Lőrincz L. László
A TIZENHÁROM KRISTÁLYKOPONYA

Ismertető a hátoldalról:
Hernán, a bolond, beszélő tehénnel
találkozik a kukoricásban

a Grófnő kastélyában tombolni
kezd egy kísértet, Lennon meg-
találja a koponyát a falban,
a kis, szürke öregasszony fára
mászik, hogy megölje a gyilko-
sokat, a professzor szerelmét
elrabolják, a háttérben kitörni
készül az Arenal vulkán, s min-
denütt ott leselkednek a "kicsik".
A tizenhárom kristálykoponyának az Arenalhoz kell
érnie, hogy megmentse a Földet a nagy katasztrófától.

Lőrincz L. László
A TIZENHÁROM KRISTÁLYKOPONYA
GESTA Könyvkiadó
Budapest, 2004.

A borító Boros Attila munkája
A szerző fotóját Tumbász Hédi,
az Arenal vulkán képét Lőrincz Zsuzsa
készítette
Lőrincz L. László 2004.

Hernán és a koponya

1.
Pedro ezen a reggelen arra ébredt, hogy fel kellene
küldenie valakit Villahermosába cukorért, mert nem
volt biztos benne, hogy az a néhány zsák, amelyet pár
nappal korábban Virgilio szállított le neki, megéri-e
a másnapot.
Odább lökte a kispárnáját és megsimogatta a homlo-
kát. Nem is vitás, hogy az utóbbi időben megbuggyant
a világ! Éppen úgy, mint Hernán, azzal a kis különb-
séggel, hogy Hernán nem mostanában buggyant meg,
hanem úgy is született. Jóindulatúan, de buggyantan.
Ami pedig a világot illeti, egyszerűen kiszámíthatatlan-
ná vált. Néhány évvel ezelőtt még azt gondolta, hogy
örökre befuccsoltak a régi ünnepek; csak a diszkó meg
a bulik kötik le a fiatalok érdeklődését. Tavaly aztán
valahogy megfordult a dolog. Igaz, diszkóba járnak
azóta is, és az elhagyott pincékben is megrendezik a
maguk kis őrjöngéseit, de valahogy ráéreztek a régi
ünnepek ízére is. Egyszerre csak azt vette észre, hogy
ilyenkor, halottak napja előtt sorban állnak a sütemé-
nyekért - nemcsak az idősek, hanem a serdületlenek
is. Emiatt aztán majd leszakadt a keze a nagy munká-
tól. Tavaly, amint vége lett az ünnepeknek, el is hatá-
rozta, hogy felvesz valakit maga és Hernán mellé se-
gítségnek, mert mindketten belerokkannak a melóba,
ha ez így megy tovább.
Így került az üzletébe Fidelina, aki olyan szorgal-
masnak és előzékenynek bizonyult, hogy néhány hó-
nap alatt az ágyában kötött ki. Pedro nem is bánta meg,
hogy a pártfogásába vette Fidelinát. A lány tisztessé-
ges volt, őszinte és lelkes. Így éltek ők hárman a város-
széli kis cukrászdában: egymást segítve, nagy-nagy
boldog egyetértésben.
Pedro elégedetten nyugtázta, hogy Fidelina nincs
mellette az ágyban: bizonyára a műhelyben tüsténke-
dik a hülyével együtt. Idekerülése után néhány nappal
Fidelina már magáénak érezte a kis cukrászdát, és úgy
is bánt vele, mintha a sajátja lenne. Pedro pedig arra
gondolt, hogy nemsokára feleségül veszi a lányt.
Megvakargatta szőrös mellkasát, és kikecmergett az
ágyból. A nap lila sugarakat szórt be az ablakon, mint-
ha e furcsa színnel neki akart volna kedveskedni: Ped-
ro a pillanat varázsától megihletve el is határozta, hogy
valamelyik süteménye tetejét megszórja lilás cukorká-
val a hajnal és a kelő nap tiszteletére. Tudta, hogy ősei,
az indiánok hódolattal viseltettek a Nap iránt, véres ál-
dozatokat mutattak be neki - az a minimum, hogy ő, a
kései utód is meghozza a maga áldozatát. Amíg a ga-
tyáját rángatta magára, azon töprengett, hogy mivel
tudná lilásra színezni a porcukrot. Talán, ha valami-
lyen lila virágot használna...
Leballagott a lépcsőn a műhelybe. Odalent minden
úgy volt, ahogy gondolta: Fidelina a padlót söpörte, a
hülye meg a sarokban kucorgott és kukoricalepényt
majszolt.
Pedro megsimogatta a bajusza helyét, és Fidelinára
kacsintott.
- Jó reggelt, Fidelina.
Fidelina behúzta a nyakát, és fel nem emelte volna
a fejét a világ minden kincséért sem.
- Jó reggelt!
Pedro úgy érezte, hogy oda kellene rohannia a lány-
hoz, megölelgetni, és talán még vissza is csalogatni a
hálószobába. Ezt is tette volna, ha nem áll előttük nagy
munka: ott volt a nyakukon a halottak napja.
A hülye Hernán úgy vigyorgott, mintha megütötte
volna a San Jose-i lottó főnyereményét.
- Jó reggelt, Pedro úr!
Pedro nem tudta megállni, hogy amint a gyúróasztal
felé haladt, bele ne csípjen a hajladozó lány fenekébe.
Fidelina megrándult, és rávillantotta a szemét. Pedro
majd elolvadt a gyönyörűségtől. Mi a boldogság, ha
nem ez? Csak hát fogytán a cukor, hogy az ördög vi-
gye el.
Csípőre tette a kezét, és a bolondon kezdte legeltet-
ni a szemét. Fidelinára itt van szüksége, ő sem mehet
Villahermosába, marad hát a bolond. Vajon képes lesz-e
elintézni á dolgot?
- Hogy vagy, Hernán? - kérdezte a fülét vakargatva.
A bolond kezében megállt a lepény és a gazdájára
vigyorgott.
- Jól vagyok, Pedro úr! Jól vagyok, gazda.
- Mit eszel, Hernán?
- Kukoricalepényt, gazda.
Pedro mélyet sóhajtott. Tudta ő jól, hogy a fenébe
ne tudta volna, hogy mit eszik Hernán, hiszen látja a
kezében a kukoricalepényt, mégis megkérdezte, hogy
a bolond válasza megerősítse elhatározásában. Mert ha
Hernán azt válaszolta volna a kérdésére, hogy autógu-
mit, gazda, meggondolta volna a dolgot. A bolond vá-
lasza azonban reményt csepegtetett a szívébe.
Leguggolt Hernán elé, és az arcába nézett.
- Nagy feladattal bízlak meg, Hernán fiam.
A bolond arca elszürkült a félelemtől. Mint min-
den egyes alkalommal, ha Pedro túl közel hajolt hozzá:
Agyában még ott kísértettek az intézeti haverok veré-
seinek az emlékei, a számtalan megaláztatás, amelyet
el kellett viselnie, amíg a gazdához nem került. Bár
a lelke mélyén sejtette, sőt biztos is volt benne, hogy a
gazda soha nem ütné meg, mint mások tették, a múlt
árnyai félelmet és rettegést pumpáltak a szívébe. Hátha
mégis. Biztosan nem, de hátha mégis.
- Feladattal, gazda? - suttogta anélkül, hogy tudta
volna, mi is az a feladat. Csak annyit érzett, hogy vala-
mit csinálnia kell a gazdának, talán lehozni néhány zsák
cukrot a padlásról.
- Úgy tudom, szeretsz autózni, Hernán.
Hernán elvigyorodott.
- Aztat szeretek, gazda.
- Akkor autózni fogsz, Hernán. Idefigyelsz rám?
- Figyelek, gazda.
- Elmondom, mit kell tenned. Hamarosan idejön a
teherautó. Virgilio úr vezeti. Tudod, kicsoda Virgilio úr?
A bolond arca elsötétült. Nem hosszú időre, de Ped-
ro azért észrevette. És azt is tudta, miért vonul át a
nyugtalanság felhője Hernán arcán. Tudta, hogy Virgi-
lio amolyan igazi tréfamester - nem izgatja, hogy bo-
lond-e vagy épeszű az áldozata. Hallotta, hogy nem is
egyszer megtréfálta már Hernánt, és a bolondnak ez
nemigen tetszett. Ha csak tehette, elhúzódott a sofőr
elől.
- Tudom, gazda.
- Na hát akkor nem kell sokat magyaráznom. El-
mész Virgilio úrral Villahermosába.
Hernán nagyot csuklott. Pedro már attól tartott,
megakadt egy darabka lepény a torkán, de nem ez tör-
tént. Csupán a félelem csuklott Hernán gigájában.
- Elmegyek... Virgilio úrral Villahermosába.
- Úgy van, Hernán. Nem tudok mást küldeni. Fide-
linára itt van szükség. Tudod, hogy hamarosan jönnek
a süteményekért, és mi lenne, ha nem lennének süte-
mények?
Hernán arcán újra átrobogott a rémület. Az lehetet-
len! Eljönnek az emberek süteményt venni, és nincs
sütemény? Az lehetetlen!
Úgy robbant ki a szájából a kiáltás, mint az Arenal
vulkánból a kő meg a hamu.
- Elmegyek Virgilio úrral Villahermosába, gazda!
- Jól van, Hernán - dicsérte meg Pedro úr. - Hoztok
néhány zsák cukrot. Érted?
A bolond szapora bólogatásba fogott.
- Értem, gazda.
- Jól van; Hernán. Hol akarsz ülni? Virgilio úr mel-
lett vagy a platón?
Hernán szívott egyet az orrán:
- A platón... gazda.
Pedro bólintott.
- Akkor a platón ülsz. Elkapod, és Villahermosáig
el sem ereszted a raktér szélét. Érted?
- Értem, gazda.
- Villahermosában felrakod a zsákokat, amiket
Virgilio úr mutat neked. Virgilio úr nem nyúl a zsákok-
hoz, mert... - aztán csak legyintett egyet - mert nem
nyúl. Feldobálod őket a platóra. Érted?
- Értem, gazda.
- Ráülsz a zsákok tetejére, és nem moccansz, amíg
vissza nem értek. Ugye, bízhatom benned, Hernán?
Hernán nyugtalanul nyelt néhányat.
- Bízhatol, gazda.
- Akkor jól van, Hernán.
A telefonhoz lépkedett, és felcsörgette Virgiliót.

2.
Hernán mindeközben a sámlin kucorgott, és a szoba
közepére bámult. Oda, ahonnan Fidelina csak néhány
perccel korábban söpörte fel a lehullott porcukrot. Fide-
lina - bár meg volt győződve róla, hogy a bolondnak
csupán annyi esze van, mint egy csirkének - mégis ar-
ra gondolt, hogy Hernán a fejét töri valamin. Vajon mi
a fenén törheti?
Fidelina nem kedvelte a bolondot. Annak ellenére
sem, hogy tisztában volt vele: Pedro olyan jól járt vele,
mintha aranyórát talált volna a bokrok alatt. Hernán
nem kért fizetséget - csupán enni, inni és aludni akart -
a szeretetotthon meg örült, hogy magához fogadta va-
laki. Hernán boldog volt a műhelyben: egyenesen re-
pülni szeretett volna, amikor a gazda megengedte neki,
hogy apró kis kifliket formázzon a selyemcukorból:
Pedro nem akarta Hernánt, nem is gondolt soha rá,
hogy alkalmazottat vegyen magához, a sors azonban
elrendezte a dolgot. Hernán, legutolsó szökése alkal-
mával, valahogy Pedro úr udvarába keveredett. Ott kap-
ták el a rendőrök, és verték bilincsbe annak rendje és
módja szerint. Pedro úr végignézte, amint a zsaruk meg-
bilincselik a magas, enyhén vöröses hajú legényt, aki-
nek taknya-nyála egybefolyt a rémülettől. Ki tudja,
miért, de megsajnálta a szökevényt. Az egyik verejté-
két törölgető rendőrtől sikerült megtudnia, hogy a fic-
kó neve Hernán, tizenhét éves, annyi esze sincs, mint
egy lapa madárnak, rendszeresen megszökik az inté-
zetből, ahol a napjait tölti, ők pedig rendszeresen visz-
szaviszik. Persze nem is csodálja, hogy megszökik;
a többiek halálra szekírozzák, mert bár jó erőben van
a fickó, akár egy elakadt kocsit is kirántana az úttalan
utak kátyúiból, jámbor, mint a birka. A többiek aztán
ezt ki is használják rendesen. Legutoljára például a ru-
háját gyújtották fel, és csak kicsin múlt, hogy nem
égett halálra. Ő maga sajnálja, de hát mit tehetne ér-
te? Annyit azonban megjósol, hogy nem lesz jó vége
a dolognak. Hernán előbb-utóbb agyonüt valakit, és
akkor annyi neki. Elviszik a nevelőotthonból, és zárt
intézetbe dugják. Kár érte, mert úgy egyébként rendes
fickó.
Pedro ezután két napig csak ide-oda ténfergett a mű-
helyében, majd felvette a legjobb ruháját, és bement az
intézetbe. Ott megtudta, hogy Hernán német anya és
Costa Rica-i apa gyermeke; valamelyik strandon fo-
gant a fekete kvarchomokból épült buckák között. Az
anya San Joséban szülte meg a gyermekét, majd rövi-
desen lelépett a balfenéken. Hernán vörös hajúra sike-
redett, a szeme viszont fekete volt, mint a vulkáni ha-
mu. Esze meg olyan kevés, amennyivel a legkisebb re-
meterák páncélját sem lehetett volna megtölteni.
Pedro odaállt a langaléta kamasz elé, és igyekezett
a szemébe nézni. Két megtermett nevelő tettre készen
várakozott a háttérben, hogy a segítségére siessenek,
ha Hernán rosszban sántikálna.
- Szervusz, Hernán - mondta Pedro úr, és rámo-
solygott.
Hernán majd a földre rogyott a rémülettől. Rá még
soha nem mosolygott senki. Ha valaki nem ordítozott
vele, az is többnyire csak röhögött rajta.
Válaszolni nem mert a mosolygónak, csupán érezte,
hogy mindeddig ismeretlen érzés kúszik fel a torkán.
Mi lenne, ha ez az ember, aki azt mondta neki, hogy
szervusz, Hernán, magával vinné? Csak úgy, el innen,
valahová.
- Én egy kis cukrászüzem gazdája vagyok Her-
nán - mondta Pedro zavartan. - Süteményeket csiná-
lok. Eljössz-e velem oda, Hernán?
Hernánnak fogalma sem volt róla, mi az a cukrász-
üzem, és azt sem tudta, mit jelent pontosan az a szó,
hogy gazda. De azért lelkesen biccentett egyet.
- Elmegyek, gazda!
Pedro aláírt néhány papírt, és magával vitte Her-
nánt.

3.
Virgilio megérkezett a kapu elé, majd mint rendesen,
ezúttal is kettőt dudált, aztán nekitámaszkodott a kor-
mánynak, és türelmesen várta Pedrót.
Pedro nem egyedül jött - mint rendesen - hanem
Hernán kíséretében. Virgilio elvigyorodott. Úristen! Ha
egyszer úgy istenigazából a kezébe kaphatná a fickót!
Úgy megfingatná, hogy azon röhögne az egész város.
Csak hát ez a Pedro mindig ott van mellette. Vagyis in-
kább Hernán kíséri, mint hűséges kutya a gazdáját.
Pedro a kocsihoz lépkedett, és bedugta a fejét az ab-
lakon.
- Hogy vagy, Virgilio?
- Én jól. Hát te?
- Elfogyott a cukrom. Villahermosába kellene menni.
Virgilio megvakargatta az állát.
- Hány zsákkal?
- Tízzel - mondta váratlan ötlettől vezérelve Pedro,
pedig eredetileg csak ötöt akart mondani. Talán még
tíz is elfogy az ünnep alatt...
Virgilio tovább vakargatta az állát.
- Ki rakja fel?
Pedro nagy ravaszul lesütötte a szemét.
- Én nem - rázta meg a fejét Virgilio. - Én aztán
nem. Nem mintha nem passzolna a méltóságomhoz,
csakhogy nem bírok emelni. Leszakad a seggem, ha
emelni akarok. Én aztán nem bírom.
- És ha veled küldeném Hernánt?
Virgilio azt hitte, rosszul hall. Meghökkenve bámult
a Pedro háta mögött szobrozó hülyére.
- Ezt?
- Ezt.
Virgilióban fellángolt az öröm. Úgy látszik, eljött az
alkalom, hogy megfingassa a hülyét. A francba, hogy
éppen most nincsenek sehol a haverok! Ámbár csak
egy telefonjába kerül, és odafurikáznak Villahermosá-
ba. Ott aztán eljátszadozhatnak vele. Már tudja is, ho-
gyan... Nem, verésről vagy ilyesmiről szó sem lehet!
Még a zsaruk is a nyakukra jöhetnének. Mégis, vesze-
kedett egy mulatság lesz, az hétszentség! A rendőrök
meg ha valakit felelősségre vonhatnak miatta, csakis
a hülye lesz az! Pedro sem szólhat majd egyetlen szót
sem, elvégre ők nem tehetnek róla. A fenébe is, csak
óvatosan, nehogy kibújjon az orra lyukán az öröm,
mert Pedro a végén még képes és megváltoztatja a
szándékát. Csak óvatosan, óvatosan...
- Nincs valaki más? - kérdezte fanyalgó ábrázattal.
- Sajnos nincs - sóhajtotta Pedro.
Virgilio gyanakodva csóválgatta a fejét.
- Beültetném magam mellé, ha meg lennék győződ-
ve róla, hogy szobatiszta-e.
- Pedig az - mondta Pedro.
- Akkor is, ha himbálódzik a kocsi?
Pedro a plató felé intett.
- Ellesz ott hátul.
- Jó ötlet - bólintott Virgilio, aztán hirtelen felemel-
te a kezét. - Mégse jó. Mi lesz, ha leesik?
- Majd kapaszkodik.
- És ha leugrik?
- Miért ugorna le?
- Mert hülye. Azért.
- Nem ugrik le.
Virgilio megvonta a vállát.
- Jól van. Te tudod. Megmondtad neki, hogy mi a
dolga?
- Meg.
- Meg is értette?
- Annyira azért nem hülye, hogy ne értené meg.
Virgilio udvariasan a plató felé intett.
- Pattanj fel, Hernán.
Hernán felpattant, a kocsi elindult.
Virgilio elvigyorodott. A fenébe is, megcsinálta a
frankót. Lesz itt olyan szórakozás nemsokára, de olyan!
Gázt adott, és nagyot kiáltott, amikor már tisztes tá-
volba értek, és Pedro nem hallhatta meg.
i
- Viszem a hülyét! Úristen, viszem a hülyét!
Pedig csak a halált fuvarozta a teherkocsi platóján.

4.
Virgilio nem fért a bőrében örömében, mégis óvatosan
kerülgette az országút betonjában terpeszkedő hatal-
mas gödröket. Egészen addig, amíg eszébe nem jutott,
hogy Villahermosáig meghintáztatja egy kicsit a bo-
londot. Fejébe húzta a kalapját, gázt adott, majd meg-
kereste a legmélyebb kátyút és belehajtott. Maga is fel-
röppent tőle a fülke tetejéig, bele is verte a fejét, de a
kalap szerencsére felfogta az ütés erejét: Amikor aztán
a fülke hátulsó ablakán át hátrapillantott, meghökken-
ve látta, hogy Hernán nincs a platón. Gyorsan a vissza-
pillantóba nézett: Majd elveszítette uralmát a járgány
felett a röhögéstől, amikor felfedezte a kocsi mögött
ugrándozó vörös hajú féleszűt.
Virgilio hahotázott, és arra gondolt, hogy megvál-
toztatja a tervét és továbbmegy. Hát tehet ő róla, hogy
a hülye kiesett a raktérből? Ő figyelmeztette Pedrót...
Aztán mégiscsak lassított. Ha továbbmegy, rakhatja
fel maga a zsákokat, a mobiltelefonján Villahermosába
csődített barátairól már nem is beszélve. A végén még
majd őt fingatják meg, amiért hintába tette őket.
Amíg a fülkében vívódott, hogy tovább menjen-e
a hülye nélkül, vagy várja be, és a jó hecc reményében
vigye Villahermosába, belefutott egy tehéncsordába.
Jó negyedóráig tartott, amíg kikecmergett közülük.
Óriási csorda volt, különlegesen kíváncsi tehenekkel.
Valamennyien meg akarták nézni a kocsiját, és termé-
szetesen valamennyien szemből. Ott álltak előtte, néz-
ték, kérődztek, és néha bőgtek is egyet-egyet. Aztán
amikor az, amelyik már megelégelte a kíváncsisko-
dást, továbbment, azonnal egy másik állt a helyére.
Persze, megtehette volna, hogy átnyomakodik közöt-
tük, csakhogy nem akarta összeakasztani a bajuszát a
szavanerókkal, a tehénhajtókkal. Ha valamelyik állat-
nak ráhajt a lábára, vagy oldalba löki, nem köszönik
meg neki. Nemegyszer látott már korbácsos szavane-
rókat, amint egy-egy bűnös sofőrt püföltek.
Amikor a csorda végül elvonult, és a felvert por is
leülepedett, hátralesett a raktérbe.
A bolond nem volt a platón.
Megrázta a fejét, és ismét a visszapillantóba nézett.
A bolond már nem ugrándozott a kocsi mögött.
- A francba! - szaladt ki a száján a szitok. - Hol le-
het ez a barom?
Várt egy kicsit, hogy még jobban eloszoljon a tehe-
nek által felvert por, s amikor még ekkor sem látta
Hernánt, dühösen felhorkant, kivágta a fülke ajtaját, és
leugrott a betonra. Éppen bele egy mély kátyúba. Jól
megrándította a lábát, ami még csak tovább rontott ed-
dig sem rózsás hangulatán.
- Vigye el az ördög ezt a barmot! - dühöngött a port
köpködve. - Csak hülyékkel ne kezdjen az ember! Mer-
re vagy... hogy is hívnak, te... Hernán?!
Alaposan meglepődött volna, ha valamilyen csoda
folytán belelátott volna az út mellé telepített banánül-
tetvény első sorai mögé.
Hernán ott térdelt a földön egy ki tudja, ki mellett,
aki úgy a kezébe kapaszkodott, hogy Hernán azt hitte,
meghal a félelemtől.

5.
Pedig nem sokkal azelőtt még fent kucorgott a hatal-
masakat ugró teherautó platóján, és úgy szorította a
deszkát, hogy belefehéredett a keze. Hiszen Pedro gaz-
da meghagyta neki, hogy egyetlen pillanatra sem ereszt-
heti el. Ő nem is eresztette volna el, csakhogy a deszka
kígyóvá változott, és egyre-másra ki akart csusszanni
a markából. Ő meg csak kapaszkodott, és azt sem vet-
te észre, hogy vér serken ki körmei alól.
Aztán egyszerre csak a levegőben találta magát.
Felröppent a madarak közé, miközben a kocsi kifutott
alóla.
Szerencsére a talpára zuhant, és még csak el sem
esett. Azzal a lendülettel, ahogy a betonra huppant, már
futott is tovább. Egyenesen bele a tehéncsordába.
Hernán egyetlen pillanat alatt jéggé dermedt. Ha
igazán félt valamitől a világon, akkor a tehenek voltak
azok. Még képen sem bírta nézni őket. Egyszer látott
néhányat egy könyvben, amit valamelyik nevelője mu-
tatott neki, és ő azonnal bepisilt tőle. Nevelője persze
nyomban lekevert neki néhány fülest, és megpróbálta
megmagyarázni, hogy a tehenektől nem kell félni; a te-
henek szeretik a gyerekeket, a tehenek adják a finom
tejecskét. A bikákról viszont mélyen hallgatott.
Hernán ebben a tekintetben is a pedagógia csődjé-
nek bizonyult: ahelyett, hogy megnyugodott volna és
megszerette volna a tejecskét adó jámbor lényeket,
csak még jobban rettegett tőlük. Ki lehetett volna za-
varni a világból a tehenekkel.
Most aztán ott reszketett a számtalan átkozott jószág
között, és természetesen eszébe sem jutott, hogy a te-
henek adják a tejecskét a jó gyerekeknek. Fülére szorí-
totta két tenyerét, és üvölteni kezdett. Előbb csak hal-
kan, aztán egyre erősebben.
A tehenek és a közöttük tébláboló néhány bika ügyet
sem vetettek rá. Talán meg sem hallották az üvöltését.
Megnézegették maguknak, és máris ballagtak tovább.
A teheneket nem érdeklik a hülyék.
Aztán egyszerre csak történt valami, ami ha lehet,
még az eddigieknél is reszketősebb félelemmel töltötte
el Hernán szívét. Az egyik tehén megállt előtte, rávé-
tette szomorú szemeit, majd kidugott a szájából vala-
mit, amiről Hernán nem tudta, hogy a nyelve, és végig-
simította vele a meztelen karját. Hernán csak annyit ér-
zett, hogy érdes, nedves, és ki tudja, még milyen valami
fut végig a bőrén. Összerázkódott és nyomban abba-
hagyta az üvöltést. Levegő után kapkodva ugrott néhá-
nyat; igyekezett kikerülni a bambán rámeredő szörnye-
ket, majd amikor sikerült a csorda szélére vergődnie,
egy minden eddiginél hatalmasabb ugrással bevetette
magát a banáncserjék közé. Egyetlen érzés munkálko-
dott csupán benne: el innen, amilyen messze csak lehet!
Kifutni a világból, hogy soha többé ne érezze azt a ki-
mondhatatlan iszonyatot, amelyet akkor érzett, amikor
a tehén szájából kiugró valami végigkaristolta a bőrét.
Futott volna tovább, talán valóban a világ végénél
is messzebbre, ha tudott volna. Csakhogy valami a lá-
ba köré csavarodott, és nem hagyta továbbszaladni.
Egyetlen pillanatig azt hitte, az a piros szörnyűség a te-
hén szájából utána futott, és a lába köré csavarodott,
de ahogy lefelé pislogott, nem látott semmi figyelem-
reméltót.
Pedig volt ott valami - erősebb még a legerősebb
acélkábelnél is.

6.
Hernán éppen lehajolni készült, hogy megnézze, nem
csavarodott-e mégis a bokájára a piros szalag, amikor
meghallotta a furcsa hangot. Mintha kígyó sziszegett
volna rá a cserjék mögül.
Hernán felkapta a fejét. A kígyóktól nem félt, talán
még szerette is őket egy kicsit. Olyan kicsi volt még,
hogy át tudott futni a nagy asztal alatt, amikor Evaristo
haverja behozta a szobába a kígyót. Szép színes volt;
éppen olyan, mint az a varázscső, amelyet a nevelő-
néni mutatott nekik. A csőben színes pöttyök és foltok
ugrándoztak; olyan szépséges micsodákat rajzolva a cső
másik végére, hogy szinte megállt a szívverése a gyö-
nyörűségtől. Ráadásul, ha megrázta a csövet, a foltok,
pöttyök és csillagocskák mindig másféle mintát mutat-
tak. Hernán napokig el tudta volna nézni őket, ha a ne-
velőnéni hagyja.
Nos, a kígyó is ilyen szép, csíkos és pöttyös volt, és
Evaristo találta a kertben. Ott napozott a kerítés kö-
vein, s amikor Evaristo megközelítette, nem mutatott
hajlandóságot a távozásra. Ezért aztán Evaristo elkap-
ta, bedugta a zsebébe, felvitte a szobájukba, és attól
kezdve az ő kígyójuk volt. Mindenfélével etették vol-
na, ha a kígyó evett volna. Csakhogy a kígyó étvágyta-
lan volt, mint Evangelio: akkor sem evett, ha pofozták
is miatta. A kígyót ugyan nem pofozták, csak biztatták,
de ő nem is figyelt rájuk. Inkább meg akart lógni, ha
kivették a párnahuzatból, amelyben őrizték.
A szobatársak gyakran elgyönyörködtek a színei-
ben, játszottak is vele, sőt Evaristo még legyeket is fo-
gott neki. A kígyó azonban ezeket sem ette meg. Meg-
szaglászta ugyan őket, de nem akart vacsorázni belőlük.
Akkor lett nagyobb baj a kígyóból, amikor Ramón,
a másik hálóteremből megharagudott rájuk, és befúj-
ta Gamboa úrnak a dolgot. Gamboa úr természetesen
azonnal látni szerette volna a csúszómászót. Nem volt
mese, meg kellett mutatni neki. Gamboa úr megnézte,
kiáltott egyet, elhajította a párnahuzatot, s valameny-
nyiüket sebesen kiterelte a folyosóra.
Ami ezután következett, az teljességgel érthetetlen-
nek bizonyult számukra. Jött egy rendőr meg egy má-
sik férfi egy hosszú bottal, amelynek hurok tekergőzött
a végén. Ezzel a hurokkal elkapta Leónt - mert akkor
már neve is volt a kígyójuknak; ha jól emlékszik, Eva-
risto adta neki - és beledugta egy zsákba. Hiába kö-
nyörögtek neki, hogy ez az ő kígyójuk és León a neve,
a pasas ügyet sem vetett rájuk. Összehúzta a zsák szá-
ját, és óvatosan maga előtt tartva, eltűnt a szemük elől.
Ekkor látták Leónt utoljára.
Azalatt a néhány nap alatt, amíg León náluk lakott,
sokat tanultak tőle. Megtanultak úgy mászni, mint ő,
mert Leónnak nem volt lába; megtanultak összeteker-
gőzve aludni, és megtanultak sziszegni is. Mert León
nem bírt értelmesen beszélni, ahogy dk - nem, León
- csak sziszegett, és tekergőzött összevissza.
Hát ezt a sziszegést hallotta Hernán a banáncserjék
között, és azért nem félt a kígyótól, mert meg volt győ-
ződve róla, hogy León bujkál a zöld levelek és barna
törzsek mögött. Ez aztán egyszerre elfelejtette vele a
teheneket, az autót, Virgiliót és Pedro gazdát is. Min-
dent elfelejtett, ami Leónon kívül létezett ezen a vilá-
gon. Látni akarta Leónt, és kicsit játszani vele. Óvato-
san körülnézett, hogy nem leselkedik-e a nevelője vala-
hol, s amikor nem látott semmi gyanúsat a környéken,
elindult a sziszegés felé.
Hernán nem tudta, honnan is tudta volna, hogy nem
önmaga akaratából közeledik egy különösen vastag tör-
zsű cserjéhez, hanem valaki irányítja a lépteit. Olyan
erővel, amelynek nem lehet ellenállni.
Hernán már ujjai begyén érezte a kígyó langyos tes-
tét, puha pikkelyeit, karcos bőrét. Istenem, León! Hol
csavarogtál eddig?
Egyszeriben megfeledkezett a lábáról, amelyet még
néhány perccel azelőtt is gyanakodva vizsgált. Csak
ment derűs arccal a nagy találkozás reményében a cser-
je irányába.
Amikor aztán odaért, a csalódottság és a rettegés
olyan hullámai törtek rá, mint nemrég a tehenek kö-
zött. A banáncserjék mögött, félig letakarva, nem León
várt rá, hanem egy ismeretlen valaki, talán egy kisgye-
rek - egy intézetből szökött fiúcska - és éppen akkor
emelte fel a fejét, amikor észrevette.
Ez a valaki sziszegett felé, mint León, a kígyó. Her-
nán megfordult, és menekülni próbált, de a lábára fo-
nódott, láthatatlan kötél nem engedte.
Még szorosabban csavarodott rá és lerántotta a kis-
gyerek mellé a földre.

7.
Hernán lehuppant a göröngyös talajra, és nem moccant
többé. Tudta, hogy vannak nála hatalmasabb erők a vi-
lágon: azokkal nem szabad dacolni, jobb, ha azt teszi,
amit elvárnak tőle. Így van például Pedro gazdával is.
Amit mond, azt meg kell tenni. Pedro gazda okos és
hatalmas: mindig tudja, merről fúj a szél. Egyszer hal-
lotta, amint Fidelinának mondta. Hernán ekkor elgon-
dolkodott a dolgon, és minden irigység nélkül azt kí-
vánta, hogy bárcsak ő is olyan nagy és erős lehetne,
mint a gazda, akkor mindig tudná, hogy merről fúj a
szél. Később ki is próbálta a tengerparton, ahova egy
vasárnap délután Pedro gazda vitte ki Fidelinával
együtt. Hogy kipróbálja, merről fúj a szél; feldobott egy
marék homokot a levegőbe. A szél valóban fújt, és tele
is fújta a szemét homokkal. Akkor Hernán megfogadta
magában, hogy ezután is mindig a gazdára hallgat. Van-
nak titkok, amelyek örökre titkok maradnak.
Behunyta a szemét, és talán jó sokáig így is tartotta
volna; ha nem érzi, hogy valaki megrántja a lábát. Jó
nagyot rántott rajta, akkorát, hogy majd az oldalára for-
dult tőle. Rémülten kinyitotta a szemét és a lábára pis-
logott. Semmit nem látott rajta, amivel az a másik meg-
rángathatta volna.
Hermán azért tett egy próbát. Bár szinte biztos volt
a dolgában, mégis megtette. Előrehajolt, és az ismeret-
len felé suttogta:
- León? Megint zsákba dugtak?
A másik tovább sziszegett, és ez a sziszegés meg-
nyugtatta Hernánt. Ha nem is León, mégis kígyó. Pis-
logott egy kicsit, aztán alaposabban is szemügyre vette
az ismeretlent.
Sokáig bámulta, de nem látott rajta semmi különö-
set, csupán csak egy kicsi, rongyos köpenykét. Nem lát-
ta a lábát - a köpeny eltakarta; nem látta a kezét - el-
tűnt a köpeny széles ujjában; és a fejét sem látta: azt
egy kámzsa takarta el. Ekkor meg arra gondolt, hogy
nem is láthatja, hiszen a kígyóknak sem lábuk, sem ke-
zük.
Összehúzta a szemöldökét, és a kígyó sziszegését
hallgatta. Mintha visszatért volna a régi szobájába, és
León ott sziszegett volna a párnahuzatban: Kellemes
hangulat tört rá, és ha a kígyó hagyja, talán el is bóbis-
kolt volna.
A kígyó azonban nem hagyta. Anélkül, hogy moz-
golódott vagy felé kúszott volna, tovább sziszegett.
Hernán nem érezte meg az ingerültséget a sziszegésé-
ben. De jó, hogy újra itt vagy, León...!
Csak akkor riadt fel, amikor a banáncserjék ágai
hajladozni-recsegni kezdtek: egyikük-másikuk el is tö-
rött, majd rémült szemei előtt kibújt mögülük egy te-
hén.
Hernán felüvöltött, és fel akart ugrani. A lábára fo-
nódott láthatatlan kötél azonban nem engedte. Vissza-
rántotta a cserje alá, León közvetlen közelébe. Fel
akarta emelni a karját, hogy megmutassa Leónnak a
közeledő tehenet, hogy figyelmeztesse a veszélyre, hi-
szen a szörnyeteg eltaposhatja, Leónt azonban nem ér-
dekelte a tehén. Sziszegett valamit, aztán elhallgatott.
Megszólalt viszont helyette a tehén.
Hernán eltátotta a száját, és szótlanul hallgatta a sza-
vait.
Virgilio ezalatt az úton toporzékolt, és megátkozta
azt az órát, amikor felengedte a hülyét a kocsi plató-
jára.

8.
A tehén megállt vele szemben, szétterpesztette négy
lábát és ránézett. Hernán úgy érezte; ütött az utolsó
órája, bár azt az órát, amit a gazda ajándékozott neki,
otthon felejtette. Pedig szerette, ha nem is ment. A gaz-
dától hallotta egyszer, hogy Solano úrnak ütött az utol-
só órája, és hamarosan meghal. Solano úrnak bizonyára
a karján volt az órája, és el is tudta ütni az utolsót, bár a
fene se tudja, hogy van ez, hiszen a karórák nem ütnek.
- Mi a... neved? - kérdezte megnyalva a szája szé-
lét a tehén.
Hernán nem sokáig csodálkozott rajta, hogy a tehén
beszél. Abban a világban, amelyben ő élt, az állatok is
beszélhetnek, ha nagyon akarnak. Annak idején Eva-
risto azt mondta, hogy beszélgetett Leónnal. Elég baj,
hogy ővele nem akart beszélgetni.
- Mi a... neved? - kérdezte még egyszer a tehén.
- Hernán - mondta gyorsan Hernán. - És a gazdánál
lakom.
- Ki az a... gazda?
- Kifliket csinál.
- Mi... ket?
- Kifliket selyemcukorból. És süteményt süt.
- Te... Hernán vagy?
- Hernán.
- Meghalok... Hernán.
Hernán még nagyobbra tátotta a száját. Mi a fenét
mond ez a tehén? Meghal? Annál jobb. Legalább nem
kell félnie tőle.
A tehén megérezhetett valamit Hernán rémületéből,
mert most meg azt kérdezte tőle:
- Félsz tőlem, Hernán?
Hernán ettől kezdve nem volt Hernán. Ki tudja, ki
volt, mindenesetre valaki más beszélt belőle, és ezt va-
lahogy ő maga is észrevette. Nem tehetett azonban el-
lene semmit. Mint amikor a gazda kérdez, és neki vála-
szolnia kell a kérdéseire. Méghozzá őszintén.
- Félek - mondta.
- Miért? - tudakolta a tehén.
- Mert... félek. Nem tudom, miért. Félek.
- Nem akarlak bántani.
- Ne gyere közelebb hozzám!
A tehén bólintott.
- Jól van... nem megyek. Van valaki veled, Her-
nán?
- Virgilio úr.
- Ő... kicsodá?
- Rossz ember.
- Miért rossz?
Hernán éppen nekikezdett volna a magyarázatnak,
amikor a tehén ismét bólintott egyet.
- Ide tudsz figyelni rám, Hernán?
Hernán is bólintott, akárcsak a tehén.
- Figyelek.
- Nem a tehén beszél hozzád... hanem... én.
Csodálatosképpen ezt is azonnal megértette.
- Én beszélek... itt a földön.
Hernán az üresnek látszó köpenyre szegezte a tekin-
tetét.
- León?
Furcsa érzések szorongatták a fejét. Úgy érezte, mint-
ha valaki leemelné a koponyája tetejét, beleturkálna az
agyába, és úgy válogatna benne, mint ő, amikor ki kell
szednie az édes tejből a kukoricaszemeket. Még a bőre
is beleborsódzott a nagy kotorászásba. Az persze már
rég nem érdekelte, hogy honnan tudja vagy érzi mind-
ezeket. Tudja és érzi, és kész.
- Jó... legyek León.
- Te miért nem beszélsz?
- Mert nem tudok. Ő beszél helyettem. Én csak fel-
használom a hangszálait. Megkérnélek valamire, Her-
nán. Nagyon fontos. Megteszel nekem valamit?
- Megteszek - bólintotta Hernán.
- Mondtam már, hogy meghalok.
- Mondtad - bólintott Hernán. - Sajnállak, León.
- Nem kell sajnálnod. Elmondom, hogy mit szeret-
nék tőled. Először is... temess el.
- Elmegyek doktorért - ajánlkozott Hernán. - Ha
valaki beteg, doktorért kell menni.
A tehén gúnyosan felnevetett.
- Doktorért?! Nem kell doktor Nekem mindenkép-
pen meg kell halnom, Hernán!
- Hát... sajnálom, León.
- Áss nekem egy gödröt, és temess bele! Jó mélyet
áss, hogy senki ne vehessen észre. Ha beletemettél, ta-
posd le a gödör helyét. Érted?
- Értem.
- Van itt még valami fontosabb is, Hernán. - A kí-
gyó megmozdult, és Hernán lábához gördített valamit.
Hernánnak fogalma sem volt róla, mi lehet az és mivel
gördítette, hiszen nem volt keze, mint ahogy a kígyók-
nak sincs, de a valami mégis odagurult a lábához. -
Vedd magadhoz ezt a tarisznyát!
Hernán lehajolt és felemelte. A láthatatlan zsinór
ezúttal nem rántotta vissza a kezét.
- Ezt... itt?
- Vidd magaddal az Arenalhoz, Hernán.
- Odaviszem.
- Rövidesen meghalok - ismételte León, vagy a te-
hén, vagy mind a kettő. - Van valami kívánságod, Her-
nán?
Hernán csodálatosképpen megértette, mi az a kíván-
ság. Gyorsan bólintott, hogy León meg ne gondolhas-
sa magát.
- Mi az?
- Azt szeretném... - laposat pislantott a tehén fe-
lé - hogy mire visszamegyek... ne legyenek a marhák
az úton.
A tehénen nem látszott, hogy megsértődött volna
a kívánságán.
- Nem lesznek ott, Hernán. Többé... nem hallod a
szavam... Temess el... Hernán.
Hernán meglepetve látta, hogy a tehén hatalmasat
ugrik - négy lábával egyszerre dobbantva dobta fel a
testét a levegőbe, mintha megszabadult volna valami-
tól, majd hatalmas bőgést hallatott, és eltűnt a sűrű-
ben.
Csak a csörtetés zaja maradt utána.
Hernán sóhajtott, és nekilátott, hogy puszta kézzel
megássa a puha földbe azt a sírt, amelybe majd belete-
metheti Leónt.

9.
Virgilio már-már azon volt, hogy hagyja a fenébe a bo-
londot, és vagy egyedül megy Villahermosába, vagy -
talán ez a jobb megoldás - visszafordul, és meg sem
áll Pedro műhelyéig; ott aztán elmeséli a cukrásznak,
hogy a buggyant Hernán annyira megrémült a kocsit
körbefogó tehenektől, hogy leugrott a platóról és bele-
veszett a banánültetvénybe. Hiába szólongatta, csak
nem került elő.
Csakhogy... a fene vigye el, rohadtul kellemetlen
a dolog. Nem is annyira Pedro, mint inkább a haverok
miatt. Annyira megörültek a mókának, hogy csak úgy
kurjongattak a telefonba. Most mondja nekik, hogy
! vissza az egész, nem lesz buggyantfingatás, mert a bo-
lond leugrott a kocsijáról? A végén még megszoron-
gatják a torkát, hogy a jó anyjával szórakozzon.
Virgilio sóhajtott, és ismét lekászálódott a betonra.
Te jó szagú úristen, hol keresse a hülyéjét?
Szerencsére a probléma magától is megoldódott.
Éppen nekiveselkedett volna, hogy átugorja az árkot,
és beóvatoskodjék a banáncserjék közé, amikor hirte-
len megpillantotta Hernánt. Éppen akkor mászott ki a
cserjék közül.
Virgilio megtorpant. Te jó ég, mi történt ezzel a fic-
kóval?
Sóhajtott és megcsóválta a fejét. Mintha úthenger
ment volna át rajta... Igaz, ami igaz, Hernán soha nem
volt az a kimondottan gusztusos pasas, büdös is volt
egy kicsit, bamba tekintetű; bármennyire is igyekezett
a cukrászmester, hogy elfogadható segédmunkássá ala-
kítsa Hernánt, csak részben sikerült neki. Éppen csak
annyira, hogy a vásárlói ne rettenjenek vissza tőle, és
ne keressenek másik cukrászt helyette. Persze így,sem
tette ki az ablakba: erre a célra ott volt Fidelina. Ő in-
kább megfelelt vendégcsalogatónak.
Hernán az útpadkán állt, mint a megelevenedett sze-
rencsétlenség. Arca piszkos volt, elkent takonycsík csil-
logott rajta. Kezei feketék, mintha sírt ásott volna ve-
lük. Görnyedten állt, mintha nem tudná, hogy hol van.
A francba is, csak nem taposták meg a marhák?
Virgilio odaballagott hozzá, és tisztes távolságban
megállt előtte.
- Hol a francban voltál, Hernán?
Hernán felemelte a fejét. Virgiliónak azonnal fel-
tűnt, hogy amíg a tehenek között bóklászott, történhe-
tett vele valami, ami szokatlanná tette az arckifejezését.
Piszkos volt és taknyos, de mintha valamelyest kisi-
multak volna a vonásai. Mintha nem lett volna annyira
ostoba a tekintete sem.
- Hol jártál, Hernán?
A fickó a cserjék felé lendítette koszos kezét.
- Ott... arra.
- Mit kerestél arra, te balfácán?
- Féltem a... tehenektől.
- Nem tudtad, hogy a tehenek nem bántanak?
- Ők adják a tejecskét - nyögte Hernán.
- Mit?
- A tejecskét.
- Ja, vagy úgy... Az ott mi a válladon?
Hernán a vállához kapott, amelyen a tarisznya ló-
gott.
- Csak... sütemény - motyogta félrenézve. - Kifli
és... sütemény.
Bár Virgilio esküdni mert volna rá, hogy amikor a
bolond felkapaszkodott a teherautó platójára, semmi
sem volt a vállán - sem tarisznya, sem egyéb - sőt még
a kezében sem volt semmi, nem sokat törődött a dolog-
gal. Bizonyára ott lapult valahol Hernán lötyögő inge
alatt. Amilyen gyenge szíve van annak az ostoba Ped-
rónak, még útravalót is adott az ütődöttjének. Csak dol-
gozna nála a fickó! Akkor kapna elemózsiát, amikor
a mosómedvék Martinit szódával.
Elégedetten a kormányra vert.
- Következzék hát a móka, kacagás!
Gázt adott, és elindult Villahermosa felé.

10.
Hernán a platón ült, és magához szorította a tarisz-
nyát: Csak nehogy baja essék, csak nehogy elveszítse!
A nevelőotthonban egyszer azt magyarázta a neve-
lőbácsija egy másik nevelőbácsinak, hogy az a legna-
gyobb baj a bolondokkal, hogy mindig elhagyják min-
denüket. Nem messzire lapult tőlük, egy sarok mögött,
és pontosan hallotta, miről beszélnek. A másik nevelő-
bácsi erre azt felelte, hogy bizony ez a legnagyobb baj
a bolondokkal. Ő meg elgondolkodott ezen, méghozzá
két okból is. Az egyik, hogy nem tudta pontosan, kiről
is van szó; ki a bolond? Ő nem az, miért is lenne az,
Evaristo sem az - ez olyan biztos, mint hogy éppen sö-
pörni készül - legfeljebb Evangelio lehet bolond, mert
ő aztán néha tényleg furcsán viselkedik. Nem eszik,
sokszor pedig.meztelenre vetkőzik, és azt hiszi magá-
ról, hogy ő Tarzan, a dzsungel fia. Jó, lehet, hogy Evan-
gelio valóban bolond egy kicsit, csakhogy Evangelio
még soha nem veszítette el semmijét, hiszen nincs is
neki semmije, amit elveszíthetne. A ruháit is rendben
lerakja a földre, és csak akkor megy Tarzant játszani,
ha meggyőződött róla, hogy jól össze vannak-e hajto-
gatva. Akkor viszont ki lehet a bolond?
Csak nem elveszíteni a csomagot, nem elveszíteni,
mert akkor bolondnak fogják nézni, és visszaviszik
a nevelőotthonba! Pedro gazda megharagszik rá, és
Fidelina is megharagszik, felpakolják egy másik ko-
csira, és visszaküldik az intézetbe. Jaj, csak azt ne,
csak azt ne! Amikor annyira, de annyira szereti a süte-
ményeket nézegetni, kiborítani őket a tepsikből, por-
cukorral megszórni a tetejüket... Jaj, istenem, csak azt
ne, csak azt ne!
Magához szorította a tarisznyát, és a kocsi mellett
elfutó banáncserjéket nézegette. Kitől is kapta a cso-
magot? Jaj, istenem, kitől is kapta? Leóntól! Hát per-
sze hogy Leóntól...
Ahogy a tarisznyát szorította, hirtelen feltűnt előtte
a levegőben León arca. Hernán rémülten felkiáltott.
Szerencsére a kocsi éppen ekkor futott bele egy hatal-
mas kátyúba, így Virgilio nem hallotta meg kétségbe-
esett kiáltását.
Hernán a plató aljára lapult és reszketett a félelem-
től. Hogy a fenébe ne reszketett volna, amikor itt volt
León a levegőben, és úgy nézett rá, ahogy még soha.
Hernán még soha nem látta ilyen félelmetesnek León
arcát. Még akkor sem, amikor párnahuzatban tartották,
és nem volt szabad kicsúsznia a szobájukból.
Persze, ha csak úgy egyszerűen megjelent volna előt-
te León, nem ijedt volna meg annyira. Hiszen nem félt
tőle; tudta, hogy León nem bántja, León a barátjuk,
szereti őket, még ha a legyeket, amiket fognak neki,
nem is eszi meg. Azért azt sajnálja, hogy Evaristo
nincs itt vele. Az az igazság, hogy Evaristo jobban tu-
dott Leónnal bánni, mint ő. Persze ő sem ijedt volna
meg tőle, ha León valódi nagyságában mutatkozott
volna meg előtte. Csakhogy ez a León, aki ott lebegett
a kocsi platója felett, nem az a León volt, akitől a ta-
risznyát kapta. Vagy ha az is, hát alaposan megnőtt
közben. Leónnak itt, a kocsi felett, hatalmas feje volt,
hosszú teste, farka a banáncserjéket verte. Úgy repült
a levegőben, mint a madár, és egyetlen pillanatra sem
vette le róla a szemét.
Hernán várta, hogy León megszólaljon, mondjon ne-
ki valamit, vagy csak egyszerűen rásziszegjen, a kígyó
azonban nem sziszegett rá, és nem is beszélt hozzá.
Csak nézte nagy, kerek szemével, mintha meg akarna
győződni róla, hogy megvan-e még a csomag, amit a
gondjaira bízott.
Hernán felemelte a tarisznyát, és a kígyó felé nyúj-
totta.
- Még. megvan - mondta leplezetlen büszkeséggel
a hangjában. - Nem veszítettem el, és nem is fogom
elveszíteni. Én aztán tudok rá vigyázni!
Ekkor megszólalt a kígyó. Úgy, ahogy a tehén is
megszólalt, bár a tehén tátogott a szájával, León vi-
szont nem. És mégis meghallotta a hangját.
- Nézd meg, mi van a tarisznyában, Hernán! - hal-
lotta León reszelős kiáltását. - Nézd meg, mi van benne!
Hernán érezte, hogy összeszorul a torka a rettegés-
től. Nem attól rémült meg, hogy a hatalmas repülő kí-
gyó beszél hozzá, hanem attól, amit Anzelmo páter ak-
kor mondott nekik.
Hernán fölött - közvetlenül León feje mellett - köz-
ben felbukkant Anzelmo páter feje is. Anzelmo páter
fenyegetően nézett rá, és ha lett volna mutatóujja, bi-
zonyára felemelte volna, hogy megfenyegesse vele.
- A kígyó az oka mindennek! - kiáltotta a páter. -
Csakis a kígyó! Ha a kígyó nem lett volna, eredendő
bűn sem lenne. A kígyó beszélte rá Évát, hogy egye-
nek az almából. Nem lehettek olyan hülyék, hogy ezt
ne értsétek meg!
Ő csak annyit értett az egészből, hogy a kígyó almát
evett, és Anzelmo páternek ez nem tetszett. Anzelmo
páternek nyilván másféle kígyója volt, nem olyan,
mint León, mert ő almát sem akart enni. Egyszer Eva-
risto odatett az orra elé egy almacsutkát, de Leónt ez
sem érdekelte.
Szerencsére Anzelmo páter nem sokáig látszott a
levegőben. A kocsi zöttyent egyet; a páter feje dara-
bokra hullott szét tőle, és lepotyogott a kocsi mögött az
útra.
León azonban továbbra is vele maradt. Úgy repült
a kocsi felett, mint egy óriási madár.
- Nézd meg, mi van a tarisznyában, Hernán! Nézd
csak meg! - biztatta.
Hernán úgy gondolta, hogy engedelmeskednie kell
Leónnak. Elvégre az övé a csomag. Sóhajtott, és óva-
tosan kinyújtott lábai közé vette a tarisznyát. A kocsi
úgy ugrált alatta, mintha hasmenése lenne. Nem tud-
hatta, hogy Virgilio ismét szórakozni kezdett vele. Ki-
kereste a legmélyebb kátyúkat, és belevezette a traga-
csot, hogy megrázza kicsit a bolondot. Mire megérkez-
nek a tetthelyre, Hernánnak már olyan lesz a gyomra,
mint a latrina. Úristen, de jó móka lesz!
Hernán előregörnyedt, és némi habozás után bele-
túrt a tarisznyába. Csak kicsit remegett meg a keze, ami-
kor sima, hűvös, gömbölyű tárgyhoz értek az ujjai. Va-
jon mi lehet benne, vajon mi?
Hernán hosszú ideig tapogatta volna anélkül, hogy
meggyőződött volna róla, mit is rejt a tarisznya belse-
je, de amint a hűvös micsodához értek az ujjai, isme-
retlen erő arra késztette, hogy fogja meg, és rántsa ki
belőle.
Hernán kirántotta.
Aztán akkorát ordított, hogy Virgilio is meghallotta
volna, ha nem kapcsolja be éppen a rádióját.
Abban a pillanatban nyekergett fel egy énekesnő
hangja, mikor Hernán elüvöltötte magát.
Mert ha félt még valamitől a teheneken kívül, akkor
a koponyák voltak azok.

11.
Hernán azóta rettegett a koponyáktól, amióta az a do-
log történt vele. Hogy mi, arra nem akart visszaem-
lékezni. Még Evaristónak is csak nagy sokára mondta
el. Hónapokkal azután, hogy összebarátkoztak. Miután
Evaristo elmesélte neki, hogy hosszú ideig a halott
nagymamájával lakott együtt, amíg csak rájuk nem
törték az ajtajukat, és el nem vitték a nagymamáját a
temetőbe, őt pedig a nevelőintézetbe. Evaristo persze
nem akart menni, ott akart maradni a nagymamája
mellett, még ételt és italt is készített a keze ügyébe,
hogy ha megéhezik vagy megszomjazik, legyen mihez
nyúlnia, a rendőrök mégis elvitték. Ezt mesélte neki
Evaristo, ő pedig viszonzásképpen elmesélte a kopo-
nyát.
Úgy történt, hogy amikor még kicsi volt, egy este
kisétált az intézet udvarából. Már nem emlékszik rá,
miért, talán a durrogás és a fények hívták. Mert akkor
valahogy tele volt durrogással és fényekkel az utca. Az
emberek úgy futkároztak összevissza, mint az egerek
az udvaron, és énekeltek, miközben egyetlen szempil-
lantásra sem szünetelt a durrogás.
Az éjszaka pedig egyenesen gyönyörűséges volt.
A sok ember az utcán felemelte a fejét, és a sötét eget
fürkészte, amelyen egyszerre csak színes csillagok
gyúltak ki. A sok ember kiáltozott és nevetett. Ő is ki-
áltozott, és velük nevetett. Egészen addig, amíg egy-
szer csak hatalmas csattanást hallott, és attól kezdve
alig jutott a fülébe az emberek hangja. Büdös volt kö-
rülötte, és füstöltek a bokrok. Valaki elkapta-a kezét és
félrerántotta, valaki rákiabált, mások odébb lökdösték.
Hamarosan nagyot pukkant a füle, és rendbe jött min-
den. Gyerekek jöttek szembe vele, és kacagva körül-
fogták. Ő is velük akart kacagni, de akkor hirtelen elő-
ugrott mögülük egy szörnyeteg, és elmarkolta a karját.
Hernán még ennyi idő elmúltával is rémülten emlé-
kezett vissza arra a szörnyűséges, lángoló szemű rém-
re, aki elkapta a kezét. Hernán visított, és a földre zu-
hant, ahol alaposan megtaposták.
Sosem tudta volna meg, mi volt a szörnyeteg, ha va-
laki el nem kiáltja magát felette.
- Vigyázzatok, elesett egy kisfiú! Te meg ne resz-
kess, gyáva nyúl, hiszen csak egy tökkoponya!
Nos, Hernán azóta retteg a koponyáktól. Igaz, csak
ritkán látott olyat; éppen Anzelmo páter mutatta nekik
egyszer egyik könyvében. Alighogy megpillantotta a
képet, máris kiverte a víz a félelemtől. Anzelmo páter
erre példaképnek állította a többiek elé, hogy lám-lám,
milyen gyengeeszű kisfiú, és mégis hogy gyu öli a bűnt.
Ő persze csak reszketett, és meg szerette volna kérdez-
ni, hogy mi az a bűn, de nem merte.
És most ott volt egy koponya a kezében. Igaz, nem
lángolt a szeme, de mégiscsak koponya volt. Hernán
első rémületében el akarta hajítani, de a koponya nem
hagyta. Úgy a kezéhez ragadt, mint a lekváros süte-
mény. Hiába próbálta meg. elhajítani, nem sikerült. Sze-
rencsére Virgilio annyira el volt foglalva a rádiója te-
kergetésével, hogy nem figyelt hátra, mi történik a pla-
tón.
Hernán hosszú ideig küzdött a koponyával - lóbál-
ta és ordított közben - majd egyszerre csak visszazu-
hant a deszkákra. Ugyanazt érezte, mint a banáncser-
jék között: láthatatlan kötél fonódott a lábára, és nem
engedte, hogy mozgolódjék. A tenyere meg ragadós
volt a láthatatlan lekvártól.
Aztán hirtelen megértett mindent. A koponya nem
akarja, hogy kidobja a kocsiból.
Óvatosan, szeme sarkából fürkészte a szörnyűséget.
Azt várta, hogy ismét csattanásokat hall majd, orra bű-
zös füsttel telik meg, s a koponya szeme fellángol.
Ez a koponya azonban másképpen viselkedett, mint
amaz valaha régen. Ennek nem lángolt fel a szeme,
nem csattogott, nem durrogott, nem volt büdös. Szelí-
den és békésen mosolygott rá, mint az a nevelőnéni,
akit nagyon szeretett, de egyszer csak eltűnt, és nem
látta soha többé.
Hernán döbbenten tapasztalta, hogy a koponya át-
látszó, mint az ablaküveg, vagy a nem színezett cukor-
ka. Ha ránézett, látta mögötte a kezét. Hűvös volt, és
nyugalmat árasztott magából.
Alig tartotta néhány szempillantásig a tenyerén, már-
is elszállt minden félelme. Úgy érezte, mintha Evaristo
bukkant volna fel, és kapaszkodott volna fel mellé a
kocsi platójára. Mintha igaz barátra lelt volna a kopo-
nyában.
Amit még ezen kívül is érzett, azt jószerével észre
sem vette. Nem figyelt fel rá, hogy a láthatatlan kötél
lehullik a lábáról, és arra sem, hogy nem ragad már a
tenyere. Nem is volt rá szükség, hiszen már esze ágá-
ban sem lett volna ledobni a koponyát a kocsiról.
Nem érzékelte, hogy elálmosodik, és kezében a ko-
ponyával végigfekszik a deszkákon. Mielőtt lecsukó-
dott volna a szeme, azért még feltűnt neki, hogy furcsa
ábrák futkosnak a plató oldalán, és a fenekét alkotó
deszkákon. Számok, rajzok, betűk.
Behunyta a szemét.

12.
Arra riadt, hogy Virgilio úr leállítja a motort. Máskor
percek is elteltek volna, amíg magához tér álmából, és
visszazökken a rendes kerékvágásba. Sőt még azután
is jó ideig képtelen lett volna elválasztani egymástól az
álmok világát a valóságtól. Ezúttal azonban másként
festett a dolog. Nem volt kábult, álmos vagy nehézfe-
jű - olyan élesen látott mindent maga előtt, mintha
nem is aludt volna.
A koponya! - tört rá a hirtelen aggodalom. - Virgi-
lio észreveszi a koponyát!
Villámsebesen belehajította a tarisznyába, amit az-
tán a nyakába akasztott. Éppen abban a pillanatban
rántotta a hátára, amikor Virgilio úr feje feltűnt a plató
oldalfala felett.
- Hogy vagy, Hernán?
Hernán zavartan elvigyorodott.
- Jól vagyok, Virgilio úr. Nagyon jól vagyok.
Virgilio ekkor észrevette a haverokat. Ott álltak né-
hány éppen induló terepjáró mellett a kocsma előtt.
Álltak, és kíváncsian figyelték, amint Hernán lekászá-
lódik a kocsiról.
- Maradj itt, és el ne mozdulj! - parancsolt rá Vir-
gilio úr. - Mindjárt visszajövök.
Úgy múlt el néhány perc, amíg Virgilio úr távol volt,
hogy Hernán jószerével észre sem vette. Mintha gyors
autó platóján utazott volna az idő.
Mire felriadt, Virgilio úr már ott állt mellette, és a
plató felé intett.
- Kapaszkodj csak fel, Hernán fiam, megyünk a zsá-
kokért. Aztán mondok neked valamit, aminek örülni
fogsz majd.
Ettől kezdve Hernán ismét csak homályosan emlé-
kezett vissza a dolgokra. Amikor jóval később meg-
próbálta maga elé idézni a történteket, kusza emlékké-
pek bukkantak fel csupán töredezett emlékezetében.
Mintha egy kirakós játék összekevert kockái lettek vol-
na. Látta magát egy alagsori helyiségben, számtalan
barna zsák között; orrában érezte a porcukor illatát;
látta, ahogy egy lépcsősoron felfelé igyekszik; látta
magát a kocsi mellett, amint feltesz egy zsákot a raktér
szélére, felugrik a platóra, és felvonszolja. Természete-
sen látta Virgilio urat is, amint a bejáratnál álldogál,
mellette egy szépséges lány, valamiféle kendővel a ke-
zeben; amellyel néhányszor Virgilio felé legyintett.
Virgilio úr természetesen nem segített neki a zsákok
felrakásában, de miért is segített volna, amikor a gazda
előre megmondta, hogy Virgilio úr nem fog segíteni,
márpedig ha a gazda megmond valamit, akkor annak
úgy is kell lennie.
Később aztán azt is látta, hogy odamegy Virgilio úr-
hoz, és jelenti neki, hogy a zsákok valamennyien a ko-
csin vannak. Virgilio úr keze ekkor már a szépségesen
szép lány ruhája alatt kotorászott, majd egyszerre csak
azt látta, hogy kiugrik a lány ruhája alól valami kerek
és barna, mint a lány bőre.
- Markoltál már ilyet, Hernán? - kiáltotta felé Vir-
gilio úr.
Hernán csodálkozva látta; hogy a szépségesen szép
lány eltaszítja magától Virgilio urat, és egy bottal felé
üt. Virgilio úr csak nevetett rajta, és futásnak eredt. Fut-
tában elkapta Hernán kezét, és maga után rángatta.
- Gyere, bolond, mert ez a vadmacska agyonüt mind-
kettőnket! Fel a kocsira!
Hernán felugrott a zsákokra, Virgilio úr pedig bevá-
gódott a vezetőfülkébe és rátaposott a gázra. Hernán
végigfeküdt a zsákokon, és az oldalukon futó ákom-
bákomokat figyelte. Betűk, számok, ábrák! Betűk, szá-
mok, rajzok! És csak futottak, futottak rendületlenül...
A kocsma előtt Virgilio úr megállította a kocsit, és
megzörgette a vezetőfülke hátulját.
- Hernán! Lefelé!
Hernán magához tért, és lekászálódott a kocsiról.
Virgilio úr bezárta a vezetőfülke ajtaját, majd csípőre
tette a kezét.
- Akarsz-e mulatni, Hernán?
Hernán a szeme sarkából észrevette, hogy a két pa-
sas, Virgilio úr barátai - bár akkor még nem tudta, hogy
azok - odasétál hozzájuk, és kezet fog Virgilio úrral.
Ezután az egyik, a magasabbik, bajuszos hozzá fordul.
- Te vagy Hernán? Hogy vagy, haverom?
- Jól - hallotta a saját hangját. - Jól vagyok.
A bajuszos a vállára ütött.
- Akkor nincs semmi baj, Hernán. Tudod, mi a fon-
tos, barátom?
Hernán megrázta a fejét.
- Hát az, hogy ha fa alatt állsz, vigyázz, hogy le ne
kakáljanak a majmok. Egyetértesz velem, Hernán?
- Hát... egyet - mondta.
- Ennek igazán örülök - nevetett a másik. - Nincs
is jobb az egyetértésnél.
- De nincs ám - csatlakozott hozzá a bajuszos tár-
sa, egy kis köpcös, kopasz.
A harmadik mindeddig láthatatlan haver - ez is ba-
juszos - csak akkor lépett melléjük, amikor már köz-
vetlenül a kocsma bejárata előtt álltak.
Hernán ekkor Virgilio úrhoz fordult.
- Nekem haza kell mennem... Virgilio úr. A gazda
meghagyta...
A másik három röhögött, Virgilio azonban komoly
maradt.
- Csak egy kicsit, Hernán. Néhány perc az egész.
Iszunk valamit a gazda egészségére. Csak nem azt
mondod, hogy nem akarsz a gazda egészségére inni?
Hernán nem tudta, mit jelent a gazda egészségé-
re inni, de megérezte, hogy ez valami jó dolog lehet.
Olyan, amit nem utasíthat vissza.
- Azután... hazamegyünk? - aggodalmaskodott.
- Hát persze, Hernán - nyugtatta meg Virgilio úr. -
Hova mennénk? Hazamegyünk majd a zsákokkal
együtt. Csak előbb iszunk egy kicsit:
Hernán szorosan magához szorította a tarisznyáját,
amikor beléptek a kocsmába, pedig nem is volt oda-
bent sok ember. Akik voltak, azok is asztalok mellett
ültek, és csendben beszélgettek. Hernán megfigyelte,
hogy mindegyikük előtt pohár áll, amelyből iszik va-
lamit.
Hernán arra gondolt, hogy bizonyára olyan szörpöt
isznak, amilyet a gazda szokott néhanapján készíte-
ni. A szörp nagyon finom - kár, hogy ritkán csinál a
gazda.
A négy jó barát leült egy asztalhoz, és mutatták,
hogy Hernán hova üljön. Éppen szembe velük, hogy
jól láthassák.
Virgilio úr éppen hogy csak leültek, már fel is pat-
tant, odasétált egy emberhez, aki egy kerítésfal-féle
mögött álldogált, és mondott neki valamit. Közben vi-
gyorgott, és feléjük pislogott.
Ekkor Hernán másokat kezdett figyelni, vagy egy-
általán nem is figyelt senkit, csak elbambult. Elég az
hozzá, hogy ismét csak Virgilio úr rántotta vissza a va-
lóságba.
- Itt az italod, Hernán! Na, akkor Pedro gazdád
egészségére!
Hernán látta, hogy a többiek is felemelik a poharu-
kat és isznak. Ő is felemelte, és ivott: Kicsit kaparta
ugyan a torkát az ital, de nem volt rossz. Amíg ivott,
lábát az asztal alá dugott tarisznyára tette. Nem tudta,
miért csinálja, de mintha valaki azt súgta volna a fülé-
be, hogy így a legbiztonságosabb.
A négy barát letette a poharát, és Hernánra mereget-
te a szemét.
Virgilio vigyorgott, és rácsapott Hernán kezére.
- Na, milyen volt, Hernán?
Hernán visszavigyorgott Virgilio úrra.
- Jó volt, Virgilio úr.
- Iszol még egyet?
Mielőtt Hernán akármit is mondhatott volna, Virgi-
lio már intett is a pasasnak a fal mögött, hogy hozhatja
a következőt.
Ismét csak Pedro úr egészségére ittak.
A vékony, bajuszos pasas a bárpult mögött ácsorgó
csapos felé tárta a karját. Az csak felrántotta a vállát,
mint aki azt sem tudja, miről van szó.
Virgilio úr megcsóválta a fejét, és nem törődve Hér-
nánnal, a pult mögött ácsorgóra kiáltott.
- Mi a szar ez, öreg?
A másik újra csak a vállát vonogatta.
- Mi lenne? Bírja a fickó, ennyi az egész.
- Ezt nem lehet bírni!
- Ő mégis bírja.
Hernán hólyagját már nagyon feszegette a sok fo-
lyadék, de nem mert ellentmondani a négy jó barátnak.
Onnan tudta, hogy azok, mert Virgilio úr egyszer csak
a vállára ütött, és azt mondta, hogy ők négyen nagyon
jó barátok.
Amikor a harmadik poharát is kiitta, felállt, és kör-
bepislogott.
- Hé, hé! - kapta el a karját a nagy bajuszú, akit tár-
sai csak Bolivarnak szólítottak. - Hova akarsz repülni,
madárka?
Hernán valahogy megsejtette, hogy ő a madárka, és
szelíden elvigyorodott.
- Pisilni.
- Hát csak menj.
Ment volna, de nem tudta, hová. Otthon tudta, mert
Pedro úr azonnal, ahogy beköltözött a műhelybe, meg-
mutatta neki, melyik a WC je, és hogy kell tisztítania.
Itt azonban nem látta a sarokban a WC-re nyíló ajtót.
Virgilio észrevette a bolond tétovázását, és ismét
csak a vállára vert.
- Ott vannak az ajtók, látod? - mutatott két félig el-
függönyözött ajtó felé. - Tudod, melyikbe kell bemen-
ned?
- Me... lyikbe? - nyögte Hernán értetlenül.
- Két WC is van egymás mellett - magyarázta Bo-
livar Virgilio úr szavába vágva. - Az egyikre nadrágot
festettek, a másikra szoknyát. Érted?
- Értem - biccentett Hernán, pedig nem értette. Mi
az, hogy szoknya meg nadrág a WC-ajtón?
- Abba, amelyikre nadrágot festettek, a lányok jár-
nak, amelyikre szoknyát, a fiúk. Érted?
- Értem.
- Frászt érted.
Hernán már indult volna az ajtók felé, de Bolivar
karon ragadta.
- Gyere, fickó, ne törődj semmivel!
Hernán nem törődött, csak nagyon szeretett volna
már pisilni. Kétségbeesett pillantásokat vetett a csak
lassan közeledő ajtókra, és gyorsított is volna a léptein,
de Bolivar erősen fogta a karját. Ekkor vette csak ész-
re, hogy Bolivar úrnak rossz a lába. Olyan ingadozva
járt, mint a kacsák Pedro gazda udvarán.
Bolivar az ajtók előtt oldalba bokszolta Hernánt.
- Látod azt az ajtót?
Hernán látta.
- Látom - mondta.
- A szoknyát is?
Hernán azt is látta, bár ha Bolivar úr nem mondja
neki, eszébe sem jutott volna, hogy az a furcsa valami
az ajtón szoknya. A másikon a nadrágot már jobban
megismerte.
- Befelé!
Bolivar úr olyan előzékeny volt, hogy még ki is nyi-
totta előtte az ajtót.
Hernán bement a WC-re.
Bolivar röhögött, és a padlóra köpött örömében.

13.
Bolivar visszatért az asztalhoz, majd ködös tekintettel
Virgilióra bámult.
- Mi a franc ez, Virgilio?
A másik megtörölgette az orrát a kézfejével.
- Mi mi a franc?
- Ez a hülye! Már rég ki kellett volna feküdnie!
Ezt Virgilio is tudta. Bizony, a buggyant agyú Her-
nánnak már rég ki kellett volna feküdnie, de előtte még
énekelnie kellett volna, handabandáznia, esetleg az asz-
talon táncolnia, hogy dőljön mindenki a röhögéstől.
Egyelőre azonban csak az ital dőlt be a fickó torkán,
azon kívül, hogy pisilnie kellett, más nem történt vele.
- Talán a csapos - találgatta a kis kopaszodó Víc-
tor. - Talán ez a görény Serafín, ez akar kicseszni ve-
lünk. Lenyeli a pénzünket, közben meg vizet önt a sö-
rébe. Ez a kicseszett Serafín!
Feltápászkodtak az asztaluktól, az italpulthoz sétál-
tak, és Serafín orra elé könyököltek. Serafín kissé hát-
rahúzódott, ahogy hasonló esetekben szokás.
- Mi van, fiúk? - kérdezte, miközben elkapta a pult
alól kilógó baseballütő nyelét. - Mi van, tisztelt vendé-
geim?
A kettes számú, vékony és bajuszos fickó, aki fur-
csa, merev pillantását jobb oldali üvegszemének kö-
szönhette, fintorogni kezdett, és a pultra ütött:
- Mi az ábra, Serafín, újabban már a haverokat is át-
vered?
Serafín méltatlankodva kapta maga elé szabad kezét.
- Mi az, hogy átverem? Én nem verek át senkit. Kü-
lönben is, te nem vagy a haverom, üvegszemű! Have-
rod a rühes bőgőmajom!
- Nagy a pofád, Serafín.
- Nem szeretem, ha valaki bedugja az ujját a seggé-
be, aztán iderakja elém a pultra. Értve?
Virgilio úgy érezte, rendet kell teremtenie. Félretol-
ta a másik hármat, és Serafínhoz hajolt.
- Mutasd az üveget!
Serafín nem szólt semmit, csak az orra alá nyomta
a tiszta szeszes üveget, amelyet éppen akkor bontott
fel, amikor elkészült az első kör sör. Abból öntött vagy
másfél decinyit a bolond sörébe.
- Ez az? - húzta össze a szemöldökét Virgilio.
- Mit gondolsz? - háborgott Serafín. - Ezen az ol-
csó szaron akarok meggazdagodni?
Virgilio hitetlenkedve bámulta a majdhogynem üres
üveget. Legalább hat deci Lecsorgott belőle a bolond
torkán! Te jó Isten! A fickónak már hullának kellene
lennie, vagy legalábbis pocsolyarészegnek. Persze, le-
het hogy már az is ezóta. Van az úgy, hogy valaki józa-
nul megy be a kretyóba - vagy legalábbis annak lát-
szik - aztán totálkárosan jön ki belőle. Hátha ez tör-
tént a bolonddal is.
A bolonddal azonban nem ez történt.

14.
- Jól van - mondta Virgilio, amikor meggyőződött
róla, hogy Hernán valóban megitta a tömény piát. -
Bocs, Serafín!
A csapos megvonta a vállát.
- Éljen a béke.
Virgilio felemelte a kezét.
- Egy gyors kört, mielőtt a bolond kijönne a kre-
tyóból. Már persze, ha ki tud jönni egyáltalán... És ne-
ki is egy újabb adaggal búcsúzóul.
Serafín öt poharat emelt ki a tiszták közül, és kény-
szeredett képpel teletöltötte őket. Nem volt túlságosan
lelkes azért, ami az orra előtt történik. Valahogy nem
kedvelte az ilyesféle ugratásokat. Ezeréves tapasztala-
ta azt súgta, hogy az ilyen buliknak csak ritkán jó a vé-
gük. Ha be akarnak rúgatni valakit, és az illető tényleg
elég barom ahhoz, hogy berúgjon, mindenféle szarsá-
gokat csinálhat. Az a minimum, hogy összehány min-
dent. Bár előre megmondta ezeknek a prosztóknak,
hogy mindent ők fizetnek - beleértve a takarítást és a
kitört ablakokat is.
A négy haver egyszerre gurította le az italát. Serafín
tapasztalt szeme azonnal észrevette, hogy a jó barátok
kezdenek elázni. A bolond már lehet, hogy meg is halt
ezóta a kretyóban, ezek meg úgy ingadoznak előtte,
mint cukornád a szélben. Megszívta az orrát, és csen-
des nyugtalansággal a WC-ajtóra bámult. Igazán kijö-
hetne már az az idióta... Ha kijött, véget vet a mulat-
ságnak. Cseszegessék máshol a bolondjukat, ne itt!
Ekkor Bolivar emelte fel a mutatóujját.
- Még egy kört, Serafín! Aztán, ha kijött a bolond
a kretyóból, öntsd ki neki a maradékot!
Serafín felhúzta az ínyét, mint a harapós kutya.
- Nem!
Bolivar meghökkent.
- Mi ez a nem?
- A nem, az nem - morogta Serafín. - Annyit jelent,
hogy nem!
- Ezt hogy értsem? - hajolt közelebb Victor, a kis
kopasz.
- Úgy, hogy egyelőre nincs több pia - mondta hatá-
rozottan a csapos. - Előbb bemegy valaki a kretyóba,
és kihozza a bolondot. Nem szeretnék balhét. Világos?
Victor talán még kekeckedett volna egy kicsit, de
Virgilio leintette.
- Jól van, jól. Éljen a béke! Megyek, és kihozom.
Elindult a WC-ajtó felé.

15.
Victor is, Bolivar is, Gonzalo is - ő volt a másik baju-
szos - és még Virgilio is merő kekeckedésnek tulajdo-
nították Serafín csapos akadékoskodását, pedig nem
egészen volt az. Csakhogy ezt a lassan ködösödő agyú
négyes nem tudhatta. Neki pedig esze ágában sem volt
felvilágosítani őket a dolgok milyeténvaló állásáról.
A dolgok pedig úgy álltak, hogy az egyetlen, sarok-
ba rejtett szeparéban, elfüggönyözve a köznéptől,
Andrés és Guillermo várakozott csendes szivarozás
közepette. Két ruhásszekrény Orlando Meléndez úr kí-
séretéből. Velük várakozott Olivia Flores is; az a lány,
akit az utóbbi időben gyakran láttak beszállni Melén-
dez úr valamelyik terepjárójába.
Serafín eleresztette a baseballütő nyelét, pedig a
nyugtalanság nemhogy csökkent volna, hanem egyre
növekedett a lelkében. Sőt szíve körül is enyhe nyo-
mást érzett. A francba is, ki kell rúgnia ezt az öt bar-
mot, amíg még nem késő!
Megcsóválta a fejét, és nagyon megbánta, hogy
egyáltalán szóba állt velük. Persze akkor még honnan
a csodából tudhatta volna, hogy Meléndez úr ruhás-
szekrényei és a csaj is idejönnek a szeparéba... Nem
mintha őket féltette volna, azokat nem kell félteni még
a világ végétől sem, saját magát féltette inkább. A vé-
gén még a bolond lehányja őket, azok pedig belefojt-
ják valamennyiüket a Nicoyai-öbölbe.
Éppen elhatározta, hogy résen lesz, ugrásra készen,
s ha bármelyikük is a szeparé felé közeledne, lecsapja,
mint a szürke medve a lazacot, amikor baj történt.
Rettenetesen nagy baj, sokkal nagyobb, mintha a bo-
lond a szeparé felé közeledett volna.
Talán még a tavalyi, elemi erejű földrengésnél is
borzasztóbb baj.
Serafín sóbálvánnyá merevedett; amikor a lány, Oli-
via Flores kirontott a WC-ből. Szó szerint úgy rontott
ki; még az ajtót sem csukta be maga mögött. Kirontott,
és akkorát visított, hogy megcsörrentek a tisztára mo-
sott poharak a háta mögötti polcon.
A két ruhásszekrény - Andrés és Guillermo - kivá-
gódtak a szeparéból; kezükben rövid, sötét valami fe-
ketedett. Serafín biztos volt benne, hogy nem kókusz-
diót szorongatnak a markukban.
A csapos képtelen volt megmoccanni, mint ahogy
a másik négy is képtelen volt rá. Csak néztek kidülledt
szemekkel a WC-ajtók felé. Serafínnak fogalma sem
volt róla, hogy a lány a kretyón van; valószínűleg ép-
pen a tiszta szeszt töltögette, amikor bement, de külön-
ben is, mi a fenéért figyelte volna meg, hiszen azért
van a kretyó, hogy bejárjanak a népek. Akár ülve pisil-
nek, akár állva.
Serafín egyetlen pillanatig azt hitte, hogy nincs ko-
molyabb baj; a lány bizonyára egeret látott odabent,
esetleg gekkó gyíkot a falon, bár fel nem foghatta, hogy
miért kellene egy gekkó láttán visítozni. A gekkó úgy a
falhoz tartozik, mint a mész.
Serafín nem vette észre, hogy a lány nemcsak visí-
tozik, hanem a ruháját is ráncigálja, ami annak a jele
volt, hogy finoman szólva is rendetlenül rontott ki az
ajtón. Márpedig, ha egy lány rendetlenül és visítozva
ront ki egy WC-ből, annak megvan a maga komoly
oka. Olyan komoly oka, amilyen miatt az olyan embe-
rek, mint Orlando Meléndez úr is, fel szokták gyújtat-
ni a rendetlen WC-k rendetlen vendéglőit, a csaposok-
nak pedig golyót szoktak ereszteni a fejükbe. Néha
nem is egyet, hanem kettőt. Csak úgy, a szimmetria
kedvéért.
A két ruhásszekrény nem ordítozott, nem kiáltott a
lányra, még csak nem is törődött vele. Az ajtóhoz ug-
rottak, és kitépték a helyéről. Nagyjából annyi erőki-
fejtéssel, mint amikor valaki letép egy bélyeget a borí-
tékról.
Serafín mukkanni sem mert. Mint ahogy a have-
rok sem vele szemben. Csak nézték kidülledt szem-
mel, hogy mit csinál a két ruhásszekrény.
Azok pedig tették a maguk dolgát. Néhány tompa
csattanás hallatszott belülről, majd a szállongó poron
áttörve ismét káprázó szemük elé bukkantak. Egyikük
kezében most sem volt más, csak a rövid fekete vala-
mi, a másikén azonban egy emberi test lógott. Mintha
csak elegáns felöltő lett volna, amelyet a gazdája ha-
nyagul a karjára vetett.
Olivia Flores ezalatt elkészült az öltözködésével -
azaz abbahagyta ruhája rángatását. A falhoz támasz-
kodott, és merev tekintettel az ajtónyílásra bámult.
Ahogy feltűnt benne a ruhásszekrény karján lógó férfi,
csípőre tette a kezét és hatalmasat visított.
A visítás felrázta Serafínt enyhe kábulatából. Egyet-
len ugrással a ruhásszekrények mellett termett, hogy
a lábukhoz boruljon, úgy.kérje a bocsánatukat. Közben
arra gondolt, hogy kártérítésként felajánlja nekik a
négy haver életét. Fojtsák bele őket a Nicoyai-öbölbe
a bolonddal együtt.
A lányig azonban nem sikerült eljutnia. Már-már a
közelébe ért, amikor olyan ütés érte az arcát, mintha
kézigránát robbant volna a közelében. Pedig csak And-
rés legyintette meg egy figyelmeztető egyenessel.
A másik - Guillermo - akinek az ájult pasas lógott
a karján, közben a lány elé állt, és gondterhelten né-
zett rá.
- Ez volt az, kisasszony?
Olivia Flores tüsszentett egyet, aztán a pasas képét
kezdte vizsgálgatni. Serafín mindeközben magához
tért. Úgy gondolta, ha nem sikerül magához ragadnia
a kezdeményezést, elveszett. A végén még azt hiszik,
hogy ő küldte be ezt az idiótát a női WC-be.
- Mi történt önnel, kisasszony? - kiáltotta bánattal
teli hangon, miközben sikerült ügyesen elkerülnie a
második számú, felé röppenő egyenest. - Mi történt, kis-
asszony?
Olivia kisasszony az öltönnyé változott férfira né-
zett, és szemrehányó tekintettel a lábra mutatott.
- Ez a szemétláda... levizelt a WC-ben. Bejött és le-
vizelt. Akar még valamit tudni?
Serafín olyan sápadt lett, mint a telihold.
- Ez lehetetlen! - nyögte elkeseredetten. - Mit...
keresett volna... a női WC-ben?
- Azt hiszi, hazudok?
- Dehogyis, kisasszony - nyögte Serafín. - Talán té-
vedésből... Nem tudta, hogy melyik...
- Remélem is, hogy tévedésből! - rikácsolta a lány. -
Andrés, Guillermo!
- Kisasszony?
- Vigyétek ki valahova a ház mögé, és lőjétek agyon
mind az ötöt.
- Si - bólintott a két ruhásszekrény, és máris indul-
tak volna, ha egy csendes, nyugodt, barátságos hang
meg nem állítja őket.
- Nem mentek sehova!
A bejárati ajtónál elegáns, szürke öltönyt viselő férfi
állt, szivarral a szájában.
Serafín behunyta a szemét.
Uram isten, hiszen ez maga Orlando Meléndez úr!
Immár biztos volt benne, hogy nem éri meg a követ-
kező születésnapját.
Pedig éppen másnap lett volna.

16.
Orlando Meléndez úr végigjártatta a szemét a helyi-
ségen és azonnal észrevette, hogy hiányzik a WC ajta-
ja. Mivel hárman is álltak mögötte - ha, nem is olyan
ruhásszekrény fazonok, mint Andrés és Guillermo -
nem érzett egy cseppnyi nyugtalanságot sem. Megcsó-
válta a fejét, és letelepedett az egyik asztalhoz. Még a
széket sem fújta le előtte, pedig csak ritkán mulasztot-
ta el, hogy megtegye. Ez még a régi, brazíliai időkben
ragadt rá, amikor a mesterség alapfogásait sajátította
el. Akkor járt olyan helyekre, ahol jól meg kellett néz-
nie, mire ül rá.
Orlando Meléndez úr - és ez meg is látszott rajta -
maradéktalanul boldog volt. Közmegelégedésre sikerült
elsimítania egy kis félreértést valakivel, aki egyenesen
San Joséból érkezett hozzá. Összeültek, beszélgettek,
közben többször is családtagjaik tömeges kiirtásá-
val fenyegették egymást, végül mégis megegyeztek.
E megegyezés nem kevés pénzt jelentett Meléndez úr-
nak, így aztán volt oka az elégedettségének. Csak hát,
mi a franc történhetett ebben az isten háta mögötti cse-
hóban, ahova éppen azért hívta a másik hármat, hogy
zavartalanul megbeszélhesse velük a dolgokat? Te jó
ég, mi a fene történhetett itt?
Megcsóválta a fejét, majd a kísérői felé intett.
- Nem akartok leülni?
A nagy, vörös fejű elhúzta a száját.
- Muszáj?
- Ha nem akarsz álldogálni.
A vékony, fekete hajú nem szólt semmit, csak hú-
zott egy széket magának. A köpcös, hordóhasú úgy-
szintén.
- Hát akkor jó estét - mondta Meléndez úr. - Mi a
franc történt itt? Földrengés?
Mielőtt Serafín megszólalhatott volna, Senorita
Flores pattant elő egy termetes porfelhőből, és majd-
hogynem a karjai közé vetette magát.
- Ó, Orlando, képzeld el, mi történt velem! Istenem,
el sem tudod képzelni!
Meléndez úr az asztal fölött a lányra pislogott.
- Mi?
- Hát... lepisáltak.
Meléndez úrnak majd kiesett a szivar a szájából.
- Micsináltak veled?
- Lepisáltak.
Meléndez úr utánakapott a szivarjának, de már csak
a levegőt sikerült elkapnia. A szivar lehuppant a lába
elé; gördült néhányat, majd szemrehányón mozdulat-
lanná dermedt.
Meléndez úr arcára ráfagyott az elégedett mosoly.
Egyetlen pillanat alatt éveket öregedett. Eszébe jutott
Senor Mora szivarja. Moráé, aki élete egy korábbi kor-
szakában a patrónusa volt. Nos, Senor Mora szájából
ugyanígy pottyant ki a szivar, mint az övéből, azzal a
kis különbséggel, hogy Mora testében akkor már leg-
alább ötven géppisztolygolyó járta vidám táncát. Azó-
ta utálja a szájból kipotyogó szivarokat. Olyannyira,
hogy ha ilyet lát, még az élettől is elmegy a kedve.
Ezúttal is elment valahova, kellemesebb vidékekre.
Igazság szerint most ordítania kellett volna, elküldeni
ezt a hülye tyúkot a francba, jól fenéken billenteni meg
egyebek, de a három hallgatag társ jelenléte megaka-
dályozta benne. Csak nem csinálhat balhét előttük, akik-
nek a segítségére így-úgy azért rászorul.
Megtörölgette a homlokát, és rátaposott a szivarra.
Olyan elszántan, mintha a kellemetlenül végződő nap-
ra taposott volna.
- Ki pisált le?
Olivia a félig ájult Hernánra mutatott.
-Ő.
Meléndez úr megköszörülte a torkát.
- Miért pisált le?
- Ezt talán tőle kellene megkérdezned - rikácsolta
a lány. - Biztos azért, mert kellett neki!
Meléndez úrban felforrt a düh. Komoly dolgokról
kellene tárgyalnia, a munkaszervezésről, a hogyan to-
vábbról, mifene, s akkor itt van ez a hülye, akit lepisál-
tak. Ha nem lenne kiborulva, röhögnie kellene rajta.
- Miért álltál az útjába? - röffent a lányra: - Nem
tudtál vigyázni?
- Bejött a női WC-be - panaszkodott Olivia. - Ott
csinálta.
Meléndez úr a másik háromra pislogott. Meglepetve
tapasztalta, hogy a három társ, akikről azt hitte, hogy
unatkozva és némi undorral figyelik az eseményeket,
nem unatkozik. És undort sem vélt felfedezni az arcu-
kon. Sokkal inkább kíváncsiságot. Mintha más sem ér-
dekelné őket a mai estéből, csak az, hogy ki találta te-
libe az öntözőcsővel Senorita Olivia Florest.
Meléndez úr az órájára pislantott. Rendben van, ha
ez kell nekik, hát legyen. Tíz perc alatt lezavar egy kis
inkvizíciós tárgyalást, aztán nekiállhatnak a munká-
nak. Csak előbb még kihajigál mindenkit a kocsmából.
- Hozd ide az ürgét, Guillermo!
Meléndez úr a zsebébe nyúlt, és új szivart húzott elő
belőle. Kissé megropogtatta, majd leharapta a végét,
kiköpte és a szájába dugta. Csak akkor nyugodott meg
végérvényesen, amikor az egyik társa - a vörös képű
Hermógenes Otoniel - tüzet adott neki.
- Köszönöm - mondta szipákolás közben. - Ki ez
a fickó?
Serafín csapos úgy érezte, neki szól a kérdés, ezért
tett egy óvatos lépést előre.
- Virgilio haverja. Egy bolond.
- Ki az a Virgilio?
- Egy barom - nyögte Serafín. Azt már csak gondo-
latban nyögte hozzá, hogy én is egy barom vagyok, ta-
lán még nagyobb, mint Virgilio, hogy egyáltalán been-
gedtem őket a kocsmába. - Ez a barom itt!
Meléndez úr ekkor Virgilióra nézett.
- Tényleg bolond a haverod?
Virgilio gyorsan megrázta a fejét.
- Nem... a haverom.
- De tényleg bolond?
- Sült bolond.
- Hm. És hogy került ide?
- Velünk... jött.
- Veletek? Miért hoztatok magatokkal egy bolon-
dot?
Virgilio hallgatott. Meléndez úr türelmesen várt egy
kicsit, majd Serafínra nézett.
- He?
- Meg akarták szívatni - mondta tiszteletteljesen
meghajolva a csapos-kocsmáros. - Azt akarták, hogy
rúgjon be, mint az állat.
- És... megszívatták?
Nem is várt feleletet a kérdésére. Immár tisztában
volt mindennel. A négy barom behozta a bolondot, hogy
feltöltsék piával, és jól elszórakozzanak rajta. A bo-
lond feltöltődött, majd bement a női kretyóba, és oldal-
ba kapta Olíviát. Még röhögne is rajta, ha nem lenne itt
ez a három fafejű, akibe annyi humorérzék sem szo-
rult, mint egy földigilisztába. Azonkívül, mi a franc
köze van neki ehhez az egészhez? Olivia megkapta
ami járt neki, és különben is elege van már belőle is.
Még két hét, és neki kell majd engedélyt kérnie tőle,
hogy beülhessen a saját limuzinjába. A francba vele
is! Még két perc, és jöhet az üzlet!
Szívott néhányat a szivarjából, aztán a némán vára-
kozókra pislogott.
- Jól van - mondta határozott, parancsoláshoz szo-
kott hangon.- A mókának ezennel vége! Dobjátok ki
őket!
Serafín biccentett, és az ajtóhoz ugrott. Szélesre tár-
ta, hogy a kidobásra ítéltek kiférhessenek rajta.
Virgilio három haverja meg sem várta, hogy az ajtó-
szárnyak teljesen kitáruljanak, kiugrott a csillagfényre.
Ott aztán megálltak, mert nem voltak biztosak benne,
véget érte-e a kálváriájuk, vagy mégiscsak kivégzés
lesz a dologból.
- Gyerünk, gyerünk! - biztatta Meléndez úr a két
ruhásszekrényt. - Hajítsátok ki a fenébe őket!
Guillermo és Andrés nem haboztak. Megmarkol-
ták Virgiliót és a félájult Hernánt, és kifelé indultak ve-
lük. Virgilio behunyta a szemét. Biztos volt benne, hogy
keze-lába törik a parkoló betonján.
A két testőr már félig kint volt az ajtón, amikor
utolérte őket a lány felháborodott sikítása.
-Állj! Álljatok meg!
A gorillák megtorpantak. Most aztán ki a francnak en-
gedelmeskedjenek? A főnöknek-e vagy a cicababának?
Meléndez úr szemöldöke felszaladt a homlokára.
Éppen csak icipicit, néhány millimétert csupán, de akik
ismerték, azoknak ez is elég volt ahhoz, hogy rájuk
jöjjön tőle a hidegfrász. Meléndez úr nem az az ember
volt, aki feleslegesen vonogatja a szemöldökét.
- Mi van? - kérdezte a lányra nézve.
Olivia csak sipítani tudott a felháborodástól. Olyan
éles hangon, hogy alig értette.
- Csak?! - visította. - Csaaaak??? Ez az ember...
lepisált engem! És te csak... te csak... Ez tűrhetetlen!
Ne képzeld ezt... ne képzeld azt..., hogy engem csak
így lehet... úgy lehet...
Meléndez úr beleharapott a szivarjába, majd a két
gorilla felé intett.
- Kihajítani őket!
Guillermo és Andrés bólintottak. Eltűntek egy rövid
időre, majd amikor visszajöttek, a bolond és Virgilio
már nem lógott a karjukon.
Meléndez úr ekkor Olivia Floresre mutatott.
- Őt is!
A lány először fel sem fogta a dolgot, még mindig
fenyegetődzött, átkozódott, az ajtó felé mutogatott.
Csak akkor vette észre, hogy nincs rendben valami,
amikor Andrés szorosan elé állt.
- Hé! Hé! Mi a franc ez? Mondd meg neki, Orlan-
do...
Andrés elkapta, és a hóna alá csapta. A lány visított,
rugdalódzott, megpróbálta megkarmolni. Andrés kér-
dőn Meléndez úrra nézett, ő alig észrevehetően meg-
rázta a fejét.
Andrés ezért nem ütötte meg a lányt, csupán meg-
forgatta.
A három kísérő eltátotta a száját, mivel ilyet még
nem látott életében. Gyorsan hátra is léptek, nehogy
eltalálja őket a lány lába. A ruhásszekrény megmarkol-
ta a lány kezét, és olyan gyorsan kezdte forgatni, hogy
Olivia kiterült tőle a levegőben.
- Jaj, neeee! - visította. - Jaj, neeee!
Andrés pontosan tudta, meddig kell forgatnia. Ami-
kor megállt vele, Olivia Flores már nem volt se eleven,
se halott. Feje ernyedten lógott, bár a szeme azért nyit-
va volt. Andrés ekkor ismét a hóna alá kapta, és kilép-
kedett vele az ajtón.
Amikor visszatért, a lány már nem volt vele.
Meléndez úr úgy gondolta, hogy ideje nekikezdenie
a komolyabb munkának.

17.
Hernán arra ébredt, hogy fázik. Amikor kinyitotta a
szemét, a csillagos eget látta maga felett. Valahol a kö-
zeli erdő szélén bőgőmajmok hangoskodtak.
Felült, és megtapogatta a fejét. Kicsit lüktetett, ahogy
hozzáért. Biztos beleverte valamibe, amikor elesett...
Honnan a fenéből is került ide?
Fázósan összeborzongott. Csak egyetlen ing volt
rajta, amikor elindult Villahermosába, itt pedig hide-
gek az éjszakák. Villahermosa magasabban van a ten-
ger színe felett, mint...
Hol az inge? Hova lett az inge? Emlékezett rá, hogy
amikor egy autó platóján utazott, kockás inget viselt.
Most is maga előtt látja saját magát, ahogy a kocsi pla-
tóján kuporog, és a raktér szélét képező deszkát szo-
rongatja. Akkor kockás ing volt rajta, most meg sem-
milyen. Valahol elveszíthette. De hol a csodában? Az
nem lehet, hogy a szél fújta volna le róla...
Még ugyanebben a pillanatban meg is pillantotta.
Az ing a levegőben lebegett. Csupán néhány röpke pil-
lanatig, de ez is elég volt ahhoz, hogy felismerje. Igen-
is az ő inge. Még az a kis kávébarna folt is ott van az
ujján.
Egyelőre nem izgatta más, csak az inge. Csakhogy
az már nem a levegőben lebegett többé, hanem azon a
pasason feszült, aki magára öltötte, amíg ő ébredezett.
A fenébe is! - gondolta magában. - Amíg aludtam,
lehúzták rólam az ingem. Azért ébredtem fel, mert fáz-
ni kezdtem... Ki is ez a fickó? Aha... Bolivar. Bizto-
san Bolivarnak hívják. Mekkora bajusza van... te jó ég!
Feltápászkodott, és a lábát tapogató Bolivarhoz lé-
pett. Az ő lábával sem volt minden rendben; kissé nyi-
lallt a térde tája, de azért tudott vele menni.
- Kérem, uram - kezdte udvariasan. - Az az én in-
gem. Bizonyára tévedésből...
Bolivar mellett ekkor a másik három is tollászkodni
kezdett. Virgilio megdörzsölte a halántékát, és fázósan
összegörnyedt.
De hideg lett, a francba is! De kurva hideg!
- Bennünket kihajítottak - nyögte Gonzalo, az üveg-
szemű. - Kivágtak bennünket, mint a macskát szarni!
Hernán néhány pillanatra ismét csak kiesett a világ-
ból. Valamiféle rajzok meg. betűk kezdtek futkározni
előtte a levegőben. Esküdni mert volna rá, hogy a kö-
zeli ház ajtaján jöttek ki, és egyenesen beleröppentek a
fejébe. Amikor újra magához tért, elszörnyedve látta,
hogy Virgilio egy faágat tart a kezében, a másik három
pedig vele szemben áll, és mindhárom előrenyújtja a
kezét.
Kés - gondolta. - Kés van náluk!
- Akkor most beszélgessünk el egy picit, Virgilio -
hallotta a félszemű hangját. - Mit mondtál nekünk, hogy
hova, megyünk? Egy kellemes kis kocsmába, ahol le-
itatjuk a bolondot, és megszívatjuk. Nem ezt mondtad?
Felelj, ha kérdezek valamit!
- De. Ezt mondtam - ismerte be Virgilio egyetlen
pillanatra sem veszítve szem elől a haverokat. - Csak-
hogy... ti is tudjátok, hogy nem úgy alakult, ahogy el-
képzeltem.
- Ezt tudjuk, Virgilio - mondta Bolivar. - Ezért is
fogunk megfingatni téged.
- Csak néhány lyukat fúrunk az oldaladba - készsé-
geskedett Victor. - Már régen rászolgáltál egy kis lyu-
kasztásra.
- Ne izéljetek, ink! - fogta könyörgőre a dolgot
Virgilio. - Most nem sikerült, majd legközelebb sike-
rülni fog. Esküszöm, elhozom a bolondot...
- Figyeljetek! - vágott közbe az üvegszemű Gon-
zalo. - Van egy ötletem.
- Öljük meg?
- Elég, ha megszurkáljuk.
- Akkor mi az ötlet?
- Gyújtsuk rájuk a házat.
- Mivel?
- Benzinnel.
- Honnan szerzel benzint?
- A kocsijukból, te ökör. Nem látod, mekkora batá-
ron jöttek?
Mindannyian arrafelé néztek, ahol a kocsik parkol-
tak. Ott látták a parkolóban a saját csotrogányaikat,
Virgilio teherautóját és egy óriási, hosszú autócso-
dát is.
- Hogy képzeled?
- Leszívunk egy kis benzint, és...
- Nekem is van egy ötletem, fiúk - próbálkozott
Virgilio.
-Te kussolj! - intette le Gonzalo. - Így is, úgy is
megszurkálunk.
- Előbb hadd mondjam el!
- Nem bánom. Mondd!
Virgilio nagyot nyelt. Úgy látszik, túl van a nehe-
zén. Már csak a saját ügyességén múlik, hogy bántatla-
nul meg tudja-e menteni az irháját.
- Ne a kocsmát gyújtsuk fel.
- Igazán? Akkor mit?
- A limuzint.
- Miért, te ökör?
- Mert a kocsma nem gyullad meg. Ahhoz üveg is
kellene.
- Milyen üveg?
- Amibe a benzint ereszted. Molotov-koktél. He?
- És?
- Hol szerzünk üveget?
- Akárhol. Például az én kocsimból.
- Még haza sem érnél, máris a nyakadon lenne a
rendőrség.
Gonzalo megvakargatta az állát. Ebben lehet vala-
mi. Szép-szép a bosszú, tényleg kivágták őket a kocs-
mából, de azért nem ér annyit, hogy évekig a sitten ro-
hadjon miatta.
A három haver hallgatott, és a csillagfényben csillo-
gó-villogó limuzinon legeltette a szemét.
Virgilio gyorsan tovább győzködte őket.
- Nem fogják megtudni, hogy mi voltunk. Azonkí-
vül a zsaruk köpnek a limuzinokra. Még örülnek is,
hogy valaki betett a nagyfejűnek. Az meg majd eszi a
kefét, hogy hamuban sült pogácsa lett a kicsikéjéből.
Na?
A haverok hallgattak, és a hallottakon rágódtak.
Ahogy töprengtek, egyre inkább kezdett tetszeni nekik
az ötlet. Egy autót felgyújtani nem nagy dolog, egy há-
zat már nehezebb. Arról nem is beszélve, hogy az gyil-
kosság, ez meg csupán egy kis brahis buli. A hatása vi-
szont majdnem olyan fájdalmas, mint az előbbié.
- Na? - kérdezte Gonzalo Victortól.
A kis kopasz megvonta a vállát.
- Felőlem.
- Bolivar?
- A kocsi is jó lesz.
Victor Virgilio felé intett.
- Mit csináljunk vele? Megszurkáljuk?
Gonzalo összecsattantotta a bicskáját, és a zsebébe
dugta.
- Elhalasztjuk. De ezzel még nem úsztad meg, Vir-
gilio, ezt ugye tudod?
Virgilio biccentett, és elhajította a kezében tartott
ágat.
- Megyek benzinért.
Odasétált a kocsijához, és kiemelt belőle egy olajos-
kannát. Előbb a limuzinból akart benzint vételezni, az-
tán meggondolta a dolgot. Ezek az új szarok el vannak
látva lopásgátlóval, a firnyákos riasztóról már nem is
beszélve. Éppen az hiányozna csak, hogy elkezdjen
bőgni a rohadék, és lebuktassa őket. Ha ez a Meléndez
egyszer kiveti rájuk a hálóját, biztos, hogy hamburgert
csinál belőlük.
Az pedig ki a fenének kell, nem igaz?

18.
Bolivar zsebébe dugta a kését. Csak amikor kissé már
felengedett a mellkasában felgyülemlett feszültség,
akkor gondolt vissza rá, hogy mintha nemrég a bolond
hangját hallotta volna. Biztos fázik a barma. Még jó,
hogy lehúzta róla az ingét. Most ő is didereghetne
a pólójában.. Önkéntelenül is megszaglászta a kockás
ing ujját. Nem volt valami kellemes az illata, de hát
nem is várhatta el tőle. A bolondok nem arról híresek,
hogy napjában kétszer is véresre sikálják magukat.
Megdörzsölte a szemét, aztán amikor elvette a kezét
előle, egyetlen pillanatig azt hitte, hogy káprázat ját-
szik vele. A másik hármat nem látta sehol, látta viszont
a félmeztelen bolondot magával szemben.
A bolond lehajtotta a fejét, és felé nyújtotta a kezét.
- Az ingemet... kérem, uram.
Bolivar eltátotta a száját. Kérem... uram... Mi a jó
fene ez? A biztonság kedvéért azért csak rászólt.
- Te vagy az, dilis?
- Hernán vagyok, uram.
Bolivar oldalra pislogott. Nem látta a társait; bizo-
nyára a limuzin árnyékában foglalatoskodtak.
- Mi a franc van veled?
- Az ingemet... kérem.
Bolivar elvigyorodott, és felé mutatta a középső
ujját.
- Ezt kapod, te féleszű!
- Az az én ingem, uram.
Bolivart egyetlen pillanat alatt elfutotta a pulykamé-
reg. Az a típus volt, aki hamar begurul, és ha begurult,
akkor valakin ki is kellett töltenie a mérgét. Teljesen
mindegy, hogy ki került ilyenkor az útjába; ember, ál-
lat vagy élettelen tárgy. Legjobban azért a kutyákat
kedvelte, s azok közül is a kisebbeket. Azokba jókat
lehet rúgni. De mivel most nem lát kutyát semerre, a
bolond is megteszi.
Oroszlánordítás szakadt fel a torkán, és a dilishez
ugrott. Elkapta a nyakát, és maga felé rántotta. A bo-
lond feje meglódult, és a vállához koppant.
- A szar a tiéd, fiam, semmi más! Vedd tudomásul,
hogy neked nincs semmid. Az égvilágon semmid. Még
ez a kicseszett cipő sem a tiéd a lábadon. Ha akarom,
lehúzom rólad, és belepisálok. Arra meg köpök, hogy
a porcukorfejű gazdád örül-e neki, vagy sem. Most pe-
dig tűnj innen, mert beléd rúgok!
Megtaszította a bolondot, aki lépett egyet hátrafelé.
Ott megállt, és ismét csak előrenyújtotta a karját.
- Kérem, adja vissza az ingemet, uram!
Bolivar úgy érezte, meg kell ölnie a bolondot. Nincs
mese: meg kell ölnie! Még iszogatás közben jutott arra
az elhatározásra, hogy ez az éjszaka a bolond életének
a végét jelenti. Szívből utálja a buggyantakat: itt az
ideje, hogy ő is eltakarítson egyet a világ nagy ország-
útjáról.
Kirántotta a zsebéből a kését, kipattintotta a pengé-
jét, és a bolond felé tartotta.
- Kell az inged; Hernán?
- Kell, Bolivar úr.
- Akkor gyere, és vedd el.
Hernán előrelépett, hogy elvegye. Az ing ugyan még
Bolivar úron volt, de abban bízott, hogy előbb-utóbb
csak leveti magáról.
- Az ingem, uram...
A kés megvillant a holdfényben, és a penge Hernán
felé csúszott. Bolivar esküdni mert volna rá, hogy még
a sziszegését is hallja. Csak a furcsa, kicsit recsegő
hangra várt, amellyel beleszalad előbb a buggyant bő-
rébe, majd a húsába, hogy a rohadt szíve közepében
álljon meg.
A penge sziszegett, de nem szaladt bele Hernánba.
Elfutott mellette, és a levegőbe vágott. Abban a má-
sodpercben, amikor a bolondba szaladt volna, a bolond
már nem volt ott, ahol lennie kellett volna. Egy köny-
nyed táncmozdulattal elhajolt a penge elől.
Bolivar eltátotta a száját. Azt hitte, rosszul lát. Ott,
ahol az imént még Hernán toporgott, nem volt senki.
Csak a csillagfény örvénylett a levegőben.
Bolivar visszarántotta a kést. A buggyantagyú jó két-
méternyire állt attól a helytől, ahol meg kellett volna
halnia, s változatlanul felé nyújtogatta a karját.
- Az ingemet, uram. Kérem az ingemet!
Bolivar felhorkant, és ismét támadott. Ezúttal szag-
gatott kört írt le a pengével, hogy a bolond ne tudja kö-
vetni a mozdulatát, majd a kör befejeztével előreug-
rott és szúrt. Már nem Hernán szívét kereste: a gyomra
vagy mellkasának bármelyik pontja is elég lett volna
ahhoz, hogy megbénítsa. S ha ez megtörtént, jöhet a szó-
rakozás. Úgy feltrancsírozza, mint a disznókat a vágó-
hídon. Ő aztán tudja, hogyan kell feltrancsírozni egy
élőlényt!
A késpenge ezúttal is csak a levegőt érte. Hiába ka-
nyargott a penge a csillagfényben, hiába sziszegett fe-
nyegetőn, képtelen volt elérni Hernánt. Amikor Boli-
var visszarántotta a kezét, a bolond már a másik olda-
lán állt, felé nyújtogatva a mancsát.
- Az ingemet, uram. Kérem az ingemet!
Bolivar felüvöltött, és Hernánra vetette magát. Most
már rúgni akart, tépni, vágni, szaggatni - puszta kézzel
tépni szét a bolondot. Leszakítani a fejét, mint ahogy
a múltkor látott vudu-filmben egy fekete, kövér vén-
asszony szakította le a kakas fejét.
- Áááááá! - üvöltötte. - Megöllek, te szemét!
A feltámadó szél elkapta a hangját, és messzire so-
dorta.
Bolivar érezte, hogy megbotlik valamiben, elesik,
majd hirtelen maga előtt látta Hernán egyik lábát. Ott
volt tőle alig néhány centiméternyire, mintha csak fel-
kínálta volna magát a késnek.
Bolivar nem is habozott. Fektében felé kaszált a
pengével. Az azonban abban a töredék másodpercben,
ahogy a penge elérte volna, már el is tűnt a szeme elől.
Bolivaron félelem hullámzott át. Boszorkány! Kísér-
tet! A franc se tudja micsoda! De ho nem normális,
J gy
hétköznapi lény, az biztos. A fenébe is, már a kocsmá-
ban fel kellett volna figyelnie rá. Hiszen megivott egy
liter tiszta szeszt, és még csak meg sem billent tőle.
Csupán levizelte azt a hülye kurvát. Biztos, hogy nem
élő ember. Egyszer látott egy filmet a televízióban, ab-
ban volt egy indiai fickó, aki azt magyarázta, hogy ar-
rafelé, amerre ő lakik, szentként tisztelik a bolondokat,
mivelhogy félisteneknek gondolják őket. Ő nem gon-
dolja annak a rohadékokat, de azért ezzel a Hernánnal
nincs rendjén valami. Vagy zombi vagy megelevene-
dett kísértet... Tesz még egy próbát, és ha ez sem sike-
rül, akkor megpucol. Hagyja a francba az egészet: csak
gyújtsák fel a limuzint nélküle, ha akarják. Virgiliót,
azt a tökkelütöttet ráér később is elkapni.
Felemelte a fejét. A fickó ott állt alig.kétméternyire
tőle, és változatlanul elé, nyújtogatta a karját.
- Az ingemet, uram. Az ingemet!
Jól van - gondolta Bolivar úr. - Megkapod. És még
e kis ajándékot is mellé. Legalább kiderül, kiféle
gy
vagy.
Egyetlen pillanatra ugyan felötlött benne, hogy ta-
lán oda kellene szaladnia a limuzinhoz, és szólni a töb-
bieknek, hogy a buggyanttal nincs rendjén valami, de
gyorsan le is beszélte magát róla. A végén még kirö-
högnék, hogy nem tud egyedül megbirkózni egy bo-
londdal. Ez az ő ügye, neki kell elintéznie!
- Jól van - mondta aztán hangosan is. - Gyere, bo-
lond, itt az inged!
Kissé meggörnyedt, és lerántotta magáról a koc-
kás, szagos szörnyűséget. Egyetlen pillanat alatt fel-
kavarodott tőle a gyomra, és majdhogynem elhányta
magát.
- Gyere ide érte! -üvöltött Hernánra, mintha ki tud-
ja, milyen messze lett volna tőle. - Itt van, vedd el!
Hernán arcán boldog mosoly suhant át. Visszakapja
az ingét. Vajon mit mondott volna Pedro gazdának, ha
ing nélkül megy haza? Hogy egy Bolivar nevű ember
lehúzta róla? Pedro gazda biztos megszidta volna érte,
és Fidelina is csúnyán nézett volna rá.
Ezúttal sem vette észre a közvetlen közelről felé su-
hanó késpengét. S ezúttal sem érzékelte azt az ismeret-
len erőt, amely elrántotta a penge útjából. Botlott egyet,
majd oldalra lépett. Közben egyre csak az ingét figyel-
te, hogy mikor adja már oda végre neki Bolivar úr.
A
Még így sem vette azonban észre, hogy Bolivar úr lába
alól valami óriási erővel kirántja a talajt. Csak annyit
látott, hogy Bolivar úr megperdül a tengelye körül, és
lezuhan a fűre. Aztán ott is marad mozdulatlanul.
Hernán várt néhány pillanatig, majd odalépett hoz-
zá, és fölé hajolt.
- Bolivar úr! Bolivar úr!
Bolivar úr arccal a fűre borulva feküdt, a mindeddig
fényesen villogó késpenge azonban nem villogott mel-
lette.
A fránya késpenge már egyáltalán nem is villogott.
Ott nyugodott Bolivar úr szíve közepében, vörösre
színeződve a mellette kicsorgó vértől.
- Csak az ingemet... akarom, Bolivar úr! - motyog-
ta Hernán, és kivette Bolivar úr még puha, de lassan
keményedni kezdő kezéből az ingét. Fázósan össze-
borzongott, és magára öltötte.
Ekkorjutott eszébe a tarisznyája.

19.
- Mi lesz már? - türelmetlenkedett a kis, kopasz
Victor. - Kész vagy, Virgilio?
Virgilio éppen ekkor öntött tele benzinnel egy üres
üveget. Amikor megtelt, lenyúlt a kocsi kerekéhez, és
egy másikat emelt fel a fűről.
- Megtöltök még egyet.
- Egy nem elég?
- Biztosra megyünk, vagy nem?
- Csak igyekezz már! - sürgette Gonzalo, az üveg-
szemű.
- Hiszen igyekszem, nem látod?
Lassan kezdte átvenni felettük az irányítást. Hiába,
a szakértelem nem kis dolog. Előbb-utóbb a legoko-
sabbat, Bolivart is megfirkálja, és megint ő lesz a nagy-
legény közöttük. De hol a francban jár Bolivar?
Egyelőre nem volt ideje keresni, mert be kellett zár-
nia a kannát, és egy jóképű rongyot is kellett keresnie
az olajos rongyok között. Amikor megtalálta, minden
erejét összeszedve kettészakította.
- Így ni!
- Most mi lesz?
- Ez lesz a kanóc. Csak előbb beáztatom a benzinbe.
- Biztos, hogy jó lesz így? - tudakolta Victor, aki-
nek nem tetszett a sok macera. - Nem értem, miért
nem lehet a limuzinra önteni a benzint?
- Mert nem biztos; hogy meggyulladna tőle. Csak
a dukkó ég le róla, azzal meg nem sokra megyünk.
- És ha beöntöd az ablakon?
- Nem látod, hogy fel van húzva?
- Hát akkor törd be, te barom!
- Hogy megszólaljon a riasztó?
- Úgyis elhúzzuk a csíkot. Ezek meg itt maradnak
kocsi nélkül.
- És Serafín kocsija?
- Gyújtsuk fel azt is.
- Azt sém tudjuk, hol van. Merthogy itt nincs a par-
kolóban.
- Hátha nincs is neki?
- Hátha van.
És ha tényleg van? Hiába gyújtjuk fel a limuzint,
utánunk erednek, és elkapnak bennünket.
Ezért kell belülről felgyújtanunk - biccentett Vir-
gilio. - Ha bedobtuk a koktélt, máris indulhatunk. Mi-
re észbe kapnának, akkora előnyünk lesz, hogy nem
érnek utol bennünket. De ha betörjük az ablakot, és
megszólal a riasztó...
Jól van - intette le Victor. - Csináld gyorsan, és ne
pofázz!
Te, Virgilio - fordította felé a fejét az üvegsze-
mu. - Milyen koktélról dumáltál?
Molotov-koktélnak mondják.
- Mit?
A benzinnel töltött üveget. Még be kell dugaszol-
k..
nom valamivel. Ide is egy kis rongyot, oda is egy ki-
csit...
Néhány pillanattal később kész volt a két koktél.
Virgilio olyan büszkén nézett rájuk, mintha rövid öt
perc alatt sikerült volna két ép, egészséges fiúgyerme-
ket csinálnia. Ami úgy egyébként az életben - bármeny-
nyire is igyekezett - csak nem akart összejönni neki.
- Ki volt az a Molotov?
Virgilio a csillagos ég felé fordította a szemét. Iste-
nem, hogy ezek milyen barmok! Még ilyenkor is képe-
sek baromságokon rágódni!
- Egy csapos - mondta aztán magabiztosan.
- Csapos?
- Mérget kevert a piába, vagy egyszerűen csak na-
gyon erősre keverte, a franc se tudja. Akik itták, úgy
érezték, mintha kigyulladt benzint ittak volna. Akarsz
még tudni valamit?
- Kész vagy?
- Kész.
- Hogy... csináljuk?
Virgilio megvakarta az állát.
- Hol van Bolivar?
Sziszegtek, cuppogtak, majd Gonzalo négykézlábra
ereszkedve visszamászott oda, ahol legutoljára látták.
Bolivar azonban nem volt ott.
Bolivar nem volt sehol.

20.
Ez aztán alaposan megkeverte a dolgokat. Ha nincs
Bolivar...
- Hova a francba tűnhetett? - mérgelődött Gon-
zaló. - Hova a francba mehetett?
- Talán lelépett - találgatta Virgilio.
Gonzalo odaugrott hozzá, és alaposan megrázta.
- Dugulj el, mert. pofán verlek! Bolivar nem olyan
rongy alak, mint te. Nem lép le a haverjai nélkül. Ha
elment volna, szólt volna!
- Hát, te tudod - visszakozott Virgilio.
- Várjunk egy kicsit.
Vártak, de Bolivar csak nem került elő.
- Mégiscsak lelépett - mondta ekkor Victor. - Talán
látott valamit.
- Akkor szólt volna.
- Jól van, mi legyen hát?
Virgilio észrevette, hogy a másik kettőnek láthatóan
elment a kedve a bosszútól. Ha most azt javasolná ne-
kik, hogy húzzák el a szennyest, biztos beleegyezné-
nek. Csakhogy ő már nem akarja elhúzni! Ha megcsi-
nálta a koktélokat, használni is akarja őket. Annál is
inkább, mert Bolivar lelépett. Holnap vagy holnapután
odaáll majd elé, és megkérdezi tőle, hogy mit csinált
addig, amíg ő bosszút állt érte is a nagyfejűeken.
- Megcsináljuk - mondta a másik kettőnek. - Én a
volánhoz ülök, és begyújtom a motort, nehogy kelle-
metlen meglepetés érjen bennünket. Te, Victor, abban
a pillanatban indulsz, ahogy beindul a motorom. Aztán
bedobod őket az ablakon át. Jó erősen vágd őket hoz-
zá, hogy biztosan betörjön az üveg!
- És ha nem törik be?
- Betörik.
- Mi van, ha golyóálló?
- Nem az, megnéztem.
Most, hogy Bolivar eltűnt a balfenéken, kinyílt a csi-
pája. Kétségtelen szellemi fölényben volt a másik ket-
tővel szemben.
- Amikor fellobbannak a lángok, idefuttok hozzám,
és felkapaszkodtok a platóra. Aztán már indulunk is!
Victor aggodalmaskodva rázta meg a fejét.
- Nem tetszik ez nekem. Miért nem te dobálod be
ezeket az izéket, és én vezetek?
- Azért, mert ez az én kocsim, én értek hozzá. Tu-
dom, mi az ábra vele. Azt akarod, hogy elkapjanak ben-
nünket?
Victor legszívesebben azt felelte volna, hogy már
semmit sem akar, legszívesebben elhúzna Bolivar után.
Máskor is előfordult már vele, hogy megverték vagy
kidobták egy kocsmából, mégsem szakadt rá az ég.
- Én mit csináljak? - tudakolta Gonzalo. -
Virgilio körülnézett, majd felemelt a kocsija mellől
egy csavarkulcsot.
- Ez a tiéd.
- Mit csináljak vele?
- Ha mégsem törne be az ablaküveg, betöröd vele.
- Nem kellene mégis... Bolivart...
Virgilio gyufát húzott elő a zsebéből, meggyújtott
egy szálat, majd lángra lobbantotta vele a két üveg ka-
nócát.
- Nesze, Victor! Indulj!
Beugrott a teherautó fülkéjébe, és indított.
A motor felbrummogott. Minden rendben.
Kihajolt az ablakon, és a limuzin felé bámult. Látta,
hogy két fekete árnyék fut a hosszú luxuskocsi irá-
nyába a csillagfényben, csörömpölést hallott, majd fel-
villant valami fényes, mintha csillag hullott volna a
földre.
- Gyerünk már, gyerünk! - ütött a kormányra. - Ne
totojázzatok annyit!
Hatalmas lángnyelvek csaptak az égre. Hirtelen fel-
tűnt az ajtó mellett Gonzalo, és benyomakodott mellé
a fülkébe.
- Victor?
- Talán már fent van hátul.
Virgilio. hátrapislogott a kis ablakon át. Victor ebben
a pillanatban mászott fel a platóra.
- Isten nevében, előre!
Ekkor robbantak ki a testőrök az ajtón.

21.
Meléndez úr megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy
sikeresen megszabadult Olivia Florestől. Méghozzá
mindörökre. Napok óta feltett szándéka volt, hogy meg-
válik a lánytól. Akár így, akár úgy. Ha sokat szívózik,
kap egy kis pénzt, ha meg még ezután is szívózik, kap
egy golyót a fejébe. Az lenne persze a legjobb, ha egy-
általán nem szívózna, hanem békén hagyná.
A többi féreg nem érdekelte. Ha szarba lép az em-
ber, letörli a cipőjéről, és megfeledkezik róla.
Elégedetten összedörzsölgette a tenyerét, és a másik
háromra pislogott.
- Végre lesz egy kis nyugalmam.
A vörös képű Otoniel Hermógenes elhúzta a száját.
- Gondolod, hogy ezzel megúszod?
- Hogyhogy? - hökkent meg Meléndez úr.
- A lányt gondolom.
- Ez a magánügyem.
A másik legyintett egyet.
- Ó, csak azért mondom, mert jómagamnak is ezek
okozzák a legnagyobb problémát. Ezek a kis... hm...
nőcskék. Megkapni őket semmi. Megszabadulni tőlük
művészet. Igaz, Alvaro?
- Igaz - bólintott a vékony, arisztokratikus arcélű;
fekete hajú fickó, Alvaro Terrentes. - Ragadnak, mint
az erdei bogyók.
A harmadik, a hordóhasú Ugalde nem szólt semmit,
csak kinyújtotta a lábát, és maga elé bámult. Meléndez
úr nem gondolhatott másra, mint hogy ő is éppen egy
hasonló ügy közepében csücsül.
- Pezsgőt? - kérdezte.
Mielőtt. válaszolhattak volna, Guillermo odajött hoz-
zá, a füléhez hajolt, és belesuttogta, hogy az egyik asz-
talnál még ülnek. Egy fiatal pár.
Meléndez úr megvonta a vállát.
- Szólj a csaposnak.
Serafín azonnal a fiatal pár asztalánál termett. Két
pillantással felmérte a helyzetet. Azért ülnek még min-
dig az asztaluknál, mert egyszerűen megbénította a lá-
bukat a rémület. Inkább segíteni kell rajtuk, mint fe-
nyegetni őket.
- Záróra - mondta csendesen. - Elszaladt az idő.
A páros férfi tagja a zsebébe nyúlt, és az erszénye
után kotorászott.
Serafín tudta, hogy ma este nagyot kaszál, ezért le-
intette a pasast.
- Hagyja csak. Vendégeim voltak ma estére.
A pár megköszönte, gyorsan feltápászkodott, és az
ajtó felé igyekezett. Mielőtt azonban kifordulhatott vol-
na rajta, Meléndez urat megszállta az eufória. Olyan
ürömmel töltötte el Olivia Florestól való megszabadu-
lása, hogy úgy érezte, tennie kell az emberiségért vala-
mit. Ha mást nem, hát egy icipici jó cselekedetet.
- Várjon csak, fiam! - reccsent a fiatal férfira. -
Ittak már ma este pezsgőt?
A gyerekkorhoz igencsak közel álló, kék szemű pa-
sas, aki valószínűleg a közeli kempingből keveredett
ide, rémült tekintettel rázta meg a fejét.
- Még nem, Senor.
Meléndez úr Serafín felé intett.
- Egy üveggel nekik, kárpótlásul, hogy eljött a zár-
óra...
Serafín kiemelt egy üveg pezsgőt a hűtőből, és a fiú
kezébe nyomta.
- Viszlát, Senor.
Még megköszönni is elfelejtették. Úgy húztak ki az
ajtón, mint a füst.
Meléndez úr úgy gondolta, eljött a komoly tárgyalá-
sok ideje.
Pezsgőt öntetett maguknak, aztán éppen abban a pil-
lanatban, amikor odakint a saját késének a pengéje be-
leszaladt Bolivar úr szívébe, elkezdte a mondandóját.

22.
Serafín a pultra könyökölt, és igyekezett nem odafi-
gyelni, miről beszél a négy férfi. Közben arra gondolt,
hogy régen, amikor még a nagy balhék voltak, persze
inkább odaát, északon, nem itt, Közép-Amerikában,
csupa olyan dologról hallott volna a nagymenőktől,
hogy kit kell kinyírni, ki szállítja a kábítószert, kire kell
lecsapni - ahogy a gengszterfilmekből is tudja. Ezek
meg akár üvöltözhetnének is a fülébe, akkor sem érte-
ne fikarcnyit sem a dumájukból. Az újabb kori nagy-
menők olyan nyelvet fejlesztettek ki maguknak, ame-
lyet a hozzá hasonlóak annyira sem értenek, mint a kí-
naiak vartyogását.
És lőn. A négy férfi időről időre felemelte hangját,
és Serafín mást sem hallott, mint olyanokat, hogy jel-
záloghitel, felvásárlás, betáblázás, lenyomni a kama-
tot, hagyni, hogy felmenjen, bennfentes kereskedés,
tejelni a brókernek valamit, és a többi. Jézusom, hova
tűntek a régi szép idők?
Idáig jutott sajnálkozásában, amikor hirtelen hatal-
mas dörrenés rázta meg az épületet. Erős fény villant,
mintha villám vágott volna le a közelükben. Megcsör-
rentek a poharak a háta mögötti polcon, majd a polc
udvariasan meghajolt, nyakába zúdítva a terhét.
Serafín összegörnyedt a rázuhanó korsók és poha-
rak súlya alatt, majd amikor még az elsőnél is hatalma-
sabb robbanás rengette meg a kocsmát, fülére szorítot-
ta a kezét, és imádkozni kezdett.
Santa Maria, segíts! Felrobbantották a kocsmámat!
Tönkretettek a rohadékok!
Az ajtó kivágódott és meleg szél csapott a terembe.
Serafín érezte, hogy a szél letépi a tenyerét a füléről;
mintha csak azt akarta volna, hogy halljon mindent,
ami az asztalok között történik.
- Guillermo, Andrés! - ordított Meléndez úr, ahogy
a száján kifért. - Hol vagytok?
Székek csattantak, mint amikor valaki rázuhant bú-
torok alól mászik ki.
- Itt vagyok, Meléndez úr.
- Én is itt vagyok!
Újra bútorok csattogtak, miközben egyetlen pilla-
natra sem szűnt meg a lángok lobogása. Serafín óvato-
san kidugta a fejét a pult mögül. Örömmel nyugtázta,
hogy a lángok nem idebent égnek, hanem odakint. Sze-
rencsére nem a ház égett, hanem valami más. Serafín
ekkor úgy döntött, hogy ideje elájulnia. Hátrahanyat-
lott a törött poharakra, és becsukta a szemét.
- Csapos!
- Meghalt - mondta Otoniel úr. - Kinyiffant a fickó.
- Andrés, Guillermo, gyerünk!
A két ruhásszekrény bólintott, és a felszakított ajtón
át kirobbant a szabadba.
Odakint égig érő lángokkal égett a limuzin.

23.
Meléndez úr a füvön ücsörgött, amikor a többiek oda-
gyűltek köré. Ott volt három üzlettársa, ott volt a két
ruhásszekrény, de ott volt a közben magához tért csa-
pos is. Sőt az a fiatal pár is ott volt, amelyiknek a pezs-
gőt ajándékozta. Röhögnie kellett, ahogy a fiatal srác
rémülettől eltorzult arcára nézett. Még most is kezé-
ben szorongatta az ajándék pezsgősüveg letört nyakát,
mintha nem mert volna megválni tőle.
Hermógenes Otoniel odalépett hozzá, és föléje ha-
jolt.
- Jól vagy, Meléndez?
Meléndez úr bólintott, elkapta Otoniel csuklóját, és
nagy nehezen feltápászkodott. Csupán icipicit tántor-
gott, ahogy megállt a lábán.
- Jól - morogta. - Felkavarodott a gyomrom a füst-
szagtól.
Terrentes a háta mögé bökte a hüvelykujját.
- Kész a limuzinod.
- Tudom - mondta Meléndez úr.
Terrentes széttárta a karját.
- Felgyújtották.
- Miből gondolod? - kérdezte elhaló hangon Melén-
dez úr.
A másik elvigyorodott.
- Valaha kárszakértő voltam. Nincs az a simli, amit
észre ne vennék.
Meléndez úr biccentett.
- Hogy csinálták?
- Molotov-koktéllal - mondta Terrentes. - Ott he-
vernek az üvegcserepek a roncsok között. - Ha törhe-
tetlen üvegből lettek volna az ablakai...
- Nem abból voltak.
Meléndez úr feleslegesnek tartotta volna elmagya-
rázni neki, hogy miért nem rakatott törhetetlen vagy
éppen golyóálló üveget a kocsijába. Miért kellene meg-
tudnia bárkinek is, hogy retteg a balesetektől, és mi-
után álmában többször is karambolozott, s a törhetet-
len üvegtől nem tudott kimenekülni a kocsiból, nem
engedte, hogy ilyenből legyen a limuzinja ablaka. Ki
gondolta volna...?
- Én... láttam őket... uram - hallott egy vékony,
ijedt hangot a jobb keze felől. Meléndez úr a hang irá-
nyába fordult. A fiatal fickó és a lány álltak mellette
összekapaszkodva, füstglóriával a fejük körül. A pasas
még mindig az üveg nyakát szorongatta, mintha vere-
kedni akarna vele.
Meléndez úr kövér verejtékcseppeket kent szét a
képén.
- Mit látott, amigo?
A srác mély lélegzetet vett.
- Láttam, amint... felgyújtották az autóját; uram.
Éppen akkor jöttem ki az ajtón... az ön ajándékával,
uram.
Meléndez úr szomorúan elmosolyodott.
- Nem vette sok hasznát.
A fiú megvonta a vállát.
- Ahogy vesszük, uram.
- Hm. És hogy gyújtották fel?
- Molotov-koktéllal. Két üveget hajítottak a kocsi-
jába.
- Nem látta véletlenül, kik?
A fickó megrázta a fejét.
- Az arcukat nem.
- Azt csak látta, hányan voltak?
- A kocsinál ketten. Egyikük az üvegeket dobta, a
másik csak úgy álldogált mellette. De többen is voltak.
- Honnan veszi ezt, amigo?
- Láttam az autójukat. A parkoló végében várako-
zott. Amikor a limuzin kigyulladt, beugráltak és elhaj-
tottak. Többen is lehettek benne.
Meléndez úr már korábban észrevette, hogy Serafín
is ott ácsorog a közelükben. Elvette a szemét a fickó-
ról, és Serafínra meresztette.
- Kik voltak azok?
Serafín megingatta a fejét.
- Alig ismerem őket. Csak annyit tudok, hogy Vir-
gilio, Bolivar, Victor és Gonzalo a nevük. Állítólag egy
cukrászmesternek dolgoznak. Lent a tengerparton.
- Tudod a cukrász nevét?
- Nem, de megtudom.
- Menj és tudd meg. Reggelre meglegyen.
Meg akart fordulni, hogy visszamenjen a kocsmába,
de a kempingező.hangja megállította.
- Uram?
- Mi van? - kérdezte Meléndez úr türelmetlenül.
Csak nem azt akarja a fickó, hogy vegyen neki egy
újabb üveg pezsgőt az eltörött helyett?
- Elkaptam... egyiküket.
Meléndez úr megdermedt.
- Mit... csinált? - kérdezte rekedt hangon.
- Elkaptam egyet közülük - mondta a srác. - Utá-
lom az autótolvajokat.
- Hol van?
A fickó a füstbe mutatott.
- Ott... valahol.
- Mit csinált vele? Megkötözte?
A pasas Meléndez úr felé mutatta a pezsgősüveg le-
törött nyakát.
- Leütöttem. Akkor törött le az üveg nyaka. A pezs-
gő meg... kiömlött belőle.
Meléndez úr ekkor arra gondolt, hogy az elsó adan-
dó alkalommal vesz egy láda pezsgőt a gyereknek.
Megérdemli.

24.
A pasas ott feküdt a fűben, nem messze a kiégett kocsi-
tól. Meléndez úr intésére Guillermo odaugrott hozzá,
belerúgott, majd a hóna alá kapta.
- Hozd be a kocsmába.
Egymás nyomában lépkedve vonultak be az étte-
rembe. Meléndez úr nem tudta megállni, hogy lopva
ne vessen néhány pillantást a kocsijára. Amit látott, el-
szörnyesztette. Mintha a kamasz végzett volna a limu-
zinnal.
Serafín visszaakasztotta az ajtót, miközben csen-
desen megátkozta a mai napot. A végén még majd
olyasmibe keveredik, amihez semmi kedve. Már csak
az hiányzik, hogy a zsaruk vizsgálódni kezdjenek a kör-
nyéken.
Mire végzett az ajtóval, a kormos képű, ájult pasas
már egy széken ült, Andrés az egyik oldaláról támo-
w gatta, Guillermo a másikról. Meléndez úr előtte térdelt,
és a képét nézegette.
- Ki a franc ez? Csapos!
- Uram?
- Öntsd le egy vödör vízzel!
Serafín sóhajtott és engedelmeskedett. Hozott egy
vödör mosogatóvizet, a pasas fejére öntötte, majd egy
kendővel megtörölgette a képét. Amikor elvette a ken-
dőt, meglepetten felkiáltott.
- A francba is!
- Mi van, csapos?
- Ez a bolond, uram!
- Milyen bolond? - értetlenkedett Meléndez úr, aki
a nagy megrázkódtatástól megfeledkezett róla, hogy
az este, ha csak rövid időre is, egy bolond is feltűnt a
láthatáron.
- Aki a... gyújtogatókkal jött. Aki lepisilte a kis-
asszonyt.
- Ja, vagy úgy - morogta Meléndez úr. - Próbáljunk
szót érteni vele.
A bolond, mintha csak erre várt volna, kinyitotta
a szemét.
Meléndez úr húzott magának egy széket, aztán a
buggyant elé ült.
- Hogy hívnak, barátom?
A bolond körbepislogott, és mosolyra húzta a száját.
- Hernánnak.
- Mesélj nekünk egy kicsit, Hernán! - parancsolta
Meléndez úr. - Ugye, mesélsz nekünk?
Hernánnak eltűnt a mosoly a képéről.
- Mesél... jek?
- Mesélj, Hernán.
- Mit... meséljek?
- Például meséld el, hogy kik voltak a társaid, és
hogy miért gyújtottátok fel a kocsimat. Személyes bosz-
szú, vagy valami más?
- Szemé... lyes... valami más?
- Benne volt Olivia is? Meséld el nekünk, Hernán!
Éppen azon volt, hogy gyomron vágja a fickót, meg-
gyorsítandó a kommunikációs késztetést, de amikor
felemelte a kezét, Térrentes rászólt.
- Hagyd békén, Orlando!
Meléndez úr keze megállt a levegőben.
- Miért hagyjam?
- Így nem meri elmondani még azt sem, amit tud.
Odébb tolta Meléndez urat, és ő is a bolond elé gug-
golt.
- Kárrendező voltam, értek a pszichológiához. Nem
is sejted, mennyi bolonddal volt dolgom. Figyelj csak
rám, Hernán. Ha elmondod, amit láttál, hazamehetsz.
Hol is laksz?
- Pedro úrnál - mondta gyorsan a bolond. - Már rég
haza kellett volna mennem, Pedro gazda meg fog szid-
ni. És Fidelina is megszid.
- Hazamehetsz, ha elmondod, mit láttál odakint.
- A kocsit kerestem - mondta a bolond. - Virgilio úr
kocsiját. Fent vannak a tetején a zsákok. Ha nem lesz
cukor, nem lesz sütemény.
Olyan gyászos hangon mondta, mintha az emberi-
ség további sorsáért való aggódás foglalkoztatta volna.
- Jól van, Hernán. Láttad, amikor felgyújtották a ko-
csit?
- Láttam - bólintott Hernán.
- Azt is láttad, kicsoda?
Hernán ismét bólintott.
- Victor úr és Gonzalo úr.
- Nem mondták, miért?
- Nem... szóltak hozzám. Elbújtam. Féltem, hogy ba-
ja esik a zsákoknak. Ha nem lesz cukor... Pedro úr
szomorú lesz. És Fidelina kisasszony is. Aztat én nem
akarom.
- Jól van, Hernán. Mit láttál még?
- Meggyulladt az autó. Nagyon égett. Ők meg el-
mentek. Elvitték a cukrot. Visszajöttem volna a házba,
de...
Elhallgatott, mert nem tudta, mi történt vele. Fogal-
ma sem lehetett róla, hogy leütötték.
- Miért akartál visszajönni?
Hernán hallgatott, és lesunyta a fejét.
Meléndez úr nem tulajdonított különösebb jelentő-
séget a hallgatásának, hiszen a bolond semmiről sem
tehet. Megölethetné, de minek?
Nem így Terrentes. Ő megérzett valamit a bolond
hangján, amit a többiek nem vettek észre.
- Miért jöttél volna vissza a házba, Hernán? Ha nem
mondod meg, nem mehetsz haza, és a cukor sem érke-
zik meg Pedro úrhoz. Akkor pedig sütemény sem lesz.
Nos, Hernán?
Hernán körbepislogott, majd sóhajtott egyet.
- A tarisznyámért... jöttem vissza.
Terrentes csalódottan fújta ki a tüdejéből a levegőt.
- Mi van a tarisznyádban?
- Hát... semmi. Csak rongyok, meg... Nem akarták
visszaadni az ingemet. Bolivar úr elvette az ingem, és
nem akarta visszaadni. De visszaadta. Hogy mehetek
haza, ha Virgilio úr már elment?
Meléndez úr reményvesztetten legyintett.
- Megette a fene az egészet.
Érezte, hogy keserű düh fojtogatja - olyan, amilyet
talán még nem érzett életében. Azt még el tudta volna
viselni valahogy, ha ellenlábasai intézik el a kocsiját,
igazi profik, azt viszont már képtelen lenyelni, hogy
pitiáner csirkefogók szórakozzanak vele. Hülye ama-
tőrök, akik még azzal sem törődtek, hogy a nyomaikat
elrejtsék. Az a legkevesebb, hogy élve megnyúzatja
őket. Lehúzza róluk a bőrt, és sóval hinti be az élő hú-
sukat, hadd üvöltsenek a fájdalomtól.
- Hol a tarisznyád, Hernán?
Hernán forgatni kezdte a fejét, majd a szék- és asz-
talromok közepén állapodott meg a tekintete.
- Ott.
- Hol? - kérdezte Terrentes.
- A székek alatt.
Terrentes úr megvakarta a feje búbját, és azon töp-
rengett, vajon honnan tudja a bolond, hol a tarisznyá-
ja, amikor emberi szem be nem láthat a törmelékkupac
alá. Mint ahogy azt sem értette, hogy törhettek össze
ennyire a székek?
A bolond kérdőn nézett Terrentes úrra. Terrentes bó-
lintott.
- Megkeresheted.
Hernán rávetette magát a törött székekre, és néhány
pillanat alatt kirángatta alóluk a tarisznyáját. Terrentes
úr futólag rápillantott, és már indult is volna, hogy kö-
rülnézzen odakint, amikor feltűnt neki a tarisznya duz-
zadt oldala. Meg is akarta kérdezni Hernántól, hogy mi
a fenét rejteget benne, de amikor éppen szóra nyitotta
volna a száját, Guillermo, aki néhány perccel ezelőtt
kiment, hogy Meléndez úr parancsára alaposan meg-
vizsgálja a kialudt tűz környékét, visszajött.
Terrentes úr azonnal észrevette, hogy a ruhásszek-
rény talált valamit. Úgy ült rajta a riadalom, mint varjú
a kerítésen.
Terrentes úr megmarkolta zsebében a pisztolyát. So-
se lehessen tudni.
A ruhásszekrény odakacsázott Meléndez úrhoz, és
a fülébe súgott valamit. Látta, hogy Meléndez meghök-
kenve simogatja meg a képét.
- Történt valami, Orlando?
Meléndez úr csípőre tette a kezét, és megvonta a
vállát.
- Őszintén szólva nem tudom. Guillermo minden-
esetre talált valamit. Egy jelentéktelen apróságot.
- És... mi lenne az? - hajolt előre kíváncsian a pók-
hasú Ugalde.
Meléndez úr legyintett.
- Nem lényeges. Csupán egy hulla fekszik odakint.
Meg akarjátok nézni?

25.
- Naná, hogy meg akarjuk - biccentett rövid szünet
után Hermógenes Otoniel. - Ha már belekeveredtünk
ebbe az izébe...
Ahogy Meléndez szemével találkozott a tekinte-
te, nyomban belé is fagyott a szó. Meléndez olyan pil-
lantást vetett rá, hogy megállt az ütő a mellkasában.
A francba is, a végén még azoknak lesz igazuk, akik
óvták Meléndeztől. Azt mondták, patkánynak látszik,
és néha úgy is viselkedik, de valójában nem patkány,
hanem csörgőkígyó. Méghozzá a legveszedelmesebb
fajtából. Sosem lehetsz biztos benne, hogy éppen mire
készül. Ennek ellenére a fene vigye el, nem boldogulná-
nak nélküle. Ahhoz, hogy bezsebeljék a beruházásokra
szánt pénzeket, feltétlenül szükségük van rá. Meléndez
emberei nyúlják le a lóvét, hogy aztán rejtett csatorná-
kon át az ő zsebébe is csorogjon belőle. Igaz, ő vi-
szont Meléndez hátát biztosítja a másik kettővel együtt.
És mégis... Talán jobb lett volna nem kezdeni vele.
Egyik ismerőse szerint Meléndezben indián vér is fo-
lyik, s megerősítetlen hírek szólnak róla, hogy a he-
gyek között, a Kordillerákban nem egy fickónak saját
kezűleg vájta ki a szemét, amikor még egyszerű úton-
állóként kereste a kenyerét.
A hulla a füvön feküdt, nem messze a limuzintól.
Ekkor már arccal felfelé, mivel Guillermo felfordította.
- Ki a franc ez? - kérdezte Otoniel úr.
- Ki a franc ez? - visszhangozta Senor Meléndez.
Serafín, aki ismét csak ott toporgott a hátuk mögött,
félénk hangon megszólalt.
- Az egyik... fickó.
Meléndez úr megdörzsölte az orra hegyét.
- Azok közül?
- Ha jól emlékszem, Bolivarnak hívták.
Naná, hogy jól emlékezett, sőt egészen pontosan tud-
ta, hogy a pasast Bolivarnak hívják, hiszen nemegy-
szer betért már hozzá a Villahermosába vezető úton,
és meg is ittak egyszer-kétszer egy-egy üveg sört. Erre
azonban nem akart emlékezni. Főleg a történtek után
nem.
Meléndez úr nem szólt ezután semmit, de Senor
Ugalde egyszerre csak felcsuklott.
- Ezt... megölték!
- Honnan veszed? - kérdezte gúnyos hangon Oto-
niel úr.
- Hát, ott egy... kés. Egy kés a... szívében!
- Bingó - mondta Meléndez úr. - Már csak az a kér-
dés, ki ölte meg?
Ugalde úr öklendezni kezdett. Talán ki is dobta vol-
na a taccsot, ha Meléndez úr rá nem szól.
- Ha lehánysz, lelőlek. Még csak az hiányozna, hogy
úgy járjak, mint Olivia.
- Nem... fogok...
Meléndez úr a még mindig reszkető, körülöttük téb-
láboló, kék szemű kempinglakóhoz fordult.
- Nem látta, ki nyírta ki?
A fickó szó nélkül megrázta a fejét.
Meléndez úr Andrésra pillantott, és kétszer jelentő-
ségteljesen behunyta a szemét. Andrés tudta, hogy mi
a dolga. Észrevétlenül a két kempingezőhöz húzódott,
hogy bármelyik pillanatban elérhesse őket.
Senor Terrentes, aki ifjabb korában egy félkatonai
szervezetben alapos kiképzést kapott - igaz, nem Cos-
ta Ricában, hanem Panamában - még egyszer a hulla
fölé hajolt, és megnézte a kezét. Mintha valamit látott
volna az ujjai között. Egy darabka rongyot talán?
Fél szemével a bolondot kereste. Ott állt az nem
messze tőle, félrehajtva a fejét, mintha valakinek a
hallhatatlan hangját hallgatná.
- Hernán!
Hernán felrezzent, és elvigyorodott.
- Mehetek haza?
- Gyere csak ide!
Hernán kissé elkomorodott, és odaballagott Terren-
tes úrhoz. Amikor észrevette a hullát, megrándult, ami
nem kerülte el Terrentes úr figyelmét.
Terrentes úr felemelte a karját, és Hernán felé bö-
kött az ujjával.
- Add ide az inged, Hernán!
A bolond a szívére szorította a tenyerét. Úgy, hogy
egyúttal a tarisznyáját is magához szorította.
- Nem adom! Ez az én... ingem. Pedro gazdától...
kaptam.
Meléndez úr szemöldöke felszaladt a homlokára.
Mi a fenét akar ez a bolondtól?
- Jól van... akkor ne add ide. Csak megnézem a szé-
lét.
Nem kellett soká bámulnia, hogy észrevegye, ami-
ben amúgy is biztos volt. Hogy a bolond inge széléről
leszakadt egy szövetcsík: éppen az, amelyik - hogy,
hogy nem - a halott ujjai között feketedik.
- Ehhez mit szólsz, Meléndez?
Meléndez eltátotta a száját, majd a bolondhoz fordult.
- Te ölted meg, Hernán?
A bolond rémült képet vágott, és még szorosabban
szorította magához a tarisznyáját.
- Én nem. Én... nem.
- Ez a te késed?
- Nekem nincs késem.
- Pedig te nyírtad ki.
- Én... nem.
Meléndez úr legyintett.
- Hagyd békén, Alvaro. Ha kinyírta, hát kinyírta!
Ha ő nem teszi meg, mi nyírtuk volna ki.
- Akkor miért tagadja le?
- Mert bolond, azért. Talán észre sem vette, hogy ki-
nyírta. Összevesztek az ingén, vagy mi a tetű. Nézd
meg a zsebeit, Andrés!
Andrés lehajolt, és megnézte a halott zsebeit. Alig-
hogy beledugta a kezét a mellénye zsebébe, máris ta-
lált benne egy vastag, fekete noteszt.
- Bingo - mondta még egyszer Meléndez úr. - Mo-
sómedve legyek, ha nincsenek benne a fickók telefon-
számai. Menjünk vissza, és harapjunk valamit. - Köz-
ben a két halálra rémült kempingezőre és a bolondra
siklott a tekintete. - Guillermo... Gyere csak ide!
Ugalde úr, aki szemével követte Meléndez úr min-
den pillantását, és úgy olvasott az arcáról, mint a nyi-
tott könyvből, kinyújtotta a karját, és elkapta Melén-
dez úr csuklóját.
- Ne!
- Dehogynem. Nem maradhat... hm... tanú.
- Addig ne, amíg én itt vagyok.
Meléndez úr sóhajtott.
- Jól van. Menjünk, és harapjunk valamit.
Ugalde úr a bolondra nézett. Szerencsétlen hülyéje!
Fogalma sincs róla, hogy mi vár rá. Isten veled, Her-
nán, mindörökre!
A rémült kempingezők természetesen nem hallot-
tak semmit Meléndez és Senor Ugalde párbeszédéből.
Vagy ha hallottak is, nem értették. Bár mindketten be-
szélték a spanyolt, az a nyelv azonban, amelyet Melén-
dez és Ugalde használt egymás között; még egy szüle-
tett madridit is őrületbe kergetett volna.
A kék szemű fiú megköszörülte a torkát, és Melén-
dez úrhoz fordult.
- Mi mennénk is, uram.
Meléndez úr elmosolyodott.
- Nagyon sajnálom, hogy elromlott az estéjük.
- Nem tesz semmit, Senor - legyintett nagyvona-
lúan a fiú. - Bárhol előfordulhat ilyesmi. Szeretnék kér-
dezni öntől valamit, uram...
- Csak rajta! - biztatta Meléndez úr.
- Ezt az embert... megölték?
- Ezt meg - bólintott Meléndez.
- Mi nem szeretnénk belekeveredni semmibe... kül-
földiek vagyunk, és...
- Megértem önöket - bólintott Meléndez úr.
- Azért... hallgatni fogunk róla, mint a sír, ebben
biztos lehet. Miattunk nem kell aggódnia.
Meléndez úr mosolygott.
- Nincs miért aggódnom. De megértem az önök
nyugtalanságát... Pár perc múlva itt a rendőrség, és
kézbe veszi az ügyet. Megtennének nekem valamit,
kérem?
- Természetesen, uram.
- Vigyék magukkal Hernánt.
- Tessék?!
- Vigyék magukkal a bolondot.
- És... mit csináljunk vele?
- A kemping előtt elereszthetik. Onnan majd ma-
gától is hazavergődik valahogy. Nem szeretném, ha a
rendőrség őt venné gyanúba. Könnyű olyanra kenni
a gyilkosságot, aki képtelen a védekezésre.
- Jól van, uram - biccentett sóhajtva a fiú. - Gyere,
Hernán!
Hernán boldogan elvigyorodott.
- Mehetek Pedro úrhoz?
- Mehetsz, Hernán.
Hernán olyan boldog volt, hogy madarat lehetett vol-
na fogatni vele. Ha Meléndez nem vigyáz, talán még á
kezét is megcsókolta volna.
- Mehetek haza Pedro úrhoz! Sok-sok süteményt
sütök. Ha jöttök, adok nektek süteményt.
- Oké - bólintott Meléndez úr. - Köszönjük a meg-
hívást, Hernán! Hát akkor minden jót! Gyerünk be az
ivóba! Serafín! Ugye, úgy hívnak?
- Serafínnak, Senor Meléndez! - készségeskedett a
csapos.
- Össze tudsz ütni nekünk valami kis vacsorát,
amigo?
- Természetesen, Meléndez úr. Van tojásom, son-
kám...
- Jól van, csak csinálj valamit. - Szeme sarkából
látta, hogy a többiek eltűnnek a házban, és a kempinge-
zőket, valamint az őrültet is elnyelte a csillagfény.
- Sajtom is van, Senor. Igazi francia sajt.
- Az éppen jó lesz. Imádom a francia sajtokat! - ne-
vetett Meléndez úr, aztán elfordult; kihúzta a zsebéből
a pisztolyát, és agyonlőtte vele Serafínt.

26.
Amikor belépett a kocsmába, senki sem kérdezte meg
tőle, hogy hova tűnt a csapos. Meléndez úr megtöröl-
gette a homlokát, és megcsóválta a fejét.
- Idegesítő ez a hőség. Ahelyett hogy lehűlne éjsza-
kára a levegő, inkább még tovább melegszik. Megné-
zem, van-e sajt a hűtőben. Gyere velem Andrés és te
is, Guillermo!
Néhány lépéssel eltűnt a pult végében meghúzódó
kis szobában. Guillermo és Andrés mosolyogtak és kö-
vették.
Meléndez úr közvetlenül az ajtó mögött feléjük for-
dult, és Guillermo hasába döfte a mutatóujját.
- Tüntessétek el őket, de gyorsan!
Andrés biccentett:
- Hogyan, főnök?
- Csak végső esetben használhattok fegyvert. Hu-
rokkal például jó lesz. Világos?
- Mint a vakablak, főnök - szellemeskedett Andrés.
- Ha elszúrjátok, sült húst csinálok belőletek. - Je-
lentőségteljesen a mennyezet felé fordította a fejét.
- Nem szúrjuk el, főnök. Mit mondjunk a többiek-
nek?
- Nem fognak kérdezni semmit. Tűnés!
Meléndez úrnak igaza lett. A két ruhásszekrény a
bejárati ajtó felé igyekezett, de Meléndez társai közül
egyik sem kérdezte meg tőlük, hogy hova mennek, és
mit akarnak csinálni, mint ahogy azt sem kérdezte meg
egyikük sem, hogy hol marad Serafín. Végül Meléndez
úrtól sem kérdezték meg, hogy miért ő maga vagdossa
fel a francia sajtokat a saját kezével, ahelyett hogy a
csapost szólítaná.
Meléndez úgy érezte, mintha valaki mézet csorga-
tott volna a sajtjára.
És még mondja valaki, hogy nem édes a bosszú!

27.
A csillagok és a hold felhők mögé menekültek, mintha
látni sem szeretnék, ami ezután következik.
Pedig amúgy békés volt odalent a világ. Még a bő-
gőmajmok is befejezték röfögő éneküket a fákon, csak
az éjszakai madarak vijjogtak szünet nélkül.
Amikor Meléndez úr és a többiek eltűntek a szemük
elől, a fiú megtorpant, és a lányra nézett.
- Ezt megúsztuk, Gertrude.
A lány sápadtan nézett vissza rá.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne. Ha rosszat akartak volna ne-
künk, nem engedtek volna el.
- Remélem, hogy nem gondolják meg magukat. Jó
felé megyünk mi egyáltalán?
A fiú megvakarta a feje búbját.
- Világosban még láttam a jelzést.
- Magunkkal kellett volna hoznunk a zseblámpát.
- Ki gondolta volna, hogy ilyen későig elmaradunk.
- Húzzunk ki az országúthoz, és állítsunk le egy ko-
csit.
- Ilyenkor már nem járnak kocsik ezen a kátyús mi-
csodán.
- Akkor mit csináljunk? És főleg mit csináljunk ez-
zel a fickóval?
Ekkor döbbentek csak rá, hogy Hernán is ott van ve-
lük. Nem nézett rájuk, de mégiscsak ott volt. Valahova
befelé nézett, mintha saját lelkében keresné a hazave-
zető utat.
- Te merre akarsz menni? - szólította meg idegesen
a lány. - Hé! Hozzád szólok! Hallod egyáltalán, mit
mondok?
Hernán felriadt, és elmosolyodott.
- Haza. Megyek haza Pedro úrhoz.
- Merre van az a haza? Ismered az utat egyálta-
lán?
Hernán széles mozdulatot tett a kezével, amely moz-
dulat magába foglalta az őserdőt, a tengerpartot, de
még a hegyeket is. Ebből aztán világossá vált számuk-
ra, hogy Hernán még annyira sem ismeri ki magát a
környéken, mint ők.
- Magunkkal visszük a kempingbe - mondta a fiú. -
Nem hagyhatjuk itt. Az ottaniak majd csinálnak vele
valamit.
- Ha mi is megtaláljuk az utat.
- Azt hiszem... arra kell mennünk. A ház mögött el-
fordulunk... Gyere, Hernán!
Tettek vagy tíz lépést előre, akkor a fiú megtorpant,
és megszorította a lány karját.
- Azért voltak meleg pillanataink, mi?
- Hát... voltak - ismerte be a lány.
- Azt hittem, mi is úgy végezzük, mint az a fickó.
Vajon ki ölhette meg?
- Nyilván a haverjai. Komolyan gondoltad, hogy
nem szólunk a történtekről senkinek?
- A legkomolyabban - mondta a fiú. - Gondolj a
három majomra. Idegen országban vagyunk, könnyen
ránk kenhetnek valamit. Mi itt sem jártunk...
Ebben a pillanatban lövés csattant a hátuk mögött.
A lány megdermedt, és a fiú karjába kapaszkodott.
- Istenem, mi volt ez?
- Lőttek - mondta a fiu. - Talán... nem is tudom.
Persze lehet, hogy csak a tűz durrog.
Aztán abba is hagyta. Tudta, hogy a tűz már rég
kialudt a parkolóban.
Rémülten hallgatództak, majd amikor nem hallat-
szott újabb lövés mögöttük, lassan megnyugodtak.
- Talán nem ők voltak - tette a lány karjára a kezét
a fiú. - Talán vadászok.
- A vadászpuska hangja nem ilyen.
- Honnan tudod, milyen a hangja egy Costa-Rica-i
vadászpuskának?
- Nem ilyen, az biztos.
- Akkor lehet, hogy utángyújtás volt. Egy kipufogó
csinálta.
- Hol az autó?
- Már elment. Elég közel van az országút. Te jó isten!
Már beleéltem magam, hogy megúsztuk a mai estét.
- Remélem, hogy meg is úsztuk.
- Ebben csak ne reménykedjenek!
A fák közül szólt a hang, egészen közelről. A lány
rémülten a fiú karjába vetette magát: szinte felmászott
rá, mintha fatörzs lett volna. A fiú megpróbált kinézni
a lány hajzuhataga mögül.
- Ki az? - kérdezte elcsukló hangon. - Ki az?
Megrebbentek a közeli bokrok ágai, és egy női alak
bukkant ki közülük. Még a halvány csillagfényben is
jól látták, hogy az a lány az, akit Meléndez úr kidoba-
tott az étteremből.
A fiú igyekezett letenni a földre Gertrudét. Amikor
végre sikerült neki, nagyot nyelt, és az idegen lányra
nézett.
- Mit mondott, hogy... mit ne csináljunk?
- Ne reménykedjenek - mondta feltűnően nyugodt
hangon a lány. - Nekünk már végünk.
- Ezt hogy érti? - kérdezte Gertrude. Érzett a hang-
ján a közeli zokogás. - Ezt hogy... érti?
- Egyszerűen - mondta a lány. - Azért engedték el
magukat, mert tudják, hogy úgysem jutnak messzire.
És én sem juthatok messzire; a bolondról már nem is
beszélve. Nem akartak megölni bennünket a helyszí-
nen... talán Meléndez partnerei miatt. De hamarosan
bepótolják. Andrés és Guillermo már úton vannak,
hogy eltegyenek bennünket láb alól.
- Te jó Isten! Ugye, nem igaz? Ugye, csak tréfál ve-
lünk?
Olivia hangja keserű volt, mint a megromlott currys
rizs.
- Bárcsak tréfálnék! Rövidesen ott égünk majd a
felgyújtott ház gerendái között. Jól nézzék meg a hold-
fényes erdőt, mert alighanem most látják utoljára.
- És maga? - zokogta Gertrude a lány felé nyújtva
a kezét. - Es... maga?
Olivia megvonta a vállát.
- Minden bizonnyal én is. Nincsenek illúzióim. Ezért
aztán én is egyfolytában nézegetem.

28.
A bolond félrehajtotta a fejét, majd olyan tisztán szó-
lalt meg, hogy megrémültek tőle.
- Jönnek.
- Nem hallok semmit - pislogott rá a fiú.
- Jönnek.
Amíg mondta, tett néhány lépést Olivia felé. A lány
rémülten húzódott hátra előle.
- Te jó ég, ha lehet, ne közeledjék hozzám!
A fiú megrázta a fejét.
- Csend van. Semmit sem hallani.
- Itt? Csend? - sóhajtott fel Gertrude. - Itt sosincs
csend. Éjjel-nappal ordít valami. Otthon azt hittem, az
éjszakai őserdő a legcsendesebb hely a világon.
Olivia megnyomkodta a derekát, és fájdalmasan szi-
szegett hozzá.
- Megütöttem magam - panaszkodott. - Az az állat
még belém is rúgott.
- Melyik? - kérdezte a fiú.
- Nem mindegy? Hamarosan úgyis találkozunk ve-
lük, majd megkérdezheted tőlük. A magam részéről
nem vagyok rá kíváncsi. Különben valóban jönnek.
Akár hallod, akár nem. Én ismerem őket, bárcsak ne
ismerném. Gyűlölnek a rohadékok. Volt valamikor Me-
léndeznek egy csaja, a franc se emlékszik már rá, hogy
hívták, azért odavoltak. Emiatt aztán mindenki mást
meg tudnának ölni: És meg is ölik előbb-utóbb vala-
mennyit.
- Tűnjünk el innen, Hans! - kapta el a in karját
Gertrude. - Tűnjünk el, mielőtt még utolérnének ben-
nünket!
- Kár a gőzért - legyintett Olivia. - Nincs menek-
vés. Ti nem ismeritek őket.
- A francba! - kiáltotta egyre hisztérikusabbá váló
hangon a lány. - Mi az, hogy nincs menekvés? Ők csak
ketten vannak, előttünk pedig itt egy egész erdő! Hajó
irányba megyünk, elérhetjük a kempinget.
- Ha jó irányba megyünk - sóhajtotta a fiú.
- Elrejtőzünk valahol, és megvárjuk a reggelt. Vilá-
gosságnál jobban tájékozódhatunk. Kimegyünk az or-
szágútra, és megállítunk egy kocsit. Addig megbújunk
valahol.
- Kár a gőzért - ismételte Olivia. - Ezeket nem tud-
juk átverni. Ti nem ismeritek őket, én ismerem: Nagy,
tohonya állatok, mégis olyan rugalmasak, mint a pár-
duc. Úgy mozognak az erdőben, hogy levél sem zörren
a talpuk alatt. Ha ők vadásznak, jaj a vadnak!
- Meneküljünk! - visította Gertrude. - Te csak ma-
radj itt, ha akarsz, és maradjon itt a bolond is. Jössz,
Hans, vagy te is maradsz?
- Várj egy kicsit, Gertrude! - intette türelemre a
in. - Legalább addig várj, amíg megpróbálom megha-
tározni az irányt. Amikor jöttünk, bal kézre volt az or-
szágút. Volt valahol egy pálmasor, ha azt látnám, elő-
rébb lennénk.
- A francba a kicseszett pálmasoroddal! - szitkozó-
dott Gertrude. - Én megyek. Ha kell, átfutok Panamá-
ba. Jössz vagy maradsz?
- Csak egy percig várj még, Trudi! - könyörgött a
fiú. - Nem mehetünk fejjel a falnak! Mi lesz, ha egye-
nesen a karjaikba futunk?
-Te hülye, te barom! -jajgatott a lány, két tenyere
közé kapva a fejét. - Miért kellett nekem veled jön-
nöm, miért, miért, miért? Hát csak keresd a rohadék
pálmasorodat!
Mielőtt a fiú megakadályozhatta volna, futásnak
eredt. Egyenesen az erdő felé.
A fiú meglódult, hogy utána fusson, majd amikor
észrevette, hogy a lány beváltott a fák közé, megtorpant.
- A fenébe is! - törölgette kibuggyanó könnyeit. -
A fenébe is!
- Kár a gőzért - kárálta Olivia, ki tudja, hányad-
szor. - Én már láttam, mit csináltak ezek azzal, akit el-
kaptak. Volt egy ember... megpróbált elhúzni előlük,
de elkapták. Én is ott voltam. Akkor gondoltam rá elő-
ször, hogy velem is azt csinálják majd egyszer, mint
vele. Most aztán itt van az az egyszer.
- Hátha mégse - reménykedett a fiú. - Autóba ül-
tek, és már nincsenek is a környéken.
A lány válaszolni akart, de a bolond ismét megszó-
lalt.
- Jönnek.
- Honnan a francból tudod? - támadt rá a fiú. - Tel-
jesen kikészíted az ember idegeit. Mi lenne, ha felmász-
nánk egy fára?
- Megtalálnak - mondta Olivia.
- És ha... betemetnénk magunkat levelekkel a föl-
dön?
- Akkor is megtalálnak. Olyan a szaglásuk, mint a
vadászkutyáé. Ha betonbunkerba bújsz előlük, akkor
is megtalálnak.
- Márpedig én felmászok egy fára. Ezernyi fa van
a dzsungelben. Mindegyiket nem vizsgálhatják végig.
- Már késő - csóválta meg a lány a fejét. - Itt van-
nak a közelünkben.
- Honnan a francból tudod?
- Érzem.
A bolond hallgatta egy kicsit a mellettük árválkodó
bokor alatt bujkáló madárka csipogását, aztán mint aki
elfáradt az éjszakai kalandban, letelepedett a fűre. Ölé-
be tette a tarisznyáját, és nézte egykedvű dünnyögés
kíséretében, mintha kígyót akarna kicsalni belőle.
A iu megérintette a lány karját.
- Ezt meg mi lelte?
Olivia felrántotta a vállát.
- Honnan tudjam? Ki tudja, mit gondol egy bolond?
- Mi a francot csináljunk vele?
- Semmit. Őt is elkapják.
- Egy bolondot?
- Ők mindenkit elkapnak.
A bolondnak enyhén üveges volt a tekintete, mintha
máris a halálán lenne, bár ennek némiképpen ellent-
mondani látszottak izgő-mozgó ujjai. A tarisznya csat-
jaival bíbelődtek, amelyeket ki tudja, mikor csatolt be.
- Hagyjuk a fenébe - intett a fiú. - Velem jössz?
- Hova?
- Az erdőbe. Mondtam, hogy felmászunk egy fára.
Fel az ágak közé. Ott nem bukkannak ránk. Tudsz fára
mászni?
- Még sosem próbáltam - mondta a lány. - Hát te?
- Még én sem. De azért felmászok valahogy, és te
is felmászol.
Oliviában mintha felengedett volna a fásult közöny.
- Azt mondod, hagyjuk itt a bolondot?
- A végén még elárulna bennünket. A fenébe is...
mit csinál a fickó?
Ebben pillanatban kiszabadult valami a bolond
tarisznyájából. A fiú egyetlen másodpercig azt hitte,
elemlámpa, amelyet a bolond még a tarisznya belsejé-
ben kattintott fel. Halványan világított csak, de olyas-
féle, soha nem látott, zöld fénnyel, hogy nem lehetett
nem odafigyelni rá.
A fiú megtorpant, és visszatartotta Olíviát is a futás-
tól: lehajolt, és a tarisznyából kigurult tárgyra nézett.
Aztán szája elé kapta a kezét, és majdhogynem felkiál-
tott a meglepetéstől.
A bolond tenyerén egy emberi koponya feküdt, és
úgy világított, mintha szentjánosbogárral lett volna te-
le a belseje.

29.
A fiú arra riadt, hogy ki tudja, mióta nézi már a kopo-
nyát. Az pedig csak világított halvány, szemet gyönyör-
ködtető, zöld fénnyel, mintha meg akarta volna szé-
gyeníteni a csillagokat.
A fiú tudta, hogy menekülniük kellene, felmászni
egy hatalmas fára, elrejtőzni az ágai között, de egysze-
rűen képtelen volt megmozdítani a lábát. Mintha a ko-
ponya zöld fénye fogságba ejtette volna.
- Mi a fene ez? - kérdezte a bolond mellé guggol-
va. - Mi a fene ez, Hernán?
- Nem tudom - mondta a bolond. - Nem tudom.
- Honnan szerezted?
A halottól - mondta Hernán.
- Milyen halottól? - hökkent meg a fiú.
- Akit... eltemettem.
A fiú azt hitte, a késsel szíven szúrt fickóról van
szó.
- Nem temettél te el senkit.
- Eltemettem.
Olivia megrázta a fejét.
- Miért temetted el?
- Ő... mondta. Hogy temessem el. És ne szóljak ró-
la senkinek. Nem is szóltam. De most... szólok.
A fiú behunyta a szemét. Úgy érezte, pokolian szé-
dül. Istenem, csak annyi erőm legyen, hogy fel tudjak
állni. Csak annyi...
Ekkor váratlan dolog történt. A bolond, tenyerén a
koponyával, feltápászkodott, és bátorítón végignézett
rajtuk.
- Ne féljetek! - mondta magabiztos hangon. - Ő
majd... ő majd... nem enged bántani bennünket.
A fiú érezte, hogy minden ereje elhagyja. És ugyan-
ezt érezte Olivia is. Egyszerre roskadtak le a földre a
bolond lába mellé.
- Vége - mondta alig hallhatóan a lány. - Nem tu-
dok tovább menni... Itt fogunk meghalni.
- Nem hal meg senki! - mondta keményen és egy-
általán nem bolondhoz illő tiszta kiejtéssel Hernán. -
Mi nem halunk meg. Csak ők!

30.
Gertrude futott, ahogy a lába bírta. Amikor beugrott a
fák közé, azt hitte, máris az erdőben jár, de csalódottan
kellett tudomásul vennie, hogy ez még aligha az őser-
dő. A fák csak nem akartak sűrűsödni: a vastag törzsű
óriásokat tíz-tizenöt lépésnyi távolság választotta el
egymástól.
Alighogy átfutott a ritkán nőtt óriások között, fü-
ves, zsombékos rétre ért. A nyári időszak ellenére víz
cuppogott a cipője alatt. Vajon honnan az ördögből ke-
rül ide víz? Legszívesebben lehajolt volna, hogy mer-
jen belőle a tenyerébe és igyon egyet, de máris futott
tovább. Ha el akarja kerülni a barmokkal való találko-
zást, egyetlen másodpercre sem pihenhet meg.
Derekához szorította a kezét, ahogy a maratoni fu-
tóknál látta. Meg kell nyújtani a lépéseit, hogy nehezeb-
ben fáradjon el.
Csak akkor vette észre, hogy egy alacsony domb-
tetőn áll, amikor hirtelen kitárult előtte a világ. Egyet-
len pillanatig azt hitte, hogy álmodik, és az álom szár-
nyán repült fel a tetőre. Amerre a szeme ellátott, lankás
domboldal terült el előtte, s valahol a távolban az or-
szágút fehér csíkja ragyogott a csillagfényben. Márpe-
dig ha ott az országút, nem létezik, hogy ne jöjjön rajta
előbb-utóbb erre valaki. Szegény hülye Hans! Imádja,
csak azt utálja benne, hogy olyan totojamuki. Ötven-
szer is meggondol valamit, mielőtt megmozdulna. Csak
úszik az árral, mint a folyóba hajított parafa dugó.
Sóhajtott, és nem akart arra gondolni, hogy mi törté-
nik majd Hansszal: Ha van egy kis esze, elrejtőzik va-
lahol Úgy látszik, ezt az ügyet is neki kell megolda-
nia, mint a többit, ami nem túl hosszú együttlétük alatt
csak eléjük került. Ő intézkedett, Hans meg türelme-
sen mosolygott. Ezt is elintézi, ahogy a többit. Ha fel-
veszi egy autó, még a kocsiból felhívatja a sofőrrel a
rendőrséget, és máris beindulhat a gépezet.
Éles füttyszó harsant a háta mögött. Gertrude villám-
sebesen megfordult. A hold éppen ezekben a percekben
igyekezett felkapaszkodni az égre. Még nem volt erős
a fénye, de a tengerre már rákalapálhatta vékonyka
ezüsthídját. Istenem, a tenger! Ha ott lehetne a partján,
a biztonságot jelentő kerítés mögött, a függőágyában.
Előtte hullámok csapkodnak, mögötte a lóistállóban a
vacsorájukat váró lovak türelmetlenül nyerítenek...
Gertrude jéggé dermedt. Közvetlenül a kelő hold
előtt, annak fényébe burkolózva szekrénnyi pasas állt,
kezében puskával. Az arcát nem láthatta, hiszen a hold
r közvetlenül mögötte ragyogott.
A pasas ismét jókedvűen elfüttyentette magát.
Szállt, repült az éles füttyszó: nekivágódott a zsombé-
koknak, megcsúszott a tócsák felszínén. Aztán elérte a
lányt is, és ott forgott-keringett körülötte; mintha nem
akarná kiengedni az öleléséből.
Gertrude ekkor már futott, ahogy a lába bírta. Jaj,
istenem, csak ne lőjön! Add, hogy ne lőjön!
A pasas nem lőtt.
Gertrude biztos volt benne, hogy vagy Guillermo
vagy Andrés fut mögötte. Igaza volt hát Olivia-ribanc-
nak. Ezek meg akarják ölni őket!
Nem is sejtette magáról, hogy ilyen hosszú ideig ké-
pes futni. Istenem, hiszen akár el is kezdhetne atleti-
zálni. Ha megússza ezt a vérfagyasztó kalandot, el is
kezd. Naná, hogy elkezd! Akinek tehetsége van vala-
mihez, annak élnie kell vele. Miért is nem vette eddig
észre, hogy ennyire tehetséges? Lám, már itt is van
előtte az országút... Jaj, csak jöjjön erre egy kocsi, jaj
csak jöjjön erre egy kocsi...
Döbbenten vette észre, hogy máris teljesült a kíván-
sága. A kocsi nem messze, az út szélére húzódva állt,
mintha várna valakire. Lámpái kivilágítva, a vezető-
fülke ajtaja tárva-nyitva... Uram isten, hol lehet a ve-
zetője?
- Hej!
Rémülten fordult hátra. A pasas a domboldalon se-
besen közeledett felé. A fenébe is... el sem tudta volna
képzelni, hogy ilyen gyors a fickó. Eszerint nemcsak ő
tud jól futni, hanem más is. Méghozzá egy ilyen nagy
testű fickó. Talán ő maga nem is fut olyan sebesen;
csak menekülés közben érezte úgy?
Akárhogy is van, meg kell úsznia a kalandot. Meg
kell úsznia! Nem halhat meg egy idegen országban,
idegen emberek között, jószerével azt sem tudva, hogy
miért! Segíts, Isten, segíts!
Átugrotta az út mellett futó keskeny vízlevezető ár-
kot, és a kocsihoz futott.
- Kérem...! - kiáltotta a járgány felé. - Kérem...
Van itt valaki?
Ahogy elérte a teherkocsi orrát, az üvegen át észre-
vette a volánra borulva szundikáló vezetőt. Az iménti
megkönnyebbülés után ismét csak jeges rémület lett
úrrá felette.
- Ez alszik! - kiáltotta hangosan a csillagfénynek. -
Jézusom, ez alszik!
Jaj, ne! - zokogott benne a félelem. - Add, hogy ne
legyen részeg, hogy ne legyen halott; csak álmos legyen,
aki azért állt meg, hogy pihenjen egy kicsit. Add, hogy
ne olyan kocsi álljon itt, amelynek a sofőrje infarktust
kapott. Istenem, hogy a fenébe kell egy teherautót ve-
zetni...?
A pasas a volánon mintha felhorkant volna.
- El! Istenem, él! Gyerünk, amigo, ébresztő!
Felugrott a kocsi lépcsőjére, és vadul rázni kezdte
a pasast, miközben egyre a fülébe kiáltozott.
- Keljen már fel, kérem! Keljen fel, kérem! Nagyon
kérem, keljen fel! Ébredjen fel!
- Hej! - A kiáltás már egészen közelről hallatszott.
A lány elkapta a sofőr karját, és úgy rángatta, ahogy
csak bírta.
- Ébredjen fel, kérem!
A vezető végre megbillent, és mintha megpróbált
volna felemelkedni. Vékony zsinórnyakkendője félre-
csúszott: a vállára hullott a vége.
- Segítség! Ébredjen, kérem! Megölnek mindket-
tőnket!
A sofőr elkezdett oldalra csúszni. A lány rémülten
t kapott felé. A test végül is neki esett, kilökte az ajtón,
és lesodorta a betonra.
Gertrude felvisított. A pasas a hátára esett, arccal a
kelő holdnak.
Gertrude a szája elé kapta a kezét, de ez egyáltalán
nem akadályozta meg, hogy további rémült sikolyok
ne törjenek fel belőle.
- Istenem! Istenem! Neeee!
A sofőr halott volt. Szederjes volt a képe és nagyok,
arcából kiugrók a szemei.
Vállán ott fityegett zsinórnyakkendője vége, amely-
ről abban a pillanatban Gertrude már azt is tudta, hogy
egyáltalán nem zsinórnyakkendő.
Csupáncsak zsinór.
Amellyel a férfit megfojtották.

31.
- Hej! - hallatszott alig néhány méter távolságból a
kiáltás.- Hej!
Gertrude öntudatlanul állt fel, és csupán a lábának
vagy az ösztöneinek engedelmeskedve, beleugrott az
árokba. Belefúrta magát a száraz levelek, letört ágak és
néhány elhajított bevásárlózacskó közé. Szerencsére
úgy sikerült a dolog, hogy fél szemmel ki tudott ku-
kucskálni az arcára tapadt levelek alól.
Megvadult gőzkalapácsként vert a szíve a rémület-
tól, s ez a sebesség még csak tovább növekedett, ami-
kor megpillantotta az országútra kilépő pasast.
Valóban az egyik ruhásszekrény volt, ahogy Olivia
megjósolta.
Gertrude visszafojtotta a lélegzetét. Csak ne bukkan-
jon rám! Istenem, csak ne bukkanjon rám!
- Hol vagy, Andrés? - hallotta a ruhásszekrény
hangját.
- Itt vagyok - válaszolta Andrés. - Hol lennék?
Gertnide jól látta, hogy a másik emberhegy a kocsi
mögül bukkan elő, mintha végig ott rejtezett volna. Jaj,
Istenem, hátha ott is rejtezett...
A két ruhásszekrény a kocsi mellett találkozott.
- Megjöttem - mondta Guillermo.
- Láttál valamit?
- A csajt láttam. A kis kempingezőt. Végig itt futott
előttem.
- Elérted?
- Túl gyorsan futott, és túl nagy volt az előnye.
Hát te?
- Az úton vártam, hátha stoppolni próbál.
- És ez az amigo?
- Szükségünk van egy kocsira. Csak nem akarsz gya-
log visszamenni?
- Én nem, az biztos. Most mit csinálsz?
- Leszedem a zsinórt a nyakáról.
- Nincs több zsinórod?
- Csak ezt az egyet hoztam magammal. Éppen jó
lesz a kiscsajnak.
- Pedig jó kis csaj, kár érte.
- Kár... de akkor is meg kell tennünk.
- Meg, az biztos. Mégis... nem lehetne valahogy
megbundázni a dolgot?
- Ahhoz előbb meg kellene találnunk.
- Vajon hol lehet?
Andrés elgondolkodó képet vágott.
- Meddig követted a csajt, Guillermo?
- Meddig? Hát idáig! Az országútig.
- Láttad, amint az útra ér?
- Láttam bizony. Csak nem futott át rajta?
- Hogy futhatott volna, amikor én a másik oldalon
álltam? Látnom kellett volna.
- Az is igaz. Arra gondoltam, hogy milyen hülye is
ez a kis csaj. Azt hitte, ha otthagyja a többieket, le tud
rázni bennünket. Pedig tudnia kellett volna, hogy elő-
lünk nem léphet meg. Bár ott, az erdőben, azért talán
mégiscsak több esélye lett volna rá.
- Egy bolhafinggal talán több.
- Így meg semmi.
- Ahogy mondod.
- Azért mégis izgat, hogy most hol lehet. Ha nem
ment át az országúton, akkor itt kell lennie valahol a
közelben.
- Jó, jó, de hol?
- A kocsiban?
- A vezetőfülkében nem látom. A platón?
- Ott sincs.
- Akkor hol lehet?
- Talán mégiscsak átment az úton. Valahogy nem
vettem észre. Átment és már messze jár.
- A fenébe is! Gyerünk utána.
Némi elgondolkodó csend után Andrés szólalt meg.
- Biztos vagy benne, hogy nincs a közelben?
- Mire gondolsz?
- A fene se tudja.
A lány az árokban ebben a pillanatban rádöbbent,
hogy azok ketten csak játszanak vele. Pontosan tudják,
hol bujkál, csak úgy tesznek vele, mint a macska az
egérrel. Pofozgatják egy kicsit, szabadon engedik, hogy
hadd édesedjék meg a vére. Arra gondolt, hogy az ő
haldokló reményéből születik majd meg az ő nagy
gyönyörűségük.
Nem törődve vele, hogy mi lesz á dolog vége, feltá-
pászkodott, és térden állva kivánszorgott a betonra.
- Itt vagyok - mondta elhaló hangon. - Itt vagyok,
rohadékok!
- A francba! - káromkodott Guillermo. - A büdös
francba!
- Csak nyugi, nyugi - csitította a másik. - Ne her-
geld fel magad!
- Hogyne hergelődnék fel, amikor ez a ringyó el-
rontott mindent.
A lány nem látta, hogy Andrés megszorítja Guiller-
mo karj át.
- Nyugalom. Ne kapd fel a vizet! Azért még elját-
szadozunk vele egy kicsit.
A másik lebiggyesztette a száját.
- Így már nincs benne semmi élvezet.
Andrés csak mosolygott ezen.
- Dehogy nincs. Majd meglátod, mennyi örömet sze-
rez még nekünk a kicsike.
- Tudod, hogy az nemigen érdekel engem.
- Nem is arról beszéltem. De elég a dumából. Kez-
dődjék a második felvonás.
Odasétált a négykézlábon álló, fejét lehorgasztó
lányhoz, leguggolt mellé, az álla alá nyúlt, és felemel-
te a fejét.
- Feladod, kincsem?
- Dögölj meg! - nyögte a lány. - Ha lenne nyálam,
leköpnélek.
- Ezt már szeretem - mondta Andrés, és rátette ha-
talmas tenyerét a lány torkára.
- Csak egy kis szorítás... tudod? Vagy a zsineget
jobban kedveled?
- Rohadék! - sziszegte a lány.
- Csúnya a szád - csóválta meg a fejét Andrés. -
Miért van az, hogy mostanában minden lánynak csú-
nya a szája? Amikor én fiatal voltam, ha valaki ilyet
mondott, pofán verték. He?
- Dögölj meg!
Andrés levette a kezét a lány nyakáról.
- Vonzó nyakad van, tudod? Csak egy kis roppantás
kellene, és véged. Azt mondják, halála előtt nagy-nagy
fájdalmat érez az, akinek eltörnek a csigolyái. Elsza-
kád a gerincvelő... brrr! Még rágondolni is rossz. Te
sem szoktál ilyesmire gondolni, mi?
A lány hallgatott, pedig majd darabokra törtek már
a karjai a fáradtságtól. Legszívesebben hasra feküdt
volna a betonon, de addig nem akarta megtenni, amíg
cseppnyi erő is maradt az izmaiban.
- Megúszhatod - mondta Andrés a lány hajába mar-
kolva. - Emeld fel a fejed, ha hozzád beszélek!
- Nem... bírom.
- Mért nem ezt mondod? Akkor majd én tartom.
Szóval, az a helyzet, hogy megúszhatod a nyakroppan-
tást... és nemcsak azt. Megúszhatod az egészet.
- Nem - nyögte a lány. - Veletek... nem. Soha. In-
kább... meghalok.
Andrés elnevette magát. Ekkor már Guillermo is ve-
le nevetett. Régóta ismerték egymást, évtizede együtt
dolgoztak, nem volt művészet kitalálnia, hogy mit akar
Andrés.
- Ó, ti lányok, mindig csak arra gondoltok. El sem
tudjátok képzelni, hogy azon kívül más örömforrás is
létezhet a világon. Mondjak néhányat?
A lány hallgatott.
- Például, a jó cselekedetek - válaszolt a saját ma-
ga által feltett kérdésre Andrés. - Jót tenni valakivel.
Mint ahogy most mi is jót akarunk tenni veled.
A lányban felcsillant a remény. Úristen, miről be-
szélnek ezek itt?
- Úgy bizony - bólogatott Andrés. - Nem akarunk
feltétlen rosszat neked... bár, őszintén szólva, megpa-
rancsolták, hogy... szóval... azt a parancsot kaptuk,
hogy végezzünk veled. De mi nem engedelmeskedünk
minden parancsnak. Igaz, Guillermo?
- Ahogy mondod, Andrés.
- Szóval, kislány, az a helyzet, hogy megúszhatod a
dolgot.
A lány összeszedte minden erejét, hogy értelmesen
tudjon beszélni.
- És... mit kell tennem?
- Semmit - mondta Andrés. Semmi olyat, ami elle-
nedre lenne. Nem akarsz leülni... illetve felülni?
Mivel a lány nem ellenkezett, Andrés megfogta a
karját, és szinte gyengéden ráültette a betonra.
- Így ni. Pihenj egy kicsit. Szóval... arról van szó,
hogy nem ölünk meg. Oké?
- Kösz - mondta fanyarul a lány. - Ez is... valami.
- Egyetlen feltételünk van csupán.
- Mi... az?
- Versenyezzünk - mondta remegő hangon Andrés.
Észre sem vette, hogy éppen úgy ugrálnak az ujjai, mint-
ha egy nyakra tekert zsinórt húzna szorosra. - A tét az
életed. Ha te nyersz, életben maradsz... Ha mi... nos,
akkor tudod, mi következik.
- Mi?
Andrés felemelte két kezét, majd összeszorította a
levegőben az ujjait.
A lány behunyta a szemét.
- Mikor... kezdődik a... verseny?
Andrés az órájára nézett.
- Három perc múlva. Addig pihenj. Addig elmon-
dom a szabályokat. Az a legfőbb szabály, hogy nincs
szabály. Csak cél van. Ha eléred a többieket, akiket el-
hagytál, megmenekülsz. Bármi történjék is velük... te
sértetlen maradsz.
- Mi a garancia... erre? - nyögte a lány.
Andrés harsogva felnevetett, és nagyot csapott a
másik vállára.
- Hallod, Guillermo? Hogy mi a garancia? Hát ez
jó. Nincs garancia, kincsem. A garancia a szavam. Le-
het, hogy megszegem, lehet, hogy nem. Persze mene-
külés közben is megpróbálhatsz eltűnni a szemünk
elől. Hátha sikerül. A legfőbb garanciád az idő. Aki
időt nyer... a folytatását úgyis tudod. Na, áll az alku?
A lány kissé könnyebbnek érezte a fejét. Fiatal volt
ktinnen kiröppent belőle a fáradtság.
- All - nyögte immár tudatosan, hogy fáradtabbnak
tűnjék, mint amennyire a valóságban az.
- Ragyogó - dörzsölte össze a tenyerét Guillermo. -
Akár indulhatsz is. Azon az úton kell visszafelé men-
ned, amelyiken idejöttél. Kapsz öt perc előnyt. Addig
mi eltéblábolunk itt, és csak aztán eredünk utánad.
- Vadászat? - kérdezte a lány.
- Verseny - mondta Andrés.
A lány a betonon fekvő halottra mutatott.
- Ti... öltétek meg?
Andrés elvigyorodott.
- Mit gondolsz?
- Mi... ért?
- Rosszkor volt rossz helyen.
- Egyszer majd veletek is... előfordulhat.
Guillermo előhúzta a zsebéből a zsinórját, és a lány
felé lengette.
- Indulj!
A lány felegyenesedett, megropogtatta a derekát, és
a holdra nézett.
Segíts! - könyörgött neki némán. - Segíts!
Úgy indult el, hogy még csak rájuk sem pillantott.
Átugrotta az útszéli árkot, és elkezdett felfelé kapasz-
kodni a domboldalon.

32.
A bolond talán már nem is volt olyan bolond, mint
amikor először pillantotta meg. Igaz, amíg él, nem fe-
lejti el azt a pillanatot. Ott ücsörgött a WC-n, és éppen
arra gondolt, hogy meg kellene pattannia Meléndez-
tól, méghozzá minél előbb. Lucia figyelmeztette, hogy
már erősen a vége felé jár annak az időtartamnak, amit
Meléndez úr egy lányra szokott szánni. Azután csúnya
dolgok következnek: úgy járhat, mint VIII. Henrik fe-
leségei. Már amelyik persze nem szagolta meg, hogy
vége a dalnak. Volt köztük okos spiné is, aki rázizzent
a dolgokra, és boldogan beleegyezett a válásba. Ez az-
tán meg is úszta élve, sőt kastélyt, várat vagy mifran-
cot is kapott végkielégítésül. Még kolostorba sem kel-
lett vonulnia. Azok viszont - és ezek voltak többen -
akik szívóztak Henrikkel, nem akartak válni, és min-
denféle szarságokkal hergelték, mehettek a pallos alá.
Hát ő aztán nem fog Meléndez pallosa alá menni, az
biztos. Inkább kiszáll, és úgy eltűnik Meléndez éle-
téből, mint a nercbunda a ruhatárból. Csak addig még
hozzá kell jutnia a kastélyához, mint ahogy VIII. Hen-
rik rázizzent feleségei hozzájutottak. Kinyom egy kis
manit Meléndezből, aztán szél fújhatja a nyomát. Ép-
pen ezen gondolkodott elmélázva a kretyón, amikor
kinyílt az ajtó, és a bolond üdvözült arccal telibe talál-
ta. Akkor valóban bolondnak látszott, ezerszázaléko-
san lököttnek, aki ráadásul még rosszul is lát. Félvak,
vagy mi a szar. Mert mi más lehetne az a pasas, aki
nem vesz észre egy tőle félméternyire kucorgó, letolt
bugyijú csajt.
Mert a bolond akkor nem vette észre. Most viszont
egyáltalán nem olyanok már a szemei, mint akkor. Ak-
kor olyanok voltak, hogy majd beleszédült tőlük a kre-
tyóba... Most meg zöldek, világítanak... és az a vala-
mi ott a kezében...!
A fiú is dermedten bámult a zöldes fényben deren-
gő koponyára.
- Mi a csoda ez? Mi ez, Hernán?
Hernán megvonta a vállát.
- Nem tudom.
- Akkor honnan tudod, hogy... nem enged bántani
bennünket?
- Tudom.
- Honnan?
- Tudom.
- A francba is, dilis vagy te, Hernán. El kell tűnnünk
innen!
- Én már nem... bírom - nyögte Olivia. - Feladom.
- Akkor... megölnek.
- Így is, úgy is megölnek.
- Felmászunk egy... fára, aztán... - Elakadt a szava
a csodálkozástól. Nem messze tőle, alig egyméternyi-
re hevert a bolond elhajított tarisznyája. Ahogy vélet-
lenül ráesett a pillantása, mintha a tarisznya megmoz-
dult volna.
Megdörzsölte a szemét, és ismét a tarisznyára pil-
lantott. Semmi. Úgy látszik, csak a káprázat játszott
vele.
- Akárhogy is, fel kell másznunk egy fára...
A tarisznya ismét megmozdult. Ezúttal hosszabban
mozgolódott; mintha egy kis állatka mocorgott volna
benne. Újra meg akarta dörzsölni a szemét, de immár
feleslegesnek tartotta. Holtbiztos, hogy van valami a
tarisznyában.
- Hé! Hernán! - ütötte oldalba a bolondot. - Bele-
bújt valami a tarisznyádba. Vigyázz; lehet, hogy kígyó!
Hernán megrázta a fejét.
- Nem kígyó.
A fiú meghökkent.
- Tudtad, hogy van valami benne?
Hernán szó nélkül bólintott.
- Micsoda?
- Nem tudom.
A fiú maga sem értette, hogy miért lett egyszerre
olyan fontos számára Hernán elhajított tarisznyája,
amikor az életüket kellene menteniük. Ha minden
igaz, a két ruhásszekrény pillanatok alatt itt lesz a kö-
zelükben.
- Felmászunk egy fára... - próbálkozott sokad-
szorra.
Hernán megrázta a fejét.
- Itt maradunk.
- Itt?
- A gyökerek... között.
Mivel annak a fának, amelynek a lábánál ücsörög-
tek, egyáltalán nem volt föld feletti gyökere, távolabb-
ra kúszott a pillantása. Nem messze tőlük, de azért
mégis tisztes távolságban hatalmas kapokfa állt, széles
lemezgyökereit a holdfény felé tárva. Ezek között a le-
mezek között valóban el lehetne rejtőzni, bár aki isme-
ri a kapokfa gyökereinek a természetét, nagyon köny-
nyen rájuk találhat így is.
- Azt mondod, hogy bújjunk be a kapokfa gyökerek
közé?
- Be... közéjük.
- Megtalálnak bennünket, Hernán. Könnyen megta-
lálnak.
A bolond bólintott.
- Meg... de nem baj.
A fiú legyintett egyet.
- Hogyne lenne baj. Ha ránk bukkannak...
Ismét csak bennakadt a szó. A bolond csitítóan tette
rá a kezét a tarisznyájára, aztán gyors mozdulattal be-
lenyúlt. A fiú torkán feltört az iszonyat. Jézusom, a hü-
lye belenyúlt a tarisznyájába, ahelyett, hogy kifordítot-
ta volna! Ha mérges kígyó van benne, ennek annyi.
Bár ki tudja, nem ő jár-e jobban?
Hernán mosolygott, majd kihúzta a kezét a tarisz-
nyából.
Nemcsak a fiú tátotta el a száját, hanem Olivia is.
Hernán tenyerén szürke, alighanem kőből készült
tárgy feküdt; olyasmi, mint egy diszkosz. Holtbiztos,
hogy élettelen tárgy volt: nem állat vagy micsoda. Leg-
feljebb óriási, lapos kagyló lehetett volna, bár a kagy-
lók nemigen szoktak olyan hevesen mozogni, mint ez
a valami. Villámsebesen a tarisznyára nézett. Lapos volt,
mint a palacsinta. Szemmel láthatóan nem maradt már
benne semmi.
Hernán üdvözült mosollyal az arcán a fa felé mu-
tatott.
- Be a... gyökerei... közé!
Olivia értetlenül és félénken felcincogott.
- Miért... Hernán?
A bolond szabad kezének mutatóujjával a tenyerén
fekvő szürkeségre bökött.
- Ő... mondta. Ő.
- Ő? Ez az izé...?
- Kő - mondta Hernán.
- Ez a kő... mondta?
- Ez.
- Te tudsz beszélni a kövekkel?
- Nem tudok. A kövekkel nem. Csak vele.
- És... mit mondott?
- Hogy bújjunk be... a gyökerek közé. Ő majd meg-
véd bennünket.
A fiú felnevetett, és végigvágta magát a füvön.
- Megőrültem - nevetett döcögve a lányra. - Isten-
uccse megőrültem. Te nem?
- Nem tudom - rázta meg a fejét Olivia. - Talán
én is.
- Itt fekszem egy erdőben... és arra várok, hogy
megöljenek. Mellettem egy bolond, aki arra biztat, hogy
bújjak be néhány fagyökér közé, és ha üldözőink így
is ránk bukkannak, megvéd bennünket egy lapos kő-
vel. Így van, Olivia?
- Így - vonta meg a vállát a lány. - Jössz?
A fiút elöntötte a méreg. Nem hagyja magát dróton
rángatni. Főleg egy hülyétől nem. Egyáltalán nem is
biztos, hogy üldözőik a nyomukban járnak. Semmi je-
le, hogy a közelben lennének. Hátha a bolond csak
felültette őket... Ráadásul Gertrude is elmenekült, a
fene se tudja, hol van... pedig hányszor elmagyarázta
neki, hogy a hisztéria csak ront a dolgokon. Hideg fej-
jel kell mérlegelni a helyzetet.
- Jössz? - nyújtotta felé a kezét Olivia.
- Nem - mondta határozottan Hans. - És fára sem
mászom.
- Akkor... mit akarsz csinálni?
- Kipihenem magam: Azután elindulok az országút
felé. Nincs aki üldözne bennünket. Ne félj, el vannak
azok foglalva az autójukkal, nem hiányzunk nekik.
- Te bolond vagy! - kiáltott rá a lány. - Eszeveszett
bolond! Nem érted, hogy már csak perceink vannak
hátra? Nem értesz te semmit. Azok... nem hagynak ta-
nút maguk után. Soha.
- Arról van szó, hogy becsináltál! - vádaskodott a
fiú. - Biztos sok van a rovásodon. Hiszen mindent tudsz
róluk, nem? Nekem viszont nincs tartanivalóm tőlük.
Ezt az a Meléndez is tudja. Még pezsgőt is vett nekem.
Kipihenem magam, aztán...
Hernán megfogta a lány kezét.
- Gyere!
Elkezdte húzni a kapokfa felé.
A lány a fiúra pislogott.
- Vele mi lesz?
- Nem tudom - mondta a bolond.

33.
Gertrude ismét könnyedén futott, pedig ezúttal felfelé
igyekezett a domboldalon. Az Andrés nevű szörnyeteg
ugyan azt mondta neki, hogy csak öt perc múlva in-
dulnak utána, de erre aligha építhet. Akkor indulnak
majd el, amikor vadászösztönük jelt ad, hogy már in-
dulhatnak - elég nagy a távolság a menekülő vad és
köztük.
Nem volt kétségbeesve, pedig tudta, hogy csak na-
gyon, de nagyon kevés az esélye a menekülésre. Ezek
tényleg olyanok, mint a vadászkutyák. Mintha meg-
éreznék a szagát. Igazán kíváncsi lett volna rá, mi len-
ne, ha felkapaszkodna egy hatalmas fa tetejére. Vajon
ott is megtalálnák-e? Egyszer olvasta valahol, hogy a
legújabb kutatások szerint az emberi test mindenféle
sugarakat bocsát ki magából, és hogy vannak olyan pa-
sasok, akik ezeket érzékelni tudják. A síoktatója me-
sélte egyszer, hogy ismer egy egyszerű falusi asszonyt,
aki ki tudja, hány, lavinától eltemetett embert mentett
ki a hógörgeteg alól. Végiggyalogolt a tetején, hirtelen
belebökte az ujját a hóba, és azt mondta: itt ássatok!
Meg is találták az eltemetettet. Ő maga sem tudja,
hogy csinálja, csak csinálja. Amikor élő ember felett
jár a hó tetején, egyszerre csak bizsergést érez. Hopp,
itt van valaki! És már meg is találta a betemetettet. Le-
het, hogy ennek a két rohadéknak is ilyen érzékelője
van a bőre alatt?
Sóhajtott, és arra gondolt, hogy a természet mennyi-
re nem az emberek meghatározta érdemek szerint oszt-
ja a kegyeit. Gyakran előfordul, hogy a görények kap-
ják azokat, amiket a tisztességeseknek kellett volna
kiosztania.
Ez persze nem feledteti vele azt a szomorú tényt,
hogy az életéért fut. Egyelőre nem gondolkodni, csak
futni! Aztán majd meglátjuk. Igaza van Andrés gö-
rénynek: aki időt nyer, talán életet is nyer vele.
Futott, futott, félig öntudatlanul, és csak arra riadt
fel, hogy beért a hatalmas fák közé.
Már meg sem lepődött, amikor ott látta maga előtt
a fűben kiterülve Hansot.
A fiú behunyt szemmel feküdt, szeméből folytak a
könnyek.
Lezuhant mellé és kapkodva szedte a levegőt.
Megérkezett.

34.
Nem egészen emlékezett rá, hogy mi történt vele az el-
múlt percek során, csupán annyi volt világos előtte,
hogy leroskadt a fiú mellé, és az ölébe vette a fejét.
Nem törődött már vele, hogy a két rohadék ott lohol a
myomában. Tudta, hogy menekülniük kellene, futni,
rohanni - mégsem tette. Mintha valaki azt suttogta
volna a fülébe, hogy megússza. Élve megússza ő is és
Hans is.
Felemelte a fejét és körbepislogott, hogy megtalálja
Olíviát és a bolondot. Sehol nem látta őket, csupán egy
hatalmas, lemezes gyökerű kapokfát látott a közelben.
Nem biztos, hogy jól hallotta, de mintha a holdfényben
fürdő gyökerek közül valaki rápisszegett volna.
A fiú hozzá bújt, és az öléhez szorította az arcát:
Ő meg simogatni kezdte a haját, és dünnyögött hozzá,
mint egy múlt századi dajka.
-Jól van, már nincs semmi baj! Meglátod, jóra for-
dül minden!
A két ruhásszekrény valóban hangtalanul mozgott.
Ha a lány abban az állapotban lett volna, hogy gondol-
kodni tud, bizonyára arra gondolt volna, hogy talán
nem is titokzatos energia mozgatja őket, hanem egy-
szerűen csak megszállottak. Eladták a lelküket az ör-
dögnek, vagy mi a fene.
Előbb Andrés bújt ki a bokrok közül, majd mögöt-
te Guillermo. Guillermo csalódottan vette tudomásul,
hogy a fiú és a lány ott ücsörögnek előttük egy kis tisz-
táson a közeli kapokfa előtt.
- Hát ez nem volt valami nagy szám, Andrés! - le-
gyintett elkeseredetten.
- Őszintén szólva, nem.
- Mit szólnál egy kis repetához?
Kérőn szállt a hangja, majdhogynem könyörgött.
Andrés az órájára nézett, majd megrázta a fejét.
- Nem lehet. Múlik az idő. Még a másik kettőt is el
kell kapnunk.
Guillermo nevetett.
- Ott vannak a kapokfa gyökerei között.
- Érzed?
- Bizsereg az ujjam hegye.
- Érdekes, nekem nem. Úgy látszik, túlságosan is a
lányra koncentráltam. Mi a fene ez a zöld fény?
Andrés a szeme fölé ernyőzte a tenyerét, és a kapok-
fa felé nézett. És valóban: furcsa, mohazöld fény vilá-
gított a gyökerei között.
- Villanylámpa?
- Vagy világító bogarak.
- Mi legyen a sorrend?
- Vegyük előre ezt a kettőt, ha már itt vannak.
Guillermo odalépkedett a párhoz, és lebiggyesztett
ajakkal megállt előttük.
- Legszívesebben darabokra szaggatnálak bennete-
ket - mondta közömbös arccal. - Téged, te kis cafka,
pedig kibeleznélek.
Gertrude a fiúhoz bújt, és behunyta a szemét. Úgy
látszik, úgy akarják az istenek, hogy a mai éjszaka ha-
lálának az éjszakája legyen. Édes Jézusom, miért is
kellett nekem ebbe az országba jönnöm? Miért nem
adtál jelet, hogy ne jöjjek? Még az is jobb lett volna, ha
a tengerbe zuhan velem a repülőgép.
Guillermo ismét csak kihúzta a zsebéből a zsinórt,
amelyet az országúton, az autónál már megmutatott a
lánynak.
- Megfojtalak - mondta nyugodt, csendes hangon,
bár belül csak úgy rázta a feszültség. - Meg kell, hogy
fojtsalak! Elrontottad az örömömet, te kis szemét. Ezért
csak lassan húzom a zsinórt. Nagyon lassan. Te meg
szenvedni fogsz. Vinnyogni fogsz, mint a kölyökkutya,
amelyiknek...
- Gyerünk, Guillermo! Meléndez úr fenéken rúg
bennünket.
Guillermo nem szólt semmit, csak felrántotta a lányt
a földről. A fiú is felemelkedett vele, de Guillermo
egyetlen rúgására visszazuhant a helyére.
- El fogsz kárhozni! - bökte Guillermónak a muta-
tóujját a lány. - Adja Isten, hogy örökre a pokol tüzé-
ben égj! Az Eg ne adjon nyugalmat neked...
Guillermo a lány nyakába vetette a zsinórt. Szemei
sárga, földöntúli fényben égtek. Ajka remegett, mint
amikor nyári melegben felbukkan előtte az első hideg
söröskorsó.
Szakavatott mozdulatokkal dolgozott. Mint a sokat
tapasztalt mester, aki álmából felriasztva is azonnal
tudja, hova kell nyúlnia. Hja, minden szakmának meg-
vannak a mesterfogásai. Nemhiába magyarázta annak
idején Padrillo, hogy mi a legjobb kéztartás, hogyan
húzza úgy meg a zsinórt, hogy az áldozat még ne ful-
ladjon meg, de már levegőt se kapjon. Ezt aztán ké-
sőbb magán Padrillón kellett bemutatnia, akkori ura
és parancsolója utasítására: ez volt a tulajdonképpeni
mestervizsgája.
A lány kapálódzott egy kicsit, a fiú is a keze után
kapkodott, de mindkettőt sikerült lecsendesítenie.
A lányt egy laza, tarkóra mért ütéssel, a fiút egy rúgás-
sal. Óvatosan kellett bánnia velük, nehogy úgy járjon,
mint Andrés, aki éppen egy hónappal azelőtt egyszer
csak azt vette észre, hogy jövendő áldozata már nem is
él. Szívrohamot kapott, vagy mi a szart. Nem szeretett
volna akkor Andrés keze közé kerülni. Három napig
dühöngött, még a kéglijét is összetörte. Elvégre nem
mindennap követ el ekkora szakmai hibát az ember.
Óvatosan eltartotta magától a lányt, nehogy haláltu-
sájában még lehányja. Így is már odavan a sárga cipő-
je; a zsombékos talaj úgy ráragadt, hogy egyszerűbb
lesz újat vennie, mint hogy megpróbálja kitisztítani.
Legalább a nadrágja maradjon száraz!
Ahogy általában szokta, el is magyarázta a lánynak,
hogy éppen mit csinál vele.
- Kicsit eltartalak magamtól, így ni! Még nem érzel
semmit, ne idegeskedj! Te meg ne kapkodj a lábam
után, mert megrúglak. Icipicit meghúzom a zsinórt,
hogy érezd: van a nyakadon valami. Érzed? Ne kapá-
lóddz, ez még nem komoly. A következő kissé már
komolyabb lesz. Hogy megértsd, miről lesz szó, elma-
gyarázom. Jobban meghúzom a zsinórt, megakadályoz-
va vele, hogy levegő menjen a tüdődbe. Ha pedig oda
nem megy, akkor az agyadba sem megy. Tiszta sor,
igaz? Ez viszont azt jelenti, hogy a szegényes oxigén-
ellátás nyomán elhalnak az agysejtjeid, és erős fájdal-
mat érzel. Ha nem nyújtanám el a dolgot, hamarosan
meghalnál, de én elnyújtom egy kicsit. Nem soká, hi-
szen Meléndez úr vár bennünket - sietnünk kell. Ami-
kor másodszorra húzom meg, csúnya dolgok követ-
keznek: meg sem próbálom elmesélni őket. Majd úgy
csinálom, hogy pontosan tisztában légy vele, mit csi-
náltam én, és te mit csinálsz. Nem lesz higiénikus, saj-
na, nekem mégis tetszik. Oké? Hát akkor lássunk mun-
kához. Készülj fel az első húzásra.
Óvatosan meghúzta a zsinórt.
Úgy látta, mintha ezzel párhuzamosan a kapokfa
gyökerei között világító bogarak vagy mifenék is meg-
növelték volna a fényüket. Rajzanak, vagy mi a túró?
Ami ezután következett, olyan volt, mint egy várat-
lan, hatalmas fenékberúgás. Mint amikor szeretettel kö-
zeledsz valakihez, ő mosolyog, majd a pofádba vágja
a bűzös és nedves mosogatórongyot.
Közepesen erős mozdulattal meghúzta a lány nya-
kába vetett zsinórt, hogy azt tegyé, amit elmagyarázott
neki. Elvegye előle a levegőt, és meggyilkolja az agy-
sejtjeit.
És mosolygott hozzá, természetesen mosolygott. Te
jó Isten, ez az igazi élvezet! Mit tudják azok a hülyék,
akik lányokhoz vagy fiúkhoz járnak, mi az igazi gyö-
nyör! Akkor hát, rajta!
A zsinór megrándult, megfeszült, majd egyetlen ki-
cseszett pillanat alatt eltűnt a szeme elől.
Úgy eltűnt, mint az idomító feje az oroszlán torkában.

35.
Arra riadt, hogy a lány ott fuldoklik, köhög, cikákol a
karján, és vonaglik, mintha kígyót markolászna. Értet-
lenül bámult a kezére, és azt hitte, káprázat játszik ve-
le. Mi a szar ez? Hova a francba tűnt a zsinórja?
Aztán felfedezte, hova. A francba, oda. Csak egy vé-
konyka hamucsík mutatta a tenyerén, hogy a zsinór
nem vált semmivé - a zsinór hamuvá vált. Mint nagy-
anyó a búbos kemencében.
Andrés, aki nem láthatta jól a történteket, mert egy-
folytában a kapokfa gyökerei közül előszűrődő zöldes
fényt bámulta, Guillermo harsány szitkozódására riadt.
Idegesen felkapta a fejét, és tett néhány bizonytalan lé-
pést a társa felé.
- Mi van? Történt valami?
- Ez a zsinór... Ez a kicseszett zsinór!
Andrés felröhögött.
Úgy kell neked, te nagyszájú! - gondolta. - Hány-
szor megmondtam, hogy hagyj már fel azokkal az os-
toba, régimódi zsinórokkal. Haladni kell a korral, ami-
go. Itt az én zsinórom, ennél jobbat nem találsz. Ha két
tank közé feszíted, és a tankok elindulnak ellenkező
irányba, még akkor sem szakad el. A tankok megállnak,
mert nem tudják eltépni, de nem ám!
Mondani persze nem mondott semmit. Ha ilyen hü-
lye, csak csessze meg a zsinórját!
- Mi a helyzet?
- Ez a rohadt zsinór!
- Adjam oda az enyémet?
- Inkább nézz ide.
Andrés odanézett. Aztán eltátotta a száját, és der-
medten bámult Guillermo tenyerébe.
- Mi a franc ez?
- Ezt kérdezem én is.
- Ilyen erősen megrántottad?
Guillermo sötét pillantást vetett rá. Andrés szótlanul
felhúzta a vállát. Mindenkinek jogában áll úgy hülyé-
nek lenni, ahogy akar.
- Én... ilyet még nem láttam életemben - panaszko-
dott Guillermo. - Még soha.
- Hát... én sem.
Andrés látta, hogy társát elönti a düh. Szemei össze-
szűkültek, majd elkeskenyedtek, mintha indián génjei
egyetlen pillanat alatt átvették volna az uralmat az arc-
kifejezése felett. Feljebb emelte a lányt, és alaposan
megrázta a levegőben.
- Ez a ribanc az oka mindennek. Ez a ribanc.
- Ez? - hökkent meg Andrés. - Mért, mit csinált?
- Megátkozott - mondta Guillermo.
- Mit csinált?
- Azt mondta, hogy ég,jek örökké a poklok tüzén.
- És?
- Elégett a zsinór a kezemben... Hátha tényleg meg-
fogant rajtam az átok?
Guillermo már nem is annyira dühös, mint inkább
bizonytalan volt. Eddig még senki sem fenyegette meg
a pokol tüzével. Ez a kis csaj az első. A fene se tudja,
kiféle, csak azt tudja, hogy turista. Lehet, hogy boszor-
kány, vagy javasasszony a hazájában?
Andrés ekkor olyat mondott, amit nem akart. Olyat,
ami nem volt szokásos a köreikben, kettejük viszonyá-
ban pedig még úgy sem.
- Add ide, majd megcsinálom helyetted:
Az az éjszakai bagoly, amely közvetlenül felettük
ült egy faágon, becsukta a szemét rémületében.
Pedig nem történt semmi különös. Csupán a hal-
vány, zöld fény világított a kapokfa gyökerei között.

36.
- Mi ez? - kérdezte Olivia ki tudja hányadszor a bo-
londot. - Mi a fene ez?
- Micsoda? - kérdezte a bolond.
- Ez itt a kezedben! Ami világít.
- Koponya - mondta a bolond. - Egy koponya.
- Azt én is látom. Hogy került hozzád?
- Nem tudom.
- Nem tudod?
- A halott adta.
- Halott?
- Akit eltemettem.
Olivia behunyta a szemét. Istenem, add, hogy feléb-
redjek ebből a lidércnyomásból!
- Megöli - suttogta két másodperc elteltével. Feltett
szándéka volt, hogy nem nézi végig, amint Guillermo
megfojtja a lányt. Tisztában volt vele, hogy ez is a meg-
kínzásuk része. Andrés és Guillermo pontosan tudják,
hogy figyelik őket, miként azt is tudják, hogy jövendő
áldozataik rettegnek az életükért. Kvázi ezzel is csak a
saját örömüket növelik.
Aztán mégiscsak odapislogott, ahol Guillermo állt,
karján a kempingből szalajtott lánnyal. Látta, hogy az
óriás beszél hozzá - ha odafigyel, talán meg is értette
volna, mit magyaráz neki, csakhogy igyekezett nem
odafigyelni. Nem akart se látni, se hallani semmit.
Döbbent szemei előtt ekkor furcsa fordulatot vet-
tek az események. Guillermo megpróbálta megfojtani
a lányt, de nem sikerült neki. A lány nyögött, bugybo-
rékolt, rángatódzott - Guillermo viszont egyszerre
csak abbahagyta a munkát, és a kezeit kezdte nézeget-
ni, mintha madár szarta volna le. Vajon mi a fene tör-
ténhetett vele?
Észre sem vette, hogy mellette a koponya időről idő-
re megváltoztatja a fényét. Hol megerősödik, hol el-
gyengül.
- Jól van - suttogta a levegőbe a bolond, megsimo-
gatva a koponyát. - Jól van.
- Mi van jól?
- Nem tudom - mondta a bolond.
A koponya mintha megmoccant volna a kezében, és
a szürke kődiszkosz is mocorogni kezdett.
- Tudom - mondta a bolond. - Nyugton maradok.
Guillermo hirtelen lehajította a lányt a fűre. Olivia
kidülledt szemekkel nézte, hogy Andrés viszont felve-
szi, és immár ő tartja maga előtt.
- Bocs - mentegetődzött a ruhásszekrény. - Apró
technikai hiba történt. Talán nem volt jó a zsinór. Nem
modern. Tudod, hogy van az. Aki elavult eszközökkel
dolgozik, gyakran hibázik. Ne félj, az én zsinórom tö-
kéletes.
Büszke elégedettséggel az arcán meghúzta a zsinórt
a lány nyakán.
Aztán úgy érezte, mintha villám vágott volna bele.
Vagy az agyvérzés terítette volna le, mint a testvérét,
Palaciót, amikor egyszer dührohamot kapott az iskolá-
ban. Nem bírta elviselni, hogy három felsőbb osztályos
kimenekíti a kezei közül a tanárnőt, akit éppen fojtoga-
tott. Palacio annyira felidegelte magát ezen, hogy agy-
vérzést kapott. Ott a helyszínen meghalt. Az már csak
hab a tortán, hogy a gennyes csaj továbbra is az iskolá-
ban maradhatott. A mocskos gyilkos, phű!
Mereven nézte a tenyerét, amelyben nem volt zsinór
többé. Csak egy vékony hamucsík húzódott rajta, mint
korábban Guillermóén.
Lesunyta a fejét, és nem mert a másikra nézni.
- Mi van, Andrés? - tudakolta Guillermo. - Megfoj-
tottad?
Andrés villámsebesen cselekedett. Lehajította a lányt
a fűre; és előrántotta a zsebéből az egyik pisztolyát.
Azt, amelyikkel soha nem tévesztette el a célt.
- Vigyázz! - ordított a másikra. - Látod a fényt?
- Látom.
- Az csinálja.
- A fény...? Ez lehetetlen... hiszen csak a kurva van
ott és a bolond.
- Mégis az csinálja. Gyere, meghajtjuk őket.
Guillermo a fűre mutatott.
- Velük mi lesz?
- Ráérnek. Előbb a fényt nézzük meg. Ha gyanúsat
látsz, azonnal lőj!
Előretartották a pisztolyaikat, és a kapokfa gyökerei
felé közeledtek.
A halálra szánt, szenvtelen Oliviából egyszerre csak
feltört a félelem.
- Jaj, istenem! - suttogta. - Jönnek. Lelőnek ben-
nünket. Lepuffantanak, mint a veszett kutyát.
A bolond megfogta a kezét. Olivia talán még az ed-
digieknél is nagyobb rémülettel látta, hogy a bolond
egészen megváltozott. Vonásai kisimultak; lehet, hogy
a félelem láttatta csupán vele, de mintha a fiatal Mar-
lon Brandóra hasonlított volna.
- Ne félj, Olivia - mondta a lánynak. - Nem lesz
semmi baj!
- Jaj, dehogynem - sírta. - Hiszen már itt is vannak!
Te nem félsz a haláltól?
Nem tudta, miért kérdezi meg a bolondtól, mégis
megkérdezte. Az azonban nem felelt rá, inkább a kö-
zeledőket figyelte. A hatalmasra nőtt embertornyokat,
akik mitologikus figurákká nőttek a csillagfény csalfa
sugaraiban.
Ahogy a legtávolabbra nyúló gyökérhez értek, Guil-
lermo hátramaradt, átadva Andrésnak a terepet. Bár
nem volt valószínű, hogy támadás érné őket hátulról,
mégis így kellett tenniük.
Andrés lépett kettőt előre, és a gyökerek közé pislo-
gott. Amint megpillantotta őket, elmosolyodott.
- Itt vannak - mondta félig hátrafordulva. - Itt la-
pulnak a szarosok!
Végigfutott rajtuk a pillantása. Hát persze hogy ők
azok! Itt a bolond, és itt van a lány is. Jóságos isten,
mióta is vár erre a pillanatra? Várjunk csak... Éppen
három hónapja. Január közepe táján bukkant fel ez a
kis ribanc Meléndez úrnál. És egyből olyan magasan
kezdte hordani az orrát, hogy hányingere támadt tőle.
Szólni nem szólhatott rá, még csak rá sem nézhetett,
mert akkor még Meléndez úr bele volt zúgva. Ha gör-
be pillantást vetett volna rá, Meléndez ür bedaráltatta
volna a kutyák kolbászába. Persze ő nem esett kétség-
be. Összeszorította a fogát és várt. Tudta, hogy az idő
fogja megfojtani a lányt. Hacsak Meléndez meg nem
kegyelmez neki.
Őszintén szólva rá is tört a vakrémület, amikor Me-
léndez úr megparancsolta neki, hogy hajítsa ki a csajt
az étteremből. Akkor azt hitte, hogy a lány győzött. Le-
lép anélkül, hogy beverhette volna a fennhéjázó orrát,
vagy hogy megszorongathatta volna a nyakát.
- Szervusz, ribanc! - dünnyögte igazi gyönyörrel,
hiszen eddig mindig Olivia kisasszonynak kellett szó-
lítania. - Megjöttem, ribanc, vártál?
Olivia nem szólt, csak a szája széle remegett.
Andrés a lány fejének irányította a stukkerét.
- Szívesebben fojtanálak meg, de nincs zsinórunk.
Nem tudod, mitől nincs?
Olivia rémülten rázta meg a fejét.
Andrés mosolygott.
- Dehogyisnem tudod. Mi ez a micsoda, ami a fényt
adja? Ez égette el a zsinórjainkat, he? Beszélj, mert
megtaposlak!
Oliviában bennszorult a szó. Mintha megnémult vol-
na. Mintha egy láthatatlan, harmadik emberhegy a tor-
kát szorongatta volna.
- Hát te, bolond?
Hernán is mosolygott. Immár egyáltalán nem volt
idióta a mosolya, csakhogy ezt Andrés hóhér nem vet-
te észre.
- Felelj, bolond!
Hernán mosolygott.
- A koponyából jön a fény.
- Ebből?
Felesleges volt kérdeznie. A koponya zöldes fényt
sugárzott ki magából.
- Mi ez?
- Fegyver - mondta Hernán.
- Milyen fegyver?
- Ami megvéd minket.
Az óriás morrant egyet.
- Kíváncsi vagyok rá, a pisztolyom ellen is meg-
véd-e benneteket. Merthogy már csak az maradt nek-
tek. Meléndez úr meghagyta ugyan, hogy ez legyen az
utolsó lehetőség, de már így is sok időt pazaroltunk rá-
tok. Még a kocsmát is fel kell gyújtanunk. Majd kisze-
dem a golyót a fejetekből, és szétverem a koponyáto-
kat baltával. Láttam is egyet a szerszámoskamrában.
Senki nem fogja gyanítani, hogy mi nyírtunk ki benne-
teket. Akarsz imádkozni, ribanc?
Olivia szótlanul megrázta a fejét.
- Annál jobb. Hát akkor... jó utat a pokolba!
Meghúzta a ravaszt.

37.
A durranás felverte a közeli fákon szundikáló madara-
kat és még a majmokat is. Sértődött rikácsolás és kiál-
tozás kezdődött - a dzsungel tiltakozott a kegyeletsér-
tő betolakodók ellen.
A lány elzuhant. Érezte, hogy mellbe löki valami,
aztán meg homlokon csapja. Nem nagyon; éppen csak
annyira, hogy hanyatt essen tőle. Nem érzett fájdalmat
és félelmet sem. Ennyi lenne csupán a halál?
Nem ennyi volt.
Andrés a pukkanás, majd durranás után elképedve
meredt a kezére, amelyben nem volt már fegyver. Pisz-
tolya darabjai a füvön hevertek néhány méteres kör-
ben szétszóródva. Ujjai pokolian fájtak, mintha beütöt-
te volna őket valamibe.
Lenézett rájuk, majd fájdalmasan felüvöltött.
Bármennyire is halvány volt a holdfény, bármennyi-
re is sápadtan ragyogtak a csillagok, azért csak látnia
kellett volna ilyen közelről az ujjait.
De nem látott egyetlenegyet sem a kézfején. Sőt a
kézfejét sem látta. Csak egy vérző csonkot látott, amely-
nek a végén törött csont fehéredett.
A lány ekkor felemelkedett fektéből, ahova ki tudja,
mi lökte.
A bolond ott állt mellette, és csak mosolygott, mo-
solygott, mosolygott.
- Aááááá! - ordította Andrés. - Segíts, Guillermo!
A másik, pisztolyával a kezében, odaugrott hozzá.
- Mi történt, Andrés?
- A kezeeeem! Jaaaaj, a kezeeeem!
- Mi a franc történt veled?
- Felrobbant a stukker a kezemben! Ez a szemét csi-
nálta!
Guillermo szeme végigfutott a bolondon, Olivián,
majd a zöld fényt sugárzó koponyán állapodott meg.
Ez a rohadt fény játszik hát velük! Ez a rohadt ko-
ponya!
Nem támadott, annál okosabb volt. Még csak rá sem
nézett Andrésra. Megfordult, ugrott két hatalmasat, az-
tán a fűben heverő Gertrudéhez és Hanshoz ugrott.
Felkapta a lányt a fűről, és a levegőbe emelte, mint ak-
kor, amikor meg akarta fojtani. Ezúttal azonban a pisz-
tolyát szorította a halántékához.
- Ha megmoccantok, meghúzom a ravaszt, és szét-
loccsantom az agyát! - fenyegetődzött a kapokfa gyö-
kerei felé: - Hozzátok ide a koponyát! Háromig szá-
molok. Ha nem hozzátok ide, háromra lövök. Egy,
kettő...
Olivia hallotta a számolást, és ismét csak be akar-
ta hunyni a szemét. Csakhogy valami nem engedte.
Akárhogy is szerette volna, képtelen volt leereszteni a
pilláit.
Így aztán több dolgot is látott egyszerre. Látta a ha-
lálra rémült lányt a ruhásszekrény karján lógni; látta a
halántékához szegezett fegyvert; látta a fiút a földön,
amint kétségbeesetten megpróbálja elkapni Guillermo
lábát; látta maga mellett a mosolygó bolondot; látta a
zöldes fényben világító koponyát; látta az üres tarisz-
nyát, és látta a rajta heverő szürke korongot is. Azt is
látta, hogy a korong megmoccan a tarisznyán, majd
szemmel alig látható sebességgel felröppen a levegő-
be. Mintha repülő csészealj startolt volna, hiszen még
a formája is hasonló volt hozzá.
A csészealj billegni kezdett a levegőben. A lány a
szívéhez kapott, és észre sem vette, hogy apró kis siko-
lyok hagyják el a száját. Úristen... mi ez?
Guillermo nem mondta ki a hármat. Maga is észre-
vette a felszálló korongot, és azt hitte, követ dobtak fe-
lé. Elvigyorodott, és az ufóra fogta a stukkerét.
- Őrültek - mondta magabiztos, recsegő hangon. -
Azt hiszitek, hogy ez a kis kődarab...
A kiskorong megbillent a levegőben, aztán dühös,
támadó méhként zümmögni kezdett az óriás feje körül.
Guillermo most már, ha akarta volna sem tudott vol-
na lőni. Egyszerűen megbénította az ujjait a rémület.
Jézusom, mi a franc ez?
- Ha... nem hozzátok... ide... a koponyát... szét-
loccsantom... - nyögte, mintha egy elromlott lemez-
játszó recsegett volna a szájában. - Ha nem... szét-
loccsantom. Egy... kettő...
A korong villámsebesen,csapott le rá. Gertrude csak
annyit érzett, hogy Guillermo megbillen, majd valami
meleg, folyékony önti el az arcát.
Felpillantott az emberhegyre, aztán sikoltozni kez-
dett. Egész teste sikoltozott, még a sejtjei is, külön-
külön.
A szemébe fröcsögő meleg, undorító folyadék füg-
gönyén át is látta, hogy Hans felugrik, elkapja, és meg-
próbálja elrángatni Guillermótól. Erezte, hogy az óriás
pisztolya a lábfejére esik, és majdnem szétlapítja az
ujjait.
Ahogy Hans megrántotta a karját, oldalra zuhant.
Esés közben rápillantott az emberhegyre.
Később, amikor már rendbe jött minden, azt kíván-
ta; hogy bárcsak soha ne pillantott volna rá. Akkor nem
kísérnék az éjszakáit azok a szörnyű álmok, amelyek-
től talán halála napjáig sem lesz képes megszabadulni.
Akkor nem látná maga előtt az óriás fejetlen testét,
csonka nyakát, levegőben repülő fejét. Akkor nem hal-
laná, hogy a fej még reptében is a szörnyű szavakat
kiáltozza.
- Ha nem hozzátok... koponyát... szétloccsantom...
Ilyenkor felült az ágyán, szájába gyömöszölte az
előre elkészített zsebkendőt, és némán sikoltozott.
A kísértettől azonban csak nem tudott megszaba-
dulni.

38.
Hans Biermann nem tudta, mióta ül a füvön; jószeré-
vel azt sem tudta, hogy hol van. Csak amikor hideg fu-
vallatok bújtak elő a dzsungel fái közül, és megsimo-
gatták a bőrét, tért magához. Összeborzongott és kör-
bepislogott. Nem is lepődött meg túlságosan, amikor
észrevette, hogy egy alvadó vértócsa szélén ül. Átpil-
lantott a tócsa túlsó oldalára és azonnal felfedezte a
lányt. Úgy ült az erdő felé fordulva, mint meditációba
mélyedt szerzetesek. Lábait lótuszülésbe helyezte, kar-
jai az ölében, s kántált valamit.
Megrázta a fejét, és igyekezett nagyokat nyelni, ne-
hogy rosszul legyen. Közben feltűnt neki, hogy a hold-
fényben fürdő fák ágain fekete madarak ülnek.
Az óriás teste alig néhány méternyire feküdt tőlük.
Akkor még nem vette észre, hogy nincs feje. Akkor
még azt hitte, hogy a kő csak megsebezte Guillermót,
esetleg meg is ölte, arra azonban nem számított, hogy
a fejét is lenyisszantotta.
Feltérdelt, majd összegörnyedve odavánszorgott a
lányhoz.
- Jól vagy, Trudi?
A lány szeme nyitva volt. Az erdő belsejébe nézett,
vagy még azon is túl. Talán az erdő mögött hullámzó
végtelen óceánt nézte anélkül, hogy látta volna.
- Jól vagyok - mondta közömbös hangon a lány, de
meg sem rebbent a szeme.
- Én is... jól vagyok.
A lány nem mondott rá semmit.
A fiú megnyomkodta a nyakát, és néhányszor kör-
beforgatta a fejét.
- Tudod... mi történt?
- Tudom - mondta a lány. Olyan volt a hangja, hogy
Biermannak libabőrözni kezdett tőle a háta. Mintha
kriptából jöttek volna fel a szavai.
- Mi?
A lány megvonta a vállát.
- Megölte.
- A... korong?
- Levágta a fejét.
- Jézusom!
- Véres vagyok - panaszkodott a lány. Biermann
csak ekkor döbbent rá, amire már korábban is rá kellett
volna döbbennie: a lány csurom vér. Szinte eszét ve-
szítve ugrott oda hozzá, megragadta, és tépni-cibálni
kezdte a ruháját.
- Le kell vetned! - kiáltotta. - Le kell vetned!
A lány engedelmesen vetkőzött. Mire Hans felocsú-
dott iszonyatából, a lány már csak alsóneműben állt előt-
te. Karját a mellére szorította és csendesen reszketett.
Biermann leráncigálta magáról az ingét, és a lányra
terítette. Éppen a nadrágját húzta le, amikor észrevette
Olíviát. A lány a kapokfa gyökerei közül bukkant elő.
Szédelgett egy kicsit, majd rájuk pillantott.
- Öltöztök vagy vetkőztök? - kérdezte csúfondá-
rosan.
Gertrude belebújt Hans jeans-nadrágjába. Még sze-
rencse, hogy Biermánn fürdőnadrágot húzott alá, így
azért rajta is maradt valami elfogadható.
Olivia Guillermo holttestéhez sétált, megállt mellet-
te, majd meglendítette a lábát és belerúgott.
- Azt kaptad, amit megérdemeltél.
Gertrude a tenyerébe temette az arcát.
Olivia nem volt rest, és megkereste az emberhegy
fejét. Leguggolt mellé, és elvigyorodott. Biermann ek-
kor gondolt csak rá, hogy bizonyára Oliviának is ki-
vannak az idegei, és azt sem tudja, mit csinál.
- Hát hogy s mint, Guillermo? - kérdezte évődő
hangon: - Megvan még a kedvenc zsinórod? Nincs?
Elégett volna? És a fejed megvan-e? Az sincs? Feledé-
keny lettél tán az utóbbi időben, hogy még a fejedet is
elhagyod? - Hirtelen az évődő hangot rettenetes átko-
zódás váltotta fel. - Legyen zombi belőled, te rohadék!
Zárjon be a birodalmába Legba papa, és soha ne en-
gedjen vissza, még halottak ünnepén sem! Rothadjon
örök időkig a tested, és soha ne hagyják abba a zabálá-
sodat a férgek!
Felállt és ráköpött Guillermo fejére.
- A másik hol van?
Ekkor vették csak észre, hogy Andrés felszívódott.
Olivia térült-fordult, majd lehajolt, és felemelt vala-
mit a fűről. Biermann előbb azt hitte, kesztyű - bár ki-
nek lenne kesztyűje egy trópusi országban? - aztán
amikor rájött, micsoda, öklendezni kezdett.
- Tedd le, kérlek, tedd le!
Olivia rövidlátón a szeme elé emelte, és megvonta
a vállát.
- Úgysincs nálam tű-cérna. És különben sem tu-
dok varrni. Arról már nem is beszélve, hogy a páciens
sincs itt... - Meglendítette a karját, és a fák közé hají-
totta Andrés kezét. - Zabáljátok meg!
A biztatás feltehetően az ágakon gubbasztó mada-
raknak szólt.
Biermann, amikor már ismét meg tudott szólalni,
Olíviára nézett.
- Jól... vagy?
Olivia meghökkenve bámult vissza rá.
- Persze. Mint te. Nem látod rajtam?
Biermannak ekkor eszébe jutott a bolond.
- A bolond... hol van?
Olivia a kapokfa gyökerei felé intett.
- Ott.
- Él?
- Hát persze. Legalábbis öt perccel ezelőtt még élt.
Bár... attól tartok... azaz nem is tartok annyira tőle,
hogy a bolond nincs többé.
- Hogyhogy nincs? Éppen az imént mondtad...
- Arra gondoltam, hogy Hernán jól van. A bolond
viszont nincs többé. Világos?
- Nem.
Olivia közel hajolt hozzá.
- Hernán nem bolond.
- Hogyhogy?
- Ahogy mondom. Nem tudom, kicsoda, lehet, hogy
földönkívüli, de biztosan nem bolond.
Biermann elindult a kapokfához. Gertrude, ahogy
észrevette, hogy Hans már legalább kétméternyire el-
távolodott tőle, utána vetette magát. Arcán olyasféle ki-
fejezés ült, amelynek az elemzése tíz pszichiáter szá-
mára élethosszig tartó munkát adhatott volna. Olivia
megvonta a vállát, és csatlakozott hozzájuk. Szemmel
láthatóan őt már nem érdekelte annyira a dolog. A bo-
lond már nem bolond - na és aztán? Még mindig jobb,
mintha fordítva történt volna. Mint például vele történ-
ne, ha nem lenne résen. Csakhogy résen van. Nem en-
gedi, hogy hatalmába kerítse az őrület, mint egyik ba-
rátnőjét, akinek meghalt a gyereke. Nem és nem! Ő
még akar az élettől egy s mást.
A bolond a gyökerek között ült, és a korongot simo-
gatta. Biermannak az az érzése támadt, hogy mégis-
csak bolond a bolond, és éppen kiskutyának képzeli
a korongot. Csakhogy ezúttal a korong is hozzátett a
dologhoz valamit. Ahogy Hernán simogatta, mintha do-
rombolt volna. Biermann esküdni mert volna rá, hogy
még a hátát is felpúposította, mint á simogatásra vágyó
macska.
Biermann leguggolt a bolond mellé, és szemügyre
vette a korongot. Hernán ránézett, s gyorsan be is fejez-
te a kedveskedést. Megveregette a kőlap oldalát, majd
visszacsúsztatta a tarisznyájába.
Biermann a korong után bámult.
- Mi ez? - kérdezte a tarisznyára bökve.
- Korong - mondta Hernán.
- Milyen... korong?
Hernán megvakargatta a feje búbját.
- Hát... ezzel nem vagyok egészen tisztában. Nem
mondta el.
- A korong?
- Ühüm.
- Te beszélgetsz a kőkoronggal?
A bolond, azaz Hernán megvonta a vállát.
- Ez azért túlzás. Ő beszélget velem.
- Hm. És miket mond?
- Hogy mit csináljak. Mondhatnám úgy is, hogy uta-
sításokat közvetít. De igazából... az utasításokat alig-
hanem ő adja.
- Ő? Kicsoda ő?
Hernán kissé félrehúzódott, hogy Biermann észre-
vehesse a mellette derengő koponyát. A koponya fé-
nye az elmúlt percek során kissé megkopott, mintha
a benne égő tűz kialudni készülne.
- A koponya?
- Ő - bólintott Hernán.
- És... milyen utasításokat ad?
- Hogy el kell mennem.
- El kell menned? Hova?
A bolond válaszolni akart, de aztán meggondolta
magát. Biermann nem tudott szabadulni a gondolattól,
hogy a koponya tiltotta meg neki a választ.
- Messze - mondta aztán. - Már... nem mehetek
vissza Pedro... gazdához.
Biermann sajnálkozást érzett a hangján. Bár fogal-
ma sem volt róla, kicsoda Pedro gazda, és hogy mi kö-
ti hozzá a bolondot, megérezte hangjában a fájdalmat.
- Pedig... szeretnék. Csak egyszer. Pedro és Fide-
lina jók voltak hozzám. Amikor még nem volt elég...
eszem.
- Most már van? - kérdezte gúnyosan Olivia.
- Már van! - mondta felcsillanó szemmel Hernán. -
És egyre több lesz. Ezt is tőle tudom. Azt mondta, hogy
még nem tudom mindet felhasználni, még csak az üres
hordó feltöltése folyik. Tudjátok, mi az az üres hordó?
A fejem! Gondoltátok volna?
Biermann elmosolyodott. Dehogyisnem bolond a bo-
lond! Olivia tökéletesen félreérti a helyzetet. Hernán
sült bolond, csak éppen nem úgy, ahogy Olivia gon-
dolja. Ezerféle módon lehet bolond valaki. Hernán úgy
bolond, hogy néha okosabbnak látszik, mint a bolon-
dok, de azért, ha hosszasabban beszélnek vele, egy-
egy mondattal feltétlenül elárulja magát. Dehogynem
bolond a szerencsétlen!
Gertrude most már annyira didergett, hogy össze-
koccantak a fogai. Biermann, amikor észrevette, hogy
Gertrudénak kék a szája széle, elkapta a lány karját.
- Azonnal megyünk.
Gyorsan visszafordult Hernán felé, és figyelte, amint
a bolond az ekkor már fénytelen koponyát a korong
után csúsztatja a tarisznyába. Bár ezer százalékig meg
volt győződve róla, hogy Hernán bolond, azért némi két-
ség mégiscsak maradt a lelke mélyén. Például mi a fene
ez a korong és a koponya? A koponya vásári bóvlinak
tűnik, ráadásul világít a belseje - bizonyára búcsúban
kapta a bolond, vagy éppen halottak napjára attól a
bizonyos Pedro gazdától - a korong pedig ősi, indián
fegyver lehet. A nindzsák is dobálnak fémkorongo-
kat - nem egy filmben látta már. Biztos ez is valami ha-
sonló. Akárhogy is legyen a dolog; kézügyessége azért
van a fickónak. És ami a fő: megmentette az életüket.
Megérintette Hernán vállát, majd gyors elhatározás-
sal lehajolt hozzá; és megcsókolta az arcát.
- Köszönjük, Hernán.
Hernán meghökkenve érintette az ujjait a képéhez.
- Mit?
- Hát hogy megmentettél bennünket. Hogy megöl-
ted ezt a rohadékot!
Hernán megrázta a fejét.
- Nem én voltam. Ők voltak.
Biermann mélyet sóhajtott.
- Akárhogy is van, megúsztuk, és ez a lényeg. Le-
megyünk a kempingbe...
- Ne!
Biermarin meghökkent. Olyan gyorsan és határozot-
tan mondta a bolond, hogy még a tarisznyája is belere-
megett. Talán a korong és a koponya tiltakozott a szán-
déka ellen?
- Miért ne?
- A kempingbe ne! Azt mondják... ott meghaltok.
Megtalálnak benneteket.
- Meléndez és az emberei?
Hernán hallgatott. A fákat nézegette, mintha már el
is felejtette volna, amit mondott.
Biermann megcsóválta a fejét.
- Márpedig oda kell mennünk. Nem maradunk so-
ká, ki a fene akarna? De ott van mindenünk. Ott van-
nak a ruháink, ott van a táskánk, ott van a...
Olivia, aki mindeddig szótlanul ücsörgött, felállt, és
Biermann elé lépett.
- Igaza van a fickónak. Akár bolond, akár nem. Én
ismerem Meléndezt. Nem hagyja annyiban a dolgot.
Főleg, hogy Andrés meglépett.
- Lehet, hogy már meg is halt. Talán a fák között
fekszik valahol.
Olivia megrázta a fejét.
- Ő nem. Ő nem olyan. Ahhoz az kellene, hogy az ő
fejét is lenyisszantsa valami. Már odalent van Melén-
deznél. Elmondja neki, mi történt velük és velünk. Me-
léndez megpróbál elkapni bennünket. Ezért a kempin-
get is figyelteti, mert sejti, hogy visszamentek a cuc-
caitokért.
- Gertrude?
- Bárhová mehetünk, de menjünk innen, mert meg-
fagyok! - vinnyogta a lány hisztériába hajló hangon. -
Ha nem megyünk a kempingbe, akkor menjünk be a
városba. Vegyünk valami ruhát, mert... én beledöglök
ebbe a hidegbe, Hans!
Biermann tudta, hogy a lány belülről fázik, hiszen
nem lehetett kevesebb húsz foknál a hőmérséklet.
- És ti?
Olivia megvonta a vállát.
- Majd csak lesz velem valami. Adok magamnak öt
percet, aztán kitalálom. Ne féltsetek, elvégre én majd-
nem otthon vagyok.
- És te, Hernán?
A bolond sejtelmesen elmosolyodott.
- Sok út van a világban. Talán nekem is jut egy.
- Ámen! - kiáltotta türelmetlenül Gertrude. - Me-
gyünk, vagy feküdjek a hulla mellé, és dögöljek meg
én is? Válassz, Biermann!
Biermann intett, és elindultak a kisváros felé.

39.
Amikor egyedül maradtak, Olivia Hernánra nézett.
- Na, hogy ityeg a fityeg?
- Ez... mit jelent?
- Hogy ki merre?
- Nekem megvan a magam útja - mondta Her-
nán.
- Jó neked - bólintott a lány. - Mindig is irigyeltem
azokat, akik tudják, melyik úton kell menniük. Az én
bajom, kedves bolondom, hogy én meg sosem tudom.
Ha elindulok valamerre, tuti, hogy később zsákutcába
jutok, vagy észreveszem, hogy egyirányú utca, és én a
forgalommal szemben megyek rajta: Persze, szegény-
kém, neked fogalmad sincs róla, mi az az egyirányú
utca.
- De van! - csillogott Hernán szeme. - A gépjármű-
vek csak az egyik irányban hajthatnak be...
- Mi a fene? - hökkent meg a lány. - Mégsem vagy
olyan bolond? Szóval, a te utad merre vezet?
Hernán félrehajtotta a fejét, mintha valakinek a sza-
vait hallgatná. Amikor befejezte, biccentett.
- Úgy lesz.
- Mi lesz úgy?
- Velem jöhetsz. Ők megengedték. Azt mondták, se-
gíthetsz nekem.
- Na ne mondd! És miben?
- Az még egyelőre titok.
A lány agyán végigfutottak a lehetőségek. Holtbiz-
tos, hogy Meléndez nem fogja annyiban hagyni a dol-
got, és ha korábban még megelégedett volna azzal,
hogy örökre eltűnik a szeme elől, már aligha elégedne
meg ennyivel. Elvégre ott volt az események közepé-
ben, látott mindent, és talán - ezt persze csak ő hiszi
így - magyarázattal is szolgálhatna az események
okait illetően. Ha nem tűnik el örökre Meléndez sze-
mei elől, előbb-utóbb megölik. Márpedig neki nincs
szándékában meghalni - főleg, hogy ezt az éjszakát már
megúszta. Ha megúszta egyáltalán.
- Jól van - mondta rövid habozás után Hernánnak. -
Veled megyek.
Hernán a hátára kapta a hátizsákját.
- Akkor menjünk.
- Tudod egyáltalán, merre van az arra?
A bolond mosolygott.
- Tudom.
A fákon gubbasztó madarak meglebbentették a szár-
nyaikat, tettek egy kört a vértócsa felett, majd Guiller-
mo fejére szálltak.

40.
Ki tudja, meddig futottak, hány métert tettek meg azó-
ta, hogy otthagyták Olíviát és a bolondot. Hans csak
később gondolt vissza rá, hogy alighanem tökéletesen
elveszítették az időérzéküket.
Egyszer csak arra riadt, hogy Gertrude leveti magát
mellette a fűre.
- Elég volt! - nyögte. - Elegem volt az egészből!
Nem megyek tovább!
Biermann a lány mellé roskadt.
- Csak egy kicsit tarts ki még, Trudi.
- Jó felé megyünk?
- Azt hiszem.
- Csak azt hiszed?
Biermannban ekkor elszakadt a cérna. Ő is fáradt
volt, halálosan fáradt, ráadásul levegőt sem kapott ren-
desen. A testére tapadt sár és a bokrok nyálkái marták
a bőrét, mit nem adott volna egy kellemes fürdőért.
Ezen aztán annyira felhergelte magát, hogy türelmetle-
nül rákiáltott a lányra.
- Honnan tudjam, hogy jó felé megyünk-e? Hiszen
nincs nálam az iránytűm. Azt hiszed, én élvezem ezt
az eszeveszett éjszakai rohanást?
- Akkor miért nem megyünk be a kempingbe?
- Mert nem szabad. Igaza van Hernánnak. Elkaphat-
nának bennünket. Azonkívül azt sem tudom, merre van.
- Én tudom - mondta a lány.
- Igazán? Merre?
Gertrude elmosolyodott. Egyáltalán nem volt barát-
ságos a mosolya; inkább olyasféle, mint amikor a leo-
párd rámosolyog a szavannán bóklászó, anyjától elsza-
kadt antilopkölyökre.
- Ha megmutatom, odamegyünk?
Biermann csak egyetlen pillanatig gondolkodott.
Bőrét marta a verejték és a ráragadt ragacs, lába szárá-
ba görcs állt, és ő maga is fázni kezdett.
- Jól van - mondta sóhajtva. - Odamegyünk.
A lány Biermann feje fölé mutatott: talán egyenesen
a csillagos égre.
Biermann azt hitte, hogy Gertrude valami romanti-
kus ökörséggel jön elő; hogy talán azt mondja majd: a
Göncölszekér rúdjának a meghosszabbított vonalában
van a kempingjük, de ennél jóval prózaibb dolog tör-
tént. Ahogy a megforduló Biermann lejjebb eresztette
a tekintetét, a közvetlenül mögötte álló pálmafa tör-
zsén kék betűkkel mázolt táblát pillantott meg: kem-
ping. Alatta vörös nyíl mutatta az irányt.
- Megyünk? - kérdezte vacogva a lány.
Biermann bólintott.
- Megyünk.
Elindultak a kemping felé.

41.
Meléndez úr kezdte megbánni, hogy elküldte a két
hústornyot. Az étterem barátságtalan volt és hűvös:
nyitott ablakán át beáramlott a kinti friss levegő. Ilyen-
kor éjféltájban mintha egy hatalmas élőlény kifújná
a természetből az előző napról ott maradt rossz sza-
gokat.
Hermógenes Otoniel a pulthoz sétált, levett a polc-
ról néhány poharat, sorba rakta őket, majd a másik há-
romra nézett:
- Mit kértek?
Egyikük sem válaszolt. Otoniel megvonta a vállát,
és öntött magának egy lapos üvegből.
- Portói - mondta megszemlélve az üveg oldalára
ragasztott címkét. - Tízéves. Kár lenne érte.
- Önts nekünk is - morogta Terrentes.
- Neked is, Orlando?
- Csak egy pohárkával - dünnyögte Senor Melén-
dez.
Otoniel eléjük tette a poharakat, aztán szemrehá-
nyón Meléndezre nézett.
- Kár volt lepuffantani a csapost. Ha nem nyírod ki,
ő dolgozna helyettem.
- Nem tehettem mást - védekezett Meléndez úr. -
Nem hagyhatunk szemtanúkat.
- Nem is azt mondtam, hogy hagyjunk - vitatkozott
vele Otoniel. - Hanem hogy túl korán végeztél vele.
- És ha idedugná valaki a képét?
- Mit változtatna a dolgon? Ót is kinyírnánk, és
kész.
- És ha egy kiránduló lányiskola tévedne erre? - ne-
vetett a hordóhasú Ugalde. - Akkor mi lenne?
- Csak ne fesd az ördögöt a falra!
Terrentes belekóstolt az italába, aztán Meléndezre
pislogott.
- Baj van?
- Miért lenne az?
- Kissé sokan vannak, akiket el kell tüntetnünk.
Meléndez úr legyintett.
- Csak idő kérdése.
- Éppen ez az.
- Rövid idő kérdése. Ti nem ismeritek Andrést és
Guillermót. Ennél sokkal nehezebb feladatot is megol-
dottak már.
- Úgy legyen - emelte fel a poharát Terrentes.
Senor Meléndez türelmetlenül az órájára pislantott,
és éppen mondani akart még valami megnyugtatót,
amikor megnyikordult a ház előtti betonjárdán egy ci-
pőtalp. Éles füle meghallotta, hogy jóval súlyosabb test
közeledik rajta, mint az átlagembereké. Megjöttek hát
a fiúk! Őszintén reméli, hogy sikerrel jártak.
Kíváncsian fordult az ajtó felé. Istenem, de jó is len-
ne, ha Guillermo és Andrés azt jelentenék neki, hogy
végeztek mind a héttel! A csotrogánnyal menekülők de-
fektet kaptak, ott toporogtak a kocsijuk körül, ők előt-
tük termettek, és a gazember gyújtogatók most már a
felhők között ücsörögve bámulnak le a földre. Azután
a lányt is elkapták, és sorban a többit. Jó istenem, add,
hogy így legyen!
Az ajtó megremegett, kivágódott, majd felbukkant
a nyílásában Andrés.
Meléndez úr felpattant, a másik három viszont ülve
maradt a rémülettől.
Andrés bezuhant az ajtón. Fejjel előre, magával so-
dorva az asztalukat. Látszott rajta, hogy idáig valahogy
még elhozta az ereje, itt azonban végére is ért a tarta-
lékainak.
Meléndez úr szeme végigfutott a padlón. Vércsík!
Istenem, megsebesült a fickó!
Térdre vetette magát Andrés mellett, és az arcába
kiáltotta.
- Mi történt, Andrés? Beszélj, te csirkefogó!
Andrés nem szólt semmit, csak felemelte a kezét.
Úgy tartotta feléjük, mint múlt századi csatákban az
öreg zászlótartó kettétört zászlórúdjának a végét az el-
lenség felé.
Otoniel felugrott, és úgy meredt a vérző, csonka kéz-
re, mintha a saját kezét látná hasonló állapotban. Ugalde
azonnal öklendezni kezdett, csak Terrentes őrizte meg
a. hidegvérét. Kreol arcán nem látszott érzelem.
- Ezt kicsinálták.
- Mi történt veled, Andrés? Hol van Guillermo?
Andrés kinyitotta a szemét. Egyelőre nem látszott
belőle semmi, kivéve az egész szemgolyóját beborító
vörösség.
- Meg... halt - nyögte.
- Kicsoda?
- Guiller... mo.
Meléndez úr elsápadt. Az ő arcán már jól látszott a
halottszürke szín.
- Biztos vagy benne?
- Lát... tam.
- Ki ölte meg?
- A bo... lond.
- Úristen! Egy bolond? Hogy ölte meg?
- Koronggal.
- Milyen koronggal?
- Hajítókoronggal. Mint a nindzsák.
- Lehet, hogy az a bolond nem is volt bolond? -
hökkent meg Terrentes. - Talán valaki szándékosan
küldte ide?
Meléndez úr megrázta Andrés vállát.
- Beszélj, te barom!
Andrés mély lélegzetet vett. Ettől aztán úgy megrán-
dult, hogy Terrentes biztos volt benne: villámcsapás-
ként száguldott át a testén a fájdalom.
- Veled mi történt?
- A korong levágta... a kezemet. Meghalok... Me-
léndez úr?
Meléndez arcán verejtékcseppek futottak végig:
- A többiek? - kérdezte, miközben szétmázolta
őket. - Csapdába csaltak benneteket?
- Játszottunk - nyögte Andrés. - Vadászt játszottunk.
- Te barom! - üvöltött rá Meléndez, és legszíveseb-
ben leköpté volna. - Nem megparancsoltam, hogy...
- Volt még egy kis időnk, Meléndez úr!
- Kivel végeztetek egyáltalán?
- Hát... senkivel.
- Beszélj Guillermóról!
- Már-már elkaptuk volna őket, amikor jött a ko-
rong, és ránk... támadt. A koponya irányította.
- Koponya?
- A bolond... zsákjában volt. Zöld fénnyel világí-
tott. Ő küldte ránk a korongot.
Meléndez úr megnyomkodta a szemét. Mi a fenét
csináljon? Andrés hasznavehetetlen, ők négyen pedig
képtelenek lennének rá, hogy összefogdossák mind a
hetet. Nem, az lehetetlen... Mást kell kitalálnia.
- Meléndez úr... - nyögte Andrés. - Meg... halok?
Meléndez legszívesebben a pofájába vágta volna,
hogy bizony meg, amigo, és nem is érdemelsz mást,
csak a halált, de aztán meggondolta magát. Szüksége
lehet még Andrésra. Még félkezűn is. Arról nem is be-
szélve, hogy elege van már a holttestekből. Minél több
van belőlük, annál nagyobb problémát okoznak.
- Nem valószínű - mondta.
- Kórházba... kerülök?
- Oda - morogta Meléndez. - Kapsz egy szorító-
kötést a kezedre, aztán majd elviszlek valahova. Meg-
gyógyulsz, fiam. Ma már olyan műkezet csinálnak,
hogy jobbak, mint az eredeti.
- Ha nem halok meg... megölöm őket.
- Ezt el is várom.
- Meléndez... úr...
- Mi van?
- A kölyök és a csaj a kempingbe mentek. Nem volt
elég ruhájuk... és a csomagjaik is ott vannak. Biztos,
hogy visszamentek a kempingbe.
- Hm.
- Ott... elkaphatják őket. Ők talán tudják, hova tűnt
a bolond és Olivia. Ezen a nyomon el lehetne indulni.
Meléndez úr megveregette az óriás karját, nem tö-
rődve vele, hogy pokoli fájdalmat okoz vele neki.
- El is indulunk, amigo.

42.
Bebújtak a sátrukba, és jó ideig ott vacogtak. Bier-
mann, ahogy később visszagondolt rá; cirka egy órára
becsülte a vacogással eltelt idát.
- Indulnunk kellene, Gertrude - mondta aztán egy-
szer, amikor már úgy érezte, hogy elmúlt belőle az ide-
ges reszketés. - Azonnal indulnunk kell.
- Hova? - vacogott a lány a takarója alatt.
- Akárhova, csak el innen! Itt a nyomunkra bukkan-
hatnak.
- Kicsoda?
- Meléndez.
A lány tovább vacogott.
- Nem tudja meg... hogy itt vagyunk. Az egyik test-
őr meghalt... a másik is, alighanem. Kitől tudná meg?
- Megtudja, Trudi!
- Ki... től?
A lány felkelt. Biermann azt hitte, hallgat a jó szóra,
és éppen a sporttáskája után nyúlt, amikor a lány meg-
rázta a fejét.
- Fürödni megyek.
- Hová? - kérdezte Biermann kétségbeesetten.
- Zuhanyozni. Zuhanyoznom kell, mert meghalok.
Te nem jössz?
Biermann visszatuszkolta a torkába a feltörő üvöl-
tést. Ha ordítozni kezd, a lány csak még jobban leblok-
kol, arról már nem is beszélve, hogy felverheti vele a
szomszédaikat.
- Jól van - mondta mogorván. - Én is megyek.
Elindultak a zuhanyozók felé.
- Siess; kérlek! - kérlelte a lányt, amikor az már fé-
lig eltűnt a női zuhanyozó ajtaja mögött. - Kissé gyor-
sabban, mint szoktál.
A lány visszanézett rá: Biermann mintha undort vélt
volna felfedezni a szemében.
Gyorsan lezuhanyozott, magára kapott egy tiszta pó-
lót, felhúzta a nadrágját, és már kint is volt a zuhanyo-
zóból. A lány természetesen nem volt sehol. Csak a női
fülkékben zubogó víz jelezte, hogy még nem végzett a
fürdéssel.
És nem végzett öt perc múlva, tíz perc múlva, sőt ne-
gyedóra múlva sem. Akkor aztán nem bírta tovább, és
megzörgette az ajtót.
- Gertrude!
Kétszer kellett kiáltania, hogy a lány egyszer meg-
hallja.
- Mi van? - kérdezte türelmetlenül.
- Kérlek... nem fejeznéd be?
- Rám akarod törni az ajtót?
Biermann még további tíz percig várakozott. Éppen
ismét dörömbölni kezdett volna, amikor odabent vég-
re elzárták a csapot, és kisvártatva felbukkant előtte a
lány. Máskor talán értékelte volna a legújabb szerelé-
sét, amely maga is fekete volt, mint az éjszaka, ezúttal
azonban ügyet sem vetett rá. Megfogta a lány kezét, és
maga után rángatta.
Már odabent voltak a sátorban, amikor a lány hátra-
vetette magát a matracon, és szétterjesztett karral a sá-
tor mennyezetére bámult.
- Indulnunk kell, Gertrude!
- Hát csak indulj! - mondta a lány.
- Mi a fenét jelentsen ez?
- Csak annyit, hogy én nem megyek veled. Menj, ha
akarsz! Én itt maradok.
- Te megőrültél!
- Inkább te őrültél meg! Nem gondoltam volna, hogy
ilyen beszari alak vagy, Hans. Ha tudtam volna, eszem
ágában sem lett volna veledjönni. Mehettem volna Pe-
terrel az Emirátusokba.
A fiú leroskadt a matracuk mellé. Igyekezett a te-
nyerébe venni a lány kezét.
- Figyelj, Trudi. Nem játék, amibe belekeveredtünk.
Ezek bűnözők, nehézfiúk. Láttad, hány embert öltek
meg a szemünk láttára?
- Éppen azért - bólintott a lány. - Éppen azért nem
vagyok hajlandó kimozdulni innen. Ott ólálkodnak va-
lahol az erdőben, és lehet, hogy éppen ránk lesnek. Ez
itt mégiscsak lakott terület. A szomszédaink hollandok,
de vannak itt németek is. Reggel majd közelebb költö-
zünk hozzájuk. De te azért csak menj, ha akarsz. En-
gem viszont hagyj békén, mert ha nem, itt hagylak, és
bekéredzkedem annak a srácnak a sátrába, aki egy he-
te egyfolytában bámul. Most pedig jó éjszakát. Majd
reggel megbeszéljük a dolgot.
Megfordult, és a fejére rántotta a takaróját.
Biermann kétségbeesetten ücsörgött a matrac szé-
lén. Lépjen le egyedül? Nem, azt nem. Nem hagyhatja
itt a lányt, hiszen ő beszélte rá, hogy utazzanak Costa
Ricába. Akkor viszont mi a fenét csináljon?
Lefeküdt Gertrude mellé, és arra gondolt, hogy mi-
vel képtelen elaludni, még egyszer végigpergeti a sze-
me előtt az elmúlt este eseményeit. Hátha okosabb lesz
tőlük, és értelmes döntést tud hozni kettejük ügyében.
Másfél perc múlva aludt, mint a bunda.

43.
Már a zsombékos réten baktattak, óvatosan lépegetve
egyik fűcsomóról a másikra, amikor Hernán megtor-
pant. Olivia azt hitte, nem találja az utat, és türelme-
sen várakozott. Egyszerre aztán meghallotta a bolond
hangját.
- Jó. Odamegyünk.
Olivia megtörölgette a homlokát.
- Mondtál valamit?
- Csak nekik szóltam.
- Kiknek?
- Hát... nekik.
Olivia összeszorította a száját. A fenébe is, a végén
majd rá kell zizzennie, hogy nagy baromságot csinált,
amikor a bolondhoz csatlakozott. Nemegyszer olvasta
már, hogy a bolondok hangokat hallanak, amelyek ezt-
azt parancsolnak nekik. Legtöbbnyire olyasmit, hogy
meg kell ölniük valakit, vagy felrobbantani a Buenos
Aires-i főpályaudvart. Úgy látszik, ennek a fejében is
ott sutyorognak a hangok. Mi a fene lesz, ha egyszer
azt találnák súgni neki, hogy ölje meg őt?
Hernán azonban nem volt gyilkos hangulatban. In-
kább vidámnak látszott, aki örül, hogy jót cselekedhet.
- Odamegyünk - mondta.
- Hova? - kérdezte fél lábon toporogva a lány.
- A... kempinghez. Mi az?
- A kemping? Sátrak és faházak. Abban laknak a tu-
risták. Ezeket nem magyarázták meg a hangok?
- Ezt még nem. Már sokat tudok, de még nem min-
dent. Oda kell mennünk.
- Mi a fenéért?
- Értük. Gertrudéért és Biermannért.
A lány meghökkent. Érdekes. A bolond képes volt
megjegyezni a nevüket. Talán tényleg súgnak neki va-
lahonnan?
- És ha ott leszünk, mit csinálunk?
- Figyelmeztetjük őket.
- És ha azok előbb érnek oda?
A bolond erre nem válaszolt. Néhány percnyi csend
után viszont olyan váratlanul szólalt meg, hogy Olivia
összerezzenttőle.
- Nem kell félnünk tőlük. Ők velünk vannak.
A lány már csak sóhajtott egyet. Nem kérdezte meg,
hogy kik azok az ők.
Lassan maga is kezdett hinni bennük.

44.
Terrentes úr kezdte megérteni, hogy miért lengi körül
Meléndezt furcsa tisztelet. Egyszer valaki azt mesélte
neki, hogy Senor Meléndez varázsló, és mindenhez
ért. Egy öregasszonytól hallotta a szülőfalujában, és
annyi is volt az értéke, mint az öregasszonyok fecsegé-
sének általában, ezúttal azonban az élet igazolni lát-
szott a banya szavait. Meléndez úr térült-fordult, majd
olyan ügyes szorítókötéssel látta el Andrést, hogy egy
szakképzett ápoló sem csinálta volna különbül. Pedig
csak egy pohártörölgető kendőt és két fakanalat hasz-
nált fel hozzá.
- Így ni! - szusszantott néhányat, miután befejezte
a kényes műveletet. - Egy kis ideig kibírod vele.
- Pokolian fáj, Meléndez úr! - nyöszörgött az em-
berhegy. - Borzalmasan fáj.
- El tudom képzelni - morogta Meléndez.
- Ezt... senki nem tudja elképzelni! - nyöszörgött
tovább az óriás. - Én még... soha nem éreztem ilyen
fájdalmat. Ha elkapom őket... darabokra szaggatom
valamennyit.
- Apropó! - emelte fél a mutatóujját Meléndez úr. -
Hol hagytad a kézfejedet?
- Nem tudom, Meléndez úr - nyögte az óriás. -
Nem tudom.
- Nagy kár.
- Miért... az?
- Mert ha megtaláltad volna, talán még vissza lehe-
tett volna varratni.
- Menjünk és... keressük meg!
- Arra már nincs időnk. Azt azért jegyezd meg, And-
rés, hogy az okos ember zsebre vágja a kezét, ha vélet-
lenül lemetszették neki.
- Menjünk vissza érte... Meléndez úr! - könyörgött
Andrés.
- Eszem ágában sincs - rázta meg fejét Meléndez
úr. - Mondtam, hogy erre már nem maradt időnk. És
különben is, azt hiszem, már nincs is meg a kezed,
Andrés.
- Nincs... meg?
- Az erdőlakók szeretik a húst.
- Gondolja, hogy...
- Egyszer olvastam egy történetet Buddháról - szólt
közbe a kövér Ugalde, aki már nem öklendezett, mivel
a törlőruha jótékonyan eltakarta Andrés kézcsonkját. -
Tudod, miről szólt, Andrés?
- Nem tudom... Ugalde úr.
- Ahogy Buddha egyszer az erdőben sétált, három
éhes tigriskölyökre bukkant, amelyeknek az anyját na-
pokkal azelőtt megölték a gonosz vadászok. A köly-
kök nyivákoltak, mert már félhalottak voltak az éhség-
től. Mit gondolsz, mit csinált akkor Buddha?
- Nem tudom... Ugalde úr - nyögte Andrés, a keze
feje helyét markolászva. - Uhhhh! Nem tudom. A fák-
hoz verte őket?
- Á, dehogy. Fogott egy marha nagy kést, és felda-
rabolta magát, hogy megmentse őket az éhhaláltól. Te
legalább csak az egyik kézfejedet adtad az erdei álla-
toknak. Sokkal jobban jártál, mint Buddha.
Az emberhegy felvonyított.
- Tudja, mit, Ugalde úr...? Köpök Buddhára és a
tigrisekre is. Felőlem a világ valamennyi tigrise éhen
dögölhet. Uhhhh!
Hermógenes Otoniel félrevonta Meléndez urat.
- Mondd, Orlando, minek ez?
- Micsoda? - kérdezte Meléndez úr.
- Hát ez a szarakodás ezzel a fickóval. Nem lenne
egyszerűbb örökre megszabadítani a fájdalmaitól?
Meléndez úr megcsóválta a fejét.
- Már én is gondoltam rá, de jobb, ha életben marad.
Ő ugyanis látta a csodákat... A koponyára és a kőko-
rongra gondolok.
Otoniel megsimogatta az állát.
- Te töröd valamin a fejed.
Meléndez úr elvigyorodott.
- Miből gondolod?
- Ki vele, mi az!
- Nem találod ki?
Otoniel úr összeráncolta a szemöldökét, majd a hom-
lokára csapott.
- Neked a koponya és a korong kellene, mi?
Meléndez úr biccentett.
- Lehet, hogy egy új fegyverről van szó. Lehet, hogy
a bolond nem is bolond; lehet, hogy földönkívüli, és a
koponya meg a korong az E. T. fegyverei. Persze az is
lehet, hogy csak hülyének tetteti magát, és mondjuk,
ipari kém, aki egy titkos kísérleti üzemből lopta ki őket.
Akárhogy is legyen, megéri, hogy utánanézzünk. Vala-
mi azt súgja a lelkem mélyén, hogy nagy dohány van
bennük.
- És mi? - tudakolta Senor Hermógenes.
- Együtt üzletelünk - biccentett Meléndez úr.
Otoniel előzékenyen meghajolt.
- Mi lesz hát a következő lépés?
Meléndez úr újra elvigyorodott.
- Rakunk egy kis tábortüzet.

45.
Az étterem lobogó lánggal égett - a holttestekkel együtt.
A négy komor tekintetű férfi és a sebesült a bokrok kö-
zül figyelte a lángok lobogását.
- Gondolod, hogy... a zsaruk nem kapnak majd szi-
matot? - tudakolta a legkevesebb tapasztalattal rendel-
kező Terrentes.
Meléndez úr megvonta a vállát.
- Van néhány emberem az újságoknál. Egy-két cikk,
és máris megvannak a gyanúsítottak.
- Például kik?
Meléndez úr megcsóválta a fejét.
- Sokat akarsz tudni. Itt vannak például a nicaraguai
vendégmunkások. Könnyen rájuk lehet verni a balhét.
- És a kocsid roncsai?
- Ellopták tőlem. A nicaraguaiak kocsit is lopnak.
Össze lehet hozni egy épkézláb kis történetet.
Ugalde úr észrevette, hogy könnyed és magabiz-
tos szövege ellenére nyomasztja valami az üzlettár-
sukat.
- Valami baj van, Orlando?
Meléndez úr nyugtalanul megsimogatta az állát.
- Elcsesztük az időt. Legalább öt kilométer a kem-
ping.
- Mennyi? - hökkent meg Ugalde. - Öt kilométer?
Életemben nem gyalogoltam még egyhuzamban any-
nyit!
- Pedig most fogsz. Hacsak nem akarsz kimaradni...
- Nem akarok semmiből kimaradni!
Andrés mintha magához tért volna fájdalmas kábu-
latából.
- Senor Meléndez, kérem, Senoi Meléndez!
Meléndez úr kelletlenül fordult a sebesült felé. Vi-
gye el az ördög, talán mégiscsak igaza volt Otoniel-
nek; át kellett volna küldenie a ruhásszekrényt a más-
világra. Mit kezdjenek egy nyögdécselő sebesülttel?
Ha rájön a sebláz, talán még üvöltözni is fog.
- Mi van? - kérdezte tőle csaknem gorombán.
- Meléndez úr... kérem... nem kell sokat gyalogol-
nunk. Nem messze innen... áll egy kocsi az ország-
úton... Ha csak meg nem találta azóta valaki.
Meléndez úrban feltört az öröm. Ha nem szégyelli,
talán arcul is csókolta volna hűséges testőrét.
- A sofőrje?
- Én fojtottam... meg.
Meléndez úr a lobogó lángokra pislogott, aztán ki-
adta a jelszót.
- Gyerünk!
A lángok tovább lobogtak, és búcsút intettek nekik.

46.
A kocsit könnyen megtalálták. Ott állt az árokparton,
hívogatón kitárt ajtóval, mintha csak rájuk várakozna.
- Ez az ember aranyat ér - mosolygott Andrésra
Terrentes úr, megfeledkezve róla, hogy nem sokkal
azelőtt még azt szerette volna, ha Andrés örökre le-
hunyja a szemét.
- Ha meglenne a... kezem...
- Fogd be a szád, Andrés! - mordult rá Senor Me-
léndez.
Néhány percig az árokban lapultak a megfojtott so-
főr mellett. Egyszer csak Meléndez úr felállt, és a töb-
biek felé intett.
- Gyerünk, be a kocsiba!
- Ennyien nem férünk be - aggodalmaskodott Ugal-
de úr.
- Majd Andrés hátra ül a platóra. Legalább nem hall-
gatjuk a nyöszörgését.
- Bocsánat... Meléndez úr, de annyira fáj.
Valahol a távolban reflektor fénye villant.
-A fenébe is! - kiáltotta Meléndez. - Jön valaki!
Gyorsan bé a vezetőfülkébe!
Bepréselték magukat a fülkébe, míg Ugalde nagy
nehezen felnyomta a fájdalmasan nyöszörgő Andrést
a platóra.
- Gyorsan, gyorsan!
Addig vacakoltak a gyújtással, amíg a kocsi beérte
őket. Ez is teherautó volt, volánjánál széles kalapú, ba-
juszos férfi ült. Amikor észrevette őket, megállt mel-
lettük, és kidugta a fejét az ablakon.
- Jó estét, uraim. Segíthetek valamiben?
Meléndez úr a pasasra mosolygott.
- Csak pisálni álltunk meg.
- Hova tartotok, amigos?
- A kempingbe - mondta Meléndez úr.
A pasas szemében megvillant valami. Meléndez úr
átlesett a másik fülkéjébe. Látta, hogy a rádió ott lóg a
sofőr keze ügyében.
Ha Meléndez úr nyeretlen kétéves lett volná, nem
jött volna rá, mi az ábra. Így azonban azonnal rájött.
A pasas ismeri az autójukat, tudja ki a gazdája, csak
még abban nem biztos, hogy kölcsönadta-e nekik, vagy
ellopták tőle.
Meléndez úr önkéntelenül is a nicaraguai spanyolt
használta, és ezt a pasasnak észre kellett vennie.
- Hol van Carlos?
Meléndez úr ráütött a volánra.
- Ő bízott meg bennünket, hogy álljunk reggelre a
kemping elé, de azt nem mondta, hogy tragacsra ültet,
nem autóra. Különben nicaraguaiak vagyunk.
- Nekem mondjátok? - könnyebbült meg egy kicsit
a másik. - Hallom a beszédeteken.
- Nincs valami melója, Senor? - kérdezte Meléndez
úr. - Ha ennek a fuvarnak vége, Carlosnak már nem
kellünk.
- Nekem aztán nincs - mondta a vezető. - Örülök,
ha magamnak találok valamit.
- De cigarettája csák van?
- Várjatok. Átdobok egy paklival az ablakon.
Elfordította a fejét, és kotorászni kezdett a mellette
lévő ülésre hajigált cuccai között.
Meléndez úr óvatosan kinyitotta az ajtót, és lehup-
pant a betonra. A másik csak akkor vette észre, amikor
eltakarta előle a holdat.
Felpillantott, és Meléndezre ripakodott.
- Mi a fenét akarsz itt? Mondtam, hogy átdobok egy
csomaggal. Mi a fenét...?
Meléndez úr, mielőtt a sofőr felhúzhatta volna az
üveget, bedugta a stukkerját az ablakon, és mellbe lőt-
te a pasast. Aztán amikor az előredőlt, biztonság ked-
véért beleeresztett még egyet.
- Így ni! - mondta aztán, amikor visszaült a másik
három mellé. - Ezzel meg is volnánk.

47.
A kemping felé robogtak, miközben a hűvöskés éjsza-
kai szél az arcukat simogatta. Bár igencsak szűkösen
szorongtak a fülkében - lényegében egymás ölében ül-
tek - nem elégedetlenkedtek. Ez a Meléndez érti a
dolgát, az hétszentség!
Meléndez úr halkan fütyörészett, majd amikor fel-
tűnt előttük a kemping bejárata, ismét a volánra ütött.
- Azért szép az élet, mi?
- Ha meglenne a kezem... még szebb lenne - nyö-
szörgött be az ablakon Andrés.
Meléndez úr megcsóválta a fejét, és oldalba bokszol-
ta Terrentest.
- Azt utálom ezekben a fiatalokban, hogy sosem
elégedettek.
Leállította a kocsit és kiszálltak belőle.
Valami átfutott előttük az országúton.
Meléndez úr elfintorította az orrát.
- Az ördögbe is... gyűlölöm a mosómedvéket. Egy-
szer valaki azt mondta nekem, hogy szerencsétlensé-
get hoznak. Remélem, nem lesz igaza.
Megkerülték a portát, és mintegy ötvenméternyire tő-
le átmásztak a kerítésen.

48.
A lány arra ébredt, hogy valaki a lábát simogatja. Előbb
csak a bokáját macerálta, aztán egyre feljebb kúszott a
keze a lábszárán. Mire icipicit magához tért, már a bu-
gyija felé érezte a tapogatást.
Éppen csak sikerült kinyitnia a fél szemét. Sötét volt
a sátorban, mint az alagútban. Azt már tudta, hogy Cos-
ta Ricában van, másra azonban nem emlékezett. Sőt
nem is akart. Aludni akart reggelig. Félálomban elmo-
solyodott, és lesöpörte magáról a kutakodó kezet. Hogy
milyen hülye ötletei is vannak néha Hansnak! Most és
itt a tök sötétben? Rá kellene szólnia, hogy nyughas-
son már, várja meg a hajnalt, amikorra kipihente ma-
gát, és majd lát is valamit. Semmit sem utál jobban,
mint az ilyen vak együttléteket. Ilyenkor akárki lehet-
ne Hans helyében, talán észre sein venné. A fenébe is,
vedd el már a kezed!
Amikor egészen felébredt, már késő volt. Súlyos
test nehezedett rá; majdhogynem belepréselte a mat-
racba. Sikoltani akart, de valaki befogta a száját. Bele
akart harapni az erőszakos tenyérbe, de meleg ajkat ér-
zett a fülén, a nyakán pedig hideg fémet.
- Kés - suttogta valaki a fülébe. - Ha kiáltozol, el-
vágom a torkod!
A lány bódultan tűrte, hogy a valaki mellé feküdjön.
Bár lemászott róla, úgy átkarolta, hogy moccanni sem
tudott. Jézusom, ez meg fogja erőszakolni! Nemhiába
figyelmeztették odahaza, hogy Latin-Amerikában meg-
esik az ilyesmi, csak nevetett rajtuk. Most aztán itt a
vég! Mit csináljon, jaj, mit csináljon?
- Csak nyugalom - nyugtatta a hang. - Ha nem kiál-
tozol, nem lesz bántódásod. Ha kiáltozol, vége a bará-
todnak. Tőled függ az élete. Érted, amit mondok?
Gertrude bólintott. Egyetlen pillanat alatt kiverte
előbb a forró, aztán meg a hideg veríték.
Akkor hirtelen, mintha villámfény csapott volna az
éjszakába, megértett mindent. Dehogyis akarják meg-
erőszakolni! Vagy ha akarják is, hát nem ez a fő céljuk.
Meléndez és cimborái kapták el őket. Jézusom, és az
óriás! Mégiscsak igaza volt Hansnak; tovább kellett
volna állniuk. Istenem, nagy hibát követett el, de mek-
korát!
- Meléndez... úr?
- Bingó.
- Mit akar... tőlem?
- Meg szeretnék tudni tőled valamit, kicsikém.
- Én nem... tudok semmit - suttogta. - És Hans
sem. Mi csak véletlenül...
- Tudom én azt - suttogta vissza Meléndez úr. - Ti
csak véletlenül keveredtetek oda. De hát, mit csináljak,
ha egyszer ott voltatok; nem lehet semmivé tenni azo-
kat a szép perceket. Szóval, árulj el nekem valamit.
- Mit, Meléndez úr?
- Azt, hogy most hol vannak.
- Kicsodák... Meléndez úr?
- A bolond és Olivia. Együtt vannak egyáltalán?
A lány reszketett, mint a nyárfalevél.
- Nem tudom, Meléndez úr.
- Nem tudod? Tényleg nem tudod?
- Nem mondták, hová mennek. Csak elmentek.
- Csak úgy?
- Hát... csak úgy.
- Jól van, lányom, ha csak úgy, hát úgy. De azért
mondanék én neked valamit. Ha kissé világosabb len-
ne, láthatnád, hogy a sátratoknak már nincs másik ol-
dala.
Gertrude ekkor döbbent csak rá, hogy miért érez né-
hány másodperce Hans felől hideget.
- Nincs... másik oldala?
- Nincs. Andrés van ott helyette. Le kellett tépni a
ponyvát, hogy beférjen. Most itt fekszik mellettem, és
rajta tartja a megmaradt kezét Hans torkán. Ő aztán
egyetlen kézzel is képes megfojtani bárkit. Apropó, tu-
dod, miért van Andrésnak egyetlen keze? Ugye, tudod?
Jól van, jó kislány vagy te. Hát, ha nem mondod meg,
hogy hova ment a bolond és Olivia, a barátod meghal.
Mégpedig azon nyomban!
Meléndez úr fenyegetődzött, pedig esze ágában sem
volt itt megöletnie a fiút. Ha a lány nem tudja, hol a
bolond és Olivia, nem nagy baj - feltehetően Pedro
cukrászüzeméhez mentek. A bolond ott lakik; valószí-
nűleg ott rejtegeti a koponyát és a korongot. Még az is
lehet, hogy nemcsak ez az egy van neki, hanem egy
egész arzenál... Ki kell vinniük a lányt és a int a kem-
pingból. Itt olyan közel állnak egymás mellett a sátrak,
hogy még a sóhajtás is áthallatszik egyikből a másikba.
- Nem tudom - nyöszörögte Gertrude. - Nem tu-
dom, hova mentek.
- Mássz ki a sátorból.
Gertrude érezte, hogy a penge egyetlen pillanatra
sem távolodik el a nyakától.
Ebben a pillanatban fény villant, és egy zseblámpa
csóvája kukkantott be hozzájuk a szomszéd sátor bel-
sejéből.
- Hans! Gertrude!
- Csak nyugalom - suttogta a fülébe Meléndez úr. -
Nyugodtan válaszolj.
- Én... vagyok.
- Trudi? - kérdezte egy női hang. -.Te nyöszörögsz
olyan borzalmasan?
Gertrudénak fogalma sem volt róla, hogy ki nyöszö-
röghetett. Talán Hans? Istenem, annyira meg van ré-
mülve, hogy Meléndez suttogásán kívül nem hall sem-
mit.
- Talán Hans - nyögte.- Biztos... rosszat... álmo-
dott. Mindjárt... felébresztem.
- Fogd be az orrát. Nem ébred fel tőle, csak elmúlik
az álma.
A fény kialudt.
- Jól van - suttogta Meléndez úr. - Velünk jössz, ki-
csim.
- És... Hans?
- Majd meglátjuk.
Ebben a pillanatban ismét felvillant a lámpafény.
Meléndez elátkozta magában a rosszul alvó szomszé-
dokat. Mi a francot akarnak már megint?
A fény azonban ezúttal nem sárgán erőszakos volt,
hanem megnyugtatóan zöld. Ott világított előttük a le-
vegőben, mintha óriási világítóbogár szórta volna rá-
juk.
A lány szívét vad öröm töltötte el. Nem törődve ve-
le, hogy a kés a nyakán van, nagyot kiáltott.
- Hernán, Hernán, itt vagyok!
A kés beleszaladt á húsába.

49.
Meléndez úr nem akarta a kempingben megölni a lányt,
nem akart nyomot hagyni maguk után. Azt tervezte,
hogy majd odakint a mocsárnál elvágja a torkát, aztán
lesüllyesztik az iszap mélyére a fiújával együtt. Mes-
terei annak idején arra tanították, hogy a sok holttest
sok-sok áruló nyom. A zsaruknak teli van a kamrájuk
olyan eszközökkel, amelyekkel meg tudják szólaltatni
a halottakat. Néha az elmúltak aztán el is árulják nekik
a gyilkosaik nevét. Más sem hiányozna, mint hogy a
fakabátok felplankolják, hogy az ő keze van a dolog-
ban. Úgyis szimatolnak utána eleget.
Automatikusan szúrt. Ha nein teszi meg, a lány fel-
veri a kempinget.
Mivel a fény egyre erősebben ragyogott, eltakarta
a szemét, és eleresztette a lányt.
- Tűnés! - kiáltott Andrésra. - Gyerünk!
Arrafelé futottak, ahol bemásztak a kempingbe. Me-
léndez úr agyán átfutott ugyan a gondolat, hogy mi van
akkor, ha a társai megpattantak a kocsival, de szeren-
csére nem ez történt. A kocsi ott állt; ahol hagyta. Ezút-
tal Ugalde ült a kormánynál, a másik kettő idegesen
bámult ki az ablakon.
Amint megpillantották, egyszerre sóhajtottak fel a
megkönnyebbüléstől.
- Na végre! - nyögte Terrentes úr, és hátradőlt az
ülésen. - Mi tartott ilyen sokáig?
Ugyanabban a pillanatban feltűnt a csillagfényben
Andrés is. Összegörnyedve futott: mellére szorította sé-
rült kezét, mint aggódó anya a csecsemőjét.
- A francba! - szitkozódott Otoniel. - Ez még meg-
van? Azt hittem, elveszítetted valahol.
- Szükségünk lehet még rá - lihegte Meléndez úr,
aki az utóbbi években elszokott a fizikai megerőltetés-
től. - Indíts már, Rodolfo!
Ugalde úr engedelmeskedett. A kocsi megkerülte a
kempinget, majd kifordult egy, az országútba torkolló
bekötőútra.
Amikor a teherautó nagyot zöttyent az országút első
kátyújában, Terrentes úr megtörte a csendet.
- Széna vagy szalma?
Meléndez úr hátrahajtotta a fejét.
- Nem egészen sikerült.
- Azt gondoltam. Mi történt?
- A bolond és Olivia ránk törtek.
- Hogy a fenében?
- Mit tudom én! Nem sokkal utánunk érkezhettek.
- Mi nem láttunk senkit.
- Hogy láttatok volna, amikor nyilván kiszúrtak
benneteket.
- Akkor most mi van? - csapott a volánra Ugalde
úr. - Kinyírtunk egy sofőrt, hogy kocsikázhassunk egyet
az éjszakában? Ennyi erővel taxit is bérelhettünk volna.
- A lány meghalt - mondta Meléndez úr.
- Melyik?
- A kempinges lány. Alighanem Gertrudénak hívták.
- A fenébe is: Hogyan?
- Nyakon szúrták.
- Kicsoda?
- Én.
- És a srác?
- Ő is meghalt.
- Gyorsan jár a kezed.
- Az nem én voltam - hárította el magától a dicsősé-
get Meléndez úr. - Andrés fojtotta meg.
- Hol az ördögben van a nagy barom?
- Hátul.
- Fáj még neki?
- Mit gondolsz?
Ugalde úr fékezett. Az út szélére kormányozta a ko-
csit, aztán leállította. A volánra tette a kezét, és Melén-
dez úrhoz fordult.
- Beszélnünk kell.
- Hát beszéljünk.
- Arról volt szó - kezdte a pókhasú Ugalde - hogy-
ha jól emlékszem, meg akartunk szerezni valamit. Két
csodafegyvert, nem?
- Jól emlékszel.
- Hol vannak?
- Egyelőre nincsenek meg.
- Tehát megfutamodtatok.
- Muszáj volt - védekezett Meléndez úr. - Fel-
ébredtek a szomszédok. Ha észrevesznek bennünket,
nehéz idők elé nézhettünk volna. Meg kellett pattan-
nunk.
- És a csodafegyver?
- Majd utána megyünk.
Egyelőre nem kellett utána menniük.

50.
Meléndez úr éppen magyarázni kezdte volna, hogy mi
a terve, amely már jóval gondosabb és kimódoltabb
lesz, mint amilyenek eddig csak úgy, ötletszerűen fel-
bukkantak benne, amikor Ugalde úr kihúzta az indító-
kulcsot, és Meléndez ölébe hajította.
- Én kiszállok.
- És hova mész, ha szabad kérdeznem?
- Lassan hajnalodik, nemsokára elkezdik keresni a
kocsinkat. Az ötleteid az éjszakával együtt kifújtak, Me-
léndez. Mondhatnám úgy is, hogy tegnap semmi nem
jött össze. És attól tartok, ma sem jönne. Egy időre jobb,
ha nem látjuk egymást. A Honduras és Salvador kö-
zötti háborúnak kevesebb volt a halálos áldozata, mint
amennyit magunk mögött hagytunk röpke néhány óra
alatt.
- Leléptek? - kérdezte Meléndez úr.
- Tudsz jobbat?
Meléndez úrban felment a pumpa:
- Ez az utolsó szavatok?
- Ez - mondta Ugalde.
- És a többiek?
- Én vagyok a szóvivő.
Meléndez kérdőn nézett végig rajtuk. A másik kettő
visszanézett rá, és bólintott.
- Már késő - mondta Meléndez. - Már késő.
Valóban késő volt. A többiek csak akkor kezdtek ka-
pálózni, amikor Andrés betörte a fülke hátulsó ablakát,
és bedugta rajta a stukkerját. A fegyver csöve Otoniel
úr tarkóját érintette.
- Kiszállás! - vezényelt Meléndez, és ő is előhúzta
a fegyverét. A változatosság kedvéért Ugalde oldalá-
ba nyomta: - Gyerünk le az útra! De előbb a padlóra a
fegyverekkel!
A másik három pillanatok alatt rájött, hogy súlyos
hibát követett el. Akkor kellett volna lepattanniuk Me-
léndezről, amikor már nincs a közelükben.
- Mi a fenét akarsz, Orlando? - kérdezte békülé-
keny hangon Terrentes úr. - Beszéljük meg a dolgot.
- Nincs miről beszélni - mordult rá Meléndez úr. -
A korong és a koponya valóban csodafegyver. Milliár-
dokat akartam a zsebetekbe tömni, de nektek nem kel-
lett. Beszartatok, mert az első menetben nem repült a
sült kolibri a szátokba. Én pedig nem kezdek beszari ala-
kokkal. A beszari mindenre képes. Még arra is, hogy
felnyomja a haverját.
- Miről beszélsz, Meléndez? - kulcsolta össze a ke-
zét már a betonon Otoniel úr. - Mi a francról beszélsz?
- Arról, hogy pontosan tudom, mit kell tennem.
A kempinges lány és a srác meghalt, már csak Hernán
és Olivia van hátra. Nekik pedig ismerem a rejtekhe-
lyüket.
- Mire gondolsz?
- A cukrászüzemre. Na, lefelé az út mellé!
Azok hárman rádöbbentek, hogy ennek már a fele
sem tréfa. Ez a vadbarom még kinyírja őket is. Úgy be-
lejött a gyilkolásba, hogy talán már az Isten sem állít-
hatná meg.
- Ne szórakozz, Orlando! - próbálkozott ismét
Otoniel úr. Érezte, hogy egyre nehezebben tudja visz-
szatartani az izmait, s a vége majd az lesz, hogy szé-
gyenszemre telepakolja a nadrágját. - Tárgyaljuk meg
a dolgot még egyszer!
Meléndez úrnak természetesen esze ágában sem
volt megölni őket, hiszen szüksége volt a segítségükre.
Élve értékesek, holtan viszont már annyit sem érnek,
mint a macskatetemek az út szélén.
- Nincs miről tárgyalni! - mondta keményen. - Oda,
egymás mellé!
Andrés olyan fenyegetőn állt a kocsi platóján kezé-
ben jókora pisztolyával, hogy eszük ágában sem volt
ellenállni. Különben is, a ragyogó csillagfényben cél-
talannak látszott mindenféle menekülési kísérlet. Az út
padkájánál sima mező kezdődött, még egy vakondtú-
rás sem látszott rajta, amely mögött elbújhattak volna.
Egymás mellé álltak hát, és kiáltoztak. Otoniel úr
kezét előrenyújtva rimánkodott, Ugalde legszívesebben
a földre roskadt volna, csakhogy úgy megmerevedett
a térde, hogy moccanni sem tudott. Terrentes viszont a
könnyeit törölgette.
Meléndez úrnak az volt a terve, hogy föléjük lő
vagy kettőt, aztán visszaparancsolja őket a kocsiba, és
még egyszer megkérdezi tőlük, hogy segítenek-e neki?
Hagyják-e, hogy dúsgazdaggá tegye őket?
Andrés talán még a fájdalmáról is megfeledkezett,
ahogy végignézett a három reszkető takonypócon. Ha
szeretett valamit az életben, akkor az ilyesfajta jelene-
tek voltak azok. Ha meglenne a keze, és nem fájna
olyan pokolian a helye, hogy élvezné a helyzetet! Iste-
nem! Így is élvezet persze az élvezet, csakhogy közel
sem akkora.
Otoniel úr Andrésra pillantott, és majdnem elhányta
magát. Sokszor elgondolkodott már rajta, milyen lesz
élete utolsó néhány perce, és hol történik majd meg ve-
le az elkerülhetetlen - erre azonban nem gondolt soha.
Egy lucskos, nyirkos mezőn, közvetlenül a hajnali szür-
kület előtt golyót kapni a fejbe, nem valami felemelő
érzés.
Éppen megpróbált volna elmondani egy rövid imát,
amikor váratlanul, talán éppen a semmi közepéből ér-
kezve, meglebbent valami a szeme előtt. Előbb dene-
vérnek hitte, aztán éjszakai madárnak. Lassan szár-
nyalt el az arca előtt, majd amikor utána nézett, hogy
utolsó pillantásával valami érdekeset kapjon még el a
világból, a madár rettenetes sebességre kapcsolt. Szem-
mel szinte nem is látható gyorsasággal körberepülte a
másik kettőt is, aztán a kocsi felé lebbent.
Otoniel úr élesen felkiáltott. Akár jajkiáltás is lehe-
tett volna, de nem az volt.
A megkönnyebbülés kiáltása tört ki a száján, ahogy
felismerte, micsoda az éjszakai madár.
A korong, amiről Meléndez beszélt.
Andrés a kocsi platóján állt, s utálattal nézett le rá-
juk, mint csúszómászókra, amelyeket azonnal el fog
taposni. Felemelte a stukkerét, hogy Meléndez úrral
együtt a megpuhítandók feje fölé lőjön vele.
A három "halálraítélt" és Meléndez úr tekintete ek-
kor már nem kalandozott semerre; Andrésra bámultak
mindannyian. Egészen pontosan arra a fekete valami-
re, ami ott csapdosott a nagy barom feje mellett.
Természetesen az óriás is észrevette a valamit, de
nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Ha itt
röpdös egy éjszakai madár, hát röpdössön!
Ha nem uralkodik el rajta a fájdalom, bizonyára nem
vette volna ilyen könnyedén a dolgot. Ezúttal azonban
már csak leértékelt harcos volt - hitehagyott szamuráj.
Felemelte a stukkert, és meg akarta húzni a ravaszt.
A madár ekkor csapott le rá.
A másik négy csak annyit látott, hogy kihullik a fegy-
ver a kezéből, majd valami kerek, gömbölyű, mint egy
dinnye, felemelkedik a levegőbe.
Andrés hatalmas teste csattanva vágódott végig a
kocsi platóján.
Feje a levegőbe röppent, mintha megcélozta volna
a holdat.
Aztán lehullott a lábuk elé.

51.
A lány, amikor magához tért, csillagokat látott a szeme
előtt. Rövid ideig azt hitte, maga is a csillagok között
repül a mennyország felé, de a zöld fény, amely ott ra-
gyogott körülötte, visszatérítette a valóságba. A füvön
feküdt a szabad ég alatt. Alig karnyújtásnyira tőle a
koponya szórta zöldes fényét. Iszonyodva fordította el
tőle a fejét, és fel akart tápászkodni, de egy erőteljes
kéz visszanyomta. Nem látta a ragyogástól, hogy ki az;
egyetlen másodpercre végighullámzott rajta a félelem.
Csak nem Meléndez...
- Nyugalom - hallotta maga felett a bolond hangj át. -
Ne mocorogj. És főleg vedd le a kezed a nyakadról.
- Her... nán?
- Persze hogy én vagyok.
- Olivia?
- Hiányoztam, édes? - kérdezte a csillagok közül a
lány.
- Mi történik...
- Maradj még egy kicsit. Megsebesültél.
- Mi történt... velem?
- Meléndez nyakon szúrt. Szerencsére nem vágta el
a nyaki ütőered.
- Akkor... miért...
- Most éppen gyógyulsz. Begyógyul a sebed. Ne
nyúlj hozzá, kérlek.
- Hogyhogy... gyógyulok?
- Az mondták, a koponya öt perc alatt meggyógyít.
Csak feküdj türelmesen.
A lány legszívesebben mégiscsak a nyakához nyúlt
volna, de nem mert.
- Hans? Jól... van?
Hernán hangjában nem volt semmi érzelem.
- Meghalt.
- Úristen!
Alig tudta visszatartani a torkán feltörő zokogást.
- Mi történt vele?
Olivia válaszolt Hernán helyett.
- Andrés megfojtotta.
- És a... koponya...?
- Rajta nem tud segíteni. A bolond beszélt velük. Azt
mondták; sajnálják, de a halottakat nem tudják életre
kelteni. De téged meggyógyítanak. Vagy már meg is
gyógyítottak.
A lány oldalra hajtotta a fejét, és a koponyára nézett.
A koponya - ha lehet egyáltalán ilyet mondani - mint-
ha barátságosan ránevetett volna.
- Kész vagy. Meggyógyultál - mondta Hernán.
- Honnan tudod?
- Ők mondták. Bele kell dugnom a tarisznyába.
Meg kell várnunk, amíg a korong visszatér.
- A korong... vissza...
- Meg kell várnunk - bólintott Hernán. - Nyugod-
tan megnézheted a nyakad. Begyógyult.
Gertrude a nyakához kapta a kezét. Nem érzett sem-
mit rajta, ami sebesülésre emlékeztette volna.
- Nem mondtad... hova repült a korong.
Hernán mintha elmosolyodott volna. Bár Gertrude
nem látta, biztos volt benne, hogy a bolond moso-
lyog.
- Vadászik.
- Úgy... érted... rájuk?
- Meg akarja büntetni őket.
- Ezt is ők mondták?
- El kell mennünk innen!
- Hová?
- Azt... nem mondhatom meg. Velem jöttök? Meg-
engedték, hogy velem jöjjetek.
- A cukrászműhelybe? - kérdezte Olivia. - Mert ha
oda, én megyek. Mindig is szerettem volna telezabálni
magam friss süteménnyel.
- Hát te?
Gertrude pokoli gyengeséget érzett. Olyan hirtelen
tört rá, mintha a korong találta volna fejbe. Azt akarta
volna mondani, hogy ő nem mehet, neki vissza kell
térnie a kempingbe, megkeresni Hans holttestét, elszál-
líttatni Németországba - de már semmihez nem volt
ereje.
Úgy érezte, hogy rászakad a csillagos ég millió csil-
lagával együtt, és maga alá temeti.
Ismét útnak indult a mennyország felé.

52.
Ott reszkettek mind a négyen a kocsi alatt, ahova a leg-
nagyobb lélekjelenléttel megáldott Meléndez behajtot-
ta őket. Lesunyták a fejüket a betonra, majd rémülten
felüvöltöttek, ahogy a korong felbukkant az orruk előtt.
- Itt van! - sikoltotta magas fejhangon Ugalde úr. -
Jézusom, itt van!
A korong lecsapott rá. Le akarta nyisszantani a fejét,
de nem fért hozzá. Ugalde úr arca előtt vastag, rozsdás
cső húzódott - vajon mi a fenének a csöve lehet? - en-
nek vágódott neki. Fémes nyöszörgés hallatszott, a cső
kettétörött, por és korom szálldosott a kocsi alatt.
- Ez megöl bennünket! Levágja a fejünket!
A korong ismét támadott. Megpróbált beférkőzni a
kocsi alá, de nagy igyekezetében a betonhoz csapó-
dott. Megperdült rajta, majd erejét veszítve az utat sze-
gélyező kaktuszok közé pottyant.
Meléndez úr, nem törődve vele, hogy a korong újra
támadhat, kivergődött a kocsi alól, és a kaktuszokhoz
rohant. Elkapja, ha beledöglik is!
A korong Meléndez közeledésére ismét csak felröp-
pent a levegőbe.
Csakhogy kissé másképpen repült, mint eddig. Bi-
zonytalan, billegő volt a szárnyalása, mintha megsérült
volna. Akármennyire is meregette Meléndez úr a sze-
mét, nem látta, hogy letörött volna belőle akár egy da-
rab is.
Kezében a fegyverével addig futott a korong után,
amíg az bele nem veszett a csillagfénybe.
Meléndez úrnak ekkor igazából átkozódnia kellett
volna, hogy elpasszolta, de ő nem ezt tette. Vágyakoz-
va nézett utána, aztán mintha mi sem történt volna, ke-
zében a stukkerével, odasétált a kocsihoz.
- Hé! - kiáltotta megzörgetve fegyvere csövével a
karosszériát. - Elment. Kijöhettek.
Hiába zörgette meg még egyszer a kocsi oldalát,
azok csak nem moccantak. Így hát kénytelen volt ő
maga benézni az autó alá. Amit látott, nevetésre inge-
relte. Úgy feküdtek a betonon a kerekekhez lapulva,
mintha odaragadtak volna.
- Kijöhettek - ismételte meg. - Hiszen társak va-
gyunk, vagy mi a fene?
A társak volt a varázsszó: Mocorgás támadt odalent,
majd lassan előmászott Ugalde, aztán Terrentes, legvé-
gül pedig Senor Otoniel Hermógenes.
Meléndez úr látványosan zsebre vágta a pisztolyát.
- Láttátok? - kérdezte csípőre téve a kezét.
Egyikük sem kérdezte, mire gondol. Hiszen tudták,
hogy nem gondolhat másra, csakis a korongra.
- Láttuk - mondta Otoniel úr.
- Mit gondoltok, mennyit érhet?
Még csak megbecsülni sem tudták. Mondhattak vol-
na milliókat, vagy éppen milliárdokat is, de hát végül
is mit számítanak az ilyen apró különbségek? Bizo-
nyos határon túl már nincs jelentősége a millióknak és
a milliárdoknak.
- Megszerezzük? - kérdezte a kihunyó csillagokra
nézve Meléndez úr.
Nem kellett soká várnia a válaszukra.
- Meg - mondta Otoniel úr. - Én benne vagyok.
- Én is - bólintott Terrentes.
- Akkor mire várunk? - kérdezte Meléndez úr, majd
laza mozdulattal felugrott a kocsi platójára.
- Segítsünk? - készségeskedett Terrentes.
- Felesleges. Egyedül is elbírok vele.
Andrés teste lerepült a kocsiról.
Meléndez úr leugrott a platóról, és odaült a volán-
hoz.
A hajnal első sugarai vidám táncot jártak a közeli he-
gyek csúcsai között.

Az ördögűző

1.
Ezen az estén Cristobal atya engedett a kötelesség szo-
rításán, és nem az imádságoskönyvét vette elő, amit
lefekvés előtt rendszerint olvasgatni szokott. Csak né-
hány napja kapta meg Juantól, az alsóvárosi antikvá-
riustól azt a régi, kézzel írt kódexet, amelyre oly régó-
ta vágyakozott. Sajnos megvenni nem tudta tőle, de ez
nem is volt igazából fontos, hiszen ha izgalmasnak ta-
lálja, majd csináltat róla másolatot.
A kódex gyönyörűséges alkotás volt. Látszott rajta,
hogy évszázadokkal azelőtt kötötték be - feltehetően
egy nagyúr könyvtára számára. Hiába keresett azon-
ban valami jegyet vagy jelet rajta, amely támpontot ad-
hatott volna az egykori tulajdonos azonosításához,
sem ő, sem az antikvárius nem talált ilyet. Azt sem si-
került kideríteniük, hogy ki volt az eladó. Valami ha-
gyatékkal pottyanhatott az antikvárium raktárába jó
néhány évvel azelőtt. Az öreg Micotakisz, az antikvá-
rium akkori tulajdonosa vásárolta fel sok más könyv-
vel együtt, s egyszerűen csak beöntette őket a pincéjébe.
Cristobal atya rövid ideig elmélázott a könyvek sor-
sán. Lám csak, lám: bármilyen szép is egy könyv, bár-
milyen csinos is a kötése, mégis pincében végzi, ha
nem menti ki onnan valaki. Szakasztott, mint az em-
berek esetében. Lehetsz akármilyen gazdag, okos, eré-
nyekkel teli, mégis egy pincében, azaz a sírban vég-
zed, hogy a fene ette volna meg az egészet!
Cristobal atya belelapozott a kézzel írott kódexbe.
Istenem, már a tapintása is olyan gyönyörűséges. És a
kalligráfiája! Életében nem látott még ilyen szépsége-
sen kunkorított betűket!
Mégsem ezek voltak számára a könyv igazi értékei.
Legfőbb értékét maga a szöveg adta. A szöveg, amely
kis túlzással képes volt eksztázisba kergetni Cristobal
atyát.
Cristobal atya megpróbálta csillapítani szíve dobo-
gását, s hogy végleg helyreállítsa teste normális műkö-
dését, összecsukta a kódexet, és letette az ágya mellé
a szőnyegre.
Csak akkor veszem fel, ha már megnyugodtál! - lec-
kéztette meg saját magát. - Még csak az hiányozna,
hogy elragadjon a hév. Ezt a könyvet csak olyan tiszta
fejjel szabad tanulmányozni, mint amilyennel a hajnali
ájtatosságra készül az ember.
Elöljárói alaposan meghökkentek volna, ha tudják,
Cristobal atya mivel hasonlította össze a reggeli ájta-
tosságot.
Cristobal atya néhány percnyi csendes pihenő után
ismét a könyv után nyúlt.
Csak semmi izgalom - fenyegette meg újfent ma-
gát. - Ha rakoncátlankodsz, visszateszem a szőnyeg-
re, és addig fel sem veszem, amíg helyre nem billensz.
Ha kell, reggelig is folytathatjuk a játékot!
Cristobal atyát kemény férfiúként ismerték - ahhoz,
amit csinált, kemény emberek szükségeltetnek. Így az-
tán önmagához is szigorú volt - ha néhány évszázad-
dal korábban születik, inkvizítor lett volna belőle talán.
Ennek némiképpen ellene szólt ugyan, hogy Cristobal
atyának lágy volt a szíve, mint a viasz; bármennyire is
rúgkapált néha ellene: képtelen volt nem segíteni a rá-
szorulókon. Így került bele abba is, amitől tulajdonkép-
pen egész lénye viszolygott, és mégis csinálnia kellett.
Ő inkább csak csodálta volna őket, mintsem hogy har-
coljon ellenük, csakhogy a harc elkerülhetetlen volt,
ha segíteni akart a hozzá fordulókon. Cristobal atya né-
ha úgy érezte magát, mint a katona, akinek esze ágá-
ban sincs embervért ontani, de ha meg akarja védeni a
szeretteit, mégis meg.kell tennie.
Elkapta a kódexet, és az ölébe vette. Becsukta a sze-
mét, majd néhány percnyi látszólagos szendergés után
gyors mozdulattal kinyitotta.
A könyv éppen egy fekete tussal rajzolt illusztrá-
ciónál nyílott ki. A rajz hatalmas, elefántfejű, hordóha-
sú fickót ábrázolt; hasára szorított ujjai hosszú és éles
madárkarmokban végződtek.
Cristobal atya akaratlanul is elmosolyodott, mintha
régi ismerőssel találkozott volna.
- Behemót - suttogta maga elé. - Hát te is itt vagy,
te rohadék! Hadd látom, mit írnak rólad!
Cristobal atya arcán mennyei boldogság ragyogott,
amíg a kép alá írt szöveget tanulmányozta. Mint a tá-
bornokén, akinek kémei az asztalára tették az ellenség
erődrendszerének pontos leírását.
- Végre alaposan is megnézegethetlek, fűfaló - mo-
rogta, arra célozva, hogy a démonológia szerint Be-
hemót fűvel táplálkozik. - Erős, nagy barom vagy, de
egyszer még majd elkaplak egy fordulóra!
Tovább akart lapozni, de abban a pillanatban meg-
kopogtatták az ajtaját.
Cristobal atya rémületében kiejtette a kezéből a kó-
dexet. Azt hitte, Behemót elevenedett meg, hogy máris
a szolgálatára álljon egy jó kis verekedéssel. Ha így
lett volna; Cristobal atya szörnyű hátrányba kerül, hi-
szen nem volt a keze ügyében fegyver, amivel felve-
hette volna a harcot az ördög ellen. Márpedig Behemót
ereje ellen az ő ereje édeskevés.
Cristobal atya villámgyorsan ágya alá dugta a köny-
vet. Megigazgatta a hálóingét, aztán az ajtó irányába
morgott.
- Ki az?
Az odakint várakozónak jó füle lehetett, mert meg-
értette a morgást.
- Louis.
Cristobal atya meggyőződött róla, hogy nem látszik-e
ki a könyv az ágy alól - még egy picit beljebb is taszí-
totta - aztán kidugta a lábát a durva szőrtakaró alól.
Magára kapva barna csuháját, az ajtófélfa mellé állt.
- Ki az? - kérdezte még egyszer, a biztonság ked-
véért.
- Louis -jött rá a válasz.
- Á, Louis! - mondta, mintha először nem is hallot-
ta volna a nevet. - Mit akarsz, Louis?
- Sürgős üzenetet hoztam, atyám.
- Mennyire sürgős?
- Nagyon az, atyám.
Cristobal atya felsóhajtott. Persze mindenkinek na-
gyon sürgős, ha arra kerül a sor. Mindenkit hajt a féle-
lem attól, ami a halál után következik.
- Hogy jöttél be?
- A kapus testvér beengedett.
Cristobal atya sóhajtott, és megforgatta a markában
szobája kulcsát. Legalább fél kilót nyomott a vasból
kovácsolt és művészien kimunkált kulcs - ha valakit
fejbe vágott volna vele, nem köszönte volna meg neki.
Cristobal atya elmosolyodott, és megbirizgálta a kulcs
egyik cizellált virágának a szélét. Halk pattanás után
éles, kötőtűhöz hasonló vaspecek ugrott ki belőle, amely
csak kicsit volt rövidebb, mint egy közepes hosszú-
ságú késpenge. Ha valaki a szíve közepébe kapná, fel
sem kelne többé a padlóról. Visszaugratta a pengét,
majd egy újabb mozdulattal újabb vaspálcikát varázsolt
elő belőle. Kissé elfordította a végét, így a kulcs már
keresztet mintázott. Cristobal atya tisztában volt vele,
hogy néha váratlanul törnek ránk a rohadékok, és ha
akkor éppen nincs kereszt a kezünkben, nagy baj keve-
redhet belőle. Ezért igyekezett elrejteni néhány kruci-
fixet a szobájában, még olyan formában is, hogy a hü-
lyébbje ne ismerje fel. Ha neki sikerült megkaparintania
előbb, már az övé a győzelem.
Megbillent az ujja, hogy egy ismételt nyomásra meg-
nyissa a kulcs virágai közé rejtett szenteltvizes tartá-
lyocska nyílását, de végül is nem tette meg. Ha kiömlik
a víz, újat kell beletöltenie, ez pedig időt vesz igénybe.
De mi a fenét is akar ez a Louis? Meghagyta a kapus-
nak, hogy éjszaka ne bocsásson be hozzá senkit. Ugyan-
akkor azzal is tisztában volt: a Grófnő annyi kegyben
részelteti a kolostort, hogy olyan viszontszolgáltatások-
ra is igényt tarthat, amilyenek másnak nem járnak. Fő-
leg éjszaka nem.
Bedugta a zárba a kulcsot, és elfordította. Idősebb
parasztember állt odakint, kezében szorongatva a ka-
lapját.
- Dicsértessék, atyám - mondta, és keresztet vetett.
- Mindörökké, fiam. Gyere be, Louis.
Louis belépett, de mielőtt becsukta volna az ajtót,
óvatosan kipislogott a sötét folyosóra. Mintha aggódott
volna, hogy követi valaki.
- Ülj le, Louis.
- Inkább állnék, atyám.
- Akkor hát állj. Miért jöttél, Louis?
- A Grófnő... atyám.
Cristobal megfigyelte, hogy Louis idegesen gyűrö-
geti a kezében a kalapját.
- Mi van vele?
- Hát... megint úgy van.
Cristobal atya felsóhajtott. Úgy látszik, lőttek az éj-
szakai nyugalmának. Az olvasgatásnak pedig végképp.
- Mi történt, Louis? Nem lenne jobb, ha mégiscsak
leülnél?
- Inkább állnék, atyám. Úgy látszik, megemeltem
magam. Ha leülök, nehezen tudok felállni.
- Jól van, akkor beszélj. Mi történt?
Louis habozott.
- Nem tudom, elmondhatom-e atyám? Így.
- Gyónni akarsz?
- Talán jobb lenne.
Cristobal atya szelíden Louis fejére tette a tenyerét.
- Felesleges, fiam. Tudok titkot tartani. Elvégre az
is titok, hogy eljöttél hozzám.
- Hát... az.
- Akkor viszont nyisd ki a szádat!
- Az a helyzet, atyám, hogy a Grófnő nem engedte
meg, hogy elmondjam, mi történt. Csak annyit üzent...
Cristobal atya olyan szúrós tekintettel nézett Louis
szemébe, hogy az feladta minden ellenállását.
- Jól van... atyám. Úgy kezdődött, hogy a Grófnő
rosszul érezte magát.
- Hm. Gyakran előfordul vele.
- Fel-le futkosott az emeleti szobákban, és azt kiál-
tozta, hogy már megint dörömbölnek a fején.
Ez valami új volt. Cristobal atya meghökkenve né-
zett Louisra.
- Dörömbölnek? Mintha valaki be akarna menni a
koponyájába?
- Fordítva, atyám. A Grófnő azt mondta, úgy érzi,
mintha valaki ki akarnajönni belőle. Valaki, aki be van
oda zárva.
- Mármint a fejébe?
- Oda, atyám. Mármint.
- És... mit csinált?
- Ütötte a fejét rendesen. Catalina és én megpróbál-
tuk lefogni, de ránk kiabált, hogy hagyjuk békén, nem
beteg, nem történt vele semmi különös, csak nem talál-
ja a feje kulcsát. Nem tudja, hol van.
- Eegen - morogta Cristobal atya. - Nem beteg, csak
nem találja a feje kulcsát. Végül is megtalálta?
Louis lehorgasztotta a fejét.
- Megparancsolta, hogy hívjuk oda a doktort.
Cristobal atyában feltámadt a méreg.
- És ti odahívtátok?
- Mit tehettünk volna, atyám?
Cristobal atya nem ok nélkül gurult méregbe. Nem
kapta volna fel a vizet, ha Picado doktor valóban igazi
doktor lett volna, vagy jobban mondva, csak az. Csak-
hogy jól ismerte a doktort, aki bár ügyes a sebek keze-
lésében és a belgyógyászati problémákhoz is ért, leg-
inkább gazdag, lelkükben nyugtalan szépasszonyok
körül illegeti magát. Bizonyítéka nem volt rá, hogy a
doktor meg is szedné magát páciensei gyengeségét ki-
használva - inkább arról beszélnek, hogy gyakran nem
fogad el honoráriumot - mégis túlságosan sokat fog-
lalkozik a lélek problémáival. Egyesek még azt is gya-
nítják, hogy istentelen. Mindenféle tudatalattikról és
kollektív emlékezetről beszél, ami teljességgel felfog-
hatatlan a laikus számára. A kollektív tudattalantól vagy
mifenétől aligha fájdul meg az ember térde.
Cristobal atya azt is tudta, hogy Picado doktor von-
zódik a szellemidézéshez és az olyan praktikákhoz,
amiket ő maga élesen elítél. A szellemekkel például
nem szabad játszadozni. Ha akarnak valamit, majd köz-
lik az élőkkel, jóllehet, akik már a túlvilágon vannak,
nemigen látogatnak ide vissza. Inkább, velük, velük van
a baj!
- Volt ott még más is? - kérdezte szigorúan.
- Hát... voltak még néhányan, atyám.
- Kik?
Louis mondott pár nevet. Cristobal atya mélyet só-
hajtott. A spiritiszták! Izgalomra vágyó szépasszonyok
és idegbeteg férfiak. Éppen ezek hiányoznak a Grófnő-
nek, senki más!
- Folytasd, Louis.
- A Grófnő rám szólt, hogy vigyem be az asztalt.
- Te meg bevitted, mi?
- Mi egyebet tehettem volna?
- Jól. van, Louis, senki sem tesz neked szemrehá-
nyást, én a legkevésbé. Tehát?
- Bevittem az asztalt a szobába, és letakartam a ken-
dővel.
- Fekete kendővel, mi?
- Barnával. Aztán kimentem, és jó darabig nem is
mentem vissza. Amikor megjöttek a meghívottak, be-
vezettem őket a szobába.
- Aranzabal kapitány is ott volt?
- Ő is, atyám.
- Mi történt ezután?
- A Grófnő megparancsolta, hogy maradjak az ajtó
közelében. Aztán becsukták az ajtót. Hoztam egy sám-
lit, és odaültem elé.
- Hallottál valamit? - hajolt előre kíváncsian az atya.
- Előbb semmit. Aztán... mint rendesen. A szellem
kopogott, amikor megérkezett. Jól hallottam a kopogá-
sát, atyám. Azt gondoltam... ma is az történik, mint
máskor. A szellem beszélget velük. De ezúttal valami
egyéb történt.
Louis becsukta a száját, és elhallgatott.
Cristobal atya várt egy kicsit, majd erélyesen rászólt.
- Mi más?
- Valahogy... furcsa csend volt odabent. Aztán ha-
talmasat dörrent valami. Akkorát, hogy majd leestem a
sámliról. Kicsit el is bóbiskolhattam, mert arra ébred-
tem, hogy csak úgy billeg alattam a sámli, és a dere-
kamba is beleállt a fájás. Mégis sikerült valahogy láb-
ra állnom, és megpróbáltam kinyitni az ajtót, de az
egyszerűen szemberepült velem.
Cristobal atya eltátotta a száját.
- Az ajtó?
- Az, atyám. Leszakadt a zsanérjáról, és az egyiket
ki is tépte a falból.
Cristobal atya maga elé képzelte a szoba ajtaját: Ak-
kora ajtó volt, hogy három lóval is nehezen lehetett
volna kiszakítani a helyéből. Ember azt ki nem törhet-
te, akárhányan is voltak odabent.
- Ha nem vigyázok, telibe talált volna. Szerencsére
kissé félrehúzódtam, így csak az oldalamat kapta el.
Ha telibe talál, vasárnap már a virrasztóasszonyok zo-
koghattak volna felettem. Bár nem tagadom, atyám,
hogy inamba szállt a bátorságom, mégis benéztem az
ajtón. Tudja, mit láttam odabent?
- Mit?
- Előbb semmit, csak szállongó fűrészport. Aztán
megpillantottam az asztalt. A sarokban hevert, pedig az
is dögnehéz, annak a cipelésétől kaptam sérvet. Hej,
atyám, hányszor is vittem fel pincéből az emeletre...
- Jól van, folytasd!
- Hát... szóval... az asztal a sarokban hevert, és nem
volt lába. Egy sem.
- Egy... sein?
- Ahogy mondom, atyám. Úgy kirángatta valaki a
lábait, mint ahogy Senor Paniagua, a fogdoki a fogakat
szokta. Bemész hozzá, fáj a fogad, aztán csak egy csa-
varintás, és máris kiköpheted.
- Hol láttad a lábakat?
Louis nyelt egyet.
- Előbb sehol. Azután... nézzen ide, atyám!
Louis szorosan az atya elé állt, és lehajtotta a fejét,
mintha azt szeretné, hogy az atya áldja meg.
- Hova? - türelmetlenkedett Cristobal atya.
- Ide, a fejem búbjára.
Az atya Louis fejére tette a kezét. Louis felszisszent,
amikor az atya megtapogatta a tojásnyi duzzanatot.
- Hű, de fáj!
- Mi az ördög ez itt?
Észre sem vette, hogy olyat mondott, amit nem lett
volna szabad.
- Búb, atyám. Rám esett egy asztalláb.
- Honnan a fe...?
- A mennyezetről, atyám.
Cristobal atya azt hitte, rosszul hall. De mielőtt még
folytathatta volna a kérdezősködést, Louis már mondta
is a magáét.
- Az asztallábak a mennyezetről lógtak lefelé, atyám.
Oda voltak ragasztva hozzá valahogy, de nem ragasz-
tóval, mert annak nem láttam a nyomát. Ott lógtak a
plafonon, aztán amikor már én is bent voltam a szobá-
ban, szépen lepotyogtak. Egyenesen a fejünkre. - Fel-
emelte a kezét, és számolni kezdett az ujján. - Egy esett
az én fejemre, egy a Grófnőére, egy a doktoréra, egy a
kapitányéra, egy...
- Hány lába volt az asztalnak; Louis?
- Bocs, atyám. Másnak már nem jutott láb.
- Hihetetlen, Louis.
- Pedig itt a búb, atyám. A Grófnő fején is ott egy
búb, a kapitány fején is ott egy búb, a doktor fején...
- Jól van, Louis, elhiszem - intette le Cristobal atya. -
Folytasd.
- Hát... állt a bál. A Grófnő visított, én ordítottam, a
kapitány csuklott, a doktor valamit hadovált, hogy ez
nem valóság, csak a tudatalatti, de mielőtt még befe-
jezhette volna, a szőnyegre esett, és elájult. Mérget ven-
nék rá, hogy nem a tudatalattija ütötte le.
Cristobal atya szimatolt egy kicsit; de nem érezte,
hogy Louis ivott volna.
- Ennyi?
Louis szívott egyet az orrán.
- Hát... tulajdonképpen nem.
- Jézusom, mi volt még?
- Ott volt a szobában egy lélek.
- Micsoda?
- Lélek, atyám. Vagy szellem, vagy kísértet. Mire
észrevettem, már bejött.
- Bejött? Honnan jött be?
- Valószínűleg a kertből. Sőt biztosan onnan.
- Hogy... jött be?
- Az ablakon át, atyám.
- Miért... az ablakon át?
- Hát, azt inkább tőle kellene megkérdeznie. Minden-
esetre kitörte az ablakot és berepült rajta. Amikor ész-
revettem, már ott repkedett a szobában. Ide-oda. Mint-
ha madár lett volna.
Cristobal atya biztos volt benne, hogy nem is volt
más. Egy madár. Hogy az asztal mitől nyomorodott
meg, és hogy mi törte ki az ajtót, nem tudta - bár sej-
tette - abban azonban biztos volt, hogy a repkedő va-
lami az más tészta. A kitört ablakon át bejött egy ma-
dár, és rémülten röpködött felettük. Bár...
- Én olyat még soha nem láttam, atyám, pedig jól is-
merem a madarakat. Még vettem is egy könyvet, hogy
megtanuljam a nevüket, ha jönnek a turisták. Tudja,
atyám, távcső lóg a vállukon, meglesik a madarakat, és
némelyikük még egy füzetbe is beírja, hogy milyen ma-
darat látott, milyen nap és hány órakor.
- Bird-watching - bólintott az atya.
- Ilyen madarat még nem látott senki, az holtbiztos.
Azért mondom én, hogy nem madár volt, hanem... lé-
lek. Kísértet.
Az atya sóhajtott.
- Miért... milyen volt?
- Először is... nem volt szárnya.
- És mégis repült?
- Mégis, atyám. Méghozzá jobban, mint a madarak.
És gyorsabban.
- Mindezt benn a szobában?
- Ott, atyám. Aztán... elkezdett pofozni bennün-
ket.
Cristobal atya összehúzta a szemét.
- A madár?
- Az, atyám.
- Hm. És mivel pofozott benneteket? A szárnyával?
Diadalittas képpel várta a választ. Most aztán csőbe
húzta Louist.
Louis azonban megrázta a fejét.
- Nem, atyám, hiszen nem volt szárnya. Valahogy az
egész testével pofozott... Engem például jól képen tö-
rült. Azt hittem, annyi a műfogsoromnak. Nekiestem a
falnak, az meg a másik pofont adta. De a Grófnő is ka-
pott egy fülest. A doktor is, a kapitány is...
- Hm. És milyen volt a füles?
Louis megsimogatta a képét, mintha még mindig
érezné rajta a madár pofonját.
- Az a legfurcsább, hogy nem volt tolla. És lába sem
volt, és feje sem volt. Kemény volt, és rettenetes gyor-
san repkedett. Végül kiröppent az ablakon.
Cristobal atya megnyomkodta a szemét. Nincs me-
se, fel kell mennie a kastélyba. Akármi is történt, meg
kell győződnie róla, nem ők voltak-e.
- Menj ki Louis a folyosóra, és várj odakint.
- Velem jön, atyám? - derült fel Louis komor ábrá-
zata.
- Megyek, csak sétálj ki a szobából!
Louis boldogan elvigyorodott, és kihúzott a folyo-
sóra.
Amikor becsattant mögötte az ajtó, Cristobal atya
sóhajtott, levetette a csuháját, majd a hálóingét. Felvet-
te az alsóneműjét, vissza rá a csuhát. Beljebb tolta az
ágya alá a könyvet, aztán a könyvespolca felé fordult.
Megnyomott egy apró pöcköt a szobája kulcsán, mire
a könyvespolc éppen csak alig hallható nyikkanás kí-
séretében elfordult. Cristobal atya nem kedvelte ezt a
nyikkanást, de hiába fáradozott immár egy éve, képte-
len volt rájönni, mi az ördög okozza. Többször is meg-
zsírozta, levette, próbálgatta - akkor nem nyikorgott.
Visszatette - nyikorgott. Már-már hajlamos volt azt
hinni, hogy azok szívatják.
Benyúlt a polc mögött feltáruló üregbe, és kivette
a szenteltvizes flaskát. A víz nem akármilyen szen-
teltvíz volt; abból az argentínai forrásból származott,
amelynek a szélén többször is megjelent a Szűzanya.
Ezt aztán még meg is szenteltette a biztonság kedvéért
a püspök úrral. Úgy gondolta, hogy a víz még Behe-
móttal is elbírna, ha ráfröcskölné. Cristobal atya ez-
után egy kis műanyag vízipisztolyt húzott elő a kam-
rácskából, óvatosan megtöltötte a tartályát a vízzel,
majd zsebébe rejtette. Gyertek hát, rohadékok!
Rövid habozás után még annak az indián mártírnak
egy csontocskáját is a zsebébe dugta, aki jó ötszáz év-
vel azelőtt megtért ugyan, de ezt néhány konkvisztádor
nem vette figyelembe, és úgy megsütögette izzó pará-
zson, mintha pogány maradt volna. Később aztán már
hiába bánták meg a dolgot - valami penitenciát is ki-
szabott rájuk Madrid püspöke - a megpörkölt indián-
nak már nem tudták visszaadni az életét. A történelem
és az egyház azért később szolgáltatott neki némi elég-
tételt - szentté avatták. Az ő néhány csontjához jutott
hozzá egyszer egy piacon Cristobal atya, s azóta rejtett
szekrényében őrizte az ereklyét.
Megszorította a zsebében a csontocskát, és arra gon-
dolt, hogy az a szegény indián is abban a cipőben járt,
amiben ő - ez persze csak jelképesen mondható el egy
mezítlábas indiánról - ez a cipő pedig az ellenük való
harcot jelentette. Merthogy a később szentté vált ősla-
kó is lelkesen küzdött ellenük, amíg éppen a sajátjai
meg nem sütögették.
Cristobal atya tempósan cammogott a lábait szapo-
rán szedegető Louis mögött. Az éjszaka sötét volt és
bolyhos, mintha tapinthatóan vastag, bársonyszerű
anyagból lett volna. A hőség cseppet sem csökkent a
sötétség beálltával; Cristobal atya arra gondolt, hogy
a gumifákból kiáradnak ilyenkor a gyantacseppek, és
a fák gumikönnyeket sírnak.
Éppen további költői képeket forgatott a fejében,
amikor Louis megszólalt.
- Nem szeretem az éjszakát, Cristobal atya - mond-
ta kissé megtorpanva. - Egyáltalán nem szeretem.
- Hm. És miért nem?
- Mert ez az ő világuk.
- Ki az az ő?
- A tisztátalan lelkek, atyám. Kísértetek, szellemek,
ördögök, egyszóval a Gonosz odaátról. Valahogy ki-
szúrtak maguknak engem, atyám.
- Kiszúrtak?
- Ahogy mondom. Már gyerekkoromban kiszúrtak.
Csak éppen azt nem tudom, mi a szándékuk velem.
- Hogy szúrtak ki? - érdeklődött az atya.
Louis lassabbra fogta a tempót, és bevárta az atyát.
- A nagyanyámtól hallottam, hogy miután megszü-
lettem, meg akartak kaparintani maguknak. De nem tud-
tak. Persze, ha ő nincs résen...
- Mit akartak csinálni veled?!
- Nem akármilyen történet ez, atyám. Nagyanyám
mesélte, hogy bölcsőben feküdtem a szobában, míg a
teraszon éppen a falumbeliek lakomáztak; a születése-
met ünnepelték. Egyszer csak felsírtam odabent, pedig
addig mélyen aludtam. Nagyanyó délután megitatott
egy kis cocalével, nehogy szétbömböljem az ünnepsé-
get. És én mégis felsírtam. Az apám már olyan részeg
volt, hogy moccanni sem tudott - így volt ez rendjén -
az anyám meg a többi fiatalasszonnyal odakint sugdo-
lódzott a házunk mellett. Éppen anyám barátnőjének a
hajából húztak ki néhány szálat, hogy megetethessék
Pacóval.
- Ki az a Paco?
- Házasulandó legény volt, de nem akart házasodni.
Az a lány meg annyira áhítozott utána, hogy anyám és
a többi asszony elhatározták: megetetik vele néhány szál
haját, ettől majd Paco szerelemre gerjed iránta.
- Phű! - fintorgott Cristobal atya. - Förtelmes és os-
toba babona!
Louis megvonta a vállát.
- Akár babona, akár nem, meg is etették, és Paco el
is vette a lányt, csinált neki hét gyereket, és még ma is
boldogan élnének, ha Pacót agyon nem üti a villám.
Kukoricát kapált éppen, a villám meg telibe trafálta.
- Nyugodjék békében! - rajzolt keresztet a levegőbe
Cristobal atya.
- Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, bömbölni
kezdtem a szobában. A nagyanyám meghallotta, és fel-
kapott egy kést az asztalról. Tudta, hogy valami külö-
nös történhetett velem, mert hiszen a gyerekek nem
szoktak bőgni, ha megitatják őket egy kis cocalével.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, belesett a szobába, és mit
látott ott, atyám?
- Na, mit? - kérdezte mérsékelt érdeklődéssel az
atya.
- Engem, atyám.
- Ki hitte volna?
- Ó, csakhogy nem voltam ám egyedül, atyám, de
nem ám! Volt ott még valaki, a bölcsőm fölé görnyed-
ve, és ki tudja, mit csinált volna velem, ha nagyanyó
fel nem bukkan az ajtóban.
- Hm. És ki volt az illető?
- Nagy, böhöm fickó. Feje egészen a szoba mennye-
zetéig ért, és ült valamin.
- Ült?
- Ült, atyám. Nagyanyó azonnal észrevette, hogy min
ült. Nem széken, nem padon, még csak nem is egy ku-
koricakévén, hanem... egy sárkányon, atyám!
Cristobal atya ekkor kezdett komolyabban is Louisra
figyelni. Amit eddig mesélt, nemigen érdekelte. A fa-
lusiak tele vannak babonával, ostobaságokat fecseg-
nek, főleg, ha cocát rágnak. Ez a sárkány azonban...
- Valóban sárkányon ült?
- Azon, atyám. És...
- Milyen volt az arca a fickónak?
Louis megcsóválta a fejét.
- Hát éppen ez az érthetetlen, atyám. Az ember azt
hinné, hogy aki egy rút sárkányon ücsörög, még ha a
sárkány nem is nagyobb egy megtermett kutyánál - per-
sze az is lehet, csak azért volt akkora, hogy beférjen a
szobába - szóval, azt hinné az ember, hogy egy ilyen
fickó maga is rút, mint a pokolfajzatok általában.
Cristobal atya megtorpant.
- Ez... nem volt rút?
- Nem, atyám, nem volt az. Éppen ellenkezőleg.
Nagyanyó szerint olyan szépséges volt a képe, mint az
indián hercegeké a mesékben, vagy azoké az isteneké,
akik rá vannak vésve a piramisok oldalára.
Cristobal atya nyelt egyet. Meg volt ugyan a vélemé-
nye a piramisok oldalára vésett istenek szépségéről, de
nem akarta tiltakozásával elterelni Louis figyelmét.
-Folytasd, Louis!
- Nagyanyó azt mondta, hogy egyszerűen gyönyörű
volt a fickó.
- Megfigyelte a nagyanyád a kezét is?
Louis bólintott:
- Meg, atyám.
- És mit látott?
Louis közelebb hajolt az atyához.
- Karmokat az ujjain, atyám. Ennek a szép arcú fér-
finak saskarmai voltak.
- És... a kígyó...? - szakadt ki a kiáltás Cristobal
atyából.
Louis szinte megdermedt a rémülettől.
- Honnan tudja, atyám?
-Astaroth! - kiáltotta az atya.
Louis megfordult, de mivel nem látott senkit maga
mögött, rémült képpel nézett az atyára.
- Mit mondott, atyám?
- Astaroth! - lihegte az atya a verejtéket törölget-
ve az arcáról. - Rád ismerek, te rohadék! Te látogattad
meg ezt a szerencsétlent!
Louis érezte, hogy elgyengülnek a lábai, és kis híja
volt, hogy bele nem rogyott az út porába.
- Kivel... beszélget... atyám?
Cristobal atya közben magához tért, és megvereget-
te Louis vállát.
- Nincs semmi baj, fiam. Azt meséld el, mi történt
azután, hogy a nagyanyád meglátta Astarothot?
- Az... ki, atyám?
Cristobal atya komor képet vágott.
- A pokol egyik fejedelme, Louis. Valaha Isten ka-
tonája volt; csak éppen elárulta az Urat, ezért ő letaszí-
totta az alvilágba.
- Jézusom, atyám! - kezdte hányni magára a ke-
resztet Louis. - Erről fogalmam sem volt. Jelent ez vala-
mit?
- Arra felelj, hogy mit csinált a nagyanyád!
Louis nyelt egy nagyot.
- Felé vágott a késével. Éppen akkor, amikor meg-
próbálta megnyalni a homlokomat.
- Erre elpucolt, mi?
- Nagyanyó szerint megsarkantyúzta a sárkányát, és
kivágtatott vele a csukott ablakon át.
Cristobal atya bólintott.
- Jól tette a nagyanyád, hogy a késével ijesztgette.
Astaroth retteg a késektől, szablyáktól és egyéb vágó-
szerszámoktól. Ha meglát egyet, azonnal elmenekül.
Tudod miért, Louis?
- Honnan tudnám, atyám?
- Félti az arcát, azért. Azt a szép, hamvas, ifjúi arcát.
Amikor az az affér történt az Úrral, Gábriel arkangyal
kardja megsebezte a képét, és csak nehezen gyógyult
be neki. Astaroth hiú az arcára; fél tőle, hogy ismét meg-
sérül. Akár szándékosan tette a nagyanyád, akár nem;
éppen a legmegfelelőbb fegyvert választotta. Bár én
azt hiszem, valaki a fülébe súghatta, hogy mit kell
tennie.
- Egy indiánra gondol, atyám?
- Egy láthatatlan valakire gondolok. Talán egy őr-
angyalra.
- A guadeloupei madonnára! - szakadt ki a meg-
könnyebbült kiáltás Louisból. - Mi lett volna velem,
ha nincs nagyanyó?
- Alighanem egész életedben az ő szolgája lettél vol-
na. Persze csak akkor, ha sikerül megnyalnia a képed.
- Az mit jelent, atyám?
- Egyfajta bélyeget, Louis. Megbélyegzett volna
vele. A nyála nem engedte volna, hogy megszabadulj
tőle. Olyan az, mint a legerősebb ragasztó. Hozzára-
gasztotta volna a lelkedet.
- Értem, atyám.
- Jól van, Louis, menj egy kissé távolabbra tőlem.
Csak nem akarsz a hátadra kapni?
- Nem, atyám - rebegte Louis, elhúzódva Cristobal
atyától. - Csak éppen... félek egy hangyányit. Nem tu-
dom, mitől és miért, de... rossz érzéseim vannak.
- Éppen itt, Louis? Hiszen nincs itt semmi, ami...
Louis határozottan rázta meg á fejét.
- Dehogyis nincs, atyám!
- Mire gondolsz, Louis?
Louis kinyújtott karral a sötétség mélyébe mutatott.
- Ott van a régi indián temető, atyám! Ahol azok a
dolgok történtek.
Cristobal atya önkéntelenül is megszorította zsebé-
ben a szent csontját.
- Milyen dolgok?
Louis megvakargatta a feje búbját.
- Elmeséljem, atyám?
Cristobal atya azt akarta mondani, hogy jobban ten-
né, ha befogná a száját, de maga számára is váratlanul,
éppen az ellenkezőjét mondta annak, mint amit szere-
tett volna.
- Meséld, Louis.
Louis éppen abban a pillanatban kezdett mesélni,
amikor feltűnt a halványan derengő csillagfényben az
első földhányás.

2.
- Gyerekkoromban volt egy haverom, atyám, akit
Bartholomeónak hívtak. Naphosszat együtt lógtunk,
majd egyszer csak Bartholomeo kezdett elmaradozni
mellőlem. Addig minden délután a nagy fánál találkoz-
tunk a folyó mellett.
- Miféle nagy fánál?
- Volt a folyó partján egy óriási fa, talán ezeréves is
lehetett. Már régen nem voltak levelei, virágai, három-
negyed részben száraz volt, de azért még mindig élt.
Ennél szoktunk találkozni délutánonként. Egyszer az-
tán Bartholomeo nem egyedül jött. Vele jött egy idegen
iu, rongyos ruhában, koszosan, hajából nádszálak lóg-
tak. Bartholomeo azt mondta, hogy néma, a folyó part-
ján lakik, nincs családja, senkihez nem tartozik, azt eszi,
amit fog magának. Akkor én ott nagyon megijedtem
tőle, atyám.
- Megijedtél? Mitől?
- A szemétől, atyám. Vörös volt, mint a madaraké.
A fogai meg feketék. Az arca ráncos. Mintha nem is a
saját bőre lett volna rajta. Valahogy lötyögött a húsán,
na. És kicsi volt. Hozzánk képest is kicsi. Olyan kacsáz-
va járt, mintha valóban a kacsa költötte volna. Egyszer
aztán Bartholomeo megkérdezte tőlem, hogy szerin-
tem hol lehetne sajtot venni. Meglepődtem a kérdésén,
mert úgy tudtam, hogy Bartholomeo apjának vannak
szarvasmarhái, kecskéi is vannak; ha sajtra van szük-
ségük, csinálnak maguknak. Ezt meg is kérdeztem tő-
le, mire Bartholomeo azt válaszolta, hogy sok sajtra
lenne szüksége. Annyira, amennyit egy falu sem bír-
na megenni egy álló évig. Vagy még annál is többre.
Atyám, ezen úgy meglepődtem, hogy majd fenékre ül-
tem. Még most is csodálkozom, ha...
- Inkább folytasd.
- Folytatom, atyám, csak hadd jöjjek egy kicsit kö-
zelebb. Szóval, Bartholomeo ezzel a marhasággal jött.
Megkérdeztem tőle, hogy kinek kellene az a tengernyi
sajt, csak nem ő magának lyukadt-e ki a gyomra, de azt
mondta, hogy nem, a haverjának kellene, a kis nyesz-
lettnek. Megkérdeztem, hogy mi a fenét csinálna ennyi
sajttal az a kis vacak, erre Bartholomeo csak a vállát
vonogatta, hogy biztosan csalinak kell neki. Víziálla-
tokat akar talán fogni.
Na, én mondtam, hogy nem tudok annyi sajtot sze-
rezni, de ha tudnék is, a sajtért fizetni kell. Hogy gon-
dolja a haver, hogy a sajt csak úgy az égből potyog?
Bartholomeo ekkor a zsebébe nyúlt, és egy aranypénzt
húzott elő belőle. Jó nagy volt, akkora, mint a fél tenye-
rem. Azt mondta, ez nagyon sokat ér; annyi sajtot le-
hetne venni belőle, mint egy hegy.
Cristobal atya megcsóválta a fejét.
- A kísértés! Mindig csak az a kísértés! Remélem,
nem fogadtad el a pénzt?
- Nem; atyám, és nagy szerencsém volt, hogy nem
fogadtam el, mert később éppen ebből lett baja Bartho-
lomeónak. Én csak annyit tettem, hogy megpróbáltam
sajtot szerezni neki. Hiába igyekeztem azonban, nem
sikerült. Abban az időben éppen csak annyi sajtot csi-
náltak az emberek, amennyi maguknak elég volt. De
miért is csináltak volna többet? Akkoriban még nem-
igen jártak erre felvásárlók, nem volt fontos a sajt sen-
kinek. De hogy a szavamat ne felejtsem, ezután furcsa
mendemondák kezdtek lábra kapni Bartholomeóval
kapcsolatban. Többen is látták a régi temetőben kó-
szálni, a sírokon ücsörgött, és mintha... beszélgetett
volna.
- Kivel?
- Hát éppen ez az, atyám, hogy kivel? Merthogy
nem volt mellette senki. És ő mégiscsak jártatta a szá-
ját, mintha láthatatlan haverjaival társalogna. Ha vala-
ki véletlenül arra tévedt, észre sem vette. Csak átnézett
rajta, minta üvegből lenne az illető. Mintha nem is lát-
ta volna. Azután meg azt mondta valaki, hogy Bartho-
lomeo már nem is a házukban lakik, hanem a temető-
ben. Néha láttam az apját meg az anyját, komorak vol-
tak, atyám; még csak nem is beszéltek senkivel. Nagyon
szerették Bartholomeót, nehezen viselték el, hogy a fiuk
megbuggyant. Az igazán nagy baj azonban akkor kö-
vetkezett be, amikor Bartholomeót keresni kezdték a
katonák. A temetőnél vártak rá, biztos valaki beköpte
nekik, hol szokott mutatkozni. El akarták kapni. Tudja,
miért, atyám?
- Nem én - mondta nyugtalanul, a régi temető felé
pislogva Cristobal atya. - Miért?
- A régi aranypénz miatt. Mert az történt, hogy Bart-
holomeo beutazott a városba, alighanem Santa Cruzba,
sajtot és másféle élelmiszert venni. És azzal a pénzzel
fizetett. Valakinek feltűnt a dolog, és beárulta a rendőr-
ségen. Kiderült, hogy a pénz illegális ásatásból szárma-
zik. Tudja, mi az, atyám?
- Tudom - bólintott az atya. - Engedély nélküli
ásatás.
- Az a törvény, hogy nem szabad másnak ásni, csak
a régészeknek. Senki nem tudta, hogy került a pénz
Bartholomeo haverjához - maga Bartholomeo sem. De
hogy nem a régészek ásták ki, az biztos, mert nekik be
kellett volna szolgáltatniuk a múzeumnak. Ezért aztán
el akarták kapni Bartholomeót, hogy megtudják tőle,
honnan származik a pénz. Azt gondolták, hogy ahol ezt
találták, ott több is lehet, sőt még másféle aranyak is.
Akkor is éppen sötétedett, amikor a katonák megérkez-
tek Bartholomeóék házához, csakhogy Bartholomeo
nem volt otthon. Annyit tudtak csupán a szülei róla,
hogy többen is a régi, elhagyatott temetőben látták. Ott
ült a sírokon; és a halottakkal beszélgetett. Mivel még
a haverom volt, ha nem is találkoztunk már régóta,
figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon, mert katonák
keresik. Ámde nem sikerült. Akkor, atyám, olyan sze-
rencsém volt ott, mint kevésszer életemben. Az apám
ugyanis elkapott, bezárt a szobába, az ajtóra meg rá-
fordította a kulcsot. Sejtette szegény, hogy elmennék
figyelmeztetni Bartholomeót, nem akart bajt belőle. Ta-
lán attól is félt, hogy a katonák, amilyen gyorsan eljár
a kezük, a végén még lepuffantanak. Én meg csak ül-
tem a szobában és toporzékoltam, hogy nem segíthetek
a haveromon. Éppen az ablakot próbáltam meg kife-
szegetni, amikor arra jött a kis Andrade. Kisfiú völt
még. Ott ment el az ablakom alatt, én meg rákiáltottam.
Meg is ijedt rendesen, majd amikor észrevette, hogy
én vagyok az, odajött a közelembe. Szeretett engem,
mert sokat labdáztam vele. Elmondtam neki, hogy fus-
son ki a régi temetőhöz - reméltem, hogy odatalál - és
ha megpillantaná Bartholomeót, mondja meg neki,
hogy jönnek a katonák érte.
Nem sok reményt fűztem a dologhoz, de a kis And-
rade okosabb volt; mint hittem. Megtalálta a temetőt -
itt, ni! - és meg is pillantotta Bartholomeót az egyik sí-
ron. Már sötétedett, és nagyon félt, de azért tisztes tá-
volságból odakiáltotta neki a figyelmeztetést. Na, hogy
azután mi történt, azt csak később tudtam meg. Mert
attól, amit látott, a kis Andrade elfelejtett beszélni. Jó
egy évig meg sem mukkant többé. Csak nézett maga
elé és vigyorgott, mintha elment volna az esze. Még
szerencse, hogy a szülei nem tudtak semmiről, külön-
ben holtbiztos, hogy elvágták volna machetével a tor-
kom. Én persze hallgattam, mint a fenéken rúgott mo-
sómedve, ki nem mertem volna nyitni a számat. A kis
Andrade pedig került, mintha leprás lettem volna.
Ami még érdekes: a katonákat szállító kocsi haza-
felé útjában szakadékba zuhant, valamennyi katona
meghalt egytől egyig. A hatóságok nyomoztak egy ki-
csit, de nem tudták kideríteni a szerencsétlenség okát.
A pénzt nem kereste többé senki: miután nem bukkant
fel több példány, elült a hullámverés.
Jó egy év is elmúlt már, hogy a kis Andrade, aki
közben egy fejnyit.nőtt, egyszer odajött hozzám. Ja, és
hogy el ne felejtsem, Bartholomeót nem láttam többé.
Sőt a szülei és a falu sem. Azt beszélték, hogy a mo-
csárba veszett. A kis Andrade azonban elmondta ne-
kem, hogy mi az igazság.
Sóhajtott, és folytatta.
- A kis Andrade egyszer, amikor a folyó partján he-
verésztem, odajött hozzám és beszélni kezdett. Ettől úgy
megijedtem, hogy majd a vízbe ugrottam a magas part-
ról rémületemben. És már nem is vigyorgott - a bugy-
gyanás is elmúlt az agyáról. Elmesélte, hogy mi történt
azon az estén a temetőben. Akarja hallani, atyám?
- Nem is tudom - bizonytalankodott az egyre sza-
porodó földhányásokra pislogva Cristobal atya.
- Az történt - legalábbis a kis Andrade szerint -
hogy amíg ő egy sírdomb mögött lapult, a katonák meg-
közelítették Bartholomeót. A tiszt rákiáltott, hogy ad-
ja meg magát, nem lesz semmi bántódása. Bartholomeo
egy sírhalom tetején ült. A kis Andrade azt mondta,
hogy csak ült és nevetett. Olyan félelmetesen, hogy
majd becsinált tőle. A katonák is megijedtek; a tiszt szu-
ronyt szegezz-t vezényelt. Úgy mentek Bartholomeo
felé, mintha nagyon veszélyes ember lett volna. Már-
már a közelébe értek, amikor olyan hatalmas vihar tá-
madt, hogy egyszerűen elfújta őket. Kifújta a temetőn
kívülre valamennyit.
- A katonákat? - ámult el az atya.
- Azokat bizony. Valamennyit kifújta a sírok közül.
Bartholomeo pedig... nos, atyám, a kis Andrade azt
mesélte, hogy Bartholomeo maga fújta a vihart. Kitá-
totta a száját, és rájuk fújt. Azok meg kipenderültek tő-
le a temetőből.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - vetett keresztet az
atya. - Az csak ő lehetett. Beköltözött a legény bőrébe.
- Kiről beszél, atyám? - nyögte Louis.
- A Sátánról te szerencsétlen, ki másról? Folytasd,
fiam!
- Ezután a katonák ismét visszajöttek, és ráfogták
a puskáikat Bartholomeóra. A kisfiú szerint ekkor meg-
jelent egy hatalmas koponya az égen.
- Koponya?
- Az, atyám. A kis Andrade szerint akkora, hogy be-
borította az egész eget. Zöld volt a színe, és a kis And-
rade azt mondta, hogy átlátszó volt, mintha üvegből lett
volna.
- Üveg... ből? - ámuldozott az atya.
- Abból, atyám. A kis Andrade látta mögötte a fákat
és a hegyeket is. Ott világított a koponya tátott szájjal,
mintha le akarta volna nyelni a világot.
- Az is ő volt! - mutatott az atya vádlón az egyre
szaporodó sírokra. - Valaki ezek közül az ő katonája
lehetett. Most itt bujkál a sírjában.
Louis még közelebb húzódott az atyához.
- Ezután, atyám, a katonák már nem jöttek vissza.
Beugráltak a kocsijukba, és elszáguldottak, hogy segít-
séget hozzanak, vagy mifene. Útközben aztán belezu-
hantak egy szakadékba.
- Ő tette! - nyögte az atya. - Holtbiztos, hogy ő volt!
Csak a Sátánnak van ekkora ereje.
Louis hirtelen a szájára tette a mutatóujját.
- Atyám?
Cristobal atya megtörölgette a homlokát: Mintha hal-
lott volna valamit. Furcsa, pufogó zajt, amilyet már sok-
szor hallott életében, de most hirtelenjében meg nem
tudta volna mondani, micsoda.
- Mi van?
Bár az éjszaka fekete volt, s a csillagok és a telihold
valahogy vérszegényebben világítottak, mint máskor,
az atyának mégis feltűnt Louis halotti sápadtsága.
- Van önnél valami...?
- Micsoda?
- Valami... kísértetek és démonok ellen?
-Nincs! - mondta keményen az atya. - Vedd már
egyszer tudomásul, hogy kísértetek nincsenek. Démo-
nok azok vannak, és ördögök is, de kísértetek és lelkek
nincsenek.
- Akkor van valami önnél... ördögök ellen?
Cristobal atya elmosolyodott.
Ó, te szerencsétlen, naiv ember! - gondolta magá-
ban. - Hogy gondolhatnád, hogy fegyvertelenül indu-
lok a csatába? Életemből negyven évet töltöttem a vele
folytatott csatározásokkal; számtalan szerencsétlenből
űztem már ki az ördögök légióit, hogy gondolhatnád,
hogy feltartott kézzel állok eléjük? Ha fel is tartom a
kezem, csak azért, hogy mindannyian, akik harcba in-
dulnak ellenem, láthassák benne az Ő keresztjét, amely
megoltalmaz bennünket minden bajtól. Ó, te szeren-
csétlen, naiv emberfia! Hát persze hogy van nálam!
- Van - mondta aztán szűkszavúan.
- Meg szabadna tudnom... micsoda?
Cristobal atya felkapta a fejét. A furcsa, monoton zaj
mintha egyre közeledett volna. Már ott rezgett a hang
a bokrok ágain, a sírokon nőtt fűszálak csúcsain. Vajon
mi a csoda lehet?
- Mit kérdeztél?
- Hogy mi van önnél, atyám, ellenük?
- Például egy kereszt.
- Csak?
Az atya rosszallón nézett rá.
- Mi az, hogy csak?
- Úgy értem, atyám, hogy... más nincs?
- Szenteltvíz.
- Az már jobb. Bocsánat, atyám, nem úgy gondol-
tam.
Cristobal atya megcsóválta a fejét.
- Félsz, fiam?
Louis bólintott egyet.
- Őszintén szólva, inamba szállt a bátorságom,
atyám.
- Jól van. Itt van egy szent ujjcsontja. Tudod, azé,
akit megsütöttek a konkvisztádorok.
- Szent Elasmo?
- Ahogy mondod.
- Adja ide gyorsan, atyám!
Cristobal atya előkotorta a csontot, és Louis mar-
kába nyomta:
- Most már jobban érzed magad?
- Kell egy kis idő, amíg megnyugszom, atyám.
Az atya ismét felkapta a fejét. Mi a fene ez a mono-
ton zaj? Csak nem dobolnak valahol?
- Hallja, atyám? - kapott Cristobal atya karjához
Louis. - Hallja?
- Hallom - mondta az atya. - Mi ez?
- A szellemlovasok - suttogta Louis.
Cristobal atya meghökkent. Szellemlovasok? Róluk
még soha nem hallott, pedig annyi babonaságot össze-
beszéltek a hívei, ha néhanapján megnyitották előtte a
szívüket, hogy három vastag könyvet teleírhatott volna
velük. A szellemlovasokról azonban egyikük sem szólt
egyetlen szót sem.
- Azok mik? - kérdezte a monoton kopogást hall-
gatva.
- Szabadíts meg minket a gonosztól! - vetett ke-
resztet Louis. - Tűnjünk el innen, atyám!
Cristobal atya Louisra mosolygott.
- Hiszen éppen azt csináljuk. Ha nem kapaszkodnál
minduntalan a csuhám ujjába, és nem próbálnál a há-
tamra mászni, gyorsabban is menne a dolog.
- Bocsánat, atyám, de azt hiszem, nagy bajban va-
gyunk. Ha a szellemlovasok meglepnek valakit... Brrr!
- Azzal mi lesz? - kérdezte kíváncsian az atya.
- Magukkal hurcolják a poklok feneketlen mélysé-
geibe.
Ördögök! - tört rá az atyára a felismerés. Mintha vi-
lágosság gyúlt volna egy sötét barlangban. - Hát per-
sze hogy ördögök! Nem valamiféle sosem volt, huhogó
kísértetek, hanem gonosz lelkek, a Sátán katonái. Az ő
patáik csattogását hallja!
Villámsebesen csuhája zsebébe nyúlt, előrántotta
belőle a vízipisztolyát, és azonnal csuhája ujjába rej-
tette. - Hadd érjen benneteket meglepetés, átkozottak!
- Tudsz valamit róluk? - kérdezte Louistól, miköz-
ben a sírokon hajladozó fűszálakat fürkészte: Hogyne
fürkészte volna, amikor az ördögök újabban annyi
trükköt vetnek be, hogy még ő sem ismeri valameny-
nyit. Képesek például egyik pillanatról a másikra gom-
bostűfejnyiből óriássá változni. Lehet, hogy már ott is
lapul egy-egy légiójuk a fűszálak mögött, és csak arra
várnak, hogy elaludjon az ébersége. Akkor aztán rájuk
rontanak, és igyekeznek megszállni őket. Jézusom, mek-
kora is az ő felelőssége! Hiszen nemcsak önmagát, ön-
maga testét kell megóvnia tőlük, hanem ezét a szeren-
csétlenét is. Fel hát a harcra, Krisztus nevében!
Louis egyre csak a homlokán csillogó verejtékcsep-
peket törölgette.
- Indiánok szellemei, atyám. Állítólag rablók voltak,
felnyomtak néhány bankot, és elvitték belőlük a pénzt.
Egyszer aztán ráfizettek. Morales tábornok elkapta őket,
és fellógatta valamennyit egy fára. Csakhogy hiba csú-
szott a számításába.
- Hm - morogta az atya. - Mi az a hiba?
- Úgy hallottam, hogy amikor felakasztották őket,
jelen kellett volna lennie egy atyának is, atyám, ennek
ellenére mégsem volt jelen. A szomszéd városkából kel-
lett volna megérkeznie, de útközben meghalt.
- Nyugodjék békében! - vetett keresztet az ismeret-
len páter lelki üdvéért Cristobal atya.
- Így hát nem volt jelen egyetlen atya sem, aki fel-
adhatta volna nekik az utolsó kenetet. Hogy megnyu-
godjon a lelkük.
Cristobal atya kissé elszomorodott Louis tudatlan-
sága hallatán. Ilyenek ezek az itteni népek. A hit és a
hitetlenség határmezsgyéjén mozognak; alig van némi
elképzelésük saját vallásuk rítusairól. Hogy lehetne fel-
adni annak az utolsó kenetet, aki még meg sincs ke-
resztelve! Micsoda bosszantó naivság!
- Nem volt a közelben senki, aki haláluk előtt meg-
vigasztalhatta volna őket. Aztán egyszerre csak előke-
rült valahonnan egy indián varázsló. Megkérte a tábor-
nokot, hogy hadd áldja meg őket haláluk pillanatá-
ban. Morales tábornok jó ember volt, ráadásul benne is
csergedezett némi indián vér, így aztán megengedte.
A varázsló ekkor odalépett hozzájuk, és mind a tíznek
a fülébe suttogott valamit, majd meghintette őket szen-
teltvízzel. Merthogy, atyám, az indiánoknak is van szen-
teltvizük, csakhogy ők más isten nevében használják.
Amikor már lógtak, és úgy rángatódzott a lábuk, mint-
ha az ördög sípjára lejtenének táncot, a varázsló elkez-
dett üvölteni. Saját nyelvén átkokat mondott a fehérek-
re. De az indián rablókat is megátkozta, vagy mi a fene.
Azt ordította, hogy soha ne leljenek nyugalmat, és
amíg a világ világ, rabolják a fehérek javait, őket ma-
gukat pedig ragadják le az alvilágba, ahol kínzócölöpö-
kön szenvednek majd mindazokért a szenvedésekért,
amelyeket az indiánoknak okoztak. Morales tábornok,
miután lefordították neki a varázsló szavait, felnégyel-
tette a fickót. Csúnyábban is megjárhatta volna, de sze-
rencséjére Morales tábornok gyengéd, jószívű ember
volt.
Cristobal atya Louisra pislogott.
- Hiszen te is indián vagy, Louis.
Louis tiltakozva emelte fel az ujját.
- Csak negyedrészben vagy még annyira sem. Min-
denesetre a rablókhoz semmi közöm, bár nem biztos,
hogy éppen jó időben mondom ezt. Atyám, ezek egyre
közelednek!
Cristobal atya előrántotta csuhaujjából a stukkert, és
maga elé tartotta.
- Csak jöjjenek.
Louis elképedve pislogott a játékpisztolyra.
- Mi ez, atyám?
- A leghatásosabb fegyver, amit csak kitaláltak el-
lenük!
- A vízistukker, atyám?
- Ami benne van.
A kopogás már a temető túlsó szélénél hallatszott.
Vagy lovak patáinak a kopogása, vagy az ördögöké. De
hát mit számít az, hogy kié? Az a lényeg, hogy itt van-
nak a közelben.
- Te csak maradj szorosan mögöttem, Louis! - irá-
nyította a félelmében reszkető Louist az atya. - Meg-
küzdök velük, és legyőzöm őket!
Louis megnyalta a szája szélét.
- És ha... mégsem?
- Olyan nincs. Ha Ő velünk, kicsoda ellenünk?
- Gondoljon Ferrero atyára... atyám.
- Miért gondoljak rá?
- Ő is... hm... híres ördögűző volt és egyszer... saj-
nálatos módon elkapták, és lelökték a folyóparti szik-
lákról. Egyenesen bele a vízbe, és... senki nem látta
többé.
Cristobal atya figyelmét teljesen lekötötte az egy-
re közeledő patadobogás, és már nem is hallotta, mit
mond. Ha hallotta volna, bizonyára elpirult volna,
amiért elveszítette az uralmat a szavai felett.
- Ferrero atya közönséges hülye volt! Ezerszer is
elmagyaráztam neki, hogy a szó nem elég, szenteltvíz
is kell a győzelemhez. Ő a szómágia híve volt, és rá is
fizetett. Mi a frász ez, Louis?
Mindkettőjük őszinte meghökkenésére egy bika buk-
kant fel a szemeik előtt. A sötétség mélyéről jött, pon-
tosabban szólva, futott. Fejét lesunyta, és úgy futott,
mintha kergetnék. Éppen velük szemben, az első sírok
között torpant meg.
A csillagfény megerősödött. A fiatal bika körbefor-
gatta a fejét, mintha ellenséget keresett volna. A dobo-
gás közben elhallgatott, majd ismét újra kezdődött.
- Mi ez... atyám? - csuklott fel Louis. - Mi a frász
ez?
- Egy... bika - nyögte az atya.
- Lehet, hogy... - Azt akarta mondani: lehet, hogy
egy ördög-megszállotta bikával van dolguk?
- Nem tudom - morogta az atya. - Merőben szokat-
lan lenne. Bár az ő trükkjeiknek se szeri, se száma.
- Mit csináljunk, atyám?
- Dobszó - mondta hirtelen az atya. - Nem pata-
dobogás!
- Hogy mondta, atyám?
- Nem az ördögök patáinak a hangja, hanem... dob-
szó. De mi a fene ez?
Nem messze a bika mögött alacsony kis árnyék fu-
tott át a sírok között. Mintha egy gyerek árnyéka lett
volna. Louis megtántorodott, és a levegőbe markolt.
- Bartholomeo!
Az atya ekkor észrevette a másik árnyékot is, majd
a sokadikat. Valamennyien kicsik voltak, és valameny-
nyien a sírok között futkároztak.
- Több is van belőlük.
Louis a fűre vetette magát.
- Könyörgök, Jézusom, segíts!
Cristobal atya kimeredt szemmel figyelte, amint az
árnyékok körbefogják a bikát. Közben egyre határo-
zottabban peregtek a láthatatlan dobok. Fel-felcsapott
a hangjuk a csillagok közé. Cristobal atya, bár nem ér-
tette a dobok nyelvét, biztos volt benne, hogy valamit
ünnepelnek. A dobszó jelentést hordozott - a győze-
lem örömét.
Megpróbálta feltámogatni Louist, de a szerencsét-
len nem hagyta magát.
- Nem, nem, atyám! - lökte el magától segíteni aka-
ró kezét. - Nem akarok látni semmit, nem akarok hal-
lani semmit! Ha levisznek a pokolba, legalább az utat
ne lássam!
Cristobal atya hagyta a fenébe Louist, és tovább
figyelte az árnyakat. Egyszerre csak azt vette észre,
hogy kört alkotnak a bika körül. Mintha táncoltak vol-
na. Cristobal atyának az az érzése támadt, hogy a kis
figurák, akik bizonyára ördögfiókák, játszadoznak az
állattal. Örömtáncot lejtenek körülötte, megijesztik,
aztán szabadon engedik majd. De előtte még néhányan
beleszállnak a testébe. Az ördögök nem engedhetik
meg maguknak, hogy ne szállják meg azt, aki nem tud
védekezni ellene.
Az árnyak immár szorosan fogták körbe a bikát.
A mindeddig felhők között rejtező hold előbukkant, és
tej színű fénnyel öntötte le a temetőt. Mintha hó esett
volna a sírokra. Fehér, földöntúli fényben csillogtak a
szánalomra méltó, mindenkitől elfeledett, megsüppedt
földkupacok.
És a kis fickókat mégsem látta jobban. Hiába eről-
tette a szemét, csak halvány körvonalaikat volt képes
megfigyelni. Mintha szántszándékkal nem akartak vol-
na mutatkozni előtte.
Aztán egyszerre csak - amikor a dobok pergése már
a dobhártyáját hasogatta - csendbe süllyedt a világ.
Olyan csendbe, hogy még a bika fújtatását is hal-
lotta.
Akkor Cristobal atya megértette a dobszót. Mintha
emberek beszéltek volna vele emberi nyelven. Nem
a nyelvet értette meg, hanem a jelentéstartalmát. Mint-
ha egy aprócska tolmács ült volna a fejében, aki spa-
nyolra fordította a dobok beszédét.
- Megvan! - örvendezett egy hang, amelyhez még
sok-sok hang csatlakozott. - Megvan!
- Megvan az áldozat! Megvan!
- Vigyük el, vagy itt, mindjárt...
- Vigyük el, hiszen előttük nem szabad!
- Mit csináljunk velük?
- Nem szabad megölnünk őket! Egyezséget kötöt-
tünk!
- Nem tehetnénk ez egyszer kivételt? Ketten van-
nak, két finom áldozat. Nem kellene akkor a lelketlen
barmot...
- Erről hallani sem akarok! Megígértük. Ez az áldo-
zat is áldozat!
- Jól van, akkor mire várunk?
- Hol a főpap?
- Itt vagyok. Bénítsátok meg a lábát!
Cristobal atya dermedten figyelte, ahogy a bika lá-
bai megremegnek, majd az állat lezuhan a fűre.
- Mikor érkezik el az idő?
- Már itt is van! Gyorsan, mert elkésünk!
Cristobal atya innentől kezdve nem volt biztos benne,
hogy nem álmodik-e. Bizonyára otthon fekszik a cellájá-
ban, és jóízűen horkol. Louist is csak álmodja, meg ezt
a szerencsétlen, fűre rogyott bikát is. Csak fel ne ébred-
jek! Add, Uram, hogy még egy kicsit tartson az álmom!
A bika lerogyott a fűre. A következő pillanatban a
hátára fordult, és az ég felé nyújtotta mind a négy lá-
bát, mintha tornázni akarna. Jézusom, egy temetőben
tornázó lelketlen barom!
Ezután Cristobal atya már csak töredékesen látta,
amit látott. Látta, hogy egy kicsi sötét árnyék ráugrik
a bika hasára, s egy kezében feketedő hosszúkás tárgy-
gyal, minden bizonnyal késsel, felvágja a testét. Aztán
nagyot kiált - ezt is mintha dobszóként hallotta vol-
na - majd felemel valamit a levegőbe. Cristobal atya
nem tudta, honnan tudja, de valahogy biztos volt ben-
ne, hogy a valami az állat szíve. A kis árnyék a hold fe-
lé tartotta, mintha azt akarta volna megkérdezni tőle,
hogy tetszik-e neki.
A dobok ismét peregni és pufogni kezdtek.
- Megtörtént! Megtörtént az áldozat! Ó, de szép volt,
óh, de gyönyörű!
- Mi legyen vele?
- Magunkkal visszük.
- És azok? Ott a sír mögött?
- Hagyjuk őket. A szerződés megköttetett. Szüksé-
günk van rájuk!
- Jól van. Vigyük magunkkal az áldozatot!
Cristobal atya ekkor olyat látott, amit korábban nem
hitt volna el. A kis, sötét fickók eltűntek a sírok közül.
Amint egyikük árnyéka rávetült a sírdomb oldalára,
Cristobal atya mintha egy madár sziluettjét látta volna
átsuhanni rajta.
Egyetlen pillanat erejéig átfutott agyán a gondolat,
hogy vajon van-e példa arra, hogy a gonosz lelkek ma-
dárformát öltsenek. Arra a megállapításra jutott, hogy
van bizony. Néha baglyokká változnak, néha kese-
lyűkké.
Itt aztán abba is hagyta a töprengését. Amit látott,
olyan rémülettel töltötte el, hogy mindent elfelejtett,
amire korábban gondolt.
A dobok ismét megszólaltak, majd a bika teste fel-
emelkedett a levegőbe. Négy lábával felfelé, mintha hir-
telenjében szárnyai nőttek volna.
Pedig nem nőttek. Szárnyak nélkül szárnyalt a teme-
tő felett.
Mire Cristobal atya felocsúdott rémületéből, nem ma-
radt a temetőben senki, csupán a sírok és a hold fénye.
Na és természetesen ők.
Villámgyorsan arrafelé irányozta a vízipisztoly csö-
vét, amerre a bika eltűnt, és már-már meghúzta volna
a ravaszt, amikor rádöbbent, hogy felesleges. Úgysem
tudja már stukkervégre kapni őket.
- Egyszer még elkaplak benneteket - morogta zse-
bébe dugva a stukkert. - Nem ez volt az utolsó találko-
zásunk, arra mérget vehettek!
Ha tudta volna, mi következik nem sokkal ezután,
esze ágában sem lett volna kiejteni a fenyegető szava-
kat.
Inkább megfordult volna, és még Louist is hátra-
hagyva meg sem állt volna a cellájáig. Ott aztán beve-
tette volna magát az ágyába, és a fejére rántotta volna
durva takaróját.
Csak hát, ugyebár, nem ismerjük előre a jövőt.
És jól is van így, hogy nem ismerjük.

3.
Cristobal atya megrázta a földön reszkető Louis vállát.
- Ébresztő, Louis!
Louis megremegett.
- Elmentek, atyám?
- El, fiam. Feltápászkodhatsz.
Louis így is csak óvatosan merte felemelni a fejét,
majd elvenni a tenyerét a szeme elől.
- Biztos, atyám?
- Nézz.körül, és győződj meg róla!
Louis körülnézett, és meggyőződött.
- Mi volt ez, atyám?
Cristobal atya mélyet sóhajtott.
- Ők voltak, Louis.
- Úgy érti atyám, hogy az ördögök?
- Csak ők lehettek.
- És... mit akartak a temetőben?
- Fogalmam sincs róla, fiam.
- Hol a bika?
- Magukkal vitték.
- Megszórta őket szenteltvízzel, atyám?
Az atya nem válaszolt. A fűszálak hajladozását fi-
gyelte a sírokon.
- Tudom, hogy itt vagytok, rohadékok, tudom!
- Mit morog, atyám?
- Semmit, fiam. Csak imádkoztam egyet. Gyerünk,
mert a kastélyban már várnak bennünket.
Némán tettek meg vagy száz lépést, akkor aztán az
atya ismét megszólalt.
- Mondok én teneked valamit, Louis.
- Mondjon, atyám - remegett még mindig a félelem
Louis hangjában.
- Akármi is történt itt, hallgass róla.
- Jó jó... de miért, atyám?
- Nem kellene sem a Grófnőt, sem másokat halálra
ijesztenünk. Más tervem van.
- Megtudhatnám...
- Mindent a maga idejében, Louis. Egyelőre csak
annyit kérek tőled, hogy fogd be a szád. Megígérem,
hogy részese leszel mindannak, amit elterveztem.
Louis megnyalta a szája szélét.
- Atyám...
- Mit akarsz még, Louis?
- Én inkább...
- Mit inkább? - türelmetlenkedett az atya.
- Nem szeretnék, izé... részese lenni semminek. Én,
atyám, ígérem, ezután messzire kerülöm a temető kör-
nyékét.
Az atya bólintott.
- Jól van, Louis, ha így akarod, legyen így. Felejts el
mindent, ami itt történt.
- Úgy lesz, atyám - bólintott Louis.
Csakhogy az emlékek makacs dolgok. Néha nem
engedik, hogy elfelejtsük őket. Így aztán velünk élnek
halálunk órájáig, vagy még azon is túl.

4.
A kastélyban nagy volt a sürgés-forgás. Cristobal atya,
ahogy belépett a hallba, azonnal észrevette, hogy vala-
mi rendkívüli történt. Fehér fityulás, fekete képű szo-
balány futott vele szemben a kezeit tördelve. Az atya
óvatosan elhúzódott előle, Louis azonban elkapta a lány
szoknyája szélét, és magához rántotta.
- Hova, hova Gerarda?
A lány, aki nagy sietségében észre sem vette a jöve-
vényeket, amikor megpillantotta Louist, rémülten fel-
sikoltott.
-Jesszusom! Szűzanya, segíts!
Louis csodálkozva pislogott rá.
- Mi a fene történt veled, Gerarda? Tudom, hogy
nem vagyok mai legény, de azért a lányok még nem
szoktak bepisilni ijedtükben, ha meglátnak.
Gerarda a szívére szorította a kezét.
- Jesszusom! Maga az, Louis? Már azt hittem... Jé-
zusom!
Louis eleresztette a lány szoknyája szélét. Gerarda
ekkor vette észre az atyát. Nyögött kettőt, le akart tér-
delni előtte, és le is térdelt volna, ha Cristobal atya rá
nem kiabál.
- Hagyd most ezt lányom! Mi ez a nagy rémület?
A lány akkor legalább az atya kezét akarta megcsó-
kolni.
- Istenem, atyám, olyan jó, hogy itt van. Már azt hit-
tem... mindannyiunkat megnyuvasztanak.
- Kik? - kérdezte óvatosan az atya.
A lány megcsóválta a fejét.
- Nem tudom én azt, atyám, de hogy előbb-utóbb
nagy baj lesz itt, az biztos. Holnap reggel fel is mondok!
Fel én! Már hetek óta nem alszom jól, sőt van olyan éj-
szakám, amikor sehogy. Atyám, meg kell szentelnie en-
gem. Ugye, megteszi?
Cristobal látta a lányon a halálos rémületet. Meg-
szorította a kezében a Louistól visszakapott ereklyét,
és még arra is gondolt, hogy előkapja a vízipisztolyát,
és lefröcsköli szenteltvízzel a lányt, de a lány rémülete
óvatosságra intette. Csak semmi sietség, semmi pánik.
Ha ellövöldözi a munícióját, majd akkor nem lesz be-
lóle, amikor igazán szüksége lenne rá. Így csak Gerar-
da homlokára tette a kezét, és megsimogatta.
- Nyugodj meg, lányom, itt vagyok. És az Úr is itt
van velem. Én vagyok az ő seprője, aki kitakarítja a
szeméttel teli kamrát!
A lány, ahogy homlokán érezte az atya tenyerét, egy-
szerre megnyugodott.
- Köszönöm, atyám.
Az atya megköszörülte a torkát.
- Mi történt, lányom?
Gerarda Louisra mutatott.
- Mondja el ő. Ő szebben beszél, mint én.
- Ő már mindent elmondott, Gerarda. Csakhogy
Louis egy órával ezelőtt elhagyta a kastélyt.
- Bárcsak én is elhagytam volna! De elhagyom, el
én! Nem is kellett volna idejönnöm, atyám.
- Úgy érted, ide, a kastélyba?
- Persze hogy ide, atyám. De az anyám erősködött,
hogy csak jöjjek ide, ilyen jó helyem lesz, meg olyan,
hát lett is! Atyám, amióta itt vagyok, halálfélelemben
élek.
- Jobb félni, mint megijedni - mondta bölcsen az
atya.
- No de ennyire, atyám? Inkább mentem volna
Bernardo csapszékébe. Tudja, a város szélén van, a ki-
kötőnél.
Cristobal atya szemei kitágultak a rémülettől.
- De hiszen az maga a pokol, lányom! A fertő! Ha
odamentél volna dolgozni, már annyi bűnt követtél vol-
na el, hogy reggel nyolctól este nyolcig gyónhatnál, és
még a felénél sem tartanál!
- Nem olyan biztos az, atyám. Olyan lány vagyok,
aki tud magára vigyázni. Inkább az anyám tartott tőle,
hogy a tengerészek megtapogatják a fenekemet. Azt
mondta, Teresa is olyan hetyke volt, mint én, ő is azt
mondta, hogy tud magára vigyázni, és hogy a tapoga-
tástól nem lesz senkinek gyereke, de úgy látszik, eb-
ben valóban tévedett Teresa, mert neki lett.
- Na látod - biccentett az atya. - Igaza volt az anyád-
nak.
- A fenét volt igaza! - villant meg a lány fekete sze-
me. - Már amikor beléptem ezen az ajtón, éreztem,
hogy nincs rendjén itt valami.
- Mit éreztél? - hajolt a lány felé kitágult orrcim-
pákkal az atya.
- Először csak azt, hogy az anyám rángat befelé, az-
tán megéreztem a szagot.
- Milyen szagot?
- Dögszagot, atyám. Mintha a dögkútba szagoltam
volna bele:
Az atya megszorította a zsebében az ereklyét. Vagy
a Sátán bűze, vagy a kénkőé!
- Szóltál anyádnak?
- Persze hogy szóltam. Azt mondta, a nedves cipőm
szagát érzem, mert éppen monszunidő volt, és bőrig
áztunk idefelé jövet. Megszaglásztam a cipőmet, de
nem éreztem semmit rajta. Biztos, hogy nem abból jött.
Az atya Louishoz fordult
- Te is éreztél ilyesmit, Louis?
Louis megrázta a fejét.
- Én nem, Cristobal atya, de ez nem számít semmit,
mert én gyerekkorom óta nem érzek szagot. Egyszer
tüsszentettem egy nagyot, és azóta nem létezik szag a
számomra.
- Folytasd, lányom!
- Gyakran érzem ezt a szagot, atyám. Néha még a
hálókamrámban is. Néha mintha az ágyam alól jön-
ne... néha pedig egyenesen az ágyamból. Tudja, atyám,
már-már arra gondolok, hogy az a valami ott alszik ve-
lem egy ágyban.
- Nyugodj meg, lányom - morogta az atya. - Meg-
szentelem az ágyadat.
- Most már felesleges - legyintett a lány. - Jó, ha
ezt az éjszakát még benne töltöm... bár inkább majd a
székben alszom, ha egyáltalán le tudom hunyni a sze-
mem. Nos, atyám, én biztos vagyok benne... hogy
nem csak mi lakunk ebben a kastélyban, hanem má-
sok is.
- Lehetséges - morogta az atya vigyázatlanul.
- Na ugye! - sikkantott fel a lány. - Ön is ezt mond-
ja, atyám. A Grófnő meg tagadja. Egyszer, amikor meg-
rémültem tőle, és elejtettem egy tálat, azt mondta, hü-
lye tyúk vagyok, és az idegosztályra kellene beszállíta-
ni. Engem, atyám! Amikor ő sikoltozik éjszakánként!
- Kitől rémültél meg, lányom? - próbált meg rendet
tenni a ráömlő információk között az atya.
- A Taperolótól - mondta a lány.
- Kitől?
- Hát a Taperolótól. Még nem mondtam?
- Még nem.
- Mi csak * hívjuk. Gisela adta neki a nevet.
- Gisela?
- Szakácsnő volt, de lelépett. Nem bírta tovább, pe-
dig kellett neki a pénz. Azt mondta, inkább elmegy a
lovak seggét pucolni az állatklinikára, de itt nem ma-
rad. Őt is mindig megtaperolta, atyám. Nagy csöcsű lány
volt, amerre ment, taperolta. Gisela meg benyögte az
unalmast. Ahogy benyögöm én is. Nekem is elegem van
belőle, hogy a cicimet nyomkodja.
- No de, lányom!
- Jaj, atyám, ne haragudjon, csak úgy kicsúszott a
számon. Szóval, amerre megyek, taperol. Van úgy, hogy
egy egész hétig is békén marad, aztán egyszerre csak
elkezdi, és egész napon a nyomomban jár. Hiába vá-
gom hozzá az imakönyvemet, nem hagy békén, és a
keresztre is fütyül, már megbocsásson, atyám!
- Ki a fene az az... izé? A faluból való? Mért nem
kensz le neki két nagy pofont?
A lány megütődve nézett az atyára.
- Hogy tehetném, atyám, amikor a Taperoló látha-
tatlan.
Az atya szájában megállt a nyál.
- Látha... tatlan?
- Hiszen egész idáig erről beszéltem! Büdös van itt,
mint a dög, a Taperoló meg itt jár a folyosókon és ta-
perol. Tudja, mitől félek a legjobban, atyám? Attól,
hogy a Taperolónak haverjai is vannak.
- Haver... jai?
- Például a Hasfelmetsző, mint régen, Angliában.
Olvastam róla egy könyvet. Hát ezért megyek el én a
fenébe, atyám!
Sóhajtott egy nagyot, és el akart suhanni az atya
mellett. Cristobal atya azonban résen volt, és ugyan-
úgy kapta el a lány szoknyájának a szélét, mint koráb-
ban Louis.
- Várj még egy percet, lányom!
- Sietnem kell, atyám, mert meghal.
- Kicso... da?
- Hát a Grófnő, atyám!
- Be... teg?
A lány hangjából csak úgy sütött a rosszindulat.
- Hát az, nagyon az, atyám. Lehet, hogy bele is fog
halni.
Cristobal atya keresztet vetett.
Istenem, mi mindent hoz még rám ez az éjszaka?

5.
Rövid tétovázás után azért gyorsan összeszedte magát.
Ha Ő van itt, meg kell mérkőznie vele. És meg is fog.
Csakhogy azt is tudta: nem árt felkészülnie a harcra.
Ezért minden információt össze kell gyűjtenie, amit
csak tud.
- Azt mondtad, a Grófnő sikoltozni szokott éjsza-
kánként?
- Úgy van, atyám. És valakivel beszélget. Lehet,
hogy a büdös szagúval, lehet hogy a Taperolóval. Az-
tán nagyokat sikoltozik. Csak azt nem tudom, atyám...
igazán. nem is tudom, hogy mondjam meg önnek...
- Kíméletesen - figyelmeztette az atya. - Maradjon
tiszta a szád, lányom.
- Hát ez az - sóhajtott a lány. - Mifelénk nem szo-
kás mellébeszélni. Hát szóval, azt akarom mondani,
hogy nem tudja senki... félelmében sikoltozik-e, vagy
azért mert... a Taperoló nemcsak taperolja. Érti, atyám?
Az atya értette, és gyorsan el is távolodott a kényes
témától.
- Miért ijedtél meg ennyire, lányom? Úgy értem, ma
este. Ha azt mondod, hogy az az izé... tudod, aki...
- A Taperoló?
- Az. Ha eddig is érezted... a szagot, és... mást is...
miért éppen ma buktál ki ennyire?
A lány megcsóválta a fejét.
- Ez a mai éjszaka más, mint a többi, atyám. Talán
mert telihold van. A telihold megbirizgálja az emberek
idegeit, és... kicsit kinyílik tőle az átjáró.
Az atya értetlenül nézett a lányra.
- Miről beszélsz?
- Hát az átjáróról, atyám. És a Kapuról. Az is kinyí-
lik egy kicsit.
- Kapu?
- Ej hát, atyám, arról a kapuról van szó, amelyik a
holtak birodalmát az élőkétől elválasztja. Amelyet Leg-
ba papa őriz. A Kapu Őre.
Az atya gyorsan keresztet vetett.
- Te pogány istenekről beszélsz előttem, lányom?!
A lány ijedten nézett rá.
- Én csak azt mondom, amit gondolok, atyám. Ed-
dig is voltak nálunk szeánszok... tudja, így hívják azt,
amikor be kell vinnünk az asztalt a felső szobába, ők
körülülik és a szellemekkel társalognak. Már ez is elég,
atyám, hogy szedjem a sátorfámat. De hogy befejez-
zem: a Kapu halottak napján nyílik meg egészen. Ak-
kor a halottak kisétálnak az alvilágból, és összekeve-
rednek az élőkkel. Együtt esznek-isznak. De néha teli-
holdkor is megtörténik mindez, csak kicsiben. Talán a
hold vonzásától kinyílik a Két Hegy Közötti Átjáró, és
néhány alvilági lénynek sikerül kisurrannia rajta. Talán
ők vannak itt velünk, atyám!
Az atya arra gondolt, hogy valószínűleg akkor ten-
né bölcsen, ha megfordulna és hazasétálna. Persze nem
a temető felé menne, inkább tenne egy kis kerülőt. Ha
egyesek az ördöggel akarnak játszadozni, hát játszadoz-
zanak. Az ő feladata az, hogy segítsen azokon, akik nem
kívánják a pokolbélieket, de ők mégis meglátogatják
őket. Azokon segíteni kell, azok megérdemlik, de azok-
kal, akik maguk keresik maguknak a bajt, nem kell tö-
rődnie.
Alighogy befejezte a háborgását, már el is szégyell-
te magát. Hát nem Isten szolgája ő, akinek szolgálnia
kell az embereket is? Nem szabad a miérteken töpren-
genie, csupán tennie kell a dolgát. És főleg nem szabad
megsértődnie. Bűnt követett el, és majd ki is szabja ma-
gára a penitenciát, csak érjen már véget ez az éjszaka!
- Hogy szokott lefolyni egy ilyen szeánsz? - kér-
dezte a lányt.
Gerarda nyugtalanul az emeleti feljáró felé pislogott.
- Hát... az úgy szokott történni, atyám, hogy a Gróf-
nő megérzi, amikor hívják.
- Hívják?
- Mint a telefonon, atyám. Megszólal benne egy
csengő, és ilyenkor tudja, hogy keresik. Ezt ő mondta
nekem, atyám. Majd hideget érez kezén-lábán, és vala-
mi feszíti a mellkasát. Azt mondta, ilyenkor érzi, hogy
benne van.
- Távozz tőlem, Sátán! - szörnyedt el az atya.
- Aztán kiszáll belőle. Ő persze nem látja, csak érzi.
De a keze és a lába hideg marad. Amikor a többiek
megjönnek, be kell hoznunk az asztalt... Az utóbbi idő-
ben Louis viszi be, mert ő elbírja... én viszont nem
mindig. Volt, amikor elbírtam, de... mostanában nem
akarják, hogy én vigyem fel.
- Nem akarj ák?
- Amikor egyszer... nem is olyan régen; fel akartam
vinni, egyszerűen nem bírtam. Atyám... biztos vagyok
benne, hogy ült a tetején egy láthatatlan valaki. Sikol-
toztam egy kicsit, s azóta Louis hordja fel a pincéből
az asztalt.
Az atya úgy látta, mintha icipici, gúnyos fény gyul-
ladt volna a lány szeme mélyén. Lehet, hogy Gerarda
így akart megszabadulni az asztalcipeléstől?
- Aztán... ők bezárkóznak, mi meg kint maradunk.
A Grófnő egyszer megkérdezte, hogy nem akarok-e én
is bent maradni, de én nem akartam. Azt hiszem, bele
is haltam volna a félelembe, atyám.
- Folytasd, lányom!
- Gisela egyszer bent maradt... hát atyám, ha ön lát-
ta volna, amikor a végén kijött! Csak árnyéka volt ön-
magának. CS mesélte, hogy a szellem megjelent; kopo-
gott, majd beszélni kezdett. A Grófnő száján át. De né-
ha Esmeralda úrasszony szájából is beszél.
- Ő kicsoda?
- A szomszédban lakik, gyakran átjön a Grófnőhöz.
Ilyenkor verseket olvasnak, és Párizsról álmodoznak.
Szóval, atyám, miután a szellem kibeszélte magát, a
Grófnő felébred. Van, amikor a szellem nem beszél, csu-
pán jeleket ad. Papírdarabokat hajigál a levegőbe, vagy
éppen kopog. A Grófnőnek van egy ábécéje, abból ol-
vassa ki, hogy mit mond neki a szellem. Atyám, bár-
mennyire is megszállja a Grófnőt a kísértet, ha elhagy-
ta, mindig felébred. Megrándul a teste - ezt Giselától
tudom - aztán magához tér. Semmire nem emlékszik,
amit a szeánsz alatt mondott. Iszik egy kis citromos vi-
zet, aztán kész. A többiek hazamennek, Louis pedig
leviszi az asztalt a pincébe.
- Mindig?
- Mindig. Az asztal nem maradhat közöttünk. Ez a
szabály. Az á lakóhelye a pince.
- És most? - kérdezte a lány felé hajolva az atya. -
És most, Gerarda?
A lány szája széle legörbült. Cristobal atya attól tar-
tott, hogy azonnal sírva fakad.
- Hát most baj van, atyám. Nagy baj.
- Micsoda?
A lány megrázta a fejét, miközben kibuggyantak sze-
méből az első könnycseppek.
- A Grófnő nem tért magához.
Megrebbentek felettük a villanykörték. Az atya úgy
érezte, mintha valami megnyomkodná a fenekét, aztán
határozottan belemarkol.
Cristobal atya odavolt a rémülettől. Eddig valahogy
biztonságban érezte magát a Taperolótól, hiszen ha lá-
nyokra bukik, nincs félnivalója.
De mi van akkor, szent Ignacio, ha a Taperoló nem
tesz kivételt a nemek között?

6.
Az első, akivel összetalálkozott, maga Senora Esme-
ralda volt. Kint állt a folyosón, és cigarettázott. Ami-
kor észrevette a közeledő atyát, illedelmesen a háta
mögé rejtette a cigarettáját.
- Dicsértessék, atyám.
Cristobal atya még soha nem találkozott vele. Igaz,
csak nemrég helyezték ide San Pelagro környékéről,
előtte Carthagóban szolgálta az Urat. Eszerint Esme-
ralda asszony nem jár templomba, és cigarettázik is.
Istenem, mivé lett a világ!
Esmeralda asszony ügyesen becsúsztatta a félig szí-
vott cigarettát egy falhoz támasztott hamutartóba.
- Bocsásson meg, atyám, éppen leszokni készülök.
- Azt jól teszi, lányom.
Esmeralda asszony a tőlük cirka tizenöt méternyire
fehéredő ajtóra mutatott.
- Meg akarja nézni?
- Előbb váltanék önnel néhány szót.
- Parancsoljon, atyám.
- Elmondaná nekem, hogy mi történt itt, lányom?
Akkor érte Cristobal atyát a nagy meglepetés. Az asz-
szony beszélni kezdett. Jóval kevésbé magabiztosan,
mint korábban. Sőt csak úgy sütött a szavaiból az értet-
lenség és a félelem.
- Szeánszot tartottunk - kezdte halk, selymes han-
gon. - A Grófnő már délelőtt érezte, hogy valamelyi-
küknek... mondandója van számunkra.
Egyelőre nem merte kimondani a szellem szót; való-
színűleg tartott tőle, hogy a papnak nem fog tetszeni
a dolog. Az egyház elítéli a szellemidézést, és kókler-
ségnek tartja.
- És? - sürgette az atya.
Esmeralda asszony megrázta a fejét, aztán kapkod-
va, fulladozva folytatta a történetét. Cristobal atya ek-
kor döbbent csak rá, hogy Esmeralda asszony látszóla-
gos szenvtelensége mögött annyi rémület bujkál, hogy
ha kilós csomagokra osztanák, minden egyes kínainak
jutna belőle egy csomag, pedig azok aztán vannak né-
hányan.
- Aztán... atyám... történt valami, ami... én igazán
nem is tudom. Az eddigi szellemek, hogy úgy mond-
jam, jól neveltek voltak.
- Jól neveltek? - hökkent meg az atya.
- Úgy értem... nem csináltak balhét, betartották a
játékszabályokat.
Cristobal atya kíváncsi lett volna rá, vajon ki hatá-
rozza meg a játékszabályokat az e világ meg a túlvilág
között, de eltekintett tőle, hogy megtudakolja. Főleg,
hogy Esmeralda asszony tovább beszélt.
- Ez azonban... valami más volt... atyám. Valami
félelmetes!
Cristobal atya megszorongatta csuhája zsebében a
szent csontját.
- Beszéljen, lányom!
Esmeralda asszony ekkor sírni kezdett. Hüppögő, sér-
tődött sírással, mint aki nem érti, hogy történhetett meg
vele - éppen vele! - ami megtörtént.
- Csak úgy jött, atyám, a semmiből, mint a tornádó!
Nem beszélt velünk, sőt nem is jelezte, hogy jön. Egy-
szerre csak felkapta az asztalt, és darabokra szaggatta.
Felemelte a levegőbe... majd egyszerűen a plafonhoz
ragasztotta. Külön-külön az asztal lapját és a lábait.
Azt hiszem, jéggé dermedtünk a rémülettől. Aztán az
asztal darabjai, mintha az a mágnes, amely a mennye-
zethez tapasztotta őket, elveszítette volna az erejét, le-
hullottak ránk. A fejünkre, atyám. Nem sokkal ezután
pedig felbukkant a lélekmadár!
Esmeralda asszony nagyjából ugyanúgy írta le a tör-
ténteket, mint korábban Louis. A furcsa madár - ha
madár volt egyáltalán - berepült a szobába, ott röpkö-
dött egy darabig, majd egyszerre csak ütni-vágni kezd-
te őket. Na nem nagyon: nem annyira, hogy kárt oko-
zott volna bennük - még őt is képen törölte, ráadásul
pontosan ott, ahol a nemrég betett aranyhídja található,
ennek ellenére a híd meg sem mozdult. Szerencsére.
- Ezután?
- Elküldtük önért Louist, atyám. A madár vagy lé-
lek persze eltűnt. Az ablakon át, úgy ahogy jött. Arra
gondoltunk, hogy ön, atyám, mint közismert ördögűző
és a természetfeletti hatalmak szakértője... talán tudna
nekünk segíteni. Mert mi itt valamennyien úgy gon-
doljuk, hogy a madár nem lélek volt. Nem egy egysze-
rű lélek, nem halott lelke.
- Hát mit gondolnak? - tudakolta az atya.
Esmeralda asszony keresztet vetett.
- Hogy valami... más. Ami azért jött, hogy megza-
varja békés beszélgetésünket... velük.
- Konkrétan?
- Ezt önnek kell tudnia, atyám!
Cristobal atyán a káröröm hullámzott át. Nem örült
neki, nem szép tulajdonság, de nem tehetett ellene
semmit.
Ugye, ugye - gondolta a fejét csóválgatva. - Szóra-
koztok a halottakkal, megidézgetitek a lelküket, hiába
figyelmeztetlek benneteket, hogy ez istentelen dolog,
nem hallgattok rám, azt gondoljátok magatokban, hogy
ez a jámbor és együgyű Cristobal atya csak ne beszél-
jen nekünk, hiszen annyit sem ért a lelkekhez, mint
agyalágyult Pedro a kukoricakapáláshoz, ha viszont
baj van, akkor bezzeg Cristobal atyához futtok, akit
addig leegyügyűztetek. Cristobal atya, segíts! Sokkal
egyszerűbb lett volna nem a fejetekre idézni a vihart,
mintsem a már megérkezett szelet visszatuszkolni a
lyukába.
- Arra gondoltatok, hogy a Sátán jött el hozzátok?
Szándékosan keményen kérdezte: nem kerülgetve
a forró kását.
Esmeralda asszony szorongva nézett rá.
-. Még az is meglehet, atyám.
- Mi történt a Grófnővel?
Esmeralda asszony vett egy mély lélegzetet.
- Az úgy volt, hogy miután elküldtük önhöz Louist,
megbeszéltük, hogy mit tegyünk. Ilyenkor, szeánsz után
szoktunk inni egy csésze teát, miközben levonjuk a
kellő tanulságokat. Azzal kapcsolatban, hogy mit mon-
dott vagy tanácsolt nekünk a szellem.
- Most is levonták?
- Hogy vonhattuk volna le - csodálkozott Esme-
ralda asszony - amikor ez a valami nem állt szóba
velünk. Piff paff, szétkapta az asztalt, felragasztotta a
mennyezetre, majd attól kezdve megállás nélkül csé-
pelt bennünket. Egyszerűen csak ki akartuk pihenni
magunkat. Gerarda behozta a teát, és éppen iszogattuk,
amikor váratlan dolog történt.
- Mi? - hajolt felé az atya.
- Hát az, atyám, hogy a Grófnő egyszerre csak is-
mét transzba esett. Anélkül hogy ott lett volna velünk
az asztalunk; hogy megidéztünk volna bárkit... szóval,
ilyet még életemben nem tapasztaltam. Soha nem for-
dult még elő velünk, még csak hasonló sem. A Grófnő
hátrahanyatlott a karosszékében, és máris fogadóképes
állapotba került. Láttuk, hogy van benne valaki, vagy-
is... mintha lett volna. Mi persze azonnal megpróbáltuk
kideríteni, ki az, de a valaki nem válaszolt. Pedig illett
volna neki. Ő azonban hallgatott. És hallgat most is.
- A Grófnő azóta is... ájult?
- Nem ájult, csak transzban van. Megváltozott tu-
datállapotban.
Az atya érezte, hogy ennek már a fele sem tréfa.
Akár az ördög vette el a Grófnő eszét, akár más, a vé-
gén még nagyon is prózai dolog kerekedik ki a szel-
lemidézésből. Emberhalál, például.
- Jól van, lányom - nyugtatta meg az atya nagy ne-
kifohászkodások közepette az asszonyt. - Mutassa az
utat!
Esmeralda asszony bólintott, és kissé felhúzta a szok-
nyáját, hogy könnyebben lépkedhessen fel az emelet-
re vezető lépcsősoron. Az atya elfordította a fejét a szok-
nya alól elővillanó, kissé vaskos térdekről, és a korlát-
ba kapaszkodott:
Még fel sem ért a folyosóra, máris felbukkant előtte
egy vékony bajuszú férfi, aki felé nyújtotta a kezét. Az
atya elkapta, és felküzdötte magát az emeletre. Nem
volt hájas, fáradékony sem, az idefele tartó gyalogút
azonban annyira kimerítette, hogy hálás volt a segítsé-
gért.
- Köszönöm, fiam.
A vékony bajuszú férfi megfogta az atya könyökét.
- Örülök, hogy itt van, atyám. Picado doktor va-
gyok. A kételkedő. A többiek csak így hívnak.
Az atya kíváncsian nézett végig rajta.
Picado doktor vékony, mondhatni cingár emberke
- volt, nagy, barna szemekkel. Meglepően kicsi kezei vol-
tak, bár nem erőtlenek.
- Hm. És miben kételkedik? - állt meg vele szem-
ben az atya.
Picado doktor elmosolyodott. Elég kényszeredettre
sikerült a mosolya.
- Tulajdonképpen mindenben. Nem hiszek a szelle-
mekben, a kísértetekben sem... általában nem hiszek
a természetfelettiben.
- Akkor miért jár közéjük?
- Mert a pszichés mechanizmusok érdekelnek. Hogy
mire képes az emberi lélek, merthogy nagyon sokra,
abban biztos vagyok.
- Úgy érti... minden, ami itt történik... a lélek csi-
nálmánya?
- Valahogy úgy, atyám... Legalábbis ezt hittem idáig.
- És most?
Picado doktor megvakargatta a fejét.
- Most már nem tudom, mit higgyek. Tapogassa meg
itt, atyám. - Lehajtotta a fejét, és az atya felé dugta. Az
atya megtapogatta a koponyáját. Jókora duzzanat érző-
dött rajta, s hogy nem szemfényvesztés áldozata, azt a
doktor fájdalmas sziszegése is bizonyította.
- Atyám... az asztal a plafonon valóság volt. Egy-
folytában keresem rá a magyarázatot, de nem találom.
Louis bizonyára elmondta önnek a történteket?
- Elmondta.
- Az én fejemre zuhant az egyik asztalláb. Atyám,
úgy letaglózott, mint a marhát a bárd a vágóhídon.
Akármi is történt, nem a rélek birodalmába tartozik, az
biztos.
- Hát miébe?
- Ehhez kell ön, atyám. Hogy megállapítsa.
- Hol a Grófnő?
- A szobájában. Még csak annyit hadd mondjak el,
atyám, hogy az a repülő izé sem a szellemek tartomá-
nyába tartozik. Látja a bajuszomat?
Cristobal atya rápillantott Picado doktor bajuszá-
ra. Helyre kis bajuszka volt, tökéletesen szimmetrikus,
bár ez a szimmetria most valahogy mintha nem látszott
volna olyan tökéletesnek.
- Látom. Mi van vele?
Picado doktor tehetetlenül tárta szét a karját.
- Nézze meg jobban.
Az atya torkán felkúszott az ingerültség. Mi a fenét
akar ez a... Aztán majdhogynem felkiáltott meglepe-
tésében. A doktor bajuszának az egyik fele nem szőr-
ből volt, hanem tintából. Vagy tintaceruzából.
Felemelte a karját, és a furcsa bajuszkára bökött a
mutatóujjával.
- Ez... az...?
Picado doktor kétségbeesett tekintettel nézett rá.
- Levágta a fél bajuszomat. Esmeralda asszony sze-
möldökceruzájával húztam utána, mert hogy nézne ki,
ha... fél bajusszal... Ugye, érti? Tragikus és komikus
is egyszerre. És én mégiscsak doktor vagyok!
Korábban kellett volna meggondolnod, sarlatán! -
dühöngött magában az atya. - Úgy kell neked! Ennyi
erővel akár a fél füledet is levághatta volna.
- Ez sem, a lélek birodalmába tartozik - sóhajtotta
Picado doktor. - A többieket pedig felpofozta. Ez nem
szellem volt, atyám, sőt nem is a kollektív tudatalat-
tinkból kisugárzó...
Aztán csak legyintett egyet, és elhallgatott.
- Vezessen a Grófnőhöz, doktor!
Picado doktor felsegítette a lépcsősor tetejére a mind-
eddig az atya mögött toporgó Esmeralda asszonyt, az-
tán elindult az egyik tárva-nyitva álló ajtó felé.
Cristobal atya mély lélegzetet vett.
Fel hát a harcra!

7.
A Grófnő a közepes méretű szoba egyik egész oldalát
elfoglaló pamlagon pihent alápolcolt fejjel. Mellette
hárman toporogtak - egy nó és két férfi. Amikor átlép-
te a küszöböt, egyszerre fordították felé az arcukat.
Cristobal atya testén érezte a megkönnyebbülés hullá-
mait.
- Semmi? - kérdezte Picado doktor.
A megszólított vékony, mondhatni sovány, csontos,
fiatal lány megrázta a fejét. Esmeralda asszony ekkor
a liáterre mutatott.
- Ő Cristobal atya. Ő Miramare kisasszony.
Miramare kisasszony felpattant, és pukedlit csinált
Cristobal atya előtt.
- Végre itt van, atyám:
Cristobal atya megállapította, hogy a lánynak túlsá-
gosan piros a szája, és túlságosan fehér a bőre. A kék
erek olyannyira látszottak rajta, hogy akár ismertető-
eszköznek is megfelelt volna valamelyik iskolában.
Miramare kisasszonyon egészen jól lehetett volna ta-
nulmányozni a vérkeringést.
Mielőtt az atya rádöbbenhetett volna, hogy sikamlós
talajra tévedt, egy merev derekú, metszett arcélű férfi
hajolt meg előtte.
- Aranzabal kapitány.
Cristobal atya, bár személyesen nem ismerte, róla is
hallott egy s mást. A kapitány fiatal korában olyannyi-
ra elmerült a testi élvezetekben, hogy még a feje búbja
sem látszott ki belőle. Aztán egy hajnali órán valame-
lyik szépasszony lakásán váratlanul összeesett. A kór-
házban, ahova beszállították, megállapították, hogy úgy
elhasználódott a szervezete, mintha nyolcvan elmúlt
év koptatta volna simára. Aranzabal kapitány ekkor öt
perc alatt tökéletesen megváltozott. Elhatározta, hogy
azt az időt, ami még hátra van neki, annak a kérdésnek
a megválaszolásával tölti, hogy vajon mi vár rá odaát?
Folytathatja-e, amit itt abba kell hagynia - kérdés, hogy
mikor - vagy valami mást kell elkezdenie? Ettől az
időtől kezdve a kapitány felhagyott a léha életmóddal,
és a szellemidézésbe menekült.
Lacerda ügyvéd kövér volt, nagy hasú, pirospozs-
gás. Gyerekkorától kezdve érdeklődött a szellemek vi-
lága iránt; de hát hogy is ne érdeklődött volna, amikor
az anyja a harmincas években a környék leghíresebb
médiuma volt.
Cristobal atya megvakargatta az orrát, és a Gróf-
nőre nézett. A Grófnő lehunyt szemmel feküdt, mintha
aludna. Az agya megkönnyebbülve nyugtázta, hogy
keblei ritmusosan emelkednek és süllyednek. Él, nem
is vitás. Csakhogy fogalma sincs róla, mit kellene a to-
vábbiakban tennie vele. Elvégre ő ördögűző, a Grófnő
viszont egyáltalán nem úgy viselkedik, mint akiben ör-
dög lakik. Talán valamiféle injekció felébreszthetné.
Picado doktor, aki mellette állt, megcsóválta a fejét.
- Az az igazság, hogy... nem értem. Mindent meg-
próbáltam, de nem ébred fel. Még injekciót is adtam
neki. Nem ájult a szó szoros értelmében. És, hála isten-
nek, kómába sem esett.
- Akkor mit csinál?
- Nem tudok jobb szót használni rá, mint hogy alszik.
Cristobal atya meghökkent.
- Azt várják tőlem, hogy én ébresszem fel?!
Picado doktor elmosolyodott. Bágyadt, nyomorúsá-
gos volt ez a mosoly. Cristobal atya mégis úgy érezte,
hogy némi gúny is lapul benne.
- Ahol a tudomány megtorpan, ott az egyház néha
meglöki a beragadt szekeret.
Az atya sóhajtott. Mielőtt felháborodott volna, igye-
kezett alaposan végiggondolni a dolgot. Mi van akkor,
ha mégiscsak ördög bújt belé? Egy végtelenül ravasz
és végtelenül pofátlan ördög. Gyakorlatból tudja ugyan,
hogy a pokol szörnyeihez úgy hozzátartozik az ordítás,
üvöltés, bugyborékolás, mint madárhoz a tolla, mégis
elképzelhető, hogy a rohadék ezúttal csendesebb és alat-
tomosabb módszert választott.
- Tehetek egy próbát - mondta aztán félhangosan. -
Talán...
- Jó lenne, atyám.
Az atya bólintott, és a csuhája zsebébe nyúlt. Elő-
húzta a vértanú csontját, és a Grófnő szép, de fáradt ar-
ca fölé tartotta.
- Figyeljék a villanykörtéket! - adta ki a paran-
csot. - Nem rebeg-e a fényük.
Nem rebegett. Pedig úgy nézték, hogy könnyes lett
tőle a szemük.
Ez egy vértanú csontja, te rohadék! - morogta ma-
gában az atya. - Ugye érzed, hogy a benne lévő isteni
erő beárad ennek a szerencsétlen megszállottnak a tes-
tébe? Ez az erő lesz az, amely visszataszít téged a pok-
lok mélységes fenekére!
A Grófnő szeme megrebbent. Egyetlen másodpercre
csupán, de ez is elég volt ahhoz, hogy Lacerda ügyvéd,
aki a villanykörték helyett a Grófnő arcát figyelte, meg-
lepetten felkiáltson.
- Megmozdult. Megrándult a szeme!
Minden tekintet a Grófnő márványfehér arcára me-
redt.
Cristobal atya szívét vad öröm töltötte el. A fenébe
is, mégiscsak igaza volt! Egy ravasz, rohadék ördög
lapul benne!
- Folytassa, atyám! - kérlelte összetett kézzel Esme-
ralda asszony. - Nagyon kérem, folytassa!
Az atya folytatta. Hiába fenyegette azonban az ör-
dögöt a csonttal, a Grófnő szeme nem moccant többé.
Jól van - gondolta ekkor Cristobal atya. - Ha te úgy,
akkor én is úgy! Kénytelen leszek bevetni ellened a
nehéztüzérséget.
Visszatette zsebébe a szent ereklyét, és előhúzta a ví-
zipisztolyát. Hátrafordult, hogy ha az ördög kikukucs-
kálna a Grófnőből, ne láthassa, mit csinál, majd beteker-
te a zsebkendőjébe a vízipisztolyt. Úgy érezte, nagyon
hülyén venné ki magát, ha egy műanyag vacakkal lö-
völdözne a rohadékra. Talán még ki sem menne belőle.
Amikor elkészült a művelettel, villámsebesen meg-
fordult, és célba vette a Grófnő arcát.
A vékony, de erős vízsugár elégedetlen sziszegéssel
csapódott a Grófnő bőréhez, lecsorgott róla, áztatni
kezdte a feje alatti párnát. Cristobal atya mindeközben
ordított, mint a sakál.
- Takarodj ki belőle, szörnyeteg! Isten nevében meg-
parancsolom, hogy menj ki belőle!
Körülbelül tízszer mondta el, latin nyelvű átokszö-
vegekkel keverve, és csak akkor hagyta abba, amikor
a vízipisztolyból kifogyott a muníció. Egy-két csepp
még szomorúan billegett a fegyver csövének a torkola-
tában, aztán az is lehullott a szőnyegre.
A Grófnő mozdulatlanul, lehunyt szemmel, immár
vizes arccal feküdt a pamlagon.
Cristobal atya nem értette a dolgot. Ha nem is megy
ki egyszerűen belőle, legalább beszélnie kellene. Hi-
szen a szenteltvíz úgy égeti a bőrét, hogy majd belege-
bed. Ordítania kellene...
A többiek karéjban álltak mögötte, és a Grófnőt
figyelték. Cristobal atya megrázta a fejét, és feléjük
fordult.
- Jobban fel kellett volna készülnöm - mentegető-
dzött. - Váratlanul ért a dolog. Talán egyedül kevés is
vagyok hozzá.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a szobája kulcsában is
tartalékol néhány cseppnyi szenteltvizet. Éppen figyel-
meztetni akarta őket, hogy tesz még egy utolsó kísérle-
tet, amikor észrevette, hogy a vele szemben állók arca
egyetlen pillanat alatt megváltozik. Olyan döbbenet ült
a szemükben, hogy az már elmondhatatlan. Esmeralda
asszony lassan a szájához emelte a kezét, és sikoltozni
kezdett.
Cristobal atya jéggé dermedt a rémülettől. Nem volt
tapasztalatlan csecsemő az alvilági hatalmakkal folyta-
tott küzdelem terén; hallott ő már sikoltozni ördögtől,
démontól megszállt nőket, sőt elmebetegeket is, azo-
kat a sikolyokat azonban, amiket Esmeralda asszony
produkált, tízes ponttal jutalmazták volna a nagy nem-
zetközi sikoltozóversenyeken.
Cristobal atya egyetlen pillanatig azt hitte, hogy ve-
le történt valami; talán az ördög kibújt a Grófnőből és
őbelé bújt - néha bizony ez is megtörténik az ördög-
űzőkkel - és talán már a kinézete is az ördögé. Villám-
sebesen a homlokához nyúlt, de nem érzett rajta szar-
vakat. Ekkor vette csak magának a bátorságot, hogy
megforduljon.
Ahogy a Grófnőre pillantott, úgy érezte, mintha meg-
indulna felfelé a gyomra, és már úgy a torka környé-
kén járna. Szíve olyan szaporán vert, hogy majd kiug-
rott a csuhájából. Ahogy a Grófnő szemével találkozott
a tekintete, majd térdre esett tőle.
Úgy érezte, soha életében nem állt még ilyen nehéz
feladat előtt, mint ezúttal.
És soha életében nem állt még olyan közel ahhoz,
hogy magukkal vigyék az ördögök a pokolba.

8.
A Grófnő körülbelül másfél méter magasságban lebe-
gett a pamlag felett. Fejét félrefordította, és egyenesen
őt vizsgálta kidülledt szemével. Cristobal atya döbben-
ten vette észre, hogy a Grófnő ujjai lassan összegör-
bülnek, mintha karmok lennének.
- Vissza! - ordított a többiekre. - Vissza mindenki!
Nem kellett soká ordítoznia. A kíváncsiskodók - jó
néhányan voltak már a szolgálólányokkal együtt - egy-
más sarkát taposva takarodtak ki a folyosóra. Onnan
lestek be a nyitva hagyott ajtón át.
Az atya kezében ekkor már ott lapult a végső fegy-
ver - a kereszt.
- Ki vagy, szörnyeteg? - tudakolta felé nyújtva a vas-
krucifixet. - Mondd a neved, szörnyeteg! Parancsolom,
hogy mutatkozz be!
Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. A vil-
lanykörték hunyorogni kezdtek, majd kialudtak. A sö-
tétség néhány pillanatig feneketlennek tűnt, majd Tas-
san-lassan feltűntek az ablak korábban fekete négyszö-
gében a behunyorgó csillagok.
Aztán fokozatosan kivilágosodott a szoba, mintha a
hajnal sugarai feszegették volna az ég kárpitját. Pedig
a napkelte még olyan messze volt, mint az eddig tör-
téntek a normális, emberi értelemtől.
Cristobal atya megdöbbenve látta, hogy a Grófnő
merev teste a pamlaggal szembeni falhoz lebeg, áme-
lyen nem volt egyéb, csak egy fénykép. Az atyának fo-
galma sem volt róla, kit ábrázolhat. Talán a Grófnő any-
ját. A képből zöldes fény csorgott kifelé, mintha a ke-
retéből folyt volna.
A fény lecsorgott a falon, egyetlen szempillantás alatt
elvékonyodott, és ezer drótszál vékonyságú sugárra sza-
kadt. A sugarak pokoli gyorsaságú táncba kezdtek,
majd hirtelen félelmetes formát vettek fel.
- Úristen! - suttogta valaki az ajtó felől. - Ez egy...
koponya!
Valóban az volt. Egy hatalmas fénykoponya, amely
elfoglalta a szoba egész hátulsó traktusát. A Grófnő a
koponya belsejében lebegett kidülledt szemekkel, me-
reven, mint egy levegőben úszó sétabot.
- Jesszusom! - hallotta az atya Gerarda rémült kiál-
tását. - Itt van! Itt van a madár!
Az atya egyre homályosuló szemei előtt felbukkant
a sötét, szárnyatlan madár. Olyan sebesen csapongott
a falak között, hogy emberi szem nem is volt képes kö-
vetni a mozgását. Mire Cristobal atya rápillanthatott
volna, már egy egészen másik helyen tartózkodott.
Az atya hatalmasat ordított, és még magasabbra
emelte a vaskulcsot.
- Távozz tőlünk, Sátán! Távozz belőle, ördögfaty-
tyú! Mindörökre tűnj el... a Szentlélek nevében utasí-
talak rá!
A sötét, szárnyatlan madár megbillent a levegőben.
Az atya egyetlen pillanatig azt hitte, fogott rajta az átok,
aztán a madár feléje csapódott, és mielőtt még véde-
kezhetett volna, megsimogatta az arcát. Nem volt kelle-
metlen a simogatása, akár ördög volt, akár démoni lény.
- Távozz! - akarta folytatni az ördögűzést az atya,
de már nem volt ideje rá... A korong a feje tetejéhez
ütődött, és akkorát csattant rajta, hogy beleremegett az
agya.
Felemelt karral, kezében a kulccsal végigvágódott a
padlón.
Már nem hallotta a feltörő sikoltozást.

9.
Amikor felébredt, tiszta volt a feje. Néhány pillanatig
azt hitte, hogy odahaza fekszik a cellájában, aztán vil-
lámsebesen rátört a felismerés. Óvatosan a fejéhez
nyúlt. A búb még ott lüktetett rajta, bár nem fájt annyi-
ra, amennyire illett volna.
- Felébredt - örvendezett egy ismerős hang. - Ma-
gához tért.
Cristobal atya a hang felé fordította a fejét. Louist
látta az ágya mellett. A festett mennyezetből azonnal
kitalálta, hogy nem odahaza van, a kolostorában.
- Hol vagyok? - kérdezte számára is idegen hangon.
Louis föléhajolt.
- Jól van, atyám?
- Segítenél felkelni?
- Támaszkodjon rám, atyám.
Az atya kidugta a lábát a takaró alól, miközben cso-
dálkozva tapasztalta, hogy nincs szüksége semmiféle
segítségre. Könnyedén és ruganyosan ült az ágya szé-
lére a kalapját gyűrögető Louissal szemben.
- Mi történt velem, Louis?
A bajuszos paraszt megdörzsölte az orrát.
- Elájult, atyám.
- Mitől?
Meg sem kellett volna kérdeznie, hiszen tudta rá a
választ.
Louis ennek megfelelően nem is válaszolt. Az ab-
lakra nézett, amelynek a négyszögében már ismét ott
világítottak a csillagok.
- Lassan indulnunk kellene, atyám - mondta.
- Tudom - bólintott az atya. - Sietnünk kell, mert
még sok a dolgunk. Hamarosan itt a hajnal.
- Azért az messze van még, atyám.
- Hogy lenne messze, amikor rengeteg időt töltöt-
tünk el... feleslegesen?
-Ez az éjszaka... nem az az éjszaka, atyám.
Cristobal atya kissé megzavarodott.
- Nem? Akkor melyik?
- Egy egész napon át ájult volt, atyám.
Cristobal atya az ablak csillagokkal lyuggatott négy-
szögére nézett. Ezek szerint ez már a következő éjsza-
ka. Sebaj! A küldetést akkor is teljesítenie kell!
- A... Grófnő?
- Itt vagyok, atyám.
Cristobal atya ekkor vette csak észre, hogy Louis mö-
gött ott áll a Grófnő is a falhoz lapulva: Kissé hervadt,
sápadt arcú nő volt, furcsa módon Senora Esmeraldá-
ra hasonlított.
- Hol vannak a... többiek?
- Rövidesen megérkeznek. Tegnap éjszaka hazaküld-
tem őket.
- Mindannyian? - hökkent meg az atya. - Mind-
annyian jönnek?
- Csak négyen - mondta a grófnő. - Gerarda jön
még velünk, Louis, Aranzabal és Esmeralda.
- És a többiek?
- Nem fognak emlékezni semmire. Felébrednek, és
tiszta lesz az agyuk, mint a fehér papír. Akárcsak a sze-
mélyzeté.
Odalent, a szegényesen terített asztalnál csupán az
álmos tekintetű Gerarda járkált kancsókkal és tálakkal
a kezében. Lassan, szinte álmodozva mozgott, mint aki
már rég megfeledkezett a kastélyt megszállva tartó szel-
lemek jelenlétéről. Egyfolytában maga elé mosolygott,
és dúdolgatott is mellé valamit.
Elsőnek Aranzabal kapitány érkezett meg. Ősz, hul-
lámos haján megcsillant a villanykörték fénye. Vállán
rövid nyelű ásót tartott, amelyet némi habozás után
beállított az egyik sarokba.
- Foglaljon helyet, kapitány - invitálta Gerarda.
A kapitány leült egy szabad székre.
- Köszönöm.
A Grófnő kissé csipkelődve szólította meg.
- Látom, ásót is hozott, kapitány. Felesleges volt, hi-
szen telis-tele van szerszámmal a szerszámoskamránk.
A kapitány tiszteletteljesen a Grófnőre mosolygott.
- Inkább a sajátomat használom. Ezt már megszok-
tam: nem töri fel a tenyeremet.
- Gondolja, hogy huzamosabban is ásnunk kell?
- Még az is előfordulhat.
- Ön mit gondol, atyám?
Az atya elhárító mozdulatot tett.
- Minden megtörténhet, lányom.
Senora Esmeralda úgy osont be az ajtón, hogy észre
sem vették. A Grófnő csak akkor fedezte fel, amikor az
asszony már egy széken ücsörgött, és egy csirkecom-
bot majszolt, amit feltehetően Gerardától kapott.
- Hogy van, szívem?
Esmeralda asszony fel sem emelte a tekintetét. Ez
máskor, más körülmények között hallatlan udvariat-
lanságnak számított volna, ezúttal azonban észre sem
vették.
- Jól - morogta Senora Esmeralda. - Egészen jól.
- Maga, remélem, nem hozott szerszámot?
- Nem, egyáltalán nem - morogta az asszony.
Cristobal atya ivott egy pohár vizet, majd amikor
csak Gerardát látta a háttérben, a Grófnőhöz fordult.
- A személyzet?
- Szabadságra küldtem őket.
- Gondolja, hogy valaha még... szüksége lesz rájuk?
A Grófnő megvonta a vállát.
- Nem tudom. De nem is érdekel.
Aranzabal kapitány Senora Esmeraldához fordult.
- Megnézte a térképet, Esmeralda?
Az asszony csak ette tovább a csirkecombját, és fel
sem emelte a szemét.
- Felesleges.
- Járt már arra?
- Még nem.
- Akkor hogy találja meg az utat?
- Megtalálom.
Aranzabal kapitány bólintott. Minden világos. Né-
hány nappal ezelőtt még ő is tudatlan volt, most pedig
benne lakik a világ tengernyi bölcsessége.
Louis, aki csupán egy szeletke sajtot morzsolgatott
ritkás fogai között, az atyára nézett.
- Mikor indulunk, atyám?
Az atya maga elé nézett.
- Rövidesen.
Várta a csengőszót, hogy megszólaljon a lelkében:

10.
Amikor aztán megszólalt, nem csinált nagy ügyet be-
lőle. Megszorította az övét helyettesítő kötelet a dere-
kán, és felállt az asztaltól.
- Indulnunk kell - mondta halk, de határozott han-
gon.
Senki nem kérdezett semmit; csendben felemelked-
tek, és készülődni kezdtek. Aranzabal kapitány félbe-
hagyta kávéja szürcsölését, Esmeralda asszony az asz-
talra hajította a félig lerágott combot, egyedül Louis
dugta zsebre a sajtja maradékát.
Mivel Gerarda még valahol a konyha környékén
szöszmötölgetett, a Grófnő megütögette a személyze-
tet hívó csengő gombját.
Amikor Gerarda kérdő tekintettel benézett az ajtón,
rámosolygott.
- Indulunk, Gerarda.
Barátságos, szinte természetfeletti volt a mosolya;
semmi nem emlékeztetett arra a türelmetlen, vagy ép-
pen elnéző mosolyra, amely az úrnő és az alkalmazott
viszonyát meghatározza.
Gerarda ott, előttük vetette le fehér fityuláját és fe-
hér kötényét. Alatta könnyű, fekete szövetruha sötét-
lett, lábán ugyancsak fekete sportcipő.
Az atya a zsebébe nyúlt, és némi habozás után kivet-
te belőle az ereklyét, sőt még a kapukulcsát is, és letette
az asztal szélére.
- Majd később - mondta, amikor Aranzabal kapi-
tány kérdő pillantást vetett rá. - Majd visszajövök ér-
tük. Nehezek, és lehúzzák a zsebem!
- Ön vissza akar még ide jönni? - kérdezte felhúzva
a szemöldökét Aranzabal kapitány. - Azt hiszi, hogy
valaha is... hogy valaha is...
- Nem tudom - morogta az atya. - Talán.

11.
Odakint eközben beborult a ég. Nagy szemű, trópusi
eső verte a környéket. A környező erdőkben riadtan
hallgattak az állatok, csak az eső dobolt az óriási fale-
veleken.
- Álljanak meg! - kiáltott rájuk Cristobal atya. -
Agyonázunk ebben az esőben.
- Akkor is mennünk kell! - szólt rá a Grófnő. -
Nem késlekedhetünk.
- Csak egy perc az egész - intette türelemre az
atya. - Van esőkabát a gardróbban?
- Ahányat csak akar, atyám.
- Majd én elmegyek értük.
- No de... azt sem tudja, hol a gardrób, atyám!
- Tudom - mondta az atya.
- Gerarda, kérlek, menj vele.
Gerarda bólintott. A többiek a kapuföljáró fölé emelt
tető alá álltak, és a villámokat nézték. Egyikőjük sem
lepődött volna meg különösebben, ha az égen vágtató,
cikcakkos villámok hirtelen koponyaformát öltöttek
volna.
Észre sem vették, hogy múlik az idő. Arra riadtak,
hogy az atya és Gerarda ott állnak mellettük, karjukon
esőkabátokkal.
- Az ásók?
- Rendben.
- Akkor induljunk!
Olyan gyorsan érték el a temetőt, mintha el sem in-
dultak volna. Cristobal atya csak arra emlékezett, hogy
vállára kapott egy ásót - azt sem tudta pontosan, hogyan
került a kezébe - aztán egyszerre csak a temető bejá-
ratánál találta magát. A többiek is ott álltak mellette az
esőben ázó, nyomorúságos földkupacokat nézegetve.
Louis felemelte az ásóját, és a sötétség mélyébe bö-
kött vele.
- Ott ült a síron Bartholomeo.
Cristobal atya nem kérdezte meg, honnan tudja. Louis
nem is olyan régen még azt mondta, hogy ő maga nem
látta, csupán a kis Andrade gyerek.
Aranzabal határozott mozdulattal a temető sírjai felé
lendítette a kezét.
- Menjünk be. Látom magam előtt. Biztosan megta-
lálj uk.
Cristobal atya, vállán az ásójával, ide-oda bóklászott
a sírok között. Az ismét megeredő eső az arcát verte,
befolyt az esőköpeny nyakán, lucskosra áztatva vas-
tag, barna csuháját.
Esmeralda asszony utolérte az atyát, és a süppedt
sírhalmokra mutatott.
- Még sosem jártam elhagyott temetőben. Hol van-
nak innen a fejfák?
Az atya sem tudta. Talán elvitték valakik tűzrevaló-
nak, vagy az erre kószáló vadállatok döntötték ki őket.
Persze az utóbbi nem adott elégséges magyarázatot ar-
ra nézve, hogy hova tűntek.
Esmeralda asszony lehajolt, és egy összeaszott vi-
rágcsokrot émelt fel az egyik halomról.
- Ezt itt például csak nemrég tehették ide. Úgy lát-
szik, vannak még, akik emlékeznek a halottaikra.
Louis úgy bukkant fel mögöttük, mint az árnyékuk.
Kinyújtotta a karját, és kivette Esmeralda asszony ke-
zéből a csokrot. Megnézegette, majd megrázta a fejét.
- Ez nem virág.
- Hát micsoda?
- Bogyók. Fehér bogyók.
- Mégiscsak idetette valaki őket.
- A bogyó szembeszegül velük.
- Kikkel? - kérdezte az atya.
- A gonosz szellemekkel. Ha az ablakba teszik őket,
a gonosz szellemek nem mernek beosonni a házba.
Különben elvinnék a gyerekeket.
- Itt nincsenek gyerekek.
- Sokkal több, mint hinné, atyám.
- Én élőkre gondoltam.
- Azok valóban... nincsenek. Ezért hozták ide a
bogyókat, hogy a halottak ne kelhessenek ki a sírjuk-
ból. Merthogy a halottak néha kimozdulnak örök lakhe-
lyükről, és az élők között téblábolnak. Ez pedig nemjó
dolog. A fehér bogyó visszakergeti őket a sírjukba.
Talán tovább is folytatták volna a társalgást a zuho-
gó esőben, ha a Grófnő kiáltása fel nem rázza őket. Az
atya megcsóválta a fejét, Louis pedig óvatosan rátette
a csokrot egy sírra.
- Jöjjenek ide! - hívta őket a Grófnő. - Megtalál-
tam!
Egyszerre indultak felé az esőfüggönyön át. Észre
sem vették, hogy már nem kerülgetik a sírhalmokat -
rájuk tapostak, mintha csak vakondtúrások lettek volna.
A Grófnő a temető közepén állt, mellette Aranzabal
kapitány és Gerarda. Úgy néztek egy még a többinél is
besüppedtebb sírra, mintha másképpen is különbözött
volna azoktól. Pedig nem különbözött. Ugyanolyan fű-
vel benőtt, gondozatlan sírhalom volt, mint a többi.
- Ez az! - lelkendezett a Grófnő. - Megtaláltuk!
Az atya érezte, hogy elönti az öröm. Karját az ég fe-
lé tárta a zuhogó esőben.
- Halleluja! - örvendezett. - Halleluja!
Csodálatosképpen egyikük sem kételkedett a Gróf-
nő szavaiban. Ok maguk is úgy érezték, hogy egy lé-
péssel ismét közelebb kerültek a feladat megoldásá-
hoz. Hittek abban, hogy a Grófnő valóban megtalálta,
amit kerestek.
- Itt ült Batholomeo, amikor a vihart fújta a kato-
nákra! - büszkélkedett Louis, mintha bizony ő lett vol-
na Bartholomeo. - El is repültek tőle rendesen!
A Grófnő az atyára nézett. Tőle várta a további uta-
sításokat.
Cristobal atya befejezte a hallelujázást, aztán elhají-
tott ásója után nyúlt.
- Ássunk! Maga, kapitány, lapátoljon!
Gerarda kezében gyufa sercent, majd néhány má-
sodperc múlva felcsillant egy viharlámpa fénye. Majd-
hogynem felesleges volt a világítás, hiszen az állandó
villámfényben ragyogni látszott a temető. Csodálatos-
képpen nem hallottak mennydörgést - mintha a ter-
mészetet uraló erők csupán a világítást tartották volna
fontosnak.
Az atya és Louis munkához láttak. Benyomták az
ásójukat a földbe, és inkább csak meglazították vele a
talajt. Aranzabal kapitány mögöttük állt, s amikor né-
hány pillanatra abbahagyták az ásást, gyorsan kilapá-
tolta az egyre növekvő gödörből a földet:
Ekkor ismét rájuk zuhant valami, amiről nem tud-
ták, micsoda. Az atya egyszerre csak azt vette észre,
hogy kis híján derékig áll a gödörben, és még ő is lapá-
tot tart a kezében, akárcsak Afanzabal kapitány. Egyet-
len pillanatra az agyába villant, hogy ez lehetetlen, hi-
szen alighanem csak egyetlen lapátot hoztak magukkal,
aztán nem foglalkozott tovább a kérdéssel. Teljesíte-
niük kell a feladatot, méghozzá tétovázás nélkül.
- Állj! - hallotta hirtelen Louis hangját. A bajuszos
paraszt alig néhány centiméternyire előtte forgatta az
ásóját. - Megvan!
Aranzabal kapitány abbahagyta a lapátolást, és a gö-
dör pereméről lenézett rájuk. Osz, esővizes haján hold-
sugarak csillogtak. Az atya az égre pislantott. Semmi
kivetnivalót nem talált benne, hogy az esőfelhők vala-
mikor elvonultak, s immár a csillagokat és a holdat lát-
ja maguk felett.
- Mit találtak?
- Ruhát - mondta Louis letérdelve a gödör aljára.
- Milyen ruhát? - kérdezte a Grófnő.
- Katonakabátot - dörmögte Louis. - Vagy rendőrét.
- Bontsa ki, Louis!
Louis bólintott, és bontogatni kezdte a foszladozó
szövetet. Merthogy valamennyien látták: van valami az
ócska köpenyben.
Louis óvatos kezében sárgásan fénylő csontok vil-
lantak. Az atya néhány pillanatig azt hitte, maguk a
csontok világítanak, de aztán rájött, hogy Gerarda lám-
pájának a fénye törik meg rajtuk.
- Elolthatod a lámpát, lányom.
Gerarda bólintott, és elfújta a lángot.
Louis közben végzett a kabát kibontásával. Valóban
katona- vagy rendőrkabát volt: szürke posztóból ké-
szült, s bár a föld alatt töltött évek alaposan megkop-
tatták, még mindig jól látszott a paroli csillogó aranya.
Ahogy Louis szétterítette a gödör alján, kipotyogtak
belőle a sárgás csontok. A medence, a bordák, a láb-
szárak, majd legvégül a koponya.
Minden különösebb megilletődés nélkül néztek a
csontokra. Hiszen az csak melléktermék volt: nem őket
keresték. Éppen ezért mérhetetlen csalódással töltöt-
te el valamennyiüket, hogy nem láttak mást a gödör-
ben.
Louis hosszasan nézegette a maradványokat, és csak
akkor szólalt meg, amikor Senora Esmeralda keresztet
vetett odafent.
- Egy gyerek - mondta az asszony. - Egy gyerek
csontjai.
- Tudom - biccentett az atya.
- Bartholomeo - sóhajtotta Louis.
- Eszerint megölték a katonák. Mégiscsak megölték
volna?
- Nem tudom - mondta Louis. - Semmit sem tudok.
- Az hol van? Nem látom sehol.
Louis piszkálgatta még egy kicsit a földet, aztán fel-
sóhajtott.
- Nincs. Itt nincs.
- Ott kell lennie! - mondta határozottan a Grófnő.
- Itt kell lennie! - csatlakozott hozzá az atya is. So-
ha semmiben nem volt még annyira biztos, mint ab-
ban, hogy ott kell lennie valahol. Istenem, hiszen érzi!
Minden sejtje azt kiáltja, hogy itt kell lenniei
- Folytasd! - kiáltott rá Louisra, és kis híja volt,
hogy nem rázta meg, mint Krisztus a vargát. - Foly-
tasd, Louis!
- Hol folytassam, atyám?
Az atya ekkor már nem bírt magával. Néhány rúgás-
sal a gödör oldalfalához terelte a csontokat.
-Folytassuk, Louis!
Louis gyengéden lefogta az atya ismét csak rúgásra
lendülő lábát.
- Ne, atyám, hiszen ez Bartholomeo. - Letérdelt, és
kupacba rakta a csontokat. - Ugye nem haragszol rám,
Bartholomeo?
Az atya lihegett, de már nem sürgette Louist. Meg-
várta, amíg az összerakja a csontokat, aztán maga járt
elöl a jó példával. Beszúrta az ásóját a sírgödör feneké-
be, és tovább ásott.
A fent maradottak összegyűltek a gödör szélén, és
némán biztatták őket.
Egészen addig, amíg az atya ásója alatt nagyot kop-
pant valami.
Egyikük sem vette észre a felettük lebegő, szürke,
szárnyatlan madarat.

12.
A koppanást csend követte. Némaságba borult körü-
löttük a világ: hallgatott a temető, hallgattak a hegyek,
még az őserdő is hallgatott.
- Tovább, atyám! - törte meg a csendet odafent a
Grófnő. - Meg kell találnunk még virradat előtt! Igye-
kezzenek, atyám!
Az atya és Louis igyekeztek. Előbb csak egyetlen
deszkát találtak, aztán még egyet, majd még egyet. Ki-
derült, hogy a sírnak deszkából van a feneke, alatta
másik gödör rejtőzik: talán egy másik sír.
- Mi a helyzet, Louis? - türelmetlenkedett az atya.
- Azonnal, atyám - nyögte Louis. - Mindjárt kibon-
tom a végét. Már itt is van a kezemben. Vigyázzon,
atyám, megemelem.
Az atya a falhoz húzódott, Bartholomeo csontjai
mellé. A deszkalap felemelkedett a levegőbe.
- Vigyázzanak, kidobom!
A fejek eltűntek a gödör fölül, a deszka kiröppent
a fűre.
- Gyorsan, gyorsan, Louis!
Louis kiemelte a második deszkát, majd a harmadi-
kat. Az atya a lassan feltáruló lyuk fölé hajolt. Fehér,
kőből készített lépcső csillant meg előtte a holdfény-
ben.
- Lépcső! - kiáltott felfelé Louis. - Lépcsőt talál-
tunk!
- Akkor már nyomon vagyunk - dörzsölte össze
elégedetten a kezét Aranzabal kapitány.
- Ki megy előre, atyám?
- Majd én - tolta félre Louist az atya.
- Valamennyien le akarunk menni! - hallották a fe-
jük fölül a Grófnő követelődző hangját. - Valameny-
nyien ott akarunk lenni, amikor megpillantja!
Az atya megtorpant. Igazuk van, hiszen mindany-
nyian azt akarják, amit ő. Nincs joga megfosztani őket
az első pillantás örömétől.
- Gerarda! Mégiscsak gyújtsd meg a lámpát, lányom!
- Igenis, atyám!
Halk huppanások hallatszottak. Az atya nem hitte
volna, hogy ennyien beférnek egy szűk sírgödörbe. Né-
hány pillanat múlva már odalent voltak valamennyien;
még Gerarda is a lámpájával.
- Istenem! - kapta szája elé a kezét a Grófnő. - Iste-
nem! Hát megtaláltuk végre!
Könnyek csorogtak végig az arcán, lecsepegtek a sír
aljára, rá Bartholomeo csontjaira.
- Hol a lépcső?
- Ott... Látja? A mélybe vezet.
- Induljon, atyám, könyörgök, induljon!
- Isten nevében, előre! - mennydörögte az atya ma-
gasra tartva Gerarda lámpáját.
Olyan fürgén haladt lefelé a simára csiszolt lépcső-
fokokon, mintha ismerős terepen járna. Cipője talpa
alig-alig érintette a követ.
Amikor nem sokkal az utolsó lépcsőfokon túl meg-
pillantották a szegényesnek tűnő kőládát, csalódás és
félelem kerítette hatalmába őket. Csalódás, mert azt
hitték, föld alatti katedrálist találnak odalent, monu-
mentális épületet, amely méltó hozzá. Félelem, mert
megcsapta őket a bizonytalanság lehelete. Hátha rosz-
szul csináltak valamit, hátha rosszul értettek valamit,
hátha elszúrtak valamit. Talán azok méltatlanokra pa-
zarolták a bizalmukat? Istenem, segíts, hogy úgy legyen
minden, ahogy szeretnénk!
A kőláda kicsiny, sírkamra méretű szobácska köze-
pén állt. Oldalai szürke, kopottas kőből készültek, és a
fedele sem volt művészi alkotás. Mintha sietve, adju-
ramisten, rakta volna össze elhajigált darabokból a ké-
szítője.
A Grófnő leroskadt a legalsó lépcsőfokra.
- Itt van! - lihegte. - Érzem, hogy... itt van!
Az atya egyelőre nem érzett semmit. Látta, hogy a
többiek is bizalmatlanul bámulnak a kőládára. Valahogy
nem ilyennek képzelték a találkozást.
- Biztos benne, atyám? - hallotta Cristobal atya
Louis hangját.
Az atya válaszolni akart, de ekkor váratlan dolog
történt. A Grófnő nagyot sikoltott, majd felemelkedett
a lépcsőfokról. Vele együtt sikoltott fel Esmeralda asz-
szony is.
Az atya feléjük fordult. A Grófnő a levegőben úszott
karjait kitárva, mint zuhanó ejtőernyős. Esmeralda asz-
szony mellette lebegett, két tenyere közé szorítva a fe-
jét, és egyfolytában sikoltozott.
Cristobal atya a falhoz dolt, és megtörölgette a hom-
lokát. Sikerült hát, sikerült! Hála legyen néked, Min-
denség Ura!
A két nő a sáros talaj felett lebegve elérte a kőládát.
Ekkor már egyikük sem sikoltozott; behunyt szemmel
a láda fedeléhez érintették az ujjukat. A fedél hangtala-
nul félrecsúszott. Nem hullott le a földre: csupán csak
annyira csusszant oldalra, hogy benézhessenek a nyí-
láson, és bedughassák a kezüket rajta.
Az atya előrehajolt. Látta, hogy a két asszony be-
hunyt szemmel dugja be a kezét a ládába, majd földön-
túli örömmel az arcán visszahúzza.
Cristobal atyának az jutott az eszébe, hogy királyok
koronázásának emlékére készített freskókon látott már
hasonló jeleneteket. A király ül a trónján, várja a koro-
nát, amit két angyal hoz. Az angyalok két kézzel fog-
ják a szent ereklyét, és közben mosolyognak.
Valahogy úgy tartotta a kezét a két asszony is, a le-
vegőben lebegve, tenyerükön pedig ott fénylett az, ami
után annyira vágytak.
Egy átlátszó, hegyikristályból csiszolt koponya.

A titkok háza

1.
Lennon Gettysburynek már a kezdet kezdetén ellen-
szenves volt a ház, csakhogy ezt a világ minden kin-
cséért sem merte volna bevallani Joannek. Joan maga
kereste; hetekig caplatott ingatlanügynöktől ingatlan-
ügynökig, míg végre megtalálta álmai otthonát. Ezt a
kifejezést is ő használta először a házra, s első látásra
valóban olyannak is látszott. Hatalmas épület volt, zöld
repkénnyel befuttatva, nagy kerttel, kerítéssel, s a szom-
szédok is megfelelő távolságra voltak tőlük. Minden-
képpen olyannak tűnt, amely éppen megfelelő egy olyan
családnak, mint az övék. Gladys is mosolygott, amikor
meglátta - bár ebben a korban a lányok még moso-
lyogni is képtelenek valamire, nemhogy egy jó szót
szólni róla, ami a szüleinek is tetszik. Gladys néhány
pillanatra megfeledkezni látszott erről a törvényről, ami-
kor megpillantotta a házat, és futólag elmosolyodott.
Ez a mosoly fegyverezte le végül is Lennont. Ha a
lánya így mosolyog a házra, akkor nem lehet nagy baj.
Bár azért neki mégsem tetszett.
Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy miért nem,
aligha tudta volna racionális okát adni. Gyerekkorától
fogva olyan, hogy vagy megérinti valami, vagy nem.
Persze nem valamilyen fizikai érintésre kell gondolni,
egyáltalán nem, a lelkét kell hogy megérintse egy tárgy.
Például így volt akkor is - legutoljára - amikor a vil-
lanyborotváját vette. Miután a régi kipurcant - még-
hozzá egyetlen pillanat alatt - besétált abba a boltba,
amelynek a kirakatában csak úgy hemzsegtek a borot-
vák. Annyi volt belőlük, hogy el lehetett volna rekesz-
teni velük a Delaware folyót. Csak annyit mondott az
eladónak, hogy villanyborotvát kér. Az bólintott, és ki-
rakott elé vagy negyven darabot. Ő megfogott egyet,
és azt mondta: ez az. Valami egyszerűen hozzá irányí-
totta a kezét. Az eladó bólintott, hogy jót választott;
amit a kezében tart, egészen új szupermicsoda, és az
ára sem észveszejtő. Lennon megvette, és azóta bol-
dog vele. A többi borotva pedig továbbra is ott várako-
zik gazdájára a boltban.
Lennon megszemlélte a házat, aztán azt mondta
Joannek és Gladysnek, hogy oké. Így övék lett a ház,
kertjével, kerítésével és a szomszédaival együtt.
Amikor aláírták a szerződést, Lennon csak úgy tréfá-
san megkérdezte az ügynöktől, hogy nem tudja, nincs-
e a háznak kísértete, merthogy az ilyesfajta házaknak
lenni szokott. Az ügynök - Jim Taylor - megvonta a
vállát, és azt felelte, hogy bizonyára nincs - ha lenne;
benne lenne a papírjaiban. Természetesen olyan házat
is tud ajánlani, amelyet szellemek látogatnak - néme-
lyiket több is - ezekhez viszont némi felár kalkulálta-
tik, tekintettel arra, hogy a kísértetjárás emeli az épít-
mény értékét. Arra a kérdésre pedig, hogy ki volt az elő-
ző tulajdonos, Mr. Taylor azt a választ adta, hogy két
kellemes ember - Mr. Cavanagh és felesége - akik
Dél-Amerikába költöztek a lányukhoz, ezért bocsátot-
ták áruba a házukat. Továbbá ne is reménykedjék Mr.
Gettysbury abban, hogy éjszakánként lánccsörgésre
ébred, vagy befalazott hullára lel valamelyik sarokban.
Az ilyenek többnyire Angliában találtatnak, és jóval
drágábbak, mint ez itt. El tudja képzelni, mibe kerülhet
az a kastély odaát, amelyben egy, a brit történelemből
közismert személyiség kísért?
Ezt aztán végül is elmondta Joannek. Joan megcsó-
válta a fejét, és nem értette, hogyan lehet ilyen marha-
ságokra gondolni ebben a racionális világban. Ő a ma-
ga részéről sokkal inkább tart a sorozatgyilkosoktól
vagy azoktól az átkozott terroristáktól, mint a békés kí-
sértetektől. Bár, ami azt illeti, azokról is le tud monda-
ni. Idegesítő lehet az állandó lánccsörgés és huhogás
éjszakánként. A végén még a szomszédok feljelente-
nék őket csendháborításért. Nekik természetesen nem
szabadna felfedniük a lánccsörgés titkát, falazniuk kel-
lene a szellemnek, így aztán elterjedne róluk, hogy ösz-
szeférhetetlen fráterek, akiknek nincs helyük a közös-
ségben. Szóval semmi kísértet, semmi lánccsörgés.
Két hónapja laktak már a házban, amikor elkezdő-
dött valami, amiről egyikőjük sem tudta, micsoda.
Talán még érthetetlenebb lett volna, ha tudják, mi az.

2.
Vasárnap este volt, Gladys éppen nem tartózkodott ott-
hon: felesége gyengéd unszolására Lennon beleegye-
zett, hogy egy ismerős családnál töltse az éjszakát.
A családnak hasonló korú lánya volt - egy vállalati bu-
lin ismerkedett meg Gladysszel - s azóta gyakorta fel-
hívogatták egymást. Carol kedves lány volt, csupán az
volt a baj vele, hogy ötvenmérföldnyire lakott tőlük, má-
sik iskolába járt, így sajnos nem találkozhattak annyit,
amennyit szerettek volna. Azt persze így sem mulasz-
totta el, hogy a születésnapjára meg ne hívja Gladyst.
Márpedig ez azzal járt, hogy akkor ott is kell aludnia,
hiszen a buli sokáig tart - éjfélig biztosan - és külön-
ben is átkozottul jó dolog, ha buli után az ágyban még
kifecserészhetik a történteket. Gladys tehát ott maradt
Caroléknál, Lennon és Joan pedig évek óta először
élvezhették az egyedüllét örömeit. Természetesen nem
azért, mintha a lányuk zavarta volna őket bármiben
is - óh nem, egyáltalán nem - csupán izgalmasnak
tűnt egy egyedül eltöltendő éjszaka. Lennon meg is szá-
molta magában, hogy hány estét töltött az elmúlt tizen-
négy év alatt - ennyi telt el Gladys születése óta - ket-
tesben, csak egyedül Joannel. Nem kellett megerőltet-
ni az agyát, hogy kiszámolja: pontosan hármat. Akkor,
amikor egyszer Chicagóba küldték eltussolni egy rend-
kívül kényes sikkasztási ügyet, s ő magával vitte a fele-
ségét is várost nézni:
Lennon kinézett az irodája ablakán, és a szürke fel-
hőket vette szemügyre, amelyek a negyvenötödik eme-
let magasságában szálldostak a folyó felett. - Istenen,
már nem is emlékszem rá, milyen volt az, amikor Joan
meg én...
Pedig azért emlékezett. Bár néhány apróbb részlet
kétségkívül belefulladt a múlt vizébe, a lényeget nem
felejtette el. A vitorlást, amelynek éppen akkor tört ki
a korlátja, amikor kettesben voltak rajta. És ami azután
következett.
A hűtőszekrényhez sétált, kivett egy palack ásvány-
vizet, lecsavarta a kupakját, és jót ivott belőle. Még ma
is beleborzong abba az éjszakába, és egyszerűen kiszá-
rad tőle a torka az izgalomtól. Ahogy visszagondolt az
akkor történtekre, kicsit úgy érezte, hogy nem is velük
esett meg a csoda, hanem egy ismeretlen párral. Mint-
ha a moziban látta volna, vagy mintha akkor, amikor
!
az történt, még egy másik Lennon Gettysbury is ott lett
volna velük a fedélzeten, elrejtőzve, és egy kulcslyu-
kon át kukkolta volna saját magukat.
Elmosolyodott, és ivott egy újabb nyelet vizet. Le-
hunyta a szemét, és megpróbálta visszaidézni annak az
estébe hajló délutánnak minden csodálatos percét.
Fiatal pénzügyi szakember volt; felettesei szerint
nagy jövő állt előtte. Ő ennek megfelelően is viselke-
dett; hajtott, ahogy kellett; még esténként is hazahord-
ta az anyagokat, hogy másnap reggel elsőként számol-
hasson be ennek vagy annak a fióknak a problémáiról.
Kicsit talán stréber is lehetett, bár mindenki előtt ott
állt a lehetőség, hogy kitűnjön a többiek közül, s minél
magasabbra kapaszkodjék a szamárlétrán.
Ennek megfelelően aztán nem sok ideje maradt a lá-
nyokra. Igaz, egyetemi évei alatt volt egy komolyabb
kapcsolata - amolyan kollégiumi kapcsolat - ez azon-
ban a diploma megszerzése után elenyészett. Bár a ban-
ketten még örök hűséget fogadtak egymásnak, és a há-
zasságot is tervezgették, később aztán valahogy mégis
abbamaradt a dolog. Bizonyára a távolság is komoly
szerepet játszott benne, hogy a kapcsolatuk úgy leült,
mint részeges Joe az első whisky után. Egyszer csak
kapott egy értesítést, hogy Gloria eljegyezte magát egy
pilótával, és kirepült az életéből.
Kicsit szomorú lett tőle, de akkor éppen nem ért rá
saját és mások lelkével törődni, lévén hogy megbízták
egy újonnan létesítendő fiók vezetésével, pedig hozzá
hasonlóan fiatal és viszonylag tapasztalatlan újoncokat
nem szoktak ilyen feladattal megbízni. Gloria közben
férjhez ment, ő pedig lassan elfelejtette a lányt.
Aztán egyszer az étteremben, ahova déli szendvicsét
fogyasztani járt, megpillantotta Joant. Joan egy közeli
cégnél dolgozott, s bármennyire is furcsának tűnjön,
kesztyűket tervezett. Később Joan elmagyarázta neki,
hogy a kesztyűtervezés legalább annyira fontos tevé-
kenység, mint az űrhajók tervezése. Csak az ostoba
laikusok gondolják, hogy fontosságát tekintve bármi-
lyen különbség is létezne a kettő között.
Joant egyik kollégája segítségével sikerült becser-
késznie, aki ismerte a lány egyik barátnőjét, s aki elin-
tézte, hogy valamennyiüket meghívják egy, a kikötő-
ben horgonyzó jacht fedélzetén rendezendő partira.
A hajó természetesen nem ismerőseik tulajdonában
volt - amolyan bulihajóként működött. Bárki kibérel-
hette, aki kellemes holdfénynél, a hullámok lágy rin-
gatása mellett óhajtotta megünnepelni életének vala-
mely fontos dátumát.
Lennon tulajdonképpen nem is tudta, hogy ki az ün-
nepelt, és mit ünnepelnek. Az volt a lényeg, hogy Joan
is ott lesz a bulin, és szóba állhat vele. Őszintén szólva
ettől azért tartott egy kicsit - azt hallotta, hogy Joan
meglehetősen éles nyelvű, és nem sokat teketóriázik
kimondani, ami a szívét nyomja. Lennon el is határoz-
ta, hogy óvatosan bánik vele, nem ront ajtóstól a ház-
ba, nem kapkodja el a dolgokat. Lesz türelme kivárni,
amíg az idő megtenni a maga gyümölcsét. Ha egyálta-
lán terem majd valamit.
És akkor a véletlen - a világ legnagyobb rendező-
je - a segítségére sietett. Hogy hogyan történt, senki
nem tudja, később már nem lehetett, és tulajdonképpen
nem is akarták visszatekerni a gombolyag lefutott szá-
lát, mindenesetre valaki valahol hibázott egyet, amire
azt is lehetett mondani, hogy ez lett a végzetük. Joan
később - amikor már megismerkedett a buddhizmus-
sal - karmának nevezte a jelenséget. A sors akarta úgy.
A dolog pedig úgy történt, hogy valaki este nyolc
óra helyett délután hat órát írt a meghívójára. Lennon
még Csodálkozott is, amikor megkapta, majd arra gon-
dolt, hogy bizonyára korábban kezdik a bulit, mint az
általában szokásban volt; talán azért, mert a kikötőben
frissebb a levegő, esetleg több a szúnyog, mint másutt,
vagy egyszerűen csak ott az a szokás. Megvonta a vál-
lát, és háromnegyed hatkor már a hajónál ácsorgott a
kikötőben.
És ott ácsorgott Joan is, akit ugyancsak hat órára in-
vitált a sors keze. Mások viszont nem voltak ott, mert
az élet nagy rendezője bizonyára jobban kedveli a pá-
ros előadásokat a tömegjeleneteknél.
Annak rendje és módja szerint össze is találkoztak
a hajó fedélzetére vezető palló előtt - Joan elegáns, fe-
kete kosztümben volt, s az ő öltözékére sem lehetett
panasza senkinek - tétováztak egy darabig, azt hit-
ték, rossz hajónál keresgélnek, majd jókat nevettek,
amikor végre rádöbbentek, hogy milyen félreértés ál-
dozatai.
Mivel ekkor már fél hét felé járt a idő, úgy döntöt-
tek, hogy nem mennek sehova, felsétálnak a fedélzet-
re, és megvárják a többieket. A hajón csupán két-három
pincér tartózkodott, akik a büféasztalokat készítették
elő: Joan és Lennon a fedélzeten maradt, és a lassan
kelő holdat nézte. A nap már igencsak a horizont felé
igyekezett, és kellemesen langyos szellő borzolta a
hullámok hátát. Joan a korlátnak dőlt, és egyetemi évei-
ről mesélt Lennonnak, aki nagy lelkesedéssel hallgat-
ta. Eközben azért arról sem feledkezett meg, hogy né-
hány diszkrét pillantást vessen a lányra.
Nos, ami azt illeti, Joan nem mindennapi zsákmány-
nak tűnt. Szép volt az arca, szőke a haja, kék a szeme;
mégsem volt az a bugyuta szőke nő típus. Nem volt
Barbie-babás, inkább amolyan skandináv szépség, akin
látszott, hogy irányítani akarja a sorsát, nem csak so-
dortatni magát az élet hullámaival.
Ami pedig az alakját illeti, az maga volt a csoda. A vi-
szonylag szűkre szabott fekete kosztüm alatt olyan ido-
mok feszültek, hogy Lennon nem is nagyon mert rájuk
nézni.
A lány háttal a tengernek a korláthoz dőlt és mesélt,
miközben úgy ugrándoztak kosztümkabátkája alatt a
keblei, mintha vidám táncot lejtettek volna a kelő hold
és a lemenő nap tiszteletére. Testéből kellemes illat
áradt. Lennon bólogatott, miközben verejték gyöngyö-
zött a homlokán. Istenem, miért hoztál össze ezzel a
gyönyörűséggel, ha úgysem lehet az enyém?
Valami mintha azt sugdosta volna a fülébe, hogy
olyan ez a lány, mint a finom sütemény: ott illegeti ma-
gát a cukrászda kirakatában, amikor aztán összegyűlik
rá a zsebpénzed, és bemész, hogy megvegyed, kiderül,
hogy már csak ez az egy van belőle - a kirakatban - és
az is tizennyolc napos.
A sors azonban vágott egy fintort, és elhatározta,
hogy megjutalmazza Lennon Gettysburyt egy igazi,
lágy és friss süteménnyel.
Joan tehát nekidőlt a korlátnak, és Lennon érzékeit
rabul ejtve magyarázott valamit - felehetően a kesz-
tyűtervezés rejtelmeiről - amikor is a korlát, amelyhez
hozzáértette ennivaló kis hátsóját, úgy döntött, hogy
sok-sok év türelmes szolgálata után fityiszt mutat a tu-
lajdonosnak. Azt is mutatott és kettétörött. Joán pedig
éppen egy kesztyűtervezős mondát közepén megtán-
torodott, és szép hátraszaltóval behullott a hullámok
közé.
Pincér ezekben a percekben szerencsére egy sem
volt a láthatáron; valamennyien kigyalogoltak a partra
valami ládákért, amelyek nem érkeztek meg kellő idő-
ben. Amikor Joan eltűnt a vízben - cirka három méter
mélységben - és még kiáltani sem volt ideje, Lennon
dermedten állt, miközben átfutott az agyán, hogy mi a
fene is történhetett vele. Annyira azért nem viselkedett
hülyén, hogy így kelljen megszabadulni tőle!
A következő pillanatokban aztán már ugrott is. Be-
levetette magát a vízbe, és addig-addig kotorászott ben-
ne, amíg a kezébe nem akadt Joan haja. Mintha egy
sors által felbérelt sellő dugta volna a markába, hogy
húzd már ki a nőt, te balfácán!
Lennon - nem kis nehézségek árán - felcipelte Joant
a fedélzetre. Hogy miképpen történt a dolog, az is meg-
érne egy misét - ha emlékezne rá. Csakhogy nem em-
lékezett. Mélylélektani tanulmányt lehetne írni róla,
hogy miért nem - talán a sors nem engedte leleplezni
magát - mindenesetre csak később gondolt rá, hogy
olyan öntudatlanul cselekedett, mintha nem is ő lett
volna ő. Kirántotta Joan fejét a vízből, majd a jelek
szerint nem a part felé húzta az ájult lányt, hanem ah-
hoz a vaslétrához, amely a jacht oldalán végigfutva a
vízbe vezetett. Talán a tenger felől érkezők fogadására
szolgált, a fene se tudja. Mindenesetre ezen a lajtorján
húzhatta fel Joant. Napok múltán, ahogy visszaemléke-
zett rá, hogy mit tett, elszörnyedt a mentésnek még a
gondolatától is. Vajon hogy a fenébe tudta a vállán fel-
vinni a magatehetetlen lányt anélkül, hogy ne zuhanja-
nak vissza? Igaz, öltönyét alaposan megviselte a men-
tés - mondhatni, ronggyá szakadt - teste is tele volt
horzsolással, de azért megúszta valahogy.
Ami ezután következett, az sem az ő tudatos tevé-
kenysége volt. Lehet, hogy az ő kezei végezték, amit
tett, de hogy az agyát nem ő irányította, abban biztos
volt.
Mint később kiderült, becipelte a lányt egy kajüt-
be, mezítelenre vetkőztette, bedugta egy ágyba, teát fő-
zött neki, majd maga is levetette mindenét és becsava-
ródzott egy pokrócba. Amikor Joan később kinyitotta
a szemét, egy csésze gőzölgő teát és egy csukott sze-
mű, bóbiskoló, kedves arcú fiatalembert látott maga
mellett.
Joan lelkét ekkor olyan melegség járta át, amilyet
talán még soha nem érzett. Megitta a teát, majd se szó,
se beszéd: berántotta maga mellé az ágyba a szundi-
káló fiatalembert. Mert teaivás közben hirtelen rátört
a megvilágosodás. Pontosan tudta, mi történt vele, és
hogy Lennon Izé megmentette az életét.
Lennon Izé, amikor felriadt, két kemény kebel és
két lágy kar között találta magát. A keblek és a karok
gazdája tök meztelen volt, akárcsak ő. Egyetlen pilla-
natig arra gondolt, hogy alighanem már a túlvilágon
van, a hetedik mennyországban, és feltehetően Abu-
zaidnak, az egyik fiók pénzügyi vezetőjének lesz iga-
za, aki iráni származású lévén, hithű muszlim volt, és
egyszer azt magyarázta neki, hogy az iszlám sokkal re-
ményteljesebb vallás, mint a kereszténység, merthogy
a keresztény túlvilág csupa éneklés és imádkozás, míg-
nem a muszlim mennyország tele van jobbnál jobb
csajjal. Táncosnők mulattatják egész álló nap az élet-
ben megfáradtakat, s szüntelenül szól a kellemes zene.
Zenét azt nem hallott ugyan, de ami a csajokat illeti,
bizonyára igaza volt Abuzaidnak. Itt fekszik valakinek
a karjában - minden bizonnyal Joanében. Ezek szerint
mindketten belefulladtak a tengerbe!
Még végig sem tudta gondolni, hogy vajon mi ilyen-
kor a teendő, amikor fülcimpáján érezte Joan lágy aj-
kát, és egy izgatottan felcsukló hang a fülébe suttogta.
- Mit csinál egy lány és egy iu, ha egy ágyban fek-
szenek mezítelenül, és nincs senki a közelükben?
Maga számára is meglepő módon úgy mondta ki,
ahogy lányok előtt még soha. Keményen, katonásan,
egyetlen szóval.
A lány ajka megvonaglott a fülcimpáján.
- Akkor csináld!
Hát valahogy így történt a dolog. Bár közel voltak
a büféasztalhoz, mégis kissé elkéstek a vacsoráról. Mi-
re felkeveredtek a fedélzetre, a buli már javában tar-
tott; senkinek nem tűnt fel Lennon kissé extravagánsan
szakadt öltönye, ugyanakkor többen is megdicsérték
Joant szorosan testére simuló ruhájáért. A szoknyája
oldalán látható tenyérnyi hiányosságot nem vette észre
emberfia - ezt különben a raktárból származó gázme-
legítő lángja okozta.
Kéz a kézben hagyták el hajnalban a hajót, és meg
sem álltak Lennon lakásáig. Másnap reggel Joan, mint
rendesen, elment kesztyűt tervezni, estétől kezdve azon-
ban már nem ott lakott, ahol eddig. Végérvényesen Len-
nonhoz költözött, majd fél év múlva megtartották az
esküvőt.
Ha valaki azt mondta volna Lennonnak, hogy a sors
keze hamarosan ismét csak matatni kezd körülöttük,
aligha hitte volna el. Talán csak az gondolkoztatta vol-
na el icipicit, hogy mindketten ugyanarra gondoltak,
ahogy Gladys kitette a lábát a házból.
Hogy meg kellene ismételniük azt a tízegynéhány
évvel ezelőtti mámoros éjszakát.

3.
Lennon végigdolgozta a szombatot - egy rendkívül
sürgős jelentést állított össze - majd fejét a tenyerébe
hajtva gondolatban szervezni kezdte a feleségével eltöl-
tendő estét. Nem mintha Gladys bármikor is bármiben
akadályozta volna őket... Vagy mégis? Mindenesetre
vett két üveg pezsgőt, kaviárt, hideg homárt. Mennyire
meglepődött volna, ha megsejti, hogy Joan is ugyanezt
teszi. Csak éppen a homár hiányzott a kosarából, mert
visszaemlékezett rá, hogy nemrégiben, amikor homárt
evett, kiütéseket kapott tőle.
Gladysért eljött a kocsi. Lennon üdvözletét küldte ré-
gi barátjának és egykori főnökének, Carol apjának, az-
tán, amikor az integető Gladys a kocsival együtt eltűnt
az utcácska sarkán, Joannel együtt visszasétált a házba.
Lassan már sötétedett odakint, lágy köd kezdett le-
ereszkedni a fákra. Lennon bekapcsolta a világítást az
álkandallóban, majd Joannel szemben beleült egy bőr-
fotelba.
- Arra gondoltam... - kezdte némi izgalommal a
hangjában - hogy... mivel egyedül maradtunk...
Joan felemelte abból a kis füzetkéből a fejét, amely-
be éppen belekörmölt valamit. Talán egy új kesztyű
tervrajzát.
- Igen, drágám?
Lennon meglepetten figyelt fel rá, hogy Joant mint-
ha kicserélték volna estére. No nem mintha elnyűtt, fá-
radt vagy lompos lett volna bármikor is - csak éppen
néha, hosszú tervezőirodai csatározások után már bi-
zony nem égett olyan élénk fénnyel a szeme, mint ak-
kor, amikor kilopództak a hajókabinból. És az icipici
szarkalábak a szeme sarkában...
Most azonban valahogy minden máshogy volt. Joan
szeme ugyanolyan túlvilági tűzben égett, mint régen.
A szája piros volt és kicsattanó. Rövid szoknyácska
volt rajta, s ahogy lábait keresztbe rakva félig elfordul-
va ült a karosszékben, az maga volt a csoda. Lennon
úgy érezte, beledilizne, ha nem tudnák megismételni
azt az éjszakát.
- Azt mondtam csak, hogy... egyedül vagyunk.
Joan lecsúsztatta az öléből a füzetecskét a padlóra.
- Egyedül bizony.
Lennon várt egy kicsit, majd amikor Joan nem mon-
dott többet, csak nézett rá azokkal a fénylő szemeivel,
nagyot nyelt és folytatta.
- Arra gondoltam, hogy... talán... kellene egy kis
murit csapnunk.
- Mire gondolsz? - kérdezte komolyan Joan.
Lennon kicsit elpirult. Nem tartotta ugyan valószí-
nűnek, de mégis, mi lesz akkor, ha Joannek valamiért
nem tetszik majd az ötlete. Ez valami egészen új kor-
szakot nyitna az életükben, amit jó lenne elkerülniük.
Még azon az áron is, ha lemond...
De már mondta is, amit mondania kellett.
- Arra gondoltam, hogy... most, hogy egyedül ma-
radtunk....
- Igen?
- És hogy... közeledik annak az évfordulója, hogy
a hajón...
- Három nap híja - mondta Joan.
Ez kissé felbátorította Lennont. Eszerint Joan is szá-
mon tartja, nemcsak ő.
- Úgy gondoltam... meg kellene ünnepelnünk... a
dolgot. Egy kis kaviár... talán pezsgő... gyertya... mi-
egymás...
Joan félrehajtotta a fejét, és csúfolódva nézett rá.
Lennonon áthullámzott a vakrémület. Istenem, ne!
Csak azt ne! Ne hagyd, hogy kinevessen, hogy vissza-
utasítson, hogy gyerekes és szentimentális hülyének
nézzen!
Joan megcsóválta a fejét, felállt, és feléje nyújtotta
a kezét.
- Gyere!
Lennon tétován feltápászkodott, és Joan szemébe
nézett.
- Hova?
- Gyere, majd megtudod!
Megfogta Lennon csuklóját, és a halkan nyikorgó
falépcsőn levezette a tágas, széles konyhába. A kony-
ha ajtajánál elengedte a kezét, lenyomta a kilincset, és
előretessékelte Lennont.
Lennon rövid tétovázás után belépett a konyhába.
Sötétnek kellett volna lennie odabent, hiszen nem gyúj-
tottak villanyt, és mégsem volt egészen sötét. Lennon
egyetlen pillanatig arra gondolt, talán a házvezetőnő
tovább maradt egy kissé... akkor viszont mi a csodáért
hozta ide Joan?
Bedugta a fejét az ajtón, és azt hitte, álmodik. A kony-
ha közepén, a nagy, ovális asztalon két gyertya égett -
igazi gyertyák, nem elektromosak - mellettük tányé-
rok, kések, villák és pezsgősvödörben pezsgő.
Joan elégedetten nézett végig az asztalon, aztán csak
annyit kérdezett:
- Nos?
Lennon csak hápogni volt képes, mint a kiskacsa a
félméteres kukac láttán.
- Ez... ez... hiszen én is...
Aztán bevallotta, hogy ő is vett kaviárt, pezsgőt, ho-
márt, és hogy mindezeket az emeleti hűtőben rejtette
el. Át akarta karolni az asszonyt, ő azonban ragyogó
szemekkel eltolta magától.
- Mindent a maga idejében - mondta. - Előbb felöl-
tözünk, oké?
Innen már minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Egy húron pendültek, mint régen. Joan szűk, fekete
kosztümöt vett fel, mint akkor a hajón; Lennon is igye-
kezett, csakhogy már nem emlékezett valami jól rá, mi
is volt akkor rajta. Így aztán felöltötte egyik csíkos öl-
tönyét, és szürke cipőt húzott hozzá.
Fél óra múlva a konyha bejáratánál találkoztak. Joan,
amikor meglátta Lennont, elmosolyodott.
- Ó, hát maga itt? Ki hitte volna, hogy ma este egy
régi, kedves ismerőssel találkozom? Kedves izé...
- Lennon - segítette ki Lennon.
- Én pedig Joan vagyok.
- Tudom. Valaki megsúgta nekem.
Bár a forgatókönyv egészen mást kívánt volna, Joan
behúzta a konyhába, és töltött egy pohárka pezsgőt
mindkettőjüknek. Lennon nem tiltakozott. Joan lehaj-
totta a magáét, majd ismét elkapta Lennon kezét.
- Gyere!
A már általuk csináltatott-kis üvegfolyosón.át kisé-
táltak a vízhez. A tizenöt méteres kis medence csodál-
kozva villogtatta feléjük a tükrét. Mi a fenét akarnak itt
ilyenkor, amikor legfeljebb már csak a mosómedvék
járnak hozzá inni?
Lennon megállt a medence szélén, és magához húz-
ta Joant. Az asszony azonban ismét eltolta magától.
- Nem így volt.
Lennon tudta, mit kell tennie. Elmosolyodott, mon-
dott valamit Joannek, készen rá, hogy megtaszítsa.
Joan azonban megelőzte. Újra elmosolyodott, majd
szépen homorítva a drága, szép, fekete kosztümjében,
belecsapódott a vízbe.
- Juhhéé! - kiáltotta Lennon, és gondolkozás nélkül
utána ugrott. Ahogy belecsobbant a vízbe, keresni kezd-
te az asszonyt. Elkapta a haját, magához húzta, majd a
falhoz úszott vele. Megkereste a feljárót, a melléhez
szorította Joant, és kimászott vele a partra.
Joan arca fehér volt, és a szemét zárva tartotta. Len-
nonon egyetlen pillanat alatt áthullámzott rémület.
- Joan! Jól vagy?
Az asszony szemei felpattantak. Lennon másodper-
cekig csak csodálkozást látott bennük, majd Joan hal-
kan megszólalt.
- Hol a... koponya?
- Micsoda? - hökkent meg Lennon.
Joan szemei végleg kitisztultak. Megszorította Len-
non karját.
- Ne kérdezgess, hallod! Akkor sem kérdezgettél!
Lennon bólintott, és kivitte Joant a zuhanyozókabi-
nokhoz. A kabinok előterében ott állt a széles faágy,
amelyen szükség esetén ketten is elférnek. Vad öröm
hullámzott át rajta, amikor észrevette, hogy Joan gon-
dosan megvetette az ágyat: azt az ágyneműt tette rá,
amelyben első éjszakáikat töltötték, s amelyet már in-
kább csak kegyeletből tartottak meg.
Lennon az ágyhoz ballagott, és leültette a szélére a
víztől csepegő asszonyt. Keze villámsebesen mozgott.
Előbb a kosztüm került le Joanról, majd a fehérnemű.
Ezután ő kapta le magáról a ruháit. Amikor a cipőjétől
is megszabadult, bebújt Joan mellé a takaró alá. Erez-
te, hogy Joan most is éppen olyan forró, szeretetre vá-
gyó, mint akkor, amikor először feküdtek le egymás-
sal. Keze kutatva futott végig az asszony testén. Joan
felnyögött, és magához szorította.
- Mit csinál egy fiú és egy lány, ha együtt fekszenek
egy ágyban, tök meztelenül, és nincs senki a közelük-
ben?
Lennon a fülébe súgta az egyetlen megfelelő szót.
Az asszony még szorosabban tapadt hozzá.
- Akkor csináld, de gyorsan!
Lennon pár másodperc múlva valóban azt hitte,
hogy egy sohasem gondolt időutazás részese. Az ágy
hajóvá változott, amely ott ringatódzott alattuk; még
a csacsogó hullámok hangját is hallotta. Sirályok riká-
csoltak, hajókürtök sírása úszott a levegőben, egekbe
csapott a szél által felvert tajték.
Aztán a csend. Nagy csend.

4.
Jóval később Joan odabújt Lennonhoz, aki éppen csak
visszatért a zuhanyozókabinból.
- Hogy vagy, Lennon?
Lennon nem válaszolt, csak legyintett egyet, mint
aki azt sem tudja, iu-e vagy lány.
Joan felnevetett.
- Akkor még nem lehetek annyira öreg, ha sikerült
kidöglesztenem téged. Akkor is ennyire ki voltál pur-
canva?
Lennon bólintani akart, de abban a pillanatban fel-
támadt benne a dac. Még hogy ő ki lenne purcanva?
Rosszul ismeri őt Joan, nagyon is rosszul. Igaz, ritkák
már az olyan pillanatok, amikor bebizonyíthatná neki,
hogy még mindig a régi, de hát elvégre ő sem az a hét-
köznapokban. Mit szólna hozzá, ha arra kérné, hogy
egész napi munka, veszekedés, igahúzás után öltözzön
ünneplőbe, hogy beugorhasson vele az uszoda vizébe?
Bizonyára nem lelkesedne érte. Most azonban egészen
más a helyzet. Mintha évtizedet fiatalodott volna. És
Joan is. Szebb és lelkesebb, mint akkor. Akkor bármeny-
nyire is akarta a dolgot, elég tapasztalatlan volt ahhoz,
hogy kihozzon magából mindent, amire képes. Akkor
még kis művészpalánta volt, aki a saját stílusát keresi,
és még nem meri átadni magát az érzéseinek - mára
azonban már igazi mesterré nőtte ki magát. Más szó-
val, akkor még kissé karcos, de már szomjat oltó újbor
volt, ma pedig igazi zamatos bor, amely úgy az ember
fejébe száll, hogy levegőt is alig kap tőle.
- Nem vagyok kipurcanva - tiltakozott.
Joan végignézett rajta.
- Pedig én úgy látom, hogy ki vagy purcanva.
Lennon megérezte Joan hangjában a vágyat, hogy
szeretné megismételni a játékot. Villámsebesen a lelke
mélyére nézett, és úgy gondolta, hogy képes rá. Miért
is ne lenne az?
Feltámadó lelkesedéssel az asszony után nyúlt, de
Joan eltolta magától.
- Adjuk meg a módját, darling.
- A módját? - hökkent meg Lennon. - Hiszen éppen
arra készülök.
- Úgy gondoltam, hogy a régi módját.
Lennon értetlenül nézett szétázott ruhájára és furcsa
formát öltött cipőjére.
- Egészen pontosan?
- A vízben - suttogta Joan, füléhez érintve a szá-
ját. - Mint az imént.
- Az egy órája volt - figyelmeztette Lennon.
- Akkor úgy, ahogy egy órája volt.
Lennon megvakarta a feje búbját.
- Vegyem fel a cipőmet és a ruhámat?
Joan elnevette magát.
- Hát azt nem muszáj. Engedek annyi könnyítést,
hogy nem kell felvenned őket.
Lennon megkönnyebbülve felsóhajtott.
-Tehát... minden nélkül?
- Minden nélkül.
Éppen ki akart kászálódni az ágyból, hogy elindul-
jon a medence felé, amikor hirtelen az eszébe ötlött
valami.
- Figyelj csak, Joan. Emlékszel rá, mit mondtál, ami-
kor kimentettelek a medencéből?
Joan éppen nem figyelt rá. Négykézlábon állt az ágy
közepén, miközben a fürdőpapucsát kereste. Lennon-
nak egyetlen pillanatra az a gondolata támadt, hogy mi
a fenéért mennek a medencéhez, amikor...
Joan megfordult, és rámosolygott.
- Mit mondtál, szívem?
- Azt - nyelt egy óriásit Lennon - hogy emlékszel-e
rá, mit mondtál, amikor kihúztalak a medencéből?
Joan megvonta a vállát.
- Ez valami... beugratás?
- Egyáltalán nem az - tiltakozott Lennon. - Nem tu-
dom, hogy volt, de... mintha egyetlen pillanatra elve-
szítetted volna az eszméleted.
Az asszony pajkosan megfenyegette a mutatóujjával.
- Ne nagyképűsködj, Lennon. Akkor még tökélete-
sen magamnál voltam, az csak később volt, amikor va-
lóban átröppentem egy másik dimenzióba. De veled
együtt, szívem: Olyanokat mondtál, hogy... legjobb,
ha nem ismétlem meg őket; annál is inkább, mert erős
a gyanúm, hogy rövidesen ismét hallani fogom vala-
mennyit.
Lennon tudta, hogy be kellene fogni a száját, de va-
lami miatt mégsem fogta be.
- Olyan furcsa volt a szemed.
- Na ja - mondta az asszony. - Persze hogy furcsa
volt, szívem. Arra véletlenül nem emlékszel, hol volt
éppen a kezed?
- Valamilyen koponyáról beszéltél.
Az asszony gyönyörűen ívelt szemöldöke felcsú-
szott egészen a homloka csúcsára.
- Miről?
- Hát... valami koponyáról.
Az asszony csípőre tette a kezét. Huncut is volt a te-
kintete, meg nem is. A szeme mosolygott, az orra is,
csak éppen a szája szegletében jelent meg egy icipici
ránc, ami akkor szokott előbújni, ha nagyon nem tet-
szik neki valami.
- Lennon? - kérdezte sokat sejtetőn. - Mondhatok
valamit? -
- Persze - nyelt gyorsan egyet Lennon.
- Az az érzésem, mintha vissza akarnál táncolni.
- Dehogy akarok! - tiltakozott Lennon. - Eszemben
sincs!
- Pedig én úgy érzem.
- Erre ne is gondolj, drágám. Hogy jutottál erre a
gondolatra?
- Úgy, ahogy te arra a koponyára vagy mifenére.
Azt gondolom, csak ürügyet keresel rá, hogy megfu-
tamodj. Pedig azt nem teheted meg velem. Tudod, mit
csinálok akkor, Lennon?
Lennon volt olyan hülye, hogy megkérdezte, mit.
Az asszony megfogta a kezét, felrántotta az ágyról,
aztán megmarkolta ott, ahol csak nagyon indokolt eset-
ben szokott markolászni.
- Sikítani fogok! - mondta tárgyilagos hangon
Joan. - Visítani fogok, mint a malac, amelyet éppen
ölnek. Így, tök meztelenül, átrohanok minden szomszéd-
hoz, becsöngetek az ajtajukon vagy kővel beverem az
ablakukat; nem törődöm vele, hogy a gyerekeik is ott-
hon vannak-e, a képükbe ordítom, hogy egy szerencsét-
len, parlagon heverő asszony vagyok; a férjem még az
évfordulónkon sem...
- Nana! - emelte fel az ujját Lennon. - Nana!
- Jól van, akkor csak nem elégszer. Meg kell tudja
ország-világ...
Lennon az asszony szájára tapasztotta a tenyerét.
- Jössz vagy vigyelek?
Joan Lennon képébe mosolygott.
- Ó, hát miért nem ezzel kezdted, kedves? Hülye-
ségeket beszélsz összevissza, engem pedig a frász ke-
rülget; hogy itt állok felturbózva, te meg menekülni
akarsz. Akkor már inkább ne mozduljunk tapodtat
sem.
- Dehogynem - ellenkezett Lennon. - A hagyomány
az hagyomány. Gyerünk!
Elhatározta magában, hogy akármit is mondott a fe-
lesége, mindörökre magába temeti. Elvégre félre is ért-
hette a dolgot. Az, hogy Joan mintha icipicit elájult
volna, nem jelent semmit, hiszen valóban a karjában
feküdt, és ki emlékszik már rá, akkor éppen hol volt a
keze? A koponya pedig biztosan tévedés; valami mást
mondott a felesége, azt értette félre.
Pedig nem értett félre semmit.

5.
Lennon odaállt az asszony mellé, és elégedetten végig-
nézett rajta. Istenem, éppen erről álmodozott a mai es-
tével kapcsolatban. Ha minden álma így válna való-
sággá...!
- Mi lesz már? - türelmetlenkedett Joan. - Kész vagy,
kincsem?
- Epedve várom a pillanatot - mondta Lennon.
- Jól van - biccentett Joan. - Akkor hát figyelj, kin-
csem!
Joan megperdült, csinált egy flikk-flakkot a meden-
ce partján, majd elegáns hátraszaltóval eltűnt a vízben.
Lennon tudta, hogy Joan diákkorában versenyszerűen
tornászott, azt azonban nem sejtette, hogy egy évtized
elmúltával is képes lesz ámulatba ejteni. Elégedetten
elhúzta a száját, és arra gondolt, megvárja, amíg Joan
felbukkan, akkor megtapsolja és utána ugrik. Ha Joan
eltérhetett a hagyományos koreográfiától, akkor ő is
eltérhet.
Csípőre tette a kezét és várakozott. Gyere, Joan,
gyere, kincsem!
Joan azonban nem jött. Ott lebegett a víz alatt né-
hány centiméternyire. Lennon látta, hogy szétterül a ha-
ja a feje mellett - nyilván kiesett belőle a csat, amely
hátul összefogta.
Gyere, Joan, gyere, kincsem!
Csak akkor kezdett nyugtalankodni, amikor Joan egy-
általán nem mozdult. Nem úszott a víz alatt, nem fújta
fel a képét, hogy aztán felé spriccelje a vizet, nem rug-
dalózott - semmit sem csinált, csak lebegett a vízben.
Lennon szívét vasmarok szorította össze. Hiszen már
majd egy perce, hogy ott lebeg. Istenem, csak nem tör-
tént valami baj?
Aztán azon nyomban meg is győzte magát, hogy
ugyan mi történhetett volna. Joan kiváló úszó, akár
többször is átússza víz alatt a medencéjüket; ha nem
embernek, akkor bizonyára sellőnek született volna.
És mégis...
Várt még egy kicsit, majd általa is megmagyarázha-
tatlan okból, kiáltozni kezdett. Tölcsért csinált a tenye-
réből, és nagyokat ordított.
- Joan! Ne hülyéskedj már, Joan! Dugd ki a fejed
kislány!
Joan azonban nem hülyéskedett, és a fejét sem dug-
ta ki a vízből. Csak lebegett tovább a szétterülő hajko-
rona alatt.
Lennon szemei előtt egyetlen pillanatra Karl Ritter
bukkant fel, az a fiókvezető, aki megölte a feleségét.
Belefojtotta az úszómedencéjükbe. Amikor éjszaka
felkeltette, hogy menjen és nézze meg, mi történt ná-
luk, az első, akit észrevett, Karl felesége volt. Ő lebe-
gett így a vízben, arccal lefelé, szétterülő hajjal. Jézu-
som...!
A következő pillanatban már repült is. Belecsobbant
a vízbe - közvetlenül Joan mellett - elkapta a haját, és
maga felé rángatta az asszonyt.
- Mi a fene történt, Joan? Ez igazán nem szép tőled,
hallod? Halálra rémíted az embert!
Azonnal abba is hagyta, amikor érezte, hogy Joan
teste ernyedten lóg a karjában, és ha eleresztené, visz-
szasüllyedne a víz alá.
Akkor mert csak Joan arcába nézni. Az asszony feje
már a vállán nyugodott, kissé lelógva róla, így Lennon
fél szemmel rá tudott pislogni.
- Joan, kérlek, jól vagy? Mondj már valamit, Joan!
Még kérdezgetés közben elhatározta, hogy ha Joan
csak tréfál vele, akkor alaposan leteremti érte. Elma-
gyarázza majd neki, hogy csínján kell bánni az ilyen
ostoba tréfákkal; amióta Ritter feleségét megpillantot-
ta a medencéjükben, valahogy nem fűlik a foga az effé-
lékhez.
- Mondj már valamit, Joan!
Joan azonban hallgatott. Amikor aztán éppen csak
kinyílt a szája, és keskeny kis patakban víz kezdett ki-
bugyborékolni rajta, Lennon hatalmasat ordított.
- A hétszentségit, Joan! Mi van veled?
Magához szorította az asszonyt, kirángatta a meden-
céből, lefektette a medence melletti kőlapokra. Joan
becsukott szemmel feküdt, keble alig-alig mocorgott,
de azért volt benne némi élet. Lennon mint az őrült ve-
tette rá magát, előbb mesterséges légzést akart neki ad-
ni, aztán eszébe jutott a Baywatch valamelyik részlete,
és a fejére állította Joant. Szorosan elmarkolta a boká-
ját, majd nagyokat rántott rajta. Joan azonnal okádni
kezdte magából a vizet.
Lennon csak akkor hagyta abba, amikor Joan na-
gyot nyögött, és kinyitotta a szemét. Lefektette az asz-
szonyt egy kiterített lepedőre, hogy szájból szájba léle-
geztethesse, de az asszony eltolta magától.
-Menj... innen... Lennon. Egészen... rajtam fek-
szel.
Lennon szívéről a Himalája gördült le. Kezébe fog-
ta az asszony kezét, és csókolta, ahol érte:
- Jézusom, Joan. Csakhogy... visszajöttél. Már-
már... istenem, de ostoba is vagyok...
- Mit csináltál velem... Lennon?
Szemrehányás csengett a hangjában, méghozzá jó
adag.
Lennon meghökkent.
- Hogyhogy mit csináltam?
- Fejbe vertél, vagy mi?
Lennon szívére szorította á kezét:
- Fejbe vertelek? Hiszen... bent sem voltam a víz-
ben!
Joan felkönyökölt, és megcsóválta a fejét.
- Miért mondasz ilyet, Lennon, amikor csuromvizes
vagy?
- Valóban bent voltam a medencében, de csak azért
ugrottam be, mert meg sem moccantál. Azt hittem...
Gyorsan el is hallgatott.
Ám Joan nem hagyta annyiban a dolgot. Öklende-
zett, krákogott egy sort, aztán gyanakvó tekintetével
ismét célba vette Lennont.
- Szarul vagyok, Lennon. Állati szarul érzem magam.
- Várj, azonnal idehozom a köpenyedet.
- Állj! Maradj még egy kicsit! - emelte fel az ujját
az asszony. - Addig egy tapodtat se, amíg... el nem
magyarázod, mi történt.
Lennon tehetetlenül széttárta a karját, és mesélni
kezdett. Közben arra gondolt, hogy lőttek az estének.
Akármi is lesz a vége, az a meghitt hangulat már nem
tér vissza közéjük.
Az asszony hallgatta-hallgatta, végül megrázta a fejét.
- Én másképp emlékszem - mondta.
- Hogy emlékszel? - kérdezte Lennon.
- Nem emlékszem semmiféle flikk-flakkra. Már
nem is tudnám megcsinálni.
- Pedig megcsináltad.
- Te löktél be a vízbe, Lennon!
- Nézd, Joan...
- Pedig te voltál!
Lennon úgy érezte, kezdenek rossz irányba fordulni
a dolgok.
- Joan, értsd meg - próbálkozott, de az asszony le-
intette.
- Várj egy kicsit... határozottan emlékszem rá, hogy
belöktél. Még arra is emlékszem, hogy úgy álltál a me-
dence szélén.
- Hogy úgy?
- Hát... mint egy szatír.
- Na látod, ebben is tévedsz. Nem szoktam ilyesmi-
vel dicsekedni, de akkor éppen nem...
- Belöktél, utánam ugrottál, és fejbe ütöttél.
- Miről beszélsz, Joan?
- Igen-igen! Így történt, fejbe ütöttél! És a tarkómat
is... Istenem.
Olyan sebesen ugrott fel, amilyen egyáltalán nem
jellemző egy félig megfulladt kesztyűtervezőre. Vil-
lámsebesen elkezdett futni a kabinok irányába. Eltűnt
az egyikben, majd mielőtt Lennon bármit is tehetett
volna, ismét feltűnt a láthatáron, és felé futott. Lennon
csak akkor vette észre kezében a vascsövet, amikor
már egészen a közelébe ért. Hosszú, rozsdás cső volt,
annak a zuhanynak a darabja, amelyet az elmúlt na-
pokban cserélt ki egy szerelő. Joan felemelte a csövet
a feje fölé. Lennon egyetlen pillanatig azt hitte, hogy
Joan szét akarja verni vele a fejét.
Joan szerencsére nem ezt akarta.
- Ne közelíts, Lennon! - mondta vészjósló hangon. -
Inkább adj valami elfogadható magyarázatot!
Lennon széttárta a karját.
- Milyen magyarázatot? Mire?
- Hogy miért fojtogattál!
- Joan, kérlek... hiszen nem is voltam annyi ideig
a vízben. Amikor észrevettem, hogy rosszul vagy...
csak akkor ugrottam utánad. Időm sem lett volna...
- Miért hazudsz, Lennon? - Aztán kimondta azt a
mondatot, amely megváltoztatta a világot. Ettől a pil-
lanattól kezdve másként virágoztak a fák, más illata
lett a kellemesen langyos éjszakai szélnek, és még a
csillagok is másképpen hunyorogtak a fejük felett. -
Te meg akartál ölni engem, Lennon!
Lennon Gettysbury leroskadt a kőre, és a tenyerei
közé szorította a fejét. Úristen, mi történik itt?!
- Miért akartál megölni, Lennon?
- Miért... akartalak volna... megölni? - kérdezte
vissza tétován.
- Már mindenre emlékszem - mondta az asszony
a vascsövet szorongatva. - Belelöktél a vízbe, utánam
ugrottál, aztán fojtogatni kezdtél...
- Ha ezt tettem volna, nem végzek félmunkát -
mondta meggondolatlanul Lennon.
- Tehát beismered?
- Dehogy ismerem be! Nem ismerek be semmit!
- Éppen most mondtad, hogy fojtogattál. És hol van
az az átkozott maszk?
- Milyen maszk? - tátotta el a száját Lennon.
- Amelyiket feltettél, hogy ne ismerjek rád. De én
akkor is rád ismertem. Halálfejes maszk volt, Lennon!
Itt látom magam előtt!
Lennon megdermedt a rémülettől.
- Micsoda?
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Igenis egy
halálfejes maszkot húztál, hogy... ne ismerjek rád.
- Akkor most hol van az a maszk?
- Bizonyára a vízben.
- Mutasd meg, hogy hol!
Lennon felugrott, a villanykapcsoló-szekrényhez
rohant, és teljes világítást adott az uszodának. Úgy ra-
gyogtak a fények, hogy még egy döglött legyet is ész-
re kellett volna venniük a vízben.
- Hol van az a rohadék maszk?
Joan belekukucskált a medencébe. A vascső ott ló-
gott ugyan a kezében, de olyan ügyetlenül tartotta, hogy
bármikor elvehette volna tőle.
Istenem, istenem! - sírt Lennon lelkében a féle-
lem. - Hiszen ha akarnám, most is megölhetném! De
miért tenném? Úristen, miért?
- Valahova elrejtetted - mondta kategorikusan Joan.
- Hova?
- Akárhova. A gyilkosok már jó előre eltervezik a
gyilkosságukat. Nyilván már korábban kinéztél magad-
nak egy rejtekhelyet.
Lennon felemelte a kezét.
- Várj! Emlékszel, amikor először ruhástól beugrot-
tál a vízbe?
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy akkor is valami koponyát emlegettél.
- Persze, mert már akkor is rajtad volt. Beledugtad
a zakód zsebébe. Hol a zakód? Különben... fel akarok
öltözni... Miért vagyok meztelen egyáltalán? Nem aka-
rok veled soha többé... Lennon. Meg akartál ölni, mint
Ritter a feleségét... Mit vétettem én neked, Lennon?
Kihullott a kezéből a vascső, rá a csempére. Akkorát
csörrent, hogy Lennon összerezzent tőle. Aztán azon-
nal Joan után kellett kapnia, mert a cső után az asszony
is a kőre zuhant. Szemei kifordultak, ájultan terült el
a medence mellett.
Lennon felvette, és lassú léptekkel elindult vele a
hálószobájuk felé.
Észre sem vette, hogy folyik a könny a szeméből.

6.
Ahogy meggyőződött róla, hogy Joan alszik, mint a
bunda, visszament az úszómedencéhez - immár úszó-
nadrágban - beleereszkedett a vízbe, és centiméterről
centiméterre haladva átvizsgálta az egészet. A legap-
róbb részletek sem kerülték el a figyelmét - akár még
Joan kihullott hajszálait is megszámlálhatta volna.
Semmiféle maszkot, vagy halálfejet nem talált oda-
lent.
Még egyszer megtette ugyanezt, aztán kiült a me-
dence szélére, térdére fektette a fejét, és gondolkodni
próbált. Istenem, vajon mi történhetett Joannel? Hív-
jon talán orvost? De mi lesz akkor, ha neki is meg-
ismétli képtelen vádjait. A szóbeszéd gyorsan terjed,
egész karrierjét veszélyeztethetné, ha mendemondák
terjednének el róla. Még csak az hiányozna, hogy ujjal
mutogassanak rá a háta mögött: ez az a pasas, aki el
akarta tenni láb alól a feleségét! Gladysról már nem is
beszélve. Egy életre tönkretehetné a családját ezzel az
ostobasággal... Hogy magyarázza meg a lányának..,?
Eh, a fenébe is, de hát egyáltalán, mi az ördögöt akar-
na megmagyarázni? Ha magyarázatról van szó, akkor
csakis Joan magyarázhatna meg egy-két dolgot. Ha
egyáltalán képes bármiféle magyarázatra is.
Tovább törte a fejét, minek következtében rémisz-
tő gondolatok bukkantak fel a fejében. Például olyanok,
hogy Joan skizofréniában szenvedhet, vagy hogy meg-
történt az, amit egyszer a moziban láttak. Valami nőről
volt szó, akibe beleköltözött egy másik, már halott nő
lelke. Úgy, ahogy egy üres lakásba költözik be az em-
ber. Ettől kezdve aztán az a szerencsétlen nő nem ön-
maga volt többé. Az ő feladata lett a másik igényeinek
a kielégítése. Annak pedig az volt a leghőbb vágya,
hogy a megszállott ölje meg azt a pasast, aki a halott
nő férje volt valaha, s aki egy biztosítási csalás ked-
véért eltette a nejét láb alól. Izgalmas kis történet volt;
tele ajtónyikorgással, függönylebegéssel, sejtelmes alá-
festő zenével, horrorral. Házasságuk első évében lát-
ták, amikortájt elalvás előtt még soha nem mulasztot-
ták el a nagy ágycsatákat. Ezen az estén azonban Joan
sztrájkba lépett, azzal mentegetődzve, hogy ő minden
huncutságra képtelen, mivelhogy annyira sajnálja azt a
szegény nőt, akit az a rohadék belefojtott a fürdőkád-
ba... Jóságos Isten, csak nem ennek a filmnek az emlé-
ke kísérti Joant? De hiszen száz évvel ezelőtt látták!
Persze előfordulhat bármi, az emberi agyat senki nem
ismeri, olyan, mint a tenger: benyel valamit, és a neki
tetsző időben visszaöklendezi. Hajóroncsokat, strand-
papucsokat, döglött állatokat, bármit.
Megrázta a fejét, és elhessegette magától az ostoba
gondolatokat. Joan nem beteg! Nem skizofrén, és csakis
ő lakik a testében, senki más. Ebben olyan biztos volt,
mint még soha semmiben.
Pedig tévedett.

7.
Olyan óvatosan bújt be Joan mellé az ágyba, mintha
rossz alvó mellé bújt volna. Vigyázva, hogy fel ne éb-
ressze. Pedig felesleges volt az aggodalma: Joan úgy
aludt, mint a mormota. Éppen felé fordította az arcát,
mint az éjszaka nagy részében szokta. Mivel meleg
volt odabent - talán kissé magasabbra állította a hő-
mérsékletet a kelleténél - Joan kitakaródzott, köz-
szemlére téve mindazt, amivel dicsekedhetett. Ilyen
pedig volt bőven. Lennon sírni szeretett volna a fájda-
lomtól és a csalódottságtól. Hiszen azt sem tudja, hogy
áll vele. Gyilkosnak tartja-e, majdnem gyilkosnak vagy
mifenének? Gyilkosnak, aki megölte az álmait? Addig
nézegette Joan gyönyörű arcát, amíg elnyomta az
álom.
Néhány pillanatig aludt csupán. Vagy legalábbis azt
hitte. Még akkor is meg volt győződve róla, amikor ar-
ra ébredt, hogy valami az orrát birizgálja. Kinyitotta a
szemét, és Joan tekintetével találkozott a pillantása. Át-
futott rajta a vakrémület. Érezte, hogy egyetlen pilla-
nat alatt hideg veríték önti el a testét.
Joan komoly tekintettel nézett a képébe, majd fel-
emelte az ujját, és rosszkedvűen megfenyegette.
- Lennon, kedvesem, nagyon haragszom rád.
- Miért... kicsim? - nyögte ki valahogy. A torkába
szorult gombóctól csak nehezen tudott beszélni.
- Elrontottad a bulinkat.
- Hogy... rontottam el?
- Ne mondd nekem, hogy nem tudtad volna meg-
akadályozni.
- Megakadá... lyozni?
Joan ránehezedett a mellkasára, és még az oldalába
is belekönyökölt.
- Nem arról volt szó, hogy megünnepeljük az évfor-
dulónkat, he?
- De. Arról.
- És? Megünnepeltük?
Lennon kétségbeesetten nézett Joan szemébe. Mi az
ördögöt mondjon neki? Mit lenne a legjobb mondani?
- Hát... bizonyos értelemben...
Joan szomorúan megcsóválta a fejét.
- Lennon, drágám, azért ezt nem kellett volna. Tu-
dod, hogy nagyon szégyellem magam?
Lennont elöntötte a gyengédség. Istenem, szegény
asszony! Bizonyára visszaemlékszik rá, mivel vádolta
az éj szaka.
- Úristen, drágám! - szorította magához. - Csakhogy
itt vagy megint. Már azt hittem... tényleg azt hiszed,
hogy meg akartalak fojtani!
- Tessék?!
Joan olyan hirtelen vágta bele a könyökét az oldalá-
ba, hogy fájdalmában felszisszent.
- Mit hittem én? Hogy meg akarsz fojtani? Jézusom,
Lennon, hogy jutott eszedbe ilyen baromság?
Lennon becsukta a száját. Adj tanácsot, Uramisten,
mit kell ilyenkor csinálnom!
Szerencsére Joan megoldotta a problémát. Belefúrta
a fejét a párnájába, és csak úgy kérdezte a párnán ke-
resztül.
- Nagyon be voltam rúgva, Lennon?
Lennon mereven maga elé nézett. Aztán egyszerre
csak megkönnyebbült. Valami azt súgta a lelke mélyén,
hogy megtalálta a kiutat, amelyre annyira vágyott.
- Mit tagadjam - próbált meg évődő hangon beszél-
ni - nem voltál tökjózan.,
Ezt mondta, pedig tisztában volt vele, hogy olyan
messze jár az igazságtól, mint amilyen messze a Mis-
sissippi folyik a Himalájától. Joan egyetlen pohárka
pezsgőt ivott, semmi mást. A pezsgőt és a kaját akkor-
ra tartogatták, amikor már majd annyira fáradtak lesz-
nek a sz_ erelemtől, hogy semmi másra nem telik az ere-
jükből.
- Szóval nagyon - suttogta az asszony. - Lennon, én
annyira, de annyira szégyellem magam. - Felkapta a
fejét, és Lennon felé fordította az arcát. - De te is hibás
vagy, bébi. Miért hagytad, hogy vedeljek?
- Jókedved volt - mondta felbátorodva Lennon.
- Aztán... mi történt? És egyáltalán, mennyit ittam?
És mit?
- Pezsgőt. Egy üveggel.
Joan a torkához kapott.
- Jézusom! Én? Egy egész üveggel?
- Egy egésszel - bólintott Lennon.
- Akkor nem is csoda, hogy kiütöttem magam. Sem-
mire, de semmire nem emlékszem. Fürödtünk mi egyál-
talán?
Lennon a szétázott ruhákra gondolt, és bólintott.
- Fürödtünk.
- És... hogyan?
- Azt mondtad, hogy vissza szeretnél kapni valamit
az akkori hangulatból. Ezért... ruhástól ugrottunk a
vízbe.
- És aztán?
- Kimentettelek. Mint akkor.
- És aztán?
- Inni kértél.
- Inni?!
- Még egy üveg pezsgőt.
- Képes voltál és hagytad, hogy ezek után még...
igyak?
- Kissé erőszakos voltál, kicsim. Ráadásul olyan szé-
pen kértél, hogy nem volt erőm ellenállni neked.
Az asszony csüggedten hátrahanyatlott a párnájára.
- És?
- Fürdés után lefeküdtünk a kabinok elé az ágyra.
Köszönöm, hogy megvetetted.
- És?
Lennon megvakarta a fejét.
- Megtörtént. Úgy, ahogy akkor.
- Te képes voltál egy részeg nővel...?
- Az a részeg nő te voltál, kicsim.
- De akkor is! És... mit csináltam én?
- Hogyhogy mit csináltál? Azt, amit kell.
- Úgy értem... lelkes voltam?
Lennon sóhajtott egy nagyot:
- Óriási voltál, szívem. Csúcs. A paradicsomban
éreztem magam.
Joan erre elbőgte magát. Felkönyökölt, és szabad
kezével ütni kezdte Lennon fejét.
- Képes voltál ezt megtenni velem, te nyomorult!
Képes voltál?
- Mi a baj, Joan? - próbált meg kitérni az asszony
ütései elől. - Hiszen...
Joan szinte magánkívül volt a felindulástól. Elful-
ladva kiabált, miközben egész testét rázta a zoko-
gás.
- Hogy mi a baj? - zokogta. - Megmondom én ne-
ked, micsoda! Az, hogy már hetek óta készültem erre
a kicseszett éjszakára. Fogalmad sincs róla, milyen
boldog voltam, amikor Carol apja ideszólt, hogy lesz
az a buli. Végre egyedül maradunk! Úgy, mint régen,
és megünnepeljük azt a gyönyörű estét. Bevásároltam
mindent, elkészítettem a szendvicseket, ha nem vetted
észre, még új bugyit is vettem kétszáznegyven dollá-
rért, állítólag Nicole Kidmannek is ilyen van, elképzel-
tem, hogy végigéljük még egyszer a csodát. Aztán tes-
sék, te elcseszel mindent!
- Én? - kapta szívére a kezét Lennon. - Esküszöm,
beleadtam apait-anyait!
- Éppen ez az, te hülye! - zokogta Joan. - Éppen ez
az! Hagytál inni, én meg nem emlékszem semmire! Ké-
pes voltál hagyni, hogy részegen henteregjek veled; te
a mennyországban jártál, én meg a fene se tudja, hol,
hiszen semmire sem emlékszem. Még arra sem, hogy
tényleg megtörtént-e a dolog.
- Efelől ne legyenek kétségeid!
- Fogd be a szád, mert mindjárt rosszul leszek! -
Megcsóválta a fejét, és megnyomkodta a gyomrát. -
Azért mindenesetre furcsa.
- Micsoda? - kérdezte nyugtalanul Lennon.
- Hogy nem vagyok másnapos. És a pezsgőt sem ér-
zem a számban.
- Gyorsan feldolgozza a szervezeted.
- Ez is valami új. Egyszer rúgtam be, még a főisko-
lán, és három napig hánytam utána. Azt hittem, az a
normális, nem ez. És a gyomrom sem háborog. Tedd
csak ide a kezed!
Lennon odatette, és simogatni kezdte. Ettől a pilla-
nattól kezdve felgyorsultak az események.
Fél óra múlva Joan verejtékben fürödve kiszaladt a
fürdőszobába, majd amikor visszatért, leült az ágy szé-
lére, és komoly képpel nézett Lennonra.
- Hogy vagy, darling?
- Se eleven nem vagyok, se holt - mondta Lennon
a szokásos szöveget.
Joan hallgatott, és a lepedőt csipkedte. Lennon csak
percekkel később vette észre, hogy nincs valami rend-
jén vele. Érezte, hogy ismét elönti a hideg veríték.
- Valami baj van, drágám?
Az asszony elfordította a fejét.
- Hát... baj azért nincs. Kérdezhetek valamit, drá-
gám?
Lennon látszólag elégedetten felnyögött.
- Hát persze. Csak kérdezz.
- Nem fogsz hazudni?
- Nem én.
- És hülyének sem nézel... érte?
- Ugyan már, kicsim, dehogy. Miért néznélek bár-
minek is azon kívül, ami vagy?
-Akkor jó. De még így is nehéz.
- Miért nehéz?
Lennon torkát ismét gombócok töltötték meg. Bár
mosolygott, olyan vadul csapkodott a szíve, mint a csap-
dába esett madárka szárnya.
- Mert... nem illik ilyet kérdezni. Tudod, hogy néha
milyen gátlásos vagyok.
- Nyögd már ki végre!
Tréfásan még rá is csapott Joan fenekére.
Az asszony végre összeszedte magát.
- Azt akarom kérdezni, hogy... jó volt? Úgy értem,
hogy az előbb. Ugye, érted?
Hogyne értette volna.
- Szuper - mondta. - Mint mindig.
- Mert nekem az volt. Csak...
- Mi az a csak?
- Az az igazság, Lennon, hogy féltékeny vagyok.
Lennon meghökkent.
- Kire, kicsim?
- Hát... rám.
- Rád?
- Saját magamra. Illetve... arra, aki akkor voltam.
Aki tegnap este és az éjszaka voltam. Merthogy akkor
éreztem valamit... amire nem tudok visszaemlékezni.
Azt mondtad, hogy jó volt a műsorom, és hogy a Pa-
radicsomba képzelted magad. Én viszont... elveszítet-
tem valamit, ami az enyém kellett volna, hogy legyen.
Másé lett. Egy másik Joan Gettysburyé. És a tiéd is
lett, Lennon. Ketten osztoztok valamin, amiből én ki let-
tem zárva. Nem tudom, érted-e, mire gondolok?
Lennon csak órákkal később - amikorra ezerszer is
visszaidézte magának az elhangzottakat - jutott arra az
elhatározásra, hogy alighanem jó helyen keresgélt, ami-
kor arra gondolt, hogy talán valaki más is lakik Joan
lelkében, nemcsak ő.
Aztán lassan minden visszatért a rendes kerékvágás-
ba. Megjött Gladys, két álló nap mesélte az élményeit,
Joannek is volt számtalan intéznivalója, Lennon pedig,
bár csak nehezen lankadt el a figyelme, egy napon azt
vette észre, hogy már ő is alig emlékszik vissza arra az
éj szakára.
Aztán becsapott a mennykő.

8.
Éppen Steve Barthez készültek látogatóba. Gladys a
mexikói házvezetőnővel a televíziót bámulta, odakint
már feketén bólogatott a fák lombja, s az utca végén
megjelentek az első mosómedvék, hogy későn ébre-
dő társaikat megelőzve megrohanják a szeméttároló-
kat. A kocsit már kivitte a garázs elé, és csak arra várt,
hogy Joan is elkészüljön végre.
Szerencsére Joan nem hasonlított azokhoz a munka-
társnőihez, akik képesek a végtelenségig feszíteni ké-
szülődésükkel és ezekhez kapcsolódó késéseikkel vá-
rakozó hitveseik idegeit. Joan pontos volt, bár azért néha
megesett, hogy egy rosszul kihúzott szemöldök miatt
néhány perccel később indultak a kelleténél. Lennon
ilyenkor kissé szaporábbra vette a tempót.
Ezúttal is valami hasonló dolog történt. Joan már tíz
perccel túllépte a megszabott időt. Lennon az órájára
pislogott, és éppen azt fontolgatta, hogy szól neki, de
végül is nem volt rá szükség, mivel az asszony sietős
léptekkel lekocogott a lépcsőn. Megperdült Lennon
előtt, és kacéran rámosolygott.
- Milyen vagyok, édes?
Lennon megmondta neki. Joan úgy tett, mintha po-
fon akarná ütni, majd szétszaladt a szája a vidám neve-
téstől.
- Majd ha hazajöttünk, akkor mondd!
- Mondom is, légy nyugodt!
Előre akarta engedni az asszonyt, de Joan hirtelen
felkiáltott.
- Jesszusom, a kesztyűm!
- Hol a kesztyűd?
- Fent, a fiókomban.
- Lehozzam?
Joan lemondóan legyintett.
- Úgysem találnád meg! Várj, majd én.
Joan felfutott a lépcsőn. Lennon gyönyörködve né-
zett utána. Istenem, add, hogy sose legyen vége! Add,
hogy az idők végezetéig én lehessek a világ legboldo-
gabb férje!
A rémült sikoltás belepréselte a levegőt a tüdejébe.
Úgy érezte, mintha ólommal töltötték volna meg a ben-
sejét.
Aztán az ólom tollpihévé változott, és hármasával
szedve a lépcsőfokokat, felrohant az emeletre felesége
után.

9.
Valami igazi rosszra számított, bár fogalma sem volt
róla, mire. Talán Joan kificamította a bokáját, vagy be-
ütötte a lábujját a szék lábába a sötétben. Mert azt már
az ajtó nyílásán át is látta, hogy odabent sötét van. Nem
csodálkozott különösképpen, hogy Joan nem gyújtott
villanyt, hiszen minden ruhadarabjáról vakon is tudta,
hol található. Joan precíz volt és rendszerető, anélkül,
hogy rigolyás lett volna. Tudta mindenről, hogy hol
a helye, de abból sem csinált nagy ügyet, ha ő vagy
Gladys elhajigálták a holmijaikat. Nem vette fel he-
lyettük - ó, azt nem! - de türelmesen megvárta, amíg
maguk teszik a helyükre őket:
Beugrott az ajtón, és Joant kereste a szemével. Nem
volt túlságosan sötét odabent; a fél órája lenyugodott
nap hagyott még annyi búcsúfényt maga mögött, hogy
sejtelmes derengést kölcsönözzön a szobának. Minden
erő kifutott a lábából, amikor észrevette, hogy Joam
a földön ül - halványkék ruhájában - és reszket, mint a
nyárfalevél.
Odaroskadt mellé, és átkarolta az asszonyt.
- Mi van, szívem? - kiáltotta reszelős hangon. - Mi
történt?
Joan a mellére borult, és csak úgy rázta a zokogás.
- Jaj, Lennon, jaj, Istenem!
Lennon akárhogy is meregette a szemét, nem látott
semmit a szobában. Fel kellett volna gyújtania a vil-
lanyt - ahhoz viszont ott kellett volna hagynia Joant.
Csakhogy Joan görcsösen a kezébe kapaszkodott, és
nem engedte.
- Mi történt, Joan? Megijesztett valami?
Joan hevesen bólintott, de még nem tudott be-
szélni.
Lennon komolyan megijedt. Joan nem az a fajta, aki
egy kóbor egértől elveszíti a beszélőképességét. Vad
félelem hullámzott át rajta. Jaj, csak nem ismétlődik
meg az a szörnyű éjszaka?
- Mi történt, kicsim?
Joan nem válaszolt, csupán kinyújtotta a kezét, és
mutatóujjával a fiókosszekrény egyik fiókjára bökött.
Bár több fiók is volt a szekrényben, egymás felett, Len-
non azonnal észrevette, melyikről lehet szó. Felülről a
harmadik - amelyben a kesztyűit tartotta - félig kihúz-
va várakozott.
Lennon megkönnyebbülve felsóhajtott. Pók. Holtbiz-
tosan pók. A pókok néha belebújnak a fiókokba. Hirte-
len áthullámzott rajta a félelem. Csak nem madárpók
került hozzájuk? Nemegyszer olvasta, hogy egyre több
baromarcú tart otthon madárpókot, mérges kígyót anél-
kül, hogy fogalma lenne a legelemibb biztonsági rend-
szabályokról. Biztos a környéken is akad ilyen; a pók
lelépett tőle, és átvándorolt hozzájuk. A fenébe is, hogy
az ördögbe kell megfogni egy madárpókot? Igazság
szerint fel kellene hívnia valamelyik állatmenhelyet,
csakhogy akkor ugrott a mai buli. Pedig fontos lenne
elmenniük. Talán el sem hinnék, hogy egy kóbor madár-
pók miatt hanyagolták a hejehuját.
- Pók? - kérdezte Joantól.
Joan hevesen megrázta a fejét.
- Nem madárpók?
Újabb fejrázás.
Lennon megsimogatta az állát.
- Csak nem... kígyó?
- Neeem - nyögte Joan. - Neeem.
- Akkor mi?
Azt hitte, dob egy hátast ijedtében, amikor meghal-
lotta Joan suttogását.
- Egy halálfej... Lennon.
- Milyen halálfej?
- Egy világító... koponya.
- A fiókban?
- Ott... Lennon.
Lennon fel akart ugrani, hogy odamenjen a fiókhoz,
de az asszony belekapaszkodott, és nem engedte.
- Ne... kérlek, ne! Nem engedem, hogy odamenj!
- De hát meg kell néznem, Joan.
- Meg fog ölni, Lennon!
Lennon a fiók felé nézett. Lapos fiókocska volt, és
sötétség uralkodott benne.
- Mit mondtál, kicsim? Hogy világított?
- Vilá... gított. Méghozzá zöld fénnyel, Len... non.
- Mekkora volt?
- Jó nagy.
Lennon erőteljes mozdulattal eltolta magától az asz-
szonyt, felkelt, a szekrényhez lépett, és kirántotta a fió-
kot. Olyan erővel, hogy a kezében is maradt.
Nem volt benne semmi más, csak egy pár kesztyű.
Egy pár fekete kesztyű.
Lennon a villanykapcsolóhoz lépett, és felkattintot-
ta a villanyt. Amikor felgyúlt a fény, letette a felesége
elé a fiókot.
- Itt a fiók, Joan.
Az asszony előbb nem mert belepillantani, majd az-
tán óvatosan, inkább csak fél szemmel, mégis belelesett.
Ahogy észrevette a kesztyűket, megremegett a hangja.
- Ott, Lennon!
- Hol, kicsim?
- A kesztyűk alatt. Biztosan ott... van.
Lennon megfogta a kesztyűket, és kivette őket a
fiókból.
- Hol, kicsim? Hol a koponya?
Joan felsírt.
- Nem tudom, Lennon, nem tudom. De hogy benne
volt, az biztos.
Lennon letette a fiókot a szőnyegre, és átkarolta fe-
lesége vállát.
- Mekkora volt a koponya, bébi?
- Már megmondtam, hogy jó nagy - suttogta meg-
törve Joan. - Nagy.
- Nagyobb, mint a fiók?
Joan határozatlanul bólintott.
- Talán... nagyobb.
Lennon megsimogatta Joan arcát.
- Tudod, mit beszélsz, Joan? Láttál egy világító ko-
ponyát a fiókban, amely nagyobb volt, mint maga a
fiók? Van ennek értelme, Joan?
Az asszony megrázta a fejét.
- Nem tudom, Lennon. Nem tudom.
A bulira természetesen nem mentek el. Lennon fel-
hívta Steve Bartet, és mentegetődzve előadta, hogy
Joan váratlanul rosszul lett, bizonyára evett valamit,
ami nem tetszett a gyomrának. Steve sajnálkozott, de
nem szívta mellre a dolgot. Rosszullétek mindig is elő-
fordultak, és elő is fordulnak.
Joan lefeküdt, és gyorsan elaludt.
A következő héten ismét találkozott a világító kopo-
nyával.

10.
Lennon Gettysbury kénytelen volt bevallani magának,
hogy élete legnehezebb időszaka köszöntött rá. Ami-
kor röviddel házasságkötésük után egy csendes órán -
szinte perverz módon - végiggondolta mindazokat a
szörnyűségeket, amelyek valaha még rájuk várhatnak,
mindenre gondolt - házuk leégésétől kezdve egészen
az autószerencsétlenségig, sőt még arra is, hogy Joan
belehal a szülésbe, és akkor mi lesz ővele - az azon-
ban, hogy Joan megbolondul, nem jutott az eszébe.
Hogy is jutott volna, amikor olyan kiegyensúlyozott
volt, mint egy tengeri hajó. A kisebb hullámokra ügyet
sem vetett, a nagyobbak között pedig ügyesen ellavíro-
zott. Mindig észen volt, és ez volt a lényeg.
Ezúttal azonban történt valami, amivel Lennon nem-
igen tudott mit kezdeni. Betegségekkel, érzelmi válsá-
gokkal még csak megküzdött volna: a Joant sújtó hal-
lucinációk azonban a padlóra küldték.
Ráadásul a harmadik eset - ő csak így nevezte Joan
látomásait - akkor következett be, amikor Gladys
is jelen volt. Ezúttal a szekrényben bukkant fel a ko-
ponya.
Késő délután volt, ő éppen az egyik asztali lámpá-
ban próbált égőt cserélni; Gladys, szokásával ellentét-
ben nem a szobájában foglalatoskodott, hanem a nagy
asztalon papírokat vagdosott darabokra egy ollóval.
Futólag megemlítette, hogy az iskolában a kollázstech-
nikát tanulják, és ehhez papírfecnikre van szüksége.
Joan a szoba ékességének számító tálalószekrényben
kotorászott, hogy kivegyen belőle valamit, talán a kis
diótörőt, amelyet a házvezetőnő rossz helyre rakott,
amikor váratlan és szinte észbontó sikoltás remegtette
meg a falakat.
Lennon számára úgy megfagyott a pillanat, mintha
fénykép készült volna róla. Úgy belevésődött az agyá-
ba, hogy bármikor könnyedén felidézhette.
Gladys bal kezében egy széles papírcsíkot tartott, és
éppen le akarta vágni az ollóval az egyik sarkát; ő ma-
ga félig már becsavarta a lámpába az égőt, Joan pedig
könyékig bent turkált a szekrényben, sikoltása úgy ha-
tott rájuk, mintha bomba robbant volna a közelükben.
Természetesen Joan sikoltott. Többször is egymás
után, aztán leejtette a diótörőt, amely hangos csattanás-
sal a parkettára esett. Arra emlékszik csak, hogy óvat-
lanul kirántotta a foglalatából a kiégett körtét, az pedig
eldurrant a kezében. Égő fájdalom hasított a tenyerébe,
a lámpa csattanva leesett a lába mellé; Gladys is sikol-
tozni kezdett, az anyjához szaladt, aki viszont ellökte
magától, és a szemére szorította a kezét. Gladys nem
hagyta magát, négykézláb Joanhez kúszott, átkarolta a
térdét, és egyfolytában üvöltötte, hogy maműű, ma-
műí, maműű!
Végül sikerült valahogy elrángatnia Joant a szek-
rénytől. Gladyst beleültette a fotelbe, Joant a pamlagra,
kirohant a szobából, le a konyhába, kikapott a szekrény-
ből két poharat, a hűtőszekrényből egy palackjeges ás-
ványvizet, felszaladt a lépcsőn, majd mindkettőjüknek
töltött a poharába.
Gladys úgy vedelte az ásványvizet, mintha világéle-
tében erre vágyott volna, pedig szíve mélyéből utálta.
Joan viszont intett, hogy egyetlen csepp sem menne
le a torkán. A szeme még mindig zavaros volt, mintha
mély álomból ébredt volna.
Lennon nem tudta, mit tegyen. Talán a konyhába
is azért rohant le, hogy mentesüljön a felelősség alól.
Abban bízott, hogy mire visszaér, már olyan helyzetet
talál, amelyben nem neki kell döntenie.
Mégiscsak neki kellett. Gladys zokogva az anyja
ölébe fúrta a fejét.
- Jaj, mami. Istenem, mami! Úgy megijesztettél. El-
vágtad az ujjad?
Joan egyik ujjából valóban vér csepegett a padlóra.
Valószínűleg a diótörő éles vége sértette fel a bőrét.
- Mi történt, mami? - sírta Gladys. - Beteg vagy,
mami? Istenem, mi történt veled, mami?
Joan képtelen volt megmukkanni. Úgy rázta a hi-
deg, mintha maláriás rohama lett volna.
Lennon felállt, és átkarolta Gladyst.
- Gyere, fektessük le a mamát, kicsim.
Joan nem ellenkezett. Hagyta, hogy levetkőztessék,
majd Lennon ágyba dugta. Gladys ott maradt mellette,
és az ágy mellé térdelve a hóna alá fúrta a fejét.
Lennon visszament a nappaliba, és benézett a tálaló-
szekrénybe.
Természetesen nem talált benne semmi nem oda
valót.

11.
Amikor Gladys visszatért hozzá, Lennon már döntött.
Méghozzá úgy, hogy elmond mindent a gyereknek. El-
végre Gladys már nagy gyerek, bizonyos értelemben
majdnem felnőtt, nincs joga hozzá, hogy eltitkolja előtte
az anyja állapotát. Elmond neki mindent, persze csak
kíméletesen, ahhoz mérten, hogy azért mégiscsak tizen-
éves:
Gladys nem is nézett rá, amikor visszatért a szo-
bába. Felvette elhullajtott papírjait, és tovább vagdalta
róla az ollóval a csíkokat. Lennon éppen azon töpren-
gett, hogyan kezdjen a dologhoz, amikor Gladys hirte-
len felkapta a fejét.
- A mami bolond, apu?
Lennon megrázkódott, mintha áram ütötte volna
meg.
- Honnan veszed ezt az ostobaságot, kicsim?
Gladys levágott egy szeletkét a papírjáról.
- Ő maga mondta.
- Tévedett a mami.
- Akkor... mi a baja?
Lennon sóhajtott, és belekezdett a magyarázatba. El-
mondta, hogy az emberek nem egyformák; ki-ki más-
képpen érzékeli a világot, azaz a környezetét. Minden-
kinek másképpen fejlődtek ki az érzékszervei. Van, aki
jobban hall, mint a többiek, van, aki jobban lát, van,
aki ügyesebb és így tovább. Van, aki pedig jóval érzé-
kenyebb embertársainál, merthogy valamennyiünk lel-
ke finom műszer, amely regisztrálja a valóságtól ka-
pott ingereket. Márpedig egy műszer minél finomabb,
annál nagyobb az esélye, hogy elromlik. Túlérzékeny-
ség esete forog fenn ilyenkor - a műszer azt is érzékeli,
ami a valóságban nem is létezik. Valahogy így van ez
a maminál is. A mami túl érzékeny lett az utóbbi idő-
ben - meg is lehet talán keresni az okát, amitől a válto-
zás bekövetkezett - s olyanokat is lát a világban, ami
nincs benne.
- A koponyát is csak... túlérzékenységből látta? -
kérdezte Gladys.
- Természetesen. A mami képzelete kissé eltorzítja
a valóságot.
- De miért éppen koponyát képzel a mami a szek-
rénybe?
Ez volt az, amire Lennon nem tudott válaszolni. De
mégis megpróbált.
- Képzeld csak el a következőt, kicsim. Megy a ma-
mi az utcán, és egyszer csak megpillant a falon vagy a
hirdetőoszlopon egy reklámot. Esetleg éjszaka egy vö-
rös fénnyel égő koponyát. Eléggé félelmetes, nem?
- Halloweenkor én is megijedtem egytől - ismerte
be Gladys.
- Na látod? A mami akkor nem ijedt meg tőle; leg-
alábbis nem volt tudatában, hogy megijedt. De belül
azért megrettent, és az agya elraktározta a félelmetes
képet. Nem is jött volna soha ki belőle, ha nem történik
vele valami... ami előhívta.
- Micsoda? - kérdezte Gladys.
- Például az, hogy elvágta a diótörő az ujját. Ettől
úgy megijedt, hogy a koponya előugrott az agyából,
és ettől elfelejtett minden egyebet - azt legfőképpen,
hogy mi okozta a koponya megjelenését.
Gladys okos kislány volt, mindent megértett. És Len-
non őszinte örömére meg is könnyebbült tőle.
- Már értem, apa - mondta letéve az ollóját. - És
a mami ezután mindig koponyákat fog látni, ha meg-
ijed?
- Reméljük, hogy nem - simogatta meg Lennon a
gyerek haját. - Sőt... biztos vagyok benne, hogy nem.
Ez csak egyszeri eset volt. - Azt természetesen böl-
csen elhallgatta Gladys elől, hogy nem is olyan régen
már előbukkant Joan agyából a koponya.
- Kell majd orvosságot szednie a maminak? - tuda-
kolta a kislány.
- Lehetséges - bólintott Lennon. - Majd megbe-
széljük egy doktorral... vagy pszichiáterrel.
- Nem fogják a mamit bolondokházába zárni?
- Dehogy zárják! Hiszen a mami nem bolond, csak
túl érzékeny. És még valamit, Gladys.
- Igen, apa?
- Lehet hogy a mami, ha felébred nem fog emlékez-
ni semmire. Ne emlékeztesd rá, jó?
- Jó, apa.
Persze azért azt nem állhatta meg, hogy ne e-mailez-
ze meg a barátnőjének, hogy a mamija rosszul lett, mert
halálfejet látott a tálalószekrényben. A barátnő vissza-
e-mailezte, hogy az semmi, az ő mamija egy meztelen
embert látott a kertjükben, akiről aztán kiderült, hogy
egy tetves alak. Ezt Jamieson bácsi mondta, a szomszéd,
miután felpofozta Betty nénit, a feleségét. Gladysék
szekrényében halálfejek bujkálnak, az ő kertjükben
pedig meztelen, tetves alakok. Mi a különbség a kettő
között?
Gladys megnyugodott.
Lennon viszont egyáltalán nem.

12.
Joan, amikor másnap reggel felébredt, valóban nem em-
lékezett mindenre. De valamire mégiscsak. És ez a va-
lamire emlékezés még borzalmasabb volt, mintha min-
denre tisztán visszaemlékezett volna.
A reggelit csendben költötték el. Szombat volt, nem
kellett munkába vagy iskolába menniük. Gladys több-
ször is a mamija arcán felejtette a szemét, ő azonban
ügyet sem vetett rá. Itta a kávéját, s a papírszalvétáját
gyűrögette. Lennon csak lopva mert rápillantani. Úgy
látszik, megismétlődött a múltkori eset: Joan elfelejtet-
te, mi történt vele. Istenem, de valójában mi is történt?
Csak nem kezd el széthullani az egyénisége?
Gladys felállt; és összeszedte a cuccát. Kisebb ki-
rándulásra készült a szomszédos mezőre a barátaival.
Odakint ragyogóan szép volt az idő, az ég vakítóan
kéklett, a fehér bárányfelhők úgy lebegtek rajta, mint
régi képeken a mozdonyfüst. Gladys puszit adott a ma-
minak, az apjának is, aztán eltávozott. Az, hogy a mami-
val nem ismétlődött meg a kínos eset, lassan feledtette
vele a félelmetes pillanatokat. Elvégre mindenki ma-
mijának vagy papijának lehetnek olyan tulajdonságai,
amelyekről jobb hallgatni. Néhány iskolatársa anyja
vagy éppen az apja iszik, az egyik öngyilkos is lett, csak
kimosták a gyomrát, Steve Anderson apja pedig késsel
esett az anyjának, és meg is sebesítette. Anderson úr
azóta rendőri megfigyelés alatt áll, és ha ötszáz méternél
közelebbre merészkedik volt családjához, jön a seriff,
és megfenyegeti, hogy szétrúgja a seggét, azonkívül
visszaviszik a sittre, és további néhány évet nyomnak
a nyakába. Mindenkinek van valami takargatnivalója,
az ő mamija néha halálfejeket lát a szekrényben... Na
és? Kinek mi köze hozzá?
Gladys elment, ők ketten pedig még egy kicsit az
asztalnál maradtak. Joan kialudta magát, tiszta volt a
tekintete, sima, puha a bőre. Lennon észrevette, hogy
a mutatóujja begyén apró, vörös pontocska díszeleg.
Ott szúrta meg a diótörő.
Joan ezen a reggelen, Gladys távozása után sokat
beszélt, mintha valami arra késztette volna, hogy terel-
je el a figyelmét arról, amit csinál. Lennon korábban
már észrevette, hogy Joan egyvégtében a szalvétáját
hajtogatja. Korábban csak gyűrögetésnek hitte, most
azonban, ahogy a kezében fehérlő gombolyagra esett
a pillantása, majdhogynem felkiáltott rémületében.
Joan tenyerén egy mesterien hajtogatott halálfej pihent.
Olyan szép, amilyet szinte még sosem látott. Legalább-
is papírból nem.
Joan nevetett, és beszélt valamiről, ami el sem hatolt
Lennon tudatáig. Jézusom, most akkor mi van?
Az asszony hirtelen abbahagyta a szövegelést, le-
hajtotta a fejét, hozzáértette a száját a tenyerén heverő
papír halálfejhez, és belefújt. A koponya megremegett,
majd növekedni kezdett. Lennon a szék karfájába ka-
paszkodott.
A koponya szerencsére nem volt a túlvilág hírnöke,
egyszerű papírhajtogatás volt, amely annak köszönhet-
te gyors kerekedését és növekedését, hogy a belefújt
levegő szétfeszítette. Hirtelen akkorára nőtt, mint egy
macska feje. De azért emberi koponya volt, ahhoz két-
ség sem férhetett.
Lennon szerencsére nem kiáltott fel, csak lesunyta a
fejét, és várakozott. Majd amikor rövid időre ismét be-
szédszünet következett - Joan belekortyolt a kávéjá-
ba - kihasználta a kedvező pillanatot, és az asszonyra
mosolygott.
- Értesz te a papírhajtogatáshoz, kicsim?
Joan meghökkenve nézett rá a csészéje felett.
- Hogy mihez?
- A papírhajtogatáshoz.
Joan felhúzta a vállát.
- Nem én. Az origamira gondolsz?
- Például.
- Egyszer be akartam iratkozni egy tanfolyamra. Tu-
dod, a divattervezésnél nem árt, ha az ember minden-
hez ért. Miért kérdezed?
- Csak úgy. Eszembe jutott valami. Mondjuk, ha ar-
ra kérnélek, hogy hajtogass nekem a szalvétádból egy
kis halálfejet, meg tudnád tenni?
Joan sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Hogy neked néha milyen hülye ötleteid támadnak,
Lennon Gettysbury! Hogy a fenébe tudnék éppen ko-
ponyát hajtogatni? Fogalmam sincs róla, hogyan kell.
Talán kérdezd meg a lányod - ők aztán Halloween ide-
jén mindenbe belefognak.
Lehajította a kezében tartott koponyát a tányérja
mellé, és huncutul Lennonra nézett.
- Tudatában vagy, drágám, hogy Gladys lelépett?
- Hát persze - mondta Lennon.
- És?
Lennon felállt, és megpaskolta Joan fenekét.
- Gyere fel a hálószobába, mutatok neked valamit.
Az asszony szája széles mosolyra húzódott.
- Igazán? Mit?
- Majd meglátod.
- Naná, hogy meglátom! - rikkantotta Joan. - Még-
hozzá minél előbb. Gyere gyorsan, hadd kezdődjék jól
ez a nap. Vagy... Lennon, te akarsz valamit! Azt hiszed,
nem látom rajtad? A te túlfűtött fantáziád... No, nem
bánom, legyen itt, ha akarod...
Lennon döbbenten tapasztalta, hogy Joan apró kis
ugrással felteszi a fenekét az asztalra, és gombolgatni
kezdi a pizsamáját.
Lennon nem ettől döbbent meg. Sokkal inkább attól,
hogy Joan feneke már csak alig néhány milliméternyi-
re volt a kis halálfejtől. Egyetlen rossz mozdulat, és la-
posra nyomja.
- Ne! - kiáltotta rémülten. - Ne!
Joan már félmeztelen volt, és éppen a pizsamaalsó-
jától igyekezett megszabadulni. Úgy járt közben a lá-
ba, mintha biciklizne. Lennon kiáltására aztán abba-
maradt a biciklizés.
- Mit mondtál, szívem?
- Hogy ne.
- Mit ne?
- Inkább odafent!
- Jaj, istenem, Lennon, döntsd el már végre, hogy
hol akarod! Csak siess drágám, mert az, amire készü-
lünk, nem a chicagói vonat, hogy akár egy órát is vár-
junk rá. Nos, akkor hol?
- Fent.
- Jól van, gyerünk. Szedd a lábad, nagyfiú!
Lennon addig ügyeskedett, amíg Joan lecsusszant
az asztal széléről, megmentve vele a halálfej életét.
Lennon gyorsan lekotorta az asztal alá. Ott már bizton-
ságban lesz, amíg érte nem jön.
Másfél óra múlva ment érte.

13.
Lennonnak óriási szerencséje volt. Joannek délután ket-
tőre be kellett ugrania egyik üzletfeléhez, hogy aláír-
jon néhány számlát. Ahogy Joan kihúzta a lábát, elő-
kotorta fiókja mélyéről a kis halálfejet, amelyet még
idejében sikerült megmentenie, az asztali lámpa alá
tette, és alaposan megnézegette. Arra készült, hogy
megfejtse a titkát. Megtanulja, hogyan kell halálfejet
hajtogatni - hátha kijön belőle valami. Rövid szemlé-
lődés után aztán feladta a küzdelmet. Rájött, hogy
olyasmibe ütötte az orrát, amihez nem ért. Szétszed-
hette volna a kis remekművet, csakhogy aligha lett vol-
na képes ismét összerakni. Márpedig nem akarta tönk-
retenni szegényt.
Rövid gondolkodás után felhívta Pascalt. Ron Pas-
calt, akivel jó néhány évvel azelőtt egy fogadáson is-
merkedett meg. Pascal kiváló borszakértő, azonkívül
hobbiból sárkányeregetéssel foglalkozik. Rendszere-
sen részt vesz a távol-keleti országok sárkányeregető
bajnokságain, és gyakran kiváló helyezéseket ér el. Ez
pedig a keleti sárkánykészítő technikát ismerve, nem
akármi. Pascal ért az origamihoz is, ráadásul a papír-
ból hajtogatott repülőgépecskék versenyén is jól szo-
kott szerepelni. Irány hát Ron Pascal!
Ron szerencsére otthon volt, s a néhány perces kö-
telező szépelgés után Lennon elébe rakta a papírko-
ponyát.
- Szeretném, ha megnéznéd, Ron.
Ron Pascal megnézegette a koponyát, de nem ért
hozzá.
- Mi a csoda ez?
- Egy papírkoponya. A kertünkben találtam, talán a
szél fútta be. Ki akartam dobni, de valahogy megakadt
rajta a szemem. Roppant ügyes hajtogatási technikával
készült. Arra gondoltam, esetleg megtanulom. Ha nyu-
galomba vonulok, kell valami hobbi.
Ron Pascal ekkor fogta csak meg a halálfejet. Ekkor
sem az ujjával, hanem egy csipesszel. Sőt még egy áll-
ványon álló látcsőfélét is a szeme elé húzott. Olyasfé-
lét, amilyenekkel az órások nézegetik az óraszerkeze-
teket.
Vizsgálgatta egy kicsit, majd megrázta a fejét.
- Ezt nem hajtogatták, Lennon.
Lennonban megállt az ütő.
- Nem?
- Nem bizony. Nem hajtogatási technikával készült.
- Akkor mivel?
- Azt csak a jó isten tudja.
- És ha azt mondanám, hogy láttam, amint hajto-
gatták?
- Én meg azt mondanám, hogy rosszul láttad.
- Ez esetben hogy csinálták?
- Ahhoz, hogy megtudjam, szét kellene szednem.
De nem szívesen tenném. Látod, milyen vékony a pa-
pírja? Ilyen vékonyat nem is igen lehet hajtogatni. Nem
is értem, mitől marad egyben. Ha szétszedném... elron-
gyolódna. Mindenesetre, szívesen megismerkednék az-
zal, aki csinálta. Bár... ha nem lennék megrögzötten és
földhözragadtan racionalista, tudod, mit mondanék,
Lennon?
- Mit?
- Hogy nem is földi emberek voltak, akik csinál-
ták. Talán ufók, akik erre jártak, és elveszítették a játé-
kukat.
Amikor kikísérte, a kis halálfejre bökött.
- Ha megtalálod, aki csinálta, hívj fel. Hátha tanu-
lok tőle valamit, amit fel tudok használni a sárkányké-
szítésnél.
Lennon bólintott és megígérte, hogy amint megtud
valamit, nyomban értesíti Pascalt.
Valahogy aztán úgy alakult, hogy soha nem került
sor ígérete beváltására.

14.
A következő héten, szerdán, a világító koponya a mo-
sógépből került elő. Joan kinyitotta a gép ajtaját, a ko-
ponya pedig kikacsintgatott belőle. Szerencsére Gladys
ezúttal nem volt otthon, sportfoglalkozáson vett részt
az iskolában. Lennon lerohant a dolgozószobájából a
konyhába, s már meg sem döbbent túlságosan, amikor
Joant térden állva találta a mosógép előtt. Abban a pil-
lanatban veszítette el az eszméletét, amikor odaért hoz-
zá és magához ölelte. Joan hátrahanyatlott a karjában,
és önkívületi állapotban nyöszörgött valamit.
Lennon ekkor még nem volt biztos benne, hogy a
koponyát látta-e, de még a küszöbön innen Joan kinyi-
totta a szemét, és villámgyors mozdulattal végigkar-
molta Lennon arcát.
- A koponya! - sikította a fülébe. - Ott a koponya
a... mosógépben!
Ezután Lennon vállára hajtotta a fejét, és elájult.
Vagy elaludt. Lennon már nem is érzékelte a különb-
séget a kettő között. Ekkor határozta el, hogy felkeresi
Mary-Lout, a pszichiátert.

15.
Mary-Lou megtermett, vaskos, vörös hajú asszony volt;
Lennon még abból az időből ismerte, amikor Water-
fortba járt egyetemre. Egy speciális, pénzügyi kurzust
szeretett volna végighallgatni Delaware-ban, amelyet
Charlton professzor, a szakma kiválósága tartott. Csak-
hogy abban az évben Charlton - aki amolyan flúgos
figurának, mondhatni vagabundnak számított az egye-
temi oktatók között - a waterforti egyetemre szerző-
dött. Így aztán Lennon némi bizonytalankodás után ösz-
szecsomagolta a cuccát, és átköltözött Waterfortba. Ott
ismerkedett meg Mary-Louval.
Mary-Lou amolyan hírességnek számított a water-
forti egyetemen. Méghozzá két okból is. Az egyik, hogy
még csak véletlenül sem vizsgázott kiválónál rosszabb
eredménnyel, azonkívül minden rászorulónak segített.
Nem kivéve természetesen a kóros nőhiányban szenve-
dőket sem. Mivel hogy, hogy nem, bizonyos ideig Lén-
non is abban szenvedett, megkörnyékezte Mary-Lout.
Mary-Lou aztán nem sokat cifrázta a dolgot - néhány
tapogatódzó kérdés után azt mondta, hogy miért ne?
Ráadásul egy hülyét is fogott Lennonban. Lennon,
aki mindaddig nem merült el kellő mélységig a női lé-
lek rejtelmeiben, arra gondolt, hogy mivel megtörtént,
aminek meg kellett történnie, gyakran többször is, és
viszonyuk már három hónapja tartott, feleségül veszi a
lányt. Ezt egy intenzív együttlétük után meg is mondta
neki. Mary-Lou felkönyökölt az ágyon, ránézett, könny
csillant meg a szemében, lágy, puha csókot nyomott
a homlokára - ekkor Lennon elérzékenyült, mert azt
hitte, ez a lánykérés élete legszebb emléke marad halá-
láig - majd nevetni kezdett. Úgy, hogy a könnyek is
potyogtak a szeméből: Közben egyre magasabb és fel-
csuklóbb hangok törtek ki a száján. Lennon, ha nem ér-
zett volna valami kötelességfélét a lány iránt, és nem
tisztelte volna annyira a női nemet, mint amennyire
tisztelte, azt is mondhatta volna, hogy Mary-Lou röhög.
Pedig az lett volna a helyes kifejezés. Szépíthetjük
akárhogy is a dolgot: Mary-Lou valóban kiröhögte Len-
nont.
Amikor aztán Lennon nagy zavarában még egyszer
megismételte a kérdést, hogy tudniillik, hozzám jössz-e
feleségül, Mary-Lou nemes egyszerűséggel megmar-
kolta a családfáját, és viháncolva hátravetette magát
az ágyon.
- A francot megyek! - kiáltotta harsogó jókedvvel. -
Dehogy megyek!
Lennonban egy világ omlott össze.
- De hát... miért nem? - nézett sután a lányra.
Mary-Lou ismét adott neki egy puszit. Ezúttal a szá-
j ára.
- Ezer okom van rá. Hányat mondjak el belőle?
- Hármat - mondta némiképpen magához térve Len-
non.
Mary-Lou felemelte a kezét, és feltartotta az egyik
ujj át.
- Egy. Mert nem vagyok szerelmes beléd.
- De mégis... lefekszel velem?
- Le.
- Ez hogy... lehet?
- Úgy, hogy megsajnáltalak, fiacskám. Meg aztán
kedvellek is. De szerelmes nem vagyok beléd. Kettő:
nem vagyok megelégedve a... hogy is mondjam csak,
hogy ne bántsalak meg?
- Értem - biccentett Lennon.
- Nem az a bajom, hogy nem jó veled, hanem hogy
nem halok meg tőle. Érted? Csak haldoklom. Ezért nem
megyek hozzád többek között. Mondjam a harmadi-
kat is?
- Azt hiszem... ennyi elég is lesz - legyintett Len-
non. - Ezzel vége?
- Minek? - kérdezte Mary-Lou kimászva az ágyból.
Vörös, hosszú hajzuhataga beborította egész testét. -
Ki akarsz rúgni?
- Dehogy akarlak - tiltakozott Lennon. - Azt hit-
tem, fordítva van a dolog.
- Miért rúgnálak ki? - kérdezte Mary-Lou: - Ha vé-
ge a szemeszternek, te is lelépsz innen meg én is.
Így is történt. Lennon nem kérte meg többé Mary-
Lou kezét; azzal sem törődött már, hogy Mary-Lou
akkor, amikor éppen nem vele van, kinek a karjában
haldoklik, sikeresen megosztotta az idejét Charlton pro-
fesszor és a lány között. Később, évek múlva, amikor
Waterfort emléke néhanapján még ráköszönt, halvány,
elmosódott árnyékként tette csupán. Egy régi cimbo-
rától hallotta, hogy Mary-Lou Delaware-tól nem mesz-
sze, egy kisvárosban rendezte be a rendelőjét. Mert-
hogy Mary-Lou az elvárásokkal ellentétben nem lett
tudós, nem lett kiváló egyetemi tanár, nem lett fővárosi
híresség, vagy hollywoodi sztár-pszichiáter - egysze-
rűen csak dúsgazdag lett. Három államból özönlöttek
hozzá a betegek éjjel-nappal. Legendák keltek szárny-
ra különleges képességeiről. Hogy úgy belelát az em-
beri lélekbe, mintha csak a tányérján heverő birkabor-
dát tanulmányozná.
Lennon egy esős délutánon kocsiba vágta magát, és
felkereste Mary-Lout.

16.
Lennon majd fenékre esett, amikor megpillantotta
régi barátnőjét. Szerencséje volt, hogy Mary-Lou azon
nyomban lerohanta, mert különben, ki tudja, mi történt
volna vele. A legkevesebb az lett volna, hogy eltátja
a száját, és talán be se tudja többé csukni a szájzártól.
Az a Mary-Lou, aki a rendelőjében fogadta, egyáltalán
nem emlékeztette arra a Mary-Loura, aki kinevette az
ágyban. Ha akkor is ilyen lett volna, valószínűleg sem-
miféle ágyjelenetre nem került volna sor közöttük. Az
a Mary-Lou, bár nem volt csúnya, szép sem volt, inkább
olyan középszerű. Ez a Mary-Lou azonban, aki a keb-
lére röppent, maga volt a női szépség. Gyönyörű arcú,
ragyogó alakú, olyan keblekkel, hogy majd kiverték a
szemét. Az aranykeretes szemüveg, amelyet az orrán
viselt, még csak tovább növelte a varázsát.
Mary-Lou természetesen érzékelte a megrökönyö-
dését, de nem sok ügyet vetett rá. Legalábbis ott a ren-
delő ajtajában, titkárnője előtt nem. Amint azonban be-
csukódott mögöttük az ajtó, ismét Lennon nyakába ve-
tette magát, és két kiadós puszit nyomott a szájára.
- De örülök neked, Lennon. Istenem, ha tudnád,
mennyire örülök!
- Én is örülök - dadogta Lennon.
Mary-Lou mutatta, hogy foglaljon helyet egy fotel-
ban, míg ő maga vele szemben egy kisebb, egyenes
hátú székre telepedett. Ahogy kivillant a térde a szok-
nyája alól, Lennont megütötte az elmúlt ifjúság vará-
zsa. Istenem, mintha csak álom lett volna!
Miután kiörvendezték magukat, Mary-Lou kacéran
rámosolygott.
- Meglepődtél rajtam?
Lennon elhatározta, hogy őszinte lesz. Mi a fenéért
megy valaki pszichiáterhez, ha nem őszinte?
- Meg - biccentett.
- Waterfortban egy rút kiskacsa voltam, mi? - kér-
dezte elégedetten.
- Azt azért nem mondanám - morogta Lennon -
Nem szoktam rút kiskacsákkal...
- Dehogyisnem! - legyintett Mary-Lou. - Neked
akkor mindegy volt, hogy ki fekszik le veled. Csak
akadjon valaki - persze bizonyos határok között. Az
azért édes volt, amikor megkérted a kezem.
- Nemet mondtál!
- Hát persze. Azon a héten te voltál a harmadik. Nem
tettem jól?
- Nem is tudom - dünnyögte Lennon.
- Ami engem illet, a plasztikai sebészet csodája va-
gyok - sóhajtott a lány. - Nem akarlak elijeszteni ma-
gamtól, csak éppen ez az igazság. Amikor megalapítot-
tam a praxisomat, és már volt pénzem elég, elmentem
egy henteshez, és azt mondtam neki, hogy eddig ilyen
voltam, most szeretnék másmilyen lenni. Bólintott, és
faragni kezdett. Ez lett belőlem.
- Nem végzett rossz munkát - bólintott Lennon. -
Család, gyerek?
- Család, gyerek - bólintott Mary-Lou, majd Len-
non térdére tette a kezét. - Nos, akkor ebből elég is. Mi
szél hozott hozzám, Lennon?
Bár Lennon biztos volt benne, hogy Mary-Lou úgy
átlát rajta, mint Steve bácsi a szomszédban lakó nagy-
lány télikabátján, azt mondta, amit korábban elterve-
zett magában.
- Valakinek a nevében jöttem - kezdte a süket dumát.
- Igazán? - húzta fel a szemöldökét Mary-Lou.
- Egy barátom küldött. Amolyan tapogatódzó láto-
gatásra. Természetesen tisztában van vele, hogy a pszi-
chiáterek nem adnak távprognózist, nem is adhatnak,
de talán azt azért meg tudod mondani, mi.legyen a ba-
rátom következő lépése.
- Halljuk a problémát.
Lennon ekkor elmesélte mindazt, amit útközben ki-
eszelt, s ami lényegében az igazságot tartalmazta. Be-
szélt egy asszonyról, aki tíz-egynéhány évnyi boldog
házasság után egyszer csak koponyákat kezdett látni.
Hol a fiókban, hol a szekrényben, hol a mosógépben.
Sajnos semmi jel nem mutat arra, hogy a látomásai
ne folytatódnának tovább. Ki tudja, meddig, és mi lesz
a dolog vége. Végül, amikor befejezte, megkérdezte
Mary-Loutól, hogy szerinte komoly-e a helyzet.
Utolsó szavai után hosszasabb csend hullott rájuk.
Lennon azt hitte, Mary-Lou első kérdése az lesz majd,
hogy róla és a feleségéről van-e szó, de Mary-Lou nem
firtatta a beteg személyét.
- Ennyi? - kérdezte.
- Röviden - mondta Lennon.
Mary-Lou Lennon szemébe nézett. Lennon meghök-
kenve vette észre, hogy Mary-Lou szeme azóta, amióta
kimászott az ágyából, nagyon is megváltozott. Akkor
álmodozó, jóindulatú, nemtörődöm szeme volt, most
pedig éles és figyelmes, mint a kígyóé. És talán a színe
sem olyan, mint régen.
- Nem könnyű eset - mondta Mary-Lou. - Sőt...
egyáltalán nem az.
- Mennyire nem... az?
- Hát... nagyon. Azt mondod, az illető nem iszik;
nem kábítószerezik, nem él nyomasztó légkörben?
- Persze hogy azt!
Mary-Lou levette a szemüvegét, és megnyomkodta
a szemét.
- Akkor bizonyára gyerekkorában történt vele vala-
mi. Lassan előjönnek belőle a gyermekkori elfojtások.
Feloldódnak a tiltások.
Lennon előrehajolt.
- Valami olyant akarsz mondani, hogy megerősza-
kolta az apja vagy mi?
Mary-Lou felhúzta a vállát.
- Még az is meglehet, csak éppen nem tudjuk, hogy
függ össze a tragédia az emberi koponyával. Ehhez is-
mernünk kellene a gyermekkorát. Az ugye nem lehet-
séges, hogy az illető eljöjjön hozzám, és némi vizsgá-
latnak vesse alá magát?
- Nem. Az lehetetlen. Legalábbis egyelőre nem -
tette aztán hozzá.
Mary-Lou visszatette a szemüvegét az orrára.
- Ennyit tudtam tenni érted, Lennon. Valamit elte-
metett a lelkében; és az bújik elő belőle. Próbáld meg
rábeszélni, hogy jöjjön el hozzám. Különben tényleg
örülök, hogy láttalak, - Kissé mintha bepárásodott vol-
na a szeme az emlékek melegétől. - Tudod, néha arra
gondolok, mi lett volna, ha akkor elfogadom az ajánla-
todat? Sajnos nem lehet ugyanazt a játszmát még egy-
szer lejátszani.
Hazafelé menet Lennon elhatározta, hogy felkeresi
Joan anyját.

17.
Joan anyja, Cinderella King egy nyugdíjas otthon meg-
becsült tagja volt. Lévén, hogy korábbi életét a színpa-
dokon töltötte, rá várt az a megtisztelő feladat, hogy
színjátszókört szervezzen a nyugdíjasokból, színielő-
adásokra vezesse őket, és egyáltalán: testi betevőjükön
kívül lelki betevőjükről is gondoskodjék. A nyugdíjas-
házban - Alkonyi Fénynek hívták - bár maga is csak
lakó volt, munkájáért nem is kis fizetést húzott. Még a
szomszédos intézményekből is hozzá jártak tanácso-
kért és címekért, ha meg akartak hívni egy-egy aktuá-
lis hírességet.
Joan anyja büszkén elmondhatta magáról, hogy éle-
tében nem sokat törődött a lányával. Cinderella Kinget
semmi más nem érdekelte, csak a színpad. Cirka hat
hivatalos férjet fogyasztott el színpadi működése során,
nem hivatalosat pedig számtalant. Ebben a sűrű élet-
ben nem sok idő jutott Joanre, aki különben is megkér-
dezése nélkül jött a világra. Olyannyira, hogy Cinde-
rella King átverésnek is tartotta a dolgot, és ezt a lá-
nyán bosszulta meg. Az alattomos kis patkány minden
figyelmeztető jel nélkül pottyant ki belőle; talán csak
két nappal a megérkezése előtt figyelt fel néhány gya-
nús jelre, de azokra sem fordított kellő figyelmet. Joan
két felvonás között látta meg a napvilágot, ami azért is
felettébb kínos volt, mert éppen premier alkalmával
történt: egy Shakespeare darab bemutatóján. A máso-
dik felvonásban más játszotta már a szerepét - egy kis
akarnok virágáruslány - aki ezzel az alakításával ug-
rott ki a szürkeségből, és futott be aztán szédítő kar-
riert. Ha nem jön az a kis nyomorult, még mindig a
színpad széléről szimatolná mások lábszagát.
Cinderella King csupán annyit tett Joanért, hogy
fizette a neveltetését, és néha-néha néhány napra ven-
dégül látta a házában. Apát azonban nem sikerült kerí-
tenie neki, lévén hogy egyáltalán nem emlékezett visz-
sza arra az időre, amikor Joan biológiai léte megkez-
dődött. De a tandíjait mindig becsülettel kifizette. És
még valami mást is tett érte, azt azonban el akarta fe-
lejteni.
Cinderella Kingnek fogalma sem volt róla, hol él a
lánya, arról is csak egyszer hallott, hogy férjhez ment.
Joan még házasságuk első évében meglátogatta, de
többször nem. Cinderella ugyanis barátságosan, de na-
gyon határozottan megkérte rá, hogy ne jöjjön többé.
Rontja a presztízsét; ha kiderül, hogy anyányi lánya
van.
Lennon némi keresgélés után megtalálta az anyó-
sát. Természetesen soha nem látta még életében; léte-
zéséről is csak Joan egy-egy odavetett félmondatából
tudott. Őt magát nem izgatta az anyóshiány, s mivel
látta, hogy Joan sem szomorkodik miatta, nem fesze-
gette a dolgot. Mint ahogy a saját szüleit is távol tartot-
ta Joantől.
Majdhogynem úgy érezte magát az asszony előtt,
mint Mary-Lou előtt. Pedig ez az idős, sminkbe fulladt
nő nem is volt a hálótársa. Csakhogy, a fene vigye el,
ennek is mintha a veséjébe látna a szeme.
Egy kis üveglapokkal határolt verandán ültek zöld
futónövények között. Lennon az ablakon át a kertre lá-
tott, ahol idősödő hölgyek és urak sétáltak. Lennon
széttárta a karját, és ültében kissé meghajolt az asz-
szony előtt.
- Az ön veje vagyok, asszonyom.
Cinderella King arcán csalódott hullám futott át.
- Azt hittem, újságíró.
- Lennon Gettysburynek hívnak.
- Örülök a szerencsének - mondta fahangon az asz-
szony.
Lennon szíve összeszorult. Vigye el az ördög, nem
is olyan egyszerű beszélgetni valakivel, aki semmi ér-
deklődést nem mutat irántunk.
- Hogy van Joan? - kérdezte némi szünet után Cin-
derella.
- Jól - mondta megkönnyebbülve Lennon.
- Ennek örülök.
- Gladys is jól van.
-
Azt akarta mondani, hogy az ön unokája, de végül
inkább azt mondta, hogy a lányunk.
Az asszony arca meg sem rezzent a smink és a fe-
kete keretes, szivárványszínben játszó napszemüveg
mögött.
- Ennek is örülök.
- Nyilván csodálkozik, asszonyom, hogy én jöttem
önhöz, és nem ő.
Az asszony felhúzta a szemöldökét.
- Én már semmin sem csodálkozom.
Lennon ném értette pontosan, mire céloz Cinderella
King. Az életkorára-e, vagy az élet okozta megpróbál-
tatásaira.
- Az a helyzet, hogy Joan... az utóbbi időben fur-
csán viselkedik.
Az asszony arcán nem látszott érzelem.
- Ezt hogy érti?
Lennon néhány mondatban elmagyarázta neki, hogy
Joan koponyákat lát a fiókokban, a szekrényben és a
mosógépben. Ekkor futott csak át valami halvány ér-
deklődésféle az asszony arcán.
- Koponyákat? - kérdezte. - Miért éppen azokat?
- Ezt szeretném én is megtudni, asszonyom.
- Tőlem?!
- Miután ön az anyja... esetleg...
Cinderella King türelmetlen mozdulatot tett a kezé-
vel. Lennon akár elbocsátásnak is értékelhette.
- Nem álltam intenzív kapcsolatban vele.
- Nem emlékszik semmire, ami...
- Nem!
Lennon hátratolta a székét, és felállt.
- Bocsásson meg, művésznő, hogy zavartam.
Meg akart_fordulni, de az asszony hangja megállí-
totta.
- Hogy is hívják magát, fiam?
- Lennonnak, művésznő.
- Üljön vissza, Lennon.
Lennon visszazökkent a székébe, és kíváncsian né-
zett az anyósára. Abban reménykedett, hogy mint a re-
gényekben, az asszony megtörik - ráébred, hogy mi-
lyen galádságot követett el gyermeke ellen; sírva fakad,
a nyakába omlik, úgy követeli, hogy azonnal láthassa a
lányát és az unokáját.
Nem így történt a dolog. Sajnos-e vagy sem: ki tudja?
Cinderella King arca mozdulatlan maradt, s a szék kar-
fáján nyugvó keze sem árulkodott belső indulatokról.
- Azt mondja... beteg?
- Nem tudjuk, asszonyom. Ezt szeretném kideríteni.
- Nálam?
- Azt hittem, ismeri a múltját.
- Lehet, hogy az agyával... van valami gond?
- Miért kérdi, asszonyom?
Cinderella King előrehajolt, úgy suttogta Lennon
fülébe.
- A lányomnak hároméves korában agydaganata
volt, Mr. Gettysbury. Nem sok esélye volt az életben
maradásra, mégis életben maradt.
Lennon úgy megszédült, hogy azt hitte, menten le-
zuhan a padlóra. Kénytelen volt széke karfájába kapasz-
kodni. Az asszony vele szemben nem vett észre sem-
mit; talán a múltba nézett, messze-messze az eltűnt
idők mögé.
- Hároméves volt, amikor szóltak az intézetből, hogy
beteg a gyerek. Megállapították, hogy agydaganata van.
Azt is megállapították, hogy műthető... csak éppen egy
egész vagyonba kerül a műtét. Nem voltam boldog tőle,
elhiheti. Éppen akkor jöttem rendbe anyagilag, a műtét
újra csak lenullázott. Még a kocsimat is el kellett adnom.
- Megcsináltatta a műtétet?!
- Mi mást tehettem volna? Ha valamelyik hiéna a
lapoktól kiderítette volna, hogy hagytam meghalni a be-
teg lányomat, bár talán megmenthettem volna, ez a kar-
rierem végét jelenthette volna. Megoperálták, és rend-
be jött. Azt mondták, ha tizenöt éves koráig nem újul
ki, akkor nagy a valószínűsége, hogy nem is fog. Hát...
ennyit tudtam elmondani önnek, Lennon. Különben a
kórlapokat megtalálhatja a Cherokee Falls-i kórházban.
Lennon felállt.
- Köszönöm, asszonyom. Ha megtudok valamit...
értesítsem róla?
- Szeretném, ha megkímélne tőle - mondta Cinde-
rella King.

18.
A Cherokee Falls-i kórházban minden különösebb te-
ketória nélkül elé tették Joan kórlapját, zárójelentését
és még vagy másfél kilónyi papírt az egyes vizsgála-
tokról. Fiatal, szeplős képű doktorkisasszony mutatta
meg őket és csináltatott róluk másolatot.
Lennon elérzékenyülve tartotta a kezében a kis ko-
ponyáról készített röntgenképet, CT t és a csoda tudja
még, miféle vizsgálatok eredményeit.
A kis doktornő kíváncsian vizsgálgatta az arcát,
amint a leleteket nézegette. Talán azt várta, hogy kér-
dezzen tőle valamit. Lennon úgy döntött, hogy kérdez is.
- A feleségem - mondta a röntgenképre bökve. -
Furcsa látni, hogy milyen kicsi volt.
- Valamennyien így kezdtük - biccentett a doktornő.
- Segítene nekem valamiben, kisasszony?
- Azért vagyok itt.
Lennon úgy döntött, hogy felfed valamit a nagy
titokból.
- A feleségemnek víziói vannak - mondta, letéve
maga elé a röntgenképet.
A kis doktornő felhúzta a szemöldökét.
- Mióta?
- Cirka egy hónapja.
A doktornő nem kérdezte meg, hány éves Joan, hi-
szen a kórlapról úgyis látta.
- Miket vizionál?
- Koponyákat - mondta Lennon. - Fénylő kopo-
nyákat.
A doktornő még feljebb húzta a szemöldökét.
- Nocsak. És hol látja őket?
Lennon elmondta, hogy szekrényben, fiókban, de az
úszómedencében is látott már.
- Fénylő koponyákat?
Felemelte a röntgenképet, megnézegette, aztán leej-
tette maga elé.
- Nem hiszem - mondta.
- Mit nem hisz? - kérdezte Lennon nagyot nyelve.
A doktornő a képre bökött.
- Hogy ettől lenne.
- És ha kiújult?
- Nem hiszem. De akkor sem lehetséges.
- Miért ne lehetne az?
- Mert... akkor egészen másféle tünetei lennének.
Az agydaganatot nem kísérik efféle víziók.
- Hátha a feleségem esetében mégiscsak kísérik?
A doktornő felvonta a vállát.
- Elméletileg természetesen minden lehetséges. Még
az is, amit a világ összes orvosa lehetetlennek tart. Én
csak azt mondtam, amit gondolok.
- Bocsásson meg - nyögte Lennon. - Kicsit kiva-
gyok, ennyi az egész.
A doktornő ismét a kezébe vette a képet.
- Szívesen megvizsgálnám a feleségét. Valóban szí-
vesen megtenném.
Lennon sóhajtott, és megrázta a fejét.
- Nem menne bele. Ha csak megemlíteném... a po-
kolba küldene.
A doktornő ismét letette maga elé a képet.
- Van egy ötletem. De előtte hadd mondjak önnek
valamit... Mr. Gettysbury. Éppen a szakorvosi vizsgám-
ra készülök, és... az ön feleségének az esete... hm...
érdekes lehetne számomra. Ne ugorjon fel, kérem, térí-
tésmentesen vizsgálnám meg Joant, és név nélkül ke-
rülne bele a disszertációmba.
- Hát nem érti, hogy soha nem menne bele a vizsgá-
latba?! Ha csak megemlíteném neki; pokol lenne mel-
lette az életem!
- Maradjon nyugton, Mr. Gettysbury! Hadd magya-
rázzam meg, mire gondolok. Mondja neki azt, hogy
önnek van szüksége a vizsgálatra. Papírt is kap tőlem,
ha akar. Kérje meg, hogy kísérje ide magát. Én majd
megteremtem a lehetőséget, hogy közben felvételeket
készítsek a fejéről. Mit szól hozzá? Persze azt magá-
nak kell kiötölnie, hogy miért jön hozzám. Találjon ki
valami hihető kis történetet. Oké?
Lennon arra gondolt: mit veszíthet, ha enged a dok-
tornő unszolásának?
Még hazafelé menet kitalált egy jó kis történetet.

19.
Két nappal ezután látványosan beverte a fejét az ajtó-
ba. Jó nagyot csattant, meg is ütötte egy kicsit, de nem
annyira, hogy búb nőjön rajta.
- Jézusom! - kapott a szívéhez Joan. - Mi történt
veled, kincsem?
Lennon a homlokára szorította a tenyerét.
- Belefejeltem az ajtóba. Az ördög vigye el!
Joan megcsóválta a fejét.
- Mindig mondtam, hogy ne futkoss olyan ész nél-
kül, mint a tavaszi szél. Várj, teszek rá hideg vizes bo-
rogatást.
Joan szerencsére nem nagyon nézegette a homlo-
kát, csupán rányomta a vizes ruhát. Lennon sziszegett,
mintha fájna neki, aztán megnyugodott.
Egészen másnap reggelig.
Reggel szédülésre panaszkodott. Déltájban felhívta
Joant, hogy még most is szédül, ezért beugrik a közeli
klinikára. Este vidáman, fütyörészve tért haza.
A következő reggelen ismét szédült. Délben megint
csak benézett a klinikára. Este jobban lett, de még ki-
csit fájlalta a fejét:
Amikor harmadnap is eljátszotta ugyanezt, Joan
megelégelte a dolgot.
- A csodába is, Lennon, ennek már a fele sem tré-
fa! - mondta, amikor Lennon újra csak a fejét tapo-
gatta. - Menj már el valami normális orvoshoz!
- Hiszen már háromszor voltam nála.
- Kinél?
- A nevét nem tudom:
- Akkor honnan tudod, hogy normális?
- Úgy nézett ki.
Joan összetette a kezét.
- Jézusom, Lennon, ne mondd nekem, hogy ilyen
hülye vagy. Azért, mert rokonszenvesnek néz ki vala-
ki, még nem biztos, hogy érti is a dolgát.
Lennon sajnálkozva, és nem kis lelkifurdalással né-
zett a feleségére. Joan az utóbbi időben jó néhány kilót
fogyott, és mintha a korábban még hajszálvékony, szem-
mel alig látható ráncocskák is megvastagodtak volna a
szeme környékén. Nem akarta bevallani magának, de
a felesége mintha hirtelen elkezdett volna öregedni.
Nevetséges, hiszen még harmincnyolc éves sincs...
Arra riadt, hogy Joan oldalba taszítja.
- Ébresztő, Lennon! Szólok Judynak, ő majd kerít
neked egy jó orvost.
Lennon erre csak legyintett egyet.
- Ha már mindenáron mással is meg akarnám vizs-
gáltatni magam, csakis Cherokee Fallsba mennék.
- Miért? Ott mi van?
- Az állam egyik legjobb fejklinikája. Elsősorban
agysérülésekkel foglalkoznak.
- De hiszen neked nem sérült meg az agyad!
- Azt is meg tudják állapítani, ha netalántán rejtett
agyrázkódásom lenne.
- Honnan tudod te, hogy abban az izében... Chero-
kee Fallsban olyan jó orvosok szaladgálnak?
- Diego Kaplantól.
- Ő honnan tudja?
- Állítólag mindenki tudja. Az a hely a fejbetegek
Mekkája.
Joan megtörölgette homlokát, és lehunyta a szemét.
Lennon ismét csak meghökkent, hogy az utóbbi idő-
ben milyen fáradt szemei lettek a feleségének.
- Milyen messze van az az izé?
Amikor megtudta, hogy 350 mérföldnyire, kikere-
kedett a szeme.
- Te annyit akarsz utazni azért a vizsgálatért? Iste-
nem, Lennon, nincs valahol közelebb egy olyan hely,
amelyben megbíznál?
Lennon erre a fejét csóválgatta, hogy sajnos nincs
másik olyan hely kerek e világon Cherokee Fallson kí-
vül, amelyben maradéktalanul megbízna.
- Hát jó - mondta Joan mélyet sóhajtva. - Intézd el,
hogy holnap délelőtt fogadjanak bennünket.
- Már holnap?
- Meddig akarsz várni? A végén még... - köhintett
egyet, aztán elhallgatott.
- A végén még feldobom a talpam? - kérdezte
rosszmájúan Lennon.
Joan erre már nem válaszolt. Magába mélyedt, mint-
ha belső hangokat hallgatna.
Lennon kezdett meggyőződni róla, hogy nemcsak
akkor ejti rabul valami Joan érzékeit, amikor a kopo-
nyákat látja, hanem folyamatosan a rabságában tartja.
Joan egyre többet mélázik maga elé meredve, mintha
éppen nem lenne otthon a fejében senki. És egyre ke-
vesebbet törődik mások dolgával.
Kezdett örülni neki, hogy megfogadta a kis doktor-
nő tanácsát.

20.
Lennon azt hitte, hogy a Cherokee Fallsba vezető út
nem lesz valami népünnepély, de kellemesen csalódnia
kellett. Joan nem zsörtölődött vele, nem meredt némán
maga elé, hanem végig csacsogott, mintha csak örül-
ne neki, hogy végre kiszabadult a városból. Lennon
hosszú idő óta először maradéktalanul boldognak érez-
te magát, hiszen olyannak látta Joant, mint azelőtt, hogy
az első rohadék koponyát megpillantotta volna.
Még dalra is fakadt, amikor felbukkant előttük
Cherokee Falls táblája.
- Cherokee Falls! Cherokee Falls! - énekelte a
műszerfalon dobolva. - Itt estek hasra a cherokee in-
diánok!
A rendelőintézetben aztán elcsendesedett. Főleg
hogy a doktornő érkezésük után azonnal fogadta őket,
és szúrós tekintettel szemrevételezte mindkettőjüket.
- Maga az a szerencsétlen feleség, akinek a férje a
fejével dolgozik odahaza? - kérdezte cinkosan moso-
lyogva.
Joan vette a lapot. A doktornőre kacsintott és be-
nyögte, hogy bizony á az; sajnos sikerült kifognia egy
olyan pasast, aki időnként a nyílászárókba veri a fejét
nagy boldogságában.
Lennon elcsodálkozott rajta, hogy a vékony kis dok-
tornő milyen ügyesen játszik. Azt gondolta, ha nem az
orvosira ment volna, hanem színésznek áll, ma már a
hollywoodi menők közé tartozhatna.
- Jöjjenek velem mindketten! - invitálta őket a dok-
tornő. - Beültetjük őkelmét a fotokamrába.
- Engem ugyan nem! - tiltakozott Lennon. - Sem-
miféle kamrába be nem megyek!
- Ugyan már, ugyan már - hajtogatta meghökkenve
a doktornő.
Joan bosszús képet vágott.
- Lennon, kérlek, ha már megtettünk háromszáz mér-
földet.
- Klausztrofóbiám van - mondta Lennon.
Joan eltátotta a száját.
- Neked?
- Nem tudtad?
- Nem én. Mióta?
- Újabban. Magam is csak nemrég vettem észre.
- Nos, akkor mi legyen? - türelmetlenkedett a dok-
tornő, akinek az arcáról lassan lekopott a mosoly. -
Mások is várnak rám, meg kell érteniük.
Joan még mindig elképedve csóválgatta a fejét.
- Nem értelek, Lennon. Nem tudtad volna előre meg-
mondani...
- Honnan sejtettem volna?
- Mennyire veszélyes az a fotokamra? - kérdezte
Joan a doktornőt.
A doktornő meglepődött.
- Veszélyes? Semennyire. Közönséges fotokamra.
Felvételt csinálunk benne a fejéről. Észre sem veszi,
hogy amíg odabent ücsörög, elkészülnek róla a felvé-
telek.
- Lennon, kérlek... és ha veled mennék?
- Hova? - hökkent meg Lennon.
- Hát abba a kamrába. Ott ülnék melletted, fognám
a kezed, te meg...
- Csak nem képzeled, Joan!
- Ugyan már, Lennon, mit idétlenkedsz? Idecipelsz
háromszáz mérföldnyire, s amikor ideérünk, vissza-
lépsz, mint annak idején a bungee jumpingtól. Kérlek,
Lennon, ne hozz ki a béketűrésből. Bemegyek veled a
kamrába, ott ülök veled, és majd mesélek valami izgal-
masat, hogy megfeledkezz róla, hol vagy. Jó lesz így?
- Hé! Hé! Hé! - tiltakozott a doktornő. - Ez teljes-
séggel szabálytalan. A fotoszobába csak a vizsgálandó
személy mehet be.
- Jaj, kedves doktornő! - tette össze a kezét Joan. -
Mit csináljak, ha a férjem egy gyáva kukac? Ha nem
akarja, hogy szégyenszemre megfutamodjunk...
A doktornő körbepislogott, mintha attól tartana, hogy
valaki lesi őket, majd némi töprengés után elhúzta a
száját, és bólintott.
- Nem bánom, egye fene, legyen. Ha elkapnak, jól
a fenekembe rúgnak.
- Jézusom, doktornő, hogy köszönjem meg?
- Úgy, hogy befogják a szájukat. Gyerünk hát abba
a nyavalyás kamrába!
A kamra kutyaközönséges, bútorozatlan szobának
tűnt, azzal a különbséggel, hogy normális ablakok he-
lyett kis kémlelőnyásokat vágtak a falaiba, s a nyílá-
sok mögött zöldes fények villogtak. Lennont, ahogy le-
ültek az egyetlen bútordarabra, egy kis fapadra, elfog-
ta a rémület, hogy mi lesz, ha a zöld fénytől Joan kopo-
nyákat kezd látni, de végül is nem történt baleset.
Leültek a padra, a fények pedig csillogtak-villogtak
a nylások mögött. Joan megfogta Lennon kezét.
- Hogy érzed magad, hősöm?
- Kissé ideges vagyok - vallotta be Lennon, és ezút-
tal nem is hazudott.
- Szorongásd a kezem, mert másomat itt úgysem
szorongathatod.
Alig ültek tíz percig odabent, a kis doktornő máris
kinyitotta az ajtót.
- Na, hagy bírta a fejelőbajnok? - kérdezte felpis-
logva Lennonra.
- Bátran, mint az oroszlán - mondta Joan.
A doktornő megígérte, hogy a leletek két nap múlva
készen lesznek, természetesen nem kell értük jönniük,
elküldik a megadott címre.
Mielőtt elmentek volna, a kis doktornő Joanhez
fordult.
- Bejönne velem egy pillanatra a szobámba?
- Hé! És én? - hökkent meg Lennon: Én miért nem
mehetek?
- Mert ez így szokás - mondta a doktornő. - Maga
a beteg.
- És?
- A hozzátartozónak alá kell írnia valamit.
- Mi az ördögöt?
- Hogy meg óhajtja tekinteni a leletet, bármi is le-
gyen a vizsgálat eredménye.
- A holttestemről van szó? - kérdezte Lennon.
- Hát... majdnem - bólintott a kis doktornő.
Joant a dolgozószobában némi meglepetés érte. A sa-
rokban hatalmas, ismeretlen rendeltetésű gép állt, az
ülése majdnem olyan, mint egy motorbiciklié, még egy
krómozott bukósisakféle is ott ragyogott az ülés mellett.
- A büszkeségem - mutatott a doktornő a monst-
rumra. - Az agyat analizálja. Ha legközelebb eljönnek
hozzám - persze, csak abban az esetben, ha nem javul-
na a férje állapota, amit őszintén szólva nem hiszek -
akkor ezzel kínálom meg. Nem akarja kipróbálni?
- Én? - hökkent meg Joan.
- Még nem ült rajta senki. Maga lenne az első. Amíg
a férjét fényképeztem, egyfolytában arra gondoltam,
de jó lenne, há akadna valaki, akin kipróbálhatnám.
Maga olyan szimpatikus nekem.
- Csak azért?
A doktornő elnevette magát.
- Látom, magát nem lehet átejteni. Az a helyzet,
hogy különböző méretű sisakokkal működik a gép, de
ezek a nyomorultak csak egyetlen méretet küldtek ide
hozzá. Éppen a legkisebbet, ezért ki sem tudom pró-
bálni a drágámat. Senkinek nem megy a fejére. A ma-
gáéra biztos rámenne. Csak öt percet kérek.
Joan széttárta a karját.
- Egye fene, nézzen bele a fejembe!
A doktornő segítségével felmászott a motor ülésére,
majd a fejébe nyomta a sisakot.
- Hogy festek?
- Szuperül - mondta a doktornő, felemelve hozzá a
hüvelykujját. - Kezdhetem?
- Remélem, nem csap agyon az áram?
- Ugyan már, dehogy.
A doktornő eltűnt egy üvegfal mögött, majd egy-
szerre csak szivárványszínű fények kezdtek futkározni
Joan körül. Az ülés megindult alatta, és ide-oda him-
bálódzott. Bele kellett kapaszkodnia a fogantyújába,
ha nem akarta, hogy lecsússzon róla a padlóra.
Már-már kezdte unni a dolgot, amikor a fények ki-
aludtak, és a doktornő előbukkant az üvegfal mögül.
- Remélem, nem okoztam kellemetlenséget önnek -
mosolygott. - Ellenőriztem, hogy rendesen működik-e.
- Na és működik?
- Méghozzá szuperül. Köszönöm, Joan.
- És a fejem? - kíváncsiskodott Joan. - Milyen?
A doktornő bizonytalan képet vágott.
- Őszintén szólva, azt nem is figyeltem. Inkább a
masinám működésére koncentráltam.
Joan sóhajtott.
- Ilyenek maguk, orvosok. Egyszer nyílott volna al-
kalmam, hogy potyán a fejembe nézzek, és akkor sem
vagyok elég érdekes hozzá.
A doktornő előhúzott egy kis füzetkét, és Joan elé
tolta.
- Itt írja alá, hogy hozzájárul ahhoz, hogy a férje
adatait...
- Hozzá, hozzá - legyintett Joan. - Sok sikert, dok-
tornő.
Joan és Lennon kéz a kézben hagyták el a klinikát.

21.
A következő hét közepe táján, amikor éppen egy gyen-
gélkedő fiók gatyába rázásának ügyében tüsténkedett,
felcsengett a telefonja. Mivel a hívó fél száma ismeret-
len volt, nem is hívta vissza egészen addig, amíg be nem
fejeződött az értekezlet.
- Halló - szólt bele a telefonba egy ismeretlen női
hang. - Mr. Gettysbury?
- Az vagyok.
- Azonnal adom a doktornőt.
Lennon kezéből majd kiesett a telefon. Uramisten!
Honnan a fenéből sejthette volna, hogy a doktornő
csöngeti?
Ahogy meghallotta a hangját, máris mentegetődzni
kezdett.
- Bocsásson meg, doktornő, ha sejtettem volna...
- Nincs semmi baj, Mr. Gettysbury - nyugtatta meg
a doktornő. Lennon éles füle mintha furcsa, komor tó-
nust vélt volna felfedezni a hangjában. - Ha jól em-
lékszem, abban állapodtunk meg, hogy mihelyst kész
lesz, elküldöm önnek a vizsgálatok eredményét. Nos,
most, hogy valamennyi megérkezett, mégis úgy gon-
doltam, jobb, ha megtelefonálom, mire jutottunk.
Lennon megtántorodott. Jézusom! Joan agydagana-
ta kiújult, nem is kétséges. A tumor nyomja az agyát,
vagy már meg is zabálta egy részét, ettől vannak a lá-
tomásai. Mi lesz, ha a doktornő azt mondja, hogy már
csak hetei, esetleg hónapjai vannak hátra? Hogy áll majd
oda elé, hogy mondja meg neki?
- Hallgatom, doktornő - nyögte, miközben úgy érez-
te, olyan száraz a torka, mint az afrikai éhségövezetek
talaja.
- Elemeztük a felvételeket, Mr. Gettysbury - mond-
ta a doktornő mély sóhajtások közepette. - Igazán ki-
válóan sikerültek. Mielőtt bármit is mondanék; meg
kell dicsérnem magát. Életemben nem találkoztam még
emberrel, aki olyan jól játszott volna, mint ön. Az ama-
tőrökre gondolok, természetesen.
- Ezt én is elmondhatnám önről - mondta Lennon,
miközben legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól.
- Öné az érdem, hogy olyan csodálatosra sikerültek
a képeim. Azt hiszem, meg lesz elégedve vele az inté-
zet vezetősége.
- Tessék?!
- Az ön feleségének vizsgálatával egyszersmind
teszteltem is a gépeket. Csodálatosan működnek.
Lennon úgy szorította a telefont, hogy majd kettétö-
rött a kezében. - A lényegre, ringyó! - biztatta magá-
ban a doktornőt. - A lényegre, mert odamegyek a kór-
házadba, kihúzlak az utcára, és megöllek!
- És a... feleségem? - zihálta elszorult torokkal.
- A felesége egészséges - mondta a doktornő. - Bo-
csásson meg, ezt kellett volna először mondanom.
Lennon ismét megtántorodott. Mint a bányász, akit
a tárna dohos levegőjéből kilépve telibe talál a friss
szellő.
- Egészsé... ges?
- Mint a makk. Már ami a fejét illeti, természetesen.
Lennon leroskadt a legközelebbi székre.
- Nincs... daganata?
- Nincs.
- Semmi, ami...
- Az égvilágon semmi. Olyan felvételeket készítet-
tem róla, hogy az atomokat is látom az agyában, amint
ott lebzselnek az atommag körül. Jól van, ez egy kis
túlzás, de azért nincs messze az igazságtól. Legyen
nyugodt, Mr. Gettysbury, nincs baj a felesége fejével.
Legalábbis daganati értelemben.
Lennon ismét csak valami furcsát érzett a doktornő
szavai mögött.
- Akkor... mi lehet a baja? - kérdezte gyorsan.
A doktornő hallgatott egy sort, majd a háttérzajok-
ból arra lehetett következtetni, hogy odaszól néhány
szót valakinek.
- Bocsásson meg, Mr. Gettysbury, mennem kell,
sürgős esethez hívnak. Szóval, hogy összefoglaljam:
Joannek nincs agydaganata, viszont semmiképpen sem
normális dolog, hogy azokat az izéket látja. Szerintem
a problémája csak a pszichiátria területén nyerhet meg-
oldást. Még egyszer köszönöm önnek a szíves közre-
működését, ha bármikor...
A többire később Lennon nem emlékezett vissza.
Bizonyára megígérte, hogy adandó alkalommal meg-
látogatja a doktornőt, és lerója majd a háláját - így
meg úgy - amire persze soha nem került sor.
Jöttek az újabb problémák, és elsöpörték a készsé-
ges doktornő emlékét.

22.
Lennonnal madarat lehetett volna fogatni. Úgy érezte,
ő a világ legboldogabb embere. Lehet; hogy némi kis
kimerültség mutatkozott Joanen; lehet, hogy kiakadt
valamitől; másokkal is előfordult már, hogy azt látták,
amit fáradt agyuk láttatni akart velük. Egy a lényeg:
Joannek nincs agydaganata. Most már csak abban kell
bíznia, hogy a koponya nem jön elő többé. Ott marad
mindörökre eltemetve Joan tudatalattijában, a szürke-
állomány és a tekervények alatt. Az ember agya olyan,
mint a tűzhányó; néha kitör, és akkor padlóra kerülünk
tőle. Kiszabadulnak száműzött emlékeink a tudatalat-
tinkból, és kísérteni kezdenek bennünket.
Éjszaka arra ébredt, hogy Joan a fülébe sikoltozik.
Le akart ugrani az ágyról, hogy a szekrényhez fusson,
de ezúttal Joan nem a szekrény belsejébe, hanem a le-
vegőbe mutogatott.
- Ott! Ott! Istenem! Ott! Ott!
Lennon átkarolta a zokogó asszonyt, és igyekezett
eltakarni a fejét.
- Nincs ott semmi, kicsim! Nyugodj meg, kincsem!
Nincs ott semmi!
Az asszony kihámozta magát a karjából, és vad me-
nekülésbe kezdett. Nem lehetett magánál, mert egész
egyszerűen nem találta meg az ajtót. Összevissza fut-
kosott a szobában, többször nekiment a falnak, a búto-
roknak, közben úgy hörgött, hogy Lennon attól tartott,
bármelyik pillanatban megfulladhat. Kétségbeesetten
utána vetette magát, és vissza akarta cipelni az ágyra,
de Joan olyan erővel taszította meg, hogy Lennon ne-
kiesett a szekrénynek, miközben azért reszketett, ne-
hogy Joan kiugorjon az ablakon.
- A koponya! - sikoltozta Joan egyre a levegőbe
bökdösve. - A koponya! Istenem, segíts! Magával visz
a koponya!
Tíz percig keményen küzdött vele, mígnem egyszer
csak Joan elengedte magát, és végigzuhant a szőnye-
gen. Ekkor már merő vér volt - összetört egy üvegvá-
zát, és annak a darabjai vagdosták össze.
Lennon nem is tudta, mihez fogjon hirtelenjében.
Éppen arra gondolt, hogy lesz, ami lesz, magára hagyja
Joant, és átrohan vízért a fürdőszobába, de ekkor ki-
nyílott az ajtó - már nem emlékezett rá, hogy ráfordí-
totta-e éjszakára a kulcsot, és ha igen, mikor nyitotta
ki - és Flora Castillo, a házvezetőnő lépett be rajta, la-
vórral, törülközővel a kezében. Nem kért engedelmet,
hogy beléphessen a hálószobájukba. Szó szerint úgy
nyomakodott be mellette az ajtón. Letette a lavórt a
szőnyegre, mellé ejtette a törülközőt, majd Lennonra
nézett. Lennon képtelen volt a legkisebb meglepetést
vagy zavart is kiolvasni a szeméből.
Mondani akart neki valamit, talán valami magyará-
zatfélét, de Flora leintette.
- Menjen ki, kérem! - mondta határozottan. - Önre
itt most nincs szükség.
- Mit akar... csinálni vele? - nyögte Lennon.
- Megmosdatom. Hiszen csupa vér.
- Gladys?
- Alszik. Ha lehet, ne ébressze fel.
Lennon tanácstalanul az ajtó felé indult.
- Jöjjön vissza tíz perc múlva - szólt utána Flora.
Lennon lesétált a lépcsőn a földszintre, miközben
hálát adott magában az istennek, hogy Flora ezen az éj-
szakán ott aludt. Nem túl gyakran fordult elő vele, de né-
ha úgy elrepült az idő a takarítással, hogy már nem akart
hazamenni. Ilyenkor ott aludt a kis szobában, a lépcső-
fordulónál. Lennon tudomása szerint nem volt férje-
zett; nem tartozott elszámolni az éjszakáival senkinek.
Egészen addig taposta a folyosó kövét, amíg le nem
telt a tíz perc. Úgy érezte, soha nem várakozott még
olyan hosszú ideig sehol, mint ezen az éjszakán. Jézu-
som, és még azt hitte, hogy vége a lázálomnak! De hi-
szen nincs Joan fejében daganat! Akkor viszont mi az
ördög lehet benne?
Bátorságot merített magának a folyosó talpát simo-
gató hűvöséből, majd bedugta a fejét a hálószobájuk
ajtaján.
- Bejöhetek?
Flora intett, hogy be. Ott ült egy fotelban, az ágyra
figyelve, ahol Joan szuszogott. Nehezen, kissé hango-
san szedte a levegőt, mintha náthás lenne.
- Lemosdattam - mondta Flora. - Fertőtlenítettem
is, ahol kellett.
- Köszönöm, Flora.
Lennon borzalmas zavart és tehetetlenséget érzett.
Mintha betörő osont volna be hozzájuk, és a leginti-
mebb ruhadarabjaik között turkált volna. Flora benyo-
mult a magánéletükbe, és most már valamiféle magya-
rázattal tartozik neki.
- Az a helyzet, Flora...
Flora felemelte a kezét, jelezve vele, hogy az úr ne
is folytassa tovább.
- Tudom, Senor Gettysbury.
- Mit tud?
- Hogy a Senora... beteg. Beteg a feje.
- Honnan... tudja?
- Bár csak házvezetőnő vagyok - mondta némikép-
pen megbántódva Flora - de nem vagyok sem vak,
sem süket.
- Szóval, maga tudta?
- Bizonyos dolgokat óhatatlanul is lát és hall az
ember.
Lennon ekkor vette csak észre - amit már korábban
is észre kellett volna vennie, és talán észre is vette vol-
na, ha bármikor is két mondatnál többet beszélt volna
Florával - hogy a lány korántsem olyan egyszerű lé-
lek, mint amilyennek gondolta.
- Már korábban is... észrevette?
- Si, Senor.
- Mit csináljak vele... Flora?
- Azt hiszem, orvost kellene hívni. Alaposan elvág-
ta a csuklóját az üveggel. Bekötöttem, de az nem elég.
- Mit mondjak az orvosnak?
Flora azonnal kész volt a válasszal.
- Mondja azt, hogy a Senora elvesztette az eszméle-
tét, aközben vágta el magát.
- Mit mondjak neki, ha felébred?
- Ugyanezt.
- És... Gladysnek?
Olyan kétségbeesetten szállt a szava, hogy még egy
jéghegyet is megolvasztott volna.
A lány rávillantotta a tekintetét.
- Neki is mondja azt, hogy elájult. Leesett a vérnyo-
mása.
- Nem fogja elhinni.
- Elhiszi, mert el akarja. Legalábbis egy ideig.
Lennonból ekkor kibukott a szó. A házvezetőnőjük-
kel osztotta meg legféltettebb titkát, amit el nem mon-
dott volna senkinek. Gyors, kapkodó mondatokban szá-
molt be mindarról, ami az utóbbi időben történt velük.
A koponyákról és a vizsgálatokról Cherokee Fallsban.
Amikor befejezte, megkönnyebbült. Mintha a súly fe-
lét, ami a lelkét nyomta, sikerült volna átraknia más
vállára.
Flora lehajtott fejjel hallgatta, amikor aztán Lennon
befejezte, felemelte a fejét.
- Rossz ház ez, uram.
Lennon először nem is értette meg a mondatot. Hall-
gatva nézte a levegő után kapkodó Joant, csak mintegy
fél perc múlva tudatosult benne, hogy mit is mondott a
takarítónő.
- Mit mondott, Flora?
- Hogy ez egy rossz ház, uram.
Lennont mellbe ütötte a mondat. Mintha golyó talál-
ta volna telibe. Hiszen mióta csak betette a lábát a há-
zukba, mintha egy hang folyamatosan azt mondogatta
volna a lelkében, hogy rossz ház, rossz ház, rossz ház!
- Rossz ház? - kérdezett vissza. - Ez mit... jelent?
- Nem jó ház. Rossz.
- Mit ért ezen, Flora? - kérdezte Lennon idegesen.
A lány megcsóválta a fejét.
- Vannak rossz házak, uram. Ez ilyen. Lehet, hogy
gonosz is. Gonosz ház.
Lennonban ekkor feltámadt az ingerültség.
- Ne beszéljen már ostobaságokat, Flora! - förmedt
a lányra. - Miért lenne rossz vagy gonosz?
Flora Joanre mutatott.
- Ezért.
- Maga szerint ezt... az izét... hogy Joan... kopo-
nyákat lát... a ház okozza?
- Si, Senor.
- De hát... hogy gondolja?
Flora megcsóválta a fejét.
- Mondok magának valamit, Senor Gettysbury...
még akkor is elmondom, ha elküld innen...
- Dehogy küldöm el! - nyugtatta meg Lennon. -
Miért küldeném?
- Amikor idejöttem Senora Joanhez és önhöz,
uram... már az első alkalommal megéreztem, hogy ez
egy rossz ház.
- Ezt már mondta, Flora!
- Megéreztem, Senor Gettysbury. Mondtam is ma-
gamnak, hogy, Flora, nem sokáig fogod te itt kihúzni.
Rövidesen történni fog valami, aminek jobb, ha nem
leszel a tanúja. Azóta sokszor, ha itt aludtam... igazá-
ból nem is aludtam, csak feküdtem az ágyamon, úgy
éreztem, mintha meg akarna fojtani valaki. Néha a mel-
lemre ült, és úgy nyomta, hogy nem kaptam levegőt.
Nem is töltöttem el itt sok éjszakát, Senor Gettysbury.
Bár a Senora kapacitált, hogy aludjak itt gyakrabban,
ha kedvem van hozzá, de hát nem volt kedvem. Olyany-
nyira megviselt, ha itt maradtam, hogy... egy alkalom-
mal idehívtam Babusa mamát.
- Ő... ki?
- Maguk nem ismerik, nem is ismerhetik. Babusa
mama Haitiból jött, és fagylaltot árul. Babusa mama
mindent tud azokról.
- Kikről?
- Hát a másvilágról.
Lennon már-már azon volt, hogy félbeszakítja a lányt,
hazaküldi, és doktorért telefonál, de valahogy nem volt
ereje hozzá. A lány meg csak mondta a magáét.
- Babusa mama... kapcsolatban áll a túlvilággal. Be-
szélget a halottakkal. Azt mondta, hogy a ház azért go-
nosz, mert valakinek a szelleme kísért benne.
Stimmel! - gondolta Lennon. - Saját ház, saját kí-
sértettel. Hiszen ezt akartuk, nem?
- Szóval, saját kísértetünk van? - kérdezte hango-
san is.
- Valaki lakik még a házban, Senor. Valaki, aki nem
tud nyugodni. Itt jár köztünk, és gonosz szándékai van-
nak velünk. Azt hiszem... a leggonoszabb vele! - és
Joanre mutatott.
Uramisten! - gondolta Lennon. - Ki kellene hajíta-
nom a hülye dumájával együtt.
- Talán temető van a házunk alatt? - kérdezte nem
minden gúny nélkül. - Ilyet már láttam a televízióban.
Flora megingatta a fejét.
- Babusa mama erre is gondolt. Gyertyát gyújtott,
és megfigyelte, merre hajlik a láng. Nem lefelé hajlott,
hanem oldalra. Érti, Senor?
- Nem - mondta Lennon. - Nem mindegy a szelle-
meknek, hogy merre hajlik a gyertya lángja?
- Nekik talán igen, de nekünk, élőknek nem. A láng
iránya azt mutatja, hogy hol van ő.
- Kicsoda?
- A gonosz halott. Aki miatt rossz a ház.
- Aha. És akkor mi van, ha oldalra hajlott a láng?
A lány megköszörülte a torkát.
- Ezt Babusa mamától kellene hallania.
- Hogy halljam tőle?
- Menjen el hozzá.
- Hogy a fenébe menjek?
- Odavezetem. Megbeszélem vele, hogy mikor men-
ne. Ő talán tud segíteni rajtunk... és rajta is!
Amikor Lennon lefeküdt, érezte, hogy valami úgy
nyomja a mellkasát, mint még soha életében.
Talán valóban szellem ül rajta?

23.
Volt már könnyebb napja is életében a következő nap-
nál. Annál is inkább, mert váratlanul megtört a varázs:
Joan is visszaemlékezett az éjszakára. Nem mindenre,
az igaz, csupán homályos képek bukkantak fel az em-
lékezetében, de a koponya például egész élesen meg-
maradt benne. Amikor megpillantotta a sérüléseit - és
talán a fájdalomtól is - sírni-zokogni kezdett.
- Jézusom, Lennon, mi történt velem?
- Nyugtalan éjszakád volt - mondta Lennon.
- Nyugtalan?! - visította Joan. - Te ezt csak nyugta-
lannak nevezed? Mi a fene történt egyáltalán?
- Rosszul aludtál. Tényleg. Járkálni kezdtél a szobá-
ban, és mire felébredtem, nekimentél mindennek.
- De hiszen még soha nem csináltam ilyet! Alvajáró
vagyok, vagy mi a szösz? Istenem, hogy nézek ki? És
hogy fáj a csuklóm! Lennon, nekem feltétlenül orvos-
hoz kell mennem.
- Megyünk is, csak készítek egy kávét. Ha Flora
még nem készítette volna el.
De Flora már elkészítette. Olyan szenvtelen arccal
szolgálta fel, mintha vak és süket lenne.
Lennon, hogy Joan is hallja, azt mondta neki, hogy a
felesége az éjszaka vándorútra indult a munkahelyén
most éppen uralkodó feszültségnek betudható stressz-
től hajtva, és kissé összetörte magát. Flora bólintott, és
nem fűzött megjegyzést hozzá.
Gladys sem kommentálta a történteket. Amikor ne-
ki is elmondta ugyanazt a szöveget, Gladys összeszo-
rította a száját, és hallgatott. Lennon látta rajta, hogy
egyetlen szavát sem hiszi el.
Amint ezt Carolnak küldött e-mailje is igazolta. -
Mit tegyek? - kérdezte Caroltól. - A mamám megbugy-
gyant, a papám meg falaz neki. Persze az is lehet, hogy
éjszaka verekszenek, vagy valami szadi szexet csinál-
nak. Hát épeszűek ezek a szülők?
Az orvos bekötözte Joant, adott neki nyugtatót, egy
napi fekvést rendelt, és elment.
Flora délután szólt Lennonnak, hogy Babusa mama
este várja.

24.
Babusa mama a város azon fertályában lakott, amely-
ben sötétedés után már nem illett sétálgatni. Flora ta-
nácsára széles karimájú kalapot tett a fejére, hogy ne
lássék az arca színe. Joan mellett Gladys maradt, aki
újkeletű érzelmi hullámoktól elöntve felajánlotta, hogy
őrzi a mamát, amíg Lennon üzleti ügyeit intézi.
A ház, amelybe befordultak, lepukkant tömbház volt:
lépcsőháza koszos és sötét, a lift nem működött. Ba-
busa mama lakása ezzel szemben ragyogott a tisztaság-
tól és rendtől. Babusa mama széles orrú, gyapjas hajú,
fekete bőrű öregasszony volt - inkább parasztasszony
benyomását keltette, mint halottlátóét.
Összehúzott szemmel végignézett Lennonon, majd
mutatta, hogy üljön le. A szoba halványan volt csak
megvilágítva, a székeken és a kanapén fekete huzat.
Lennon sehol nem látott halálfejet, kristálygömböt,
csontokat, kitömött baglyot vagy denevért - semmit,
ami a hókuszpókuszok megszokott kelléke.
- Te csak menj ki, Flora, a másik szobába! - szólt rá
a lányra, mielőtt még Lennon leülhetett volna. - Za-
varnak a hullámaid.
Flora engedelmesen kiment, és becsukta maga mö-
gött az ajtót.
Amikor leültek egymással szemben, az öregasszony
kezébe vette Lennon kezét.
- Ne félj, nem karmollak meg. Flora mindent el-
mondott. Azért kell a kezed, hogy érzek-e rajta vala-
mit. Ha úgy van, ahogy gondolom, rövidesen éreznem
kell. Tudom, mi történt a feleségeddel. Ami engem illet,
fagylaltárus vagyok, az a foglalkozásom. Szívesen segí-
tek annak, aki hozzám fordul. Úgy születtem, hogy néha
kapcsolatba tudok kerülni velük. Főleg, ha ők is így
akarják. Ne aggódj, nem kérek pénzt a szolgálataimért,
nem akarlak megvágni. Ismerem Florát, segíteni sze-
retnék rajtad. Persze lehet, hogy nem tudok. Várj, már
érzek valamit. Már érzek.
Lennon visszafojtotta a lélegzetét. Vajon mit érez raj-
ta a fagylaltárus asszony? Mindig is viszolygott a túl-
világgal kapcsolatos mesterkedésektől. Talán azért sem
tetszett neki a ház már első pillantásra sem, mert vala-
mire emlékeztette. Talán gyermekkori olvasmányai kö-
zül egy kísértetházra.
- Mit érez? - kérdezte végül mégiscsak az asszonyt.
- Téged - mondta Babusa mama.
- Engem?
- Érzem a lelked. Hasonlítasz rám.
- Mennyiben? - kérdezte Lennon, és isten tudja, mi-
ért, de icipici vidámságot érzett.
- Te is fogékony vagy bizonyos dolgokra.
- Például?
- Neked sem tetszett a ház.
Lennon meghökkent.
- Ezt meg honnan tudja?
Babusa mama mosolygott,
- Érzem rajtad. Ösztönösen kerülöd a velük való
érintkezést. Amikor megérezted, hogy nincs rendben
valami a házban, nem akartál beköltözni.
- Nem éreztem meg semmit - tiltakozott Lennon. -
Hogy érezhettem volna meg bármit is; amikor most
sem tudom...
- Észlelted őket. Tudat alatt. És tiltakoztál ellenük.
Mégis beköltöztél, mert nem tehettél mást. De megbé-
kélni nem voltál képes velük.
Lennon ellent akart mondani neki, csak aztán felme-
rült benne, hogy végül is, mi a fenéért mondana ellent?
Hiszen valóban nem érzi jól magát a házban. A rossz
házban.
- Nem tudom, mit mondjak erre.
- Ne mondj semmit. Ők ott vannak. Most már tu-
dom. Érzem őket rajtad!
- Rajtam? - húzta össze a szemöldökét Lennon. -
Hogyhogy rajtam?
- Nyomot hagytak rajtad. Mint amikor kiöntök egy
zacskó lisztet az asztalon, te meg beletenyerelsz. Akár
le is törölgetheted utána a kezed. Akár meg is feled-
kezhetsz róla. Akár kezet is moshatsz. De ha valaki
nagyítóval megnézi a kezed, ott látja rajta a liszt szem-
cséit, és ebből kitalálhatja, hogy te tenyereltél bele.
Érted?
- Értem - bólintott Lennon, és kezdte rosszul érezni
magát. Nem valami nyerő érzés, ha arról értesülünk,
hogy gonosz lények ujjlenyomatát viseljük a bőrün-
kön. Ha van egyáltalán ujjuk.
- És... mi az, ami beköltözött a házba? - kérdezte
sóhajtva.
Babusa mama megvonta a vállát.
- Azt nem tudom. Azt sem tudom, hogy ember volt-e
valaha. Bár mi más lehetett volna?
- Nem hiszek a kísértetekben!
Babusa mama ismét megvonta a vállát.
- Ennyi erővel azt is mondhatod, hogy nem hiszel
az autóban. Szíved joga. Csak ha olyan helyen mész át
az úttesten, ahol nem szabad, úgy elütnek, hogy úgy kell
összegereblyézni a darabjaidat. Függetlenül attól, hogy
hittél-e bennük, vagy sem. Különben ott voltam a há-
zadban.
- Flora említette.
- Gyertyát gyújtottam, és megnéztem, merre hajlik
a lángja.
- Amerre a huzat fújta - mondta Lennon.
- Hát éppen ez az - sóhajtotta Babusa mama. - Ép-
pen szembehajlott a huzattal.
- Ez... mit jelent?
- Hogy valaki vagy valami jelzett nekünk.
- Mit jelzett?
Babusa mama ismét sóhajtott egy nagyot.
- Ha én azt tudnám! Egy mindenesetre biztos: ab-
ban a házban rejtezik valami, és addig, amíg ki nem
kerül belőle, az a ház rossz ház marad.
- Hívjak egy papot, és locsoltassam meg szentelt-
vízzel? Vagy hívjak ördögűzőt?
Babusa mama lepöckölt egy porszemet a ruhájáról.
- Fityfenét sem ér.
- Akkor mit csináljak? - Aztán kimondta azt, ami-
ben nem akart hinni. - Ha a feleségem betegsége össze-
függ azokkal, nem tétovázhatok.
- Én is így gondoltam - mondta Babusa mama.

25.
Babusa mama komoran hallgatott, majd néhány hosz-
szúnak tűnő másodperc után megszólalt.
- Segítek neked megszabadulni tőlük. De azért első-
sorban magadra számíts. A legtöbbet magadnak kell
megtenned a feleséged érdekében.
- Bármire hajlandó vagyok - mondta ellenérzéseit
legyűrve Lennon.
- Akkor figyelj ide. Az imént azt mondtam, hogy
oldalra hajlott a gyertya lángja. Éppen a huzattal szem-
be. Nem lefelé.
- És ez... mit jelent?
- Flora már elmondta neked. Nem temető van a há-
zad alatt. Nem indián sír. Mert az is lehetne. Annak ide-
jén nagyon sokan haltak erőszakos halállal. Aki úgy
távozik, hogy nincs béke a szívében, néha visszajön.
Az elintézetlen dolgok nagyobb erejűek, mint a világ-
mindenség. Talán csak a szeretet és a gyűlölet verse-
nyezhetnek vele.
- Azért ez megnyugtató.
- Nem biztos. Lehet, hogy könnyebb eset lenne egy
felakasztott lótolvaj, aki az árulóját keresi. Előfordul-
hatna, hogy az ősöd juttatta bitófára. De nem erről van
szó. Bejártad már a padlás minden zegét-zugát?
- Járta a fene - legyintett Lennon. - Utálok padláso-
kon járni. Az ingatlanügynök azt mondta, kitakarítot-
tak onnan minden kacatot.
- Nem is kell, hogy felmenj. Ha a gyertyaláng oldal-
ra hajlana, majd gyorsan kiegyenesedne, akkorjelezné
a felfelé irányt.
- Még jó, hogy nem ez történt - sóhajtotta Lennon.
- Ki tudja? Az viszont, hogy a láng oldalra dőlt és
szembefordult a huzattal... tudod, mit jelent?
- Mit? - nyögte Lennon.
Babusa mama felemelte a mutatóujját, és előrehajolt
a recsegő nádszéken. Olyan vádlón nézett Lennon sze-
mébe, mintha ő rejtett volna el egy kísértetet a házban,
azzal a megbízással, hogy rémítse halálra a feleségét.
- A falban van, fiam!
Lennon érezte, hogy jéghideg marok szorongatja meg
a torkát.
Az ördög vigye el, hiszen erre már ő maga is gon-
dolt! Valakik megöltek valakit a házban, és befalazták.
Az meg azóta is bosszút forral, és megpróbál valahogy
kikerülni a falból. Így akar kierőszakolni egy rendes
temetést magának.
- Melyik falban? - kérdezte a fejét csóválgatva.
Babusa mama széttárta a karját.
- Ki tudja? A gyertya erre nem adhat választ. Ő csak
az irányt mutatja. Innentől kezdve nemigen tudok segí-
teni neked. Őt már neked magadnak kell megtalálnod.
Kopogtasd végig a falakat. Az irányt ismered.
- És ha nem találok semmit?
Babusa mama felvonta a vállát.
- Akkor költözz el. Keress magadnak másik házat.
Bár...
Nemszeretem képet vágott, mint aki nem szívesen
mondja ki, amit mégiscsak ki kell mondania.
- Bár?
- Lehet, hogy már elkéstél vele. Ha az a valaki... ki-
választotta magának Joant, lehet, hogy már túlságo-
san is ragaszkodik hozzá. Azt gondolja, hogy egyedül
Joanen múlik minden. Ezért... követi akár egy másik
házba is. Talán mégiscsak itt kellene elintézned a dol-
got. Én a helyedben megbizonyosodnék róla, hogy va-
lóban... ott van-e?
- Szólongassam a nevén? - kérdezte a kétségbe-
eséshez közeledve Lennon. - Hiszen azt sem tudom,
hogy hívják.
- Ezt fogjuk megtudni, mégpedig minél hamarabb -
mondta Babusa mama.

26.
Mivel a Babusa mama vezényelte szertartásra bármi-
kor sor kerülhetett, Lennon a másnap estét választotta.
Jobb minél hamarabb túlesni a dolgon. Bár szíve mé-
lyén biztos volt benne, hogy nem történik semmi rend-
kívüli, hagyta magát sodortatni az árral. Főleg, hogy az
öregasszony; amikor a megelőző napon elköszönt tőle;
ismét csak biztosította róla, hogy nem pénzért teszi,
amit tesz.
- Még a gyertyák árát sem kell megfizetned - mond-
ta Lennonnak. - Nem gyűjtök nem létező egyházak
számára sem. Nem kerül pénzedbe a dolog.
- Akkor miért csinálja? - kérdezte kíváncsian Len-
non.
Babusa mama elgondolkodó képet vágott.
- Volt egy ismerősöm annak idején, aki bokszoló
volt. Jó régen volt ez már, nem is tudom, mikor. Nem
volt valami jó bokszoló, de szeretett bokszolni. Min-
denféle versenyeken elindult, néha győzött is, de leg-
inkább azért megverték. A sok veréstől eltört az orra,
lapos lett, mint Flora hasa, a füle meg megvastagodott;
a haverjai csak elefántfülűnek becézték. A szeme alatt
mindig kék karikák sötétlettek, és a veséje is fájt a sok
püföléstől. Egyszer megkérdeztem tőle, miért csinál-
ja, hiszen pénzt sem igen hoz a konyhára. Tudod, mit
mondott? Mert szeretem. Ezt mondta. Szeretett bokszol-
ni. Ebben találta meg az élete értelmét. Érted?
- Azt hiszem, igen.
- Ilyen vagyok én is. Szeretem összemérni velük az
erőmet. Mert azért nem vagyok én olyan erőtlen, mint
amilyennek hiszel. Csak éppen... a te eseted nem egy-
szerű.
A következő estén mintha csak felkészült volna a
világ a párviadalra. Sötét felhők tornyosultak az égen,
hideg eső szitált belőlük. Babusa mama beosont Flora
szobájába, és csendesen várakozott. Flora már koráb-
ban bejelentette Joannek, hogy éjszakára nem megy ha-
za. Nem indokolta meg, miért, de nem is kellett. Joant
nem izgatta különösebben, hogy Flora hol tölti az éj-
szakáit. Már a kezdet kezdetén megállapodtak, hogy a
kis szobát Flora a sajátjának tekintheti, és azt csinál
benne, amit akar. Arról nem szólt az egyezség, hogy
vendégeket is fogadhat-e benne - főleg éjszaka - de
Joan meg volt győződve róla, hogy Flora nem az a
típus, aki hozzájuk hordja a pasasait - ha egyáltalán
vannak ilyenek.
Lennon előbb a tévé előtt töltött néhány percet, köz-
ben váltottak néhány szót az időjárásról, majd az iratait
kezdte rendezgetni. Joan nem érezte valami fényesen
magát; fájt a feje és Gladys miatt is aggódott, aki vala-
mi házibulit követően ismét egy barátnőjénél aludt.
Talán az időjárásnak is szerepe lehetett benne, hogy
Joan robbanásszerűen elaludt. Alig tette le a fejét a pár-
nájára, máris az álmok mezején járt. Lennon várt egy
kicsit, gyorsan összerakta a papírjait, aztán kiosont az
ajtón.
Meg sem állt Flora szobájáig. Olyan óvatosan moz-
gott, mintha éjszakai kalandra indult volna. Mintha
szexcsatára osont volna a házvezetőnőhöz.
Babusa mama addigra már előkészített mindent.
A félhomályos szobában csak néhány gyertya világí-
tott - Babusa mama fekete drapériával takarta le a..bú-
torokat, a padlót, még a falakat is. A szoba közepén jó-
kora fehér papírlap hevert kisebb gyertyákkal körül-
rakva. A papírlapon nem volt semmi.
Babusa mama intett, hogy Lennon húzódjék a sa-
rokba. Lennon bólintott, és engedelmeskedett. Nekitá-
masztotta a hátát a falnak, miközben arra gondolt, hogy
vajon hol lehet a halott? Lehet, hogy öt centiméternyi-
re a háta mögött, téglák között?
Babusa mama barna port szórt a papírlapra. Óvato-
san, egy kis üvegcséből. Olyan vigyázva szórta, mint
ahogy a cukrász szitálja a süteményre a porcukrot.
Ahogy a barna por ráhullott a papírra, nyomban feke-
tére változott.
Lennon megdörzsölte a szemét. Sóhajtott, és arra
gondolt, hogyha a munkatársai látnák, bizonyára a fe-
jüket fognák rémületükben. Még jó, hogy vért nem iszik
a főnök egy letépett fejű kakas testéből!
- Így ni! - mondta elégedetten Babusa mama fekete
szoknyájába törölgetve a kezét. - Én kész vagyok. Ti
is készek vagytok rá?
Lennon azt hitte, nekik szól az öregasszony, de az-
tán rájött, hogy azokhoz beszél.
- Mondjátok meg, kik vagytok! Ha megmondjátok,
talán tudunk segíteni rajtatok.
Levette válláról fekete kendőjét, és ráterítette a pa-
pírlapra.
- Fordítsatok hátat a papírnak!
Lennon majdhogynem elnevette magát. Istenem,
de hülye is vagyok! Felülök minden ostobaságnak. Öt
perc, és véget vetek a komédiának. Nem szidom meg
őket, hiszen a javamat akarják - Flora biztosan - de
Babusa mamát hazaküldöm. Florának pedig megmon-
dom...
Nem tudta befejezni a gondolatot. Babusa mama
ugyanis rájuk reccsent.
- Meglátjuk, mit üzennek nekünk. Ha kapcsolatba
akarnak kerülni velünk... hagynak valami üzenetet.
Legtöbbször nevet írnak a papírra. Néha olyan írással,
hogy el sem tudom olvasni. Forduljatok vissza, ha itt
is voltak, már elmentek.
Lennon visszafordult. Éppen idejében ahhoz, hogy
megfigyelhesse, amint Babusa mama leveszi a kendőt
a papírról. Óvatosan csípte az ujjai közé két ellentétes
sarkát, nehogy a kendő elkenje a port.
Nem is kente el.
Lennon a papírt befeketítő porra nézett, majd a tor-
kához kapott rémületében.
A vékonyan felszórt porban egy koponya körvona-
lai fehérlettek.
Lennon biztos volt benne, hogy a lapos, furcsán elő-
reugró homlokú koponya nem ember koponyája.
Flora halkan felsikkantott, és a padlóra rogyott.
Legszívesebben Lennon is ugyanezt tette volna.

27.
Hosszú ideig csend uralkodott a szobában. Lennonnak
fogalma sem volt róla, mi történt, valóban valami ször-
nyű, hihetetlen, felfoghatatlan eseménynek volt-e része-
se, vagy csupán szemfényvesztés áldozata lett. A leg-
szörnyűbb talán mégis az volt, hogy Babusa mama is
tanácstalannak és rémültnek látszott. Mintha valami
olyasmit tett volna, aminek nem volt képes előre kiszá-
mítani a következményeit.
- Itt voltak - motyogta, széles ajkai között nehézke-
sen forgatva a szavakat. - Itt... voltak!
- Kik? - kérdezte levegő után kapkodva Lennon.
- Azt nem... tudom.
Babusa mama mozdult volna, hogy felemelje a pa-
pírt, de Lennon rákiáltott.
- Várjon egy kicsit!
Kikapta a zsebéből apró fényképezőgépét, állított
rajta, majd csinált a koponyáról néhány felvételt. A va-
ku villanásai villámfénynek tűntek az ablak alatt bólo-
gató fák ágain.
Babusa mama felemelte a papírt, és kinyitotta az ab-
lakot. A fekete port azonnal magával ragadta a szél. -
Ha a házban marad, szerencsétlenséget hoz - magya-
rázta.
Lennon akaratlanul is felnevetett.
- Még ennél is nagyobbat? Aligha hiszem.
Babusa mama vállára terítette-a kendőjét, és komo-
ran maga elé bámult.
- Nos? - sürgette Lennon.
Az öregasszony felnézett rá. Széles ajkai remegtek
a lelki felindulástól.
- Nem tudom - mondta megcsóválva a fejét. - Ilyen
még sosem fordult elő velem. Eddig vagy... odaírták a
nevüket... vagy nem tettek semmit. Elutasították a kö-
zeledésemet. Ez azonban...
- Ugyanezt a koponyát látta Joan is.
- Talán egy... csontváz - morogta Flora, miközben
fázósan összeborzongott.
- Vagy csak a koponyája - mondta Babusa mama. -
Lehet, hogy levágták a fejét, és befalazták.
Lennon tanácstalanul tipródott az ajtónál. Istenem,
mit tegyen? Vajon mire vár még az öregasszony?
Babusa mama sóhajtott, és Lennonra nézett.
- Sajnállak, édes fiam - mondta, és valóban sajnálat
csillant a szemében. - Nem tudok többet tenni a fele-
ségedért és érted sem. Nem tudom, mit akarnak tudat-
ni velünk. Az az igazság, hogy megijedtem.
Olyan képet vágott, hogy Lennon megértette: Babu-
sa mama sejt valamit a történtekkel kapcsolatban, és
most azon töpreng, hogy elmondja-e neki.
- Ki vele, Babusa mama!
Az öregasszony sóhajtott.
- Láttad a koponyát?
- Persze hogy láttam.
- Akkor azt is láttad, hogy nem... emberi koponya.
Lennon bólintott.
- Nem tudom, minek a koponyája. Nem ismerem az
állatokat. De nem is erre gondolok.
- Hát... mire?
Babusa mama megrázta a fejét, mintha szörnyű gya-
nút akarna kitessékelni belőle.
- Talán... egy démon koponyája. Egy befalazott, fé-
lelmetes démonkoponya. Talán jobb lenne, ha ott ma-
radna a helyén. Mindörökre. Azt hiszem, nem véletle-
nül falazták be. Ha kibontod, rászabadítod a szörnye-
teget az emberiségre. Ha viszont elköltözöl, és nem
törődsz vele... ki tudja, mi történik veletek?
Nem folytatta. Lennon anélkül is tudta, mi következ-
ne ezután. Az, hogy a démon már nem ereszti ki őket
a markából, akkor sem, ha megfutamodnak a rossz
házból.
- Mit csináljak hát, Babusa mama?
Babusa mama Lennon homlokára tette a tenyerét.
Hűvös volt, pedig melegen, majdhogynem forrón vib-
rált a levegő.
- Nem tudom, fiam. Ha tudnám, megmondanám. De
én sem tudom. Ennyit tehettem érted. Talán... utána
kellene nézned, hogy került a démon a falba. Lehet,
hogy az segítene. Most mennem kell.
Babusa mama elment, Lennon pedig lefeküdt Joan
mellé.
Szerencsére azon az éjszakán a koponya már nem
jelentkezett.
Talán megviselte Babusa mama varázslata.

28.
Lennon reggel úgy döntött, hogy mielőtt végigkopog-
tatná a falakat, megpróbálja megtudni, kik lakták előt-
te a házat. Mert ha koponya van a falban, valaki oda-
tette. A démonok nem szoktak maguktól falakba buj-
kálni.
Joan szerencsére ezen a napon csak későn szándé-
kozott hazamenni, lévén, hogy a tervezőiroda születés-
napi ünnepséget tartott. Lennon is hivatalos lett volna
rá, de ő bokros teendőire hivatkozva lemondta a rész-
vételt. Máskor is előfordult már, így Joan nem is fogott
gyanút.
Joan a szokásosnál hosszabb ideig készülődött a für-
dőszobában, majd amikor elkészült, egyáltalán nem
volt megelégedve önmagával. Kedvetlenül csóválgatta
a fejét, végül dühösen a pamlagra csapta a táskáját.
- Lennon?
- Itt vagyok, szívem.
- Kérdeznék tőled valamit.
- Éspedig?
Joan feléje fordult, és végigsimított a keblein.
- Milyen nő vagyok én, de őszintén?
Lennon meghökkent.
- Csodálatos. Szuper.
- Kívánatos?
- Hogy a fenébe ne lennél az. Ha nem sietnél any-
nyira...
Ezúttal Joan nem vette a lapot.
- Nem arról van szó. Csak valahogy... nem tetszem
magamnak.
Lennon nyelt egyet. Neki sem tetszett Joan. Egyál-
talán nem tetszett. Mielőtt megfogalmazhatta volna
magában, hogy miért, Joan ugyanazokat mondta, mint
amire ő is gondolt.
- Megöregedtem, Lennon. Nézd csak ezeket a rán-
cokat a szemem alatt. Mintha.. gumiból lenne az ar-
com. A szemem is fénytelen: És, Lennon, nekem so-
sem volt bajusz az orrom alatt. Most pedig... ki kellett
tépnem néhány szálat. Attól tartok; kicsim; vagy beteg
vagyok, vagy rohamos öregedésnek indultam. Te mire
szavazol?
- Én erre - mondta Lennon, és az asszony feneké-
be markolt. Joan máskor viháncolva vette volna tudo-
másul férje incselkedését, ezúttal azonban észre sem
vette.
- Uramisten, Lennon, holtbiztos, hogy történt vala-
mi velem! Az utóbbi időben az éjszakáim is egyre
nyugtalanabbak.
Lennon érezte, hogy egyetlen másodperc alatt olyan
száraz lesz a torka, mint a szaharai homok.
- Nem alszol talán jól?
Joan megvonta a vállát.
- A fene se tudja, hogyan alszom. Mindenesetre reg-
gel, amikor felébredek, úgy érzem magam, mintha egy
század katona ment volna végig rajtam. És... amikre
visszaemlékszem, azok is valahogy... természetelle-
nesek.
- Miket szoktál álmodni? - kérdezte nyugalmat eről-
tetve magára Lennon.
Az asszony elégedetlen grimaszt vágott.
- Azt hiszed, tudom? Csak kevés marad meg ben-
nem reggelre, pedig korábban mindig vissza tudtam
emlékezni rájuk. Gondoltam is rá, hogy megírom egy-
szer, hiszen valahogy... olyan logikusak voltak. Mos-
tanság pedig már egyáltalán nincs bennük logika. Csak
furcsa képek... Várj csak...! Most, hogy utánagondo-
lok, eszembe jutott valami.
- Mi? - kérdezte nagyot nyelve Lennon.
- Egy álmom, vagy mi a fene. Éppen a házunkat
bontottam. Ezt a házat. Ott álltam valamelyik falnál...
egy kép alatt. Egy fénykép volt felettem, nagy bajuszú
öregembert ábrázolt, régies öltözékben, mint amilye-
neken az aranyásók jártak cirka kétszáz évvel ezelőtt.
- Melyik... szobában történt ez, nem emlékszel rá?
- Csak a falra emlékszem. Valamiféle minták is
voltak rajta. Várj csak... gombák! Apró kis gombák!
Mondd, Lennon, láttál te már olyan szobát, amelynek
a falára apró kis gombákat festettek?
- Nem - mondta Lennon. - Még nem láttam.
- Talán gyerekszoba lehetett, vagy mi a fene. Na, ott
álltam egy ilyen falnál, és csákány volt a kezemben.
Ha jól emlékszem, állt még. ott valaki mellettem...
- Talán én.
Joan megrázta a fejét.
- Nem te voltál, szívem. Nem férfi volt, hanem nő.
Igen, most már emlékszem. Öreg, fekete bőrű asszony
volt, széles, duzzadt ajkakkal. Valami papírlap volt ná-
la. Talán tervrajz, vagy micsoda. Nem láttam jól. -Azt
mondta, hogy vigyázzak, ne fújjam le a port a kopo-
nyáról, mert akkor nem lehet majd látni. Jó, mi?
- Biztos, hogy... koponyáról volt szó?
- Ki a fene tudja? Erre emlékszem. Ezt is csak azért
meséltem el, hogy tudd, micsoda baromságokat álmo-
dom össze éjszakánként.
- Hát... tudod, kicsim...
- Ne is mondd, sejtem, mire akarsz kilyukadni. Hogy
az elfojtott szexuális kívánságaim miatt álmodom
ilyen baromságokat. Csakhogy, azt hiszem, ez nem tré-
fa, Lennon szívem. Ráncok a szemem alatt, bajusz az
orrom alatt, ráadásul a saját házunkat bontom egy csá-
kánnyal... Valami nem stimmel velem, darling.
- Ugyan már, Joan, hiszen ez csak álom.
- Még szerencse. Bár nagyon is valóságosnak tűnt.
Mindenesetre, én most elmegyek, és belemerülök a
kesztyűterveimbe. Te meg érdeklődj a munkatársnőid-
nél, csak ne áruld el, hogy én biztattalak rá.
- Érdeklődjek? - hökkent meg Lennon. - Mi iránt
érdeklődjek?
- Hogy nem tudnak-e valami elsőosztályú ráncta-
lanító krémet, amely varázsütésre eltünteti a szarka-
lábakat. Vagy vegyél nekem, légyszi, egy villanybo-
rotvát, hogy tudjak mivel borotválkozni. Na, viszlát,
Lennon.
Joan elviharzott, Lennon pedig egyedül maradt a
félelmeivel.

29.
Immár szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy a
házuk szörnyű titkot rejteget. Már akkor is gyanakodott,
amikor Flora unszolására elment Babusa mamához.
Gyanakvása aztán bizonyossággá erősödött az éjszaka.
Joan szavai már csak rátettek egy lapáttal a halomra.
Valaki vagy valami benn rejtőzik a háza falában. Akár
démon, akár befalazott halott, de nagyon ki akar kerül-
ni a börtönéből, az biztos! Csak hát hogy a fenébe sza-
badítsa ki?
Tenyerébe hajtotta a homlokát, és gondolkodni pró-
bált. Joan látta a falat - ha egyáltalán hinni lehet az ál-
mának. A,falra apró kis gombák voltak festve. Termé-
szetesen házuk egyetlen szobájának a falán sem voltak
gombák - Joan el sem tűrte volna az ilyen ostobasá-
got, Gladys még kevésbé. Mint minden, túlságosan is
racionális serdülő lány, olyannyira elfordult a gyermek-
korától, hogy még a mesekönyveit is ki akarta szórni
a szemétbe. Joan mentette meg őket, és dugdosta biz-
tonságos helyre Gladys használt füzeteivel és tanköny-
veivel együtt. Lánya semmiképpen sem egyezett volna
bele, hogy kispolgári gombák díszítsék a falát. A gom-
ba tehát kihúzva.
Ha viszont ki van húzva - töprengett tovább - ak-
kor ez a támpont ugrott. Anélkül kell megtalálnia a
csontváz vagy koponya nyugvóhelyét, hogy segítséget
kaphatna bárkitől is. Gyerünk, Lennon, tornáztasd egy
kicsit az agyad!
És Lennon tornáztatta. Ennek aztán az lett a követ-
kezménye, hogy elhatározta, megkeresi a ház előző tu-
lajdonosait, és megpróbálja megtudakolni tőlük, tör-
tént-e velük is valami a házban, ami megfélemlítette
őket. Vagy csak ők vannak abban a szerencsés helyzet-
ben, hogy megmérkőzhetnek a túlvilággal?
Először is felhívta az ingatlanügynököt, Jim Taylort.
Jim szerencsére az irodájában tartózkodott, még na-
gyobb szerencséjére rá is tudott szánni néhány percet.
Lennon természetesen nem tudhatta, hogy Jim ép-
pen úszik a boldogságban: a hajnali órákban végre si-
került nyélbe ütnie egy jól tejelő üzletet. A tárgyalások
napkeltéig tartottak, minek következtében Jim halá-
losan fáradt volt, de halálosan boldog is. Ráadásul első
örömében benyomott két dupla whiskyt, ami jóindula-
túvá és segítőkésszé tette.
- Hogy s mint, Lennon? - kérdezte Gattysburytól. -
Csak nem akarsz még egy házat venni? Természetesen
állok rendelkezésedre. Akár a hajnali órákban is.
Lennon vette a lapot, és eleresztett egy gyenge tré-
fát, amivel megnevettette Jimet. Ezen a reggelen Jim
mindenen nevetett volna, akár azon is, ha Lennon azt
mondja neki, hogy a madarak repülnek.
Lennon nem sokat teketóriázott, mindjárt a tárgy-
ra tért.
- A házam előző tulajdonosairól lenne szó, Jim.
- Nofene! Csak nincs valami gond?
Icipicit komorabbra váltott a hangja. Jézusom, csak
nem akarja elszúrni ez a barom a boldogságát?
Lennon hangja nem volt vészjósló, ellenkezőleg.
- Gyönyörű a kertem, Jim.
- És?
- Olyan tulipánok virítanak benne, amilyeneket még
sosem láttam.
Jim elvigyorodott.
- Te is piáltál, Lennon?
- Még tegnap este, de már kiment belőlem. Az a
helyzet, hogy Joan rágja a fülem azokkal a tulipánok-
kal. Csak néhány szálról van szó, de egyszerűen belé-
jük szeretett. Az egész kertet be akarja ültetni velük.
- Szegény Lennon. Tudod, mit? Ültesse tele, ha any-
nyira akarja. Zavar az téged?
- Hát éppen ez az! Nem tudom, hol lehet ilyen átko-
zott tulipánokhoz jutni. Térdig jártam már a lábam, de
nem sikerült a nyomukra bukkannom. Egy fickó azt
mondta, hogy külföldiek - vagy hollandok, vagy vala-
hol délen termesztették őket. Meg akarom tudni, hon-
nan vásárolta a Cavanagh házaspár.
Jim Taylor a vonal végén megvakargatta a fejé
búbját.
- Nézd, Lennon, őszintén szólva nem szokásom
megadni a klienseim címét vagy telefonszámát mások-
nak, de veled kivételt teszek. A tulipán az tulipán. Ta-
lán az öregek sem fognak megneheztelni rám, bár alig
hiszem, hogy valaha még kapcsolatba kerülök velük.
Hacsak el nem utazom Argentínába, és nem futok ösz-
sze velük a Buenos Aires-i főutcán.
- Oda költöztek?
- Oda bizony.
- Akkor lehet, hogy mégiscsak lesznek tulipánjaim?
Joan hálás lesz neked, Jim!
Jim Taylor boldog volt, hogy segíthetett. Letette a
kagylót, és elhatározta, hogy leballag a büfébe, és eszik
egy sonkás szendvicset.
Ha tudta volna, mi zajlik a Lennonnak eladott ház
körül, alighanem torkán akadt volna a falat.

30.
Lennon öt perc pihenőt engedélyezett magának, majd
felhívta a megadott telefonszámot. Szinte megriadt,
amikor olyan élesen és tisztán szólt bele egy férfihang
a kagylóba, mintha a szomszéd házból válaszolt volna
neki.
- Si, Senor?
Lennonnak halvány gyanúja támadt, hogy nem min-
denki tudhat Argentínában angolul, s a gyanúja, sajna,
be is igazolódott. Amikor megpróbálta elmagyarázni
a hangnak, ki ő és mit akar, szapora spanyol nyelvzu-
hatag ömlött a nyakába. Bár többször is elismételte
a Mr. Cavanagh nevet, nem volt biztos benne, hogy a
vonal túlsó végén megértették-e.
- Nem ért valaki angolul a környéken? - kérdezte
kétségbeesetten, amikor a fickó elhallgatott. Még sze-
rencse, hogy nem tette le a kagylót. - Angolul - ismé-
telgette makacsul. - Angolul. Beszél valaki önök kö-
zül angolul?
A fickó ismét megpergette a nyelvét, majd elhallga-
tott. A telefont szerencsére ezúttal sem tette le. Lennon
csak állt, kezében a kagylóval, és fogalma sem volt ró-
la, mit csináljon. Hogy ne múljanak némán a drága per-
cek, egyfolytában ismételgette, mint az elakadt lemez-
játszó.
- Angolul. Beszél valaki angolul?
Addig-addig mondogatta, amíg újra bele nem szól-
tak a kagylóba. Méghozzá ezúttal angolul. Lennon ezen
annyira meglepődött, hogy majd kiejtette a kezéből a
telefont.
- Hála istennek - mondta megkönnyebbülve. -
Csakhogy megértjük egymást. Lennon Gettysbury va-
gyok:
- Ricardo - csicseregte a hang. Lennon biztos volt
benne, hogy fiatal az illető, hangja után ítélve lehet,
hogy,még gyerek.
- Érdeklődni szeretnék valaki után, Ricardo - mond-
ta lassan, tagoltan.
- Tessék, uram.
- Ezt a számot kaptam meg egy ingatlanügynöktől.
Beszélni szeretnék Mr. vagy Mrs. Cavanagh-gel. Ért
engem, Ricardo?
- Nem lehet, uram - mondta a hang. - Velük nem
beszélhet.
- Miért nem?
- Mert már nem laknak itt.
- Meg tudná adni az új számukat, kérem?
- Nincs új számuk, uram.
- Nem hagyták meg? Úgy értem, amikor elköl-
töztek.
Lennon hallotta, hogy a in a háttérben spanyolul be-
szél valakivel. Aztán hirtelen egy női hangot hallott.
- Rosita vagyok. Ő... Ricardo volt, az öcsém.
A szomszédban lakom, és az egyetemen tanultam an-
golul. Ha jól értettük, az előző lakókat, Mrs. és Mr. Ca-
vanagh-et keresi.
- Úgy van - mondta Lennon. - Igen jól beszél ango-
lul, Senorita.
- Jelesre vizsgáztam - büszkélkedett a hang. - Saj-
nos, nem tudom megadni Cavanagh-ék számát. A te-
metőben nincs telefon.
Lennon megtántorodott.
- Hogy mondja?
- Mrs. és Mr. Cavanagh meghalt.
- Istenem - morogta Lennon zavartan. - Sajnálom.
Nagyon sajnálom.
Aztán el is hallgatott, mivel úgy gondolta, a szom-
széd lánynak felesleges sajnálkoznia.
- Nem olvasta az újságban, uram?
- Melyikben kellett volna olvasnom?
A telefon búgott egyet, majd ismét tisztán hallotta
a lány hangját.
...autószerencsétlenség. Mindketten... meghal-
tak. Nekimentek egy szalagkorlátnak. Éjszaka elha-
gyatott volt az út.
- Szalagkorlátnak? - nyögte Lennon.
- Mrs. Cavanagh azonnal meghalt. Mr. Cavanagh
még élt egy kicsit. Azt mondta, hogy egy koponya ül-
dözte őket. Egy világító koponya. Ezért hajtott olyan
gyorsan. Koponyát látott az égen. Öreg ember volt, és
az öreg emberek néha furcsa dolgokat látnak. Ön még
nem öreg ember, uram?
- Még nem - mondta Lennon. - De azért néha én is
fura dolgokat látok.
Megköszönte a felvilágosítást, és letette a kagylót.
A kör bezárult.

31.
Fél óra múlva aztán rájött, hogy talán mégsem zárult
be. Kikereste a papírjai közül a ház helyrajzi számát,
aztán beautózott a földhivatalba. Szerencsére nem volt
nehéz dolga. A hivatalban csupa készséges munkatárs
dolgozott, akik minden igyekezetükkel azon voltak,
hogy eleget tegyenek a kívánságának.
Húsz percig sem tartott, és máris sikerült előkerí-
teniük a megfelelő ádatokat. Ezekből kiderült, hogy a
házat 1879-ben építették nyaralónak. A város akkor még
jóval kisebb volt - ott, ahol ma forgalmas sugárutak hú-
zódnak, az építés idején erdők, mezők, ligetek váltot-
ták egymást. Egy dr. Warren nevű állatorvos építtette,
majd a halála után a fia örökölte.
Lennon áttekintette a hajdani tulajdonosok listáját.
Összesen tizennégy gazdája volt az elmúlt másfél év-
század alatt a háznak.
Kiteregette a számítógépes listát a kocsija műszer-
falára. Uram isten, hol is kezdje? Hiszen többségükben
már nem is élnek. Járja végig a leszármazottakat, ha
egyáltalán megtalálja őket, és kezdjen nyomozni egy
állítólagosan falba rejtett koponya után? Bolondnak
fogják nézni, és kizavarják a házukból. Arról nem is be-
szélve, hogy az utódoknak már fogalmuk sem lehet a
dédpapa vagy dédmama viselt dolgairól: Nem, ez az út
nem járható.
Ahogy a listát nézegette, megakadt a szeme egy né-
ven. Benneth Coburn. Mintha valahol már találkozott
volna vele. De vajon hol, uram isten?
Benneth Coburn 1921-ben vette meg a házat, majd
az örököse, bizonyos Lilly Zuckheim adta el annak,
akitől Mr. Cavanagh megvette. Csak éppen azt kellene
tudnia, ki ez a Benneth Coburn?
Amíg a városi könyvtár felé autózott, többféle elha-
tározásra is jutott. Az első mindjárt az volt, hogy ez az
utolsó kísérlete. Ha nem tud meg semmi olyat Coburn-
ről, ami kapcsolatba hozható lenne valamiféle kopo-
nyával; vagy holttesttel, abbahagyja a nyomozást. Vesz
inkább egy csákányt, és módszeresen munkához lát.
Előtte azért vásárol egy olyan készüléket, amelyekkel
üregeket keresnek a föld alatt. Hátha a segítségével
sikerül megtalálnia, amit keres.
A könyvtárban az volt a legelső dolga, hogy kikeres-
se a lexikonból Benneth Coburnt. Nem kellett tanácsot
kérnie senkitől; a lexikon a szabadpolcon állt, nyugod-
tan a kezébe vehette...
Amint rátalált, azonnal rájött, hol hallott már róla.
Lindától, a hivatalban. Lindának az volt a hobbija, hogy
olyan pasasokkal foglalkozott, akik elvesztek. Egysze-
rűen eltűntek a föld színéről, méghozzá úgy, hogy sen-
ki nem látta többé őket, és nyom sem maradt utánuk.
Nem, Linda nem bűnügyeket tanulmányozott, mint
annyian - Lindát a közönséges eltűnések érdekelték.
Meg volt ugyanis győződve róla, hogy ufótevékenység
áll mögöttük. A körülöttünk leselkedő kis zöld ember-
kék ragadják magukkal a szerencsétleneket, hogy bor-
zalmas kísérleteikhez használják fel őket. Egyszer Lin-
da el is mesélte neki, hogy találkozott egy féllábú em-
berrel, akinek az ufók operálták le különben egészséges
lábát. Linda szerint mi az ufók számára csupán kísérleti
állatok vagyunk, mint a mi számunkra a tengeri mala-
cok, a patkányok, a majmok vagy a kutyák. Nem tarta-
nak értelmes lényeknek bennünket, ezért minden kü-
lönösebb lacafaca nélkül lefűrészelhetik valamelyik
végtagunkat, vagy kiszednek belőlünk egy-egy szer-
vet, ha kísérletező kedvük úgy kívánja. Linda az eltűn-
tek között Benneth Coburn nevét is említette. Szegény
Coburn felfedező utazásai során rábukkanhatott a le-
szállópályájukra, amely valahol a dél-amerikai dzsun-
gelekben lehet, és ezért magukkal vitték, hogy el ne
mondhassa másoknak a felfedezését. Csak a jó isten
tudja, mi lett vele. Ő is eltűnt, akárcsak...
Itt megszakadt emlékeinek a sora. Mintha valaki
egy ollóval elvágta volna. Nem emlékezett rá, kivel
folytatta Linda.
Visszatette a lexikont a helyére. Sikerült megtudnia
belőle, hogy Coburn az inka és azték kultúrák kutatója
volt, s a XIX. és XX. század fordulóján több kutatóutat
is vezetett a Yucatán-félszigetre, az akkor még csak rej-
tező romvárosok közé. Ott is tűnt el valamikor az 1920-
as évek vége felé, ötvenéves korában.
Semmiféle koponyáról nem esett szó a róla szóló
szócikkben.

32.
Az elkövetkező éjszakán Joan röviddel éjfél után felült
az ágyán és kiáltozni kezdett.
- A koponya! - kiáltotta. - Látom a koponyát! Ott
táncol a levegőben! Vigyázz, Lennon! Itt száll el felet-
tünk! Jézusom, hiszen neked megy!
Magához húzta Lennont, és maga alá gyűrte. Len-
non érezte, hogy hurrikánhoz hasonló iszonyú erő kap-
ja el, és szinte belepréseli a matracba. Soha nem gon-
dolta volna, hogy Joannek ekkora ereje van! Talán még
egy elefántot is ledöntött volna a lábáról.
A koponya elhúzhatott felettük, mert Joan most a
szekrény felé mutogatott.
- Istenem! Bebújt a szekrénybe!
Lennon kimászott az asszony alól, megrázta a fejét,
és igyekezett az ébrenlétbe simogatni a feleségét.
- Ébredj, kicsim! Csupán rosszat álmodsz!
Megdöbbenve látta, hogy Joan rászegezi a tekinte-
tét, miközben lassan beleköltözik az értelem fénye.
Uram isten, felébredt volna?
- Lennon?
- Itt vagyok, kicsim.
- Mi volt... ez... kérlek?
Lennonnak fogalma sem volt róla, mit tegyen. Pró-
bálja meg eltitkolni előle az igazságot? Lehet, hogy
elérkezett a pillanat, amikor színt kell vallania? Ami-
kor már Joan is tudja, hogy történt vele valami?
- Micsoda? - kérdezte tettetett közönnyel.
Joan feltérdelt az ágyon, és a férje mellére hajtotta
a fejét.
- Szeretsz engem, Lennon?
- Hát persze, hogy szeretlek, kicsim! Miért kér-
ded így?
Joan Lennonra emelte könnyes arcát.
- Lennon... én azt hiszem, megbolondultam.
- Micsoda butaság ez, Joan? - förmedt rá tettetett
haraggal, miközben érezte, hogy elönti a mellét a jeges
hidegség. - Honnan veszed ezt a hülyeséget?
- Lennon - mondta vészjósló hangon az asszony. -
Én már mindenre emlékszem.
Lennon torkát kaparta valami, de nem merte elkö-
hinteni magát.
- Mi mindenre?
- A koponyára.
- Csak rossz álom volt.
Joan nagyon határozottan megrázta a fejét.
- Nem volt álom. Valóság volt.
- Úgy érted, egy igazi koponya röpködött a leve-
gőben?
- Nem tudom, Lennon. De az biztos, hogy valósá-
gosnak láttam. Akárcsak... a többit.
- Miféle többit?
Az asszony megragadta a karját.
- Lennon... kérlek... mióta tart ez?
- Micsoda?
- Lennon... ha szeretsz; nem teszed ezt velem. Hi-
szen úgyis tudok mindent!
Ez utóbbi mondat olyan félelmetesen hangzott,
hogy Lennon töredék másodpercnyi habozás után úgy
döntött, nem alakoskodik tovább. Joannek joga van is-
merni az igazságot, és különben is... aligha tudja to-
vább titkolni előle.
- Cirka egy hónapja - mondta lehajtva a fejét.
- Akkor kezdődött, amikor... Gladys először nem
aludt itthon?
- Akkor.
- A... medencében?
- Ott - bólintott Lennon.
Joan szorított egyet a karján.
- Tudod, mit láttam az előbb, Lennon?
- Gondolom... egy koponyát.
- Valóban... egy koponyát láttam... de még valami
mást is. Amikor megpillantottam, akkora volt, mint egy
asztal, és itt lebegett az ágyunk felett a levegőben. Iga-
zából nem is igazi koponyát láttam, hanem csak a kör-
vonalait. Mintha... üvegből lett volna. Aztán egyszer-
re csak feltűnt a belsejében egy úszómedence... a mi
úszómedencénk, Lennon! Magamat láttam benne me-
zítelenül. Lent a fenekén az a koponya csillogott, amely-
nek a belsejében ott voltam én, az úszómedencénk és
az egész házunk. Koponya a koponyában. És téged is
láttalak, Lennon. Láttam, amint kihúzol a vízből.
Lennon nem szólt semmit. Hagyta, hadd szorongas-
sa az asszony a karját.
- Láttam magam, amint a szekrényfiókban megpil-
lantok egy koponyát, és sikoltozok a rémülettől; láttam,
hogy a szekrényben is találok egy koponyát... és egy
fekete öregasszonyt is láttam, egy gyertyafénytől rosz-
szul megvilágított szobában, amint fehér papírlap fölé
hajol. A papírlapon a koponya körvonalai látszottak.
Ezt mind-mind a koponya belsejében láttam. És téged
is láttalak, Lennon.
- A... koponyában?
- Itt, mellettem, az ágyon. Egyszeriben megértettem,
hogy nem álmodom... ez valami valóságféle, bár te nem
látod a koponyát. Hogy lehet az; hogy te nem látod?
- Nem tudom, kicsim.
- Mesélj el mindent, Lennon.
Lennon átkarolta a térdét, és mesélni kezdett. Jó egy
órát beszélt indulat- és érzelemmentesen, monoton han-
gon. Joan ezalatt egyetlen mozdulatot sem tett: még le-
vegőt is csak óvatosan vett.
- Ez annyit jelent, hogy... megbolondultam? - kér-
dezte, amikor Lennon befejezte a mondandóját.
Lennon igen határozottan megrázta a fejét.
- Nem, drágám. Ez nem annyit jelent.
- Akkor... mit?
Lennonnak nehezére esett kimondania, de azért még-
is csak kimondta.
- Azt hiszem... médium vagy, drágám. Azok kivá-
lasztottak.
- Azok? - sírt fel az asszony. - Kik?
Lennon megvonta a vállát.
- A túlvilágról talán.
- Te hiszel... az ilyesmiben?
- Eddig nem hittem. És ha nem velünk történt volna
mindez... nem is hinnék.
- Miért éppen engem, Lennon? Jaj, miért éppen en-
gem?
Lennon ugyanezt a kérdést már vagy ezerszer feltet-
te magának. Hogy miért éppen Joan? Miért éppen ők?
Aztán megtalálta rá a választ. Mert ők laknak a ház-
ban. Lehet, hogy az őket megelőző lakókkal is meg-
próbálták felvenni a kapcsolatot... azok azonban kitér-
tek az együttműködés elál.
Jeges rémület hullámzott át rajta. Úristen! Lehet,
hogy Coburnt is ők tüntették el? Nem akart kötélnek
állni, ezért megbüntették?
Lehet, hogy a koponya a gondolatolvasás képessé-
gével is felruházta Joant, mert az asszony lehorgasztot-
ta a fe ét. Könnyei a lepedőre potyogtak.
- k... ölték meg a Cavanagh házaspárt is, Lennon.
Biztosan ők tették. És velünk is az történik, ha...
Itt aztán el is hallgatott. Ez volt az a ha, amit alapo-
san végig kellett gondolniuk.
- Mondjunk valamit Gladysnek? - kérdezte remegő
hangon Joan.
- Egyelőre ne.
- Meddig várjunk vele?
- Nem tudom, Joan. Valami... azt súgja a szívem
mélyén, hogy várjunk még vele egy kicsit.
- Flora?
- Ő mindent tud.
- Nem akar felmondani?
- Nem szólt róla. Azt hiszem, inkább segíteni sze-
retne.
Joan hangja megkeményedett.
- Lennon?
- Tessék, kicsim.
- Én már döntöttem.
Irennon nem kérdezte, miben, hiszen úgyis tudta.
- Azt csinálom, amit kívánnak tőlem. Mindent meg-
teszek, amit csak akarnak. Csak... nem vagyok benne
biztos, Lennon, hogy mit akarnak?
- A koponyát akarják - mondta Lennon.
- Biztos vagy benne?
- Mindenképpen ezen az úton kell elindulnunk. Ta-
lán, ha látják rajtunk a jóindulatot, további információk-
hoz juttatnak bennünket.
- Hogy képzeled a dolgot... Lennon?
- Meg kell keresnünk a koponyájukat.
- A... falban?
- Ott valahol.
- De hát, Lennon, itt rémisztően sok a fal! Hóna-
pokig tarthat, amíg valamennyit... és még mindig nem
biztos, hogy meg is találjuk. Akkoriban, amikor a ház
épült, még nagyon vastag falakat csináltak.
- Vannak műszerek, amelyek kimutatják az ürege-
ket. A kereskedő szerint... hatvan-hetven százalékos
biztonsággal.
- És a... maradék? - sírta Joan.
- Ez csak az első lépés lenne.
- És ha ők ezalatt... ezalatt...
Lennonban akkor ismét elszakadt a cérnaszál. Kiug-
rott az ágyból, és a szekrény felé rázta az öklét.
- Halljátok, ti... - azt akarta mondani, hogy rohadé-
kok, de még idejében meggondolta magát - akárkik is
vagytok! Megpróbáljuk megtalálni nektek... amit ke-
restek. De ehhez idő kell. Addig hagyjatok békén ben-
nünket, ha már segíteni nem tudtok, vagy nem akar-
tok! Halljátok, amit mondok?
A szekrény velük szemben nagyot reccsent.
Mindketten biztosak voltak benne, hogy ő vála-
szoltak.
Abban azonban nem lehettek biztosak, hogy vajon
elfogadták-e az ajánlatukat.

33.
Megpróbáltak ismét elaludni, de nem ment. Hiába for-
golódtak, nem jött álom a szemükre. Máskor is előfor-
dult már velük, hogy valamiért valamelyikük feléb-
redt, ilyenkor átnyúlt a másikhoz, és kisimogatta az
álom ölelő karjaiból. Joan különösen szerette ezeket a
váratlan éjszakai ölelkezéseket.
Ezúttal azonban egyiküknek sem jutott eszébe, hogy
a másikért nyúljon. Mintha az elmúlt napok szörnyű-
ségei kiszívtak volna belőlük minden vágyat.
- Lennon?
- Hallgatlak, szívem.
- Eszembe jutott valami. Az a kép, amit álmodtam.
A gombácskákkal díszített falon. A képtől balra egy
kandalló látszott.
Lennon válla megrándult.
- De hiszen... ebben a házban nincs is kandalló, szí-
vem!
- De a helye, Lennon... a helye!
Lennon felkiáltott, és kiugrott az ágyból.
Immár biztos volt benne, hol rejtőzik a koponya.
Flora szobájában, a falban.

34.
Ültek egymás mellett a parkban, és a kis tóban fodro-
zódó vizet nézték. A vízen hullámok bukdácsoltak, kö-
zöttük kék nyakú vadkacsák lapátoltak sárga lábukkal.
- Mikor? - kérdezte csendesen Joan.
- Minél előbb - mondta Lennon. - Még ma este kel-
lene.
- Fel vagy rá... készülve?
- Nem tudom - mondta Lennon. - Azt hiszem.
- Lehet, hogy meghalunk?
- Miért halnánk meg?
- Hátha magukkal visznek bennünket. Mint ahogy
Mr. Coburnt is.
- Veszek egy csákányt - mondta Lennon. - Jobbat,
mint amilyen otthon van.
- Mit mondunk Gladysnek?
- Azt, hogy eldugult a vízvezeték, és falat kell bon-
tanunk.
- És azután?
- Hívok valakit, aki visszafalazza.
- Hol lesz addig Gladys?
- Megkérem Florát, hogy menjen el vele valahova.
Gladys boldog lesz, ha elmehet.
- És ha már nem talál bennünket... soha többé, ha
hazajön?
- Joan!
- Jól van, nem huhogok. Nem kellene azt az öreg-
asszonyt elhívni hozzánk? Hátha...
- Nem - mondta határozottan Lennon: Ez a dolog
már csak ránk tartozik. Ránk és rájuk. Ha kiválasztot-
tak téged, bizonyára megvolt rá az okuk. Talán nem
örülnének, ha másokat is belekevernénk.
- Legyen úgy, ahogy akarod - sóhajtotta Joan. -
Akkor hát este.
- Este - mondta Lennon.
A vadkacsák megrázták magukat, és egyszerre száll-
tak fel a tóról.
Ők nem gondoltak a halálra.

35.
Délután Lennon megvette a csákányt, betette a kocsi-
jába, és hazafuvarozta. A legújabb típusú csákány volt;
olyan fejjel, hogy tulajdonképpen nem is nézett ki csá-
kánynak. Ha Lennon egy kórházban találkozik vele,
bizonyára orvosi műszernek nézi. Az eladó szerint olyan
anyagból készítették, amilyet a NASA űrhajók és űr-
állomások készítésénél használ. Gyakorlatilag törhe-
tetlen.
Flora ezen az éjszakán nem óhajtott náluk aludni.
Még, a délután folyamán összeszedte a cuccát, és távo-
zott. Egy egész hétre. Szabadságot kért, hogy megláto-
gathassa Miamiban élő rokonait.
Nem is jöhetett volna jobbkor a kérése. Jóllehet Flora
sokat tudott a problémáikról - talán túl sokat is - Len-
non nem akarta belekeverni a játszmába. Ki tudja, azok
szívesen vennék-e, ha egyre többen lábatlankodnának
körülöttük.
Lennon nem vette ki a csákányt a kocsiból. Majd ha
eljön az idő, lemegy érte a garázsba.
Az idő olyan gyorsan jött el, hogy nem is képzelte
volna. Nyolckor leültek Joannel a tévé elé, és megnéz-
tek egy filmet. Jószerével nem is emlékszik rá, miről
szólt. Valami postakocsit raboltak ki a régi, szép wes-
ternidőkben. Talán el is bóbiskolhatott egy kicsit, mert
csak akkor tért igazán magához, amikor a képernyőn
megjelent a vége felirat. Joanra nézett; aki élettelen te-
kintettel ücsörgött mellette. Nem is a képernyőre né-
zett, hanem a szemközti falra. Mintha abban is kopo-
nyát, vagy csontvázat sejtene.
Lennonnak akkor eszébe jutott valami. Össze is rez-
zent tőle rendesen.
- Joan?
Joan arca merev volt, mintha álarcot viselt volna.
- Tessék, szívem.
- Eszembe jutott valami.
- Igazán?
- A... koponyával kapcsolatban. Még nem gondol-
tam rá, pedig... igazán kézenfekvő. Tudod, mi volt a
foglalkozása Benneth Coburnnek, az egyik előző tulaj-
nak?
- Tudós volt, vagy micsoda.
- Kutató. Jó néhány kutatóutat vezetett a maják és
az aztékok földjére. Tudod, mit gondolok én, kicsim?
Hogy Coburn ellopott onnan valamit.
- El... lopott?
- Figyelj rám, Joan - hajolt a felesége felé. - Ugye,
hallottál már a fáraó átkáról?
- Az egy... marhaság.
- Ki tudja? Mindenesetre azok közül, akik Tutenha-
mont megtalálták, jó néhányan nagyon is gyanús kö-
rülmények között haltak meg.
- Mit akarsz ezzel mondani, Lennon?
- Azt, hogy hátha a mi esetünkben is erről lehet szó.
Coburn elhozott onnan egy koponyát, és befalazta. Le-
het, hogy egy elátkozott koponyát, ami vissza akar ke-
rülni oda, ahonnan elrabolták.
Joan már nem is tiltakozott. Egyfolytában a falat néz-
te, mintha azt várta volna, hogy hirtelen gombák buk-
kanjanak fel rajta kis törpékkel keveredve.
Nyílott az ajtó, és Gladys vánszorgott be hozzájuk.
Szomorú volt a szeme, mint az utóbbi időben egyre
gyakrabban. Ha nem lettek volna elfoglalva a kopo-
nyával, talán észrevették volna lányuk szomorúságát.
Akkor talán kiöntötte volna nekik szíve bánatát. Így
azonban hallgatott. Egy igazi tinédzser leginkább csak
hallgat, ha féreg rágja a lelkét, és főleg, ha a szülei
nem törődnek a bánatával. Így hát Gladys is hallgatott,
és a szokásos jó éjszakát puszi után aludni tért.
Lennon és Joan tudták, hogy Gladys ahogy lehajtja
a fejét, már alszik is. Ha pedig elaludt, ágyút sütöget-
hetnek a füle mellett, akkor sem ébred fel.
Vártak még negyedórát, majd Lennon felállt, és le-
kapcsolta a televíziót.
- Itt az idő, Joan.
Joan habozni látszott.
- Nem kellene... magunkkal vinnünk valamit?
- Ott a csákány.
- Keresztre gondoltam. Van a fiókomban.
- Felesleges, szívem.
Lennon lement a garázsba a csákányért, Joan ezalatt
egyik használt tréningruháját öltötte magára. A falbon-
tás kosszal jár, nem szerette volna összepiszkolni a pi-
zsamáját.
Lennon visszajött a csákánnyal, könnyű pulóvert hú-
zott, aztán átkarolta az asszony vállát.
- Gyerünk, szívem! Kezdjünk neki!
Óvatosan nyitották ki Flora szobájának az ajtaját.
Ha erősen nyikorog, talán felfigyel rá Gladys. Persze
csak abban az esetben, ha mégsem aludt volna el. Nagy
ritkán előfordult - évente egyszer-kétszer - hogy több
alkalommal is kiment a WC-re elalvás előtt.
Az ajtó nem nyikorgott, és Gladys felől sem hallot-
tak zajt. Lennon bólintott, és belépett a szobába:
Joan olyan szorosan tapadt hozzá, hogy hátán érezte
az asszony erős kebleit. Uram isten, vajon nem ez-e az
utolsó alkalom, hogy a testén érzi Joan testét?
Felkattintotta a villanyt. A ragyogó fény szinte mell-
be vágta őket. Lennon őszinte meglepetésére Flora új
égőket vett a régi, diszkrét fényűek helyére - fénye-
seket, tolakodókat. Talán velük akarta eloszlatni a ház
titokzatos félhomályát.
Azonnal megtalálták a falat. A jobb kéz felőli volt,
ahogy beléptek az ajtón. Szerencsére nem állt előtte
szekrény, még csak könyvespolc sem volt rajta. Üre-
sen várta őket, szürke mintás tapétájával. Joan már nem
emlékezett rá, hogy az őket megelőző tulajdonosok ta-
pétája volt-e, vagy az ő lakberendezőjük munkáját di-
csérte. Mintha akkor azt mondta volna nekik, hogy a
legkisebb szoba tapétázását megspórolhatják, hiszen
Cavanagh-ék csak néhány hónappal azelőtt rakatták
fel. Ő biztos, hogy fel nem tetetett volna ilyen lehan-
goló színű tapétát. Nem is bánta, hogy le kell hánta-
niuk a falról. Ha előbb felfigyelt volna rá, biztos, hogy
leszedeti.
- Ez az a fal - mondta teljesen feleslegesen Lennon.
- Ez az, szívem. Ott a kandalló helyének a kidudo-
rodása az ablak mellett.
- Szerinted... hol lóghatott az a kép?
Joan felemelte az ujját.
- Ott.
- Ott kezdjem?
- Kezd ott, szívem.
Lennon agyán végigszaladt a gondolat, hogy el kel-
lene mondania egy rövid imát Istenhez, vagy valame-
lyik szenthez fohászkodni, aztán azon nyomban el is
hessegette magától a gondolatot. Ez az ő és valakik
ügye. Isten annak idején azt parancsolta, hogy hiába ne
vegyék fel a nevét, amit úgy is lehet értelmezni, hogy
nem szeretné, ha az emberek minden piszlicsáré ügy-
ben háborgatnák.
Felemelte a csákányt, majd belevágta a falba. Aztán
nagyot ordított, és rémülten elhajította. Mintha erős
elektromos áram rázta volna meg.
Joan csak halkan és diszkréten visított. Még rémüle-
tében is vigyázott rá, nehogy felzavarja Gladyst.
- Mi történt... szívem?
Lennon a csákány után nyúlt és felvette.
- Valami keménybe vágtam a csákányt. Várj csak,
hadd nézzem meg!
Ebben a pillanatban, mintha önálló életre kelt volna,
a tapéta és a vakolat elkezdett leomlani az orruk előtt.
Előbb csak tenyérnyi szakadt le a falról, aztán még egy
tenyérnyi, majd még egy. Alighogy az utolsó darab is
lehullott a padlóra, Lennon felkattintotta a magával
hozott zseblámpát.
Sötétzöld, rücskös vaslapra esett a lámpa fénye.
- Jézusom... Lennon, szívem... mi ez?
- Páncélszekrény - mondta Lennon.
- Egy befalazott... páncélszekrény?
Az volt bizony. Még a készítő cég márkája is jól lát-
szott az ajtó bal felső sarkában.
- Hogy fogjuk kinyitni, Lennon?
Lennon nem szólt semmit, csak szabad kezével meg-
simogatta a hideg vasat. Mintha megnyikkant volna,
ahogy hozzáért.
- Nyitva van - mondta halkan. Lekattintotta és zseb-
re vágta a lámpáját. - Nyitva van ez, szívem.
A páncélszekrény ajtaja valóban nyitva volt. Lát-
szott rajta, hogy egyetlen mozdulatukra sarkig tárulna.
- Ki kell nyitnom, Joan - mondta Lennon. - Állj
egy kicsit félre.
Joan azonban megrázta a fejét.
- Itt akarok állni melletted, szívem.
Lennon erős elhatározással megfogta a szekrény aj-
tajának a szélét. Előbb a körmével segítette az ujjait -
belekapaszkodott az ajtó peremébe, és azzal húzta.
Amikor aztán már elmozdult a helyéről, nem volt töb-
bé szüksége a körmére. Az volt az érzése, mintha az aj-
tó kedvét lelné benne, hogy kinyílik.
Lehet, hogy nagyobbat rántott rajta a kelleténél; az
ajtó mindenesetre nekicsapódott a falnak. Joan felkiál-
tott, és a szája elé kapta a kezét.
A páncélszekrény belsejében halvány derengés tá-
madt, majd egyre határozottabban felragyogott benne
valami. Mintha éppen hajnalodott volna odabent, s a
szekrénybe zárt parányi világ parányi lakói az új napot
üdvözölték volna.
A fény azonban nem egy ismeretlen kis napból jött.
A fény egy zölden világító koponyából áradt, amely ott
hevert a szekrény közepén. Úgy lüktetett a fénye, mint
a fájás a beteg fogban. Megnyugtatóan zöldek voltak a
sugarai, s mintha egyenesen rájuk irányultak volna.
Észre sem vették, hogy kinyílik mellettük az ajtó,
és Gladys tántorog be rajta. Amikor megpillantotta a
szüleit és a falhoz támasztott csákányt, aprókat sikkan-
tott, mint korábban Joan. Mellére szorította a kezét, és
a zölden villogó koponyára bámult.
- Szép - suttogta Joan. - Nagyon szép.
- Csodálatos - helyeselt Lennon.
Gladys odabújt az anyjához, aki egyáltalán nem cso-
dálkozott rajta, hogy a lányuk is ott van velük. Mintha
így lett volna természetes.
- Nagyon szép... anya.
Csak álltak némán a koponya bűvöletében. Nem
tudták, mennyi idő van - számukra megállt az idő, és
nem volt többé jelentősége. Akárcsak a térnek sem.
Flora szobájában álltak, de állhattak volna akár a Hi-
malája tetején is.
- Igen - bólintott Lennon bizonyos idő után. - Igen,
odamegyünk.
- Odamegyünk - csatlakozott hozzá buzgón bólo-
gatva Joan.
- Én tudom, hol van - lelkendezett Gladys. - Nem-
rég... tanultuk.
- Sietnünk kell - sürgette őket Lennon. - Még a reg-
geli repülővel...
- Ne felejtsd el a hitelkártyákat - simogatta meg
Joan.
- Én is mehetek, apa? - kérdezte monoton hangon
Gladys.
- Mindhárman megyünk, kislányom.

A vulkán

1.
Ambrosius Paddingtonnak volt baja ezen a délutánon
éppen elég. Kezdődött azzal, hogy a műhold vacakol-
ni kezdett odafent, majd olyan szakadozottá vált az
összeköttetés, mint Rozetta néni bugyogója a tízez-
redik mosás után. Pedig megígérte a feleségének, hogy
délután hívja, amikor már hazaért az egész napi futko-
sásból. Márpedig, ha megígérte Lillynek, hogy felhív-
ja; akkor fel is kell hívnia, ha nem akar hazaérkezése
után rohadt két hetet magának. Merthogy rohadt két
hete lesz, abban nem kételkedett. Lilly, ha egyszer úgy
döntött, hogy kikészíti, akkor mindent meg is tesz, hogy
kikészítse. Hiába mentegetődzik majd, és próbálja meg-
magyarázni neki, hogy ha a műhold egyszer beinti az
unalmasat, senki nem telefonálhat - Lilly egyszerűen
köp a műholdakra. Tulajdonképpen még az igazira is.
Lillyt annyira sem izgatják az égitestek és a természet
csodái, mint a fűben heverő kutyapiszok. Persze csak
akkor, ha nem lép bele. Lilly majd a szemére hányja,
hogy míg ő éjt nappallá téve fáradozik, hogy Steven
fiuk esküvője gond- és problémamentes legyen, addig
a jövendő örömapa egy talán nem is létező ország, franc
se tudja milyen nevű vulkánja tövében heverészik, és
egyáltalán nem biztos benne, hogy nem hetyeg-e vala-
melyik kis egyetemistával a bokrok között. A híres-ne-
vezetes, feddhetetlen Paddington professzorról ugyan-
is ez is elképzelhető - méghozzá simán. Ezt ugyan egy-
előre még senki sem sejti, őt kivéve, de hamarosan el-
jön a napja, amikor mindenki meg fogja tudni, és ak-
kor talán még az akadémiai nagydíjat is visszaveszik
tőle, amit különben is inkább az ő nyakába kellett volna
akasztaniuk, ha lenne az akadémiában egy kis jóérzés.
Paddington olyannyira élénken idézte fülébe felesé-
ge megállíthatatlan sápítozását, hogy őszintén megré-
mült tőle. Az a megmagyarázhatatlan érzése támadt,
hogy Lilly máris itt van valahol a közelében, a sziklák
között bujkál, és csak az alkalmat várja, hogy egy kri-
tikusnak ítélt pillanatban előbukkanjon fényképezőgé-
pével a kezében, kompromittáló felvételeket készíten-
dő róla.
A másik, ami Paddingtont ugyancsak erős nyugta-
lansággal töltötte el, maga a vulkán volt. Fél évig kere-
sett egy megfelelően csendes - de még működő - tűz-
hányót, hogy bevezethesse a hallgatókat a vulkanológia
rejtelmeibe anélkül, hogy veszélyeknek tenné ki őket.
Hosszas tanakodás után az Arenalt választották Costa
Ricában. Ebben mindenki egyetértett a tanszéken, mi-
után megismerték a vulkán paramétereit. Az Arenal nem
alszik, de feltehetően nagy balhét sem fog csinálni.
Sajna a vulkánok nem azok a megbízható lények,
akiknek a viselkedéséből hosszabb távú következte-
téseket lehetne levonni. Ezt már korábban is tudta - s
ezúttal is meg kellett győződnie róla. A vulkánok olya-
nok, mint a szeszélyes szerető; hagyják, hogy simogasd
őket, dorombolnak, egyszer aztán minden különösebb
előzmény nélkül felkapják a papucsukat, és jól fejbe
vágnak vele.
Valahogy így jártak az Arenallal is. Amikor ideérkez-
tek, olyan csendesen viselkedett, mint egy szundikáló
ősállat; csak időnkénti halk morgása és pipafüstje je-
lezte, hogy esze ágában sincs örökre elaludni. De bal-
hézni sem. Nehéz ebéd után sziesztázó öregemberre ha-
sonlított az Arenal.
Két egész napig. A harmadik napon aztán akkorát
mordult, hogy majd az ölébe döntötte a levesét. Sőt még
a föld is megvonaglott a lábuk alatt. Hallgatói össze-
néztek; némelyikük még bele is sápadt a dologba. Er-
ről azért nem volt szó!
Ettől a perctől kezdve nem nyugodott a sziesztázó
öregember. Hol csavarosan gomolygó füstfelhőket lö-
vellt a magasba, hol vékonyan csörgedező lávapatak
fakadt belőle, hol vékony repedések jelentek meg az
oldalán.
Paddington nem volt nyeretlen kétéves, ezért tisztá-
ban volt vele, hogy csakis a tűzhányó jóindulatára szá-
míthat. Hallgatói természetesen már az első gyanús je-
lek után körbevették, és kérdezgetni kezdték, hogy ak-
kor most mi van. A hozzájuk csatlakozott geológusok
még sápadtabbak voltak - őket nem is a vulkán ér-
dekelte igazából, hanem a közelében található kövek.
Amikor kiderült, hogy az Arenal ébredezik, egyből ki-
fújt a lelkesedésük. A vulkanológushallgatók ráadásul
még szívatták is őket - rémesebbnél rémesebb törté-
neteket meséltek nekik a Krakatauról, a Pinatubóról,
a St. Helenről - majd az ő képükről is leolvadt a mo-
soly, amikor a hegy ugrándozni kezdett mellettük, mint
a makrancos csikó.
Sanchez professzor, aki néhanapján kilátogatott hoz-
zájuk San Joséból, az első két nap még csak legyintett,
és azt magyarázta, hogy az Arenal már csak ilyen - mo-
rog, mozgolódik, ijesztget, aztán megnyugszik. Mint
Muszklimiska, aki mutogatja az izmait fűnek-fának,
de senkit nem üt meg soha. Az első hét után aztán már
Sanchez is gondterhelt képpel figyelte a hegyet, és
többször is megsimogatta gondozott kis kecskeszakál-
lát, amikor Paddington megkérdezte tőle, hogy mivel
ő az Arenal világhírű szakértője, mondja már meg, mi
a fene várható.
Sanchez, a földrész legtekintélyesebb kutatója, ek-
kor felmutatott az égre, ahol éppen fekete felhők gyü-
lekeztek. Közöttük egy jókora lyukon át a napsugarak
leragyogtak a földre.
- Látja azt a lyukat? - kérdezte.
- Látom - bólintott Paddington. Hogy jobban lássa,
meg is törölgette aranykeretes szemüvegét, és amikor
visszatette a helyére, végigsimított oldalra fésült, őszü-
lő haján. - Mi van vele?
- Csak az - mondta Sanchez - hogy annak a lyuk-
nak a szájánál ül Quetzalcoatl, a Tollaskígyó. Remé-
lem, tudja, ki az?
- Ó, hogyne - mondta Paddington professzor.
- Nos, Tollaskígyó ott ücsörög, és időről időre bele-
kukucskál a vulkánba. Egyedül csak ő tudná megmon-
dani, hogy mit hoznak a következő napok. Egyet min-
denesetre ajánlok önnek.
- Éspedig? - tudakolta Paddington.
- Ha potyogni kezdenek a kövek, feszítse az eser-
nyőjét a feje fölé.
- Gondolja, hogy az segít? - kérdezte savanyúan
Paddington.
- Azt nem gondolom - mondta a kis, kövérkés Sanc-
héz. - De ha vége a kitörésnek, és ön, legkedvesebb
kollégám, már Tollaskígyó mellől figyeli a lávafolyást,
megfestetem magát és kis csapatát. El a közeli faluban
egy indián - csodálatosan kezeli az ecsetet. Úgy fes-
tetem meg, hogy egyből bevonulhasson a tudomány
mártírjai közé. Képzelje el, amint egyik kezében csil-
logó műszerrel, a másikban nyitott ernyővel, halált meg-
vető bátorsággal száll szembe a magára törő hamu-
esővel, hulló kövekkel, lávával, lángokkal. Paddington
professzor - ön mindörökre beírja nevét a tragikusan
elhalálozott nagy felfedezők sorába!
- Na húzzon a fenébe! - mondta neki tisztelettel-
jesen Paddington.
- Sajnálom, hogy nem osztozhatom önnel a már-
tíromságban - vigyorgott Sanchez. - De én nem va-
gyok igazi tudós. Jobbra becsülök egy teli tányér ka-
kaós csirkét ebédre, mint a vulkanológia egész tudo-
mányát bőrbe kötve. Egy megsült kutató bőrébe. Mit
szól hozzá?
- Cinikus gazember! - fenyegette meg Paddington. -
Többé egy sort sem olvasok el magától!
Sanchez meghökkent.
- Mikor tanult meg olvasni?
Mielőtt Paddington visszalőhetett volna, komolyra
váltott a tekintete, és megfogta Paddington karját.
- Tényleg vigyázzanak. Bármikor kitörhet. De le-
het, hogy vár még tíz évig.
- És a maguk híres előrejelző rendszere?
Sanchez legyintett.
- Annyit ér, mint sarki nyúlnak a fülvédő. Ha vala-
mi komolyat észlelnek, ne habozzanak, oké?
Intett, és elment.
Paddington jól ismerte Sanchezt. Tudta, hogy na-
gyon is komolyan kell venni a szavait. Csakhogy mi az
ördögöt csináljon? A hallgatók végre megkapták a vár-
va várt ösztöndíjakat, elkezdték a gyakorlatot, szakítsa
félbe mindezt, és meneküljön haza velük? És ha az
Arenal rögtön eztán megnyugszik, és ő ott marad egy
megszakított expedíció nyomasztó terhével a nyakán?
Többször is felnézett az égre, hátha Tollaskígyó leka-
csint rá, és mond valamit, de Quetzalcoatl nem óhajtott
beszédbe elegyedni vele. Ő tudta, miért.
A műholdas telefon is mintha némasági fogadalmat
tett volna. Paddington már azzal a gondolattal foglal-
kozott, hogy fogja a készüléket, felmegy vele egészen
a kráterig, és vérszomjas üvöltés kíséretében belehajít-
ja, amikor Montero úr bukkant fel a láthatáron. Mon-
tero úr annak a nagybirtoknak, haciendának a tulaj-
donosa volt, amelynek a földterülete közvetlenül a
nemzeti parkká nyilvánított kutatóhely mellett feküdt.
Montero úr gyakran felkereste őket, hetyegett egy ki-
csit a lányokkal, majd a zsebébe nyúlt, és apróbb aján-
dékokat osztott ki közöttük. Többnyire csokoládét. El
is nevezték érte cukrosbácsinak.
Montero úr vékony, barna bőrű férfiú volt, kelle-
mes arcú, meleg, barna szemű. Paddington megfigyel-
te, hogy időről időre rajta felejti a szemét valamelyik
lányon, de soha nem közeledett egyikükhöz sem. A pro-
fesszor azt gyanította, hogy Montero úrnak ugyanolyan
típusú felesége lehet otthon, mint az ő Lillyje, s ez már-
is közelebb hozta őket egymáshoz.
Montero úr leszállt a lováról, köszönt, csípőre tette
a kezét, és a nyugtalankodó vulkánra nézett.
- Balhézik, mi?
- Balhézik - bólintott Paddington.
- Mit gondol... ki fog törni?
- Könnyebbet kérdezzen - húzta el a száját Pad-
dington.
- Tudja, mire gondolok én? - kérdezte Montero úr. -
Hogy valaki, mondjuk egy isten, odalent a vulkán bel-
sejében a kanapéján ücsörög, és tenyerébe hajtott fejjel
gondolkodik. Tudja, min?
- Kitörjek vagy ne törjek ki? - vette a lapot Pad-
dington.
- Pontosan - bólintott Senor Montero. - Aztán arra
gondol, hogy nem török ki, ha kapok valami érdemle-
ges ajándékot.
- Kitől? - hökkent meg Paddington.
Montero úr meghúzogatta a bajuszát.
- Amikor legutoljára, tizenöt éve kitört, ezernél is
több marhája pusztult el az apámnak. Nekem nyolc-
száz. Szép kis kár ért bennünket. A gázok ölték meg
őket. Szóval, ki fog törni?
- Nem tudom - ismételte Paddington. - Remélem,
nem.
- Ha maga isten lenne, a vulkán istene, és odalent
ücsörögne, ha kapna valamit, egy szép ajándékot, meg-
kegyelmezne a marháimnak?
- Attól függ, mit kapnék.
- Hát ez az - mondta Montero úr, megfordult, felült
a lovára, és köszönés nélkül elügetett.
Paddington bólintott.
Valamennyiünk idegeit megviseli az Arenal.

2.
Ahogy leszállt az este, és előbukkantak a csillagok,
odament a lovához a karámba, felnyergelte és kivezet-
te a kerítés mögül. A nyerget igazgatta el éppen rajta,
amikor Glenbe, az egyik geológusfiúba botlott. Éppen
a terepjárójuk felé igyekezett.
- Lovagol egyet, professzor?
- Nem tart velem? - kérdezett vissza Paddington.
Glen megrázta a fejét, és a karám fakerítésére ütött.
- Jobban kedvelem a terepjárót. Beruccanunk rajta a
városba. Jószerével még nem is láttuk éjszaka. Sikerült
becsalnunk végre Harmon profot is. Végül csak kötél-
nek állt.
Harmon geológusprofesszor volt - hozzá hasonlóan
szikár, viszont humortalan ember. Nem is tudta elkép-
zelni, miért vállalkozhatott az éjszakai kalandra. Pad-
dington csak nemrég ismerte meg Harmont, és nem is
tartotta sokra. Igazi begyepesedett kutatónak tűnt, aki
nem lát maga körül egyebet, csak követ. A fák és a ma-
darak is csak akkor érdekelték, ha már megkövesült
formában kerültek elé. Paddington azt gyanította, hogy
az emberekkel is így áll a helyzet.
- Mindenki megy? - kérdezte rácsapva a lova nya-
kára.
- Szóltam valamennyiüknek. Aki bújt, aki nem; tud-
ja, hogy van ez. Nem akarom senkire ráerőszakolni a
társaságomat.
- Bölcs döntés - bólintott Paddington. - Akkor hát
viszlát.
- Reggel felé jövünk haza - mondta Glen: Majd
vigyázunk, hogy ne csapjunk nagy zajt.
- Nagyobbat úgysem tudnak, mint Montero marhái.
- Kösz a hasonlatot. Viszlát, professzor úr!
Paddington nem várta meg, amíg a többiek is előke-
rülnek, felült a lovára, és belemerült a sötétségbe.
Nem lovagolt tovább tizenöt percnél. Amikor meg-
hallotta a terepjáró hangját, majd vidám kiáltozást ho-
zott felé a szél, megfordította a lovát, és visszakoco-
gott a táborhoz.
A lóval nem sokat teketóriázott. Levette a nyerget
róla, és bekergette a többi közé. A négylábú láthatóan
boldog volt, hogy ezen az estén már nem kell a hátán
hordania senkit.
A tábor üresnek tűnt. Paddington mosolygott, besé-
tált lakóháznyi méretű sátrába, levetette a ruháit, és át-
lépegetett a fürdőrészbe. A zuhanyozó alá állt, és meg-
indította a tartályban alaposan felmelegedett vizet.
Alighogy elkezdte szappanozni magát, beszólt valaki
a sátorfalon át.
- Itthon vannak a háziak?
Paddington elvigyorodott.
- Üres a kégli.
- Hallom - mondta a női hang. - Nem kell valaki,
aki megmossa a hátad?
- Másra sem vágyom - vigyorgott Paddington.
A sátor bejárata meglebbent, majd belépett rajta
Ruth. Paddington jól látta a holdfényben a sziluettjét.
Kissé nagy feneke van - gondolta - de még így is tíz-
ezer Lillyvel ér fel.
- Halihó - üdvözölte a belépő lány. Az utolsó ruha-
darabot akkor hajította le magáról, amikor Paddington
mellé ért. - Tiszta a levegő?
- Bementek a városba.
- Te nem akartál volna bemenni?
Paddington magához húzta a lányt.
- Majd ha bolond lennék.
Megpróbálta még szorosabban magához húzni, de
a lány a kezére ütött.
- Arról volt szó, hogy a hátad mosom meg, oké?
- Arról. Én is megmoshatom a tiéd?
- Világos. Segítsünk egymáson, ha lehet.
Paddington érezte, hogy Ruth kezei szorgalmasan
dolgoznak rajta. Olyan szorgalmasan, hogy ismét csak
el akarta kapni a lányt.
- Hé! Hé! - tiltakozott Ruth. - És én?
Paddingtont már nem érdekelte a fokozatosság. Két-
szer végighúzta a kezét a lány hátán, és máris tovább
merészkedett volna, ha Ruth szemrehányón rá nem
kiabál.
- Ez volt az egész hátmosás!?
Az ezután következő mondatok meglehetősen töre-
dékesre sikerültek.
- Jaj... úgy ne... fáj a hátam.
- Mitől fáj?
- Leégett... pedig bekentem. Úgy látszik, nagyobb
faktorúval kellett volna... Úgy sem... jaj, ott is fáj...
az oldalam is... a combomról nem is beszélve. Oda
meg végképp...
- Akkor hogy a fenébe...
- Gyere, majd... megmutatom... Pardon, így sem jó,
még jobban fáj... kitaláltam valamit... de azt csak az
ágyon... Na látod, így már jobb! A fenébe is... húzó-
dik a bőröm... nem tudnád finomabban?
Nem is hallották, hogy az Arenal többször is fenye-
getően felmorog a közelükben.

3.
- Beszéltél vele? - kérdezte mintegy óra múlva
Ruth az ágyon fekve. Olyan forróság uralkodott a sá-
torban még ilyenkor, éjszakai órán is, hogy képtelen
volt elviselni magán bármiféle ruhadarabot. Padding-
ton is csupán egy törülközőt tekert maga köré, amely
azonban másodpercről másodpercre meg akart szaba-
dulni tőle. A kutató ilyenkor utánakapott, és újra meg
újra maga köré tekerte.
- Nem unod még? - kérdezte Ruth felhúzva szépen
ívelt szemöldökét.
- Ha unom, ha nem, meg kell tennem - morogta
Paddington csókot lehelve a lány homlokára. - Mu-
száj.
- Miért muszáj? - könyökölt fel a lány. - Nem hi-
szem, hogy lenne egyetlen négyzetcentimétered is, amit
még nem vizsgáltam végig.
- Akkor is muszáj.
- Miért muszáj?
- Mert engem még úgy tanítottak, hogy egy úriem-
ber nem mutatkozhat egy hölgy előtt megfelelő ruhá-
zat nélkül a szobájában. De mit is kérdeztél az előbb?
- Hogy beszéltél-e vele?
- Nem sikerült. Bedöglött a műhold.
- Nem csinál majd nagy balhét miatta?
Paddington sóhajtott egy nagyot.
- De. Csinál.
- Kellemetlen lesz neked.
Paddington felvonta a vállát.
- Megszoktam.
A lány megcsóválta a fejét.
- Hogy lehet így élni?
Paddington elmerengve bámult a zuhanyfülke felé.
- Sehogy.
Ruth meghökkent.
- Mit mondtál?
- Hogy sehogy sem lehet így élni.
- De te mégiscsak így élsz.
- Már nem sokáig.
A lány rémülten a férfi után kapott.
- Hülye vagy, Ambrie? Nehogy valami ostobaságon
törd a fejed! Én akkor is melletted maradok, ha soha-
sem fogsz megszabadulni a szipirtyódtól. Nehogy va-
lami... őrültséget kövess el nekem!
Paddington felnevetett.
- Pedig el fogok! Méghozzá rövidesen.
A lány elmarkolta a karját, és szorongatni kezdte.
- Ne, édes istenem, ne! Még csak ne is beszélj róla!
Gyűlölöm az öngyilkossággal fenyegetődző férfiakat.
Kérlek, Ambrie, ne tedd!
Ezúttal Paddingtonon volt a meghökkenés sora.
Nagy szemeket meresztett a lányra.
- Öngyilkosság? Ki a fene beszél itt öngyilkosságról?
- De hát. . . az imént mondtad, hogy nem lehet így
élned, és... őrültséget akarsz elkövetni!
- Így is van.
- Hát ha nem az öngyilkosság... akkor mi az az
őrültség?
Paddington a lány mellé feküdt.
- Hogy mi? Az, hogy elveszlek feleségül.

4.
Olyan mély csend hullott rájuk, hogy ha valaki bele-
kukkantott volna, alighanem leláthatott volna egészen
a föld közepéig.
- Ambrosius?
- Tessék, szívem.
- Te tényleg begolyóztál.
- Éppen ellenkezőleg. Most jött meg az eszem.
- Egyszerűen nem tudok szóhoz jutni...
- A jól nevelt lányok így is viselkednek lánykérés
után.
- Hát én egyszerűen. . . se köpni, se nyelni nem tu-
dok.
- A köpködést nem is ajánlom. Tekintettel arra,
hogy saját magam takarítom a sátramat.
- Felajánlom, hogy elfelejtem, amit mondtál.
- Csakhogy én nem akarom, hogy elfelejtsd. Azt
akarom, hogy egyáltalán ne felejtsd el. Most már csak
az az egyetlen megválaszolandó kérdés maradt, hogy
mit szólsz az ajánlatomhoz?
- Mármint a te sajátosan értelmezett lánykérésedhez?
- Mármint.
- Óh, Ambrie!
- Ezt most minek vegyem?
A lány keze elkapta Paddington törülközőjének a vé-
gét, és gyorsan lerántotta róla.
- Gyere, megmagyarázom.
Kissé hosszasabban tartott a magyarázkodás, mint
gondolták volna.
Az Arenal tovább morgolódott - tüzes láva áradt ki
a hasadékaiból.
Nem volt senki a környéken, aki megrémült volna
tőle.
Ezt pedig a tűzhányók nemigen kedvelik.

5.
- Hogy képzeled a dolgot, Ambrie? - kérdezte jóval
később hozzábújva a lány. - Mit mondasz majd neki?
- Az igazságot.
- És az mi?
- Hogy téged szeretlek, őt meg utálom.
- Tudod, mit fog erre tenni?
- Megfenyeget, hogy soha nem válik el tőlem. De
el fog.
- Biztos vagy benne?
- Holtbiztos. Először is, ideutazik majd.
A lány rémülten a szája elé kapta a kezét:
- Jézusom!
Paddington legyintett.
- Ne aggódj, nem te leszel a célpont. És nem is én.
- Akkor.. ki?
- A pénztárcám, szívem. De azért ne félj, lesz még
mit aprítanunk a tejbe.
- Tudod, hogy ez engem nem érdekel.
- Most. De később...
- Akkor sem fog!
- Jó, erről ne vitatkozzunk. Tudod, hogy húsz évvel
vagyok idősebb nálad?
- Huszoneggyel. Nekem meg nagy a fenekem.
- Tudom.
- Jézusom, Ambrie, legalább egy kicsit tiltakozhat-
tál volna!
- Imádom a nagy fenekű nőket. Így már megfelel?
A lány befogta Paddington száját.
- Figyelj rám, Ambrie. Figyelj rám, kedvenc profesz-
szorom. Valamit el kell, hogy mondjak neked. A végén
bólints, ha megértetted, oké?
Paddington mocorgott, de nem igyekezett levenni a
lány kezét a szájáról.
- Az az igazság, Ambrie, hogy én is belédzúgtam egy
kicsit. Vannak pillanatok, amikor hiszek benne, hogy
egymásnak szánt bennünket az Isten. Én akkor is meg-
maradtam volna melletted, ha nem akarsz összeháza-
sodni velem. Bár kétségkívül előkelőbb státus is van,
mint a bujkáló szeretőé. Tisztában vagyok vele, hogy
sokan csinálják; én is csináltam volna. Csak azért mon-
dom el, hogy tudd, és nehogy később probléma legyen
belőle: soha nem akartam kitúrni Lillyt a helyéről. So-
ha nem kényszerítettelek volna rá, hogy válassz köz-
tem és közte. S ha egyszer úgy döntöttünk volna - mi
ketten - hogy vége: zokszó nélkül összecsomagoltam
volna a cuccomat, és leléptem volna a balfenéken. Ter-
mészetesen méltányolom a kívánságodat, hiszen nem
lehet kellemetlen legálisan is veled élni... csak azt sze-
retném, ha rábólintanál és megjegyeznéd mindörökre:
nem én kényszerítettelek rá, hogy feleségül vegyél. Ha
megértetted, bólints egy nagyot, szívem!
Paddington akkorát bólintott, hogy majd letörött a
feje a nyakáról.
A lány lekapta tenyerét a férfi szájáról, és a száját ta-
pasztotta a helyére.
- Amit eztán teszel, a te dolgod. Én csak szeretni
akarlak.
Így is történt.

6.
Paddington reggel holtfáradtan, de boldogan ébredt.
Úgy érezte, madarat lehetne fogatni vele - bár ezalatt
inkább csak a nehézkes röptű, nagy termetű lapa papa-
gájokat értette. Közülük a legbénábbat egy jól sikerült
villámstarttal talán még sikerült is volna elkapnia.
Szerencsére nem tűnt fel senkinek a gyengélkedése.
A táborlakók többsége karikás szemmel és gyűrött arc-
cal bukkant fel a reggeli eligazítón. Még Harmon pro-
fesszor is undorodva taszigálta el maga elől a szerény
reggelit annak jeleként, hogy alighanem ő is felöntött a
garatra az éjszaka. Paddington nem kedvelte Harmont,
ezúttal azonban mégis kénytelen volt egy nagy piros
pontot a neve mellé írni.
Dél körül Glenre bukkant, aki éppen egy kővel teli
talicskát tolt valahova - feltehetően a raktársátor irá-
nyába. Azért csak feltehetően, mert Paddington képte-
len volt meghatározni a talicska irányát. Olyan görbén
haladt, mintha egy bőgőmajom pisilte volna elé a fá-
ról a haladási irányt.
Paddington megpróbált elugrani a talicska elől, az
utolsó pillanatban azonban Glen olyan váratlanul vál-
toztatott irányt, hogy nem volt képes elmenekülni elő-
le. A kerék nekiment a lábszárának, a talicska pedig
megállt.
Glen kinyitotta a szemét, és értetlenül bámult Pad-
dington képébe.
- Bocsánat... professzor úr. Jó felé tolom a talics-
kát?
- Attól függ, hova akarja tolni - mondta Paddington.
- Fogalmam sincs róla - vallotta be Glen.
- Akkor j ó felé - biccentett Paddington. - Különben
jó buli volt az éjszaka?
Glen szomorúan legyintett.
- Nem tudom, professzor.
- Nem tudja? - hökkent meg Paddington. - Hát nem
volt ott?
- De ott voltam. Bizonyára.
- Akkor hogyhogy nem tudj a?
- Úgy, hogy nem emlékszem semmire. Reggel, ami-
kor felébredtem, meg kellett néznem az útlevelemet.
- Mi a fenéért?
- Mert azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Most már
azért kezd tisztulni a fejem.
- Emlékszik a nevére, mi?
- Az a feneség, hogy időről időre elfelejtem... A buli
néhány részletére viszont már visszaemlékszem.
- Nem kellene kicsit pihennie?
- Á, nálam mindig első a munka. Az a pasas fize-
tett nekünk sok-sok kört. Tudja, a hacienda tulajdo-
nosa. Az összes lábunk előtt heverő marhaszar gazdá-
ja, Senor Montero. A vállamon sírta ki magát.
- Fél a vulkántól?
- Azt nem mondta, vagy ha mondta is, nem emlék-
szem rá. Különben már jó ideje egy találmányon töröm
a fejem.
- Hm. És mi lenne az?
- Szarjelző. Csengetne, ha egy tehénlepény felé kö-
zelédem. Legalább... nem tolnám bele a talicskámat.
Na, viszlát professzor!
Megfordította a talicskát, és arrafelé kezdte tolni a
köveket, ahonnan jött.
Paddington megcsóválta a fejét és megpróbálta is-
mét felhívni Lillyt.

7.
Ezúttal azonnal bejött az összeköttetés. Paddington el-
képzelte, hogy egy kis zöld emberke elégedetten dör-
zsöli odafent a tenyerét, hogy segíthetett szegény, ta-
nácstalan földlakókon.
- Lilly? - kérdezte, amikor az asszony felvette a
kagylót.
- Mit gondolsz, ki? Különben először én kérdezek.
Mondd, Paddington, ma van tegnap délután?
Paddington elvigyorodott. Lilly bizonyára arra vár,
hogy mentegetőddzék. Ha elkezdi mondogatni neki,
hogy elromlott a műhold, belevág és letromfolja, hogy
ez őt nem érdekli; Paddingtonnak kötelessége felhív-
ni őt. Ő, Lilly, köp a műholdakra, szökőárra, Padding-
tonra...
- Nem ma van, Lilly - mondta Paddington.
- Mit csináltál tegnap, te nyomorult?
- Hetyegtem - mondta Paddington.
- Hetyegtél?!
- Ahogy mondod. Egy meztelen lánnyal a sátramban.
Néhány másodpercnyi csend következett. Padding-
ton maga előtt látta Lillyt, amint hitetlen képpel mered
a telefonra.
- Részeg vagy, Ambrosius?
- Abszolút józan vagyok. El akarok válni tőled, és
el is fogok. Azt a lányt pedig elveszem feleségül. Kü-
lönben Ruth-nak hívják, és szerelmesebb vagyok belé,
mint beléd bármikor is voltam.
- Figyelmeztetlek, Paddington, hogy felvettem mag-
nóra minden szavad. Most azonnal elmegyek az ügy-
védünkhöz...
- Üdvözlöm Franket.
- Paddington, te tényleg megőrültél!
- Legalábbis őrülten szerelmes vagyok. Téged pe-
dig utállak, Lilly. Szinte vágyom rá, hogy itt legyél.
- Na ugye! - sikkantotta diadalittasan Lilly. - Ha ott
lennék...
- Belelöknélek a vulkánba! - fejezte be a mondatot
Paddington. - Most pedig leteszem a telefont. És ha le-
het, ne hívj többé. Hátha rosszkor hívsz. Tudod. Vannak
intim pillanatok, amikor rohadtul rosszkor tud jönni
a hívás. Viszlát, szívem. Örülnék, ha ezúttal hallottam
volna utoljára a hangodat.
- Abból nem eszel, te rohadék!
Paddington letette a kagylót.

8.
Déltájban, a legmagasabb napi hőmérséklet idején tö-
kéletesen összeomlott mindenki. Csak a tehénlepénye-
ken zsúrozó legyek zümmögése és a papagájok csivi-
telése zavarta a csendet. Még az Arenal is mintha nyu-
galomba szenderült volna. Paddington azonban tudta,
hogy a tűzhányók ravasz disznók, az altatás nagymes-
terei. Bár ezúttal valóban úgy tűnt, hogy vaklárma volt
csupán a fenyegetődzése.
Ruth óvatosan osont be hozzá, bár akár dobot verve
is közeledhetett volna. Odakint szellő sem rezzent, min-
dent megbénított a hőség.
Ruth nem vetette le a nadrágocskáját, úgy feküdt
Paddington mellé. Paddington ravaszul mosolyogva a
nadrágocska után nyúlt, de a lány eltolta a kezét.
- Ne, szívem. Bárki bejöhet.
- Ki a fene jönne?
- Bárki. Egy sátorban nehéz elrejtőzni. Nem akarók
kellemetlenséget magamnak... de főleg neked nem.
- Nekem?
- Ne feledd, hogy a hallgatód vagyok.
Paddington sóhajtott. Kétségkívül óvatosaknak kell
lenniük. Nem is annyira Lilly, mint inkább az egyetem
szabályzata miatt.
- Úgy sem lehetne, hogy nem veted le, és én mégis...
- Drágám, majd megtaláljuk a megfelelő alkalmat.
Már azzal is sokat kockáztatsz, hogy egyáltalán idetol-
tam a képem.
- Beszéltem Lillyvel.
A lány arca elszürkült.
- És?
- Megmondtam neki, mi a helyzet.
- Erre ő?
- Azt hiszem, feltámadtak a gyilkos ösztönei.
- Ide fog... jönni?
- Abban biztos lehetsz.
- Mi... it fogunk csinálni, ha...
Félénk hang vágott bele halk mormogásukba.
- Paddington professzor úr... Kérem, odabent van?
Paddington az ajkára tette az ujját, aztán felrántotta
magára a nadrágját.
- Ki az? - kérdezte erőltetetten álomittas hangon.
- Kati Lénárd -jött a válasz.
Paddington maga elé képzelte a lányt. Kati Lénárd
szép arcú, vékony, szőke hajú, magyar kislány. Nála ké-
szíti a disszertációját, bár geológiát is hallgat.
Paddington felkapta a trikóját is, és kisétált a sátrá-
ból. Lénárd kisasszony illedelmesen, a sátor oldalától
mintegy három-négy méternyi távolságban várakozott.
Paddington biztos volt benne, hogy nem hallotta meg
Ruth hangját.
- Parancsoljon, Lénárd kollegina.
A szőke lány kiválóan beszélt angolul, bár azért ér-
ződött a hangján valami furcsa, szokatlan akcentus.
- Bocsásson meg, professzor úr, hogy felzavartam -
mentegetődzött. - Találtunk valamit, amit meg kellene
néznie.
- Hol van? - pislantott a lány kezére Paddington. -
Valami kő? Itt van magánál?
Paddington biztos volt benne, hogy megkövesedett
ősállatra bukkantak, talán egy bogárra, vagy kisebb
emlősre. Éppen ideje, hogy találjanak valami unikális
dolgot.
- Nincs nálam - mondta a lány. - Nagy.
- Mekkora?
- Hát... jó nagy.
- Hm. És hol találták?
- Innen nem látszik az a hely. Odavezetem.
- Várjon egy pillanatra. Felhúzom a bakancsomat.
Visszalépett a sátorba. Ruth a szájára tette az ujját,
jelezve, hogy ő itt marad csendben, amíg Paddington
eltűnik. Paddington bólintott, és belelépett a bakancsá-
ba, miközben sóvárgó pillantásokat vetett Ruth rojtos
szélű, rövid szárú nadrágjára. Úristen, valóban újjászü-
letett! Ha valaki csak két hónapja is azt mondja neki...
Megrázta a fejét, és kigyalogolt a sátorból.
A lány előtte ment, úgyszintén ennivaló nadrágocs-
kájában, ritmusra mozgatva formás kis fenekét. Pad-
dington figyelte egy kicsit, aztán értetlenül felsóhaj-
tott. Nagy dolog a szerelem, a fene vigye el, legalább
olyan rejtélyes, mint a vulkánok! Itt van például ez
a kislány. Csodálatos a maga nemében. Szép az arca,
feszesek a keblei, ring a csipeje, a fenekéről ódákat le-
hetne írni - és mégsem kelti fel benne az érdeklődést.
Ha mellé állítaná Ruth-t, biztos, hogy a kis Lénárd
lány nyerné a versenyt. Ruth-nak szép ugyan az arca,
de kissé vastagabbak a lábai, és a feneke is legalább öt
centivel - vagy akár tízzel is - szélesebb az ideálisnál.
Őérte pedig megdöglik. És egyre inkább.
- Hahó! - kiáltott fel mellette a lány. Paddington
összerezzent a váratlan kiáltástól.
Nem messze tőlük hatalmas kőtömbök hevertek meg-
lehetős összevisszaságban. Valószínűleg a tizenkét év-
vel azelőtti kitörésből származhattak; ekkor lökött ki
utoljára ekkora kődarabokat a tűzhányó a kürtőjéből.
Ezek alkották azt a dugót, amelytől meg kellett szaba-
dulnia, hogy a gázok és a láva kiáramolhasson a mag-
makamrából. Bizonyára már látta is a monstrumokat,
csak éppen nem vette közelebbről is szemügyre őket.
De mi a fenéért is tette volna? Ez a geológusok dolga.
Megerősítve érezte az időbecslését, amikor köze-
lebb lépkedett ahhoz a kőhöz, amely körül a hallgatók
csoportosultak. Néhány vizsgálódó értetlenül rázogat-
ta a fejét. Paddington jószerével a nevüket sem tudta,
pedig többen is nála tanultak.
-Mi újság, kollégák? - kérdezte kíváncsian. A kö-
veken zöldellő apró növénykolóniák is arról árulkod-
tak, hogy az óriások nem mostanában repültek ki a
hegyből.
Kati, úgy látszik, teljesítette a feladatát azzal, hogy
odavezette Paddingtont, mert visszalépett a többiek kö-
zé, és csendben maradt. A szót egy magas, szőke, szem-
üveges fiatalember vette át. Roy Adams. Az ő nevére
valahogy visszaemlékezett.
- Találtunk valamit, professzor úr - mondta Adams
a kőre mutatva.
Paddington ekkor vette csak észre, hogy a kőtömb
mellett a föld telis-tele van kőforgáccsal, mintha vala-
ki megpróbálta volna megfaragni a gránitot. A tömbön
azonban nem látszott faragás nyoma.
- Mit találtak?
- Gőzünk sincs róla - mondta Adams. - Megnézné,
professzor úr?
Paddington először a furcsa kőlapokat, a "forgácsot"
vette szemügyre. Lehajolt, felemelt egyet, és megsimo-
gatta a felszínét. Sima volt, túlságosan is az. A kis zöld
növénykolóniák, amelyek rátapadtak, kezdtek sárgás
színt ölteni. Paddingtonnak az volt az érzése, hogy ter-
mészetellenesen könnyű és sima a kőlap.
Hogy bizonyosságot szerezzen arról, amire gondolt,
feltette a szemüvegét. Még. egyszer megsimogattá az
egyik lapocska oldalát, aztán megcsóválta a fejét.
- Ez nem kő!
- Na, mit mondtam! - kiáltott fel valaki a hallgatók
között. - Ilyen kő nincs!
- Akkor micsoda?
Paddington egyre csak simogatta a lapos kődarabo-
kat. Tényleg, mi a franc lehet ez?
Lehajolt és beletúrt a törmelék közé. Még a nagy-
ságuk is majdnem egyforma... és a törésfelületük...
Te jóságos Isten, mi a fene ez?
- Szóltak Harmon professzornak?
- Azonnal jön ő is.
Paddington Adamshez fordult.
- Hogy találtak rá?
- Mindig is itt volt - mondta a fiatalember. - Leg-
alábbis a legutolsó kitörés óta.
Paddington is így gondolta. A legutolsó kitörés ve-
tette ki a monolitokat a föld mélyéből.
- És a törmelék?
- Hát az egy jó történet - mondta Adams. - Hogy is
volt, Kati?
A kis Lénárd lány megvonta a vállát, és távolabb he-
verő hátizsákjaik felé intett.
- Meg akartam fúrni egy sziklát. Nem ezt, hanem
egy kisebbet. Csakhogy becsúszott a fúróba a fúrófej.
Nagy nehezen kiszereltem, betettem egy új fejet, előtte
azonban ki akartam próbálni egy nagyobb kövön. Ide-
jöttem ehhez - a megcsodált sziklához mutatott - és
nekinyomtam az oldalának a fúrót. Kíváncsi voltam rá,
becsúszik-e ismét a fej.
Paddington akaratlanul is elmosolyodott. Miss Lé-
nárd olyan szabatosan fejezte ki magát, ahogy csak egy
külföldi teszi.
- Nem csúszott be szerencsére. Viszont elkezdett a fe-
jemre potyogni a kő. Pedig csak egy kicsit fúrtam bele.
- Mit gondol, mi történt? - mosolygott rá bátorítón
Paddington.
- Fogalmam sincs róla - bizonytalanodott el a lány. -
Bár...
- Mondjá ki bátran.
Katin látszott, hogy keresi a szavakat.
- Vegyünk például egy üvegtáblát - mondta nekibá-
torodva. - A tábla vastag, biztonsági üvegből készült.
Órákig püfölhetik, mégsem törik be. Aztán jóval ké-
sőbb, lehet, hogy egy évtized múlva, egyszer csak neki-
dől valaki, és hozzáüti a kulcscsomóját: Az üveglap
abban a pillanatban felrobban, és apró darabjaira hul-
lik szét. Valamennyien ismerjük ezt a jelenséget. Az
üveglapnak van valahol egy gyenge pontja, ahol fel-
gyülemlik a feszültség... vagy meggyengül valamiért
a stabilitás, és csupán egy apró külső behatás kell hoz-
zá, hogy összeomoljon a belső szerkezete.
- Hát ez nem volt valami akadémikus magyarázat -
mondta Adams.
- De legalább érthető - morogta Paddington. - Csak-
hogy ez a valami - felmutatta a kőlapot a levegőbe -
nem üveg.
A lapocska valóban nem nézett ki annak. Szürke
volt, könnyű és sima.
- Professzor úr - cincogta egy bátortalan hang. - Én
megnéztem a kőlapokat.
- És?
- Valamennyi egyforma.
- Ez nem igaz! - tiltakozott Glen. - Itt van nálam
két egészen eltérő darab!
- Helyesbítek -. mondta az előbbi hang gazdája, egy
szemüveges lány. - Nem egyforma valamennyi... ha-
nem sok egyforma van köztük. Ahogy elnézem, a for-
gácsdarabok legalább háromféle típusba oszthatók.
Paddington akaratlanul is elmosolyodott. Lám csak,
lám: ilyenek a tudóspalánták. Ha észrevesznek vala-
mi rendkívülit, azonnal megfigyelik, osztályozzák, ka-
tegorizálják - értelmesen azonban nemigen tudják el-
mondani, hogy milyen tanulságot szűrtek le a jelen-
ségből.
- Az meg hogy lehet?
- Talán kristályszerkezet vagy micsoda. A kristályok
is bizonyos értelemben egyformák. Az, hogy valami
azonos szerkezeti elemekből épül fel, egyáltalán nem
szokatlan a természetben.
Paddington megsimogatta az állát.
- Induljunk ki abból, hogy a forgács nem kő. Akkor
viszont mi lehet?
Erre már nem tudott válaszolni senki. Hosszabb szü-
net után a kis Lénárd lány illedelmesen felnyújtotta a
kezét.
- Mondhatok valamit?
- Persze.
- Nem fog kiröhögni érte, professzor úr?
- Majd visszatartom valahogy - mosolygott rá Pad-
dington. - Egyesek szerint egész jól vissza tudom tar-
tani a röhögésemet.
- Szerintem ez az izé itt...,műanyag.
- Műanyag? - hördült fel Adams. - És kik csinál-
ták? Csak nem azt akarod mondani, hogy olyan élőlé-
nyek élnek a vulkánban, akik képesek műanyagot ké-
szíteni?
- A vulkán maga készíti.
- A vulkán?
- A magmakamrában. Olyan folyamatokjátszódnak
le benne, amelyek ilyen szokatlan szerkezeteket hoz-
nak létre. Tegyük fel, hogy a kő bent van a kamrában,
illetve ott formálódik, aztán amikor kilökődni készül,
ráfröccsen ez a furcsa anyag. A kőtömb beleszalad a
kürtőbe, majd kirepül a szabadba. Itt kint pedig ráfagy
az anyag a felületére.
- Nekem inkább úgy tűnik, mintha bekenték volna
vele, vagy ami még furcsább, laponként hordták volna
fel rá.
Paddingtonban hirtelen feltámadt a vágy Ruth után.
Hátha rá tudja beszélni, hogy a munkaidő ellenére...
Vigye a fene a köveket és a rejtélyes forgácsot! Még ha
legalább egy kővé dermedt őslényt találtak volna!
- Jól van - mondta megvakargatva a fejét. - Egye-
lőre fogalmam sincs róla, mi lehet ez az egész. Lehet,
hogy este meglátogat az az öreg fazekas indián, aki be-
szélgetni jár hozzám. Majd megmutatom neki.
- Már megbocsásson, professzor - értetlenkedett
Adams. - Hogy jönnek ide a fazekas indiánok?
- Úgy - mondta Paddington - hogy ezen a vidé-
ken sok-sok évszázadra megy vissza a fazekasság. Már
a Kolumbusz előtti időkben is gyakorolták. Hátha ők
fedeztek fel egy speciális anyagot vagy mázat, amivel
bemázoltak néhány követ. Mert honnan a fenéből tud-
hatnánk, hogy ezek a monstrumok nem hevernek-e itt
már évszázadok óta?
- Erről könnyű meggyőződni - mondta Glen. - Csak
meg kell kérdezni a helyieket.
- Ez az! - helyeselt Paddington. - Kérdezze meg tő-
lük valaki. Azt tanácsolnám, hogy üljenek néhányan a
terepjáróba, nézzenek körül a környéken, tudakozód-
j anak...
Még beszélt, de már nem a követ és a körülötte téb-
lábolókat látta maga előtt. Bár megpróbálta elhessen-
teni a jelenést, nem sikerült. A levegőben ugyanis Ruth
jelent meg előtte, kis nadrágocskájában; rámosolygott,
és hívogatón felé intett. Aztán még mindig mosolyog-
va elkezdte lehuzigálni a nadrágocskáját.
Paddington eltátotta a száját, hogy minél több leve-
gő férhessen be rajta, aztán felnyögött, szó nélkül meg-
fordult, és elügetett a sátra felé.
Tanítványai megkövülve bámultak utána.

9.
Néhány percnyi néma csend után a kis Lénárd lány szó-
lalt meg.
- Ezt meg mi lelte?
Adams legyintett egyet.
- Nem láttad rajta?
- Mit kellett volna látnom?
- Alig tudta visszatartani.
- Mit?
- A hasmenést, te ütődött. Szinte belefehéredett az
ürge. Még jó, hogy nem csinálta össze magát az orrunk
előtt.
- Most mit csináljunk?
- Tudod, mit? - mondta Glen a kő felé bökve. - Fúrd
meg a másik oldalát is.
- Gondolod, hogy arról is lepotyog...?
- Meglátjuk.
Meg is látták. Alig értette a kőhöz a lány a fúrófejet,
máris hullani kezdtek a kőforgácsok. Ezek aztán már
tökéletesen egyformák voltak.
Amikor valamennyi lepotyogott, lélegzet-visszafojt-
va bámultak a monstrumra, majd egymásra.
- Tök egyforma valamennyi!
- Valami kristályszerkezet...
- Hát ha ez kristály, akkor én vagyok az Államok el-
nöke.
- Terrakotta?
- Ez az! - rikkantotta valaki.
- Micsoda? Terrakotta?
- Mint az űrsiklóknál. Terrakottalapokkal fedik be
az űrrepülő testét, hogy megóvják a súrlódás keltette
hőtől. Ezek a kis izék is ilyenek, és úgy ragasztották a
kőre őket.
- Kik?
- Biztos az indiánok.
Glen megcsóválta a fejét.
- Ez aligha terrakotta.
- Hogyhogy?
- Nézz csak ide!
Valamennyien Glen felé fordultak. A fiú hosszúkás
valamit tartott a kezében, ami szemmel láthatóan mar-
kolatban végződött. Ezt markolva mutatta feléjük a tár-
gyat.
Adams kikerekedett szemmel nézett rá.
- Mi a fene ez?
- Ócskavas - mondta Glen. - Három perccel ezelőtt
még a tőröm volt. Huszonöt dollárt fizettem érte. Ki-
válóan edzett ötvözetből készült.
- Mi a fenét csináltál vele? Úgy összetöredezett a
pengéje...
- Megpróbáltam elvágni egy lapocskát. A penge egy-
szerűen széttöredezett a kezemben.
- Hogy tudtad annyira rányomni?
- Az a furcsa, hogy nem is nyomtam. Belevágtam,
a penge pedig darabjaira törött.
- Hát ez tényleg furcsa - ismerte el a kis Lénárd
lány.
- Tuti, hogy nem az indiánok csinálták. Egy indián
fazekas képtelen lenne rá.
- Akkor kik?
- Talán mégiscsak élnek valakik a kráterben. Kép-
zeljétek el, ha kiderülne, hogy egy mindeddig ismeret-
len faj bujkál odalent.
- A tűzben, mi? A lávának még akkor is 1200 fok
a hőmérséklete, ha már a felszínre ért.
- Hátha nem húsból és vérből vannak, hanem kőből
és fémből?
- Értelmes lények?!
- Persze. Nincs a világegyetemnek olyan törvénye,
amely előírja, hogy minden élőlénynek olyan selejtes
anyagból kell készülnie, mint amilyenek mi vagyunk.
- Hé! Hé! Lassan átmegyünk sci-fibe. Inkább szed-
jük le róla ezt az összes izét. Kíváncsi vagyok rá, mi
van a forgács vagyis a terrakotta alatt. Az az érzésem,
hogy akárkik is rakták a kőre, el akartak rejteni előlünk
valamit.
- Ez már döfi! - dörzsölte össze a kezét Glen. - Hát-
ha kincset találunk. Úgyis szükségem lenne egy kis
pénzre. Gyerünk, derítsük fel a vulkánlakók kincstárát.
Hol vagy, Kati?
- Itt vagyok. Hozom a fúrót!
- Állj neki, kislány!
Kati Lénárd feltette plasztik védőszemüvegét, és be-
lefúrt oda, ahol még terrakottalapok vagy micsodák bo-
rították a bazalttömb oldalát.
Nem kellett soká ügyködnie, hogy potyogni kezdje-
nek a kóról a forgácsok.
Amikor valamennyi lepotyogott, újra csak szájtátva
néztek egymásra.
- Ez nem... igaz! - nyögte Adams. - Ez nem lehet
igaz! Fusson valaki a professzorért!

10.
Paddingtonnak éppen sikerült meggyőznie Ruth-t, hogy
a tábor valamennyi lakója odakint tolong a vulkánnál,
és kőforgácsot nézeget. Harmon professzorról nem szólt
ugyan Ruth-nak, de nem is tartotta fontosnak. Még so-
ha nem fordult elő, hogy Harmon meglátogatta volna.
Ruth kezdetben visszautasította, amikor aztán a pro-
fesszor mézédes mosollyal előadta, hogy egyszerre csak
odakint a köveknél megjelent előtte a levegőben Ruth
kis nadrágocskájában, és hogy az a Ruth sokkal; de sok-
kal engedékenyebb volt, mint az igazi, elmosolyodott,
és Paddington melléhez dörzsölte az arcát.
- Ravasz róka vagy, Ambrie. De lásd, kivel van dol-
god...
Egyetlen pillanat alatt kibújt a nadrágból, és Padding-
tonra mosolygott.
- Gyere, vitézem!
Paddington egyetlen ugrással az ágyon termett. Ép-
pen a bakancsát rúgta le, amikor ismét felhangzott oda-
kint a korábban már hallott félénk kiáltás.
- Professzor úr! Paddington professzor!
Paddington elsápadt. Mi a franc van már megint?
Ruth figyelmeztetőn oldalba bökte.
- Szólj már valamit, mert bejön!
Paddington gyilkos képet vágott. Eddig csak Lillyt
utálta, de ez a kis magyar lány a legjobb úton van afelé,
hogy,őt is megutálja.
- En... itt... izé... mi a fene...?
- Jól van, professzor úr?
Paddingtont elfogta a méreg.
- Nem, nem vagyok jól! - Aztán, amikor Ruth ismét
erőteljesen oldalba ütötte, helyesbített. - Már jól va-
gyok.
- Van nálam hasmenés elleni tabletta - ajánlotta se-
gítőkészen a lány. - Adjak belőle?
Paddington egyre dühösebb lett.
- Nincs hasmenésem.
- Székrekedés elleni tablettám is van.
Paddíngton ekkor kínjában röhögni kezdett.
- Az sem kell... hihi... drágám... az sem... Mi a
helyzet odakint?
Ruth közben már visszavette magára a nadrágját, és
a bakancsát is felhúzta. Paddington sóhajtott. Belátta,
hogy a sors ellen nem hadakozhat.
- Mi a helyzet odakint?
A lány zaklatott hangja beszűrődött az ajtónyílá-
son.
- Jöjjön gyorsan, professzor úr! Találtunk valamit,
ami... mindennél izgalmasabb.
Paddington Ruth nadrágjára pislantott, és keserűn
felsóhajtott.
- Mindennél azért talán mégsem. Várjon, azonnal
megyek.
Kilépett a sátrából, és Kati ringatódzó popsija mö-
gött visszasétált a nagy kövekhez.

11.
Amint közelebb ért hozzájuk, lassan kibontakozott
előtte a hegyoldal szürkés-zöldes-feketés hátterébe a
kőtömb. A szürke színt a többi kő adta, a zöldet a raj-
tuk itt-ott megtelepedő növénykolóniák, a feketét a
megkövesedett láva. Látta, hogy a kőtömb környékét
törmelék borítja - szorgalmas tanítványai lefejtették
róla a burkolatot. Csakhogy miféle burkolat ez, az ör-
dög vigye el!
Most, hogy Ruth már nem lebegett a szeme előtt,
a kőtömbre koncentrált. Furcsa egy valami, az biztos.
Talán szólni kellene a régészeknek. A végén még ösz-
szebarmolnak valami sosem tapasztalt kultúrát.
A kőtömb kecsesebb lett, és mintha meg is maga-
sodott volna. Paddington sejtette, csak azért látja ma-
gasabbnak, mert megszabadult a ráragasztott ballaszt-
tól. Ugyanúgy, mint amikor egy kövér ember alaposan
lefogy. Egyből magasabbnak is látszik. A szélesség nö-
vekedése a magasság elvesztésének a látszatát kelti.
- Látom, jól nekiestek - húzta el elismerőn a száját,
amint a közelükbe ért. - Nos, kisütöttek már valamit?
Különben mi az a nagy felfedezés, ami miatt iderán-
gattak?
Meghökkenve tapasztalta, hogy tanítványai szeme
furcsa tűzben ég.
- Nézze meg jobban, professzor! A követ nézze!
Paddington megnézte. Fekete gránit. Körülötte a le-
potyogott törmelék.
- Nézem. Csinos darab.
- A formáját nézze!
- Hát... kecsesebb lett. De ez természetes.
- Onnan nem látja! - izgult Kati Lénárd. - Menjen
hátra, professzor! Tegyen mondjuk... tizenöt lépést.
Onnan nézzen rá.
Paddington gyanakodva megfordult, és megtette a
kívánt lépéseket. Aztán a kőre nézett.
Egyetlen pillanatra megtántorodott, és a szeméhez
kapott. Gyorsan megdörzsölte, hogy nem káprázik-e.
Nem káprázott. A lassan lefelé igyekvő nap fényé-
ben egy fekete koponya vigyorgott rá. Egy ki tudja,
hány tonna fekete gránitból faragott koponya.
Paddington eltátotta a száját, és még akkor sem csuk-
ta be, amikor Ruth is felbukkant a látómezejében.
Mi a csoda lehet ez, uram isten?

12.
Öt perc múlva már valamennyien a hatalmas koponya
körül nyüzsögtek.
- Akkora, mint a híres, mexikói olmék fejek.
- Azok is koponyák? - kérdezte valaki.
- Kőfejek. Akkor élt emberekről mintázták.
- Királyokról?
- Ki tudja? Hiszen azt sem tudjuk, kik voltak az ol-
mékok. Annyit tudunk csupán, hogy időszámításunk
kezdete előtt 1200 és cirka 800 közötti időben éltek
Mexikóban, a mai Tres Zapotes és Veracruz környékén.
Hatalmas, földbe ásott emberfejeikről váltak híressé.
A fejek ugyancsak gránitból készültek, és furcsa mó-
don negroid vonásokat mutatnak.
- Feketék Amerikában Krisztus előtt? - hitetlenke-
dett Adams.
- Hát ez is a történelem nagy-nagy titkai közé tarto-
zik - tárta szét a karját Paddington. - Én csak azt mon-
dom, hogy az olmék fejek is cirka ekkorák, és a súlyuk
is hasonló lehet. A legnagyobb, ha jól emlékszem, har-
minc tonnát nyom.
- A földből ásták ki őket?
- Onnan - bólintott Paddington. - Szándékosan te-
mették be valamennyit.
- Ne kérdezzem, hogy miért, igaz?
- Bátran megkérdezheti - mondta Paddington - de
válaszolni nem tudok rá. Ez már a régészet tárgyköré-
be tartozik, nem a vulkanológiáéba.
- Az olmék fejeket is... ez a műanyag-féle takarta?
- Amint tudom, nem.
- Őket a földbe ásták - mondta izgatottan egy szőke
fiú - ezeket meg másképpen álcázták.
- Mit csináljunk most, professzor úr? - kérdezte is-
mét valaki.
Válaszolni akart, de mély, dörmögő hang hangzott
fel a kőtömb mögül.
- Megszámolták a köveket?
Egyszerre fordultak a hang felé. A monolit mögül
Harmon professzor ballagott ki hátán összekulcsolt kéz-
zel. Tömzsi kis pasas volt, rövidke bajusszal az orra
alatt; arca pirospozsgás; zöld rövidnadrágot, virágos
térdzoknit és ormótlan bakancsot viselt.
Paddington csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
- A forgácsra céloz?
- A kövekre - mondta Harmon.
Paddington megpróbálta követni.
- Milyen kövekre?
Harmon körbemutatott kis, rövid karjával.
- Ez egy nagy kő, igaz? Látja, ott is van egy ehhez
hasonlóan nagy kő. Aztán odébb. És még odébb is!
- Világos. Tele van a hegyoldal nagy kövekkel.
- De nem ilyen nagyokkal. Ilyen monolitból csak
tizenhárom van.
- Megszámolta?
- Meg én.
- A tizenhárom szerencsétlen szám. Találjon hozzá
még egyet.
Harmon megcsóválta a fejét.
- Ez nem tréfa, Ambrosius. Tizenhárom hatalmas
monolit található a hegy oldalában.
- És?
- Ennek jelentenie kell valamit.
- Milyen értelemben?
- Szent szám lehet vagy micsoda.
Paddingtonnak nem volt sok érzéke a misztika iránt,
ezért gúnyosan elhúzta a száját.
- Nem hiszem, hogy százon alul lenne egyetlen szám
is, amelynek valamely kultúrában ne lenne misztikus
jelentése. És különben is: ez az egyetlen ilyen monolit.
Ez feltehetően valóban emberi kéz nyomát viseli ma-
gán, míg a többiek...
- Meggyőződött már róla?
Paddington megvakargatta az állát.
- Természetesen nem, de... teljesen valószínűtlen,
hogy...
Pedig nem volt az.

13.
Erre már akkor ráébredtek, amikor Miss Lénárd fúrója
nyomán a második számú monolitról is elkezdtek le-
pattogni az ismeretlen anyag forgácsai.
Amikor idáig jutottak, Paddington véget vetett az
akciónak. Parancsot adott, hogy mindenki tartsa a szá-
ját. Nem lenne szerencsés, ha a környéken lakók meg-
rohannák őket.
A sátrak felé bandukoltukban Paddington elkapta
Harmon karját és megállította.
- Beszélnünk kellene, James - súgta oda neki.
- Én is azt gondolom - súgta vissza Harmon.
- Hol?
- Ruccanjon át hozzám.
Paddington megmosakodott, átöltözött - ami annyit
jelentett, hogy kirázott a bakancsából néhány követ, és
hosszas mérlegelés után zoknit váltott - majd átballa-
gott professzortársához.
Harmon professzor sátrában katonás rend uralkodott,
olyan, hogy egyszeriben rendetlennek és piszkosnak
érezte magát: Őszinte megkönnyebbülésére Harmon
nem frakkban várta, hanem a munkaruhájában. Padding-
ton kíváncsi lett volna rá, vajon ő is kirázott-e a cipőjé-
ből néhány kövecskét.
Még nagyobb megkönnyebbülésére Harmon egy
lapos kis whiskysüveget bányászott ki gondosan egy-
másra rakott táskái valamelyikéből, és öntött maguknak
két pohárkával. Amíg ittak, Paddington megpróbált rá-
jönni, miért is utálja Harmont. Talán azért, mert olyan
szorgalmas, mint a hangya. Hiányzik belőle az a va-
gányság, amely benne például megvan. Vajon belőle
mennyi minden hiányozhat, ami viszont Harmonban
van meg?
James Harmon rápislogott a pohara felett.
- Beszéljünk arról is?
- Miről? - kérdezte Paddington.
- Hát a kettőnk viszonyáról. Tudom, hogy enyhén
szólva sem kedvel engem. Igaz? Vajon miért?
Paddington kiitta az italát, és letette a poharát az előt-
tük álló tábori asztalkára. Már korábban megfigyelte,
hogy az asztalka lába alá papírgalacsint tett Harmon,
megakadályozandó a billegését.
Paddington lehajolt, kihúzta a galacsint az asztal lá-
ba alól, és a poharaik mellé hajította.
- Ezért.
Harmon meghökkenve nézett rá.
- A galacsin miatt?
- Nálam nincs az asztal lába alatt semmi.
- De anélkül bille
- Hadd billegjen. Úgy szép ez élet, ha billeg. Ez a kü-
lönbség köztünk, James.
Harmon grimaszt vágott.
- Azt hiszem, értem. De azért tudunk együtt dol-
gozni, nem?
Paddington előrehajolt.
- Mondja, James... El tudja ön képzelni magáról,
hogy elcsábítja az egyik tanítványát. Vagy hagyja ma-
gát elcsábítani?
Harmon kedvetlen képet vágott.
- Micsoda marhaság ez, Ambrosius? Különben is
nős vagyok.
- Na és? Egyébként jól él a feleségével?
Harmon felugrott a miniatűr tábori székről, amin fél
fenékkel kucorgott, és dühös képpel nézett a vendégére.
- Micsoda kérdés ez, hallja? Nem gondolja, hogy
fenomenális udvariatlanság más magánügyeibe...
- De. Gondolom - mondta Paddington.
Harmon nyelt egy nagyot, aztán visszaült a székére.
- Bár nem kellene válaszolnom a kérdésére, sőt ki
kellene zavarnom magát a sátramból...
- De nem zavar ki.
- Nem zavarom - bólintott Harmon. - Ami pedig a
feleségemet illeti... nem élek jól vele. Sőt kifejezetten
rosszul élek. Többször is foglalkoztam már a gondolat-
tal, hogy vagy őt fojtom meg, vagy magamat. Egy kö-
téllel, például. Most boldog?
- Egyáltalán nem - mondta Paddington megsimo-
gatva őszülő haját. - Ez esetben miért ne kezdene ki
valamelyik hallgatójával?
- Mert a szabályok és a lelkiismeretem nem engedik.
- Még akkor sem, ha esetleg... ez a boldogságot je-
lentené önnek?
- Még akkor sem.
- Jól van - sóhajtotta Paddington. - Azért ragyo-
góan dolgozhatunk együtt.
Harmon ismét öntött mindkettőjüknek egy-egy po-
hárkával.
- Mi a fenét csináljunk, Ambrosius?
- Ez a nagy kérdés - dünnyögte Paddington.
- Felfedeztünk valamit... jobban mondva rátaláltunk
valamire, ami nagy jelentőségű lehet a közép-amerikai
indián kultúrák vizsgálata szempontjából.
- Így van.
- Tizenhárom monolit. Tizenhárom koponya.
- Egyelőre még csak kettőről bizonyosodtunk meg.
- Nincs kétségem afelől, hogy a maradék tizenegy is
rejteget valamit. Mi a fenét csináljunk hát? Az az igaz-
ság, hogy azonnal értesítenünk kellene a helyi hatósá-
gokat.
Paddington ivott egy kicsit.
- Rossz ötlet - mondta. - Tudja, mi következne ez-
után? Hazaküldenének bennünket, a területet lezárnák,
a hallgatók elveszítenék az ösztöndíjukat, az eddigi
eredményeik fuccsba mennének...
Mintha csak alá akarta volna támasztani a szavait,
a vulkán nagyot dörrent odakint.
- Még ez is - dörmögte Harmon. - Attól tartok, ki
fog törni. Akkor aztán már csak tőle függ, hogy mi tör-
ténik a monolitokkal. Lehet, hogy örökre maga alá te-
meti őket egy lávafolyam.
- Ha viszont elhallgatjuk a felfedezésünket... egyez-
ményeket sértünk - töprengett Paddington. - Megboly-
gatjuk egy talán ismeretlen kultúra emlékeit.
Harmon töprengve nézett maga elé.
- Miért kellene megbolygatnunk őket? Majd vi-
gyázunk rájuk. Ön a vulkánnal foglalatoskodik, mi pe-
dig a kövekkel. A monolitokat akár békén is hagyhat-
juk. Majd mielőtt elvonulunk, értesítjük a régészeket.
Figyelmeztetem a hallgatókat, hogy csak óvatosan mo-
zogjanak a terepen.
- De hát így is szabályokat sértünk!
Harmon rácsapott az asztalkára, amely vadul billeg-
ni kezdett az ökle alatt.
- Pokolba a szabályokkal!
Paddington vigyorgott, és visszahelyezte a galacsint
az asztal lába alá.
- Istenemre, professzor, a végén még megkedvelem
magát! No, akkor igyunk erre egyet!
A vulkán akkorát dörrent, hogy az asztalka nagyot
ugrott félelmében.
Talán ő is szívesen megivott volna egy kis szíverő-
sítőt.

14.
Paddington indulni akart, de Harmon egy kicsit még
visszatartottá.
- Várjon egy pillanatra! Látta a kőtörmeléket, igaz?
- Ami nem is kő.
- Éppen erről van szó. Azt mondják a hallgatóim,
hogy műanyag, ami, ugyebár, óriási ostobaság. Az in-
diánok nem ismerték a műanyagot.
- Nem valószínű.
- Akkor viszont csak úgy képzelhető el a dolog, hogy
a vulkán belsejében kenődött a koponyákra az anyag.
- A vulkánok nem készítenek műanyagot.
- Tegyük fel, hogy ez készített. Olyan reakciók ját-
szódtak le odalent, amelyek műanyagot eredményeztek.
- És ki kente rá őket a koponyákra? Vulcanus isten?
- Engem nem is annyira ez foglalkoztat, Ambrosius.
Sokkal inkább az, hogy... a koponyáknak, ha valóban
a vulkán hajította ki őket... nem lenne szabad létezniük.
- Hát nem is.
- A bazaltkő olvadt állapotban áramlik odalent. Csak
a magmakamrából felfelé haladva a kürtőben szilárdul
meg. Onnan hajítja ki aztán a magma és a gázok ereje.
Teljesen valószínűtlen, hogy a forró magma éppen ko-
ponya formájában szilárduljon meg.
-Gondolja?
- Egy talán még elmenne, de egynél több? Esetleg
tizenhárom?
- Eszerint csak a vulkán oldalában faraghatták ki
őket!
- Akkor viszont el kell vetnünk, hogy a vulkán ma-
ga kente be őket műanyaggal, ami egyébként sem tet-
szik nekem, hiszen aligha kenésről van szó. Sokkal in-
kább úgy ragasztottak rájuk valamilyen lapocskákat.
De kik, az ördög vigye el. Az indián fazekasok?
- Ki tudja? - sóhajtotta Paddington.
Harmon professzor felállt, a bejárathoz sétált, és fel-
nézett a csillagos égre. Amikor visszafordult, zavar lát-
szott a tekintetében.
- Megvizsgáltam a monolitok környékét, Ambro-
sius. És tudja, mit vettem észre?
- Na mit?
- Hogy eredetileg nem ezen a helyen álltak. Nem itt
faragták ki őket, és... nem is itt ragasztottak rájuk la-
pocskákat.
- Hát hol?
Harmon a morgolódó vulkánra mutatott.
- Akárhogy is kerülgetjük a dolgot: benne!
- Benne? - hökkent meg Paddington.
- Geológus vagyok - mondta Harmon. - Első dol-
gom volt megvizsgálni, hogy kerültek ide a monstru-
mok. Szerintem 8-9 tonnát is nyomhatnak darabonként.
Olyannyira súlyosak, hogy mély nyomot hagytak a ta-
lajban, ami még ma is könnyen észrevehető.
- Szerintem meg máshonnan hozták ide őket!
Harmon felemelte a hangját.
- Értse már meg, Ambrosius! A köveket a vulkán
hajította ki magából. Rázuhantak a talajra - megtalál-
tam a helyüket - aztán végiggurultak a vulkán olda-
lán. Ez is világosan nyomon követhető. A vulkán hány-
ta ki őket! Azóta itt hevernek az Arenal oldalában!
Paddington elképedve meredt Harmonra.
- Tizenhárom mélyedés, tizenhárom árok... Tizen-
három monolit! Elképesztő!
Harmon professzor megrázta a fejét.
- Nem tizenhárom, Ambrosius. Be kell vallanom
önnek, hogy nem annyi.
Paddington a poharára nézett.
- Adna még egy nyeletet?
Ittak, aztán Harinon megnyalta a szája szélét.
- Nem tizenhárom kráterecskét találtam, Ambrosius.
- Hanem mennyit?
Harmon sóhajtott.
- Hárommal többet. Tizenhatot.
- Eszerint tizenhat koponyánk van?
Harmon megrázta a fejét.
- Annyi biztosan nincs. Mert három közülük... más-
milyen.
- Milyen másmilyen?!
- Gömbölyű is, és lapos is, Ambrosius. És ugyanaz-
zal a csodahabarccsal vannak beborítva. Talán, ha meg-
vizsgálnánk őket, előbbre jutnánk. Ha írást vagy rajzo-
kat látnánk rajtuk...
Paddington elgondolkodva az asztal lapjára bámult;
aztán rácsapott egyet, és felemelkedett.
- Akárhogy is van, adjunk magunknak egy kis időt.
Elvégre nem feltétlenül muszáj észrevennünk, hogy
mik hevernek az Arenal oldalában. Végezzük a dol-
gunkat, és fogjuk be a szánkat. Aztán majd még egy-
szer összeülünk, és eldöntjük; mit tegyünk. Oké?
- Rendben van, Ambrosius. Remélem, a hallgatók
a fenekükön maradnak, és nem jártatják a szájukat.
A hallgatók azonban, bár nem jártatták a szájukat, a
fenekükön sem maradtak.
Ebből aztán további bonyodalmak származtak.

15.
Paddington és Harmon az igazak álmát aludták már,
amikor Glen sátrában összegyűltek a hallgatók. Nem
mindenki jött el az éjszakai gyűlésre - voltak néhányan,
akiket nem igazán izgatott a koponya.
A gyűlés fegyelmezetten és csendben zajlott, mintha
süketnémák beszélgettek volna egymással. A hallga-
tók tisztában voltak vele, hogy önveszélyes játékotját-
szanak: ha lebuknak, alighanem ugrott az ösztöndíjuk.
És mégsem voltak képesek gátat vetni a kíváncsisá-
guknak.
- Ott lopakodtam Harmon nyomában - fejezte be
halk tájékoztatóját egy vörös hajú, szemüveges fiú. -
Láttam, amint a hegyoldalt nézegeti. Aztán én is észre-
vettem, mit bámul. Feltételezte, hogy a monolitokat
az Arenal szórta ki magából. A gördülő kövek útját ke-
reste. És, barátaim, meg is találta őket. Mind a tizen-
hatot.
- Tehát? - kérdezte a nyurga Glen. - Maradunk az
eredeti tervnél? Jól meggondoltátok?
Egyetértő bólogatás volt a válasz. Egyiküknek azon-
ban támadt még valami kis kétsége.
- És a többiek? Akiket nem izgatnak a monolitok?
Elvégre az ő sorsukat is kockára tesszük.
- Erre most ne gondoljunk - hessegette el az aggo-
dalmait Adams. - Az azonban nagyon fontos lenne,
hogy mindenki nyelje le a nyelvét.
Olyan csendben osontak a hegy oldalában, mint a
kísértetek.
Kati Lénárd-hóna alatt ott lapult a fúró.
A hegy nyugtalanul morgolódva nézett le rájuk.
Nem készítettek előre részletes tervet, így aztán ön-
kéntelenül is annál a koponyánál gyűltek össze, amelyet
már megtisztítottak a műanyagtól. A tíztonnás szörnye-
teg mintha kedvét lelte volna az éjszakai holdfürdőzés-
ben. Mintha mosolygott volna, ahogy a holdsugarak
megcirógatták súlyos testét.
Nézték egy darabig, majd Kati megszólalt.
- Félelmetes. Vajon hogy csinálták?
- Kifaragták - mondta Adams.
- A gránitot nehéz faragni.
- De azért lehet.
Az a vörös hajú fiú vette észre aztán, aki Harmon
professzor nyomában lopakodva felfedte a monolitok
eredetének a titkát.
Nézte egy darabig a koponyát csípőre tett kézzel,
majd megcsóválta a fejét, és hátrálni kezdett. Jó mesz-
sze volt már a többiektől, amikor megtorpant, és ismét
alaposan végigmustrálta a követ. Aztán tölcsért csinált
a tenyeréből, és halkan szólongatni kezdte a többieket.
- Hé! Hé!
Adams meghallotta, és felé fordult.
- Mi van?
- Gyertek ide, mutatok valamit!
- Gyere te ide!
- Onnan nem látszik, csak innen!
Adams és Glen odasétáltak hozzá, és türelmetlenül
széttárták a karjukat. Éppen azon tanakodtak a kopo-
nyánál, hogy melyik további monolitot fúrják meg.
- Mit fedeztél fel, Dick?
- Nézzétek csak a koponyát!
Adams alaposan megnézte. Aztán Glen is megnéz-
te. Majd mindketten a vörös hajúhoz fordultak.
- Mit kellene látnunk rajta?
A vörös hajú felkiáltott. Olyan élesen, hogy mind-
ketten összerázkódtak tőle:
- Ez nem emberi koponya, fiúk! Ez nem ember ko-
ponyája!

16.
Tíz perc alatt valamennyien meggyőződhettek róla,
hogy a koponya valóban nem emberi koponyát mintáz:
Airton Copreda, aki antropológiát is hallgatott, meges-
küdött rá, hogy életében nem látott még ilyet. Ember-
féle koponya volt ugyan, de valahogy mégsem az.
- Ősemberé lehetett - találgatta Glen.
- Kizárt dolog. Ismerem az ősemberek koponyáit.
- Mindét?
- Minden típusét.
- Hátha ez egy eddig még fel nem fedezett ősember
koponyája?
- Ne hülyéskedjetek! Közép-Amerikában nem is él-
tek ősemberek!
Erre valamennyien elhallgattak.
- Akkor deformált koponya lehet. Valószínűleg azok-
nál élt ez a szokás, akik a követ kifaragták. Talán egy
deformált fejű törzsfőnök koponyája.
- Vagy egy mindeddig ismeretlen állaté.
Airton megvonta a vállát.
- Torzított koponya éppen lehetne... bár valahogy
nem úgy néz ki. Elég tiszták az arányai.
- Ufókra gondolsz? Éljen Dániken!
- Ebből elég! - intette le a vitatkozókat Adams. -
Ketten füvet keresnek, ketten pedig ragasztanak, oké?
Többen is bólintottak és munkához láttak.
- Melyiket vegyük előre? - kérdezte Kati.
Adams Glenre pislogott.
- Tételezzük fel, hogy a monolitokban egy-egy ko-
ponya rejtőzik. Azokat már ismerjük valamelyest. Sze-
rintem célszerűbb lenne előbb a gömbölyűeket, végül
a laposat megfúrnunk. Hátha találunk rajtuk írást, vagy
valami mást, ami közelebb visz bennünket a megol-
dáshoz.
- Minek a megoldásához?
- Hát hogy mi a fenék ezek, és kik készítették őket.
- Nem a vulkánból repültek ki?
- Ezzel most ne foglalkozzunk. Irány a két gömbö-
lyű kő. Hol is vannak, Dick?
- Gyertek, megmutatom őket!
Tíz perc múlva Kati Lénárd nekiállt, hogy megfúrja
a kisebbik gömbölyű követ.
Nem tartott soká a művelet. A ráragadt valami - ez
már nem lapokból állt, hanem domború szeletekből -
olyan gyorsan hullott le a gránitról, mintha valaki be-
lülről is feszegette volna. Mintha a kő maga is szeretett
volna megszabadulni kényelmetlen ruhájától.
Olyan sebésen zuhantak le a domború darabok, hogy
el kellett ugraniuk a zuhatag elől.
A kiszabadult kő feleakkora lehetett, mint a ko-
ponyák, és tökéletesen gömbölyű. Óriási, fekete kő-
labda volt. Hiába járták körbe, és világították meg a
zseblámpáikkal, nem találtak rajta sem ábrát, sem fel-
iratot.
- Kőgolyó - mondta végül, nem mutatva túlságosan
nagy lelkesedést a gránit iránt Glen. - Kőfoci.
- Vajon mi a fene lehet?
- Olvastam, hogy másutt is találtak ilyeneket. A hí-
res Costa Rica-i kőgolyók. Csakhogy azok, azt hiszem,
jóval kisebbek.
- Azt is tudod, miért csinálták őket?
- Senki nem tudja. Sőt még azt sem, hogy kik csi-
nálták. Ősi indiánok, az biztos.
Ekkor már a másik golyó felé fordult a figyelmük.
- Ez is golyó - mondta Adams. - Megfúrjuk?
- Kati?
- Gyorsan megy. Csak ragasztani lesz nehezebb.
- Azzal ne törődj. Láss neki!
Ennek a kiszabadítása már jó félóráig tartott. Ami-
kor a védőburok lepotyogott róla, kiderült, hogy Adams-
nek van igaza. Ez is kőgolyó, csak sokkal nagyobb,
mint a másik. És ezen sem volt sem ábra, sem felirat.
- Tekegolyók - mondta Airton Copreda. - A kis go-
lyóval a gyerekek játszottak, a naggyal felnőttek.
Ezen aztán jót nevetett. A kisebbik golyó is legalább
egy-két tonnát nyomhatott.
- Maradt még időnk? - kérdezte Adams a holdra
pislogva.
- A kőlapra feltétlenül.
- Akkor essünk neki!
Kati Lénárd nekiesett. Lazán tartotta a fúrót, mert az
hitte, könnyű munkája lesz. Alighogy elindítja a mo-
tort, s a fúrófej beleszalad a szürke anyagba, a felra-
gasztott lapok azonnal elkezdenek lepotyogni a kőről.
Ezúttal azonban nem ment olyan könnyen, ahogy el-
képzelte. A fúrófej ugyan többször is beleszaladt a rücs-
kös valamibe, de egyelőre csak a hátán megtelepedett
fűkolóniák hullottak le róla a földre.
- Valami baj van? - aggodalmaskodott Adams.
- Nem tudom - morogta a lány. - Mintha nehezeb-
ben menne.
- Hát persze - suttogta Airton Copreda. - Hiszen
ennek egyenes a felülete. Jobban ráragadtak a műanyag
lapok.
A végén mégiscsak Kati került ki győztesen a küz-
delemből. A lapok váratlanul megindultak, és sűrű fo-
lyamként hullámzottak le a kőről. A hatalmas gránit
szerencsére úgy hevert a talajon, hogy mindkét oldalát
könnyedén megvizsgálhatták. Amikor a tűzhányó ki-
vetette magától, perdült néhányat, majd élére állva a
földbe süllyedt. Szerencsére éppen csak annyira, hogy
a föld megtarthassa ebben a helyzetében.
Amint a lapok lehullottak a monolitról, három zseb-
lámpa fénye is végigkúszott rajta.
A kőlap egyik oldala sima volt; látszott, hogy akik
készítették, igencsak gondos munkát végeztek.
- Semmi - morogta a vörös hajú fiú. - Semmi. Pe-
dig azt hittem...
- Mit hittél?
- Nem is tudom. Talán, hogy üzentek nekünk va-
lamit.
- Kik?
- Azok, akik csinálták. Valami olyasmit, hogy szere-
tettel üdvözöljük a késő utódokat. Különösképpen Airton
Copredát.
- Nincs rajta semmi - mondta ki végül a döntő szót
Adams. - Talán másfajta jelentése van.
- Ezt hogy érted?
- Talán a formájában vagy az elhelyezkedésében
hordoz információt.
- Az elhelyezkedésében aligha. Nem hiszem, hogy
az Arenal mérlegelte volna, hova essék az, amit kihajít
a nagyvilágba.
- Folytassam a másik oldallal? - kérdezte munkára
készen Kati.
- Felesleges - legyintett Adams. - Úgysem lesz raj-
ta semmi.
- Ahogy gondoljátok - mondta Kati kedvetlenül,
vállára véve a fúrót. - Visszamegyünk?
- Van még időnk - morogta Glen. - Ha már itt va-
gyunk, nézzük meg a másik oldalát is.
- Ezen az alapon megfúrhatnánk valamennyi ko-
ponyát.
- Csakhogy azokról anélkül is pontosan tudjuk, hogy
mit rejtenek, nem igaz?
- Most akkor fúrjam vagy ne fúrjam?
Adams az órájára pislogott.
- Egye fene. Fúrjad meg, Kati! Úgysem lesz rajta
semmi.
Roy Adams utoljára akkor tévedett ekkorát életé-
ben, amikor a járókájában a babapiskótája helyett nagy-
papája zsebóráját tömte a szájába.

17.
Menetrendszerűen zajlottak az események. Kati neki-
feszítette a fúrófejet a szürke anyagnak, és megindítot-
ta a motort. A fúrófej beleszaladt a szürke, rücskös bo-
rításba. A műanyag csak a harmadik lyuk kifúrásakor
kezdett lepotyogni a kőlapról. Kati hátralépett, nehogy
a kőforgács felsértse a lábát.
Mivel egy lapocska mégiscsak a cipőjére pottyant,
lehajolt, hogy odább piszkálja. A többiek eközben a
zseblámpák fénye által megvilágított, a szürke anyag-
tól megszabadított kőlapot nézegették. Hosszú másod-
percekig csend volt, majd egyszerre csak felhangzott
Airton Copreda bizonytalan hangja.
- Mintha látnék valamit.
- Mit? - hajolt hozzá Adams.
Kati magához ölelte a fúrót, és ő is vizsgálgatni kezd-
te a kőlapot. Éppen a szeme magasságában egy vésett
vonalat látott, amely nagy ívben meghajolva a kőlap
széle felé igyekezett.
- Én is látok valamit! - kiáltott fel izgatottan.
- A fenébe is - nyögte Adams. - Ez tényleg nem
üres. Adjon valaki egy kendőt, hadd törölgessem meg.
- Milyen kendőt?
- Például zsebkendőt, te gyökér!
- Akkor mibe fújom az orrom?
- Te jó ég! - nyögte Adams. - Lehet, hogy a történe-
lem legnagyobb felfedezése előtt állunk, és te a zseb-
kendődet sajnálod?
- Miért nem a sajátoddal törölgeted?
- Mert az enyém címeres zsebkendő, azért. Családi
ereklye. Pontosan tizenkettő van belőle. Kitagad a csa-
ládom, ha elvesztek egyet is közülük.
- Nesze! - nyújtotta felé a kezét egy lány a háttér-
ból. - Itt az enyém!
Adams fogta a zsebkendőt, és megdörzsölte vele a
követ. Amikor kész lett, végignézett a művén. A kőlap-
ból egy belevésett gömb körvonalai bontakoztak ki.
- Egy labda - mondta valaki.
- Ősi foci.
- Lehet, hogy a labdajátékok emlékére készült. Mexi-
kóban láttam ilyet. Chichen Itzában. Öregem, össze-
eresztettek két csapatot, s a veszteseknek levágták a fe-
jét. Szerintem nem ártana feleleveníteni ezt a régi nép-
szokást.
- Még egy labda! - kiáltott fel Adams. - Látjátok?
Ott!
- Itt meg egy... vonal - nyögte Kati. Az ujja végére
köpött, és dörzsölni kezdte a vonalat.
- Itt is egy vonal!
Adams megvakarta az állát, és nagyot kiáltott.
- Állj!
- Mi van, Adams?
- Azt javaslom, végezzük módszeresen a munkát.
Hozzon valaki egy pokrócot.
- Honnan?
- A raktárból, te dilis.
- Csak nem akarod pokrócon elhúzni a követ? Leg-
alább öt tonnát nyom, ha nem többet.
- Szétszaggatjuk a pokrócot, és mindenki letisztogat
egy négyzetmétert. Oké? Hozzatok vizet is.
Tíz perc múlva minden készen állt a tisztogatásra.
További tíz perc múlva előttük állt mindaz, amit a raj-
zok készítői tudatni akartak a világgal.
Csak éppen azt nem tudta egyikőjük sem, hogy mi
is az a valami.

18.
Olyan elmélyülten bámulták a kőlapra vésett ábrákat,
mint ahogy egy, a civilizáció elől elrejtőzött bennszü-
lött törzs tagjai bámulhatják a repülőgépből kizuhant
bőröndöt.
- Négy gömb - mondta Airton.
- És vonalak.
- Figyeljétek csak! A két nagyobb gömb tök egyfor-
ma, és a két kisebb is.
- A vonalak is egyformák.
- Mi az, hogy egyformák? Minden vonal egyforma.
- Az ívüket értem. Ugyanolyan ívben hajoltak meg.
- A kis gömbök mégsem egészen egyformák - rázta
meg a fejét Glen. - Látjátok? Ezen van három felfelé
álló pöcök, azon meg nincs!
- De azon is van!
- Hol, te ütődött?
- Csak eldőltek. Látod a körívet? Ott vastagabb a
vonal. Ott vannak, csak nem álló, hanem fekvő hely-
zetben.
- Mi a fenét jelenthet ez?
- Honnan tudjam?
Kati Lénárd hosszasan nézte a követ, aztán félénk
hangon megszólalt.
- Azt hiszem... rájöttem valamire, fiúk, lányok.
- Ne kímélj bennünket, Kati! - biztatta Adams.
- Nekem olybá tűnik, mintha... egy képregény két
oldalát látnám magam előtt. Vagy nem is... Ismeritek
azokat a feladványokat a rejtvényújságokból, ahol két
rajzot mutatnak, és meg kell találni a kettő közötti elté-
réseket? Ha valaki valamennyit megtalálja, nyer egy...
valamit.
Adams összehúzta a szemöldökét.
- Hogy gondolod?
Kati lekapta a válláról a fúrót, és vele mutogatott a
zseblámpák fényétől megvilágított kőlapra.
- Az a két gömb összetartozik. A nagyobb gömb-
ből indulnak ki a vonalak, a kis gömb felé haladnak, de
nem mennek neki, hanem alulról és felülről is szépen
megkerülik. Ha már túlhaladtak a gömbön, ismét egye-
sülnek, és kilépnek a ko apból.
- A kis pöckök ezalatt ott állnak a kis gömböcskén -
morogta Airton Copreda.
- Nézzétek a másik két gömböt... A nagyobbakból
kiinduló sugarak most egyenesen nekiszaladnak a ki-
sebbik gömbnek. A pöckök elhajolnak, vagy ráfeksze-
nek a kis gömb felületére. Aki valamennyi különbsé-
get észreveszi...
- Annak nem vágják le a fejét!
- Játék! - kiáltotta Glen. - Egy ősi játék!
- Teke! - rikkantotta Copreda. - Holtbiztos, hogy te-
ke! A kis gömbön a pöckök nem pöckök, hanem bábuk.
- Ezúttal igaza lehet Airtonnak - morogta Glen: -
Csak nem úgy, ahogy gondolja.
- Igazán? - kapta fel sértődötten a fejét Copreda. -
Te hogy gondolod?
- Én úgy - mondta Glen - hogy Katinak is igaza van.
Induljunk ki abból, hogy ez egy játék. Pontosabban,
egy játék leírása. Megmagyarázza az érdeklődőnek,
hogyan kell játszani. Katinak abban lehet igaza, hogy
itt valóban két képről van szó. Az egyik a játék indulá-
sát ábrázolja. A nagyobbik gömb a labda vagy golyó,
vagy micsoda. Lehet, hogy kőből készült, lehet, hogy
rongyból...
- Vagy egy emberi fej - mondta valaki. - Hallottam,
hogy egyes ázsiai népek levágott emberfejjel játszot-
ták a lovaspólót.
- A kisebbik golyó viszont nem golyó.
- Golyó, ami nem golyó? Akkor mi a fene?
- Kör. Kapiskáljátok már?
- Ó, hogy a fene vigye el! - csapott a homlokára
Copreda. - Glen, te zseni vagy!
- Még nem tudtad? Szóval a kör ívére helyezték a
bábukat - ezeket a pöcköket vagy micsodákat - és el
kellett találni őket a golyóval.
- Ilyen furcsa ívben? - kételkedett Adams. - Hiszen
a golyó így képtelen eltalálni a köríven álló bábukat.
- Szerintem azt ábrázolja, hogy hogyan lehet rosz-
szul dobni. Aki rosszul gurít, annak a golyója elkerüli
a célt. Aki ügyetlen; az mellétalál.
- Akkor mitól dőltek el mégis a bábuk?
- Az már a második fázis, jó barát! A másik kép,
ahogy Kati találón megjegyezte. Az elsőn az látható,
hogy aki rosszul játszik, pórul jár, a másikon, hogy aki
viszont jól gurít, az feldönti a bábukat.
- Hé! Hé! - hallottak hirtelen egy meghökkent kiál-
tást. A tüskés, vörös hajú fickó mászott ki a kőlap mö-
gül. - Ezen is van valami.
- Min? - hökkent meg Adams.
- A másik oldalán.
- Lehetetlen! Hiszen megnéztük!
- Mégis van. Annyira eltömi a por a véset vájatait,
hogy nem láttuk tőle az ábrákat. Lassan azonban kipo-
tyog belőlük.
Egy emberként vágtattak át a monolit másik oldalára.
És valóban. A kőlapon ott díszelgett, immár megsza-
badulva a portól, a harmadik rajz.
Ez a rajz a kőbe vésett szabálykönyv harmadik olda-
la lehetett. Ezen is látszott a golyó, amit gurítanak, lát-
szottak a pöckök - immár ismét állva - természetesen
a kör is látszott, és a sugarak is, amelyek elkerülték a
körívet.
- Ugyanaz, mint az első kép - mondta valaki.
Hosszú, mély hallgatás után Kati szólalt meg elsőnek.
- Nem, nem ugyanaz.
- Pedig ugyanaz.
- Már hogy lenné ugyanaz? Nem látod a különb-
séget?
- Nem én. Mi az?
Kati a kör belsejében látható pontocskára mutatott.
- Ez például.
- Az a légyszar?
- Akár légyszar, akár nem az, mégiscsak különbség.
- Na, álljon csak meg a menet! - emelte fel az ujját
Airton Copreda. - Ott meg egy másik légyszar.
- Hol?
- Az előző mellett.
- Pucolja már meg valaki a pokróccal!
Airton egy langaléta fickó nyakába ült, és megdör-
zsölgette a kritikus helyet. Elvette a pokrócot, majd kö-
zel hajolt a kőhöz. Aztán akkorát kiáltott, hogy a lan-
galéta majdnem lehajította ijedtében.
- Mi a franc van veled, hé!?
- Gyerekek, ez őrület!
- Micsoda?
A lámpák sugarai a kőlapra világítottak. A vörös ha-
jú remegő ujja eltört óramutatóként mozgott a kör kö-
zepében.
- Látjátok? Látjátok?
- Mit kellene látnunk?
- A pontocskát... a pontocskákat!
- Ettől vagy annyira beindulva?
- Ezek... nem pontok.
- Akkor mi a fenék?
A vörös hajú hangja majdhogynem áhítatosan csen-
gett.
- Kis koponyák, öregem. És éppen tizenhárom van
belőlük!

19.
Csendben ücsörögtek a kövek között - mintha egy ősi
druida szertartás résztvevői lettek volna. Még a hang-
jukat is visszafogták a nagy tisztelettől. Valahogy így
tesznek a tudósok is, ha az első örömujjongások után
rádöbbennek, hogy a múlt különleges, véletlenül ránk
maradt darabjával találkoztak.
Adams levette a szemüvegét, és megnyomkodta a
szemét.
- Te hogy gondolod, Airton?
Copreda megvonta a vállát.
- Úgy, ahogy ti. Egy réges-régi játékteret fedeztünk
fel. Tudjátok, mire emlékeztet ez engem? Azokra a ha-
talmas sakkokra, amelyek a parkokban vannak felállít-
va. Akkora figurákkal, hogy egy kisgyerek odébb sem
tudja vinni őket.
- Ez meg hogy jutott az eszedbe?
- A faterom nagy sakkozó volt. Vasárnaponként ki-
jártunk a parkba, ahol a faterom sakkozni szokott. Óriás
sakkal játszottak. Ha leütöttek egy-egy bábut, én húz-
tam le a tábláról. Kicsi voltam, nehezek voltak a figu-
rák, de baromi boldog voltam, ha cipelhettem őket. Volt,
hogy hosszú percekig nem kellett cipelnem, mert a fate-
rom és az ellenfele csak agyaltak, és nézték mereven a
bábukat. Ilyenkor legszívesebben rájuk kiabáltam vol-
na, hogy gyerünk már, üssetek le valamit, hadd kapjam
el! Máskor meg annyi volt a dolgom, hogy megfájdult
tőle a derekam. Még a helyére sem húzkodtam az egyik
figurát, máris vihettem a következőt.
- Gondolod, hogy ez is valami hasonló?
- Ühüm. Gondolom.
- Csak egy a bibi - morogta Adams. - Tudod, mi?
- Tudom - bólintott Copreda. - Hogy ezeket a baro-
mi nagy koponyákat nem lehet mozgatni!
Kati megrázta a fejét.
- Én mást mondok!
Egyszerre felé fordult a figyelem: Kati úgy állt a fú-
róval a vállán, mint az ismeretlen bányász szobra.
- Mondjad! - biztatta Copreda.
- Lehet, hogy igazatok van, sőt nagyon valószí-
nű. Csakhogy szerintem ezekkel a koponyákkal nem
játszottak. Soha. Mégis játékfigurák. A régi indiánok
imádtak koponyákkal játszani. Mexikóban ma is él a
koponyakultusz.
- Játék és mégsem játék? Akkor mi?
Kati megbillentette a hátán a fúrót.
- Szobor. A játék szobra.
A kezdeti meglepett csend után óriási zsibongás tá-
madt. Előbb mindenki nevetett, tiltakozott, majd ahogy
múltak a másodpercek, és alaposabban is utánagon-
doltak Kati szavainak, lassan kezdték belátni, hogy talán
nem is akkora marhaság, amit mondott.
- Hogy képzeled pontosan?
- Úgy - magyarázta Kati - hogy magának a játék-
nak állítottak emlékművet. Megépítették a játék óriási
makettjét a leírásával együtt. A mi koponyáink a játék
figurái.
Nem is tűnt már olyan ostobaságnak a dolog. Csak-
hogy azért még maradt kérdőjel éppen elég.
- És hol nézegették az emlékművüket? - kérdezte
gúnyosan valaki. - A vulkán belsejében?
Erre persze nem tudott választ adni senki.
Csak Paddington. Másnap reggel.

20.
Még az éjszaka folyamán döntés született arról, hogy
meg kell osztaniuk felfedezésüket a tanárokkal. A hall-
gatók első gondolata ugyan az volt, hogy teleragasztják
a monolitokat fűvel és kődarabokkal - erre fel is ké-
szültek, és ki is vittek magukkal egy vödör ragasztót -
aztán feladták a tervüket. Ezt a felfedezést nem szabad
másoknak átengedni. Márpedig a tanáraik nélkül nem
sokra mennének.
Késő délután, amikor már valamennyien kellőkép-
pen kilelkendezték magukat, Harmon és Paddington
egyedül maradtak a koponyákkal. A hallgatók két ko-
ponyát teljesen kibontottak a burkából, a többit is meg-
kezdték, de szerencsére nem folytatták a bontást. Így is
biztosak lehettek benne, hogy a további tizenegy szür-
ke monolit is hatalmas gránitkoponyákat rejt magában.
- Tizenhárom koponya... - morogta Harmon. - Va-
jon mi az ördögöt jelent ez?
Paddington nem volt jókedvű. Arra gondolt, hogy
Ruth igazán bejöhetett volna hozzá éjszaka. Igaz, hogy
nem ígérte meg, és ha megtette volna, talán sokat koc-
káztatnak - mégis jólesett volna neki.
- A gyerekeknek lesz igazuk. Talán valóban egy ha-
talmas szoborcsoport.
Harmon csípőre tette a kezét, és megcsóválta a fejét.
- Elképzelhetőnek tartanám, ha... nem tudnám, hon-
nan kerültek elő. Nem tartom valószínűnek, hogy a vul-
kán belsejében rendeztek volna tárlatot belőlük.
- Tudja, hogy sokan azt hiszik, hogy a tűzhányók bel-
sejében is laknak élőlények? A tűzlények. A láva fiai.
Lávából vannak, és mégis élőlények.
- Hát ha maga is ezt hiszi, akkor nincs miről beszél-
nünk.
- Ki mondta, hogy elhiszem?
- Akkor viszont lássunk munkához.
A két kutató mintegy másfél óra múlva kész volt a
magyarázattal. Ahhoz kétségük sem fért, hogy a kövek
a tűzhányó kürtőjéből repültek ki. A kérdés csak az volt,
hogy miképpen kerültek oda.
Nos, Paddington és Harmon erre is megtalálták a
választ. Úgy, hogy a szobrokat eredetileg itt állították
fel valahol a vulkán környékén. Egy hatalmas kitörés
során aztán benyelte őket a vulkán. A tűzhányó azon
oldala, amelyen a szobrok álltak, egyszerűen beomlott
a hegy kráterébe. A szobrok belehullottak a vulkán bel-
sejébe, szerencsére olyan helyre, ahol nem volt poko-
lian magas a hőmérséklet.
Amikor idáig jutottak, mindketten arra gondoltak,
hogy azért aligha történhetett szóról szóra így a dolog.
Igen kicsi a valószínűsége, hogy mind a tizenhat kő
egymás közelébe kerüljön a vulkán kürtőjébe.
A vulkán belsejében aztán - szólt a fejtegetésük -
olyan anyag fröccsent rájuk, amely tűzálló bevonattal
látta el őket. A gránittömbök így nem olvadtak meg.
Ki tudja, hány kitörést értek meg odabent sértetlenül,
amíg a tizenkét év előtti erupció ki nem szabadította
őket a hegy fogságából. Azzal meg, hogy mit ábrázol-
nak a rajzok, és ki készítette őket, foglalkozzanak csak
a régészek.
Amikor befejezték a magyarázatot, elégedetten néz-
tek egymásra.
Pedig mindketten sejtették, hogy semmi okuk az elé-
gedettségre.
Az Arenal csak azért tárta fel előttük néhány titkát,
hogy a többit megtarthassa magának.

21.
A következő napokban aztán történt néhány esemény,
amely nyugtalansággal töltötte el Paddington szívét.
Egy közülük pedig egyenesen kétségbeesésbe kergette.
Kezdődött azzal, hogy a vulkán fokozott működése
következtében ismét csak válságstábot kellett összehív-
nia. Az Arenal tevékenysége olyannyira megerősödött,
hogy immár igazi kitöréstől kellett tartaniuk. Padding-
ton ennek ellenére húzta-halasztotta a végső döntést.
Abban reménykedett, hogy az Arenal végül is lecsilla-
podik, ahogy azt már számtalanszor tette, mint a szurko-
ló, aki öklét rázza a bíró felé egy-egy tévesnek vélt ítélet
után, ám arra csak ritkán vetemedik, hogy meg is verje.
A hallgatók is komorabbak voltak a szokottnál. Rá-
juk is hatott az Arenal fenyegető morgása és fújtatá-
sa, azonkívül a koponyák titka is nyomasztotta őket.
Paddington határozott utasítására tartották a szájukat,
sőt a két kibontott koponyát és a kőlapokat még védő-
álcával is ellátták.
Az öreg indián fazekas, a professzor újdonsült isme-
rőse egyik este meglátogatta Paddingtont. Mivel a sá-
torban fullasztó volt a meleg, kiültek a sátor elé, és a
hegyet nézték.
- Morgolódik - bökött egy vékony lávacsermelyre
az indián. - És vér is folyik belőle.
- Vér? - hökkent meg Paddington. - A hegy vére?
- Az áldozatok vére - mondta az öreg.
Paddington elgondolkodva szívott néhányat a cse-
réppipáján, amelyet korábban az indiántól kapott aján-
dékba.
- Milyen áldozatoké? - kérdezte rövid szünet után.
- Akiknek elvágták a nyakát - felelte az öreg.
- Á nyakát? Kinek vágták el a nyakát?
- Szép lányokét és szép fiúkét - vihogott az indián. -
Akiket a hegy megkívánt magának.
- Úgy érti, hogy régen emberáldozatot mutattak be
a hegy szellemének?
- Azt beszélik.
- Ki beszéli?
- Hát az emberek. Apáról fiúra szállnak a történe-
tek. Valaha régen, amikor még csak indiánok lakták ezt
a vidéket, fiúkat és lányokat áldoztak a vulkánnak, ha
nagyon morgolódott. Mint most is.
- Hogy csinálták?
- Úgy hallottam a nagyapámtól, hogy először meg-
kérdezték a vulkántól, milyet akar.
- Hogy kérdezték meg?
- A varázsló útján. A varázsló felkapaszkodott a
hegyoldalon, lefeküdt a földre, rátapasztotta a fülét egy
hasadékra, és meghallgatta, mit kíván a vulkán. A va-
rázsló értette a vulkán nyelvét. Amikor lejött, meg-
mondta a népeknek, hogy mit hallott az Arenaltól.
A tűzhányó elárulta neki, hogy abban az évben milyen
áldozatot kíván. Mert minden évben másféle kívánsá-
ga volt. Az egyikben csak fiúkat kívánt, és csak sová-
nyakat; a másikban csak kövéreket; a harmadikban csak
lányokat, nagy mellűeket, nagy fenekűeket és így to-
vább. A népek meg többnyire megadták neki az áldo-
zatot. Felvitték a kiválasztottakat a kráterhez, elvágták
a torkukat, és belökték őket a tűzbe. Ettől vörös a láva.
Az áldozatok vérétől. Manapság persze már tilos em-
bert áldozni - nem is teszi senki. Ennek ellenére a láva
még mindig piros. Talán sok vér gyűlt össze a magma-
kamrában.
- Maga ezt elhiszi?
Az öreg szívott egyet a pipáján.
- Mint felvilágosult indián fazekasnak, nem szabad-
na elhinnem. Ráadásul konyítok valamit a természettu-
dományokhoz is. De mégis, néha az az érzésem, hogy
valóban embervér kell ahhoz, hogy ilyen fenyegetően
gyönyörű színe legyen a lávának: Festő ezt a színt so-
ha ki nem tudná keverni.
Paddingtonnak fogalma sem volt róla, hogy valóban
így áll-e a helyzet, de tovább nem foglalkoztatta a do-
log. Inkább más témát vett elő.
- No és a régi népek? - kérdezte. - Akik itt éltek az
Arenal környékén? A maguk elődei. Miféle emberek
voltak?
Az indián nagyot szívott a pipáján.
- Az én törzsem nem innen származik. Állítólag
Mexikóból húzódott le ide Közép-Amerikába. Talán
maják lehettek vagy aztékok. Egyszer járt a falumban
egy antropológus, azt mondta, hogy tipikusan maja or-
rom van. De aztékok is lehettek az őseim. Azok az in-
diánok, akik előttünk éltek itt, eltűntek a föld színéről.
Talán az Arenal űzte el őket. Tudja, Senor, a tűzhányók
magányos farkasok; nem tudják elviselni az emberek
közelségét. Ha már túl sokan kíváncsiskodnak a köze-
lükben, megrázzák magukat, és elijesztik őket. Ha nem
mennek szépszerével, megölik a bolondokat. Az Arenal
is ilyen. Mogorva, magányos, rideg öregember. De amit
kérdezett, arra is van válasz. Állítólag az Arenal nem
volt mindig ilyen; azt mondják, neki is volt kedvenc né-
pe. Egyszer beszéltem egy ősöreg indiánnal, aki a nagy-
apjától hallott valamit, az meg régi könyvekben olvas-
ta. Olyan jelekkel írták a könyvet, amilyeneket ma már
senki sem ismer. Eszerint a legrégebbi indiánok még
találkoztak az Arenal népével. Azokkal, akik körülötte
éltek, akiket szeretett a tűzhányó, és a világ minden kin-
cséért sem okozott volna nekik bajt. Amikor az Arenal
népe eltűnt a környékről, a hegy is legszívesebben utá-
nuk ment volna, de a hegyek ném tudnak járni. Ezért
aztán itt maradt, de bosszút esküdött; mindenkit megöl,
aki közel merészkedik hozzá. Annyira szerette a népét,
hogy még most is üvölt a fájdalomtól. Hallja a hang-
ját? Visszafojtott sírás. Így gyászolja az Arenal a fiait.
- Hova tűnt a népe?
Az indián bizonytalan mozdulatot tett.
- Eltűnt. Megsemmisült.
- Ki semmisítette meg?
- A nagy világkatasztrófa.
- Az mi?
- Nem ismeri a maja jövendöléseket? A maják - az
őseim - szerint a világ olyan, hogy néha kipusztul, majd
újjászületik. Az egyik világot követi a másik; ha egy
világ már sokáig élt, és megöregedett, meghal, és új szü-
letik a helyébe.
- Hogy hal meg?
- A maják ezt is megírták. A csillagok lehullanak
az égből, árvizek tombolnak, a tengerek elárasztják a
szárazföldeket, a nap sugarai égetővé válnak, kihal az
élet. Aztán sokáig csend, majd kibújik az első csíra a
földből: egy új élet és új világ kezdete. Hosszú-hosszú
időnek kell eltelnie, amíg ismét megjelennek az embe-
rek, vagy emberfélék. A tudósok azt mondanák, hogy
értelmes lények, pedig sokan értelmesek ma is, csak a
tudósok nem nevezik annak őket. A hangyák is értel-
mesek például. Szóval, azok a régi papírok arról beszél-
tek, hogy ez a világ, amelyben élünk, egy másik, elpusz-
tult helyére született. Abban a világban is voltak olyan
lények, akiket maguk; tudósok, értelmes lényeknek ne-
veznének. Ők voltak Quetzalcoatl gyermekei.
- Tollaskígyóé?
Az indián bólintott.
- Tollaskígyó abból a régi világból származott. Egy-
szer járt nálam a faluban egy amerikai, azt próbálta
megtudni tőlünk, hogy mit gondolunk Tollaskígyóról.
Mi már nem gondolunk semmit, hiszen összevissza ke-
veredtünk másokkal. Az én családomban még fekete is
volt - egy Haitiról idekeveredett csokoládéember -
ők aztán még csak nem is hallottak róla, helyette kro-
kodilistent imádták. Az öreg indián szerint Tollaskígyó
és még mások is annak a régi, elpusztult világnak a lé-
nyei voltak, csak éppen valahogy túlélték a világuk
pusztulását. Nem sokan, de mégiscsak túlélték. Akkor
ők voltak a legokosabbak, pedig nem is úgy néztek ki,
mint mi.
- Hát hogyan?
- Azt mondják... valahogy a madarak és a hüllők
keverékei voltak. Sokkal kisebbek, mint mi. Állítólag
csőrük is volt, mint a madaraknak, kígyószerű a kezük
és a lábuk - olyannyira rettenetes, hogy ha megpillan-
tanánk egyet is közülük, alighanem menten sóbálvány-
nyá változnánk, vagy megállna bennünk az ütő. Ezek
az emberek voltak az Arenal népe. Aztán egyszer csak
eltűntek valahová. Az Arenal azóta is siratja őket. Lá-
vát sír utánuk. Véres lávát. Azt is mondják, hogy ké-
sőbb, miután Tollaskígyó és még néhányan átkerültek
valahogy abból a világból a mi világunkba, rendszere-
sen áldoztak az Arenalnak. Elfogták a mi világunk em-
bereit, és megölték őket, majd testüket a tűzhányóba
dobták. Ők voltak a koponyák népe.
- Hogy? - támadt fel hirtelen az érdeklődés Padding-
tonban.
- Állítólag imádták a koponyákat. Az én őseim is
tőlük tanulták a koponyák szeretetét, és az emberáldo-
zatot is. Mert azok a másvilági emberek, vagy inkább
lények, kapcsolatba kerültek az őseimmel, és állítólag
uralkodtak is rajtuk.
Ráütött a térdére, tenyerébe verte a pipáját, majd
felállt.
- Hát ilyesféléket beszélnek a népek mifelénk, Senor.
Hogy elhiszem-e őket? Tudja, Senor, az persze igaz,
hogy sok beszédnek sok az alja, de azért lehet valami
ebben az aljban, ami talán nem is esik messze a való-
ságtól. Különben köszönöm a kávét és a whiskyt. Ejnye
no, hol is van, hoztam magának valamit: Egy tukánt.
Ma reggel formáztam. Fütyülni is lehet vele. Hát ak-
kor, Tollaskígyó legyen önnel, Senor professzor.
Paddington mosolygott, és arra gondolt, hogy ünnep-
nap ez a mai:
Ma kapta az indiántól a huszonötödik tukánsípot.

22.
Sanchez professzor aggodalmas képpel nézegette az
Arenalt, aztán megcsóválgatta a fejét.
- Hát, ha engem kérdez, hogy mi lesz belőle, aligha-
nem rossz ajtón kopogtat. Lehet, hogy egy reggel, mire
felébredek, már két méter vastag láva borítja a táboru-
kat. Magukból pedig annyi sem marad, mint egy elham-
vasztott egérből.
- Kösz, hogy megnyugtat.
- Én csak az igazságot mondom. Senki emberfia
meg nem tudja mondani, mi következik. Ha nem maga
lenne Paddington, már rég elzavartam volna innen.
- De nem zavar el.
Sanchez megrázta a fejét.
- Nem. Nem visz rá a lélek. Bízom a józan ítélőké-
pességében. Elvégre ön a világ egyik legkiválóbb vul-
kánszakértője. Majdnem akkora, mint én.
- Ezt is köszönöm.
- Nem is sejti, milyen megerőltetést kívánt tőlem
ennek a kimondása. De félre a tréfával! A helyzet mint-
ha rosszabbodna. Vannak gázálarcaik, remélem!
- Gondolja, hogy anélkül ideengedtem volna ezt a
csapatot?
- Nem gondolom, csak kötelességem volt megkér-
dezni. Azért arra kérem, hogy nagyon vigyázzanak ma-
gukra. Ha eltemeti magukat a láva; és jóslatom szerint
semmi nem marad magukból, ezzel nekem is óriási
kellemetlenséget okoznak. Hiába is próbálnám magá-
ra és Harmonra kenni a felelősséget azon az alapon,
hogy maguknak már úgyis mindegy, nem biztos, hogy
megúsznám egy kis dorgálással. Ha úgy látja, hogy baj
van, vágják kocsiba magukat, és amilyen gyorsan csak
lehet, húzzanak el innen. Még csak hátra se nézzenek.
Nem úgy, mint Lót felesége Szodománál. Érti?
- Ezt megígérhetem.
- Nem szeretném elveszíteni a nyugdíjamat maga
miatt.
Sanchez váratlanul elkapta Paddington vállát, és ma-
gához húzta. Megveregette a hátát, majd eltolta ma-
gától.
- Vigyázzanak, nagyon vigyázzanak, maga vén csa-
taló!
Ebből aztán Paddington megértette, hogy Sanchez
szerint nagyon is komoly a helyzet.

23.
Ezt látszott megerősíteni Senor Montero is. Egyik dél-
után felbukkant fakó lován, és meg sem állt a sátor-
táborig. A hallgatók nagyobb csoportja éppen a sátrak
előtt ücsörgött egy tábortűz körül. Montero egyenesen
hozzájuk kormányozta a lovát, leugrott róla, és a tűz-
höz ült. Paddington látta, hogy elővesz egy üveget a
nyeregtáskájából, majd még egyet. A hallgatók öröm-
ujjongással fogadták az ajándékot.
Paddingtont némi nyugtalansággal töltötte el, hogy
vajon nem fecsegik-e el neki a koponyák titkát, de ha-
mar el is múlt a nyugtalansága. Lassan kutatásaik vé-
ge felé járnak, kezd összeállni az anyag, a monólitokat
úgyis itt kell hagyniuk, ha elmennek. Az utolsó nap
majd jelenti Sancheznek a dolgot, az aztán már az ő
dolga, hogy mit kezd velük. Bármennyire is fellelke-
sedtek az óriási koponyáktól, lassan be kellett látniuk,
hogy a régi kultúrák kutatása nem az ő feladatuk. Ők
vulkanológusok és geológusok, nem szabad összeté-
veszteniük magukat a régészekkel. Ezt a hallgatóknak
többször is elmondta, s örömmel látta, hogy szavai nyo-
mán kezd megváltozni a hangulatuk. Kezdtek vissza-
zökkenni a szakmájukba, s egyre kevesebbet törődtek
a kőkolosszusokkal. Egyelőre persze jobb, ha hallgat-
nak róluk, ellenkező esetben megrohanják a terepet a
kíváncsiskodók, összetapossák a vulkánra kihelyezett
érzékelőiket, teleszemetelik a környéket, a hatóság kö-
rülkeríti a köveket, és nekik is menniük kell.
Megrázta a fejét, és érdeklődve figyelte, hogy Mon-
tero kis csomagokat vesz elő a nyeregtáskájából, és szét-
osztja közöttük. Egyetlen pillanatra átfutott az agyán,
hogy nem füvet osztogat-e nekik, de nyomban el is hes-
segette magától a gondolatot. Még csak nyomát sem
látta senkin a füvezésnek.
Félórányi vidámság után Montero elindult felé. Lo-
vát otthagyta legelni a tábortűz környékén. Megenged-
hette, hogy lovagoljanak is rajta, mert ebben a pillanat-
ban valaki felkapaszkodott a ló hátára. Istenem, hiszen
ez Ruth!
Montero levette a kalapját, és tisztelettel köszöntöt-
te a professzort.
Paddington beinvitálta a sátrába. Bár meleg volt oda-
bent, mint a pokolban, a kis ventilátor eredményesen
kavarta a levegőt.
- Mi a helyzet, professzor? - kérdezte elkomorulva
Montero. - Tud nekem valami vigasztalót mondani?
Paddington sajnálkozva rázta meg a fejét.
- Semmi jót. Nagyon mozgolódik.
- El kellene hajtanom az állataimat.
- Ha az ön helyében lennék, komolyan venném a
dolgot.
Montero sóhajtott.
- Úgy veszem én is, de mi a fenét csináljak? Annyi
a marhám, hogy nem tudom hova hajtani őket. Termé-
szetesen megtehetném, hogy egy távolabbi haciendá-
ra kéredzkedek be, csak akkor tengernyi pénzt kellene
fizetnem a befogadásért. Az állatok legelnek, inni kell
nekik - ahogy én ismerem őket, alaposan megkérnék
érte a szomszédaim az árát.
- Adja el őket.
- Ilyen gyorsan az sem megy. Arról nem is beszél-
ve, hogy csak féláron lennének hajlandók megvenni
tőlem. A piac farkastörvényei, tudja. Viszont ha azt né-
zem, hogy a mérges gázoktól megfulladhat valameny-
nyi... Legyen okos az ember...
Paddingtonnak az volt az érzése, hogy Montero csu-
pán beszélgetni jött hozzá, nem annyira a tanácsát kér-
ni. Itt nőtt fel az Arenal mellett, itt töltötte fél életét,
sokkal jobban ismeri a vulkán természetét, mint ő.
Montero még beszélgetett vele egy kicsit, elsősor-
ban San Franciscóról, ahol nemrégen járt, majd elkö-
szönt, és elügetett.
Paddington elkészítette a vacsoráját, evett valamit,
aztán az ágya szélére ült, és várta Ruth-t.
Hajnal felé arra ébredt, hogy verejtékben fürdik.
Ruth ígérete ellenére sem jött be hozzá.
Közvetlenül reggeli után derült ki, hogy Ruth Gra-
bowsky eltűnt az éjszaka.
Sátra üresen állt, ágya vetetlenül árválkodott a sa-
rokban - hiába tették tűvé érte a környéket, nem talál-
ták sehol.
Paddington úgy érezte, mintha késsel szúrták volna
oldalba, amikor Glen bekopogott hozzá a hírrel, hogy
Ruth Grabowsky felszívódott az éjszaka. Megfordult
vele a világ, sötét karikák ugrándoztak a szeme előtt, s
a víz is kiverte.
- Hogyhogy felszívódott? - nyögte értetlenül, és
máris futásnak eredt Ruth sátra felé.
Szinte észre sem vette, hogy futás közben a kis Lé-
nárd lány hozzá ugrik, és elkapja a kezét.
- Professzor úr! - kiáltotta a képébe. - Ne engedjen
be senkit a sátorba! Kérem, ne...
Paddington eltolta magától a lányt, és meg sem állt
Ruth sátráig. Ott aztán, mielőtt belépett volna, eszébe
jutott, hogy mire figyelmeztette Kati. Maga sem tud-
ta volna megmagyarázni, hogy miért, de megtorpant a
bejárat előtt, és Katira nézett. A lány mintha bólintott
volna.
- Én megyek be egyedül - mondta rekedt hangon
az összeverődött hallgatóknak. - Nem lenne jó, ha fel-
túrnánk a helyszínt.
Azt persze már nehezen tudta volna megmagya-
rázni, hogy mit ért helyszín alatt. Helyszíne többnyire
bűnügyeknek vagy szerencsétlenségeknek van. De hát
miért történt volna Ruth-szal bármelyik is?
Intett a kis Lénárd lánynak, hogy jöjjön vele; aztán
belépett Ruth sátrába.
Első pillantásával meggyőződött róla, hogy Ruth va-
lóban nem aludt az ágyában. A gyapjútakaróra helye-
zett pizsama azt mutatta, hogy szíve szerelme akárhol
is éjszakázott, de itt nem.
- Az asztalkát nézze, professzor úr - mondta halk,
de határozott hangon Kati.
Paddington a mutatott irányba nézett. Az asztalkán
egy laptop hevert felnyitott tetővel. A reggeli fényben
nem látszott halvány villódzása.
Paddington ekkor Katihoz fordult.
- Maga megnézte?
A lány bólintott.
Paddington a laptop fölé hajolt.
A fehér képernyőn néhány sor látszott csupán egy-
más alá gépelve.
"Mindenkinek, mindenkinek, halihó! Úgy döntöt-
tem, fiúk, lányok, hogy lelépek! Tele van a hócipőm a
vulkánnal és ezzel az egész szarral. Különben is, meg-
találtam életem pasiját. Ő egy igazi isten. Ti is ismeri-
tek: Pablo, Montero úr csapatából. Ti nem tudjátok, de
nem vagyok könnyű eset. Aki tüzet tud gyújtani ben-
nem, azzal elmegyek a világ végére is. Hát most ez tör-
tént. Ne keressetek, nem lettem bűntény áldozata, bol-
dog vagyok, ennyi az egész."
Aláírásként csak egy nagy R betű.
Paddington nem kapott levegőt, amikor elolvasta.
Azt hitte, rögtön megfullad. Érezte, hogy valamit a ke-
zébe nyomnak, és egy halk, részvevő hang a fülébe
suttog.
- Igyon egyet, jót tesz.
Paddington megitta a felé nyújtott hidegvizet, aztán
valóban magához tért. A könnyeinek azonban nem tu-
dott parancsolni. Szerencsére csak a kis Lénárd lány
volt odabent a sátorban, a többiek nem látták a gyenge-
ségét.
Néhány percnyi hallgatás után megtörölte a szemét,
és igyekezett parancsolni a hangjának.
- Maga... látta korábban is... ezt...?
- Láttam - bólintott a lány. - Csak magának mon-
dom, professzor úr, az apám detektívfelügyelő... ezért
aztán...
Paddingtont nem érdekelte Kati Lénárd apja. Meg-
rázta a fejét, és a gépre mutatott.
- Szemenszedett hazugság!
Kati Lénárd bólintott.
- Tudom.
- Honnan... tudja?
A lány lehajtotta a fejét.
- Most már... bevallhatom, hogy Ruth megosztotta
velem a titkai... egy részét.
Paddington pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Esze-
rint Ruth -jóllehet esküdözött, hogy közös titkuk csak
kettejüké, senki másé - nem tudta megállni, hogy vala-
kinek el ne mondja. Meg kellene szidnia érte, ha... Iste-
nem, mit is beszélek!
- Maga eszerint tudott... rólunk?
- Tudtam - biccentett a lány.
Paddington csak most vette észre, hogy a kis ma-
gyar lánynak tiszta a tekintete, mint a hegyi tavak vize.
És komoly az arca. Úgy érezte, biztos lehet benne, hogy
ez az okos, törekvő kislány megőrzi a titkukat, bármi
történjék is.
- Maga szerint is... hihetetlen... igaz?
- Az, professzor úr. Ezt a szöveget bárki írhatta.
- És ez az izé... halihó... meg ilyesmi?
A lány szomorúan nézett rá.
- Mi általában így beszélünk egymással. De ez a le-
vél nem tőle származik.
- Meg kell keresnünk Montero urat - mondta hatá-
rozottan Paddington. - Mondja meg a többieknek, hogy
ne nyúljanak semmihez. Kocsiba ülök, és elmegyek
Monteróhoz.
Felesleges volt a készülődése.
Senor Montero jött el hozzájuk.

24.
Senor Montero ezúttal is lóháton jött - és ez volt a vesz-
te. Szép, sárga lovon ült, amilyet még nem láttak alatta
a hallgatók. Ideges állat lehetett, hiszen alighogy meg-
pillantotta a sátrakat, felemelte a fülét, nyihogott, és tán-
colni kezdett. Mégsem történt volna baj, ha az Arenal
nem unja meg a semmittevést, és nem üdvözli reggeli
morgással a napot. Egy különösebben erős brumman-
tás után akkora csattanás következett, hogy megrez-
zentek tőle a sátrak. A kráterból gőzfelhők törtek elő.
Montero úr a tűzhányóra pislogott. A hegy annyira
lekötötte a figyelmét, hogy elfelejtette megnyugtatni a
lovát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az
ideges négylábú felágaskodott, megkísérelve lehajítani
a hátáról a lovasát.
Senor Montero, bár igazi sávanero volt - a szavan-
nák fia - erre azért mégsem számított. Attól persze
messze járt, hogy hagyja magát lehajítani - az enge-
detlen paripa mégis lefoglalta minden figyelmét. Így
aztán nem is vette észre a két sátor közé kifeszített szá-
rítókötelet. A ló elfért alatta, ő azonban nem. Érezte,
hogy száguldás közben felemeli valami, és a földhöz
csapja. Úgy feküdt a marhalepények között, mint a fel-
fordított teknősbéka.
Igazából csak akkor tért magához, amikor elkeserí-
tően csípős valami kezdte mardosni a légcsövét és a
tüdejét. Gyorsan kinyitotta a szemét. Egy lány térdelt
felette kis üvegcsével a kezében.
- Felébredt -jelentette ki, amint kinyitotta a szemét.
Ebben a pillanatban Harmon professzor arca buk-
kant elő a felhők közül.
- Jól van, Montero?
Montero úr nagyot sóhajtott.
- Hát az azért túlzás. Akkorát estem, mint fiatal ko-
rom óta sem. Mi történt velem?
- Megbokrosodott a lova a vulkántól. Maga meg be-
leakadt egy szárítókötélbe. Nem törött csontja?
Montero úr feltápászkodott. Többen is segítettek ne-
ki, így aztán hamar a talpára állt. Nyögött, végigtapo-
gatta magát, félrefordult, és kiköpte a szájába került
port.
- Úgy látszik... nem tört el semmim.
Megrázta a fejét, és körbejártatta a tekintetét a hall-
gatókon.
- Nem látom Paddington professzort.
- Éppen magához készülődik.
- Hozzám?
Kiáltások harsantak a távolban, majd előbukkant az
egyik sátor mögül Paddington. Komor volt a képe, mint-
ha keserű almába harapott volna. Még csak meg sem
rezzent a tekintete, ahogy megpillantotta Monterót.
Senor Montero nagyot sóhajtott.
- Beszélnem kellene magával, professzor úr.
- Nekem is önnel.
- Várjon egy pillanatig, megtapogatom a sípcsonto-
mat, egészben van-e?
Néhány perc múlva Paddington sátrában ültek komor
képpel, mint két vereséget szenvedett hadvezér.
Paddington nem várta meg, hogy Senor Montero elő-
adja jövetele célját, előhúzott a zsebéből egy papírcet-
lit, és Montero elé tolta. A cetli Ruth levelét tartalmaz-
ta - Kati nyomtatta ki neki a nyomtatóján.
Senor Montero elolvasta, aztán letette maga elé az
asztalkára. Komor volt a képe, s ez nemcsak reggeli,
váratlan repülésének volt köszönhető.
- Meg sem lepődött? - kérdezte előrehajolva Pad-
dington. Remegett a hangja az idegességtől és a Ruth
iránti aggodalomtól. Legszívesebben kinyújtotta volna
a karját, és alaposan megrázta volna a szenvtelen te-
kintettel ücsörgő férfit, vagy egyszerűen csak képen
verte volna. Óriási erővel kellett fegyelmeznie magát,
hogy egyiket se tegye.
- Nem - mondta Senor Montero. - Nem lepődtem
meg.
- Miért? - nyögte majdnem kétségbeesetten Pad-
dington. - Miért?
Montero ekkor pitykés kabátjának felső zsebéhez
nyúlt, kigombolt rajta egy ezüstgombot, két ujjával be-
lenyúlt a zsebébe, majd egy összehajtogatott papírla-
pot varázsolt elő belőle. Ki sem hajtogatta, csak leej-
tette az asztalra Paddington elé.
Paddington úgy kapott utána, mintha az élete függ-
ne tőle. Biztos volt benne, hogy a levél kapcsolatban
van Ruth eltűnésével.
Villámsebesen széthajtogatta, majd csalódottan
Monteróra nézett.
- Ez... spanyolul van.
Montero úr előrehajolt. Kalapja karimája majdhogy-
nem Paddington homlokát érintette.
- Maga is kapott levelet, én is kaptam levelet. Vigye
el a fene az egészet! Éppen ez hiányzott még nekem.
Na, adja ide, lefordítom magának. "Kedves atyám he-
lyett atyám! Tudom, hogy tüskét verek a szívébe, de
el kell mennem. Megtaláltam, akit mindig is keres-
tem: Ruth Grabowskyt. Én még soha nem éreztem így.
Mióta az enyém lett; olyan vagyok, mint az Arenal. El
kell mennem vele. Sajnálom, és bocsásson meg, kérem.
Pablo"
Dühösen visszahajította a levelet az asztalra.
- Nyomorult csirkefogó! Tényleg az apja helyett
voltam az apja. Kimosdattam a szarból, magam mellé
vettem, komoly céljaim voltak vele, még a lányomat is
hozzá akartam adni, és erre tessék! Belehabarodik egy
amerikai tyúkba, akinek ráadásul mindene túl nagy.
Mondja, professzor, init tudhatnak a maguk lányai, amit
a mieink nem tudnak?
Paddington legszívesebben megfojtotta volna Monte-
rót. Csak hát kénytelen-kelletlen belátta: Montero olyan
ártatlan, mint a ma született bárány. Ráadásul ő is kár-
vallottja a történteknek:
- Nem szoktam elemezgetni a hallgatóim szexuális
képességeit - mondta szárazon. Közben legszíveseb-
ben üvöltött volna fájdalmában.
Paddington elfelejtette bekapcsolni a ventilátort, így
aztán pokoli meleg volt a sátorban. Senor Montero le-
vette a kalapját, és legyezgetni kezdte vele az arcát.
- Szólok a faluban a rendőröknek, de nem hiszem,
hogy bármire is jutnánk. Mindketten felnőtt emberek,
nagykorúak, azt csinálnak, amit akarnak. - Felvette
a kalapját, és búcsút intett Paddingtonnak. - Küldöm a
zsarukat. Hátha találnak valamit, bár nem tudom, mit
találhatnának.
A zsaruk nem is találtak semmit. Gusztálgatták egy
kicsit a lányokat, aztán leléptek.
Paddington egyedül maradt a bánatával.
Eközben Kati Lénárd elkövette élete legnagyobb in-
diszkrécióját. Minden tiltás és ígéret ellenére feltette
az internetre azokat a rajzokat, amelyeket a kőtáblákon
találtak. Magyarázatot nem fűzött az ábrákhoz.
Amikor kész volt, megnézegette őket, majd letöröl-
te az egészet és újra kezdte.
Immár az először felrajzolt pontocskák helyére ap-
ró koponyácskákat biggyesztett.
- Mi ez, ki tudja? - tette fel a kérdést.
Óriási meglepetésére tíz perc múlva érkezett az első
és egyetlen érdeklődő. Ebből már ki kellett volna talál-
nia, hogy valaki állandó keresőprogrammal pásztázza
a világhálót.
- Ősi maja társasjáték - így a válasz. Aki válaszolt,
Fekete Hattyúnak nevezte magát. - Honnan adtad fel
a kérdést?
- Kati Lénárd vagyok, geológushallgató. Costa Ricá-
ban, az Arenal tövében találtuk az ábrát. Te ki vagy,
Fekete Hattyú?
Fekete Hattyú nem válaszolt.
Bostonban, az Őslénykutató Intézetben Tony Cart-
wright kikapcsolta a számítógépét.
Markába szorított egy papírszeletet, és kivágtatott
vele a folyosóra.

Kutatás Alec Ferguson után

1.
Tony Cartwright átszáguldott néhány folyosón, három
lépcsőházon, végül tízpercnyi rolianás után az Angol
szobája elé érkezett. Nem, Tony Cartwright nem bo-
londult meg, testedzést sem végzett ezen a borús, cse-
pegős délelőttön, csupán tisztában volt vele, hogy ha
liftre várakozna, még fél óra múlva is ott toporogna
valamelyik felvonó előtt, miközben a mennyezetet
verné a vérnyomása. Tíz éve képtelenek elintézni,
hogy az Intézet indián kultúrákkal foglalkozó részlege
saját liftet kapjon. Állítólag az épület szerkezete nem
bírná el egy újabb felvonó működtetését.
Majd a tüdejét köpte ki, amikor végre megállt az
Angol ajtaja előtt. Pedig Tony Cartwright harminchét
éve ellenére is úgy szedte a lépcsőfokokat, mint tizen-
nyolc éves korában. A lábával nem is volt baj, csak a
tüdeje ment összébb valahogy az elmúlt évek során.
Kifújta a levegőt, és megigazgatta a nyakkendőjét.
Az ördögbe is ! Tizenöt éve ismeri az Angolt, ennyi
ideje dolgoznak együtt, jószerével barátok is - ez a jó-
szerével nagyon fontos, hiszen az Angolt nem arra te-
remtették, hogy barátai legyenek - ismerik egymás
legintimebb titkait is, és mégis, mindig megigazgatja a
nyakkendőjét, lesimítja a haját, ha az Angollal találko-
zik. Tudja isten, de az a valami, ami az Angolból kiárad,
megmozdítja a kezét, és arra készteti, hogy fésűért
nyúljon. Hogy mi az a valami? Tony Cartwright arra
gondolt, hogy alighanem az a láthatatlan, spirituális
erő, amely a brit világbirodalmat létrehozta, s amely a
mai napig fenntartja a királyságot. Azt is mondhatná,
hogy a történelem szelleme. Ez a valami úgy körüllen-
gi az Angolt, hogy képtelen úgy viselkedni vele, mint
másokkal. És egyáltalán nem azért, mert a főnöke - el-
végre ő is fontos beosztásban van az Intézetben, és ez a
főnök-beosztotti viszony is inkább csak látszólagos -
mégis, az Angol varázsának nem lehet ellenállni. Vala-
hogy nem lenne tisztességes dolog; ha elcsúszott nyak-
kendőben vagy kócosan állna oda elé. Mint ahogy a ki-
rálynő előtt sem illik alsónadrágban és atlétatrikóban
megjelenni. Legalábbis annak nem, aki egy kicsit is ad
magára.
Tony Cartwright tehát megigazgatta a nyakkendő-
jét, megsimogatta a haját - a fésűt ezúttal nem vette
elő - aztán kopogtatott az ajtón.
Miss Malory egy alacsony kis asztalka mögött
ücsörgött, és néhány iratot tanulmányozott lelkes mo-
sollyal az arcán. Kelletlenül emelte fel a fejét és pillan-
tott a kopogtatóra. Amikor aztán észrevette, hogy
Cartwright lopakodik befelé, még szélesebbre húzó-
dott a mosoly a száján.
- Gyere be, Tony.
Tony jól emlékezett rá, hogy egy intézeti bulin, tánc
közben jól megszorongatta Miss Maloryt, azaz Bettyt,
de tovább nem is jutottak egymással. Bettynek vőlegé-
nye volt, Cartwright is járt valakivel, így aztán meg-
elégedtek annyival, hogy elkezdték a keresztnevükön
szólítani egymást. Az már csak a sors furcsa fintora,
hogy nem sokkal ezután Betty szakított a vőlegényé-
vel, és Tony Cartwright is kiszállt a kapcsolatából.
Ennek ellenére nem próbálkoztak többé egymással.
Mindketten megsejtették, hogy az isten mást jelölt ki
számukra. Egyikük sem tudta, miért, de mindegyikük
így érezte. Ez azonban egyáltalán nem akadályozta
meg őket abban, hogy a továbbiakban is barátsággal
viseltessenek egymás iránt.
- Mi szél hozott mihozzánk, Tony?
Tony Cartwright meghajolt a lány előtt, majd kissé
túlcifrázott szertartásossággal kezet csókolt neki.
Betty elkapta a kezét, és ugyanazzal a mozdulattal
megsimogatta Cartwright haját.
- Nem hagyom magam lekenyerezni. Különben is
nagyon elfoglalt vagyok. Így csak ma este, holnap es-
te, azután este és így tovább érek rá veled vacsorázni.
Cartwright is vigyorgott.
..
- Megbeszélve. Az öreg?
- Gondolkodik - mondta Betty.
- Igazán? És min gondolkodik? Te talán még azt is
tudod.
Betty pattintott egyet vörös körmű ujjaival.
- Hidd el már végre, hogy én mindent tudok. Persze
hogy ezt is tudom.
- Na, min gondolkodik?
- Egy gombon.
Tony meghökkent.
- Miféle gombon?
- A zakója gombján - mondta a lány. - Hozatott ma-
gának Európából egy francos zakót, amihez persze
ném adtak pótgombot. Mindig is mondtam, hogy az
európaiak fura szerzetek. Képesek pótgomb nélkül el-
adni egy zakót. Neked van például európai zakód?
Tony előtt elhúzott a levegőben a ruhatára.
- Egy alighanem van.
- Kaptál hozzá pótgombot?
- Nem kaptam.
- Na, látod? Az Angol sem kapott. Így aztán most,
hogy elveszített egyet, nincs mivel pótolnia. Ezen töri
a fejét már két napja.
Cartwright sóhajtott.
- Te aztán tényleg mindentudó vagy, szépségem.
Betty felemelte a telefont.
- Beszólok neki.
Amikor megjött a kedvező válasi, felemelte a kar-
ját, és kecsesen az ajtó felé mutatott.
- Nyitva a boldogság kapuja. Csak aztán óvatosan
bánj vele. Ne engedd, hogy behúzzon a csőbe!
- Hogy behúzzon... a csőbe?!
- A végén még képes, és elküld egy gombért Pá-
rizsba.
Tony Cartwright arcán egyetlen pillanatra felhő su-
hant át.
- Nem hiszem, hogy elküldene.
Magában meg.azt gondolta, hogy amit az Angol hal-
lani fog tőle, az úgy kiveri a fejéből a hiányzó zakó-
gombot, mint a kukacokat a földből a záporeső.
Belépett az Angolhoz, és becsukta maga mögött az
ajtót.

2.
Az Angol az ablak felé fordulva az íróasztala mellett
ácsorgott, és csak akkor fordult vissza, amikor Tony
mögött becsukódott az ajtó.
Sir Winston gyors pillantást vetett Cartwrightra.
Tony tudta, hogy megpróbálja kitalálni, mi szél fúj-
hatta hozzá. Most, hogy a kicsik nincsenek sehol, úgy
eltűntek a föld színéről, mintha nem is éltek volna itt
soha, ritkábbakká váltak a találkozóik.
- Tony? - kérdezte kissé nyekergő orrhangján. -
Nocsak. Mi szél hozta hozzám?
Ahogy Cartwright ránézett, az Angol vékony kis ba-
juszkája megremegett az orra alatt. Csalhatatlan ösztö-
nével megérezte: Cartwright nem azért jött hozzá,
hogy részvétét fejezze ki az elveszett zakógomb miatt.
Cartwright egészen kicsit meghajolt előtte.
- Beszélni szeretnék önnel, uram.
- Foglaljon helyet, Tony.
Mindketten belecsüccsentek egy-egy vörös bőrfotel-
be a szobapálma alatt. Az Angol kissé hátrébb húzta a
fotelját, nehogy gólyalábaival megrúgja Cartwrightot.
Cartwright úgy gondolta, fut egy tiszteletkört. De
csak egészen kicsi köröcskét. Úgyis lesz itt futkosás
hamarosan.
- Hogy van Sofie... akarom mondani, a felesége?
Az Angol biccentett.
- Jól van, Tony. Jól. Egészen lefoglalja Loraine.
- Mennyi idős most?
- Négyéves.
- Hogy rohan az idő. Igaz, uram?
- Hát... rohan - mondta az Angol. Bólintott is egyet
mellé, mintha ezzel is megerősítené, hogy valóban ro-
han.
- Párizsban vannak?
- Már két hónapja - sóhajtotta az Angol. - Sofie ra-
gaszkodik hozzá, hogy a gyerek anyanyelveként tanul-
ja a franciát.
- De hiszen itt is úgy tanulná, hiszen Sofie francia!
- Ő anyanyelvi környezetre gondol. Legyen meg az
akarata.
Olyan lemondó hangsúllyal mondta, hogy Cartwright
biztos volt benne: emberfia el nem tudja képzelni,
mennyire hiányozhat Sir Winstonnak a kislánya és a
felesége.
Tony úgy gondolta, véget ért a tiszteletkör. Motyo-
gott valamit, majd előhúzta a zsebéből a papírlapot,
amit még a folyosón dugott bele.
- Ezt vettem le az internetről, uram.
Kisimította, és az Angol elé tette.
Sir Winston vetett rá néhány pillantást, majd hátra-
kapta a fejét.
- Mi a csoda ez?
- Fogalmam sincs róla. Bár... nézze csak meg eze-
ket a pontokat, uram!
Az Angol ránézett a pontocskákra, amelyek a papí-
ron látható körök vagy gömbök egyikén látszottak.
Mintha valamilyen mintát adtak volna ki; de egyelőre
nem tudott rájönni, milyet.
Tony Cartwright, amíg az Angol a pontokat néze-
gette, halk hangon előadta a történteket. Hogy a kopo-
nyakereső program ezresével szórja ki az információ-
kat naponta, és valamennyi hasznavehetetlen. Ez azon-
ban alighanem jelent valamit.
Az Angol megrázta a fejét.
- Nem értek az egészből semmit.
- Egy pillanat, uram.
Ezután tovább beszélt. Hogy egy lány, bizonyos
Kati Lénárd tette fel az ábrákat. Mind a hármat. Azt
kérdezi a világhálótól, hogy ki tudja, mi ez?
-Maga tudja?
- Nem én!
- Akkor meg mit akar vele?
Cartwright a kis pontocskákra tette mutatóujja be-
gyét, és végighúzta rajtuk.
- Ezeket, itt!
Az Angol gyanakodva nézett Cartwrightra.
- Ez valami... tréfa?
Cartwright előrehajolt.
- Van nagyítója, uram?
- Persze hogy van!
- Akkor azzal nézze meg a pontocskákat.
Az Angol néhány másodpercig Cartwright képébe
meredt, aztán szó nélkül felállt, az asztalához sétált, ki-
húzta az egyik fiókját, és némi szöszmötölés után ki-
vett belőle egy nyeles nagyítót. Visszaült vele a fotel-
jébe, és a pontocskák felé bökött.
- Melyiket nézzem?
- Amelyiket csak akarja.
Cartwright elégedetten hátradőlt a székében.
Csak akkor kuncogott fel, amikor Sir Winston
Everett kezéből kihullott a nagyító.

3.
- Mi a fene ez? - nyögte az Angol.
Tony Cartwright tovább vigyorgott. Bár az izgalom-
tól nem sikeredett valami szépre a vigyorgása.
- Jól látja, uram?
- Persze hogy jól látom!
- És... mit lát, Sir?
- Természetesen egy koponyát. Egy kis koponyát.
- Valamennyi koponya, uram. Az, aki rajzolta őket,
koponyákat rajzolt. Csak nagyon kicsiket; ezért látsza-
nak pontnak.
Az Angol nehezen lélegzett. Cartwright elégedetten
nyugtázta, hogy ezen kívül még a homlokán is előbuk-
kan egy verejtékcseppecske, amitől Tony tulajdonkép-
pen megijedt. Régóta ismerte az Angolt, de még soha
nem látta, hogy akár egyetlen izzadságcsepp is elron-
totta volna azt az előkelő könnyedséget, amit Sir Wins-
ton sugárzott magából.
- Tudja, hány darab van belőlük, uram?
Az Angol hallgatott, de nem a koponyákat számolta.
Az ablak világos négyszögére nézett, mintha azt várná,
hogy a negyvenedik emelet magasában felbukkanjon
egy angyal, és beköszönjön hozzá.
- Tizenhárom, uram.
Az Angol bólintott.
- Tudja, mit jelent ez, uram?
Az Angol ismét bólintott.
- Tudom, Tony. Szagot fogtunk, mint a vadászku-
tya.
Tony Cartwright ekkor szép, szabályos mondatok-
ban előadta, amit csak tudott, Megismételte, hogy az
internetről vette le az ábrákat, feladójuk bizonyos Kati
Lénárd. A lány egy geológiai és vulkanológiai egyete-
mi kutatócsoport tagjaként az Arenal tövében dolgo-
zik.
Az Angol csodálkozva kapta fel a fejét.
- Az Costa Ricában van, nem?
- Ott, uram.
- Válaszolt neki, Tony?
- Természetesen, uram.
- Hm. És mit?
- Azt mondtam neki, hogy egy maja társasjáték:
- Erre ő?
- Megszakítottam az adást.
- Jól tette. - Az Angol felállt, és izgatottan járkálni
kezdett a szobában. - Végre találtunk valami nyomot!
A tizenhárom koponya... Bár még korántsem biztos,
hogy ugyanazokról. van szó. Nem biztos, hogy ez a
tizenhárom rajzocska azonos lenne a legendák tizen-
három kristálykoponyájával.
- Azzal biztosan nem azonos, uram. A lány nem ko-
ponyákról beszélt, hanem rajzról.
- Eszerint véset lehet. Találtak valahol egy követ,
azon bukkant rá az ábrára. Mi a fenét csináljunk,
Tony? Nem lenne jobb ismét kapcsolatba lépni a lány-
nyal, és bővebb információt kérni tőle?
Cartwright nemet intett.
- Semmi esetre sem, Sir. Nem tudjuk, mi van a hát-
térben. Lehet, hogy iskolai kiránduláson találták, és
már be is szolgáltatták egy múzeumnak. Ami végered-
ményben nem is olyan nagy baj.
- Egyáltalán nem - helyeselt Sir Winston. - Az is
lehet persze, hogy a helyén hagyták. Elképzelhető,
hogy néhány tonnát nyom. Az ilyeneket nem szívesen
szállítgatják. Tizenhárom koponya! Megvizsgálta ala-
posabban is az ábrákat, Tony?
- Még nem volt rá időm, uram.
- Tizenhárom kis koponyácska... de csak a harma-
dik ábrán. Ezek meg kis pöckök itt. Vonalak, göm-
bök... mi a fene lehet ez?
- Majd Escobar - mondta Tony Cartwright.
Az Angol helyeslően bólintott.
- Igaza van, Tony. Jöjjön hát Eusebio!

4.
Eusebio Escobar végigjárta a,piramisok környékét, az-
tán lecsüccsent egy kőre. Nem messze tőle hatalmas
majomcsapat ugrándozott az ágakon. Rövid ideig
csendben gunnyasztottak, majd megriadhattak valami-
től, mert iszonyatos bőgésbe kezdtek.
A holdfény végigsiklott a piramisok oldalán, a fá-
kon, a hatalmas monolitokon, romokon. Tikal! A maja
birodalom egyik legszebb városa! És most nekik kell
vigyázniuk rá, hogy megmaradjon az ezután jövők
számára is. Hogy unokáink is láthassák azt a csodát,
amelyet a maják és az aztékok hoztak létre. De vajon
meg lehet-e őrizni őket a világ végezetéig? Egyáltalán,
meddig él még ember a Földön? Vajon mikor jön el a
nagy pusztulás?
Escobar sóhajtott, és arra gondolt, hogy soha nem
szabadna eljönnie. Hiszen, amit az ember létrehozott,
az is van olyan szép, mint a természet. Csak éppen
másféleképpen szép. Nem lenne tisztességes a termé-
szettől, ha mindezt hagyná elpusztulni.
Pedig egyszer minden elpusztul. Elpusztulnak a pi-
ramisok, a városok, a kontinensek, elpusztul a Föld,
és maga a világegyetem is. De előtte még az ember
pusztul el, hogy valaki más jöjjön a helyére. Katasztró-
fák rengetik meg a Földet, kürtva az emberi nem ír-
magját is.
Escobar olvasta a maja próféciákat, jövendöléseket,
tudta, hogy a maják már évezreddel ezelőtt megjósol-
ták a világ végét. Szerintük a földi élet már jó néhány-
szor elpusztult, és jó néhányszor újjászületett: Hogy
mi volt a pusztulások előtt, nem tudja senki. Azok a vi-
lágok nyom nélkül a semmibe vesztek. A Föld arca
alaposan átalakult azóta - ha maradt is nyoma a régi-
nek, kontinensek csúszhattak rá, hogy aztán hamuvá
váljék a föld méhének pokoltüzében.
A kicsik szerint - ők egy másik világ túlélői - köze-
ledő veszély fenyegeti az élővilágot, a kipusztulás ve-
szélye. Az a veszélyforrás, amely a régi világokat sem-
mivé tette, rövidesen ismét felbukkan majd.
Escobar tisztában volt vele, hogy a maják elképze-
lései egybecsengenek a tudományos elméletekkel.
A modern tudomány emberei is azt állítják, hogy a
Földet már több alkalommal is óriási katasztrófák súj-
tották. Ezek az egész földgolyóra kiterjedtek, és meg-
semmisítették az élővilágot. Senki nem tudja ponto-
san, mikor történtek ezek, ugyanaz sújtott-e le több-
ször is, vagy mindig más és más, azt pedig legkevésbé,
hogy mikor köszönt ránk ismét egy kozmikus méretű
tragédia. A maják szerint hamarosan. De mikor lesz az
a hamarosan?
A kicsik azt állították, hogy ők meg tudják védeni a
Földet a pusztulástól. Méghozzá a tizenhárom kristály-
koponya segítségével. Valakik valaha elkészítették a
koponyákat, hogy a tizenhárom együtt csodát csinál-
jon. Az emberiség védőpajzsa a tizenhárom koponya.
A kristálykoponyák az elmúlt évszázadok, vagy év-
ezredek során szétszóródtak. A kicsik sem tudták pon-
tosan megmondani, hol van mind a tizenhárom. Mert
csak akkor szabadulhat fel belőlük az erő, ha mind-
annyian együtt vannak.
Escobar ismerte a koponyák erejét, hiszen szemé-
lyesen is meggyőződhetett már róla. Csak éppen a lé-
nyegüket nem ismerte. Mert a koponyák élettelen tár-
gyak voltak, senki nem volt képes szólásra bírni őket
- mígnem maguktól meg nem szólaltak. Mintha élő-
lények lettek volna. Egy másik világ kristálylényei.
Sóhajtott, és azon töprengett, hogy vajon mi lehet
majd az a katasztrófa, amely véget vet a földi létnek.
Ütközés? A Föld nekiütközik egy kisbolygónak? Ez
okozott már többször is tragédiát. Igen ám, csakhogy
ami egyszer nekiment a Földnek, az többé már nem
fog nekimenni. Akkor mi? Járványok? Vulkánkitöré-
sek?
Veszély van elég, válogathat közöttük. Legutoljára
alighanem 52 millió éve szűnt meg az addigra már vi-
rágzó élet a Földön, hogy aztán minden kezdődjék
elölről. Vajon mi lehetett azelőtt? Vajon onnan szár-
maznak a kicsik, vagy még régebbről? Az a baj, hogy
ők sem emlékeznek semmire. Hiszen nem ők éltek ak-
kor, hanem az elődeik. Az ő agyukban is már csak so-
sem tapasztalt, homályos elképzelésekként élnek a
múlt történései.
A majmok tovább ordítottak. Escobar feltápászko-
dott, és elindult a háza felé. Filozofálgatással úgysem
lehet megoldani a problémákat. Meg kell várni, amíg
történik valami. Vajon a kicsik segíteni fognak-e,
ahogy ígérték? És miért nem jött még vissza Alec
Ferguson? Lehet, hogy már nem is él?
Felesége már az ágyban feküdt egy könyvet olvas-
gatva. Amint Escobar bejött az ajtón, letette a könyvet,
és felnézett rá.
- Mi van odakint, Eusebio?
- Mi lenne? - dünnyögte Escobar. - Csend és nyu-
galom. Nem számítva a bőgőmajmokat.
- Telihold van, szívem:
Escobar a homlokára ütött.
- Hát akkor ezért van!
- Micsoda? - könyökölt fel Julia van der Haas.
- Tele vagyok furcsa gondolattal. Hetek óta nem
gondoltam rájuk, de most valahogy... sok minden az
eszembe jutott.
- Mi minden?
- Eszembe jutottak a kristálykoponyák, a kicsik,
Alec Ferguson és a jaguárok. A jaguárlány leginkább.
Vajon hova tűnhettek?
- Nem tudom, Eusebio - sóhajtotta az asszony. - De
nem is bánom. Természetesen nem azt, hogy Alec és a
lány eltűntek, ne érts félre, de azt egyáltalán nem bá-
nom, hogy már nem akarnak beszélni velem. Te nem
ismered azt az érzést.
- Hát nem.
- Egy kicsit mindig meghalok tőle. Amikor magam-
hoz térek, mintha nem egészen ugyanaz lennék. Mint-
ha a lelkem egy kicsinyke darabja a kicsik lelkévé vál-
tozna át. Nehéz ezt megmagyarázni. Szerencsére már
nem háborgatnak. Lehet, hogy mindörökre véget ért a
nagy kaland?
Eusebio megvonta a vállát, átment a fürdőszobába,
lezuhanyozott, majd bebújt az asszony mellé az ágyba.
- Akármi is legyen a jövőben - mondta magához
húzva a mezítelen Juliát - azért örökre hálás leszek
nekik. Ha ők nincsenek, nem ismernélek téged. Egy-
szerű rabló lennék az őserdőben. Hacsak nem akasz-
tottak volna már rég fel.
Julia a férfi mellére bújt.
- Talán jobb lett volna neked - mondta ravaszul.
Escobar megütődve tolta el magától.
- Mi lett volna jobb? Ha felakasztanak? Tudod te,
egyáltalán, mit beszélsz?
Az asszony felhúzta a lábát, és nagyujjával megbi-
rizgálta Escobar hasát.
- Persze hogy tudom. Ha felkötöttek volna, Euse-
bio, nem kellene folyton-folyvást teljesítened a kíván-
ságaimat.
Escobar még mindig értetlenül nézett rá.
- Kívánságaidat? - dünnyögte. - Milyen kívánsá-
god van neked, aminek a teljesítése nehezemre esne?
Julia a füléhez hajolt, és belesuttogott valamit.
Escobar felnevetett.
- No, amíg csak ilyen kívánságaid vannak, nem fo-
gunk összeveszni miattuk.
A bőgőmajmok vad rikácsolásba kezdtek odakint.

5.
Escobar arra ébredt, hogy fáj a keze. Azt hitte, elzsib-
badt, és meg akart fordulni, hogy több hely jusson ne-
ki az ágyon, de hirtelen rádöbbent, hogy Julia szorítja.
Aztán az asszony hangja is megütötte a fülét.
- Igen. Itt vagyok. Beszéljetek.
A másodperc tört része alatt kiszaladt az álom a sze-
méből. Mozdulatlanná dermedt, mint a régi, szép idők-
ben, amikor arra ébredt, hogy valaki kotorászik a sát-
rában. Úgy kellett tennie, mintha aludna, hogy a má-
sik, a kotorászó szenderülhessen később örök álomra.
Óvatosan, lassan nyitotta ki a szemét. Julia mellette
ült, nyitott szemmel. Escobar tisztában volt vele, hogy
hiába van tágra nyitva a szeme, mégsem lát vele. Oda
néz általa, ahova normális emberi tekintet el nem ér-
het.
- Igen - mondta, és határozottan bólintott hozzá. -
Beszélek vele. Elmegyünk... odahívjuk valamennyit.
Már úton vannak? Megértettem. Köszönöm, hogy
figyelmeztettetek.
Escobar nem tudta, mit tegyen. Hagynia kellene,
hogy az asszony beszéljen velük, ugyanakkor szívét fa-
csargatja a sajnálát. Tudja, hogy Juliának mennyire ne-
hezére esik a távkommunikáció. Lehetséges, hogy sú-
lyosan veszélyezteti vele az egészségét. Jó lenne, ha
azok végre más hírközlőt, vagy médiumot találnának
maguknak.
- Odamegyünk - bólogatott Julia. - Feltétlenül oda-
megyünk. Ő is jön. A férjem, Escobar. Valamennyien
ott leszünk. Nem maradunk Tikalban. Megértettem.
Ami ezután következett, az sem tetszett Escobarnak.
Julia befejezte ugyan a beszélgetést, de még nem éb-
redt fel. Ebben a furcsa, megváltozott tudatállapotban
kiszállt mellőle az ágyból, és az ablak elé állt. A nyitott
ablakon át árvízként áradtak be szobájukba a holdsu-
garak. Julia úgy fürdött bennük, mint delfin a hullá-
mok között. Escobar felsóhajtott. Úristen! Életében
nem látott még ilyen szépet. Mint egy istennő! Egy
vad, pogány istennő!
Legszívesebben elsírta volna magát a gyönyörűség-
től. Julia haja kibomlott az éjszaka, a hátára hullott, és
csaknem befedte az egész testét. Ahogy előrehajtotta a
fejét, a kebleire is jutott belőle. Escobar legszívesebben
odarohant volna hozzá, a karjába zárta volna; aztán, ha
már felébresztette, visszafekteti az ágyra, megnyugtat-
ja, majd fogja a puskáját, kimegy az erdőbe, és sorra
lelövöldözi a kicsiket. És mindenkit, aki fájdalmat okoz
a feleségének.
Aztán azonnal rá is döbbent, hogy csak handabandá-
zik, fenyegetődzik - a realitások figyelembevétele nél-
kül. Juliát nem tudja megváltoztatni, és a kicsiket sem.
Julia úgy született, hogy bárkivel képes kommunikálni
- bármilyen távolságból - anélkül, hogy kinyitná a szá-
ját. És a kicsik ki is használják ezt a képességét. Hiába
könyörgött nekik három éven át majd minden éjszaka,
amikor ébren hánykolódott az,ágyán, hogy hagyják
már békén Juliát - nem hallgattak rá. Három év után
ismét itt vannak! És Julia ismét beszélget velük.
Egyelőre elhessegette magától haragos vagy éppen
bosszúszomjas gondolatait, és megpróbálta ágyba
tuszkolni a feleségét. Az asszony azonban nem akart
elmozdulni az ablaktól. Szemei immár csukva voltak,
mintha bántanák a holdsugarak. Száját szigorúan
összezárta, keze az ablakpárkányon nyugodott.
Escobar felkapta széke karfáján heverő könnyű pu-
lóverét, és az asszony vállára borította.
- Igen - mozdult meg Julia ajka. Escobar látta, hogy
mennyire cserepes. - Igen. Értelek benneteket. Megte-
szem. Addig nem nyugszom, amíg ő is... Jól van.
Összerázkódott, mintha undorodna valamitől, aztán
elernyedt a teste. Escobar attól tartott, hogy összeesik.
Elkapta hát, és az ágy felé terelte.
- Gyere, kicsim, gyere. Lefekszel szépen, és alszol
reggelig.
Julia engedelmesen lefeküdt, átkarolta Escobar nya-
kát, és aludt reggelig.
Escobar viszont le sem hunyta a szemét. Biztos volt
benne, hogy vége a három évig tartó biztonságnak,
nyugalomnak. A kicsik ismét akarnak tőlük valamit.
És nekik találkozniuk kell velük.
Csak azt nem értette, hogy hol a fenében lehet Alec
Ferguson?

6.
Julia korán ébredt. Más napokon is a bőgőmajmokkal
együtt kelt, ezúttal azonban már közvetlenül a hajnali
szürkület után felriadt. Escobar felé fordult, és meg-
csiklandozta az oldalát.
- Ébren vagy... Eusebio?
- Ühüm - dünnyögte Escobar.
- Hoznál nekem egy pohár vizet, kérlek?
Escobar kipattant az ágyból, átugrott a zuhanyozó-
fülkébe, teletöltött egy poharat vízzel, és az asszony-
nak nyújtotta.
Julia ivott néhány kortyot, majd undorodva eltolta
magától.
- Meleg, mint a majompisi.
- Tudod, hogy nem szabad hideget innod. Főleg reg-
gel nem. Bedurran tőle a torkod.
- Tudom - bólintott az asszony. - Mégis szörnyű.
Mikor ébredtél, Eusebio?
- Korán - mondta Escobar.
Az asszony kutatva nézett rá.
- Fent voltál az éjszaka?
Escobar úgy döntött, hogy nem hallgat el előle sem-
mit. Hiszen úgysem lenne értelme.
- Igen.
Az asszony lehajtotta a fejét.
- Beszéltem... velük, Eusebio.
- Tudom.
Az asszony ismét átkarolta a férfi nyakát, és sírni
kezdett.
- Óh, istenem, Eusebio, én olyan szörnyen érzem
magam. Hányingerem van, gyenge vagyok... kiver a
veríték... minden vagyok, csak gusztusos nő nem.
- Hamar elmúlik, ne izgasd magad. Legszívesebben
lelőném valamennyit. Nem tudnád valahogy idecsalni
őket?
Julia hátrahanyatlott a párnájára.
- Hiszen jót akarnak nekünk, Eusebio. Talán nem is
sejtik, hogy mennyire szenvedek egy-egy ilyen beszél-
getéstől. Mintha elszívnák az energiáimat. Milyen vol-
tam az éjszaka? Nagyon szörnyű?
- Egyáltalán nem - rázta meg hevesen a fejét Esco-
bar. - Ha lehet ilyet mondani ebben az esetben... gyö-
nyörű voltál!
- Óh, drágám! Én annyira, de annyira szégyellem
magam, hogy ennyi kellemetlenséget okozok neked.
Már azt hittem, vége.
Escobar mélyeket lélegzett, aztán csak megkérdezte:
- Emlékszel... mit mondtak neked?
Az asszony bólintott.
- Mindenre emlékszem, Eusebio. Azt hiszem..
egyelőre vége a nyugalmunknak.
- A fene vigye el, ettől tartottam én is! Mit üzentek
azok a nyavalyások?
- Beszélni akarnak velünk.
- Dé hiszen beszéltetek!
- Azt szeretnék, ha valamennyien összegyúlnénk.
Akik tudunk róluk.
- Itt? Tikalban?
- Ezúttal másutt.
- Konkrétan hol?
Julia megsimogatta a homlokát.
- Várj csak... mindenre emlékszem, mégis... mint-
ha valahogy kiesett volna... Biztos, hogy még nem jár-
tam ott.
- Gondolkozz csak nyugodtan - nyugtatta Escobar.
- Az sem baj, ha nem emlékszel rá.
- Már hogyne lenne baj ! - kiáltott fel könnyes szem-
mel az asszony. - Ha nem jut eszembe, úgyis megtud-
ják, és... újra megkeresnek. Várj csak egy kicsit... Is-
tenem, segíts!
Escobar ismét a puskáját akarta emlegetni; hogy le-
lövöldözi őket az utolsó szálig, de az asszony élesen
felsikoltott.
- Már emlékszem. Arenal! Az Arenalhoz kell men-
nünk!
Escobar értetlenül nézett rá.
- Hova?
- Az Arenalhoz. Tudod, hol van?
Escobar hitetlenkedve rázogatta a fejét.
- Ilyen hely nincs Guatemalában. Csak egyetlen Are-
nalt ismerek. Egy vulkánt Costa Ricában.
- Ez az! - suttogta Julia. - Ezt mondták. Tűzhányó-
ról beszéltek.
- Hm. Azt nem mondták, miért lett nekik egyszerre
ennyire sürgős a dolog?
Az asszony Escobar karjára tette a kezét.
- Nagy bajban vagyunk, Eusebio.
- Bajban? Úgy érted: te meg én?
- Az egész emberiség, Eusebio. Az egész világ. Min-
den élőlény elpusztulhat, méghozzá hamarosan. Talán
nagyon is hamar.
- Biztos, hogy ezt mondták?
- Emlékszem minden gondolatukra, amit sugalltak.
Nagy veszélyben van a Földünk, Eusebio.
Escobar szívét vasabroncs szorította át. Tisztában
volt a kicsik hatalmával, és azzal is, hogy nem hazud-
nak. Az a pusztító erő, amely egyszer, valamikor, a
mérhetetlen idő mérhetetlen mélységében elpusztította
az őseiket és azt a világot, ezt is elpusztíthatja. Utolsó
találkozásukkor figyelmeztették őket, hogy nekik, a
kicsiknek és az embereknek össze kell fogniuk, ha el
akarják kerülni a végzetet. Ezért is ment Alec Fergu-
son és a jaguárlány közéjük.
- Oda kell mennünk az Arenalhoz! - mondta az asz-
szony. - Értesítenünk kell mindenkit. Az Angollal kell
kezdenünk, ő majd riadóztatja a többieket.
- Ennyi? - kérdezte Escobar.
Julia megrázta a fejét.
- Sokkal többet mondtak, de nem mindent értettem.
Akkor úgy éreztem, hogy mindent értek... talán az ő
erejük sugallta ezt. Sajnos... most csak töredékképek
futkosnak előttem, és nem akarnak összeállni az isten-
nek sem. Igen... azt is mondták, hogy össze kell gyűl-
nie mind a tizenhárom koponyának. Hol van az a tizen-
három kristálykoponya, Eusebio?
Escobar felvonta a vállát.
- Honnan tudjam? Ami nálunk volt, magukkal vit-
ték. Ki tudja, hány lehet náluk? Istenem, Julia!
Escobar döbbenten látta, hogy az asszonynak ismét
fennakadnak a szemei, és végigzuhan az ágyon. Teste
görcsbe merevedik, mintha haldokolna.
Úgy vetette rá magát, mintha mesterséges légzést
akarna adni neki.
- Jézusom, Julia! Térj magadhoz, szívem! - Az asz-
szony fölé hajolt, és kétségbeesetten masszírozni
kezdte a szíve tájékát. - Térj magadhoz, kicsim! Iste-
nem, meg ne halj nekem, Julia!
Az asszony azonban nem akart meghalni. Kinyitotta
a szemét, és lihegett, mintha -hosszú kilométereket fu-
tott volna hegynek felfelé.
- Jaj, Eusebio... már azt hittem, ismét belém költöz-
tek.
- Hát nem...?
- Ez csak... utóhatás. Máskor is előfordult már.
Ilyenkor előtörnek azok az üzenetek, amelyek az
agyamban maradtak. Már emlékszem... Igen, már em-
lékszem.
- Mire? - nyögte Eusebio.
- Az a főpap üzent... aki magához hívta Fergusont.
- Mit üzent, szívem?
- Azt, hogy... ők is bajban vannak. Ő is bajban van.
- A pap?
- Ő. A többiek, más papok, nem akarják betartani az
egyezséget, amit velünk kötöttek. Azt mondják, az em-
berek más faj, semmi közük hozzá. Nem kell törődni
velük. Ha elpusztulnak, hát elpusztulnak. Ők már nem
félnek semmitől. Ha túlélik a pusztulást, ismét a Föld
urai lesznek. Az emberek nem tudják megvédeni ma-
gukat. Ő azonban nem akarja ezt... Azt üzeni, hogy
tisztában van vele: csak közösen győzhetik le a fenye-
getést. A többiek azonban nem így gondolkodnak.
El akarják venni tőlük a kristálykoponyákat, és amik
úton vannak, azokat is meg akarják szerezni.
- Úton vannak? A kristálykoponyák?
- Azt mondta.
- Hogyhogy úton vannak?
- Jaj, istenem, Eusebio, nem tudom! Honnan tud-
nám? Ó ezt mondta.
Eusebio letörölgette az arcáról a verítéket. Akár-
hogy is, de megöli őket. Nem várja meg a bekövetkező
katasztrófát, még előtte megöli őket. Mire leszakadnak
a csillagok az égről, és elpárolognak a tengerek, meg-
öli őket. Ha nem teszi meg, ők ölik meg Juliát. Nem
engedheti, hogy az asszony agya és lelke az ő harcme-
zőjükké váljon.
- Azt is mondta - folytatta szürke arccal az asszony -
hogy Ferguson fogoly, és... a többiek újra vadásznak.
Fergusont és a jaguárlányt fel akarják áldozni. Ő is
csak nehezen tudott elmenekülni előlük a társaival. Ők
nem tudják megvédeni Fergusont. Ha meg akarjuk
menteni, nekünk kell cselekednünk.
Eusebio a tenyerébe temette a fejét. Istenem, Alec
Ferguson! Neki is köszönheti, hogy régész és kutató
lett belőle. Ha Ferguson akkor nem hisz neki, talán
még mindig martalóc lenne a dzsungelben. De Fer-
guson megértette a problémáját, mellé állt, és segített
neki. Ő sem hagyhatja cserben a fickót. Elvégre bará-
tok lettek, vagy mi a fene!
- Mit mondtak még?
- Az Arenalhoz mennek. Oda kell nekünk is men-
nünk, Eusebio!
Éscobar megsimogatta az asszony haját.
- Akkor odamegyünk, Julia!
Ahogy felcsaptak a hajnal első lángjai, a tücskök is
csatlakoztak a bőgőmajmok énekéhez.

7.
Tony Cartwright olyan volt, mint az igazi nyomozóku-
tya: ha egyszer szagot kapott, nem lehetett leállítani.
Ezért emelték ki annak idején a tengerészgyalogosok
közül, ezért bízták meg a kutatószolgálatok biztonsági
hivatalának vezetésével. Cartwright emellett természe-
tesen megszállott tudós is volt, s amikor végül is el-
hagyta a hivatalt - legalábbis az adminisztrációját -
tudósként is szép eredményeket ért el. A vadászkutya
ösztön azonban ekkor sem veszett ki belőle. Ezt a tu-
lajdonságát alighanem Sir Everett értékelte csak iga-
zán.
Amikor idáig jutott a gondolataiban, Tony Cart-
wright többnyire szomorúan felsóhajtott. Azok voltak
csak a szép idők, amikor az Angol még egyedül volt!
Nem törődtek semmi egyébbel, csupán tudományos
rejtélyek megfejtésével. Aztán megtörtént, ami általá-
ban meg szokott történni: az Angol megnősült, gyere-
ke született, és most tessék! Ha a szemébe néz, Sofie-t
látja benne. Mintha már csak fél szívvel végezné a
munkáját. Hja, ennyit tesz a család, a fene vinné el!
Ő azonban olyan maradt, mint a vadászeb. Most is
rá vár a feladat, hogy kiszimatolja, mi történik az Are-
nalnál. Mert hogy valami történik ott, az holtbiztos!
Tenyerébe hajtotta a fejét, és gondolkodott. Régtől
fogva sejtette, hogy a kicsik egyszer elárulják őket. Az
emberekben sem lehet megbízni, hát még egy másik
fajban! Hiszen a kicsik nem emberek. Nem is állatok -
mások. Más faj. Másképpen gondolkodnak, mások az
érzéseik. Holtbiztos, hogy kavarnak valamit. De mi az
ördögöt? És hol van Alec Ferguson?
Tony Cartwright nem lepődött volna meg, ha Alecet
már nem találják életben. A kicsik feláldozták az iste-
neiknek. Szinte látta maga előtt Alec mellkasát, amint
obszidiánkéssel felhasítja egy kicsi, és kitépi a bordái
közül még verdeső szívét.
Összerázkódott, és a számítógépéhez ült.
Lássuk csak, ki is ez a Kati Lénárd?

8.
Nem volt nehéz megtalálnia. Tudta, hol kell keresnie;
hiszen, ha valaki csak rövidebb ideig is dolgozott a
biztonsági szolgálatoknál, annyi azért ráragadt, hogy
ismeri azokat a helyeket, ahol tudakozódnia kell. Ő pe-
dig még mindig a szolgálatok embere, akárhogy csűr-
jük-csavarjuk is a dolgot.
Néhány pöttyintés a gépen, és máris megjelent előtte
Kati Lénárd képe. Az oregoni egyetem hallgatója,
21 éves, magyar állampolgár. Geológia a szerelme, s
az egyetemi papírok szerint egészen jó eredményekkel
büszkélkedhet. Kati Lénárd tehát valós személy.
Sóhajtott, és otthagyta a számítógépet. Felvette a te-
lefont, feltárcsázta az oregoni egyetemet. Csak amikor
már kicsöngött, gondolt rá, hogy ki kellett volna keres-
nie valahonnan egy magyar nevet. Hogy az ördögbe
mutatkozzék be? Csak remélhette, hogy aki felveszi a
telefont, nem tud magyarul.
Szerencsére valóban nem tudott. Barátságos hölgy
volt, hamisítatlan oregoni kiejtéssel.
- Parancsol, uram?
Cartwright úgy mutatkozott be, mint Kati Lénárd
magyarországi rokona. Igyekezett furcsa zöngét adni a
hangjának, mintha jól beszélne angolul, de azért még-
sem egészen tökéletesen. Elmondta, hogy csak nemrég
érkezett Magyarországról, és beszélni szeretne a lány-
nyal.
A titkárnő hangja tele volt sajnálkozással. Sajnálta a
távolból érkezett rokont, aki hiába tette meg a nagy utat.
- Miss Lénárd ösztöndíjas gyakorlaton van, uram -
mondta együttérzőn.
- Hát ez pech - sajnálkozott vissza Cartwright. -
Meg tudná mondani, kérem, mikor jön vissza?
- Az az igazság, hogy már vissza kellett volna jön-
nie - mondta a titkárnő. - A többiek már hazatértek.
Cartwright érezte, hogy hideg hullámok futnak át a
hátgerincén.
- Ez meg hogy lehet?
A nő egyszerre bezárkózott. Mintha már így is túl
sokat fecsegett volna.
Meghosszabbította a kint tartózkodását, uram.
Többet nem tudok. Sajnálom. Üzen neki valamit?
- Hol keressem, ha mégis... meg szeretném láto-
gatni?
- Azt kérdezi, hogy hol végezte a gyakorlatát? Nem
titok, uram, megtalálja valamelyik értesítőben.
- Kérem, kisasszony, nem vagyok amerikai, nehe-
zen ismerem ki magam önöknél.
- Jól van - mondta a kisasszony. - Costa Rica. Are-
nal.
- Az mi?
- Costa Rica egy ország.
- Azt tudom, de az Arenal mi?
- Egy vulkán. Egy működő vulkán. Azt ajánlom, in-
kább jöjjön vissza évkezdéskor. Addigra Miss Lénárd
biztosan itt lesz már.
Tony Cartwright köszönte szépen a felvilágosítást,
majd felhívott valakit az egyetem melletti kis település
rendőrségén. Délutánra újabb információk jutottak a
birtokába. Amikor elolvasta az e-mailen érkezett leve-
let, majdnem belefejelt a képernyőbe.
Az ismerős zsarunak sikerült kinyomoznia, hogy a
geológus és vulkanológus hallgatói csoport valóban
visszatért az Arenaltól. Három személy kivételével.
Kati Lénárdon kívül Costa Ricában maradt még Amb-
rosius Paddington vulkanológus professzor és Ruth
Grabowsky egyetemi hallgató. Washingtonból viszont
azt súgták neki, hogy Ruth Grabowsky eltűnt, és a
Costa Rica-i zsaruk nem jutottak a nyomára. A tűzhá-
nyó éppen kitörni készül, az ottaniak nem engednek
senkit a közelébe. Az informátor szerint jobb a helyi
hatóságokra bízni az ügyet, mintsem beleavatkozni.
Azok ott jobban ismerik a környéket, a helyi viszonyo-
kat, blabla, blabla, blabla. Cartwright vigyorgott; több-
ször is megköszönte az értékes felvilágosítást, meg-
nyugtatta a vonal túlsó végén jó tanácsokat osztogatót,
hogy minden úgy lesz, ahogy kívánja. Eközben fel-
emelte a középső ujját, és azt a nemzetközi jelet mutat-
ta vele, amely finoman szólva is általános egyet nem
értést fejez ki. Tony Cartwright nem az a fickó volt; aki
a helyi hatóságokra bízza a dolgait. Legfeljebb a teme-
téseket engedi át nekik.
Miután megszabadult különben válóban hasznos in-
formátorától, töprengett egy kicsit. Valami történik
Costa Ricában, az kétségtelen. De mi az ördög? Hideg
futott végig a hátán, ha arra gondolt, hogy Ruth Gra-
bowsky eltűnése a kicsikkel lehet kapcsolatban. Alec
Ferguson is eltűnt a jaguárlánnyal együtt, azóta semmi
hírük a kicsikről. Mi van, ha a kicsik felrúgták az egyez-
séget, és ismét vadászni kezdenek? Lehet, hogy a Gra-
bowsky lányt is ők kapták el?
Megrázta a fejét, és kinézett az ablakon. Ő mindig is
mondta az Angolnak, hogy a kicsik megbízhatatlanok.
Más faj. Még az arcukat sem ismerjük. Annyit tudunk
csupán róluk, hogy egy nagy kataklizma túlélői. Olya-
nok, mint a mamutcsontok, csak éppen élnek. Élő fosz-
szffiák. Vajon milyen viszony lenne a tyrannoszauru-
szok és az ember között, ha kiderülne, hogy a hústor-
nyok nem haltak ki, hanem a világ egy eldugott szeg-
letében csak arra várnak, hogy visszanyerhessék a
hatalmukat.
Törte egy kicsit a fejét, aztán úgy döntött, hogy rész-
letesen beszámol az Angolnak. Eddig együtt csináltak
mindent, illő, hogy ezután is együtt maradjanak.
Felkerekedett, és ismét átvonult Sir Everetthez.
A fogaskerekek forogni kezdtek, és egymásba ka-
paszkodtak.

9.
Az Angolt ezúttal is az ablaknál találta. Úgy nézett az
alattuk húzódó, különben nem túlságosan érdekes tájra,
mintha nem tudna betelni a nézésével. Pedig Tony tud-
ta, hogy Sir Winston Everettet fikarcnyit sem izgatja
az irodája ablakából látható panoráma. Hidegen hagy-
ják a háztetők, a rájuk épített helikopter-leszállópá-
lyák, nem izgatja a sugárutak látványa, még a nagyon
távolban kéklő hegyek és az ezüstszalagként csillogó
folyó sem izgatja. Sir Everettet istenigazából csupán
Sofie és a gyereke izgatja. Na és talán még a kicsik.
Majd meglátjuk, mennyire.
Az Angol elszakította a pillantását az ezüstszalag-
ról, és intett Tonynak, hogy foglaljon helyet.
- Mi a helyzet, Tony?
Tony várta, hogy az Angol leüljön vele szemben, de
nem ült le. Úgy nézett le rá, mintha nem is tudná, ki
jött be hozzá. Annak ellenére sem, hogy kimondta a
nevét.
- Utánanéztem egy-két dolognak, uram.
- Igazán? - kérdezte álmos hangon az Angol. -
És... mi lett az eredménye?
Azt sem tudja, miről van szó - sóhajtotta magában
Tony Cartwright. - Mi a fenét akarok én tőle?
- Az Arenal vulkánnal kapcsolatban - mondta
Tony.
Az Angol csodálkozva nézett rá.
- Az... Arenallal? És... mit tudott meg róla?
- Hamarosan ki fog törni. Ha még ki nem tört.
Az Angol megvakargatta a feje búbját.
- Igazán? Hát ez roppant érdekes. Kérdezhetek va-
lamit, Tony?
- Hát persze, Sir.
- Mi a fene közünk van nekünk ahhoz a vulkánhoz?
Cartwright mélyet sóhajtott.
Te jó isten! - gondolta magában. - Csak nem kezdő-
dött meg nála is az a folyamat, amely végül a szenili-
táshoz vezet?
- A tizenhárom kristálykoponya, uram.
Az Angol összerázkódott. Tony Cartwright elége-
detten látta, hogy fény gyullad Sir Everett szemében,
ami annak a biztos jele, hogy vette az adást.
- Á, már tudom! - mondta felvillanyozódva. - Mi a
helyzet, Tony?
- Valóban dolgozott ott egy expedíció, uram. Jobban
mondva, oregoni geológus- és vulkanológushallgatók
végeztek ösztöndíjas gyakorlatot a hegyen.
- Eszerint ők találták meg a köveket?
- Ők, uram.
- Végre valami - örvendezett az Angol. - Van ko-
molyabb akadálya, hogy odamenjünk?
- Talán csak a vulkán. Mint mondottam, éppen ki-
törni készül.
-Lárifári! - legyintett az Angol. - Csak nem ije-
dünk meg egy nyomorult tűzhányótól?
- Van mégegy másik probléma is, uram.
- Éspedig?
- A helyi rendőrség keresgél a környéken. Ugyan-
is... eltűnt egy egyetemi hallgató. Bizonyos Ruth
Grabowsky.
Az Angol összecsücsörítette a száját. Rossz szokása
volt, ritkán csinálta - legfőképpen olyankor, ha heves
felindulás fogta el.
- Tony?
- Tessék, uram.
- Arra gondol, hogy a kicsik kapták el?
- Őszinte legyek, uram? Arra.
- Eszerint megszegték volna az egyezséget?
- Másokkal is megesett már. Ők ráadásul nem is
emberek.
- Ez esetben... ott kószálnak valahol a környéken.
De miért éppen Costa Ricában? Ott nem is voltak in-
dián városok.
- De ott a vulkán, uram.
- És? - kérdezte az Angol.
- Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a ki-
csik és a vulkánok valahogy... összetartoznak.
Az Angol megsimogatta a bajuszát.
- Csak nem arra a hülyeségre gondol, hogy a kicsik
valaha... a tűzhányókban laktak? Tűzállók vagy mi a
fene?
- Fogalmam sincs róla - mondta megvonva a vállát
Tony Cartwright. - Felhívnám a figyelmét, uram, hogy
soha nem láttunk még egyetlen kicsit sem elégni.
Az Angol csak legyintett egyet.
- Hárman maradtak Costa Ricában az expedíciósok
közül - folytatta Cartwright. - Az eltűnt lány - Ruth
Grabowsky - Kati Lénárd és az expedíció vezetője.
Egy vulkanológus professzor.
- Hogy hívják?
- Várjon csak, uram... Paddington. Megvan! Amb-
rosius Paddington!
- Ambrie? - képedt el az Angol.
- Ismeri, uram?
- Hogy a fenébe ne ismerném? Tudja a telefonszá-
mát?
- Azt nem uram, de:.. azonnal megtudom. Bizonyá-
ra van műholdas készüléke:
- Hát csak próbálkozzon, Tony.
Tony Cartwright rátelepedett Sir Everett telefonjára.
Az Angol visszatért az ablakhoz, és kibámult rajta.
Cartwright telefonálás közben többször is ránézett. Az
a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy megvál-
tozott valami az Angol körül. Lelógó vállai mintha fel-
jebb vándoroltak volna, és kissé hajlott gerince is ki-
egyenesedett. Bár hátulról nem láthatta a szemét, biz-
tos volt benne, hogy a régi tűzben ég. Némi káröröm-
mel gondolt rá, hogy Sofie és a gyerek képe vágtató
agár sebességével távolodik tőle.
Hogy elfoglalhassák a helyüket a kicsik.

10.
Cirka tizenöt percébe került megteremteni az össze-
köttetést Paddingtonnal. Amikor Paddington beleszólt
a telefonba, Cartwright nem válaszolt, hanem átadta a
kagylót az Angolnak.
- Ambrie? - kérdezte az Angol kihangosítva a tele-
font.
- Itt Paddington - mondta egy fáradtnak tűnő hang.
- Kivel beszélek?
- Winston Everett vagyok.
A hang olyan gyorsan telt meg örömmel, mint a víz-
esés alá állított hordó vízzel.
- Istenem, Winston! De örülök, hogy hallom a han-
god. Hogy találtál rám?
- Valaki megadta a telefonodat.
- Miben lehetek a szolgálatodra, öregfiú?
- Ha jól tudom, Costa Ricában vagy.
- Igen, itt vagyok.
- Nem akarom húzni az időt, Ambrie. Sok mindent
tudok rólad. Később majd megmagyarázok mindent.
Meddig maradsz ott?
- Hát... nem is tudom. Bizonyos nehézségeim tá-
madtak.
- Az eltűnt Miss Grabowskyra gondolsz?
- Honnan tudsz te erről?!
- Nyugodj meg, Ambrie, segíteni szeretnék.
- Hát az rám is férne. Te jóságos isten! Nagy bajban
.
vagyok, Winston
Cartwright éles füle megérzett valamit, amit az An-
gol talán soha nem érzett volna meg. Egészen ponto-
san azt, hogy Paddington professzor hangjában valami
más is rejtezik, nem csupán a tanítványa miatt érzett
aggodalom. Tony nagyjából biztos volt benne, hogy
Paddingtont gyengéd szálak fűzték az eltűnthöz.
Vagy... Kati Lénárdhoz. Ebben az esetben Kati Ruth
barátnője, és a Lénárd lány annyira el van keseredve ba-
rátnője eltűnése miatt, hogy Paddington emiatt borult ki.
Az Angol megsimogatta a bajuszát.
- Tudsz beszélni róla?
- Persze hogy tudok... ! Óh, Winston, én annyira, de
annyira... szerencsétlen vagyok. Ruth eltűnt. Már két
hete, és... képtelenek vagyunk a nyomára bukkanni.
Most már az Angol is megértette, hogy Paddington
és az eltűnt között több is lehet a szokásos tanár-diák
viszonynál.
Az Angol Cartwrightra nézett.
- Többen is hallgatunk, Ambrie.
- Végül is... mi ez az egész? - hökkent meg Pad-
dington. - Winston, kérlek, nem magyaráznád meg a
dolgot?
Paddingtonban kezdett feltámadni a kétség. Csak
nem történt valami szörnyűség, amit már mindenki
tud, őt magát kivéve?
- Hogy tűnt el a lány, Ambrie?
Ambrosius Paddington némi habozás után elárulta,
hogy állítólag megszökött. De ő nem hisz benne. Ruth
nem szökött volna meg egy olyan pasassal.
Az Angol kifehéredett kézzel szorongatta a telefont.
- Nem vettél valamit észre... a vulkán körül?
- Dehogynem. Ki akar törni.
- Arra gondoltam, hogy... nem hallottál éjszakán-
ként dobszót?
- Dobszót? Mi a fenét akar ez jelenteni, Winston?
Csak bőgőmajmokat hallottam, és a vulkánt.
- Furcsa jelenségek sem történtek arrafelé?
- Nem tudom, mit értesz ezalatt.
- A kövek; amiket felfedeztetek?
-Honnan tudsz te róluk?!
- Személyesen elmondom. Még megvannak?
- Persze hogy megvannak! El sem lehetne vinni
őket, olyan nehezek. A vulkáni tevékenységről már
nem is beszélve. Nincs az a marha, aki idejönne követ
szállítani.
- Kati izé... Lénárd is ott van még?
- Hogyne lenne! Ő segít nekem.
Nem ő - gondolta Cartwright. - Nem őmiatta borult
ki Paddington. Inkább az eltűnt lány miatt. De érdekes
ez egyáltalán?
Az Angol hangja megnyugtató volt, mint egy kórhá-
zi kedvesnővéré.
- Figyelj rám, Ambrie. Segíteni szeretnénk neked.
- Ki az a többes szám?
- Mindent a maga idejében. Néhány nap múlva ott
vagyunk nálad. Addig... vigyázz magadra és Kati,
izé... Lénárdra is. Ha éjszaka dobszót hallotok... men-
jetek be inkább a városba!
- Jézusom, Winston, miről beszélsz te egyáltalán?
Errefelé már nincsenek olyan indiánok, akik dobolná-
nak. Lent, a falvakban néha valóban összejönnek és
táncolnak, de nem olyanok, amilyenekre te gondolsz.
- Majd ezt is megmagyarázom. Ha dobszót hallasz,
hagyj ott csapot-papot és be a városba!
- Nem értem...
- Nem baj, Ambrie. Ha nem akarod, hogy a másik
lány is eltűnjön, és te is, azt teszed, amit mondok. Né-
hány nap múlva ott vagyok nálad, és elmondok min-
dent részletesen is.
- Winston, követelem, hogy...
Sir Winston letette a kagylót.

11.
Alighogy letette, már fel is kapta. A telefon olyan vá-
ratlanul kezdett el csörögni, hogy Sir Winston rémül-
ten ragadta a markába. A titkárnője szólt be rajta, hogy
egy bizonyos Eusebio Escobar van a vonalban.
Az Angol biccentett, és ismét kihangosította a ké-
szüléket.
- Kapcsolja be, kérem.
A következő másodpercben megszólalt Eusebio kis-
sé rekedtes hangja.
- Sir Winston? Escobar vagyok.
- Eusebio? Örülök, hogy hallom a hangját.
Escobar nem sokat teketóriázott. Nem kérdezte meg
Sir Everettől, hogy van, hogy van a felesége, egyálta-
lán semmit sem kérdezett.
- Eljött a pillanat - mondta.
Az Angol látta, hogy Tony Cartwright úgy megme-
revedik a székén, mintha nyársra húzták volna.
- Beszéljen, Eusebio.
- Megtalálták Juliát. A főpap beszélgetett vele.
Az Angol pontosan tudta, mit jelent a beszélgetés.
- Hogy van Julia?
- Tűrhetően.
- Hm. És... mit üzent a főpap?
- Baj van náluk.
- Micsoda?
- Fellázadtak néhányan ellene. Vagy sokan. Ezt egye-
lőre nem tudom. Nem akarják többé betartani az egyez-
séget. Ismét vadászni akarnak, és a saját törvényeik
szerint élni.
- Hát... ez elég nagy baj.
- De nem a legnagyobb. Azt hiszem, ez a probléma
is azért robbant ki, mert... készülődik valami.
- Micsoda?
- Egyszerűen szólva, az apokalipszis.
- Ezt, ha megmagyarázná...
- A főpap közölte Juliával, hogy hamarosan bekö-
vetkezik, amit a maják megjövendöltek. A világ vége.
Az Angol a pipája után tapogatódzott. Kicsit reme-
gett a keze, ahogy a szájába szorította.
- Konkrétabban?
- Fogalmam sincs róla, Sir. Nem tudom, mi lesz az.
De állítólag már nagyon közel van az időpontja. Talán
csupán években mérhető. Ezért a kicsik készülnek rá.
Megpróbálják megúszni a katasztrófát. Csak éppen
nélkülünk. Azt mondják, ha az ember kipusztul, ők
maradnak a világ urai, és akkor nyugodtan élhetnek a
saját szokásaik szerint. Szükségük van a tizenhárom
kristálykoponyára, hogy életben maradhassanak álta-
luk.
- A tizenhárom kristálykoponya csak legenda!
- Á kicsikről is ezt hittük, amíg meg nem találtuk
őket. Rövidesen összegyűlnek valahol a kis paprika-
jancsik, hogy eldöntsék, ki az erősebb közöttük, és
hogy megpróbálják elhárítani a közeledő katasztrófát.
Valaha, nagyon-nagyon régen is ezt tették. Talán így
maradtak meg néhányan közülük.
- Tudja, hol van az a hely?
Escobar ekkor olyat mondott, hogy Sir Everett majd
leejtette tőle a kagylót.
- Costa Ricában. Egy Arenal nevű vulkán környé-
kén.

12.
- Ott van még, uram?
- Itt vagyok, Eusebio.
- A főpap azt közölte Juliával, hogy a tizenhárom
kristálykoponya rövidesen az Arenalhoz érkezik.
Mind a tizenhárom. Valahogy elintézték, hogy odake-
rüljenek. Ismeri a hatalmukat, uram.
- Ismerem - morogta Sir Winston.
- A koponyák odakerülnek, és... aztán nem tudom,
mi lesz tovább, uram. A főpap arra kér, hogy mind le-
gyünk ott, valamennyien. Talán még ő maga sem tud-
ja, mit csináljon. Talán segíthetnénk neki, és közben
talán arra is rájövünic, hogy mi ez az egész. Mi fenye-
get bennünket?
- Honnan beszél, Eusebio?
- Még Tikalból.
-Jól van. Hagyják ott Tikalt, és utazzanak az
Arenalhoz. Milyen város is van a közelében?
- Santa Cruz. Alig egy-két kilométernyire a hegy lá-
bától.
- Menjenek oda. Akkor hát...
Escobar rémülten felkiáltott.
- Várjon még, uram! A baj nem jár egyedül.
- Történt valami... más is?
Az Angol megfogta a pipáját, és kivette a szájából,
hogy ki ne essen az izgalomtól.
- Sajnos, uram. Azt üzenték... vagyis a főpap üzen-
te, hogy Alec Fergusont és a jaguárlányt elkapták, és
holdtöltekor feláldozzák őket.
Cartwright a szája elé kapta a kezét. Te jóságos is-
ten!
Az Angol hangja rekedt volt, mint a karambolos
autóduda.
- Ez biztos?
- Hát ha másban nem is, de ebben az egyben hinni
lehet nekik.
- Hol van... Alec?
- Nem tudom, uram.
- A főpap mit mondott?
- Semmit.
- Nem jelentkezett ismét?
- Nem, uram.
- Julia nem tudná...
- Nem, uram: Julia nem tudja beszédre kényszeríte-
ni őket. Ők pedig hallgatnak. És Julia nagyon fél.
- Sajnálom, Eusebio.
- Fél, hogy a másikak is megtalálják. A főpap nem
tudta, hogy meddig képes megvédeni Julia agyát. Attól
félek, ha megkaparintják...
- Jézusom! - morogta Cartwright. - Jézusom!
Pontosan tudta, mit takarnak Eusebio Escobar lát-
szólag szenvtelen szavai. Ha a kiesik rosszabbik részé-
nek sikerülne beférkőznie Julia agyába, hatalmukba
keríthetnék az asszonyt, és akár gyilkológépet is csi-
nálhatnának belőle. Az övék lenne, és az ő parancsai-
kat teljesítené.
- Mit tegyünk, Eusebio?
Escobar hallgatott, aztán azt mondta:
- Csak egy megoldás létezik, uram.
- Nem!
- Akkor nincs miről beszélnünk. Csak ő lenne képes
rá, hogy megtalálja Alecet... Öt napunk maradt még
holdtöltéig. Ha megtalálja, talán még segíthet rajta. És
a jaguárlányon is. Elvégre a testvére.
Sir Winston mogorván nézett maga elé.
- Találkozunk Costa Ricában, Eusebio. Addig is üd-
vözlöm Van der Haas professzor asszonyt.
Escobar letette a telefont.

13.
A középtermetű, karcsú fiatalember a laboratóriumok
előtt a fűben ücsörgött egy fa alatt. Az eget nézte, ame-
lyen bárányfelhők vonultak át. Arra gondolt, hogy
mennyivel jobb lenne az őserdőben, az ágakon nézni a
felhőket a majmok között. Ugyanúgy, mint Tarzan. Ott
valódi Tarzannak érezheti magát, ha nem is tud úgy
közlekedni a liánokon, mint a majomember. Ő viszont
jobban mászik. És különben is, Tarzan csak a képzelet
műve, ő viszont maga a valóság. Vajon jól tette-e,
hogy azt a világot elcserélte erre?
Az eszével tudta, hogy igen. Elvégre ő ember, nem
állat, nem jaguár. -Bármennyire is szerette volna az
anyja, hogy az maradjon. A lelke azonban ott maradt
az erdőben. Istenem, de csodálatos is volt, amikor ő,
Ma, Da és a fák, a bokrok, a virágok...
Felcsengett a zsebében a telefonja. Sóhajtott, elővet-
te, és megnyomott rajta egy gombot. A kijelzőn isme-
retlen telefonszám sötétedett.
- Eckstein - mondta a telefonnak.
- Te vagy az, Do?
A hang, ismerősnek tűnt, csak éppen nem tudta, ki-
csoda.
- Tony Cartwright beszél.
- Tony? Te jó isten! Hogy vagy?
- Megjárja. Hát te?
- Én is jól. Amennyire persze fél órával egy fontos
vizsgája előtt lehet az ember.
- Fél óra múlva vizsgázol?
A fiatalember megérzett valamit Tony Cartwright
hangján, ami nem tetszett neki.
- Tony?
- Tessék, Do.
- Az... anyámmal van valami?
- Az anyád él és virul... Do. Legalábbis remélem.
Tudod, hogy milyen. Nemigen ad hírt magáról.
- Da?
- Mikor is vizsgázol? Fél óra múlva? Összefuthat-
nánk valahol, Do?
- Persze, hiszen annyira szeretnélek látni, Tony. De
tényleg... csak nem történt valami?
- Valami mindig történik - húzódott vissza Cart-
wright. - Mit szólnál az olasz pizzériához?
- Délre vége a vizsgának.
- Várlak, Do.
- Ott leszek, Tony.
Zsebébe csúsztatta a telefonját, és feltápászkodott.
Végignézett az egyetem kanárisárga épületén. Lehet,
hogy jó darabig ismét nem látja?
Megvonta a vállát, és elindult vizsgázni.

14.
A déli óra ellenére nem tolongott tömeg a pizzériában.
A fiatalember azonnal felfedezte az egyik félhomályos
sarokban ücsörgő Cartwrightot. Kicsit kellett csak iga-
zítania a fókuszon, hogy olyan élesen lássa maga előtt,
mintha napfényben ücsörögne. Még a dzsungelben szo-
kott hozzá a szeme, hogy kivédje a fény és az árnyék
szapora változásait. Egy-két pillanat kellett csupán, és
ugyanúgy látott a félhomályban, mint a ragyogó nap-
fényben.
Ahogy Tony Cartwright észrevette a hozzá siető fia-
talembert, felállt, és felé nyújtotta a kezét.
- Istenem, de megváltoztál, Do. Rád sem ismerek!
- Én sem rád.
- Pedig én nem is ugrándoztam annak idején jaguár-
bőr gatyában!
A fiatalember átölelte Cartwrightot.
- Óh, istenem, Tony!
- Hogy sikerült a vizsgád?
A fiatalember legyintett egyet.
- Nem volt nagy ügy. Mi szél hozott hozzám, Tony?
Persze a testvéri szereteten kívül?
A felszolgálólány megállt mellettük, és várakozón
nézett rájuk.
- Eszünk valamit? - kérdezte Cartwright.
- Vizsgák után soha. Megnyomná a gyomrom. Csak
este, amikor már el is felejtettem, hogy vizsgáztam.
- Épp így voltam vele én is annak idején. Akkor
csak salátát kérünk, és valami innivalót hozzá.
Öt percig, amíg a salátájukra vártak, csak könnyed
dolgokról fecsegtek. Amikor aztán a csinos pincérlány
magukra hagyta őket, a fiatalember Tonyra nézett.
- Gyerünk, Tony! Mi az ábra?
Cartwright elgondolkodó képpel nézett a fiúra. Mint-
ha még mindig nem tudta volna eldönteni, hogy mit is
mondjon neki. Végül a tányérjába nyúlt, kipiszkált a
salátából egy retket, és kettéharapta.
- Szükségünk lenne rád, Do.
A fiú szeme megrebbent.
- Mire?
- Meg kellene keresned Alec Fergusont.
A fiatalember előtt megjelent a levegőben Ferguson
képe. A kedves Alec... aki tulajdonképpen a sógora.
- Mi van vele?
- Hát éppen ez az, hogy senki sem tudja.
- A húgom... vele van?
- Vele, Do.
- Mióta nem adott életjelt magáról?
Tony behúzta a nyakát.
- Cirká három éve.
- Micsoda?!
A fiatalember felugrott az asztaltól. Közben úgy
lökte hátra a székét, hogy annak a lábai fülsértő sivítás
közepette csúsztak végig a kőpadlón.
- Mit akar ez jelenteni, Tóny?
A másik a tányérját nézte, de nem válaszolt.
A fiatalember visszasüllyedt a székére. A szomszéd
asztalnál ülők megnyugodva vették tudomásul, hogy
nem lesz verekedés a dologból.
- Beszélj, Tony!
- Miről beszéljek?
A fiatalember Cartwright karjára tette a kezét.
- Tudod, hogy szeretlek, Tony. Te is a családomhoz
tartozol; akárcsak Escobar, Julia vagy a többiek. Kér-
lek... hogy történhetett?
Tony mélyet sóhajtott.
- Én vagyok a hibás, Do, egyedül én.
- De hát miért... Tony?
Olyan panaszosan csengett a hangja, hogy Cart-
wright őszintén megsajnálta, pedig nem volt az a saj-
nálkozós fajta.
- Nézd, Do, annak idején engem bíztak meg, hogy
intézzem az iskoláztatásodat. Nem akarom mentegetni
magam, de nem volt könnyű feladat. Kis vadember
voltál - igazi jaguár. Az Angol arra utasított, hogy két
év alatt tömessek a fejedbe mindent, amit mások tizen-
két év alatt tanulnak meg. Ráadásul te még a családod-
ból sem hoztál magaddal semmit, legfeljebb jó géne-
ket. Még beszélni sem tudtál rendesen. Most pedig
egyetemre jársz, és jól vizsgázol. Azokkal együtt, akik
kevésbé hátrányos környezetből származnak, mint te.
- A lényegre, Tony!
- Hiszen azt mondom. Döntenem kellett - méghoz-
zá egy személyben - hogy mi lenne erre a legjobb
módszer. Én úgy döntöttem - lehet, hogy nem helye-
sen, ki tudja - hogy elszigetellek a múltadtól. Csak
annyit engedek belőle hozzád, amennyi feltétlenül
szükséges.
- A testvérem nem volt feltétlenül szükséges?
- Ha valami történt volna vele, természetesen érte-
sítelek róla. De nem történt semmi. Da és Ferguson be-
vonultak a kicsikkel az erdőbe, hogy megtudjanak
mindent róluk. Azt ígérték, hogy időről időre hírt ad-
nak magukról.
- De nem tették.
Cartwright megrázta a fejét.
- Nem, Do. Nem tették.
- Egyszer sem?
- Egyetlenegyszer sem.
- Akkor most...
Cartwright lehalkította a hangját, és előrehajolt.
- Bizonyos forrásokból tudjuk, hogy... még élnek:
De... komoly bajban vannak.
- Da is?
- Minden bizonnyal.
- Ez mit jelent?
- Róla nem szólt a híradás, csak Fergusonról. De ez
nem jelent semmit - tette hozzá gyorsan.
- És az anyám... Tony?
Cartwright szomorú képet a vágott.
- Magányos jaguár ő, Do. Az elmúlt évek alatt..
talán ha háromszorjárt az Angolnál.
- Hogy nézett ki?
A fiú hangjából kiérzett az aggodalom.
Cartwright elmosolyodott.
- Do, nem kell aggódnod, csinos asszony az anyád.
Ha kirittyenti magát, senki nem gondolná, hogy...
hogy...
...jaguár volt? Miért nem engedted őt sem hoz-
zám, Tony?
Tony Cartwright arcán meghökkenés hullámzott át.
- Hogyhogy nem engedtem? Dehogynem enged-
tem. Háromszor is meglátogatott, Do! Miről beszélsz
egyáltalán?
A fiatalember megcsóválta a fejét.
-Azóta nem találkoztam vele, Tony. Azóta, hogy
otthagytam a dzsungelt.
- Ez lehetetlen! Hiszen azt mondta, eljön hozzád.
Amikor másodjára jelentkezett, percekig áradozott ró-
lad. Hogy a fenébe lehet ez?
- Pedig... nem jött el hozzám!
A fiatalember a salátájára meredt, és arra gondolt,
hogy az elmúlt évek során többször is az az érzése tá-
madt, hogy figyeli valaki. A dzsungelben még jaguár
korában alakult ki benne az a képesség, hogy megérzi
mások figyelő tekintetét. Még akkor is, ha csak a hátát
érik. Néhányszor biztos volt benne, hogy figyeli valaki.
Eszerint Ma volt az... Vajon miért nem jött oda hozzá?
- Avval dicsekedett, hogy szépen növekszel, férfia-
sodsz, és hogy nagyon büszke rád. A tanulmányi ered-
ményeidre is. Azt mondta, az volt a szíve vágya, hogy
régésznek tanulj, de nem merte még említeni sem előt-
ted: rád akarta bízni a döntést. Azt mondta, madarat le-
hetett volna fogatni vele, amikor megtudta, hogy min-
den rábeszélés nélkül magadtól is a kulturális antropo-
lógiát és a régészetet választottad. Honnan tudta volna
mindezt, ha...
- Nem keresett fel, Tony - panaszkodott a fiú fáj-
dalommal teli hangon. - Nem jött oda hozzám, és nem
simogatott meg. Csak messziről figyelt. Miért, Tony?
Tony Cartwright mélyet sóhajtott.
- Furcsa asszony az anyád, Do. Kemény, mint a gyé-
mánt. Talán nem akarta megzavarni a gondolataidat.
Azt hitte, ha meglátod, visszavágyódsz a dzsungelbe.
Ezt pedig semmiképpen nem akarta.
-Mikor járt utoljára az... Angolnál?
- Egy éve is elmúlt, Do.
A fiú megijedt. Több mint egy éve nem érezte ma-
gán a figyelő tekintetet. Ez pedig annyit jelenthet,
hogy az anyja ugyanúgy eltűnt, mint Da és mint Alec
Ferguson.
- Mit kellene tennem, Tony?
Tony Cartwright nem válaszolt azonnal a kérdésére.
Helyette elmondott mindent a fiatalembernek, amit
csak tudott. Vagy majdnem mindent. Beszélt az Are-
nalról, a megtalált koponyákról, és beszélt Julia van
der Haasról, akit ismét megszólítottak a kicsik. Beszélt
a fenyegető kataklizmáról, amely csak a tizenhárom
kristálykoponya segítségével győzhető le. Ha egyálta-
lán így is legyőzhető.
A fiú előrehajolt.
- Mi az a kataklizma?
- Senki nem tudja, Do.
- Hogy kerülnek a kristálykoponyák az Arenalhoz?
- Ezt sem tudjuk. A főpap csak annyit üzent, hogy
közelednek. Közelednek a tűzhányóhoz.
- És a kövek? A tizenhat monolit? A kőlapok az áb-
rákkal?
- Ezt sem tudjuk, Do. Nem tudjuk, hogy a kőkopo-
nyák mit jelentenek. Talán csak szimbólumok: a kris-
tálykoponyák szimbólumai.
A fiatalember ekkor megkérdezte újra, amit már egy-
szer megkérdezett, s amire akkor nem kapott választ.
Amire úgy egyébként pontosan tudta a választ.
- Mit kellene tennem, Tony? Mi lenne a feladatom?
Tony Cartwright hallgatott egy sort, aztán bekapta a
kettéharapott retek másik felét.
- Meg kellene találnod Alecet és a testvéredet, Do.
Meg kellene mentened őket, mielőtt még a kicsik felál-
dozzák őket az isteneiknek. Egyedül te lehetsz képes
rá, hogy elhozd onnan őket.
- Mikor... történne meg... az áldozat?
Cartwright eltolta maga elől a tányérját.
- Holdtöltekor. Mint rendesen. Öt nap múlva telik
meg a hold.
- Egyáltalán hova kell mennem?
Tony szomorúan felsóhajtott.
- Mivel semmi komoly információval nem rendel-
kezünk - a főpap sajnálatos módon elfelejtette közölni
Julia van der Haasszal a koordinátáikat - csak talál-
gatni tudunk. Valószínűleg ott lesznek valahol Tikal
környezetében, abban az elhagyott városban, amelyet
éppen az anyád mutatott meg nekünk, és amelyet...
..jól ismerek.
- Ott valahol, Do.
- Hogy tudnám megmenteni őket? Van valami ter-
ved?
Cartwright megrázta a fejét.
- Még nincs. De lesz. Különben nem leszel egyedül,
Do.
- Igazán? - húzta össze a szemét a fiú. - Ez mit je-
lent?
- Én is veled megyek.
A fiatalember hevesen megrázta a fejét.
- Szó sem lehet róla, Tony!
- Mért ne lehetne szó róla? - hökkent meg Cart-
wright. - Tudod, hogy jó néhány évvel ezelőtt..
A fiú hangja ingerülten csattant.
- Tudom, Tony! Mindent tudok. Csakhogy én nem
kommandós voltam, hanem jaguár. Haharcolok, akkor
jaguárként harcolok. Ha a kicsik kapták el őket, sem-
miféle kommandó ki nem hozhatja őket onnan... Csak
egy jaguár. De még az sem biztos. Sokat felejtettem
azóta, Tony. Akkoriban megtanultam a trükkjeiket.
Nem is akartak bántani bennünket. Talán tiszteltek
ezért. Ha velem jönnél, bajba kerülhetnél.
- Ezt bízd csak rám. Enyém a felelősség.
- Akkor sem lehet, Tony. Ha igaz, amit mondasz,
sürget az idő. Olyan tempót kell diktálnom, amit még
én is csak nehezen viselek el, te pedig sehogy. Hátrál-
tatnál a mozgásomban, Tony. És ez Da és Alec életébe
kerülhetne.
- Ez az utolsó szavad? - kérdezte Cartwright.
- Ez, Tony.
- És ha... nemet mondok?
- Már késő, Tony. Én akkor is elindulok.
Cartwright hallgatott egy sort, aztán bólintott.
- Rendben van. Nem szívesen, de elfogadom a fel-
tételedet.
Do is bólintott.
- Ezt is vártam tőled, Tony.
- Elmondom a tervem, hogy mire gondoltam.
Do Cartwright karjára tette a kezét.
- Felesleges, Tony. Ne kapd fel a vizet, de most nem
udvariaskodhatunk. Majd én bent az erdőben kitalá-
lom, mit kell tennem. Máskor is így csináltam. Ott az
ösztöneimre kell hallgatnom. Csupán abban segíts,
hogy mihamarabb Tikalba juthassak. Nem szeretnék
értékes órákat elvesztegetni az utazással.
Tony Cartwright kíváncsian nézett rá.
- Ugrottál már ejtőernyővel, Do?
- Dehogy ugrottam. Hol ugrottam volna?
Cartwright elvigyorodott.
- Akkor rövidesen ugrani fogsz.

15.
Az erdő olyan volt felülről, mintha a kerítés tetejéről
egy zöldségeskertet nézegetett volna. A tengernyi zöl-
det csak ritkán szakította meg egy-egy szélesebb folyó
ezüstcsíkja. Do tisztában volt vele, hogy számtalan
patak is megbúvik odalent, csak azokat nem látja az
óriási lomboktól.
- Tikal! - hallotta a pilóta hangját a hangszóróból. -
Az ott lent Tikal!
Do még sosem látta felülről a hajdani várost. Úgy
előrehajolt a nyitott ajtónál, hogy Cartwright már ag-
gódni kezdett, nehogy kiessen.
- A jaguár temploma! - mutatott le. - Az ott a har-
cosok temploma. És mindenütt fák.
Cartwright elégedetten nyugtázta, hogy a fiú orrlyu-
kai kitágulnak, amint megérezte a dzsungel illatát.
Mert még kétezer méter magasan is szagolni lehetett a
dzsungel aromáját.
- Lejjebb nem mehetünk - magyarázta a fiúnak. -
Kiszúrhatnának bennünket. Azonnal megmutatom a
rétet. Úgy dolgozz a zsinórokkal, ahogy mutattam. Ez-
zel az ernyővel egy gombostű fejére is leereszkedhet-
nél. A szélre azért vigyázz. Lehetnek erősebb légáram-
latok a fák felett. Ha mégis egy fára esnél, és lógva
maradsz...
- Tudom, Tony.
- Ha megtaláltad őket, és sikerült a tervünk, hagyat-
kozz Fergusonra. Add neki a telefont, majd megbe-
széljük a teendőket.
- Közeledünk - figyelmeztette őket a pilóta.
Ekkor már Do is látta a mezőt, ami tulajdonképpen
nem is mező volt, hanem égés nyoma. Valamikor, nem
is olyan régen, talán villámcsapás gyújtotta fel a bozó-
tot, talán néhány indián merészkedett be az erdőbe,
hogy kis földecskét hasítson ki magának a fák birodal-
mából. Aztán nem lett semmi a tervükből. Lehet, hogy
a kicsik oltárán végezték holdtölte éjszakáján?
Cartwright a vállára vert.
- Kéz- és lábtörést, Do. De nehogy szó szerint vedd!
Itt az idő, jaguár! Nyomás lefelé!
- Most! - szólt hátra a pilóta.
- Most! - kiáltotta Tony Cartwright.
Do behunyta a szemét és ugrott. Nem félt, miért is
félt volna, de engedve a szokás hatalmának, mégiscsak
behunyta a szemét. Anyja tanította neki ezt, amikor
először ugrott át egy pokolian mély szakadékon, két
szikla között.
Enyhe rántást érzett maga felett. Kinyílt hát az er-
nyője. Most már csak baj nélkül kell földet érnie.
Felnézett a feje fölé, hogy lássa a kupolát. Szép, szí-
nes ernyő volt, a szivárvány minden színében ragyo-
gott. Úgy futkostak rajta a napsugarak, mintha lángra
akarnák gyújtani a színes szövetet.
Do nem konyított az ejtőernyőzéshez, mégis gya-
núsnak talált valamit. Ahogy átadta magát a lebegés
csodás érzésének, furcsa gondolatok kezdtek feltolulni
benne. Hogy az ördögbe is van ez...? Egyszerűen nem
értette, hogy miért szürkület előtt, a lenyugvó nap ra-
gyogó fényében kellett ugrania. Hiszen így akárki ész-
reveheti. Igaz, az erdőben a fák lombjától nem látni az
eget, de a fákról, vagy a tisztásokról igen. Ő meg úgy
ragyog, mint a tűzijáték. Csak egyetlen plusz kört kel-
lett volna tennie a helikopternek, hogy eltakarja a lezu-
hanó trópusi szürkület, amely azonnal az éjszakába ve-
zet. Addig viszont leért volna a földre. Azonkívül mi a
fenéért ilyen szivárványszínű ernyőt használ Tony,
amikor ezzel még annak a figyelmét is felhívja magá-
ra, aki lehajtott fejjel sétálgat a falombok alatt?
A lombok felé közeledve valóban megszorongatta
egy kis légáramlat. Nem veszélyesen erős, de mivel
nem volt tapasztalt ejtőernyős, ez is megdolgoztatta.
Az első bizonytalan mozdulatok után egyre inkább
kezdte érezni, mit kell tennie. Mire rájött volna a leg-
célszerűbb mozdulatokra, már le is huppant a tisztásra.
Körülnézett, és gyorsan megszabadult az ernyőjétől.
Cartwright a lelkére kötötte, hogy ez legyen az első
dolga, ha leért a földre. Amíg nem szabadul meg az er-
nyőtől, olyan védtelen, mint a hátára fordított teknős-
béka. Főleg, hogy fegyvere sincs. Tony ugyan megpró-
bálta rábeszélni, hogy fegyverezze fel magát, de ő ha-
tározottan visszautasította. Ő jaguár, a jaguárnak pedig
nincs lőfegyvere. Egyedül a kését, amit az Angoltól
kapott, azt hozta magával. Igazi Rambo-kés volt, fűré-
szes pengével. Ezzel helyettesíti a jaguár karmát.
Ekkor már sötét volt. A trópusi éjszaka fekete taka-
róként zuhant a dzsungelre. Levetkőznie nem kellett,
hiszen alig volt rajta valami. Tony tiltakozása ellenére
kezeslábast sem hozott magával. Még a kormot is visz-
szautasította, amely arra szolgált volna, hogy bekenje
vele az arcát.
Szegény Tony, istenem! Ha úgy ismerné az erdőt,
mint ő !
Pedig Tony Cartwright is ismerte. Csak éppen a má-
sik oldaláról.
Ő nem jaguár volt, csupán ember.

16.
Első dolga volt, hogy hozzászoktassa a szemét az éj-
szakához. Három éve múlt, hogy itt hagyta az erdőt;
azóta csak álmaiban járt benne. Az álomerdőkben min-
dent látott még akkor is, ha behunyva tartotta a szemét.
A valódi erdő azonban másmilyen. Itt ugyancsak nyit-
va kell tartania annak, aki élve akar maradni.
Tíz percig várakozott az éjszakát figyelve. Ekkor
már egy magas fa ágai között ücsörgött, és arra gon-
dolt, vajon mit szólnának az évfolyamtársai, ha így lát-
nák. Azt gondolhatnák, hogy a Pókember jött hozzájuk
látogatóba.
Az ejtőernyő ott feküdt néhány méternyire alatta.
Még így, a hold nélküli sötétségben is csillogtak a fé-
nyek rajta. Te jó isten, ez foszforeszkál! Ezt bekenték
valamivel! Milyen francos ernyőt adtál nekem, Tony?
Az nem lehet, hogy elcserélték, vagy mégis? Nem az-
zal az ernyővel ugrottam, amit nekem szántak?
Ha nem Tony Cartwright küldte volna az erdőbe
Alec után, azt hihette volna, hogy csapdába csalták. Le
kell mennie a földre, és el kell ásnia az ernyőt. Ezt a vi-
lágító micsodát bármikor észrevehetik.
Éppen mászott volna lefelé, amikor meglátta a fe-
kete árnyat.
Akárki is volt, igyekezett halkan közlekedni. Alig-
alig reccsent meg egy-egy száraz ág a talpa alatt. Ezek
a diszkrét reccsenések mégis puskalövéseknek hallat-
szottak az éjszakában.
Do ahhoz az ághoz lapult, amelyen addig ücsörgött.
Összehúzta a szemét, majd kimeresztette. Hiába pró-
bálkozott azonban; túl nagy volt a távolság, és túl sötét
az éjszaka ahhoz, hogy meg tudja állapítani, ki jár
alatta.
A halk reccsenések, majd a váratlanul gyors megtor-
panás, azt jelezték, hogy a valaki beleütközött az ejtő-
ernyőjébe. Do dühösen elhúzta a száját. Ez a küldetés
is jól kezdődik! Ki tudja, hány milliomod százalék a
valószínűsége, hogy ezen a ritkán lakott területen vala-
ki észrevegye a leereszkedését, és akkor tessék! - szá-
zalék ide vagy oda: nemhogy észreveszik, hanem vala-
ki teljesen véletlenül még az ejtőernyőjére is rábukkan.
A jövevény szerencsére nem sokat törődött a szivár-
ványszínű kupaccal. Do látta, hogy a homályos árnyék
az ernyő fölé hajol; megbökdösi, aztán bevált az er-
dőbe.
Do gondolatban végigszaladt néhány lehetőségen.
Az volt a legcsábítóbb közöttük, hogy hagyja a pasast
a fenébe, és menjen tovább a maga útján. Mert elvégre
ki is lehet a fickó? Lehet indián... illetve az nem lehet.
Az indiánok kisebb zajjal járnak, ha viszont rábukkan-
nak egy ejtőernyőre, biztos, hogy nem kerülik ki, és
nem mennek el közömbösen mellette, mint az ismeret-
len tette. Ha indián lett volna, már ott sürgölődne a szi-
várványszínű szövet mellett, és megpróbálná biztonsá-
gos helyre cipelni, nehogy valaki elhalássza előle.
El is határozta nyomban, hogy Cartwright utasítása
ellenére sem törődik az ernyő elrejtésével. Ha a kicsik
észrevenriék, sem sokat változtatna a dolgon. Úgyis
hiú ábránd, amire Cartwright gondol. Lehetetlen észre-
vétlenül a kicsik közelébe férkőzni, és kiszabadítani a
foglyaikat. Mindenképpen össze kell mérnie az erejét
velük. Ahhoz pedig sokkal fontosabb előkészületek
szükségesek, mint egy ejtőernyő dugdosása.
Sóhajtott, és útnak indult. Abba az irányba, ahol az
Erdőbe Süllyedt Város várta. Amelyet csak ők ismer-
tek, a jaguárok - még a tudósok és a kincskeresők sem.
Most már ugyan az Angol is ismeri, bár nem mutat kü-
lönösebb érdeklődést iránta. Mindegy, ez legyen az An-
gol dolga. Az ő dolga az, hogy megtalálja a foglyokat.
Meg fogja találni őket, ebben nem kételkedett. Fő-
leg, hogy tudja, hol kell keresnie a kicsiket. Nemegy-
szer megfordult már a közelükben, annak ellenére is,
hogy az anyja szigorúan megtiltotta neki. Napokig ku-
corgott a rejtekhelyén, és figyelte a kis fickókat, amint
ott nyüzsögtek a város környékén. Főleg az izgatta,
hogy vajon hogy nézhetnek ki? Vajon milyen lehet az
arcuk? Hiszen az erdő valamennyi lényének ismerte a
képét, a szemébe is nézett már - kivéve a kicsiket.
A kicsik arcát lehetetlen volt megpillantani. Mintha
mindig álarcot viseltek volna. Nem értette, hogy miért
van rajtuk még akkor is, amikor alszanak, aztán egy-
szerre csak villámként ütött belé a felismerés: a kicsik
nem tudnak az álarcuk nélkül élni! Fogalma sem volt
róla miért, de holtbiztos volt benne: ha elvesztenék az
álarcukat, meghalnának.
Eltűnődve rázta meg a fejét. Néhány olyan alkalom-
mal is megleste őket, amikor nem lett volna szabad,
hogy bármit is viseljenek. Az egyik ilyen alkalom,
amikor fürödtek. Mert a kicsik is fürödtek. Megvoltak
a maguk kedvenc fürdőhelyei; ezeket Do lassan felde-
rítette magának. A folyók mellékágainak zárt öbleiben
strandoltak. Gyakran negyvenen-ötvenen is felvonul-
tak éjszakai fürdőzésükhöz. Tanakodtak egy kicsit a
víz partján - természetesen egyetlen, árva nyikkanás
nélkül - aztán valamennyien bevetették magukat a
vízbe. De nem úgy mint ők - Ma és Da - ruhátlanul,
hanem úgy, ahogy fürödni jöttek. Belecsobbantak a
vízbe és úsztak benne. Furcsa, sosem látott mozdula-
tokkal, mintha fuldokolnának. Furcsa alakzatokat öl-
töttek, lebuktak a víz alá, majd feldobták magukat a
felszínre. Láthatóan igen jól érezték magukat, mégsem
vetették le a ruhájukat. Testükre szabott, cicomás ruhát
viseltek, telis-tele szőve maja és másféle indián motí-
vumokkal. Ha valaki messziről leste volna őket, mint
ő, azt is hihette volna, hogy süketnéma indián gyere-
kek lubickolnak a folyóban. Most már tudja, hogy
azért fürödtek ruhástól, mert soha nem szabad levet-
niük azokat; a ruha úgy védi őket az ellenséges éghaj-
lattól, mint a golyóálló mellény a viselőjét a golyóktól.
A kicsik ellenséges környezetben élnek; ebben az ide-
gen, számtalan halálos fenyegetést rejtő világban pró-
bálják lepergetni az életüket, hódolni régi szokásaik-
nak. De egyáltalán nem irigyelte őket. Az a világ,
ahonnan ideszabadultak, másféle lehetett, mint a
dzsungel világa. Akkor még nem tudta, és jószerével
ma sem tudja, honnan keveredtek ide. Vajon valóban
egy ember előtti földi kultúra véletlen túlélői lenné-
nek?
Mielőtt a hosszú útra indult volna, evett néhány kek-
szet, majd ivott hozzá egy kis gyümölcslevet: A mara-
dékot elrejtette a fán. Akár a majmok találják meg,
akár ő visszafelé, nem veszik kárba. Indulhat hát a
nagy kaland!
Lemászott a fáról, és elindult a liánok és bokrok kö-
zött. Bár tudta, hogyan kell haladnia, mégis rengeteg
időt vesztegetett azzal, hogy a veszélyes növényeket
kerülgette. Tisztában volt vele, hogy egyetlen rossz
mozdulat, és nagy baj szakad a nyakába. Nem is kell
ahhoz mérges kígyó, hogy szörnyű halállal pusztuljon.
A dzsungel nem kedveli a betolakodókat. Még azokat
sem, akik jól kiismerik magukat benne. Az ártatlannak
látszó, tövises bokor is rejthet annyi veszélyt, mint a
mérges kígyók. Ha beléd fúródik egy tüskéje, másnap-
ra elgennyesedik a helye, négy nap múlva pedig halott
vagy. Tüskés bokor meg ezernyi akad a környéken.
Igazából akkor nyugodott csak meg, amikor rátalált
az első ösvényre.
Hajnalodott, amikor ismerős helyre érkezett.

17.
Do úgy üdvözölte az ismerős fákat és virágokat, mint-
ha hazaérkezett volna. Mint a gazda, aki hosszú, fá-
rasztó távollét után végre kinyitja kertje kapuját, és
szemügyre veszi a távolléte alatt bekövetkezett válto-
zásokat.
Meglepődve tapasztalta, hogy nem sokat változott.
De hát hogyan is változott volna, amikor az itatóhe-
lyek már sok-sok évvel az ő születése előtt is ugyanott
voltak, mint születésekor vagy most. És az ösvények is
ugyanúgy kanyargóztak hozzájuk. Az erdő, mint hatal-
mas élőlény lélegzett, élt, mozgott, szaporodott - vál-
tozott, és mégis ugyanaz maratit.
Dónak nem volt barátja az erdő; és az erdőnek sem
volt barátja Do. Az erdő senkinek sem a barátja, és
senkinek sem az ellensége. Az erdő csak van, létezik
és szelektál. Kiválogatja a gyengéket és megöli őket.
Például úgy, hogy odaadja az erőseknek eleség gya-
nánt. Nem viseltetik szimpátiával senki iránt - ma te
kapod tőle az élelmet, holnap téged ad oda valakinek.
Az ügyesség és találékonyság előtt azonban meg-
hajtja a fejét. Mert az erdőnek ezer feje van és százezer
szeme. Soha nem fordul elő, hogy ne figyelne valaki.
Az erdő mindenkit számon tart. Az erdő a leghatalma-
sabb számítógép - vonalkód nélkül is tökéletes a nyil-
vántartása.
Hajnal előtt találta meg az első odút. Amint megpil-
lantotta a bejáratát, akaratlanul is elérzékenyült. Hi-
szen itt töltötte a gyerekkorát, és a fiatalsága egy részét
is! Mintha csak tegnap történt volna, hogy Ma rákia-
bált, amiért meg akarta ölni azt az embert, aki megölte
a másikat. Azt, aki előtte ment. Neki is puska volt a
vállán, neki is nagy kalapja volt, ő is olyan ügyetlenül
botladozott az ösvényen, mint a másik. Még beszélget-
tek is egymással. Ma azt mondta, hogy rossz emberek.
Igaza is volt, mert egyszer csak az, aki a másik háta
mögött kullogott, levette a válláról a puskáját, és hátba
lőtte a társát. Még most is hallja a lövés hangját. Az
elöl haladó megtántorodott, felemelt karjával a levegő-
be markolt, aztán bezuhant a bokrok közé. A másik ne-
vetett, lehajolt hozzá, és elvette a táskáját. Ami benne
volt, mind átrakta a saját táskájába - néhány felesle-
gesnek ítélt dolog kivételével. Később megnézte őket,
de csak borotválkozószerekre és szappanra bukkant.
A többit magával vitte a gyilkos.
Do akkor úgy döntött, hogy megöli a puskás embert.
Ő is megölt valakit, az erdő törvénye pedig úgy szól,
hogy senki sem védett. Sem az, aki ölt, sem az, aki
még nem. Megtapasztalja milyen ölni, hiszen Ma is ezt
teszi. Nemegyszer látta, amint Ma megöl valakit. Vagy
kötelet vetett a nyakába a fákról és fellógatta vele,
vagy jaguárkarmokkal kivarrt kesztyűjével tépte fel a
torkát.
Álló napon át kísérte az erdőben menetelő embert,
és már majdnem sikerült a nyakába vetni a kötelét,
amikor valaki lefogta a kezét. Jéggé fagyott a szíve Ma
haragos tekintetétől. Talán soha nem látta még ennyire
dühösnek Mát. Ma hazaparancsolta, egész álló napon
morgott rá, és üvöltött; még az is előfordult, hogy em-
beri szavakat kevert a morgásába, ami nagy szó volt
nála. Csak akkor tette, ha rettenetesen odavolt valami-
től.
Kénytelenek voltak megígérni neki - Da és ő -
hogy soha nem ölnek embert. Csak akkor, ha az életü-
ket veszélyezteti. De csak akkor! És az ilyen alkalma-
kat is el kell kerülniük. Nem szabad hagyniuk, hogy
valaki is megpróbálja megölni őket. Az az okos jaguár,
aki elkerüli a veszélyt.
Do nem egészen értette, hogy miről beszél Ma, hi-
szen olyan okos jaguár, akit leírt nekik; egyszerűen nem
létezett. Az az okos jaguár, aki okosan öl. És ügyesen.
A jaguároknak nem tiltja meg az anyjuk, hogy öljenek.
Sőt, megparancsolja nekik, hogy neki is hozzanak az
áldozat húsából. Azt jobban megértette volna, ha Ma
arra utasítja, hogy hozza el neki a halott puskáját vagy
a kalapját.
Persze hogy megtette volna neki! Ma azonban mor-
gott, üvöltött és haragudott.
Aztán lecsillapodott és elment, hogy megölje a pus-
kás embert.

18.
Do gyorsan átöltözött. Nem kellett sok idő hozzá, hi-
szen amikor kiugrott a helikopterből sem viselt magán
sok cuccot. Most azonban még ezekre sem volt szük-
sége. Az odú aljában, szarvasbőrbe csomagolva ott rej-
tezett az a jaguárbőr, amelyet nehéz napokra tett félre
magának. Hátára kanyarította, majd a fejére tette a ké-
nyelmes, jaguárfejet formázó sapkát. Ha megfelelő
módon igazgatta el, bárki élő jaguárfejnek hihette vol-
na. Egy kis szárított hús is volt a csomagban, de ez
most nem érdekelte. Csak a mellette feketedő kicsiny
batyucskát vette magához. A batyu erdei kenőcsöt és
sebport tartalmazott. Feje alá tette a mellényét és a rö-
vidnadrágját, majd elaludt.
Késő délután volt, amikor felébredt. Ahogy kinyi-
totta a szemét, rádöbbent, hogy valami felébresztette.
Óvatosan a kése után nyúlt. Három évvel azelőtt még
jaguárkarom kesztyűje után nyúlt volna, de annyit
azért csiszolt rajta az emberi környezet, hogy immár
előnyben részesítse a kést a karmokkal szemben.
Nem csodálkozott volna, ha majmok néznek be fel-
háborodottan az üregébe, és fintorogva megpróbálják
elűzni. A mellette heverő száraz majomürülék azt mu-
tatta, hogy távollétében majmok költöztek be az odú-
ba. Ha ők zavarták fel, megpróbálja szép szóval elker-
getni őket. A szép szó alatt néhány kiosztott pofont ér-
tett:
De nem majmok okozták a zajt. Valaki vagy valami
az ösvényen taposott; a fa alatt. Do villámgyorsan ki-
dugta a fejét az odúból. Éppen idejében ahhoz, hogy
megpillanthassa az ösvényről letérő mögött összecsa-
pódó bokrokat.
Apró verejtékcseppeket törölt le a homlokáról. Va-
jon ki az ördög lehet? Merthogy a nyomában lopódzik
valaki, ahhoz kétség sem férhet.
Nem sok idő múltával meggyőződött róla, hogy a
valaki egyszerűen felszívódott.- Akármilyen óvatosan
is kereste, nem talált rá. Vajon hova a fenébe tűnhetett?
Nem volt vesztegetni való ideje, ezért továbbment.
Minél ismerősebb volt körülötte a táj, annál gyorsab-
ban haladt. Olyan jól ismerte a körülötte húzódó ösvé-
nyek hálózatát, mint az autópályákat abban a másik vi-
lágban. Azzal is tisztában volt persze, hogy az ösvé-
nyek hálózata csak az erdőlakónak létezik. Az ideté-
vedt idegen áthatolhatatlan őserdőt lát csupán maga
előtt.
Késő este volt már, amikor megtalálta a másik odút,
ahova kincseit, a kicsiktől lopott korongjait rejtette.
Megkönnyebbülten felsóhajtott. A korongok liánból
font tarisznyában pihentek. Éppen a vállára akasztotta
a tarisznyát, amikor ismét meghallotta a csörtetést.
Szerencsére feljött a hold az égre, s némi halovány
fény szűrődött be a fák közé. Az őserdő megszokott éj-
szakai életét élte,, ami semmivel sem volt kevésbé za-
jos a nappalinál. Hiszen számtalan lakója számára
most kezdődött a vadászat ideje. Izgatott rikácsolás,
bőgőmajmok ordítása, vijjogás jelezte, hogy sokan
nem alszanak benne ezen az éjszakán.
Hosszú ideig kereste a csörtetőt, de nem jutott a nyo-
mára. Csak ösztönei sejtették vele, hogy ember az, aki
követi.
Talán élvezte volna a fogócskát, ha nem Alec Fergu-
son és a testvére életéről lett volna szó. Így azonban,
hogy versenyt futott az idővel, nem volt játszadozni
való kedve. Fel sem mert pillantani a holdra, hogy
mennyire telt már ki. Igaz, egyelőre nem is sokat látott
volna belőle. A fák lombja jótékonyan eltakarta előle,
mintha nem akarta volna percről percre az idő múlásá-
ra emlékeztetni.
Miután mindent megszemlélt, és mindent rendben
talált, az Erdőbe Süllyedt Város felé fordult, ahol a
foglyokat sejtette.
Kíméletlen iramban futott éjszakán és nappalon át,
hogy holdtöltére a városba érjen.
Két nappal előtte sikerült is odaérnie.
A kicsik azonban nem voltak ott.
S amint a jelek mutatták, nem is szándékoztak visz-
szatérni oda soha többé.

19.
Do éjszaka lopakodott be az Erdőbe Süllyedt Város
romjai közé. Kezében szorongatva a kicsik korongját
romtól romig osont. Itt van az a hely, ahonnan a kicsik
fürdőzését figyelte, ott van elrejtve a főpap sírja, ott az
aranyak.
Akkor rémült meg először, amikor a fürdőjük mel-
lett lopakodott el. A máskor gondosan ápolt fürdőhely
a teljes elhanyagoltság állapotát mutatta. A folyópartot
benőtte a fű és a bokrok. Do úgy gondolta, hogy leg-
alább egy éve nem járt már itt senki.
Gyanakodva futott végig a városon. A piramisok fe-
nyegetően néztek le rá. Do csak abban bízott, hogy ha
néhány kicsi itt is él valahol, ha megpillantják, jaguár-
nak vélik.
De nem volt kicsi a környéken.
A kicsik lakóhelyeinek elfalazott bejáratai is végle-
ges távozásukról árulkodtak. Természetesen megtehet-
te volna, hogy megbontja a falat és betör a járataikba,
csakhogy ez hosszú időt vett volna igénybe, és egyál-
talán nem volt biztos benne, hogy kifizetődnének-e az
erőfeszítései.
Hosszú órákat vesztegetett nyomolvasással. Meg-
próbálta megállapítani, milyen irányban távozhattak a
kicsik a városból, de kutatása csúfos kudarccal zárult.
A szökevények minden nyomot eltüntettek maguk mö-
gött; amit véletlenül meghagytak volna, azt az idő mú-
lása tette semmivé.
Kétségbeesetten futkosott a romok között, mígnem
fáradtan leroskadt egy piramis árnyékába. Az épít-
mény tetejéről Csakmol nézett le rá szomorú szemek-
kel. Az istent félig fekvő helyzetben ábrázolta a szob-
rász. Valahova ismeretlen messzeségbe nézett, az erdő
fái közé, talán oda, ahol a kicsik felverték új tanyáju-
kat. Mintha szemrehányás tükröződött volna kőből fa-
ragott tekintetében. Szemrehányás, amiért ismét magá-
ra hagyták. Mint annak idején az indiánok, akik készí-
tették. Megszülték kőből, áldozatot mutattak be neki,
majd a dzsungelbe vesztek. Azóta üresen simul a kőtá-
nyér a kezében, amelyre hajdan az áldozat kitépett szí-
vét helyezték. Azóta nincs számára áldozat. A kicsik
sem áldoztak neki. A kicsik más isteneket imádtak, bár
vele sem bántak rosszul. Csak aztán elmentek. Felszed-
ték a sátorfájukat, és búcsú nélkül távoztak. Ismét kihalt
és néptelen az Erdőbe Süllyedt Város, csupán a maj-
mok, ezek az ostoba férgek játszadoznak benne, s nem
átallnak a fejére mászni, hogy mást már ne is említsen.
És Csakmol mégiscsak mosolygott. Mosolya azon-
ban nem volt barátságos. Inkább bosszúszomjas és dia-
dalittas: a kegyetlen jövőt vetítette előre. Ő már látta;
amit más már elképzelni sem tudott: az apokalipszist, a
Föld pusztulását. Ismerté a maja jövendöléseket, hi-
szen ő tanítottá meg az indiánokat a jövő ismeretére.
Ő már látott pusztulást, nem is egyet. És ismét látni
fog. Ezek a nyomorult majmok el fognak pusztulni va-
lamennyien. És velük együtt az emberek is.
Do természetesen nem foglalkozott Csakmollal.
Egyedül és kizárólag a kicsik érdekelték. Hol vannak,
és hol van Da? Hol van Alec Ferguson?
Tenyerébe hajtotta a fejét, és gondolkodott. Merre
induljon tovább? Hiszen az erdő végtelen; ezer évig is
járkálhatna benne, mégsem találná meg őket. Ráadásul
a holdtölte itt van a nyakán; nem is mer rágondolni,
hogy mi történik, ha addigra sem bukkan rájuk.
Addig töprengett, amíg ráköszöntött az éjszaka.
A hold felkúszott az égre, ezüstös fénybé burkolva a
piramisokat. Ha egy fantáziadús festő láthatta volna az
Erdőbe Süllyedt Várost éjjel, holdfénynél, soha többé
semmi másra nem pazarolta volna a festékét. Csak a
várost festette volna. Az ezüstcsúcsú piramisokat,
amint semmibe tűnt évezredekről, évmilliókról mesél-
nek. Amelyeknek ők maguk természetesen nem voltak
a tanúi, csupán a langyos szél mesélt róluk.
Do ezúttal nem volt fogékony a természet szépségei
iránt. Szinte nem is érzékelte az idő múlását. Lassan
kezdte belátni, hogy vereséget szenvedett - küldetése
csúfos kudarccal járt. Testvérét és Alec Fergusont
megölik a kicsik.
Ekkor pillantotta meg a két nyulat. Talán nem is
nyulak voltak, hanem másféle rágcsálók - Do nem is-
merte őket - mozgásuk mindenesetre a nyúlra emlé-
keztette. Hosszú füleik voltak, fehér, kicsi, tömzsi far-
kuk, izgő-mozgó bajuszkájuk. Ott ugráltak előtte alig
néhány méternyire.
Do rájuk pillantott, de meg sem moccant. Az állatok
valószínűleg szobornak hitték, egy jaguár szobrának.
Félénken megnézték maguknak; de nem láttak rajta
gyanúsat. Mi a csodát is látna két nyúl egy kőszobron?
Do gyomra halkan megkordult, jelezve, hogy más-
fél napja nem evett. Régi-régi emlékek ébredtek a szí-
vében: az elfelejtett vadászatok emlékei. Hogy is volt
az, amikor Mával és Dával majomvadászatra indult?
Vagy amikor azt a hatalmas szarvast ejtették el?
Amíg az emlékeivel bíbelődött, keze önálló életre
kelt. Bekúszott a táskájába, és kihúzta belőle a dobó-
hálót.
Még szerencse, hogy elhozta magával. Igaz, hogy az
utóbbi éveken inkább csak konzervet foghatott volna
vele, de azért talán még nem felejtette el egészen a
használatát. Annak idején bezzeg sosem tévesztette el
a célt. Ma sokszor meg is dicsérte érte, és példaképül
állította Da elé. Da szeme ilyenkor tüzet szórt, és na-
pokra elvonult az erdő mélyére, hogy a hálódobást
gyakorolj a.
A nyulak ismét visszaugrándoztak hozzá. Nem tudta
miért, de hát ki tudna a nyulak gondolkodásán eliga-
zodni?
A fülesek rácsodálkoztak, és türelmesen várakoztak.
Mintha arra biztatták volna, hogy kapja el már őket.
Mintha szerettek volna belekerülni a hálójába. Do ak-
kor arra gondolt, hogy talán az erdő akar ajándékkal
kedveskedni neki. Így üdvözli a hazatért, tékozló fiút.
Do nem habozott elfogadni az ajándékot. Keze vil-
lámsebesen meglendült, hogy egyszerre mind a két nyu-
lat elkapja. Úgy látszik azonban, az erdő méltatlanra
pazarolta a jóindulatát. Abban a pillanatban ugyanis,
ahogy a háló felröppent a levegőbe, meg is perdült. Ha
Ma látta volna, bizonyára felüvöltött volna dühében,
és napokig szóba sem áll vele. Hiszen ezerszer elma-
gyarázta neki, hogy amikor elhajítja a hálót, vissza kell
fojtania a lélegzetét. Ha zihál, vagy levegő után kap-
kod, a háló megperdül, és irányíthatatlanná válik.
Ma szerencsére nem volt itt, így nem is láthatta a há-
lóban vergődő nyulat és a másikat, amint rémülten el-
iramodik. Do mégis meghallotta szinte már-már hisz-
térikus morgását. Utána! Utána, te szerencsétlen!
Do engedelmeskedett a morgásnak. Elkapta a nyu-
lat, kiemelte a hálóból, aztán anélkül, hogy megölte
volna, bedugta a tarisznyájába, és már futott is, a másik
után.
Csak később, hónapok múlva ért rá eltöprengeni
rajta, vajon ki vezette akkor ott a kezét? A dzsungel?
Anyja, Ma? Vagy valaki egy másik világból?
Az Erdőbe Süllyedt Városban azonban nem gondolt
ilyesmire. Futott a nyúl után, hogy megfogja: Mert ha
nem, élete végéig hallgathatja majd Ma szemrehányó
korholását.
Ha nem fut a nyúl után, talán soha nem bukkan rá
arra a valakire, aki a nyomában járt.
És akkor szomorú, mondhatni tragikus fordulatot
vettek volna az események.

20.
Do azonban megpillantotta az erdőben kóborló lába
nyomát. Éppen akkor, amikor elkapta a másik nyulat
is. A nyúl egy fa alatt legelészett, és esze ágában sem
volt elmenekülni előle. Mintha csak rá várt volna. Do
meglendítette a hálót - immár vigyázva, hogy ponto-
san az állatra hulljon. Ebben a másodpercben pillantott
meg nem messze a fülestől egy kis kopasz foltot a fű-
ben, közepén a lábnyommal. Egy jókora bakancs talp-
lenyomatával. Ettől annyira meglepődött, hogy a háló
ismét megperdült. Szerencsére menet közben még si-
került korrigálnia a hibát. Így a háló pontosan a nyúlra
hullott. -
Do elkapta, a vergődő állatot, berakta a másik mellé
a tarisznyájába, aztán a lábnyomot vette szemügyre.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy egészen friss. Aki itt
hagyta, alig pár perce járhatott erre.
Do érezte, hogy hideg futkos a hátán. Tehát valaki
mégiscsak követi. Észrevette az ernyőjét és követi. Jól
van, csak hadd kövesse!
Egyszeriben megfeledkezett az éhségéről és a nyu-
lakról is. Ha nem feledkezett volna meg róluk, bizo-
nyára el is engedte volna őket. Az állatok azonban
csendben lapultak a tarisznyájában, mint akik nagyon
jól érzik magukat a biztonságos sötétben.
Dónak nem esett nehezére követni az ismeretlen
nyomát, hiszen annyira friss volt, hogy még egy zöld-
fülű is könnyedén követhette volna. Hát még ő, az er-
dő fia. Bár a jaguárok, őszintén szólva, nem valami
nagy nyomkövetők. Ők inkább a szag után mennek.
Amikor már annyira megközelítette a lopakodót,
hogy lassan fel kellett bukkannia előtte, úgy döntött,
hogy felmászik egy fára. Nem tudott ugyan a liánokon
lendülni, mint Tarzan - nagy volt a gyanúja, hogy a va-
lóságban ez nem is lehetséges - az ágakon viszont
nagy biztonsággal mozgott. S mivel a fák lombja ösz-
szeért, úgy járhatott rajtuk, mint az országúton.
Akkor döbbent meg igazán, amikor észrevette a szi-
várványszínű foltot a földön. Úgy meglepődött, hogy
bele kellett kapaszkodnia egy vastagabb ágba. Mi a fe-
ne ez? Az ejtőernyője darabkája?
A hold kibukkant egy felhő mögül. Ahogy végigön-
tötte fényét a fákon, egyetlen, kósza sugara az ernyő-
fecnire esett. A szövetdarab mintha fellángolt volna.
Színes útjelzőként ragyogott a fényben.
Do nem tudta, mit tegyen. Dát és Alec Fergusont
kellett volna keresnie, ő mégis az ismeretlent vette
űzőbe.
Ösztöneinek engedelmeskedett, mint már annyiszor
az őserdőben.
Márpedig az ösztönei még sohasem csalták meg.

21.
Reggel volt, amikor végre megpillantotta az ismeret-
lent. Ekkor már messzire jártak az Erdőbe Süllyedt
Várostól - amennyiben az a néhány kilométer, amit
megtettek, messzinek számít. Ott azonban, ahol pár
méter is embertelen kínok áron győzhető csak le, ez is
nagy teljesítmény. A férfi mindenesetre ott gyalogolt
alatta. És immár nem őt követte: ment előre a maga út-
ján.
A nap ezekben a percekben lángolt fel az égen.
A hatalmas fák árnyékában még nem sok látszott belő-
le, csupán szürke csíkok hullottak le az ágak között a
bokrokra. A férfi tempósan haladt bozótvágó késével a
kezében, de csak akkor sújtott le vele, ha egy különö-
sen tüskés vagy ragadós bokor állta az útját. Ilyenkor
odacsapott, és levágott róla néhány ágat.
Do azonnal észrevette, hogy tapasztalt erdőjáróval
van dolga - a fickó láthatóan takarékoskodott az erejé-
vel. Igyekezett olyan utat választani, ahol csak ritkán
kellett használnia a bozótvágóját.
Do megpróbált a férfi arcába nézni. Nem ment köny-
nyen, mert olyannyira lehajtotta a fejét, mintha szán-
dékosan rejtegette volna. Vajon ki elől?
Do kezébe vette a dobóhálót, és azt mérlegelte, hol
hajítsa a fejére. Ahhoz kissé lejjebb kellene ereszked-
nie, és egy olyan ágat találnia, amelyen végig tud fe-
küdni. Az ágnak természetesen kereszteznie kell azt az
alig-ösvényt, amelyen a terepszín ruhás férfi halad. Ha
már ott van felette, ráhajítja a hálót, meghúzza a zsinór
végét, s amíg áldozata a szabadságáért küzd, ráugrik,
és a torkára helyezi a késpengét. A többit majd meglát-
juk.
Olyan óvatosan mozgott odafent, ahogy még soha
életében. Így sem tudta azonban elkerülni, hogy né-
hány levél, fakéreg darab, elszáradt ág le ne hulljon a
fákról. Ha ráérősebben mozoghatott volna, talán óva-
tosabban ölelhette volna az ágakat. Csakhogy követnie
kellett a viszonylag tempósan haladó fickót, sőt meg is
kellett előznie.
Megkettőzte a sebességét. Most már valóban sok
minden potyogott odafentről - szerencséjére egy ina-
jomcsapat is felbukkant a lombok között. A férfi még
erre sem emelte fel a fejét, pedig a majmok már egé-
szen közel jártak hozzá.
Végül csak megtalálta a megfelelő ágat. Végigfe-
küdt rajta, és hálóval a kezében várta a férfit.
Nyújtotta a kezét, hogy ráhajítsa a hálót.
Aztán majdnem felkiáltott meglepetésében.
A férfi színes szövetdarabot tartott a kezében, amely
minden kétséget kizáróan az ejtőernyő darabkája volt.
És nemcsak hogy tartotta, hanem meg is lengette a
feje felett.
Mintha arra figyelmeztette volna vele, hogy marad-
jon a helyén, és ne közeledjék hozzá. A szivárványszí-
nű szövet ráhullott egy bokor ágára, és ott is maradt
mozdulatlanul.
Ekkor az ismeretlen felemelte az arcát mintha csak
meg akarná mutatni a leselkedőnek.
Do majd leesett a fáról rémületében.
Tony Cartwright volt az ösvényen haladó férfi.

22.
Csak feküdt az ágon, és fogalma sem volt róla, mit te-
gyen. Mi az ördög ez az egész? Mit keres Tony az er-
dőben, és egyáltalán, hogy az ördögbe jutott ide?
Ahogy feltette magának a kérdést, már meg is adta rá a
választ. Természetesen ejtőernyővel. Hiszen a gép a
szürkületben tett még egy kört a feje felett. Ekkor ug-
rott utána Tony. De vajon mi az ördögért?
Hirtelen belévágott a felismerés. Tony előre kiter-
velte a dolgot. Nem engedte meg neki, hogy vele jöj-
jön, és ő mégis vele jött. Gondolnia kellett volna,rá,
hogy Tonyt nem lehet olyan könnyen lerázni. De hát
mit akar kellő tapasztalat híján az őserdőben?
Most lett volna csak igazán kedvére Tony fejére ha-
jítani a dobóhálót. Aztán kissé megszorongatni a nya-
kát. Azt hiszi Tony, hogy mindenkivel játszadozhat?
Vegye tudomásul, hogy már felnőtt: már nem egysze-
rűen csak egy morgolódó jaguárkölyök az őserdőben,
hanem...
Ebben a másodpercben pillantotta meg a korongot.
Úgy termett Tony előtt, mintha a semmiből, vagy egy
másik dimenzióból bukkant volna elő.
Do torkát összeszorította a rémület.
Már-már a tarisznyájába nyúlt, hogy kihúzza a nyu-
lak alól a lopott korongok egyikét, amikor Tony figyel-
meztetőn felemelte a kezét, és ismét felnézett rá. Úgy
tett, mintha a korong útját követné, de Do biztos volt
benne, hogy Tony feléje nézett.
Félreérthetetlen figyelmeztetés és tiltás volt a tekin-
tetében: ne avatkozz az eseményekbe, maradj távol a
korongtól!
Az ismeretlenből előbukkant korong eközben meg-
közelítette Tonyt. Immár alig néhány méternyire lebe-
gett előtte a levegőben.
Tony úgy tett, mintha csak ekkor vette volna észre.
Halk kiáltást hallatott, és megtorpant. Úgy szemlélte a
vele szemben lebegő micsodát, mintha most látna ilyet
életében először.
Aztán azt tette, amit hasonló esetben tennie kellett.
Lehajolt, felemelt egy letört száraz ágat, és a kezébe
szorította. Aztán óvatos mozdulatokkal, mint ahogy az
afrikai törzsi vadász egy hosszú bottal megbökdösi a
mérgezett nyíllal elpusztított oroszlán hulláját, bök-
dösni kezdte a korongot. Azaz csak bökdöste volna.
A korong ügyes mozdulatokkal eltáncolt a faág elől.
Kecsesen mozgott, mint a lepkék. Tony el is gyönyör-
ködött volna a táncában, ha nem látta volna már elég-
szer a korongok halálos libegését.
Ha Tony nem tiltja meg neki, Do azonnal a segítsé-
gére sietett volna - bár valószínűleg hiába. Ahhoz,
hogy megmérkőzhessen a koronggal, kedvezőbb tere-
pet kellett volna választania. Így hát kénytelen végig-
nézni, hogy a kegyetlen kőfegyver esetleg megöli a ba-
rátját.
A korongnak azonban nem azt parancsolták, hogy
ölje meg. Pedig Tony megpróbált meglépni előle. Felé
ütött az ággal, majd oldalra ugrott, és bevetette magát a
bokrok közé. Balszerencséjére azonnal belebotlott va-
lamibe. Amikor felemelte a fejét, rémülten látta, hogy
a korong ismét ott lebeg előtte. Megbillent egy kicsit a
levegőben, aztán az arcához csapódott.
Do behunyta a szemét. Tudta, hogy a korong széle
borotvaéles - ilyen volt az ő lopott korongjainak a pe-
reme is - s egyetlen kis billenéssel leszelhetné vele
Tony Cartwright fejét.
A korong akkor ismételten bebizonyította, hogy
egyelőre nincsenek gyilkos szándékai. Pedig megvág-
ta Tonyt. Egészen kicsit, a bal orcáján. Aztán a jobb ol-
dalára röppent, és továbblebegett.
Do remélte, hogy Tony megérti, mit akar tőle a ko-
rong. Azt, hogy térjen vissza az ösvényre.
Cartwright habozott, a korongra nézett, aztán fel-
emelt egy újabb ágat. A korong, úgy látszik, nem bán-
ta, mert semmilyen gyanús mozdulatot nem tett. Csak
lebegett várakozón.
Tony visszaballagott az ösvényre. A korong is kö-
vette, mintegy másfél méternyire elmaradva mögötte.
Tony, amikor az ösvényre ért, hirtelen megfordult és
feléje ütött.
Gyors volt a mozdulata, de a korong még gyorsabb.
Oldalra billent, majd nekivágódott a botnak. Halk
réccsenés hallatszott, s a bot kirepült Tony kezéből.
Nem az egész csak a nagyobbik része. Egy markolat-
nyi ott maradt a markában.
Tony csak állt az ösvényen földbe gyökerezett láb-
bal, a bot csonkját nézegetve. Mintha ekkor döbbent
volna csak rá, hogy ki is az ellenfele. A korongra bá-
mult; és beharapta a szája szélét.
Vett egy mély lélegzetet, aztán elindult az ösvényen.
A korong tett egy kört a feje felett, majd mögötte ma-
radt. Jelezve, hogy nem szabad visszafordulnia. Tony
nem is fordult vissza. Do a fáról is jól látta, hogy véres
az arca, ahol a korong megvágta.
Do ekkor már tisztában volt Cartwright tervével.
Tony azzal is számolt, hogy mi lesz akkor, ha Do nem
találja meg a kicsiket az Erdőbe Süllyedt Városban. Ha
már elköltöztek onnan. Egyetlen módja van csak, hogy
megtudják, hol rejtőznek: elfogatja, és jelenlegi tanyá-
jukhoz kísérteti magát velük. Hiszen úgyis itt a hold-
tölte, áldozatra van szükségük.
A neheztelést immár aggodalom váltotta fel a szívé-
ben. Már nemcsak a testvére és Alec Ferguson élete
van a kezében, hanem Tony Cartwrighté is.
Olyan nyomást érzett a hátán, mintha a nyulak he-
lyett ólommal töltötte volna meg a tarisznyáját. Jósá-
gos isten, mi lesz, ha csütörtököt mond? Márpedig, ha
Tony nem vállalta volna a kockázatot, talán soha nem
bukkannának a kicsik nyomára. Télihold előtt semmi
esetre sem.
A korong viszont odavezeti őket.
Hogy aztán mi lesz-akkor, ha odaértek, arról Dónak
halvány fogalma sem volt.

23.
Jó néhány órás erőltetett menetelés után elérték a ki-
csik legújabb rejtekhelyét. Do a fákról jól megfigyel-
hette, hogy a korong többször is lapjára fordul, és hát-
ba üti Tonyt, sebesebb járásra sarkallva vele. Tony en-
gedelmesen megszaporázta a lépteit. Így is késő
délután volt, amikor a sziklafalhoz érkeztek.
Do nem ismerte valami jól ezt a helyet, hiszen nem
volt itt az égvilágon semmi látnivaló. A szikla megkö-
zelíthetetlennek bizonyult még az ő számára is. Egy
valamikor kettétört hegy meredek fala volt, életnek
alig látszott nyom rajta. Csupán aprócska bokrok ka-
paszkodtak a kőszirt réseibe.
A korong úgy felturbózta magát, hogy Tony megtor-
pant tőle. Kíváncsian nézett a sziklafalra, amelyen
egyelőre nem látszott mozgás.
A hold előbukkant a fák lombja mögül, és levilágí-
tott Tony Cartwrightra. Do látta, hogy Tony a sziklát
vizsgálja. Eszerint ott kellene lennie valaminek.
A sziklafal környékén nem látszottak hatalmas fák:
mintha a dzsungel óvatosan visszahúzódott volna tőle.
Mintha az erdő megérezte volna, hogy a szikla hatal-
mas erő, nem jó közvetlen kapcsolatba kerülni vele.
Még a hozzá legközelebb álló hatalmas fák is meggör-
bítették a törzsüket, és aggódva az ellenkező irányba
hajoltak.
Do a fáról, amelyen lapult, messzebbre ellátott, mint
Tony Cartwright. Látta a sziklán túli erdőt, amely sze-
mernyit sem különbözött attól, amelyben eddig kutya-
goltak. A kőfal a dzsungel közepén emelkedett, de
mégis elszigetelve attól: És néptelen volt, mint az em-
ber nem járta sivatagok.
Tony Cartwright többször is kísérletet tett, hogy el-
induljon valamerre, de a korong mindannyiszor meg-
állította. Ha csak egy kicsit is megmoccant, máris ott
billegett körülötte, borotvaéles peremét mutogatva.
Tony Cartwright ilyenkor megdermedt, és nem moc-
cant.
Do nem tudta, mit tegyen. Ösztöneivel megérezte,
hogy a korong parancsra vár. Vajon mi az ördög lehet
ez a parancs? Nem szerette volna látni, hogy Tony feje
egyszer csak felröppen a levegőbe, és végiggurul a
sziklafal előtt. Nyugtalanságát azzal igyekezett csilla-
pítani, hogy ha a kicsik akarták volna, már korábban is
megölhették volna. Felesleges lett volna végiggyalo-
goltatni az erdőn. Meg akarják ugyan ölni Tonyt, csak
éppen máshogyan. Holnap megtelik a hold: áldozatra
van szükségük.
Do nem sokat tudott az Angol és a kicsik közti meg-
állapodásról, és a kicsik belső viszonyait sem ismerte.
Honnan is sejthette volna, mi zajlik közöttük... ő csak
annyit tudott - az Angol annyit mesélt neki - hogy
fegyverszünetet kötöttek velük; de azért jó lesz vigyáz-
ni, mert nem ismerik őket, nem tudhatják, mennyit
számítanak náluk az ígéretek.
Úgy tűnik, nem sokat. Tony Cartwrightot sem azért
ejtették foglyul és őriztetik a korongjukkal, hogy mál-
nafagylalttal kínálják meg. Áldozat leszel, Tony, vinne
el a fene, amiért nem árultad el, hogy mi a terved!
Hogy a csodába húzzalak ki a pácból, mi?
Idáig jutott, amikor mintha halvány köd ereszkedett
volna a szikla elé. Káprázni is kezdett tőle a szeme
rendesen. Megdörzsölte, és ismét a falra meresztette a
szemét. Aztán felkiáltott: nem törődve vele, hogy a ki-
csik meghallhatják a hangját:
Tony már nem állt a szikla előtt, és a korong sem
repkedett körülötte.
Csak a holdfény ragyogott a dzsungel felett.
Kárörvendően, rosszindulatúan.

24.
Do tudta, hogy kockáztatnia kell. Oda kell rohannia a
sziklához, és megpróbálni megkeresni Tony nyomát.
Akármerre is taszigálta a korong, kell, hogy nyoma
maradjon a sziklatörmelék között. Ha nincs nyom, ak-
kor mindennek vége. Holnap megtelik a hold.
Amíg a fal felé futott, nem tudott szabadulni a gon-
dolattól, hogy kíváncsi szemek figyelik minden moz-
dulatát. Bár nem érezte a pillantásukat a testén, jobb az
óvatosság.
Leguggolt, majd négykézlábra ereszkedett. Ki tudja,
milyen a figyelőrendszerük. Hátha jaguárt jelez nekik
a közeledése. Elvégre jaguárbunda és jaguárkoponya
van rajta.
Nem sokkal azután, hogy elérte a.szikla alját, észre-
vette Tony lábnyomait. Itt állt, amikor a korong megál-
lította. A mélyen benyomódott, kontúrtalan nyomok
azt bizonyították, hogy Tony sokáig toporgott egy he-
lyen. Ez meg mi a fene?
Lehajolt, hogy jobban lássa a porba karcolt nyíl-
vesszőt. Tony a bakancsa orrával rajzolta a porba. Fel-
tehetően akkor, amikor elveszítette a szeme elől.
Eszerint nem volt káprázat a furcsa köd. A kicsik ki-
találtak valamit, hogyha szemtanúja akadna Tony ér-
kezésének, azt már ne figyelhesse meg, hogyan hatol
be a sziklafalba. Mert ahhoz kétség sem férhetett, hogy
Tony a falban tűnt el.
Cartwright attól a pillanattól kezdve, hogy beleme-
rült a ködbe, mást sem tett, csak nyilakat rajzolt a ba-
kancsa orrával. Nem volt nehéz követnie őket, hiszen
annyit azért értett a nyomolvasáshoz, hogy ne hagyja
megtéveszteni magát.
A nyilak jelezte csapás a sziklafal legmeredekebb
része felé vezetett, ahova szinte lehetetlen volt felka-
paszkodni. Do meg volt győződve róla, hogy Tony
magától nem is tudott volna feljutni oda.
Ő azonban igen.
Elmosolyodott, és arra gondolt, hogy mekkora meg-
lepetést okoz majd a kicsiknek - akár legyőzi őket,
akár ők győzik le őt. Bárhogyan is végződjék a kaland-
ja, a kicsik elismerőn húzzák majd el a szájukat - ha
egyáltalán van nekik - a teljesítménye láttán. Megta-
lálta a hozzájuk vezető utat a meredek kőfalon.
Követte a nyilakat, követte Tony egyre halványuló
lábnyomát, aztán egyszerre csak úgy eltűnt előle mind-
kettő, mintha szél fújta volna el őket. Sem nyom nem
látszott a talajon, sem nyílvessző. Tony eltűnt. Még-
hozzá nyomtalanul.
Do a sziklafalhoz lapult, és megütögette a kezével a
sziklát. Sehol egyetlen kis rés. Itt már növények sem
nőttek a hasadékokban, mivel egyáltalán nem is voltak
hasadékok. Ha pedig nincsenek, ez annyit jelent...
Elővette a táskájából az egyik korongot, és a kezébe
fogta. A korong néma volt, süket és mozdulatlan; lát-
szólag rég kiszállt már belőle az erő, amely valaha mű-
ködtette.
Do tudta, hogy egyetlen esélye mégiscsak a korong.
És ez Tony Cartwright, Alec és Da esélye is. És talán
az övé is.
Minden idegsejtje azt súgta neki, hogy bízzon a ha-
lott korongban, csak ő mentheti meg.
Még egyszer megnézegette a jó tíz méterre alatta fe-
ketedő nyílvesszőt, aztán letette a korongot egy kiálló
sziklaperemre. Kissé hátrahúzódott és várt.
A hold megdermedt az égen, és lélegzet-visszafojtva
bámult rá.
Ő is visszafojtotta a lélegzetét, de talán még a fák és
a bokrok is. A bőgőmajmok is dermedten figyeltek az
ágakon.
Do csak annyit látott a furcsa csendben, hogy a fal
hirtelen elfordul előtte. Olyan sebesen, hogy majd-
hogynem lesodorta a mélybe. Mögötte fekete barlang-
száj tátongott.
Megfordult, vetett egy vágyódó pillantást ifjúsága
színhelyére, aztán beugrott a nyílásba.
Be a kicsik birodalmába.

25.
Ekkor már ott lapult a kezében a kettes számú korong.
Az elsőt otthagyta a bejárat előtt - valami azt suttogta
a lelke mélyén, hogy hagyja ott. Talán így nem zárul
be mögötte a menekülés útja.
Annyira sietett, hogy nem is ért rá alaposabban
megszemlélni a barlangot. Annyit látott csupán, hogy
emberi - emberi? - kéz műve; a sima falak tudatos
megmunkálásról tanúskodtak. A barlang néhány lépés
után föld alatti folyosóba torkollott, amely a szikla is-
meretlen mélységeibe vezetett.
Tétovázás és pihenés nélkül futott tovább. A járat
meglehetősen kényelmes volt. Nem értette ugyan,
hogy a kicsik miért építettek maguknak ilyen felesle-
gesen magas alagutat, nem ért rá töprengeni rajta. Mi-
nél előbb meg kell győződnie róla, hogy Tony és a má-
sik kettő él-e még.
Hosszú percekig futott a végül is egyre szűkülő já-
ratban, amikor olyan keskeny részhez ért, hogy azt hitte,
összenyomják a falak. Odakint az erdőben nem szokta
meg a bezártságot. Mintha valaki elmarkolta volna a
torkát. Rá kellett parancsolnia magára, hogy folytatni
tudja az útját. Így is szakadt a verejték a homlokáról,
amint előreküzdötte magát.
Ekkor gondolt csak rá, hogy vajon mi az ördög vilá-
gíthat körülötte. Óvatosan a járat oldalához érintette a
t;ezét. Kristályok! Kristályokat zártak be a falba! A kris-
tályok világítanak.
Do meglepetten tántorodott hátra. Akkora terem be-
járatánál állt, amelyben még egy európai székesegyház
is elfért volna. Vajon hogy csinálhatták? Mivel véshet-
ték ki a sziklából, és hova tették a törmeléket? Do nem
sejtette, hogy a kicsik nem a saját erejüket használják
az építkezéseiknél. A korongok dolgoznak helyet-
tük. Azok viszont magától a földtől nyerik az energiá-
jukat.
Ha lett volna elég ideje, elámulhatott volna a terem
nagyságán, s nem utolsósorban azon, hogy a derengő
világosság itt, a föld alatt, mennyire otthonos, barátsá-
gos.
Do azonban nem gondolt ilyesmikre. Főleg akkor
nem, amikor észrevette a terem közepén álló oltárt.
Az oltár egyetlen hatalmas kristályból készült: ezt
csiszolták oltár formájúvá. Olyan volt, mint Chichén
Itzában vagy egyebütt a kőoltárok.
Az oltáron három mozdulatlan test feküdt. Do óva-
tosan körbepislogott, de nem látott kicsit a közelben.
Hóna alá kapta a korongját, négykézlábra ereszkedett,
és az oltárhoz ugrált. Ha lennének rejtett érzékelők a
teremben, jelezzenek csak jaguárt.
Megkönnyebbülve felsóhajtott, amikor végigfutott a
pillantása a három áldozatra szánt arcán. Tony Cart-
wright csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, félig
nyitott szájjal, alig lélegezve. Mélyen aludt, mintha ki
tudja, mióta aludna. Pedig Do tudta: tíz perce sincs
még, hogy elszenderült.
Ferguson és Da látványa viszont komolyan megren-
dítette. Csontsovány volt mindkettő, különösen Da.
Vékony selyemruhája több helyen is elszakadt, fosz-
lásnak indult. Dónak hirtelen Csipkerózsika meséjeju-
tott az eszébe. Da is ilyen Csipkerózsika. Ki tudja,
mióta alszik már itt a barlangban?
Dühösen felmordult, hogy elűzze az elérzékenyü-
lést, amely testvére láttán tolult fel benne. Nem sza-
bad! Most nem szabad! Ki kell vinnie őket minden-
áron!
Alec Ferguson nyitott szeme a halványan világító
mennyezetre meredt. Do elhúzta előtte a tenyerét. Alec
szeme meg sem rebbent.
Do felsóhajtott, és kirántotta tarisznyájából a harma-
dik korongot is: Fogalma sem volt róla, mit tesz, csak
tette a dolgát. Alighanem ő is álomba menekülhetett
néhány pillanatra, mert amikor magához tért, fogalma
sem volt róla, miért helyezte a korongok egyikét Da
mellére, a másikat pedig Alecéra. Kitátotta a száját, és
levegő után kapkodott.
Először Alec Ferguson tért magához. Olyan hirtelen
emelte fel a kezét, és kapott majd derékig érő szakállá-
hoz, hogy Do hátrahőkölt tőle. Azt hitte, Alec testében
egy kicsi bujkál, és el akarja kapni.
Ferguson azonban csak a saját szakállát kapta el.
Meghúzogatta, mintha meg akarna győződni róla, va-
lódi-e, aztán leejtette a kezét maga mellé, a lágyan vi-
lágító oltárra.
Da ébredése már lassúbb volt. Előbb az egyik keze
mozdult meg - olyan vékonyra fogyott, mint a cserjék
ágai - majd a lába. Do arcán könnycseppek gördültek
végig. Aztán ismét ködbe burkolódzott előtte a világ.
Amikor ismét magához tért, Alec az oltáron ült, és
kába tekintettel nézett rá. Csak nehezen mozdult a szá-
ja, s amikor megmozdult, úgy potyogtak ki rajta a sza-
vak, mintha ők is hosszú álmot aludtak volna.
- Te vagy az... Do?
- Én vagyok - nyögte Do.
- Hol van...
Aztán észrevette a feltápászkodó Dát. Felemelte a
karját, és magához húzta a lányt.
- Da... Da...
Do felemelte a Da mellett heverő korongot, és Tony
mellére tette. Tony ébredése jelentősen különbözött a
másik kettőétől. Abban a pillanatban, ahogy a korong
megérintette a testét, már fel is pattantak a szemei. Fel-
ugrott, és előretartotta a kezét, mintha fegyver lenne
benne.
- Fel a kezekkel, rohadékok!
- Tony... - nyögte Ferguson - hogy kerülsz te ide?
Da is nyöszörgött valamit, de Do nem értette, mit.
Nem volt még egészen tiszta a feje. Mindenesetre fel-
kapkodta a korongokat, és ismét a hóna alá szorította
őket.
- Mi történt... velünk, Do? - kérdezte Alec Ferguson.
- Do - nyöszörögte Da is. - Kedves... Do!
Alec Ferguson körbejártatta a szemét a föld alatti
palotában.
- Hol a kij árat?
- Arra!
- Akkor gyerünk!
Do odaadta az egyik korongot Alecnek és rákiáltott,
hogy szorítsa erősen a hóna alá. A másikat Dának
nyújtotta.
- Mit csinálsz, Do?
- Nem tudom... mit csinálok! - nyögte. - Ott a kijá-
rat.
Jóllehet köd borult az agyára, azért megfelelően ér-
zékelte maga körül a világot. Elégedetten nyugtázta,
hogy nem tántorog, nem szédeleg, ugyanolyan gyor-
san és erőteljesen mozog, mint idefele jövet. Csak már
gondolkodni tudna! Csak oszlana már fel az az átko-
zott köd!
Tony Cartwright ott futott mellette - ezen sem talált
semmi meglepőt. Nem úgy a másik kettőn. Da és Fer-
guson mintha repültek volna: lábuk alig-alig érintette a
követ. Még a térdüket sem mozgatták. Do meg mert
volna esküdni rá, hogy földöntúli erő röpteti őket a ki-
járat felé.
Figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak a fejükre,
óvakodjanak a falaktól, de mire kimondhatta volna,
Alec és Da már el is tűnt a kijáratban.
Cartwrightot nem ragadhatta magához a furcsa bó-
dulat, mert futás közben rákiáltott.
- Ügyes vagy, Do! Legszebb álmomban sem gon-
doltam volna...
Legközelebb akkor tért magához, amikor holdfényt
látott körös-körül. A friss levegő éles késként hasított a
tüdejébe. A másik három ott kapaszkodott a sziklán
nem messze tőle. Felkapta a korongot, és rájuk kiáltott.
- Be az erdőbe!
Nem emlékezett rá, hogy jutott le a meredek falon.
Arra pedig végképp nem, hogy a többiek hogyan jutot-
tak le. Amikor elhúzódott a köd az agyáról, és nem is
borult rá soha többé, már odalent vacogtak egy hatal-
mas páfrány tövében. Vacogtak, pedig forró volt körü-
löttük a levegő.
- Hol vagyunk...? - kérdezte Ferguson. - Te jó is-
ten, mi ez itt rajtam?
A szakállát huzigálta nagy igyekezettel.
- A szakállad - világosította fel Tony Cartwright.
- A szakállam? - hökkent meg Ferguson. - Hiszen
nincs is szakállam! Egy éve múlt, hogy lenyírtam a
kecskeszakállamat is. Ilyen bozontot pedig soha nem
is hordtam. Jézusom, Da, hogy nézel ki?
- Hogy nézek ki? - kérdezte a lány szorosan össze-
fonva a mellén a karját.
- Hát... nem valami jól. Zörög minden csontod. Éle-
temben nem láttalak még ilyen soványnak.
- Te sem vagy pufók.
Alec felkapta a fejét.
- Milyen hónapban vagyunk, Tony?
- Júliusban - mondta Cartwright.
Ferguson eltátotta a száját.
- Júliusban? Akkor... hova tűnt fél év az életünk-
ből? Január volt, amikor... lefeküdtünk... többre nem
emlékszem. Mi a csoda történt velünk?
- Elkaptak benneteket - mondta Cartwright.
- Kik?
- A kicsik.
- Az lehetetlen! A kicsik nem ellenségeink!
Cartwright nem szólt többé a kicsikről. Helyette Do
vállára vert.
- Nem haragszol, ugye?
- Alaposan átvertél - panaszkodott a fiú.
- Muszáj volt. Ha nem dobom oda magam csalinak,
soha nem találtuk volna meg őket.
- Azért megmondhattad volna.
- Nem egyeztél volna bele.
Ebben volt valami. Do nem is haragudott Tonyra.
Főleg, hogy szerencsésen alakultak a körülmények.
Ahogy Da és Alec egyre jobban lett, egyre több kér-
dés tolult fel bennük. Mielőtt azonban a szózuhataguk
elsodorhatta volna őket, Cartwright leintette a készülő-
désüket.
- Egyelőre még nem úsztuk meg a dolgot. Nem tu-
dom, miért nem vették észre a szökésünket, de előbb-
utóbb észreveszik. Számíthatunk a korongjaidra, Do?
Do felvonta a vállát.
- Fogalmam sincs róla. Néha életre kelnek. Csak az
a baj, hogy akkor, amikor ők akarják. Már azt hittem,
halottak.
- Amilyen gyorsan csak lehet, el kell jutnunk a tisz-
tásra - mondta Cartwright. - Vár bennünket a helikop-
ter.
- Akkor indulás! - tápászkodott fel Alec. - Mutasd
az utat, Tony! Erősnek és tettre késznek érzem magam.
Hát te, Da?
- Mehetünk - mondta a lány.
Do szánakozva nézett végig a húgán. Istenem, hi-
szen hálni jár csupán szegénybe a lélek.
De azért nem mutatta a sajnálatát. Jaguároknál ez
nem szokás. Immár azon töprengett, hogy miféle óvin-
tézkedéseket tegyen arra az esetre, ha...
Mert biztos volt benne, hogy nem lesz zavartalan az
útjuk a helikopterhez.

26.
Do maga sem tudta, hogy miért, de a mocsár felé ve-
zette őket.
Még egészen kicsi volt, amikor Ma megmutatta ne-
kik a mocsarat. Odavitte a szélére, kivett a tarisznyá-
jából egy követ, és rátette a zöldes zsombék tetejére.
A kő mozdulatlanul pihent a zsombékon, aztán egy-
szerre csak - bugybugybugy! - eltűnt a szemük elől.
Anyja megismételte a bemutatót. Aztán elmagyarázta,
hogy ők is így járnak, ha vigyázatlanul lépnek rá a
zöldre. A mélység elnyeli őket, és soha többé senki
nem bukkan a nyomukra. Később azt is megtanította
nekik - ekkor már jóval nagyobbak voltak - hogy mi-
képpen lehet biztos lábbal átkelni a lápon, bár Ma ma-
ga sem szívesen közlekedett benne. Kizárólag akkor
merészkedett a zsombékokra, ha gazemberek kerget-
ték, vagy ő maga akarta becserkészni Abelardo embe-
reit.
Ott álltak a mocsár partján, és Do a zsombékokat
figyelte. Úgy látta, nem változtak az elmúlt néhány év-
ben. Pontosan tudta, melyikre szabad rálépniük, és me-
lyikre nem. Intett a társainak, hogy jöjjenek óvatosan
utána, és csakis a nyomába lépjenek.
Akkor pillantották meg a két korongot, amikor már
eltávolodtak a parttól, és úgy a mocsár közepe felé jár-
hattak. Haragos ragadozó madarakként bukkantak fel
a levegőben: Do biztos volt benne, hogy a bosszú-
szomj fűti őket.
Iszonyatosan gyorsan közeledtek, majd diadalitta-
san körözni kezdtek felettük.
- Te jó isten! - nyögte Alec. - A korongok! Küldd
fel ellenük a tiéidet!
- Nincs értelme - rázta meg a fejét Do. - Halott ko-
rongok.
- Dehogy halottak! - tiltakozott Ferguson - Hiszen
ők hoztak ki bennünket.
- Akárhogy is, erre képtelenek!
- Azért csak próbáld meg, Do!
Do megpróbálta. Előszedte a tarisznyájából a koron-
gokat, és a tenyerébe tette őket. Egymásra mind a hár-
mat. A korongok meg sem moccantak.
- Nem megy ! - nyögte elkeseredetten. - Megmond-
tam, hogy nem megy!
- Ezek... megölnek minket! - suttogta Da, Fergu-
sonba kapaszkodva. - Védtelenek vagyunk a mocsár-
ban.
Ferguson azonban megingatta a fejét.
- Biztosan nem ölnek meg. Hiszen áldozat kell ne-
kik!
A korongok valóban nem ölték meg őket. Csak meg-
csipkedték az arcukat. Do egy alig érezhető, villám-
gyors csípés után a képéhez kapott. Amikor visszahúz-
ta a kezét, vért látott az ujjai hegyén.
- Várjatok csak, nyomorultak, összetörlek bennete-
ket!
Cartwright azt hitte, a félelem beszél belőle. Elő-
húzta a zsebéből a revolverét, amelyet még fogságában
sem vettek el tőle, és megpróbálta a korongokra fogni.
Azok azonban olyan sebesen cikáztak a levegőben,
hogy képtelen volt célba venni őket.
Pedig Dóból nem a kétségbeesés beszélt. Pontosan
tudta, hogy mit miért mond. Ha valaki képes elkapni a
korongokat, akkor csakis ő lehet az.
Amikor észrevette a vért a kezén, úgy tett, mintha
megrémülne tőle. Nem tudta, hogy a korongok lát-
nak-e, feltételezte, hogy nem, ugyanakkor azt is felté-
telezte, hogy érzékelni képesek legkisebb mozdulatai-
kat is. Az arcához kapott hát, és a zsombékokra gug-
golt.
Az egyik korong máris ott billegett körülötte.
- Gyere, csak, gyere! - biztatta halkan Do. - Gyere,
ha nem tetszik valami!
A korongnak valóban nem tetszhettek Do szándékai.
Nem akarta, hogy guggolva maradjon a zsombékokon.
Azt akarta, hogy forduljon meg, és a többiekkel együtt,
amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza a sziklafalhoz.
A korong lebegett egy kicsit felette, aztán ismét meg-
csípte az arcát, hogy feltápászkodásra bírja. A másik
korong ezalatt nyájőrző pásztorkutyaként terelgetni
kezdte a többieket a mocsárból kifelé. Hol a hátukra
ütött, hol az arcukba, vagy a karjukba csípett.
Ők pedig - bár semmit sem akartak kevésbé - karju-
kat az arcuk elé kapva hátrálni kezdtek. Tudták, hogy
nem lenne szabad meghunyászkodniuk támadóik előtt,
harcolniuk kellene ellenük, de nem volt mivel. Tisztá-
ban voltak vele, hogy a korongok bármelyik pillanat-
ban megölhetik őket.
Abban a pillanatban, ahogy a korong az arcába mart,
Do felugrott. A korong érzékelte a mozgását. Sőt, még
másféle mozgást is érzékelt. A nyúlét, amely Do erő-
teljes taszítására kiugrott a tarisznyából. Letoccsant
egy zöldellő szigetecskére, körülnézett, majd hatalma-
sakat ugorva - zsombékról zsombékra - a part felé
igyekezett.
A korong megbillent a levegőben. Látszott rajta,
hogy megpróbálja feldolgozni az ismeretlen mozdulat-
sort. Összeköttetésben lehetett a társával, mert a nyúl
mozgására a másik is megzavarodott. Abbahagyta a te-
relést, és az állat után vetette magát. Megperdült felet-
te, igyekezett megcsípni a képét.
A nyúl azonban résen volt. Do biztos volt benne,
hogy ragadozó madárral azonosítja a korongot. Tudta,
hogy az állat ösztönösen védekezik - úgy, ahogy a sa-
sok ellen tette volna. Lelapult egy zsombékra, majd
hatalmasat ugrott.
A korong megperdült a levegőben, és rá akart csap-
ni a nyúl fejére.
A nyúl megtorpant. Do úgy látta, mintha nevetett
volna. Fogait enyhén kidüllesztve, kiröhögte a koron-
got.
A korong lecsapott rá. Pontosabban a hűlt helyére.
Mert bármennyire is hihetetlennek tűnt: a nyúl gyor-
sabb volt, mint a kőfegyver. Bár Do látta, hogy szőr-
szálak röpködnek a levegőben - a korong éles pereme
végigsiklott az állat hátán - megölni azonban nem
tudta. Ehelyett megperdült, és a mocsárba csobbant.
Úgy vágódott be a lápba, hogy még a parti fákon
lapuló majmok is meghallották a csattanását. Távoli,
fenyegető üvöltésük jelezte, hogy a bőgőmajmok nem
szeretik, ha rajtuk kívül más is zajong az erdőben.
- Istenem! - suttogta Cartwright. - Hogy csináltad?
Do nem válaszolt. Kitaszította a tarisznyájából a
másik nyulat is; miközben aggódva arrafelé lesett, ahol
korong eltűnt a trutymóban.
Mintha levessé változott volna a láp: egyetlen pilla-
nat alatt forrni-bugyborékolni kezdett körülöttük. Do
meghökkenve látta, hogy egyszerre csak kibukkan a
fortyogó, szürke-fekete léből a korong világos háta.
Verejték gyöngyözött a homlokán. Nem sikerült hát a
terve. A korong kiküzdi magát a trutymóból!
Úgy látszott, hogy a kőfegyver legyőzhetetlen. Meg
sem kottyan neki egy kis fürdőcske. Mintha még él-
vezte is volna a pancsikálást. Forgott, mozgolódott a
büdös lében.
Aztán egyszerre csak felemelkedett a levegőbe.
A másik korong mintha örült volna a felbukkanásának,
erőteljesen megbillegtette magát, és a nyúl után eredt.
Do végigpillantott a többieken. Da behunyta a sze-
mét, és mélyeket lélegzett.
Szegény Do - gondolta. - Szegény, kedves Do! Mi
történhetett veled?
Ferguson leguggolt. Látszott rajta, hogy moccanni
alig tud a fáradtságtól. Ha nem az életéért küzdött
volna, bizonyára el is alszik. Ellentétben Tonyval, aki
úgy hadonászott a revolverével, hogy attól tartott,
előbb-utóbb bezuhan a mocsárba.
-Csak a zöldre lépj! - kiáltotta oda neki. - Csak a
Az egyes számú korong furcsa viselkedése beléfoj-
totta a szót. A korong megperdült a levegőben, és va-
dul billegtetni kezdte magát. Do rámeredt, aztán egy-
szerre megértett mindent. A tűző nap hatására a korong
testére kezdett rászáradni az iszap.
Diadalkiáltásban tört ki, amikor a korong ismét bele-
zuhant a mocsárba. A mocsár böffent egyet, és lenyel-
te. Néhány feltörő buborék jelezte; hogy a láp végleg
magába fogadta a szerencsétlenül jártat, majd elcsen-
desedett minden.
De csak néhány pillanatra. Addig, amíg a másik ko-
rong is bele nem zuhant a trutymóba. Ő is felemelke-
dett még egyszer, tett egy búcsúkört felettük, aztán a
part felé igyekezett. Cartwright szerint menekülőre
fogta a dolgot:
Akárhogy is próbálta elérni a partot, nem sikerült
neki. Az iszap a sebességtől még gyorsabban rászáradt
a felületére. A nyúl még be sem ugrott a bokrok közé,
amikor a kettes számú korong is befejezte küldetését: a
mocsár magába zárta mindörökre.
Do ekkor felállt, és ordított egy hatalmasat. Ahogy a
jaguár ordít elejtett zsákmánya felett. Ordításához egy
fáradtabb; megviseltebb ordítás is csatlakozott. Da
hangja.
Cartwright eltátotta a száját, és be sem csukta mind-
addig, amíg azok ketten be nem fejezték a műsorukat.
Akkor remegő ujjával Do tarisznyájára bökött.
- Mi... az?
- Tarisznya - mondta nyugodtan Do.
- De amik... amik... benne voltak?
- Nyulak.
- Te mindig... hordasz nyulakat a tarisznyádban?
- Nem mindig - mondta Do. - Csak akkor, ha ko-
rongok ellen harcolok. A nyulak a szövetségeseim.
Cartwright a part felé pislogott. A szövetségesek ek-
kor már nem látszottak sehol. Úgy látszik, megelégel-
ték a szövetséget.
- Hogy kerültek hozzád?
- Nem mindegy?
Tényleg az volt.
- Hogyan... tovább?
Ezt Alec Ferguson kérdezte elhaló hangon. Do látta,
hogy Da is alig áll a lábán. Pihenniük kellett volna, de
itt a mocsár közepén nem volt rá lehetőség.
- Ki kell jutnunk a lápból - mondta határozottan.
A többiek is tudták, hogy igaza van: A nap megállt a
fejük felett, és iszonyú erővel tűzött le rájuk. Egyikük-
nek sem volt sapkája, csupán a rajtuk lévő ruhát terít-
hették volna a fejükre.
- Gondolod, hogy... ez a kettő volt csupán...?
Do lehajtotta a fejét. Ő nem ismeri annyira a kicsi-
ket, mint a másik három. Nekik maguknak kell megad-
niuk a választ a kérdéseikre.
Ferguson maga elé nézett, majd megrázta a fejét.
- Nem - mondta nagyot nyögve. - Újak jönnek.
Még nem vagyunk elég távol tőlük.
- Bent kellene maradnunk a mocsárban - javasolta
Cartwright.
- Ugyan minek?
- Itt védve vagyunk ellenük.
Ahogy kimondta, már rá is jött, hogy ostobaságokat
beszél. Ha nincs nyúl, nincs csodafegyver sem.
A biztonság kedvéért azért megkérdezte Dót.
- Van még nyulad, bűvész?
Do nemet intett.
- Akkor talán indulhatunk is - sóhajtotta Ferguson.
- Menj előre, Do, és mutasd az utat.
- És ha jönnek a korongok?
- Nem mindegy, hogy itt kapnak-e el bennünket
vagy a parton? Odakint talán több lesz az esélyünk.
Mindannyian bólintottak. Pedig biztosak voltak ben-
ne, hogy maradjanak akár itt, a mocsárban, akár gyalo-
goljanak ki a partra, a támadó korongok ellen nincs
esélyük. Ha csak egy jó tündér meg nem jelenik felet-
tük, és nem potyogtat újabb nyulakat Do tarisznyájába.
- Hátha megússzuk - bizakodott Cartwright. - Hát-
ha sikerül elbújni előlük.
- Innen mindenesetre tűnjünk el!
Do ment elől, a másik három a nyomában ballagott.
Da ugyanúgy ismerte a lápon való átkelés rejtelmeit,
mint Do, most mégis egészen rábízta magát. Minden
erejével azon igyekezett, hogy a két lábán tartsa Fer-
gusont. Míg korábban ő volt a fáradtabb, és elesettebb,
a mocsárban megváltozott a helyzet. A dzsungel leve-
gője új erőt fújt belé. Érezte, hogy megmerevedett ízü-
letei ismét mozogni kezdenek, izmainak kedvére van a
gyaloglás, tüdéje újra teljes erővel dolgozik. Szeme ki-
fényesedett, ajkába visszatért a vörös szín.
Do örömmel látta, hogy a testvére újjászületett. Leg-
szívesebben magához ölelte volna, de nem akarta ki-
mutatni az érzelmeit. Jaguáréknál ez nem szokás. Ar-
ról már nem is beszélve, hogy idejük sem lett volna rá.
Ráadásul Dának Fergusont is támogatnia kellett.
Do némi irigységgel nézett Alecra. Úgy látszik, a test-
vérének már sokkal fontosabb az a másik férfi, mint ő.
De hát így van ez rendjén. Azért majd megölelgeti, ha
már megúszták a kalandot. De vajon megússzák-e?
- Hogy vagy, Alec? - kérdezte Cartwright az őslény-
kutatót, amikor már egészen közel jártak a parthoz. -
Hogy vagy, haver?
Maga is megdöbbent, amikor meghallotta Alec csi-
korgó hangját. Mintha egy frissen ébredt múmia be-
szélt volna hozzá.
- Nem látod... rajtam?
- Jól nézel ki. Frankón.
Ferguson elkaccantotta magát.
- Képzelem. Tudod, hogy átaludtam hat hónapot?
- Nem is hinné az ember.
- Pedig így van. Ezalatt nőtt a szakállam ekkorára.
- Hat hónapig nem is ettél?
Ferguson felrántotta a vállát.
- Honnan tudjam? Nem emlékszem rá.
- Hát, te, Da?
- Én sem - mondta a lány.
- Hogy kaptak el benneteket?
Ferguson megrázta a fejét.
- Nem kellett elkapniuk, hiszen ott éltünk egymás
mellett.
- Láttad is őket? Úgy értem, az arcukat?
Ismét csak fejrázás következett.
- Nem. Soha. És Da sem.
- Ez meg hogy lehet?
- Nem mutatták. Úgy.
- Még csak véletlenül sem?
- Úgy sem. Úgy éreztük, mintha nem is lenne arcuk.
- Akkor mijük van?
- Álarcuk. Azt gondoljuk Dával, hogy... az álarcuk
egészen hozzájuk tartozik. Hozzájuk nőtt. Lehet, hogy
valami műanyag. De nem tudtam semmi ilyennek a
nyomára bukkanni. Ha kérdeztem őket, nem válaszol-
tak. Mondhatnám, semmire sem válaszoltak.
- Figyelj, Alec - mondta Cartwright. - Amikor ön-
gyilkosok lettek a főpapjaik, az új főpap új korszakot
ígért. Azt ígérte, békét teremt a kicsik és az emberek
között, hiszen akármennyire is másfélék vagyunk,
akárhonnan is származunk, ezen a bolygón kell él-
nünk. Mindkét faj közös érdeke, hogy békében meg-
férjen egymással. Igaz?
- Persze. Erre emlékszem.
- Te és Da azért mentetek közéjük - az ő engedé-
lyükkel - hogy megismerkedjetek velük, és ők is meg-
ismerhessék az emberi civilizációt. Igaz?
- Igaz.
- Azt mondod, hogy ez nem történt meg?
- Azt - bólintott Ferguson. - Nem történt meg,
Tony.
- Akkor... végül is, mi történt?
Ferguson meghúzogatta a szakállát.
- Hát... nem sok. Vártunk.
- Mire?
- Hogy szóba álljanak velünk.
- Meddig vártatok?
- Ha jól számolom, két évig.
- Te jó isten!
- Te ezt nehezen tudod elképzelni, Tony - sóhajtotta
Ferguson. - Amikor a kicsik magukkal vittek, tele vol-
tam reménnyel. Hiszen olyan barátságosan viselkedtek
velünk. Igaz, nem volt szabad hozzájuk közelednünk,
és az arcukat sem mutatták meg, a testüket még kevés-
bé, de azt ígérték, hogy hamarosan ez is be fog követ-
kezni. Bizonyos óvatossági rendszabályok miatt kell
így lennie. Természetesen belenyugodtam. Mi mást te-
hettem volna? Mutattak nekünk a városukban egy kő-
házat, abban laktunk. Ennivalót is hoztak. Elég ízlete-
sen főztek.
- Ók is azt ették, amit ti?
- Sosem láttuk enni őket.
- Honnan tudták, hogy mit szerettek? Úgy értem, az
emberek?
Ferguson kifújta a levegőt a tüdejéből.
- Figyelj, Tony, azok a fickók jóval többet tudnak
rólunk, mint amennyit mi sejtünk. Ismerik a múltun-
kat, a jelenünket és még a jövőnket is. Ismerik a tudo-
mányunkat, a művészetünket, a szervezetünket, min-
dent. Mi viszont semmit sem tudunk róluk. Ma már
biztos vagyok benne, hogy nem is akarják, hogy meg-
ismerjük őket.
- Vajon miért?
- Látod, ezt nem tudom. Talán nem bíznak ben-
nünk. Ha annyira ismernek minket, mint ahogy sejtem,
akkor nem is csodálkozom rajta. Ha az ő helyükben
lennék, én sem tárnám fel a titkaimat. Tudják, hogy
hiába ígérem meg én, te, az Angol és a fél világ, hogy
békében élünk velük, ha a világ másik fele köp erre.
Túl sokan vagyunk, Tony. Ha mi is csak néhány százan
lennénk, mint ők, talán jobban bíznának bennünk. De
hogy is lehetne ötmilliárd emberben megbízni.
- Találkoztatok a főpappal, akivel, hm... szövetsé-
get kötöttünk?
- Néhányszor igen.
- Beszéltetek is vele?
- Hát, hogy beszéltünk, az azért túlzás. A kicsik
nem tudnak beszélni.
- Akkor hogy kommunikáltatok? Ki volt a közve-
títő?
- Egy indián.
- Jézusom! Hogy került hozzájuk?
- Talán elfogfák. Ezt sem mondták meg nekünk.
De... azt hiszem, elmebeteg volt.
- Honnan a fenéből...
- Amikor nem ők beszéltek a szájából, csak makog-
ni tudott. De jól beszélt angolul. Jól makogott. Amíg
nem dilizett be, bizonyára folyékonyan ismerte a nyel-
vet. Csak azt ne kérdezzétek tőlem, hogy mitől ment el
az esze. A kicsik ilyen kérdésekre sosem válaszoltak.
- Akkor miről beszélgettetek?
- Egészen hétköznapi dolgokról. Később aztán egy-
re határozottabban sürgettem, hogy minél többet meg-
tudhassak róluk, ők viszont... csak hitegettek. Azt
mondták, még várnunk kell egy kicsit, még várnunk
kell... a belső viszonyaik miatt. Ebből azt a következ-
tetést vontam le, hogy bár a legvérszomjasabb papjaik
elpusztultak, a maradék sem valami barátságos irá-
nyunkban. A főpap azt mondta, le kell győznie bizo-
nyos ellenállást, hogy mindent elmondhasson nekünk.
Mi vártunk is türelemmel, aztán egyszer, nem sokkal
azelőtt, hogy elaludtunk, más jött hozzánk, nem ő.
Nem tudtuk, kicsoda, hiszen az álarc elrejti az igazi ar-
cukat. Sőt, még az álarcukat is ritkán láthattuk. Ez kü-
lönben madarat formáz. Kicsit hasonlít a velencei kar-
neváli maszkokhoz. Szóval, ez az új valaki sokkal ba-
rátságtalanabb volt hozzánk. Azt mondta, lehet hogy
visszaküldenek bennünket az emberek közé. Egyelőre
még nem érett meg a helyzet a szövetségkötésre. Meg-
kérdeztük tőle, hogy miért nem a főpap jött hozzánk,
de erre sem kaptunk választ. Biztos vagyok benne, hogy
vagy megölték, vagy megfosztották a hatalmától.
Cartwright ekkor elmondta Fergusonnak, hogy a ki-
csik kapcsolatba léptek Julia van der Haasszal.
Ferguson lélegzet-visszafojtva hallgatta, aztán fel-
kiáltott.
- Ez a mi főpapunk! Csak ő lehetett! Mi az a nagy
baj, nem mondta?
- Nem.
- Ezek szerint száműzték vagy elmenekült tőlük.
Nyilván nem állt már módjában segíteni rajtunk. Ő ér-
tesülhetett a koponyáktól a közeledő tragédiáról.
- Értesült?!
Ferguson biccentett.
- Egyszer sikerült beszélnem vele a koponyákról.
Bár közvetítő útján nagyon körülményes az informá-
ciógyűjtés, azért néhány apróságot elmondott róluk.
Elmagyarázta, hogy a koponyákat valaha azért készí-
tették, hogy megvédjék a Föld lakóit a nagy veszede-
lemtől, amely a földi élet kihalását okozhatja.
Cartwright előrehajolt.
- Ez az, amiről nem tudod, hogy micsoda?
- Talán ő maga sem tudta.
- De hiszen ők csiszolták a koponyákat! Gondolod,
hogy már elfelejtették, mi ellen készítették őket az
őseik?
Ferguson Cartwrightra villantotta fáradt tekintetét.
- A koponyákat nem ők készítették, Tony.
Tony Cartwright meghökkent.
- Nem-e? Akkor kicsodák?
Alec Ferguson megsimogatta a szakállát.
- Az óriások, Tony.

27.
Tony Cartwright kidugta a nyelvét nagy izgalmában.
- Az óriások? Tehát... mégiscsak léteztek?
Alec bólintott.
- Szerinte valaha ők uralták a világot. A kicsik a
nyomukba sem léphettek. Néha harcoltak velük, de
mindig vereséget szenvedtek. Az óriásoknak füstölgő
botjaik voltak, amint azt Tikalban láttuk. Az óriások
tudása végtelen volt, a kicsik tudása a nyomukba sem
érhetett. Az óriások iszonyatos erők birtokosai voltak,
amelyekkel meg lehet akadályozni, hogy kipusztuljon
a Föld. A kristálykoponyák a katalizátorok. Ők hozzák
működésbe ezeket az erőket.
- Milyen erőket?
- Ezt ő sem tudta. Amit a kicsik tudnak a világról,
azok csak az óriások asztaláról lehullott morzsák. De
visszatérve a koponyákra. A koponyák - tizenhárom
van belőlük - hegyikristályból készültek. A főpap sze-
rint a hegyikristály maga a csoda. Csak tudni kell bán-
ni vele.
Cartwright hitetlenkedve. rázta meg a fejét.
- Azt mondod, a kristálykoponyák ekkora erővel bír-
nak?
- Nem én mondom, hanem a kis fickók.
- S az óriások készítették volna őket?
- Szerintük igen.
- Akkor itt nem stimmel valami.
- Mi? - nézett rá Ferguson.
- Én láttam azt a kristálykoponyát, Alec! Te is lát-
tad. Az egy ember koponyája volt. Márpedig, ha hinni
lehet a kicsiknek, az óriások nem voltak emberek. Em-
lékszel a kővésetre Tikalban? Nos, azon láthattunk
óriást. Három szeme volt, például. A koponyája pedig
legalább háromszorosa az ember koponyájának.
- És?
- Mi az, hogy és? Ha akkor, amikor a kicsik és az
óriások harcban álltak egymással, nem létezett ember,
hogy az ördögbe készíthettek az óriások emberi kopo-
nyát? Erre nem gondoltál?
- Dehogynem - morogta Ferguson. - Sőt meg is
kérdeztem a főpaptól.
- Na és? - türelmetlenkedett Cartwright. - Mit felelt
rá?
- Azt, hogy ők már előre tudták, milyen lesz az em-
ber. Mekkora koponyája lesz, és milyen formájú. Ér-
ted?
- Nem - mondta lakonikusan Cartwright.
- Ej, hát mit nem értesz rajta?! Az óriások tisztában
voltak vele, hogy minden valószínűség szerint el fog-
nak pusztulni. Talán egy kisbolygó becsapódása vég-
zett velük, mint a dinoszauruszokkal.
- Nem tudták volna elhárítani a katasztrófát? Hiszen
az imént mondtad, hogy rettenetes erőket birtokoltak.
- Talán nem eleget - vonta meg a vállát Ferguson. -
Nem ismerjük a katasztrófa mibenlétét, és a méretét
sem. Az óriások alighanem belátták, hogy tehetetlenek
vele szemben. Mégis... valahogy felelősöknek érezték
magukat az élővilágért. Annyira tisztelhették az értel-
mes életet, hogy meg akarták őrizni a távoli jövő szá-
mára. Azt akarták, hogy az élet azután is virágozzék a
Földön, ha ők már nem lesznek.
- Nemes gondolkodásra vall - mondta némi gúny-
nyal a hangjában Cartwright.
- Hát igen - sóhajtotta Ferguson. - Mi már leszok-
tunk a nemes gondolkodásról. Ők azonban másként
éreztek. Egyszóval: azt akarták, hogy akik utánuk kö-
vetkeznek, ne haljanak ki, mint ők. Ezért megpróbál-
tak kifejleszteni valamit, mondjuk úgy, hogy egy fegy-
vert, amelyet hatásosan alkalmazhatnak majd a távoli
jövőben élők.
- Akkor ők miért nem tették meg ezt saját magukkal
kapcsolatban?
- Elképzelhető, hogy nem ugyanarról a veszélyről
van szó. Ok tudták magukról; hogy menthetetlenek, vi-
szont ismerték az élővilág fejlődésének a rendjét.
- Hogy?!
- Nézd - magyarázta türelmesen Ferguson. - Az óriá-
sok mérhetetlenül okosak voltak. Miután rájöttek, hogy
halálraítéltek, nem tudják megakadályozni a pusztulá-
sukat, kíváncsiak voltak rá, hogy mi lesz utánuk. Tu-
dósaik - ha voltak ilyenek - megállapították, hogy a
pusztulást, amely őket megsemmisíti, lesznek, "akik"
túlélik.
- A kicsikre gondoltak?
- Dehogy a kicsikre! A kicsiknek is velük együtt
kellett volna elpusztulniuk - a véletlen játéka, hogy
néhányan túlélték az apokalipszist. Talán azért, mert
kis termetűok voltak. Erre az óriások nem számítottak,
és nem is számíthattak. Arra azonban igen, hogy mint
a dinoszauruszok pusztulása után, a kisebb emlősök
megmaradnak. Ők valahogy túlélik a katasztrófát. Le-
húzódnak a lyukaikba, téli álmot alszanak, mit tudom
én. De túlélik. Ezután már gyerekjáték volt modellt ké-
szíteniük a jövőről. Alapul vették a kis emlősöket,
hozzáadtak ki tudja, hány millió évet, ehhez keverték
az előre kiszámítható változásokat, talán még néhány
véletlenül fellépő eseményt is figyelembe vettek, és
máris kész volt egy nekik mindenképpen bizarr, és bi-
zonyára nem is tetsző koktél.
- Az ember?
- Bizony az ember, Tony. Amikor megpillantották a
modellt, bizonyára szörnyülködni kezdtek, mint ahogy
mi is szörnyülködünk, ha olyan modelleket látunk,
amelyek a földet mutatják - évmilliók múlva. Én lát-
tam belőlük néhányat, barátom. Annyit mondhatok:
nem biztos, hogy sok kedvem lenne egy olyan világ-
ban élni. Hát, valahogy így érezhettek ők is. Csak az-
tán minden más érzést - a visszatetszést is - legyőzött
bennük az értelmes élet tiszteleté. És a minket - késői
utódaikat - megvédő eszközt olyan formára csiszolták;
ahogyan számításaik szerint az ember koponyájának
kell majd kinéznie sok-sok millió év múlva. Hogy meg-
értsük: az üzenetük nekünk szól.
- Érdekes elmélet - dörmögte Cartwright. - Szerin-
ted hova rejtették a koponyákat?
- Egy biztos: valamennyi a kicsik kezébe került.
Amikor az óriások már nem voltak; a kicsik kaparin-
tották meg őket. Olyanok lehettek az óriásokhoz ké-
pest, mint hozzánk képest a majmok. Képzeld el, mi
történne, ha hirtelen kipusztulna az emberiség, és a
majmok,vonulnának be hátrahagyott városainkba. Bár
azt hiszem, a kicsik azért valamivel okosabbak voltak
a mi majmainknál. Mindenesetre, megtalálták a kopo-
nyákat, és megtanultak bánni velük, miközben folytat-
ták a saját evolúciós fejlődésüket. Csakhogy a köztük
és az emberek között zajló evolúciós versenyt nem ők
nyerték. Talán azért, mert kevesen voltak. Márpedig
bizonyos egyedszám alatt a populáció fennmaradása
nem biztosítható. Az az érzésem, hogy akkor sem élik
túl a következő évszázadot, ha békén hagyjuk őket. Az
ő idejük lejárt. És azt hiszem, ezt sokan megértették
közülük. Ezért át akarják adni nekünk a kristálykopo-
nyákat. Azzal a szándékkal, hogy védjük meg magun-
kat velük valami ellen, ami hamarosan be fog követ-
kezni. Másik részük viszont tovább akar élni, és arról
ábrándozik, hogy a koponyák segítségével megsoka-
sodnak, és visszanyerik hatalmukat a Föld felett. Mert
az óriások kihalása után egy darabig a túlélő kicsik
voltak a leghatalmasabbak.
Do elérkezettnek látta az időt, hogy ő is megszólal-
jon.
- Úgy beszéltek az óriásokról és a kicsikről... mint-
ha ezernyi emlék maradt volna utánuk. De ha jól tu-
dom, semmi, ami hozzájuk kapcsolható, nem maradt,
csupán néhány kőfaragvány.
- Ez így is van - bólintott Ferguson. - Meg is kér-
deztem a főpapot erről, s ő azt válaszolta, hogy azóta
sok minden történt, ami eltüntette őket. Például akkor
a kontinensek még nem is léteztek. Egyetlen kontinens
volt a szárazföld; olyan arculattal, hogy mai szemmel
rá sem ismernénk. Hatalmas rétegek csúsztak azóta
egymásra, hegyóriások emelkedtek ki belőlük, tenge-
rek öntötték el a szárazföldeket - de a legfontosabbak
az évmilliók voltak. Az évmilliók, amelyek szétrágták
az emlékeket. Porrá őrölték őket. Így aztán semmi nem
maradt nekünk belőlük.
- És a dinócsontok?
- Ők még jóval a dinók előtt éltek. Valószínűleg
csontjaik is másfélék voltak, mint az ember csontjai.
Másféle szerkezetűek. Az a kicsi-lábnyom, amit éppen
én találtam majd egy évtizede, valóban egy kicsi lába
nyoma volt, csak éppen egy olyan kicsié, aki feltehe-
tően már évmilliókkal a nagy kataklizma után élt. Le-
het, hogy az óriások világa ötven-száz millió évvel is
megelőzte az ősgyíkok világát.
Cartwright megcsóválta a fejét.
- Vajon milyen veszélyt jelezhettek nekünk az óriá-
sok? Ami ráadásul már itt is van a nyakunkon. Azonkí-
vül honnan tudják a kicsik, hogy veszély fenyeget ben-
nünket? Elvégre - ha jól értem - nem mások ők, csu-
pán a koponyák őrizői. Anélkül, hogy igazán ismernék
a természetüket. Akkor viszont miből sejtik, hogy itt a
veszély a nyakunkon? Erről nem beszélt a főpap?
Ferguson bólintott.
- De beszélt. Azt mondta, a koponyák olyanok,
mint az ébresztőóra. Az óriások beléjük programozták
a veszély időpontját. Az órák egyszer csak felélednek
Csipkerózsika-álmukból, és jelzik, hogy az idő lassan
elérkezik.
- Kis barátaink képesek voltak meghallani a vekker
hangját?
Alec bólintott.
- Az események azt mutatják, hogy igen. A főpap
pedig intézkedett, hogy a koponyák gyúljenek össze
valahol.
- És ha a kicsik nincsenek? Ha ők is elpusztultak
volna? Akkor ki szólt volna nekünk?
Ferguson felvonta a vállát.
- Látod, ezt nem tudom. Talán valaki közülünk is
megértette volna az órák hangját. De hát mindenre
úgysem találunk magyarázatot. Sokkal fontosabb,
hogy megússzuk a katasztrófát.
- Vajon mi lehet az?
Ferguson szomorúan széttárta a karját.
- Nézz körül, aztán válogass! Itt van a környezet-
szennyezés, az ózonlyuk, összeütközhetünk egy kis-
bolygóval, itt vannak a vírusok - bármikor elszabadul-
hat egy mutáns törzsük, és kiirthatja az élővilágot -
vagy gondolj az atomháborúra, terroristákra - hogy
csak néhányat említsek. Akármelyik beteheti nekünk a
kaput.
- Ilyen hirtelen?
- A baj hirtelen szokott bekövetkezni.
A jövő latolgatása miatt megfeledkeztek a kicsikről,
és a korongjaikról is.
Azok azonban nem feledkeztek meg róluk.
Cartwright éppen intett volna, hogy tápászkodjanak
fel, és induljanak tovább, amikor hangosan felkiáltott,
és remegő ujjal a levegőbe mutatott.
Ebben a szempillantásban tűnt fel előttük az újabb
két korong.

28.
Mind a négyen felugrottak, és védekezőn az arcuk elé
kapták a karjukat. A korongok könyörtelenül beléjük
haraptak. Óvatosan persze, hogy csak karcolások érjék
a bőrüket. Így is tudták azonban, hogy nincs menek-
vés. A kicsik utolérték őket, és ismét a foglyaik lesz-
nek, ha nem szabadulnak meg tőlük.
- Mi a fenét csináljunk? - kérdezte rémülten Cart-
wright. - El kellett volna tűnnünk innen. Tudományos
vitát folytattunk, ahelyett hogy...
- Ne hibáztasd magad - vigasztalta Ferguson. - Ak-
kor is utolértek volna bennünket.
- Csak nem akarod feladni?
- Azt nem, csak éppen fogalmam sincs róla, mit csi-
náljunk. Nincs valami ötleted, Do?
- Mi lenne? - kérdezte a fiú, vérző karját nyalogat-
va. - Azt akarják, hogy arrafelé menjünk.
Az arrafelé az az ösvény volt, amelyen idáig jöttek.
A kicsik tehát vissza akarják kényszeríteni őket oda,
ahonnan megszöktek. A szikla belsejébe.
- Próbáljam meg lelőni őket? - suttogta Cartwright.
- Semmire sem mész vele. Ezeket nem lehet elta-
lálni.
A korongok mintha megértették volna a beszédüket,
szédítő sebességgel cikázni kezdtek felettük.
- Be kéne kenni őket iszappal.
- Ki kenje be?
- A mocsárban kellene ismét próbálkoznunk.
- Mást úgysem tehetünk.
- Nincs még. néhány nyúl a tarisznyádban, Do?
- Bele sem fért volna annyi.
- Akkor most mi legyen?
Nem is kellett válaszolni a kérdésre, a korongok ma-
guk feleltek rá. Odaröppentek hozzájuk, és sorban a há-
tukhoz ütötték magukat. Jelezve, hogy indulás előre!
A mocsárig nem szóltak egymáshoz egyetlen szót
sem. Csak néztek mereven maguk elé, miközben az ide-
vezető lábnyomaikat taposták. Közben, persze, azért
járt az agyuk. Cartwright azon töprengett, hogy ha min-
den kötél szakad, mégiscsak megpróbál a revolverével
operálni. Olyan helyzetet kell teremtenie, hogy a ko-
rongok megnyugodjanak, és elveszítsék az éberségü-
ket. De hát hogy teremtsen ilyen helyzetet, uram isten?
Amikor elérték a lápot, Cartwright szomorúan rájuk
pislogott.
- Azt hiszem, nincs menekvés.
- Csak nem hagyjuk feláldozni magunkat? Akkor
inkább már puszta kézzel esem nekik!
- Mire mennél vele?
- Nem adom olcsón az életem! - dühöngött Do. -
Még mindig jobb; hogyha egy korong vágja el a tor-
kom, mint az, ha egy ilyen kis mitugrász felnyiszálja a
mellkasomat, és kitépi a szívemet.
-A fenébe is! - kesergett Ferguson. - Itt ez a sok
finom iszap a talpam alatt, és nem tudok mit kezdeni
vele. Gyertek ide, rohadékok, hadd kenjelek be benne-
teket!
A korongok billegtették magukat, köröztek felettük,
mintha élvezték volna, hogy terelhetik őket. Mint
ahogy a juhászkutya élvezi, ha nyájat terelhet.
- Istenem, hogy nézel ki, Do! - kiáltott fel hirtelen
Ferguson. - Csupa vér az arcod!
- Mit gondolsz, a tiéd milyen?
Valamennyiük arca véres volt, és vékony karcolá-
sokkal teli.
Alig tízméternyire lehettek már csak a láp partjától,
amikor Da észrevette a két valamit. Ott fehéredtek a
száraz iszapon, s mintha lángot szórtak volna a nap tü-
zében.
Da megtorpant, majd amikor az egyik korong fenye-
getőn feléje billent, ismét elindult előre.
- Valamit látok a párton - mondta gyorsan lehajtva
a fejét. Ki tudja, hátha a kicsik megérzik az arcán a
hangulatváltozást.
- Mit? - kérdezte Ferguson.
- Ne nézz oda feltűnően. A parton.
Mind a négyen arrafelé pislogtak.
- Mi az ördög lehet az?
- Fogalmam sincs róla. De amikor erre jöttünk, még
nem voltak ott.
- Talán termeszvár.
- A termeszek egy év alatt sem építenek ekkora vá-
rat.
- Döglött állatok?
- Talán tehenek.
- Mitől döglöttek volna meg ilyen hirtelen?
- Ezek nem tehenek - mondta Ferguson, óvatosan
lépdelve Do mögött.
- Akkor mik?
- Hordók. Két fahordó.
- Ki az ördög tehette oda őket?
- A kicsik biztosan nem.
- Akkor kik?
- Talán az indiánok.
- Errefelé nincsenek indiánok.
- Lehet, hogy elvesztette valaki?
- Talán egy repülőgépről eshetett le.
- Akkor darabokra törött volna.
A két korong ügyet sem vetett a hordókra. Érzéke-
lőik élettelen tárgyakként regisztrálták őket. Akár kö-
vek is lehettek volna.
Ahogy közelebb értek hozzájuk, Ferguson legyintett
egyet.
- Úgy bámuljuk őket, mintha a megmentőink lenné-
nek. Pedig csak két üres hordó. Nem mindegy, hogy
honnan kerültek ide?
Ezúttal bizony nem volt mindegy.

29.
Alighogy a partra tették a lábukat, az egyik hordó meg-
moccant. Egyedül csak Ferguson látta, de ő sem volt
biztos benne, nem a szeme káprázik-e. Féléves alvás
után nem olyan éles a látása az embernek.
- Mozog - mondta röviddel ezután Do is.
- Micsoda?
- A hordó.
- Lehet, hogy valaki... bujkál mögötte?
- Már kiszúrták volna.
És mégis bujkált. Abban a pillanatban, ahogy léptek
néhányat előre, harsány ordítás kíséretében kibújt az
egyik hordóból valaki. Vékony, inas teste olyan fekete
volt, mintha Afrika napja alatt látta volna meg a napvi-
lágot. Élesen felkiáltott, majd visszabújt a hordóba.
A két korong megzavarodva bóklászott a levegőben.
Talán utasításra vártak, talán maguk próbáltak meg ki-
találni valamit. Aztán ki is találtak. Egyikük felettük
maradt, a másik viszont dühös darázsként a hordóban
rejtőzködőre támadt.
Ahhoz, hogy elérhesse, meg kellett szabadulnia a
hordótól. Ezért a korong nem is habozott: éles peremé-
vel a hordó fájának csapódott.
A következő pillanatban beteljesedett a végzete.
A kiömlő iszap egyszerűen maga alá temette. Igaz, va-
lahogy még sikerült kimenekülnie belőle, de nem soká
örülhetett a szabadságának: rövid vergődés után a
földre zuhant, és ott is maradt.
A másik korong nem tudta, mitévő legyen. Többször
is a másik fölé lebbent, és megpróbálta, rábírni, hogy
éledjen fel. Az azonban meg sem moccant.
- Mi lenne, ha futásnak erednénk? - kérdezte této-
ván Ferguson. - Szétválunk, és ki-ki...
- Összeterel bennünket. Meg kell semmisítenünk!
A korong közben abbahagyta a másik élesztgetését.
Felröppent a levegőbe, és megpróbálta megtalálni a
rejtőzködőt.
Mert a fekete valaki ekkor már a másik hordóban
ült.
A korong nem volt annyira okos, hogy tanult volna
társa példájából: Ugyanolyan.erővel vágódott neki az
iszappal töltött hordónak, mint a társa.
És az ő sorsa is beteljesedett.
Az iszap ráborult, és működésképtelenné tette.
A fekete, vékony, inas alak ekkor kiugrott a hordó
romjai közül, felkapta a két korongot, és nagy ívben
behajította a mocsárba.
- Ki a fene ez?,- suttogta Cartwright. - Ki a fene le-
het? -
Mintegy válaszul elégedett jaguárordítás hangzott
fel a közelükben.
- Még csak ez hiányzott! - kapkodott a revolvere
után Cartwright. - Korongok után jaguárok!
- Ma! - kiáltotta Do; és rohanni kezdett a fekete
alak felé. - Ma!
Da dermedten nézett az iszapos lényre, aztán ő is
széttárta a karját.
- Ma?
A vékony, iszappal bekent alak tiltón felemelte a ke-
zét. Jelezve vele, hogy ne közeledjenek hozzá.
- Ma? Ma? - kiáltozta Do. - Én vagyok itt... Do! És
Da is itt van... !
Az árnyékszerű lény egyetlen pillanatra arcához
emelte a kezét. Mintha könnyet akart volna szétmasza-
tolni rajta.
Még egyszer felüvöltött, majd eltűnt a dzsungel fái
között.
Da keserű hangon utána kiáltott.
- Miért, Ma, miért?
A dzsungel belsejéből ezernyi hang válaszolt neki,
de egyik sem volt közöttük Gudrun Eckstein hangja.

30.
- Gyorsan, gyorsan! - sürgette őket Cartwright: - El
kell érnünk a helikoptert. Ha megtudják, hogy ez a két
korongjuk is elveszett, biztosan újakat küldenek utá-
nunk.
- Hogy került ide Ma? - kérdezte tompa hangon Do.
- Jó kérdés - morogta Ferguson.
-Miért nem...?
A kérdés mindörökre befejezetlen maradt.
Hajnalra érték el a rétet, ahol a helikopternek várnia
kellett rájuk.
Cartwright - mielőtt kilépett volna a bokrok közül -
arra gondolt, hogy ha nem lesz ott a helikopter, aligha-
nem befejeződik a küldetésük. A kicsik annyi koron-
got küldenek utánuk, amennyijük csak van. Nem en-
gedhetik meg maguknak, hogy ne találjanak áldozatot
holdtölte éjszakájára.
A helikopter azonban ott várta őket a rét közepén.
A pilóta ugyancsak meglepődött, amikor észrevette a
felé száguldójaguárt. Csak akkor nyugodott meg, ami-
kor Cartwright, Ferguson és Da is kifutott a tisztásra.
Tisztelgett, megvárta, amíg valamennyien beszáll-
tak, aztán felemelte a gépet.
Alattuk ott rikoltozott, sírt, örült, jajgatott, ölt és sze-
retett az őserdő. Do hátradőlt az ülésén és megfogta Da
kezét.
Mintha a fák közül jaguárordítást hozott volna a ro-
torok között áramló levegő.
Egy jaguáranya siratta a gyermekeit.

Az Arenal felé (I. )

1.
Az volt a baj, hogy Gertrude elkottyantotta magát. Her-
nán éppen a WC-n volt, Olivia pedig a sminkjét igaz-
gatta a kerthelyiséget díszítő kaktuszok között. Gert-
rudénak pokolian rossz hangulata volt, ha azt a vihart,
ami tombolt benne, egyáltalán hangulatnak lehet ne-
vezni.
Egyszerűen nem értette magát; és nem értette a vilá-
got sem, amely körülveszi. Azt pedig végképp nem
értette, hogy az ördögbe került olyan helyzetbe; ami-
lyenbe belekerült. Ha odahaza, moziban nézte volna
végig a saját történetét, gúnyosan elhúzta volna a szá-
ját, és azt suttogta volna Hans fülébe, hogy legköze-
lebb valami normális filmre vegyen jegyet, ne ilyen
agyament fantazmagóriára. Hát most aztán, tessék! Itt
ül valaminek a közepében, amiről azt sem tudja, mi-
csoda. Ő, a hamburgi titkárnő, aki életében egyszer ke-
rült csak életveszélybe, amikor Hans Bulgáriában ne-
kivezette a kocsiját egy kivilágítatlan szénásszekér-
nek. Akkor, igaz, felrepült a levegőbe, és a lovak közé
zuhant, de semmi különösebb baja nem történt, leszá-
mítva a kék-zöld foltokat. Ez a helyzet itt azonban ér-
tetlenséggel és rémülettel töltötte el. Ugyanakkor hitet-
lenséggel is. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy
Hans meghalt, ráadásul nem is balesetben vagy ha-
sonló, hanem egy emeletes barom megfojtotta, akinek
aztán később egy repülő korong lekapta a fejét.
Észre sem vette, hogy két könnycsepp pottyan ki a
szeméből - egyenesen bele a mangólevébe. Egysze-
rűen hihetetlen. Tegnapelőtt még olyan egyszerű és
olyan kellemes volt minden. Élték a kempinglakók
életét, ettek-ittak, fürödtek, gyönyörködtek a tájban,
élvezték az életet és egymást. Minden kellemetlen kis
apróság, amely odahaza megkeserítette az életüket,
mint néhány kenyérmorzsa a lepedőn, egyszerűen a
semmibe veszett. Itt nem voltak rokonok, barátok, fő-
nökök, munka és kötelesség. Nem volt semmi más,
csak Costa Rica; fekete homokos tengerpartjával, me-
leg esőt hullató erdeivel, jó konyhájával. Aztán egy-
szerre csak belehullottak egy sötét gödörbe, amelyből
Hans nem is jutott ki élve. Nagy kérdés; hogy ő egyál-
talán kijut-e.
Fejéhez kapott, és megnyomkodta a halántékát. Úr-
isten! De hát mi történt vele? Megfoghatatlan. Itt vára-
kozik egy nevenincs Costa Rica-i kisvárosban vagy fa-
luban - ki a fene tudja megkülönböztetni őket, lehet,
nincs is különbség közöttük - és arra vár, hogy egy
bolond - igen, igen: egy bolond, egy elmebeteg - befe-
jezze reggeli, menetrendszerű pisilését. Mert bizony ez
a bolond az ő társa vagy micsodája, és állítólag tőle
függ az élete. Egy olyan fickótól, aki, ha felteszel neki
egy kérdést, többnyire csak annyit válaszol rá, hogy
nem tom. Táskájában pedig egy repülő korong és egy
világító koponya rejtőzik. Hát ezt kapd ki, barátom!
Na és a kurváról már nem is beszélve. Hogy kövé-
rebb legyen a lúd: másik társa egy kurva, egy közön-
séges, latin ribanc, akit az a fickó rúgott ki, aki az éle-
tükre tör. Jószerével azt sem tudja, hogy miért. Csak
annyit tud, hogyha nem tűnik el előle, megöli. Őt, a
hamburgi titkárnőt, egy lenyalt hajú, undorítóan nyálas
mosolyú fickó, akiről huszonnégy órával ezelőtt még
azt sem tudta, hogy a világon van. A kurva különben
nem pisil, csak a száját rúzsozza. Istenem, miért van
áz, hogy a kurvák, ha csak egy icipici lélegzethez is
jutnak, máris a szájukat rúzsozzák. Vajon miért?
Gertrude a tenyerébe hajtotta a fejét. Fáradt, mint a
dög, enyhén büdös is, azonkívül éhes, bár azt a krump-
lis valamit, amit a vendéglős eléjük tett, képtelen meg-
enni. Istenem, mit nem adna egy illatos, otthoni süte-
ményért, és egy csésze forró kávéért!
A kurva közben befejezte a rúzsozást, zsebébe dugta
a rúzsát, aztán ő is WC-re ment. Most lenne a legjobb
alkalom rá, hogy lelépjen. Ezek itt csak koloncok a
nyakán. Mit is mondott Hernán, hova kell menniük?
Az Arenalhoz... Persze, a vulkánhoz, ahol már meg-
fordult Hansszal. Istenem, Hans! Mondd meg, kérlek,
ha odafent vagy már a mennyekben, mondd meg, hogy
mi a szarért kellene nekem az Arenalhoz mennem?
A hülye ugyan azt mondta, hogy tartsak velük, bár el is
mehetek, ahova akarok, csakhogy akkor minden való-
színűség szerint meg fognak ölni. Engem, aki nem csi-
náltam semmit, csupán az a bűnöm, hogy rossz időben,
rossz helyen voltam. De hát, a fene vigye el, már alig
emlékszem valamire! Már a fickók képét sem tudnám
felidézni. Hiszen holdfény volt; meg voltam rémülve,
fájt mindenem... Jézusom, segíts! El kell tűnnöm in-
nen! Barom voltam, hogy eddig is a bolondra hallgat-
tam. Mi a fenét keresnék az Arenalnál? Az Arenal egy
vulkán, néha lávát lök ki magából, és morog, azon kí-
vül semmi. Csak nem képzeli a bolond, hogy az Are-
nal majd megvédi őket a lenyalt hajútól.
Na persze, az itteniek mindent beképzelnek maguk-
nak, még akkor is, ha nem bolondok. Az indiánok élő-
lényeknek hiszik az élettelen tárgyakat - például azt
tartják, hogy a vulkánok is élnek: ugyanúgy, mint a
krokodilok vagy a mosómedvék. Ez a hülye Hernán
bizonyára meg van győződve róla, hogy ha megáll az
Arenal előtt, és a védelmét kéri mindhármunk szá-
mára, az Arenal meghallgatja könyörgését, kinyújtja
mindeddig rejtegetett lábát, és úgy rúgja seggbe a le-
nyalt hajút a haverjaival együtt, hogy attól koldulnak.
Az ő kezüket pedig magasba emelik az arra tévedt in-
diánok, hogy megnyerték a harmadik menetet. Hát én
nem kérek ebből a kalandból! A lenyalt hajú még az-
előtt elkap bennünket, hogy elérnénk a hegyet. Ha meg
nem, az Arenalnál markolja el a nyakunkat. Akkor az-
tán könyöröghetnénk a hegynek - alighanem csak fü-
tyülne ránk. Méghozzá szó szerint.
Egyetlen dolog van csupán, amin érdemes elgondol-
kodni. Úgy látszik, a bolond mégiscsak ismer néhány
itteni varázslatot. Vegyük például a korongját. Feldob-
ja a levegőbe, a korong meg megy, és lenyisszantja va-
lakinek a fejét vagy a kezét. Ha odahaza elmesélem,
senki nem fogja elhinni. Jobb, ha nem is mesélem el.
Így is lesz majd elég dolgom Hans miatt. Óh, Hans,
drága Hans! Még fel sem tudom igazán fogni, mek-
kora veszteség ért! Sőt el sem hiszem. Rossz álom le-
het csak az egész, amelyből azért jobb lenne minél ha-
marabb felébredni.
Éppen fel akart állni, amikor Olivia, a kurva, előbuk-
kant egy pálma mögül, és odasündörgött hozzá.
- Nincs véletlenül egy papír zsebkendőd?
Véletlenül volt. Mosolygott, és adott neki egyet.
Csak észre ne vegye rajta, hogy töri valamin a fejét.
- Te nem jössz? Elég tűrhető a krétyó.
- Egy kicsit később. Megpróbálok előbb magamhoz
térni.
A lány megrázta a fejét.
- Vigyázz, hogy maradjon rá időd. Ez a fickó, Her-
nán, nem vár egy percet sem. Azt mondta, ha készek
vagyunk, azonnal indulunk.
Gertrude elkapta a lány karját.
- Te már voltál az Arenalnál?
- Én? Hát persze.
- Mit csináltál ott?
- Jó kérdés - mondta a lány becsippentve az ajkát,
hogy rendesen eloszoljék rajta a festék. - Na, mit gon-
dolsz? Volt egy rohadt gazdag pasasom akkoriban, az
vitt az Arenalhoz. Egy frankó kis szállodában száll-
tunk meg: az ablakunk egyenesen a vulkánra nézett.
Őszintén mondom, be is voltam csinálva egy kicsit,
amikor a hegy eldurrantotta magát. Kinéztem az abla-
kon, és mit láttam? Csak úgy ömlött a láva a tűzhányó-
ból. És éppen felém. A pasasom meg egyből a háta-
mon volt, és azt ordította a fülembe, hogy ez a frankó,
ez a frankó! Hát nem is volt olyan frankó. Legalábbis
nekem nem. De még mindig semmi volt ahhoz képest,
amikor egy másik barom kézigránátot kötött a bokám-
ra, és azt hazudta, hogy kiélesítette, vagy mi a szar, és
tíz perc múlva robban. Na de mindegy... Visszame-
gyek egy kicsit, a te dolgod mit csinálsz; de nem lenne
rossz, ha igyekeznél.
Megfordult, és visszament a WC-be.
Gertrude meg azt gondolta, hogy torkig van velük.
Éppen ideje, hogy a saját lábára álljon.

2.
A borostás fickó odasétált hozzá, és se szó, se beszéd
belenézett a tányérjába.
- Miért nem eszik? - kérdezte tőle angolul.
Gertrude nyelt egyet.
- Nincs rendben a gyomrom.
- Majd ez rendbe hozza. Ez még a halottakat is
rendbe hozza!
Gertrudénak ekkor rettenetesen perverz gondolata
támadt. Mi lenne, ha odatenne Hans elé egy tál krump-
lis szörnyűséget, és rákiabálna, hogy gyerünk felkelni,
mert itt a reggeli! Muszáj feltámadnia, mert a krumplis
akármi még a halottakat is rendbe hozza. Hát akkor,
gyerünk, térj már magadhoz tőle!
A vendéglős még mindig ott téblábolt körülötte.
Látszott rajta, hogy szívesen folytatná a társalgást.
Gertrude felemelte a fejét, és mosolyogni próbált.
- Megmondana nekem valamit, kérem?
A borostás fiatal vendéglős vigyorgott.
- Amit csak óhajt, kisasszony.
- Szeretnék San Joséba jutni.
A vendéglős biccentett.
- És?
- Nem tudom, hogy jutok oda.
- Az országúton - mondta a vendéglős. - Ez az út
oda vezet.
- Hány kilométer a távolság odáig?
- Cirka kétszáz.
- Van buszjárat, vagy valami hasonló?
A vendéglős odaállt az asztala elé. Gertrude látta,
hogy fél szemmel a WC felé figyel.
- Bajban van, kisasszony?
Gertrude sóhajtott.
- Mondjuk.
- Mekkorában?
- Azt hiszem, nagyban. - Azt akarta mondani, hogy
élet-halál kérdése a dolog, de aztán mégsem mondta.
Nehogy a vendéglős megijedjen tőle.
- Segíthetek valamiben?
Gertrude igyekezett barátságos képet vágni.
- Minél előbb San Joséba kellene jutnom.
- Van pénze autóbuszra?
- Sajnos, nincs. Az a helyzet, hogy volt pénzem, de...
A vendéglős a szájára tette az ujját.
- Csitt! Nem fontos. A társai hova mennek?
- Az Arenalhoz. De én nem akarok odamenni ve-
lük.
A vendéglős kiköpött egy gyufaszálat a szájából.
Gertrude észre sem vette addig, hogy benne volt.
- Akkor ne menjen. Segítek magának; ha akarja.
- Igazán megtenné?
A vendéglős vigyorgott.
- Persze. Menjen be a házba, Menjen fel a lépcsőn
az emeletre. Bármelyik szobába bemehet. Várjon ott,
amíg elküldöm őket.
Gertrude, mintha rugók lökték volna fel, a talpára
pattant.
- Nagyon hálás vagyok önnek, uram.
- Semmiség - mondta a vendéglős, és végigfuttatta
a pillantását Gertrudén. - Semmiség. Tényleg. Délután
beviszem kocsival San Joséba. Már úgyis régenjártam
ott. Na, menjen már!
Gertrude besétált a házba, és felment az emeletre.
A vendéglős levette a tányérját és a poharát az asz-
talról. Bevitte a konyhába, és a mosogatóra tette. Az-
tán visszament a kertbe, és tovább szöszmötölt:
Várta a másik kettőt.

3.
Előbb a fickó jött ki a WC-ből. Csinos arcú pasas volt,
kissé riadt szemekkel. A vendéglős arra gondolt, hogy
valószínűleg ő a legokosabb közöttük. A lány, aki még
mindig a kretyón van, városi kurva lehet, de ez a fickó
valami más. Talán könyvelő, aki lenyelt egy kis pénzt,
és most egy csendes helyet keres, ahol kiöklendezhet-
né. Talán valamelyik kaszinótól pattintott meg vala-
mit, vagy egy nagymenőtől. Nem csoda, hogy a kis
csaj berezelt: Jobb az ilyenektől megszabadulni, mert a
végén, ha megjelennek a zsaruk, nem virágcsokrot
hoznak neki születésnapjára, hanem csokorba kötve tíz
évet. Ahogy a fickó leült az asztalhoz, jött a másik csaj
is. A rúzsozott szájú.
- Hol van Gertrude? - kérdezte a jóképű a csajtól.
- Az előbb még itt volt. A WC-n nincs. Talán sétál.
Hernán nem szólt semmit csak a vállára vetette a ta-
risznyáját.
A vendéglős hozzájuk lépett, és az asztalra mutatott.
- Leszedhetek?
Hernán Olíviára pislogott.
- Gertrude azt mondta... van nála valami pénz.
A vendéglős egymásra tett két tányért.
- A társnőjük már kifizette a reggelijüket. Nem is
tudtam, hogy Gertrudénak hívják.
- Most éppen hol van? - kérdezte Olivia.
A vendéglős az utca felé intett.
- Elment.
A férfi és a kurva elképedve néztek egymásra.
- Hogyhogy elment?
- Azt mondta, fizet, és San Joséba megy.
- Mivel?
- Feltehetően autóbusszal. Már el is ment.
- Hogy ment volna el?
- Az a helyzet, Senorita, hogy éppen két perce in-
dult el a San Jose-i busz. A barátnőjük már rajta van.
Óhajtanak még valamit?
Hernán megrántotta a tarisznyája szíját és felemel-
kedett.
- Menjünk.
- Nélküle? - hökkent meg Olivia. - Hiszen...
- Nem várhatok.
- Nem kellene mégis utána mennünk?
Hernan meg sem hallotta a kérdést. Félrehajtotta a
fejét, mintha valakinek a szavait hallgatná.
- Mennünk kell - mondta aztán. - Nekem minden-
esetre. Nem várhatok egyetlen percet sem.
- Isten legyen irgalmas hozzá - vetett keresztet Oli-
via. - Lenyúzzák a bőrét, ha...
Lenyelte a mondat végét.
- Hé! - szólt rájuk a vendéglős. - Hogy akarnak az
Arenalhoz jutni?
- Ahogy lehet - mondta a bolond. - Talán stoppal.
Talán kirabolunk valakit. Még nem tudom.
- Szuper - vigyorgott a vendéglős. - Csak ha lehet,
ne rajtam kezdjék.
Vagy száz méterre járhattak már a háztól, amikor
Olivia megszólalt.
- Te... izé... hogy is hívnak?
- Hernánnak - mondta a fiú.
- Valami... varázsló vagy, mi?
- Olyasféle.
- Tudod te egyáltalán, hogy mit csinálsz?
- Csak nagyjából: Sok mindent értek már, mert sok
mindent elmondanak nekem.
- Kik?
Hernán erre csak hallgatott.
- Nem érzed úgy, hogy néha olyan izék... hangok
szólnak a fejedben?
- Néha igen - ismerte be Hernán.
- De azért nem vagy sült bolond?
Hernán hallgatott mintha elgondolkodott volna a
dolgon.
- Sült bolond? - kérdezte eztán rövid szünet után. -
Nem hiszem. Sőt úgy gondolom, hogy már egyáltalán
nem is vagyok bolond.
- Ez mindenesetre megnyugtató - sóhajtotta Olivia.
- Nem kedvelem a bolondokat. Van valami terved,
hogy mit csinálunk az Arenalnál?
A fiú biccentett.
- Persze hogy van. Összerakjuk a koponyákat. Mind
a tizenhármat.

4.
A déli órákban a vendéglős bezárta a kerti kaput, kitette
rá a zárva táblát, majd felment az emeletre. A lány az
egyik sezlonon ült ölbe tett kézzel. Kétszer is ivott a
teából, amelyet a vendéglős korábban hozott fel neki.
Az első nagyon kellemes volt, kicsit felpörgette, kira-
gadta abból a letargikus hangulatból, amelybe került.
Kinyitotta az ablakot, és kinézett a kertre. Odalent a
papagájok csiviteltek, rikoltoztak az ágakon, mókusok
futkároztak hangtalanul a pálmafák törzsén. Aztán
meg nagy bóbitájú, kék madarak jöttek olyan közelre,
hogy majdnem kinyújtott tenyerére szálltak.
Arra gondolt, hogy el tudna élni itt akár a világ vé-
géig is. Elhallgatná a papagájokat és teázna, teázna, él-
vezné az életet. Uram isten, hát nem megérdemli?
A második tea után valahogy eszébe jutott Hans.
- Istenem, Hans, de nagy balfácán voltál, amikor be-
levittél a szénásszekérbe - morogta. - Mindig is nagy
balfácán voltál. Most meg hagytad megöletni magad.
De azért remélem, arra nem számítasz, hogy gyászfá-
tyolt öltök a bánattól, és belépek a kedvesnővérek kö-
zé. Sajnálom, Hans, de nem tehetek róla. Neked kellett
volna vigyáznod rám, de hogy a fenébe vigyázhattál
volna, amikor még magadra sem tudtál vigyázni?
A harmadik tea után úgy gondolta, levetkőzik.
A nap néha előbújt a pálmalevelek mögül, és felé nyúj-
totta a karját. Sőt nemcsak nyújtotta, hanem elkapta a
nadrágja szárát, és húzni kezdte lefelé.
- Na! Mi a fenét csinálsz? - kiáltott rá, és tréfásan
felé legyintett. - Ilyet még a napnak sem szabad. Leve-
tem én, ha akarom. Márpedig most éppen akarom,
mert pokoli meleg van idebent. Különben szép az élet.
De jó, hogy nem mentem velük... hova is? Mindegy.
Jól választottam, nem igaz? A cipőm is levetem...
mindent levetek magamról. Ezt ide akasztom... ezt
ide... még a kép keretére is jusson belőle! Hans! Hol a
fenében vagy? Sose vagy kéznél, amikor kellenél? Ak-
kor persze jó vagyok, amikor két-három pofa sörrel
feldobod magad, de ha nekem van kedvem, akkor min-
dig éppen valami dolgod akad valahol. A fenébe is...
nem bejött egy madár az ablakon! Helló, madár...
buenos tardes, vagy micsoda. Nem hoznál egy nyelet
teát? Pedig úgy meginnék még egyet. Mars ki, és hoz-
zál, légyszi!
Amikor a vendéglős felment az emeletre, és benyi-
tott a szobába a lány fúriaként ugrott a nyakába, és tép-
ni kezdte róla a pólót.
- Végre megjöttél, te strici! Miért várakoztattál eny-
nyit? Melyik haveroddal nyakaltad a sört, mi? - Csak
úgy tréfából végigkarmolta a férfi képét. - Ezt azért kap-
tad, hogy mindig emlékezz rám. Ezt meg azért...
Le kellett húznia a lánynak egy pofont. Nem ütött
meg még nőt életében, és ezúttal sem akarta, de muszáj
volt. Ha nem takarítja el maga elől, a lány mélyszán-
tást végez a képén. Aztán majd feljelenti, hogy erőszak-
kal kényszerítette. A francba! Most aztán mit tegyen?
- Adj még egy teát! - követelte a lány.
- Elfogyott - morogta, miközben felemelte a mezte-
len lányt a földről. - Ülj ide.
A lány hívogatón mosolygott rá.
- Most hogy megjöttél, még mindig halogatod a
dolgot? Ez is jellemző rád. Hol a teám?
- Mondom, hogy nincs.
- Ha nincs tea, akkor más sincs!
A vendéglős elkedvetlenedett. Vigye el az ördög,
alighanem túladagolta a levet. Azt akarta, hogy a lány
kicsit feldobódjék de azt nem, hogy fúriává változzék.
Legjobb lenne elengedni. No de ebben az állapotban?
Mit csináljon, mit csináljon...
Olyan erősen gondolkodott, hogy meg sem hallotta,
amint megmozdul mögötte az ajtókilincs.

5.
Csak akkor riadt fel baljós gondolataiból, amikor elkö-
hintette magát valaki a folyosón. Villámsebesen for-
dult hátra.
Első pillantása a nyitott ajtóra esett. Rémület szorí-
totta össze a torkát. Hiszen amikor bejött, ráfordította a
kulcsot. Csak nem a lány csinált valamit? Vigye el a
fene, alighanem beugrott. Hányszor figyelmeztette a
bátyja, hogy vigyázz, öcsém, nehogy olyan nőkkel
kezdj, akik a nyakadra hozzák a bajt. Nem is tudod,
milyen a Kordillerákon túli világ! Ő csak nevetett a
bátyján, aki tűzoltó San Joséban. Honnan a fenéből
tudja egy tűzoltó, hogy milyen a világ, azon kívül,
hogy könnyen kigyullad? Ő inkább benne van a sűre-
jében, mint a bátyja. Jobb lenne, ha nem koptatná a
száját felesleges aggodalmaskodásával.
Most aztán rá kellett jönnie, hogy a bátyjának van
igaza. Már rég abba kellett volna hagynia, hogy a vi-
gasztalásra szoruló, facér külföldi lányokat előbb egy
kis teával vigasztalja meg, aztán másképpen. De hát
eddig még egyikük sem jött vissza, hogy számon kérje
rajta a történteket. Az a pár csepp, amit belehullajt a
teájukba, nem is számít narkónak. Még a doktorok
sem tudják, hogy az egyszerű gaznak látszó fűnek mi-
lyen hatása van. Ha tudnák, talán már betiltották volna
a használatát. De nem tudják, és ez a lényeg. Az indiá-
nok meg nem hívják fel rá a figyelmüket, az hétszent-
ség.
Csakhogy most alighanem bajba került. Vagy a zsa-
ruk ügynöke a lány, vagy valaki másé.
A lány mindenesetre továbbra is bután vigyorgott,
és a blúzát rugdosta a sezlon alá. Mintha éppen ott len-
ne a helye.
A vendéglős azon már nem lepődött meg különö-
sebben, hogy egy posztókalapos, barna képű, elegán-
san öltözött férfi jelent meg az ajtónyílásban. Nem
lehetett valami rosszkedvű fickó, mert egyfolytában
mosolygott. Még akkor is, amikor lehajolt a kulcsért és
felvette. A vendéglősnek fogalma sem volt róla, hogy
került a belül elfordított kulcs a földre.
A kalapos, jóképű férfi mintha megértette volna né-
ma kérdését, a kulcsra nézett, majd a zsebébe dugta.
- A sitten - mondta a vendéglősnek. - A sitten sok
mindent megtanul az ember.
- Buenos tardes! - nyögte a vendéglős: - Én, kérem
szépen...
Elakadt a hangja, amikor megpillantotta a másik fér-
fit. Ez már közel sem volt olyan jóképű mint az első,
ráadásul a ruhája is gyűröttnek látszott. Az arca meg
vörös volt, mintha a guta éppen megütni készülne.
Ahogy felbukkant az ajtóban egyenesen a lányra me-
resztette a szemét, és le sem vette többé róla. Nem kö-
szönt, és még csak a fejét sem biccentette meg. Mintha
a vendéglős üvegből lett volna.
A harmadik férfi sötét képű volt, majdnem fekete
- látszott, hogy zömében afrikai vér folyik az ereiben -
a haja azonban mégis egyenes szálú volt, s kékes fény-
ben játszott, mint a fekete madarak tolla. Látszott a ha-
ján, hogy szívesen olajozza. A negyedik, hordóhasú,
közönséges fickó úgy nézett ki, mint aki három adag
spagettit is képes megenni egymás után. A végén aztán
az egyiket letagadja, és inkább balhét csinál, mint
hogy ki kelljen fizetnie.
- Láttuk, hogy be van zárva odalent az ajtó, így az-
tán feljöttünk ide - mondta a kalapos.
- Ebédidő van - nyögte a vendéglős. - Mindig eb-
ben az időben...
- Na persze - bólintott a kalapos. - Az ebédidő az
ebédidő. Így gondoltuk mi is. Csakhogy az ebédidő az
nekünk is ebédidő. Nem gondolod?
A vendéglősben felcsillant a remény. Hátha valóban
csak ebédelni akarnak.
- Ha gondolják:.. ezúttal kivételt tehetek. Esetleg
összeütök valamit.
- Majd a szél a bokádat - mondta a hordóhasú.
- Kérem szépen, én...
- Hol szedted össze a csajt? - érdeklődött az olajos
hajú.
- A... csajt?- nyögte a vendéglős. - Az ismerő...
söm.
- Mióta?
- Régóta.
A kalapos mélyet sóhajtott.
- Miért hazudsz, fiam? Miért nem mondod meg az
igazat: hogy ma láttad először?
A fenébe is ! - rémüldözött a vendéglős. - Ezek a lá-
nyért jöttek. Most aztán mit mondjon nekik? Valame-
lyikük csaja a lány, erre ő marha módon felszedi, és
megitatja teával! Te jó isten, csak most segíts!
- Az az igazság - mondta aztán megtörten - hogy
valóban most látom először.
- Hé! - kiáltott fel a lány. Éppen a legrosszabbkor. -
Adsz még egy teát, vagy itt sem vagyok! ! Hozd a teát,
és azt csinálhatsz velem, amit csak akarsz!
Hanyatt dőlt a sezlonon, és felemelte a lábát, hogy
szemléletes módon is megmutassa, mi következhetne
a tea után.
A hordóhasú elhúzta a száját.
- Undorító! Nem is tudom nézni.
- Akkor ne nézd - biccentett a vörös képű.
- Takard be valamivel - mondta a barna bőrű, kala-
pos a vendéglősnek. - Dobj rá valami terítőt!
A vendéglős máris ugrott. Felkapott az egyik kis asz-
talkáról egy kendőt és a lányra terítette. Nem gondolta
volna, hogy a lány meghagyja magán, de nem kis meg-
lepetésére meghagyta. Sőt még a szemét is becsukta,
mintha aludni készülne.
- Mit adtál neki? - kérdezte az olajos hajú Terren-
tes úr.
- Csak... teát!
- Ne hazudj !
- Nem hazudok. Tényleg csak teát.
- Mit tettél a teába?
- Semmit.
- Verjem ki a fogad?
A vendéglős megértette, hogy beszélnie kell. Ezek
tényleg kiverik a fogát.
- Csak... három cseppet.
- Minek a három cseppjét? Ne kelljen minden szót
kihúznom belőled, mert tényleg ki is húzom. Egy hara-
pófogóval, a nyelveddel együtt. Hol tartod a szerszá-
maidat?
- Ismerek egy füvet - mondta gyorsan a vendéglős. -
Az indiánok mutatták. Össze kell préselni, ezzel-azzal
összekeverni...
- Milyen fűről beszélsz?
A vendéglős ezt is elmondta volna, de a barna bőrű
Meléndez úr felemelte a karját.
- Erre nem érünk rá.
A hordóhasú társa segítségére sietett.
- De hiszen ez narkó! Nézd csak a hatását... A csaj
teljesen kipurcant tőle.
- A francba a kábítószerrel! - mondta Meléndez
úr. - Az csak arra jó, hogy visszakerülj a sittre. Meg-
fogadtuk, hogy távol tartjuk magunkat a drogtól.
A másik három csak morgott valamit, de láthatóan
nem tetszett nekik a dolog.
A vendéglős agyán átfutott valami, ami még az eddi-
gieknél is nagyobb rettegéssel töltötte el. Egy könyör-
telen hang arra figyelmeztette a lelke mélyén, hogy
ezek a pasasok meg fogják ölni. Nem ebédelni jöttek,
nem is kirabolni, a lányt sem erőszakolják meg - őt
jöttek kinyírni. Istenem, de miért? Hiszen nincs ellen-
sége, még csak konkurenciája sincs ezen ez elátkozott
helyen. Védelmi pénzt sem kért tőle soha senki. Nem
is tudja, hogy egyáltalán létezik-e ilyen Costa Ricában.
Talán San Joséban igen, de itt, távol a fővárostól, isme-
retlen. Ezek meg akarják ölni. De vajon miért?
- Hogy került hozzád a lány? - kérdezte Melén-
dez úr.
- Idejött - nyögte a vendéglős a lányra pislogva.
A lány mélyeket lélegzett. A vendéglős biztos volt
benne, hogy alszik. Kiütötte a tea. Nem kellett volna
annyit adni neki.
- Egyedül?
Úgy gondolta; jobb, ha igazat mond. Hátha meg-
elégszenek azzal, amit mond, és eltűnnek a fenébe. Hi-
szen ő nem tud semmit: azzal sincs egészen tisztában,
hogy miért vannak itt.
- Nem... egyedül - mondta.
- Hányan voltak?
- Hárman.
- Ki volt a másik kettő? Mondd már, ne szégyelld!
- Egy férfi és egy... nő.
- Milyen nő?
- Azt hiszem... egy kurva.
- Olivia - bólintott Ugalde úr.
- Jaj, istenem! - nyögte a vendéglős. - Bocsánat,
Senores, nem úgy gondoltam...
- Semmi baj - legyintett Meléndez úr. - Igazad van:
valóban egy kurva. Én csak tudom. És a másik?
- Egy fickó... Olyan habókosféle.
- Habókos?
- Hát... mintha nem lett volna egészen magánál.
Néha mintha magában beszélgetett volna.
- Igazán? - nézett rá a vörös képű: - Miből gondo-
lod, hogy magában beszélt?
- Mert mintha... válaszolgatott volna valamilyen
kérdésekre. Igen, uram - mondta. Meg azt, hogy... ér-
tettem, uram. Ilyeneket mondott. Azt hittem maradt
még benne valami az előző esti piából. Vagy nem volt
ki neki mind a négy kereke.
- Si - bólintott Ugalde úr. - Tényleg bolond volt.
Na és az a másik lány? A kurva?
- Alig beszéltem vele. Bement a WC-be, és rúzsoz-
gatta a száját. Nem értem rá nagyon rá figyelni, mert el
kellett készítenem a reggelijüket. Akkor szólt a csaj.
- Melyik?
- Ez.
- Hm. És mit mondott?
- Hogy meg szeretne pattanni tőlük. A másik kettő-
től.
- Nem mondta, miért?
- Azt éppen nem. Csak annyit mondott, hogy bajban
van, és hogy San Joséba kellene mennie.
- Te meg segítettél rajta, mi?
- Megesett rajta a szívem.
- Gondolom. Szóval, mit csináltál vele?
- Felküldtem ide. Azoknak meg azt mondtam, hogy
elment. Lelépett.
- Bánták, mi?
- Nem nagyon. Morogtak valamit, de nem mentek
utána. Igaz, azt is mondtam nekik, hogy a csaj felszállt
egy buszra.
- Te meg megteáztattad, mi?
- Az volt a szándékom, hogy valóban segítek rajta.
Tényleg be akartam vinni San Joséba.
- De előbb még eljátszadoztál volna vele?
A vendéglős felbátorodott.
- Neki sem volt ellenére, uraim. Nézzék a képemet.
Meg itt, a mellkasomat is. Ő karistolta végig. És nem
azért, hogy védekezzen; hanem hogy essek neki. Még
nem is láttam csajt, aki ennyire akarta volna.
- Sok cseppet tettél a teájába.
- Kialudta volna. És nem emlékezett volna semmire.
- Nos, jó - sóhajtotta Meléndez úr. - Nem a mi dol-
gunk, hogy ítéletet mondjunk feletted, fiam. Beszélj
inkább a másik kettőről. Nem tudod, miért nem akart
ez a csaj velük menni?
- Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy baj-
ban van. Talán félt tőlük.
- Miről beszélgettek reggeli közben? Valamit csak
hallottál, nem?
- Nemigen beszéltek azok Senor. A fickó, a tarisz-
nyával a hátán, csak hallgatott. És a lány is.
- Tarisznya? - csillant fel Meléndez úr szeme. - Ta-
risznyát mondtál?
- Egy tarisznya lógott a vállán - bólogatott szorgal-
masan a vendéglős. - Meg nem vált volna tőle. Még a
WC-re is magával vitte.
- Nem láttad véletlenül, mi volt benne?
- Nem, Senor.
- Na, csak úgy véletlenül. Nem baj, ha kíváncsis-
kodtál egy kicsit.
- Nem tudom, Senor. Nem vagyok kíváncsi típus. De
ha az lennék, sem láthattam volna bele, hiszen egyet-
len pillanatra sem vált meg tőle.
Meléndez úr mélyen beszívta a levegőt. A követke-
ző kérdése döntő fontosságú lesz. Mondhatni, életbe
vágó.
- Nem mondták... innen hova mennek? San Joséba
biztosan nem, hiszen akkor a lány nem akart volna el-
válni tőlük, Nos, nem hallottad véletlenül?
- Si - bólintott a vendéglős - hallottam.
- Nocsak! - dobbant meg Meléndez úr szíve. - És
hová?
- Az Arenalhoz.
Mind a négyen eltátották a szájukat.
- Az Arenal... hoz?
- Ezt mondták.
- A tűzhányóhoz?
- Nem tudom. De tudtommal több Arenal nincs.
Terrentes úr megveregette a vendéglős háfát.
- Jól van, fiú. Ügyes vagy.
Meléndez úr megkapirgálta az orra hegyét.
- Elfogadjuk a választ?
- Mi lenne, ha a lány is megerősítené? - kérdezte
vörös képét simogatva Otoniel úr. - Szóra kellene bír-
ni őt is. Hátha mást is tud.
Meléndez úr szomorúan legyintett.
- Ezt te nem bírod szóra. Elintézte a vendéglősünk.
- Nincs valami ellenszered, fiam? Amitől magához
térne?
- Nincs, uram. Nem lett volna szabad... Sajnos, túl
sok teát akart.
- Szóval elszúrtad. - mondta Ugalde úr. - Azért csak
próbálj meg vele valamit.
A vendéglős készséggel megpróbálta. Mindhiába.
A lány szája ekkor már habzott is egy kicsit, feje jobb-
ra-balra dőlt, szemei nyitva voltak ugyan, de azt csak
az ősi, maja istenek tudták volna megmondani, mit lát
velük. És talán néhány indián varázsló.
- Adj neki tejet, vagy mi.
- Felesleges - intette le Meléndez úr. - Ennek orvos
kellene, vagy legalábbis egy mély, hosszú álom.
- Azt megkapj a - bólintott Ugalde úr.
- Akkor hát nincs mit tenni - mondta Meléndez úr. -
A fiú elszúrta. - A vendéglősre nézett, és meglegyezte
az arcát a kalapjával. - Valahogy jóvá kell tenned, fiam.
A vendéglős nehezen lélegzett. Úgy érezte, elérke-
zett a nap kritikus pontjához. Lehet, hogy most dől el:
életben hagyják-e. Márpedig ő mindent megtesz az
életéért. Amit csak kívánnak tőle.
Hát ezek aztán kívántak is. Olyasmit, hogy először
nem is hitt a fülének.
- Figyelj, fiam - kezdte a kalapos, visszatéve a ka-
lapját a fejére. - Beleszartál a levesünkbe. Beszélnünk
kellett volna a csajjal, méghozzá a nem kiborult csaj-
jal, néhány fontos ügyről. De nem tudunk, mert te
megitattad valami moslékkal. Ezzel aztán el is rontot-
tad a bulinkat. Csak egy módon teheted jóvá.
- Bocsánat; uraim... Ezer bocsánat - kulcsolta imá-
ra a kezét a vendéglős. - Ha tudtam volna... Mindent
megteszek.
- Ezt.. el is várom - bólintott a kalapos. - Szóval,
mindent megteszel?
- Meg én!
- Jól van. Akkor megbocsátunk, amiért belészartál a
levesünkbe. Tudod, mit kérünk tőled cserébe?
- Mit... uram?
Meléndez úr a lányra mutatott.
- Fojtsd meg, de gyorsan!

6.
A vendéglős nem hitt a fülének. Olyan rémület hullám-
zott át rajta, hogy egyes hullámai a Kordillerák mére-
teivel vetekedtek.
- Kit... mit... uram?
- A lányt, te barom!
A vendéglős érezte, hogy kiveri a veríték, lába re-
megni kezd, nem kap elég levegőt.
Csak nem elájulni, csak nem elájulni! - dobolt
benne a félelem. - Ha elájulok, nem ébredek fel soha
többé. Ezek ájultamban végeznek velem. Csak nem
elájulni, nem elájulni... !
- Nem lehetne... valami... mást...?
- Nem.
- De én még... soha nem... nem... öltem meg sen-
kit.
- Valamikor el kell kezdeni, fiam.
- Én nem... bírom megtenni.
Meléndez úr a vállára vert.
- Nincs semmi baj, fiam... valóban nem mindenki
képes rá. Majd Senor Ugalde megteszi helyetted. Igaz?
- Igaz - bólintott Senor Ugalde nem nagy meggyő-
ződéssel.
Meléndez úr karon ragadta a lerogyni készülő ven-
déglőst:
- Na, figyel ide, te szarházi. Nem akarlak bántani,
sőt kiutat is kínálok neked. De a lánynak el kell tűnnie.
Világos? Hallgasd meg, milyen szép tervet eszeltem ki
számodra, hogy megússz mindent, és még csak gyanú
árnyéka se vetődhessen rád. Idehallgatsz végre?
-Jaj... ööööh... öhhhh... hallgatom, uram... öööh!
- Ha lehánysz, megnyúzlak - fenyegette meg Me-
léndez. - Szóval megfojtod a lányt. Nem olyan nagy
dolog. Majd megmutatom, hogyan kell. Aztán fel-
akasztod magad.
- Neeem!
- Ne riadozz, csak látszatról van szó, te hülye. Szó-
val, ha megtetted, csinálunk ide valahova egy kötél-
hurkot - remélem, van köteled - te bedugod a fejed,
ráállsz egy székre és várakozol. Ha erre jön valaki, ki-
rúgod a széket magad alól, és belekapaszkodsz a kötél-
be. Egy-két percig kibírod. Akik rád találnak, gyorsan
levágnak, te meg azt mondhatod, hogy azok akasztot-
tak fel, akik megölték a lányt, miután kábítószert adtak
neki. Mert biztos, hogy felboncolják, és megtalálják
benne a füvedet. Téged senki nem fog gyanúba, hiszen
téged is megpróbáltak megölni. Érted már? Hol talá-
lunk kötelet?
- Az udvarban... hátul.
Terrentes úr elügetett a kötélért. Amíg vissza nem
tért, csend ülte meg a szobát. Csak a vendéglős szipo-
gó sírása hallatszott.
- Itt a kötél - mondta akkor Meléndez úr. - Itt meg
egy zsinór. Egy régi függönyről vágtam le. Gondol-
tam, hogy valaha még hasznát veszem. Hát akkor láss
neki, fiam!
- Én nem... tudom...
- Ugalde!
- Várjon... Senor... megteszem... Jaj, Istenem!
Otoniel úr a szája elé kapta a kezét.
- Én inkább kimennék.
- Menj.
- Én is - csatlakozott hozzá Terrentes.
Ugalde azonban nem ment ki. Odalökdöste a ven-
déglőst a sezlonhoz, és segített neki felemelni a lány
fejét.
- Így ni. Most aztán szorítsd!
- Jaj... öhhh... öhhh..
Ugalde egyszer csak azt mondta Meléndez úrnak.
- Ez kész.
- Biztos?
- Nekem elhihetéd.
- Takarjátok le az arcát!
A vendéglős nem volt se élő, se halott. Meléndez úr
rávillantotta a szemét. Gyorsan kell cselekednie, mert
a fickóra azonnal rátör a hisztéria. Beleakasztotta a kö-
telet egy csillárkampóba, amelyen talán még soha nem
lógott csillár. Hurkot tekert a végére, aztán oldalba
ütötte a vendéglőst.
- Ahogy megbeszéltük. Dugd a fejed a hurokba, és
ha meghallod a közeledőket, rúgd ki magad alól a szé-
ket. Na, gyerünk!
A vendéglős azt sem tudta mit tesz. Nem volt már
magánál, a szobát is csak ködfüggönyön át látta.
- Figyelsz rám egyáltalán? - kérdezte Meléndez
úr. - Akik keresnek valakit, általában azt szokták kér-
dezni, hogy halló, van itt valaki? Érted? Ha ezt hallod,
kirúgod a széket magad alól, és belekapaszkodsz a kö-
télbe. Csak néhány másodpercről lesz szó. Azonnal
bejönnek és levágnak. Tiszta leszel, mint a tavirózsa
szirma. Na, gyerünk!
A vendéglős nem tudott volna magától felkapasz-
kodni a hurok alá állított székre, ezért segítettek neki.
Majd a nyakába húzták a hurkot.
- Jól van - dicsérte Meléndez úr. - Mi most me-
gyünk, mért bármikor jöhet valaki. Te meg figyelj!
Halló, van itt valaki? Ezt el ne felejtsd!
A vendéglős félig ájult volt, amikor elhagyták a szo-
bát. Fogalma sem volt az idő múlásáról, minden perc
évszázadnak tűnt számára. Így aztán nem is tűnt fel ne-
ki, hogy nem sokkal azután, hogy a négy férfi elhagyta
a szobát, már fel is hangzott az ajtó előtt a halló, van itt
valaki?
Nagy lendülettel kirúgta maga alól a széket.
Már nem hallotta Meléndez úr elégedett nevetését.

Az Arenal felé (II.)

1.
Amikor a határállomáshoz értek, már csak négyen vol-
tak a kocsiban. Aranzabal kapitány még Mexikóban
rosszul lett - alighanem egy lepénytől; amelyet egy út
menti fogadóban evett. Előbb csak kis gyomorfájásról
panaszkodott, aztán belázasodott, majd olyan erős gör-
csei támadtak; hogy már csak hányta-vetette magát a
kocsi hátulsó ülésén. Cristobal atya megpróbált segíte-
ni rajta: gyógyfűből készített teát itatott vele - ezt
szokta magával vinni minden egyes alkalommal, ha
szolgálati ügyben el kellett hagynia a kolostort - de az
sem használt. A végén már nyál csorgott Aranzabal
kapitány szájából, és véresre marta a tenyerét a körmé-
vel.
A Grófnő megállította a kocsit egy orvosi rendelő
előtt. Amíg az orvos a kapitányt vizsgálgatta, szótlanul
ültek egymás mellett komoran maguk elé nézve.
- Vajon mi lehet a baja? - törte meg a csendet Louis.
- Életemben nem láttam még ilyet.
A Grófnő megcsóválta a fejét.
- Ők nem akarják.
- Kik?
- Hát ők!
- Nem akarják, hogy Aranzabal kapitány velünk
jöjjön? Miért ne akarnák?
-Mert túl sokan vagyunk. Azt akarják, hogy néhá-
nyan forduljanak vissza közülünk.
- Kikre gondol, Grófnő?
A Grófnő kétségbeesetten rázogatta a fejét.
- Nem tudom. Nem hallok hangot. Csak érzéseim
vannak.
- De miért kellett megbetegíteniük szegényt?
- Mert a kapitány másként nem fordulna vissza.
- Akkor most mit csináljunk?
- Várjuk meg a vizsgálat végét.
A vizsgálat nem zárult jó eredménnyel. Aranzabal
kapitány nagyon beteg volt. Legalábbis az orvos sze-
rint. Olyannyira az, hogy sürgős kórházi ápolásra szo-
rult. El akartak köszönni tőle, de Aranzabal akkor már
nem volt magánál.
- Mi a baja, doktor úr? - kérdezte Cristobal atya a
komor képpel sürgölődő orvost. A doktor megrázta a
fejét.
- Nem tudom, atyám. Olyan mintha ételmérgezése
lenne.
- Csak olyan?
- Másrészről viszont nem az egyszerű ételmérgezés
tüneteit mutatja.
Mielőtt még jobban belemerülhettek volna az étel-
mérgezések tüneteinek a megvitatásba, megérkezett a
mentő.
Aranzabal kapitány hirtelen kinyitotta a szemét, és
végignézett rajtuk. Amikor Cristobal atyához ért, el-
kapta a karját, magához húzta, és a fülébe suttogta:
- Ha elérik az Arenalt... ez én nevemben is... az én
nevemben is...
Ezután elájult.
Ami ezután következett, az rövid idő alatt bevonult
a guatemalai orvostudomány történetébe. Évek múlva
is fel-felemlegették azt a rejtélyes esetet, amely az
egyik határ menti kórházukban történt. A kórház veze-
tő főorvosa szerint a már kissé megsárgult iratokban az
olvasható, hogy ekkor és ekkor behoztak egy beteget,
aki még Mexikó területén lepényt evett, és súlyos étel-
mérgezési tüneteket mutatott. Ennek megfelelően is
kezelték. Egy nap múlva aztán a betegség magától
megszűnt - vagy gyógyszeres hatásra, ki tudja? - he-
lyette viszont amnéziás állapot lépett fel. A beteg sem-
mit nem tudott magáról, csak annyit, hogy Mexikóból
érkezett, és Aranzabal kapitánynak hívják. A mexikói
hatóságok igen készségesnek mutatkoztak az ügyben.
Kiderítették, hogy a férfi valóban Aranzabal kapitány,
de hogy miképpen került Guatemalába, és főleg hogy
miért, arra sosem derült fény. Az amnéziából lassan
azért kigyógyult, emlékezett már rá, hogy ki volt a
guatemalai utazást megelőző időkben, számos kér-
désre azonban nem tudott válaszolni. Gyakran valami
Grófnőt és Cristobal atyát emlegetett. A hatóságok
megállapították, hogy valóban élt egy grófnő Aranza-
bal kapitány korábbi lakóhelye környékén, és Cristo-
bal atyát is szorgos egyházi személyiségként ismerték
- néhány évvel azelőtt azonban egyszerűen nyomuk
veszett. A rendőrség többször is megpróbálkozott a ke-
resésükkel - mindhiába. Az ügy aztán elaludt. Aranza-
bal kapitány azóta is egyedül él - nem akar bevonulni
a közeli öregek otthonába. Néhanapján, ha a karmai
közé kaparint valakit, koponyákról és repülő koron-
gokról mesél nekik. Az emberek csak mosolyognak
rajta. Aranzabal kapitány fiatalabb korában ENSZ-al-
kalmazottként hosszabb időt töltött Keleten - bizo-
nyára ott látott néhány furcsa dolgot, amely most, idős
korában visszatér az emlékezetébe.
Egy azonban kétségtelen. Aranzabal kapitány bol-
dog. Néha azt mondja, hogy ő is megtette a magáét, ha
azok nem is hagyták, hogy végigcsinálja amit szeretett
volna.
Ha aztán valaki megkérdezte tőle, hogy kik azok az
azok, nem tudott válaszolni rá.
Vagy nem akart.

2.
Később Esmeralda asszony és Gerarda is elhagyta
őket. Cristobal atya észrevette, hogy Gerarda sincs jól
- szerencsére ő nem ételmérgezést kapott, mint Aran-
zabal kapitány, neki inkább a fejével volt baja. Egész
nap csak dudorászott, még amikor a nicaraguai határ-
hoz érkeztek, akkor sem volt hajlandó abbahagyni. Ha
kérdezték, válaszolt, de magától nem szólalt meg.
Megszólalt viszont Esmeralda asszony. Éppen dél-
utáni pihenőjüket töltötték egy parkolóban, amikor
Esmeralda asszony odament Cristobal atyához és meg-
állt előtte. Cristobal atya éppen egy nagy darab sajtot
falatozott jó étvággyal. Esmeralda asszony rámosoly-
gott, és úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb
dolga lenne:
- Visszamegyek, atyám.
Az atya szájában megállt a sajt.
- Hova?
- Mexikóba.
- Miért mennél vissza, lányom?
- Mert vissza kell mennem. És Gerardát is vissza
kell vinnem.
- Ők mondták?
- Ők. Azt mondták... sokan vagyunk. Megtettük,
amit tehettünk, most már visszamehetünk.
- Gerarda tud róla?
- Nem tudom.
A Grófnő és Louis is hallották a beszélgetést, de
nem szóltak közbe.
- Gerarda! Visszamegyünk!
Gerarda sem szólt, csak bólintott.
- Vigyék el a kocsit, lányom - biztatta Esmeralda
asszonyt Cristobal atya.
Esmeralda asszony azonban nemet intett.
- Maguknak nagyobb szükségük lesz rá, atyám. Mi
majd bérelünk egyet. Azt hiszem, nem látjuk többé
egymást.
- Ezt is... ők mondták?
- Nem tudom. De valahogy... érzem, így lesz. Ge-
rardát a szolgálatomba fogadom. Kétséges, hogy Me-
xikóban maradok-e. Isten önnel, atyám! Megtettük,
amit tehettünk.
Cristobal atya úgy érezte, Esmeralda asszony helye-
sen döntött, de mégiscsak összefacsarodott a szíve.
- Ha visszatérünk, lányom... ha visszatérünk..
- Nem láthatjuk előre a jövőt, atyám.
Cristobal atya felvillantotta a vészjelzőjét, amikor
már vagy száz méterre távolodtak tőlük, Esmeralda
asszony pedig búcsúzóul felemelte a kezét.
Már csak hárman maradtak.

3.
A Costa Rica-i határon történt a baj, de még a nicara-
guai oldalon. A határőr behajolt az ablakon, és kutatva
nézett végig rajtuk.
- Ön pap, Senor?
- Isten szolgája vagyok - mondta Cristobal atya.
A határőr elkérte az útleveleiket, megnézte, aztán
visszaadta nekik.
A vámtiszt azonban nem elégedett meg a tessék-lás-
sék munkával. Felnyittatta a kocsi csomagtartóját, meg-
piszkálta a csomagjaikat, majd előrement. Bedugta a
fejét az ablakon, és azonnal észrevette Cristobal atya
tarisznyáját a kézifék mellett.
A feje után ekkor a kezét is bedugta az ablakon.
- Az micsoda? - kérdezte a tarisznyára mutatva.
- A tarisznyám - mondta az atya. Kívül nyugodt
volt, a szíve azonban úgy vert a csuhája alatt, mint egy
megtébolyult harangnyelv.
- Hm. És mi van benne?
Az atya nem tudta, mit feleljen. Mindenesetre igye-
kezett szenvtelen hangon válaszolni.
- Egyházi kegytárgyak.
Ha azt válaszolta volna hogy koszos gatyák, a vám-
tiszt talán megelégedett volna vele. A kegytárgyak szó
azonban riadót fújt neki.
- Kegytárgyak? Megmutatná őket, atyám?
Cristobal atya azt fontolgatta, hogy mi lenne, ha gázt
adna, és megpróbálná áttörni a sorompót, de annak a
néhány géppisztolyos katonának a látványa, aki a
szembeni kis épület tűzfalát támasztotta, óvatosságra
intette.
Bólintott, és kihúzta a tarisznyából a vízipisztolyát.
Amint a kezébe fogta, a vámtiszt nagyot ordított.
- Vigyázzanak, fegyver van nála!
A következő másodpercek rémálomnak tűntek. Cris-
tobal atya úgy gondolta, az lesz a legbölcsebb, ha meg-
szabadul a stukkertól. Előbb azonban megpróbálta el-
magyarázni a buggyantnak, hogy nem kell félni tőle,
csupán vízipisztoly.
Kidugta az ablakon a gyanús tárgyát, és kikiabált
nekik.
- Csak az ördögök ellen használom! Csak őket terí-
tem le vele. Emberre még sosem fogtam!
Talán még azt is hozzákiabálta, hogy ártalmatlan
vízipisztoly, de hangja belefulladt a hangzavarba és a
géppisztolykelepelésbe. Cristobal atya érezte, hogy
megsüllyed alatta a kocsi. Erre széles ívben kihajította
a vízipisztolyt az ablakon.
Néhány másodperc múlva egy hangszóró erőszakos
hangja csapott a fülébe.
- Körül vannak véve! Aki megmoccan, a halál fia!
Hányan vannak a kocsiban?
Cristobal atya kilesett az ablakon. Legalább fél tucat
katona állt tisztes távolságban tőlük, feléjük irányzott
géppisztolyokkal.
- Hárman - mondta elhaló hangon.
-Jöjjön ki az első! Feltartott kézzel. Ha bármivel
próbálkozna szitává lőjük.
Cristobal atya a Grófnőhöz fordult.
- Menjen előre, lányom. A nőket nem bántják.
A Grófnő bólintott, és kinyitotta az ajtót.
- Feltartott kezekkel! - bömbölte a hangszóró.
A Grófnő feltartotta mindkét kezét.
- Hasra! Feküdjön hasra!
A Grófnő kelletlenül bár, de hasra feküdt.
- A következő!
Louis is hasonlóképpen járt, mint a Grófnő. Néhány
másodperc múlva már csak foltozott cipőtalpát látta az
atya.
- A következő!
Cristobal atya kinyitotta az első ajtót, és óvatosan
kikászálódott a kocsiból. Fél szemmel látta, hogy a gu-
mik olyan laposak, mint a kukoricalepény, és akkora
lyukak látszanak rajtuk, mint a kukoricaszemek. Alig-
hanem kilőtték mind a négy kerekét.
- Tartsa fel a kezét!
Cristobal atya feltartotta, majd hasra feküdt. A kö-
vetkező pillanatban aztán csizmatalpak sietős csatto-
gása hallatszott, majd érezte, hogy valaki a hátára ül,
és gorombán lenyomja a fejét a betonra.
- Mindannyian kiszálltak? - hallott egy ideges han-
got maga felett. - Hátha maradt még valaki a kocsiban.
- Dobjak be egy kézigránátot?
- Neee! - ordított az atya, ahogy a száján kifért. -
Neee!
- Kuss! - térdelt valaki a derekába.
Szerencsére nem hallott robbanást. Fájdalom hasí-
tott viszont a karjába, amikor hátrabilincselték. Ezután
két oldalról megragadták, és a talpára állították.
Vékony bajuszú, kutató szemű, fiatal tiszt állt vele
szemben.
- Ön tényleg pap?
- Mit gondol? - kérdezte felsebzett ajkát nyalogatva
az atya.
A tiszt megcsóválta a fejét.
- Miért hord egy pap vízipisztolyt a csomagjában?
Cristobal atya nyelt egyet.
- Az ördögökre lövöldözök vele.
- Kikre?
- Az ördögökre.
A tiszt hahotázni kezdett, és a térdét ütögette nevet-
tében.
- Maga aztán nem akármilyen figura, atyám. Azt
azért remélem, tudja, hogy tíz évet is kaphat érte?
Cristobal atya egyelőre nem tudott semmit, csak a
derekát tapogatta.

4.
Még akkor is azt ismételgette makacs következetes-
séggel, hogy az ördögökre szokott lövöldözni a piszto-
lyával; amikor már odabent voltak egy épületben, a ki-
hallgató szobában. A helyiségben csak Cristobal atya
tartózkodott, a vékony bajuszú, kutató szemű katona
és két civil. Egy idősebb bajuszos és egy fiatalabb,
szinte még gyerek.
- Ön ördögűző, atyám? - kérdezte a tiszt elfojtva
egy felvillanó mosolyt.
- Az vagyok - bólintott Cristobal atya.
- Hány ördögöt űzött már ki?
- Nem számoltam. Nem az a fontos, hányan van-
nak, hanem az, hogy legyőzzem őket. Hogy kint legye-
nek a megszállott testéből.
- És vízipisztollyal űzi ki őket?
- A vízipisztoly csak eszköz, a szenteltvíz a lényeg
- magyarázta az atya.
- Valamit nem értek - hajolt előre a tiszt. - Ha jól
tudom, az ördögűző atyák... hm... úgy fröcskölik le
szenteltvízzel a beteget.
- Ez így is van.
- Önnek miért nem jó ez a módszer?
- Mert kisebb a hatásfoka - mondta az atya.
- Ez mit jelent?
Cristobal atya igyekezett megőrizni a nyugalmát,
ami nem kis erőfeszítésébe került. Mindig is tudta, hogy
a katonák fafejűek, de sosem gondolta, hogy ennyire.
Aranzabal kapitány például egyáltalán nem volt fafejű.
- Az a helyzet - magyarázta türelmesen az atya -
ha úgy fröcskölöm a szenteltvizet, jelentős része po-
csékba megy. Nem találja el a megszállott testét. Én
azonban rájöttem, hogyha vízsugarat használok, szinte
alig következik be veszteség. A vízsugárral pontosan
lehet célozni.
A katona lehajtotta a fejét. A másik kettő beharapta
a szája szélét, és ki-ki másfelé nézett.
Röhögnek - gondolta magában az atya. - Röhögnek
a fafejűek!
A tiszt erőt vett magán, és az előtte álló asztalkán
heverő tarisznyából kihúzott egy csontot:
- Ez mi?
- Ereklye - mondta az atya.
- Kinek az ereklyéje?
- Egy szenté, természetesen. Egy egyszerű indiáné,
akit annak idején a konkvisztádorok elégettek. Látja a
szélén ezeket a fekete foltokat? Az égetés nyoma.
A tiszt megcsóválta a fejét, és kiemelte a kristályko-
ponyát a tarisznyából.
- És ez?
Cristobal atya megérezte, hogy veszélyes talajra té-
vedt. A vízípisztoly nem kell a kutyának sem, a szent
csontjáért sem töri ki senki a nyakát, a koponya azon-
ban egészen más dolog.
- Koponya - mondta az atya.
- Hogy jutott önhöz?
- Régtől a kolostor birtokában van - füllentette Cris-
tobal atya. Lélekben keresztet vetett, és arra kérte az
Urat, hogy bocsássa meg a hazugságát. Hiszen nemes
ügy érdekében lódít. - Memento mori.
A tiszt felkapta a fejét.
- Ez mit jelent?
- Gondolj a halálra - szólt közbe a fiatal civil ruhás.
- Néhány szerzetesrend jelmondata volt.
- Ahá. Tudja miből van ez a koponya, atyám?
Cristobal atya úgy gondolta, nem kell immár szá-
molnia a hazugságait, mint ahogy a kiűzött ördögöket
sem. A végén úgyis egyetlen számlára kerül az egész,
amit így vagy úgy, de egyszer majd ki kell egyenlíte-
nie.
- Üvegből - mondta.
A tiszt megingatta a fejét.
- Ez nem üveg, atyám.
Cristobal atya megjátszotta a meghökkentet.
- Nem? Hát micsoda?
- Hegyikristály.
- És? Mi a különbség a kettő között?
A tiszt mosolygott.
- Óriási. Ha üvegből lenne, azonnal szabadon enged-
ném magát. Ha üvegből lenne, nem lenne antik értéke.
Az indiánok nem használtak üveget. Tudta?
- Nem - mondta az atya. - De még mindig nem ér-
tem...
- De ha hegyikristály... akkor lehet akár több száz
éves is. Lehet, hogy a maják készítették, lehet, hogy az
aztékok, de az is lehet, hogy még az olmékok. Vagy az
ősemberek csiszolták, bár ahhoz túl tökéletes. Mit szól
hozzá, atyám?
- Semmit - mondta az atya. - A kolostor tulajdoná-
ban van, és én ördögűzésre használom.
- A vízipisztoly mellé?
- Ahogy mondja - bólintott az atya.
A tiszt megcsóválta a fejét.
- Mondok magának valamit, atyám. Tegyük fel,
hogy ezt a valamit mégiscsak az indiánok csiszolták,
aztán eltemették valakivel, mondjuk egy főemberük-
kel. Sok-sok évszázaddal később egy sírrabló, vagy
ahogy mostanában nevezik, illegális ásató, megtalálta.
Mert ha ez indián munka, nagyon sokat érhet. Az illegá-
lis műkincspiac jól megfizeti a csinos leleteket. A meg-
találó azután megpróbálja áruba bocsátani. Minél távo-
labb Mexikótól, mert ott jobban figyelnek az ilyesmi-
re, mint mondjuk Nicaraguában vagy Costa Ricában.
Ezért megbíznak egy futárt, akit papnak öltöztetnek.
A futár dolga, hogy elvigye a koponyát egy megadott
címre. Ha leadta, nagy pénz üti a markát, és a társaiét
is. Mit szól hozzá, atyám?
- Én pap vagyok - mondta sértődötten kihúzva ma-
gát Cristobal atya. - Hívjanak ide egy papot. Meg fog
győződni róla, hogy alaptalanul vádol.
A katona széttárta a karját.
- Egyelőre nem vádolom semmivel. Ez nem is ez én
feladatom. Csak megpróbálok tisztán látni. Persze le-
het, hogy ön valóban pap. Miért is ne? Néha a papok is
belekeverednek csúnya dolgokba. Persze, ha vallomást
tenne..
- Nincs miről - mondta Cristobal atya. - Az igazsá-
got mondtam.
Kicsit reszketett a hangja. Azt remélte, hogy a kato-
na nem veszi észre.
- Jól van - bólintott a katonatiszt. - Akkor azt mond-
ja meg, hogy a társai miért nem beszélnek? És egyálta-
lán... hova viszi őket?
- Costa Ricába - mondta az atya. - Beszélni meg
nem szeretnek. Louis nem is igen tud. Primitív pásztor.
- Akkor miért kell magának?
- Mert nagy az ereje. Kézrátétellel gyógyít.
- És a hölgy?
- Ő képes beszélni velük.
- Kikkel?
- Az ördögökkel. Behemóttal, például. Már nem is
egyszer beszélt vele.
Ez is hazugság volt. De még mekkora!
A három férfi összenézett. Cristobal atya nem tudott
kiolvasni semmit a tekintetükből. Azon töprengett,
hogy vajon a korongról miért nem kérdezték meg, mi-
csoda.
- Egyelőre itt maradnak - mondta a katona. - Be-
zárjuk magukat egy cellába - remélem, reggelre tisztá-
zódik a dolog. Ha kiderül, hogy igazat beszéltek, me-
hetnek isten hírével, bár ez a kristálykoponya azért
nem egyszerű eset. Lehet, hogy letétbe kell helyez-
nünk, amíg a managuai múzeum munkatársai meg
nem vizsgálják. Kapnak enni is, tisztálkodni is mód-
jukban áll. Van valami kívánsága, atyám?
- Visszakaphatnám a tarisznyámat és a vízipiszto-
lyomat?
A tiszt elmosolyodott.
- Amint elbocsátjuk önöket, természetesen magával
viheti őket. A vízipisztoly nem képez muzeális értéket.
Tíz perc múlva Louis és az atya egy közös cellában
ültek.
Cristobal atya a tenyerébe temette az arcát.
Csúfos kudarcot vallottak.
Már csak az ő segítségükben bízott.

5.
Az éjszaka kellős közepén erőteljes horkolásra ébredt.
Louis horkolt a mellette lévő ágyon, mint a gőzfűrész.
Meleg és fülledt volt a levegő a cellában. Cristobal
atya kilógatta a lábát a pokróca alól. Így már valame-
lyest kellemesebb volt: a rácsok között belibbenő fu-
vallatokjátékosan megbirizgálták a nagyujját.
Cristobal atya szeretetteljes mosollyal nézett Louis
álmában kisimult arcára. Szegény Louis, eljött vele ide,
a világ végére, ráadásul ő is pórul járt, akárcsak ő maga.
Sóhajtott, és megpróbált rájönni, valójában mi is
történt vele. Mert egyszer azért végére kell járnia a do-
lognak. Úgy látszik, így az éjszaka közepén nagy-nagy
józanság szállt rá, amely lehetővé teszi számára az ön-
vizsgálatot. Mert mivel is kezdődött ez az egész? Az-
zal, hogy a Grófnő balul sikerült szeánszot rendezett,
majd magához hívatta. Ő pedig ment, hiszen ez a dol-
ga. Annak a biztos tudatában, hogy kísértetek pedig
nincsenek. Nincsenek, mert az Úr nem engedné, hogy
legyenek. Azok tehát, akiket a Grófnő, úgymond, meg-
idéz, nem kísértetek, hanem ördögök, a gonosz kato-
nái. Mert azokból aztán van bőven. Emlékezzünk csak
a Bibliára: Jézus Krisztus egész seregnyi gonoszt űzött
ki annak idején a megszállottakból. Annyit, hogy egy
egész disznócsordának jutott belőlük. Gonosz tehát van
- úgy látszik, ebből túltermelés mutatkozik a világ-
mindenségben. Tehát: elment, hogy kiűzze a gonoszt a
Grófnő házából, netalántán a Grófnőből is, s hogy si-
keres legyen az ördögűzése, magával vitte ördögűző
eszközeit is: a szenteltvizet, az ereklyét és a vízistuk-
kert. Idáig világos minden: A Grófnő házánál aztán
történt valami, amit azóta sem tud megmagyarázni ma-
gának.
Egyszer csak - hipp-hopp! - a temetőben találták
magukat, és Bartholomeo sírjából kiástak egy kopo-
nyát. Arra már nem emlékszik, honnan tudta, hogy a
koponyának ott kell lennie. Pedig tudta. Mint ahogy a
többiek is tudták. Kiásták a koponyát, és elindultak
vele Costa Ricába, az Arenal vulkánhoz. Mexikóból
Costa Ricába! Te jó Isten! Hogy miért éppen az Are-
nalhoz? Ki tudja? Valamint azt sem érti egészen vilá-
gosan, hogy mi a fenét keres egy nicaraguai börtönben
a Grófnővel és Louisszal együtt.
Cristobal atya felemelte két ujját, és számolni kezdte
a lehetséges megoldásokat. Egy: megszállta az ördög.
Sajnos ez előfordul az ördögűzőkkel, mondhatni szak-
mai ártalom. Tipikus esete annak, amikor a puska visz-
szafelé sül el. Hallott már ilyenről, nem is egyről: a sze-
rencsétlen Alessandro atyáról például Brazíliában, aki
kiűzte ugyan egy asszonyból az ördögöt, csakhogy az
erre az atyába költözött bele. Alessandro atya azóta
közkedvelt figurája Rio valamennyi favellájának, nyo-
mortelepének, és arról nevezetes, hogy pár fillérért
hajlandó letolni a gatyáját bárki előtt, ami önmagában
még nem is lenne olyan nagy baj, csakhogy Alessandro
atya azóta is csuhában éldegél, ami végül is kijár neki,
hiszen senki nem fosztotta meg papi címétől, és hiva-
tásának gyakorlásától sem tiltották el. Szóval, Ales-
sandro atya azóta is ott kóborol a favellákban, és ha
valaki arra biztatja, felemeli a csuháját, és adj neki!
Másképpen szólva szégyent hoz a tiszteletreméltó ru-
hadarabra, rajta keresztül pedig az egyházra. Még
sincs senki, aki a helyére tegye Alessandro atyát. Kvá-
zi, ahogy az atyát megszállta az ördög, úgy őt is meg-
szállhatta. Ki tudja, hány rohadék költözhetett belé?
Csakhogy - töprengett tovább Cristobal atya - ha
ördög szállta volna meg, csak kiderülne valahogy. Pél-
dául olyan illetlenségekre biztatná, mint Alessandro
atyát. Ot azonban nem biztatja. Csupán arra, hogy se-
gítsen a Grófnőnek és Louisnak elvinni a koponyát az
Arenalhoz.
Apropó, a koponya! Gyanús a dolog, nagyon gya-
nús !
Felemelte második számú ujját, és tovább szőtte a
gondolatait.
Meglehet, hogy nem az ördög szállta meg. Inkább
egy angyal. Ha ugyan az angyalok megszállnak vala-
kit. De hogy valami rejtett energia költözött belé, ah-
hoz kétség sem férhet. Mint a prófétákba. Gondoljunk
csak Jónásra! Ki lenne az a marha, akit ha nem szállt
meg senki, csak úgy beugrana a cethal torkába, hogy
egy ellenséges városba fuvaroztassa magát? Vagy a
többi próféta milyen volt? Csupa, csupa megszállott.
Habzott a szájuk, fröcsögött a nyáluk és üvöltöztek, az
uralkodót gyalázták, amíg csak le nem csapták őket,
mint a gazdasszony a lepényre szálló legyet.
Cristobal atya felsóhajtott. Ha már választania kell,
mégis inkább lenne próféta, mint az ördög szolgája.
Azzal együtt, hogy ő azért kulturáltabban viselkedne,
mint a nagy elődök. Neki már nem kell cethal gyomrá-
ban utaznia, van kocsija, fürödni is szeret, azonkívül
tud őjó hangosan beszélni anélkül is, hogy fröcsögne a
nyála. Csakhogy miről beszéljen, uram isten? És főleg
kinek?
Arra már gondolni sem mert, hogy mi lesz akkor, ha
megérkeznek az Arenalhoz? De hát kell-e egyáltalán
gondolnia rá? A napkeleti bölcsek vajon gondoltak-é
arra, hogy ki fogadja majd őket az istállóban? Kinek
adják oda az ajándékaikat...? Mi van akkor, ha a kopo-
nya is ajándék? Egy új megváltó született valahol - a
világra különben már régóta ráférne - és hármójuknak
jutott az a megtiszteltetés, hogy ajándékkal kedves-
kedjenek neki. Az Arenalnál várja a nagy titok!
Már majdnem elszunnyadt nagy boldogságában, ami-
kor érezte, hogy ismét megbirizgálja a lábujját valami.
A szél! - gondolta. - Milyen kellemesen jár a szél a
vasrácsok között... Hirtelen Pál apostol jutott az eszébe.
Vajon ő mit gondolhatott, amikor lesittelték? Ugyan-
olyan kétségei lehettek az isteni elhivatottságot ille-
tően, mint neki?
A szél tovább birizgálta a nagyujját. Cristobal atya
kissé felemelkedett, és a lábujjára pislantott. Aztán
majdhogynem felkiáltott rémületében.
Ült valami a nagyujján. Akkora mint egy macska,
vagy egy madár.
Cristobal atya meg sem mert moccanni. Jobb, ha ki-
várja, amíg az moccan meg. Hallott már elég rémtörté-
netet különböző börtönökről, ahol úgy szaladoztak a
patkányok, mint a mentősök a szupermaratonin. Rá-
adásul éhes patkányok. És mit csináltak az éhes patká-
nyok a sitten? Hát nem a büntetésüket töltötték, az biz-
tos. Kajálni jártak a patkányok a sittre. Megvárták az
éjszakát, aztán szépen nyakuk elé kötötték a- szalvé-
tájukat, és lerágták az álmukban szabad, virágos me-
zőkön sétáló rabok lábujját. Akár többet is egyszerre.
Amikor a szerencsétlen rab reggel felébredt, döbben-
ten fedezte fel, hogy egyetlen éjszakán két számmal
kisebb lett a lába. Nem is vitás, hogy egy óriási pat-
kány ül az ujján, és éppen asztali áldást mond a vacso-
rája felett!
Cristobal atya ekkor már nem tudott parancsolni
magának. Kockáztatva, hogy a csalódott patkány a tor-
kának ugrik, rúgott egy nagyot a levegőbe. És lássanak
csodát! A patkány nem sikított, nem harapott, nem ug-
rott neki - hangtalanul a levegőbe emelkedett, és ott is
maradt lebegve.
Cristobal atya testét egyetlen pillanat alatt kiverte a
veríték. Nem ismerte ugyan Nicaragua állatvilágát,
annyit azonban sejtett, hogy repülő patkányok nem él-
nek a börtöneiben. Ha élnének, már hallott volna ró-
luk. Akkor viszont mi lehet ez?
Cristobal atya tovább verejtékezett. Ha nem patkány,
akkor csakis a gonosz. Valamelyik ördög. Madárrá
változott, esetleg óriási denevérré, és a vérét akarja ki-
szívni. Istenem, ha legalább a szenteltvízét meghagy-
ták volna! Azóta bizonyára vegyelemzik a hülyék,
hogy nem tartalmaz-e narkót. Hát persze, hogy tartal-
maz! Csak nem olyat, amilyet hisznek. A benne lévő
narkó úgy hazavágja a gonoszt, mint a bivalyerejű
Polente atya azt a baromarcút, aki beleköpött az ado-
mánygyűjtő tányérjába. Még egy hét múlva is ott he-
vertek a fogai az utcán.
A madár ott lebegett az orra előtt. Cristobal atya ek-
kor vette csak magának a bátorságot, hogy kerekre
nyissa mindkét szemét.
És meg is érte, hogy kerekre nyitotta. Egy korongot
látott maga előtt lebegni a levegőben.
Cristobal atya szívét melegség öntötte el. Hát per-
sze: a korong! Az ő korongjuk! A korong segíteni fog
rajtuk.
Akármennyire is erőltette az agyát, nem emlékezett
rá, hogy korábban már kapcsolatba került-e a korong-
gal. Pedig ismeri. Tudja jól, hogy micsoda. Az ő hírnö-
kük, mint ahogy az angyalok az Úr hírnökei. Ahogy
azok szabadulást hoznak, ez is szabadulást hozhat!
A korong, mintha csak bizonyítani akarná, hogy va-
lóban szabadulást hoz, megbillegtette magát a leve-
gőben, majd az oldalára fordult, és kilibbent a rácsok
között a cellán kívülre, a folyosóra.
Cristobal atya már este észrevette, hogy öt cella hú-
zódik még az övé mellett, és öt szemben is, de egyik-
ben sem látott senkit. Úgy tűnt, hogy alaposan túl-
méretezték a határállomás fogdáját. Vagy csak ezen az
éjszakán volt kicsi a fogás?
A Grófnő cellája valahol a folyosó vége felé lehe-
tett. Este, amikor már lefeküdt, meghallotta a Grófnő
távoli, nyugodt hangját, amelyre egy másik, ideges
hang válaszolgatott.
Cristobal atya a korong után nézett, amely megállt a
levegőben, s mintha rá várakozott volna.
- Mennék ha tudnék! - suttogta a korongnak. -
Csakhogy én nem férek át a rácson, mint te. Még ha
megfogadtam volna Perez doktor tanácsát, és diétázni
kezdek sem férnék át. Ezért is kell óvatosan bánni az
orvosi tanácsokkal. De egy szó, mint száz: ha nem se-
gítesz, itt ragadok.
Ebben a pillanatban megszólalt a fejében egy sürge-
tő hang. Mintha a Grófnő hangja lett volna.
- Igyekezz! - sürgette a hang. - Mit tétovázol?
- Grófnő?
- Igyekezz! - érkezett a válasz. - Sürget az idő!
Az atya csodában bízott, ezért odapréselte magát a
rács vaspálcáihoz, hátha mégiscsak átfér közöttük. De
nem fért át.
Hiába húzta be a pocakját, úgysem ment. Úgy lát-
szik, a csodák nem szeretik a pocakot.
- Nem megy! - kesergett Cristobal atya. - Nem
megy! - Aztán tagolni kezdte a mondandóját; mintha
kisgyerekekhez beszélne - Nem... megy! Nem...
fé... rek... át! Világos?
A korong tovább lebegett a levegőben. Ebben a pil-
lanatban az atya érezte, hogy valaki megfogja a karját.
Louis állt mögötte remegve a félelemtől.
- Hol vagyunk... atyám?
- A sitten - mondta az atya.
- Ki fognak... végezni bennünket?
- Azt talán nem - sóhajtotta az atya. - Bár nekem
kétségkívül hiányzik a fegyvertartási engedélyem.
Végre Louis is észrevette a korongot.
- A korong! A mi korongunk!
Cristobal atya valamiért nem is csodálkozott, hon-
nan ismeri Louis a korongot.
- Azt akarja, hogy menjünk utána. De nem tudunk.
Nem férünk át. Már mondtam neki...
A korong ebben a pillanatban taktikát változtatott.
Iszonyú sebességgel röpdösni kezdett a folyosón. Olyan
sebesen, hogy nem is tudták szemmel követni. Ahogy
utána forgatták a fejüket, a korong hirtelen visszaper-
dült, és a rácsnak vágódott. A rács szikrázni kezdett,
mintha lángvágóval estek volna neki. Három rácsrúd is
szikrázott egyszerre, tűzesőt szórva a folyosóra.
- Atyám! - rémüldözött Louis. - Mit csinál ez?
Cristobal atya megtakaríthatta magának a választ.
A következő pillanatban ugyanis csoda történt: a rá-
csot alkotó vasrudak közül három is feléjük dőlt. Az
atya és Louis utánuk kapott. Az atya röviddel azután
megfogadta magának, hogy soha többé nem kapkod
semmi után, amíg meg nem mérte a hőmérsékletét.
Merthogy a vasrudakkal nem volt semmi sem rend-
ben. Az atya elkapta az egyiket, amely feléjük zuhant,
Louis a másikat, a harmadik viszont Louis lábára esett.
Az atya is ordított, Louis is ordított, méghozzá kettőzött
erővel, lévén hogy őt két tűzforró rúd is érte. Az atya a
földre ejtette a vasat, Louis is, a harmadikat szerencsé-
re nem kellett leejteni, mivel már úgyis a földön volt.
- Forró! - üvöltötte az atya. - Vigyázz, forró!
Louis az ágyára roskadt, és nyalogatni kezdte az uj-
jait. A kezén is és a lábán is. Cristobal atya, ha nem
szégyellte volna, ő is nyalogatta volna. Már-már így is
megtette, amikor eszébe jutott Alessandro atya a riói
favellákban. Meg kell őriznie hivatása méltóságát!
A korong ismét felbukkant velük szemben, és vadul
billegette maga.
- Jól van - morogta az atya. - Máris megyünk. Csak
aztán tudd a dolgod!
A korong olyannyira tudta, hogy mire kiléptek a fo-
lyosóra, a Grófnő már ott állt az egyik cella előtt.
Sajnos nem egyedül. Kis töltött galamb, fekete bőrű
lány ámuldozott mellette. Ahogy Cristobal atya fel-
bukkant a láthatáron, térdre vetette magát.
- Ez szép volt, atyám, nagyon szép!
Cristobal atya igyekezett elhárítani, hogy a lány
megcsókolja a csuhája szélét. Azt akarta mondani ne-
ki, hogy menj isten hírével, de végül is meggondolta
magát. Hova a fenébe menjen szegény, amikor még ők
maguk sem tudják, merre menjenek.
Cristobal atya megköszörülte a torkát.
- Merre van a kijárat?
A lány a háta mögé bökte a mutatóujját.
- Arra. De vigyázzon, atyám, ma Eladio az ügyele-
tes.
Olyan tisztelettel mondta, mintha azt jelentette vol-
na ki, hogy az államelnök ücsörög odakint a Kommu-
nista kiáltványt olvasgatva.
- Ki az az Eladio?
- A pofozógép. Mi már csak így hívjuk.
- Gyakran megfo tdulsz itt, lányom?
A lány büszkén kidüllesztette dús kebleit.
- Havonta kétszer-háromszor biztosan.
- És... miért?
- Csempész vagyok, atyám. Jó foglalkozás, csak ke-
mény az ágy idebent. Meg bolhák is vannak. Különben
tényleg nem rossz. Enni is adnak rendesen. Én még so-
sem szöktem meg innen, atyám!
- Miért nem?
A lány megvonta a vállát.
- Minek szökjek meg, amikor úgyis kiengednek?
Már ismernek: tudják, hogy nem csinálok balhét, így
aztán dupla adag kaját kapok. Maguk csak lépjenek le,
atyám. De előtte csapjon le! Lehetőleg úgy, hogy vé-
rezzen a szám széle. Áldjon meg, aztán csapjon le,
oké?
- Miért... csapjalak le? - kérdezte megütközve az
atya.
- Istenem, atyám! - tett türelmetlen mozdulatot a
lány. - A maguk izéje... szerszáma, vagy micsodája, el-
vágta a rácsot. Biztos valami elektronikus kütyü. Észre
kellett, hogy vegyem, mint ahogy észre is vettem. Hiá-
ba magyaráznám nekik, hogy aludtam, mint a mor-
mota, úgysem hinnék el. Ha meg feltételeznék, hogy
észrevettem és nem szóltam nekik, Eladio dagadtra po-
fozna, azonkívül megvonnák a kedvezményeimet.
Mostantól kezdve vége lenne a dupla kajának, a tiszta
cellának is. Szóval, atyám, áldjon meg, és vágjon po-
fán!
Az atya felemelte a kezét, és megáldotta a lányt.
- Isten áldását kérem rád lányom! Az Úr szaporítsa
meg a családodat, adjon neked bőséges gyermekál-
dást...
- Még csak az kéne! - ugrott ki riadtan a lány az
atya tenyere alól. - Úgyis van elég gondom, hogy el-
kerüljem! Ide, a szemem alá üssön, atyám!
Az atya összeszorította az öklét, hogy kelletlenül
bár, de képen vágja a lányt, amikor a korong megelőz-
te. Lapjával a lány feje tetejére zuhant, majd estében
finomon megvágta a szája szélét. A lány szemei fenn-
akadtak, aztán eltérült a földön.
Az atya kétségbeesetten tárta szét a karját.
Louis megragadta az atya karját.
- Gyerünk, atyám, már nagyon billegteti magát. Igye-
kezzünk!
A Grófnő meglehetősen viharvertnek tűnt - ez azon-
nal feltűnt az atyának. Csak akkor döbbent rá, hogy mi
nem tetszik rajta, amikor észrevette, hogy a Grófnőn
szinte nincs is ruha. Valami szürke zsákvászonféle ta-
karta a testét, már amennyire takarta. A ruha két szám-
mal lehetett kisebb mint a Grófnő, azonkívül rövid és
kivágott is volt egyszerre. Cristobal atya szeme elé
kapta a kezét. Eddig mindig csak hosszú ruhában és
vállára terített kendőben látta a Grófnőt, ami annyira
elrejtette a testét, hogy még azt sem vette volna észre,
ha netalántán három lába lett volna kettő helyett. Most
azonban, ahogy ott állt előtte a lámpák pislogó fényé-
ben, nagyon is másnak tűnt, mint korábban. A Grófnő
semleges neműből nőneművé lépett elő. Méghozzá
egy bájakkal gazdagon megáldott nőneművé.
Cristobal atya hápogott, mint a partra vetett hal.
- Hogy néz ki, lányom?
- Hogy nézek ki? - kérdezte vissza álmodozó han-
gon a Grófnő.
- Ruhátlanul - mondta az atya. - Hol a ruhája... lá-
nyom?
A Grófnő az ájult csempészre bökött.
- Odaadtam neki.
- Miért... adta oda?
- Mert kérte. Meg. van írva, hogy akinek két ruhája
van...
- De önnek csak egy volt!
- Mennünk kéne, atyám! - sürgette Louis.
Az atya égnek emelte a karját.
- Szodoma és Gomorra! Menjünk!
A korong helyeslőn megbillegtette magát.
- Várjunk csak egy pillanatra! - tartotta vissza őket
mégiscsak az atya. - Ha bemegyünk a szobába...
szembetalálkozunk Eladióval.
- Majd a korong elintézi - legyintett Louis.
- Hátha előbb lő le bennünket, mint ahogy el tudná
intézni.
- Akkor mit csináljunk, atyám?
Az atya megnyalta a szája szélét.
- Küldjük előre a Grófnőt.
A Grófnő biccentett, mint aki mindent megértett.
Elindultak Eladio, a pofozógép szobája felé.
Felettük ott lebegett a korong.

6.
Az atya nem sokat teketóriázott. Kinyitotta az ajtót, és
belökte rajta a Grófnőt.
Aztán arra gondolt, hogy amíg él, soha nem fogja
elfelejteni a hatalmas, nagy hasú, hájas képű börtönőr
meglepett arcát, lefittyenő száját, leesett állát. Csak ült
az asztala mögött, amelyen néhány papírszelet hevert
csupán, és úgy bámult a Grófnőre, mintha kísértetet
látna.
- Jézusom! - nyögte aztán. - Hát te ki vagy? Nem
említette senki, hogy egy kurvát is bezártak a két má-
sik mellé... Hogy kerültél ki a celládból?
A Grófnő mosolyogva nézte, amint a feje mögül elő-
bukkanó korong nekivágódik az óriás halántékának.
Eladio még nagyobbra tátotta a száját, de a szeme
ekkor már csukva volt.
Akkora zajjal zuhant be az asztal alá, hogy megren-
gette az egész épületet.
Indultak volna, de ekkor Cristobal atyának eszébe
jutott a legfontosabb dolog a világon.
- A koponya? - kérdezte rekedt hangon. - Hol a ko-
ponya?
A korong összevissza cikázott a szobában, majd
megtorpant egy fehérre festett ajtó előtt.
Az atya az ajtóra mutatott.
- Nyisd ki, Louis!
Louis megpróbálta kinyitni. Az ajtó zárva volt. Cris-
tobal atya éppen lehajolt volna, hogy megnézze Eladio
zsebeit, de a korong nem hagyott időt rá. Nekivágódott
az ajtó zárjának, és kitépte a helyéről.
- Gyerünk, gyerünk! - sürgette őket Louis. - Gye-
rünk a koponyához!
A koponya ott hevert a másik szobában egy aszta-
lon. Mellette kitöltött nyomtatvány. A nyomtatványt a
vámnál lefoglalt műkincsek meghatározására rendsze-
resítették. Cristobal atya kinyújtotta a karját, és az asz-
tal sarkán árválkodó tarisznyába gyömöszölte a kopo-
nyát.
- A kocsi? - kérdezte a Grófnő. - Hol a kocsi?
Cristobal atyánál itt filmszakadás következett be.
Amikor felébredt, már hajnalodott. A mellettük hú-
zódó erdő fái rózsaszín fényben égtek, ők pedig egy
lyukakkal teli aszfaltúton robogtak az Arenal felé.
Cristobal atyának fogalma sem volt róla, hogy jutot-
tak a kocsijukhoz, és hogy keltek át a határon.
Megkérdezte volna valamelyiküktől, de Louis hát-
racsuklott fejjel aludt, a Grófnő pedig egy éppen diva-
tos slágert dúdolgatott. Cristobal atya rémülten látta,
ahogy térde fölé, csúszott szoknyájában a pedálokon
táncoltatja a lábát... hát igen. Ez maga a kárhozat!
Behunyta a szemét, és aludni próbált.

Az Arenal felé (III.)

1.
Joan, Gladys és Lennon azt sem tudták, merre járnak.
A napverte, málló falú állomásnak talán már nem is
volt neve. Lennon megpróbálta kisilabizálni az elke-
nődött betűkét, de nem lett okosabb tőlük. Mint ahogy
a kalauz magyarázatától sem.
Akkora hőség uralkodott a vasúti kocsiban, hogy a
legyek röptükben főttek meg benne. Gladys meghök-
kenve látta, hogy az imént még vidáman repkedő légy
hirtelen fejnehézzé válik, és lebucskázik a padlóra.
Még a fülke falai is verejtéket izzadtak.
A kalauz becammogott a kocsiba, pergő nyelven
magyarázni kezdett valamit, mire elszabadult a pokol.
Többen is nekiestek, méghozzá nem csak szavakkal.
Egy indián asszony felkapta a padlóról a kosarát, és a
dagadt fickó fejéhez vágta. A kalauz vigyorgott, és to-
vább magyarázott. Ekkor a hátuk mögül egy levet
fröcskölő gyümölcs vágódott a kalauznak. A vasutas
elkomorult, majd sértődötten kiviharzott a kocsiból.
A felcsattanó kiáltások egyre erősödtek. Néhányan
felálltak, elégedetlen rikácsolás közepette leráncigál-
ták a csomagjaikat a tartójából, és kifelé igyekeztek.
A padlóra hullott légy, mintha meggondolta volna ma-
gát, mászni kezdett a kijárat felé.
- Mi történt, apu? - kérdezte Gladys nagyot ásítva.
Lennon nyugtalanul pislogott a lefelé kászálódó
utastársakra. Egyikük sem vette magának a fáradságot,
hogy beszédbe elegyedjék velük. Csupán egy fekete
fogú indián öregasszony vetett oda nekik valamit - fel-
tehetően kecsua nyelven.
- Nem tudom - mondta a lányának nyugtalanul
Lennon. - Megálltunk.
- Azt én is látom - sóhajtotta Gladys. - Miért nem a
spanyol nyelvet választottam kötelezőnek, apu?
Szerencsére felbukkant egy pap a közelükben. Ő is
indián volt: vastag szájú, és a haja is rövidre volt nyír-
va, mint az indiánoké általában.
Lennon elkapta a mellettük furakodó atya karját, és
megszorította.
- Beszél angolul, atyám?
Az atya szomorúan megingatta a fejét.
- No, Senor.
Lennon kinézett az ablakon: A vonat utasai ekkor
már a peronon tolongtak, ha az állomás romos épülete
és a sínek közötti koszos, fűvel benőtt senki földjét egy-
általán peronnak lehetett nevezni. Egy pecsétes unifor-
misba öltözött vasutasféle bóklászott közöttük, és ért-
hetetlen nyelvén megállás nélkül kiáltozott valamit.
Lennon úgy gondolta, hogy ő sem kíméli a hangszá-
lait.
- Hé! - ordította a tömegnek, ahogy a száján kifért.
Beszél valaki angolul?
Csak akkor vette észre a szegényes ruhába öltözött,
idősebb nőt, amikor közvetlenül az ablakuk alá ért. Ko-
pottas, zsinórral átkötött bőröndöt cipelt a kezében.
- Én beszélek, uram - mondta felnézve Lennonra.
Szép, szabályos, de már erősen hervadt arca volt.
- Akkor talán azt is meg tudja mondani, hogy mi
történik itt?
Az asszony bólintott.
- Nem megy tovább a vonat; uram.
Lennon érezte, hogy elfogja a rémület. Mi az, hogy
nem megy tovább? Hiszen ő Costa Ricáig váltott jegyet.
- Hogyhogy nem megy? - hökkent meg. - Történt
valami, ami...
- Földcsuszamlás - bólintott az asszony. - Állítólag
a fél Kordillerák ráhullott a sínekre.
- Te jó isten! - nyögte Lennon. - Ez mit jelent?
- Várnunk kell - mondta az asszony. - Azt mond-
ták, hogy legyünk türelemmel.
- Meddig kell várnunk?
- Azt nem mondták. De a pap szerint néhány napig
biztosan.
- Ez lehetetlen! - nyögte Lennon: - Nekem sürgős
dolgom van... távolabb.
- Nekem is, uram - mondta az asszony. - Csak saj-
nos a természetnek nem parancsolhatunk. Engem is
sürgős elintéznivaló vár Costa Ricában.
- Van itt valami hivatalos személy, aki felvilágosí-
tást tudna adni, meddig kell itt lopnunk az időt?
- Csak az állomásfőnök, uram. De az sem tud töb-
bet, mint mi. Amíg el nem takarították a sínról a tör-
meléket...
Lennon köszönetet intett, aztán behúzta a fejét az
ablakon.
- Le kell szállnunk - mondta.
Joan, aki mindeddig félálomban ücsörgött a helyén,
felriadt, és homályos szemekkel nézett rájuk.
- Én nem akarok... leszállni.
Lennon az asszony fölé hajolt, és megsimogatta az
arcát.
- Márpedig le kell, szívem. Ez a vonat nem megy
tovább:
Joan nyafogósra vette a figurát.
- Jaj, istenem, Lennon, akkor mit csináljunk?
- Majd odalent meglátjuk. Legfeljebb bérelünk egy
szobát.
- Itt?
- Mást nem tehetünk.
Ez annál inkább igaz volt, mert felbukkant az ajtó-
ban két vasutasruhás indián, és széles mozdulatokkal
letessékelték azokat, aki még a kocsiban maradtak.
- Gyerünk, szívem! Majd odalent meglátjuk, mit te-
hetünk.
Úgy látszott, hogy nagyon keveset. Az utasok na-
gyobbik része egykedvűen ücsörgött a csomagján, a
kisebbik fele viszont le-fel futkosott, néhányan izga-
tottan kiabáltak a mobiltelefonjukba.
Lennon elmosolyodott, amikor egy rongyos kalapú,
mezítlábas indián futott el mellette pergő hangon a te-
lefonjába kiabálva. Istenem, hogy változik a világ!
Már itt, az isten háta mögött is megjelentek a mobilte-
lefonok! -
Némi keresgélés után sikerült elkapnia egy vasutast.
Széles arcú fickó volt, és elég jól beszélt angolul. Mi-
után végighallgatta Lennont, megcsóválta a fejét.
-Mondja, Senor, miért nem repülőgéppel utazik?
Én, ha az ön helyében lennék, sosem utaznék vasúton.
- Muszáj volt - magyarázta Lennon. - Csak a jövő
hétre lett volna repülőjegy.
- Amit megnyer az ember a réven, azt gyakran elvi-
szi a vám - mondta bölcsen a fickó. - Lehet, hogy na-
pokig is itt kell maradnia.
- Van itt valami szállodaféle? - tudakolta Lennon.
A vasutas végignézett rajta.
- Szálloda az éppen van, csak nem hiszem, hogy ön-
nek megfelelő lenne, uram.
- Az a fő, hogy tető legyen a fejünk felett.
- Az lesz - mondta a vasutas. - Ez az egyetlen lu-
xus. De tízen lesznek egy szobában.
- De a nőknek csak van külön szobájuk?
A vasutas meghökkent.
- Hova gondol, Senor? Az sem biztos, hogy önnek
jut hely. Annyian futottak a falu felé, hogy igyekeznie
kell, ha tényleg tetőt akar a feje fölé.
- Merre van a falu?
- Amerre a többiek mennek. Remélem, nem nehéz a
csomagjuk? Van vagy öt kilométer.
Lennon visszaballagott a feleségéhez és a lányához.
Meglepetve vette észre, hogy amíg a vasutassal tár-
gyalt, az idősebb, finom arcú asszony ismét felbukkant
a látómezejükben. Ezúttal Joannel és Gladysszel beszél-
getett. Jöttére Joan felkapta a fejét, és elmosolyodott.
- Széna vagy szalma, szívem? - kérdezte láthatóan
magához térve. Bár a hőség szemernyit sem csökkent
idekint, mégis frissebb volt a levegő, mint a zárt vasúti
kocsiban.
- Talán egy szálloda... - morogta bizonytalanul Len-
non.
Az asszony megcsóválta a fejét.
- Az nem önöknek való, Senor. Egyszer én is éjsza-
káztam benne. Lefeküdtem, aztán inkább kijöttem a sza-
badba. Itt csak a szúnyogokkal kellett megküzdenem.
Tovább nem részletezte, de Lennonnak ez is elég
volt ahhoz, hogy azonnal kihúzza a lehetőségek közül
a szállodát.
- Ön gyakran utazik errefelé, asszonyom? - kérdez-
te a nőt.
Az asszony biccentett.
- Néha-néha elbóklászom erre.
- Talán... hivatalosan utazik?
- Óh, nem - felelte az asszony furcsa mosollyal. -
Inkább a kíváncsiság hajt. Valaha szerettem a dzsun-
gelbe temetett városókat. Különben, az egyik vasutas
szerint van egy ház a közelben, ahol megéjszakázhat-
nának. A vasutas testvérének a háza. Ők átmennek a
vasutashoz, maguk meg lefekhetnek odabent. Nem is
kerül sokba. Megbízhatóbb, mint a hotel.
Lennon szeme felcsillant.
- Melyik vasutáshoz kell fordulnom?
- Jöjjön, odavezetem.
Letette a bőröndjét a földre, és karon fogta Lennont.
Gladys valahogy viszolygott az asszonytól. Nem
azért, mert bizalmasan karon fogta az apját, hanem
mert valamiért nem tetszett neki. Maga sem tudta vol-
na megmondani, miért. Nem tetszett, és kész! Olyan,
mintha titkot rejtegetne magában. Mintha nem lenne
őszinte hozzájuk.
Mialatt Lennon és az asszony a vasutast keresték,
Joan ismét apátiába süllyedt. Gladys hiába szólongatta,
csak ímmel-ámmal válaszolt neki. Gladys tudta, hogy
az anyja a démonaival küzd. Csak egyszer érjenek oda,
majd megmondja nekik, hogy most, hogy teljesítették
a feladatot, hagyják már végre békén a mamát. Azért
mert gyerekkorában agydaganata volt, még nem kel-
lene...
Amikor Lennon és az asszony visszatért, már alig volt
utas a peronon. Elszéledtek, hogy éjszakai nyugvóhe-
lyet találjanak maguknak. A nap a környező hegyek te-
tején ücsörgött, készen rá, hogy bármelyik pillanatban
mögéjük bújjon. Akkor aztán beköszönt a sötétség...
Az asszony tudhatta ezt, mert türelmetlenné vált a
hangja.
- Jöjjenek, mert néhány perc múlva itt az éjszaka.
Ismerik a trópusokat?
- Nem - mondta Lennon. - Én a magam részéről...
- És akkor mi van? - vágott közbe ellenségesen
Gladys.
- A trópusokon alig van átmenet a világosság és a
sötétség között - magyarázta az asszony. - Néhány
percig tart csupán a szürkület. Lezuhan a nap, és bekö-
szönt a sötét. A sötét pedig csak annak a barátja, aki
eligazodik benne. Fogják a csomagjaikat!
Bár nem hoztak magukkal felesleges holmit, még így
is sok volt, amit cipelniük kellett. Az asszony, amikor
észrevette, hogy Joan is és Gladys is csak úgy görnye-
dezik a súly alatt, elégedetlenül megcsóválta a fejét.
- Mindig számítani kell arra, hogy történik valami
kellemetlenség, és nekünk kell cipelnünk a holminkat.
Ezt jegyezzék meg, ha a trópusokra utaznak.
- Más tanácsa nincs? - kérdezte éles nyelvvel
Gladys.
Az asszony felkapta a fejét, és végignézett a lányon.
- Felvágták a nyelved - mondta mogorván. - Szem-
telen is vagy, de tetszel nekem. Emlékeztetsz valakire.
Gladys ellenségességét elfújták az asszony szavai.
Maga sem értette, mi történhetett vele, de egyszerre
csak azon vette észre magát, hogy mentegetődzik.
- Én nem úgy gondolom. Bocsásson meg...
Az asszony Gladys fejére tette a tenyerét.
- Nincs semmi baj, Gladys.
Elvette a csomagját a lánytól, és a nyakába vette.
Egyetlen emelintéssel kapta el a lány táskáját, és olyan
ügyesen helyezte a nyakába, mintha évekig gyakorolta
volna.
- Így ni. Segíts inkább anyádnak.
Lennon megpróbált tiltakozni.
- Ezt ne tegye, kérem. Elvégre..
- Öreg vagyok, mi?
- Nem úgy gondoltam - nyögte zavartan Lennon. -
Mégsem illik...
- Maga csak cipelje a sajátját, velem meg ne törőd-
jék. Látják ott azt a házat? Odáig kell mennünk.
- Nem hagyhatnánk addig itt a csomagjainkat? Va-
lakit majd elküldök értük.
- Azt rosszul tenné - mondta az asszony. - Nem a
tolvajok szigetén járunk ugyan, de azért nem hiszem,
hogy itt találná bármelyiket is, ha visszajönne érte. Na,
gyerünk! A sok beszéd kifárasztja az embert.
Így is kifáradtak, amíg a házhoz értek. Joan a viskó
kopottas falához dőlt, és behunyta a szemét. Lennon
látta, hogy szakad róla a veríték. Maga is szédült, mind-
egyre fekete karikák bukkantak fel a szeme előtt, és
úgy forogtak, mint a vonat kerekének kellett volna, ha
nincs a hegyomlás. Gladys kitátotta a száját, és lihe-
gett; a forró levegő égette a tüdejét. Arra gondolt, hogy
ha megírná a barátnőinek, mi történt vele az utolsó
néhány nap során, leköpdösnék, mint megrögzött ha-
zudozót.
Az asszonynak láthatóan meg sem kottyant a cso-
magszállítás. Letette a táskákat a földre, és megkocog-
tatta az ajtót. Amikor egy öreg indián asszony bukkant
fel a nyílásában, odavetett neki néhány szót. Az asz-
szony bólintott, majd kitárta az ajtószárnyat.
- Egyedül lesznek a házban - mondta Lennonnak. -
Három ágy van odabent. Ötven dollárt fizetnek érte.
Remélem, van pénzük?
- Van - biccentett Lennon.
- Akkor jó. Az öregasszony hoz majd némi vacsorát.
Lennon ijedten kapta fel a fejét.
- Jaj, azt ne! Egyikünk sem éhes.
- Pedig enniük kell - csóválta meg a fejét az asz-
szony. - Főképp inniuk, ha nem akarnak megbeteged-
ni. Ez az asszony hoz majd maguknak tejet. Akkor is
igyák meg, ha nem ízlik. A saját érdekükben.
Amikor látta, hogy Joan alig áll a lábán és hogy
Lennonhoz intézett figyelmeztetései is süket fülekre
találnak, magához húzta Gladyst.
- Gladys, figyelj rám, kicsim! Szereted a szüleidet,
igaz?
Gladys ijedten biccentett. Már nem utálta az asz-
szonyt, most valahogy félni kezdett tőle.
- Hát ha szereted őket, akkor nem hagyod, hogy tej-
ivás nélkül feküdjenek le. Itasd meg őket alaposan, és
te magad is igyál. Ha nem... meghalhat valamelyikő-
tök. Akár mind a hárman is. Kezedben van az életük,
Gladys. Ugye, vigyázol rájuk?
Gladys bólintott. Az asszony meggyőző hangjának
egyszerűen nem lehetett ellentmondani.
A nap lebukott a hegyek mögé.
-És... ön? - kérdezte Gladys. - Nem marad ve-.
lünk?
Az asszony elmosolyodott.
- Nem, kicsim.
- Miért?
- Mert azt szeretném, ha holnap reggel mindany-
nyian vidáman ébrednénk.
Gladys ezt nem értette, de mire újabb kérdést tehe-
tett volna fel az asszonynak, már el is felejtette, mit
akart kérdezni.
Azt sem értette, amikor az asszony megsimogatta a
fejét, és valami furcsát mondott.
- Annyi idős voltam, mint te, amikor... magamnak
kellett vigyáznom magamra. Sajnos nem sikerült. Ne-
kem nem volt őrangyalom. De neked lesz, kicsim.
Csak arra figyelj, hogy mindenki megigya a tejét.
Mielőtt Gladys tovább kérdezgethette volna, meg-
fordult, és beleveszett a sötétségbe.

2.
Alighogy beléptek a szobájukba, az indián asszony
már hozta is a tejet. Három jókora agyagköcsögben
hozta, és letette őket a gyékényszőnyegre. Kiegyene-
sedett, és Lennon felé nyújtotta a tenyerét.
- Ötven dollár.
Lennon élőhúzott a zsebéből néhány bankjegyet, és
kiszámolta a pénzt.
- Beszél angolul, asszonyom?
Az indián asszony meggyűrögette a bankjegyeket,
aztán elégedetten a szoknyája alá dugta. Mondott vala-
mit ismeretlen nyelvén, majd megfordult és kiment.
Lennon sóhajtott, és csak akkor vette észre, hogy az
ismeretlen asszony nincs velük.
- Ő... hova lett? - kérdezte Gladyst.
- Elment - mondta a lány.
- Hova?
- Nem tudom.
- Pedig számára is... lett volna hely. Legfeljebb a
szőnyegen aludtam volna.
- Talán korábban kellett volna szólnod neki!
Lennon felkapta a fejét. Gladys szemében igazi
szemrehányás bujkált.
- Kimegyek, és...
- Már nem találod meg. Idd meg a tejedet!
Lennon felvette a köcsögét, és engedelmesen inni
kezdte az italt. Csak akkor vette el a szájától, amikor
félig már kiitta.
- Ez... jó.
Joan végigfeküdt az ágyán, és szinte már aludt is.
Gladis odaugrott hozzá, és erőteljesen megrázta.
- Ébredj, mama! Itt az italod! Innod kell, mielőtt
elalszol!
Joan kinyitotta a szemét, és tiltakozni kezdett.
- Jaj, istenem... Gladys... hagyj aludni, szívem.
Nekem nem kell semmi.
- Muszáj, mama!
- De én nem akarom!
- Akkor is muszáj. Tessék, itt van, idd meg!
Gladys addig erőszakoskodott, amíg Joan fel nem ült,
és meg nem itta a tejet. Az első kortyok után már köny-
nyen ment. Gladys egészen addig ott ült mellette, amíg
el nem fogyott az utolsó csepp is.
- Zárd be az ajtót, szívem - kérte Gladyst Lennon.
Gladys az ajtóhoz ment, majd megvonta a vállát.
- Nincs zárja.
- A fenébe is!
Gladys nyugtalanul vette tudomásul, hogy az anyja
is és az apja is tökéletesen használhatatlanok. Az apja
még a cipőjét sem húzta le, úgy aludt el. Sóhajtott,
odavánszorgott hozzá, kifűzte a cipóit, és lerángatta a
lábáról. Lennon nyögött, de nem ébredt fel. Anyja sem
vetette le a ruháit, de a cipőjét azért lerúgta.
Gladys töprengett, hogy megfürödjön-e, mielőtt el-
alszik - persze, ehhez tudnia kellett volna, hol a fürdő-
szoba. Kinyitotta az ajtót, és kilesett a sötétségbe. Nem
messze a háztól gyékényfallal elkerített ólféle Látszott,
amelynek a födémét egy benzineshordó helyettesítette.
Gladys látott már trópusi filmeket, tudta, hogy errefelé
gyakran így fürdenek az emberek. Ha van egyáltalán
víz a hordóban.
Ezúttal volt. Aláállt, és nem törődve az éjszaka ide-
gesítő hangjaival, lezuhanyozott, majd az egyre erő-
sebben ragyogó holdfényben visszasétált a szobájuk-
ba. Fellebbentette színes, szőttes takaróját, és óvatosan
benézett alá. Ki tudja, mi minden rejtőzhet errefelé egy
takaró alatt? Talán még mérges pók is.
Az ő takarója alatt nem rejtőzött semmi, és amilyen
édesdeden aludtak, bizonyára a szüleié alatt sem. Elé-
gedetten elfújta a lámpát. Mielőtt elaludt volna, sajnál-
kozva gondolt rá, hogy a szegény, ismeretlen asszony
vajon hol alhat. Sosem bocsátja meg magának, hogy
nem jutott előbb eszébe, és nem hívta be magukhoz.
Ő szerezte a szobát, és most odakint, a vad éjszaká-
ban...
Olyan hirtelen aludt él, hogy a mondat másik része
már benne maradt.
Másnap pedig már nem volt értelme folytatni.

3.
Mennyire meglepődött volna Gladys, ha látta volna az
inas, vékony asszonyt, amint csomagjával a kezében
elindul visszafelé. De nem ment messzire. Alig húsz-
méternyire a háztól megállt, letette a bőröndjét, aztán
felnézett a feje felett terpeszkedő fakoronára. Jókora fa
volt: alighanem végigizgult már néhány száz évet, ha
errefelé egyáltalán izgulnia kellett valamin. Persze
azért nincs olyan helye a világnak, ahol ne történnének
figyelemre méltó dolgok. Bár kérdés, hogy kinek mi a
figyelemre méltó.
Miután megszemlélte a fát, ugrott kettőt, és köny-
nyed mozdulatokkal felszaladt a törzsén. Méghozzá
úgy, hogy a bőröndje mindvégig ott volt a hóna alatt.
Ha valaki látta volna a vakító holdfényben, bizonyára
azt hitte volna, hogy csak a szeme káprázik.
Pedig nem. Az asszony felszaladt a fatörzsön, és ad-
dig kapaszkodott rajta felfelé, amíg egy vastag, bizton-
ságosnak látszó ágat nem talált. Ezen aztán kényelme-
sen elhelyezkedett.
A fa lombkoronájáról jól látta a védenceit rejtő há-
zat. Korábban eltöprengett rajta, hogy ne költözzön-e
be ő maga is velük együtt, aztán úgy gondolta, jobb, ha
egész éjszaka szemmel tartja a környéket. Biztos volt
benne, hogy ezen az éjszakán történni fog valami.
Megtörölgette a homlokát, és maga elé idézte a vas-
utas szemét. Gazember szemei voltak: hamisak, nem
őszinték. Kitűnően tudott olvasni a szemekből - nem-
csak az emberekéből, hanem az állatokéből is. Ismerte
a nyúl tekintetét, a mosómedvékét, a jaguárokét, és per-
sze az emberekét is. A vasutas szeme olyan volt, hogy
csak úgy sütött belőle a hamisság. Mint a nagyon öreg
vagy a magányos jaguárokéből. Látszott rajta, hogy
forral ellenük valamit.
Kinyitotta a bőröndjét, és kiemelt belőle egy jaguár-
bőrt. Egyelőre csak az ágra tette, majd mellé helyezte a
hozzá tartozó jaguárkoponyát is. Nekidöntötte a hátát a
törzsnek, és a holdat nézte.
Egyszerre csak felbukkant az emlékezetében néhány
semmibe veszett holdas éjszaka emléke. Például azé,
amikor a sátra előtt üldögélt, és a fák közül kibonta-
kozó piramisokat nézte. Olyan gyönyörűek voltak, és
olyan sejtelmesek, hogy belefájdult a szíve a nézésük-
be. Befutott a sátrába, kihozta a füzetét, térdére tette,
és rajzolni kezdte a múlt csodáit.
Összerándult a teste, ahogy a másik éjszakára gon-
dolt: Arra, amelyen megölték a szeretteit, őt pedig el-
hurcolták. Istenem, de sok arca is van a holdnak! Ami-
kor a piramisokat rajzolta, kíváncsi volt; látszott rajta,
hogy legszívesebben lehajolna az égből, és meglesné,
hogy mit rajzol. A hold állítólag érdeklődik a művé-
szetek iránt. Apja mesélte; hogy a holdon egy ember
ül, aki éjszakánként szépen hegedül. A jó gyerekek
meg is hallhatják a hegedűszót. Hogy kik a jó gyere-
kek? Természetesen azok, akik jó tanulók, és engedel-
meskednek a szüleiknek.
Hát ő ilyen volt. Jó tanuló, és engedelmeskedett a
szüleinek. Mégis a martalócok kezére jutott. És ezt a
holdbéli hegedűs sem tudta megakadályozni. Akkor
már inkább az indiánoknak lehet igazuk, akik szerint a
holdon egy jaguár él, és rávicsorog azokra, akik sokat
bámulják.
Amikor elrabolták, a hold valóban vicsorgott. Csak
éppen azt nem tudta, hogy rá-e vagy elrablóira. Azóta
békét kötött az égitesttel - nem zavarják egymás kö-
reit. Tudja, hogy amikor a hold betelni készül, megerő-
södik a fénye. Ilyenkor jobb elbújni a holdsugarak
elől. Mint ahogy a dzsungelbeli állatok is elbújnak.
A holdsugarak védtelenné teszik őket, és ezt ők jól tud-
ják.
Aztán itt vannak a kicsik is. A kicsik a holdtöltét
megelőző éjszakán vadásznak. Arra az időre is emlék-
szik, amikor először összeakadt velük. Emlékszik fé-
lelmetes repülő korongjaikra, s arra az erőre, amely
repteti őket. Vele is előfordult, hogy gúzsba kötötték a
lábát láthatatlan kötelükkel. Aztán el is engedték, mert
jaguárnak hitték. A kicsik nem törődnek az állatokkal,
őket csak az emberek érdeklik. Állatra csak akkor fa-
nyalodnak, ha valamiért nem sikerül emberáldozatra
szert tenniük. Hogy miért vadásznak éppen az embe-
rekre? Mert az óriásokra emlékeztetik őket, márpedig
az óriások és a kicsik ősi ellenfelek. Ezt az a kicsi árul-
ta el neki, akit egyszer elkapott. Mert volt olyan idő,
amikor háború dúlt közte és a kicsik között. Később
megtanult védekezni a korongjaik ellen, s akkor a ki-
csik felajánlották a békét.
Van aztán a holdnak álnok arca is. Ő maga is megta-
pasztalta nemegyszer. Látta, hogy néha fekete felhők
mögé búvik, azt a hitet keltve, hogy jó darabig mögöt-
te is marad. Aztán egyszerre csak anélkül, hogy a leg-
kisebb szellő is birizgálná a faleveleket, egy láthatatlan
erő elrántja előle a felhőt. Ő úgy gondolja, hogy maga
a hold rántja félre, mint a függönyt az ablak elől. Aki
abban bízott, hogy egy ideig még sötétben maradhat,
meglepetten veheti tudomásul, hogy váratlanul reflek-
torfénybe került.
Soknak ez egyúttal a halálát is jelenti. A fény életet
ad, de öl is.
Hát ilyen a hold. Néha barát, néha ellenség. Csak
aztán tudja az ember, hogy mikor milyen. Ez is a
dzsungelben való túlélés művészetéhez tartozik.
Lehunyta a szemét, és a tarkóját a fatörzshöz tá-
masztotta. Érdekes, hogy az utóbbi időben milyen ha-
mar elalszik. Bezzeg régen! Egy álló hetet is kibírt al-
vás nélkül. Mostanában meg alighogy léteszi a fenekét
egy kellemes ágra, már meg is indulnak a pillái lefelé.
Mint ezúttal is. No de csak icipicit hunyja be a szemét,
aztán újra kinyitja. Addig úgysem történik semmi.
Aira riadt, hogy félhangosan beszélgetnek a fája
alatt.

4.
Úgy riadt fel, hogy egyetlen pillanatig nem is tudta,
hol van. Márpedig ez nagy hiba. A dzsungelben egyet-
len öntudatlan pillanat is az élet elvesztésével járhat.
Ha tehette volna, keményen megbünteti magát érte.
Például nem evett volna három napig. Most azonban,
hogy úton van az ismeretlenbe, meg kell változtatnia a
szokásait.
Úgy riadt fel, hogy belekapaszkodott az ágba, még-
hozzá olyan erősen, hogy kéregdarabok esői hullottak
le tőle a földre. A fenébe is! Kellett neki egy ilyen laza
kérgű fát választania. De hát mit tegyen, ha ez állt á
legmegfelelőbb helyen?
A kéregdarabok hullani kezdtek lefelé, hulltukban
rápottyantak a levelek hátára, a levelek susogtak tőlük,
nyekeregtek, egymáshoz csapódtak.
Odalent a fa alatt egyetlen pillanatra elhallgatott a
beszélgetés. Aztán egy felháborodott férfihang törte
meg a meglepett csendet.
- Hé! Hé! Mi a franc ez? Rátok is potyogott valami?
- Fakéreg, vagy micsoda.
- Te, Rosales, van valaki a fán!
A Rosalesnek szólított felvihogott.
- Persze hogy van. Minden fán van valaki. Biztosan
egy majom vakaródzott.
- A fenébe is, pont a fejemre esett egy darab.
- Hülyébb már úgysem lehetsz tőle.
- Hahaha! De jópofa volt!
- Kuss! - intette le őket barátságosan egy másik
hang. - Jó lenne, ha rám figyelnétek.
- Hiszen figyelünk, Manuel.
- Hagyjátok már abba ezt a hülye felfelé nézegetést.
A majmok úgysem értik a beszédeteket. Néha még én
sem.
- Jól van, mondd inkább, amit akarsz. Mi a francért
hoztál ide bennünket?
Az asszony úgy helyezkedett, hogy lelásson a lom-
bok között. Ilyen magasságból csak ritkán szokott si-
kerülni, ezúttal azonban szerencséje volt. Úgy nőttek
az ágak, hogy pont átlátott közöttük; rá a fickók fejére.
Nagyjából alatta álltak: ha akarta volna, akár rájuk is
ugorhatott volna.
- Délután Valterral találkoztam, a vasutassal.
- Te szóba állsz azzal a gennyedékkel?
- Valter egészen rendes fickó.
- Egyszer lerúgott a vonatról.
- Nem volt jegyed, mi?
- Miért lett volna? Neked talán szokott lenni?
- Te csak ne téveszd össze magadat velem.
- De nagyra vagy magaddal, okostojás! Mi a fran-
cért hívtál ide? El akartál dicsekedni vele, hogy jegy
nélkül utazhatsz, ha előtte kinyaltad Valter fenekét?
- Kuss legyen már, ha mondom! Nem azért hívtalak
ide benneteket.
- Akkor miért?
- Azért, hogy megkérdezzem: akartok-e egy kis pénzt
keresni?
A csend megülte az ágakat. A kérdés ott lebegett a
levelek között.
- Mit mondtál, barátom? Hogy akarunk-e pénzt ke-
resni? Attól függ, milyen áron. Tudod jól, hogy nem
áll rá a kezem a lapátra. És egyéb szerszámra sem.
- És a késre?
- Arra már inkább. Persze nem ingyen. A kés bo-
nyolult szerszám. Mondhatnám, precíziós műszer.
- Hogy te miket tudsz!
- A televízióból tanultam. Szóval, mi az ábra?
- Valter azt mondta, hogy jött errefelé négy ameri-
kai.
- És?
- Egyikük egy pasas. Igazi amerikai. Gringo. Le-
húzza a zsebét a pénz.
- Láttad?
- Valter látta.
- Istenem, Valter?!
- Igenis látta. A fickó elővette a zsebkendőjét, vagy
micsoda, és akkor kiesett a zsebéből egy dollárköteg.
Jó vastag:
- Hátha csak egydollárosok voltak.
- Mondd, Alfaro, te tényleg ilyen hülye vagy? Lát-
tál már amerikait, aki egy köteg egydollárossal utazik
külföldre?
- Nem, de olyat sem, aki százdollárosokkal.
- Hát ez olyan! De folytatom. Vele van a felesége is.
Szőke és kék szemű. Olyan cickói vannak, hogy majd
kiverték Valter szemét. Ez lehetne a ráadás.
- Mire?
- Hát a zöldhasúakra, te ökör! Olyan a csaj, amilyet
a televízióban mutogatnak. Hosszú lábú, és nincs nagy
segge. Tudod, olyan fogyókúrás cica. Ha egy reggelen
egyetlen dekával is többet nyom a mérlegen, mint az
előző nap, már nem reggelizik. Vagy éjszaka ledolgoz-
za a súlyfeleslegét a pasasával.
- Négyről beszéltél!
- A másik kettő nem érdekes... illetve, nem biztos,
hogy érdekes. A harmadik kislány.
- Milyen kicsi?
- Mondjuk, tizennégy.
- Mennyi?!
- Tizenhárom, tizennégy, tizenöt - ki tudja?
- Ne szórakozz velünk, Manuel. Ugye, csak her-
gelsz bennünket?
- Nem szórakozom, és hergelni sincs kedvem sen-
kit. Csak elmesélek valamit. Ennyi az egész.
- Akkor meg hogy mondhatsz akkora baromságot,
hogy egy tizennégy éves amerikai csaj gyerek. A nagy-
anyám éppen ennyi volt, amikor összeházasodott a
nagyapámmal, és már volt egy közös gyerekük.
- Amerikában ez nem divat.
- Majd mi divatba hozzuk!
- És a negyedik?
- Nem valami fiatal tyúk, de erős, inas... a cickói
sem nagyok, sőt... tulajdonképpen semmilyenek. Ép-
pen Incerának való.
- Nekem?
- Neked hát. Te úgyis minden csajodban az anyádat
keresed.
- Ez rágalom! Követelem, hogy mondd meg, kitől
hallottad! Szétverem a pofáját, aztán kivágom a gégé-
jét...
- Nyughass már! Szóval az a helyzet, hogy ez a négy
továbbutazott volna a vonattal, ha a vonat továbbment
volna. De még mindig itt áll az állomáson.
- Erről tudok, ne magyarázgasd!
- Jól van. Itt ragadtak, és a vonattal mennek majd
tovább. Szállást kerestek, de nem jutott nekik hely a
szállodában. Valter kisegítette őket.
- Ó, az emberbarát Valter!
- Valter nem hülye, amigo. Meglátta a pénzt, és arra
gondolt, hogy megszabadítja őket tőle. Csupán ember-
baráti szándékból. Ha megszabadította, nem kell majd
ebben a pokoli hőségben cipelniük.
- Ez jó, hahaha!
- Valóban megszabadítja őket?
- Valter csak helyet adott nekik. Éjszakára. És szá-
zalékot kér a pénzből.
- Miért nem maga Valter intézi a dolgot?
- Nem ismeritek Valtert, igaz? Nagy dumás, de maj-
rés pasas. Haver, de majrés. Leadja a drótot, ennyi.
Még csak oda se néz, ha csinálnak valahol valamit.
Ha vért lát, összerókázza magát. Valter csak a tippet
adj a.
Ismét rövid csend vette át az uralmat a fa alatt. Az
asszony a fáról látta, hogy elkomorodik a képük, és
töprengve maguk elé bámulnak.
- Mit kellene csinálnunk, Manuel?
- Megkaparintani a pénzt.
- Hm. És hol vannak a gringók?
- Biztos helyen.
- Mi lenne a dolgunk?
- Bemenni hozzájuk, és felnyalni a zsozsót.
- És ha felébrednek?
- Nem ébrednek fel.
- És ha mégis?
- Hülye vagy? - kérdezte egy hang. - Hát nem ér-
ted? Nem fognak felébredni.
- Úgy gondoljátok, hogy..
- Úgy!
- Jézusom! Ez azért meleg dolog.
- Ez az, nem is vitás. Azonkívül hitelkártya is van a
pasasnál.
- Egyből elkapnak vele!
- Ha hülye lennék, persze. Csakhogy én nem hasz-
nálom fel. Eladom valakinek, aki tudja, mit kell vele
csinálnia. Többet kaphatunk érte, mint a zöldhasúak.
- Hát... egy kis pénz valóban kihúzna a szarból.
- Akkor mi legyen?
- Én kérdem tőletek.
- Várj csak, Manuel. Hova tesszük őket, ha... szó-
val, tudod?
- A mocsárba: Soha nem kerülnek elő.
- Jönnek majd a zsaruk, és nyomoznak.
- Hadd nyomozzanak. Nem a szállodában szálltak
meg. Elmentek szállást keresni, aztán ki tudja, mi lett
velük. Ez itt a dzsungel, amigos, ha nem tudnátok.
- Nekem mégsem tetszik, Manuel.
- Kell a pénz vagy nem?
- És...hol az a hely, ahol Valter...
- Azt akarod kérdezni, hogy hol alszanak? Látod azt
a házat, itt, az orrod előtt?
- Lá... tom.
- Abban.
- De hiszen sötét az ablaka!
- Mert már alszanak, te hülye! Mit szóltok hozzá?
Incera?
- Én benne vagyok.
- Alfaro?
- Én is.
- Rosales?
- Egye fene... csak...
- Jó gyerekek vagytok. Tehát: abban a házban dög-
lenek. Egyenesen előre, és be a szobába! Az lenne jó,
ha nem folyna vér.
- Akkor hogy? Kést emlegettél.
- Csak a legvégső esetben. Inkább a kezeteket hasz-
náljátok. Miért van az embernek keze, mi? Nem csak.
azért, hogy a fenekét törölgesse vele. Azért vagyunk
négyen, mert ők is négyen vannak. Minden torokra jut
két kéz.
- A fenébe is..
- Mi van?
- Kicsit izgulok.
- De hiszen nem vagy kezdő!
- Az nem, csak fegyverrel mégis más. Meghúzod a
ravaszt, és kész. A pasas csak nyög egyet, aztán már el
is feküdt, mint a fáradt majom. Különben is... azt
mondtad, a csajok lesznek a ráadás. Hogy gondoltad?
- Úgy, hogy megszorongatod a torkát valamelyik-
nek és aztán, gyerünk! Ez még belefér a mókába. Reg-
gelig,van elég időnk. Nem jár erre senki.
- És Valter? Nem fog köpni?
- Nem.
- Biztos vagy benne?
- Valter kést kap az oldalába. Így már megfelel?
- Meg - mondta az aggodalmaskodó némiképpen
megnyugodva. - Úgyis utálom a fickót.
- Akkor hát... indulunk?
- Gyerünk! Minél előbb legyünk túl rajta!
Mind a négyen a holdfény-verte házat nézték, így
aztán nem vették észre a fejük felett mozgó árnyat.
Ha észrevették volna, alaposan meglepődtek volna.
Akkor azt is láthatták volna, hogy alig néhány méterrel
a fejük felett egy vékony, inas alak éppen felölti jaguár-
bundáját, és jaguárkoponyából készült maszkot erősít
az arcára.
- Sok szerencsét! - biztatta magukat Manuel a fa
alatt. - Sok szerencsét, fiúk!
- Jó vadászatot! - suttogta maga elé a jaguárrá vál-
tozott asszony a fán. - Jó vadászatot, Ma!

5.
A négy árnyék a ház ajtajához osont.
Manuel felkapta a fejét.
- Álljatok csak meg egy pillanatra!
- Mi az? Mi van?
- Mintha hallottam volna valamit.
- Mi az ördögöt?
- Nem tudom. Talán... lépteket. És zörgött is vala-
mi.
- Nem te mondtad az imént, hogy majmok vannak a
fán?
- Ez más volt.
- Én meg nem hallottam semmit. Most akkor mi
van? Felhergelsz bennünket és becsinálsz? Most már
nem állunk le, amigo. Legalábbis én nem, az biztos.
Ha kell, magam is megcsinálom.
- Ne hülyéskedj, Rosales. Csak nem árt óvatosnak
lenni. Alfaro! Hol van Alfaro?
- Hát itt.
- Hol itt?
- Az imént még itt volt.
-Alfaro! A jó kurva anyját, ez lelépett! Megijedt és
lelépett!
- Alfaro!
- Ne kiabálj, mert felébrednek odabent! Becsinált a
fickó, és megpattant. Ez egy féreg!
- Incera!
- Mi van?
- Utána mész, és elkapod. Nehogy elpofázza a dol-
got.
- Örömmel. Még nem járhat messze.
- Az úton fut hazafelé. Ismerem a barmot, be nem
merne menni az erdőbe. Indián vér folyik benne, még-
is úgy fél az erdőtől, mint a tűztől. Nyomás utána!
- Mi mit csinálunk?
- Várunk. Aztán majd meglátjuk.
- Tudod, mit mondok én neked, Manuel? Az ilyen
buli olyan, mint a kukoricakapálás. Elindul az indián
kapálni a kukoricáját, megáll a földje szélén, és azt
mondja: nincs is ebben olyan sok gaz, hamar végzek
vele. Elkezdi kapálni, aztán itt is gaz, ott is gaz - már
lefelé megy a nap, de még mindig nem végzett a felé-
vel sem. Ez a buli is ilyen.
- Ezt nem értem. Pedig nem lyukas a fejem, hogy
kifolyjon belőle az ész.
- Ez a dolog is úgy nézett ki, hogy csak négyet kell
kinyírniuk, aztán szépen szaporodik a számuk. Valter,
Alfaro...
- Itt meg is állhatsz.
- Biztos, Manuel?
- Arra mérget vehetsz.
- Azért ugye nem bánod, hogy figyelem a kezed?
- Nyugodtan figyelheted, Rosales.
Manuel az órájára nézett.
- Cirka most éri el Incera Alfarót. Szerintem már el
is vágta a torkát.
Manuel ebben nagyon tévedett. Incera nem vágta el
Alfaro torkát.
Ugyanis nem találta Alfarót sehol.
De hogy is találta volna, amikor Alfaro már nem tar-
tózkodott a földön.
Méghozzá két értelemben sem. A teste fent feküdt
egy faágon, cirka háromméternyire az alatta húzódó
ösvénytől.
Nyakából szapora vércseppek hullottak a földre.
Alfaro a holdat nézte, mintha őt kérlelte volna, hogy
fejtsen meg egy nagy talányt.
Vajon honnan került elő az a jaguár, amelyik meg-
ölte, méghozzá úgy, hogy a karmaival felszakította a
nyaki ütőerét? Honnan volt az ereje, amellyel könnye-
dén felhúzta a testét a fára? Mert az a jaguár amúgy
karcsú volt, inas, és a kezei is furcsán emberkezek vol-
tak.
Csakhogy Alfaro már nem tudta megkérdezni a
holdtól.
A halottak nem tudnak kérdezősködni.

6.
Incera igyekezett, hogy elérje Alfarót, és belenyomja
kését az oldalába. Már rég meg akarta tenni, évekkel
ezelőtt, csak éppen nem volt mersze hozzá. Ha utált
valakit életében, akkor Alfaro volt az. Soha nem tudja
elfelejteni neki, hogy mit tett Teresitával. Azzal a
Teresitával, akit ő szúrt ki magának. Igaz, Alfaro is ki-
szúrta, csakhogy vele szemben az ő szándékai komo-
lyak voltak. Bár még fiatal volt, ha kellett volna, fele-
ségül vette volna a lányt. Akkor sajnos bekövetkezett
az a szörnyűség, amely megfosztotta Teresitától.
Hogy végül is mi történt, senki nem tudja pontosan,
és Alfarón kívül nincs is senki, aki elmondhatná. Min-
denesetre azt rebesgetik, hogy Alfaro egy bulin feltan-
kolta magát, és Teresitát is teletöltötte piával, állítólag
valami fehér port is szórt a lány italába - ezt többen is
látták - aztán eltűnt vele egy kávéültetvény bokrai kö-
zött. Volt olyan, aki ezután kétségbeesett kiabálást hal-
lott, sőt pofonok csattogását is, de nem akadt senki, aki
Teresita segítségére sietett volna. Nem, Teresita nem
halt meg, csak elbujdosott. Még azon az éjjelen vonat-
ra szállt, és azóta sem látta senki. Kivéve talán Godof
reót, aki mintha Managuában látta volna egy rendőr-
autóban, amely átnevelő táborba vitte a prostikat. Egy
ilyen kocsi ablakából nézett volna ki Teresita, ha Go-
dofreo egyáltalán jól látta. Mindenesetre a lány eltűnt
az életéből, és ezt Alfarónak köszönheti.
Az élet később aztán úgy hozta, hogy néhány közös
melóban kellett részt venniük. Alfaro tudta, hogy dü-
hös rá, ennek ellenére még hergelte is. Néha egészen
bárdolatlan kijelentéseket tett Teresita hamvas bájait
illetően. Azt is mondta, hogy minden virágot le kell
szakítani egyszer. Lehet, hogy a virág nem örül ennek,
de ki a fenét érdekel ez? A virágnak az a dolga, hogy il-
latozzék, a kertésznek meg az, hogy leszakítsa. Ő min-
denesetre imádja a kertészkedést.
Incera elalvás előtt nemegyszer elképzelte magának,
hogy,elkapja Alfarót és kibelezi. Méghozzá szó sze-
rint. És amíg belezi, kérdéseket tesz fel neki a virágker-
tészettel kapcsolatban. Gyakorlati útra azonban soha
nem tudta terelni a vágyait - Alfaro ugyanis összeállt
Manuel Cerdasszal, a legkeményebb fiúval a környé-
ken, és ettől a pillanattól kezdve Alfaro szent volt és
sérthetetlen. Incera tudta, hogy aki Cerdasszal húz uj-
jat, az a halállal kekeckedik.
Hogy s mint történt, ő maga sem tudja, de egyszer
csak Cerdas szemet vetett rá. Addigra már neki is volt
egy kis híre a környéken, így aztán Manuel, akinek
mindig szüksége volt néhány kemény legényre, üzent
érte, és megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e kedve hé-
be-hóba kisebb munkákat végezni neki. Ekkor pillan-
totta meg Alfarót Manuel Cerdas csapatában.
Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha nem nyitogatja a
pofáját, és nem tesz megjegyzéseket Alfarónak. In-
kább úgy tesz, mintha már nem is emlékezne Teresára:
az ifjúság édes madara elröppent mindörökre. Alfaro
többször is beletaposott a lelkébe, de ő nem ütött visz-
sza. Sőt igyekezett elkerülni a konfliktusokat. Tudta,
hogy egyszer eljön még az ő ideje.
Hát most eljött! Alfarónak valamiért inába szállt a bá-
torsága, és megpróbált megpattanni Cerdas elől. Életé-
ben nem kapott még kellemesebb feladatot. Végre ki-
belezheti Alfarót.
Csakhogy óvatosnak kell lennie, nagyon óvatosnak!
Alfaro nem nyeretlen kétéves; több van a kisujjában,
mint másnak a fejében.
Ez aztán egy kicsit meg is ingatta a magabiztossá-
gát. Alfaro nem hülye. Ha egyszer lekopott, akkor an-
nak meg is van az oka. És ez aligha az, hogy hirtelen
rájött a szapora hasmenés. Sokkal inkább, hogy Alfaro
megszagolt valamit, és most igyekszik menteni a bő-
rét. Mindegy. Megkapta a feladatot - végre kell hajta-
nia. Főleg, hogy nagyon is kedvére való a dolog.
Nem volt nehéz Alfaro nyomait követni. Itt fordult
meg - a letaposott fű furcsán feketedett a holdfényben -
itt indult el az ösvényen a város felé. Furcsa. Miért nem
szólt egyiküknek sem?
Ha Incera értett valamihez, akkor az a nyomolvasás
volt. Csodálatos érzéke volt hozzá, amit minden bi-
zonnyal indián felmenőitől örökölt. Ahogy mások a
könyvekből olvassák ki a mindenféle történeteket, ő a
természettel tette ugyanezt. A nyomok úgy beszéltek
neki, mint a szereplők a könyvekben. No, akkor gye-
rünk csak tovább!
Alfaro innen indult el a város felé. Nem futott, in-
kább lopakodott. Érdekes. Egyáltalán ném úgy fest a
dolog, mintha menekülne. Inkább mintha követne va-
lakit. De ki az ördögöt?
Megpróbálta kideríteni, kit követhetett Alfaro. Csak
nem leste ki őket valaki? Egy hívatlan szemtanú? Mind-
egy, Alfarónak akkor is vége. Semmilyen körülmények
között nem engedi ki a markából. Már nem.
Lehajolt, szemügyre vette az egyetlen értékelhető
nyomot, amit az a másik hagyott. Egy viszonylag kicsi,
mezítlábas talp lenyomatát látta maga előtt. Lehetett
gyereké, de lehetett kis termetű felnőtt is. Talán indiá-
né. Bizonyára leselkedett, Alfaro észrevette és utána
eredt. Már nem volt ideje figyelmeztetni őket. Eszerint
Alfaro nemhogy nem pattant meg, hanem értékes szol-
gálatot végez Cerdas számára, amiért jutalmat érde-
melne.
Sötéten elvigyorodott.
Hát meg is lesz a jutalma, nem is vitás! Cerdas soha
nem fogja megtudni, hogy Alfaro nem árulta el őt. Is-
tenem, mennyi titok is van a világon, amelyre soha
nem derül fény!
Megszorította a kése nyelét, és ment tovább. Alfaro
igencsak könnyen követhető nyomokat hagyott. Nem
nagyon törekedett rá, hogy eltüntesse őket. De hát miért
is törekedett volna?
A fenébe is! Eltűntek Alfaro nyomai. Itt van egy, itt
van még egy, még egy - aztán semmi. Egyetlenegy sem.
Előreszaladt az ösvényen, megfordult, és máris jött
visszafelé. Nincs nyom, nincs nyom, nincs nyom... itt
pedig van. A fene sem érti, mi történt. Mintha felemel-
kedett volna a levegőbe.
Elvigyorodott. A ravasz Alfaro! Tudta, hogy követ-
ni fogják, ezért felmászott egy fára. No de mi a fenéért
mászott volna fel? Hiszen azt a másikat, a mezítlábast
akarta elkapni!
Állt és töprengett. Itt van a legközelebbi fa. Csak
erre mászhatott fel. Hihetetlen! Alfaro nem az a típus,
aki fára mászik. Valószínűleg nem is tud fára mászni,
mint ahogy ő sem tud. És ha még fel is mászott, vasta-
gon kellene borítania a környéket a lekotort fakéreg-
nek. Ez a törzs pedig érintetlen... vagy majdnem az. Itt
is letört róla egy pici kéregdarab, ott is... bár erősen
valószínű, hogy a mókusok tördelték le. Nem, Alfaro
nem lehet a fán!
Ahogy állt és tanakodott, kése markolatát szoron-
gatva, hirtelen meleg csepp hullott az arcára. Megcsó-
válta a fejét, és megtörölgette a képét.
- A fenébe is, megeredt az eső. Pedig a hold erősen
világít. Úgy látszik, egy kóbor felhőből hullanak a csep-
pek. Most még egy... még egy... mi az ördög ez?
Ahogy szétkente a cseppeket a képén, érezte, hogy
ragacsosak, mint a gyanta.
Incera megdermedt. Az a történet bukkant elő a fe-
jéből, amit az öreg indián mesélt nekik, gyerekeknek,
amikor kiszöktek a falu szélére az indiánok táborába.
Senki nem tudta megmondani, honnan jöttek az in-
diánok, és hova mennek. Talán még ők maguk sem.
Néhány lakókocsival és két öreg autóval járták az or-
szágot. A nyelvüket is alig értette - nagyon oda kellett
figyelnie, ha fel akart csípni valamit is a beszédükből.
Az indiánok valamennyien nagyon öregek voltak -
fiatal nem akadt köztük egyetlenegy sem. Azt mond-
ták, elmentek a városokba, és soha nem tértek vissza
hozzájuk. A legöregebb, akinek egyetlen sastoll volt
csak a hajában, azzal dicsekedett, hogy ők azoknak az
indiánoknak a közvetlen leszármazottai, akik a nagy
piramisokat építették. Ők uralták egész Amerikát, ami-
kor a fehér ember még sehol sem volt. Mesélt,még sok
egyebet is azokról a régi időkről, de ez a gyerekeket
nemigen érdekelte. Sokkal inkább szerették a vadász-
kalandokat.
Nohát az öreg ezekben sem szűkölködött. Elmesélte,
hogy egyszer egy barátjával vadászni indult - persze
akkor még ifjú volt és erős, mint a fiatal fák - amikor
is nagy baj szakadt rájuk. Követni kezdte őket egy ja-
guár. Messze bent jártak már az erdőben; lehetetlen
volt visszafordulniuk. De ha lehetett volna, sem tették
volna meg. A virtus nem engedte. Ha a jaguár harcba
szólította őket, hát állnak elébe!
Nem volt lőfegyverük, csak késük - azt gondolták,
hogy az is elég lesz a jaguár ellen.
Fiatalok voltak és meggondolatlanok. Éjszakára tü-
zet gyújtottak, mert azt hallották, hogy a tűz elűzi a
vadállatokat. S bár tudták, hogy a jaguár ott köröz kö-
rülöttük, lefeküdtek a tábortűz mellé és elaludtak.
Aztán felvirradt a hajnal. Amikor kinyitotta a sze-
mét, nem látta maga mellett a társát. Látott viszont ja-
guárnyomokat. És másfajta nyomokat is. A kettőből
aztán kikövetkeztette, hogy társát éjszaka elkapta a vad-
állat, súlyosan megsebesítette, és magával hurcolta.
Az öreg indián - akkor még fiatal volt - kezébe fog-
ta a kését, és követni kezdte a jaguár nyomát. Követte
jó darabig, majd egyszer csak azt vette észre, hogy
nincs már nyom az orra előtt.
Megállt az ösvény közepén, és gondolkodni próbált.
Hirtelen meleg cseppek hullottak az arcára. Felkapta a
fejét. Rémülten látta, hogy a társa fent ül egy ágon, fél-
rehajtott fejjel, és nagy, sűrű cseppekben folyik a nya-
kából a vér. Mellette ott morgott a jaguár, és a vérét
nyalogatta.
Az indián annyira megrémült, hogy futni kezdett a
tábortűz felé. Közben egyre ott hallotta maga mögött a
jaguár talpainak puha surranását. Sőt a lihegését is hal-
lotta. Tudta, hogy pár pillanat múlva vállába marnak
az éles karmok.
És bele is martak volna, ha nem bukkannak fel előtte
a kávémunkások. Méghozzá egy egész csapatra való.
Mint később kiderült, nem messze az erdőtől kávéültet-
vény húzódott, s az ültetvény munkásai éppen az egyik
erdei faluba igyekeztek egy kis mulatságra. Igen, a ja-
guárról már ők is hallottak - különösen gonosz, em-
berevő jaguár az. Mintha hadjáratot viselne az embe-
rek ellen. Nem múlik el hét, hogy ne ölne meg valakit
az ültetvényen dolgozók közül. Bár sokan vadásznak
rá - vérdíjat is tűztek ki a bundájára - még senkinek
sem sikerült elejtenie. Örüljön neki, hogy megúszta a
találkozót. Csak aztán vigyázzon! Ha lehet, tűnjön el a
környékről, mert a jaguár nem hagyja annyiban a dol-
got. Akire egyszer szemet vetett, nem menekülhet előle.
Azóta aztán a világotjárja, és abban reménykedik, hogy
a jaguár - ha él még - ugyancsak megöregedett. Az öre-
gek pedig már nem harcolnak egymás ellen. Arra ott
vannak a fiatalok. Az anyaföld a fiatalok vérére szom-
jas, nem az öregekére.
Ez jutott az eszébe Incerának, amikor az arcára hul-
lottak a cseppek.
Vér! Istenem, yér!
Lassan, óvatosan emelte fel a fejét.
Aztán felordított rémületében.
A feje felett húzódó vaskos faágon ott ült Alfaro, és
éppen lenézett rá.
Csakhogy nem volt sok köszönet a nézésében. Néz-
te őt, de már aligha látta.
Üveges szemekkel már senki nem látja a világot.

7.
Incera lábát megbénította a félelem. Istenem, Madon-
nám, egy jaguár! Egy jaguár kapta el Alfarót, és hur-
colta fel a fára! De hogy tehette, Istenem, hogy tehet-
te? Hiszen erre nincsenek is jaguárok! Valaha régen
voltak, de már rég elűzték az utolsót is. Amikor a ká-
véültetvények zöldülni kezdtek, az ültetvényesek nagy
hajtóvadászatot rendeztek a vadállatokra. Igaz, a ja-
guárok nem sokat törődtek a kávéval, törődtek viszont
á kávémunkások állataival. Szorgalmasan tizedelték a
kecskéket, juhokat, sőt még a szamarakat is. Az ültet-
vényesek megunták a csapásokat, és elkergették a
macskákat. Többségük elmenekült, behúzódott az erdő
belsejébe, és most a turisták fényképezőgépei előtt pó-
zol. Amelyik meg felvette az elé hajított kesztyűt, ez-
óta már trófea valamelyik ültetvényes ágya előtt.
Csakhogy Alfarót mégiscsak egy jaguár ölte meg!
Várjunk csak egy pillanatra! Hiszen nem látott jaguár-
nyomot egyet sem. Csak egy mezítlábas ember nyo-
mát. Mi az ördög ez az egész?
Akkor csak egy démon lehet! Egy erdei kísértet! Va-
lakinek a szelleme, aki nem képes nyugodni. Ezekről
is hallott eleget. Csapdába csalják az erdei vándort, és
mindenféle szörnyűségeket művelnek vele. Mint pél-
dául Alfaróval. Szentséges Szűzanyám, hol a keresz-
tem, hol a keresztem?
Bizony jó lett volna, ha nála van. Akkor talán na-
gyobb eséllyel szállhatott volna szembe a Gonosszal.
Merthogy a Gonosszal kell megküzdenie, ahhoz két-
ség sem fért.
A Gonosz azonban nem akart megküzdeni vele.
A Gonosz egyszerűen csak meg akarta ölni.
Ahogy a vérző Alfarót figyelte, mintha kicsit mele-
gedni kezdett volna a szíve tájéka. Akárki is ölte meg a
fickót, már eltűnt a közeléből. Nincs ott Alfaro mellett,
és nem is nyalogatja a vérét. Nyilván megelégedett az-
zal, hogy megölje, és felvitte a fára, az éléskamrájába.
Ha jaguár, meg fogja enni. Sőt ha szellem, akkor is.
A szellemeknek is táplálkozniuk kell valamivel.
Ettől annyira felbátorodott, hogy csípőre tette a ke-
zét, és szólongatni kezdte Alfarót.
- Hé! Alfaro! Hallasz engem?
És lássanak csodát! Alfaro megmozdította a fejét,
mire még szaporábban kezdett ömleni a torkából a vér.
Incera nem tudta megállni, hogy a lelkében üvöltő
félelem ellenére is, ne próbálja meg kiélvezni a helyzet
minden csepp mézét.
- Látsz engem, Alfaro? Én vagyok az, Incera. Tudod,
mi lesz veled, haver? Pár perc múlva meg fogsz dögle-
ni. A jaguár vagy szellem, vagy micsoda elharapta a
nyaki ütőeredet. Téged már senki ezen a földön meg
nem menthet, amigo. Halálra vagy ítélve. Adnék ne-
ked egy kis útravalót, barátom. Egy régi emléket. Tu-
dod, ha majd leesel a fáról, és a jaguár véletlenül nem
falna fel, eljönnek érted a kukacok. Az egyik bemászik
a szemedbe, és... hát nem lesznek valami kellemes pil-
lanataid, Alfaro. Nos, ha megpillantod az első kukacot
- úgy értem, lelki szemeddel - jusson eszedbe Tere-
sita. Az én Teresitám. Hosszú és nyugtalan sötétséget
neked, amigo.
Az élők elégedettségével nézte a halottat.
Aztán egyszerre csak hatalmasat ordított.
Alfaro, mintha csak szárnyai nőttek volna, a levegő-
be emelkedett, és elindult felé.
Megpróbált elugrarii eióle, de csak egy ordításra tel-
lett az erejéből.
Alfaro ráesett, és a földre döntötte.
Incera már nem hallotta a halk reccsenést.
Soha nem tudta meg, hogy nyakcsigolyatörés okoz-
ta a halálát.

8.
- Állj ! - mondta hirtelen Cerdas Rosalesnek. - Va-
lami történt.
Rosales is tudta, hogy történt valami. Alfaro is és
Incera is eltűnt, és egyik sem jött vissza.
- Mi a hézag, Manuel?
Manuel Cerdas ekkor elkövette élete egyik óriási
hibáját. Ahelyett, hogy gondolkodott volna, hagyta,
hogy az érzelmei uralkodjanak el rajta. Ezek az érzel-
mek pedig azt üvöltötték a fülébe, hogy a másik kettő
gyáva szemét. Bizonyára már előre megbeszélték,
hogy lelépnek. Pedig korábban egyikükről sem tétele-
zett volna fel ennyi aljasságot. Így cserbenhagyni a tár-
saikat! Mert micsoda, ha nem aljas az az ember, aki mi-
után megállapodtál vele egy sikeresnek ígérkező gyil-
kosságban, lelép. Hova lenne a világ, ha csupa ilyen
megbízhatatlan mocsokból állna?
Úgy elvesztette a fejét, hogy dühében felordított.
Talán percekig is ordítozott volna, ha a rémült Rosales
be nem fogja a száját.
- Csendesen, Manuel, felébrednek!
- Vedd el a mocskos mancsod a szám elől!
Rosales elkapta a kezét.
Cerdas lihegett, de már lecsillapodott.
- Jól van - mondta. - Megcsináljuk ketten! Aztán
az árulók következnek.
-.Hogy csináljuk meg, Manuel?
-Mi a francot kérdezgetsz?!
- Csak azért mondom, mert már csak ketten marad-
tunk: Nincs elég kezünk.
- Jól van - lihegte Manuel. - Jól van. Akkor késsel
dolgozunk.
- Nem bukunk le?
- Utána felgyújtjuk a kócerájt. Vagy inkább te is le-
lépnél?
Olyan fenyegetően sárga fények égtek a szemében,
hogy Rosales gyorsan tiltakozni kezdett.
- Dehogy, Manuel. Én veled tartok.
- Akkor gyerünk! Én megyek előre. Kinyitom az aj-
tót, megnézem, tiszta-e a levegő, aztán füttyentek
egyet.
- Jól van, Manuel, itt várlak.
Manuel lépett néhányat előre, és óvatosan kinyitotta
az egyetlen szoba ajtaját. Aztán hátrahőkölt meglepe-
tésében. Te jó isten! Már ezért a látványért is érdemes
volt idejönnie! Ez tehát a pasas felesége? Tényleg sző-
ke és hosszú lábú. A fene vigye el, ezek az amerikai
csajok ruhástul alszanak? Még szerencse, hogy nincs
rajta cipő. Így is látja azért a lábait, és feljebb is... El-
ső osztályú áru, nem is vitás.
Édes istenem, és a kis csaj! Életében nem látott még
ilyen szépet. Mi az, hogy még gyerek? Sosem látott
még felnőttebb gyereket. Még szerencse, hogy ő leg-
alább levetett mindent magáról. Édes istenem, ha be-
bújhatna mellé... Magával kellene vinnie a kis csajt.
Csakhogy akkor kész a lebukás. De itt sem hetyeghet
vele. Az a két barom eltűnt, gyorsan kell dolgozniuk.
Mindenesetre a kis csajt Rosalesnek hagyja. Ő nem
tudna kezet emelni rá. Mint ahogy egy értékes arany-
tárgyat is képtelen lenne beolvasztani, amint azt sokan
teszik. Isten elleni vétek egy művészi munkát meg-
semmisíteni. Márpedig ez a lány is művészi munka, de
még mennyire hogy az!
Halkan elfüttyentette magát, és kihúzta a kését.
Várta Rosalest.

9.
Rosales meghallotta a füttyöt,, és bólintott. Isten nevé-
ben, előre!
Átlépte a küszöböt, és húzta volna maga után a lá-
bát, de nem jött. Mintha beleragadt volna valamibe.
Az ajtó! - sóhajtotta Rosales. - Biztos beleakadt az
ajtóba.
Megrántotta, de így sem jött. Dühösen felmordult és
hátranézett.
Aztán nem érzett semmit, mert mit is érezhetne egy
olyan valaki, akinek másodpercek töredéke alatt mély-
hűtötté vált mindene?
Szerencséjére vagy szerencsétlenségére a szeme
nem fagyott meg. Így aztán jól láthatta, hogy egy ja-
guár áll mögötte. Egy igazi jaguár!
Fel sem tűnt neki, hogy a jaguár két lábon áll, ahogy
azért kevés jaguár közlekedik. Ráadásul ennek a ja-
guárnak a mellső lába emberi kéz volt, ezzel ragadta
meg a sarkát.
Rosales megpróbált nyögni, de a levegő minden mel-
lékzörej nélkül áramlott ki a tüdejéből. A jaguár halkan
felmordult, és a szájára tette a kezét.
Rosales mozdulni sem tudott. Csak akkor rándult
meg a karja, amikor a jaguár iszonyú erővel húzni kezd-
te hátrafelé. Alig szusszant kettőt, máris eltávolodtak a
háztól.
Rosales a térdére esett, miközben a kése után tapo-
gatódzott.
A jaguár ismét morgott, majd halk, fátyolos hangon
megszólalt.
- Akarsz imádkozni?
- Aka... rok! - bólintott Rosales, aztán előrevetette
magát. Egyenesen neki a jaguárnak. Nem volt eszénél,
egyszerűen megzavarodott a félelemtől.
A jaguár elmosolyodott.
Szinte gyengéden emelte fel a kezét, és húzta el a tá-
madó nyaka előtt.
Rosales nem láthatta, hogy a kezét kesztyűként ta-
karó mancsból acélkarmok bukkannak elő, és feltépik
a nyaki ütőerét.
Arccal előre belezuhant a fűbe.
A jaguár bólintott, és futni kezdett a ház felé.
Remélte, hogy még nem késett el.

10.
Szerencsére idejében lépett be a szobába. Manuel Cer-
das éppen akkor hajolt az asszony fölé. Úgy gondolta,
vele kezdi. Mókára már nincs idő, azt elcseszték a töb-
biek. Pedig titokban számított rá, hogy nagy bulit csap-
nak ők itt négyen. Megmondta ezeknek a barmoknak
is - csak éppen a koreográfiát nem árulta el nekik. Meg
akarta lepni őket. Nem, nem annyira, hogy jutalomjá-
tékot mutasson be nekik ingyen, nem, erről szó sincs.
Sokkal okosabb ő annál, mint hogy ilyen marhaságok-
kal mulassa az időt. Ő a kötelékre gondolt, amely majd
összefűzi őket.
Egyszerűen arról van szó, hogy elért egy bizonyos
életkort, amikor már a jövőjéről kell gondoskodnia,
bármennyire is hülyén hangozzék - az öregkoráról.
Hányszor találkozott földről felszedett, nyálas végű
csikket szívó öregekkel, akiket még az utcagyerekek is
megaláztak! Hát ő nem lesz ilyen, az biztos! Neki öreg-
korában is lesz annyi pénze, hogy leszarja a kis csirke-
fogókat.
Ehhez azonban banda kell. Egy jó banda, amely ösz-
szegyűjti neki a zsebbevalót. Egy jó banda, amelyet
gondos atyaként irányít, s ők engedelmes fiúkként
szolgálják. Erre a célra szemelte ki Alfarót, Incerát,
Rosalest. Nem a legszeretetreméltóbb alakok, de a szí-
vük azért a helyén van. Persze még nem tudják, hogy
mire választotta ki őket - néhány perc múlva majd
megtudják. Ha egyáltalán előkerülnek a rohadékok!
Érezte, hogy gyilkos düh szorítja össze a szívét! Jaj,
nekik, ha nem kérnek a barátságából! Jaj nekik, ha
visszautasítják az ajánlatát!
Pedig olyan szépen eltervezett mindent. A közös bűn
majd összeköti őket. Együtt ölik meg a külföldieket,
együtt játszadoznak el a csajokkal. A vasutastól hallot-
ta, hogy szemrevalóak. És most itt fekszenek előtte: a
kis csaj teljesen pucéran! Istenem, hiszen mindjárt ki-
nyitja a szemét, és akkor ő...
Úgy képzelte, hogy a pasast megölik, a csajokon pe-
dig békésen megosztoznak. Aztán amikor kiszórakoz-
ták magukat, őket is megölik. Ez lesz az a közös bűn,
amely összeköti őket. Soha nem merik majd elárulni őt,
mert akkor önmagukat is elárulják. Semmi sem erősebb
kötelék, mint néhány együtt elkövetett gyilkosság.
És akkor ez a szemét Alfaro beleköpött a levesébe!
Mielőtt még összeköthette volna őket a közösen kion-
tott vér, Alfaro lelépett. Remélhetőleg Incera elkapja és
megöli. Ismeri Incerát, tudja, hogy régi vágya leszámol-
ni Alfaróval. Hát akkor most itt a lehetőség! Legfeljebb
egyelőre hárman alapítják meg a bandát, nem négyen.
Arra gondolni sem mert, hogy Incera is lelépett.
Nem, ő soha nem tenné meg. Akkor viszont hol a franc-
ban tekereg?
Ha nem kerül elő, borul minden. Itt már nem babra
megy a játék. Végső esetben Rosalesszel kettesben vég-
zik el a munkát. Csakhogy akkor le kell mondaniuk a
csajokról. A pénz most mindennél fontosabb. A holt-
testeket eltüntetik - persze, nem úgy, hogy felgyújtják
a házat, nem, eszében sincs! Az túl átlátszó lenne. El-
viszik őket a mocsárhoz, itt van néhány méternyire, és
belesüllyesztik őket.
Jaj, csak ez a kis csaj ne lenne! Egyszerűen nem bír
ellenállni neki! Nem és nem! Nem tudja kihagyni a le-
hetőséget!
Letette maga mellé a kését, és a lány fölé hajolt. Al-
szik, mint a tej. Istenem, de szép! Mégiscsak változtat
a sorrenden. Előbb a pasas, aztán a szőke, majd a kis
csaj. De még előbb...
Valami alig hallhatóan mocorogni kezdett a háta
mögött. Meg kellett volna fordulnia, de egyszerűen
képtelen volt rá. A kis csaj magához láncolta. Még a
meleget is érezte, ami kigőzölög belőle. És az illatot,
amelyért meg tudott volna őrülni. Az alvó nő testének
illatát.
Így csak nyögni tudott, mintha láz kínozná.
- Rosales?
Halk kummantás.
Igen, ez Rosales. Ő szokott ilyen furcsa hangokat
kiadni magából, ha valamitől nagyon ki van bukva.
Hát persze, hogy kibukott. Ő is kikészült a kis csaj lát-
ványától.
- Incera visszajött?
Újra halk morgás.
- Mondtam én, hogy Incera megoldja a dolgot. Itt
vagy, Incera?
Morgás.
- Nem tudtok értelmesen beszélni? No, hogy tetszik
a kis csaj?
Morgás.
- Azt elhiszem. Mi történt Alfaróval? Meg akart
lépni, mi? Remélem, elvágtad a torkát?
Morgás.
- Helyes. Hárman is elegen leszünk rá. Rosales, kapd
el a pasast! Incera, te befogod a csaj száját, ha feléb-
redne, ne csaphasson zajt. Hallod, Incera, tetszik ne-
ked a csaj? Tárgyalhatunk róla. Én addig a kis csaj szá-
jára teszem a mancsom. Jó lesz így?
Morgás.
- Ne morogjatök már, a kutya szentségit neki! Nem
tudnátok értelmesen válaszolni? Szavatokat vette a
zsákmány, vagy mi?
Morgás.
Cerdas fejében ekkor mocorogni kezdett valami. Te
jó isten! Biztos, hogy a haverjai vannak a háta mögött?
Csak nem valami erdei szellem, amikről azok a barom
indiánok dumálnak... A francba is!
Felkapta a kését, és villámsebesen megfordult.
Aztán érezte, hogy a kés kicsúszik hirtelen merevvé
vált ujjai közül, és lekoppan a padlóra.
Nem Incera állt mögötte, és nem is Rosaies. És nem
is ember. Egyáltalán nem az.
Egy jaguár morgott felé, rámeresztve égő tekintetét.
Cerdas akkor valami furcsát érzett. Azonkívül is per-
sze, hogy kellemetlen melegség öntötte el a nadrágja
elejét.
A legélesebb késnél is élesebben vésődött bele vala-
mi az agyába, méghozzá kitörölhetetlenül.
Sosem lesz bandád, Cerdas! És sosem mászol rá er-
re a mezítelen kis csajra itt az orrod előtt!
Pedig az éjszakát meztelen élőlényekkel töltöd egy
ágyban, az igaz.
Csakhogy ezek a meztelen élőlények a kukacok
lesznek.
Cerdas fel akart üvölteni, de nem jött ki hang a tor-
kán.
A jaguár villámsebesen kinyújtotta a mancsát, és
gyengéden megpaskolta a nyakát.
Cerdas előtt elfeketedett a világ, és nem is világoso-
dott ki soha többé.
Örök éjszaka köszöntött rá.

11.
A jaguár kihúzta a testet a ház elé, és megnézte. Elége-
detlenül csóválta meg a fejét. Alighanem hibát köve-
tett el. Úgy látszik, öregszik. Ma már nem képes úgy
irányítani az ütéseit, mint annak idején. Akkor bezzeg
nem volt probléma vele, ha azt akarta, hogy az áldozat
ne haljon meg, csupán az eszméletét veszítse el. Oda-
ütött a verőerére, és kész. Sajnos mostanában már nem
érzi eléggé az ütés erejét. Mint például ezúttal sem. Hi-
szen nem akarta megölni a fickót. Még nem. Mesz-
szebbre akarta vinni a háztól, hogy a bentiek ne találja-
nak reggel vérnyomokat. Hát most aztán, tessék! Túl
nagyot ütött, a pasas pedig meghalt. Nem mintha saj-
nálná, ó, nem! Azt kapta csupán, amit megérdemelt.
Szemernyi lelkifurdalást sem érzett. Közte és a lelki-
furdalás között mélységesen mély tenger hullámzik.
Az elmúlt idő tengere.
Hirtelen felbukkant előtte az az indián, akinek Abe-
lardo úr annak idején kölcsönadta. Akkor még fiatal
volt; ha jól emlékszik, a tizennyolcadik évét sem töl-
tötte be. Az indián kerek perec megmondta Abelardó-
nak: vagy kölcsönadja neki fél évre őt, vagy meghal.
Vagy megadja a tartozását, mert Abelardo úr nem ke-
vés pénzzel tartozott az indiánoknak. Az indiánok mu-
tattak neki egy aranyékszereket rejtő sírt, amelynek a
jutalékáról Abelardo úr aztán nemes egyszerűséggel
megfeledkezett.
Abelardo úr, nem tehetett mást, kénytelen volt ele-
get fenni az indián kívánságának, különben már más-
nap mérgezett tüske fúródott volna a testébe. Felpakol-
ta hát egy szamárra, és a szamár kötőfékét az indián
markába nyomta.
Az indián több tisztelettel viseltetett irányában, mint
Abelardo úr. Egy sereg igen fontos tudnivalóra megta-
nította például, aminek később nagy hasznát vette.
Olyannyira tisztelte, hogy minden napnyugtakor meg-
mosakodott, és csak azután feküdt le vele. Azt viszont
fél évig minden este.
A legfontosabb azonban mégiscsak az volt, amit az
indiántól tanult. Megtanult például egyetlen, laza kis
ütéssel ölni. Csak meg kell találni hozzá a megfelelő
helyet. Ilyen például a nyaki verőér. Ráütsz egyet, az-
tán kicsit megszorítod. Ennyi az egész.
Akkor kiválóan tudta irányítani az ütése erejét. Egy-
szer, még az indián falujában, ki is próbálta valakin.
A faluban attól kezdve úgy nevezték, hogy a Sima Kezű
Madár. Jó ideig nem értette a nevét, hiszen a madárnak
nincs keze, csak lába, és mit jelent a sima kéz? Még ma
sem érti egészen, de valahogy már érzi. Akkor valóban
egy sima kezű madár volt, mint az ősi kőfaragásokon a
furcsa madáremberek, akik az ég felé tárják nagy, sima
tenyerüket. Talán ők is sima kezűek voltak, s ezekkel a
sima tenyerekkel hajtották végre az emberáldozatot.
De ezt a pasast itt mégsem biztos, hogy ő ölte meg.
Lehet, hogy csak megállt a szíve rémületében. Akár-
hogy is van, jól van így. Most már csak awyomokat
kell eltakarítania.
Kinyújtózott, és behunyta a szemét. Megpróbált a
körülötte kavargó illatokból tájékozódni. Ismeretlen
terepen mozgott, nem tudta, mi hol van: Igaz, járt már
erre, csak akkor nem kellett holttestek eltüntetésével
bíbelődnie.
Feltartotta az orrát a levegőbe. A vasút szaga azon-
nal befurakodott az orrlikaiba. A dízelolaj bűze, a talp-
fák kesernyés kigőzölgése, a bakterházban fővő étel
aromája. És még ezernyi, ezernyi, ezernyi illat! Virá-
goké, fáké, állatoké. Az erdő illata, a csend illata, az
éjszaka illata. És a mocsár illata!
Öt perc múlva a mocsár partján állt. Elégedetten né-
zett végig a bűzös víz és a zsombékok birodalmán. Nem
túl nagy, de a terveinek éppen megfelelő. Belehajigálja
őket; akinek hiányoznak, azok meg csak keressék. Nem
igazán hitt benne, hogy tűvé teszik az eltűntek után a
környéket. Az itteniek olyanok, hogy egyszer csak gon-
dolnak egyet, belemerülnek a dzsungelbe, és nem is
jönnek ki belőle soha többé. A hozzátartozók egy ideig
még várják őket, aztán többé már nem várják. Kemény
emberek élnek erre, nem szokásuk a hosszan tartó nya-
valygás. Aki elment, menjen! Az istenek tudják az igaz-
ságot egyedül. Ők meg úgyis megtartják maguknak.
Jó órájába került, amíg összeszedte mind a négy
holttestet, és a mocsár partjára húzta őket. Amikor már
ott hevert valamennyi, kilihegte magát felettük. Hát
persze hogy nem a régi! Régen meg sem kottyant vol-
na neki négy embert elcipelni valahova, ahova a saját
lábukon nem szívesen mentek volna. Most pedig liheg,
mint az indián, akit megkergettek a szellemek.
Pihent egy kicsit, megkereste a megfelelő helyet -
cirka ötvenméternyire a parttól, ahova csak óvatosan,
zsombékról zsombékra lépegetve jutott el, s elégedet-
ten összedörzsölte a tenyerét.
Először a vérben úszókat vitte át a zsombékokon.
Amikor a kiválasztott részhez ért, egyszerűen bele-
pottyantotta őket a kulimászba.
Enyhén összerándult az undortól, ahogy a mocsár
magába nyelte az első testet. Gyorsan lenyelte, majd
elégedetten, hangosan böfögött. Az asszony megfor-
dult, és visszament a többiért.
Újabb órájába telt, amíg eltakarította a nyomokat.
Képes volt a legkisebb vércseppet is észrevenni a leve-
leken. Ezt is az indiántól tanulta, csak hát aprólékos
babramunka, az igaz. Nem olyan egyszerű és kelle-
mes, mint megölni valakit. Ezért aztán mindig is vi-
gyázott, hogy lehetőleg ne ontson sok vért. Aki nagy
piszkot csinál, sokáig takaríthat utána.
Hajnalodott amikor már úgy érezte, tökéletes mun-
kát végzett.
Megkereste a fáját, felmászott rá, és könnyű álomba
merült.
Ez az éjszakája sem múlt el hiába.

12.
Gladys ébredt fel először. Magára kapott valamit, és
kisietett a zuhanyozóba. Úgy emlékezett rá, hogy este
nem használta el az összes vizet. Vigyázott, hogy ma-
radjon reggelre magának is és a szüleinek is.
Amint a zuhanyozóba ért, felágaskodott, és megko-
cogtatta a hordó oldalát. A hangokból arra következte-
tett, hogy háromnegyed részéig van még benne víz.
Marad hát belőle mindannyiuknak elég.
Lezuhanyozott, megtörülközött, aztán a ház előtt áll-
dogálva belecsodálkozott a világba. Istenem, de szép
is az erdő! Csupa illat és madárdal. Ha tehetné, egész
életét itt töltené! Hiszen itt minden csupa-csupa szere-
tet és béke!
Korgó gyomra viszont arra figyelmeztette, hogy
akármilyen szép is a reggel, ennie kell valamit. Tejet
már nem talált a köcsögökben, ezért elővett a hátizsák-
jából egy csomagocska kekszet, és azt rágcsálta.
Még a végére sem ért, amikor az anyja is mocorogni
kezdett. Kinyitotta a szemét, amely ezúttal meglepően
tiszta volt. Körülnézett, és összehúzta a szemöldökét.
- Hol vagyok?
Olyan szelíd és érdeklődő volt a hangja, mintha oda-
haza ébredt volna.
Gladys mellé ült, és megfogta a kezét.
- Közép-Amerikában, mama.
- És... miért van rajtam ruha?
- Nagyon fáradt voltál az este, mama.
- A koponya?
- A helyén van, mama. Megnéztem.
Gladys megmutatta az anyjának a zuhanyozót, majd
visszatért a szobájába. Apja éppen akkor ébredezett.
Az ő szeme is tiszta volt, arcán elégedett mosoly ült.
- Hogy aludtál, Gladys?
- Kiválóan, papa. Csak egy kicsit melegem volt.
Apja magához húzta, és megsimogatta a haját.
- Furcsát álmodtam, kislányom.
- Mit, apa?
- Nem akarlak ijesztgetni, de mintha egy jaguár jött
volna be a szobába.
- Ne is ijesztgess, apa!
- Csak álom volt, kicsim. Mindazonáltal, ha még
egy éjszakát itt kell töltenünk... szerzek valahonnan
egy lakatot.
Joan is visszajött a fürdőből, és olyan jókedvűen du-
dorászott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Pedig történt velük valami, bár nem értették, mi. Az
indián asszony, aki röviddel azután tért vissza a házba,
hogy végeztek a fürdéssel, amikor meglátta őket, majd
hanyatt esett a rémülettől. Szemei kimeredtek, és még
keresztet is vetett. Karattyolt valamit érthetetlen nyel-
vén, és két ujjával többször is feléjük bökött.
- Hát ezt meg mi lelte? - hökkent meg Lennon. -
Csak nem átkozott meg bennünket?
Gladys megrázta a fejét.
- Fél tőlünk, apa.
- Honnan tudod?
- Érzem.
Lennon nem szólt rá semmit. Az utóbbi időben egy-
re kevesebbet tudtak, és egyre többet éreztek. A világ-
ban szerzett tapasztalataik helyett egyre inkább a meg-
érzéseikre támaszkodtak.
Joan felemelte a tejesköcsögöt, és az indián asszony
felé mutatta.
- Tejet kérünk. Érted? Tejet!
Az asszony bökdösött még egy kicsit feléjük, aztán
megfordult és elrohant. A köcsögöket nem vitte magá-
val.
Lennon megcsóválta a fejét.
- Nem úgy néz ki, mint aki bármit is hozni szeretne
nekünk. Talán kapunk valamit reggelire. Csak tudnám,
hogy merre van az állomás!
Az állomásról az eszükbe jutott az ismeretlen asz-
szony, aki a szállást szerezte. És akit elfelejtettek be-
hívni éjszakára.
Mind a hárman arra gondoltak: de jó lenne, ha az
asszony visszatérne hozzájuk, és elmagyarázná, mit
kell tenniük. Istenem, de jó is lenne!
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.
Gladys odarohant és kinyitotta.
Az ismeretlen asszony állt odakint, kopott, madzag-
gal átkötött bőröndjével a hóna alatt.
Gladys majdhogynem elsírta magát az örömtől és a
sajnálattól. Istenem, ez a szegény kis öregasszony!
Olyan kicsi, szerencsétlen és olyan védtelen! Többé
nem hagyja magára, bármi történjék is velük. Majd ő
megvédi, amíg ebben a szörnyű országban lesznek.
Odaugrott az asszonyhoz és két cuppanós csókot
nyomott az arcára.
Az asszony mosolygott, és lehajtotta a fejét.
Gladysnak az a furcsa érzése támadt, hogy a kis,
vézna asszony a könnyeit nyeldesi.

13.
Lennon úgy érezte, meg kell magyaráznia a tegnapi es-
tét. Behúzta az asszonyt a szobába, és az ágya szélére
ültette. Elmondta neki, hogy olyan fáradtak voltak,
hogy egyszerűen lecsapódott az automatájuk. Emiatt
történhetett, hogy hagyták elmenni. Pedig itt kellett
volna tartaniuk maguk mellett. Az őserdőben nem jó
egyedül.
Az asszony lassan összeszedte magát. Ismét elmo-
solyodott, és megsimogatta Gladys arcát.
- Ó, hát találtam én magamnak egy jó kis szobát.
Nagyon kellemes volt..
- Tudott aludni az erdő lármájától? - kérdezte Gla-
dys. - Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen zajos
hely az éjszakai erdő.
- A majmok - biccentett az asszony. - A majmok
vadásztak. A baglyok is. A kabócák meg énekeltek ne-
kik.
- Honnan tetszik ilyen jól tudni?
- Olvastam - mosolygott az asszony. - Sokat olva-
sok
- Én meg szörnyűt álmodtam - panaszkodott Joan.
- Érdekes, hogy ketten is ugyanazt álmodtuk. Egy ja-
guár tört be hozzánk az éjjel.
- Előfordul - bólintott az asszony. - Az erdei zajok-
tól van. - Él erre egy majomfajta, megtévesztésig ha-
sonlít a jaguáréra a bőgése. Biztosan beszűrődött az ál-
mukba. Ne is törődjenek vele. Fogadni mernék, hogy a
következő éjszaka már nem fognak jaguárral álmodni.
- Következő éjszaka? - hökkent meg Lennon. -
Gondolja, hogy még várnunk kell?
- Majd a vasutastól megtudjuk.
Nem is gondolták, hogy milyen hamar.

14.
Éppen indulni akartak az állomásra, amikor felbukkant
előttük a vasutas, nyomában az indián öregasszonnyal.
Ő még mindig hányta magára a keresztet - egészen ad-
dig, amíg a vasutas rá nem mordult. Még a sapkáját is
levette a nagy tisztelettől, ahogy feléjük közeledett.
Ekkor már odakint álltak a ház előtt mind a négyen.
A vasutas megtorparit tőlük néhány lépésnyire, és a
nyakukra bámult. Mintha keresett volna rajta valamit.
- Jól... aludtak? - nyögte ki aztán, amikor végre el-
vette a nyakukról a szemét.
- Megjárja - biccentett Lennon. - Jó kis háza van.
- A sógoromé - mondta a vasutas.
Lennon az indián asszonyra bökött.
- Kértünk tőle egy kis tejet, de elszaladt.
A vasutas még mindig gyanakodva bámulta őket.
- Mindjárt küldök néhány köcsöggel. Szóval zavar-
talan éjszakájuk volt? Hát ennek örülök.
Megfordult, és elindult visszafelé, ahonnan jött. Nem
tudta mitévő legyen:.. Mi az ördög történhetett itt,
amikor Cerdas világosan megmondta...
Addig gyalogolt az erdei ösvényen az állomás felé,
amíg bele nem botlott valamibe. Olyannyira zaklatott
volt a lelke, hogy észre sem vette a közeli fához tá-
maszkodót. Csak akkor riadt fel baljós gondolataiból,
amikor összeakadtak a lábai, és majd orra esett.
Rémülten felordított, felkapta a kezét, majd gyorsan
le is eresztette A vékony, inas asszony állt mellette,
csípőre tett kézzel, egy fatörzset támogatva.
A vasutas nagyot fújt a megkönnyebbüléstől.
- Szűzanyám, a frászt hozta rám! Hogy a csodába
került elém?
Az asszony mosolygott.
- Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy a fák
tetején?
- Én már azon sem csodálkoznék. Mit akar tőlem?
- Beszélgetni - mondta az asszony.
- Hát ahhoz aztán végképp nincs kedvem! Dolgoz-
nom kell, akár akarok, akár nem. Az a típus vagyok,
aki arra született, hogy így keresse meg a kenyerét.
- Azért mégis jobb lenne, ha meghallgatna - mo-
solygott rá az asszony.
- Jól van, de csak gyorsan.
- Jó kis ház a magáé - mondta az asszony.
- Nem az enyém, hanem a sógoromé. De nincs je-
lentősége. Csak nem akarja megvenni?
- Talán még gondolkodnék is rajta, ha lenne zár az
ajtaján.
A vasutas arcán nyugtalan árnyék futott végig.
- Minek az? Errefelé becsületes emberek élnek.
- Mint a négy haverja?
A vasutas nagyot nyelt.
- Kikről beszél?
Az asszony könnyedén elmosolyodott.
- Tudja maga, kikről beszélek. Azt szeretném taná-
csolni magának, hogy ne keresse őket. Elmentek mesz-
sze, nagyon messze. Talán átmentek a határon, és Hon-
durasban vagy Costa Ricában telepedtek le. Ugye nem
akar utánuk menni?
A vasutas szeme forogni kezdett az üregében a ré-
mülettől.
- Nem! Nem!
- Akkor maradjon a fenekén. Ha valaki megkérdez-
né, látta-e őket, hát mondja azt, hogy ném. Nem fogják
sokáig keresni őket. Ja, és még valamit. Lehet, hogy a
vendégeinek itt kell még egyszer-kétszer éjszakázniuk.
Nem lenne jó, ha kíváncsiskodók tolakodnának be hoz-
zájuk, aztán azoknak is nyomuk veszne. Igazam van?
- Gyengéden elhúzta a kezét a megszeppent vasutas
torka előtt. - Tehát?
A vasutas nem tudta, mi történt vele. Egyszerre csak
elgyengültek a lábai, kis híja volt, hogy nem esett ösz-
sze, mint a beteg majom. Torka összeszorult, mintha
az asszony megszorította volna, pedig esküdni mert
volna rá, hogy hozzá sem ért.
- Jól van - lihegte, a levegőt nyeldekelve. - Jól van.
Az asszony biccentett, kinyújtóztatta vékony, inas
testét.
- Szépek erre a reggelek, igaz?
- Szépek - morogta a vasutas.
- Addig gyönyörködjünk bennük, amíg élünk. Gyak-
ran előfordul, hogy éjszaka valaki rosszfelé jár, rossz
dologba botlik, reggelre aztán már nem marad szeme,
amivel a hajnalt nézegesse. Ugye, értjük egymást?
- Ért... jük - nyögte a vasutas.
- Üdvözlöm a feleségét és a családját.
A vasutas soha többé nem hallott Alfaróról, Rosa-
lesről, Inceráról és Cerdasról.
Szerencsére a furcsa, inas, vékony asszonyról sem.

Az Arenal

1.
Ambrosius Paddington professzor nyomorúságos álla-
potban volt - ezt az Angol azonnal észrevette, ahogy
megpillantotta. Piszkos volt, bizonyára büdös is, borot-
válatlan és elkeseredett. Az Angol szeme előtt feltűnt
egy réges-régi vasárnap délelőtt - valahogy előbuk-
kant a múlt ködéből - amikor Ambrie és ő ott álltak az
epsomi derbin, és a lovakat gusztálták. Paddington ak-
kor kimondottan selyemfiú volt: olyan öltözékben,
hogy a jobb érzésű apák rémülten elráncigálták a lá-
nyaikat a közeléből. Szerencsére a lányok már akkori-
ban is fütyültek az apák véleményére, és szép sorjában
visszaszivárogtak hozzájuk. Bármennyire is erőltette
azonban magát, Paddingtonnal nem tudott versenyre
kelni. Ambrie maga volt a "nagy aratógép", ahogy sze-
retettel hívta magát. Mindent learatott, ami csak talál-
ható volt a mezőn. Pontosabban szólva, mindenkit. És
a mezei virágok nem futottak el előle: még akkor sem
futottak volna, ha tudtak volna. Amint az igazi virág
nem tud elszaladni a gép elől, Ambrie világítóan kék
szeme elől sem volt menekvés.
Sir Winston felsóhajtott amikor átölelte Ambrie-t,
és közben megérezte a szagát.
Egy hete - gondolta magában. - Legalább egy hete
nem fürdött.
- Hogy vagy, Ambrie? - kérdezte tőle, miközben
azon igyekezett, hogy Ambrie ne érezze meg a hang-
ján a megrendülést.
- Elkeseredetten és büdösen - mondta Paddington.
- Kikészültem, Winston. Ez az igazság.
- Nyugodj meg, már itt vagyunk. Megpróbáljuk
rendbe hozni a szénádat.
Paddington mélyet sóhajtott.
- Ha sikerül, Winston, örökre a lekötelezetted mara-
dok.
Az Angol legyintett.
- Erre a pár évre, ami még hátravan nekem, ne eről-
tesd magad. Majd a túlvilágon elszámolunk.
- Még mindig azokat a hülye filozófusokat olvasod?
- kérdezte gyanakodva Paddington. - Emlékszem,
egyszer marha nagyot kaszáltál, alighanem a hármas
befutón, de nem akartad felvenni a pénzt, mert éppen
Platónt olvastad, ő meg ugyebár azt mondja, hogy a vi-
lág nem ér egy kalap szart sem. Ha nem beszéllek rá,
otthagytad volna azt a pár száz fontot a kasszában.
- De felvettem, és jól berúgtunk.
- Platónból meg kiábrándultál. Szóval, nagy bajban
vagyok, Winston.
- Cartwright mindenről beszámolt.
- A lelkemről nem tud beszámolni senki, csak én.
Nem véletlenül említettem azt a napot, amikor annyira
ki voltál akadva Platón miatt. Nos, hát én is ki vagyok
akadva. Legalább annyira, mint te akkor.
- Látom.
- A fenét látod, Winston! A lelkembe nem tudsz be-
lenézni. Ha belenézhetnél, tudod, mit látnál benne?
- Mit?
- A nagy-nagy ürességet. A közepében pedig ott ül a
halál, kezében a kaszája, és egy marha nagy kaszakő-
vel fenegeti. Közben pedig azt morogja magában,
hogy gyere már Paddington, gyere már! Hát ez a hely-
zet, Winston. Rohadtul szerelmes vagyok, rohadtul két-
ségbeesett, és rohadtul szerencsétlennek érzem magam.
Különben jól vagyok, köszönöm.
Sir Winston meg akarta veregetni a vállát, de gyor-
san vissza is kapta a kezét. Valahogy nem illett volna
az eset komolyságához a nemtörődöm vállveregetés.
- Egész kis csapattal érkeztem, Ambrie.
- Kösz, Winston. Csakhogy én már feladtam a re-
ményt. Három hete keresem Ruth-t, és semmi eredmé-
nye.
- Azt hiszem... még nincs vége a történetnek, Amb-
rie.
Paddington felkapta a fejét.
- Az embered, Cartwright is ezt mondja. Csak azt
nem mondta meg, mire alapozza a feltételezését. Ha
engem akart megvigasztalni, nagyon kedves, de sokra
nem megyek vele. Nekem nem vigasz kell, hanem
Ruth!
Sir Winston megtömte a pipáját, aztán meggyújtot-
ta, majd kényelmesen hátradőlt Paddington tábori szé-
kén.
- Akkor elkezdem az elején. Az a helyzet, Ambrie,
hogy beletenyereltél valamibe, amiről fogalmad sincs,
hogy micsoda. Mikor tűnt el a lány?
Paddington megmondta.
Sir Winston nagyot szívott a pipáján.
- Egy hét múlva lesz holdtölte. Addig meg kell ta-
lálnunk. Ruth Grabowsky él, erre mérget vehetsz. És
holdtöltéig nem is lesz semmi baja.
- És... akkor? - kérdezte gyanakodva Paddington.
Sir Winston ismét szívott egyet a pipáján, hogy a
bodorodó füst elnyomja a Paddingtonból áradó illato-
kat.
- Az már más helyzet - morogta az Angol. - Akkor
már minden megtörténhet.
- Például mi? - hajolt előre Paddington.
Az Angol kissé hátrahúzódott tőle.
- Még az is, hogy feláldozzák. Kivágják a szívét,
meg ilyesmi. Hé, mi van veled, Ambrie? Pedig igyekez-
tem kíméletes lenni hozzád... Lenne szíves, és hozna
valaki egy pohár vizet?

2.
Amíg az Angol és Paddington a régi időkről beszélget-
tek, Cartwright Kati Lénárd sátrában ücsörgött a lány-
nyal szemben, egy kerek kis faszéken. Miss Lénárd
sortban és selyemblúzban volt - ez a kettő együtt
olyan hatást gyakorolt Tony Cartwrightra, mint egy
intenzív légitámadás. S ha ehhez még hozzávesszük
Kati melegbarna szemét, és formás pofikáját... Tony
úgy érezte magát, mint amikor egy egyszerű, köznapi
halandót beengednek a papok az istennő szentélyébe,
hogy néhány percre szemtől szemben állhasson vele.
Ilyenkor illő még a lélegzetet is visszafojtani.
Kati Lénárd elkeseredetten csóválgatta a fejét.
- Nem akarom túlhangsúlyozni az érdemeimet, de ha
nem vagyok mellette, talán már éhen is pusztult volna.
- Ismerte Ruth-t? - nyögte Cartwright.
A lány megcsóválta a fejét.
- Az a furcsa az egészben, hogy alig. Persze láttam
nap nap után, ennek ellenére nem barátkoztunk egy-
mással. Elég magányos lány volt. Vidám volt, meg
ilyesmi, de... nem engedett közel magához senkit. Ak-
kor még nem tudtuk, miért. Bár azért rebesgettek egy s
mást. Azonkívül hozzám bizonyos tekintetben őszinte
is volt... Tudja, hogy van ez.
- Tudom - bólintott Cartwright.
- Amikor Ruth eltűnt... azt hittük Paddington meg-
őrül. Egyszerűen nem volt magánál. Ez szerencsére -
ha mondhatok ilyet egyáltalán - már az utolsó napok-
ban történt. A többiek ezután elutaztak. Vége volt a
gyakorlatnak, haza kellett menniük.
- És maga?
A lány elhúzta a száját.
- Aligha tudnám megmagyarázni magának... bár ki
tudja? Nem lett volna túl izgalmas a nyaram. Igaz,
elígérkeztem ide meg oda, de egyik sem olyan, hogy a
nyakamat törjem érte. Itt meg itt volt ez a szerencsét-
len ember, a tanárom, akit kedvelek. Szüksége volt va-
lakire - hát itt maradtam vele. S megszerettem az Are-
nalt, és még ezeket a köveket is szeretem itt szerteszét.
- Őt is szereti?
Kati csodálatosképpen azonnal megértette, mire
gondol Cartwright.
Ránézett, majd elnevette magát.
- Nahát, hogy maga miket tud kérdezni! Úgy ahogy
maga gondolja, természetesen nem: nem a szokásos
tanár-diák liezonról van szó. Tisztelem a tudásáért, s
amikor bajba került, úgy gondoltam, mellé állok. Ha
fontosabb dolgom lett volna, bizonyára én is a többiek-
kel tartok. Nem vagyok Teréz anya, ha erre gondol.
- Így is szép volt, hogy megtette.
- Tudom.
- Mit gondol, Kati, ki véste ki ezekét a köveket, és
miért?
A lány megrázta a fejet.
- Fogalmam sincs róla. Ez nem az én szakmám.
Amikor megtaláltuk őket, megkísértett a vágy, hogy
írjak róluk, de aztán ráébredtem, hogy ez a régészek
dolga. Én egészen másfajta kövekkel dolgozom. Azo-
kat maga a természet alakította, nem az emberek.
Cartwright előrehajolt. Természetesen nem azért,
hogy belelessen a lány blúzába, hanem hogy ne kelljen
hangosan beszélnie.
- Mondja Kati, hallott már maga a kihalási elméle-
tekről?
A lány szeme kerekre tágult.
- Nem én. Mik azok?
- Nagyjából arról van szó, hogy az élet időnként tel-
jesen kipusztul a Földről. Vagy majdnem teljesen.
Egészen a baktériumok szintjéig, hogy aztán újra kez-
detét vehesse a törzsfejlődés. Csakhogy az egymás
után következő törzsfejlődések egyáltalán nem ugyan-
azokat az eredményeket produkálják. Úgy látszik,
mindig valamilyen értelmes lény keletkezik a fejlődés
bizonyos pontján, csak éppen nem ugyanaz, mint a ka-
tasztrófa előtt. Például 52 millió évvel ezelőtt is kihalt
a földi élet. Hogy mi volt azelőtt, senki sem tudja, vi-
szont azt állítjuk, hogy már akkor létrejött egy értel-
mes élőlényfajta, vagy akár többféle is, akik természe-
tesen nem emberek voltak.
A lány eltátotta a száját.
- Nem embe... rek? Akkor... kik?
- Mi úgy nevezzük őket, hogy kicsik. És velük
együtt éltek az óriások is.
- Ez valami... mese vagy mitológia?
- Egyáltalán nem az, Kati. Azért jöttem magához,
hogy részletesen elmeséljem, mit fedezett fel a mi kis
társaságunk néhány évvel ezelőtt. Kész rá, hogy meg-
hallgassa?
- Hát... hogyne - nyögte a lány. - Persze.
Cartwright elmosolyodott, összeráncolta a szemöl-
dökét, és beszélni kezdett.

3.
Amikor Cartwright elkezdte, az Angol nagyjából ak-
kor fejezte bé. Paddington olyan mozdulatlanul ült a
székén, mintha jómaga is kővé változott volna. Egy
büdös kővé.
Amikor felemelte a fejét, tökéletes ártatlanság ült az
arcán. Olyannyira, hogy Sir Winston meg is rettent
tőle. Csak nem koptatta hiába a száját? Nagyon úgy
néz ki a dolog, mintha Ambrie fel se fogta volna, mit
mesélt neki.
Szerencsére tévedett. Paddington megrázta magát,
és megvakargatta az állát.
- Biztos, hogy eszednél vagy, Winston?
- Biztos - bólintott az Angol.
- És ezt... tudja még valaki rajtad kívül?
- Mit? - tudakolta sértődötten Sir Winston. - Hogy
eszemen vagyok-e?
- Azt, amit elmeséltél. Mások is osztják a vélemé-
nyedet?
- Egy egész csapat. Néhány nap múlva egy csoport
tudós érkezik ide, a világ vezető őslénykutatói. Értsd
meg, Ambrie, mi nem ufológusok vagyunk, hanem tu-
dósok. Csak éppen van egy új elméletünk, amely
egyelőre még szokatlannak tűnik.
- Szokatlannak?! Hahaha! Ha nem lennék teljesen
kiborulva, most nagyot röhögnék.
- Már megtetted.
- Igazán? Ez is csak azt jelenti, hogy mennyire ki
vagyok borulva. Észre sem vettem.
- Megértetted, hogy mit mondtam Ruthról?
- Hogy a kicsik rabolták el. De hol van itt egyetlen
törpe is, Winston? Kérlek, csak egyetlenegyet mutass!
Esküszöm, elkapom, és kinyomom a belét! Addig du-
málsz lyukat a hasamba, amíg még Disney törpéit is
megutálom.
- A kicsik nem törpék.
- Akkor kik?
- Élőlények. A pingvinek sem törpék.
- Azt mondod, fel akarják áldozni Ruth-t?
- Ha nem ájulsz el ismét, akkor azt mondom, hogy
igen.
- Holdtöltekor?
- Holdtölte éjfélén.
- És te... azt ígéred, hogy kiszabadítod őt a kar-
maikból?
- Megkísérlem, Ambrie.
- És?
- Ha szerencsénk lesz, sikerülni fog.
Paddington felállt, és megpróbálta átölelni Sir
Winstont.
- Ha megteszed, Winston, az isten is megáld érte.
Mit tegyek, hogy segítsek vele nektek?
- Ne próbálj megölelni - mondta Sir Winston.

4.
Estefelé feljött a faluból az öreg indián. Egy ideig csak
téblábolt a sátrak között, aztán jó érzékkel az Angolt
vette célba. Sir Winston a sátra előtt ücsörgött, és a he-
gyet nézegette.
Az Arenal, úgy látszott, már legyőzte az új jövevé-
nyek érkezése feletti meghökkenését, mert ismét csak
munkálkodni kezdett. Előbb gőzpamacsokat lövellt ki
magából, majd az első lávaömlések is felvöröslöttek az
oldalán. Sir Winston nem volt vulkanológus, nem is
nagyon kedvelte a tűzhányókat, így aztán nem is érezte
valami fényesen magát. Egyszerre eszébe jutott min-
den, amit a vulkánokról valaha is hallott. A fojtó, mér-
ges gázokról, a sárlavináról, hamuesőről, kőhullásról,
Pompejiről, a Krakatauról, a St. Helenről és megannyi
rémisztő kitörésről. Hát nem valami felemelő érzés egy
kitörni készülő vulkán lábánál éldegélni, annyi szent!
Az indián megközelítette Sir Winstont. Az Angol
természetesen észrevette, de meg sem mozdította a fe-
jét. Tapasztalatai szerint az indiánok nem kedvelik a
kíváncsiskodókat. Ha el akarnak mondani valamit,
anélkül is elmondják, hogy noszogatni kellene őket.
Majd szól az öreg, ha akar valamit.
Az öreg megállt néhány méternyire tőle, és megbic-
centette a fejét.
- Jó estét, Senor.
- Jó estét - biccentett vissza az Angol.
- Maga új ember itt? - tudakolta az indián.
- Csak nemrég érkeztem.
Az indián a sarkára guggolt, és a hegyet vette szem-
ügyre.
- Hogy tetszik magának?
- Sehogy - mondta Sir Winston. - Nem kedvelem a
tűzhányókat.
- Ahol maga él, ott nincsenek ilyenek?
- Szerencsére. Baj nélkülük is akad azért elég.
- Egyelőre csak duzzog - mondta az indián. - Dur-
cáskodik, de aztán abbahagyja.
- És ha nem?
- Akkor kitör. Tudta, hogy régen áldozatot szoktak
bemutatni neki?
- Igazán? És milyen áldozatokat mutattak be?
- Szüzeket adtak a hegynek. Fiúkat és lányokat. At-
tól megnyugodott.
- Még ma is él ez a szép szokás?
Az öreg meghökkenve nézett rá.
- Hova gondol? A rendőrség azonnal elkapná, aki ál-
dozni akarna az Arenalnak. Arról már nem is beszélve,
hogy szüzet sem könnyű találni errefelé. Ha nem szá-
mítjuk az egészen kiskorúakat. Nem, uram, az áldoza-
tok kora lejárt. Mi nem áldozunk neki.
- Ki az a mi?
- Hát mi. Az indiánok. Én magam fazekas vagyok.
Nem jön le egyszer a faluba megnézni, hogy miket csi-
nálok? Ha érdekli, a kemencéimét is megmutatom.
- Köszönöm a meghívást - mondta az Angol. - Al-
kalmadtán élek vele.
Az indián az inge alá nyúlt, és egy kis, agyagból ké-
szített tukánt nyújtott új ismerőse felé.
- Ajándék. Fogadja el tőlem.
Az Angol elvette és megnézegette.
- Nagyon szép munka. Ha jól látom, tukán.
- Én csináltam, és fütyülni is lehet vele - büszkélke-
dett az indián. - Ha kitör a hegy, csak fújja meg a sípot.
Hátha megijed tőle. Itt van még egy tukán Padding-
ton professzornak is. Elhagyta a nője. Kellemetlen his-
tória.
- Nem tudja, hova mehetett?
Az Öreg megrántotta a vállát.
- Ki tudja? Nem jó, ha egy indián találgatni kezd.
Pláne, ha fazekas. Az öreg indián csak csinálja a tu-
kánfejes sípjait, és fogja be a száját, nem igaz?
Sir Winston merőn nézett rá.
- Azért egy öreg indián is elmondhatja, ha tud vala-
mit.
Az indián kalapja karimájához értette a kezét.
- Jó volt magával beszélgetni. - Majd máskor is el-
jövök. Van gyereke?
- Van - biccentett az Angol.
- Mekkora?
- Négyéves - mondta büszkén Sir Winston.
Az indián csodálkozva nézett rá.
- Ejha! Akkor maga vagy nagyon jó formában van,
vagy a felesége nagyon csinos. Hát csak fújja meg a sí-
pot, ha baj van! És egyen meg még tengernyi kukori-
cát!
- Tessék? - kerekedett ki az Angol szeme.
- Így mondják mifelénk - mosolygott az indián. -
Akire még sok kukoricalepény vár, az jó darabig itt
marad ezen a világon.
Megfordult, és néhány pillantást vetve a többi sátor-
ra, elballagott a falu felé.
Sir Winston nézegette egy darabig a tukánfejes fü-
tyülő pipát, majd zsebre vágta.
Remélte, hogy nem lesz rá szüksége.

5.
Az öreg után feljött Senor Montero is. Ezúttal szürke
lovon feszített, mint egy mesebeli királyfi. Az Angol-
nak az a gondolata támadt, hogy talán Miss Lénárd
miatt jár erre. Természetesen tudta, kicsoda Senor
Montero - Paddington már elmondta neki. Senor
Montero leugrott a lováról, eleresztette, és odasétált az
Angolhoz.
- Jó estét, Senor.
- Jó estét - morogta az Angol, kivéve az igazi pipá-
ját a szájából.
- Én vagyok az, Montero - mondta a jóvágású, bar-
na képű fickó. - Bizonyára már hallott rólam.
- A társaim meséltek önről - válaszolta udvariasan
Sir Winston.
- Ön pedig Sir Winston Everett, ha nem tévedek.
Az Angol icipicit meglepődött.
- Ilyen gyorsan járnak a hírek?
- Ha egy világhírű tudós érkezik hozzánk, mindig
megelőzi a híre - bókolt Senor Montero. - A polgár-
mester úrtól hallottam az érkezéséről. Ezután rákattin-
tottam a honlapjára, majd megkerestem néhány tudo-
mányos társaságot is. Őszintén szólva, meglepődtem.
Nincs egy sem, amely ne dicsérné az egekig önt. Így
aztán kénytelen voltam elolvasni néhány könyvét.
Őszintén mondom, Senor, nem olyan nehézfejű mar-
hatenyésztőknek valók, mint én.
- Ugyan már - mentegetődzött Sir Winston. - Én
meg a marhatenyésztéshez nem értek. Pedig az is tudo-
mány.
- Hát, ha jól csinálják, kétségkívül az - Montero
büszkén körbemutatott a kezével. - Ez az egész terület
az enyém. Ez a föld is, ahol állunk.
- Erről nem is tudtam - hökkent meg az Angol.
- Ne nyugtalankodjék, Senor Winston - nevette el
magát Montero. - Nem akarom elkergetni innen. Be-
leegyeztem, hogy a Természetvédelmi Hatóság kiter-
jessze jogkörét az Arenal környékére. Ez annyit jelent,
hogy bár én vagyok a föld névleges tulajdonosa, egyet-
len göröngyöt sem mozdíthatok el a Hatóság jóváha-
gyása nélkül. De nem is akarok elmozdítani. Ez a terü-
let az önöké, tudósoké. Mit szól a mi hegyünkhöz?
- Impozáns - mondta Sir Winston. - Nagyobb füs-
töt csinál, mint a pipám, pedig a feleségem szerint né-
ha egy gőzmozdonnyal is vetekedhetek.
- Kitűnő hasonlat - dicsérte Montero úr Sir Winston
távol lévő feleségét. - Az Arenal tényleg pipázik. Most
nem veszélyes, mert csak gőz jön ki belőle... ha azon-
ban komoly kitörés következne... akkor egészen más-
féle a füstje.
- Ön már látott olyat? - érdeklődött Sir Winston.
Montero bólintott.
- Láttam. De nem szeretnék még egyszer látni. Pe-
dig nagy a valószínűsége, hogy hamarosan bekövetke-
zik egy nagyobb kitörés.
Sir Winston aggódva a vulkánra pillantott.
- Mikor?
- Hamarosan. Az időpontot persze nem tudom. Sen-
ki sem tudja.
- Miért annyira biztos benne, hogy az Arenal ki fog
törni?
- Az indiánok mondták - sóhajtotta Senor Montero.
- Hm. És ők honnan tudják?
- Ahonnan a ludak a római Capitoliumon. Olvastam
róluk a történelemkönyvben. A ludak gágogni kezdtek
- előre jelezték a földrengést. Az indiánok az én lúd-
jaim. Egyelőre még csak a tollaikat borzolják. De ha-
marosan gágogni kezdenek. Akkor aztán jaj nekem!
Sir Winston értetlenül pislogott rá.
- A marháim miatt aggódom - magyarázta Senor
Montero. - Itt legelnek a közeli réteken - néha itt is
felbukkan belőlük néhány - s nem tudom hova hajtani
őket. Ha kitörnek a gázok a hegyből, és megölik a mar-
háimat, akkora veszteség ér, mintha megtámadott vol-
na a brit hadiflotta.
- Miért pont az? - érdeklődött Sir Winston.
- Ez jutott az eszembe. De említhettem volna az iz-
landi gyalogságot is. Ámbár a dolog valóban komoly,
Sir Winston. Remélem, azért azt megvárja a hegy,
amíg önök befejezik a munkájukat. Tulajdonképpen
mit kutatnak, ha meg nem sérteném?
Sir Winston szívott kettőt a pipáján.
- Azt gyanítjuk, hogy régi emlékeket rejt a vulkán
földje. Természetesen nem a kráterre gondolok, hanem
a hegy oldalára.
- Miből következtettek erre? - érdeklődött Senor
Montero.
- Találtunk néhány cserepet - tért ki a komolyabb
válasz elől az Angol.
Montero úr bólintott.
- Az Arenal környéke már régóta lakott. Azt beszé-
lik, hogy a piramisépítő indiánok idejében is lakott
volt: Állítólag a piramisépítők papjai laktak itt. Ahogy
összeomlott egy-egy birodalom, ide vonultak vissza.
Egy öreg indián azt mesélte nekem, hogy minden biro-
dalomnak ugyanazok voltak a papjai. Maga érti ezt?
- Nem értem pontosan, mire gondolt az ön indiánja
- lódított Sir Winston.
- Azt mondta, hogy az olmékok papjai azonosak vol-
tak a toltékok, az aztékok és a mayák papjaival. A biro-
dalmak időről időre összeomlottak, de a papok mindig
ugyanazok maradtak. Egyik kultúcáról a másikra ván-
doroltak, és mindig ők maradtak a papok. Nem mintha
halhatatlanok lettek volna, dehogy. Nemzedékről nem-
zedékre szállt náluk a papság hivatala. És az új biro-
dalmak mindig elfogadták őket. Tudja, miért?
- Nem én.
- Mert okosak voltak. Tudtak valamit, amire a biro-
dalmak vezetőinek nagy szükségük volt.
- On szerint mi lehetett az?
Montero megvonta a vállát.
- Én csak marhatenyésztő vagyok. Az indiánok sem
tudtak választ adni, amikor szakasztott ugyanezt kér-
deztem tőlük. Tudja, mit mondott még az indián?
Hogy ezek a papok... nagyon furcsán néznek ki.
- Ezt hogy érti?
Montero gyors pillantást vetett az Angolra.
- Mintha nem is emberek lettek volna.
- Hát kik?
- Szerintük madarak.
Sir Winston ismét meghökkent. Ki tudja, hányad-
szor, amióta Senor Montero megszólította.
- Mada... rak?
- Az indián szerint. Egyszer látott egy réges-régi
rajzot. Nem tudom hol, és azt sem tudom, hogy mire
rajzolták - kőre-e vagy papírra. Nem tudom. Nos, ezen
a rajzon egy ilyen pap látszott. Csőre és szárnya volt.
- Biztos csak maszkban volt, és... talán valamilyen
rituális öltözékben.
- Meglehet. Habár az indián szerint... valóban volt
csőrük a papoknak. Azt mondta, hogy valaha régen,
egy másik világban, de itt a földön, a madarak ural-
kodtak. Vagy madárra hasonlító szerzetek. Repülni
nem tudtak, de a fejük madárfej volt, és csőrük is volt.
Kis termetűek voltak; alig haladták meg az egy métert.
Ők laktak itt az Arenalnál.
- Arról nem hallott, hogy mi lett velük?
-.Dehogynem. Lementek a vulkánba.
- A vulkán... ba?
- Az indiánok szerint nem fogja őket a tűz. Olyan
anyagból készültek, mint az azbeszt. Azóta is odalent
laknak, és... amikor a vulkán kitör, ők is előjönnek.
Máskor nem képesek rá. Odalent üldögélnek, és egyre
csak várják, hogy mikor jöhetnek már ki a földre, hogy
uralkodjanak rajtunk.
- Rajtunk?
- Az embereken, és a föld minden élőlényén. Ők
idézik elő a kitöréseket is. Megvannak az eszközeik,
hogy kitörésre késztessék a tűzhányót. Nem mindig si-
kerül nekik, de néha igen. Ha már nagyon nyugtalanok
odalent, megtalálják a módját, hogy felpiszkálják a he-
gyet.
- Miért nyugtalanok?
Montero úr elvigyorodott.
- A csajok miatt. Állítólag imádják a földi lányokat.
Leviszik magukkal őket a vulkánba, és... szóval, sze-
relmeskednek velük. Az utóbbi néhány évben vagy tíz
lány tűnt el a környéken. Nem hallott róla?
- Nem én.
- A rendőrfőnök úr nem mesélte?
- Még nem volt szerencsém találkozni vele.
- Pedig fog. Már várja, hogy megismerkedhessék
önnel. Szerinte is a madárcsőrűek a tettesek. Leviszik
a lányokat a mélybe, azbesztbe öltöztetik őket, hogy
ne haljanak meg a hőségtől, és szerelmeskednek velük.
Mi meg azt hisszük, hogy meghaltak szegények. Pedig
élnek. A csőrös kis fickók rabszolgái. Hallotta, hogy
innen is eltűnt egy lány?
Sir Winston bólintott.
- Miss Grabowsky. Ismerte?
Montero bólintott.
- Hát hogyne. Nem volt az esetem. De Paddington
professzornak igen. Nagyon kérem, ne mondja vissza
neki, hogy ezt mondtam, biztos megorrolna érte. Na-
gyon kedvelem őt, rendes ember, csak az utóbbi idő-
ben elhanyagolja magát. Ki van bukva amiatt a lány
miatt.
Sir Winston megszívta á pipáját.
- Magának milyen az esete?
Montero legyintett, és szomorúan Sir Winstonra né-
zett.
- Mondja, professzor, maga... nem fél a feleségétől?
Sir Winston sokadszorra is meghökkent.
- Hogy félek-e? Nem... legalábbis azt hiszem, nem.
Bár bizonyos kérdésekben aligha mernék ellentmon-
dani neki, ez kétségtelen.
- Mit tenne, ha egyszer az ön felesége... mondjuk,
egy kis botlása után... az ön botlása után, előkapna
egy stukkert, és belelőne a fülébe?
Sir Winston majd leejtette a pipáját megdöbbenésé-
ben.
- A fülembe? Miért éppen oda?
- Mert az jól látszik... és neki kára sem származik
belőle. Nos, hát az én feleségem ezt tette velem. Nem
tűnt fel önnek, hogy kalapban járok?
- Nem - mondta Sir Winston. - Én meg cipőben.
- A kettő azért nem ugyanaz. Nézzen csak ide!
Sir Winston ámuló szemei előtt Senor Montero le-
kapta a kalapját. Sir Winston azt hitte, nem hisz a sze-
mének. Pedig hinnie kellett neki. Senor Montero
mindkét fülcimpájára kerek lyukat fúrt egy-egy golyó.
- Mikor történt ez? - kérdezte elhaló hangon Sir
Winston.
- Öt éve. Karácsony előtt.
- És... miért?
Senor Montero arcára lágy hullámokban tört rá az
emlékezés.
- Conchita miatt.
- Szabadna tudnom...
- Hát persze. A csajom volt. Még most is borzongva
gondolok vissza rá. Maga olyan vadmacskát még nem
látott!
- Hát... nem tudom...
- A feleségem, Alma, azonban rájött. Alma félig in-
dián, félig kanadai. Turistaként érkezett ide, aztán fele-
ségül jött hozzám. Polgári foglalkozására nézve cirku-
szi céllövő volt, előtte harmadik helyezést ért el a cél-
lövő világbajnokságon. Nem láttam soha nála bizto-
sabb kezű céllövőt. Nos, valaki beárult neki. Alma
megesküdött a Szűzanyának, hogy megbosszulja raj-
tam Conchitát. Egy este, amikor hazaértem a lánytól,
elém toppant, és a saját pisztolyommal lőtt rám. Mind-
két fülcimpámba egyet-egyet. Aztán megfenyegetett,
hogy legközelebb már máshova céloz. Ekkor előjött a
pap.
- A...pap? - nyögte Sir Winston.
- Ő bizony. Addig a másik szobában bujkált.
- Az utolsó kenet... miatt?
- Fenét amiatt! Meg kellett esküdnöm a Bibliára,
hogy haláláig hűséges leszek hozzá, és... rajta kívül
más nőt... szóval megesküdtem, na. És be kell tarta-
nom az ígéretemet, különben élkárhozom. Az pedig
nem tréfadolog.
- Hát nem - dugta vissza a pipáját a szájába Sir
Winston.
- Azóta feljárok ide a lányokban gyönyörködni.
Csak gyönyörködni, semmi más! Nem akarok elkár-
hozni. Féljövök hébe-hóba, elbeszélgetek velük, ho-
zok nekik apróbb ajándékokat, aztán hazamegyek Al-
mához. Alma tudja, hogy megbízhat bennem. Nem
merem kockára tenni a lelkem üdvösségét egy kis futó
kalandért. Ezért ismerem jól a lányokat.
- Azt mondta, Miss Grabowsky nem az esete?
- Hát nem. Elkapta Paddingtont, ha érti, mire gon-
dolok.
- Azt hiszem, igen.
- Többször is belenéztem a szemébe. Az láttam
benne, hogy szívesen lenne egy professzor felesége.
- Akkor nem tűnt volna el - mondta Sir Winston.
- Ez igaz. De mi van akkor, ha a vulkánban élő pa-
pok kapták el? Pedróval együtt, mert róla. sincs hír.
- Maga komolyan azt hiszi...?
Montero szinte kétségbeesetten nézett az Angolra.
- Én már nem tudom, mit higgyek, Senor Winston.
Csak a marháim miatt aggódom. De most mennem
kell. Örültem, hogy kellemesen elbeszélgettünk. Meg
kell sarkantyúznom a gebét, mert a feleségem még fél-
reérti a késésemet, és pisztollyal vár.
Magához füttyentette a lovát, felpattant rá; és elpor-
zott.
Sir Winston megcsóválta a fejét, bedugta a pipáját a
szájába; nagyot szívott rajta, majd kipöfékelte a füstöt.
Ebben a pillanatban az Arenal is hatalmas gőzgomo-
lyagot küldött az ég felé.
Sir Winston elégedetlenül nézett a pipájára, majd lo-
vagiasan a tűzhányó felé intett.
- Te nyertél, kolléga!
Megfordult, és bevonult a sátrába.

6.
Késő délutánra járt, amikor a helikopter meghozta a
többieket: Először Al-Bakr professzornő szállt ki belő-
le. A vulkán díszlövéssel fogadta. A professzornő fel-
rántotta holdsarló-szemöldökét, és a mögötte lekászá-
lódó hatalmas termetű férfi karjába kapaszkodott.
- Allahra! Ez egy tűzhányó!
A férfi - Wauni professzor - elégedetten kihúzta
magát.
-Ez az!
- Erről nem volt szó.
- Csak nem fél a tűzhányóktól, Laila?
- Dehogynem félek! Hogy a fenébe ne félnék? Ma-
ga nem fél?
- Nálunk Hawayn annyi a vulkán, mint cseresznyé-
ben a kukac. A vulkánok a barátaink.
- Allah, segíts!
Erre a felkiáltásra egy újabb vulkáni füstfelhő adott
okot.
- Mint az Ararát! - rikkantotta egy kis vékony, nagy
orrú férfi. - Szakasztott, mint az Ararát! Csak az sok-
kal nagyobb.
- Az Ararát nem is vulkán - kötött bele Wauni. - Ma-
ga, Karahan, csak azért jött ide, hogy sületlenségeket
beszéljen. Különben is, az Ararát az örményeké.
- Már hogy a fenébe lenne, amikor Törökországban
van?
- De régen nem ott volt.
- Most ott van.
- Mondtam, hogy az Ararát nem vulkán.
- Viszont rajta van Noé bárkája, ezen meg nincs
még egy nyomorult csónak sem.
Wauni legyintett, és fejcsóválva az égre nézett.
- Miért engedted, istenem, hogy ide jöjjön?
Az utolsó, aki kiszállt a helikopterból Steve Zom-
bory volt. Egyetlen futó pillantást vetett csak a hegyre,
aztán a kissé hátrébb várakozó Tony Cartwrightot vet-
te célba.
- Hogy vagy, Tony?
- Kiválóan. Hát te?
- Megjárja.
- Pamela?
- El akart jönni, alig tudtam lebeszélni róla. Már
meglehetősen előrehaladott állapotban van. Rám is
förmedt, hogy ilyenkor mellette lenne a helyem, de az-
tán már maga küldött. Tudja, hogy ezt az ügyet nekem
kell befejeznem. Vagy legalább részt kell vennem a be-
fejezésében.
- Gondolod, hogy valaha is vége lesz?
- Nem tudom, Tony. De egyszerűen itt kell lennem.
Hogy van az Angol?
- Jól. Most is a pipájával vacakol. És vár benneteket.
- Julia van der Haas?
- Állítólag útban van Escobarral együtt. Juliát, mint
tudod, megkeresték a kicsik. Valami zűr van náluk. Ál-
lítólag fellázadtak a főpapunk ellen. Azt akarják, hogy
mondja fel a velünk kötött egyezséget. Állítólag csak
néhányan állnak már a főpap mellett.
- Ők most hol vannak?
Cartwright széttárta a karját.
- Merre fúj a szél? Állítólag ide tartanak.
- Kissé sok az állítólag.
- A kicsik esetében mindig is így volt.
- Hol vannak a kövek?
- Kissé feljebb. Holnap megnézzük őket. Előbb ren-
dezkedjetek be. Már állnak a sátraitok. Paddington
diákjaié voltak.
- Ki az a Paddington?
- Az Angol régi ismerőse. Űk találták meg a köve-
ket.
- Ki a fene gondolta volna? Ennyire délre? Úgy lát-
szik, a kicsik messzebbre jutottak, mint számítottuk.
Nem látom Alec Fergusont.
- Rövidesen ő is itt lesz, Dával együtt. Később Do is
eljön, csak valami vizsgáját kell még elintéznie. Fer-
guson roppant érdekes dolgokat mesélt. Tőle tudom,
hogy mi történt a kicsiknél. Steve!
- Igen?
- Szeretnék közölni veled valamit... hogy is mond-
jam csak, bizalmas információként.
- Hát akkor mondjad!
- Steve, én... a fenébe is... előbb azt kérdezném,
hogy értesz te a magyar lányok nyelvén?
Steve Zombory eltátotta a száját.
- A magyar... lányok nyelvén? Hát persze hogy ér-
tek. De nemcsak a lányokén, hanem a fiúkén is. Sőt az
idősebb korosztályén is. Magyar nyelv csak egyféle
van. Bár második generációs vagyok, magyarul azért
jól megtanultam.
- Nem úgy értettem, Tony. Inkább úgy, hogy... szó-
val, nem akarok elszúrni valamit.
- Elszúrni? Mi az ördögöt?
- Hát ez az! Hogy miképpen kell viselkedni... ha egy
magyar lány... szóval mit várnak tőled... meg ilyesmi.
Ahány ház, annyi szokás. Szóval...
Zombory elvigyorodott.
- Hol vannak itt magyar lányok?
Cartwright felsóhajtott.
- Egy van.
- Hol? Kicsoda?
- Paddington tanítványa: Itt maradt Paddingtonnal.
- Le akarod csapni tőle?
- Dehogy akarom! Akarom mondani, nem kell, mert
nem tartoznak össze. Csak a tanítványa. Azért maradt
vele, mert együtt keresik Ruth Grabowskyt. Ő az, akit
Paddington... szóval, ő a prof barátnője.
- Aki eltűnt.
- Úgy van. Ő tűnt el.
- Hogy hívják a lányt?
- Katalin Lénárd. Nagyon okos lány, nagyon szép,
és valahogy pokolian vonzó.
- Hm. És ő hogy áll a kérdéshez?
- Sehogy.
- Ez mit jelent?
- Még nem tudja, hogy én... hogy én... érdeklődöm
iránta.
Zombory megcsóválta a fejét.
- Hányszor találkoztál vele eddig, hogy még nem
volt időd...
- Százszor.
- Tessék?
- Hát ha százszor nem is, de mindennap... Szóval,
öt percenként felkeresem valamiért.
- Öt percenként?
- Van, amikor gyakrabban.
- És ő?
- Hát... nem mondja, hogy ne jöjjek többé.
- Szerinted még nem tudja, hogy... tetszik neked,
mi?
- Jézusom, hát honnan tudná, amikor..
Zombory fejcsóválva a vulkánra nézett, amelyből
ismét vörös lávapatakocskák csörgedeztek.
- Azt kérdezted tőlem, hogy milyenek a magyar lá-
nyok, igaz?
- Persze hogy ezt kérdeztem. Milyenek?
- Sokfélék. De nem hülyék. Ezen jobb lenne, ha el-
gondolkodnál, Tony Cartwright.
Cartwright még akkor is a száját beharapva Steve
utolsó szavain töprengett, amikor az már rég behúzott
a sátrába.
Az Arenal abbahagyta a műsorát, és mosolyogva
nézett le rá.
Aztán akkorát dörrent, hogy az Angol kezéből ki-
hullott a frissen töltött pipa a sátrában.

7.
Késő estébe hajlott ugyan az idő, de a nagy sátorban
még magasan szárnyalt a jókedv. Rég nem látták egy-
mást, örültek, hogy ismét összekerültek, és hallhatnak
valamit azokról, akik nincsenek közöttük. Az Angol
volt az első, aki néhány tréfás megjegyzés után ko-
molyra fordította a szót.
- Hölgyeim és uraim... eeee... az a helyzet, hogy
én is roppant örülök, hogy ismét... hm... szóval, hogy
itt lehetek önök között. Bár a fene se gondolta volna,
hogy éppen itt találkozunk.
- Hát azt nem - bólintott Karahan professzor. - Mi-
előtt Wauni ide nem csalt, még csak nem is hallottam
az Arenalról.
- Az Arenalról? - csapta össze a kezét Wauni. - Hi-
szen maga még Costa Ricáról sem hallott!
- Már hogy a fenébe ne hallottam volna! - hökkent
meg Karahan. - Nagyon is hallottam róla!
- Akkor miért kérdezte tőlem, hogy hol találhat
errefelé kengurukat? Esküszöm, ez a fickó azt hitte,
hogy Costa Rica Ausztrália egyik tagállama.
- Maga megbolondult! - rikácsolta Karahan. - Azt
kérdeztem magától, hogy maga szerint van-e itt olyan
állatkert, ahol kengurukat lehetne fényképezni.
Az Angol megsimogatta az állát.
- Mit is mondott, -miket?
- Kengurukat - erősítette meg Wauni.
- No de miért éppen kengurukat?
- Ezt kérdezem én is.
Mivel minden szem Karahan professzorra meredt,
Karahan megvakarta az orra hegyét, ami nála a zavar
kétségtelen jele volt.
- Oh, hát Ahmed miatt.
- Ki az az Ahmed?
- Hát az unokám! - Zakójához kapott, és kirántotta
belső zsebéből az irattárcáját. A tárcából néhány képet
húzott elő, és a többiek felé mutatta. - Ő Ahmed!
A fényképekről bogárszemű; hat év körüli kisfiú ne-
vetett rájuk.
- Csak úgy engedett el, ha viszek neki kengurufény-
képeket. Egyszerűen imádja a kengurukat. Ezért kér-
deztem...
- Jól van, Karahan - mentegetődzött Wauni, aki a
fényképektől még Karahannál is nagyobb zavarba jött
- szerzek én az unokájának olyan kenguruképeket,
hogy kiszegezheti a szobája falára. Rendben van?
- Eeee... hát ha ezen túl volnánk - nyelt egy nagyot
az Angol - talán rátérhetnénk a lényegre.
- Térjünk - biccentett Al-Bakr professzornő.
- Abban a levelemben, amelyben bátorkodtam ide-
szólítani önöket... igyekeztem néhány felvilágosítás-
sal is szolgálni a helyzettel kapcsolatban. Először is,
mielőtt részletesebb magyarázatba kezdenék, kérem,
ismerkedjenek meg Ambrosius Paddington profesz-
szorral és Miss Katalin Lénárddal.
Valamennyi szem a sátor végében szerényen meg-
húzódó párosra esett. Mindeddig jószerével észre sem
vették őket, annyira belefeledkeztek egymás viszontlá-
tása feletti örömükbe.
- Paddington professzor kiváló, sőt mondhatni vi-
lághírű vulkanológus, Miss Lénárd pedig geológus
egyetemi hallgató.
Ezután az Angol részletesen elemezte a Paddington-
tól és Miss Lénárdtól halottakat. Ismertette a kövek
felfedezésének történetét, megtisztításukét; arról is
szólt, hogy ismét mesterséges vakolat mögé rejtették
őket. A róluk készült másolatok azonban itt vannak az
asztalán. Arra kér mindenkit, hogy tanulmányozza a
rajzokat, hátha eszébe jut róluk valami. Azt is megem-
lítette, hogy a felfedezők egymástól eltérő következte-
téseket vontak le az ábrákból; egyesek valamiféle ókori
játék szabálykönyvének tekintették a köveket, ami nem
is akkora marhaság, hiszen koponyaformájuk megerő-
sítette e feltételezést. Gondoljanak például a Chichén
Itzában látható falra, a koponyák falára, a compantlira,
amely közvetlenül a labdajátékok tere mellett helyez-
kedik el. A régészek már évszázada arra a megállapí-
tásra jutottak, hogy a compantlin ábrázolt koponyák
azoknak a játékosoknak a levágott, húsától megfosz-
tott fejei, akik vagy vesztesen, vagy győztesen hagyták
el a játékteret. Egyelőre senki nem tudja megmondani,
hogy vajon melyik csapatot ölték meg. A mai ember
eszével feltétlenül a vesztesekre tippelnénk, de az azté-
kok másként gondolkodtak. Talán éppen a győzteseket
érte a "megtiszteltetés", hogy mindörökre megörökít-
tessenek a koponyák falán.
Amikor idáig ért elhallgatott. A többiek vártak egy
kicsit, majd elégedetlenül zsibongani kezdtek.
- Csak ennyi? - csodálkozott felhúzott szemöldök-
kel Al-Bakr professzornő. - Elismerem, jó találkozni
magukkal, de ezt a találkozást akár Kairóban, a Shera-
ton tetején is megszervezhettem volna. Mi az izgalmas
ebben a felfedezésben, Sir Winston?
Sir Winston elmosolyodott a bajusza alatt. Mint a
színész, aki tudja, hogy a következő mondata után be-
jön a vastaps.
- Majd Alec Ferguson elmondja.
- Alec? - hökkent meg Wauni. - Hiszen ő a kicsik
között van.
- Már nincs közöttük, professzor - kotorta elő a pi-
páját az Angol.
- Nincs? - hökkent meg Wauni. - Akkor hol van?
- Itt - mondta egy hang a sátor bejáratánál.
Valamennyien a hang irányába kapták a fejüket, az-
tán sorban felugráltak, mintha egyszerre fedeztek vol-
na fel néhány üvegcserepet a fenekük alatt.
Az ajtóban Alec Ferguson állt, széles mosollyal az
arcán. Mellette karcsú, barna bőrű, vágott szemű lány
nevetett, vékony selyemruhába öltözve.
- Itt vagyok - ismételte meg Alec Ferguson. - Csak
nem hiányoztam valakinek?

8.
A következő percek lázas örömben teltek el. Össze-
vissza ölelgették Fergusont, aki felébresztett medve-
ként morgolódott nagy zavarában, és néha segítségké-
rőn a mögötte mosolygó lányra pislogott.
Amikor vége szakadt az ölelkezésnek, Al-Bakr pro-
fesszornő a lány felé fordult.
- És ő? Benne kit üdvözölhetek, Alec?
Ferguson elvigyorodott.
- Találja ki, Laila.
Al-Bakr professzornő megrázta a fejét.
- Nem olvasok hollywoodi magazinokat. Ismernem
kellene a kisasszonyt?
Ferguson arcán még szélesebbre terült a mosoly.
- Ó, ...Da!
Al-Bakr meghökkent.
- Kicsoda?
- Hát Da!
Al-Bakr értetlenül nézett a többiekre. Alec ekkor
nagyot kiáltott.
- A jaguárlány!
Al-Bakr professzornő a szívére szorította a kezét.
- Allahra! Ez meg... hogy lehet?
További negyedórát szántak Da történetére. Kide-
rült, hogy Da immár tökéletesen beszéli az angolt, és
mindennel tisztában van, amit a kicsikről csak tudni le-
het. Az Alec Fergusonhoz fűződő kapcsolatáról nem
esett szó, de azok a pillantások, amelyeket egymással
váltottak, részletes vallomással értek fel.
Alec mégis úgy érezhette, hogy magyarázattal tarto-
zik a társainak, mert lehajtotta a fejét, miközben a nya-
káig elpirult.
- Az a helyzet, hogy... házastársak vagyunk -
mondta olyan elhaló hangon; mintha azt vallotta volna
be, hogy részegségében kifosztotta a legnagyobb me-
xikói bankot. - Hát így valahogy.
Előbb még óvatosan fogadta a gratulációkat, aztán
immár ismét széles mosoly terpeszkedett a képén.
- Egy indián varázsló adott össze bennünket - ma-
gyarázta lelkesen.
- Én azért nem lennék annyira büszke erre - mond-
ta a jaguárlány kellemesen mély hangján.
- Mire? - hökkent meg az Angol.
- Hát az esküvőnkre.
Az Angol aggodalmas képpel szortyogtatta a pipá-
ját.
- Hát... izé... miért nem?
-Mert Alec elájult.
Zavart csend ereszkedett rájuk.
Karahan professzor megvakargatta hajlott orra he-
gyét.
- A nászéjszakán?
- No de, kérem! - hökkent meg még jobban az An-
gol. - Ezt így nem illik..
- A szertartáson - nevetett a lány. - Alec majdnem
kinyiffant. Ha nincs szerencsém, most özvegyasszony
lennék.
- Allahra! De hát mi történt? - kíváncsiskodott Al-
Bakr professzornő.
- Alec összebarátkozott egy indiánnal, aki megis-
mertetett bennünket a törzsével. Derék emberek; halá-
szattal és fakitermeléssel foglalkoznak. Azt állítják
magukról, hogy az aztékok leszármazottai.
- Mexikóban mindenki ezt állítja magáról - morog-
ta Steve Zombory.
- Az a legszebb a dologban, hogy igazuk. is van -
bólintott Cartwright.
- Szóval, Alec és én... hivatalosan is szerettük vol-
na rendezni a kapcsolatunkat... pap előtt, ahogy illik.
Természetesen megtehettük volna, hogy felkeresünk
egy spanyol papot, csakhogy ahhoz nekem előbb meg
kellett volna keresztelkednem és a többi. Nem mintha
ellenemre lett volna a dolog, csakhogy a kicsik félre-
érthették volna, és félő lett volna, hogy megszakítják
velünk a kapcsolatot, amely egyébként sem volt vala-
mi szoros. Ezért aztán Alec inkább a törzs varázslójá-
hoz fordult, hiszen elvégre valahol ő is pap. Nem hi-
szem, hogy Isten különbséget tenne a vallások között.
Mindenesetre megtörtént a szertartás, amelynek bete-
tőzéseként Alecet és engem hatalmas, zöld gyümöl-
csökkel dobáltak meg. Ez is a szertartás része, el kell
viselni. Sajnos, Alecet úgy halántékon találták, hogy
összeesett. Képzelhetik, mit éreztem. Majd fél napig
hevert eszméletlenül - ezalatt az indiánok már a sírhe-
lyet is kijelölték számára egy nagy fa alatt, nekem pe-
dig új férjet kerestek. Szerencsére azért Alec magához
tért. Bár az az új férjjelölt igen szemrevaló fickó volt.
- Na igen - morogta az Angol. - Az embert előbb-
utóbb eléri a végzete.
Senki nem értette, pontosan mire céloz Sir Winston,
de nem izgatta különösebben őket a dolog. Az Angol
szavain nem mindig könnyű eligazodni.
- Mit tudott meg a kicsiktől, Alec? - kérdezte az
Angol, amitől egyszerre olyan csend támadt, hogy a
vulkán halk pöfögése mennydörgésszerű morajlásnak
tűnt.
- Hát... nem sokat - morogta Ferguson.
- De hiszen azért ment közéjük - húzta fel a szem-
öldökét a professzornő.
- Nyugodtan beszélhetnek Miss Lénárd és Padding-
ton professzor előtt - szólt közbe az Angol. - Ők már
mindenről tudnak.
Alec Ferguson szomorúan megcsóválta a fejét.
- Az az igazság, hogy nem engedtek közel maguk-
hoz.
- De hiszen azt ígérték!
- Mégsem engedtek. Amikor felkerestük őket, már
nem olyan barátságosan viselkedtek velünk, mint ko-
rábban. Valami történt köztük, azt hiszem... Sőt biztos
vagyok benne.
- Ugyan mi? Megbánták, hogy elfogadták a közele-
désünket?
- Valami olyasmi - bólintott Ferguson. - Azt hi-
szem... genetikailag alkalmatlanok a békés együttélés-
re. Nekik nincsenek barátaik, csak ellenségeik. Meg-
próbáltak erőszakot tenni magukon, de nem ment.
Pontosabban szólva, csak néhányuknak sikerült. Pél-
dául annak a papnak, aki később a főpapjuk lett. Ő va-
lahogy más, mint a többiek.
- Egy mutáns - morogta Cartwright.
- Az ő szempontjukból kétségkívül. Aztán aligha-
nem lázadás tört ki közöttük - a főpapot és néhány tár-
sát, akik szintén ki akartak egyezni velünk, elkerget-
ték, és többüket talán meg is ölték. A kicsik ismét
azok, akik korábban voltak. Vadásznak, és embert ál-
doznak holdtöltekor. És várják a nagy pusztulást,
amely szerintük igen hamar bekövetkezik.,
-Micsoda?! - hökkent meg Al-Bakr professzornő.
- A főpap szerint rövidesen elérkezik a világ vége.
Ugyanaz a valami okozza, amely már többször is véget
vetett a földi életnek. Állítólag itt van egészen a köze-
lünkben, csak nem vesszük észre.
- Allahra! Egészen libabőrös lettem tőle! De hát mi-
ről lehet szó?
- Ki tudja? - vonta meg a vállát Ferguson.
- Nem mondtak semmit a kicsik?
- Ők sem tudják. Nem tudják, mi közeleg felénk.
Csak azt tudjak, hogyan kell védekezni ellene.
- Ez meg hogy lehet?
- Úgy, hogy a kicsik... egy régi világ képviselői
ugyan, de közel sem ők voltak a legokosabbak abban a
világban. Azok az óriások voltak. A kicsik csak elta-
nultak tőlük ezt-azt, mint a majmok az embertől. Tud-
ják alkalmazni az óriások néhány találmányát, de nem
tudják, miért működnek, mi hajtja őket. Ez a helyzet a
koponyákkal is. Tudják, mit kell tenni velük, de nem
tudják, miért.
- Valamit nem értek - emelte fel a kezét a profesz-
szornő. - Tegyük fel, hogy abban a régi világban a ki-
csik valóban butuskák voltak, akik az óriásoktól elta-
nultak néhány dolgot, és most automatikusan alkal-
mazzák őket. Magyarázza meg akkor nekem valaki,
hogyha olyan tudatlanok voltak, honnan tudják az utó-
daik, hogy veszély fenyegeti a Földet. Nem éreznek itt
valami ellentmondást?
- Alec!
- A kicsik nem ismerik a tragédia időpontját. Azt
csak a koponyák ismerik. A kristálykoponyák.
- Ez hihetetlen!
- Pedig így van. A koponyák érzékelik a bajt, és ak-
tivizálódnak. És valamercnyien, legyenek bárhol is, az
Arenalhoz igyekeznek.
- A koponyák?!
- Persze, hiszen róluk beszélek. A koponyákban be-
indul egy mechanizmus, amely jeleket küld szét a vi-
lágba. A kicsik akkor elindulnak, hogy összegyűjtsék
őket az Arenalnál. Úgy hiszem, ez a hely is a program
része.
- Miért éppen ez?
- Talán a vulkán miatt.
- Gondolják, hogy ezek a hatalmas kőkoponyák va-
lamiképpen összefüggenek a kristálykoponyákkal?
- Minden bizonnyal. Csak éppen nem tudjuk hogyan.
- Hát... meglehetősen a sötétben tapogatódzunk -
dörmögte Wauni professzor. - Talán egy hatalmas ki-
törésről lehet szó?
- Nem hiszem - rázta meg a fejét Ferguson. - Csak
ha a világ valamennyi vulkánja egyszerre kitörne, vet-
ne véget a földi életnek. Vagy talán még az sem: Csak-
hogy ez szinte lehetetlen. Ellentmondana minden eddi-
gi tudományos vizsgálatnak.
- Akkor miről lehet szó? - találgatta Karahan.
- Várjanak csak, várjanak! - emelkedett fel hirtelen
a háttérben szerényen meghúzódó Paddington. - Lát-
ták a rajzokat? A két gömböt jelölő kört? Mi van, ha
egy ütközést jövendöltek meg. Egy bolygó ütközik ne-
künk. Mint valaha régen, ami aztán a dinoszauruszok
kipusztuláshoz vezetett. Két gömb van a képen...
A Föld és egy kisebb. A kicsi nekimegy a nagynak...
- Nem megy neki. A rajzon nem megy neki. Ha ne-
kimenne, azt a pillanatot is ábrázolták volna.
- Hátha éppen az a kő hiányzik? Benne maradt a
tűzhányóban.
Az Angol megköszörülte a torkát, és meglengette a
pipáját a levegőben.
- Kérem, hölgyeim és uraim! Ennek így nincs sem-
mi értelme. Reggelig elvitatkozgathatunk, akkor sem
fogjuk kitalálni, mire gondoltak az óriások. Sokkal
fontosabb, hogy milyen álláspontot foglaljunk el a ki-
csikkel kapcsolatban. Elvégre felrúgták a szerződésün-
ket azzal, hogy Alecet és a kisasszonyt fogságba ejtet-
ték, és fel akarták áldozni. Ismerjük már a kicsik hatal-
mát, egyedül nem vehetjük fel ellenük a harcot. Csak
egyetlen esélyünk lehet, igaz Alec?
- Igaz, uram.
- Megtudhatnám én is, hogy mi az? - kíváncsisko-
dott Karahan.
- A fápap és a társai. Ha ők segítenek nekünk, talán
legyőzhetjük a többieket. Azokat, akik nem engedel-
meskednek a koponyák akaratának.
- És ha győztünk, akkor mi van?
- Nem tudom - tárta szét a karját az Angol.
Ekkor a kis Lénárd lány emelkedett szólásra. Olyan
bátortalanul nyújtotta fel a kezét, hogy percekig tartott
mire az Angol észrevette.
- Lénárd kisasszony! - villantott rá egy rövidke mo-
solyt. - Akar nekünk valamit mondani?
- Hát... azt hiszem.
Az Angol nagyvonalúan intett.
- Parancsoljon, kérem.
Lénárd kisasszony már előre bemagolta a mondan-
dóját, amely rövid, de célravezető mondatokból állt.
Ebből viszont volt vagy negyven. Meglepetésére azon-
ban nem úgy alakult a felszólalása, ahogy szerette vol-
na. Ennek pedig egyedül és kizárólag Cartwright volt
az oka. Amikor ugyanis szólásra emelkedett, találko-
zott a szeme Tony Cartwright szemével. Ettől aztán
annyira megzavarodott, hogy egyetlen mondat csú-
szott csak ki a száján.
- A kicsik... meghalni jönnek az Arenalhoz!
A vulkán hatalmasat dörrent.
Mintha egyetértett volna vele.

9.
Finom por szitált a fejükre a sátor tetejéről. A hatalmas
dörrenés megmozgatta a ponyvát, és a hetek alatt fel-
gyülemlett homok a nyakukba hullott. Az Angol nyug-
talanul pislogott a sátor mennyezetére, aztán a lány fe-
lé fordult.
- Mondja még egyszer!
Miss Lénárd megismételte.
- A kicsik meghalni jönnek az Arenalhoz!
Csend volt, csak a homok szitált tovább rájuk.
- Ezt... miból gondolja? - tudakolta az Angol.
Miss Lénárd megnyalta a szája szélét.
- Mr. Cartwright mindent elmondott nekem a ki-
csikről, elejétől a végéig. Azt is elmondta, amit Mr. Fer-
gusontól hallott. Végiggondoltam a dolgot, és... hm...
azt hiszem, a kicsik feladták.
- Mit adtak fel?
- A fajuk fennmaradásáért vívott küzdelmet. Meg-
értették, hogy az ő idejük végleg lejárt. Megpróbáltak
megkapaszkodni egy olyan világban, amely már nem
az övék. Megpróbálták bebeszélni maguknak, hogy a
múlt jogán tovább lehet élniük. Aztán rá kellett döb-
benniük, hogy nem így van. Megmenekültek egy nagy
kataklizmából, de minek? A világ azóta gyökeresen
megváltozott, már a Föld légkörét sem képesek el-
viselni. Ha jól tudom, Mr. Ferguson feltételezi, hogy
mesterséges bőrrel takargatják magukat. Az ő evolú-
ciójuk másféle légköri viszonyokra készítette fel őket.
Ezért aztán úgy döntöttek, nem harcolnak tovább a lé-
tükért. Tudják, hogy közeleg a kataklizma, de nem kí-
váncsiak rá, hogy mi lesz az, és nem szándékoznak
megmenteni bennünket tőle. Sőt, alighanem magukkal
akarnak vinni bennünket is a halálba. A Föld egész
élővilágát. Ez lesz a méltó befejezése egy ősi, ragado-
zó kultúrának.
- Talán a főpap... és a hozzá csatlakozottak segíte-
nek nekünk - monda Wauni tétován.
- Meg kell szereznünk a koponyákat! - kiáltotta a
lány.
Az Angol meghökkenve nézett rá.
- A kicsik szerint a koponyák erre tartanak. Meg
kell szereznünk mind a tizenhármat, mielőtt a lázadó
kicsik megkaparinthatnák őket.
- És azután? - tudakolta Karahan. - Tegyük fel,
hogy megszerezzük mind a tizenhármat. Tegyük fel.
Akkor mi lesz? Ki tudja, mit kell velük csinálnunk?
Hiszen azt sem tudjuk, mi az a borzalom, ami fenyeget
bennünket!
- Én tudom!
Minden tekintet az ajtóra szegeződött. Ahogy ké-
sőbb Wauni professzor bevallotta, néhány pillanatig
azt hitte, hogy egy bibliai próféta áll odakint, aki az új
apokalipszis eljövetelét hirdeti.
A férfi magas volt, majdhogynem hórihorgas. És vé-
kony, mint a nyárfák. Derékig érő, hófehér szakáll bo-
rította a képét: ha tógát visel, Szókratész szellemének
gondolhatták volna.
A jövevény azonban ném volt szellem. A szellemek
nemigen szoktak a legutolsó divat szerinti öltönyt hor-
dani, fekete, tükörfényes cipőt, amelyen vidáman
csúszkálnak a holdsugarak. És talán olyan csinos, sző-
ke kísérőik sincsenek, mint aki a prófétát követte.
A hölgy az ajtóban ugyancsak felhívta magára a
figyelmet. A férfihoz hasonlóan magas volt, karcsú,
fehér bőrű, szep os arcú. Még az orrára is jutott belő-
lük néhány, ami aztán felelőtlenül vidámmá varázsolta
a lényét. A szeme azonban nem volt vidám. Világos-
kék volt, mint az erdei tavak tükre, de valahogy mégis-
csak szomorú. Ahogy egy próféta kísérőjéhez illik.
A szakállas az Angolra nézett, aztán megszólalt.
Kissé fátyolosan szólt a hangja, mintha sokat dohány-
zott volna az utóbbi időben.
- Nem ismer meg, Winston?
Az Angol tétova mozdulattal szájába dugta a pipá-
j át.
- Hát... nemigen.
- Jó régen találkoztunk utoljára. Ha jól emlékszem,
egy konferencián, Sidneyben. Azokról a kőkori ábrá-
zolásokról tartott előadást, amelyek a történelem előtti,
úgynevezett álomidővel állnak kapcsolatban.
- Tíz évvel ezelőtt - mondta Sir Winston.
- Tizeneggyel.
- Peters professzor! - kapta ki a pipát a szájából Sir
Winston.
A magas férfi mosolygott, és meghajolt.
- Gratulálok a memóriájához, Sir Winston. Valóban
Ruud Peters vagyok.
Néma csend hullott rájuk. Pedig egyiküknek sem
mondott semmit a neve.

10.
Ez természetesen nem akadályozta meg Tony Cart-
wrightot, hogy hellyel ne kínálja őket. A hölgy köszö-
nettel vette a felkínált széket, Peters azonban elhárí-
totta a megtiszteltetést.
- Inkább állnék, ha megengedik. Egész nap kocsi-
ban ültem; attól félek, hogy feltörte a fenekem az ülés.
Ismerik az itteni útviszonyokat? Annyit mondok csak,
az merészkedjék rájuk, akinek nem kényes a gyomra,
a hátsója pedig vasból van. Ha megengedik, szólnék
néhány szót magamról és a kísérőmről. Természetesen
csak azután, hogy elnézést kértem, amiért hívatlanul
magukra törtem. Elnézést hát, hölgyeim és uraim.
Ruud Peters vagyok, geológus, meteorológus, azonkí-
vül fizikus is. Azt hiszem, ettől is fehéredett ki a sza-
kállam. Ha csak egyik lennék a három közül is, na-
gyobb terhet cipelnék a hátamon, mint tíz elefánt; a
hármat együtt pedig, egy egész csorda ormányos sem
lenne képes elhordani. Nem dicsekvésképpen mon-
dom, de néhány éve az Egyesült Államok elnökének a
tanácsadója vagyok. A kisasszony Freya Peters, a lá-
nyom.
- Örvendek, kisasszony - nyögte az Angol, meg-
próbálta legyűrni az elképedését. - Mi szél hozta fe-
lénk, professzor?
Peters beleszimatolt a levegőbe.
- Jávai dohány... Hol szerezte?
Az Angol a zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle egy
díszesen csomagolt kis gombolyagot.
- Megpróbálja?
A szakállas férfi szomorúan legyintett.
- Sajnos eltiltottak tőle az orvosaim. Már három
éve. Megengedi, hogy a kezemben tartogathassam?
Hadd szagolgassam egy kicsit.
Az Angol tétován legyintett egyet.
- Hát... csak tessék.
A fehér szakállú hálásan biccentett, és elvette az An-
goltól a dohányt.
- Istenem, mit nem adnék érte, ha elszívhatnék egy
pipát! A lányom szerint jobban tettem volna, ha életem
során csak fele annyit szívtam volna, mint amennyit
elszívtam. Akkor talán még most is szívhatnék... No
de egye fene... Itt van önök között Miss Lénárd?
Kati Lénárd annyira meglepődött, hogy majd ha-
nyatt esett a sarokban. Istenem, csak nincs valami baj?
- Én... vagyok - mondta bizonytalanul, és fel is
akart kelni, de hirtelenjében nem engedelmeskedett a
lába.
Peters hunyorgott: úgy tűnt, nem látja a lányt.
- Hol?
Kati végül erőt vett magán, és felállt.
- Itt vagyok... kérem.
A hosszú szakállú néhány pillanatig rajta legeltette a
szemét, aztán biccentett.
- Köszönöm, kisasszony. Lehet, hogy egyszer majd
úgy tekint önre az emberiség, mint a jótevőjére.
Kati Lénárd eltátotta a száját. Úgy érezte, mintha ál-
modna. Mert hogy nem valóság, ami történik vele, ah-
hoz kétség sem férhet.
- Én... rám?
- Magára, magára. Tudja, miért?
- Ne... em - nyögte a lány.
Fehér szakállú Peters megszagolgatta a dohányt,
majd elmosolyodott.
- Azért mert megtalálta azokat a köveket a tűzhányó
oldalában. És mert feltette az ábrákat az internetre. Is-
tenemre, kitűnő ez a dohány! Hol szerezte, Sir Wins-
ton?

11.
Ruud Peters professzor annyira belefeledkezett a do-
hány szagolgatásába, hogy a lányának kellett figyel-
meztetnie az idő múlásra.
- Apa!
Peters felriadt álmodozásából, és gyorsan zsebébe
süllyesztette a csomagot. Az Angol mélyet sóhajtott.
Úgy látszik, keresztet vethet a dohányára.
Ruud Peters megköszörülte a torkát, majd végighor-
dozta pillantását a jelenlévőkön.
- Azt hiszem... bizonyos magyarázattal tartozom
önöknek.
- Én is - suttogta maga elé Al-Bakr professzornő.
Magának szánta a suttogást, de valamennyien meghal-
lották.
Peters még egyszer megköszörülte a torkát.
- Említettem, hogy az Egyesült Államok elnökének
a tanácsadója vagyok... Különleges ügyekben adok
neki tanácsokat. Hm... azonnal megtudják, mik ezek a
különleges ügyek. Mivel... hm... nem szokták nagy-
dobra verni a különleges tanácsadók nevét, és a taná-
csaikat sem... a diszkréciójukat kérem. Néhány má-
sodperc múlva olyan információkhoz jutnak, amelyek
tulajdonképpen szigorúan titkosak, és alighanem jo-
gom sem lenne megosztani önökkel, ha nem lennék
kutató. Csakhogy az vagyok, miként önök is. Ezért
nem venném a lelkemre, hogy eltitkoljam önök előtt
annak a lényegét, amit önök. tíz év alatt úgy körüljár-
tak, mint macska a forró kását, de belekóstolni még
nem tudtak. Bár őszintén mondom, néha jobb a tudat-
lanság, mint a tudás. A tudás átok, amellyel ki tudja, ki
vert meg bennünket. De elég is a sok beszédből... Ar-
ra gondoltam, ahelyett, hogy hosszasan fecsegnék va-
lamiről, ami jómagamnak is, önöknek is és az egész
világnak igencsak fontos... hm... felolvasom annak a
levélnek a másolatát, amelyet néhány héttel ezelőtt az
Egyesült Államok elnökének írtam. Látni fogják, hogy
levelem nem az első, amelyet ez ügyben az Elnökhöz
intéztem. Ennek ellenére mindent meg fognak érteni
belőle. De ha mégis maradna valami, ami nem világos,
lányom és én szívesen állunk rendelkezésükre. Meg-
adják nekem a felhatalmazást, hogy felolvassam az
irományt? Ígérem, nem veszem soká igénybe a türel-
müket.
Mivel a szónoklat végén kérdőjel bujkált, az Angol
határozatlanul bólintott.
- Hát csak... tessék!
Wauni professzor később bevallotta, hogy ebben a
pillanatban még az is megfordult a fejében, hogy a
professzor vajon egészen normális-e.
Ruud Peters a zsebébe nyúlt, kihúzta belőle az An-
gol dohánycsomagját, és megpróbált felolvasni róla
valamit.
- Apa!
Peters zavartan elmosolyodott, visszatette a csoma-
got a helyére, majd immár egy összehajtott papírlapot
emelt ki mellőle.
- Itt van! - mondta aztán elégedetten. - Hát akkor el
is kezdeném, hölgyeim és uraim!
Olvasni kezdte a levelet. Ahogy az első mondatok
után belelendült, szinte költői magasságokban járt a
hangja. Mintha élvezte volna a levél stílusát és tartal-
mát. Arca kipirult, szakálla pedig úgy járt le-fel a leve-
gőben, mint a pék sütőlapátja a kemence előtt.
Al-Bakr professzornő is arra gondolt, mint Wauni.
Nem egészen normális a fickó! Aztán az első monda-
tok után mindenről megfeledkezett. Észre sem vette,
hogy rohannak a másodpercek, percek, és talán az órák
és napok is. Úgy elmerült a nyugtalanság és a félelem
tengerében, mint a Vörös-tengerben szokott.
- Levél az Elnöknek! - kezdte Peters professzor. -
Szigorúan bizalmas!
Tisztelt Elnök Úr! Kérésének megfelelően megkísér-
lem összefoglalni mindazt, amit az általam vezetett ku-
tatócsoportnak az elmúlt öt évben sikerült megállapí-
tania a már ismert anomáliákkal, rendellenességekkel
kapcsolatban. Sajnos, ki kell jelentenem, hogy mind-
azok a félelmek, amelyeket korábban velük kapcsolat-
ban éreztünk, megalapozottak. Éppen ezért igyekszem
úgy kifejteni a témát, hogy még az is megérthesse, aki-
nek nincs különösebb képzettsége a földfizika terén.
Természetesen nem Önre gondolok, Elnök Úr.
Kezdem tehát az elején, kutatásunk tárgyával, a
Földdel. A legutóbbi, kínai atomrobbantások jó alkal-
mat biztosítottak számunkra, hogy a robbantások nyo-
mán visszaverődött hanghullámok segítségével min-
den eddiginél részletesebb képet kaphassunk a Föld
szerkezetéről. Nos, e vizsgálatok után kénytelen va-
gyok beismerni, hogy az eredmény nem egyértelmű.
Néhány ponton megerősítette eddigi elképzeléséinket;
ugyanakkor újabb problémákat is szült, amelyekre
egyelőre nem ismerjük a választ.
A Föld szerkezetéről mindeddig a következőt tudtuk:
ha a Földet egy jókora golyóként ábrázoljuk, majd egy
hatalmas késsel - persze csak gondolatban - kettévág-
juk, különböző rétegeket figyelhetünk meg benne. Leg-
kívül a földkéreg található: ennek az átmérője 33 kilo-
méter. Ez a szilárd, kontinentális kéreg - ide tartozik;
amit magunk körül látunk: a szántóföldek, az erdó7c, a
mezők, de a tenger alja is. Hiszen az is a Föld felszíne,
csak éppen víz borítja. A második réteg, az úgynevezett
szilárd külső földköpeny. Átmérője 377 kilométer. Hő-
mérséklete maximum 1000 fokig emelkedik, vas- és
magnézium-szilikátból áll, de gránit is megfigyelhető
benne. Ez alatt helyezkedik el a szilárd belső köpeny:
a kettő között pedig átmeneti réteg húzódik. Ezek
együttes vastagsága 2390 kilométer. Hőmérséklete a
mélységtől függően 1700-2800 fok lehet. A Föld leg-
mélyén, azaz a gömb közepén a magja rejtőzik, amely
két részből áll. 1. A külső földmagból amelynek a vas-
tagsága 2350 kilométer. Ez, a többi rétegtől eltérően,
folyékony halmazállapotú. 2. A szilárd földmagból;
amelynek a vastagsága "mindössze" 1220 kilométer.
Ha a Földgolyó közepéig akarnánk leásni - ez termé-
szetesen csak elméletben lehetséges - 6370 kilométert
kellene megtennünk.
A kutatók régóta tudják, hogy Földünket mágneses
mező veszi körül. Ez véd meg bennünket, a világűr -
nem utolsósorban a Nap - káros sugaraitól. Ha ez a
mágneses mező nem lenne - feltehetően élet sem lenne
a Földön. És ekkor már rá is tértem mondandóm lé-
nyegére, Tisztelt Elnök Úr!
A kérdés az. hogy a Földet védő-óvó mágneses mező
hogyan keletkezik, és mi tartja életben. Nos, a kutatók
már erre is rég megadták a választ: maga a Föld ger-
jeszti. Hogy ez a mező létezik, annak ékes bizonyítéka,
hogy az iránytű a Föld megközelítően bármelyik pont-
ján észak-déli irányba áll be. A Föld mágneses erőte-
re hasonlít a mágnesrúd erőterére, azaz két pólusa van
(északi-déli), a sarkok közelében sűrűbb az erőtér, a
sarkoktól távolabb ritkább. A köztudatban úgy terjedt
el, hogy a földmágnesség északi pontja az Északi-sar-
kon található, a déli a Déli-sarkon. Ez nagyjából így is
van, bár azért van némi eltérés ettől. Ezek okáról, szí-
ves engedelmével, most nem ejtenék szót.
Az imént feltettem a kérdést: hogyan keletkezik a
Föld mágneses mezeje, mi hozza létre? A közelmúlt ku-
tatásai megállapították, hogy a mágneses mező a Föld
belsejében születik, azaz a Föld maga úgy viselkedik,
mint egy dinamótekercs, amely erőteret hoz létre. De
hogyan működik ez? Nos úgy, hogy a Föld külső folyé-
kony magja, amely olvadt vasból és nikkelből áll, ál-
landó mozgásban van a szilárd belső mag körül, s így
elektromos áramot hoz létre. Ez a gépezet szüli meg a
mágneses mezőt. A mágneses mező pedig - mint mon-
dottam - jó szolgálatot tesz, hiszen ő biztosítja az éle-
tet. Szabad legyen megjegyeznem, hogy a jelenség en-
nél egy kissé azért bonyolultabb, de Ön kérte, hogy
csak a lényeget magyarázzam el, a többit hagyjam a
szakemberekre. Nos, ez a lényege a kérdésnek. A mág-
nesség születése és fennmaradása.
De vajon örökké fennmarad-e a minket védő mágne-
ses pajzs? Ez a kérdés, Elnök Úr, kutatásaink leglénye-
gesebb pontja. A kutatók már korábban arra a megál-
lapításra jutottak, hogy a mágneses pólusok a történe-
lem folyamán többször is felcserélődtek. A déli pólus
foglalta el az északi helyét és megfordítva. Erre bizo-
nyítékaink vannak, méghozzá megingathatatlanok. Ha
kívánja, egy későbbi alkalommal részletesebben is be-
számolok róluk. A probléma inkább az, hogy mi törté-
nik egy ilyen póluscsere, inverzió idején?
Első kérdés: mikor következik be az inverzió? Nos,
az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy meglehetősen
rendszertelenül: az utolsó cirka 750 ezer évvel ezelőtt
jelentkezett. Hogy akkor mi történt az élővilággal, nem
tudjuk.
Második kérdés: az inverzió gyorsasága. Sajnos, er-
ről sincsenek pontos adataink. Jelenleg egy lassú in-
verziós folyamat korában vagyunk, a sarkok felcseré-
lődése korunkban is folyik: évente 10-11 kilométeres
sebességgel. Ez a sebesség azonban az utóbbi években
drámaian megnövekedett. Erre is volt már példa a
Föld történetében: a tenger alatti vulkánkitörésekből
származó láva vizsgálata azt mutatja, hogy egyes ese-
tekben a pólusok vándorlásának a sebessége iszonya-
tos mértéket ért el: a két pólus naponta több földrajzi
fokot is elmozdulhatott. Egy földrajzi fok pedig 111 ki-
lométer!
Harmadik kérdés: az inverzió hatásai. Nos, Elnök
Úr, azt hiszem ez a legfontosabb kérdés. Tudnunk kell,
hogy amint a pólusok cseréjének sebessége felgyorsul,
a Föld mágneses mezeje jelentősen meggyengül. Ami-
kor pedig a pólusok már annyira elmozdultak, hogy a
Föld egyenlítője körül járnak, a mágneses tér ereje
gyakorlatilag a nullával lesz egyenlő. Másképpen szól-
va, a Föld védtelen lesz a napszéllel és a kozmikus su-
gárzással szemben. Ez pedig a földi élet végét jelent-
heti. Zárójelben jegyzem meg csupán, hogy a napszél
azoknak az elemi részecskéknek a tömege, amelyek a
Napból kiszakadva a Föld irányába tartanak. Az elemi
részecskék nekivágódnak a mágneses erőtérnek, s ar-
ról lepattanva szétszóródnak a világűrben. Ha nincs
mágneses tér, a napszél a Földet éri. A következmé-
nyek beláthatatlanok.
Kérdés marad még, és sajnos válaszolni sem tudunk
rá, hogy meddig marad a Föld védtelen, meddig tart
az inverzió? Ha ugyanis néhány nap alatt lezajlana,
lenne esélye az életnek, hogy kisebb-nagyobb káro-
sodás árán megússza a kalandot. Ha azonban hosszú
ideig tart - akár ezer év is lehet ez az intervallum - ak-
kor... Hát igen, Elnök Úr! Akkor nincs jövője a földi
életnek. Talán pár napot is nehezen bírnánk ki, hát
még éveket vagy évtizedeket!
Kérdéses, hogy mitől függ az inverzió. Nem mástól,
mint a folyékony földmagban áramló anyag mozgásá-
tól. Erről nem sokat tudunk, sajnos. Mindenesetre az
inverzió mindig előre megszabott útvonalon halad:
hogy miért, azt sem tudjuk. Egyszerűen nem ismerjük
a külső magban áramló anyag mozgásának törvényeit
- ha egyáltalán vannak ilyenek.
Nem szeretnék felesleges pánikot kelteni, Elnök Úr,
mégis kénytelen vagyok kijelenteni: kutatásaink szerint
az inverzióhoz vezető pólusvándorlás sebessége egyre
növekszik, a Föld mágneses mezejének ereje pedig
egyre csökken. A földi életet tehát veszély fenyegeti -
csak éppen azt nem tudjuk, mekkora. Lehetséges, hogy
végzetes. Sajnos nem tudjuk, mikor következik be a pó-
luscsere, mikor válik a Föld teljesen védtelenné. Lehet;
hogy néhány nap múlva; lehet, hogy néhány hét múl-
va; az is lehet hogy hónapok vagy évek múlva - miként
az is előfordulhat, hogy még évezredek vannak hátra,
bár a jelek inkább azt mutatják, hogy rövidesen törté-
nik valami.
Nos, Elnök Úr, ilyenkor illik megkongatni a vészha-
rangot. Csak éppen az a kérdés, hogy mi célból? Olyan
folyamatok játszódnak le a talpunk alatt és a fejünk fe-
lett, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Nincs
olyan eszköz a kezünkben, amellyel meg tudnánk aka-
dályozni az esetlegesen bekövetkező tragédiát: Népie-
sen szólva, nem tehetünk mást, mint hogy ülünk a kan-
dalló előtt, és lessük, hogy mikor omlik ránk a mennye-
zet.
Az ember ilyenkor hajlamos az elmélkedésre, Elnök
Úr! Elgondolkodik rajta, hogy mennyit ér a mi oktalan
rátartiságunk és büszkeségünk, hogy íme: emberek va-
gyunk! Védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk, mint
őseink, amikor leereszkedtek a fákról a puszta földre.
Por és hamu vagyunk. Nem kellemes ilyeneket hallani,
tudom, de mondani sem. Hogy aztán Ön mit hoz belőle
nyilvánosságra, Elnök Úr, ezt már Önre bízom. De ha
engem kérdez: felesleges riogatnunk az emberiséget,
hiszen mivégre tennénk? Még a folyamatok alapvető
okaival sem vagyunk tisztában, tenni pedig végképp
nem tudunk ellenük semmit. Mivégre pánikot kelte-
nünk? Hiszen van még a póluscserén kívül is elég ok
az aggodalomra. Bármikor összeütközhetünk egy vá-
ratlanul felbukkanó égitesttel; hatalmas erejű kozmi-
kus robbanás sodorhat el bennünket; lenyelhet egy fe-
kete lyuk, vagy porrá rombolhat a ránk törő gammasu-
garak áradata. Vagy egyszerűen csak a szívünkhöz
kaptunk, és kész az ember élete, Elnök Úr!
Akkor hát mit tegyünk? Sajnos, nem tudom, Elnök
Úr! Ha prédikátor vagy moralista lennék, azt monda-
nám, hogy próbáljuk meg kihasználni életünk minden
másodpercét. A pillanat gyermekei vagyunk vala-
mennyien. Belénk van kódolva ugyan a nagyravágyás,
a büszkeség és a dac, de belénk van kódolva a segítő-
készség és a szeretet is. Talán úgy kellene élnünk - hi-
szen ki tudja, meddig élhetünk? - hogy széppé tegyük
a magunk, és lehetőleg a mások életét is mindaddig,
amíg ez lehetséges.
Tudom, hogy egy politikus és a természet törvényei
között botladozó tudós gondolkodása messzire esik
egymástól. Mindenesetre Ön kérdezett, és én elmond-
tam a véleményemet.
Nemrég megkérdeztem egyik munkatársamat, hogy
szerinte milyen lesz a légkör akkor, amikor az elemi
részecskék árja akadály nélkül bombázhatja a Földet,
és a napkitörések nyomán felszabaduló részecskék a
Földhöz csapódnak. Azt felelte, hogy pokolian gyönyö-
rű. Az ég zöld lángban ég majd, s felettünk lobog, szin-
te kézzelfogható magasságban a mindent elemésztő
fény.
Csakhogy ezt a szépséget mi már akkor nem láthat-
juk, Elnök Ur.
De a szépség attól még szépség marad.
Őszinte tisztelettel: Ruud Peters professzor, elnöki
tanácsadó.
Peters gyorsan összehajtogatta a papírját, majd a
zsebébe tette.
- Van valakinek kérdése, hölgyeim és uraim?
Egyelőre nem volt senkinek.
A döbbenet csendje ülte meg a sátrat.

12.
Talán az Angol tért legelőször magához, talán a töb-
biek udvariasságból hallgattak. Mindenesetre az ő
hangja hallatszott először a levél elhangzása után.
- Hm... hm... hát... pokoli jóslatok. És ez ... hogyis mondjam csak..: valóban így van?
- Az utolsó szóig - biccentett Peters professzor. -
Még egy kicsit finomítottam is a tényeken. Nem akar-
tam, hogy az Elnök megijedjen, és meggondolatlan-
ságra ragadtassa magát.
- Például?
- Atombombát küldjön a föld középpontjába, vagy
hasonló.
- Ez... izé... lehetséges lenne?
- Fenét lenne az. De azért megpróbálhatnák. Pél-
dául úgy, hogy bedugnak egy bombát egy vulkán krá-
terébe. A politikusok és a katonák mindenre képesek.
Cartwright, aki politikus ugyan soha nem volt, kato-
na viszont annál inkább, megcsóválta a fejét.
- Azért a katonák sem akarnak feltétlenül öngyil-
kosságot elkövetni.
Mielőtt még vita bontakozhatott volna ki róla, hogy
mire képesek az említettek, Al-Bakr professzornő
emelte fel a kezét.
- Kérdezhetek valamit?
Lassan elült a zsivaj. Ki-ki magába roskadva próbál-
ta meg feldolgozni a hallottakat.
- Csak tessék, asszonyom - intett Peters professzor.
- Az lenne a kérdésem, hogy hogyan talált ránk?
- Nagyon egyszerűen - mondta Peters megszagol-
gatva a zsákmányolt dohányt. - Először is megpillan-
tottam a megfelelő ábrákat az interneten.
- Hát ez az - bólintott a professzornő. - Erről aka-
rom kérdezni. Egyáltalán... hogy hozta összefüggésbe
Miss Lénárd ábráit ezzel a szörnyű... hogy is mond-
jam csak... elmélettel?
- Ez már sajnos nem elmélet, asszonyom.
- Érti, mire gondolok.
- Természetesen, asszonyom. De hadd kérdezzek
vissza: önök mire gondoltak, mit jelentenek a kőlapon
látható véseték?
- Miss Lénárd? - passzolta tovább a labdát Al-Bakr
professzornő.
- Azt hittük... egy játékot ábrázolnak. Olyasmit,
mint az óriás-sakk, és... a koponyák és a golyók a já-
ték figurái.
Peters professzor ismét megcsóválta a fejét.
- Érdekes. Felettébb érdekes. Ez is csak azt bizo-
nyítja, hogy egy absztrakt ábrázolás hányféleképpen
értelmezhető.
- Arra gondoltunk, hogy a győztesek vagy a veszte-
sek levágott fejét szimbolizálhatják, mint Chichen
Itzában a compantlin, a koponyák falán.
Ekkor Peters professzor felrikkantott. Olyan éles,
szinte már-már nem is emberi hangon, hogy összerez-
zentek tőle.
- Hát nem azt ábrázolja, hát nem azt! Azonnal ész-
revettem, amint megpillantottam. Először azt hittem,
egy tudományos cikk ábráját nézem, aztán amikor
elolvastam alatta a kérdést, hogy vajon mit ábrázol-
hat.:. egyszerre elfelejtettem, hogy milyen éhes va-
gyok. Pedig az voltam. Nem ettem mást, csak egy ro-
hadt kis szendvicset, azon sem volt elég hal, aztán...
- Apa!
- Ja igen. Szóval azonnal rádöbbentem, mit ábrázol.
Szerencsére a lányom, Freya, kinyomozta ki tette fel a
kérdést, felhívta Miss Lénárd egyetemét, majd azonnal
meg is vettük a repülőjegyeket. Én természetesen az
ablak mellé szerettem volna ülni, imádom nézegetni a
felhőket, egyszer például, amikor Pakisztánba utaz-
tunk, olyan felhőket láttam; amilyet még sosem. Saj-
nos, később kiderült, hogy nem felhő volt, hanem égett
a motor, és...
- Apa!
- Szóval most itt vagyunk. Mit is kérdezett, asszo-
nyom?
- Hogy mit olvasott le Miss Lénárd ábráiról?
- He, hé! Azok nem Miss Lénárd ábrái, hehehe!
Tisztelem az ifjú tudósok törekvéseit, magam is vol-
tam fiatal:.. hehehe... Tudják, Heidelbergben kezdtem
a tanulmányaimat, csak el kellett mennem onnan, mert
akkoriban Heidelbergben nem lehetett albérlethez jut-
ni. Jó darabig egy. konténerben laktam, aztán...
- Apa!
- Na igen. Szóval amint megpillantottam az ábrákat,
pontosan tudtam, miről van szó. Amint látják, három
ábra található egymás mellett. Az elsőn egy nagy
gömb és egy kisebb látható: ezeket szaggatott vonalak
kötik össze. Vagyis inkább nem kötik össze. A nagy
gömbből kiinduló, szaggatott vonalak elkerülik a kis
gömböt, és mögötte a semmibe vesznek. A kisebb
gömb felületén kis pöckök vagy gyufaszálak meredez-
nek, amint... szóval, ott büszkélkednek. Igaz?
- Mindannyian ismerjük a rajzot - biccentett Al-
Bakr professzornő.
- Akkor vegyük a második számú ábrát. Itt a nagy
gömbből kiinduló szaggatott vonalak nem kerülik el a
kisebb gömböt, hanem egyenesen nekimennek. A pöc-
kök pedig immár nem állnak, hanem fekszenek. Érde-
kes, nem igaz? Képzeljék, egyszer a Kanári-szigeteken
láttam néhány rajzot. Egy hegyoldalban fedeztem fel
őket. Nem lehettek valami régiek, kőkoriak vagy ilyes-
mi, a vonalvezetésük mégis...
- Apa!
- Jól van, akkor hát mit látunk a harmadik ábrán?
Láthatjuk a nagy gömböt és a szaggatott vonalakat,
amelyek ismét elkerülik a kisebb gömböt. A kisebb
gömb felületén a pöckök újra állnak, azonkívül ott van
mellettük tizenhárom kis pötty. Igaz?
- Tizenhárom koponya - biccentett Steve Zombory.
- Maguk is észrevették? Én is. És azonnal megértet-
tem a dolgok lényegét. Berohantam egy könyvtárba, és
tanulmányozni kezdtem a maja hagyományokat. Nap-
tárakat és a többi. És némi remény kezdett csepegni a
szívembe. Értik?
- Nem jellemző - morogta Cartwright.
- Nézzenek csak ide! - kiáltotta remegő hangon
Ruud Peters, az angolhoz ugrott, felkapta az előtte he-
verő papírra rajzolt ábrákat, és a feje fölé emelte, hogy
mindenki jól láthassa. - Nézzenek ide, az istenért! Itt
az első ábra. A nagy gömb a Nap, a kisebbik pedig a
Föld. S mit gondolnak, micsodák a szaggatott vona-
lak? Mit ábrázolhatott velük a rajzoló vagy vésnök?
Megmondom én, kérem szépen. Ezek a vonalkák a
napszelet jelképezik: azokat a protonokat, elektrono-
kat; valamint nehezebb atommagokat, amelyek a Nap-
ból áramlanak ki, és a Földnek ütköznének, ha a mag-
netoszféra, azaz a Föld mágneses pajzsa el nem téríte-
né őket. Figyeljék csak a vonalakat, kérem! A Napból
indulnak ki, de nem ütköznek nekünk, merthogy a
pajzs megvéd bennünket tőle. Elkerülik a Földet, és
belevesznek a nagy semmibe. Látják a kis pöcköket?
Mit gondolnak, mik azok?
- Hát... talán mi, emberek - találgatta az Angol.
- Lehetséges - bólintott Peters. - Talán valóban mi
vagyunk azok, emberek. Bár én inkább az egész élővi-
lágra vonatkoztatnám. Az életre. Az élet azért virágzik
a Földön, mert a napszél és a kozmoszból származó
káros sugárzás nem ér el bennünket.
Megköszörülte a torkát, majd érezhetően szomorúb-
bá vált a hangja.
- Látják a kettes számú ábrát? Ez egy lehetőség,
vagy már talán nem is az, hanem egy bekövetkezni lát-
szó fenyegetés. A nagy gömbból, a Napból kiáramló
részecskék eltrafálnak bennünket. Miért? Mert meg-
szűnt a Föld védőpajzsa.
- De hiszen az előző ábrán sem látható a mágnes-
pajzs - ellenkezett Wauni professzor.
- Ez igaz, azon sem ábrázolták. Talán azért, mert
láthatatlan.
- A napszél is az.
- Dehogyis az! Északi fény formájában nagyon is
látható. De talán hagyjuk is ezt - vizsgálatunk szem-
pontjából egyáltalán nem fontos, hogy a vésnök ábrá-
zolta-e vagy sem. Talán gyakorlati szempontból nem
véste rá a pajzsot a kőre. Feltehetően túl sok lett volna
a vonal, és ez zavarhatta volna az értelmezést. Hiszen a -
beavatottak közül úgyis mindenki tudta, hogy mitől
nem ütköznek az első ábrán a nagy gömbből kiáramló
részecskék a kis gömbnek, a második számú ábrán pe-
dig miért rohannak neki. Sokkal fontosabb a pöckök
helyzete. A pöckök itt már nem állnak, hanem feksze-
nek. Tudják, miért?
Senki nem akarta megtörni a csendet. Nem voltak
ostobák: valamennyien tudták a kérdésre a választ.
- Mert megszűnt az élet - mondta ki a kegyetlen
szavakat Peters professzor. - A részecskék nekiütköz-
nek a Földnek, az életnek pedig annyi. Sajnos. Ha-
csak...
- Hacsak? - visszhangozta reménykedve Karahan
professzor.
- Hacsak nem hiszünk a harmadik ábrának - mond-
ta Peters professzor.

13.
Mintha csak szándékosan akarna hatásszünetet tartani,
Peters elővette zsebéből a dohánycsomagocskát és
megszagolgatta. Az Angol arra gondolt, hogyha sej-
tette volna, hogyan végzi majd kedvenc jávai dohányá-
nak féltve őrzött maradéka, inkább lenyelte volna pa-
pírossal együtt. Cartwright viszont arra készült, hogy
felugrik, kitépi a gombolyagot a professzor kezéből, és
megeteti vele.
Peters végül is megelégelhette a szagolgatást, mert
visszarejtette a zsebébe a kincsét.
- Akkor hát, elemezzük a harmadik ábrát - folytatta
valamennyiük őszinte megkönnyebbülésére. - Ezen a
Napból kiáramló napszél ismét csak elkerüli a Földet.
Miért? Kétségkívül azért; mert a Földnek ismét van
már mágneses pajzsa. A pöckök állnak, virul az élet a
Földön. Csakhogy itt van a tizenhárom koponya.
A kérdés, miért? Erre, tisztelt kollégáim, az a válaszom,
hogy azért, mert ők mentik meg a földi életet. A tizen-
három koponya. Értelmezésem szerint, ha elérkezik az
az időszak, amikor az inverzió következtében a Föld
mágneses mezeje a nullára csökken, a tizenhárom ko-
ponya pótolja a hiányt. Más szóval, védőpajzsot készít
nekünk. Mi pedig nyugodtan kivárhatjuk azt az időt,
amíg ismét helyreáll a normális helyzet. A mi alatt ter-
mészetesen az élővilágot értem. Azt persze ne kérdez-
zék tőlem, hogy meddig tart ez a periódus, lehet, évez-
redekig is. Van időnk - kivárjuk. Ez hát az ábrák értel-
mezése, legalábbis szerintem, hölgyeim és uraim.
Elővette a dohánygömböcöt, és ismét szagolgatni
kezdte.
Az Arenal nagyot morrant, majd elégedetten pöfög-
ni kezdett.
A nyitott ajtón át kíváncsian néztek be rájuk a csilla-
gok.

14.
Al-Bakr professzornő nagyot sóhajtott - sóhajtása az
Arenal duzzogásának tűnt.
- Néha az az érzésem, mintha álmodnék - csóválta
meg a fejét. - Mondja már valaki, hogy nem álmodom!
- Magam is hasonlóképpen érzek - morogta Wauni.
- Sajnos nem álmodunk - szagolgatta tovább a do-
hányt Peters. - De nem ám!
Az Angol racionális elme volt - igyekezett kirekesz-
teni a kérdéseiből az érzelmeit.
- Önök szerint kik készíthették az ábrákat? - kér-
dezte a pipája után kotorászva. - A kicsik?
Zombory megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Alec?
Ferguson széttárta a karját.
- Főpapunk szerint a kicsik nem értenek igazán a.
kozmikus jelenségekhez. Őket kizárólag a Hold ér-
dekli. Az is csak azért, mert teliholdkor áldozatot kell
bemutatniuk. Jószerévgl azt sem tudják már, miért.
Egyszerűen erre kötelezi őket a hagyomány. Talán azt
hiszik, ha nem áldoznak embert a Holdnak, Holdisten
megharagszik rájuk, és ellenük fordul. A kicsik nem
túl értelmes lények.
- Ezek szerint az óriások vésték volna őket?
Alec bólintott.
- Ügy van, uram. A főpap szerint az óriások tudása
semmihez sem volt hasonlítható. Magasan kiemelked-
tek a körülöttük nyüzsgő élőlények tömegéből. Az
óriások ismerték a mindenség titkait. Ők voltak azok,
akik felismerték a természet törvényeit, és megpróbál-
tak azok ismeretében élni. És másoknak is segítettek
ebben, ha kellett.
- Azt akarja mondani, hogy tudtak a napszélről, és a
Föld mágneses mezejéről is?
- Azt, uram.
Az Angol megdörzsölgette az állát.
- Eszerint azt is tudták, hogy az északi és déli pólus
időnként helyet cserél egymással. Ismerték az inver-
ziót. Valamint azzal is tisztában voltak, hogy mialatt a
két pólus felcserélődik, bizonyos időre védtelenné vá-
lik a Föld.
- Sajnos.
- Addig törték a fejüket, amíg kidolgoztak egy el-
méletet... vagy módszert, amivel meg lehet menteni az
élővilágot... Hát eléggé hihetetlen.
- Mégis ez van a táblákon, uram.
Az Angol szeme a semmibe meredt.
- A második számú kérdés az, hogy vajon mivel pó-
tolják a megszűnt pajzsot?
- Talán egy másik pajzzsal.
- És az hogy készül?
- Ez a kérdés, uram.
A rövid csendet oroszlánordítás vágta ketté. Wauni
felállt, és úgy ordított. Néhányan a szívükhöz kaptak,
néhányan elsápadtak, az Angol majdnem leharapta a
pipája szopókáját.
- Megvan! - ordította Wauni professzor teli szájjal.
- Megvan!
- Mi van meg? - tudakolta Cartwright verejtékéző
homlokát törölgetve.
- A válasz! - bömbölte a hatalmas termetű profesz-
szor. - A válasz! Nem, a kőkoponyákról van szó, de
nem ám! Nem a kőkoponyák itt a lényeg. Ők csak a
gyertyatartók. A gyertya a lényeg!
- Miről fecseg maga itt összevissza, vén. bolond? -
tért magához Karahan is. - Majd összecsináltam ma-
gam az üvöltésétől! Mi a fenéről beszél maga? Hol lát
itt maga egyetlen gyertyát is?
- Ez csak példa - hadonászott Wauni. - Csak példa.
Ha egy sötét szobában világosságot akarnak csinálni,
hm... ott, ahol nincs áram, hát gyertya kell hozzá!
A gyertyát beledugják a gyertyatartóba. Csak a kettő
együtt ér valamit.
- Ez bolond! - legyintett Karahan - Agyára ment a
vulkán!
- Hát ha valami az agyamra ment, akkor maga az -
bömbölte ismét Wauni. - Nem tudná néhány percre
befogni a száját?
- No de, uraim, uraim... - igyekezett csitítani őket
az Angol. - Folytassa, Wauni!
- A kristálykoponyák a lényeg! Ők készítik nekünk
az új pajzsot!
- Maga megbolondult - legyintett Karahan.
- Várjunk csak, várjunk! - emelte fel az ujját az An-
gol. - Hogy képzeli, Wauni?
- Úgy, hogy a hatalmas, kőből faragott koponyák
csak azért kellenek, hogy...
- Igaza van a professzor úrnak! - kiáltott közbe egy
csengő hang.
Valamennyien arrafelé fordultak, ahol Miss Lénárd
nyújtózkodott kipirult arccal. - Azt hiszem legalább-
is...
- Talán ha bővebben is kifejtené, kisasszony.,
Miss Lénárd nyelt egyet.
- Én bontottam le a mesterséges burkolatot a kőko-
ponyákról. Emlékszem rá, hogy a fejük búbján furcsa
bemélyedéseket láttam. Még kérdeztem is magamban,
hogy vajon mik lehetnek ezek. Most már tudom! Ezek-
be kell belehelyezni a kristálykoponyákat. A tizenhá-
rom kőkoponya tetején található vésetbe a tizenhárom
kristálykoponyát! Jól mondja a professzor úr! A kőko-
ponyák a gyertyatartók, de a világosságot a gyertyák, a
mi esetünkben a kristálykoponyák szolgáltatják.
Az Angol mélyet sóhajtott.
- Azt hiszem, ez nagyon is elképzelhető. Már csak
az a kérdés, hogyan.
Ismét csend ülte meg a sátrat.
A várakozás csendje.

15.
Ezúttal Paddington volt az, aki elsőként megszólalt.
Róla mindenki megfeledkezett: észre sem vették, hogy
a sátorban van. Sem a nagy félelemből, sem az ezután
felcsapó örömből nem vette ki a részét: csak ült maga
elé meredve. Talán arra gondolt, hogy bármennyi ideje
is legyen még hátra az élővilágnak, akár napjai vagy
órái, jó lenne ezeket Ruth társaságában eltöltenie.
Ruth-éban, aki megszökött egy pasassal. De vajon va-
lóban megszökött-e? Ennyire félreismerte volna?
Paddington felállt, és szomorú képpel megdörzsöl-
gette borostás állát.
- Bocsássanak meg, hogy közbeszólok, de... eszem-
be jutott valami. Amint az önök elbeszéléséből tudom...
a koponyák kristályból készültek.
- Es?
Paddington sóhajtott, és széttárta a karját.
- Nem szeretnék előadást tartani önöknek a kristá-
lyok tulajdonságairól, de azt azért tudniuk kell, hogy a
kristályok kiválóan alkalmasak információk tárolásá-
ra. A XX. század információs forradalma is a kvarc-
kristályok információtároló képességén alapszik.
- Mit akar ezzel mondani?
- Röviden azt, hogy a kristálykoponyák számtalan
információval rendelkezhetnek; kis túlzással majd-
hogynem gondolkodó lényként viselkednek: Ez pedig
a mi nyelvünkre lefordítva, annyit jelent, hogy... bo-
csánat, kik is készítették a kristálykoponyákat?
- Eddig azt hittem, hogy a kicsik - mondta az An-
gol. - Most már bizonytalan vagyok benne.
- Az óriások - szólt közbe Ferguson. - A főpap sze-
rint az óriások.
- Nos, akkor tételezzük fel, hogy ezek mesebeli fic-
kók megtöltötték a koponyákat információval. A kris-
tályfejek időzített szerkezetek, amelyek csendesen
szundikálnak, majd amikor valaki hirtelen felébreszti
őket - jeleket küld nekik - működésbe lépnek.
- Milyen jelekre gondol?
- Például utasítást kapnak, hogy jussanak el egy bizo-
nyos helyre, ahol aztán megfelelő hatást kell kifejteniük.
- Arra céloz, hogy a kristálykoponyák észlelték a
föld csökkenő mágneses mezejét, és most ide igyekez-
nek, az Arenalhoz?
- Beléjük van táplálva, hogy ide kell jönniük.
- Ön valóban úgy beszél róluk, mint élőlényekről.
Ide kell jönniük.
- Megtalálják a módját, hogy ide jöhessenek. Mivel
ők maguk képtelenek helyet változtatni, erre képes
egyedeket kerítenek hatalmukba, arra késztetve őket,
hogy vigyék őket a kívánt helyre. Lehet, hogy csak em-
berek a kényszerített lények, de lehet, hogy a kicsik
közül is néhányan. Röviden szólva: a kicsik, és az erre
a célra kiválasztott emberek hozzák ide a koponyákat
az Arenalhoz.
- De miért éppen ide?
- Sajnos nem tudom. Talán itt a legmegfelelőbb
hely az új mágneses mező elkészítésére.
- Attól tartok eltértünk a tárgytól. - szívott egyet a
pipáján az Angol. - Rendben van, a kristálykoponyák
képesek tárolni az információkat, és hatalmukban tart-
ják á kicsik és a mi agyunkat is... Ettől még, sajnos,
nem lesz a Földnek mágneses védőpajzsa.
- Hát ettől még nem - sóhajtotta Ferguson.
Paddington éppen le akart ülni, amikor Peters feléje
bökte a kezében tartott dohánycsomagot, mintha meg
akarná kérni, hogy ő is szagolgassa egy kicsit.
- Várjon csak, professzor! Tehát a kristálykoponyák
képesek információkat közölni, és kapcsolatba lépni
más információs forrásokkal... Esetleg kommunikálni
is képesek vele? Megvan!
- Mi van meg? - érdeklődött udvariasan az Angol.
- Az imént... felolvastam önöknek néhány adatot a
Föld szerkezetéről.
- És?
- Beszéltem a Föld magjáról is, amely két részből
áll. Egy folyékony és egy szilárd részből. Nos, a szi-
lárd maggal kapcsolatban többféle elképzelés is léte-
zik: Vannak, akik azt állítják, hogy egy hatalmas kris-
tály az egész. Egy óriási kvarckristály. Egy másik el-
mélet szerint vas és nikkel, de ez esetben is fennáll a
lehetősége, hogy a szilárd mag és a kristálykoponyák
kapcsolatba kerüljenek egymással.
- Te jó isten! - kapott a fejéhez Karahan. - Mit je-
lentsen ez?
- Ez bizony annyit jelenthet, hogy a koponyák ké-
pesek informálni a földmagot a bolygón kialakult
helyzetről. Tudom, hogy kissé hülyén hangzik, amit
mondtam, mégis ez a lényege a dolognak. De úgy is
mondhatnám, hogy a kristálykoponyák képesek rá-
kényszeríteni a földmagot a gyors cselekvésre. Hogy
olyan sebesen történjék meg az inverzió, a póluscsere,
hogy ne tegye tönkre a földi életet.
- Ezek után már csak egyetlen vágyam maradt - só-
hajtotta az Angol, leroskadva a székére.
- Micsoda, uram? - készségeskedett Cartwright.
Az Angol szomorúan nézett rá.
- Szeretnék találkozni egy óriással, Tony.

16.
Az Angol arra ébredt, hogy éppen kirepül az ágyából.
Kétségbeesetten próbált a levegőbe kapaszkodni, de
nem nagyon akart sikerülni neki. Sir Winston így aztán
fenékre huppant, és kedvetlenül meredt maga elé. Nem
volt az a kimondottan lusta típus, de az ilyesfajta éb-
resztőket azért nem kedvelte.
A második, már jóval kisebb erejű robbanás után ki-
dugta a fejét az ajtónyláson. Éppen Tony Cartwright
futott el mellette törülközővel a kezében.
Az Angol az Arenalra nézett. A tűzhányó olyan bé-
késen pipázgatott, mintha sejtelme sem lenne róla, mi
kavarta fel annyira a kedélyeket.
- Hova fut, Tony? - kérdezte az Angol, amikor Cart-
wright majdhogynem belekeveredett a sátra kötelébe.
Cartwright megállt, és dühösen a földhöz vágta a tö-
rülközőjét.
- Nem tudom megszokni. Nem és nem! Utálom a
tűzhányókat. Ha ezt a rohadt dörgést hallom, egysze-
rűen megindulnak a lábaim.
Eközben megelevenedett a tábor. Egyre többen búj-
tak ki a sátrukból, és a tűzhányót bámulták, amelyből
vékonyka füstoszlop emelkedett az égre.
- Pipázik - mondta Wauni Karahannak. - Nem úgy,
mint a maga Ararátja.
- Mi a baja már megint az Araráttal?
- Az, hogy már nem is hány tüzet.
Karahan megvakargatta a fejét.
- Néha az az érzésem, hogy egy kialudt vulkán sok-
kal kellemesebb látvány egy működőnél. Maga még
nem gondolt rá, hogy túlságosan is közel vagyunk eh-
hez a hegyhez?
Wauni legyintett egyet.
- Dehogynem gondoltam. Fél éjszaka ezen töpreng-
tem, amíg a maga horkolását hallgattam. Közben az is
eszembe jutott, hogy mit tennék, ha ne adj isten, kitör-
ne a vulkán? Felébreszteném-e, vagy hagynám, hogy
betemesse a láva?
- Na és mire jutott? - kíváncsiskodott Karahan.
- Mit gondol?
- Jellemző a maga sekélyes lelkivilágára - legyintett
Karahan. - Egyszer olvastam egy leírást a régi hawaii
szokásokról. Tudja, mi tetszett bennük a leginkább?
- Na mi, nagyokos?
- Hogy amikor egy vulkán már nagyon kitörni ké-
szült, emberáldozatot mutattak be neki. És tudja, kit ál-
doztak fel ilyenkor?
- Na kit?
- A környék legkövérebb és legostobább emberét.
Úgy, hogy maga nagy eséllyel pályázhatott volna az
áldozat szerepére.
- Tífnjön el a szemem elől, mert még meggondolat-
lanságra ragadtatom magam!
- Megmossa a lábát?
Az egyik sátorból a szomorú képű Paddington bújt
elő, és a hegyet nézegette. Az Angol és Cartwright
odaballagott hozzá.
- Jó reggelt, Ambrie.
- Jó reggelt, Winston.
- Látsz valami izgalmasat rajta? - kérdezte Sir Wins-
ton könnyed hangon. Csak az érezte meg rajta az aggo-
dalmat, aki jól ismerte.
Ambrosius Paddington még nézegette egy kicsit a
vulkánt, aztán megvonta a vállát.
- Nehéz eligazodni rajta. Lehet, hogy csak ijesztget
bennünket.
- És ha nem csak ijesztget?
- Akkor ki fog törni.
- Mi lesz akkor a köveinkkel?
- Hát, ez nagy kérdés - mondta Paddington. - Egész
éjjel ezen gondolkodtam. Hogy mi lehetne a következ-
ménye egy jókora kitörésnek. Azonkívül persze, hogy
elkap bennünket is. Mindenesetre jó néhány problé-
mánk megoldódna.
- Miért? - kérdezte kíváncsian Cartwright.
Paddington mélyet sóhajtott.
- Azért, mert a halottaknak már nincsenek problé-
máik, fiatal barátom.

17.
A kérdés valóban az volt, mi történne akkor, ha a vul-
kán valóban kitörne, és a kiömlő láva elnyelné a szob-
rokat. Tíz óra felé járt az idő, valamennyien a hatalmas
kőkolosszusok közelében ácsorogtak kellő tisztelettel
az arcukon. Miss Lénárd úgy járt-kelt a borításuktól
megfosztott koponyák között, mintha odaragadt volna
a vállához a fúró. Tony Cartwright egyre ott sündörgött
a nyomában, mint akinek megmásíthatatlan szándéka
megvédeni a lányt. Persze ha feltették volna neki a
kérdést, hogy vajon ki ellen kellene megvédenie, alig-
ha tudott volna válaszolni rá.
- Reméljük, hogy nem nyeli el őket a hegy - sóhaj-
totta Peters. - Mert akkor bizony előfordulhat, hogy
nem sikerül az óriások terve.
- Éppen erre ne gondoltak volna? - kételkedett Ste-
ve Zombory.
- Dehogynem gondoltak. Ezért kenték be őket ezzel
a bevonattal. Különben megolvadtak volna a forró lá-
vában! - magyarázta Wauni professzor.
Laila Al-Bakr gyanakvó képpel nézegette a hegyet,
aztán megrázta a fejét.
- Nem tudom. Nem bízom benne.
- Pedig bízhat.
Egyszerre fordultak hátra valamennyien.
Alig néhány méternyire tőlük terepszín ruhába öltö-
zött férfi, és mellette egy nő állt, csípőre tett kézzel.
Al-Bakr professzornő a szája elé kapta a kezét, és
nagyot sikított meglepetésében.
- Allahra! Jól látok? Julia?
A molett asszony kitárt karral közeledett Laila felé.
- Keblemre, professzorok gyöngye!
Eusebio Escobar lehajította a hátizsákját a fűre, és
maga is mellé roskadt.
Az Angol előhúzta a pipáját, és a szájába dugta.
- Isten hozta a csapatban, Eusebio.
Escobar az Angolra nézett. Mintha nem látszott vol-
na a szemében a fene nagy lelkesedés, hogy itt lehet.
- Hát hogy valóban az Isten hozott-é ide, nem tu-
dom. De hogy az ördög visz el, abban majdnem biztos
vagyok.

18.
Ismét a nagy sátorban gyűltek össze. Az Arenal mintha
megelégedett volna a reggeli ébresztővel, megnyugo-
dott, még a pipázást is abbahagyta. Csak a kráter alatti
repedésekből szálldostak gőzpamacsok az ég felé.
Mindannyian Julia van der Haast hallgatták. A pro-
fesszor asszony sápadt volt, meggyötört arcú, látha-
tóan ideges. Escobar nemkülönben.
Az Angol érezte az asszony vergődését, de nem mert
szólni neki. Várta, hogy ő maga kezdje a beszélgetést.
Cartwright bemutatta Juliának azokat, akiket még nem
ismert. Az asszony mosolyogni próbált, de nemigen
akart sikerülni neki. Tony biztos volt benne, hogy nem
is hallja a szavait. Amikor elhallgatott, Julia végigné-
zett rajtuk, majd halkan megszólalt.
- Ne haragudjanak rám, de... egészen kivagyok.
Nem azért mondom, hogy sajnáljanak, inkább azért,
hogy ha történne valami velem... akármi... Azt hiszem,
közel járok ahhoz, hogy elveszítsem önmagamat.
- Pihennie kellene, Julia - mondta részvéttel az An-
gol.
- Maga is tudja, hogy nem lehet. Nem lehet, mert
nem hagynak. Ők választottak ki engem, és csak akkor
szabadulhatok meg tőlük, ha ők már nem lesznek.
A főpap egész éjjel beszélt hozzám. Egy teherautó pla-
tóján ültem, és azt hittem nem érem meg a reggelt.
Kérleltem, hogy hagyjon békén, de nem hagyott. Azt
mondta, vigyáz rám, és csak annyira vesz igénybe,
hogy ne haljak bele. Nem tudom, honnan ismeri a tű-
rőképességem határát. Lehet, hogy hazárdotjátszik ve-
lem.
Eusebio gyengéden a kezébe vette az asszony kezét.
- Nem lesz semmi baj, Julia.
- Bízom benne. Szóval, mint mondottam, a főpap
beszélt hozzám, én pedig úgy éreztem, hogy minden
egyes pillanat, amíg a kommunikáció tart köztünk, kö-
zelebb hozza halálom óráját. Bár... azért némi re-
ményt is csepegtetett a szívembe. Azt ígérte, ha ennek
vége, többé már nem kell a rendelkezésükre állnom.
Valami véget ér mindörökre.
- Remélem, nem a világra gondolt - sóhajtotta Al-
Bakr.
Julia megrázta a fejét.
- Inkább saját magukra. De nem ezzel kezdődött a
beszélgetésünk. Azt mondta, szüksége van rám, mert
senkivel nem tud úgy eltársalogni, mint velem. Ami
azt illeti, elég egyoldalú a kommunikációnk. Ő beszél
hozzám, én pedig kénytelen vagyok végighallgatni, ha
akarom, ha nem. Hát ezért vagyok ennyire kiborulva.
Remélem, lesz annyi erőm, hogy elmondjam mindazt,
amit hallottam tőle. Adna valaki egy pohár vizet; ké-
rem?
Többen is ugrottak, majd amikor már a kezében volt
a vizespohár, sírva fakadt.
- Istenem, miért éppen én? Miért éppen én?
Cartwright oda akart lépni hozzá, de Escobar egyet-
len szemvillanással megállította. Az asszony megtö-
rölte a szemét, ivott, majd visszaadta a poharat.
- Először... önmagukról beszélt. Azt mondta, any-
nyit tudnak csak az őseikről, amennyi a kollektív em-
lékezetükben megmaradt. Írásuk nem volt, sőt még je-
leik sem, amelyekkel fel lehetne idézniük a múltat. De
azért sok mindenre emlékeznek. És a kövek is beszél-
nek hozzájuk. Sok helyen vannak elrejtve a nézőkö-
veik. A kiválasztottak odamennek hozzájuk, és megné-
zik őket. Erre eszükbe jut sok minden, ami úgy egyéb-
ként bennük van, csak már nem emlékeznek rá. Mi,
emberek, azt mondanánk, hogy kollektív tudattalan-
jukból bányásszák elő a múltjukra utaló információ-
kat.
- Vajon a Tikalban lévő vésett kövek is ilyen néző-
kövek lehetnek? - kérdezte az Angol.
- Erről a főpap nem beszélt, Sir Winston. A nézőkő
különben úgy viselkedik, mint a súgógép. Ránéznek a
rajta található, vésett ábrára, és sok elfelejtett emlékük
felidéződik bennük. Így emlékeznek a múltjukra. A fő-
pap szerint valaha régen, amikor az őseik éltek, más-
milyen volt a világ. Könnyedén be tudták lélegezni a
levegőjét, nem bántotta a tüdejüket, mint most, és a
bőrüket sem sértette. Feltehetően másfajta volt a leve-
gő összetétele, amit viszont mi nem bírnánk elviselni.
De nemcsak ők voltak értelmes lények akkoriban a
Földön, hanem mások is. Emlékezetük, sajnos, csak az
óriásokat őrizte meg. Az óriások okosabbak voltak ná-
luk - okosabbak mindenkinél. És hatalmukban tartot-
ták őket. Nem bántották a kicsiket, egyszerűen csak
uralkodtak az agyukon. Ők azonban fel akartak szaba-
dulni az óriások hatalma alól: számtalanszor fellázad-
tak ellenük, és néha le is győzték őket. De igazi nagy
győzelmet soha nem voltak képesek aratni felettük.
Mígnem egyszer aztán történt valami, ami az óriások
pusztulásához vezetett. Emlékezetük csak annyit őr-
zött meg erről, hogy az óriások sorra megbetegedtek és
elpusztultak. Valószínűleg a levegővel történt baj. Ta-
lán megváltozott az összetétele, amihez aztán nem vol-
tak képesek alkalmazkodni.
Az óriások tudták, hogy elpusztulnak. Ezért pusztu-
lásuk előtt minden tudásukat a koponyákba zárták. Azt
szerették volna, hogy az utánuk következő értelmes lé-
nyek tanuljanak belőle, és ne kövessék el ugyanazokat
a hibákat, amiket ők. Hogy mik voltak ezek a hibák,
arról természetesen a kicsiknek fogalmuk sincs. Mint
ahogy arról is csak igen kevés, hogy milyen informá-
ciókat rejtenek a koponyák. Azt azonban tudják, hogy
a kristályfejek nemcsak információkat adnak, hanem
gyűjtenek is. Ennek használatát a kicsik is megtanul-
ták. Csak a régi, az óriások által beléjük táplált adatok-
hoz nem sikerült hozzájutniuk.
Az óriások kipusztulása után számukra is eljött a
végítélet napja. Erről sem tudnak jószerével semmit.
Nem tudják, mi okozhatta a tragédiát. Csakhogy ők, a
kicsik, nem pusztultak ki az utolsó szálig, mint az óriá-
sok. Jó néhányan túlélték a katasztrófát, és azóta a Föl-
dön élnek, a következő értelmes kultúrától, az emberé-
től elrejtett helyeken. Soká - sok ezer évig - azt ter-
vezgették, hogy legyőzik az embereket, és ismét soka-
sodni kezdenek a Földön: egy immár óriások nélküli
világban ők lesznek mindenek urai. Eközben régi szo-
kásaikat gyakorolták: évezredeken át az emberekre va-
dásztak, és feláldozták őket a Holdnak. Emellett gyűj-
tötték az információkat az emberekről. Az informá-
ciószerzésben a koponyákat használták fel. Nem volt
nehéz megtalálni őket, hiszen az óriások azt akarták,
hogy az utánuk következő értelmes lények könnyen
rájuk bukkanhassanak. Most azonban kénytelen kije-
lenteni - ennyi idő után - hogy nem sokra mentek ve-
lük. Az óriások által beléjük táplált információkhoz
nem sikerült hozzájutniuk, a koponyák viszont lassan
megölik őket. Birtoklásuk egyenlő a halállal - leg-
alábbis, számukra. Nem tud másra gondolni, mint arra,
hogy az óriások tisztában voltak vele: egyszer, valami-
kor az irdatlanul távoli jövőben meg fog születni az
ember. Neki szánták a koponyák tartalmát. Az ember
nem betegszik meg tőlük, csak az, aki illetéktelenül
akarja birtokolni a tudást. Arra gondol, hogy ők, a ki-
csik, valamennyien halálra vannak ítélve. Az óriások
ítélték őket halálra. A végzet előbb-utóbb beteljesedik
rajtuk. Most már valamennyien betegek, és nem is va-
lószínű, hogy meggyógyulnak. Az óriások végül is ha-
láluk után semmisítik meg őket.
A kicsik nagyobbik része megpróbált kiegyezni az
emberekkel. Ó, a mostani főpap belátta, hogy csak úgy
maradhatnak fenn tovább, ha megfelelő helyet találnak
maguknak,. ahol az emberektől támogatva élhetik a sa-
ját életüket. Ez persze, azt jelenti, hogy le kell monda-
niuk egyes szokásaikról, például az emberáldozatról
is. Le is mondtak volna róla... csakhogy az egyezség
megkötése után rájöttek, hogy így is, úgy is halálra
vannak ítélve. A kihalásukhoz vezető folyamat az
utóbbi időben drámaian felgyorsult. Sajnos hiába kö-
töttek az emberekkel egyezséget, hamarosan már nem
lesz, aki betartsa.
Ekkor közülük sokan azt mondták, hogyha már
úgyis meg kell halniuk, éljenek a halálukig kicsikhez
méltó módon. Mondják fel az emberekkel kötött szö-
vetséget, vadásszanak, és mutassanak be emberáldoza-
tot az ősi isteneiknek. Búcsúzzanak méltón a Földtől.
Sajnos ezek a kicsik alkotják már a többséget. Azok,
akik még mindig ragaszkodnak a szerződéshez, keve-
sen vannak. Ő természetesen ezek közé tartozik.
Azt mondta, azt is tudja, hogy az emberiséget nagy
veszély fenyegeti, bár nincs tisztában vele, micsoda.
Ez nincs benne a tudattalanjukban. Csak annyit tud,
hogy a veszély az emberek létét fenyegeti. Ő maga se-
gítene megakadályozni a katasztrófát; ha tudná, mi az.
De nem tudja.
A koponyák azonban tudják. Ők sajnos nem voltak
képesek kinyerni belőlük a megfelelő információkat.
Hátha az embereknek sikerül. Bár ő inkább azt hiszi,
hogy az óriások mindenre gondoltak. Feltételezték,
hogy a sok-sok millió évvel utánuk következő értel-
mes lények nem fognak boldogulni a koponyákkal,
ezért úgy készítették el őket, hogy azok maguktól cse-
lekedjenek. Az embereknek nem kell semmit csinál-
niuk, csupán várniuk. A koponyák teszik a maguk dol-
gát. Ő abban tud segíteni - és ezt a segítséget már meg
is adta - hogy megvédi azokat, akik a koponyákat
hozzák.
A főpap szerint az elkövetkező események az Are-
nal vulkán környékén játszódnak majd le. Bár azt nem
tudja megmondani, hogy az Arenal az egyetlen kivá-
lasztott hely-e a Földön - ő azt hiszi, hogy nem. Az
óriások számtalan tűzhányóban számtalan olyan esz-
közt rejtettek el, amelyek segíthetnek az embernek a
fennmaradásáért vívott harcában. Hogy milyen eszkö-
zök ezek, nem tudja. De mi időben meg fogjuk tudni.
Végezetül figyelmeztetni szeretné az embereket,
hogy társainak az a része, amely úgy akar kivonulni az
életből, hogy utoljára még jól kivadássza magát... nem
fog lemondani az emberiség elpusztításáról. Azt fon-
tolgatják magukban, hogy magukkal viszik az embere-
ket is a halálba. Ő megpróbálja ezt megakadályozni,
csak sajnos, nem tudja milyen eredménnyel végződik
majd a próbálkozása. Mindenesetre azt tanácsolja az
embereknek, ha mind a tizenhárom kristálykoponya
összegyúlik, hagyják őket cselekedni. Ami őt magát
illeti, sajnos beteg: úgy érzi nincs sok ideje hátra. Na-
gyon sajnálja, hogy olyan világban kellett élnie, amely
már nem az övé. Jó lett volna akkor régen, az ősei kö-
zött. Csak hát a létnek mindig vannak nyertesei és
vesztesei. Sajnálja, hogy ő ez utóbbiak közé tartozik.
Julia van der Haas megállt, sóhajtott néhányat, le-
törölgette a verejtéket a homlokáról, és ivotfl néhány
korty vizet.
- Ennyi - mondta aztán körbepillantva. - De ez is
legalább öt évet vett el az életemből.
Paddington széttárta a karját, és akkorákat nyelt,
hogy csak úgy kopogott az ádámcsutkája.
- Hát... ha nem lettem volna magam is jelen, ami-
kor megtaláltuk ezeket a köveket, és ha nem ismerném
Sir Winstont, azt hinném, hogy közveszélyes őrültek
közé keveredtem.
- Akkor most... mit tegyünk? - kérdezte Peters pro-
fesszor az Angolra pislogva. - Mit csináljunk, Winston?
Az Angol kihúzta a zsebéből a pipáját, és a szájába
dugta.
- Várunk - mondta aztán tömören.
- Mire?
Az Angol biccentett.
- Hogy ideérkezzenek a koponyák. Arra.

19. -
Késő délután teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk.
Érezték, hogy tenniük kellene valamit, de nem tudták,
mit. Julia van der Haast hiába is faggatták, nem tudott
többet mondani, mint amit már megtudtak tőle. Érez-
ték, hogy olyan erők munkálkodnak a közelükben,
amelyek jóval hatalmasabbak náluk, és aligha fogják
bármikor is megérteni őket. Talán ha az óriások közül
élték volna át néhányan a katasztrófát!
Ismét a nagy sátorban ültek, és csüggedten néztek
maguk elé. Csak ritkán szólaltak meg: már nem volt
igazán miről beszélniük.
- Azért szerencsénk van - mondta egyszer csak
Tony Cartwright. - Ha valóban a póluscsere okozza a
bajt... és ha az óriások nem gondoltak volna ránk, ki-
halna az emberiség.
Az Angol ekkor olyat mondott, hogy majd hanyatt
estek tőle.
- Egyáltalán nem biztos, hogy az óriások ránk gon-
doltak.
- Akkor... kire? - kérdezte Steve Zombory.
- Talán másokra. Más értelmes lényekre. Akik majd
utánunk következnek.
- És a koponyák?
- Lehet, hogy... a főpap nem jól látja az eseménye-
ket. Talán a koponyák nem is akarnak nekünk segíteni.
Hiszen nem látunk egyet sem belőlük.
Szó, ami szó: az Angol is kezdte elveszíteni az opti-
mizmusát.
- Nem kéne valamit kezdenünk... a kövekkel? -
kérdezte a kezeit tördelve Al-Bakr professzornő.
- Mire gondol? - tudakolta Alec Ferguson.
- Nem is tudom. Talán valahogy... elrendezhetnénk
őket. Azon a rajzon, amelyen a koponyák láthatók, bi-
zonyos rendben állnak.
Zombory megcsóválta a fejét.
- Tudja, hány tonna egy ilyen monstrum, Laila?
Még ha darunk lenne, sem bírnánk velük.
Elhallgattak, és ismét maguk elé meredtek.
Az Angol arra gondolt, hogy a legkegyetlenebb do-
log, ami embert csak sújthat, a hosszú-hosszú várako-
zás.

20.
Kati Lénárd az utóbbi napokban egyre gyakrabban
gondolt rá, hogy itt kellene hagynia Costa Ricát. Egész
nyárra kifizette a szobáját, bármikor visszabújhat a
fészkébe. Ugyanakkor több dolog is visszatartotta a
hazatéréstől. Az egyik, hogy úgy érezte: talán soha
többé nem lesz részese olyan kalandnak, amelynek
most a közepében csücsül. Az a három hét, amely
Ruth eltűnése óta futott el, döntő fordulatot hozott az
életébe. A vidám, felelőtlen ifjúkor, amelyben addig
élt, amíg meg nem találták a hatalmas köveket, és Ruth
kámforrá nem vált, mindörökre eltűnt. Felnőtt lett, és
megöregedett. Ráadásul mindkettő egyszerre.
Amióta Tony felvilágosította róla, hogy mire megy
ki a játék, hogy talán az ő kezükben van a Föld élővilá-
gának - beleértve az emberiségnek - a sorsa, rogya-
dozni kezdett a teher alatt. Egyszeriben olyan informá-
ciótömeg szakadt rá, hogy alig volt képes elviselni a
súlyát. Mintha beszívta volna egy Harry Potter könyv,
és egy másik világban találta volna magát, ahol a va-
rázslat és a valóság között olyan vékony a fal, hogy át
lehet látni rajta. Egyik pillanatban még a valóságban
sétálgat - ez az Arenalt, a köveket, a sátrakat és a fákat
jelenti - a következőben pedig olyan világban, amely
ki tudja, hány millió évvel ezelőtt a semmibe veszett.
Óriásokat és törpéket lát maga előtt, akik ádáz csatákat
vívnak egymással. Repülő lándzsákat lát és varázsko-
rongokat, soha nem sejtett méretű állatokat. És mind-
ezt nem egy másik bolygón, másik időben és másik di-
menzióban, hanem itt a Földön, ahol akkor még az em-
beriség gondolata sem létezett.
Összerezzent, és majdnem segítségért kiáltott, ami-
kor halkan kopogtak.
- Ki az? - kérdezte kezébe kaparintva a kését. Bár
tisztában volt vele, hogy nem sokra menne konyhaké-
sével a kicsik ellen, inkább magát akarta bátorítani a
késszorongatással.
- Tony - mondta az ismerős hang.
Miss Lénárd szívét melegség öntötte el.
Tony - nos, igen! Ez is azok közé a problémák közé
tartozott, amelyeken el kellett gondolkodnia. Mert-
hogy elérkezett egy olyan határvonalhoz, amely előtt
vagy megtorpan, és visszafordul, vagy átlép rajta. De
valamelyiket feltétlenül meg kell tennie.
Amikor idáig jutott, beugrott az agyába Wolfgang
képe. Wolfgang német volt, és geológushallgató. Első
éves korában költözött össze vele - ezért el is kellett
hagynia azt a házat, amelyben jó néhány társával
együtt lakott. Néhány hónap után aztán észre kellett
vennie, hogy megcsalják. Így egyszerűen, ahogy ki-
mondja. Többen is figyelmeztették, hogy vigyázzon,
mert Wolfgang másokkal is viszonyt kezdett.
Némi várakozás után szólt Wolfgangnak. Legna-
gyobb meglepetésére a fiú nem is tagadta a dolgot. In-
kább arra próbálta meg rábeszélni Katit, hogy mind-
ezek ellenére maradjanak együtt, és éljenek amolyan
nyitott kapcsolatban. Ő sem bánja, hogy Kati kivel jár,
de Kati se érdeklődjön az ő dolgai iránt. Ha összejön-
nek néha, szép éjszakákat tölthetnének együtt.
Kati még aznap beköltözött a kollégiumba. Több-
ször is önvizsgálatot tartott, hogy felmérje, mekkora
rombolást végzett a lelkében a viszony - akkor úgy
érezte, semmilyet. Csalódott a iuban, de hát, istenem,
van ilyen. Jobb, ha egyelőre elfelejti a srácokat, és in-
kább a tanulásnak szenteli magát.
Csak most, amikor felbukkant az orra előtt ez a ked-
ves, okos Tony Cartwright, érezte, hogy nem egészen
jött be az elképzelése. Bizony, hogy nem múlt el a
Wolfgang okozta csalódás! Úgy is mondhatná, hogy
beköszöntött nála a jégkorszak: lelke vastag jégtakaró
alá került. A tanulásba is csak azért temetkezett bele,
hogy ne kelljen a mit és miért felől kérdezgetnie önma-
gát. Arról nem is beszélve, hogy meg akarta óvni a lel-
két egy újabb csalódástól.
Amióta azonban megismerte Tony Cartwrightot,
úgy érzi, hogy a jégtakaró rohamos olvadásnak indult.
Mintha elérte volna őt is a globális felmelegedés.
Istenem, istenem, mit csináljak? Hiszen nem is is-
merem... Legalább tíz évvel idősebb nálam... Tu-
dós... azonkívül azt is tudom róla, hogy kommandós
volt, vagy hírszerző, vagy CIA-ember, mit tudom én.
Éppen nekem való egy ilyen kapcsolat...? De mit te-
gyek, uram isten, ha egyszer nem tudok ellenállni neki.
Jaj, istenem, félre ne értsd valahogy ezt az ellenállni
szót. Hiszen alig kell valaminek ellenállnom; még a
kezemet sem fogta meg eddig, csak baktat mellettem,
és mindenféléről beszél. Én meg; mint a száraz sző-
nyeg a ráöntött juharszörpöt, iszom minden szavát. Jaj,
hova vezet ez, istenem?
Természetesen eszem ágában sem lesz bármiféle
kapcsolatba is lépni vele. Olyan kapcsolatba. Nem
akarok újra valakihez tartozni, nem akarok lefeküdni
senkivel, nem akarok, nem akarok, nem akarok... !
- Hé! Kati! Nincs kedved sétálni egyet?
Nem, nem, nem! - sikoltotta a lelkében a félelem. -
Nem, nem, nem!
- Miért ne? - mondta aztán hangosan. - Úgyis
olyan kellemes az éjszaka...

21.
Amint elhagyták a sátrakat, az Arenal felé fordultak.
Felettük ott magasodott az óriás gőzfelhőkbe vesző
tömbje.
Ezen az estén az Arenal hallgatott, mintha belefáradt
volna az egész napos morgásba és pöfögésbe. A szoká-
sos gőzfelhők azonban ott kavarogtak a kráter felett, s
eltakarták a csillagokat. Odafent magasan, majdnem a
felhők magasságában vékony, piros ér csillogott: a
frissen kiömlő láva, amely azonban mielőtt a tűzhányó
lábához ért volna, kihűlt és megfeketedett.
- Félelmetes - suttogta a lány. - Ilyenkor az az érzé-
sem, hogy az életünkkel játszunk.
- Hát... lehet benne valami - morogta Cartwright. -
Kicsit szégyellem is magam érte, de nem igazán ked-
velem a tűzhányókat. Jó néhány kitörésről hallottam
már, amelyek... hm... meglehetősen váratlanul jöttek.
A lány bátorítón rámosolygott.
- Nem eszik azért olyan forrón a kását. Számos elő-
jele van annak, ha egy vulkán ki akarna törni.
- Például? - tudakolta Tony.
- Például enyhén remegni kezd a föld. Több leírás-
ban olvastam, hogy a mit sem sejtő későbbi áldozatok
napokkal a kitörés előtt rengéshullámokat érzékeltek.
Tony Cartwright ettől aztán kissé el is fehéredett.
Még szerencse, hogy alig lehetett látni a holdfényben.
- Hát ez... nem valami megnyugtató - nyögte. Nem
merte elárulni a lánynak, hogy egyfolytában úgy érzi,
mintha kígyókon járna. A föld alig észrevehetően moz-
golódott a talpa alatt.
- Azonkívül - folytatta a lány - hőhullámokat is
érezni lehet.
Ebben a pillanatban mintha meleg szél támadt volna
az Arenal felől. Tony nem tudta, hogy mi a különbség
a hőhullám és az Arenalról érkező légáramlatok kö-
zött, mindenesetre gyanús volt neki a dolog, nagyon
is az.
- A furcsa zajokról már nem is beszélve.
Kati még be sem csukta a száját, máris halk, fütyülő
hang támadt a közelükben.
- Mi volt ez? - kapta fel a fejét a lány:
- Mi... csoda? - nyögte Tony:
- Mintha... füttyszót hallottam volna.
- Én nem hallottam... semmit.
Halk, hajókürt búgásához hasonlító tülkölés fújta el
a füttyszót. Másodpercekig kavargott körülöttük, majd
magukra hagyta őket. Tony mindeközben ismét érezte
a föld mozgását a lába alatt.
- Te nem érzed? - kérdezte önkéntelenül is a lányt.
- Mit?
- Mozog a talaj.
- Csak képzelődsz, Tony.
- Hát... meglehet - igyekezett megnyugtatni magát
Cartwright. - Milyen jelei vannak még a közeledő ki-
törésnek?
A lány felemelte a kezét, és számolni kezdte az uj-
jain.
- A hangot már említettem, a földmozgást is, a hő-
hullámokat is, a iávaömlést nem kell említenem, mert
az folyamatos, nem beszéltem még a repülő kövek-
ről...
Még be sem fejezte a mondatot, máris megérkezett
az első kő. Igaz, csak kisebb törmelék volt, és az sem
volt egészen biztos, hogy az Arenalról érkezett-e.
- A fenébe is... ! - kiáltotta Cartwright, amint ko-
pogni kezdtek körülöttük a kődarabkák. Önkéntelenül
is felnézett az égre. Amikor aztán egy égi jövevény az
orra hegyén koppant, elkapta a lányt, földre rántotta, és
a feje fölé tartotta a karját. Miss Lénárd rémülten szu-
szogott a védőernyő alatt.
- Jézusom, ez... mi volt? - nyöszörögte. - Ez mi
volt?
- Az Arénal ajándéka - nyögte vissza Tony.
A lány kibújt a karja alól, és óvatosan megsimoga-
tott egy melléjük gördült kődarabkát.
- Az... nem lehet!
- Micsoda? - rémüldözött Tony.
- Nem a vulkán dobta ki magából.
- Akkor hogyan került ide?
- Azt nem tudom, de ez... hideg. És ez is. Különben
is... roncsolt kő. Aligha vulkánból érkezett.
- Úgy érted... dobál valaki bennünket?
-Gőzöm sincs róla.
Felálltak, és leporolták a ruhájukat. Közben gyana-
kodva pislogtak a hegyre. A lány megcsóválta a fejét.
- Hát ha még szagot is éreznénk... ideje lenne me-
nekülőre fogni a dolgot.
- Milyen szagot? - lihegte Cartwright. Nem volt
gyáva pasas, éppen ellenkezőleg, az Arenal azonban
megviselte az idegeit. Éppen úgy, mint Keny nyulai.
Álló évig lakott Kerryvel és tizenegy nyulával; a vé-
gén már azt hitte, hogy maga is nyúllá változik. Azóta,
ha az éjszaka kellős közepén verejtékezve ébredt, biz-
tos lehetett benne, hogy Keny nyulai kergették.
- Kénhidrogén, ilyesmi.
Cartwright éppen azt akarta mondani, hogy a szagok
zavarják legkevésbé, amikor orrába csapott a dögletes
bűz. Kiáltani akart, de a szörnyűség olyannyira kapar-
ta a torkát, hogy csak buborékolni tudott, mint a vízbe
esett macskakölyök.
Kati felé akarta nyújtani a karját, és megkérni, hogy
ha lehetséges, állítsa le a borzalmak felsorolását, ami-
kor egyszerre csak elszabadult a pokol. Az egyik pilla-
natban még bűzfelhők kavarogtak körülöttük, aztán
mintha egy láthatatlan kemence ajtaját nyitották volna
ki, forró légáramlatok zúdultak rájuk. Az áramlatok
ezúttal olyan erősek voltak, hogy leverték őket a lá-
bukról. Az első lökések után Kati Tonyba kapaszko-
dott. Együtt zuhantak a földre, méghozzá olyan hirte-
len, hogy Kati fájdalmasan felkiáltott. Érezte, hogy be-
leszúr valami a combjába, torka égett, mintha parazsat
nyelt volna. Látta, hogy Tony is a nyakát fogdossa, és
kidülledt szemekkel próbál a fülébe kiáltozni valamit.
A forró szél azonban nem engedte. Úgy kitépte Tony
karjai közül, mint a már amúgy is kihullani szándéko-
zó tollat a hattyú szárnyából az esti légáramlat. Hatal-
mas erő feszült neki, s úgy végiggörgette az Arenal ol-
dalán, mint az ördögszekeret a pusztai vihar. Arca elé
kapta a kezét, hogy védje a szemét. Közben hatalmas
dörrenéseket hallott, mintha valódi vihar tört volna rá-
juk. Egyetlen pillanatra merte csak kinyitni a szemét -
az Arenal fekete tömbje a világító csíkokkal az oldalán
mintha táncra kerekedett volna.
Végtelen időkig tartó hengergőzés után nekicsapó-
dott egy hatalmas kőnek. Szinte biztos volt benne,
hogy az egyik koponya-monolit fogta fel a testét. Kiál-
tani akart, ordítani; hogy merre van Tony, de akárhogy
is nyitogatta a száját, nem jött ki hang a torkán.
A rettenetes vihar egyre forróbb lett, mintha egy
szörnyű maja isten fújta volna rájuk lángoló dühét. Is-
mét felvillantak a fények. Ezúttal már nem vörös vagy
sárga színűek, hanem kékek és zöldek. Kati Lénárd va-
lahogy biztos volt benne, hogy a fények nem az Are-
nalból jönnek, nem is az ég magasából, hanem a kör-
nyezetükből. Mindenből, ami csak körülöttük látható:
a kövekből, a földből, talán még a fákból is. Zöldeskék
ragyogás fogta körül őket a hőséggel és a széllel keve-
redve.
Újra megmozdult a föld, és megmozdultak a kövek
is. Az a hatalmas monolit, amelynek az oldalánál he-
vert, s amelyről nemrég még ő fejtette le a védőburkot,
egyszerűen felszállt a levegőbe. Eles, kétségbeesett si-
koly szakadt fel belőle, amikor észrevette, hogy a kő-
höz tapadva maga is a levegőbe emelkedik.
Úgy érezte magát, mint Dorothy, amikor az Ózban
magával ragadta a tornádó. Pörgött-forgott odafent; hol
maga alatt látta az eget és a csillagokat, hol a feje fe-
lett. Az Arenalt is látta a maga fenyegető feketeségé-
ben. Ezúttal már nem mozgott, nem hajladozott - mint-
ha árgus szemekkel az ő mutatványát figyelte volna.
Ekkor Kati Lénárdba villámcsapásszerűen vágott
bele a felismerés; minden bizonnyal élete utolsó má-
sodperceit éli. Az Arenal kitört, nem is vitás, ő pedig
mivel a biztonsági sávon jóval belül tartózkodik, meg-
hal. Csak még azzal nem volt egészen tisztában, hogy
hogyan. Vagy lezuhan, és a nyakát töri, vagy rágurul a
hatalmas kő, amellyel együtt szálldos a levegőben,
vagy a hőhullám tépi darabokra a tüdejét, vagy a ki-
áramló gáz öli meg. Lehet válogatni - egyik jobb, mint
a másik.
Válogatásra azonban már nem maradt ideje. Egy-
szerre csak a túlvilág helyett a földön találta magát.
Olyan lágyan hullott le, mintha ejtőernyővel érkezett
volna. A hatalmas koponya ott terpeszkedett közvetle-
nül mellette. Egyetlen pillanatra elfogta a kétség, hogy
talán nem is repült. Lehet, hogy beverte a fejét, és csak
álmodta az egészet?
Amikor sikerült annyi erőt összegyűjtenie, hogy fel
tudott ülni, egészen másfajta világot talált maga körül,
mint percekkel azelőtt. Nem érezte a bűzt, nem érzett
forróságot, nem remegett a lába alatt a talaj, a fényfel-
villanásokat és a zöld ragyogást nem látta - s ami a fő,
nem repült. A monolit mellett ücsörgött az apró köve-
ken, és megpróbálta.telepumpálni a tüdejét levegővel.
Álmodott - gondolta. - Nem is vitás, hogy álmo-
dott. Csakhogy akkor hogy a fenébe került ide, a kö-
vek közé? Merthogy itt van, és nem az ágyában, ahhoz
kétség sem férhet.
Ekkor döbbent rá, hogy egész teste merő fájdalom.
Mintha baleset érte volna. Villámsebesen felötlött ben-
ne a gondolat, hogy alighanem megtalálta a történtek
okát: balesetet szenvedett, ott fekszik valahol az autó-
roncsok között, és az utolsó perceit éli. Vagy megúsz-
ta? Mindenesetre, fura álma volt. Azt álmodta, hogy az
Arenal nevű vulkán közelében... Costa Ricában... és
egy szimpatikus, kedves fiút is álmodott... igaz, kicsit
öreg hozzá, és Tony Cartwrightnak hívják, lehet már
vagy harmincöt éves... Istenem, hogy miket össze tud
álmodni az ember!
- Katűűí! Katűűí!
Akkorát csuklott, hogy megfájdult tőle a torka. Hi-
szen ez Tony Cartwright! Mégsem álom lenne az álom?
- Katűűí! Miss Lénárd!
Ekkor öntötte el igazán a fájdalom. Mindene sajgott;
pályázatot kellett volna kiírnia a testrészei számára,
hogy eldöntsék, melyikük is lüktet jobban. Egyelőre
nem volt nyerő közöttük - valamennyi egyformán
gyógyszer után jajgatott.
Még mindig nem volt képes rá, hogy visszakiáltson
Tonynak. De nem is volt szükség rá. Éppen akkor,
amikor megpróbált felemelkedni, Tony felbukkant a
közelében. Ha valóban Tony volt az a tépett ruhájú
madárijesztő, aki feléje közeledett. És ha bizonytalan
tántorgását egyáltalán közeledésnek lehet nevezni.
Még a holdfény is mintha megrettent volna tőle: csak
tisztes távolságból, a háta mögé bújva követte a moz-
gását.
- Hol vagy... Katűű?
A hangja mindenesetre Tony Cartwright hangja volt.
Némi furcsa mellékzörejekkel, az igaz, Mintha lenyelt
volna egy szájharmonikát és egy cirpelő kabócát, s a
kettő kétségbeesettjajgatását a saját hangjával keverte
volna.
- Itt... va...
- Jézusom!
Cartwright odatántorgott hozzá, és úgy esett össze
mellette; mint a cirkuszi bohócok. Merev lábakkal,
merev derékkal.
A lány lihegett, és odabújt hozzá. Ami közben meg-
ütötte lehorzsolt, vérző orrát, hát az bizony egyáltalán
nem az a kellemesen vonzó férfikölni-illat volt, ame-
lyet megszokott. Nem tudta, ma mivel kente be magát
Tony, de a domináns szag, amit érzett, a záptojásé volt,
némi verejtékkel fűszerezve. És mégis hozzábújt, és
egyre szorosabban ölelte magához a férfit.
-Jaj, istenem, Tony! Jaj... istenem! Mi történt ve-
lünk? Mi történt...?
Csend volt, már az Arenal sem mocorgott. Csak sa-
ját tüdejük zihálását hallgatták, és távoli, nagyon távo-
li kiáltásokat.
- Mi történt... Tony?
Tony is egyre szorosabban ölelte magához a lányt.
Aztán azt vette észre, hogy csókolja, ahol éri. Közben
sós íz szivárgott a szájába; Kati vére.
- Mi történt... Tony?
Tony Cartwright eltolta magától a lányt, hogy leve-
gőhöz jusson. Közben észre sem vette, hogy Kati visz-
szacsókolja.
- Nem tudom... Kati. Alighanem... kitört a vulkán.
A lány szeme villámgyorsan kitisztult. Főleg, hogy
kitörölgette belőle a port. Egyszeriben élesen látta ma-
ga előtt a mozdulatlan Arenalt. Semmiben sem külön-
bözött attól az állapotától, amelyet az égszakadás-föld-
indulás előtt mutatott.
A tűzhányó békésen pipázott, s. a vörös erecskék,
mintha még szelídebben folydogáltak volna az olda-
lán. A holdfény szelíden ragyogott, csupán a lávamező
mutatott szokatlan jeleket. Mintha valóban vihar szá-
guldott volna át a kőtörmelék felett. Néhol egyszerűen
elsöpörte őket - magára hagyva a megdermedt láva si-
ma felszínét - másutt pedig magas sáncokat épített be-
lőlük. Mintha megpróbálta volna a Nagy Falat, vagy
az ókori erődítményeket utánozni.
Kati sóhajtott, és megrázta a fejét.
- Nem... tört ki. Az Arenal... nem tört ki.
- Akkor mi volt... ez?
- Nem tudom.
Cartwright végignézett a lányon, aztán gyorsan be-
csukta a szemét. Nem is vitás; Katit valaki elcserélte
egy boszorkánnyal. És ő ezt a boszorkányt csókol-
gatta!
Azért mégiscsak illett megkérdeznie tőle, hogy van.
- Hogy vagy... Kati?
- Na mit gon... dolsz? Mintha végiggurult volna
rajtam az egyik... koponya. Bár meglehet, hogy való-
ban végig is gurult. Mindenesetre... jót repültem a le-
vegőben.
- Azt hiszem.:. én is.
- Te hogy kerültél oda?
- Belekapaszkodtam egy kőbe.
- Én is.
- Hogy képes egy ekkora kő. . repülni?
- Fogalmam sincs... róla.
- Megsebesültél?
- Úgy érzem... csupa horzsolás vagyok. Vissza kel-
lene mennünk...
- Alighanem te... csináltad.
A lány megdermedt.
- Én? Mit?
- Hát ezt az... egészet. Nem emlékszel? Megkér...
deztem tőled, mi van akkor... ha kitörni készül egy
vulkán, te pedig... felsoroltad a baljós jeleket. Ahogy
soroltad, egyik jött a másik után. Nem voltak az őseid
között varázslók, vagy... mi a fene?
- Istenem, Tony! - Kati a fejéhez kapott, miközben
kidülledt szemekkel arra a kőre bámult, amelynek a tö-
véből éppen akkor tápászkodtak fel. - Nézd csak,
Tony! Nézd a követ!
Tony Cartwright végignézett az óriási, ki tudja, hány
tonnás koponyán. Úristen, és ez a monstrum repült a
levegőben! Óriási mázlijuk, hogy nem nyomta halálra
őket. El kell húzniuk minél gyorsabban innen.
- Mit nézzek... rajta?
- Nézd a másikat!
Cartwright elfordította a fejét. A legközelebbi mo-
nolit ott állt alig három karnyújtásnyira tőlük. Valószí-
nűleg az egyikkel Kati repült, a másikkal ő.
- El kell tűnnünk innen... Kati... mert...
- Az a kő... nem ott állt!
Cartwright nem értette, mire céloz a lány. Hát per-
sze, hogy nem ott állt! Hiszen a szél vagy micsoda el-
fújta őket a helyéről.
- Gyere csak... Tony!
Cartwright érezte, hogy a lány elkapta a kezét. Majd-
hogynem felüvöltött fájdalmában. A lány berepedt kör-
me mélyen beleszántott a húsába.
- Gyere, Tony!
A lány vonszolni kezdte maga után. Együtt botla-
doztak felfelé az Arenal oldalán. Útközben nemegy-
szer megfordult a fejében, hogy nem buggyant-e meg
Kati, és nem a kráterhez akarja-e őrültségében felci-
pelni, de Kati hirtelen megállt, megfordult, és lefelé
mutatott.
Olyan diadalittasan szárnyalt a hangja, hogy Cart-
wright megrettent tőle.
- Ott... ott... odanézz! A köveket nézd!
Cartwright engedelmesen lenézett a tőlük jó ötven-
méternyire húzódó monolitokra. Aztán egyszerre azt
érezte, hogy a forróság, amelyről pedig már azt hitte,
hogy végérvényesen megszabadult tőle, ismét csak ott
dobol a torkában. Tüdeje is úgy verdesett a mellkasá-
ban, mint a fáradt madár szárnya.
A hatalmas monolitok - mind a tizenöt - lent feküd-
tek a törmelékköveken. Csakhogy már nem úgy; ahogy
korábban. Valahogy egészen másképpen. Akkor - a
szél és a földrengés előtt - a monolitok úgy hevertek
egymás mellett, ahogy egy régebbi kitörés felszínre
hozta őket. Ezúttal viszont valamennyi helyet változta-
tott. Furcsa alakzatot vettek fel: mintha egy ismeretlen
csillagképet mintáztak volna. Ráadásul a két gömb is
elfoglalta köztük a helyét. A demonstrációs tábla vi-
szont a többiektől viszonylag távol várakozott, mintha
az ő szerepe már véget is ért volna.
- Valami... elrendezte őket! - nyögte a lány.
- A vihar - bólintott Tony.
- És a fények.
- A szag.
- Mi volt ez, Tony? Istenem, mi volt ez?
Tony Cartwright megcsóválta a fejét, és magához
húzta a lányt. Kicsit félt, amikor az ajkához közelítette
az ajkát. Attól tartott, hogy a lány korábban nem is volt
a tudatában annak, mit cselekszik.
Nem volt oka aggodalomra. Kati Lénárd nem feled-
kezett meg semmiről.
Csak akkor rebbentek szét, amikor a monolitok és a
sátrak felől kiáltozás lármája szűrődött feléjük.
Kéz a kézben botladoztak le a hegyoldalon.
Az Arenal elégedett tűzfelhőket eregetett fel mögöt-
tük a levegőbe.

22.
Először Alec Fergusonba botlottak. Ferguson távcső-
vel fürkészte az Arenal oldalát. Mellette Da állt csí-
pőre tett kézzel. Neki nem volt távcsöve, mégsem pa-
naszkodott miatta. Cartwright meg volt győződve róla,
hogy szabad szemmel is jobban látja a vulkánt, mint
Ferguson távcsővel.
- Maguk kicsodák? - kapta el a szeme elől Alec a
messzelátót. - Az ördögbe is... honnan...?
Cartwright kinyújtotta a kezét, és alaposan hátba
verte.
- Érted jöttem, Alec. Viszlek le a pokolba!
Ferguson eltátotta a száját.
- Tony? Jézusom, mi történt veled? Ez meg ki?
- Tündérkirálynő volt, csak megcsókolta az Arenal,
és ettől boszorkánnyá változott.
- Uram atyám! Csak nem voltatok... odafent?
Pár perc múlva mindenki a nagy sátorban tolongott.
Julia van der Haas Cartwright sebeit kezelgette, mi-
közben egyfolytában kiabált vele.
- Életemben nem láttam még ilyen beszari kom-
mandóst! Csak egy kis bőrt csípek le innen az ollóval.
- De hiszen maga meg akar operálni!
- Fenét akarom... na, ne vinnyogjon már! Csak egy
kis fertőtlenítőt...
- Auuuuu!
Az Angol idegesen a szájába nyomta a pipáját.
- Mit csinál, Tony? - kérdezte némi ingerültséggel a
hangjában.
- Most éppen haldoklom, uram - nyögte Cart-
wright.
- Nem lehetne egy kicsit halkabban?
- Semmilyen szabály nem tiltja, uram, hogy akit kí-
noznak, az ne ordítson.
Az Angol szeme ekkor már a nyitva felejtett ajtón
járt. Többször is megmozdult a lába, ami alighanem
azt jelezte, hogy kedve lenne kimenni és körülnézni
odakint, de valamiért mégsem tette.
Egészen addig Julia van der Haas és Cartwright pár-
viadalát figyelte, amíg csak fel nem bukkant az ajtóban
Eusebio Escobar.
Az Angol szemmel láthatóan megkönnyebbült, amint
megpillantotta. Gyors mozdulatokkal megtömte a pi-
páját, hogy amint Escobar beszélni kezd, meggyújt-
hassa.
És Escobar beszélni kezdett. Leporolgatta a ruháját,
majd megszólalt.
- Összedőlt egy sátor, uram.
Az Angol körbepislogott. Nyilvánvalóan megpró-
bálta megállapítani, ki hiányzik közülük. Escobar
gyorsan eloszlatta az aggodalmát.
- Üres sátor volt, uram.
Az Angol meggyújtotta a pipáját, és a levegőbe
eresztett néhány karikát.
- Mi történt, Eusebio?
Escobar Juliára nézett, aki viszont nem nézett vissza
rá. Éppen egy kőszilánkot bányászott ki a tiltakozó
Cartwright nyakából.
- Mintha tornádó pusztított volna, Sir.
- Hm. Ezt hogy érti?
- Viszonylag kis területre korlátozódott a pusztítása.
Már ha egyáltalán pusztításnak nevezhetjük a történ-
teket.
- Mégis, mit látott, Eusebio?
Escobar megsimogatta sörtés állát.
- Az biztos, hogy nem normális szél volt, uram. Se-
hol másutt nincs nyoma, hogy ilyen erős vihar tombolt
volna. Körbejártam majd az egész Arenalt, de semmi
nem látszik, ami elvonult viharra utalna. Még egy le-
velet sem fújt le a fákról.
- Tehát?
- Ez a vihar csak itt dühöngött, uram, pár száz négy-
zetméternyi területen.
- Hm. És mit ért dühöngés alatt, Eusebio?
- Nézzen Miss Lénárdra és Tonyra, uram. Ezt.
- Látszik valami rendkívüli azon a néhány száz
négyzetméteren... azon kívül, hogy...
- Sok a törmelékfal. Látszik, hogy a szél ereje épí-
tette őket. A legérthetetlenebb azonban... de ezt úgyis
tudja már, uram.
- Azért csak mondja, Eusebio.
- Nos, hát az a helyzet, hogy a kőkolosszusok el-
mozdultak. Minden bizonnyal a szél mozdította el
őket. Mind a tizenöt elmozdult, és új helyet keresett
magának, ha szabad ezt mondanom.
Az Angol megkocogtatta a pipája fejét a körmével.
- Minden kő elmozdult?
-.Valamennyi, uram.
- Hm. Milyen messzire?
- Az attól függ. Kettő alig néhány méternyire. A töb-
bi azonban... hát, jó nagy utat tett meg.
- Meg tudná mondani, mi a legnagyobb távolság,
amit egy monolit megtett a vihar néhány perce alatt?
- Cirka száz méter, uram.
- Honnan tudja?
Escobar a zsebébe nyúlt; és egy apró, fekete tárgyat
mutatott az Angol felé.
- Megmértem, uram. Ez egy lézer-távmérő. Milli-
méternyi pontossággal határozza meg a távolságot.
- És az mekkora?
- Az említett esetben 102 méter és 21 centiméter.
Ennyit tett meg a monolit alig öt perc alatt.
Az Angol kivette a szájából a pipáját.
- Mekkora lehet a monolit súlya, Eusebio?
Escobar megvonta a vállát.
- Ezt nemigen tudom pontosan kiszámolni, Sir. Eh-
hez tudnom kellene a kő fajsúlyát, a méretoit...
- Csak úgy nagyjából.
- Legalább hatvan tonna, uram.
Az Angol visszatette a pipáját a szájába.
- Ön tehát azt állítja, Senor Escobar, hogy egy hat-
vantonnás kőtömb több, mint száz métert tett meg egy
alig öt percig tartó viharban a széltől hajtva? Ezt állítja?
- Én nem állítok semmit, Sir - tért ki a válasz elől
Escobar. - Én csak azt mondom, amit láttam. A mono-
lit kétségkívül száz méterrel odébb vándorolt. És a töb-
biek is elhagyták a helyüket, hogy másikat keressenek
maguknak. Mintha azt a feladatot kapták volna, hogy
elég volt a pihenésből, mindenki keresse meg végre a
helyét.
- Miféle helyét?
- Ez az, amit nem tudok, uram. Az volt az érzésem
odakint... hogy a kövek ez idáig nem jó helyen álltak.
- Hogyhogy nem jó helyen?
- Nem ott kellett volna állniuk, ahol álltak. Az Are-
nal kivetette őket magából... s a kövek ott állapodtak
meg, ahova a kitörés ereje kihajította őket. De ez a
hely nem az, ahova el szerettek volna jutni. Vagy el
kell jutniuk.
- Úgy beszél róluk, Escobar, mintha élőlények len-
nének.
Escobar megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, uram, de néha már magamról sem tu-
dom megmondani, hogy élőlény vagyok-e még, vagy
egy beprogramozott robot.
- Talán térjünk vissza a kövekre. Eszerint önnek az
az érzése, hogy a kövek új pozíciót foglaltak el, amely
alkalmas valamire. Ezt akarta mondani?
- Hát... nagyjából.
- A kövek, amikor kirepültek a vulkánból, véletlen-
szerűen foglaltak el valamilyen egymáshoz viszonyí-
tott pozíciót, amely azonban nem az a pozíció volt,
melyet... hm... valamilyen célnak az érdekében el
kellett volna foglalniuk? Eeee... attól tartok, nem fe-
jeztem ki magam egészen világosan.
- Rá se rántson, Sir - nyugtatta meg némi rosszmá-
júsággal Cartwright. - Volt alkalmunk megszokni az
elmúlt tíz év során. . . Jaaaaj !
- Az utolsó kőszilánk is kint van - büszkélkedett
Julia van der Haas. - Ki óhajtja még, hogy megműt-
sem? Vakbél kivételt is vállalok.
Az Angol szemrehányón nézett rá.
- Őrizzük meg a fegyelmezettségünket, ha kérhet-
ném. Ezek a jelenségek... hm... elgondolkodtatóak.
- Ez a legkevesebb - bólintott Escobar. - Nézze,
Sir, én nem tudom, ön mit akart mondani, csak azt tu-
dom, hogy én mit akarok. Nos, én azt mondom, hogy a
kövek hasonlatosak ahhoz, mint amikor egy mester ki-
dobál a műhelye elé egy halom alkatrészt, hogy az ud-
varon gépet rakjon össze belőlük. Egy olyan gépet,
amelyet fel lehet használni, mondjuk... kukoricadará-
lásra.
- Miért éppen arra? - tudakolta Steve Zombory.
- Mert ez jutott az eszembe. Szóval, a műhely tulaj-
donosa kihajigálta az alkatrészeket, majd mielőtt még
hozzájuk nyúlhatott volna, más, sürgősebb dolga tá-
madt. Elment a rokonaihoz - az alkatrészek pedig ez-
alatt ott hevertek, rozsdásodtak nagy összevisszaság-
ban. Ha valaki megnézte volna őket, eszébe sem jutott
volna, hogy a halom ócskavasból jól működő gépet le-
hetne összerakni. Csak az tudja, mi rejlik a darabok-
ban, aki a gépet megtervezte. Értik? Aztán egyszerre
csak megjött a műhely tulajdonosa, és elkezdte ide-oda
huzigálni az alkatrészeket. Egyiket a másikhoz illesz-
tette, és lássanak csodát: bizonyos idő elteltével kész
lett a kukoricadaráló! Azt hiszem, a mi esetünkben is
hasonló történt. Megérkezett a műhely tulajdonosa, és
elkezdte összerakni a gépet.
- Szakasztott ezt akartam mondani én is - biccentett
az Angol. - Bár azt az izé... kukoricadarálót talán ki-
hagytam volna. Mindenesetre nem rossz. Tetszik a ha-
sonlata.
- Köszönöm, uram.
Az Angol szívott egyet a pipáján.
- Ez pedig tudják, mit jelent, hölgyeim és uraim?
Mindenki hallgatott, csak Tony Cartwright szisze-
gett. Még mindig csípte a sebeit ajód.
- Ez azt jelenti - folytatta az Angol - hogy már
nem vagyunk egyedül. Megérkezett a műhely tulajdo-
nosa - ahogy Escobar barátunk szemléletesen lefestet-
te a helyzetet. Az a kérdés, vajon szót tudunk-e érteni
vele?

23.
Egész délelőtt a kövek között bóklásztak. Paddington
és Peters professzor valamint Freya Peters egyre lelke-
sebben vett részt az akcióban. Mintha Paddington kez-
dett volna megfeledkezni Ruth Grabowskyról. Az An-
gol azonban biztos volt benne, hogy a látszat csal.
Paddington egyszerűen a munkába menekült a lány
emléke elől. Vigye el az ördög, végül is hol lehet az a
nő?
Hiába nézegették a köveket, a csodálaton kívül sem-
mi más nem jutott az eszükbe. A vihar valóban egé-
szen kis területet érintett csupán. Felkapta a sok-sok
tonnás monolitokat, és rendbe rakta őket. Az általa
meghatározott rendbe. Mert ahhoz kétség sem férhe-
tett, hogy nem ötletszerűen rendezte el őket.
Órákon át próbáltak rendszert találni a monolitok el-
helyezkedésében, de azonkívül, hogy a Föld és a Nap
egymáshoz közel állnak, valamint, hogy a rajzokkal
teli, lapos köveket messzire helyezte el a többitől, nem
találtak semmi említésre méltót. A gép - ha egyáltalán
az volt - őrizte a titkát.
Az Angol kora délután ismét csak magához hívatta
Fergusont és Cartwrightot. Tony képe olyannyira tele
volt ragasztva rózsaszín tapasszal, hogy alig ismerte
meg.
- Maga az, Tony?
- Nem ismer meg, uram?
- Hát:.. hogy is mondjam csak... Érdekes ez a sok
izé magán.
Tony dühösen felmordult.
- Én már közel sem találom annyira érdekesnek,
uram.
- Jól van, Tony - morogta az Angol békülékenyen.
- Velem is előfordult egyszer, hm... hogy beleestem
egy rózsabokorba.
- Igazán?
- Még izé... gyerekkoromban történt. Az öcsém lö-
kött bele. De én nem nyavalyogtam annyit. Inkább...
legyintett egyet.
- Mit csinált, uram? - kíváncsiskodott Cartwright.
- Belelöktem én is az öcsémet. Ebből aztán lett is
egy kis perpatvar.
- Én kit lökjek bele, uram? - kérdezte szomorúan
Cartwright. - És főleg, mibe?
- Na igen - morogta az Angol. - Eeee. . . azért hívat-
tam magukat, hogy... felkészüljünk a hívatlan látoga-
tók érkezésére. Az az érzésem, hogy... a kicsik már itt
is vannak a közelünkben.
- Ön szerint. . . ők rakták át a köveket egyik helyről
a másikra?
- Meglehet, uraim. Meglehet. Mindenesetre, né-
hány napunk maradt csupán a holdtöltéig. Lehet, hogy
valamennyiünket el akarnak kapni addigra. Talán ez az
izé... vihar is ezt a célt szolgálta.
- De hát mit tehetünk ellenük, uram?
- Ugye, ön azt mesélte, Alec, hogy a korongok bele-
ragadnak az iszapba?
- Én inkább azt mondanám; hogy ha befedi a felüle-
tüket az iszap, a kicsik képtelenek irányítani őket.
Az Angol összedörzsölte a tenyerét.
- Helyes. Most már csak iszapra lenne szükségünk.
Menjenek be a városba, Tony, és próbáljanak iszapot
szerezni.
- Iszapot? - hökkent meg Cartwright.
- Vagy valami eeee... hasonlót. De azért az iszap
lenne a legjobb. Meg kell próbálnunk felvenni vélük a
harcot.
- Nem lenne jobb kitérni előlük?
- Azt hiszem, már késő. Azonkívül pedig.. . lehet,
hogy tévedek. Lehet, hogy a kicsik... mégsem akarnak
nekünk rosszat, bár erre, őszintén szólva, kevés esélyt
látok.
Kora délután Cartwright és Ferguson Paddington te-
repjárójára ültek, és beautóztak a városba, hogy isza-
pot keressenek valahol.

24.
- Ott az az Arenal! - mondta a sofőr, félig kihajolva
az ablakon. - Sajnos, én a Nicoyai-félszigetre tartok, el
kell fordulnom jobbra. Fogjanak egy másik kocsit, vagy
gyalogoljanak be a városba. Itt van már alig kőhajítás-
nyira. Csak aztán vigyázzanak a vulkánra. Azt mond-
ják, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban morgoló-
dik. Na, isten áldja magukat! Vaya con Diós!
Hernán és a lány leugrottak a kocsi platójáról. Eddig
mintha nem is lettek volna maguknál. Nem tudták, mi-
lyen országban járnak, arra sem emlékeztek, hogy jöt-
tek át a határon. Csatakosak voltak mind a ketten, fá-
radtak és verejtékszagúak. A hegy látványa azonban
mindenért kárpótolta őket.
Hernán egyszerre csak furcsa világban találta ma-
gát. Olyanban, amilyenben még sohasem volt. Tiszta
volt a feje, mint még soha életében. Olyan illatokat ér-
zett, mint még soha. Érezte az út menti fogadó kony-
hájából kilopakodó lepényillatot, érezte a virágok
illatát, a fák, talán még az ég kékjének és a felhők fod-
ros fehérségének az illatát is érezte. Szíve-lelke mind-
eddig ismeretlen gyönyörűséggel telt meg. Bármerre
nézett, mindenről tudta, micsoda, és mire való. Pedig
nem is tanította neki senki. Azzal is tisztában volt,
hogy ő Hernán - a bolond - és egy cukrásznál szol-
gált. Arra viszont nem emlékezett, hogy hogyan került
oda, de ez már nem is volt fontos. A múlt nem volt fon-
tos többé, csak a jövő. És az, ami a koponyával össze-
függ.
- Már mindent tudok - mondta a lánynak. - Nem
tudom, honnan, de tudom.
A lány a karjába fűzte a karját.
- Én is így vagyok vele.
- Én.. . bolond voltam - mondta Hernán. - Bolond.
Sült bolond. Tudod, mi az?
- Aha. Tényleg az voltál. Én meg kurva. Te is tu-
dod, mi az?
Hernán elpirult.
- Tudom. De már nem vagy az.
- Te sem vagy bolond.
Hernán megtorpant.
- Csak azt nem tudom még, hogy miért éppen az
Arenalnál kell nekik a koponya.
- És azt sem tudjuk, hogy kinek kell.
- De azt csak tudod, hogy mit akarnak vele?
A lány bólintott.
- Hát persze. Az inverzió miatt kell nekik.
Hernán megrázta a fejét.
- Mondja meg valaki, hogy miért én? Miért éppen
én?
A lány a szemébe nézett. Nagy, melegbarna szemei
voltak. Hernán gyönyörűnek találta őket, mint az
egész gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű világot.
- Mert bolond voltál - mondta a lány.
- Mert bolond voltam?
- Aha. Könnyű volt az agyadhoz férniük. Nem tanú-
sítottál ellenállást. Ezért választottak ki téged.
- És téged?
A lány elgondolkodott.
- Azt hiszem, engem nem választottak ki. Éppen
csak így alakult. Talán nem akarták, hogy egyedül vágj
neki az útnak. Egyedül talán veszélyesebb lett volna.
Ezért hagyták, hogy Gertrude és én veled jöjjünk.
- Gertrude lelépett.
- Bizonyára megelégelte a vándorlást. Talán túl erő-
sen akart valamit, ami megakadályozta, hogy hatal-
mukba kerítsék az agyát.
- Vajon mit akarhatott?
- Talán hazamenni. Az én agyam bezzeg nem muta-
tott semmiféle ellenállást. Egész életemben csak úsz-
tam az árral.
- Gondolod, hogy ennek már vége?
- Igen, igen, igen! Megtettük, amire kértek. Felme-
gyünk az Arenalhoz, és odaadjuk nekik a koponyát.
Aztán megkérjük őket, hogy... ilyenek maradhassunk,
mint most.
-És... ha...
- Arra ne is gondolj !
Olivia megfogta Hernán kezét.
- Ha te bolond is voltál. . . én meg kurva, azért sze-
rethetjük még egymást, nem?
Hernán zavartan elmosolyodott.
- Hát persze. Talán ők is így akarják.
Nem stoppoltak, pedig számtalan autó húzott el mel-
lettük.
Csak mentek lassan, gyakran egymás szemébe néz-
ve, az Arenal felé.
A Hernán hátán lapuló tarisznyában ott zötykölődött
a kristálykoponya.

25.
Akkor riadtak csak fel, amikor a kocsi lefékezett mel-
lettük. Addig nem érzékelték sem az időt, sem a távol-
ságot. Csakhogy az az érzés, ami eltöltötte őket, merő-
ben más volt, mint amit addig éreztek, amíg véglege-
sen fel nem ébredtek. Akkor ismeretlen, legyűrhetetlen
erő hatása alatt álltak, amely közömbös volt számukra,
és talán kegyetlen és kíméletlen is. Arra kényszerítette
őket, hogy hajtsák végre az utasításait: ha akarják, ha
nem. Ez az újabb kábulat azonban egészen másféle
volt. Most egymás szemébe nézve vesztették el önma-
gukat, hogy a másik szemével nézhessék a világot. Az
kötelesség volt, ez gyönyörűség.
- Hé, szerelmesek! - hallottak egy figyelmeztető
hangot az autó ablakából. Hernán felkapta a fejét.
Összevissza ragasztott képű férfi mosolygott rájuk. -
Ne vigyünk el benneteket?
- Köszönjük - mondta Hernán, amiből nem derült
ki, hogy mennének-e vagy sem.
- Hova igyekeztek egyáltalán?
A lány is elmosolyodott.
- Az Arenalhoz.
A ragasztott képű jobban megnézte a lányt. Látta
rajta, hogy igen szép, de azt is, hogy szörnyen elhanya-
golt. Ruhája piszkos és gusztustalan; talán a teste tisz-
tasága is hagy némi kívánnivalót maga után, de a sze-
me gyönyörű. És a szavai is tisztán csengenek.
- Hova az Arenalhoz?
- Hát oda. Az oldalához.
- Turisták vagytok talán?
Erre már a férfi válaszolt.
- Azok bizony.
A vagdalt képű ekkor vette csak szemügyre a férfi
hátán lötyögő tarisznyát. Miféle turista az, akinek még
egy hátizsákra való cucca sincs?
- Mit akartok az Arenalnál?
- Megnézni - mondta a férfi.
- Pattanjatok fel a platóra, mi is oda megyünk.
A lány aggódva pislogott a fiúra, és figyelmeztetőn
megszorította a kezét. Az azonban nem törődött vele.
Rálépett a kerékre, majd ruganyos mozdulattal felpat-
tant a kocsi platójára. Körülnézett, aztán a lányért nyúj-
totta a karját.
- Gyere, Olivia!
A lány engedelmeskedett. Néhány pillanattal később
már odafent volt ő is.
- Kapaszkodjatok - figyelmeztette őket a ragasztott
képű. - Rosszak erre az utak.
Hernán megnézegette a platón szállított hordókat,
majd elmosolyodott.
- Mit visztek, cimbora?
- Kátrányt - felelte a ragasztott képű. - Indulhatunk?
- Csak rajta.
Mint fáradt maratoni futók, vonszolták magukat
mellettük az útszéli pálmafák.

26.
Amikor a kocsi megállt a tábor előtt, a ragasztott képű
társa kiugrott a fülkéből, és anélkül hogy rájuk pillan-
tott volna, befutott az egyik sátorba. Hernán még a sá-
tor falán át is jól hallotta izgatott hangját.
- Jöjjön ki, uram! Alighanem itt vannak az elsők!
Amíg a ragasztott képű kikászálódott a volán mö-
gül, Hernán is leugrott a platóról, és lesegítette Olíviát.
A magas, félrefésült hajú, sovány férfi, aki felbukkant
a sátor ajtajában, fürkésző tekintettel figyelte őket.
Hernán nem sokat teketóriázott. Mivel tudta, hogy
jó helyen jár, a férfira mosolygott.
- Elhoztam a koponyát, uram.
A magas férfi szemében felcsillant valami. Hernán
nem tudta, mi az, de a bőrén érezte, hogy a férfi barát-
ságos érzéseket táplál iránta. A magas férfi felé nyúj-
totta a kezét.
- Jöjjön, barátom. Sir Winston vagyok. Sir Winston
Everett.
- Én pedig Hernán. Ő Olivia.
- Jöjjenek be, kérem, a sátorba.
Olivia és Hernán beléptek Sir Everett sátrába. A so-
főr és a másik férfi is utánuk settenkedett.
Az Angol helyet mutatott mindannyiuknak. A sátor
belsejében példás rend uralkodott; még az Angol zseb-
kendői is elvágólagosan sorakoztak egymás mellett
egy kis asztalkán.
Olivia egy összecsukható vadászszékre csüccsent,
Hernán egy deszkalapokból összetákolt lócára, míg
Ferguson és Cartwright a szőnyegre. Mert az Angol
sátrában még az is volt.
- Kérnek valamit inni? - kérdezte az Angol.
- Én teát - mondta Hernán.
- Én egy pohár vizet - csatlakozott hozzá Olivia.
Az Angol térült-fordult, s mintha csak őt magát is a
koponyák segítenék: pár perc múlva előttük álltak a kí-
vánt italok. Pedig nem is a kicsik vagy a koponyák
voltak a tettesek, hanem maga Sir Winston. Igaz, a teát
termoszból öntötte - ami úgy egyébként a Teremtő el-
leni legsúlyosabb vétség, amit egy angol csak elkövet-
het - s a víz sem volt az a kifejezetten forrásízű és kris-
tálytiszta, de mégiscsak ivóvíz volt. Tábori körülmé-
nyek között éppen megfelelő.
Amikor az Angol is leült velük szemben egy másik
lócára, Hernán a hátizsákjához nyúlt.
- Önnek kell átadnom, uram?
Az Angol széles mozdulatot tett a kezével, ami alig-
hanem azt jelentette, hogy az egész táborra gondol.
- Nekünk, Hernán.
Hernán biccentett, felvette a lábához tett tarisznyát,
majd óvatosan belenyúlt, és kitette a koponyát a teás-
csészék mellé.
- Itt van, uram.
A koponya, mintha csak megérezte volna, hogy be-
fejezte küldetésének egy nehéz szakaszát, felragyogott.
Az Angol nem volt tisztában vele, hogy belső fények
égnek-e benne, vagy csak a sátornyíláson beszűrődő
napfényt tükrözi vissza.
Cartwright és Ferguson kinyílt ajakkal, feszült figye-
lemmel bámult a koponyára. Mint az ókori utazók a
végre megpillantott, boldogságot hozó, mesebeli egy-
szarvúra.
- Szép - mondta aztán Ferguson.
- Gyönyörű -javította ki Cartwright.
Az Angol nem tett megjegyzést. Szeme csillogása
azonban mindent elárult.
- Önök.. . tisztában vannak küldetésük lényegével?
- kérdezte halkan.
Hernán bólintott.
- Azt hiszem, igen, uram.
- És mi lenne az?
Hernán Olíviára pislogott.
- Röviden összefoglalva: az inverzió nyomán meg-
szűnik a Föld mágneses pajzsa. Ezt kell pótolniuk a
koponyáknak.
Az Angol előrehajolt.
- Honnan tudja ezt, barátom?
Hernán bizonytalan képet vágott.
- Látja, uram, ezt nem tudom. Valószínűleg tőle.
Ő mondta el nekem. És... azt hiszem, tekert is néhá-
nyat az eszem kerekein.
- Ezt hogy érti, Hernán?
Hernán elmosolyodott.
- Nem fogja elhinni, uram.
- Azért csak mondja.
- Tíz nappal ezelőtt én még gyengeelméjű voltam.
Hülye. Egy barátságos cukrásznál voltam olyan tedd-
ide-teddoda legény. Mígnem... találkoztam valakivel,
aki rabul ejtette az agyam. Vagy a koponya ejtette ra-
bul. Kíváncsi a történtekre, uram?
- Másra sem vagyok kíváncsi, Hernán!
Hernán akkor elmesélte az Angolnak a haldokló ki-
csivel történt találkozásának történetét. Azt is elmond-
ta, hogy úgy érzi: nem véletlen, hogy a kicsi éppen ak-
kor készült meghalni, amikor ő lisztért indult. Akár-
hogy is történt a dolog, a koponya megfelelő kezekbe
jutott. És ettől az ő élete is megváltozott. Valahogy
megokosodott. Persze nem egy csapásra történt az át-
változás, hanem napról napra. A koponya vigyázott rá,
hogy fokozatosan adagolja neki az ismereteket, ne-
hogy felrobbanjon az agya, mint a túlfűtött gőzkazán.
Az Angol előrehajolt.
- Mennyire okos maga, Hernán?
Hernán elmosolyodott.
- Még nem versenyeztem senkivel, uram. Sőt, még
magam sem vagyok tisztában vele, mit tudok.
- Ha az analitikus kémiáról kívánnék társalogni ön-
riel, partner lenne, Hernán?
Hernán tovább mosolygott.
- Állok elébe, uram.
- Hogy áll a matematikával?
- Mindent ki tudok számolni, uram, amit kell. Azt
sajnos nem tudom megmondani előre, hogy mire len-
nék képes. Azt hiszem, a feladat határozza meg a ké-
pességeimet.
- És a kisasszony?
Olivia az Angol szemébe nézett.
- Én kurva voltam, Sir. Nem olyan repedt sarkú, mint
annyian mások, de a lényeg azért valahol ugyanaz.
Pénzért árultam a testem. Különben én is megokosod-
tam. Nem tudom, mennyire, de most már másképp lá-
tom a világot. És szerelmes vagyok.
- Nocsak! - hökkent meg az Angol. - Kibe?
- Hernánba. És ő is belém. Igaz, Hernán?
Hernán bólintott.
- Igaz, Olivia.
Az Angol kényszeredetten elvigyorodott.
- Ehhez csak gratulálni tudok. Különben szeretnék
még valamit megkérdezni öntől, Hernán.
- Csak tessék, uram.
- Milyen volt az a kicsi, akit ön látott?
- Éppen haldoklott, uram.
- Azért valamit mégiscsak látott belőle?
- Éppen csak, uram. Hát... kicsi volt a termete, mint
egy fejletlen kamaszé.
- Az arca?
- Azt sajnos csak futólag láttam. De talán... mintha
csőre lett volna. Vagy csőrszerű szaruképződmény az
ajkai helyén. Az arca maga... ráncos volt és barna,
mint a vizet kapott, összegyűrődött, és ismét megszá-
radt papírzacskó.
- Látott már olyat?
- A cukrászműhelyben. Egyszer megtörtént, hogy a
barna papírzacskóra rázúdult a csőrepedésből kifolyó
víz. A gazda azt mondta, hogy szárítsam meg a zacs-
kókat a napon. Közülük sok jól meg is száradt, nem is
lehetett észrevenni rajtuk, hogy korábban csuromvize-
sek voltak, néhány azonban összegyűrődött. Hát ilyen
gyífrt, száraz papírra hasonlított a kicsi arca.
Az Angol biccentett.
- Megkérdezhetem, hogy mi a szándékuk? Itt ma-
radnak velünk, vagy...
- Itt kell maradnunk, uram. Ha csak el nem kerget
bennünket.
- Miért kergetném el magukat? Költözzenek be egy
lakatlan sátorba, van belőlük elég. Üdvözlöm önöket a
csapatban.
Felállt és várta, hogy a vendégei is felálljanak. Her-
nán azonban nem mozdult. Amikor az Angol várakoz-
va nézett rá, vonakodva megszólalt.
- Amíg a koponyával utaztunk. .. történt egy kis baj,
uram.
- Igazán? Micsoda?
- Tulajdonképpen hosszú történet... de az a lénye-
ge, hogy néhányan elhatározták: megszerzik maguk-
nak a koponyát, és ezt is...
Ismét a tarisznyájába nyúlt, és kihúzta belőle a ko-
rongot.
Az Angol nagyot nézett.
- Magának ilyenje is van? Használni is tudja?
- Ő használta - bökött a koponyára Hernán.
- Attól tartanak, hogy a rossz emberek maguk után
eredtek?
- Ez biztos, uram.
Az Angol legyintett egyet.
- Emiatt ne fájjon a fejük. Azok a fickók már rég el-
vesztették az önök nyomát. A kicsik gondoskodtak ró-
la, hogy ne érhessenek ide.
Cartwright és Ferguson is biccentett. Egyikük sem
gondolt arra, hogy a kicsik is hibázhatnak.
Pedig ezúttal ez történt.

27.
Amint Hernán és Olivia eltűntek a sátrak között, az
Angol behúzta az ajtót, és a másik kettőre nézett.
- Mit szólnak a történtekhez, uraim?
A másik kettő egyelőre nem szólt semmit. Lenyű-
gözve bámulták a koponyát. A koponya kétségkívül
ember koponyáját mintázta: méghozzá modern embe-
rét. Az alsó állkapcsát külön csiszolták, és később
illesztették a felsőhöz.
- Nos, mit szólnak hozzá? - ismételte meg a kérdé-
sét az Angol.
- Mintha a túlvilágon csinálták volna - suttogta Fer-
guson. - Bár már láttam ilyet, képtelen vagyok betelni
a látványával.
- Hegyikristály - sóhajtotta Cartwright. - Egyetlen,
hatalmas hegyikristály.
- Lehet, hogy.. . egy minden eddiginél nagyobb tel-
jesítményű komputert tartok a kezemben?
- Ebben biztos lehet, uram.
Az Angol megkocogtatta az időközben szájába vett
pipája szárát a körmével.
- Mit gondolnak, hány koponya lehet a kicsiknél?
Cartwright felvonta a vállát.
- Ki tudja? Ez eredetileg aligha náluk volt.
- Hát hol?
- Talán egy rejtekhelyen. Érte mentek, és akkor súj-
totta le a kicsit a halál. Hernán éppen a közelben tar-
tózkodott, és a kis fickók óriási szerencséjére, gyenge-
elméjű volt. Így aztán a haldokló rábízta a koponyát.
- Gondolja, hogy mások is kaptak ilyen megbíza-
tást?
- Nem lehet kiszámítani, uram. Egy részüket talán a
kicsik hozzák, míg a maradékot mások. Hamarosan ki-
derül minden. Ne feledje: három nap múlva holdtölte.
Ha a kicsik vadászni akarnak...
- Talán nem akarnak - reménykedett az Angol.
Csalódnia kellett.
A korán rájuk köszöntő estében nyoma veszett Fre-
yának, Peters professzor lányának.

28.
A tábor felbolydult méhkashoz hasonlított. Jó néhá-
nyan az Angol sátra körül toporogtak, eligazítást várva
tőle. Az Angol azonban tehetetlen volt. Csak pipázott,
és a vállát vonogatta.
Úgy gondolta, a legrosszabb forgatókönyv valósult
meg: a kicsik ismét ellenségeikké lettek. Vajon mit
tehet ellenük?
- Hoztak iszapot? - tudakolta Cartwrighttól, miután
túlesett az első sokkon. - Még nem is kérdeztem ma-
gától, annyira, hm... magával ragadott a koponya fel-
bukkanása.
- Iszapot nem, uram. Hoztunk viszont kátrányt.
Nincs olyan üzlet, ahol iszapot árusítanának. Azt hit-
ték, hülyék vagyunk, vagy szórakozunk velük. Még
szerencse, hogy nem látták el a bajunkat.
- Gondolják, hogy a kátrány is megfelelő lesz?
- Mire, uram?
Ez volt a probléma, nem is vitás. Hogy meg kellene
semmisíteniük a kicsik korongjait, vagy legalábbis ár-
talmátlanná tenni őket. Csakhogy miképpen csinálják?
A kelő holddal együtt érkezett meg Do. Üdvözölte
az Angolt, Cartwrightot és a többieket. Amikor el-
mondták neki a történteket, tenyerébe temette az arcát,
és csak jó néhány percnyi hallgatás után szólalt meg.
- Ide Ma kellene. Ő jobban ismeri őket bárkinél.
Csakhogy Ma.. . valamiért nem akar találkozni velünk.
Még hozzá sem kezdtek a haditerv-kovácsoláshoz,
amikor Peters professzor rontott be a sátorba. Olyany-
nyira zilált volt a külseje, mint egy kutyáktól üldözött
koldusé.
- Beszélni akarok magával, Winston! - támadt az
Angolra.
- Megkérhetném az urakat. . .
- Csak hadd maradjanak ők is! Mondja meg Wins-
ton, de őszintén: mi folyik itt?
Az Angol megrázta a fejét.
- Nem tudom, professzor.
- Még csak nem is sejti, hogy hova tűnt a lányom?
- Ha óriási szerencséje van, eltévedt.
- De hiszen tűvé tettük érte a környéket! Mr. Cart-
wright szerint... a nyomokból ítélve, erőszakkal hur-
colták el.
- Talán mégsem.
-Talán, talán, talán! Nekem ez nem elég! Vissza
akarom kapni a lányomat! Kik lehetettek a tettesek?
Követelem, hogy mondja meg! Követelem!
Az Angol fáradt tekintettel nézett rá.
- Talán a kicsik.
- Tessék? Hiszen ők velünk vannak, nem?
- Eddig én is azt hittem. Most azonban már nem va-
gyok annyira biztos benne.
- Jézusom, maga elhallgat előlem valamit!
- Dehogy hallgatok el bármit is! - támadt fel az in-
gerültség az Angolban. - Egyszerűen csak magam sem
látok tisztán. Eddig én is azt hittem, hogy a kicsik segí-
teni akarnak nekünk. Aztán kiderült, hogy sokan közü-
lük megváltoztatták az álláspontjukat, ha nem mind-
annyian. Az óriások akarnak segíteni!
- De hiszen azok nem is léteznek már!
- De a koponyák igen. Azok az ő készítményeik.
A kicsik csak felhasználják őket.
- Ezek szerint, ha a kicsik kapták el Freyát. . .
- Fel akarják áldozni holdtöltekor. És valami azt súg-
ja a lelkem mélyén, hogy bennünket is.
- És maga.. . ezt csak így mondja? Tennie is kellene
valamit, hogy ne következhessék be ez a szörnyűség!
Az Angol kikapta a szájából a pipáját, és majdhogy-
nem a földhöz vágta.
- Ugyan mit tegyek? Tudja, egyelőre mennyi fegy-
verem van a kicsik ellen?
- Mennyi?
- Három hordó kátrány. Mindössze. Azt már mond-
ta valaki, hogy ha kell, kenyéren és vízen Kínáig is el-
jut, de nem hiszem, hogy három hordó kátránytól is
akkorára nőtt volna az önbizalma. - Megcsóválta a fe-
jét, és megveregette Peters vállát. - Azért ne csügged-
jen, professzor. Minden tőlem telhetőt megteszek. Már
van is egy tervem.
- Biztos? - kapaszkodott az utolsó szalmaszálba
Peters.
- Persze hogy az - biccentett az Angol. - Nekem
mindig van tervem.
Pedig ezúttal nem volt.

29.
Előbb Alec Ferguson kopogtatott be hozzá. Odakint
már holdfény ragyogott hófehérré varázsolva a kör-
nyéket. Ferguson lehuppant a lócára, és az Angol pipá-
jára bámult.
- Beszélgettem Hernánnal, uram.
- Hm. És kijött belőle valami?
- Alaposan végigkérdezgettem mindenről, amire
csak emlékezik. Egyvalami megragadta a figyelme-
met, uram.
- És mi lenne az?
- Hogy a kicsik végig védték és óvták őket minden
bajtól. Az ő védelmük nélkül aligha érhettek volna ide.
- Mit akar ezzel mondani?
- A kicsik azt akarták, hogy a koponya sértetlenül
érjen ide.
- Hm. És mit szűr le mindebből?
- Hogy nem akarnak rosszat nekünk. Ők csak azt te-
szik, amit tenniük kell.
- Ettől félek én is. Hogy azt teszik, amiről azt hiszik,
hogy tenniük kell.
Tovább is vitatkoztak volna, de ekkor Cartwright
kért bebocsátást az Angolhoz. Rosszkedvű volt, fáradt
és piszkos. Amikor ezt aztán szóvá is tették neki, le-
mondóan legyintett.
- Két órája a földön hasalok. Megpróbáltam követni
Freya nyomát.
- Sikerült?
- Egy darabig. A lány a kráter oldalán folyó lávapa-
takok felé indult.
- No de.. . miért?
- Ezt próbáltam megtudni, uram. Alaposan meg-.
vizsgáltam a nyomait, és tudja, mire jöttem rá, uram?
- A fenébe is, Tony!
- Jól van, már mondom. Miss Freya cipőiben nem
Miss Freya ment fel a kráterhez.
Az Angol eltátotta a száját. Csak kivételes reflexé-
nek volt tulajdonítható, hogy az utolsó pillanatban si-
került elkapnia lefelé hullőpipáját.
- Mit... mond... hogy Miss Freya... cipője... nem a
kráterhez?
- Valaki felment a lávapatakokhoz vagy legalábbis
arra ment.:. Miss Freya cipőjében.
Az Angol széttárta a karját.
- Tudja maga, mit beszél?
- Megvizsgáltam a talaj szilárdságát, a cipősarok
bemélyedésének a mélységét, hozzáadtam Miss Freya
súlyát, és arra a megállapításra jutottam, hogy annak,
aki a cipőjében járt, legalább harminc kilóval volt köny-
nyebb a testsúlya, mint Miss Freyáé. Nem mintha Miss
Peters élhízott kolosszus lenne, szó sincs róla, csupán-
csak... nagydarab. Majd kétméteres magasságához ép-
pen illik a súlya.
- Lárifári, magasság meg súly! Mi történt a lánnyal?
- Valaki azt a látszatot akarja kelteni, hogy felment
a kráterhez, és szerencsétlenül járt.
- Miss Peters nem hülye, hogy óvatlanul megköze-
lítse egy működő vulkán kráterét!
- Ezzel én is tisztában vagyok. Valakik mégis el akar-
ták hitetni velünk.
- A kicsik! - sziszegte dühösen az Angol. - Csakis a
kicsik! Újra vadásznak.
- De nem doboltak - mondta bölcsen Cartwright.
- Talán csak nem hallottuk. A vulkán morgása el-
nyomta a dobszót.
- Én azért azt hiszem, hogy.. . nem a kicsik voltak.
És Ruth Grabowskyt sem ők rabolták el.
- Akkor ki a fene?
- Az indiánok - mondta Cartwright.
- Miféle indiánok? Paddington fazekasai?
- Azért azok mégiscsak indiánok, uram. Őseik em-
beráldozatokat mutattak be a kitörni készülő hegynek.
Most pedig ugyancsak kitörni készül, ha mindén igaz.
És nem messze innen él egy falura való indián. Talán
beszélnünk kellene velük; uram.
- Rendben van, Tony - biccentett az Angol. - Be-
szélek velük. De most próbáljuk meg eltenni magun-
kat holnapra. Hátha szerencsésebb napunk lesz.
Nem lett.

30.
A reggel óriási kiáltozással, jajgatással kezdődött.
A felriadó Ferguson azt hitte, megtámadták őket a ki-
csik és kegyetlen korongjaik éppen miszlikké szabdal-
ják a társáit. Annyi ideje maradt csak, hogy egyik ke-
zével magához szorítsa Dát, s fegyvere után kotorász-
szon a másikkal. A sátor remegett, hajladozott, aztán
egyetlen, hatalmas reccsenéssel kettészakadt.
Ferguson nem is tudta, hova kapjon ijedtében. Már
csak azért sem, mert Da nem volt az a félős teremtés,
akit még egy dőlő sátortól is óvni kell. Alighogy át-
ölelte, Da már ki is boritakozott a karjai közül. Ezt pe-
dig nem valami kíméletesen tette. Ferguson onnan
kapta a legnagyobbat, ahonnan nem várta. Da dühösen
morogni kezdett, mint a jaguárok, körmeit előreme-
resztette, majd a lassan szétnyló sátorponyva felé for-
dult. Olyan tüzek égtek a szemében, hogy minden tá-
madásba belefeledkezett lény - beleértve a kicsiket is -
azonnal visszarettent volna tőle.
Ferguson csak annyit érzett, hogy Da kicsit megta-
szítja, amitől nyomban felkenődött a sátor tartóoszlo-
pára. Mire lecsorgott róla, csatatérré változott a sátor
belseje. Bőröndjeik szétnyílottak, tartalmuk szerteszét
szóródott, a ponyva cafatokra szakadt. Da morgott, és
vakmerően nekiugrott egy hatalmas, földöntúli lény-
nek, amely a sátor közepén forgolódott, miközben
olyan hangokat adott ki magából, mint egy lyukas tan-
góharmonika.
Ferguson hiába is tapogatódzott volna a fegyvere
után; pisztolya a sátor közepén hevert, éppen a támadó
ellenség lábai alatt. Bőröndjeik tartalmával együtt.
Ferguson szeme találkozott a támadó tekintetével. Ha-
talmas, kék szemek néztek rá, s mintha riadalom buj-
kált volna bennük. Óriási, mitikus szemek voltak; tele
aggodalommal. Ettől Fergusonnak az az érzése támadt,
hogy a hatalmas lény talán nem is akarja feltétlenül
megölni őket.
Da, aki eddig csak morgott, és ijesztésül a körmeit
meregette; felkapott valamit a földről, és hatalmasat
húzott vele a támadó hátára.
- Menj már innen a fenébe! - kiáltotta a maga sajá-
tos, semmihez sem hasonlítható akcentusán. - Taka-
rodj innen!
Ferguson csak akkor vette észre, hogy a támadó ru-
hát visel. Méghozzá a fején. S ez a ruha nem más, mint
Da egyik, ajándékba kapott csipkebugyija. A drága ru-
hadarab mellett két, enyhén ívelt szarv emelkedett a le-
vegőbe.
Ferguson megpróbált kimenekülni a szabadba. Ad-
dig-addig próbálkozott, míg siker nem koronázta a szán-
dékát. Rövidesen odakint találta magát Da mellett. Na és
a támadó mellett. A hatalmas lénynek, fején Da bugyijá-
val, mintha esze ágában sem lenne elszakadni tőlük.
És úgy látszik, Da sem akart. Előbb csak csépelte a
lényt ugyancsak ajándékba kapott piros pöttyös eser-
nyőjével, aztán nemes egyszerűséggel a hátára pattant,
és megpróbálta leszedni a fejéről a bugyiját.
- Adod ide, te hülye! Hiszen úgysem megy rád!
Add már vissza, hallod?
Ferguson tátott szájjal bámulta a nem mindennapi
látványosságot. Lassan rájött, hogy nem a kicsik és
nem is mitikus lények támadták meg őket. Sőt valószí-
nű, hogy nem is előre eltervezett támadás áldozatai.
Amikor aztán a figyelmeztető kiáltozást is meghal-
lotta, már biztos volt a dolgában.
- Kerüljetek eléjük! - harsogta egy izgatott, spanyol
hang a kora reggelbe. - Hajtsátok el a sátraktól őket!
Dából ekkor már alig látszott valami. De még min-
dig az állat hátán ült, és a bugyijáért harcolt.
Ferguson sóhajtott, visszamászott a sátrába, majd
felnevetett. Méghozzá úgy, hogy csorgott a könnye.
Ez a nap is jól kezdődik.

31.
Da éppen akkor tért vissza - büszkén lengetve a meg-
tért ruhadarabot, amikor az Angol Senor Montero
mentegetőzését hallgatta.
- Én nem is tudom, hova bújjak szégyenemben,
Senor - törölgette izzadó homlokát a szavanero. - Ilyen
még nem esett meg velem életemben. Remélem, nem
történt semmi kellemetlensége, Sir Winston?
Sir Winston rezignáltan legyintett..
- Attól függ, Senor Montero.
- Mitől? - nyögte a rémült cowboyfőnök.
- Hogy mit nevezünk kellemetlenségnek? Például
az-e, ha valaki arra ébred, hogy egy tehén van a sátrá-
ban, és hm... éppen körbe forog az ágya körül. Aztán
meg jól képen nyalja.
-Te jó isten! Ezt tette önnel, Senor? Hát ez igazán
elképesztő !
- Nemcsak ezt tette - mondta Sir Winston aggodal-
mas képpel nézegetve ferdére billent sátra tetejét. -
Hm. Még mást is tett.
- Megsebesítette, uram?
- Még csak az hiányozna! Hogy is mondjam csak;
büdös van a sátramban, Senor Montero.
- Sajnálom, nagyon sajnálom - mentegetődzött to-
vább Montero. - Tudom, hogy kellemetlen annak a te-
hénszag, aki nem szokott hozzá.
- Ez nem tehénszag - szegezte le határozottan Sir
Winston. - Ez szar! A maga tehene ugyanis.. .
- Te jó ég! - nyögte Montero. - Azonnal felküldök
néhány lányt... Természetesen ki fognak tisztítani
mindent... Szólok is nekik...
- Várjon csak egy pillanatra, Senor Montero! Végül
is, mi a fene történt?
- Nem tudom, uram - mondta kétségbeesetten
Montero. - Megvadultak valamitől. Megvadultak, és
futásnak eredtek. Ön nem tudja, Sir, milyen pokoli erőt
képvisel egy megvadult csorda.
- Kezdek meggyőződni róla.
- Azt mondják a legényeim, hogy... furcsa dolgok
történtek éjszaka. Így holdtöltéhez közeledve amúgy is
nyugtalanabbak az állatok.
Sir Winston fülét megütötte a holdtölte szó.
- Holdtölte? - kérdezte aztán hangosan.
- Még két nap, uram. Ilyenkor idegesebb a barom.
Mintha érezne valamit. Most meg... hát, nem is tudom.
- Mit akar mondani, Senor Montero? - hajolt feléje
az Angol.
Montero megrántotta vállát.
- Furcsa dolgokról beszélnek az embereim. Azt
mondják éjszaka... hm... dobszót hallottak.
Az Angol érezte, hogy hideg, túlvilági kéz simogat-
ja meg a tarkóját.
- Dobszót?
- Mintha valakik doboltak volna. Több dob is szólt
egyszerre. És furcsa alakok ólálkodtak a csorda kö-
rül.
- Milyen alakok?
- Árnyékok, Sir. Kicsinyke árnyékok. Ők ijesztgetik
a marháimat. Természetesen nekem eszem ágában sem
lett volna ideengedni őket - ezt meg sem tehetem, hi-
szen bármennyire is az enyém ez a föld, még számom-
ra is tilos itt a legeltetés.
- Maga szerint kik doboltak?
Montero sóhajtott, és töprengve nézett az Angolra.
- Mondhatok valamit, uram?
- Hát persze, hogy mondhat. Hiszen én kérdeztem.
Montero megvakargatta kissé ragyás arcát.
- Két dolog is lehetséges, uram. Az egyikben én
magam sem hiszek.. . vagy majdnem nem hiszek. Egy
icipicit azért talán mégiscsak hiszek, mint mindenki
errefelé.
- Igen?
- A vulkán népe, uram. Azok a lények, akik a vul-
kánban élnek, és néha-néha, főleg kitörések előtt kiraj-
zanak belőle, és táncolnak a holdfényben. Már előre
örülnek a pusztításnak, mert gonoszak a lelkük mé-
lyéig. Ők is lehettek, uram.
- Hát még kik?
Montero úr a földre köpött.
- Meg még az indiánok is. Csak önnek mondom,
uram, de szemét banda. Semmirekellők. Elég bajom
van velük. Kibányásszák az agyagot a földből, a mar-
háim meg belelépnek a lyukaikba, és a lábukat törik.
Ezek képesek csak úgy szórakozásból is megvadítani a
csordáimat. Ezt pers-ze nem mentségképpen mondom,
uram. Legyenek nyugodtak, többé nem fordulhat elő.
Egész kis hadsereget állítok a csorda köré, hogy elkap-
hassák, bárki is ólálkodik a közelében.
Sir Winston ekkor témát váltott.
- Tudja, hogy újra eltűnt egy lány?
Montero úr szája tátva maradt a megrökönyödés-
tól.
- Mit mond. . . uram?
- Miss Grabowsky után egy másik lány is eltűnt.
- Mikor.. . Sir?
- Tegnapra virradó éjszaka. Az Arenal oldalában.
Állítólag fel akart menni a kráterhez.
Montero úr arca fehér volt, mint a fal.
- A kráter. . . hez? De hát. . . mi a fenéért? Épeszű
ember nem tesz ilyet.
- Hát ez az, Mr. Montero, ez az - mondta az Angol,
megveregetve Senor Montero vállát, aztán visszament
a sátrába. Néhány másodperc múlva kidugta a fejét, és
a még mindig tanácstalanul tébláboló szavaneróra för-
medt.
- Azért azt nem bánnám, ha minél előbb kikotortat-
ná valakivel a sátramból a szart. Úgy érzem, ketten so-
kan vagyunk idebent.
Montero sóhajtott egy nagyot, és futva indult a lova
felé.
Nem óhajtott ujjat húzni az Angollal.

32.
Sir Winston ideiglenesen megoldotta a problémát. Sa-
ját kezúleg hajtotta fel az oldalponyvát, hogy a reggeli
friss szellő elfújhassa az illatot. Alighogy kész lett a
művelettel, Paddington és Peters professzor bukkant
fel a közelben.
Paddington bekukucskált a félrehajtott oldalfalak
között, majd bekiáltott a sátorba.
- Ambrosius vagyok Peters professzorral. Bejöhe-
tünk, Winston?
- Csak gyertek, Ambrie!
Az Angol az ágyán feküdt, vizes zsebkendővel a
homlokán. Néhány perccel azelőtt lüktetni kezdett a
feje. Úgy gondolta, egy kis helyi kezelés talán elmu-
lasztja a fejfájását.
A két professzor megtorpant, amikor észrevették a
fekvő Angolt.
- Csak nem történt bajod... Winston?
- Szerencsére nem - válaszolta az Angol. - Hát ti
hogy vagytok?
- Mit gondolsz? - kérdezett vissza Paddington.
- Jelenteni szeretném a lányom eltűnését a rendőr-
ségen! - mondta keményen Peters.
Az Angol bágyadtan legyintett.
- Megteheti.
- Meg is teszem. Méghozzá azonnal. Bemegyek a
városba. Csak jelezni akartam önnek a szándékomat.
Egyetért vele?
Az Angol felvonta a vállát, és levette a homlokáról a
zsebkendőt.
- Mit számít magának az én egyetértésem? Hiszen a
lányáról van szó.
Peters ettől mintha kissé megzavarodott volna. Va-
lahogy nehezen tudta helyére tenni az Angol stílusát.
- On mit tenne a helyemben, Sir? Roppantul kétség-
be vagyok esve! Hiszen azzal sem vagyok tisztában,
hogy,él-e még a lányom.
- El - mondta határozottan az Angol.
- Miért olyan biztos benne?
- Biztos vagyok.
- Eszerint a rendőrség.. . meg fogja találni.
Sir Winston szomorúan nézett rá.
- A rendőrség nem fogja megtalálni, professzor.
Peters meghökkent.
- Miért ne. . . találná meg?
- Mert jól elrejtették - felelte az Angol. - És fel
akarják áldozni holnapután holdtöltekor.
- Jézusom! - nyögte Peters könnyet morzsolva szét
a szeme sarkában. - A kicsik?
- Cartwright szerint az indiánok is szóba jöhetnek.
- És maga szerint?
- Hát... én is erre a kettőre tippelek.
- Akkor most. . . mit tegyek?
Az Angol Petersre pislogott.
- Bízza rám a dolgot.
- Ön. ..képes megtalálni a lányomat?
- Megpróbálom, professzor: Megpróbálom.
- Csak megpróbálja? Akkor mi a különbség ön és a
rendőrség között?
- Az, hogy ők meg sem próbálják. Nem ismerik ezt
a terepet, és főleg nem hisznek sem a kicsikben, sem a
vulkánlakókban, valamint az indiánokról sem tudják
elképzelni, hogy embert áldoznának.
- És ön?
- Az legyen az én gondom.
Peters professzor rövid habozás után bólintott. Már
meg sem próbálta palástolni a könnyeit.
- Jól van, Sir Winston. Bízom önben. Hozza vissza,
kérem, a lányomat!
Kifelé mentek már, amikor Paddington váratlanul
visszafordult.
- Mondd, Winston, honnan a fenéből jön ez a rette-
netes szarszag?
Sir Winston visszatette a vizes zsebkendőt a homlo-
kára.
- A szőnyeg alól, Ambrie.

33.
Tony Cartwright nem kopogott: egyszerűen csak átbújt
egy lyukon, és megállt a sátor közepén a szőnyegen.
- Ne haragudjék, uram, de nagyon fontos.
- Nem haragszom, Tony.
- Akkor miért néz rám olyan furcsán?
- Azt hiszem. . . kissé rossz helyen áll.
- De hiszen a szőnyegen állok, uram.
- Éppen ez a probléma.
- Ezt nem értem, uram.
- Nem tesz semmit. Gondolom, nem azért jött, hogy
a sátram szőnyegéről tárgyaljon velem.
- Hát nem. Csupán.. . valami az eszembe jutott,
uram.
- Akárcsak nekem, Tony.
- Ez aztán alaposan megváltoztatja mindazt, amire
eddig gyanakodtunk.
- Hát ha ugyanarra gondolunk mindketten, akkor
valóban megváltoztatja.
- Ön... miból jött rá, uram?
Az Angol megigazgatta a zsebkendőt a homlokán.
- Én a tehénszarból, Tony.
- Milyen... tehén... izé...
- Amin áll.
Cartwright rémülten oldalra lépett.
- Nem látom, uram.
- Nem baj, Tony. Majd Montero eltakarítja. Szóval,
éri ebből jöttem rá, És maga?
- Én pedig Miss Peters eltűnéséből.
- Azt hiszem, ez alapvetően megváltoztatja a dol-
gok állását.
- Hát ez meg.
- Az a kérdés, mit csináljunk? Kinek szóljak, uram?
- Csak csendben, Tony. Itt még a falnak is füle le-
het. Mindenesetre figyelmeztessen mindenkit a régiek
közül. Paddingtont és Peterst viszont hagyja ki a játék-
ból. És a Lénárd lányt is. Jó lenne, ha rajta tartaná a
szemét, Tony. Nehogy a végén még ő is eltűnjön.
- Vigyázok rá, uram.
- Helyes. Állíttassa fel Monteróval a ledőlt sátrakat.
Az az érzésem, hogy hamarosan szükség lesz rájuk.
- Nekem is, uram. Talán már közelednek is.
- És hozzák a koponyákat.
Előbb azonban még az öreg indián jött fel hozzájuk.

34.
Úgy bukkant fel, mintha a semmiből érkezett volna.
Kicsit ő is fintorgott, amikor az Angol sátrába lépett,
de nem tett megjegyzést. Talán nem volt biztos benne,
nem valami újfajta, francos kölnivel kente-e be magát
a sátor gazdája.
Az indián a tarisznyájába nyúlt, és kihúzott belőle
egy agyagból égetett tukánt.
- Hoztam magának valamit ajándékba, uram -
mondta Sir Winston kezébe nyomva a madarat. - Fü-
tyülni is lehet vele.
- Á, de érdekes - örvendezett mérsékelt lelkesedés-
sel az Angol. - Remélem, Paddington professzornak is
hozott?
- Hoztam én, uram! - büszkélkedett az indián. -
Majd odaadom neki.
- Mi szél hozta mifelénk, Carlos? - érdeklődött az
Angol, aki korábban már kiszedte az indiánból, hogy
Carlosnak hívják.
- Hallottam, hogy ribillió volt erre hajnalban -
mondta Carlos. - Egészen a falunkig hallatszott a lár-
ma. Már azt hittem, kitört a vulkán, és meglepte magu-
kat.
- Csak Senor Montero marhái leptek meg bennün-
ket. Megrémültek valamitől. Senor Montero szerint ár-
nyak ijesztgették a csordáját.
- Közeledik a holdtölte - mondta az indián.
- Senor Montero szerint holdtöltekor nyugtalanabb
a barom.
- Ő tudja. Ő a csordás.
- Na és maga?
- Én csak meséket tudok - mondta az indián. - És
cserepeket csinálni.
- Akkor meséljen valamit - kérte az Angol.
Az indián behunyta a szemét.
- Meséljek? Hát, nem bánom.. . akkor egy rövidet.
Egy nagyon rövidet. Jó lesz?
- Éppen jó - mondta az Angol.
- Hát... történt egyszer valahol Nicoyán, hogy egy
kereskedő, bizonyos Benedicto Munoz megvett egy
házat a város szélén, és nyulakat kezdett tenyészteni a
kertjében. Nem messze a házától egy árvaház műkö-
dött, sok-sok árva gyerekkel. A gyerekek néha átjártak
hozzá, mivel megengedte nekik, hogy megsimogassák
a nyulait. A gyerekek simogatták is őket szorgalmasan,
mígnem egy reggel Munoz azt vette észre, hogy jó né-
hány hiányzik a nyulai közül. Vérnyomokat is talált a
közelben, de a legborzasztóbb az volt, hogy megtalálta
a homokban a gyerekek mezítlábas lábnyomait. Senor
Munoz nem akart azonnal a zsarukhoz fordulni, in-
kább átballagott az árvaházba, és elmondta az igazga-
tónak a történteket. Úgy is mondhatjuk, hogy megvá-
dolta a fiúkat a tolvajlással. Bizonyítékként a lábnyo-
mokra hivatkozott.
Az árvaház igazgatója szigorú vizsgálatot ígért; és
be is tartotta az ígéretét. Múnoz úr azt gyanította, hogy
mindig éhes árvák megölték a nyulakat, megnyúzták,
majd megsütötték és megették őket. A tábortűz nyo-
maira azonban, akárhogy is keresték, nem tudtak rá-
bukkanni.
Az igazgató nem sokat teketóriázott: kemény bünte-
téseket ígért, és meg is büntette volna őket, ha néhány
nappal később, éltévedt turisták jaguárok tanyájára
nem bukkantak volna egy közeli bokrosban. Valahogy
idekeveredtek az erdőből, s a környék kutyáit és macs-
káit kezdték felfalni. Így jutottak el a nyúlketrecekhez
is. Betörték az ajtajait, de furcsa módon lábnyomuk
alig maradt a gyereknyomokkal teli talajon.
- Akkor viszont hogy kerültek oda a gyerekek láb-
nyomai?
- Úgy, hogy valóban átjártak éjszakánként a nyulak-
hoz, de nem azért, hogy elrabolják vagy, pláne, meg-
egyék őket, hanem, hogy simogassák és játszadozza-
nak velük. Az igazság tehát kiderült, Senor Winston.
Ha valami tanulság levonható a történetemből, akkor
csupán az, hogy ne ítélj elhamarkodottan.
- Kétségkívül ez lehet a tanulsága - mondta az An-
gol megszíva mese közben meggyújtott pipáját. - Kü-
lönben, hallotta hogy tegnap is eltűnt valaki közülünk?
- Kicsoda? - kérdezte az indián.
- Egy lány. Peters professzor lánya:
- Mint a nyulak - mondta az indián. - Éppen úgy,
mint a nyulak. Lábnyomokat is találtak?
- Sajnos, nem.
Az indián biccentett és felállt.
- Elmegyek, és megkeresem Paddington profesz-
szort. Lehet, hogy most nem örül nekem, de azért én...
kedvelem őt. Remélem, minden jóra fordul, mint a tör-
ténetemben. Mondja, Senor professzor, nem zavarja
önt ez a szag?
- Már kezdem megszokni - mondta az Angol.

35.
Délután volt, amikor Ferguson három lassan lépégető
alakot pillantott meg feléjük közeledni. Az egyik ala-
csony, pocakos, csuhás pap volt; a másik idős, ősz
hajú, szikár fickó fehér ingben és feltűrt szárú, kék
nadrágban, míg a harmadik térden felül érő szoknyába
öltözött, hervatag kinézetű asszony.
A pap, amikor megpillantotta a sátrakat, megtor-
pant, és keresztet vetett.
- Hála legyen neked, Istenem! Azt hiszem, megér-
keztünk:
Az ősz hajú, borostás fickó egyetértően bólintott.
- Meg, atyám.
A harmadik, a rövid szoknyás nő az Arenalra muta-
tott.
- Ott van! A vulkán!
A pap megcsóválta a fejét.
- Hányszor láttam álmomban! Először azt hittem,
egy pokolbéli hegy okádja a füstöt.
Ferguson alaposan megnézte őket, majd feléjük in-
dult. Néhány lépésnyire tőlük megállt, és rájuk mo-
solygott.
- Keresnek valakit, hölgyem és uraim?
A pap is elmosolyodott. Felemelte a kezét, és meg-
áldotta Fergusont.
- Isten áldása legyen rajtad, fiam.
- Köszönöm, atyám - morogta zavartan Ferguson. -
Mi szél hozta magukat erre?
Az atya meglendítette a vállát, mire előrecsúszott a
hátizsákja. Remegő kézzel csatolta ki, és beletúrt.
Amikor visszahúzta a kezét, már ott csillogott a tenye-
rén a kristálykoponya.
A második a sorban.

36.
Az Angol sátrában ültek, ahol már egészen konszoli-
dált légköri viszonyok uralkodtak. A sátor oldalán tá-
tongó lyukak még az elmúlt idők viharairól tanúskod-
tak, a béke angyala azonban már föléjük térítette a
szárnyát. Köszönhetően a két indián asszonynak, akik
Montero úr utasítására elvitték a szőnyeget, és nem is
hozták vissza. Hoztak viszont helyette néhány vödör
meleg vizet és mosószert, amelyekkel véget vetettek a
szagorgiának. Az Angol elégedetten dörzsölgette ösz-
sze a tenyerét. Mire eljön a nagy pillanat, egészen la-
kályos lesz a sátra.
A három jövevény ott ült velé szemben, és teát szür-
csölgetett. Láthatóan észre sem vették, hogy az Angol
egy termoszból öntötte ki nekik.
- Mennyi idő alatt értek ide? - kérdezte Sir Winston.
Cristobal atya felvonta a vállát.
- Nem vagyunk tisztában az idővel, uram.
Az Angol meghökkent.
- Nincsenek tisztában? Ez meg hogy lehet?
- Nem figyeltünk rá - mondta az atya. - Ebben a
küldetésben... nem játszik fontos szerepet az idő.
- Már hogyne játszana! - tiltakozott Sir Winston. -
Hiszen a tragédia bármikor bekövetkezhet.
- Az inverzióra gondol?
Az Angol megsimogatta a bajuszát.
- Ön tud róla, atyám?
Az atya bólintott.
- Tudok, fiam.
- Ők is tudják?
- Hát hogyne.
Az Angol bizonytalanul nézett végig a másik kettőn.
A pap tűnik a legintelligensebbnek közöttük, ez két-
ségtelen. A másik férfi parasztember-féle lehet, a nő
pedig... hm... hát alighanem olyasmi, mint Olivia kis-
asszony. Csak éppen... kiöregedőben van a szakmá-
ból.
- Ön is, kérem?
Louis meglepően okos szemekkel nézett rá.
- Természetesen tudom, uram. Ha megszűnik a vé-
dőpajzs, ki tudja, mi történhet.
- Honnan tudja...
- Louisnak hívnak, uram.
- Honnan tudja, Louis?
- Tudom. Ők tanították meg nekem.
- Kik?
- Akik a koponyában vannak.
- Úgy gondolja, hogy van valaki a koponyában?
Louis helyett a rövid szoknyás nő válaszolt.
- A koponyában nincs senki. Abban csak ismeretek
vannak. Louis azokra gondolt, akik beléhelyezték az
információkat. A koponya élőlény; csak nem úgy,
ahogy mi elképzeljük az élőlényeket. Ő másmilyen
anyagból készült. Bár talán nem is élőlényt kellett vol-
na mondanom, hanem intelligenciát.
- Hm. És hol találtak a koponyára?
- Egy temetőben, uram.
- Temetőben? - hökkent meg az Angol. - Hogy ke-
rült oda?
- A kicsik rejtették el, uram.
- Önök a kicsikról is tudnak?
- Ők vezettek ide bennünket. Ha ők nem segítettek
volna... talán ide sem értünk volna. Így is elkaptak
bennünket.
- Kik? - húzta össze a szemöldökét az Angol.
- A határőrök.
- Melyik határon?
A három jövevény összenézett, aztán csak a vállukat
vonogatták.
- Es... hogy sikerült megszabadulniuk?
Cristobal atya megcsóválta a fejét.
- Az az igazság, hogy gyakran kihagy az emlékeze-
tünk. De verekedtünk, az biztos.
- Ön is, atyám?
- Miért? Egy pap nem verekedhet?
Az Angol ismét meghökkent.
- De - mondta aztán némi hallgatás után. - Miért is
ne? Mindenki verekedhet. Azt mondja, egy temetőben
találtak a koponyára?
- Bartholomeo sírjában - mondta Louis. - Ott őriz-
ték a kicsik. Arra vártak, hogy a koponya jelet adjon
nekik. Ők még mindig a koponyák szolgái. Talán már
nem is tudnak róla, de még mindig azok. Mint valaha
nagyon régen.
- Önnek mi a foglalkozása, Louis?
- Paraszt.
- És... izé... milyen iskolát végzett?
Louis felnevetett.
- Ostobának nézek ki, mi? Ezen, úgy látszik, a ko-
ponya sem tudott segíteni. De nem is várhatom el tőle,
hogy mesebeli királyfit varázsoljon belőlem. Csodá-
nak az is éppen elég, amit a fejemmel csinált.
- Mit csinált a fejével?
- Megokosított. Nem tudom, hogyan csinálta, de
okos vagyok. Értem az inverziót, és értem a világot.
Sok mindent értek.
Az Angol idegesen megszopogatta a pipáját.
- Önök is?
- Én is - mondta Cristobal atya. - Pedig a szeminá-
riumban nem is tanultunk természettudományokat.
- És ön... kisasszony?
A kisasszony halványan elmosolyodott.
- Köszönöm a bókot. Különben De Vigny grófnő
vagyok.
Az Angol a pipája után kapkodott.
- Tessék!? Franciaországból?
- Óh, nem, én egy amerikai grófnő vagyok. Őseim
évszázaddal ezelőtt jöttek az Államokba, de megőriz-
tük a címünket. Ami pedig az eszünket illeti, hát őszin-
tén mondom, nekem nem sok volt. Tudja, mivel töltöt-
tem az időmet? Szellemeket idéztem. Spiritiszta vol-
tam. Mit szól hozzá?
- Nem is tudom.
- Gondolom, meglepődött a ruházatomon. Az az
igazság, hogy másféle öltözékben indultam útnak, de
odaadtam valakinek. Tudja, egész életemben hosszú
ruhát viseltem. Most meg rájöttem, hogy a rövid
mennyivel kényelmesebb. Még akkor is, ha ringyónak
nézek ki benne.
Az Angol igyekezett békésebb vizekre evezni.
- Mit gondol, miért önöket választották ki a kicsik?
- Úgy gondolom, a koponya választott ki bennün-
ket, a kicsik csak rábólintottak. Ami engem illet, bizo-
nyára azért, mert kiskoromtól fogva vonzódom az ezo-
terikához. Régebben a szellemekkel beszélgettem. Egy
racionális elme talán ellenállóbb lett volna velük szem-
ben, nekik pedig már nem volt idejük. Az inverzió
gyorsan végbemehet. Ezért olyanokat kerestek, akik-
nek az agyában kisebb az ellenállás. Az enyém mindig
is kész volt a hihetetlen dolgok befogadására.
- És az öné, Louis?
Louis erre csak legyintett egyet.
- Az enyém meg tiszta volt, mint a papír. Csak ír-
niuk kellett rá.
- Ön, atyám?
Az atya elmosolyodott.
- Szakasztott, mint a grófnő. Én sem álltam ellent
nekik. Az az igazság, hogy ördögűző pap vagyok. Hosz-
szú éveket töltöttem különféle gyakorlatokkal. Megta-
nultam, hogyan bocsássam be magamba azt az erőt,
amely képes kiirtani a gonoszt. Így aztán az én agyam-
ban is termékeny talajra találtak.
Az Angol előrehajolt.
- Nem tudnak valami közelebbit arról, hogy a kopo-
nyák hogyan oldják meg a problémát? Az inverzió ha-
tására gondolok.
Az atya megnyugtatón mosolygott.
- Már megoldották. Már csak apróbb simítások van-
nak hátra.
- Két koponyánk már van - mondta sóhajtva az An-
gol. - Még tizenegy hiányzik.
- Várjunk - mosolygott biztatón az atya. - Azok is
hamarosan megérkeznek.
Meg is érkeztek.

37.
Addig azonban történt még egy s más. Például, hogy a
holdtöltét megelőző estén az indián ismét felbukkant a
láthatáron. Kissé ziláltabbnak tűnt, mint máskor, s ez-
úttal fütyülő tukánt sem hozott. Ebből aztán az Angol
kitalálhatta, hogy a fazékgyártó lelkében komoly viha-
rok dúlnak.
Az indián letelepedett az Angollal szemben, és ko-
moran nézett rá.
- Mosómedve a földre fektette a fülét - mondta.
Az Angol szájába vette a pipáját, és elgondolkodva
nézett rá.
- Tényleg?
- Tényleg. Tudja, ki az a Mosómedve?
- Még aligha volt hozzá szerencsém - tűnődött az
Angol.
- Ő, aki mindent hall. Különben ő is fazekas. Nem
jó fazekas, de jó fülelő. Meghallja a hangokat a föld
alatt. Most is meghallotta.
- Most éppen kinek a hangját?
- A vulkánét, uram.
- Aha. És mit mondott neki a vulkán?
- Hogy hamarosan ki fog törni. Lehet, hogy a követ-
kező napon vagy éjszakán. El kellene menniük innen,
uram. Igen veszélyes helyen vannak. Ha az Arenal va-
lóban kitör, nem lesz esélyük a menekülésre.
- Ketten hiányoznak közülünk - figyelmeztette az
Angol. - Nélkülük nem mehetünk.
- Pedig el kellene menniük.
- Ha tudnám, hogy nincsenek már életben, talán el-
mennénk.
Az indián megcsóválta a fejét.
- Életben vannak.
Az Angol izgatottan felugrott a székéről.
- Biztos benne?
- Mosómedve az ő hangjukat is hallotta.
- Hol vannak?
- A gonoszok bezárták őket. Talán a föld alá. De
Mosómedve így is meghallotta a hangjukat. Sírnak
odalent. Ha az Arenal kitör, mindannyian meghalnak.
Ők is, és maguk is.
Az Angol megfogta az indián karját.
- Nem tudnának valahogy segíteni nekünk?
Az indián sóhajtott, és ő is felállt.
- A mi erőnk semmi azokhoz az erőkhöz képest,
amelyek az Arenal körül kavarognak. Mi kicsik va-
gyunk, ők óriások. De azért megpróbálunk segíteni.
Azért jöttem, hogy ezt elmondjam. Majd legközelebb
hozok tukánt. Ha még .életben lesznek, akkor. És ha én
is életben leszek.
Intett, és kibújt az ajtót helyettesítő lyukon.
Az Angol elgondolkodva nézett maga elé.
Először érezte, hosszú évek óta, hogy nem ura az
eseményeknek.
Csupán bábu egy láthatatlan sakktáblán, amelyen az
emberi elme számára elképzelhetetlen erők mérik ösz-
sze az intelligenciájukat.
S amelyeknek a lényegét talán sosem lesz ember,
aki megértse.

38.
Holdtölte napjának a reggelén megérkezett Joan, Gla-
dys és Lennon is. Az autó, amely az Arenal lábához
szállította őket, elviharzott. Utasaik ott maradtak az út
szélén a porban. Rekkenő hőség volt, kristályként csil-
logott előttük a forró levegő.
Joan, ahogy megpillantotta az Arenalt, remegő han-
gon felkiáltott.
- Nézd csak, Gladys! Ott van!
Az Arenal ott füstölgött alig karnyújtásnyi távolság-
ban tőlük. Mégis két óra kellett hozzá, hogy elérjék a
sátortábort.
Őket is Ferguson vette észre elsőnek. Éppen le-fel
futkosott a tábor szélén, majd fekvőtámaszokat vég-
zett, amikor a szeme sarkában feltűnt a három lassan
bandukoló alak. Nem kellett sok fantázia hozzá, hogy
kitalálja: ők is koponyát hoztak.
Csinált még négy-öt fekvőtámaszt, aztán eléjük
ügetett.
- Jó reggelt. .. - lihegte kissé szaporábban lélegezve
a futástól. - Kit keresnek?
Joan megnézte magának a gatyás, atlétatrikós, sza-
kállas reggeli tornászt, és csalódott árnyék suhant át az
arcán.
- Meghoztuk a koponyát - mondta, mintha csak azt
közölte volna a fickóval, hogy két kiló sárgarépát ho-
zott reggelire.
Szinte várta, hogy a pasas visszakérdezze: miféle
koponyát? Akkor legalább nem érzett volna csalódott-
ságot. Lehet, hogy egy másik táborban, nem is messze
innét sokkal komolyabb emberek sokkal ünnepélye-
sebben fogadják majd őket?
A kecskeszakállas pasas azonban nem lepődött meg.
Sőt, feléjük nyújtotta a karját.
- Isten hozta önöket, Ferguson vagyok. Alec Fergu-
son.
Joan bemutatkozott; bemutatta férjét és a lányát is.
Ferguson Gladysre mosolygott. Gladys egyáltalán
nem tartotta komolytalannak a pasast, sőt a kecskesza-
káll kimondottan tetszett neki.
- Önnek kell átadnunk a koponyát? - kérdezte még
mindig gyanakodva Joan.
- Jöjjenek velem, kérem.
Amint az Angol sátra felé közeledtek, Joan torkát is-
mét kellemetlen érzések szorongatták. Arra nem szá-
mított ugyan, hogy frakkban és pezsgővel fogadják
majd őket, de azért arra sem, hogy egy atlétatrikós fic-
kó olyan sátorhoz vezeti, amelynek lyukas az oldala,
mint az ementáli sajt.
Az Angol valamelyest kárpótolta a csalódottságáért.
A magas, szikár férfi a kora reggeli óra ellenére is ele-
gáns öltözékben ült az asztalnál, és egy könyvben la-
pozgatott. Amikor Ferguson betessékelte őket a sátor-
ba, felállt, és udvariasan meghajolt előttük.
- Hozta isten önöket, hölgyeim és uram. Sir Wins-
ton Everett vagyok.
Joan neki is bemutatkozott, majd bemutatta Lennont
és Gladyst. Az Angol kezet szorított Lennonnal, majd
udvariasan meghajolt Gladys előtt.
- Üdvözlöm, ifjú hölgy. Nem volt fáradságos az út-
juk?
Mit lehetett erre mondani? Joan sóhajtott, és felvon-
ta a vállát.
- Kibírtuk. Ki kellett bírnunk.
- Kérnek teát? Néhány kérdésem lenne csupán,
majd Mr. Ferguson megmutatja a sátrukat.
- Önnek adhatjuk át a koponyát?
- Nekem, asszonyom.
Joan intett Lennonnak, aki a nyakába akasztott tás-
kából óvatosan kivette a koponyát, és az Angol felé
nyújtotta.
Az Angol is kinyújtotta a kezét, aztán izgatottan fel-
kiáltott. Ferguson majd kiejtette a markából a termoszt
rémületében.
- Nézze csak, Alec!
Ferguson az Angol tenyerén pihenő koponyára né-
zett. Aztán ő is felkiáltott.
- De hiszen ez.. . nem emberi koponya!
Azok hárman egyáltalán nem értették a meglepeté-
süket. Hát persze, hogy nem emberi koponya. Miért is
lenne az?
- Ez nem az, uram.
Az Angol megrázta a fejét, és óvatosan letette a ko-
ponyát az előtte álló asztalkára.
- Hol találták, hölgyeim és Mr. Gettysbury?
Lennon ekkor hosszasabb magyarázatba fogott. El-
mesélte, hogy neki már akkor sem tetszett igazán a há-
zuk, amikor megvették. Csak éppen Joan annyira élt-
halt érte, hogy meg kellett venniük. Ma már tudja,
hogy Joan agyát már akkor birizgálni kezdte az á ko-
ponya, amely a házukban rejtezett befalazva.
- Ki falazta be? - kíváncsiskodott Ferguson.
Lennon elmondta, hogy a ház eredetileg egy indián
kultúrákat kutató, bizonyos Benneth Coburn nevű tu-
dós tulajdonában állt, akinek később nyoma veszett.
Feltehetően egyik kutatóútjáról hozta magával. Talán
tudta, hogy a koponya rejtett erők tárháza, és ezért fa-
lazta be. Talán nem akarta, hogy illetéktelen kezekbe
jusson, esetleg félt, hogy ellopják tőle, amíg ő távoli
vidékeken tartózkodik.
- Mit gondol, miért éppen önt választotta a kopo-
nya, asszonyom?
Joan mosolygott.
- Korábban nem tudtam. Most már tudom. Gyerek-
koromban agydaganatom volt. Megoperáltak, aminek
következtében nyilván érzékenyebbé lett az agyam.
Befogadóképesebbé. Talán kisebb benne az ismeret-
lennel és megmagyarázhatatlannal szembeni ellenál-
lás, mint másokéban.
- Mennyit tudnak arról, hogy mihez kellenek a ko-
ponyák?
- Kezdetben természetesen nem értettünk semmit.
Aztán lassan megértettük, hogy miért kellünk mi ne-
kik. Hogy eljuttassuk a koponyát ide, az Arenalhoz.
Azt is megértettük; hogy mi történhet, ha nem sikerül a
küldetésünk. Sosem tanultam fizikát, nem is érdekelt,
most mégis tudom, hogy mi az az inverzió. És Lennon
is tudja. Igaz, Lennon?
- Igaz. És Gladys is.
- Mit gondolnak, ez a koponya.. . kinek a kopo-
nyája?
Joan bizonytalan képet vágott.
- Nem emberé. De nem is a kicsiké. Ők nem huma-
noidok.
- Tessék?
- A kicsik nem emberek. Másfélék. Az óriások sem
azok voltak, de valahogy... mégis hasonlítottak ránk.
Azt hiszem, ez az ő koponyájuk. Illetve, ilyen kopo-
nyájuk volt.
Az Angol nem mondta el nekik, hogy a tizenhárom
monolit kőkoponya közül egy nem emberi koponya.
Eszerint a többi kristálykoponya viszont emberi kopo-
nyát kell, hogy mintázzon.
Joan aggódva pillantott Sir Winstonra.
- Ön tudja, hogy mi következik,ezután?
Az Angol megingatta a fejét.
- Nem tudom, asszonyom.
- Mégis... mi történhet majd a koponyával?
Az Angol elmesélte nekik a monolitok megtalálásá-
nak a történetét, a kristálykoponyák helyét a kőkolosz-
szusok tetején; és azt is, hogy kutatótársai szerint ép-
pen egy hatalmas gépezet összerakásán fáradoznak,
amelynek az alkatrészeit most hordják össze a kivá-
lasztottak. Hogy aztán a szerkezet végül is hogyan fog
működni, egyelőre senki sem tudja.
- És ha nem lesz. . . sikeres?
Az Angol a kislányra nézett, és biztatón elmosolyo-
dott.
- Sikeres lesz.
Pedig belül kétségek marták.
Sajnos, az ő agyát nem érintette meg semmi; vele
nem akartak sem a kicsik, sem az óriások kapcsolatot
keresni. Vajon miért? És hol vannak a hiányzó kopo-
nyák? Még csak három van birtokukban a tizenhárom-
ból. Hol van a maradék tíz? És valóban áldozatot akar-
nak-e bemutatni a kicsik holdtölte éjszakáján, azaz ma
éjszaka?
- Alec, kísérje a sátrukhoz a jövevényeket.
Alec biccentett, és odakísérte őket.
Az Angol egyedül maradt az aggodalmaival.

39.
Sir Winston ebéd után elszunyókált. Pedig nem volt
valami bőséges az ebédje, és szunyókálni is csak ritkán
szokott: az elmúlt napok eseményei azonban alaposan
kikészítették. Fizikailag és lelkileg egyaránt.
Ebéd után, amikor ellenállhatatlan álmosság tört rá,
rövid ideig kénytelen volt elgondolkodni rajta, hogy
nem kellene-e felülvizsgálnia eljövendő éveire vonat-
kozó terveit. Mintha valami azt súgta volna a lelke mé-
lyén, hogy kezd megöregedni. A bajusza is őszbe csa-
varodott - bár megfelelő festékkel ezt ideig-óráig még
leplezni tudja - és a fizikuma sem a régi. Néha hasogat
a térde, és ami a legrosszabb: kedve sincs már olyas-
mikhez, amiket annak előtte nagy kedvvel végzett. Ar-
ról már nem is beszélve, hogy egyre erőteljesebben vá-
gyódik Sofie és a gyerek után. Ha nem lenne kezében a
világ sorsa, talán itt hagyna csapot-papot, és vissza-
utazna a családi fészekbe.
Borús gondolatai közepette hunyta le a pilláit, hogy
pihentesse néhány másodpercre a szemét, aminek az-
tán az lett a következménye, hogy elaludt. Méghozzá
olyan mélyen, hogy nem is volt könnyű kikecmeregnie
az álom ásta gödörből.
Előbb csak furcsa, monoton hangokat hallott, mint-
ha valaki egy valóságos gödör fenekéről kiáltozott vol-
na fel hozzá.
- Sir Winston! Sir Winston!
Sir Winston megpróbált harcolni az ébredés ellen.
Álmában mindenféle kifogásokat talált ki, hogy ne
kelljen felébrednie. Végül aztán olyan hirtelen pattant
fel a szempillája, hogy beleállt a szemébe a fájás.
- Sir Winston! Sir Winston!
Nemcsak a szeme nyílott ki, hanem fel is ült az
ágyán. Hogy honnan vette az erőt hozzá, fogalma sem
volt róla. Máskor öt percébe is beletellett, hogy nagy
nyögések közepette legyőzze az alattomos szúrásokat
a dereka táján, ezúttal azonban nem érzett semmit.
Bár tudta, hogy ébren van, mégis nagyon is álomnak
tűnt mindaz, ami a sátra belsejében zajlott.
Először is, már az sem volt mindennapi dolog, hogy
Julia van der Haas állt az ágya előtt, kitárt karral, á le-
vegőbe bámulva. Sir Winston régi Bibliák illusztrációi
között látott ilyen képet, nem is egyet: sírjukból kikelt,
feltámadt asszonyok üdvözölték így az ismét vissza-
nyert világot a biblikus időkben. Julia szeme nyitva
volt, és a pillája sem rebbent. Néhány lépésnyire tőle
Escobar figyelt a háttérbe húzódva, mint aki csak szük-
ség esetén óhajt beavatkozni az eseményekbe.
Sir Winston nyitotta a száját, hogy rákiáltson Juliá-
ra, de Escobar figyelmeztetőn felemelte a kezét.
- Csak óvatosan, uram.
Az Angol nyelt egyet. Immár tökéletesen magánál
volt, és tisztában volt vele, hogy Julia ismét abba az ál-
lapotba került. Önkéntelenül is felnyögött.
- Maga az. . . Julia?
Julia van der Haas feléje fordította a fejét. Az élette-
len, mozdulatlan szemek kioltott autólámpákként me-
redtek rá.
- Én.. . vagyok.
A hang nem Juliáé volt.
- Julia?
- Nem... Julia.
Az Angol megsimogatta a bajuszát.
- Ön az. . . főpap?
- Én vagyok.
- Megtudhatnám, honnan . beszél? Nagyon fontos
lenne, mert...
A következő pillanatban megvilágosodott a sátor
mindaddig árnyékba merült hátulsó része. Furcsa, zöld
derengés töltötte be a bőröndjei környékét. A bőrön-
dök között négy vagy öt kis termetű, foszforeszkáló
alak állt.
Sir Winston természetesen többször is találkozott
már a kicsikkel, s minden egyes találkozás ismételten
ámulatba ejtette, hogy a fenébe is ne ejtette volna, ami-
kor az emberiség jó néhány milliárdja közül azon ke-
vesek közé tartozott, akik szemtől szemben állhattak
egy másféle fajjal, ráadásul, nem is ufonautákkal, ha-
nem ugyanolyan földi lényekkel, mint ők maguk. Csak
éppen azok jóval korábban jelentek meg bolygónk fel-
színén, mint az ember.
Sajnos, ezúttal sem látott többet belőlük, mint ko-
rábbi találkozásaik alkalmával. Ezúttal is inkább csak
szürke köpenyeket látott; kesztyűbe bújtatott apró ke-
zeket - ha kezek voltak egyáltalán - lábukat a hosszú
kaftán tökéletesen eltakarta; arcuk sem látszott a fejükre
hulló kámzsa árnyékától. Úgy voltak a sátrában, mint-
ha nem is lettek volna ott. Főleg, hogy még az a hang
sem az övék volt, amelyen a főpap szólt hozzájuk.
Ekkor Sir Winstonban feltámadt a dac. Tudta ugyan,
hogy sokkal fontosabb dolgokról kellene tanácskoz-
niuk, mint amit mondani fog, mégsem volt ereje le-
nyelni a kérdését. Úgy tört ki belőle, mint repedt cső-
ből a víz.
- Miért nem láthatom soha magukat?
- Láthat - mondta rekedten Julia van der Haas.
- Így?
- Másként nem lehet.
- Miért nem lehet? - kérdezte támadó éllel.
- Veszélyes - mondta a hang.
A kicsik úgy tömörültek sátra hátulsó fertályában,
mint régi, görög tragédiákban a félhomályba süllyedt
kórus, amely mintegy aláhúzza a szerző mondandóját.
Az Angol észrevette, hogy a főpap kissé előbbre áll
a többieknél. Talán hangsúlyozni kívánta vele, hogy ő
a főnök, a többiek csak beosztottak.
Az Angol nyelt egyet, és ismét megsimogatta a ba-
juszát.
- Veszélyes? Miért veszélyes?
- Mert mi.. . nem tudunk úgy élni.
- Úgy?
- Mint önök. Nem tudjuk.. . belélegezni az önök le-
vegőjét... csak szűrővel.
- Es.: . régen?
A főpapnak megrándult a válla.
- Az emlékezet szerint akkor más volt. Akkor nem
bántott bennünket. Most megölne. És alighanem...
meg is fog ölni.
- Nem mutatná meg csak egyszer. . . az arcát?
- Nem!
Olyan határozottan tiltakozott, hogy az Angol meg-
hökkent tőle. Főleg, mert Julia van der Haas is meg-
rázta a fejét.
- Beszélni szeretnék önnel.
Az Angol meg akarta kérdezni, hogy nem ülnének-e
le, de aztán meggondolta magát. Úgysem fogadnák el
az ajánlatát.
- Ne közeledjek önökhöz, igaz?
- Csak kellemetlenségünk származna belőle. Inkább
helyezze kényelembe magát, kérem.
Az Angol megérezte, hogy amit hall, az nem annyi-
ra kérés, mint inkább parancs. Ennek megfelelően a
háta mögé polcolta a párnáját, és biccentett egyet.
- Hallgatom, főpap.
A főpap meg sem moccant. Sir Winstonnak az az ér-
zése támadt, mintha egy szoborral beszélgetne.
- Sok mindent szeretnék elmondani önnek, de azt
hiszem, erre már túl kevés az időnk. Korábban kellett
volna ideérnünk, de... nem volt könnyű az utunk.
Igyekszem rövid lenni... mert rövidnek kell lennem.
Azzal kezdem, hogy... mi nem szegtük meg az egyez-
séget.
A hangok Julia van der Haas szájából jöttek; az ő
hangszálai rezegtek, jóllehet, a szavak mégsem az ő sza-
vai voltak.
- Ferguson és Da mást mondott - ellenkezett az An-
gol.
- Volt egy kis félreértés. Ez kétségtelen.
- Ön félreértésnek nevezi, hogy fél évig egy barlang-
ba zárták őket, elaltatták, és talán meg is ölték volna?
A kicsi icipicit megmozdult.
- Azonnal megmagyarázom. Emlékezzék vissza,
amikor megállapodtunk egymással, hogy... békében
fogunk élni... Igazán nagyra becsültük az ön ígéretét,
hogy mindenki előtt titokban tartja a létezésünket.
- Meg is tartottam a szavam. És a társaim is.
- Ezzel tisztában vagyunk - mondta a kicsi. - Csak
éppen széllel szemben nem lehet... Ez az önök mon-
dása, igaz?
- A miénk - biccentett kedvetlenül Sir Winston.
- Amikor megérkezett hozzánk Ferguson és Da, ar-
ra gondoltunk, hogy megtanítjuk őket a mi életünkre,
és mi is sokat tanulunk majd tőlük. Igaz, erre másféle
eszközeink is lettek volna, de mégiscsak... jobb lett
.volna, ha velünk közreműködő, élő egyedeken végez-
hettük volna a vizsgálatainkat.
- Eeeegen.
- Akkor egészségesek voltunk. Akik nem akartak az
emberekkel kiegyezni, már meghaltak. Valamennyien
békét akartunk. Aztán... sokan megbetegedtek közü-
lünk.
Az Angol meghökkent.
- Fergusontól?
- És Dától.
- Miféle betegség. . ?
- Nem tudjuk. Megpróbáltunk a nyomára bukkanni
valamilyen vírusnak, vagy baktériumnak, de nem ta-
láltunk ilyet. Végül megértettük, hogy más a baj. Egy-
szerűen a létünk nem viseli el az önökét. Talán az önök
lehelete mérgez bennünket. Pedig... már amúgy is be-
tegek vagyunk.
- Talán segíthetnénk. . .
- Rajtunk nem segíthet senki. Amikor rájöttünk,
hogy az emberek léte fertőz bennünket, arra is rá kel-
lett döbbennünk, hogy nem tudunk egymás mellett
élni. Biológiailag lehetetlen. Vagy önöknek kell el-
pusztulniuk, vagy nekünk.
Az Angol idegesen körbeforgatta a szemét. Úgy tű-
nik, kezdenek rosszra fordulni az események. Hol a
fenében lehet a pisztolya?
- Ne nyugtalankodjék, kérem - mondta akkor Julia
van der Haas szájából a főpap. - Ha valakiknek nyug-
talankodni van okuk, akkor azok mi vagyunk. De foly-
tatom. Kénytelenek voltunk belátni, hogy nem élhe-
tünk együtt egy bolygón. Ezért a többség szembefor-
dult velem. Azt akarták, hogy támadjuk meg és győz-
zük le önöket, embereket. Legyünk ismét a bolygó
egyedüli urai. Ha önök elpusztulnak, talán ismét meg-
javulnak az életfeltételeink. Kapunk újra egy esélyt.
Ezért Fergusont és Dát bezárták a barlangba, és való-
ban... fel akarták áldozni őket.
- És ön?
- Ó, én nem! Én már régtől fogva tisztában vagyok
azzal, amivel a többiek nem. Mi menthetetlenek va-
gyunk. El is mondtam a többieknek, ők azonban nem
hitték el. Alig tízen maradtunk, akik tudják azt, amit
én. Ők és én megpróbáltuk megszabadítani Mr. Fergu-
sont, de nem sikerült. Mi is inkább foglyok voltunk,
mint szabadok. Megfosztottak főpapi rangomtól, és
nem engedelmeskedtek többé nekem. Közben önökre
és a koponyákra is figyelnünk kellett. Nem volt köny-
nyű dolgom. Főleg, amikor a koponyák jelet adtak.
Az Angol előrehajolt.
- Jelet?
- Jelentkeztek. Az inverzió miatt. A koponyák tud-
ják, mikor kell felébredniük. Az óriások ültették belé-
jük a tudást. Amit tudnak, az az óriások tudása. Mi is
tőlük tanultunk mindent. Mi, kicsik, az óriások gon-
dolatainak a morzsáiból élünk. Szomorú, de így van.
A mi létünk már csak ilyen. Hogy mondanák önök?
Paraziták vagyunk. Nem hozunk létre semmit, csak
pusztítjuk, ami körülöttünk van. Vadászunk, és áldoza-
tot mutatunk be. De önök is ilyenek. Bár talán azért
kissé különbek nálunk. A koponyák végül is felébred-
tek, és nekünk, tízünknek teljesítenünk kellett az aka-
ratukat.
- Megértették őket?
- Arra kényszerítettek bennünket, hogy tegyünk
meg mindent az önök érdekében. Akár akarjuk, akár
nem. Ezért elindultunk, hogy megkeressük a koponyá-
kat. Mind a tizenhármat. Tízet mi vettünk magunkhoz
- köztük több már régtől fogva a birtokunkban volt -
hármat pedig emberek. Az volt a feladatunk, hogy ezt
a hármat is védelmezzük, amíg ide nem érnek a tüzet
okádó hegyhez. Sokat elpusztítottunk azok közül, akik
a koponyákra vadásztak.. . Még a lázadó kicsik ellen is
védenünk kellett őket. Társaink, akik ellenünk fordul-
tak, azt akarták, hogy tartsuk meg magunknak a kopo-
nyákat, hagyjuk, hogy a póluscsere, az inverzió megöl-
je az embereket, és kezdjünk új életet a Földön.
- Ők most hol vannak? - kérdezte aggódó hangon
az Angol.
- Már nem kell félniük tőlük. Már ők is tisztában
vannak az,igazsággal.
- Hm. És mi az?
- Hogy hiába minden. Mindenképpen halálra va-
gyunk ítélve.
- Mitől olyan biztos ebben?
- A koponyák szóltak hozzánk. Megértettük a sza-
vukat. Elmondták, hogy az, hogy meghalunk, termé-
szeti törvény. Minden faj megszületik egyszer, és el is
múlik. Szomorú; de így van. Így lesz ez az emberekkel
is. Talán nem is sokára. A koponyák elmagyarázták
nekünk, hogy a mi fajunk biológiailag megöregedett.
Bármit is teszünk, nem fogunk soká fennmaradni. Már
így sem szabadna léteznünk. Rövidesen már a maszk-
jaink sem védenek meg bennünket a Föld megválto-
zott légkörétől. És az az anyag sem, amellyel bebur-
koljuk magunkat. Ekkor társaink is felhagytak az el-
lenállással. Ismét én lettem a főpap.
Az Angol megpróbálta kihámozni a nem mindig ért-
hető szóözönből a lényeget.
- Elhozták tehát a koponyákat?
- Elhoztuk a tízet.
- Hol vannak?
A főpap megmoccant. Ezzel együtt világosabb is lett
a sátorban. Az ismeretlen eredetű, zöldes fény felra-
gyogott a bőröndök között.
Az Angol eltátotta a száját. Bőröndjei tetején ott
fénylett egy egész sereg kristálykoponya. Majdnem
egyformák voltak - talán, ha centiméterekkel külön-
böztek egymástól.
- Harcoltunk emberekkel, és a saját fajunkkal is,
hogy épségben ideérkezhessenek. Most itt van mind a
tizenhárom. Látták a kőkoponyák tetején a bemélyedé-
seket. Helyezzék beléjük őket. A koponyák tudják a
dolgukat.
- És.. . önök?
A kicsi mintha habozott volna.
- Mi. . . meghalunk.
- Valamennyien?
- Mindannyian. Így döntöttünk.
- Mikor?
- Ma este. Áldozatot mutatunk be, mint azok a pa-
pok, akiket ön már látott meghalni. Feláldozzuk ma-
gunkat.
- Nem lehetne valahogy.. .
- Így határoztunk.
- Es... hogy gondolják?
- Az a mi dolgunk. Tulajdonképpen búcsúzni jöt-
tünk. Sokat beszélhetnénk önnek arról a világról,
amelyből származunk, de az az igazság, hogy mi is
csak annyit tudunk róla, amennyit a hagyományaink és
a koponyák elárultak nekünk.
- Mióta vannak itt, a tűzhányó környékén? - simo-
gatta meg a bajuszát az Angol.
- Csak tegnap óta.
- Eltűnt két lány.
A főpap teste megrándult, és hosszasabban hallga-
tott. Mintha társaival kommunikált volna.
- Milyen lány? - kérdezte végül.
Az Angol elmondta Ruth Grabowsky és a másik el-
tűnésének a történetét.
- Nem mi voltunk - tiltakozott a főpap. - Mi már
nem vadászunk többé. Csak az vadászik, aki élni akar.
Mi nem akarunk élni.
- Hátha a többiek vadásztak, de nem árulták el ön-
nek. Tudja, a többi kicsi?
- Ők sem vadásznak már. Már nincs többi kicsi. Már
valamennyien ismét egyet akarunk. Meghalni. És nem
vadászunk többé.
Az Angol szerette volna elhinni, mégsem hitte el.
Valahogy nem bízott a kicsikben.

40.
A főpap felemelte a kezét, de az Angolnak ekkor sem
sikerült megpillantania a karját. Széles köpenyujja el-
takarta előle.
- Búcsúzni jöttünk, Sir Winston. Bár a mi fajunk
nem szokott búcsúzni. Én mégis elbúcsúzom öntől. Mi
megtettük a kötelességünket: itt vannak a koponyák
önöknél. A többi már nem a mi dolgunk. Én vadász va-
gyok - akkor is, ha főpap lettem. Ezért... adok egy
tanácsot önnek és az embereknek, ha elfogadja. Csak
annyit vadásszanak, hogy mindig maradjon elég zsák-
mány. Most pedig... megyünk. Többet nem is tudunk,
és nem is akarunk mondani... Talán csak annyit még,
hogy irigyeljük az embereket. Bár... semmi sem örök.
- Hé, várjanak még! - ugrott fel Sir Winston megfe-
ledkezve fájós derekáról. - Hiszen alig beszéltünk egy-
mással! .
A kicsik ekkor már nem voltak a sátorban. Mint ké-
sőbb felfedezte, felhasították a ponyvát a bőröndök
mögött, azon bújtak ki. Mintha észre sem vették volna
a tehén szaggatta nyílásokat.
Az Angol feledve, hogy nem szokott alsónadrágban
mutatkozni a társai előtt, kiugrott az ajtónyíláson, és a
kicsik nyomába eredt. Odakint a nap már lefelé lépe-
getett az égi lajtorján. Bár körös-körül minden esti
fényben úszott: a kicsiket mégsem látta sehol.
Csak akkor állt meg, amikor észrevette, hogy Kati
Lénárd közeledik felé. A lány megtorpant, és bizonyta-
lan pillantásokat vetett az Angol slicces alsójára.
- Bocsánat, uram.. .
Az Angol kinyújtott karjával nagy kört írt le a leve-
gőben.
- Nem látta őket?
- Kiket, uram?
- Hát a kicsiket!
- Nem láttam, uram. Itt vannak?
- A sátramban voltak. Aztán kimenekültek belőle,
de... sehol sem találom őket.
Kati Lénárd aggódó pillantást vetett az Angolra.
- Meleg van, uram. Nem lenne szabad megfeled-
keznie a kalapjáról.
Az Angol megtapogatta a fejét.
- Azt hiszi, napszúrásom van?
- Azt nem állítanám, uram.
Az Angol szeme elé vörös köd szállt. Elkapta a lány
karját, és maga után vonszolta.
- Jöjjön! Most azonnal jöjjön velem!
- De hát, uram. . .
- Jöjjön azonnal!
Do, aki messziről szemlélte a történteket, miután be-
csukta a száját, bevágtatott Tony Cartwrighthoz.
- Ébredj, Tony !
Cartwright felriadt a könyvéből. Láthatott valamit
Do szemében, mert villámsebesen előkapta a piszto-
lyát.
- Mi történt, Do?
- Az Angol alighanem megbolondult.
Cartwright eltátotta a száját.
- Mit csinált?
- Nem is tudom, Tony - visszakozott Do. - Fergu-
son mesélte, hogy két lány is eltűnt az utóbbi időben.
Nem lehet, hogy ő...?
- Te megbolondultál!
Do feltartotta a kezét.
- Hát... meglehet. Bár, ha valaki alsónadrágban, egy
ellenkező lányt ráncigál be a sátrába, az jelent valamit.
Legalábbis úgy tudom.
- A sátrá... ba... alsó... nadrágban? Kit ráncigált
be, Do?
Do aggódva nézett Cartrwightra.
- Hát... Miss Lénárdot.
Cartwright felüvöltött, és kezében a stukkerral kivá-
gódott a sátra ajtaján.
Do is felordított, és utána vetette magát. Nem sze-
rette volna, ha Cartwright megöli az Angolt.
Legalábbis előbb nem, mint hogy bebizonyosodik a
hihetetlen: az Angol idősödő korában sorozatgyilkossá
képezte át magát.

41.
Cartwright berontott az Angol sátrába, majd nyomban
meg is torpant. Olyan hirtelen, hogy a mögötte szágul-
dó Do egyszerűen feltaszította. Cartwright a lágy, sze-
líd fényben átrepült a sátron, és közvetlenül a lány lá-
bánál ért földet.
Kati Lénárd azonban észre sem vette. Csak állt az
Angol mellett - ez utóbbi még mindig alsónadrágban
- és a sátor hátulsó részéből áradó zöldes ragyogást
figyelte.
Cartwright felpattant, és nagyot ordított.
- Sir Winston, magyarázatot követelek...
Ekkor vette csak észre, hogy a sátorban csoportosu-
lók megkövülve nézik a falakon futkosó fényeket, ame-
lyek óriási kaleidoszkóp ábráiként vetültek a lyukas
ponyvára. A lassan mozgó, hatalmas telihold mintha
óvatosan mert volna csak benézni a leghatalmasabb
lyukon. .
- Sir Winston.. .
Eusebio Escobar megfogta a karját.
- Maradj már csendben!
Amikor Cartwright meggyőződött róla, hogy Kati-
nak nem esett baja - bármennyire is alsógatyában látja
mellette Sir Winstont - némiképpen lecsillapodott.
- Mi a fene történik itt? - kérdezte már jóval csen-
desebben Eusebiótól.
Escobar megszorította a karját, és oldalra húzta: Ettől
a pillanattól kezdve már Cartwright is látta a koponyá-
kat a bőröndök tetején. És nyomban megértett mindent.
- Te jó isten! - nyögte. - Mikor?
- Az imént voltak itt.
- Most hol vannak?
Escobar a sátor hátulján tátongó lyukra mutatott.
- Leléptek.
- Miért engedtétek el őket?
Escobar csúnyán nézett rá.
- Mert nem a szolgáink, Tony. Ezt egyszer már meg-
beszéltük.
Cartwright elégedetlenül rázta meg a fejét: Meg kel-
lett volna tudni tőlük...
Az Angol, úgy látszik, tökéletesen megfeledkezett
róla, hogy alsónadrágban ácsorog a sátor közepén. El-
gondolkodva vakargatta a mellét, és a koponyákat szá-
molgatta.
- Elhozták a hiányzó tízet.
- És a másik három? - kérdezte furcsa, rekedtes han-
gon Julia.
Az Angol az egyik bőröndre mutatott.
- Bent vannak.
Escobar a bőröndökhöz lépett. Letérdelt eléjük, majd
felpattintotta annak a tetejét, amelyikre Sir Winston
mutatott.
- Uram? - fordult aztán a házigazda felé.
Az Angol bólintott.
- Gyerünk, Eusebio!
Eusebio a bőröndbe nyúlt, és óvatosan kiemelte be-
lóle a három koponyát.
Néma csend ülte meg a sátrat, csak a meleg éjszakai
szellá csattogtatott egy ponyvacafatot.
- A tizenhárom kristálykoponya! - suttogta áhítattal
Julia van der Haas.
A tizenhárom hegyikristályból csiszolt koponya, bár
valószerűtlenül lágy, barátságos fényben ragyogott,
nem tűnt különlegesnek. Egyikük sem adta jelét, hogy
mérhetetlen tudás birtokában lenne.
Julia van der Haasnak lehetett némi érzéke a külön-
leges hangulatok iránt, mert az Angol mögé állt, és
halkan megkérdezte tőle.
- Mit érez, Sir?
Sir Winston elszakította tekintetét a koponyákról, és
összeborzongott.
- Kicsit fázom. És.. . az oldalam is viszket. Aligha-
nem megcsípett egy szúnyog.
Kati Lénárd ekkor nevetni kezdett. Hisztérikusan és
véget nem érőn. Cartwright odalépett mellé, és befogta
a száját. Közben érezte, hogy a lány teste csak úgy ráz-
kódik az idegességtől.
- Az út végére értünk hát - mondta Julia van der
Haas. - Boldog lennék, ha megszabadulhatnék tőlük.
Semmi kedvem éjszakánként tolmácsot játszani.
- Azt hiszem. . . ma este minden megváltozik - só-
hajtotta Cartwright. - Emlékszik, Sir, amikor felbuk-
kantak a kicsik? Akkor még nem hittük volna, hogy
egyszer itt állunk a kristálykoponyák előtt...
- Mi az utasítása, Sir? - vágott a szavába a költészet
és a nosztalgia iránt kevésbé fogékony Escobar.
Az Angol az órájára nézett.
- Értesítsék á többieket. Húsz perc múlva felvisszük
a kövekhez a koponyákat.
- És ott... mi lesz? - nyögte némiképpen magához
térve Kati Lénárd.
Az Angol ránézett, és megcsóválta a fejét.
- Azt csak a jó isten tudja, kisasszony. Ha ő is tudja
egyáltalán.

42.
Éppen berendezkedtek a sátrukban, amikor az a lebar-
nult képű fiatalember, aki Tony Cartwrightként mutat-
kozott be, bekopogott hozzájuk. Aggódva pislogott
rájuk, és csak akkor nyugodott meg, amikor meggyő-
ződött róla, hogy a hölgyek már megmosakodtak és át-
öltöztek.
- Elnézésüket kérem a zavarásért - szabadkozott a
bejárat mellett maradva. - Sir Winston küldött. Arra
kéri önöket, hogy fáradjanak fel vélünk a kövekhez:
A magas, barátságos arcú férfi, Lennon Gettysbury
bólintott.
- Köszönjük, uram.
- Sir Winston azt is szeretné, ha azt a koponyát,
amelyet önök találtak meg... önök hoznák magukkal.
- Hol a koponya?
- Az Angol, izé... Sir Winston sátrában.
A szép, szőke hajú hölgy Cartwrightra mosolygott.
- Gyönyörű a mai este, uram. Még sosem láttam
ilyen csodálatosnak a teliholdat.
- Még én sem - csatlakozott hozzá a kislányuk.
Cartwright is mosolygott.
-Meseszépek a Costa Rica-i éjszakák.
- Itt minden csupa-csupa zene - csillogott Gladys
szeme. - Mintha minden fa és virág muzsikálna. Mint-
ha minden virágszirmon egy kis tündér ülne, csengő
hangon énekelne, és dobolna hozzá.
Cartwright meghökkent.
- Tessék?!
- Azt mondtam, mintha minden virágszirmon egy
tündér ülne.
- Mintha dobolást is említett volna.
- Dobszót is hallottam. A tündérek dobolását.
Cartwright megnyalta a szája szélét.
- Mikor?
- Hogy mikor hallottam a dobszót? - kérdezte meg-
hökkenve a lány. - Hát... mindig. Tulajdonképpen
most is hallom. Hallgassa csak!
Valamennyien elhallgattak. És valóban. Távolról, ta-
lán az Arenal mögül halk dobolást hozott feléjük a szél.
A kicsik! - szorult el Cartwright torka. - A kicsik!
-Mikor induljunk? - kérdezte a praktikus Mr.
Gettysbury.
- Negyedóra múlva várjuk önöket Sir Winston sát-
ránál - mondta Tony Cartwright. - Bocsássanak meg,
de most mennem kell.
Meghajolt, és belemerült a holdfénybe.
- Igazán kedves fiatalember - dicsérte Joan, és
megsimogatta Lennon fejét. - Jól vagy, szívem?
- Kitűnően - biccentett Lennon.
- Hát te, Gladys?
A lány felnevetett. Lennon biztos volt benne, hogy
még soha nem hallotta ilyen elégedetten nevetni a lá-
nyát.
- Tudod, apa, hogy érzem magam? Mintha egy ne-
héz házi feladatot oldottam volna meg.
Csodálatosképpen mindhárman így érezték. Mintha
életük legfontosabb feladatát oldották volna meg,
méghozzá sikeresen.
Odakint az éjszakában megerősödött a dobszó.

43.
Cristobal atya megköszörülte a torkát, és addig köszö-
rülgette, amíg a Grófnő meg nem hallotta a sátrában.
- Ön az, atyám?
- Én vagyok, lányom.
- Jöjjön be.
Cristobal atya belépett a Grófnőhöz. Óvatosan tette:
készen rá, hogy azonnal lesüsse a szemét, ha valami il-
letlenséget látna odabent. Megkönnyebbülve tapasz-
talta, hogy a Grófnő halványzöld tréningruhát visel,
aztán meg elszörnyedt, amikor észrevette, hogy a ruha
olyannyira rásimul a Grófnő testére, hogy... Oh,
szentséges Szűzanyám!
Legszívesebben keresztet vetett volna, de nem mer-
te megkockáztatni. Egyáltalán nem volt biztos benne,
hogy illendő lenne-e keresztet szórni magára csak
azért, mert a Grófnő úgy néz ki kölcsönruhájában,
mintha nem is lenne rajta semmi.
Cristobal atya, bármennyire is ellenére volt, kényte-
len volt megállapítani, hogy a Grófnő leginkább arra a
bűnbánó utcalányra emlékezteti, akinek megfestett ké-
pét egyszer a vatikáni múzeumban alaposan megné-
zegette. Már nem emlékszik, ki festette, az azonban
biztos, hogy a festő nem takarékoskodott sem a mére-
tekkel, sem a festékkel. Persze, a Grófnő azért nem
annyira túlméretezett, bár ha jobban meggondoljuk,
aligha férne bele egy közönséges üstbe, ha mégiscsak
a pokolra kerülne. Szerencsére erre semmi jel nem mu-
tat. Elvégre azért, mert valakinek... hm... ekkorák a
micsodái, még nem biztos, hogy az ördögök prédájául
esik. De a fenébe is, miket fantáziál itt össze, miket?
- Valami baj van, atyám?
- Ó, dehogy, dehogy - nyelt egy nagyot az atya. -
Csak azt akartam megkérdezni... nem látta-e véletle-
nül Louist?
- Itt vagyok, atyám - hallotta a háta mögül Louis
hangját.
Louis ekkor óvatoskodott be éppen a sátorba. Cris-
tobal atya szája tátva maradt, amikor megpillantotta.
Louis fekete, ódivatú, csíkos ruhát viselt, fekete kala-
pot, és még nyakkendőt is.
- Te vagy az... Louis?
- Én vagyok, atyám.
- Szépen kiöltöztél.
- Ünnepnap van ma, atyám.
Cristobal atya keresztet vetett.
- Üzent az a férfi. Sir Winston.
A Grófnő kacéran végigsimított a ruháján, amitől
Cristobal atya kénytelen volt ismét lehunyni a szemét.
- Igazán? És mit üzent?
- Hogy azonnal indulunk. Arra kért; hogy azt a ko-
ponyát, amelyet mi... mi...
- Igen?
- Ön hozza, Grófnő.
A Grófnő arcán piros hullámok futottak végig.
- Köszönöm. Nagyon köszönöm. Hálás vagyok,
amiért rám esett a választása.
- Indulhatunk végre?
- Én kész vagyok - mondta Louis.
- Én is - csatlakozott hozzá a Grófnő.
Cristobal atya biccentett; és indult volna, de a Gróf
nő még visszatartotta.
- Atyám. . . szundikáltam egy kicsit délután.
- Én is - bólintott Cristobal atya. Louis eközben ki-
bújt a sátorból, és illedelmesen odakint várakozott.
- Álmot láttam.
Cristobal atya megtörölgette a homlokát.
- És?
- Elmondhatom?
- Most?
- Csak néhány mondat az egész, atyám. Kíváncsi
vagyok rá, mit szól hozzá?
- Hát akkor csak mondja, lányom!
A Grófnő mélyet sóhajtott.
- A koponya beszélt hozzám.
- Melyik koponya?
- Hát a mi koponyánk.
- Hm. És mit mondott?
- Nem beszélt valami szépen velem. Azt mondta -
anélkül persze, hogy mozgott volna a szája - hogy
nagy marha vagyok.
Cristobal atya eltátotta a száját.
- Ezt mondta a koponya?
A Grófnő bólintott.
- Ezt.
- Hm. És miért mondta?
- Ezt is elmagyarázta. Azt mondta, tudja, hány éves
vagyok. Ön is tudja, atyám?
- Honnan tudnám?
- Éppen negyven, atyám.
- Jó, jó, de miért éppen most. . .
- A koponya megszidott, amiért eltékozoltam a éle-
temet. Tudja, miért, atyám? Mert a lélekkel foglalkoz-
tam a test helyett. Más lelkével, a saját testem helyett!
Spiritiszta lettem, és szellemekkel társalogtam éjsza-
kánként, ahelyett hogy... hasznosabban töltöttem vol-
na az időmet. Arra biztatott, hogy siessek, és pótoljam
be az elmulasztottakat, mert rövid az idő, és hamaro-
san az én fejemből is koponya lesz, csak éppen nem
kristály, hanem csont.
- Bűnös gondolatok - fintorgott az atya. - Nem hi-
szem, hogy a koponya sugallhatta az álmát. Talán in-
kább az ördög!
- A koponya volt az, atyám. És én. .. rádöbbentem,
hogy igaza van. Hiszen még nem is éltem igazán. Mert
mi az élet célja, atyám? Család, gyerekek...
- Istentől megáldott házasságban! - emelte fel az uj-
ját figyelmeztetőn az atya.
- Hiszen erről beszélek én is. Ezért arra kérem,
atyám, adja áldását az új életemre. Hazamegyek, és ki-
dobom a szemétbe az asztalt, amit eddig táncoltattam.
És feladok egy újsághirdetést.
Az atya legyintett egyet.
- Felesleges, lányom. A régi bútornak manapság
nincs keletje.
- Nem is azért adom fel. Férjet keresek magamnak.
Az atya erre már hápogni sem tudott. Aztán egyszer-
re csak elégedettség futott át rajta. Végül is, miért ne?
Még a házasság is jobb, mint a szellemekkel való illet-
len társalkodás.
A Grófnő ismét végigsimított a zöld melegítő elején.
- Arra akarnám megkérni, atyám, hogy ha találok
magamnak egy megfelelő férfit, ön adjon össze ben-
nünket.
Cristobal atya az ég felé fordította tekintetét. Hát
már mindenki megbolondult, istenem?
A messzi távolból halk dobszót hozott az esti szél.
- Elvállalom! - mondta aztán határozottan. - De
most sietnünk kell, lányom. Végre kell hajtanunk a fel-
adatot.
Az Arenal halkan pöffentett egyet.
Mintha aludni készült volna.

44.
Ha Tony Cartwright korábban érkezik Olivia és Her-
nán sátrához, talán még a beszélgetésüket is meghal-
lotta volna. Ott feküdtek a szűk vaságyon egymásba
fonódva. Hernán a lány hasán nyugtatta a fejét, az pe-
dig boldogan szorította magához.
- Hernán?
- Tessék?
- Hogy érzed magad?
Hernán felemelte a fejét.
- Azt hiszem, a világ tele van csodával, amelyekről
nem is álmodtam korábban. Amióta nem vagyok bo-
lond... néha bizonytalan vagyok benne, nem álmo-
dom-e.
- Hát ez nagyon is valóságosnak tűnt.
Hernán a lány szemébe nézett.
- Kérdezhetek valamit?
- Hát persze - mondta a lány. - Mit akarsz tudni?
- Azt, hogy... lehetne, hogy te meg én... szóval...
A lány összehúzta a szemét.
- Mit akarsz mondani? Nyögd már ki végre!
- Hát, hogy... ne váljunk el hamar egymástól.
- Ezt hogy érted?
- Amikor elmegyünk majd innen... mindenki megy
a maga útján. Nem lehetne, hogy te meg én... egy da-
rabig egy úton menjünk?
A lány szeme Hernán szemébe fúródott.
- Valóságos útról beszélsz vagy... másmilyenről?
- Mindegyikről.
- Azt szeretnéd, hogy egy darabig együtt marad-
junk? Éljünk együtt? Így gondolod?
- Így - mondta Hernán.
A lány megrázta á fejét.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
- Biztos.
- Tisztában vagy vele, ki voltam én?
- Fontos ez?
- Most talán nem az, de később fontos lehet.
- Emiatt ne aggódj. Nagyon szeretném, ha együtt
maradnánk.
- De hát én kurva voltam!
- Én meg bolond. De már nem vagyunk azok. Se te,
se én!
- Miért akarsz éppen engem, miért?
Hernán amennyire tudta, felhúzta a vállát.
- Mert.. . hogy is magyarázzam csak? Egyszer, még
a műhelyben leesett a köpenyemről egy gomb. Szép
gomb volt, és elgurult valahova. Álló napig kerestem,
de nem találtam. A gazda akkor azt mondta, hogy ne
keressem már azt a gombot; lehet, hogy belepottyant a
lefolyóba, és már úton van a tenger felé. Vesz nekem
helyette egy másikat, még talán szebbet is, mint az volt.
De én mégsem lettem boldog. tőle. Nekem az a gomb
kellett! Úgy éreztem, az a gomb éppen nekem való.
Lehet, hogy a másik szebb, és... nem tudom. De ne-
kem mégiscsak az kellett. Valahogy így érzem most is.
- De hiszen... nem is ismersz mást rajtam kívül.
- Nem is akarok ismerni.
- De hát miért? Miért kell neked. valaki, aki mellet-
ted maradjon? Már nem vagy bolond, azt csinálsz,
amit akarsz. Állást vállalhatsz, és rá sem nézel az olya-
nokra, mint én. Vagy megveszel pénzért. Akkor kül-
desz el, amikor csak akarsz. Füttyentesz, és én újra jö-
vök. Miért kellenék neked állandóan?
Hernán megcsóválta a fejét.
- Mert fogni akarom a kezed. Mindenkinek szüksé-
ge van egy kézre, amelyet foghat. Ezt a koponyától tu-
dom. Semmi nem ér semmit, ha nem foghatod valaki-
nek a kezét.
- És az inverzió? Ha mégis meghal a Föld? Ha min-
den hiába, és a koponyák sem tudnak segíteni?
- Akkor is! - makacskodott Hernán. - Akkor is
könnyebb így. Ha nem vagy egyedül. A halált nem le-
het ugyan legyőzni, de abban az utolsó pillanatban, ha
valaki bátorítón megszorítja a kezed... hát az annyit ér,
mint az egész élet! Ezért szeretném, ha mellettem ma-
radnál.
- Jól van - mondta a lány. - Te tudod, mit akarsz.
Veled maradok, hiszen... sokat köszönhetek neked. És
én is... talán nekem is szükségem van egy kézre.
Ekkor kopogott Tony Cartwright az ajtón.
Nem figyelt arra, mit beszéltek azok odabent, pedig
jó néhány perce már a sátruk mellett ácsorgott.
Csak éppen a távoli, el-elhalkuló, majd ismét meg-
erősödő dobszót hallgatta.

45.
- Kész van, Laila? - kérdezte Wauni professzor be-
dugva a fejét a sátorba. - Epedve várjuk.
A professzornő összehajtotta az imaszőnyegét, és
beállította két bőrönd közé.
- Éppen végeztem. Karahan és többiek?
- Itt vannak valamennyien.
Amint kilépett az ajtón, megütötte a fülét a dobszó.
- Dobolnak - kapta fel a fejét.
Karahan bólintott.
- Dobolnak, Laila. Ismét itt bujkálnak a kicsik a kö-
zelünkben.
- Az Angol?
- Éppen átöltözik. Hamarosan felvisszük a kopo-
nyákat a monolitokhoz.
Laila AL-Bakr aggódva nézett a hegyre:
- Képtelen vagyok megszokni. Az az érzésem, hogy
minden pillanatban a nyakamba omolhat lávástól, szik-
lástól.
- És a piramisok? - kérdezte csúfondárosan Kara-
han. - Amikor a belsejükben mászkál? Engem a frász
törne ki, hogy annyi kő van a fejem felett. És ha az om-
lana magára?
- Ha annyi évet kibírtak mozdulatlanul, miért omla-
nának rám? A piramisok állandóak, mint maga az idő.
Ez a hegy azonban mozog. Nézzék csak! Most is meg-
indult róla egy lávapatak lefelé!
Kati Lénárd megcsóválta a fejét.
- Korábban nem volt ott!
- Micsoda? - riadt meg Cartwright.
- A hasadék. Amiből a láva ömlik.
- Hogyhogy nem volt ott?
A többiek lassan köréjük gyűltek. Ferguson úgy lát-
ta, hogy nem túl boldogok az újonnan keletkezett hasa-
dék láttán. Elvégre őstörténészek és paleoantropológu-
sok, nem vulkánkutatók.
- Ez a hasadék csak nemrégen születhetett - ismé-
telte a lány, megfogva Cartwright kezét.
- És?
- A hegy valóban mozgolódik.
- Ezt eddig is láttuk - morogta Karahan, majd Wau-
ni vállára ütött. - Maga nem szól semmit, nagyokos?
Hiszen a maga országa telis-tele van vulkánnal. Eddig
azzal dicsekedett, hogy a hawaii emberek és vulkánok
jó barátok.
- Azok a hawaii vulkánok - morogta Wauni, a töb-
biekhez hasonlóan nyugtalan pillantásokat vetve a lá-
vafolyóra. - Ez meg Costa Rica-i.
- Mi a különbség a kettő között?
- Nem mindegy, hogy hazai pályán játszik-e egy
csapat, vagy idegenben.
- A vulkán az vulkán - legyintett Karahan. - Min-
denesetre jó lenne, ha mihamarabb elintéznénk a dol-
gunkat. - Mindenki készen áll a nagy mutatványra?
- Várjon csak egy pillanatra! - intette le Zombory. -
Bocsásson meg, kisasszony - fordult aztán Kati Lénárd-
hoz. - Biztos benne, hogy újonnan keletkezett a hasa-
dék? Hátha már eddig is megvolt, csak nem folyt be-
lóle láva.
A lány sóhajtott, és megingatta a fejét.
- Egészen új keletű. Ebben biztos lehet. Az én fel-
adatom volt a feltérképezésük. Paddington professzor
rótta rám, hogy próbáljam megállapítani az aktív és az
alvó hasadékok számát. Szaknyelven nem így hívják
őket, de ez most nem fontos. Megszámoltam azokat a
hasadékokat, amelyekből időről időre ömlik a láva.
- Sokat talált belőlük?
- Tizennégyet. Ezekből folyamatos a lávaömlés.
Persze nem mindig azonos az ömlés intenzitása: elő-
fordulhat, hogy valamelyikük hosszabb-rövidebb ideig
szundikál.
Zombory sóhajtott, és szemügyre vette a tűzfolya-
mot. A lassan leszálló alkonyatban egyre erősebben
lángolt a láva vörös fénye.
- Gondolja, hogy... közeli kitörést jelent a felbuk-
kanása? - szakította meg a lány előadását.
Kati eleresztette Cartwright kezét.
- Ezt inkább Paddington professzortól kellene meg-
kérdeznie. Ő a professzor, nem én. Ami a szakirodal-
mat illeti.. . hát nem sok jót jelent, az kétségtelen.
- Pokolba a hasadékokkal! - zárta le az eszmecserét
Eusebio Escobar. - Koncentráljunk inkább a munkánk-
ra! Végezzük el, amit a sors előírt számunkra.
- Ezt szépen mondta, Eusebio - dicsérte meg Al-
Bakr asszony. - Érződik a szaván, hogy a szívéből jött.
Eusebio furcsa pillantást vetett rá.
- Gondolja?
- Miért? Nem onnan jött?
- Nem tudom, Laila - sóhajtotta Escobar. - Nem tu-
dom, honnan jött. Egy azonban biztos: nem lenne jó,
ha megtudnák, mi lakik a szívemben. Néha még én
magam sem vagyok tisztában vele. Talán minden egy-
szerűbb lesz, ha végére érünk ennek a történetnek. Már
csak egy éjszaka van hátra! Egyetlen éjszaka!
- Aztán. . . mi lesz? - kérdezte erőltetett nyugalom-
mal Karahan.
Escobar megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, professzor. Talán a mennybe me-
gyünk, talán a pokolba.
- Allah legyen velünk! - morogta Laila Al-Bakr.
- Gyerünk! - intett idegesen Cartwright. - Gyerünk
az Angolhoz!
A vulkán oldalában frissen nyílott hasadék lassan
szélesedett.
Ekkor már egyikük sem figyelt rá: valamennyien az
Angol sátra felé néztek.
Pedig ha odafigyelnek a hasadékra, láthatták volna,
hogy a lávának gyorsan megváltozik a fénye. Immár
nem vörös volt a lángja, hanem halványzöld.
Olyan színű, amilyen színű lávafolyást nem látott
még emberi szem.

46.
Az Angol megpróbálta megnyugtatni a két férfit, de
nemigen akart sikerülni neki. De hát hogy is sikerülhe-
tett volna, amikor egyikük a szerelmét követelte visz-
sza, a másik pedig a lányát. S neki semmi más eszköze
nem volt a megnyugtatásukra, csupán az ékesszólása.
Na és talán a koponyák a sátra hátuljában.
- Figyelj rám, Winston - magyarázta Paddington,
aki az elmúlt napok során éveket öregedett. - Bíztam
benned, mert mást nem is tehettem. Azért nem fordul-
tam a rendőrséghez, mert megkértél rá. De most már
elég ebből! Ha megvirrad, bemegyek a városba. Akár-
mit is mondasz.
Az Angol megsimogatta a bajuszát.
- Nincs ellenvetésem, Ambrie. Sőt, én is veled tar-
tok.
- Eddig valahogy nem akartál hinni nekem.
- Újabban már nem hiszem, hogy a kicsik rabolták
volna el a... Miss Grabowskyt.
- És az én lányomat? - tudakolta Peters.
- Őt sem.
- Én viszont azt hiszem, igen!
- Beszéltem a főpapjukkal. Nem ők tették.
- Te hiszel neki?
- Hiszek.
Paddington összetette a kezét, mintha imádkozna.
- Istenem, hogy lehetsz ilyen együgyű, Winston? Hi-
szen azok a fickók nem is emberek! Majmok vagy mi-
csodák! Áldozatot akarnak bemutatni a tűzhányónak,
és ezt meg is teszik! Hacsak nem fésüljük át a vulkán
környékét, nem ugrasztjuk ki őket a bokorból.. .
- Én az indiánokra tippelek - ellenkezett Peters. -
Nekem ez a kicsi-ügy megfoghatatlannak tűnik. Bo-
csássanak meg: nem is nagyon hiszek benne.
- És a koponyák? - kérdezte az Angol a bőröndök
tetején sorakozó kristályokra mutatva.
- Az indiánok készítették őket! Elvégre kézműve-
sek.
- Csakhogy ezek nem agyagból készültek, hanem
hegyikristályból!
- Mi a különbség a kettő között?
- Egy akkora kristálytömböt, mint amekkorából a
koponya készült, cirka háromszáz évig kellene egy-
folytában csiszolni ahhoz, hogy elkészüljön egy...
Szerencsére kopogtattak a sátorrúdon.
Az Angol megkönnyebbülve felsóhajtott, és a kopo-
gás felé kiáltott.
- Jöjjön be, kérem!
Az ajtót helyettesítő lepedő félrehúzódott, Tony Cart-
wright lépte át a képzeletbeli küszöböt.
- Itt vagyunk, uram.
Az Angol biccentett, és a másik kettő felé fordult.
- Csak még egy kis türelmet kérek. Tudom, hogy
nehéz, de..:
A koponyák a bőröndök tetején felragyogtatták fé-
nyüket. Mintha megkezdték volna a felkészülést az
előttük álló éjszakára.

A vulkán éjszakája

1.
Az Angol lyukas sátrába egymást taposva furakodtak
be a búcsúzó napsugarak. A bőröndök között fenye-
gető árnyékok kushadtak; amelyeket még a koponyák
zöldes fényének sem sikerült legyőznie. Az éjszaka
egyre közeledett.
Az Angol elhúzta a bejárat elé akasztott lepedőt.
A vörös napsugarak megtorpantak a nyílás előtt, de
nem igyekeztek behatolni rajta. Inkább azokat a lyuka-
kat részesítették előnyben, amelyeket a tehenek szarva
vágott a ponyván.
Sir Winston úgy állt az ajtó előtt, mint minden idők
hadvezérei a döntő csata előtt, akik egyetlen lapra tet-
tek fel mindent: jövőt, hírnevet, életet. Holnap talán
már nyoma sem.lesz a vezéri sátornak, győztes hordák
lába tapos rajta, haldoklók vére festi pirosra a ponyva-
cafrangokat.
Sir Winston azonban ahelyett, hogy erőteljes hangon,
érckakas kukorékolásának erősségével hirdette volna a
magasztos pillanatot, csak mekegni tudott, mint egy
tanácstalan kecske.
- Eeee... hát... izé.. . elérkezett a pillanat, kérem.
Eeee... tudom, hogy mondanom kellene valamit, de...
mi a fenét mondjak? Együtt voltunk jóban-rosszban...
amikor, izé... a kicsiket kerestük, aztán megtaláltuk
őket... és azt hittük, végre pontot tehetünk az ügy vé-
gére... de mégsem tehettünk. Jöttek, ugye, ezek az
izék; az óriásokkal... mi pedig tovább kerestünk, és...
olyan jelenségekre bukkantunk, amelyek megdöbben-
tettek bennünket, és a tudományos világ; hát... enyhén
szólva is, hülyének nézne bennünket, ha... elmonda-
nánk neki, kérem. Most pedig mindennek a tetejében,
kérem szépen, még itt van ez az inverzió is, ami, ugye,
a földi élet pusztulását okozhatja. Egyszer, kérem, meg
kellett néznem egy filmet... Sofie vonszolt be a mozi-
ba.. . arról szólt, hogy volt valami barom - elnézést a
kifejezésért, de tényleg az volt - aki meg akarta sem-
misíteni a Földet valami lézertükör vagy mifranc segít-
ségével. Erre az illetékesek megbíztak egy pasast... én
nem is tudom már... valami Bond volt, alighanem Ja-
mes Bond... hogy hárítsa el a vészt az emberiség feje
fölül. Azt mondták ennek az izének, hogy mentse meg
a Földet, mert csak tőle függ, hogy lesznek-e még rajta
holnap is élőlények vagy sem. Én, kérem... eeee... csak
röhögtem rajta, persze, csak magamban, hogy Sofie
meg ne hallja, mert olyan, izé, fellengzősen hangzott,
hogy meg kell menteni a Földet, meg minden. És most,
kérem, én is abban a helyzetben vagyok..., hogy azt
kellene mondanom önöknek, hogy a mi kezünkben
van az egész Föld létezése. Persze, csak ami az élővilá-
got illeti. Ezt kellene mondanom. De hát önök úgyis,
eeee... valamennyien tudják ezt nélkülem is. Akkor
hát nem is mondok semmit... illetve azért mégis csak
mondom, hogy a koponyákat, amelyek, izé... itt van-
nak mögöttem a sátorban... a helyükre kell tennünk,
azaz... nem is tudom igazán,. hol a helyük... de rá kell
tennünk a monolitokra. Aztán... izé... majd meglát-
juk.
Megtörölgette a homlokát, és elgondolkodva nézett
maga elé. Mintha azon töprengene, mit tegyen még
hozzá az elmondottakhoz.
- Eeee - folytatta aztán nagyot nyelve. - Hát amint
látom... úgy fogják fel, mint valami ünnepet... Látom,
valamennyien felöltöztek... úgy értem... ünnepi ruhát
meg mifenét... hát, felvettem én is, de ez végül is nem
fontos... Szóval, minden marhaságot összebeszélek...
Jó, már be is fejezem. .. Mindenesetre, köszönöm, hogy
együtt lehettem magukkal, és bármi történjék is... hát,
nem tudom. Lehet, hogy azért valami marad belőlünk.
Néhány gondolat talán, mifene. Talán ott bolyonganak
a gondolataink a nagy, kozmikus űrben, és egyszer
majd egy másik bolygón, izé... talán lesz belőlük vala-
mi. Hát... még egyszer köszönöm, és akkor... lássunk
a dolgunkhoz, mert fut az idő.
- A kicsik már dobolnak, uram! - figyelmeztette
Cartwright.
Az Angol azonban ügyet sem vetett rá.
- Úgy gondoltam. . . izé. . . hogy mindenki vigyen egy
koponyát, aki csak... vagyis, esetleg többen egyet...
vagy ketten... a lényeg az, hogy felírtam ide... itt is
van már... csak még a szemüvegem... igen, igen, itt
van már... szóval... arra kérném Senorita Olíviát és
Senor Hernánt, hogy vegyenek magukhoz egy kopo-
nyát, és... majd együtt felvisszük... Kérem, Senorita
Olivia.
Olivia Flores Hernánra nézett majd fürgén belépke-
dett a sátorba, a bőröndökhöz sietett, és felemelt róluk
egy koponyát.
- Ez a miénk.
- Tessék? - hökkent meg az Angol.
- Ez volt a mi koponyánk. . . akarom mondani, az,
amelyet mi hoztunk magunkkal.
- Felismeri?
- Érzem. Hernán és én köszönjük.. . hogy ránk gon-
dolt.
Az Angol biccentett és folytatta.
- Kérem, Grófnő... atyám és Senor Louis... a kö-
vetkező koponyát...
A Grófnő mindenkit megelőzve halk sikkantás kísé-
retében beröppent a sátorba, és magához ölelte a zsák-
mányát.
- Istenem, én olyan boldog vagyok. Tudja, uram,
hogy minden megváltozott bennem?
- Kérem?
- Eh, ezt ön úgysem értheti!
Az Angol megvonta a vállát, és Gladysre mosoly-
gott.
-Ön, kisasszony vállalná, hogy...?
Gladys már bent is volt a sátorban. Olyan vigyázva
emelte fel a koponyát, mintha attól félne, hogy egy
óvatlan mozdulatára felrobban.
- Julia. . . izé. . . kérem.
- Köszönöm - mondta Julia van der Haas.
- Laila, ha megtenné...
- Nem tudom, erről a napról álmodoztam-e gyerek-
koromban, de ha már ide vezetett a végzet, miért ne?
- Wauni és Karahan professzorok...
- Jézusom! - kapott a fejéhez Wauni. - Miért kell
nekem mindig ezzel a fickóval együtt szerepelnem?
Aki azt sem tudja, mi a különbség egy hettita útlevél és
egy babiloni bili között.
- Maga beszél? Aki a teherliftet használja a hawaii
múzeumban, mert a személyfelvonó leszakadna alatta.
- Da és Do, kérem.: .
Da megjelenése elkápráztatta a jelenlévőket. Mert
Da jaguárnak öltözött ezen az estén. Akik nem ismer-
ték, meg is hökkentek tőle. Gladys például az anyjához
húzódott, amikor Da elhaladt mellette.
Az Angol összedörzsölte a tenyerét.
- És most:. . azok a kollégák, akikkel együtt, jóban-
rosszban... izében... hát akkor... Mr. Zombory, Mr.
Escobar, Mr. Cartwright és Miss Lénárd, ha óhajtja,
Mr. Ferguson is, kérem. Nagyon sajnálom, hogy néhá-
nyan, izé... nem lehetnek itt, ugye, fontos dolgok, mi-
fene, de azért mégis régebben együtt... hát így valahogy.
Már csak két, halványan fénylő koponya árválko-
dott a bőröndök tetején.
Sir Winston megköszörülte a torkát.
- Arra gondoltam, hogy talán Paddington és Peters
professzor, akik nélkül, hm... nem mentünk volna
semmire... ők is...
Paddington feledve keserűséget, szertartásosan meg-
hajolt.
- Részemről a szerencse.
- Ahogy óhajtja, Sir Winston - biccentett Peters. -
Bár ez természetesen nem akadályoz meg abban, hogy
holnap reggel...
- Engem sem - csatlakozott hozzá Paddington.
Az Angol sóhajtott.
- Ez az utolsó, hát. . . nekem maradt. Indulhatunk,
kérem?
Bement a sátorba, felemelte a koponyát, majd vé-
gignézett a gyatra berendezésen, mintha búcsúzna tőle.
- Akkor hát... menjünk!
Valamennyien a hegy felé fordultak.
Zöldes fényben égett előttük a frissen feltárult nyílás
a tűzhányó oldalában..

2.
Ferguson észre is vette a furcsa jelenséget, de mivel a
gondjaira bízott koponyával volt elfoglalva, nem ért rá
hosszasabban rajta tartani a szemét. A tábor környéke
telis-tele volt szórva apró kővel: vigyáznia kellett, ne-
hogy leejtse. Fogalma sem volt róla, mi történne, ha
belebotlana egy kődarabba, és a koponya kirepülne a
kezéből. Izzadni kezdett a homloka már a gondolatától
is, mintha dinamitot cipelne.
Negyedórát haladhattak felfelé az Arenal oldalában.
A nap közben lebukott a környező dombok mögött.
A sötétség olyan sebesen hullott a földre, mint a meg-
lőtt madár. Sokáig azonban nem verdeshetett a szár-
nyaival, mert a hatalmas telihold, amely már korábban
felkúszott az égre, felbátorodva a konkurens gyors tá-
vozásán, pazarló kézzel kezdte szórni a fényét.
- Telihold! - suttogta Laila Al-Bakr. - Allahra!
Azóta is rettegek tőle!
Tony Cartwright és Zombory összenéztek. Vajon nem
követnek-e el óriási hibát? Mi van, ha a kicsik csapdá-
ba csalják őket? Lemészárolják valamennyiüket. Ha fel-
bukkannak az első korongok...
Cartwright magához intette Hernánt.
- Jó lenne, ha mellettem maradna, Hernán.
- Hiszen itt vagyok, uram.
- A korongok?
- A tarisznyámban.
- Használni is tudja őket?
- Azt hiszem; igen.
- Do?
- Beszéltem vele. Két korong van nála.
- Mit gondol.. . ha megtámadnak bennünket, lenne
esélyünk ellenük?
Hernán megvakarta az orra hegyét.
- Őszinte legyek, uram, vagy bizakodó?
- Az előbbi.
- Azt hiszem. . . legyőznének bennünket. De mond-
hatok valamit, uram?
- Hát persze.
- Úgy érzem. . . nem hazudnak. Nem kell félnünk
tőlük.
- És ha becsapják az érzései? Ha ők akarják, hogy
így érezzen?
- Akkor miért adták volna nekünk a koponyákat?
Hiszen megölhettek volna valamennyiünket.
- Talán a holdtöltére vártak.
- Hát. . . nem tudom, uram.
Ebben a pillanatban felmagasodott előttük .az első
monolit. Nyomban fel is hangzott Sir Winston kiáltása.
- Wauni professzor! Hol van?
- Máris megyek, uram.
- A létrát, Wauni!
A hatalmas termetű professzor levette a válláról a
kettőslétrát, amelyet még Zombory rakott rá a sátrak-
nál.
- Isten nevében, lássunk hát neki!
- Allah nevében!
Wauni a kőkoponya oldalához támasztotta a létrát,
aztán Gladys felé intett.
- Ez a ti koponyátok helye. Az egyetlen, nem embe-
ri koponyáé. Te teszed fel rá, kicsim?
Joan, Lennon és Gladys összenéztek.
- Mindhárman - mondta aztán Joan. - Valameny-
nyien látni akarjuk.
Nem ment könnyen, de végül is mindhármuknak si-
került elhelyezkedniük a létra csúcsán.
- Látod a mélyedést, Gladys?
- Látom, apa.
- Akkor hát... rajta, kislányom!
Gladys megsimogatta a koponyát, mintha élőlény
lenne, méghozzá nagyon kedves élőlény, és belehe-
lyezte a monolitfej tetején húzódó vágatba. A koponya
beletottyant, majd mozdulatlan maradt. Kissé felra-
gyogott, mintha, ki tudja, mióta várt volna erre a pilla-
natra.
- Gyerünk a következőhöz!
Sorban ráhelyezték a monolitokra a koponyákat.
Amikor az utolsóhoz értek, az Angol habozni látszott.
- Valami baj van, uram? - suttogta neki Cartwright.
- Ez az utolsó - mondta az Angol.
- Úgy van, uram.
- Ném tudom, ha a helyére teszem. . . nem történik-e
valami olyasmi, ami miatt talán jobb lenne, ha elmen-
nének a közelemből. Húzódjanak távolabbra... esetleg
oda fel.
Cartwright biccentett.
- Feleslegesnek tartom ugyan, de ha ragaszkodik
hozzá, uram...
Az Angol összehúzta a szemét.
- Látja ott azt a tisztást a kövek között? Kísérje fel
az izé... barátaimat.
- Inkább önnel maradnék, Sir.
Az Angol felrántotta a vállát.
- Ugyan mi a fenéért? Kinek használna, ha maga is
meghalna velem együtt? Bár még így is megtörténhet.
Az Angol beharapta a szája szélét, amikor ismét a
fülükbe csapott a már nem is annyira távoli dobszó.
- Magát nem idegesíti ez a dobolás, Tony?
- Az az igazság, uram, hogy én már nem is tudom,
mi idegesít.
- Azért csak csínján a fegyverekkel, rendben?
- Hát persze, uram.
- Nos, Tony, akkor hát... kísérje fel oda őket!
Tony önkéntelenül is felpillantott a felettük húzódó,
hosszúkás tisztásra. Furcsa hely volt ez a vulkán olda-
lában: mintha egy életre kelt óriás seperte volna tisztá-
ra hatalmas seprőjével. Körös-körül vastagon borította
a tűzhányó oldalát a kőtörmelék és a megszilárdult
láva; ezt a körülbelül száz négyzetméternyi területet
azonban nem csúfította el semmi. Akár labdarúgó mér-
kőzést is játszhattak volna rajta.
Tony azt is észrevette, hogy a tisztásról kitűnő rá-
látás nyílik a frissiben született hasadékra. Mintha va-
laki, egy mindennél hatalmasabb akarat, szántszándék-
kal rendezte volna így a dolgot. A hasadék hatalmas
színpad, amelyen a kozmikus színielőadás felvonásai
zajlanak, a tisztára sepext terület pedig a nézőtér, ahon-
nan a riadt nézők az eseményeket szemlélhetik.
- Nem szeretném magára hagyni, uram.
- Menjen már a fenébe, Tony!
- Megölelhetném, uram?
Az Angol sóhajtott, és hóna alatt a koponyával elin-
dult az utolsó monolit felé.
- Maga csak a lányokat ölelgesse, Tony. Ajánlom
figyelmébe Miss Lénárdot. Na, tűnjön már innen!
Cartwright megfordult, és a mintegy tíz-húsz lépés-
nyire várakozókhoz lépkedett.
- Gyerünk! - kiáltotta aztán a fejük felett csillogó
tisztásra mutatva. - Felmegyünk oda!
- És az Angol? - hökkent meg Al-Bakr professzor-
nő.
- Ő is jön, csak helyére teszi az utolsó koponyát.
- Segítek neki tartani a létrát! - kiáltotta a profesz-
szornő, de Cartwright még idejében elkapta a blúza
szélét.
- Maradjon; Laila! Egyedül óhajtja helyére tenni a
koponyát. Azt hiszem... az egész életének a megkoro-
názása. Nem akarja megosztani senkivel a nagy pilla-
natot.
Ez természetesen nem volt igaz, és ezt Tony is tudta.
Azt is tudta viszont, hogy ezzel távol tarthatja az okve-
tetlenkedőket az Angoltól.
- Irány a tisztás! - vezényelte, amikor észrevette,
hogy az Angol megfordul, és mintha figyelmeztetőn
felé intene. - Jöjjenek utánam, kérem.
Öt perc múlva odafent voltak valamennyien. A tisz-
táson érezhetően még melegebb volt a levegő. A meg-
nyílt hasadék mintha a pokol forróságát sugározta vol-
na feléjük.
- Félelmetes és gyönyörű - dünnyögte Karahan pro-
fesszor. - Nem akar közelebb menni hozzá? - kérdezte
aztán Waunitól.
- Közelebb? - hökkent meg a hawaii. - Eszem ágá-
ban sincs.
- Eddig azzal etetett, hogy nem fél a vulkánoktól.
- A nagyfeszültségű oszlopoktól sem félek, mégsem
mászom fel rájuk.
- Nagyszájú!
- Kötözködő!
- Duguljanak már el! - förmedt rájuk Julia van der
Haas. - Még az ilyen magasztos pillanatokban sem ké-
pesek nyugton maradni?
- Jól van - legyintett Karahan. - Béküljünk ki. Fog-
hatja a kezem, ha fél.
- Én a magáét? Eszem ágában sincs. A végén még
halálunk után is egy helyre kerülünk.
Talán tovább is folytatták volna a civakodást, ha az
Angol oda nem lép az utolsó monolithoz. Egyetlen pil-
lanatra ismét hátrafordult. Cartwright biztos volt ben-
ne, hogy örökre az eszébe akarja vésni ezt a pillanatot.
Így akar elköszönni mindazoktól, akikkel annyi izgal-
mas órát élt át; amíg a kicsiket keresték. Ki gondolta
volna akkor, ott, a Pireneusokban, hogy hova vezetnek
az események?
Az Angol felemelte a földről a létrát, és fél kézzel az
óriási kőkoponya oldalához támasztotta.
A tisztáson csend honolt, csak a vulkán tompa pöfö-
gése hallatszott. A dobszó viszont elhallgatott, mintha
a dobolók is feszült figyelemmel kísérték volna a tör-
ténteket.
Az Angol elindult felfelé a létrán.
Valahonnan a kráter magasságából megindult lefelé
valami. Talán kő, talán frissen megszilárdult láva. Cart-
wright nyugtalanul figyelte a környéket, de csak a csör-
tetést hallotta, a követ nem sikerült megpillantania.
Aztán egyszerre csak elhalt á hang - a kő bizonyára
elakadt valamiben.
Az Angol a monolit fölé hajolt.
A dobszó ismét megszólalt. Ezúttal már csak egyet-
len dob hangja hallatszott.
- Mi lesz már? - suttogta Zombory türelmetlenül. -
Gyerünk, Sir!
Az Angol kivette a hóna alól a koponyát, és lassú,
megfontolt mozdulattal a kőtömbre helyezte.
Többen is behunyták a szemüket. Ki tudja, mire gon-
doltak: talán arra, hogy rövidesen olyan borzalmak
sújtják majd őket, mint Krisztus halálakor a kíváncsis-
kodókat. Sötétség köszönt a földre, lezuhannak a csil-
lagok, kitör a vulkán, esetleg tűzfolyam árasztja el a
környéket. Ezzel szemben nem történt semmi: szellő
sem rebbent, csupán a dob pufogott árván, magára ha-
gyottan.
Az Angol megfordult, és harmadszor is feléjük né-
zett.
Cartwright eleresztette Kati Lénárd kezét, és a vul-
kánt vette szemügyre. Az Arenal csendesen pipázott a
fejük felett: láthatóan nem vett tudomást róla, hogy a
kristálykoponya a helyére került. De vajon, valóban a
helyére került-e?
Az Angol lassan lemászott a létrán.
Cartwrightnak az az érzése támadt, hogy az Angol
csalódott. Lassú, fáradt lépteiből arra következtetett,
hogy mindenre felkészült: arra is, hogy soha többé nem
látja viszont azokat, akiket a legjobban szeret a világon.
És most, hogy láthatóan nem történt semmi, mélységes
csalódottság kerítette hatalmába.
Szó, ami szó: ő maga is csalódott volt egy kicsit.
Nem, esze ágában sem volt meghalni - most, hogy Ka-
tit megismerte, még kevésbé, mint bármikor eddigi
élete során - mégis valami fennköltet, ünnepélyeset
várt. Talán azt, hogy megszólaljon a fejük felett egy
mennyei kórus, és az angyalok a dicsőségüket zengjék.
Elsősorban az Angolét persze, de azért nem bánta vol-
na, hogyha róla se feledkeznek meg. Tony Cartwright
a valamikori kommandós, hírszerző, és még sok egyéb,
mint az emberiség megmentője. Hozsánna, hozsánna!
- Hé! - hallott a füle mellett egy ingerült hangot,
miközben érezte, hogy egy hegyes könyök az oldalába
fúródik. - Mi a fene ez?
Nem kellett soká töprengenie: a hegyes könyökről
és a smirglisima modorról azonnal felismerte Julia van
der Haast.
- Micsoda?
- Nem történt semmi.
- Miért? Mire számított?
Az asszony széttárta a karját.
- Ennél azért többre. Látja koponyákat hozó bará-
taink ábrázatát? Mintha a karácsonyi ajándékukért jöt-
tek volna, és nem találtak volna semmit a fájuk alatt.
Az Angol közben lemászott a létrán, és feléjük kö-
zeledett.
- Jól van, Sir? - tudakolta aggódó hangon Wauni.
Az Angol intett, hogy minden oké, és tovább lépke-
dett.
- Vele sem történt semmi - mondta csalódottan a
professzor asszony. - Az égvilágon semmi! Ugyan-
olyan csámpás, mint volt!
Az Angol mintha csak meghallotta volna Julia csa-
lódott hangját, botlott egyet.
- Na tessék!
Sir Winston a dobszótól kísérve felcaplatott hozzá-
juk a tisztásra. A hold megállt felette, és bombázni
kezdte ezüstnyilaival a fejét. Amikor elérte őket, ha-
bozva megállt a várakozó csapat előtt.
- Hát. . . izé.. . odatettem.
- És? - kérdezte Wauni.
- Ott van.
- Semmit sem érzett, Sir? - tudakolta Julia van der
Haas. - Úgy értem, közben. Odafent, a létrán.
- De. Éreztem - mondta az Angol.
Egyszerre mozdulatlanná dermedt mindenki. Tátott
szájjal lesték az Angol szavait.
- Mi... it, Sir?
- Attól féltem, leesek. Valami izébe. . . lyukba tettem
a létra egyik, izé... szárát, és megbillent. Kicsit meg-
ijedtem.
Julia az ég felé fordította a tekintetét.
- Mást nem érzett?
- Kissé idegesít ez a dobszó.
- Semmi - mondta lehangoltan Zombory. - Semmi
sem változott.
- Az még nem biztos - mondta szinte mentegetőzve
az Angol. Talán felelősnek érezte magát azért, hogy
csalódást okozott a többieknek. Nem halt meg, nem
nyelte el a föld, még egy lehulló csillag sem találta fej-
be. -Lehet, hogy még.majd változik.
- Ugyan, mikor?
- Hát azt... izé. . . nem tudom.
- Várjunk egy kicsit - javasolta Cartwright. - Hi-
szen azért történt itt már egy s más. Például ezek a ro-
hadt nehéz monolitok... maguktól vették fel ezt a for-
mát. És az utasítás is úgy szól, hogy a fejükre kell ten-
ni a kristálykoponyákat.
- És?
- Várjunk!
Julia van der Haas imára kulcsolta a kezét.
- Ugyan Tony, meddig? Napokig; hetekig, hónapo-
kig vagy éppen évekig? Ki tudja, meddig kellene vára-
koznunk, és azt sem tudjuk, hogy mire. Hátha nem is
történik semmi.
- És az inverzió?
- Lehet, hogy már meg is tört a lendülete. Ki tudja?
Az a baj, hogy azonnali csodára vártunk. Valószínű,
hogy olyan látványos csoda, amilyenre áhítoztunk, egy-
általán nem is fog bekövetkezni. Álmodtunk magunk-
nak valamit, és most meg vagyunk sértődve, amiért
nem teljesült az álmunk. Pedig az álmoknak az a leg-
főbb tulajdonságuk, hogy többnyire azok is maradnak.
Ekkor a mindaddig hallgató Paddington is megszó-
lalt.
- Én mindenesetre bemegyek holnap a rendőrségre.
w - Az áhítatnak vége - legyintett Zombory. - Attól
tartok, leléphetünk.
Sütött a csalódottság az arcukról. Korábban vala-
mennyien igazi csodák részesei voltak, és most, a leg-
végén, ne történjék semmi?
- Gyerünk haza! - legyintett Escobar is. - Azt hi-
szem, kissé elrugaszkodtunk a valóságtól. Holnap reg-
gel még egyszer átgondolunk mindent, és...
Ebben a pillanatban megszólalt egy hang a hátuk
mögött.
- Hát.. . ha csodára várnak, hamarosan megkaphat-
ják!
Egyszerre fordultak meg valamennyien.
Kisebb csapat állt a holdfényben, fegyverrel a kéz-
ben.
A fegyverek egyenesen rájuk irányultak.

3.
Bármennyire is sütött a hold, és a sziklák is lámpás-
ként szórták a szürke fényt, széles karimájú kalapjaik-
tól nem lehetett látni a fegyveresek arcát.
- Indiánok! - suttogta Peters. - Istenem, az indiá-
nok!
Öten-hatan lehettek az ismeretlenek. Cartwright
mintha még másokat is látott volna a hátuk mögött, de
a fegyveresek eltakarták őket.
- Kicsodák, . . maguk? - kérdezte Zombory önkén-
telenül is feléjük lépve. - Mi a fenét akarnak...
- Menjen csak vissza a helyére! - parancsolta egy
ismerős hang. - Ne kelljen kétszer mondanom!
- Miért? - kérdezte Zombory élesen. Esze ágában
sem volt engedelmeskedni a hangnak. - Mi történik,
ha nem megyek vissza? Lelő?
- Ahogy mondj a.
Zombory még egyet lépett előre. A következő pilla-
natban lövés csattant, s a golyó a lába előtt verte fel a
köves talajt.
Zombory megtorpant.
- Ki az ördög maga?
- Nem ismer meg?
- Senor Montero? - kérdezte hitetlenkedve Zombory
mellé lépve az Angol. - Ön az?
A legelöl álló férfi lecsúsztatta a kalapját a tarkójára.
Valóban Senor Montero állt előttük, komor mosollyal
az arcán.
- Én vagyok, Sir. Ezek pedig itt az embereim. Na-
gyon jó lövők valamennyien. Sosem tévesztik el a célt.
Igaz, fiúk?
Néhány sombrero le-fel kezdett billegni a holdfény-
ben, amiből Zombory arra következtetett, hogy a ők
bólogatnak a kalapok alatt.
Az Angol elhűlt ábrázattal bámult Monteróra.
- Mi a csodát akarnak tőlünk, Senor Montero? Re-
mélem, nem okoztunk kárt a teheneiben?
Montero arca még.komorabbra váltott.
- A vulkán! - kiáltotta ideges, el-elcsukló hangon. -
A vulkán! Ő okoz!
- Mit? - kérdezte az Angol.
- Megöli őket! Meg fogja ölni valamennyit! És ne-
kem nincs hová vinnem őket!
Julia van der Haas megszorította Escobar karját.
- Baj van, Eusebio.
- Nekem mondod?
- Ez a fickó.. . nem normális. Valami történt vele.
- Hiszen nem is ismered.
- Tegnap beszéltem vele. Már akkor feltűnt, hogy
labilis fajta. Az agyára ment a rémület.
Az Angol is megszorított egy kart. Ő Zombory kar-
ját. Arra figyelmeztetve vele, hogy ne csináljon semmi
meggondolatlanságot, majd ő tárgyal a beijedt Monte-
róval.
- Ne nyugtalankodjék, Senor Montero - mondta
hangsúlyozottan vidám hangon. - Jöjjön, meghívom
egy italra a sátramba, és megbeszéljük a dolgot.
- Én már döntöttem! - mondta, vagy inkább suítot-
ta Montero. - Meg kell tennem!
Az Angol érezte, hogy hideg borzongás fut végig
rajta.
- Mit kell megtennie?
- Be kell mutatnom az áldozatot. Menj oda hozzá-
juk, Lionel!
Az egyik nagy kalapú megmozdult, és odaballagott
hozzájuk.
- Lionel átkutatja önöket. Nem szeretném, ha. . . meg-
lepetést okoznának nekem. Nem szeretném, ha... rám
lövöldöznének. Ha valaki ellenáll, lelövöm. Gyerünk,
Lionel!
Lionel gyorsan és alaposan dolgozott. Pedig fiatal
legény volt, majdhogynem gyerek. Igazi, nagy zsák-
mányra azonban nem tett szert: csak Cartwrightnál ta-
lált egy kis géppisztolyt. A kőkorongokra viszont ügyet
sem vetett.
- Így ni! - mondta elégedetten Montero, amikor Lio-
nel visszatért hozzá a fegyverrel. - Ne gondolják, hogy
csak puskáink vannak. Mutassátok csak, fiúk!
Cartwright kedvetlenül vette tudomásul, hogy a fele
sem tréfa annak, ami előttük zajlik. Kilencen voltak a
támadók: valamennyien kis mexikói géppisztolyokkal
felfegyverkezve. Ha lőszerük is van hozzájuk elég, akár
napokig is elsáncolhatják magukat itt az Arenalon.
Cartwright szeme Dóra villant. Azt jelezte a pillan-
tása, hogy álljon készenlétben. Kivárják a kedvező al-
kalmat, és...
- Meg kell hoznom az áldozatot! - nyöszörögte egy-
folytában Montero.
Az Angol megsimogatta a bajuszát.
- Kinek?
- Hát a vulkánnak! Az Arenalnak!
- Miféle áldozatot?
- Mintha nem tudná, Sir!
Sir Everett valóban tudta. Tudta, és meg is fagyott
tőle rendesen a szíve. Kicsit meg is tántorodott - re-
mélte, hogy Montero nem veszi észre a gyengeségét.
- Maga megbolondult, barátom!
-. Ezt nem akarom többé hallani! Ha még egyszer
azt mondja, bolond vagyok, lelövöm. Pedig úgy általá-
ban tisztelem önt. Tisztelem a tudását... de meg kell
tennem. Ha nem teszem meg, az Arenal megöli a mar-
háimat - én is, és az embereim is koldusbotra jutunk.
Ezt pedig sem én, sem ők nem akarják, igaz fiúk?
A sombrerók nemet intettek.
- Akkor hát meg kell tennem.
Az Angol szeme a holdfényt fürkészte.
- Kiket akar feláldozni, maga. . . maga..
- Mutasd meg őket, Carlos!
Cartwright rémült szemei előtt egy ismeretlen nő
bukkant fel. Előregörnyedt tartással közeledett, mintha
a föld felé húznák a vállai. Két sombrerós tartotta, hogy
el ne essen.
- Ráismernek?
Paddington hatalmasat ordított.
- Ruth! Istenem, Ruth!
- Álljon meg, Paddington!
- Állj meg, Ambrie!
Ambrosius Paddingtont azonban nem lehetett meg-
állítani. Néhány hatalmas ugrással a lány előtt termett,
és magához is ölelte volna, ha valami meg nem állítja.
A valami egy jó időben kilőtt golyó volt.
Nem is hallották a fegyver dörrenését. Lehet, hogy
az Arenal abban a szempillantásban pöffent egyet, mi-
kor Montero meghúzta a ravaszt.
A golyó megállította Paddingtont. Méghozzá olyan
gorombán, hogy mindjárt hanyatt is lökte. Paddington
élesen felkiáltott, és a földre zuhant.
- Állj ! - ordította Montero. - Én figyelmeztettem
magukat! Én figyelmeztettem!
Cartwright szeme összevillant Do tekintetével. Csak
nyugalom!
- Maga őrült! - ordította Wauni. - Őrült!
- Naná, hogy az! - csatlakozott hozzá Karahan. -
Ezúttal feltétlenül egyetértek magával!
Kitört a pánik, amelynek csak a fegyveresek vetettek
véget. Nem túl kíméletes mozdulatokkal terelték visz-
sza azokat, akik menekülni próbáltak. Lennon Gettys-
bury jókora ütést kapott a fejére, és a földre zuhant.
Joan és Gladys rávetették magukat, és sírtak-zokogtak,
miközben megpróbálták magához téríteni. Cristobal
atya is a földön ült; valaki rátaposott a lábára, amitől
kifordult a bokája. Hernán Do mellé húzódott, miután
észrevette, hogy a fiatalember a legnyugodtabb vala-
mennyiük között.
- Mit szándékozik tenni? - súgta oda neki.
Do felemelte az ujját, és nyugalomra intette.
- Én nem akartam, egyáltalán nem akartam! - kiál-
tozta Montero úr. - De meg kellett tennem. Az indiá-
noktól tudom, hogy csak így menekülhetek meg. Ők is
áldozatot mutattak be a vulkánnak, és az meg is kö-
nyörült rajtuk. Amikor kinyílt az áldozati rés; tudtam,
hogy meg kell tennem! Hiszen az Arenal maga nyitot-
ta ki. Olyan, mint amikor valaki kitátja a száját, mert
éhes! Olyan, mint... - zavarossá vált a kiáltozása, ame-
lyet már nem értett senki. .
Cartwright Ruth Grabowskyt figyelte. Nem is kétsé-
ges, hogy elkábították. Nézi őket, de nem látja. Még
Paddington lelövése sem térítette magához.
- És az én lányom? - ordította Peters professzor az
öklét rázva: - Hol van Freya?
- Mutassátok meg neki!
Cartwright szeme előtt felbukkant a magas szőke
lány. Rajta sem látszott, hogy észrevenné őket. Úgy
nézett keresztül rajtuk, mint az üveglapon.
Peters sem járt volna jobban, mint Paddington, ha
Zombory el nem kapja.
- Maradjon már nyugton! - sziszegte a fülébe. -
Nem segít rajta, ha megöleti magát!
- Nem hagyhatom, hogy...
- Fogja bé a száját!
Az Angol ekkor tett egy lépést előre, és valameny-
nyiük őszinte megrökönyödésére, szájába dugta a pi-
páját.
- Senor Montero?
Montero az Angolra nézett.
- Sajnálom, Sir.
- Nincs véletlenül egy kis pipadohánya?
- A fenébe is! - sziszegte Julia van der Haas. - Ezt
utálom benne a legjobban. Valahányszor a halál kerül-
get bennünket, a pipájával vacakol. Még ha legalább
lövöldözni tudna vele!
Montero zavartan megsimogatta az állát.
- Csak szivarom van, Sir. Sajnálom.
- Pedig jogom van halálom előtt elszívni egy pipát.
Az Angol ezúttal rosszul számított. Valószínűleg
nem vette figyelembe, hogy Montero idegei pattanásig
feszültek. Hiszen olyasmit készült tenni, ami ellen
egyfolytában lázadozott a lelkiismerete.
- Magának nincs semmihez joga! - rikácsolta, és
dühében a földhöz vágta a kalapját. Akkora lendülettel
tette, hogy majd orra bukott a mozdulatától. - Magá-
nak itt csak egyhez lehet joga. Meghalni, hogy a vul-
kán..., hogy ez a szörnyeteg kíméljen meg... és a mar-
háimat. . .
- Álljunk csak meg egy pillanatra! - emelte fel a
hangját, és a pipáját az Angol. - Hát nem csak a lányo-
kat akarja feláldozni?
Montero lehajolt, felemelte a kalapját, majd zavará-
ban porolgatni kezdte.
- Ez volt a szándékom... Sir! Istenemre, ez volt. Őket
akartam csupán feláldozni, hiszen a vulkán nem érdek-
lődik az olyan... hm... öreg csontok iránt, mint ön.
Sir Winston szája tátva maradt a meghökkenéstől.
- Mit mondott, Senor? Hogy én öreg csont?! Az
édesanyja térdkalácsa, az az öreg csont!
- Az is az - bólintott Montero. - Különben nem akar-
tam megbántani. Sajnos... senki sem menekülhet meg
önök közül.
- Jézusom! - suttogta Al-Bakr professzornő. - Min-
dig is utáltam ezeket a füstölgő hegyeket. Mintha csak
megsejtettem volna, hogy egyszer egy ilyenben fogom
végezni.
- Miért, az jobb, ha magára omlik egy piramis? - tu-
dakolta Sir Winston.
Montero ekkor elvigyorodott. Zavart, kelletlen mo-
sollyal.
- Kénytelen vagyok vele. Mit gondolnak, mi történ-
ne, ha meghagynám az életüket? Holnap már Costa
Rica minden rendőre a nyomomban lihegne.
- Így is ott liheg majd, erre mérget vehet.
Montero meglegyezte az arcát a kalapjával.
- Az nem olyan biztos. Maguk rettentően vigyázat-
lanok. Sajnos.
Az Angol ismét a szájába dugta a pipáját.
- Vigyázatlanok? Mi? Ezt hogy érti?
- Túl közel merészkednek a lávát okádó hasadékok-
hoz. Én meg nem győzöm figyelmeztetni magukat. Ma-
guk ennek ellenére...
Az Angol összehúzta a szemét.
- Honnan veszi ezt a marhaságot?
Julia van der Haas Escobarhoz fordult.
- Ez az Angol tényleg ilyen hülye?
- Nyugi - mondta Eusebio. - Csak az időt húzza.
- Hova?
- Ez a nagy kérdés. Hátha rejteget valamit a tarso-
lyában.
- Ugyan, mit rejtegetne?
Montero tovább legyezte a képét.
- Bocsásson meg, de elő kellett készítenem az önök
pusztulását. Napok óta tisztában vagyok vele, hogy
bármennyire is ellenemre van: önöket is el kell pusztí-
tanom. Ezért... többször is lelovagoltam a helyi ható-
ságokhoz, és legalább tizenöt helyen feljelentettem
magukat.
- Maga megőrült!
- Ó; én csak aggodalomból tettem. A maguk iránti
aggódás vezényelt. Maguk, külföldiek, nem ismerik az
Arenalt. Még akkor sem, ha tudósok. Ráadásul, rop-
pant felelőtlenek. Túl közel merészkednek a hasadé-
kokhoz. Gyakran úgy, hogy egymás kezét fogják.
Másképpen szólva, láncot alkotnak, hogy ha az első
láncszemet baj érné - teszem azt, rosszul lenne a vul-
kán gőzétől - vissza tudják húzni. Ez pedig annyit je-
lent, hogyha valóban rosszul lenne az első, az egész
láncot magával ránthatná a mélybe. Főleg, ha a töb-
biek nem számítanak rá - mondjuk lankad a figyelmük
a hőségtől.
- Ezt az. . . izé. . . csatárláncot is elmondta nekik?
- El én! - vigyorgott Montero.
- De hiszen ez.. . nem igaz!
- Persze hogy nem - vigyorgott tovább Monterö.
Az Angol csak most látszott észrevenni, hogy mit
ötölt ki Senor Montero szomszéd.
- Ez. . . ez... hazugság!
- Így is mondhatjuk.
- És mit csináltak az... izé.. .. hatóságok?
- Ó, hát kiröhögtek. Valamennyi. Azt mondták,
hogy maguknak annyi eszük van, mint a fél világnak
együttvéve. Maguk a tudomány krémje. Hagyjam bé-
kén magukat, és magammal törődjek inkább.
- Ezt mondták?
- Ezt - bólintott Montero. - Most majd szégyellhe-
tik a pofájukat, hogy nem hallgattak rám. Pedig én még
felügyelőt is kértem maguk mellé.
- Sokat kockáztatott vele.
- Fenét kockáztattam. Még ha küldtek is volna vala-
kit, simán át tudtam volna verni. De tudtam, hogy nem
küldenek. Így aztán most szabad a kezem. Szóval, va-
lamennyien bele fognak hullani a hasadékba.
- Mi:.. kor? - nyögte az Angol.
- Öt perc múlva. Tíz perc múlva pedig már. . . belül-
ről nézhetik a vulkánt. Nem, ne gondolják, hogy ci-
nikus vagyok! Lelkem mélyén nagyon is sajnálom
önöket, de nem tehetek mást. Különben dédelgetett
tervem, hogy egyszer magam is így végezzem. Egy-
szer majd, amikor már megöregedtem, és választhatok
a méltatlan vénség vagy a méltóságos halál között, ha-
bozás nélkül ez utóbbit választom. De visszatérve a
korábbi kérdésére, Sir Winston: az önök eltűnését a
hatóságok véletlen balesetként regisztrálják majd, en-
gem pedig csodálni fognak az előrelátásomért.
- És utálni is fogják érte - tette hozzá Sir Winston.
Senor Montero felhúzta a vállát.
- Na és? Egy kis utálatba még nem halt bele senki.
Zombory jól tudta, mire játszik Sir Winston. Miért
tetteti a hülyét. A kicsikre vár. Ha eddig segítették
őket, talán ezúttal is megteszik. Talán. A dobszó min-
denesetre hallgat. Talán a megmentésükre készülőd-
nek? Ha korábban hallja valakitől ezt a feltételezést,
jót nevetett volna rajta. A kicsik, mint a megmentőik!
Bár egyszer már előfordult.
- A lányokat sem keresi senki - legyintett Senor
Montero. - Annyi ember tűnik el manapság Latin-Ame-
rikában. Miss Ruth lelépett Pablóval, ez a szőke cica
meg valaki mással. Az élet csak ilyen. A szőke cicák
mindig lelépnek valakivel.
- Na és az emberei? Gondolja, hogy hallgatni fog-
nak?
- Muszáj lesz nekik - mondta Montero úr, előhúzva
egy szivart a zsebéből. - Olyan fiúkat válogattam ösz-
sze, akiknek lapul ez-az a fülük mögött. Ha beárulná-
nak, ők is rosszul járnának. Nagyon rosszul. Biztos va-
gyok benne, hogy hallgatni fognak. Ugye, fiúk?
A sombrerók hevesen jártak le-fel.
- Látják, kérem? Akkor hát még meggyújtom a szi-
varomat, így ni... most pedig, gyerünk! Hajtsátok fel
őket a hasadékhoz! Aki menekülni próbálna, lőjétek le!
Do a levegőbe szimatolt. Érzékeny, dzsungelhez szo-
kott orra furcsa szagot érzett. Emberek szagát, de nem
a társaiét. Mintha növényi olajok molekulái szállnának
a levegőben... aztán füst...
- Mi a szar ez? - hallotta hirtelen Tony Cartwright
Montero izgatott hangját. - Mi a szar ez, Mario?
- Füst, Senor.
- Mi füstöl?
- Talán a vulkán, Senor.
De nem a vulkán füstölt. A hátuk mögül emelkedett
a füst a levegőbe, majd azon nyomban szét is lapult;
emberfej magasságban oszolva szét a kőkoponyák kö-
zött. Aztán olyan sebesen, hogy szabad szemmel alig
lehetett követni a mozgását, feléjük vágódott. Mire
felocsúdtak, már teljesen beborította őket. Olyan sűrű
takaróként, hogy semmit sem láttak tőle.
Cartwright elkapta Kati Lénárd kezét, és lerántotta a
földre a lányt.
- Ne mozdulj ! - suttogta a fülébe. - Meg ne moz-
dulj !
A köd rájuk ragadt, mintha ragasztóval kenték volna
be a hátukat. Furcsa módon nem kaparta a torkukat,
nem fojtogatta őket, még csak a szemüket sem marta.
Csupán eltakarta előlük a kilátást. Azt viszont tökéle-
tesen. Tony Cartwright sokszor hallotta már életében,
hogy valahol akkora volt a füst, hogy a mesélő az orra
hegyéig sem látott tőle, hát most teljes valóságában
megtapasztalhatta, mit is jelent ez.
- Meg ne mozdulj, Kati!
Csak a meglepett kiáltásokat hallották ezután.
- Mi a fene ez? - ordította Senor Montero. - Tudni
akarom, mi ez?
- Füst, Senor.
- Azt én is tudom, te barom! Honnan jött ez ide?
Nem látok semmit! Hol vannak az áldozatok? Hol a
fenében vannak az áldozatok?
- Le a földre! - üvöltötte Zombory: - Ne mozduljon
senki !
- Kapjátok el őket! - ordította Montero úr. - Elő a
fegyverekkel!
- Le a földre!
Néhány géppisztolysorozat lyuggatta ki a ködöt.
Cartwright irigykedve látta, hogy a füstnek tökéletes
az öngyógyító mechanizmusa: azonnal be is stoppolta
a lyukakat.
- Maradj a földön! - suttogta a lánynak. - Kérlek,
bármi történik is... el ne mozdulj innen!
- Hova mész, Tony?
- Maradj a földön, hallod!
Kati tiltakozni akart, de Cartwright ekkor már bele-
veszett a füstbe.
Jobbról is, balról is tanácstalan, spanyol nyelvű kiál-
tozás hallatszott, majd egy újabb géppisztolysorozat.
Aztán fájdalmas üvöltés.
- Ne lőjetek, barmok, egymást lőjük!
- Ne lőjetek!
Ez utóbbi a kétségbeesett Senor Montero jajongása
volt. Aztán hirtelen jaguárüvöltés csapott a magasba.
Nem is egy, hanem kettő.
- Jézusom, jaguárok! - ordította valaki. - Honnan a
francból kerültek ezek ide?
Újabb sorozat, újabb fájdalmas üvöltés.
- Ne lőjetek, ne lőjetek!
Cartwright lekushadt a földre. Éppen idejében ah-
hoz, hogy a fegyveres férfi, a nagy karimájú sombreró-
ban ne vehesse észre. Tony nem is értette, hogy sike-
rült megpillantania a fickót. Talán oszlik a füst? Akkor
pedig gyorsan kell cselekednie!
Megvárta, amíg a férfi elbotorkál mellette. Teleszív-
ta levegővel a tüdejét, egyetlen ugrással előtte termett,
és az arcába akart ütni az öklével. A férfi hátrarántotta
a fejét, mire lehullott róla a sombrero. Szinte még gye-
rekarc nézett könyörgőn rá.
- Jaj, ne, Senor!
Cartwright megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott.
- Mindig is utáltam a gyerekmunkát.
Kinyújtotta a karját a fiú felé.
- Ide a fegyveredet!
A rémült képű legény máris engedelmeskedett.
- Lője le a jaguárt, Senor!
Cartwright elkapta a fegyvert, és magához rántotta.
- Bocs, haver - mondta, és azonnal ütött. Éppen ak-
korát, amekkorát kellett. A fiú széttárta a karját, és be-
lehullott a füstbe.
Ekkor hallotta meg a furcsa hangokat. Valami puf-
fant, valaki felordított, majd tompa csörömpölés hal-
latszott. Mintha valaki vastag üvegablakba esett volna.
- Sergo? Hol vagy, Sergo? Hol van Sergo?
Puffanás, kiáltás, csörömpölés.
Cartwright megdermedt. Most, hogy fegyver van
nála, még óvatosabbnak kell lennie. Ezzel az egyetlen
géppisztollyal megmentheti mindannyiukat a haláltól.
Puffanás, kiáltás, csörömpölés.
Te jó isten, mi a fene lehet ez? És kik csörömpölnek?
A kicsik? Nem, nem bízik a kicsikben. De ha mégis
ők, még jobban kell vigyáznia, nehogy cseberből vö-
dörbe kerüljenek. Megmenekülnek Monterótól, hogy a
kicsik áldozzák fel őket. Mi a fene ez?
Puffanás, kiáltás, csörömpölés.
Az utolsó utáni pillanatban vette észre a mellette
felemelkedő árnyékot. Felé kapta a fegyverét, de elké-
sett vele.
A puffanást még hallotta, sőt még a saját kiáltását is,
a csörömpölést azonban már nem.
Elfeketedett előtte a világ, és belehullott a semmibe.

4.
Amikor kinyitotta a szemét, a hunyorgó csillagokat
látta maga felett.
Olyan nehéz volt a feje, mintha ócskavassal tömték
volna tele. A csillagok lehajoltak hozzá, és érdeklődve
nézegették. Aztán felbukkant közöttük Kati; és ő is kí-
váncsian nézett le rá.
Mi a fene? - hökken meg Tony. - Meghaltam vol-
na?
Ekkor meghallotta a saját hangját. Pedig. nem is
akart senkinek sem mondani semmit.
- A füst? - nyögte. - A.. . füst?
- Jól vagy... Tony? - kérdezte a lány odaszorítva az
arcát az arcához. - Jól vagy?
- Nem.. . látod? Hol a... füst?
- Elszállt.
- Ki.. . csinálta?
Hirtelen eltűnt a szeme elől Kati arca, és egy ráncos
férfiarc furakodott a helyére. Emberi ujjakat érzett a
hajában matatni, majd éles fájdalom hasított a fejébe.
- Jaj, ne!
- Megmarad - hallott egy öreges hangot. - Ne fél-
jen, kisasszony, mindjárt magához tér.
A próféta beszélt belőle. Tony felkönyökölt, és meg-
próbált tisztába jönni a történtekkel.
- Le. . . lőttek?
A férfi elvigyorodott.
- Csak fejbe vágtam.
- Kösz... Mivel?
- Egy vázával. Egy kétezer bolivárt érő vázával. Jó
is, hogy mondja: jön nekem ezerötszáz bolivárral.
Tony behunyta a szemét.
- Miért annyival, ha. . . kétezer az. . . ára?
- Kap ötszáz bolivar engedményt. Oké?
- Csekket is elfogad?
- Készpénzt kérek, ha lehetne.
Ekkor már hangyányi füst sem látszott a vulkán kör-
nyékén, így Cartwright jól megfigyelhette Senor Mon-
terót és embereit. Legtöbbjük most ébredezett, gyilkos
pillantásokat vetve a körülöttük sürgölődő indiánokra.
Nőkre, férfiakra, gyerekekre. Csakhogy a gyilkos te-
kintetek sem segíthettek rajtuk: A kezükre-lábukra cso-
mózott kötéltől nem tudták megszabadítani őket.
- A családom - mondta büszkén az indián a töb-
biekre mutatva. - Valamennyien fazekasok. Látja azt a
kisfiút? Az unokám. Máris jobb fazekakat csinál, mint
én!
A csatateret törött cserepek borították. Az Angol az
indiánhoz sétált, és megcsóválta a fejét.
- Mondja, Carlos, nem sajnálja ezt a sok szép vázát?
Az indián elvigyorodott.
- Mindent a barátaimért.
Az Angol nagyvonalúan legyintett.
- Hajlandó vagyok kifizetni valamennyit.
- Az bizony jó lenne - helyeselt az indián. - Hu-
szonöt nagy váza és jó néhány kisebb. Van ennyi pén-
ze, Senor Winston?
- Majd megfejem a bankomat - legyintett az Angol.
Tony Cartwright lehajolt, és egy jókora cserépdara-
bot emelt fel a földről. Azonnal feltűnt neki, hogy haj-
szálvékony repedések futnak végig rajta. Elvigyoro-
dott, de nem szólt az Angolnak. A ravasz öreg selejtes
vázákkal fegyverezte fel a seregét.
Meghagyta Katinak, hogy el ne mozduljon Julia van
der Haas mellől, és igyekezett számba venni a csata
eredményét. Szerencsére senki nem halt bele a lövöl-
dözésbe, csupán Senor Montero emberei közül kaptak
ketten golyót.
Paddington mellett ekkor már ott térdelt Ruth, aki
még mindig nem tért egészen magához.
- Ki a fene is vagy te? - kérdezte Paddingtontól az
arcát simogatva. - Alighanem kiütöttem magam. Te
itattál le, szépfiú?
Cartwright félretolta, és szemügyre vette Padding-
tont. Paddington nehezen lélegzett. Cartwright azonnal
látta, hogy nem halálos a sébe; de azért sürgős kezelés-
re szorulna.
Megfordult, hogy segítséget kérjen, de addigra Julia
és Kati már mellettük álltak, tépett ingdarabokkal a ke-
zükben.
Az öreg indián az Angol mellett ült, és egy agyagpi-
pából bodorodó füstöt eregetett a levegőbe.
- Ó, én már régtől fogva tudom, mire készülnek! És
azt is, hogy ők rabolták el a senoritákat.
- Miért hallgatott hát róla?
- Mert akkor bottal üthettük volna a nyomukat.
Montero úr aligha az ágya alatt őrizte őket. Errefelé te-
lis-tele van a vidék rejtekhellyel. Akár száz évig is ke-
reshették volna, mégsem találták volna meg őket.
Montero meg hallgatott volna; mint a sír - inkább éhen
veszítette volna őket, semhogy bebizonyosodjék a bű-
nössége. Az utolsó pillanatra hagytam a döntést. Lám,
sikerült.
- És ha nem sikerült volna? - tudakolta az Angol.
Az öreg indián megcsóválta a fejét.
- Látja, Senor, ez a különbség köztünk és maguk
között. Ha nekünk sikerül valami, megnyugszunk ben-
ne, örülünk neki, élvezzük az életet. És nem vonunk le
belőle semmiféle tanulságot. Maguk meg, ha sikerül
valami, egyből azon törik a fejüket, hogy mi lett volna,
ha... Nincs ha! Örülni kell a sikernek, és szeretni a
napsütést.
- Ebben lehet valami - morogtá az Angol.
Az öreg a zsebébe nyúlt.
- Hoztam önnek ajándékba egy tukánt. Fütyülni is
lehet vele. Paddington professzornak is hoztam. Sajnos,
egyelőre nincs olyan állapotban, hogy megfújhassa.
- És a füst? - tudakolta az Angol. - Az honnan van?
- A fazekasok jól ismerik a fákat meg a füveket,
Senor. Tudják, hogy mivel nem szabad fűteniük a ke-
mencéjüket.
Ismét megszólaltak a dobok az Arenal oldalában.
Az öreg indián felkapta a fejét.
- Hallja?
- Hallom - bólintott az Angol.
- Mit szól hozzá?
- Nem is tudom. Maga szerint kik dobolnak?
Az indián szívott egyet a pipáján.
- Szerintem a vulkánemberek. Akik odalent laknak.
Néha feljönnek és dobolnak. Élvezik a teliholdat, mert
odalent nincs ilyen szelíd fény, csak a lángok lobogá-
sa; nincs langyos szél, csak a láva forrósága. Örömük-
ben dobolnak, Senor Winston. Ezek a furcsa lények...
Ebben a pillanatban kétségbeesetten felsikoltott va-
laki. Az Angol szájába beledermedt a pipa. Gyorsan
felállt, hogy megállapítsa, honnan jön a hang.
Amit látott, olyannyira meglepte, hogy majd leha-
rapta a pipája szárát.
Nem messze tőle, egy férfi állt a holdfényben, és
egy kapálódzó gyereket tartott a karjában. A kisgyerek
visított, rugdosott, majd hirtelen elhallgatott. Helyette
a férfi ordított tovább.
- Megölöm a gyereket, ha közelednek! Maradjanak
a helyükön valamennyien. Rászorítom a stukkeromat a
gyerek halántékára, és meghúzom a ravaszt! Maradja-
nak a helyükön!
Az öreg indián rémülten felcsuklott.
- Az... unokám! Uram isten... az unokám! Jaime!
Istenem!
A vulkán zavartan pöfögni kezdett meglepetésében.
A hasadék mélyén felizzott a láva, mintha börtöne
kapuját feszegette volna.

5.
Tony Cartwright éppen lekushadt volna, hogy igye-
kezzen eltűnni egy alacsony kis szikla vetette árnyék-
ban, amikor fegyvercsövet érzett a bordái között.
- Hova, hova, kedves ismeretlen?
Vörös hajú férfit látott maga előtt, akinek a szemöl-
döke is vörös volt, és vörös sörte borította az arcát.
Cartwright nem volt biztos benne, hogy a fickó ma-
gától ilyen vörös-e vagy csak a láva fénye tükröződik
rajta.
- Maga... kicsoda?
A férfi nem vette el a bordáitól a fegyvert, úgy mu-
tatkozott be.
- Otoniel. Hermógenes Otoniel.
Cartwright nemigen tudta hova tenni a pasast. Az
olyan fegyveresek, akik mások bordái közé puskacsö-
veket dugdosnak, általában nem szoktak bemutatkoz-
ni. Vagy ha igen, hát azt is a fegyverükkel teszik.
- És ön, ismeretlen barátom?
- Tony Cartwright.
- Örvendek a szerencsének. Ha megkérhetném rá,
ne igyekezzék megfosztani bennünket a társaságától.
Érti, mire gondolok?
- Hát én.. . nem is tudom.. . - motyogta Cartwright
lapos pillantásokat vetve a többiekre.
- Mert az a helyzet - folytatta a vörös hajú - ha kel-
lemetlenségem támadna magával, esetleg a kis hölgy-
gyel vagy másokkal, le kellene puffantanom mindany-
nyiukat. Azt pedig jó lenne elkerülni. Nem szeretek is-
meretleneket lepuffantani, azonkívül az sem lenne jó,
ha hullák hevernének itt körös-körül, ezen a különben
meglehetősen egyhangúnak tűnő kőmezőn. A hullák
mindig újabb és újabb problémákat vetnek fel. Például
az eltakarításuk. Így hát...
- Fogd már be a szád, Otoniel! - mordult rá egy fe-
kete hajú, olajos képű fickó. - Uram isten, miért nem
mentél te hittérítőnek?
Cartwright lassan magához tért. Rövid másodpercek
alatt is sikerült megállapítania, hogy a vörös hajúnak
aligha van ki mind a négy kereke. Vagy valami nagy-
nagy megrázkódtatás érte az utóbbi időben.
Nem is sejtette, mennyire jól látja a helyzetet. Her-
mógenes Otoniel úr kezdett kikészülni. A hosszú, fá-
rasztó utazás cérnavékonyságúra koptatta az idegeit.
Cartwrightnak azt is sikerült megállapítania, hogy
az ismeretlenek vezetője az az élesre vasalt nadrágban,
kifogástalan zakóban - felső zsebéből kikandikáló vö-
rös zsebkendővel - sürgölődő férfi, aki kezében jókora
stukkerral éppen az Angolhoz lépdelt. A gyerek köz-
ben még mindig visított, az öreg indián pedig átkozó-
dott.
- Ön Sir Winston Everett?
Az Angol bólintott.
- Az vagyok.
A férfi biccentett egyet.
- Én pedig Orlando Meléndez. Ön még valószínű-
leg nem hallott rólam.
Az Angol elgondolkodva nézett Meléndez úrra.
- Még nem.
Meléndez úr elmosolyodott.
- Pedig sokfelé ismerik a nevem.
Az Angol megfogta a pipája fejét, és megkocogtatta
a körmével.
- Hm. És miért jött ide, az Arenalhoz?
Meléndez úr arca csupa mosoly volt.
- Hogy megöljem önt, Sir. Azért.

6.
Az Angol meghökkent. Nem akarta mutatni, de azért
meglátszott rajta.
- Engem?
- Sajnálom, Sir, de önt.
- Megtudhatnám, miért?
Meléndez úr Hernánra, és a rémülten a karjába ka-
paszkodó Olíviára bökött.
- Nem beszélt még velük?
Az Angol feléjük fordította a fejét.
- De. Váltottunk néhány szót.
- Miről, ha szabad kérdeznem?
- Magánügyekről.
Senor Meléndez újra csupa mosoly volt.
- Repülő korongokról, például?
- Például.
- Gondolom, elfelejtették megemlíteni, hogy azokra
mi is igényt tartunk. Különben, engedd el, Rodolfo, azt
a gyereket, mert kilyukad a dobhártyám az üvöltözésé-
től !
- És ha lelép? - nyugtalankodott a hordóhasú
Ugalde.
- Akkor lelövöd az öreget. Már akartam is említeni,
Sir, ha bárki is megpróbálna felszívódni; helyettük
agyonlövünk néhányat önök közül. Aki eltűnik, mások
életével is játszik. Mindenki megértette? Akkor folyta-
tom. Szóval, Hernán barátunk és a kis Olivia nem me-
sélték el önnek, hogy halálra keressük őket? Bizonyára
megfeledkeztek róla. Hja, nagy dolog a szerelem. Tud-
nia kell, Sir, hogy ezek ott alaposan egymásba estek.
Olivia nagy kincs - nekem elhiheti. Volt szerencsém
megtapasztalni. Már bánom is, hogy olyan könnyen
szélnek eresztettem. Oliviá, drágám, nem akarsz visz-
szatérni hozzám?
- Dögölj meg! - mondta keményen a lány.
- Hát a modora azért hagy maga után némi kívánni-
valót - mentegetődzött Senor Meléndez. - Sajnos, nem
volt gyerekszobája. Hiába magyaráztam el neki, hogy
nem mindegy, milyen kurva valaki. Lehet intelligens,
de lehet csúnya szájú, mosdatlan kurva is. Hát ő ebből
a második fajtából való. Jól van, fiam, ne kapd fel a vi-
zet, nem akarom bántani a babádat: Legalábbis sza-
vakkal nem. Csak elmondtam róla az igazságot. Eny-
nyivel tartoztam neki, amiért elárult. Most pedig elma-
gyarázom, miért jöttünk.. . Ó, ó, ezek a szegény fickók
meg mit vétettek, hogy ilyen csúnyán bántak el velük?
Senor Montero, ha nem tévedek. Önök egyáltalán nem
úgy viselkedtek ezzel az úrral, ahogy úriemberekkel
szokás. Igaz, uram?
Senor Montero szeme felcsillant.
- Nem, Senor, nem. Egyáltalán nem.
- Pedig Sir Winston igazi angol arisztokrata, igaz?
Sir Winston némán a pipáját piszkálgatta.
Meléndez úr ismét Monteróhoz fordult.
- Hallom, áldozatot akart bemutatni a hegynek.
Nem rossz ötlet.
- Honnan... tudja?
- Hallgatóztunk egy kicsit. Nem szép dolog, de
hasznos. Egyetért velem?
- Feltétlenül, uram - mondta megnyalva a szája szé-
lét Montero. - Nem lehetne, hogy ön és én.,. hm...
megértsük egymást?
- Mire gondol? - kérdezte kíváncsian Senor Melén-
dez.
- Önöknek korongok kellenek, igaz?
- Igaz.
- És a koponyák.
- Azok is.
- Én elárulom, hol rejtőznek a korongok.
- Nocsak - derült fel Senor Meléndez képe. - Mit
kellene tennem, hogy elárulja a rejtekhelyüket?
- Engedjen szabadon: Sírig tartom a számat, ebben
nyugodt lehet. Hiszen az én érdekem is ezt kívánja.
- Jól van - mondta Senor Meléndez. Túlságosan is
gyorsan mondta, olyan gyorsan, hogy Senor Monteró-
nak gyanút kellett volna fognia. Talán gyanút is fogott
volna, ha nincs abban a szörnyű helyzetben, amelyben
volt. - Akkor hát, hol vannak a korongok?
- Valami biztosítékot, Senor...
- Hol vánnak a korongok?
Montero úr nagyot nyelt.
- Az indiánoknál. Ezek fazekasok. Ott vannak a ko-
rongjaik a műhelyeikben.
Meléndez úr biccentett.
- Jól van, Senor Montero. - Két hatalmas lépéssel a
tehenész mellett termett. - Szép munka volt, gratulá-
lok.
Felemelte a fegyverét, és fejbe lőtte Senor Mon-
terót.

7.
Nem dörrent sok lövés, de ami dörrent, az talált is. Mi-
re Cartwright magához tért, és kikotorta a szeméből a
golyóverte kőport, már helyreállt a rend. Két indián és
egy nagy kalapú hevertek a földön Paddington mellett.
Azzal a különbséggel, hogy az előbbiek mélyen hall-
gattak - a halál csendje borult rájuk - Paddington vi-
szont váratlanul magához tért. Ruth Grabowsky ugyan-
csak magához tért, nem törődve a többiekkel, könnyei-
vel öntözte és csókolta az arcát, ahol érte.
- Rendkívül sajnálatos események következtek be,
hölgyeim és uraim - mondta szemrehányón Senor Me-
léndez, amikor végre sikerült rendet teremteniük. -
Hol vagy, Hernán?
A volt bolond felkelt a földről, és leporolgatta a nad-
rágját.
- Itt vagyok, uram.
Meléndez úr ekkor vette csak észre, hogy egyre na-
gyobb lesz körülötte a zűrzavar. Az indiánok közrefog-
ták a halottaikat - néhányan hangosan zokogtak, néhá-
nyan pedig énekelni kezdtek felettük.
- Terrentes! - kiáltott Meléndez:
- Mi van?
- Mutasd meg nekik!
Az olajos hajú Terrentes ekkor hatalmasat ordított.
Akkorát, hogy még a síró indiánok is rémülten befog-
ták a szájukat.
- Látjátok itt a kezemben ezt a kis vacakot, rohadé-
kok? Ez egy kis fénygránát. Felteszem ezt a szemüve-
get itt, látom, a többiek is feltették, aztán elmagyará-
zom, mire való. Nos, hát arra való, hogy ha a földhöz
vágom, százméteres körzetben mindenki megvakul.
Akármerre néz, annyi a szemének. Ez a kis okos gránát
elektromágneses hullámokat bocsát ki, amelyek egy-
szerűen szétszaggatják a szemidegeket. Hacsak nincs
valakinek olyan szemüvege, mint nekünk. Egy ameri-
kai bázisról szerezték be a barátaink. Ha valamelyi-
küknek csintalan gondolatok támadnának a fejében, fel-
robbantom a gránátot. Ha valaki lelőne, a gránát magá-
tól robban fel. Csak ennyit akartam mondani. Most
pedig gondolkodjatok el a dolgon.
Cartwright beharapta a szája szélét. Maga is hallott
már a gránátról, bár látni még nem látott egyetlen pél-
dányt sem belőle. Amikor legutoljára hallott felőle,
még kísérleti stádiumban volt.
Senor Meléndez az Angolra mosolygott.
- Mindig ezek a közjátékok... Képtelen az ember
egyetlen dologra koncentrálni: Hol vannak tehát a ko-
rongok?
- A sátramban - mondta az Angol.
Tony Cartwright villámsebesen számolni kezdett.
Egy korong van nálam, kettő Dónál... - lassan ol-
dalra hajtotta a fejét. Ferguson Da mellett ült a földön,
és Meléndez urat bámulta. Da mozdulatlanul guny-
nyasztott egészen kicsire húzva össze magát. Cart-
wright tudta, hogy a jaguár tesz így támadás előtt. Leg-
szívesebben odakiáltott volna neki, hogy maradjon
békében, de nem tehette. Nem akarta felhívni magára a
figyelmet.
- A koponyák a kőkolosszusok feje búbján pihen-
nek, ezt tudjuk - biccentett Senor Meléndez. - Mond-
ja, mi a fenéért tették oda őket?
- Régi indián babona - legyintett az Angol.
- Minek a babonája?
- Állítólag megakadályozzák, hogy kitörhessen a
hegy.
- Ejnye, ejnye, Senor Winston - csóválta meg a fe-
jét Senor Meléndez. - Ön tudós ember. Hisz ebben a
marhaságban?
Az Angol megvonta a vállát.
- Csak az indiánok kedvéért csinálom. Ők hisznek
benne, és a barátaim.
- Ezennel vége a hbkuszpókusznak - legyintett
Senor Meléndez. - Hány korongjuk is van összesen?
- Egy - mondta az Angol.
Meléndez úr elvigyorodott.
- Mindjárt gondoltam. Az a szerencséjük, Sir, hogy
sietünk. Szeretnénk még azelőtt lelépni, hogy a helyi
rendőrség látogatást tenne a környéken, vagy a vulkán
működni kezdene. Ezért nincs időnk szarakodni. Ter-
mészetesen megtehetném, hogy szitává lövetem vala-
mennyiüket, csakhogy ezzel azt kockáztatnám, hogy
esetleg néhány korong elkerülné a figyelmemet.
- Jól látja a helyzetet - bólintott az Angol.
- Mit tanácsol hát?
- Én? - csodálkozott az Angol. - Várom az ön aján-
latát.
Orlando Meléndez úr végigpillantott a holdfény ver-
te hegyoldalon.
- Emberéletet korongért - mondta. - Megfelel így?
- És a koponyákért.
Meléndez úr elmosolyodott, és játékosan megfenye-
gette az Angolt.
- Ravasz ember ön, Sir. Miért adnék életet a kopo-
nyákért, amikor már úgyis a kezemben vannak? De
lássa, kivel van dolga: még ebbe is beleegyezem. Ti-
zenhárom koponya - tizenhárom emberélet. Az indiá-
nok éppen tizenhárman maradtak. Ők elmehetnek.
- Most azonnal?
- No nem, annyira azért ne legyen sürgős nekik.
Imádkozzanak még egy kicsit a halottaik felett, de ne
börnböljenek, mert az idegeimre megy. Szóval, őket
elengedem a koponyákért. Hogy legyen tovább?
- Ötven korongunk van - mondta az Angol. - Jóval
több, mint mi. Ha megkapja a korongokat, szabadon
enged bennünket?
- Erre a becsületszavamat adom.
- Valami biztosítékot nem mellékelne hozzá?
- Ön nem elégszik meg a szavammal?
- Dehogynem, Senor. A biztosíték csak ráadás
lenne.
Senor Meléndez tett egy lépést előre. Kinyújtotta a
kezét, kikapta a pipát az Angol szájából, és a földhöz
vágta. Aztán gyors mozdulattal géppisztolya csövét
dugta a helyére.
- Ez megfelelő lesz biztosítéknak?
Az Angol akkorát nyelt, hogy csak úgy kattant az
ádámcsutkája.
- Öéeéééé!
- Nem értem jól.
- Öéeéééé!
- Ja vagy úgy! Zavarja a fegyvercső a beszédben.
Most már jobb?
Az Angol bólintott.
- Jobb.
- Tehát?
- Azt akartam mondani.. . izé.. . hogy tökéletesen
elég... a becsületszava.
Meléndez úr leeresztette a fegyverét.
- Így gondolom én is. Akkor hát, a következő a ja-
vaslatom. Mi ketten lemegyünk a sátrakhoz. A többiek
egyelőre itt maradnak; embereim majd vigyáznak rá-
juk, nehogy a kóbor hegyi farkasok a lábukba harap-
janak. Apropó, nem tudják, ki a fene dobol errefelé
éjszaka? Csak nem cserkészek táboroznak a hegy mel-
lett? Micsoda könnyelműség! Szóval, Terrentes bará-
tom kezében ott a gránát - erről, ha lehet, ne feledkez-
zenek meg. Rövidesen visszatérünk, és ha előkerülnek
a korongok, elnyerik méltó jutalmukat, erről kezeske-
dem. Terrentes!
- Mi van?
- Meg kellene majd néznünk, ki a fene dobol. Nem
lenne jó, ha egy számháborúzó banda ránk bukkanna.
Na, gyerünk, Sir! Nincs időnk szarakodásra! Az élet
rövid.
Nem is sejtette, mennyire az.

8.
Lefelé ballagtak a hegy oldalában, amikor az Angol
megkérdezte.
- Miért kellenek maguknak a korongok?
Meléndez úr csodálkozva pislogott rá.
- Miért ne kellenének? Volt szerencsém meggyő-
ződni róla, mit tudnak. Ön ismeri a működési elvüket?
- Ismerem - mondta az Angol.
- Persze hogy ismeri, hiszen ön tudós ember. Ki öl-
te meg a testőreimet?
- Én - mondta az Angol.
Meléndez úr egyre nagyobb elismeréssel pislogott rá.
- Egyszer, még gyerekkoromban olvastam egy
könyvet egy őrült tudósról, aki feltalált valamit, és
meg akarta szerezni vele a világuralmat. Nagy á gya-
núm, hogy maga is ilyen.
- Én nem vagyok őrült - tiltakozott az Angol jobb-
ra-balra pislogva. - Igaz, két évet töltöttem egy elme-
gyógyintézetben, ötöt pedig odahaza, a rehabilitációs
időszakban, de azért... nem vagyok őrült. A világura-
lom pedig nem kell. Tudja, miért?
- Miért? - kérdezte Meléndez úr.
- Mert az már úgyis megvan. Még ön sem lesz ké-
pes elvenni tőlem.
Az Angol közben összerezzent. Amíg beszélt, ész-
revette, hogy egy kis fekete árnyék bukkan fel a köze-
lükben, majd nyomban el is tűnik a holdárnyékban.
Aztán még egy, majd még egy.
Csendesen elmosolyodott a bajusza alatt.
- Azonkívül kitűnően értek a jóslatokhoz.
- Én is - mondta Meléndez úr. - Ha megengedi, jó-
solnék is önnek valamit.
- Csak tessék, tessék - udvariaskodott az Angol.
- Azt jósolom, hogyha megpróbálna átverni, a vul-
kán tüzében fog megégni. Ez egy egészen biztosan be-
következő jóslat.
- Elég kellemetlen - mondta az Angol.
- De holtbiztosan bekövetkező.
- Nem fog bekövetkezni - rázta meg a fejét az An-
gol. - Én is jósolhatok önnek?
- Csak szépet és jót.
- Ezt nem ígérhetem - tiltakozott Sir Winston. - Az
igazi, valóban beteljesedő jóslatok nem mindig szépek
és jók.
- Hm. És miból jósolna?
- A fények és az árnyékok váltakozásaiból.
- Abból is lehet?
- Én tudok.
- És mit jósol belőlük nekem?
- Hogy hamarosan elveszíti a fejét.
Meléndez úr válaszolni akart, de már nem volt ideje
rá. A semmiből kivágódó korong a nyakának csapó-
dott. Senor Meléndez feje felröppent a levegőbe, majd
rövid bukdácsolás után a lába elé hullott.
- Fuj ! - rázkódott össze az Angol. - Ezeket utálom
a legjobban. A nyomban beteljesedő jóslatokat.
Aztán elégedetten nézte, amint elősorjáznak a sem-
miból a kis, kámzsába burkolt alakok.
A kicsik.

9.
Terrentes még mindig a feje fölött tartotta a gránátot,
amikor feltűnt a holdfényben a két közeledő. Az Angol
meggörnyedve baktatott, mintha ki tudja, milyen súly
nyomná a vállát. Mellette Meléndez úr gyalogolt, kissé
aprózva a lépteit. Egyedül Senor Ugalde agyán futott
át a gondolat, hogy milyen furcsán is szedi a lábát Me-
léndez. Ideje azonban nem maradt eltöprengeni a dol-
gon, mert az Angol feléjük kiáltott.
- Odaadtam neki a korongokat. Azt ígérte, megóvja
az életünket. Így van?
Senor Meléndez mintha bólintott volna.
Ez a bólintás sem igazán tetszett Ugalde úrnak. Az-
tán egyszerre csak végigfutott rajta a gyanú. Úristen!
Meléndezzel történt valami. Ez a rohadék Sir Wins-
ton...
A semmiből előbukkanó korong egyszerűen ketté-
szelte a fejét. Még tudott ugyan gondolkodni, de kopo-
nyájának két fele önállóvá vált, legalább ötven centi
távolságban pörgött egymástól.
Közben már a gránát is a levegőbe emelkedett, és ott
pörgött velük, mint elszabadult szélkerék.
Az Angol behunyta a szemét, és a biztonság ked-
véért még rá is szorította a tenyerét. Jaj, csak meg ne
vakuljon, csak azt ne!
Cartwright ezzel szemben a felröppenő gránát felé
vetette magát; kockáztatva vele, hogy Terrentes és Oto-
niel szitává lyuggatják.
Ők azonban nem lőttek. Megdermesztette őket a ki-
áltozás és sikoltozás. Cartwright ekkor vette csak ész-
re, hogy amíg a gránát felé rohant, a levegőben bucs-
kázókhoz még egy negyedik tárgy is csatlakozott.
Senor Ugalde karja.
Cartwright ekkor óriási erővel nekiütközött Alec Fer-
gusonnak, majd Dónak, akik ugyancsak a gránát felé
igyekeztek. Érezte, hogy egy nekivágódó test félreso-
dorja és a földre dönti. Szerencséjére vagy szerencsét-
lenségére úgy esett, hogy amikor a feje odakoppant a
kőhöz, egyenesen a levegőben szálldosó tárgyakra
esett a pillantása.
Azok ekkor már öten voltak.
Nemcsak Ugalde úr koponyájának két fele, nem-
csak tőből lemetszett karja, nemcsak a rettenetes erejű
gránát röpködött a levegőben, hanem valami más is.
Egy lapos kőkorong:
A korong szemmel alig követhető sebességgel szel-
te a levegőt, kikerülte a két fél koponyát, a földhöz kö-
zelítő kart, és a gránát alá röppent.
Cartwrightból megkönnyebbült kiáltás szakadt fel.
Nagyjából sejtette, mi következik.
A kőkorong gyengéden a hátára vette a gránátot. Ki-
csit meghintáztatta, mintha örülne a váratlan találko-
zásnak, aztán iszonyatos sebességgel elszáguldott vele
a vulkán kráterének irányába.
- Lőj, Otoniel!
Hermógenes Otoniel azonban nem lőtt. Inkább elha-
jította a géppisztolyát, és felemelte mindkét kezét, je-
léül, hogy megadja magát.
A felé szálló korong azonban nem értette az emberi
jelzéseket. Vagy egyszerűen csak nem akarta megér-
teni. Megkerülte Senor Otonielt, aztán szinte gyengé-
den lenyisszantotta a fejét.
Senor Terrentes ekkor menekülőre fogta a dolgot.
Ő is megszabadult a fegyverétől, s amikor látta, hogy
egy korong a sátrak irányából felé röppen, elkeseredett
kiáltással a vulkán felé fordult.
- Ne! - visította valaki, talán Al-Bakr professzornő.
- Ne ölje meg!
A korong megbillent, mintha megértette volna a til-
takozást, csak éppen nem engedelmeskedett neki. Ter-
rentes úr hátának vágódott, mintha szaporább futásra
biztatná.
A menekülő fokozta az iramot. Rohanás közben ész-
re sem vette, hogy odatéved, ahol már láva bugyog a
hasadékokból. Arca elé kellett szorítania a tenyerét, ha
nem akarta, hogy megperzselődjék a képe.
Cartwright mellett felsírt egy gyerekhang.
- Jaj, nagyapa, jaj, istenem!
Senor Terrentes ekkor már lángolt. Előbb a haja
gyulladt meg, aztán a ruhája, a bőre, a húsa, a csontja,
mindene.
Amikor már lángban állt az egész férfi, felemelte
mindkét karját, és mozdulatlanná dermedt.
Úgy égett porrá, mint egy óriási fáklya.
A temető csendje borult az Arenalra.

10.
Nem sokáig tartott a némaság. A vulkán halk pöfögés-
sel jelezte, hogy vége a kegyeletnek.
Az Angol megnyomkodta a szemét, és elfogódottan
nézte, amint megelevenedik a környék. Az ezüstösen
csillogó fényben megmozdulni látszottak a kövek, a
bokrok és a furcsán kiemelkedő lávatúrások. Mire si-
került kitörölgetnie a szeméből a porral kevert könnye-
ket, már ott feketedett előtte a tengernyi kámzsa. Nem
tudta volna megmondani, hányan vannak, de akár több
százan lehettek. A kámzsák fekete felszínén végigcsú-
szott a hold fénye, majd ahelyett, hogy beezüstözte
volna őket, leszánkázott róluk. Az Angol csodálkozva
látta, hogy bár folyékony ezüstben úszik a világ, a
kámzsák feketék maradnak, mint a szén.
- Julia! - kiáltotta a többiek felé. - Julia, kérem, jöj-
jön ide!
- A fenébe is ! - hallotta Julia van der Haas zsörtölő-
dését. - Remélem, ez lesz az utolsó fellépésem.
Az asszony odabotladozott hozzájuk. Mellette
Eusebio lépegetett, le nem véve róla a szemét.
- Itt vagyok, Winston.
Az Angol nem szólt semmit, de hát mit is mondha-
tott volna?
Julia van der Haas várakozva nézett a kámzsásokra,
majd hirtelen mélyről jövően felnyögött. A fekete
kámzsák közül kivált egy, és néhány lépésnyi távol-
ságban megállt tőlük.
Az Angol már látta a kicsiket, nem is egyszer; elő-
ször fordult azonban elő vele, hogy alaposabban is
szemügyre vehette valamelyiküket. Félelem és indulat
nélkül. Máskor - korábbi kalandjaik során - mindig
zavarta valami a megfigyelésben. Hol gyűlölte őket,
hol félt tőlük, vagy a meglepetés ereje akadályozta
meg a szemlélődésben.
A kicsi ott állt tőle alig karnyújtásnyi távolságban.
Valahogy biztos volt benne, hogy a főpap az, pedig
semmiben sem különbözött a többiektől. Csak a kám-
zsát látta belőle, és a kámzsája alól kikandikáló lábbe-
lije orrát.
Julia van der Haas megrázta a fejét, majd tompa,
színtelen hangon megszólalt.
- Üdvözlöm, Sir Winston. És a többieket is.
Az Angol tudta, hogy nem is kellene beszélnie, hi-
szen az a másik úgyis érti a gondolatait, de mégis szó-
ra nyitotta a száját. Azt akarta, hogy a társai is hallják,
amit mond.
- Főpap?
- Én vagyok.
- Én is üdvözlöm önt. . . és a társait.
A főpap megbiccentette a kámzsáját.
- Telihold van. Az Áldozat éjszakája.
Az Angol keserű ízt érzett a torkában. Talán nagyon
is megbízott a kicsikben. Mi van akkor, ha valóban ál-
dozatot keresnek maguknak? Hiszen van itt áldozatnak
való éppen elég.
Mielőtt megszólalhatott volna, már ismét hallotta a
főpap gondolatait Julia száján át.
- Félreértett. Nem kell félniük. Áldozatot mutatunk
be, mint régen, de önöknek nem kell félniük. Senkinek
sem kell félnie.
- Kiket.. . áldoznak fel?
A főpap nem válaszolt. Rövid csend után aztán
mégiscsak megszólalt, de ekkor már egészen másról
beszélt.
- Megpróbáltuk. Minden megpróbáltunk, de nem
megy.
- Mit próbáltak meg? - hajolt előre az Angol.
- Élni. Önök között. Az emberek között. De nem
megy.
- Miért? Hiszen..:
A főpap azonban mondta tovább, mintha nem is hal-
lotta volna Sir Winston kérdését.
- Mi öröktől fogva vagyunk. Olyan régóta; hogy
önök számára az már az örökkévalóság. Akkor szület-
tünk, amikor a Föld még másmilyen volt. Az óriások is
későbbiek nálunk, mégis az urainkká váltak. Harcol-
tunk ellenük, és néha le is győztük őket, mégis... ők
voltak az erősebbek. A testük is erősebb volt, de a gon-
dolataik voltak igazán azok. Amit tudunk, mind tőlük
tudjuk. Aztán jött a nagy katasztrófa - hagyományunk
nem árulja el nekünk, mi volt az. Hiába próbálunk em-
lékezni rá, nem megy. Talán valaki kitörölte az agyunk-
ból az információkat.
- Lehet, hogy az inverzió volt az? - kérdezte az An-
gol. - Ami a tragédiát okozta?
- Lehet - biccent meg a kámzsa. - Segíteni szeret-
nénk, ezért elmondanánk; ha tudnánk. De nem tudjuk.
A koponyák tudják. Ezért is adtuk oda őket az embe-
reknek. Mi nem élhetünk tovább - ez a Föld már nem
a mi Földünk, ez már az emberek Földje. Egy ideig.
De nem mindig lesz az embereké. Az ember után más
jön majd, akkor azoké lesz a Föld. Addig kell élni raj-
ta, amíg lehetséges. A koponyák mindent tudnak. Bíz-
zanak bennük - ők segítenek.
- És.. . önök?
- Mi túléltük magunkat. Ellenszegültünk a törvény-
nek. A törvény azt mondja, hogy minden megszületik,
él, majd elpusztul. Ennek semmi nem állhat ellent. Mi
megpróbáltunk dacolni vele, ezért a törvény megbün-
tetett bennünket. Sok-sok évet éltünk azután, hogy már
nem lett volna szabad élnünk. Sokan közülünk azt gon-
dolták, hogy dacolhatunk a törvénnyel. De vele nem
dacolhat senki: Én és még néhányan felismertük az
igazságot. A törvény ellenünkre fordult, mert mi is el-
lene fordultunk. Tovább akartunk élni, mint amennyit
a törvény, a változás és az elmúlás törvénye engedélye-
zett számunkra. Azt gondoltuk, legyőzhetjük az embert,
és ismét a miénk lehet a Föld. De próbálkozásunk ku-
darcra volt ítélve. Az ember hatalmas lett, megsokaso-
dott, mi pedig kevesen vagyunk. Csak nehezen tudunk
szaporodni. A Föld - amely már nem a mi Földünk -
gátolja a szaporodásunkat. Egyre kevesebben mara-
dunk, és... méltatlan körülmények között kell elpusz-
tulnunk. Amíg még azt hittük, hogy versenyre kelhe-
tünk az emberekkel, sőt legyőzhetjük őket, régi iste-
neinkhez fohászkodtunk, és áldozatot mutattunk be
nekik. Vadásztunk holdtölte előtt, majd feláldoztuk a
vadat. Aztán rá kellett jönnünk, hogy az isteneink már
nem segítenek nekünk. Nem is segíthetnek, mert már
nincsenek. Meghaltak akkor, régen, amikor az őseink
belepusztultak a tragédiába. Az isteneknek az a sorsuk,
hogy azokkal halnak, akiken addig uralkodtak. Az is-
teneink rég halottak, mi pedig hozzájuk fohászkod-
tunk. Ezért nem mutatunk be többé áldozatot... Ez a
mai lesz az utolsó.
- Milyen áldozat? - próbálkozott ismét az Angol.
- Akkor; amikor ezt elmondtam a többieknek, néhá-
nyan elhitték a szavam, de sokan nem. Ellenemre for-
dultak, és meg akartak ölni, sőt Alec Fergusont is és a
lányt is. Segítettem nekik, és segítettem azoknak is,
akik a koponyákat hozták ide a tüzes hegyhez. Aztán
harc tört ki közöttünk. Az engem támadók győztek
volna, de... mindannyian megbetegedtünk. Megválto-
zott valami a levegőben és a földön is. Az ember még
nem érzi; pedig megváltozott. Rá kellett döbbennünk,
hogy ebben mi már nem tudunk élni. Betegek va-
gyunk, és előbb-utóbb nyomorultul elpusztulnánk.
Ezért elbúcsúzunk ettől a világtól. Itt hagyjuk önöknek
a korongokat és a koponyákat... Vigyázzanak a Föld-
re, mert az idő gyorsabban elérkezik, mint gondolnák.
- Akkor. . . miért kellene megóvni az inverzió követ-
kezményeitől? - kérdezte az Angol.
A kicsi megingatta a fejét. .
- Nem tudom. Az óriások tudták. Talán vannak ki-
sebb tragédiák, amelyeket el lehet kerülni, de a végsőt
nem. Ez, ami most fenyeget, talán elkerülhető.
Ekkor valami nagyot pattant az Angol fülében. Látta,
hogy Julia van der Haas becsukja a száját, de ő mégis
hallotta a kicsi hangját.
- Most csak önnek szólok... akit Sir Winstonnak hív-
nak. Akarja, hogy mindenki elfelejtsen mindent? Így
együtt meg tudják tenni.
- Akarom - mondta Sir Winston. - Csak mi néhá-
nyan... ne felejtsük el soha...
Aztán felsorolt néhány nevet.
A kicsi szorosabbra húzta magán az övét.
- Hideg van - panaszkodott. - Fázom. Már az sem
segít, ha beburkoljuk magunkat. Semmit sem hagyott
belőlünk a betegség, csupán a csontjainkat. Már a ko-
rongok is alig engedelmeskednek nekünk. Már csak a
koponyáknak engedelmeskednek.
- Mit akarnak tenni? - kérdezte nyugtalanul az An-
gol.
A kicsi megmondta.
- Nem! - tört ki az önkéntelen kiáltás Sir Winstonból.
A kicsi tett néhány lépést hátrafelé.
- Ez az akaratunk. És így is van ez jól. Maguk, em-
berek, el szoktak búcsúzni egymástól. Mi nagyon so-
kat tudunk az emberekről, többet, mint gondolnák. De
már semmire sem megyünk vele. Ezért hát... hogy is
mondják az emberek? Isten legyen önökkel.
Megfordult, és visszament a többiek közé.
- Mi lesz most, Sir Winston? - nyugtalankodott
Wauni professzor. - Ezek készülnek valamire.
A kicsik valóban készültek valamire. A holdfény fel-
izzott, majd mintha homály borult volna rájuk. Mintha
forró levegő választotta volna el őket egymástól: a ki-
csik alakja remegni kezdett, kontúrjaik táncoltak a hold-
fényben, kámzsájuk megnyúlt, mintha a legendás óriá-
sokká változtak volna. Aztán, nem is a földön járva,
sokkal inkább lebegve, elindultak a zöldes fénybenját-
szó hasadék felé.
- Mit akarnak ezek? - kiáltotta éles hangon az An-
gol felé Cartwright. - Mi a fenét akarnak ezek?
Az Angol remegő kézzel tartotta a szájában pótpipá-
ját. Ha nem fogta volna, bizonyára ki is hullott volna
belőle. Érezte, hogy citeráznak a lábai, és hogyha akar-
na, sem tudná megakadályozni a kicsiket tervük végre-
hajtásában.
Mintha géppisztolysorozat döntötte volna le őket a
lábukról. Ő maga is érezte, hogy a kőre huppan, mi-
közben nagyot koccan a foga a pipája szárán.
- Úristen! Mi történt velünk?
Nem is hallotta a kiáltozást: minden megmaradt ener-
giájával a kicsik hosszú sorára bámult, amint felfelé
igyekeztek a hasadék felé. Aztán egyszerre csak meg-
hallotta fejében a rikoltozó hangot:
- Áldozat! Áldozat! Áldozat!
- Ne! - sírt a lelkében a bánat. - Ne! Ne!
A kicsik a, zölden villogó hasadékhoz léptek, fel-
emelték a fejüket, mintha még egyszer be akarnák
szívni ennek az annyiszor megáldott és annyiszor
megátkozott világnak az illatát, aztán belehullottak a
zöldes fénybe.
Egyik sor a másik után.
A zöldes fény felizzott, majd a láva vörösébe váltott.
Sir Winston hanyatt zuhant a földön, és behunyta a
szemét.
Már nem is emlékezett rá, mikor sírt utoljára.

11.
Amikor kinyitotta a szemét, már csak a láva forróságát
érezte. Megpróbálgatta a lábait, s amikor úgy tapasz-
talta, hogy visszatért belé az erő, felállt.
Még csak botladozott, levegő után kapkodva, ami-
kor Cartwright már ott toporgott mellette.
- Jól van, uram?
- Megjárja, Tony. Hát maga?
- Mintha leütöttek volna. Hol vannak?
Az Angol a vulkánra mutatott.
- Odabent.
- De hát... miért?
- Hallotta, nem?
- Hallottam, de nem értem.
Az Angol megveregette a vállát.
- Nem baj, Tony. Isten óvjon bennünket tőle, hogy
egyszer, valamikor, mi is hasonló döntésre kényszerül-
jünk.
- Most mi lesz velünk, uram?
- Először is, nézzünk körül a saját portánkon. Sze-
rencsére támadástól már nem kell tartanunk...
Ebben a pillanatban ismeretlen, éles hang csapott a
fülükbe.
- Fel a kezekkel, de gyorsan! Maga, bajuszos, jöjjön
azonnal ide!
Az Angol a hang felé fordította a fejét.
Az egyik, alig emberderékig érő szikla mellett sovány
testű, tarka ruhás nő állt géppisztollyal a kezében.
Az Angol a saját mellkasára bökött.
- Én?
- Maga, maga, de gyorsan!
Tony Cartwright villámsebesen az Angol elé állt.
- Esze ágában sincs. Jobban tenné, asszonyom, ha. . .
Nem tudta befejezni a mondatát. A fegyver diszkré-
ten csattant egyet, Cartwright a lábához kapott, és elte-
rült a földön. Kati Lénárd felsikított a háttérben, Tony-
hoz rohant, és mellé térdelt.
Az asszony vidáman felnevetett.
- Ó, de bájos jelenet! Hogy mit meg nem tesznek az
emberek a kedvesükért! Maga meg jöjjön ide, ne bá-
muljon, nem hal bele a haverja. Ebbe a lövésbe még
nem. De a következőbe már bele fog, és a kisasszony
is. Tíz lövészklub versenyén nyertem első díjat. Na,
jöjjön már, mert lövök!
Bár az Arenal csúcsáig felcsapó hangzavarból az
Angol azt szűrte ki, hogy a többiek nem szeretnék, ha
odasétálna az asszonyhoz, nem tehetett mást. Tony és
Kati védtelenül feküdtek a földön; nem volt kétsége
afelől, hogy az ismeretlen célzás nélkül is eltalálja
őket, ha akarja.
- Itt vagyok, asszonyom.
- Jól van, maradjon itt előttem, hogy ha valamelyik
hülyének lövöldözni támadna kedve, ne engem kapjon
telibe. Ne aggódjon, nem magára vadászok, és nem is
az embereire. Mondja, kik voltak ezek a kis Mikulások?
Filmet forgatnak, vagy mi? Nem látom a kamerákat.
- Tudja, asszonyom.. .
- Jól van, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. Fi-
karcnyit sem érdekel a dolog. Maga tudós, vagy mi-
csoda?
- Professzor vagyok.
- Akkor megérdemelné, hogy seggbe lőjem. Min-
den professzor megérdemli, hogy seggbe lőjék. Igaz,
Ambrie?
Minden szem Paddington professzor felé fordult,
aki ugyancsak a lábán állt már, igaz, Ruth Grabowsky
karjára támaszkodva.
Paddington eleresztette a lányt, s ettől majdnem is-
mét elzuhant. Ruth azonban utánakapott, és magához
szorította.
- Ki a fene. .. ez? - suttogta Da fülébe Alec Ferguson.
Az asszony szeme végigfutott Paddingtonon. Ter-
mészetesen nem kerülte el a figyelmét a hevenyészett,
véráztatta kötés a férfi a vállán.
- Megsebesültél, aranyom?
- Ki ez a nő, Ambrie? - kérdezte sápadt arccal Ruth.
- Csak nem...?
Paddington fájdalmas képpel bólintott.
- Sajnos, ő az, Ruth. A feleségem, Lilly.

12.
Lilly Paddington megcsóválta a fejét, és csúfondáro-
san Paddingtonra mosolygott.
- Azt hitted, el tudsz rejtőzni előlem, te csirkefogó?
Hát még mindig .nem ismersz eléggé? Ha ismernél,
tudhatnád, hogy előlem te soha nem bújhatsz el. Bújj
bele egy egérlyukba, vagy egy elefánt segge lyukába,
akkor is előkerítelek, ha akarlak. Mint ahogy elő is ke-
rítettelek, te nyomorult féreg. Ez a csaj a ringyód? Na,
hadd nézzek csak végig rajta! -
Lilly szeme végigfutott Ruth-on. Megcsóválta a fe-
jét, majd megvonta a vállát.
- Bármennyire is rühellem, Ambrie, be kell valla-
nom, hogy jobb falat, mint én. Úgy, hogy ebből a
szempontból meg tudlak érteni. Legalább harminc év-
vel fiatalabb nálam, jók a dudái, és a feneke sem elha-
nyagolható. Már ami a méretét illeti. Tudom, Paddy,
hogy te mindig is imádtad a nagy mellű, nagy fenekű
nőket. Csakhogy te mellettem kötelezted el magad,
kincsem. Én pedig nem vagyok az a fajta, aki kienged
a markából.
- Vidd, amit csak akarsz! - nyögte Paddington. -
Mindent vihetsz!
Az asszony csúfondárosan felnevetett.
- Tudod, Paddy, ha előbb mondod, talán még rá is
álltam volna az alkura. Csakhogy nagyon csúnyán be-
széltél velem. Meg aztán alighanem féltékeny is va-
gyok erre a lányra. Na nem, nem te kellesz nekem,
nem téged féltelek tőle, csupán a fiatalságát irigylem.
Azonkívül idekényszerítettél ebbe a szörnyű országba
- ezért változtattam az áron. Már nem elégszem meg
azzal, amit ajánlasz, Paddy.
- Mit akarsz még, te szörnyeteg? - nyögte Padding-
ton.
Az asszony felemelte a fegyvere csövét.
- Az életedet, Paddy.
- Te megőrültél!
- Lehet, de most én parancsolok.
- Ha megölsz, lecsuknak. Te pedig nem élnéd túl a
börtönt.
Az asszony csak legyintett egyet.
- Nem vagyok hülye, Paddy. Pontosan tudom, mit
csinálok. Volt szerencsém hallgatódzni egy kicsit. Be-
vallom, előbb csak alá akartam íratni veled egy papí-
rocskát, aztán, miután végighallgattam a kis kámzsás
fickókat, és végignéztem, amint beugrálnak a hasadék-
ba, jobb ötletem támadt.
- Le akarsz lőni? - nyögte Paddington.
- Dehogy akarlak, szivi. Nem szeretek gyilkolni. Te
magad ugrasz be a résbe.
- Soha!
- Akkor lelövöm a lányt. A barátnődet, kedvesem.
Egyenesen a homlokába eresztek egyet. Mit szólsz
hozzá?
Ruth Grabowsky élesen felsikoltott.
- Ezt nem teheti meg, maga.. . maga... szörnyeteg!
Lilly asszony megütődve nézett rá.
- Én? Szörnyeteg? Ezt meg miért mondod, szivi?
- Mi mást mondhatnék ezek után?
- Miért lennék szörnyeteg? Kérdem én, ha valaki
svábbogarat talál a lakásában, mondjuk, a konyhakre-
dencen, és megöli, az szörnyeteg? Vagy egy poloskát
az ágyában?
- Maga svábbogárhoz hasonlít. . . engem?
- És poloskához is, szivi. Nem gyilkolok, csupán
rovarirtást végzek.
- El fogják kapni... A zsaruk elkapják, és egész éle-
tében börtönben fog rothadni.
Lilly asszony elmosolyodott.
- Ó, nem, kedvesem, biztosan nem. Hiszen hozzád
sem nyúlok. Sőt, Ambrie-hez sem.
- Számtalan tanúnk lesz, aki az igazságot vallja
majd. Nem fogja megúszni, arra mérget vehet!
- Dehogynem, szivi. A világ legjobb ügyvédeit fo-
gadom meg, hiszen annyi lesz a pénzem, mint a sze-
mét. Én vagyok ugyanis Ambrie örököse. A bíróságok
pártfogolják a szerencsétlen, megcsalt asszonyokat.
Mielőtt idejöttem volna, végeztem egy kis kutatómun-
kát a fiókjaidban, Ambrie. Találtam néhány levelet,
néhány feljegyzést, ilyesmit. Tudod, hogy az átvert fe-
leség fájdalma könnyeket csal az esküdtek szemébe?
Szóval, Ambrie, ne reménykedj. És ne fájjon a fejed
miattam. Akkor hát, mi a helyzet? Ugrasz vagy lőjek?
Ruth magához húzta Paddington fejét.
- Nem engedlek, drágám.
- Ez esetben a kisasszony kapja a golyót. És hogy
megkönnyítsem a döntésedst, Ambrie, háromig szá-
molok. Egy... kettő...
- Állj ! - kiáltotta Paddington. - Jól van, győztél,
Lilly. Csupán egyetlen kérdésem lenne hozzád. Nem
oldhatnánk meg másképpen is ezt az ügyet? Mi lenne,
ha azt mondanám, hogy van még némi rejtett tartalé-
kom, amiről nem tudsz?
Az asszony ismét megnyalta a szája szélét.
- Miről beszélsz?
- Bankbetétekről, készpénzről.
Lilly asszony megcsóválta a fejét.
- Szóval te már régtől fogva készülsz arra, hogy le-
lépj tőlem...? Csábító az ajánlatod, Ambrie, de nem
fogadhatom el. Sokkal fontosabb vagy nekem, mint a
pénzed. Látni akarom, ahogy meghalsz. A szagodat
akarom érezni, amint halálra égsz ebben a pokolban.
Nos, lőjek vagy ugrasz? Kettőig már elszámoltam.
Most a három következik.
-Nem engedlek, Ambrie!
- Pedig meg kell tennem!
- Megölöm ezt a rohadékot!
- Csak lassan a testtel, svábbogár! Tehát?
Paddington eltolta magától a lányt, és botladozó lép-
tekkel elindult a hasadék felé. A vulkánban tomboló,
ismét zöldre váltó fény megerősödött. Mintha várta
volna az újabb áldozatot.
Ambrosius Paddington professzor néhány lépés
megtétele után már furcsán, elnagyoltan érzékelte a vi-
lágot. Mintha köd szállt volna a szeme elé. Homályo-
san látta csak, hogy Ruth feléje kiabál, de csak a szája
mozgását látta, a hangja nem jutott el a füléig. Ezután
sok-sok arcot látott még; szinte mindenkiét, aki ott ug-
rált körülötte. Úgy érezte magát, mintha egy furcsa
körtánc központi figurája lenne, akinek azt kell elját-
szania, hogy nem hall semmit táncostársai énekéből.
Hát ő nem is hallott. Úgy pattogott, zakatolt a füle,
mintha távolban vágtató vonat robogását hallotta vol-
na. Látta, hogy Ruth végül is térdre veti magát előtte,
átkarolja a lábát, és meg akarja akadályozni, hogy fel-
menjen a hasadékhoz.
Látta Lilly undorító vigyorát is; ez aztán annyi erőt
adott neki, hogy - bármennyire is fájt a lelkének - fél-
rerúgta Ruth-t. Ekkor már könnyűnek és szabadnak
érezte magát, mint aki túljutott egy fontos felismeré-
sen: ez a világ már nem az övé. Bizonyára a kicsik is
ezt érezhették, mielőtt belehullottak volna a tűzbe.
- Nem fog fájni, nem fog fájni! - zakatolt az agyá-
ban egy hang. - Hamar túl leszel rajta, meglásd. Aztán
majd egyszer, egy másik időben, másik dimenzióban
ismét találkozni fogsz Ruth-szal. Ott majd boldog le-
szel vele, gyermekeitek születnek...
Nem is gondolta volna, hogy ilyen közel jár a hasa-
dékhoz. Hirtelen - lüpp, hopp! - ott termett előtte, és
hívogatón felvillantotta a fényét.
Paddington belenézett a sosem látott ragyogásba.
S már-már ugrott volna, amikor rettenetes erő rántotta
vissza. Térdre esett a tűztenger előtt, és félig hátrafor-
dult.
Aztán elmosolyodott. Azt hitte, már bele is ugrott a
zöldes fortyogásba; ő maga már nem is létezik, csupán
a gondolatai játszadoznak a hasadék szélén, s ő csupán
ezekben a gondolatokban él.
Csak akkor mi a fene fáj annyira itt, a melle köze-
pén? Hogyan lehet az, hogy melle is van, és keze is,
amellyel elkeseredetten kapálódzik?
Az azért mégsem lehet valóság, amit lát! Az nem le-
het valóság, hogy egyjaguár bőgjön felette, és két kar-
mos lábával próbálja meg visszaráncigálni a hasadéktól.
- Bele akarok. .. - bugyborékolt ki a hang a száján.
- Bele akarok. . . ugrani. . . ! Nem akarom, hogy bánt-
sa... Ugrani akarok!
A jaguár mondott valamit, de a vonat kattogásától
nem értette, mit.
A jaguár legyintett, majd alaposan fejbe csapta kar-
mos mancsával.
Valaki a világmindenség nagy kapcsolótáblájához
lépett, és kioltotta a csillagok fényét.
13
- Minden rendben, Ma? - kiáltott fel az Angol a ha-
sadékhoz, ahol egy jaguár a földön heverő Paddington
karját ráncigálta.
- Menjek fel segíteni? - ajánlkozott Cartwright.
A jaguár felmordult, felkapta a hórihorgas profesz-
szort, és könnyed mozdulattal a vállára hajította. Aztán
furcsa, ugrándozó léptekkel elindult vele lefelé.
Félúton járhatott már, amikor úgy megvonaglott a
lába alatt a talaj, mintha kígyóra lépett volna. Aggo-
dalmas képpel nézett fel a vulkánra, de egyelőre nem
látott semmi gyanúsat. A kráter csendesen pipált és
szuszogott. Csak a hasadék környéke rázkódott, mint-
ha óriások verekednének odalent.
- Mi történt, Ma?
Jaguárasszony megcsóválta a fejét.
- A fény - mondta aztán aggodalmasan. - Nem tet-
szik nekem a fény:
- Minek a fénye, Ma? - kérdezte Do.
- A hasadéké. Sok lávafolyást láttam már, de ame-
lyiknek ilyen lenne a fénye, még nem.
- Furcsa vulkán ez, az már szent igaz!
Ebben a pillanatban ismét megvonaglott alattuk a
hegyoldal. Immár olyan erővel, hogy megtántorodtak
tőle. Da Fergusonba kapaszkodott, és gyanakodva né-
zett fel rá.
- Nem a kitörés jele ez?
Fergusonnak fogalma sem volt róla, mit jelez a föld-
mozgás. Őslénykutató volt, nem vulkanológus.
Ebben a pillanatban Peters professzor és Freya buk-
kantak fel alig néhány lépésnyire tőlük.
- Jöjjenek le! Azonnal jöjjenek le!
- Igazuk van - bólintott az egyre idegesebbé váló
Ferguson. - Kapjuk el Paddingtont, és tűnés lefelé!
Hatalmas dörrenés fojtotta belé a szót. Ettől a pilla-
nattól kezdve csak hangokat hallott, ő maga nem volt
képes beszélni, mivel telement a szája hamuval. Arra
maradt csupán ereje, hogy magához szorítsa Dát, és le-
felé tuszkolja a hegyoldalon.
- Ma! Ma!
Nemcsak a vulkán vonaglott a talpa alatt, hanem Da
is a karjaiban.
- Ma! Ma!
- Vegyétek le a vállamról a fickót! Őt még nem is
láttam. Hogy a fenébe került ide?
- Ő hívott ide bennünket.
- Hol van Da?
- Ott megy Fergusonnal.
- Vigyázz rájuk, Do, az a pasas egy igazi balfácán!
- Vigyázok, Ma!
- Istenem, mi volt ez?
- Kitört a vulkán! Látjátok a kráterét?
- Éppen ez az, hogy nem látok semmit!
- Nézzétek a fényt! Egyre erősebb! És a hasadék!
Tűnés innen, mert elnyel bennünket!
- Vigyázzon uram, ég a nadrágja szára!
- Nem baj, nem az enyém, Zomborytól kértem köl-
csön.
- Jézusom, a legjobb nadrágom!
- Itt fogunk dögleni valamennyien.
- Vigyázzatok a gyerekre! Hol vannak az indiánok?
- Én itt vagyok, asszonyom.
- És a többiek?
- A halottakat viszik.
- Maga szerint mi történik itt?
- A vulkánemberek. Ők csinálták a balhét. Lemen-
tek a belsejébe, és most arra biztatják, hogy öljön meg
bennünket.
- Mi a jó fenéért?
- Biztos megsértettük őket valamivel.
- Úristen, de büdös ez a gáz!
- Ha mérges, akkor végünk.
- Mindenki megvan?
- Hogy tartsak népszámlálást ebben a füstben?
- Látják?! Uram isten, látják?! Szétnyílt a hegyoldal!
- Én még sosem láttam ilyen fényt!
- Maga nem fél, uram?
- Most nem érek rá, Steve.
- Mi lesz a koponyákkal?
- Éppen azon töröm a fejem.
- Nem kellene megmentenünk őket?
- Azt hiszem. . . eljöttek értük.
- Kik, uram?
- Talán az óriások szellemei. Mit tudom én! Lehet,
hogy most kerülnek a helyükre. A gépezet működni
kezd.
-Úgy gondolja, uram, hogy mindezt már sok-sok
millió évvel ezelőtt eltervezték?
- Hát ha annyi eszük volt, miért ne?
- De hiszen benyel mindent a hegy!
- Lehet, hogy így kerülnek a helyükre. Lehet, hogy
van valahol odalent egy félreeső zug, ahol új mágneses
mezőt szőnek a Föld köré, ha felgyorsul az inverzió.
- Ez hihetetlen, uram!
- Ezt mondta akkor is, amikor a kicsiket kerestük a
Pireneusokban.
- Jézusom, az első kőkoponyát már el is nyelte a ha-
sadék!
- A kristálykoponyával együtt.
- A többit is elnyeli!
- Hajtsa őket lefelé, Cartwright! Most ne törődjön
mással, csak azzal, hogy minél többen megúszhassák a
kitörést. Még szerencse, hogy nem mérges a gáz.
- Ez meg mi a fene?
- Kő! Köveket hajigál! Gyerünk gyorsan!
- Ha felrobban a kráter, mindannyian itt pusztulunk.
- Nyugalom, aligha ezt akarhatták az óriások.
- Szerencsére már nem potyognak kövek.
- Hamu sem. Bár a fene se tudja, eddig is honnan
hullott.
- Mintha a fény is halványulna.
- Látják? Összezárul a hasadék.
- Izé. .. eee... valamennyi koponya odabent van
már?
- Mind a tizenhárom, uram.
- És a kőlapok?
- Azok is.
- Érzi a talpa alatt a kígyót, uram? Lassan megnyug-
szik a hánykolódása.
- Úgy gondolja, Tony, vége a dalnak?
-Nagyon úgy néz-ki, uram!
Aztán csak a csend, a süket csend.
Ferguson magához akarta szorítani Dát.
Nem volt a karjai között már senki, csak a friss le-
vegő.
És odafent, a csillagok az égen.

Másnap reggel

1.
Amikor Ferguson felébredt, némi megdöbbenéssel
vette tudomásul, hogy csizmásan fekszik az ágyán.
Mellette Da szuszogott - kormos képpel, mint egy ör-
dögfióka. Nem akarta felébreszteni, ezért óvatosan le-
rügdosta a csizmáit, kiszállt az ágyból, majd kinézett a
sátrából.
Első pillantása az Arenalra esett. A vulkán csende-
sen pihent a napfényes reggelben, mintha a körülötte
repkedő madarak örömódákat zengő kórusait hallgatta
volna. Nem füstölgött, nem pöfögött, még csak láva
sem folyt a hasadékaiból. Azt a repedést pedig, amely-
ből tegnap a zöld fény áradt, s amelyikben a kicsik és a
kőkoponyák eltűntek, egyáltalán nem is látta.
Nem messze tőle az Angol pipázott a sátra előtt. Fer-
guson némi kárörömmel nyugtázta, hogy mindkét nad-
rágszárát erősen megviselték az éjszaka eseményei. Az
egyik csak térdig ért - nagy égésnyomokkal - a má-
siknak viszont hiányzott a hátulsó fele.
- Jó reggelt, uram.
Az Angol feléje fordult. Kormos volt a képe, és a pi-
pája is az, amelyet a kezében szorongatott.
- Jó reggelt, Alec.
- Hogy van, uram?
- A körülményekhez képest jól.
A hangja azonban nagy lelki megrázkódtatásról árul-
kodott.
- Jól aludt, uram?
Az Angol felvonta a vállát, és bedugta a kormos pi-
pát a szájába.
- Fogalmam sincs róla, Alec. Az az igazság, hogy
azt sem tudom, aludtam-e egyáltalán.
- Hm. Akkor mit csinált?
- Hát.. . izé.. . jöttem-mentem. Megnéztem, hogy
minden rendben van-e. Csak éppen nemigen emlék-
szem rá. De azért jól vagyok. Nem tudja, hogy került
rám Mr. Zombory nadrágja?
- Kölcsönadta önnek.
- A fenébe is, erre sem emlékszem. Látom, hogy a
hegy megnyugodott.
- Meg, uram.
- A hasadék is eltűnt.
- Miután lenyelte a koponyákat. Gondolja, uram...?
- Nem tudom, Alec. Lehet, hogy megússza az em-
beriség, lehet, hogy nem. Ez már nem rajtunk múlik.
A koponyák mindenesetre a helyükre kerültek. A ki-
csik megtették, amit sosem hittem volna. Kénytelen
vagyok kimondani, hogy derék fickók voltak. Bizo-
nyos mértékig... sajnálom is őket.
- Én nem, uram.
- Miért nem, Alec?
- Talán rosszul mondtam, Sir. Én is sajnálom őket...
de meg is értem a tettüket. Ha életben maradtak vol-
na, hosszú szenvedés várt volna rájuk, végül a kínos
halál. Nem tudom, uram, az utódainknak, valamikor a
távoli jövőben, vajon lesz-e erejük megtenni ugyanezt
a lépést. Hogy helyet adjanak az utánuk érkezőknek.
Mert az élet egy nagy óriáskerék, uram. Egyik kabin
jön a másik után. És mindegyik kabinban mások van-
nak, akik az előző kabin utasainak a helyére töreksze-
nek.
- Alec?
- Igen?
- Ne lepődjön meg... pár dolgon. Eeee... izé.. . az
a helyzet, hogy sokan közülünk... nem emlékeznek
majd semmire. Nekünk kell megmagyarázni nekik,
hogy mit keresnek itt.
- Hogy mondja, uram?!
- Ez volt a jó megoldás, Alec. A kicsik kitörölték az
agyukból az eseményeket. De hogy pótolták-e valami-
vel, nem tudom. Remélem, igen. Ha nem, át kell ala-
kulnunk mesemondókká.
- Már értem, uram. Kikről lenne szó?
- Maga nincs közöttük, Alec.
- Köszönöm, uram. Ha megtörtént volna, életem leg-
nagyobb élményétől fosztottak volna meg.
- Most menjen, Alec.
- Hova menjek, uram?
- Nézzen végig magán.
Alec Fergusont ezen a reggelen ekkor érte a ki tudja,
hányadik komoly megrázkódtatás. Ahogy végignézett
magán, olyasmit látott, ámibe egyszerűen beleborzon-
gott. Nadrágjának hiányzott az egész eleje, sőt az alsó-
nadrágjáé is, így aztán... szóval az is napvilágra került
alóluk, amit az emberek általában rejtegetni szoktak.
Alec villámgyorsan a nadrág folytonossági hiányára
szorította a tenyerét.
- Miért nem szólt, uram?
Az Angol megszortyogtatta a pipáját.
- Úriember általában ilyesmit nem vesz észre. Csak
akkor, amikor már nem teheti meg, hogy ne vegye ész-
re. Nézzen csak balra, Alec!
Alec Ferguson balra nézett. Cristobal atyát, á szürke
hajú Louist, és a kissé toprongyosnak tűnő Grófnőt látta
feléjük közeledni.
Biccentett, és beugrott a sátrába.

2.
A Grófnő lehetett a szóvivőjük, mert odaállt az Angol
elé, és elegáns pukedlit csinált. Cristobal atya mosoly-
gott, Louis pedig lopva a vulkánt nézegette.
- El szeretnénk búcsúzni öntől, uram. Nagyon kö-
szönöm az alapítványának, hogy vendégül látott ben-
nünket. Felejthetetlen élmény volt együtt lenni önök-
kel.
A kissé még mindig sántító Cristobal atya és Louis
is elismerőn bólogattak. Bizony, csodálatos élmény
volt á vulkánnal történt találkozás.
- És... valamiről még meggyőzött ez a kirándulás,
uram. Nevezetesen, hogy a spiritizmus... hát, szóval,
marhaság. Igaza volt áz atyának. Kész csoda, ahogy az
Isten benne rejtőzik mindenben. Köszönöm, uram, a
kollégáinak is. Máskor is beküldjük majd a megfejtést.
- Tessék?! - hökkent meg az Angol.
- Ahogy most is beküldtük, és megnyertük vele az
első díjat. Tanúi lehettünk annak, ahogy önök a vul-
kánt kutatják. A kitörés miatt meg ne legyen lelkiisme-
ret-furdalása. Hiszen előre nem lehet még megjósolni.
Akkor hát, Sir Winston, mi megyünk is.
- Gyalog? - hökkent meg az Angol.
- Imádunk sétálni. Alig néhány mérföld a város.
Aztán hazaindulunk. Van hitelkártyánk, a jegyre ne le-
gyen gondja.
Az Angol ekkor összeszedte magát, és mintegy mel-
lékesen megkérdezte.
- Mi van a koponyával... eee.. . az izé, kristályko-
ponyával?
- Pardon, uram?
- Egy átlátszó.. . majdhogynem kristálykoponya. ..
amely egy bizonyos Bartholomeo sírjában... izé...
- Még nem hallottam róla, uram. Kellett volna hal-
lanom? Ez lesz talán a következő rejtvény?
Az Angol megszortyogtatta a pipáját, és igyekezett
ravasz képet vágni.
- Elárultam volna valamit? Hát akkor csak szorgal-
masan küldjék továbbra is a megfejtéseket. Hátha is-
mét találkozunk majd valahol.
- Adja isten; uram.
A Grófnő felnézett a vulkánra, aztán a háta közepéig
elpirult. A hegy csúcsa mintha egy... nos, igen... egé-
szen illetlen dologgá változott volna.
Később aztán már egyikük sem emlékezett rá, mi-
lyen újságnak is küldték be a rejtvény megfejtést, és
arra sem, hogy hol jártak.
De a szívük mélyén azért mégis megmaradt valami
a jutalomutazásból.
Egy zöldes fényben villogó, csodákat idéző szikla-
hasadék emléke.

3.
A második találkozás már nem érte váratlanul az An-
golt. Ezúttal Hernán és Olivia sétáltak oda hozzá kéz a
kézben.
- Búcsúzni jöttünk, uram - mondta Hernán. - Itt
már nincs semmi keresnivalónk.
Az Angol nem tudta, mit válaszoljon.
- Eeee. . . remélem, jól érezték magukat - nyögte az-
tán kényszeredetten.
- Csodálatosan - lelkendezett Olivia. - Persze, az a
legfontosabb, hogy megtaláltam Hernánt.
- Én meg őt!
Az Angol, ahogy a mosolyukat figyelte, biztos volt
benne, hogy szinte nem is érzékelik a külvilágot,
- Köszönöm, hogy elhozták a koponyát, - mondta
megsimogatva a bajuszát.
- Mit, uram?
- A kristálykoponyát.
Hernán megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, mi az, uram. Mindenesetre köszö-
nöm, hogy menedéket nyújtott nekünk a kitörés idején.
Ha nem találtunk volna az önök sátraira, el is pusztít-
hatott volna bennünket a vulkán.
- Most... izé.. . hova mennek?
- Olivia szüleihez. Hiszen még soha nem találkoz-
tam velük.
- Még nem válaszoltak rá, hogy mit kerestek ezen
a környéken egyáltalán? - kérdezte ravaszul az Angol.
Olivia széttárta a karját, és megfürdette az arcát a
napfényben.
- Azt hiszem. . . egymást kerestük. Aztán meg is ta-
láltuk. Ennyi most elég is nekünk, uram.
Az Angol arra gondolt, hogy később bizonyára majd
találnak valamiféle magyarázatot arra nézve, hogy mit
is kerestek egy idegen országban, egy működő vulkán
közelében.
Erre a magyarázatra azonban már nem volt kíváncsi.

4.
Úgy látszott, majd mindenkinek mehetnékje támadt
ezen a reggelen. Az Angol majd lenyelte a pipáját,
amikor Gladys odaröppent hozzá és átölelte. Előbb
nagy zavartan megpróbálta lefejteni magáról, majd fel-
adta a küzdelmet. Jöjjön, aminek jönnie kell!
A valami aztán jött is, néhány cuppanós puszi for-
máj ában.
Az Angol mindeközben a pipáját harapdálta, és
morgott, mint egy jóllakott, öreg medve.
- Ejnye, no... ejnye.
Végül is Gladys abbahagyta a szeretetmegnyilvánu-
lás e szélsőséges formáját - legalábbis az Angol sze-
rint - és már csak a könnyein át mosolygott.
- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm. Életemben
nem volt még ilyen szép vakációm. Ha ezt elmesélem
az osztálytársaimnak!
Joan is boldog volt, és Lennon is. Csak úgy sugár-
zott róluk az elégedettség.
- Mi a fene vagy te, boldogsággyár? - kérdezte az-
tán hangosan a vulkántól, amikor már senki nem volt a
közelében.
A vulkán pöffentett egyet.
Az Angol megfordult, és visszament a sátrába.

5.
Paddington komoran nézett maga elé, pedig nem lett
volna oka a bánatra. Ruth ott volt mellette, és Julia sze-
rint a sebe sem adott okot különösebb nyugtalanságra.
Igaz, kórházba kell majd vonulnia, de mi ez a kis kelle-
metlenség ahhoz az örömhöz képest, hogy végre meg-
találta Ruth-t.
Az Angol óvatosan bánt Paddingtonnal és a lánnyal.
Egyelőre fogalma sem volt róla, nekik mi maradt meg
az emlékezetükben.
Paddington sóhajtott, és az Angolra nézett.
- Lilly?
- Nem tudom, Ambrie - mondta az Angol.
- Jó egy órán át csavarogtam a kráter körül, de sehol
sem találom. Lehetséges, hogy...
- Valószínűleg, Ambrie.
- Azért. . . nem kívántam a halálát.
- Tudom, Ambrie.
- Gondolod, hogy... valamiféle vizsgálat indul...?
- Elképzelhető - biccentett az Angol. - Hiszen né-
hányan meghaltak az éjszaka. Biztosan keresni fogják
őket.
- Meghaltak? - hökkent meg Paddington. - Azt
hittem, hogy csak Lilly veszett oda. Azután, hogy
rám lőtt.
- Néhány... indián is.
- Rájuk egyáltalán nem emlékszem.
- És Senor Montero.
- Ő kicsoda?
Az Angol megveregette a vállát.
- Jól van, Ambrie. Az a fő, hogy megtaláltad Ruth-t.
Igaz?
- Nem is tudom elmondani, mennyre hálás vagyok
neked, hogy az első hívó szóra idejöttél, és segítettél
nekem. Pedig milyen régen elmúltak már az egyetemi
szép napok. Te, Winston, nekem még mindig nem
megy a fejembe valami.
- Éspedig? - szortyogtatta meg a pipáját az Angol.
- Hogy miért akarta Lilly megölni Ruth-t? Miért for-
tyogott benne ez az eszeveszett gyűlölet? Idelopódzik
utánam, elrabolja a szerelmemet, meg akarja gyilkol-
ni... hát ez valami szörnyűség, Winston. Az ember
nem is tudja néha, kivel él együtt hosszú-hosszú éve-
kig.
- Ez bizony így van, Ambrie - bólogatott az Angol.
- Teszek még egy kört odafent - mondta Padding-
ton átkarolva a lányt. - Ennyivel azért tartozom neki.
Ronda szipirtyó volt, de mégiscsak a feleségem. Lehet,
hogy a vulkán egyszerűen lenyelte? Sajnálom szegény
hegyet, meg fogja feküdni a gyomrát. Na, viszlát,
Winston!
Az Angol biccentett, és úgy érezte, sürgős mehet-
nékje támadt.
Sofie mellett akart lenni minél hamarabb.

6.
Peters professzor és Freya sem emlékezett sokra. A kö-
vekre azonban emlékeztek. Mindkettőjük arca csupa-
csupa fájdalom volt, amikor értesültek róla, hogy a
monolitokat elnyelte a vulkán.
- A fenébe is, Sir! - szitkozódott Peters. - Ilyen a mi
szerencsénk. Emlékszel, Freya, Indonéziára? Amikor
megtalálták azokat a hosszú deszkákat?
- Emlékszem, apa.
- Deszkákat? - fújta ki a füstöt a szájából az Angol.
- Még nem meséltem róluk önnek, Sir Winston?
Indonéziából kaptam a értesítést jó tíz évvel ezelőtt,
hogy néhány furcsa deszkalapot vetett partra Balapa-
zang mellett a tenger. Aki megtalálta, azt írta, hogy
olyanok, mintha fából lennének, de mégsem azok. Va-
lami írásféle is van rajtuk, amely nem hasonlít semmi-
féle ismert írásra. Némelyik táblán rajzok látszanak az
írás alatt: mintha egy szigetet ábrázolnának, rajta toll-
koronás emberekkel. Sőt állatok is voltak mellettük:
olyanok, amilyenek nem éltek, és nem is élnek a föl-
dön. A megtaláló szerint vagy Atlantiszról származtak,
vagy egy szerencsétlenül járt, idegen űrhajóból estek
ki. Én persze azonnal repülőre ültem, és Freyával
együtt Indonéziába repültem - mindhiába. Mire odaér-
tem, a deszkáknak nyomuk veszett. Kitört egy hatal-
mas tájfun, a házat, ahol a megtaláló őrizte őket, le-
rombolta, a deszkák kámforrá váltak. Sajnos, itt is va-
lami hasonló történt. Eltűntek a kövek, mielőtt még
megfejthettem volna, mit véstek rájuk.
Az Angol a sátra kijáratáig kísérte őket, és ismét rá-
gyújtott egy pipára. Éppen a legszebb karikáját eresz-
tette fel a mennyezet felé, amikor Freya visszatért.
Nem is köszönt, csak leült az Angollal szemben egy
kis vadászszékre, és ráemelte nagy, kék szemét.
- Mi történik itt, Sir Winston?
Az Angol elkapta lehullani készülő pipáját.
- Mivel kapcsolatban, kisasszony?
- Azzal, hogy én mindenre emlékszem!
Az Angol megvakarta a feje búbját.
- Mi mindenre?
- Mindenre. Arra is, hogy miért jöttünk ide, a kicsik-
re, az inverzióra, a koponyákra, mindenre. Az apám
meg semmire. Mit jelentsen ez?
Az Angol jónak látta a kicsikre tolni a felelősséget.
- Ők akarták így - mondta.
- Kik?
- A kicsik, természetesen.
- Miért akarták volna?
- Mert.. . nem óhajtották, hogy nyomuk maradjon a
felesleges szemtánúk emlékezetében. Talán valóban
jobb is így. Ha azok is emlékeznének, akik most nem
emlékeznek, számtalan kérdést kellene feltenniük ma-
guknak, amelyek talán egész életükre boldogtalanná
tennék őket.
- Én miért emlékszem, ha az apám nem?
Az Angol tanácstalanul tárta szét a karját.
- Fogalmam sincs róla, kisasszony. Talán valami
szándékuk van önnel.
- Szándékuk? Hiszen meghaltak!
- Lehet, hogy egyszerűen csak kifelejtették önt a
leltárukból. Nem tudok másra gondolni.
- Önök mit tesznek ezek után?
Az Angol megvonta a vállát.
- Várunk. Mást úgysem tehetünk.
- És az inverziós folyamat következményei?
Az Angol ismét szívott egyet a pipáján.
- Kaptunk egy esélyt. Vagy legalábbis azt hisszük.
Csak akkor tudjuk meg, hogy az óriások előrelátón gon-
dolkodtak-e rólunk, ha a mágneses mező még erőtelje-
sebben csökkenni kezd.
- És ha...?
- Erre nem akarok gondolni! - mondta az Angol.

7.
A búcsú hasonlóan zajlott le, mint már nem is egyszer
közös történetük során: A nagy sátorban ültek, szoro-
san egymás mellett. Az Angol egy felfordított hordó
mögött trónolt, pipájával a szájában. A sátor oldalán
hatalmas hasadékok éktelenkedtek: a néhai Montero úr
teheneinek a nyomai.
- Akkor hát... eee.. . befejezettnek nyilvánítom az
expedíciót - krákogta az Angol. - Kissé fáradt vagyok,
mivel egész délután a rendőrség faggatott. Meg akar-
ták tudni tőlem, kiket nyelt el a vulkán... amikor...
eee... a fene vigye el, még én sem tudom pontosan.
- Senor Monterót biztosan.
- És az embereiből is néhányat.
- Nem is beszélve az indiánokról.
- És azokat a fickókat, akik Hernánt és Olíviát ül-
dözték.
- Mondja, Steve, mit kellene nekünk még megbe-
szélnünk? - tudakolta az Angol.
Zombory felállt; és tanácstalan képet vágott.
- Nem tudom, uram. Bár... valamennyiünket fog-
lalkoztat azért valami.
- Éspedig?
- Hogy sikerrel jártunk-e egyáltalán? Sikerült-e meg-
óvnunk a Földet?
Az Angol türelmetlenül félbeszakította.
- Ne kérdezzen tőlem olyat, amit magam sem tudok.
Azt hiszi, nem ezen töröm én is álló napja a fejem? És
mindegyre oda jutok, hogy fogalmam sincs róla. Meg
kell várnunk; amíg történik valami. Talán a mi életünk-
ben már nem is fog bekövetkezni. Lehet, hogy azok-
nak, akikre mégis ráköszönt a pólusváltás, fogalmuk
sem lesz róla, minek köszönhetik a megmenekülésü-
ket.
Julia van der Haas azonban elrontotta a kedvüket.
- Azt hiszem, hamarosan bekövetkezik - mondta
száraz, kedvetlen hangon. - Ha nem így lenne, ugyan
miért ébredtek volna fel a koponyák?
Az Angol lekoppantotta a pipáját a hordóra.
Ideje volt csomagolni.

8.
Az indulásuk előtti estén az öreg indián feljött hozzá-
juk, és Sir Winston sátrát vette célba. Az Angol a sátra
előtt pipázott, mint rendesen.
- Hallottam, holnap hazaindulnak - mondta letele-
pedve a földre. - Itt hagyják az Arenalt.
- Hát.. . itt - mondta az Angol.
- Eltemettük a halottainkat - sóhajtotta a fazekas. -
Néhányan meg odalent vannak - és a vulkánra. muta-
tott. - Magukkal vitték őket a vulkánemberek. Azóta
már a rabszolgáik odalent. De lehet, hogy egyszer visz-
szatérnek, mint ahogy a vulkánemberek is visszatér-
nek.
- Gondolja? - kérdezte az Angol.
Az indián felmutatott a felettük ragyogó égboltra.
- Látja a csillagokat?
- Látom - bólintott az Angol.
- A felhőket is látja?
- Azokat is.
- A vulkánt is?
- Hát persze.
- Ha valaki csak egyszer is megpillantotta őket, visz-
sza fog térni, hogy még egyszer kigyönyörködhesse
magát bennük. Ezt mondják az isteneink, és ők soha
nem tévednek. Elfogad tőlem egy kis búcsúajándékot,
uram?
- Nagy örömmel - bólintott rosszat sejtve Sir Wins-
ton.
- Hoztam önnek egy tukánt. Magam csináltam
agyagból. Fütyülni is lehet vele. Paddington profesz-
szornak is hoztam, de szomorúan hallom, hogy ő már
elutazott. Így hát fogadja ezt is szeretettel. Vannak
unokái?
- Még nincsenek - mondta az Angol.
- Majd ha lesznek, adja oda nekik. És hozza el őket
ide, hogy megnézhessék az Arenalt. Ha akkor lesz még
Arenal. És ha mi is leszünk.
Felkelt, megveregette az Angol vállát, és beleve-
szett növekvő sötétségbe.
Könnyű szél kezdett fújni a csillagok felől, körülfu-
totta a hegyet, majd befurakodott a sátrak közé.
Az Angol mintha nevetést hallott volna a suhogásán
átszűrődni.
Letette a földre a bőröndjét, és csomagolni kezdett.

Később...
A fiú átkarolta a lányt, és a vulkán körül gomolygó fel-
hőket nézték. Nem voltak nagyok a felhők, és fenyege-
tők sem - inkább pehelypaplanra emlékeztettek. Kelle-
mes szellő simogatta őket; a hatalmas telihold a kráter
szélén ült a lábát lógázva.
- Gyönyörű éjszaka - mondta a lány, és a fiúhoz si-
mult.
- Életemben nem láttam még szebbet!
Ekkor hallotta meg a fiú a lágy, és valahogy mégis
fenyegető hangot.
Figyelmeztetőn megszorította a lány karját.
- Hallod?
- Nem én! Mit kellene hallanom?
- Mintha dobolnának valahol.
- Csak képzelődsz, szívem.
Aztán mintha suhanó léptek futó neszezését hallot-
ták volna a közelükben.
- Most már én is hallom - hökkent meg a lány. - Ki
az ördög lehet ez? És apró árnyékok mindenütt... Sze-
rinted vannak errefelé őzikék?
- Fogalmam sincs róla - mondta a fiú megvonva a
vállát. - Talán mosómedvék lehetnek. Várj, itt egy fa-
ág, hol láttad azt az árnyékot?
A lány egy közeli bokorra mutatott.
- Ott például.
- Várj egy percig. Elkergetem őket, és azonnal visz-
szajövök.
De nem jött vissza soha többé.

Lőrincz L. László
eddig megjelent fantasztikus művei:
A Nagy Kupola szégyene
A hosszú szafari
A föld alatti piramis
Üvöltő bika
A halott város árnyai
A Sámán átka
Az elátkozott hajó
Kegyetlen csillagok
A Nagy Mészárlás
A Kő fiai
Kéz a sziklán
A Kicsik
A Kicsik nyomában
A tizenhárom kristálykoponya

Lőrincz L. László
életműsorozatának már megjelent kötetei:
Lőrincz L. László:
A Nagy Kupola szégyene
A hosszú szafári
A föld alatti piramis
Üvöltő bika
Gyilkos járt a kastélyomban
Kegyetlen csillagok
A gyilkos mindig visszatér
A sámán átka
Az elátkozott hajó

Leslie L. Lawrence:
Sindzse szeme

Előkészületben:
Lőrincz L. László:
A halott város árnyai
A Karvaly árnyékában
Holdanyó fényes arca
Huan-ti átka
Nebet Het,
a halottak úrnője
Miranda koporsója
A vérfarkas éjszakája
A vérfarkas visszatér
Damballa botja
A gyűlölet fája

Ezúton tájékoztatunk minden
Lőrincz L. Lászlót kedvelő olvasót,
hogy a szerző életmű-sorozata, melyet eddig
csak a Magyar Könyvklub tagjai rendelhettek meg,
mostantól bárki számára hozzáférhető lesz.
A könyveket a Tóthágas Kft. terjeszti
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.
Tel.: 3692-670),
a felsorolt könyvesboltokban folyamatosan
kaphatók lesznek a kötetek.
Könyvesboltok:
Szemethy Könyvkereskedés
2800 Tatabánya, Dózsa Gy. út 53.
Tel.: 06/34 311-263
Naszály Könyvesbolt
2600 Vác, Temető u. 1-3.
Tel.: 06/27 306-402
Főtéri Könyvesbolt
8300 Tapolca, Fő tér 10.
Tel.: 06/87 411-497
Anna Könyvesbolt
8500 Pápa, Kossuth u. 5.
Tel.: 06/89 311-290
Krisztina Könyvesbolt
9600 Sárvár, Hunyadi u. l.
Tel.: 06/95 326-382
Könyvsziget
9021 Győr, Arany János u. 22.
Tel.: 06/96 311-682
Könyvsziget
8400 Ajka, Szabadság tér 14.
Tel.: 06/70 556-1080
Fáma Könyvesbolt
2100 Gödöllő, Szabadság tér 9.
Tel.: 06/28 514-651
E-mail: www.famakonyv.hu
Sipotéka Könyvesbolt
3300 Eger, Érsek u. 2.
Tel.: 06/36 413-998
E-mail: sipoteka@sipoteka.hu
Könyvdiszkont
9400 Sopron, Mátyás király u. 7.
Tel.: 06/99 328-150
Puedló Könyvesboltok
Pécs, Király u. 24.
Tel.: 06/72 222-292
Veszprém, Kossuth u. 1.
Tel.: 06/88 442-931
Studium Könyvesboltok
6000 Kecskemét, Arany János u. 3.
Tel.: 06/76 418-014
E-mail: kecskemetaj@studiumplusz.axelero.net
6100 Kiskunfélegyháza, Petőfi tér 2.
Tel.: 06/76 461-348
E-mail: kiskunfelegyhaza@studiumplusz.axelero.net
5540 Szarvas, Kossuth tér 1-3.
Tel.: 06/66 313-289
E-mail: szarvas@studiumplusz.axelero.net
6720 Szeged, Victor H. u. 4.
Tel.: 06/62 420-379
E-mail: szeged@studiumplusz.axelero.net
6600 Szentes, Kossuth tér 5.
Tel.: 06163 311-401
E-mail: szentes@studiumplusz.axelero.net
Tóthágas Könyvesboltok
2120 Dunakeszi, Nádas u. 6. AUCHAN
Tel.: 06/27 547-385
2040. Budaörs, Sport u. 2. AUCHAN
Tel.: 06/23 428-735
8000 Székesfehérvár, Holland fasor 2. AUCHAN
Tel.: 06/22 503-803
1113 Budapest, Nagyszeben tér 2.
Tel.: 246-58-90
Diák Téka Könyvesbolt
1062 Budapest, Váci út 1-3. WESTEND
Tel.: 238-7537

ISBN 963 9591 07 6 összkiadás
ISBN 963 9591 09 2 II. kötet
Gesta Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc
A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2004. évben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1403.49.01