fickó szárazon, minden indulat nélkül. Atahualpa mozdult volna, hogy kihessegesse Sammyt az erkélyablakon, de von Schutzbach viszszaparancsolta. - A dög itt marad! Pontosan értettem, mire gondol. Ha a gazdátlan és vonyító kutya felbukkan az erdőben az indiánok között, az erdei vadászok megindulhatnak a hacienda felé. - Azt hiszem, fordult a kocka, Mr. Lawrence. Méghozzá az ön számára nem éppen előnyösen. - Hogyhogy fordult? - Az a helyzet; hogy nincs szükségem többé magára. Sajnos. - Az előbb, mintha azt mondta volna, két oka is van, hogy szövetkezzék velem. - Az az előbb volt. Azóta lényegesen megváltozott a helyzet. Ha jól belegondolok, egyáltalán nincs már szükségem magára. - Valóban? - kérdeztem némiképpen kétségbeesve. - Hogy akar átmenni nélkülem az indiánokon? - Mr. Atahualpa segítségével. - Gondolja, hogy Atahualpa segíteni fog? A kecsua, mintha előre megbeszéltük volna, megrázta a fejét. - Én nem. Én igazán nem. Von Schutzbach felnevetett. - Dehogyisnem, Mr. Atahualpa: Dehogyisnem. Ha jól tudom meg szeretné választatni magát a harmadik periódusra is, igaz? - Mi köze ennek... - Nagyonis sok. Én a kezére adom Mr. Lawrencet... holtan. Atahualpa megértette, és mérlegelte a dolgot. - És a többiek? - Azokra ne legyen gondja! Majd én elintézem őket. Tehát ajánlatom a következő: megkapja Leslie L. Lawrence holttestét; a maga dolga, milyen mesét kerekít mellé. Ha ügyeset, harmadszorra is megválasztják, sőt, maga lehet Peru nemzeti hőse. A - vidéki kis seriff, aki elkapta a tömeggyilkost. Talán még Limá- ba is felhívhatják és kitüntetik... Sőt, ki is nevezhetik igazi rendőrré. Nos, Atahualpa? - Mit kell... ezért... tennem? - Keresztülvisz az indiánokon. Kiadja a parancsot, hogy gyújtsák fel a haciendát. - Ezt nem tehetem. Az indiánokat szigorúan megbüntetnék érte. - Ha bebizonyosodik, hogy ők gyújtották fel. Találjon ki erre is egy jó történetet. Hiszen maguknak csodálatos a folklórjuk. Az ujjukból rázzák ki a szebbnél szebbmeséket. Nos? Atahualpa a szájába vette a hüvelykujját, és rágni kezdte a körmét. - Mi lesz a többiekkel? Miss Heathyvel... Mr. ... - Ez az én dolgom. - Ennyi halott .. . . kicsit sok. - Nem fognak meghalni. Elviszem őket egy nyugodt helyre... idővel aztán elengedem őket, ahogy megszabadultam Virakocsa könyvétől. Áll az alku? Sammy Davis felvonyított, mintha sürgette volna gazdáját, hogy mondjon igent. Atahualpa megsimogatta ritkás bajuszát, elkente az izzadságot kövér képén, aztán felvonta a vállát. - Aligha van más választásom. Von Schutzbach elmosolyodott. - Ez már beszéd! Az a feladata, hogy elküldje az indiánokat... Maguk pedig valamennyien velem jönnek. Vigye már ezt a kutyát a fenébe...! Atahualpa lehajolt, és elkapta Sammy nyakát. - Hé! Várjon csak... - próbáltam meg késleltetni a szomorú jövőt. - És mit csinál Virakocsa könyvével, ha kinyír bennünket? Főleg engem? Kinek fogja eladni? Félrehúzta a száját, és géppisztolya tusára ütött a tenyerével. - Maga túl veszélyes nekem, Lawrence.- Aligha tudnék jól aludni magával a hátam mögött. Van itt valaki, aki kevesebbért is a kezemre játszik, igaz kedvesem? Hilda Leon dühösen a padlóra köpött. - Te szemét! Soha, de soha... - Dehogynem, kincsem, dehogynem. Az életéért nagyon sokat megtesz az ember: Neked vannak összeköttetéseid a műkincspiacon. Majd találsz valakit, akinek a véleményét hajlandó lesz Hughs elfogadni... Addig is gondolj rá, mennyi szép, mozgalmas éjszakát tölthetünk még együtt. Szinte lággyá olvadt az arca. Aztán megkeményedett, mintha gránittá szilárdult volna. Előrenyújtotta a fegyverét, és az ablak felé intett. - Indulás. Kezeket a tarkóra. Atahualpa megy legelöl... Atahualpa engedelmesen megfordult; aztán abban a szempillantásban már perdült is vissza. Csak egy szempillantásnyi időre tudtam elfogni a tekintetét, de ez is elég volt hozzá, hogy felfedezzem benne a gátlástalan kárörömöt. Hildához ugrottam, és lerántottam a földre. Valami sziszegve átsuhant a fejünk felett; Sammy Davis őrjöngve a függönynek ugrott, Atahualpa alig tudta visszacibálni: A függöny félrecsúszott láthatóvá téve a kezet, amely a dárdát hajította. A vékony, szalagokkal felcicomázott dárda ekkor már von Schutzbach vállában rezgett, aki géppisztolyát a földre ejtve kétségbeesetten próbálta kirántani magától a húsába fúródott fegy vert. - Kár a gőzért, senor von Schutzbach - mondta egy férfihang a függöny mögül. - Csak orvos távolíthatja el. A lándzsafejnek szakálla van, ugyanis. És még az a marha amatőr azt állította, hogy nem tudom az indiánok dobófegyvereit kezelni. Hát most jól nézzék meg! Tudom vagy nem tudom? A függöny félrehúzódott; elegáns mosollyal a szája szegletében Sanchez professzor botladozott közénk. Felkeltem a földről; elvettem von Schutzbach géppisztolyát. Von Schutzbach nyögött, sértetlen kezével eltakarta az arcát. Látszott rajta, komoly fájdalmai vannak. Sammy Davis vonyított, egyikünkről a másikunkra ugrált, végül belekapaszkodott a nadrágszáramba és az erkélyajtó felé rángatott. Dühösen rászóltam Atahualpára, hogy vakarja le rólam, aztán ügyet sem vetettem rá többé. Mint később kiderült óriási hibát követtem el vele. Heathy lehajolt, megsimogatta Atahualpa kutyáját, aztán rám emelte a szemét. Kicsit szíven ütött, amit láttam benne. Nem tudom pontosan, mit vártam tőle; ezt semmiképpen sem. Mintha egy jegesmedve fürdött volna a tekintetében. Walravens hitetlenkedve a fejét csóválgatta, Habgond és Templeton megpróbálták feltámogatni a vérző és összegörnyedt von Schutzbachot, Sanchez lehajolt, hogy a földre esett Virakocsa- könyvet az asztalra hajítsa. Az erkélyajtó megcsikordult, s hiába emeltem arrafelé a fegyver csövét, rettenetes erő tépte ki a kezemből. Forró fém égetését éreztem, majd golyó csattanását hallottam. A függöny mögül két nő ugrott elő, mindkettő füstölgő fegyverrel a kezében. Margo és Erna von Schutzbach. Margo az ablaknál maradt, Erna asszony a sebesülthöz ugrott és átölelte. - Úristen! Mi történt veled? Mit csináltak veled, fiam? Szemem sarkából láttam, hogy Margo lefegyverzi Atahualpát. Az egyre jobban megzavarodó Sammy tőle is kapott egy alapos rúgást. Von Schutzbach mogorván lerázta magáról az asszony kezét, és igyekezett férfiasan viselkedni. - Ugyan, mama. Katonadolog! Margo Sanchezhez lépett, és a hasába nyomta revolvere csövét. - Mérgezett? Sanchez nemet intett. Margo párduckönnyed mozdulattal lendítette meg a fegyverét, és csapott le vele Sanchez fejére. A professzor megperdült, és eldőlt, mint egy krumpliszsák. Margo engem is végigmért: őszintén meg kell mondanom, semmi biztatót nem láttam a tekintetében. - Erna... Hogy öljem meg? Erna von Schutzbach felém fordította szelíd, hervadt szép arcát, és megvonta a vállát. - Tudod, hogy nem bírok vért látni, Margo. Margo biccentett, az asztalhoz ment, és felvette Virakocsa könyvét. Nézte-nézte, közben hitetlenkedve csóválgatta a fejét. - Emiatt a szar miatt kell ennyi embernek meghalnia? Érted te ezt, Erna? Erna asszony helyett a mindinkább magáhóz térő sebesült válaszolt. - Ez... nemcsak egy könyv, Margo. Ez ott... a kezedben... százmillió dollár. Ház Miami Beachben, ház Acapul... cóban... teniszpályákkal, yachttal... repülőgéppel... a nagyvilággal, Mar... go... Ami akkor nem sike... rült... most sikerülni fog. Nem tudná valaki... kihúzni ezt a mocskot a vállamból? - Maradj nyugodtan! Majd Vogel doktor kioperálja. - Jézusom, én elvérzek! Margo újra belerúgott a szaglászó Sammy Davisbe, aztán a gyengédség legcsekélyebb jele nélkül magához intette a sebesültet. A férfi csak anyja támogatásával tudott elindulni az ablak felé. - Az indiánok? - nyögte fájdalmas képpel. - Itt a terepjáró a ház mellett. Nincs az az indián, aki meg merné támadni von Schutzbachék terepjáróját. Neked is ezt kellett volna tenned, kedvesem. Csakhogy te a magad útján jártál. Le akartad rázni a szeretődet, a te kis bájos Margódat. A férfi gyorsan megrázta a fejét. - Ugyan, dehogy, Margo. Félreérted a helyzetet. Arról van szó, hogy annyira biztosra mentem, és... nem akartalak veszélybe sodorni. Margo gúnyosan elmosolyodott. - Biztosra mentél, és nem akartál veszélybe sodorni? Ez jellemző rád, Liebling. Én valami egészen mást sejtek. Arra gondoltál, hogy megszerzed magadnak Virakocsa könyvét, aztán egyedül lelépsz vele. Anélkül, hogy anyádat, aki évekig rejtegetett, és otthont adott neked vagy szerető barátnődet, aki megosztotta- veled ételét, italát, ágyát... értesítenéd. Magad akartad a nagy pénzt, Liebling. Csakhogy engem nem lehet átejteni. Csak nem csavarta el a fejed ez a vörös ribanc? - Margo, de igazán... - Jawohl, Liebling. Fátylat a múltra. Az a lényeg, hogy itt állunk, kezemben Virakocsa könyvével, és amiről beszéltél, s ház Acapulcóban és Miami Beachben, a repülőgép és a yacht kettőnké lesz, kedvesem. Ehhez a könyvhöz nincs senkinek jussa, csak neked és nekem! A hacienda leég, mi pedig gazdagok leszünk. - És... ők? - Elmentek örökre. Átkutattam a partot, de nem láttam őket. Felgyújtották a vackaikat is. Azt hiszik, abban a tűzben, amelyben ezeknek az idiótáknak a táborát felégették megsemmisült a könyv is. Ők ugyanis bevették, hogy Lawrence megölte Sanchezt, és a táborában rejtette el a könyvet. A tábort felgyújtották, következésképpen a könyv is megsemmisült. Végrehajtották, amit terveztek, és már talán nem is élnek. Sőt, egészen biztosan nem élnek. Mi viszont élni fogunk... Csak egyet véss az eszedbe! Azon a napon meghalsz, amikor ki akarsz játszani. Most pedig munkához, Erna! Én sakkban tartom őket, te pedig hozd ide a benzineskannákat... Mindenki a helyén marad! Sajnálom, de nincs más megoldás. - Nem vinne inkább engem Acapulcóba? - kérdeztem könnyedén, pedig belül majd szétvetett a feszültség. - Egészen jól tudnám érezni magam egy yachton... Hideg whisky... Maga és én egy kabinban... Hilda mosolygott, Heathy lehajtotta a fejét, és láttam, hogy megrándul a válla. Margo megveregette a karom. - Sajnálom. Ezúttal maga vesztett. Erna, hol vagy? A szél lebegtette a függönyöket, válasz nem jött az éjszakából. Margo összeráncolta a homlokát. - Erna... Légy szíves... Von Schutzbach a lándzsanyelet markolva nyugtalanul nézegetett a nyitott ajtó felé, aztán botorkálva elindult az asztalfőhöz, hogy magához vegye a revolveremet. Útközben többször is megállt, és fájdalmasan sziszegett. - Anya... Ebben a pillanatban feltűnt az ajtóban Erna von Schutzbach. Görnyedten jött, mintha elfáradt volna a kannák cipelésében. Margo felhúzta a szemöldökét. - Minden rendben? Az asszony megállt vele szemben, vadul rázkódott a válla a zokogástól. Margo kezében megremegett a revolver. - Erna... Mi tör tént, Erna? Szemem találkozott Walravens tekintetével. Ez volt az a pillanat, amikor cselekednünk kellett. S minden erőmet összeszedve von Schutzbachnak ugrottam, és megragadtam a dárda nyelét. Annyit éreztem csak, hogy a fegyver kiszakad a vállából. Rám borult és ordított, ahogy a száján kifért. Nem törődve a kezemre ömlő vérrel, én is ordítottam. Valami olyasmit, hogy kitöröm a nyakát, ha Margo nem teszi le a fegyvert. Kár volt azonban strapálnom magam; Walravens már Margo mellén ült: megpróbálta kicsavarni a revolvert a kezéből. Amikor a kósza harmonikafutam felhangzott az ablak alatt, Margo eleresztette a fegyverét. Amikor pedig az első, múmiafejű kísértet belépkedett a szobába, Erna von Schutzbachhoz kúszott és zokogva átölelte a térdét. Az első másodpercekben nem hallatszott más, csak Sammy Davis junior elkeseredett vonítása. Farkát hátulsó lábai közé szorítva, a földre nyomta az orrát. Keleten ilyenkor azt suttogják, hogy az állat halált érez. Nyolcan voltak a bevonulók. Nyolc élőhalott. Ha pontosan le akarnám írni őket emberfeletti feladatra vállalkoznék. A halált nehéz leírni. Az élő önkéntelenül is visszahökken a részletektől. A nyolc bevonuló katona a síron tüli világot idézte. Azt a világot, ahonnan nincs visszatérés. S ők mégis visszatértek. Visszajöttek, hogy behajtsák az adósságot, amelyet behajtatlanul hagytak maguk után. A legelöl haladó férfi, nyakában régi típusú, bottáras géppisztollyal csak néhány hosszúra nőtt, szőke tincset viselt a koponyáján. Egyetlen szemüregében csillogott szemféle; egész hajdani arcát hártya borította, amely lüktetett, mint partra vetett hal koportyúja. Egymásba tekeredett horgas ujjaival megigazgatta géppisztolya szíját, aztán halkan, kongó hangon pihenjt vezényelt. A hét, libasorban vonuló katona megtorpant. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a nézésüket. Soha, amíg élek. A vezénylő, sildes sapkás tiszt felemelte az álla helyén nőtt csonkot. Kongott és suttogott is egyszerre a hangja, mintha korhadt fahordót vertek volna gumikalapáccsal. - Jelentést kérek!... Németül beszélt, északi kiejtéssel. A sorban legutolsó, alacsony , arcnélküli, hártyamosolyú férfi piszkos, fakult, rongyos sapkájához emelte a kezét. - Főhadnagy úrnak, alázatosan jeleznem... a létszám hét fő. Az U- 121 túlélői. A sebesült von Schutzbach rémülten felüvöltött, maga elé emelve a dárdanyelet. - Nem! Nem! Én... nem...! Erna von Schutzbach felzokogott. - Jézusom... Margo... kicsikém, én... - Az U-121 túlélői felsorakoztak, főhadnagy úr! Michael Pinten Hans Gross, Ernst Zelensky, Wolfgang Zimmermann, Paul Zimmermann, Gustav Volkert és Leopold Mazursky zászlós. - Köszönöm, Mazursky zászlós... Parancs; főhadnagy úr! - Elhozta a vádiratot? - Parancsára, főhadnagy úr! - Olvassa fel! A hártyaarcú katona oldaltáskájából gyűrött, piszkos papírdarabokat halászott elő. Fémprotézisre emlékeztető ujjcsonkjaival megfogta őket, és halálfeje elé tartotta. - Kész? - Igenis, főhadnagy úr. - Olvassa, Mazursky! A kísértetkatona megköszörülte a torkát - mintha vízvezetékcső bugyborékolt volna -, aztán alig hallhatóan olvasni kezdte. Látszott rajta, pokoli erőfeszítésébe kerül a dolog; már az első szavak után borsónyi izzadságcseppek gördültek le a homlokáról. - Vádirat: Készült Peruban, a 0011-es kódszámmal ellátott öbölben, 1954 karácsonyán. A jelen levő tizenegy katonai személy úgy döntött, hogy vádiratot nyújt be előre meg nem határozott bírósághoz, az U-121 tengeralattjáró pusztulása tárgyában. Felemelte a fejét, és ránk nézett. - Kérem a tisztelt bíróságot, nyilvánítsa illetékesnek magát. Kínos, súlyos csend ereszkedett a könyvtárteremre. Lehetséges, hogy a valóságban nem tartott tovább néhány másodpercnél, de mi hosszú óráknak éreztük. - Folytassa, Mazursky! A hártyaarcú ismét felbugybor ékolt, a sebesült von Schutzbach, szűkölve a fájdalomtól, megpróbált a fal mellett kimászni az erkélyajtón át a kertbe. A parancsnokló főhadnagy intésére egy arcnélküli, csontorrú katona lehajolt hozzá, és fényesre suvickolt csizmájának egyetlen rúgásával visszaküldte a helyére. Heathy tenyerébe temette az arcát, Hilda meredten figyelt; talán arra gondolt, hogy jó tiportot lehetne írni a történtekről, ha megússzuk élve. Ha megússzuk... Mazursky folytatta. - Az események leírása, khööö... 1944 szeptemberének utolsó napjaiban a Német Birodalom Führerének személyes utasítására a hamburgi dokkban kifutásra készítették elő az U-121 számú tengeralattjárót. A kifutási parancsot Martin Bormann látta el kézjegyével. A büntetőszázadokból és táborokból leválogatott legénység és tisztikar, a Martin Bormann által a hajóra irányított őrszemélyzet parancsnoksága alatt október első felében kihajózott Hamburgból. A kihajózás pontos dátuma a napló tanúsága szerint október 12. A hajó személyzetének és tisztikarának valamennyi tagja korábban parancsmegtagadás és gyávaság vétségében marasztaltatott el, amelyek büntetése a fennálló katonai szabályzat szerint halál. Nevezettek 1943. április 25-én megtagadták, a Szingapúrból Indonéziába tartó "Queen Isabelle" hajó megtorpedózását, amely, megbízható forrásokból kapott tájékoztatás szerint, háromszáz angol gyermeket szállitott a fedélzetén. A hajó elítélt kapitányát és legénységét később kegyelemben részesítették, és megbízták a jelen feladat ellátásával. A szöveg hivatalos, katonai nyelven íródott - legalábbis ezt a szándékot tükrözte. A valóságban azonban inkább skizofrén ápoltak alkotásaihoz hasonlított, mint száraz, katonai jegyzőkönyvre. - Az U-121 október végén érkezett perui vizekre. A fedélzeten tartózkodó SS-osztag parancsnoka utasította a kapitányt; hogy vessen horgonyt a 0011-es objektumnak nevezett öböl paartján. A kapitány a feladatot végreha-jtotta. Az SS-egység partra szállt, a kapitány és a legénység nem hagyta el a hajót. Fél perccel az egység távozása után a raktérben robbanás történt, amelynek következtében az U-121 elsüllyedt: A detonáció során a hajó legénységének nagy része és kapitánya életét vesztette. A megmaradt állomány súlyos égési sérüléseket szenvedett. - megcsuklott a hangja; rövid szünetet tartott, majd folytatta. - A legénység további néhány tagja az elkövetkező napok során elhunyt. A sebesültek ünnepélyes keretek között megadták nekik a végtisztességet, valamint azoknak is, akik az U-121-gyel együtt a tenger mélyére süllyedtek. Említésre méltó, hogy a sebesültek ápolásában a környező indián lakosság segédkezett. Tanúvallomásuk alapján jutott a legénység megmaradt tagjainak és a parancsnok tudomására, hogy az SS- osztag, mielőtt közelebbről nem ismert feladatát teljesíthette volna, földrengés áldozata lett. 1954 év karácsonyán az U-121 túlélőiből bizottság alakult, amely lefolytatta a nyomozást az előadott eseményekkel kapcsolatban. A bizottság az eljárás során megállapította, hogy az SSegység, amely a Német Birodalom tulajdonában álló katonai berendezést rongált meg, a német hadsereg kötelékébe tartozó katonai személyeket ölt meg és tett nyomorékká, hazaárulást követett el. A vizsgálóbizottság rövid vita után meghatározta Németország fogalmát. Úgy döntött, hogy Németországnak azt a nemzetközileg elfogadott határok között, németek által lakott területet tekinti, ahol az emberi szellem és a humanista bondolkodás az a kohéziós erő, amely polgárait összetartja. Ilyen értelemben nem tartja magára nézve kötelezőnek a jelenleg fennálló "Német Birodalom" iránti hűséget, s az SS-egység cselekedEtét a mindenkori Németország elleni árulásnak tekinti. A bizottság úgy döntött, hogy a hazaárulókat poszthumusz halálra ítéli. Ha a későbbiek során kiderülne, hogy közülük bárki is életben maradt, rajta az ítélet haladéktalanul végrehajtassék. A bizottság nevében, mint jegyző: Hans Gross őrmester, és mint a parancsnok, Ernst von Schutzbach főhadnagy! Mazursky megállt, összetekerte a papírt, és várakozva parancsnokára nézett. Erna von Schutzbach artikulálatlan zokogásban tört ki. Kinyújtotta karját a hártyaarcú halálfej felé. - Fiam ! A katona felemelte a fejét, és elhárító mozdulatot tett. - Nekünk nincs anyánk. Nincs testvérünk, nincs apánk. Csak bajtársaink vannak. Árnyékunk a gyűlölet. Hosszú-hosszú éveken át vártunk erre a pillanatra. Mazursky! A szellemkatona összeütötte a bokáját. Zsebe felé nyúlt, mintha újabb papírokat akarna kihúzni belőle, aztán meggondolta magát, és összetekergette formátlan, csont- és ínujjait. - A bizottság tudomására jutott - zörögte taplóhangon -, hogy az SS-egység parancsnoka, Dieter von Schutzbach SSSturmbahnführer az általunk birtokolt területen tartózkodik. Légéseket tettünk nevezett elfogására, hogy a korábban kimondott halálos ítélet végrehajtható legyen. Az elfogás megtörtént. Álljon fel, Dieter von Schutzbach! Margo visított, és eltakarta a földön fekvő sebesültet. A szellemkatonák közül kilépett kettő, és rogyadozó, zörgő léptekkel Margóhoz csoszogott. A lány felemelte a karját, és öklendezve, undorodva megpróbálta ellökdösni őket a földön fekvő; immár Dieter von Schutzbachhá vált férfi közeléből. A legelső katona kinyújtotta fából faragott karját. - Sajnálom, kisasszony - suttogta. - Nagyon sajnálom. Margo visított, Erna von Schutzbach görcsbe rándulva a padlóhoz verte a fejét. A két katona elkapta Dieter von Schutzbachot, és nyomorék testükhöz mérten meglepő erővel felrántották a földről. Dieter vállából vér csorgott a karjára; szájából nyál fröcskölt, nadrágszára vizes volt a rémülettől. Kezét könyörögve nyújtotta a szellemhadsereg főhadnagya felé. - Ernst, könyörgök! Hiszen a testvéred vagyok! A katonák undorodva, közömbösen nézték elkeseredett vonaglását. A halálfejű tiszt megvonta a vállát. - Nekem nincs testvérem. Nincs anyám és nincs apám. Csak bajtársaim vannak. Elérkezett az idő az ítélet végrehajtására. Gyorsan, de ugyanakkor óvatosan tettem néhány lépést előre. - Bocsásson meg, Herr von Schutzbach... Ekkor felhangzott a hátborzongató induló. Hártyaképű, alacsony, félkarú katona játszotta rozsdás szájharmonikáján. Héjakó, héjakó, héjahéjahéjahó! Torz arcú társa leakasztotta válláról a lángszóróját és ránk szegezte. Egyetlen szót sem szólt, de pontosan tudtuk, mit akar közölni velünk, béna, fogak nélküli szájnyílása. Ernst von Schutzbach, vagy aki inkább valaha az volt, mozdulatlan, hártyás tekintettel végignézett rajtunk, és katonásan biccentett. - A bizottság befejezettnek nyilvánítja tevékenységét. Korábbi döntése értelmében, az ítélet végrehajtásának pillanatában a bizottság... megszűnik. A sebesült von Schutzbach reszketett, és üvöltött, nyála, taknya az arcára folyt. A két katona vonszolni kezdte a sebesültet az erkélyajtó felé. - Fiam ! Er nst... Dieter... ne... legyetek egymás gyilkosai! Testvérek vagytok... testvérek... vagytok... test... Éppen akkor ájult el, amikor a lángszórós katona felszívódott a fák között. Amikor az utolsó harmonikafutam is eloszlott a levegőben, felugrottam, felkaptam a pisztolyom, és Templetonra ordítottam. - Gyorsan! A terepjáróhoz! Átugrottam a földön fekvő Erna von Schutzbachot, s Templetonnal, Habgonddal és Walravenssel a nyomomban éppen kivágtattam volna az ajtón, amikor valaki elgáncsolt, felvette elejtett revolveremet, és a halántékomhoz nyomta. - Nem-megy sehova? Itt marad! Azt hittem megbolondultam. Karl Graf von Schutzbach térdelt Felettem megkövült arccal. - Maga megőrült! - kiáltottam rá, és megpróbáltam elvenni tőle a fegyvert. - Hiszen a saját fiai... Erőteljesen az államra csapott revolverem csövével. - Ne akarja, hogy olyat tegyek, amit megbánnék. Mindent hallottam. Az ítélet... jogos! - Karl... kérlek... ha Istent ismersz... Karl von Schutzbach az asszony felé fordult mérhetetlen keserűséggel az arcán. - Erna... neked nincs jogod Istent emlegetni. Rohadt dolog ebbe a szemétbe belekeverni az Istent. - Karl, kérlek... Ernst megöli Dietert! Karl Graf von Schutzbach megrázta a fejét. - Nem, Erna... A fiam... Ernst von Schutzbach... nem Dietert öli meg... hanem egy SS-Sturmbahnführert... aki élőhalottá tette őket. A saját... testvérét is... feláldozta annak az őrültnek... az oltárán... Senki ne mozduljon! Aki mozdulni próbál, keresztüllövöm! Elég sok puha, határozatlan embert láttam már, akik, ha túlpörgették magukat, veszélyes és kegyetlen ítélet-végrehajtóvá váltak. Azokat az árulkodó lángocskákat láttam a szemében, amelyek arról tanúskodtak, hogy meg is teszi, amivel fenyegetőzik. Lassan, még mindig felénk irányítva fegyvere csövét, elhúzta az erkélyajtókat takaró függönyöket. - Karl!... kérlek...! Némán, mozdulatlanul álltunk vagy öt percig. A csendet Margo zokogása és Erna asszony kétségbeesett jajgatása szakította időről időre félbe. - Karl bácsi... engedd, hogy odamenjek... Karl bácsi... kérlek... Aztán egyszerre kivilágosodott a dzsungel felett az ég. A dörrenés csak néhány másodperc késéssel érkezett hozzánk. Erna von Schutzbach a földre borult, és éles fejhangon üvölteni kezdett. Karl von Schutzbach a sarokba vágta a pisztolyomat. - Az ítéletet... végrehajtották. Aztán eszméletét veszítve, a hozzá ugró Sanchez professzor karjába zuhant. A nap óriási, vörös korongja méltóságteljes lassúsággal bukkant fel a lágyan fodrozódó hullámok mögött. A parton díszőrséget álló pálmák koronája szelíden ringott. Sanchez mogorván belegázolt a vízbe; megpróbált partra rángatni egy jókora gumidarabot. Templeton fejcsóválva a segítségére sietett. Habgond az orrát fintorgatva beleszagolt a levegőbe. - Még mindig érződik. Gondolják, hogy... senki... azaz, hogy mindenki...? Sanchez kidobta a homokra a gumicsónak darabját, és megvonta a vállát. - Erre a napra készültek húsz éve. Alighanem egy egész korszak szállt hullámsírba velük. Egy korszak, amelyet sürgősen el kellene felejtenünk. - Felejteni? - suttogta Heathy, és elhúzta a kezét, amikor meg akartam szorítani. - Lehet ezt valaha is elfelejteni? Hilda gúnyosan rám nézett, sarkon fordult, és elindult az erdő felé. Sammy Davis junior belegázolt a vízbe, orrát a lapos hullámok közé fúrta és felvonított. Még akkor is hallottam keserves vonítását, amikor összecsapódtak mögöttem a bokrok. Az éjfekete, villogó szemű lányok felszolgálták a reggelit, aztán eltűntek, mint a harmat a trópusi forróságban. Sanchez egyetlen hajtásra leöntötte a kávéját, és elgondolkozva kavargatni kezdte a maradék cukrot a csésze alján. - Itt voltak délelőtt - mondta, és sokat sejtetően rám nézett. Habgond idegesen kapta fel a fejét. - Itt voltak? Kik? Jézusom, csak nem... - A halottak nem járnak vissza. Ámbár ők is egy halott ügyében jöttek. - Az ördögbe is, professzor, nem beszélne értelmesen? Sanchez bocsánatkérő mosolyt erőltetett az arcára. - Ma délelőtt az aguarunák küldöttségével találkoztam, és... visszaadtam nekik Tuhuneapát. - Szóval mégiscsak maga fújta meg - biccentett Walravens. - Nem- gondolta, hogy balhé lesz belőle? Sanchez arca megrándult, de gyorsan újra ki is simultak rajta a frissiben született ráncok. - Hiába, meg kell szoknom a stílusát, Herr Walravens - mondta aztán megadóan. - Tudja, én még akkoriban tanultam Németországban, amikor nem voltak használatosak az ilyesfajta kifejezések... - Alighanem még az autók sem - mondta vigyorogva a magándetektív. - Ami pedig a kérdését illeti, hogy megfújtam-e Tuhuneapát... hát... kénytelen vagyok bevallani, valami hasonlót tettem, ami megközelíti a... hm... megfújás tényét. Csakhogy eszemben sem volt ellopni a szentjüket. Egyszerűen egy múmiára volt szükségem a gyűjteményembe. Találtam is egy szépen csomagolt példányt, ráraktam Quasiinodo hátára, és idecipeltettem vele. Mivel a beszélgetés kezdett komolyra fordulni, előkotortam a pipámat és rágyújtottam. Felbodorodó füstjén keresztül igyekeztem elkapni Heathy kóborló pillantását, de nem jártam sikerrel. Mintha szántszándékkal kerülte volna a tekintetemet. Sanchez végre kikanalazta csészéjéből a cukor utolsó morzsáit is, és karomra fektette a kezét. - Mr. Lawrence... ha nem terhelném vele túlságosan, megkérném, világosítsa meg az elménket. Úgy érzem magam ugyanis, mint egy sárgarépa. Habgond a levegőbe dugta szépen metszett kaukázusi orrát. - Érdekes hasonlat. Néha én is hasónlóan érzek. És ön, Mr. Lawrence? - Én nem vagyok paranoiás - mondtam. Sanchez felnevetett. Lágy, latin nevetéssel. - Egyáltalán nem úgy gondoltam, ahogy maguk. Csak egy költői képpel akartam megvilágítani a helyzetünket, de úgy látszik, az angol nyelv képtelen elviselni a valódi költészetet. Azt akartam tudtukra adni, hogy úgy érzem magam; mint egy sárgarépa a levesben. És maguk is benne úsznak, barátaim, ki sárgarépa, ki burgonya, ki káposzta formájában. Mr. Lawrence pedig mi lehetne más, mint a szakács. Időről időre megkeveri a levest; mi alábukunk, felmerülünk, egymásnak ütődünk, és lelenyomjuk egymást a--lé alá, miközben fogalmunk sincs róla, hogy mi történik körülöttünk. Meg kell hagyni, szép és hatásos hasonlat volt. Hilda szájtátva bámult Sanchezre, mint, aki korábban el sem tudta volna képzelni, hogy a száraz néprajztudós lelke mélyén költői képek rejtőznek. - Mr. Lawrence? Levegőbe engedtem egy-két gyors karikát, aztán úgy tettem, mintha koncentrálnék, pedig egyáltalán nem volt rá szükségem. Egyszerű történet volt, amely lepergett előttünk, s amelynek rÉSZesei voltunk. Egyszerű és szomorú. A hosszú asztal széléhez koccantottam a pipám, jelezve, hogy elkezdem a mondókámat. Kis túlzással élve még a legyek is abbahagyták zümmögésüket, és lábaikat összedörzsölve a székek karfáira telepedtek. Megszortyogtattam a pipám, és beszélni kezdtem. - Tegnap vagy tegnapelőtt meggyanúsított valamelyikük, hogy én szerveztem az expedíciót a Suttogó árnyak öblébe, természetesen azzal a hátulsó szándékkal, hogy az expedíciót használva fedezékül megszerezzem magamnak Virakocsa könyvét. - Nagyon úgy nézett ki a dolog - biccentett Walravens. - Pedig szó sem volt róla. Valóban a nagy bogarak, az óriás- cincérek nyomában érkeztem Peruba. De nem akarom alminisztratív dolgokkal untatni magukat. Évtizede készülök a randevúra: megismerkedni az óriáscincérekkel, a titanus giganteusokkal. Én vetettem fel az alapítványnak, hogy szervezzünk ide egy gyüjtőutat. A kuratórium örömmel fogadta ajánlatomat, s kinevezett az expedíció vezetőjének. - Erről nem is tudtam - kapta fel a fejét Heathy. - Úgy tudtam, hogy a mi kis együttesünknek nincs vezetője. Köztársaság vagyunk, vagy mi a fene! - Ez is csak mélyre ható demokratizmusomat bizonyítja - biccentettem. - Bár zsebemben volt a megbízatás, eszembe sem volt közölni magukkal. Semmit sem utálok jobban, mint főnököt játszani. Mindenki végezze a dolgát legjobb belátása szerint. Azt már korábban is tudtam, hogy az úgynevezett erdei indiánok területén dolgozunk majd, Limában azonban megnyugtattak, hogy nem lesz velük sok bajunk: Nemigen törődnek a körülöttük kóborló fehérekkel; úgy megszokták a jelenlétüket, mint a kutyák a bolhát. Ha mégis valami problémánk adódna, forduljunk bizalommal Atahualpához. Atahualpa a terület seriffje, eddig még minden ügyet zseniálisan megoldott. Atahualpa zavartan megsimogatta a bajuszát, és játékosan megcsavargatta Sammy Davis fülét. A kutya félreértette a helyzetet, és az én nadrágomba harapott. Elkaptam a lábam, szemrehányóan ránéztem és folytattam. - Mielőtt Limába jöttem volna, szokásomhoz híven igyekeztem megismerkedni a környező indián törzsek néprajzával, temetkezési szokásaival. Tudtam, hogy az aguarunák mesterei a mumifikálásnak; máig sem egészen ismert eljárások segítségével képesek megóvni halottaikat az enyészettől. Azt is tudtam, hogy az erdei indiánok közül sokan - a huambiszák például hatalmas fák ágaira, odvaiba helyezik az elhunytakat. Ha egyszer kíváncsiak lesznek rá, majd elmondom, hogy Ázsiában a régi burjátoknál... - Majd ha kíváncsiak leszünk, szólunk - biztatott Habgond. - Na igen... Szóval, a dolog, amint maguk is tudják, úgy kezdődött, hogy Sammy Davis junior "segítségével" találtam egy hullát. Mégpedig egy faodúban, ahova a huambiszák szokták dugni a halottaikat. Ez a hulla azonban nem indián volt, még csak nem is latin-amerikai, hanem egészen világosan kivehető észak-európai vonásokkal rendelkezett. S bár a férgek és a madarak rajta hagyták szomorú nyomukat, megállapíthattam, hogy a férfinak eltörték a nyakát, továbbá nem mumifikálták, hanem a halál beállta után azonnal berakták a faodúba. Képzelhetik, mit éreztem. Először is nem kellemes itt, a kéklő trópusokon egy soknapos hullával találkozni, másodszor pedig... - Ezt talán ne ecsetelje - mondta Templeton. - Szívem szerint hagytam volna a fenébe a fickót. Csakhogy... valahogy nem tudtam otthagyni. Azt az embert ugyanis megölték. Nekem pedig soha nem hagy nyugtot a gondolat, hogy gyilkosok mászkálnak szabadon a közelünkben... Természetesen fogalmam sem volt róla, hogy az erdei indiánok minden lépésünket figyelik, mivel egy múmialopási ügy kellős közepébe cseppentünk. Mondhatnám, úgy mászkáltunk az erdőben, mint elefánt a porcelánboltban. Tökéletes biztonságban éreztük magunkat, nem vettük észre a figyelő tekintetüket. Az indiánokat érintő része a dolgoknak közismert. Sanchez professzor volt olyan... izé... - Mondja csak nyugodtan, hogy hülye - javasolta Sanchez. - Volt olyan vigyázatlan - mosolyogtam -, hogy megszerezte az aguarunák szentjének, Tuhuneapának a múmiáját gyűjteménye számára. - Ez hiba volt, nagy hiba! - csettintett Atahualpa. Sammy Davis felmordult, és belekapott Templeton nadrágjába. - Az aguarunák a huambiszákra gyanakodtak, de azért bennünket is szemmel tartottak. Tudták ugyanis, hogy a dzsungelban mászkáló fehéreknek enyhén szólva enyves a keze, elvisznek mindent, ami hozzá ragad. Bár, ismétlem, az aguarunák a huambiszákat gyanúsították elsősorban, nem zárták ki a lehetőségét; hogy mi gyűjtöttük be a szentjüket. Így aztán ott kószáltak a nyomunkban. Amikor megtaláltam a halottat, akkor is ott voltak a közelemben. Látták, hogy bemászom egy odúba, hogy zavartan kiiszkolok belőle, éppen olyan képpel, mintha Tuhuneapába botlottam volna. Kényszerítettek, hogy hozzam elő a hullát, miután vigyázatlanul elárultam, hogy valóban egy fickó van odabent. Ha azt mondom, hogy vadméhekre bukkantam, talán le tudtam volna rázni őket. Csakhogy akkor még fogalmam sem volt róla, hogy éppen halottak után járnak. Ellenkezőleg. Azt hittem, ha megemlítem nekik, hogy egy hulla van az odúban, fejvesztetten elmenekülnek. Tévedtem. Rövid szünetet tartottam, és szívtam néhányat a pipámon. - Gondoltam, ha már arra kényszerítenek, hogy a hullával játszadozzam, emlékezetessé teszem számukra a napot. Fejük tetejére dobtam a halottat. Öröm volt nézni, ahogy elpárologtak. Akkor még nem tudtam, hogy félelmüknél csak csalódottságuk a nagyobb: nem Tuhuneapa múmiáját rejtette az odú. A történteket természetesen tüstént jelentettem Atahualpának, akitől egyszerre két fontos tényt is megtudtam. Az egyik, hogy a halott a von Schutzbach-hacienda lakója, Werner von Cchutzbach, a másik, hogy Atahualpa a suttogó árnyakra gyanakszik. Természetesen feltehetik a kérdést, hogy mit gondoltam a történtekről, de nem lenne sok értelme. Őszintén szólva, nem volt sok időm a töprengésre. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy az indiánok készítették ki a fickót. Atahualpa ugyan határozottan tagadta ezt a lehetőséget, én azonban nemigen adtam hitelt neki. Hátha valami olyasmit csinált, amit az erdei emberek nem tűrhettek el. Mondjuk, megerőszakolt egy indián lányt. - Azokat nem kell megerőszakolni - vigyorgott Atahualpa. - Nem akartam belekeveredni a dologba, ez a lényeg. Atahualpa itt a főnök, ő majd értesíti Limát, a rendőrség kiszáll és kinyomozza az ügyet, ha tudja... Némiképpen bonyolította a dolgot, hogy az áldozat a von Schutzbach-hacienda lakója volt, ahova éppen a holttest felbukkanásának estéjére volt vacsorameghívásunk. Törtem a fejem, de nem jutottam semmire. Arra gondoltam, ha egyáltalán megtudhatok valamit, akkor a von Schutzbach-haciendán juthatok információkhoz. Amikor elmeséltem önöknek a fán történteket, Mr. Habgond megjegyezte, hogy volt egy kollégája, az ismert rovartudós, Edmund Rogers, aki évekkel ezelőtt ugyanezen a helyen tűnt el. Holttestét egy faodúban találták meg... S ami a legfélelmesebb: neki is úgy törték el a nyakcsigolyáját, mint Werner von Schutzbachnak. Ez a nyakcsigolya-tördelés különben sem tetszett nekem. Nem vallott indián kézre. Egy indián soha nem merészelne megtámadni valakit, és addig birkózni vele, amíg eltöri a nyakát. Arról nem is szólva, hogy alighanem ő húzná a rövidebbet. Az indiánok kistermetűek, könnyűek, fizikai erejük nem nagy . Habgond a legalább másfél mázsás Atahualpára nézett és elvigyorodott. - Az erdei indiánokról beszélek - javítottam ki magam. - Szóval, igencsak meggondolkoztatott a két haláleset azonossága. Addig- addigř gondolkodtam, amíg el nem kezdett borsózni a hátam. Mi a biztosíték rá, hogy aki megölte őket, nem akar megölni bennünket is? Sokáig nem volt időm töprengeni, mert bekövetkezett, amitől ekkor már egészen határozottan tartottam: megtámadtak bennünket is. Egészen pontosan Miss Smith-t, akit sajnos, egyedül hagytunk a sátrában. Kiderült, hogy támadója, nagydarab, fekete férfi, aki ráadásul suttogott! Egyszerre csak értelme támadt az öböl- nevének. Suttogó árnyak öble! Csak nem ilyen, néma fekete fickókról nevezték el az indiánok a környéket? - Szegény Quasimodónak esze ágában sem volt rátámadni Miss Smithre - szakított félbe Sanchez. - Most már tudjuk. Persze, az az igazság, hogy már akkor is gondoltam rá. Ha ugyanis nagyon akarta volna, megfojthatta volna Heathyt... méghozzá könnyedén. Csakhogy nem tette. Ugyanakkor egészen valószínűnek látszott, hogy a másik kettőt, nevezetesen Edmund Rogerst és az én emberemet, Werner von Schutzbachot ő fojtotta meg. Hiszen olyan kezei voltak, mint egy sütőlapát... Később aztán a lába nyomát is megtaláltuk a tengerparton. Mit mondjak, az sem volt kisebb... - Quasimodo alighanem messziről leste Heathyt - mondta Sanchez. - Azokban a napokban telehold volt. Ilyenkor rájön a kóborolhatnék. Korábban még megpróbáltam legalább a telehold néhány napjára lakat alá tenni, de... egyszer szétverte a lakatot, egyszer pedig majdnem a saját fejét a falon... Így hát inkább kiengedtem. - Röviddel ezután Miss Smith is bekukkantott az odúba, ahol korábban Werner von Schutzbach heverészett; pontosabban az a fickó, aki - Az Istenek Visszatérnek Szövetség megbízásából - Werner von Schutzbachnak adta ki magát. A többit tudják. Heathy egy halott lányt talált a fában, "aki" azután került oda, hogy én kihúztam belőle az én hullámat. Képzelhetik; mit éreztem, amikór a halott lány odaesett a lábam elé. - Képzelem - morogta Sanchez. - Eddig sem tartottam viccesnek a dolgot; de ez az esemény meggyőzött róla, hogy fele sem tréfa annak, ami a közelünkben történik. A Suttogó árnyak öble nem véletlenül kapta a nevét... Amikor pedig megvizsgáltam a lányt, és észrevettem, hogy neki is eltörték a nyakcsigolyáját; nem gondolhattam másra, minthogy őt is az óriási néger ölte meg. A dolog ezután még váratlanabb fordulatot vett: Most Mr. Habgond talált egy hullát az odúban... annak a Werner von Schutzbachnak a hulláját... "akit" délelőtt én fedeztem fel s "akit" Atahualpa biztos helyreszállított. Ettől aztán teljesen összekavarodott bennem minden... Csak nem tréfálkozik velünk valaki? Akkor még nem ismertem a Schutzbach-házat, nem tudhattam, hogy bárki könnyedén hozzáférhet a hűtőszekrényekhez; mint ahogy Quasimodo hozzá is fért. Ma már tudjuk, hogy a bomlott agyú óriás gazdájának, Sanchez professzornak akart kedveskedni a hullákkal. - Sajnos elkövettem azt a hibát - mondta szomorúan a professzor - , hogy vele cipeltettem Tuhuneapa holttestét. Azóta azt hiszi a szerencsétlen, hogy gyűjtöm a halottakat. Kileste, amikor Mr. Lawrence megtalálta azt a bizonyos hullát, követte Atahualpát és az indíánokat a von Schutzbach-házig. Megfigyelte, hova tették a halottat, s a legelső adandó alkalommal elemelte. - Jézusom! - nyögte Heathy és nagyot csuklott. - Hol van most? - Quasimodó? Bezártam. Persze csak rövid időre. Sokáig nem tarthatom lakat alatt. Talán ez a büntetés majd észre téríti. Ámbár, ki tudja... - Ekkor határoztam el véglegesen - vettem vissza a szót -, hogy a végére járok a dolognak. Arra gondoltam, valaki el akar ijeszteni bennünket az öböl környékéről. Ha pedig úgy van -gondolkoztam tovább -, akkor kell lennie itt a közelben valaminek, ami miatt megéri neki ez a nagy hercehurca. Sajnos, olyan fából faragtak; hogy ne nyugodjak bele, ha megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok történnek a közelemben. - Rossz tulajdonság - dünnyögte Templeton. - Nekem mondja? Regényeket mesélhetnék róla mennyi kellemetlenségem volt már miatta! De folytatom: A von Schutzbach- haciendára menet megismerkedtem végre az erdei indiánokkal. A rövid beszélgetésből - amelyet a dzsungel közepén folytattunk -, sok minden kiderült. Többek között, hogy miért ólálkodnak körülöttünk, és kit keresnek. Bebizonyosodott, hogy eszük ágában sem volt megölni senkit. Az indiánok tiszták, mint a frissen esett hó. Ráadásul ők is félnek a suttogó árnyaktól... Ezután megismerkedtünk a von Schutzbach családdal... Karl Graf von Schutzbach, a házigazda kifejezetten jó benyomást tett rám. Ahogy a gyűjteményét nézegettem, villámként hasított belém a kérdés: elképzelhető, hogy az indiánok által anynyira keresett Tuhuneapát von Schutzbach gyűjtötte be...? Szemügyre is vettem egy múmiát a gyűjteményében. Felőlem akár a keresett isten és varázsló is lehetett volna. Azt is megtudtam tőle, hogy ön a szomszédja, senor professzor, aki úgyszintén néprajzi kutatással foglalkozik. .. - Nem foglallkozom néprajzi kutatással! És nem úgyszintén! Úgyszintén ő foglalkozna, ha egyáltalán értene hozzá... - Természetesen - bólogattam - én is így gondolom. Mindenesetre felmerült bennem a gyanú, ha nem ő léptette le a porondról Tuhuneapa múmiáját, talán ön tette... - Hát... ez a gyanúja beigazolódott, hogy a fene egye meg az egészet! - Tanulság - mondta Templeton komor képpel -, ha kóbor múmiát látsz az erdőben, térj ki az útjából, és ne hívd meg vacsorára. Azon a2 estén megismerkedtem a család valamennyi tagjával: Őszintén szólva egyedül Herr Walravens rítt ki közülük. - Pedig hogy igyekeztem, hogy arisztokratának látszani - csóválta meg szépen metszett árja fejét Walter. - Még a kisujjam is eltartottam teázás közben. - Van egy hatodik érzékem - mondtam -, amely rendszerint megsúgja, ha valaki titkot rejteget a Lelke fenekén. - Hm. És mit súgott velem kapcsolatban? - Hát... hogy aligha azért van itt, amiért mondja. És egy- általán... Úgy éreztem valami kapcsolat van az ön itt- tartózkodása és a Suttogó árnyak öblének rejtélye között. Ez persze az egész von Schutzbach családra vonatkozott. Nem tudom miért, talán azért; mert németek, de óhatatlanul felötlött bennem a gyanú, nem valami neonáci fészekre bukkantam-e. De nem untatom tovább önöket a gondolataimmal. Igyekeztem figyelmes társalgónak mutatkozni, miközben feszülten figyeltem. hátha rájövök valamire. S a nagy figyelés közben egyszer csak az az ötletem támadt, hogy miért ne maradnék itt éjszakára... Éjszaka annyi, de annyi érdekes megfigyelést tehet az ember... Ürügynek éppen megfelelő, ha elromlik a kocsink.; Nosza, gyerünk, csináljunk valamit vele! Éppen csak kiötöltem a dolgot, amikor Karl von Schutzbach váratlanul kitárulkozott előttem, fellebbentve a fátylat a család féltve őrzött titkáról... illetve annak egy részéről, bár ő azt hitte ez az egész... Az elsüllyedt tengeralattjáró ügye merőben megváltoztatta az öbölről alkotott elképzelésemet. Éreztem, hogy azon a tengeralattjárón kellett lennie valaminek, ami sokak érdeklődését felkeltette. Így már meg lehet magyarázni a gyilkosságokat. Vannak, akik tudják, mit rejtett a hajó, és meg akarják szerezni, mások pedig meg akarják akadályozni őket ebben. Véres, kegyetlen harc folyik az orrunk előtt... A négert szép lassan kezdtem kihúzni a gyanúsítottak listájáról. Hiába suttog; hiába van akkora keze, mint egy sütőlapát, aligha ő a gyilkos. Ha csak... a suttogó árnyak nem alkalmazzák ítéletvÉgrehajtóul. Gondolhatják, hogy fúrta az oldalamat, mi lehetett azon a titokzatos tengeralattjárón. Arany? Pénz? Kompromittáló iratok? Fegyver? Sorban végigmentem mindegyik lehetőségen, de el kellett vetnem egyiket a másik után. Miért küldte volna bármelyiket is Hitler Peruba? Elhallgattam és fújtam néhány karikát a levegőbe. - Azon az estén Karl Graf von Schutzbach a helyi mítoszokról beszélt... Ön, Herr Walravens pedig megemlítette Virakocsa könyvét. Akkor egy magam számára is meghökkentő feltételezés bukkant fel az agyamban. Olyan meghökkentő, hogy először csak nevettem rajta... aztán elkomorodtam. Ami most, a mi számunkra nevetséges és ostoba feltételezés, miért lett volna Hitler számára is az? Megengedik, hogy, igyak egy teát? Láttam rajtuk, nem szívesen tesznek eleget a kérésemnek. De hát mit volt mit tenni, angliai éveim megszerettették velem a teát. Amikor kellő méltósággal elfogyasztottam, ismét minden szem felém fordult. - Gondolom; valamennyien hallottak már róla - kezdtem -, hogy Hitler eszelősen babonás volt. Hitt a jósokban, jövendőmondókban, kóklerekben. Egyesek szerint Eva Braun oltotta bele a természetfelettibe vetett hitet. Köztudott volt a birodalomban, hogy gyakran készítteti el a horoszkópját... A háború vége felé, amikor már ugyancsak rosszul állt a Führer szénája, és csak a csodafegyverekben reménykedhetett, felhívta valaki a figyelmét Virakocsa könyvére és Atlantisz legendájára. A babonás Führer kapva-kapott a lehetőségen. Mert mit is mondhattak neki azok, akik megismertették a könyvel? Hogy Atlantisz lakói árják voltak, a germánok ősei, s egy természeti katasztrófa során süllyedtek a tenger alá, Természetesen nem pusztultak el, hanem évezredek alatt létrehoztak egy tenger alatti szuperkultúrát. Ők Virakocsa könyvének tengerből érkező istenei s maga Virakocsa sem más, mint egy germán hadvezér... A Harmadik Birodalom egyetlen túlélési lehetősége, ha felveszi velük a kapcsolatot, s segítséget kér víz alatti testvéreitől. Kialakulhat a víz alatti és víz feletti árja népek nagy testvéri közössége, amely meghódíthatja az egész világot. Látom a szemükön, hogy bolondnak néznek. Pedig nem vagyok az. Próbálják meg magukat az álmait szétfoszlani látó Hitler helyébe képzelni. Nem volt olyan elrugaszkodott ötlet, amelyet ne ragadott volna meg... Martin Bormann a Führer parancsára felszereltette az U121-et, és csupa olyan tengerészt rakatott rá, akikért az ő fogalmaik szerint nem volt kár. A tengerészeket SS-osztag kísérte. Az volt a feladatuk, hogy megkeressék Virakocsa könyvét, amelyről perui német ügynökök "kiderítették" hol található... Az már csupán véletlen, bár a mi történetünk szempontjából roppant fontos, hogy a tengerészek között ott volt Ernst von Schutzbach főhadnagy és a lelkes nácivá vált Dieter von Schutzbach. Hogy a két fiú között mi játszódott le a hajón, nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy Dieter mindent tudott a hajó további sorsátilletően. - Mi mindent? - kérdezte Habgond. - Hogy el fog süllyedni. Hogy el fogják süllyeszteni a tengerészeket. - De hát... miért? - Mert tovább már nem volt rájuk szükség. Az volt a feladatuk, hogy elhozzák az öbölig az SS-egységet, utána pusztulniuk kellett, nehogy bárkinek is elfecseghessék az U-121 titkos útját. Dieter von Schutzbachra várt a feladat, hogy közvetlenül a partraszállás után elsüllyessze a hajót, legénységével együtt. Köztük öccsét is, Ernst von Schutzbachot. - Jézusom... ez egyszerűen hihetetlen! - suttogta Heathy. - Még mindig nem értem, miért volt ekkora szükség Virakocsa könyvére? - csóválta a fejét Sanchez professzor. - Nem lett volna egyszerűbb tengeralattjáróval keresni Atlantiszt? - A legenda szerint Virakocsa könyvében található egy térkép, amelyen pontosan meg vannak jelölve az Atlantiszhoz vezető lejáratok. Az összeomlás az ajtó előtt kopogtatott: Hitlernek nem volt ideje keresgélni. Ő tudni akarta, hol vannak a lejáratok! Az akció azonban nem sikerült. Bár a tengeralattjárót felrobbantották és elsüllyesztették, az SS-ek áldozatául estek egy errefelé gyakori földrengésnek. Legalábbis ez a hír járja. Hogy Dieteren kívül megmenekült-e más is, talán soha nem fogjuk megtudni. A tengeralattjáró elmerült, a legénység jó része hullámsírba szállt. Néhányan azonban megúszták a katasztrófát szörnyű égési sérülésekkel a testükön. A halálfejek, a hártyás arcok mind-mind harmadfokú égések nyomai. Hogy hogyan élték túl ezeket a kegyetlen sérüléseket? Tudjuk, hogy az indiánok segítettek rajtuk. Az erdei indiánok jól ismerik a gyógyfüvek és fakérgek titkát. Egyébként tudják mire gondolok? Talán nem is földrengés végzett az osztaggal. Talán maga Dieter... Ne feledjék, Dieter von Schutzbachnak nagyon jó összeköttetései voltak. Pontosan ismerte a Harmadik Birodalom erejét, és rájött, hogy ami történik, az már agónia. Elhatározta, hogy megszerzi Virakocsa könyvét. Háború utánra. Ha a könyv a tulajdonába jut, ő lehet a világ leggazdagabb embere. Az életben maradottak közül néhányan valószínűleg később látták a Sturmbahnführert. Amikor meggyógyultak, elhatározták, nem mennek többé vissza Németországba, hanem itt telepszenek le az öböl mentén, és megvárják, amíg a közben eltűnt Dieter visszatér. Találtak is egy lakatlan kis szigetet a parttól nem messze, s ott egy mély, emberi szem elől szinte teljesen elrejtett barlangot. Abban éltek nappal, s éjjel keresték Dietert. Sejtették, hogy a volt náci kutat valami után, ami itt van elrejtve. Nem volt nehéz rájönni; hogy ez Virakocsa könyve. Erről hallhattak aa indiánoktól is. De tudhatott róla Ernst is, hogy Dieter foglalkozott ezzel a kérdéssel. Csak össze kellett rakni a mozaikokat. Egész, hátralevő életüket a bosszúnak szentelték. Azt is elhatározták, csak addig élnek, amíg Dieter. Ha elfogták, vele együtt süllyednek a tenger mélyére-bajtársaik csontjai mellé. Hogy Dieter hol járt a háború utáni években, nem tudjuk. Az azonban kétségtelen, hogy felvette a kapcsolatot anyjával, aki apjával ellentétben hajlandó volt megbocsátani neki. Arról persze mélyen hallgatott, hogy ő ölte meg az öccsét. Ezt talán már az anyja sem tudta volna elviselni. Dieter elmesélte az anyjának, hogy hol nyugszik a testvére, Erna asszony pedig íratott egy "névtelen" levelet a családnak A gyermekét rajongásig szerető Karl von Schutzbach természetesen kapott az ötleten, hogy haciendát építtessen az öböl partján, és áttelepedjék Peruba. Dieter most már nyugodtan mozoghatott a környéken. Volt hol laknia: anyja gondoskodott róla. Karl von Schutzbach nem vett észre az egészből semmit. Se látott, se hallott: kizárólag a gyűjteménye és néprajzi kutatásai foglalkoztatták. És csendes háborúja önnel, Sanchez professzor. - Hát, ha az ordítozást és a rugdosást annak lehet nevezni! - Amikor megismerkedtem Virakocsa könyvével és a von Schutzbach család történetével; sok minden megvilágosodott előttem. Kezdtem sejteni, hogy a könyvért folyik a hajsza. Arra is gondoltam, hogy Dieter nem pusztult el, talán néhány társa is megúszta, és most ők alakítják a suttogó árnyakat. Mindenkit megölnek, aki felségterületükre merészkedik. Valószínűleg a mai napig sem tudtak rábukkanni a könyvre, azt viszont igyekeztek megakadályozni, hogy más halássza el előlük... Mindenesetre gyanús volt a dolog. Aztán a gróf úr még elmondott valamit. Hogy a hulla, aki életében Werner von SchutzBachnak vallotta magát valójában nem is ő volt. Valaki kiadta magát Wernernek, hogy beférkőzhessék hozzájuk. Ki az ördög lehetett ez a Werner von Schutzbach? Ráadásul suttogott, mint a suttogó árnyak... Kicsit már kezdett az idegeimre menni ez a sok suttogás. E kitérő után visszatérve a közvetlen eseményekhez, azaz a látogatásunk éjszakájához. Ami ezután következett, maga volt a tragikomikus őrület: A holttestek eltűntei a hűtőszekrényből, mintha csak velük akartak volna kibabrálni. Emlékeznek annak a hatalmas tenyérnek a lenyomatára, amelyet egy marhacombon találtunk? Ékes bizonyítéka volt, hogy az óriás tünteti- el, és hozza vissza a holttesteket. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy el kéne különítenem egymástól a holttestek eltűnését és felbukkanását, valamint a Suttogó árnyak öblének titkát: Ha az óriás nem gyilkos - márpedig, mint említettem több okom is volt ezt feltételezni -, akkor valamilyen rejtélyes okból ő játszik ugyan a halottakkal, de a halálukat nem ő okozta. Kocsinkat tervemnek megfelelően sikerült elrontanom. Kart von Schutzbach ezután meghívott bennünket éjszakára. Éreztem, hogy ezen az éjen kell történnie valaminek, ami döntően befolyásolja majd az eseményeket. Visszavonultam a szobámba, és odaültem az ablak elé. Sejtettem, hogy a suttogó árnyak állandó megfigyelés alatt tartják a Schutzbach-haciendát, és mióta felbukkantunk, bennünket is. Márpedig, ha így van, előbb-utóbb fel kell Mukkanniuk a közelünkben. Mint hamarosan kiderült, nem is tévedtem. Előbb ugyan Margo tűnt fel a kocsi mellett: Margo megérezte, hogy a kocsi lerobbanása nem véletlen, s meg akart győződni róla valóban elrontottam-e a motort, majd megjelent az első suttogó árny. Azt hiszem, megingott egy kicsit a materializmusom, amikor a kocsi mellett feltűnő férfit megpillantottam. Első gondolatom az volt; hogy valódi múmia, "aki" kikelt a sírjául szolgáló faodúból, hogy utánunk leselkedjék. Aztán arra gondoltam, hogy talán álarcot visel. Végül harmadik nekifutásra sikerült kitalálnom, miért olyan torz az arca... - Ugyan miből jött rá? - kérdezte Templeton gyanakodva. Elégedetten szortyogtattam meg a pipám. - Gondoljon csak vissza, Balthasar, Karl von Schutzbach szavaira. Amikor a tengeralattjáró roncsai után kutatott, egy amerikai szakértő felhívta a figyelmét: akkora nyílás van az U-hajó oldalán, amekkorát csak rakéta vághatott volna rajta. Csakhogy abban az időben még nem voltak rakéták. Kérdem én, mi vághat egy óriási lyukat egy tengeralattjáró oldalán... - Robbanás! - vágott közbe Sanchez. - Ahogy mondja, professzor. Mégpedig egy, a hajótestben bekövetkezett robbanás. Az időzített aknát hozzáerősítették a hajó falához, aztán az SS-egység partra szállt. A robbanás súlyos égési sérüléseket okozott a hajón maradottaknak. Ekkor jöttem rá, hogy a suttogó árnyak nem álarcot hordanak, és még-csak nem is múmiák, hanem szerencsétlen, összeégett emberi roncsok. A robbanás áldozatai. - Úgy gondolta, hogy ők a gyilkosok? - Megfordult a fejemben. Hátha az a szörnyűség, amin keresztülmentek, az egész élő és egészséges emberiség ellen fordította őket. Arról, ami ezután következett, mélyen hallgattam, pedig, ha azt akartam, hogy mindent megértsek, beszélnem kellett volna róla. Csak éppen nem akaródzott beszámolnom a Margóval töltött éjszakáról. Annak ellenére sem, hogy ez a kaland tette bizonyossá előttem: kell lennie még egy férfinak a házban, akit Margo időről időre megajándékoz a szerelmével. Merthogy a lány összetévesztett valakivel, ahhoz nem is férhetett kétség. Gondolatban sorba vettem a férfiakat. Rövid töprengés után csak Walter Walravens akadt fent a rostán. Csakhogy addig az éjszakáig a szép Walravensnek semmi köze nem volt Margóhoz. Margo csak akkor kezdett ki vele, amikor megtudta, hogy Dieter a toronyszobában rejtegeti Hildát. Akivelösszetévesztett tehát, semmiképpen nem lehetett Walravens... Margo olyan unottan viselkedett..., ahogy többéves viszony után szokás. Gyorsan túl akart esni Dieteren, hogy friss barátját, Waltert fogadhassa. Ekkor gondoltam először arra, hogy a suttogó árnyak azért figyelik a von Schutzbach-haciendát, mert keresnek valakit. aki a falak között rejtőzik. Még Margo karjai között megkísértett a gondolat, hogy talán a tékozló fiú lakhat a mindenki elől elzárt toronyszobában. - Mielőtt azonban ezen az úton elindulnék, vissza kell térnem Quasimodóra. Csak a Jóisten a megmondhatója, miért cipelte ide- oda a hullákat... - Akkor én vagyok a Jóisten - morogta Sanchez -, ugyanis tőlem megtudhatja. Quasimodo gyakorta találkozott a suttógó árnyakkal, hiszen többnyire éjszaka járta az erdőt. Találkozott velük, és félt tőlük. Alighanem kedvenc holttesteit féltette leginkább. Attól tartott, hogy a suttogó árnyak ellopják tőle. Kivette őket a jégszekrényből, elrejtette, majd visszavitte a szekrénybe, ahol biztonságban tudta őket. Alighanem csak akkor adta volna oda nekem őket, ha önök lelépnek a színpadról. - Csak azt tudnám, engem miért csapott le és dugott be a hűtőbe? - kérdezte fejét csóválva az inka. - Mert nyilván majdnem beleszaladt féltve őrzött hulláiba. Hogy fel ne fedezhesse őket, kénytelen volt magát is ártalmatlanná tenni. Akárcsak a kutyát. Vagy Margót. És mindezt azért tette, mert... szeret engem. - Megható - mondta Templeton. - Nem lennék oda, ha valaki, merő szeretetből, hullákat gyűjtögetne számomra. - Természetesen nem tudtam, hogy Margo és Walravens úr randevút beszéltek meg éjszakára. Margo szobájában - kanyaritottam egyet a beszélgetésen. - Egész egyszerű kis csevegésről lett volna csak szó - morogta Walter Walravens elvörösödve. - Azért feküdt az ágyába - bólintott Hilda. - No, de kérem ! - Ahol is Margo helyett, egy idegen lány holttestére bukkant. Mondanom sem kell, hogy ezt is Quasimodo rejtette oda, aki ide- oda bolyongótt a folyosókon, és semmi más nem érdekelte, csak az, hogy el ne tűnjenek a hullái. Leütötte és a hűtőbe dugta Margót, hogy helyet csináljon az ismeretlen lány holttestének. Ezen az éjszakán komoly beszélgetést folytattam Walravens úrral. Ekkor derült fény Virakocsa könyvére is. Lassan kezdett kikerekedni a történet. Már csak arra voltam kíváncsi, hol rejtőzik az a férfi, aki az eseményeket mozgatja. Esküdni mertem volna rá, hogy Dieter von Schutzbach túlélte a háborút, és Virakocsa könyvére vadászik. Hogy megbizonyosodjam róla, mindenképpen a szemébe kellett néznem. Ezután történt, hogy táborunkat fenekestül felforgatva találtuk. Hosszasan töprengtem, ki lehetett a tettes - még Quasimodót is gyanúba vettem -; végül a bizonyítékok arról győztek meg - például szuronynyomok a párnahuzaton -; hogy aligha a néger volt a bűnös: Inkább a suttogó árnyak. Azt hitték, hogy megtaláltuk Virakocsa könyvét. - Mit akartak ők Virakocsa könyvétől? - Meg akarták semmisíteni. Dietert megölni, a könyvet pedig elhamvasztani. A könyvet; amelyet minden bajuk okozójának tartottak. Később, fülem hallatára halálra is ítélték. Sanchez professzornál tett látogatásom meggyőzött valamiről... pontosabban két dologról is. Az egyik, hogy Virakocsa könyve legenda: soha nem létezett a valóságban. - Hogyhogy? - hőkölt hátra Habgond. - Azt akarja mondani...? - Aki komolyan foglalkozott néprajzzal, tudja, hogy a világ telistele van elrejtett könyvekkel, írásokkal, feliratokkal; amelyek régi, szuperkultúrák bölcsességeit tartalmazzák. Ilyen legenda Virakocsa könyve is. - De hiszen többen is látták! - A kérdés csak az, hogy mit láttak, Ron: Azok az emberek nemigen tudták olvasni az inka jeleket. Akik pedig tudták, lehet, hogy egy eposzrészletet olvastak, és azt tartották valóságnak. Mintha a Gilgames alapján valaki megpróbálná megkeresni az alvilágba vezető lejáratot: - De hiszen... végül is Sanchez professzor megtalálta! Sanchez mosolygott, és lehajtotta a fejét. Szerényen elmosolyodtam én is. - Virakocsa könyvének a megtalálása, szerénytelenség nélkül állíthatom, életem egyik legzseniálisabb húzásának bizonyult. Miután tudtam, hogy szinte mindenki, aki él és mozog a környéken, Virakocsa könyvét keresi, arra gondoltam, végül is miért ne bukkanhatna fel? Ha én találnám meg, talán gyanút keltenék vele, találja meg inkább Sanchez professzor, akiről úgyis úgy tudják, hogy keresi! - Csak annyira, amennyire Hilda Leon kisasszony rábeszélt. Őszintén szólva soha nem hittem, hogy megtaláljuk; szerintem is legenda, semmi más. - Fél órámba került, amíg rábírtam Sanchez professzort, hogy működjék együtt velem. Tűnjön el egy időre, én pedig megszervezem, hogy úgy látsszék, mintha én öltem vvolna meg a könyvért. - No de... miért? - nyögte Heathy. - Hogy csapdába csaljam Dietert. Elkellet kapnom mindenáron, hiszen, ha futni- hagyom, tovább folytatódnak a gyilkosSágok. Mindenkit megöl, aki a legenda nyomán erre a vidékre merészkedik. Nem hagyhattam tovább garázdálkodni... Persze, őszintén szólva, nem egészen így képzeltem el a befejezést. - Engem is jól becsaptál, senor Leslie - vigyorgott minden sértődöttség nélkül Atahualpa. - Sanchez professzornál tett látogatásom fényt derített Quasimodo rejtélyére is - folytattam. - Most már tudtam, hogy legalább tőle nem kell tartanom. Hilda rám nézett, s valami furcsa csillogást láttam a tekinte- tében. - Maga képes volt... magára terelni a gyanút? - Másképp soha nem oldódott volna meg az ügy. - És ha... megölték volna? - Ezzel is számolnom kellett - vontam meg a vállam. - Ámbátor, majdnem biztos voltam benne, hogy nem gyilkolnak meg... addig legalábbis nem, amíg elő nem adom a könyvet. Sejtettem, hogy a suttogó árnyak Dieterre utaznak elsősorban, nem a könyvre. Igazán csak Dietertől kellett tartanom... Addig azonban tőle is biztonságban voltam, amíg a könyvet a birtokomban tudta. Ha megöl, soha nem kaphatja meg, amire anynyira vágyott. Hogy egy pillanatra se legyen nyugalmam, a szellemkatonák felperzselték a sátrainkat. Természetesen azért, hogy megsem- misítsék a gyűlölt könyvet, amelyről ők is azt hitték, hogy a birtokomban van. Kitől tudhatták meg; nem tudom. Mindenütt ott voltak, ahol kellett, és mindenről értesültek... Ezek az emberek nem voltak gyilkosok. Ellenkezőleg, éppen azért kerültek ebbe a szörnyű helyzetbe, mert nem akartak ölni... Bennünket is futni hagytak, de a könyvet halálra ítélték. Azt hitték, hogy lángszóróval felgyújtott táborunk lángjaiba vész a gyűlölt könyv is... - Én hiszek benne, hogy létezik - mondta emelt hangon Hilda. Sanchez professzor elnézően mosolygott. Nagyot nyeltem és gyorsan folytattam. - Biztos voltam benne, hogy Dieter rabolta el Hilda Leont. Sanchez ugyan kételkedett benne, azt hitte, hogy a lány megunta a banánt és lelépett, én azonban kitartottam véleményem mellett. Miért hagyta volna hátra a ruhatárát Sanchez szekrényében...? Vagy megölték - gondoltam -, vagy pedig Dieter a fogságában tartja, hogy megpróbálja kihúzni belőle, amit Virakocsa könyvéről tud. Valamennyien tudják; hogyan tűnt fel nekem a vasráccsal lezárt lépcsőfeljáró, hogyan jutottunk fel Dieter lakosztályába, és hogyan találtuk meg Miss Leont..., aki azt hitte Ernst von Schutzbach ejtette fogságba. - Az ő fényképét találtam meg a falon - mentegetőzött a lány. - És az aláírása is... - A von Schutzbach fivérek fiatal korukban nagyon hasonlítottak egymásra. És az a fénykép valóban Ernstet ábrázolta. Hogy miért akasztotta Dieter a falára? Alighanem az anyja miatt. Erna von Schutzbach semmit nem tudott arról, hogy Dieter "ölte meg" a testvérét. Hallgattam egy sort, aztán megvontam a vállam. - Több mesélnivalóm nincs. Tervem végül is bevált... bár nem egészen úgy történt minden, ahogyan szerettem volna. A Suttogó árnyak öblének rejtélye megoldódott. - És Virakocsa könyve? - kérdezte Habgond. - Mi a fene volt az, amit Virakocsa könyvének mondott? - Egy régi, maja kódex Sanchez professzor gyűjteményéből. Semmi köze Virakocsához, de még az inkákhoz sem. Halk szellő lebegtette meg a függönyöket. A nap a tengeren túl felkeléshez készülődött. Kisétáltam a hacienda elé, s hagytam a friss, hajnali szélnek, hadd simogassa az arcom. A többiek odabent vitatkoztak a tör- ténteken. A pálmák koronáján majmok táncoltak, s valahol a hacienda mögött ismeretlen állat kaffogott. Leültem a lépcsőre, és az egyre halványodó holdat néztem. Mélyen a gondolataimba merülhettem, mert csak akkor riadtam fel, amikor Heathy odacsüccsent mellém a lépcsőre. - Szabad? - Természetesen. Remegett a hangja, mint kamaszlányé a nagy vallomás előtt. - Leslie, én... - Igen ? - Beszélni szeretnék veled. - Hát akkor beszélj! Meg kellett volna könnyítenem a helyzetét, de nem tettem: Ma sem tudom okát adni miért!? Elcsuklott a hangja és könyörögve megragadta a kezem. - Leslie, én... nem akarom tovább! Én... el akarok felejteni mindent. A vért, a hullákat... Quasimodót... a halálfejű embereket: mindent. - Felejtsd el! - De ha... téged látlak; nem tudom. Bocsáss meg, de : mindig rájuk emlékeztetnél. Én pedig meg szeretnék szabadulni tőlük... Megszabadulni mindörökre. Ugye, megérted? Bátorításért a pipámhoz fordultam. Zsebembe nyúltam, és megszorongattam langyos fejét. - Tehát? - Én... elmegyek, Leslie. Felálltam és megvártam, amíg ő is feláll. - Köszönök mindent... Heathy. Remélem, még találkozunk. Halvány mosoly futott végig az arcán. - Hát persze. Majd valamelyik konferencián. Addig is olvasd szorgalmasan a cikkeimet. Egy darabig még néztem utána, egészen addig, amíg be nem csattant mögötte az ajtó. Hátrafordultam és elindultam a tenger felé. A tenger csacsogott, a pálmák hajladoztak: békés volt minden, mint álmaink déltengeri szigetén. A már alumíniummá halványult ezüst hold vékony hidat húzott a tenger színére. Egy-egy izgága hullám felém csapott, tajtékkal borítva be a lábamszárát. éppen meg akartam fordulni, hogy visszatérjek a haciendára, amikor felhangzott a harmonikafutam. Héjahó, héjahá, héjahéjahéjahó...! Hiába meregettem azonban a szemem, nem volt semmi a tenger felszínén. Talán odalentről hallatszott fel a dal?! Másnap, késő délután úgy döntöttem, hogy meglátogatom Atahualpát. Ahogy a házához közeledtem meglepve tapasztaltam, hogy ezúttal nem a disznókat hajszolja az udvaron; hanem odabent ül, és Hilda Leonnal beszélget. A lány vörös hajzuhataga mögé rejtette az arcát, s egyetlen szál perui motívumokkal díszített indiánköpenyében hajdanvolt inka istennőkre emlékeztetett: Amikor észrevett, meglepett mosoly terült szét az arcán. - Már azt hittem meglógott. Merre járt délelőtt? Átléptem Atahualpa kerítésén. beballagtam a szobába. - Megpróbáltam menteni, ami menthető - mondtam, miután Atahualpa elém tolta az elmaradhatatlan pálinkáspoharat. - Sajnos, minden összeégett a sátrainkban. Még szerencse, hogy Atahualpa újra kölcsön adja a lakkcipőjét. Az inka akkorát horkant, mint egy sértett orrszarvú. - Én ugyan nem? A cipőmet soha! - aztán ravasz nevetéssel felhúzta az orrát. - Talán Sanchez professzornál próbálkozzál. - Már próbálkoztam - mondtam reményvesztetten, és megmozgattam az ujjam a szúrós szalmapapucsban, amit hordani voltam kénytelen. - Két számmal kisebb a lába, mint az enyém. - Majd kivágod a cipője orrát. Tanácsokkal bőven el voltam látva. Cipővel annál kevésbé. Atahualpa megtöltötte a poharakat, természetesen Sammy Davist sem hagyta ki a buliból. Amikor a kutyával együtt befejeztük az ivást, elégedetten dőlt hátra a faragott padon. - Nagy újságot mondok, senor Leslie... Meg fogsz lepődni. - Nocsak - húztam fel a szemöldököm, mintha nem sejtenék semmit. - Eladtad Sammyt? - Ugyan már, dehogy! Kinek kellene ez a szeszkazán? Beszéltem Romos felügyelővel. Felhívtam telefonon. - És? - Gratulált nekem. - Szabad tudnom mihez? - Hát hogy megoldottam a Suttogó árnyak öblének rejtélyét. - Igazán? Sértődött képet vághattam, mer t békülékenyen megveregette az oldalam. - Jó, jó, tudom, hogy neked is volt bizonyos részed benne: Nem is tagadtam volna el, csak Romos nem kérdezte. Tudod, mit mondott? Hogy vegyem biztosra, harmadik periódusra is kineveznek seriffé. - Gratulálok - nyújtottam felé a kezem. - Én is gratulálok; Atahualpa - mondta Hilda és az asztalon áthajolva csókot nyomott az inka képére. - Igazán megérdemled. Sammy az asztal alatt örömében rágni kezdte nehezen szerzEtt szalmapapucsomat. - Ezt a nagyszerű hírt meg kellene ünnepelnünk - lelkesedett Atahualpa. - Igazán... mivel örvendeztesselek meg benneteket? Éppen mondani akartam, hogy számomra az lenne az igazi öröm, ha Sammy Davist kizárná a szobából, de Hilda megelőzött. - Fagylaltot ennék, Atahualpa - nyafogta és beletúrt vörös hajába. - Igazi fagylaltot. Hónapok óta nem ettem. Atahualpa kövér képére kiült a harmadik periódusra is meg- választott--seriffek magabiztos vigyora. - Megpróbálhatjuk - mondta. Felállt, és a szoba sarkából előkotort egy kis bádogmasinát. - Majd szólok Teresának, hogy csinálja meg. Várjatok egy kicsit. Fogta a gépet, hóna alá csapta, és eltűnt az udvar kacatjai között. Hilda rám nevetett, és megveregette az arcom. - Hogy van? Kipihente magát? - Úgy-ahogy. Elkomorult és összehúzta a szemét. - Én egész éjszaka le sem hunytam a szemem. Mindegyre ez az átkozott történet járt az eszemben. Kérem, magyarázzon el nekem valamit... Honnan tudta, amikor engem megtaláltak odafent, Dieter szobájában, hogy Dieter hallgatózik? Sokért nem adtam volna, ha meggyújthatom a pipám, de sajnos Sanchez professzornál felejtettem. - Talán a padló recsegését hallhattam meg, talán gyűlöletének a hullámait sikerült fognom. - És az a színjáték... az is Dieter miatt történt? - Ha lépre akartam csalni, meg kellett játszanom, hogy valóban megöltem Sanchezt, és bárkit megölök, aki az utamban áll. Csak így tudtam becsalni Sanchez házába. Oda kellett jönnie a könyvért. - Számított rá... hogy azok megölik? Kénytelen voltam bólintani. - Számítottam. Felemelte a fejét, és kérdezni akart valamit, aztán meggondolta magát. - A háborús bűnök nem évülnek el, Hilda. De ő itt is gyilkolt; megállás nélkül ölt. Másképp nem tudtam volna rábizonyítani. Minden bűnnek el kell nyernie a büntetését. Lehet, hogy nem fejeztem ki világosan, amit éreztem, de nem is törekedtem rá. Volt időm, hogy a lelkiismeretemmel elrendezzem a dolgot. - És... miért tette faodúkba a hullákat, hiszen legegyszerűbb lett volna a tengerbe hajítani őket? - Talán arra gondolt, veszély esetén az índiánokra, a huam- biszákra kenheti a gyilkosságokat.Hiszen csak ők rakják a ha- lottaikat faodúkba. Talán tovább is beszélgettünk volna; de megérkezett Atahualpa az ütött-kopott villanygéppel. - Kész a fagylalt - jelentette ünnepélyesen. - Várjatok,. keresek egy tálat... Hilda a szemembe nézett, én az övébe, csak a szemünk beszélt. Egészen addig, amíg Atahualpa harsány ordítása jéggé nem dermesztett bennünket. - A ragyásképű bahisi Madonnára! Ti egymást bámuljátok, ez a dög meg zabálja a fagylaltot! Döbbenten vettük észre, hogy a feldöntött gépből kiömlött a fagylalt, s Sammy Davis hosszú; vörös nyelvét kinyújtva elégedett szuszogással kebelezi be a felbecsülhetetlen értékű kincset. Atahualpa ordított, kitépett egy lécet a kerítésből, és a vadul menekülő kutya után vetette magát. Az üres fagylaltgép gúnyosan bámult utána. Hilda kinyújtotta a kezét. - Lépjünk le. Mit szólsz hozzá? - Gyerünk! Már a tengerparton voltunk, de még mindig hallottuk az inkák utódának felháborodott üvöltését. - Hát az a lány. Miss Smith. A professzornő. - Ugyan már - mondtam minden különösebb meggyőződés nélkül. - Nem voltatok egymáshoz valók - mondta könyedén, miközben hanyatt gurult, és az égen lebegő-sirályokat nézte. - Az ilyen lány,... nyugalomra vágyik. De melletted mit talált volna? Kalandot, hullákat, vért, revolvert. Neki sem kell az ilyesmi. Egész egyszerűen elmenekült tőled. - Alighanem igazad van - mondtam. - Ne is beszéljünk róla. - Neki van igaza. A helyében én is azt tettem volna. - És a saját helyedben? - A saját helyemben itt vagyok. Felállt és lerázta a lábáról a homokot. - Jössz fürödni? - Nincs fürdőruhám. - Nekem sincs. Különben is, nincs kiírva, hogy anélkül nem szabad. Legfeljebb Atahualpa letartóztat minket szeméremsér- tésért. Ledobta inka köpenyét, és befutott a vízbe. Utánavetettem magam. Addig úsztam, amíg el nem értem. Elkaptam és magamhoz szorítottam. - Itt már nem tehet semmit Atahualpa. A tengerben semmi sem tilos. - A szeméremsértés sem? - Az a legkevésbé. - Akkor... mire vársz? A pálmák bólintottak, aztán elfordították lombtekintetüket. Az sem zavart, hogy néhány száz lábnyira alattunk ott nyugodtak a halott tengerészek. A víz hívogatóan hullámzott az orrunk előtt. A pálmák mintha minden kérdésünkre igent intettek volna. Leültem a homokra, Hilda mellém telepedett, és a karomra tEtte a kezét. - Bánt még a dolog? - Miféle dolog? Vége LESLIE L. LAWRENCE eddig megjelent kötetei: Sindzse szeme A karvaly árnyékában A gyűlölet fája Holdanyó fényes arca Siva utolsó tánca Huan-ti átka A vérfarkas éjszakája A "Lendvay" sorozatból: A fojtogatók hajója A halál kisvasúton érkezik A "Frank Cockney" sorozatból: Négy fekete koporsó