LESLIE L. LAWRENCE
A VÉRFARKAS ÉJSZAKÁJA


NÉPSZAVA    ',

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ,  1988
ISBN 963 322 735 6
1
Alighanem az elmúlt éjjel volt január egyik leghidegebb éjszakája. Megkopogtattam a hőmérőt, lekapartam az üvegéről a ráfagyott havat.
31 °Cot mutatott.
Alattam, másfél kilométeres mélységben, reggeli álmából ébredt a falu. Piros háztetőin megtört a nap bágyadt, sárga fénye. Kutyák ugattak, jó torkú kakas üdvözölte a napkeltét.
Néhány percig hallgattam diadalmas énekét, amelybe belebelevágott egy tehénkolomp, aztán nekiláttam reggeli tornámnak. Lerugdostam az erkélyről a havat, csináltam néhány fekvőtámaszt, kihoztam az expandert, és addig húzogattam, amíg kellemesen el nem zsibbadt a karom.
Éppen végeztem az expanderezéssel, amikor a hegyi vasút állomása felől hangos vonatfütty hasított a reggelbe. S mivel gyermekkorom óta, isten tudja, miért, a vonatfüttyről a reggeli jut az eszembe, elhatároztam, hogy lesétálok a panzió éttermébe.
Felöltözködtem, s a recsegő, kanyargó csigalépcsőn leballagtam a földszintre. A hófehér abrosszal terített asztalok mellett még csak kevesen hódoltak a frissen fejt tej és juhsajt élvezetének. Biccentettem jobbrabalra, aztán lecsücscsentém az asztalom mellé, amelyet egész tegnap estig Friedrich Müllerrel, a Frankfurter Rundschau" bűnügyi riporterével osztottam meg. Mivel régen túl voltunk már a karácsony és a szilveszter zsúfoltságán, kettesével foglaltunk helyet az eredetileg  négy  személynek  szánt asztaloknál.
Éppen csak magam alá húztam a székem és felemeltem a reggeli lapot, amikor felbukkant a konyha lengőajtajában Frau Zöllner, kezében óriási csupor tejjel. 'Udvariasan ölem
be ejtettem az újságot, és rámosolyogtam rózsás arcára. Olyasféle arca volt, amellyel szemben nem maradhatott közömbös az ember. Még az sem, aki különben utálja a tejet.
A rózsás arcú, termetes asszony óvatosan letette az orrom elé a tejesköcsögöt, fehér köténye sarkával lesöpört néhány nem létező porszemet az asztalról, és ugyanezzel a mozdulattal kezem ügyébe billentette a zsömléskosárkát,
- Grüss Gott, Herr Lawrence!
- Grüss Gott, Frau Zöílner!
Megfogtam az újságot, letettem a mellettem íévő székre. Kortyoltam egy jó nagyot a tejből, aztán felnéztem a fogadósnéra.
- Óhajt valamit, Frau Zöllner?
Összerezzent, gyenge kis mosolyt erőltetett az arcára.
Bocsásson meg, Herr Lawrence..., én nem is tudom.
Istenem... Talán Herr Müller... Ha jól tudom, Herr Müller...
rendőr.
' - Rendőrségi riporter - mondtam.
- De... van kapcsolata a rendőrséggel, igaz? Elszakítottam a szemem újságom hívogató címlapjáról,
és kíváncsian hátratoltam a székem.
- Csak... nincs valami baj, Frau Zöllner?
A fogadósné arcáról lehervadt a mosoly. Szája megrándult, könnyek csillantak meg a szemében.
- Az a helyzet, hogy... megölték Gusztit!
Mint a vadászkutyában, ha szagot kap, megmozdult bennem valami. Néhány apró manócska riadót dobolt a lelkem mélyén.
- Mit beszél? Megöltek valakit? Mikor?
Az... éjszaka.
- Értesítették a rendőrséget?
- Siegrnüller tudja. Hiszen éppen ő talált rá. Na és?'                            
- Nem tud vele mit kezdeni, azt mondja.
Kivel?
- Hát a Gusztival.
Folytattuk volna, amikor harsány Grüss Gott!" kiáltások közepette megérkezett asztaltársam, Friedrich Müller, minden idők legszemtelenebb rendőrségi riportere. Bár e kitüntető elnevezést néhány évvel ezelőtt én ragasztottam rá, azóta számottevő embertömegek csatlakoztak megállapításomhoz.
Herr Müller odarontott az asztalhoz, derékon kapta Frau Zöllnert, megforgatta, és cuppanós csókot nyomott az arcára.
- Jó reggelt, szerelmem! Dupla fölt kérek a tejemre! Hangos csattanással ráhuppant a székére, és csak akkor
vette észre, hogy nincs minden rendben Frau Zöllner körül, amikor tekintete az asszony remegő kezére tévedt.
- Mi a fene! Csak nem jött vissza Zöllner?
Az említett úr, Frau Zöllner különváltan élő férje, időről időre felbukkant a semmiből, hogy óriási ordítozások közepette levágja volt feleségét néhány száz frankra. S a szerencsétlen Frau Zöllner, hogy megszabaduljon tőle s hogy elkerülje a botrányt, inkább adott, csak hogy békén maradhasson.
- Ha óhajtja, felpofozom - mondta önfeláldozó lelkesedéssel Müller, és kidomborította a mellkasát.
Frau Zöllner könnyein át is rámosolygott.
- Ó,  dehogy,  Herr Müller!  Köszönöm  a  segítségét... Alkalomadtán szívesen venném..., de most nem erről van szó.
- Hát akkor miről? - tudakolta Müller, és közelebb húzta magához a köcsögét. - Adó?
- Megölték a Gusztit!
Müller kezében megállt a köcsög.
Kicsodát?
A Gusztit!
Müller rám nézett, én rá. S mivel az égvilágon semmit nem tudott kiolvasni a tekintetemből, visszafordította az arcát Frau Zöllnerre.
- Ki az a Guszti?
Frau Zöllner ekkor olyat tett, amivel megsértett minden
írott és íratlan szabályt. Leroskadt az egyik szabadon álló székre - a vendégek székére! , és megtörölgette a szemét.
- Amikor ilyen kicsi volt... ekkora ni! - és mutatta , kosárkában hoztam el. Luganóból. Ott lakik a bátyám, ugyanis. Ide akartam hozni, de Zöllner utálta. Csak azért, mert nekem tetszett. Végül is az apám fogadta be.               
Müller megsimogatta szőke bajuszát és elgondolkozott,     Belenézett  a  köcsögébe,  mintha  fuldokló  legyet  keresne
benne. .''- Frau Zöllner, ön azt mondja, hogy Guszti egy, izé...
tehén?
Nem vallott különösebb éleselméjűségre a kérdése, pedig a törékeny termetű, nagy bajuszű Müíler Európa legismertebb, legrafináltabb és legsikeresebb bűnügyi riporterei közé
számított.
- Borjú, kosárban? - néztem rá szemrehányón. Müller megvonta a vállát.
- Hát egy nagyobb kosárba csak belefér, nem?
Ellenkezni akartam vele, aminek az lett volna a következménye, hogy végeláthatatlan vitába bocsátkozunk arról a fontos kérdésről, hogy egy borjú belefére egy kosárba, vagy sem. Frau Zöílner azonban, mintha megérezte volna a veszélyt, gyorsan közbevágott,
- Guszti egy kutya!
Müller lesunyta a fejét, és hitetlenkedve nézett az asz
szonyra.
- Milyen kutya?
- Német juhász. És... tiszta fekete. Ezért is tetszett meg annyira. Csodaszép kölyök volt, és... akkora tappancsai voltak, mint egy medvének.
- Biztos csinált valami balhét - mondta Müller, és letörölte bajuszáról a tejcseppeket. - Egy ekkora kutya nagy balhékat tud csinálni.
- Ugyan már - mondta az asszony enyhe felháborodással a hangjában , Guszti volt a világ legszelídebb kutyája. Hiszen éppen ez volt vele a baj. Nem bántott senkit. Még a macskákat sem. Ezért utálta Zöllner. Hogy mi a fenének
8
etetni egy ekkora mafla kutyát, aminek semmi hasznát nem veszi az ember!
Gondolatban igazat adtam a részeges Zöllnernek, de óvakodtam tőle, hogy ki is mondjam, amit gondolok.
- És... hogy ölték még? - kérdezteMülier. - Megmérgezték?
Frau Zöllner lassan felállt, és a szoba padlójára hulló vörös színű sugárcsíkokra meredt.
- El... harapták a torkát.
Mülier eltátotta a száját, én meg éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan rossz érzés húzódik a nyakam felé, és arra késztet, hogy megsimogassam az ádámcsütkám.
Ezt hogy érti? 
- Ahogy mondom. Egyszerűen elharapták a torkát.
- Egy másik kutya?
- Gusztiét? Lehetetlen. Nem volt hozzá fogható kutya egész Svájcban.
- De hiszen ön mondta, hogy szelíd volt, mint a bárány segítettem Müllernek.
Na  igen...   Csakhogy,  ha  megtámadták,   meg  tudta védeni magát.
- Ha nem kutya tette, akkor micsoda? '- Herr Siegmüller szerint... farkas.
- A fenébe is, jó lesz vigyáznunk! - mondta Müller, és kettétört egy kiflit - Herr Lawrence és én ugyanis kirándulni készülünk délután. Nem lenne kellemes, ha egy sziklatömb mögül elénk toppanna egy farkas.
Frau Zöllner szelíden megcsóválta a fejét. ~ Erre nincsenek farkasok, Herr Müller, évtizedek óta nincsenek!
Előrehajoltam, rá tettem a kezem, a kezére.
- Arra gondol, Frau Zöllner, hogy valaki megölte a kutyáját..., illetve az édesapja kutyáját?
Szabad kezével lesöpört egy morzsát az asztalról, és megvonta a vállát.
- Nem tudom. Még nem láttam szegényt. És... talán nem is lesz erőm megnézni.
- Honnan tudja egyáltalán, hogy megölték?
- Siegmüller őrmester volt itt reggel. Ő találta meg Gusztit.
Hol?
A... faluból kivezető hegyi út mellett.
Már... döglött volt?
- Igen. Szegény Guszti addigra már kiszenvedett.
- Máskor is előfordult, hogy a kutya éjszaka elelkóbo
rolt?
- A legritkább esetben. Guszti nyugodt állat volt. Mit
keresett volna a falun kívül?
- Mondjuk, egy másik kutyát.
- Rajta kívül van még két kutyája az apámnak.
- Tehát elharapták a torkát... Hm. Talán mégis erre lopakodhatott egy farkas. Hátha nem vették észre sem a rendőrök, sem a hegyi vadászok. Talán zergékkel táplálkozott, így a gazdáknak sem tűnt fel - töprengett Müller.
Frau Zöllner felállt.
- Arra szeretném kérni, Herr Müller, hogyha megnézné
Gusztit. Hátha... Hátha?
- Óh, Istenem, igazán nem is tudom mit mondjak! Hiszen ön rendőrségi ember! Ha odamenne és megnézné... Lenn van a faluban. Siegmüller behúzta apám udvarába. Köszönöm, Herr Müller.
El akart menni, de elmarkoltam a kötényét.
- Frau Zöllner, bocsásson meg, de van haragosuk?
- Haragosunk? - Meghökkenve húzta fel a szemöldökét, mintha illetlen dolgot kérdeznék. - Errefelé nem szokás az olyasmi. Mi mindnyájan szeretjük egymást.
Már a nyelvemen volt, hogy a lelépett Zöllnerrel is eze a helyzet, de még idejében lakatot tettem a számra.
- Elképzelhetetlen, hogy valaki, mondjuk bosszúból megölte a kutyáját?
- Bosszúból? Hiszen... úgy élürik itt valamennyien, mint a testvérek. Itt még egy csirkét sem ölt meg soha senki, Herr Lawrence, hacsak nem a sajátja volt.
10
Müller az asztal alatt diszkréten a lábamra  taposott.
- Természetesen megnézzük a kutyát, Frau Zöllner. És nemcsak éri, hanem Herr Lawrence is. Igaz, Herr Lawrence?
- Természetesen - mosolyogtam.
Frau Zöllner elégedetten biccentett, és köténye sarkával kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
- Köszönöm, uraim.
Amikor eltűnt a forgóajtó mögött, Müller szemrehányó pillantással csóválta meg a fejét.
- Majdnem elrontotta a dolgunk, Lawrence. Hát persze hogy megnézzük Gusztit!
- Mit akar látni rajta?
Én? Az égvilágon semmit! Hiszen tiszta ügy, nem? Egy mafla, mélák kutya, amelyik találkozik éjszakai kóborlása során egy farkassal vagy egy harcíasabb kutyával. Összeverekszenek, és a mélák ráfizet. Nem akarok én látni rajta semmit!                   !
Hátakkor?
- Mi az hogy hát akkor? Holnaptól kezdve tripla föllel szándékozom inni a kávémat... és ugyanezért a pénzért. Még mindig nem érti? Uramisten, kikkel rakják egy asztalhoz az embert, így utószezonban t Ha van kedve, egy óra múlva találkozhatunk idelenn, megnézzük a  döglött kutyát, és megfeledkezünk az egészről. Rendben?
Bólintottam. A rossz érzés azonban csak nem akart elmúlni a torkom környékéről. Mármár azt latolgattam magamban, hogy elveim ellenére korán reggel lehajtok egy pohárka fenyőpálinkát, amikor valaki fölém tornyosodott.
Egy ismeretlen, magas fekete képű férfi.
Leharaptam a kiflim végét, ittam rá egy korty tejet megvártam, amíg nagy zörgéssel, anélkül hogy engedélyt kért volna rá, mellém telepszik. Letettem a szalvétát, és vára
11
ko.va nó.tcm rá. A fekete ember barátságosan elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét.
- Herr Lawrence?
Körülbelül ezer arc bukkant fel röpke pillanat alatt az emlékezetemben, de az övé nem volt közöttük. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy láttame már valahol.
Ja.
Meghajolt, és megszorította a kezem.
- Enrique Hernandez. Mo'rid ez a név magának valamit?
- Hát... Őszintén szólva...
- Ne  mentegetőzzék,   kérem!   Kávéültetvényes   vagyok Brazíliában... bocsánat... lehetne angolul?
Úgy beszélt németül, mint egy kezdő nyelvtanfolyam leggyengébb tanulójaaz első félév végén. Csak a kiejtése volt valamivel rosszabb.
- Ezer örömmel.
- A feleségem ismeri magát, senhor Lawrence. Egy összejöveteleri találkoztak, Rióban. Ön bizonyára nem emlékszik rá... Néhány évvel ezelőtt. A latinamerikai lapok csak önről írtak akkoriban. Amikor megoldotta a suttogó árnyak öblének rejtélyét.
Csüggedten néztem a bázeli Zeitung szalagcímeire, mert az a ködös érzésem támadt, hogy ezen a napon már aligha fogok újságot olvasni. Pedig Isten a tanúm, hogy kizárólag pihenni jöttem ide, ebbe az eldugottnak tűnő faluba. Csakhogy vane eldugott falu ma már a nagyvilágban?
- Valóban? - mosolyogtam kedvetlenül, mert nem szeretem, ha régi ügyekre emlékeztetnek. És főleg azt nem, ha újjal mutogatnak rám. Müllernek is a lelkére kötöttem, nehogy kikottyantsa valakinek, kivagyok.
Hernandez, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, elmosolyodott.
- Természetesen nincs szándékomban felfedni az inkognitóját, senhor Lawrence... csak...
Éppen ettől féltem. Ettől a csak"tól.
Igen?
Elkomorult, és pattintott az ujjával. Hosszú, erős, kávé
12
barna ujjai voltak. Igen erősen kiütközött rajta az afrikai vér.
- Az a helyzet, hogy a feleségem beszélni szeretne önnel, Mr. Lawrence.
- Hm - dünnyögtem megadóan. - És miről?
Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Közel hajolt hozzám, és erős, talán túlságosan is erős ujjaival megmarkolta a csuklómat.
- Senhor Lawrence, bízhatom önben?
Kihúztam a csuklóm a kezebői, és hátradőltem a széken.
- Miről van szó?
- A feleségem csodálja magát!
- A fenébe is, ember, csak nem féltékeny? Meghökkent, aztán csak legyintett.
Ugyan már! Nem erről van szó! A feleségem beteg. Ezért is jöttünk el Rióból. Orvosai azt tanácsolták, hogy egy abszolút környezetváltozás jót tenne az idegeinek. Hó meg ilyesmi. Ami nincs Rióban. Fagy, például.
- Úgy érti, hogy a feleségének az idegeivel vannak problémái? - kérdeztem óvatosan.
-  Úgy is lehet mondani - bólintott. - Nekem viszont az a véleményem, hogy a feleségem kezd bedilizni. Ha már egészen be nem csavarodott.
- És... mennyiben tudnék én segíteni? Hiszen nem vagyok orvos.
- A feleségemnek nem is orvosra van szüksége.
- Hanem?
- Valakire, aki kibeszéli a fejéből az ostobaságait. Mondhatnám azt is, hogy belebolondult a jómódba. Bezzeg nekem  gyermekkoromban  nem   volt  időm   marhaságokkal törődni! Vágtam a nádat, mert nem akartam éhen dögleni.
- Mintha ostobaságokat említett volna.
- Nos, igen. A feleségem... bizonyos ideje olyan, mintha megzavarodott volna. Különféle elképzelései vannak. Azóta, mióta eljárt azokra az átkozott összejövetelekre, azok közé a mocskos feketék közé.
Furcsa volt, hogy éppen ő szidja a feketéket, akinek leg
13
in iié|tcr vet csordogált az ereiben, i. ii- .1 scmem. Hozzászoktam már cif
 kU .ogc viniu szertartásokra járt?
Azokhoz a disznó varázslókhoz. Ott tömték tele a fejét. Azóta látomásai vannak. És üldözési mániája. Azt képzeli, hogy valaki az életére tör. Tudja hogyan?
- Honnan tudnám?
- Az illető - most jól figyeljen! - viaszfigurát készített, amely Jpant, a feleségemet ábrázolja. Aztán megfelelő' hókuszpókusz kíséretében a figurát átdöfködte tűkkel. Joan azóta sorvad és... halni készül. Mit szól hozzá?
- Hm. Ezt ő honnan tudja?
- A varázslók mondták neki. Mi a véleménye a dologról? Mi a fene lehetett volna?
- Nézze csak, senhor Hernandez - kezdtem óvatosan. Előfordulhat, hogy az ember hisz valamiben, ami végül is nem létezik. Ugyanakkor az ember tudata...
- Lárifári! - szakított félbe. - Tudat meg fittyfene! A feleségem sült .bolond. És az lesz még inkább, ha valaki nem beszéli ki a fejéből ezeket az ostobaságokat. Én már megpróbáltam, nem ment. Sőt... erélyesebb módszert is alkalmaztam.
- Hogyhogy?
-  Felpofoztam. Valaki azt a tanácsot adta, hogy alkalmazzak sokkterápiát. Ha hisztizik, pofozzam fel.
- Erre ő?
- Mit mondjak, nem javult tőle. Aztán itt van Sabu is...
- Az kicsoda?                
- Első házasságomból való fiam. Tizennyolc éves kamasz. Éppen elég baja .volt neki is a feleségem miatt, és ráadásul most, hogy...
Elhallgatott, és reménytelen mozdulatot tett. Én meg arra a kétségbeesett elhatározásra jutottam, hogy beszélek az asszonnyal. Uramisten, mit veszíthetek vele?
- Sabu? - kérdeztem gépiesen. - Furcsa név... Mintha már találkoztam volna vele.
14

- Persze hogy találkozott - mondta komoran. - Az első feleségem ötlete volt. Látta Korda Bagdadi tolvaját?
- Hogyne - bólintottam. Korda Sándor kétszeresen is a honfitársam volt: úgy is mint magyar, és úgy is, hogy hozzám hasonlóan ő is Angliában talált magának második hazát.
- Emlékszik a tolvajra?
- Homályosan.
- Egy Sabu nevű filmszínész játszotta. Amikor a feleségem megpillantotta...   hogy  is  mondjam  csak...   beleszeretett. Azt mondta, ha fiúgyerekünk lesz, Sabu lesz a neve. Ezután nemsokára meghalt. Most meg itt van ez a dolog is... a fiú ugyanis...
Igen?
- Szerelmes.
Nagyot sóhajtottam, és visszatért a szemem a széken heverő újság hívogató címlapjára. Uramisten, mit vétettem, hogy ezen a szép, kristálytiszta reggelen a Hernandez család ügyesbajos dolgaival kell terhelnem a lelkem.
- Igazán? - sóhajtottam.
.    - Nem is kérdi, hogy kibe?
-  Kibe?
(    - Luella Andradéba. Na, mit szól hozzá? Életemben először hallottam ezt a nevet.
-  Nincs szerencsém ismerni a kisasszonyt - nyögtem kétségbeesetten.
- Kisasszony? Hahaha! Különben majd lesz szerencséje. Le nem mászik egy percre sem a fiam nyakáról!
- Eszerint a kisasszony itt tartózkodik a Havasi Kürtben?
- Itt bizony. Mi a fenét csinálhattam volna? A fiam jövőre nagykorú... Az a nő meg követi, mint az árnyék.
Igyekeztem roppant bölcs képet vágni.
- Gondolom, pénzről van szó.
- Naná! Minden vagyonomat a fiam örökli. Ne kérdezze, mennyit! Ha a nő hozzámegy, milliomos lesz. Egyik napról a másikra. Leszállhat a színpadról, és szögre akaszthatja a balettcipőjét.
15
fS.cmit izé... Andrade kisasszony baletttáncosnő?
Az, hogy az ördög vigye el! De nem ám valami klasszikus balettban, a Hattyúk tavában, vagy mi az ördög, tudja, azokban a fehér szoknyácskákban, mert az még valami, hanem ezekben az istenverte modern csábtáncokban. Fenn sincs semmi, lenn sincs semmi. Alul meztelen a feneke, felül meg... Horkantott, és ismét reménytelen mozdulatot tett.
- Nagyon kérem, senhor Lawrence, jöjjön velem, és Reszeljen a feleségemmel! Próbálja meg!
- Az isten áldja meg, de hát mit mondjak neki?
- Hogy az a tűszúrás meg minden, marhaság!
- Senhor Hernandez..: Ez nem megy ilyen egyszerűen, Há valakinek kényszerképzetei vannak...
- Nagyon kérem, beszéljen vele!
Sóhajtottam, felmarkoltam az újságot, hátratoltam a székem és felemelkedtem.
- Oké. Menjünk! De ne képzelje, hogy meg tudom gyógyítani.
Úgy lihegett a "nyomomban, mint egy pulikutya.
- Nekem már az is megtiszteltetés, ha egyáltalán beszél. vele. Sokat ad a tekintélyekre. Ami pedig az anyagiakat illeti...
Visszafordultam és ránéztem. Ettől elhallgatott, és nem is szólalt meg egészen addig, amíg fel nem értünk az emeletre. Némán mutatta, hogy a 35ös számú szobát bocsátotta rendelkezésükre Frau Zöllner, Hernandez kopogott, én meg óvatosan oldalra húzódtam ha repülni találna valami odabentről, ne engem találjon telibe.
Néhány másodperc múlva surranó léptek hallatszottak, majd kitárult az ajtó. Fiatal, Hernandezhez hasonlóan feketébe hajló nő állt az ajtónyílásban. Amikor meglátott bennünket, visszalépett, és csengő hangon hátrakiáltott:
- A papa!
Hernandez rám fintorgott, aztán mosolyt erőltetett fekete képére.
- Mr. Lawrence, ez Andrade kisasszony!  •
Andrade kisasszony összébb húzta magán lenge hálóingét, amely nyúlánk alakját takarta volna, ha nem lett volna jó méterrel rövidebb a kelleténél. Színpadias mozdulattal sarkig tárta az ajtót.
- Fáradjanak be, uraim!
Egészen pici akcentussal beszélte az angolt, látszott a kiejtésén, hogy jó iskolába járatták.
Beléptem, kezet nyújtottam neki, Határozott, bátor szorítással válaszolt. Olyan kislány kézszorításával, aki pontosan tudja, mit csinál.
- Már sokat hallottam magáról - mondta, miközben beterelt bennünket a folyosóról a szobába. - Joan asszony legendákat mesélt önről, örülök, hogy személyesen is láthatom.
A szoba küszöbe előtt megtorpantam nem akartam addig belépni, amíg engedélyt nem kaptam rá. Ebben a szempillantásban azonban kellemes, rekedtes női alt hangzott fel a szoba felől.
- Jöjjenek csak, jöjjenek! Minden rendben, Sabu! Hernandez a falnak támaszkodva intett, hogy menjek
előre. Nagy lélegzetet vettem, és bevetettem magam a mély vízbe.
Gyakran előfordul, az előbbi hasonlatnál maradva, hogy az ember sokáig vacillál a medence szélén, és reszketve gondol a pillanatra, amikor a jeges víz szurkálni kezdi a bőrét. Aztán amikor már nyakig ül benne, meglepődve tapasztalja, hogy a víz üdítő, kellemes, és egyáltalán nem is olyan hideg.
Nos, így jártam én is. A hálószobaként használt nappali félig bevetett ágyán csinos, szőke hajú, harmincas évei elején járó, Adidas tréningruhát viselő asszony feküdt. Fejét néhány vánkossal támasztották alá. Lábánál egészen fiatal, lenyalt, fekete hajú mulatt fiatalember éppen jégkockákkal zsúfolt, narancslével töltött poharat nyújtott át neki. Jöttömre felemelték a fejüket és mosolyogtak. Megfigyeltem, hogy néhány csepp narancslé a hófehér lepedőre hullt. Joan asszony egyelőre megosztotta a figyelmét a narancslé és köztem. Aztán gyorsan letette a poharat az éjjeliszekrényre, és teljes figyelmével felém fordult. Felemelkedett, felém nyújtotta a karját.
- Isten hozta, senhor Lawrence. Örülök, hogy meglátogatott. Istenem, ha tudná, mennyire örülök!
A fiatalember felrántotta a szemöldökét. Nem voltam róla meggyőződve, hogy megnyertem a tetszését. Mindazonáltal jól nevelten felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott. Amikor kimondta a Sabu nevet, várta, hogy meglepődjek, esetleg kérdezzek valamit. Én azonban merev maradtam, mint a márvány.
Hernandez, rágyújtott egy cigarettára, Andrade kisasszony átment a másik szobába, talán hogy felöltözzék, Sabu viszont ott maradt az ágy szélén, és le nem vette rólam a tekintetét.
Joan Hernandez unta meg végül is a dolgot, mert felült, letette a lábát a szőnyegre, és papucsba bújtatta piros körmű lábát.                                                         
- Ha volnátok olyan szívesek és magamra hagynátok senhor Lawrenceszel.
Hernandez bólintott, Sabu szolgálatkészen felpattant, és a másik szoba felé indult volna, ahol ebben a pillanatban bukkant fel Andrade kisasszony. Immár kockás fürdjőköpenyben, amely egészen a bokájáig ért.
- Talán... jöjjenekát a szobámba, padre!
Figyeltem Hernandez arcát. Mintha tűt szúrtak volna a talpába, amikor a lány apóriak nevezte. Aztán szó nélkül megfordult és kisétált a szobából. Andrade kisasszony mosolygott, Sabu katonásan biccentett, az ajtó halkan kattant.
Egyedül maradtam Joan Hernandezzel.
Néhány másodpercig szótlanul néztük egymást. Ő nyilván összevetett azzal a figurával, akivel egy évtizede Rióban találkozott, én pedig azon töprengtem, hogy micsoda furcsa egyedeket produkál a vérkeveredés. Joan Hernandez ugyanis szőke volt, kék szemű és dióbarna bőrű. Azt hiszem, az európai filmsztárok legtöbbje legalább öt évet adott, volna az életéből a bőréért. A brazil filmsztárok többsége pedig a szeme színéért.
Paplana ráncai közül előhúzott egy arany cigarettatárcát és felém nyújtotta.
- Dohányzik?
- Köszönöm, pipázni szoktam. Komikus zavarral nézett körül.           •
- Attól tartok,  azzal  nem  tudom  megkínálni,  senhor Lawrence. Kérem, húzzon ide egy széket!
Amíg rágyújtott, odahúztam a széket. Ráültem, és várakozva néztem rá. Egyáltalán nem látszott betegnek. Meg sem rezzent ujjai között a cigaretta. Szívott egyet, aztán felém fújta a füstöt.
- Maga semmit nem változott, Mr. Lawrence.
- A férje említette, hogy vagy tíz éve találkoztunk Rióban - mondtam sietve, hogy lerövidítsük az ismerkedési procedúrát. - Sajnos, nem emlékszem rá.
- Nem is csoda. Akkor maga volt a társaság középpontja, én meg csak egy egyszerű teniszezőlány. A hátamra adott autogramot. Mármint a trikómra.
Mintha köd mögül bújt volna elő a múlt. Emlékszem, elvittek valami jótékony célú teniszgálára, amelynek a végén fogadás volt. És egy nyúlánk, szőke, kék szemű lány arra kért, hogy írjam a trikójára a nevem. Csakhogy annak...
- Aranykarikák voltak a fülében! - tört ki belőlem. Hozzám hajolt, és megcsókolta az arcom.
.- Bravó, senhor Lawrence! Ki gondolta volna, hogy ennyi
19
év után emlékszik egy kislányra. A következő évben férjhez mentem Hernandezhez,
Elkómorult a hangja, és elszállt belőle az előbbi öröm. Mintha hurrikán fújta volna el egy cigaretta füstjét.
Arcomba nézett, és a szemembe iurta a szemét.
-  Mit mondott?
- Kicsoda?
- Hernandez.
Várta a választ, én meg nem akartam mondani. Bár nem fogadtam hallgatást, a tisztesség visszatartott tőle, hogy árulkodjam. Ő azonban segített rajtam.
- Ha nem mondja is, tudom. Azt mondta, hogy őrült vagyok, igaz?
- Nem egészen.
- Ugyan már! Akármit is mondott, az volt az értelme. Hogy be vagyok csavarodva, dilis vagyok, ki vannak akadva a kerekeim, egyszóval nem vagyok normális. Beképzelek magamnak minden ostobaságot. Csak ezt mondhatta!
Lehajtottam a fejem, és a szőnyeg mintáit tanulmányoztam. Továbbá ismét feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a ördögöt keresek egyáltalán ebben a szobában.
- Azt mondta, hogy ön vudu szertartásokra járt - mondtam halkan.                                                       
- Na és? Mi van abban?
Tulajdonképpen semmi. Csak... tapasztalatból tudom, hogy a misztika nem tesz jót az ember idegeinek. A makumba és a vudu különösképpen nem.
- Vett már részt makumba szertartáson?
-  igen.                          v
-  Látott kakasáldozatot?
-  Láttam.                      "
-  Azt is, amikor a varázslót megszállta a szellem?
- Azt is.
- Maga félt?
Ha ismerte volna a múltam, nem tett volna fel ilyen ostoba kérdést. Mivel az idő sürgetett, igyekeztem befejezni a beszélge
20
test. Hiszen megmondtam Hernandeznek, hogy nem vanyok orvos. A felesége különben sem látszik betegnek, idegileg talán nemegészen stabil, ez azonban még nem elég ok arra, hogy őrültnek tartsa. Ezen az alapon fél Európát be lehetne csukatni a bolondok házába.
- Az a helyzet - mondtam, és félig felemejkedtem....., hogy
a, férje aggódik maga miatt. Félti az egészségét. Szívott egyet a cigarettáján,                 
-  Szóval elmondta, hogy bolond vagyok, igaz? Azt nem mondta, hogy tíz kilót fogytam az elmúlt fél évben?
- őszintén szólva..,
-  És hogy kivan a vesém és a májam? Nagyot nyeltem.
Mielőtt bármit is gondolna, kijelentem, hogy soha nem 'tam, hiszen teniszeztem... és most sem iszom, Mégis i ixm, hogy rövidesen meghalok. Ha valaki nem segít rajim... Megragadta a karom, miközben leesett a cigarettája
szőnyegre. Felvettem, és elnyomtam egy hamutartóban. Hogy tudnék segíteni? Hallgasson meg... kérem!
Annyi könyörgés volt a hangjában, hogy kelletlenül bár, u- visszaroskadtam a székre.
Néhány másodpercre tenyerébe temette az arcát, aztán el•tte és mély, fátyolos hangján beszélni kezdett.
Higgye ,el... szerettem Hernandezt, amikor hozzámenm. Szüleim korán meghaltak, árvaházban nevelkedtem, tán egyszer csak kiugrottam mint teniszező. Egészen jó idményeket értem el, és hamarosan felkerültem a világnglistára. Edzőim szép karriert jósoltak. Csak hát... tudja, ilia nem volt se barátnőm, se barátom. Én sem szerettem akit, és engem sem szeretett senki. Talán csak az edzőm,  az egészen más. A tenisz 3gyre jobban ment, bár nem láltam igazán örömet benne. Aligha volt más számomra, int a pénzkeresés egyik formája. Játszottam, és pénzt ke(cm véle. Hiányzott belőlem az, ami igazán nagy tenir.o'vé tesz valakit, A szenvedély. Látja, az hiányzott belő11. Anélkül pedig nemigen lehet feljutni a csúcsra. Játszot
21
I
tam, és egy helyben topogtam. Talán éppen amiatt, hogy nem volt elég sikervágy bennem, nem mentem előre. Aztán jött Hernandez.                                                               
Elhallgatott, és az ajtó felé nézett. Mintha várta volna, hogy nevének említésekor belép a férje. Hernandez azonban bizonyára egy másik lakosztályban kuksolt, és várta gyógyításom" eredményét.                                         '
Hernandez özvegyember volt, és... őszintén szeretett. Elmentünk ideoda, aztán én is megszerettem.
És Sabu?                   .
Felhúzta a szemöldökét, mintha furcsállaná a kérdést.
Sabu? Akkor még egészen kisfiú volt. Alighanem elfogadott anyjának az anyja helyett, akit jószerével nem is ismert. Engedelmes, törekvő, jójelkű, okos kisfiú. És... bármennyire is felnőtt, ma is az.
- Hm. A férje mintha nem egészen ezt mondta volna.
- Óh, a férjem! Hernandez elfogult. Félti a fiát még a széltől is... Ha rajta múlna, az a szerencsétlen gyerek pörkölt kávé között töltené el az egész életét. Ne hallgasson rá! Sabu jó gyerek, és Andrade kisasszonnyal sincs semmi baj. Kicsit idősebb, az igaz, de ebben a korban még nem számít. Vagy igen?
Továbbra is a szőnyeg mintáit tanulmányoztam.
-  Nagyjából hét év telt él a házasságkötésünk óta, amikor először éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Pedig soha nem volt semmi bajom, egész életemben.
- Úgy érti, hogy megbetegedett?
- Egyszerűen rosszul éreztem magam. És nemcsak fizikai"lag, hanem lelkileg is. Feszült lettem és ideges. Úgy éreztem,
mintha bezártak volna egy ablaktalan, levegőtlen szobába, amelyből nem tudok kitörni. Egyre kevesebb lett a levegőm, egyre szorosabbra záródtak körülöttem a falak, egyre jobban fuldoklottam, és... képtélen voltam kijutni abból az. elátkozott szobából! Nem tudom, értie, mire gondolok. Apró veréjtékcseppek ütöttek ki a homlokán. Kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta cserepes ajkát.
- Éjszaka nem tudtam aludni. Előbb bezárt szobában
22

éreztem magam, aztán... mintha valami a mellemre ült volna. Egy nagy, fekete állat. Mintha a Dzsungel könyvéből lépett volna ki. És óriási, sárga szemei voltak. Először nem mertem szólni Hernandeznek, aztán ő maga szólt nekem. Egyre gyakrabban fordult ejő, hogy kiáltoztam álmomban, és egyszer még le is zuhantam az ágyról.
- Hernandez?
- Megijedt. Orvost hívatott, aki részletesen elmagyarázta, hogy pszichoszomatikus problémáról van szó. Felírt valami nyugtatót, aztán elment. Az álmok, persze, folytatódtak. Nappal iszonyú szúrásokat éreztem a vesém és a májam táján. Néha egészen összegörnyedtem a fájdalomtól. Nem akarom lopni az idejét, senhor Lawrence, de ne higgye, hogy beképzeltem magamnak a fájdalmakat. Nem vagyok bolond, és nem hajlok a hipochondriára. Sportoló voltam: racionális gondolkozású. Aztán egyszer, amikor a nem tudom már hányadik kivizsgálás után, amely semmi kézzelfogható eredményt nem hozott, összegörnyedve fetrengtem az ágyamon, odajött hozzám Mama...
- Mama?
- A házvezetőnőnk. Mindenki csak Mamának hívta, még Hernandez is. Szóval odajött Mama, és a fülembe súgta hogy ő már látott ilyet nem is egyszer. Azt mondta, szombaton este úgy intézzem a dolgom, hogy magával visz, lehet hogy egész éjszakára. Éppen kapóra jött a dolog, mert Hernandez nem volt Rióban... így aztán csak Sabut kellett leszerelnem. Mondtam neki valamit, már nem is tudom, mit, aztán elmentem Mamával.
- Ha jól sejtem, egy vudu szertartásra.
- Igen. Mama segíteni akart rajtam. Őszintén szólva először elborzadtam, amikor megláttam azokat az embereket1 mindenki fekete volt, kreol egy sejn, de lassan én is megszoktam őket, és ők is engem. Mama megismertetett a varázslóval.
Hm.
-  Ne mosolyogjon!
-  Biztosíthatom, hogy eszem ágában sincs mosolyogni.
23
- A varázsló megvizsgált, aztán tanácskozott Mamával. Mama sírva fakadt, amikor a varázsló rám mutogatott. Képzelje, hogy megrémültem. Azt hittem, végem. Rákom van, vagy valami hasonló. Aztán Mama hazafelé elmondta, hogy mit állapított meg a varázsló. Hogy valaki a halálomat akarja. Viaszfigurát készített, amely én vagyok, majd tűt szúrt a figurácska veséjébe és májába. Ha nem tudjuk elhárítani a varázslatot, meg fogok halni.                 
- Szóval ön elhitte...
- Miért ne hittem volna? Hiszen a kórházak a legmodernebb digitális kijelzó'ikkel sem tudtak megállapítani semmit. A vesém és a májam viszont pokolian fájt. És semmiféle gyógyszer nem enyhítette a fájdalmamat. Aztán egyszer csak fogyni kezdtem. Előbb csak egy kilót, aztán kettőt. Akkor már biztos voltam benne, hogy halálra vagyok ítélve.
- Van valami elképzelése róla, hogy ki akarhatna az életére törni, Mrs. Hernandez?                                      
- Hogy lenne? Hiszen nincs ellenségem és nem is volt soha. Persze még aktív koromban volt rivalizálás köztünk, lányok között, de elképzelhetetlen, hogy valaki meg akarna ölni ezért, főleg most, amikor már nem is vagyok a placcon.
Ölébe eresztette a kezét összekulcsolta az ujjait görcsösen, mintha soha többé nem akarná elválasztani őket egymástól.
- Tavaly óta látomásaim is vannak - mondta csendesen. - Általában szörnyek vagy... halottak. Vízbe fulladt emberek. Kinyújtják a karjukat, és meg akarnak fogni. Én meg menekülök előlük, és sikoltozom, és néha leesek az ágyról. Ezért mondja Hernandez, hogy őrült vagyok.
- Mióta vannak látomásai?
- Körülbelül egy éve.
- Elmondta a varázslónak?
- Természetesén. Azt mondta, hogy ez a második lépcsőfok.
- Hogyhogy?
- A halál felé. Az első a fizikai fájdalom, a második, amikor igyekeznek hatalmukba keríteni az áldozat lelkét.
24
- Hm. És... van még több lépcsőfok is?
- A harmadik. Amikor a lélek megadja magát üldözőinek. Ezután következik a halál. Az a negyedik. A legutolsó.
- És... nem próbált a varázsló segíteni?
- Dehogynem. Még Bahiában is voltam egy... másik varázslónál. Aki már megjárta a szellemek birodalmát, és visszahozta onnan valakinek a lelkét. Ő a leghatalmasabb Brazíliában. Hernandeznek fogalma sincs róla, hogy Bahiában jártam.
- Mit mondott a varázsló?
- Hogy valaki nagyon akarja a halálomat. Olyan erős akarattal, amely erősebb a varázslók erejénél, sőt még a fekete kakas vérénél is. Talán ő is varázsló. Bár ha az lenne, a többi varázsló ismerné. Mama szerint biztosan valamelyik pogány isten tör az életemre.
.    - Senhora Hernandez...  Nem hiszem, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Felnézett rám, és csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
- Tud jobbat? Tudja, mit mondanak a kórházakban? Hogy hipochonder vagyok, talán paranoiás is, beképzelem magamnak az egészet. Hernandez szerint azért van mindez, mert gyerekkoromban elkényeztettek, esnem vágtam machetével nádat, mint ő.
Azt hittem, világosan látok mindent. Éppen ezért megpróbáltam óvatosan fogaimázni. Tapasztalatból tudtam, hogy akinek baja van az idegeivel, nem fogadja szívesen az igazságot. Selyempapírba kell csomagolni, mint a süteményt.
- En az ön helyében, senhora Hernandez, ellenvarázslattal próbálkoznék.
- Már megpróbáltam.
- Hogyan?
' - Százféle módon. Fekete kakas vérével fröcsköltem be magam, viaszfigurát készítettem, és végrehajtottam a segítségével az ismeretlen ellenség elűzésének varázslatát. Mondjam tovább? Az eredmény önmagáért beszél.
- Őszintén szólva nem ilyenekre gondoltam.
25
- Hanem arra, hogy járjak a szabad levegőn, süttessem magam a nappal, próbáljak megfeledkezni Brazíliáról, hallgassam a madarak énekét. Igaz?
Igaz.
Villámgyors mozdulattal megragadta a karom. Kék szemeiben sárga láng égett: minden kétséget kizáróan az őrület lángja.                                                           . ^
.- Várjon! Ne mozduljon! - parancsolt rám. - És ne nézzen ide!
Fogalmam sem volt róla, mit akar, ezért mozdulatlanná dermedtem.
Kotorászott egy szekrényben, aztán odaállt mellém.
- Ehhez mit szól?
Majd leestem a székről. Felém nyújtott tenyerén egy apró viaszfigura feküdt, amely kétségkívül Joan Hernandezt áb rázolta. A húsz centi körüli figurácska tréningruhát hordott, akárcsak az asszony, bal melle felett világosan kivehető volt az Adidas márkajelzés. Ami a leginkább felkeltette az érdeklődésemet, három gombostű voit, melyekkel anatómiai pontossággal szúrták keresztül a figurát. Egy tűt kapott a bal, egyet a jobb veséje, a harmadikat pedig a mája.
Orrom alá tartotta a viaszbabát nyilván azzal a szándékkal, hogy vegyem el tőle. Én azonban óvakodtam kinyújtani érte a kezem.
- Hol találta?
Mondja a szemembe, ez is csak illúzió! Őrült agyam bomlásterméke. Rémlátomás!
Még közelebb tartotta az arcomhoz, úgyhogy kénytelen voltam érte nyúlni. Őt ábrázolta, nem is kétséges.
- Hol találta?
- Á szekrényemben. A törülközők alatt.
- Mikor?
- Jó egy hete.
Körülnézett, aztán egészen a fülemhez hajolt. Úgy suttogta bele a szavait, mintha attól tartana, hogy lehallgató készülék van elrejtve a szobában.
- Azóta jobban vagyok. Elmúltak a szúrások...
26
- Ezt nem értem.     ,.,                                      , Idefigyeljen! Ha elkészítik a figurát, lelket kell lehelni
belé. Méghozzá áz én lelkemet. Ezt pedig csak úgy tehetik, ha valamit, ami a testemhez tartozik, belegyúrnak a viaszba. Akkor a bábu én leszek. Érti?
- Értem, de...
- Első dolgom volt, miután megtaláltam, hogy megvizsgáljam. És tudja, mit találtam benne?
Mit?
s - Egy hajszálat. Az én hajszálamat. Nem nehéz megállapítani, hogy az enyém. Azonnal kivettem a viaszból. Azóta... a varázslat hatástalan. Én meg kénytelen vagyok játszani.
Mit csinál?!
- Játszom. Azt játszom, hogy még mindig hat a varázslat. Ha kiszagolnák, hogy hatástalanítottam a figurát, újat készítenének. S nem biztos, hogy felfedezném, érti? Amíg azt hiszik, hogy hat a varázslat, nem csinálnak új figurát. Ez alatt áz idő alatt kell cselekednünk. Ezért hívtam magát.
Összekulcsolta a kezét, és térdre vetette magát a székem előtt.
- Könyörgök, senhor Lawrence, mentsen meg! Csak ön képes rá. Hiszen az újságok annak idején azt írták, hogy a varázslók Nágaföldön önt is varázslóvá avatták. Kérem, nagyon kérem, segítsen rajtam!
Ki voltam akadva, mint a földhöz vágott zsebóra kereke. Józan eszem azt súgta volna, hogy komplett őrülttel állok szemben, lelkem mélyén azonban megszólalt Lucifer hangja: És mi vari akkor, ha nem?
Még egyszer megszemléltem a viaszfigurát, mielőtt letettem volna az ágyra.
- Meddig maradnak a Havasi Kürtben?
- Micsoda? Ja, még két hétig... Segít?
Mi mást tehettem volna, minthogy bólintottam.
- Si. Megpróbálom.
- És ezzel... mit csináljak?
- Tegye vissza oda, ahonnan elvette. Felemelkedtem, és búcsúra nyújtottam a kezem.
27
-  Hát akkor, senhora Hernandez... Karomra tette a kezét.  
- A látomásaim nem múltak»eí tőle.
Órámra pillantottam. Müller ezekben a pillanatokban érkezhetett, a portához.                                  ...
Mitől? Hogy felfedeztem a figurát. Az éjszaka is...
Nagyot sóhajtottam.
"Mi történt az éjszaka?
Vísszaroskadt az ágya szélére, és cigaretta után kotorászott.            ..
-  Nem is tudom... Annyira szörnyű volt, hogy... és én annyira rosszul voltam.
Legfeljebb vár egy kicsit Müller gondoltam tétován, és én is visszaültem a helyemFe. Kezembe vettem a kezét. Hideg'volt, mintha nem folyt volna benne vér.
-  Mi történt az éjszaka, senhora Hernandez?
-  Tudja... Hernandez bement a faluba a kocsmába. Az este... oh, istenem!                               ,.
- Összevesztek?
-  Igen. Elmondott mindennek! Őrültnek és idegbetegnek.,    mert az előző éjszakán ismét leestem az ágyról. A fekete párduc a mellemen ült és fojtogatott.
-  Bégen. És?
-  Aztán elrohant. Tudtam, hogy a kocsmába megy és inni fog. Lefekvés előtt megnéztem a viaszfigurát. Hogy nincse rajta a hajam. Nem volt. Visszatettem, imádkoztam és lefeküdtem. Aztán... egyszer csak felébredtem. Azt hittem, csak másodpercek múlhattak el azóta hogy lehunytam a szemem, de ránéztem az órámra, és... éjfél volt. Pontosan éjfél múlt öt perccel Nem tudtam, hogy mitől riadtam fel, de biztos voltam benne, hogy valami felébresztett... Ismeri azt az érzést, amikor tudjuk, hogy valami felébresztett, de nem tudjuk, hogy mi? Talán egy röpke zaj egy bútorrecscsenés, egy autó vagy egy madár kiált Ami.                
-  Ismerem - bólintottam.
- Felébredtem. A holdfény besütött »z ublukon, mert le
28
fekvés előtt félrehúztam a függönyöket. Nem szeretek sötétben aludni. Mióta a párduc ráül a mellemre, gyűlölöm a sötétet... Aztán egy hangot hallottam. Mintha nyüszített volna valaki odakint.
- Mit csinált?
- Nem tudok jobb kifejezést használni. Mintha egy kutya nyüszített volna, egy beteg, sebesült kutya. Qíyan fájdalmas és torokszorító volt a hang, hogy beleborsóztam. Azt hittem, hogy... ismét a fekete párduc jelzi jöttét, bár ébren még soha... Aztán kinéztem az ablakon.
 - És mit látott? - kérdeztem előrehajolva, mert bármenynyire is meg voltam győződve róla, hogy az asszony idegbeteg, kezdett érdekelni a dolog.
Először semmit. Csak az erős holdfényt és a csillogó havat. Olyan volt az éjszaka, mintha színezüsttel öntötték volna le a világot. Szép és valahogy... olyan kísérteties és embertelen. Nem tudom, értie, mire gondolok.
Azt hiszem, igen.                             "
Aztán egyszerre csak... kibújt a bokrok közül egy... fekete párduc. Az én párducom. Esküszöm az élő istenre, senhor Lawrence, hogy az volt. Szimatolt, és az ablakom felé fordította a fejét. És. a szeme is sárga tűzben égett, pedig ébren voltam. Esküszöm, hogy nem aludtam. Bele is csíptem a karpmba, hogy nem álrnödome. Nézze! Ide nézzen!
Mutatta a karját: közyetlenül a könyöke felett apró, jól látható folt sötétlett. Elképzelhető volt, hogy valóban csípés helye.
- Ide csíptem. Aztán zokogni kezdtem, és...  istenein, majd meghaltam a félelemtől. Érti? Ez már a negyedik lépcsőfok. A halál, senhor,Lawrence. Amikor már nemcsak álmomban jelennek meg a szörnyek, hanem ébren is. Hiába vettem le a hajszálat a figuráról, hiába múltak el a fájdalmaim... közel a vég. Pedig hogy szeretnék még élni!
Felzokogott, aztán megtörölte a szádja szélét tréningruhája ujj'ával.     ,                                                             v  '•.
 Azt hittem, elájulok, de mégsem ájultam el. Mintha megbabonáztak volna, úgy néztem a párducot. Talán meg
29
is babonázott. Egyszerűen nem tudtam elfordítani róla a szemem. Mintha egészen a velőmig hatolt volna kegyetlen, sárga pillantása.
Ismét zokogott egy kicsit, aztán folytatta.
Mármár sikoltozni akartam, de... mit értem volna vele? Hernandez odalenn volt a faluban, Sabu és Andrade kisasszony pedig aludtak. S akkor... kilépett az a férfi az árnyékból. A bokrok vagy fenyőfák árnyékából.
- Egy férfi? Kicsoda?
- A holdfény rásütött, és árnyékban maradt az arca. Aztán egyszerre csak... rettenetes... még most is, ahogy rágondolok... Istenem!
Nem volt mit tennem, átöleltem. Hozzám bújt, és rázta a zokogás. Abban bíztam, ha Hernandez ránk nyit, nem érti félre a helyzetet: Simogattam a hátát, mint a síró csecsemőkét szokás.
- Nyugodjék meg, Joan! Bizonyára van valami magyarázata... és...
Elkapta á vállamról a fejét egész közelről a szemembe nézett. Olyan gyorsan suttogott, hogy alig kapott levegőt.
- A hold sütött és a férfi felnézett a holdra. Aztán nevetett. Érti? Nevetett. Ezt a nevetést hallottam én nyüszítésnek. Vagy talán sírt? Nem tudtam megkülönböztetni. Aztán térdre esett a hóban... a párduc pedig nyalogatta a mancsát.
Hm.
- Nem érti? Annak a mancsát! Kiét?!
- Annak az,., emb... lénynek a mancsát. Mert mancsa volt, nem keze. Mancsa, szőrös...  és karmok voltak az ujjai végén. Aztán...  felnézett a holdra és vinnyogott... és akkor... akkor... megláttam az arcát. És... nem ember volt, hanem... hanem... hanem...
Ő fuldoklott, én meg éreztem, hogy hideg kúszik fel a hátgerincemen. Mintha valaki hólabdát dugott volna az ingembe.
- Micsoda?                                                          ' Egy...  farkas.  Egy farkas volt emberruhában! És...
30
leste a holdat és vinnyogott. A párduc meg csak állt mellette és szembenézett velem. Csak úgy áradt a sárga fény a szeméből... Azt hittem, meghalok. Odaugrottam az ablakhoz, és berántottam a függönyt. Talán még kiáltottam is, nem emlékszem. Lezuhantam az ágyra, és sírtam, és zokogtam, • és meg akartam halni. így feküdtem, ki tudja meddig. Aztán egyszerre csak fáztam, és magamhoz tértem, és felálltam, hogy kinézzek az ablakon. Csak egy kicsit mertem félrehúzni a függönyt. Kinéztem a függöny résén át...
Látott valamit?
Megrázta a fejét.
- Semmit. Csak a holdfényt, a havat és a fenyőket. Akkor már a hold is csak halványan világított. Még az ablaknál álltam, amikor elkezdett hullani a hó. Aztán hamarosan megjött Hernandez.
- Szólt neki a farkasról? Határozottan rázta meg a fejét.
- Egyetlen szót sem. Ha... Ön se szóljon, nagyon kérem. Egy okkal több lenne, hogy őrültnek tartson. Nem akarom zárt intézetben végezni!
Idáig jutottunk, amikor határozottan megkopogtatták az ajtót. Nem szólt egyikünk sem, de Hernandez fekete felhőként benyomakodott a szobába. Vastag szivar ült a szája sarkában, a szivar mellett ingerült kifejezés.
- Nos, Mr. Lawrence, mentek valamire?
Felálltam a székről, Joan Hernandez pedig, mintha ledöntötte volna a fáradtság, visszaroskadt a párnáira.
- Elbeszélgettünk, Mr. Hernandez. Bázelben ismerek egy kiváló orvost. Ha úgy döntenek, hogy igénybe veszik a szolgálatait, szívesen felhívom.                                    
- Naná, hogy igénybe vesszük! Ha Joan egészségéről van szó, semmi sem drága... Ahogy befejezzük a pihenésünket...
Elérkezettnek láttam az időt, hogy lelépjek. Meghajoltam, és az ajtó felé hátráltam.
- Megbocsátanak, de... az a helyzet...
Joan felemelte a karját, és bágyadtán búcsút intett. Szája körül szinte kikristályosodott a fájdalom.
31
- Enrique, kérlek, add ide a csillapítómat. Majd megőrülök a fájdalomtól... Uramisten, belehalok! A vesém... leszakad a vesém!
Hernaridez a pohárszékhez ugrott, Joan felemelkedett, és cinkosán rám kacsintott. Mintha bűntársak lettünk volna valamiben.
Becsuktam az ajtót, és arra gondoltam, ha ennyire jól teniszezett, mint amilyen jó színésznő, talán még világelső is lehetett volna!
Nem mondhatnám, hogy fütyörésző kedvemben voltam, és ba füttyentettem is néhányat, inkább csak idegességemben tettem. Mi a fene ez az egész? Egy idegbeteg asszony képzelgései? Vagy valami más, aminek közönségesen cs.ak bűntény a neve? Ki akarják készíteni az idegeit? De ki az ördög? Hernandez? Vérfarkast játszik a felesége ablaka alatt?
Idáig jutottam, amikor zajtalanul kinyílt egy ajtó, és valaki megragadta a karom. Éppen egy balegyenessel akartam indítani az elhárítóakciót, amikor észrevettem, hogy kicsoda. A balegyenes még meg sem született, máris kimúlt. A szóba ajtajában Andrade kisasszony állt, csábos fürdőköpenyében, riadt mosollyal az arcán.
- Senhor Lawrence - suttogta, és az ajtókeretbe kapaszkodott. - Bejönne egy percre?
Müllerre gondoltam, aki már negyedórája vár rám odalenn, sóhajtottam egyet, aztán biccentettem.
- Teljes öt percem van, kisasszony. Ha ennyi megfelel?
- Sok is - eresztett meg egy barátságosabb mosolyt. Én és Sabu...
Beléptem a szobába, amely ugyanolyan volt, mint a Hernandez házaspáré vagy az enyém. Még a bútorok is ugyanott álltak. Sabu egy karosszékben ült, és tísztelettudó ábrá
32
zattal pattant fel, amikor beléptem. Zavartan nyelt egyet, és az egyetlen karosszékre mutatott.
- Oda, Mr. Lawrence, az a legkényelmesebb. Belevágtam magam a székbe, és keresztbe raktam a lábam.
Hangsúlyozottan az órámra néztem.
- Parancsoljanak. Beszélni óhajtanak velem.
Andrade kisasszony Sabura pislogott, mintha bátorítani akarná. A fiú még egyet nyelt, aztán riadtan az ágy szélére kuporodott.
- Mr. Lawrence... azt szeretném kérni..., illetve... az a helyzet...
Nyöszörgött kétségbeesetten és szánalomraméltóan. Egy gyerek, aki nem tudja, hogyan kell tárgyalni a felnőttekkel. Aki ittott már férfi, de az élet kritikus pontjain még gyerekként viselkedik.
Kényelmesen hátradőltem, és mosolyogtam, mint a vi1 gyorgó, törpe a lapulevél alatt.
- Mondja nyugodtan, fiam!
Egyetlen, rövid mondatommal célt értem. Kigördült a láthatatlan kavics a torkából. Szinte úgy robbant ki belőle a kérés.
- Mr. Lawrence... kérem, segítsen az anyámon!
Mint a visszhang, csatlakozott hozzá Andrade kisaszszony is.
- Segítsen rajta, kérem!
Éreztem, hogy valami óriásit szúr a halántékomba. Reméltem, hogy nem az én viaszfigurámat bökdösi valaki ráérő idejében.
Megcsóváltam a fejem, és széttártam a karom.
- Azt hiszem, önök óriási tévedés áldozatai. Nem vagyok sem orvos, sem pszichológus. Rovartudós vagyok, és a keleti nyelvek professzora. Sőt,'hogy eláruljak valamit, néha bizony én is úgy érzem, hogy pszichológusra lenne szükségem.                                                 
Mint például most is - tettem volna hozzá legszívesebben. Sabu kétségbeesve nézett a menyasszonyára. Andrade kis
33
asszony rám függesztette okos,  barna szemét, és átvette a parancsnokságot.
-  Mr. Lawrence... mi pontosan tudjuk, hogy ön kicsoda. Önnek hatalma van az emberek felett! Mentse meg ezt az asszonyt! Nagyon kérem! Mentse meg tőle!
Kitől?
- Az... apámtól! - nyögte Sabu.
- Kitől? - kérdeztem újra, mert azt hittem, rosszul hallok.
-  Apám meg akarja ölni a mostohaanyámat. Keresztbe vetettem a lábam, és mereven néztem rá. Nem
láttam gyűlöletet a szemében.
-  Remélem, tudja, mit beszél - sóhajtottam. - Ez olyan súlyos vád, hogy nem tudom, egyáltalán képese felfogni a jelentőségét.
- Képes vagyok. És tudom, furcsának találja, hogy éppen én... apám vér szerinti fia vádolom apámat mostohaanyám tönkretételével, de... ez az igazság.
-  Senhorita?
- Osztom Sabu nézetét.
Villámsebesen futkároztak agyamban a gondpiatok, de egyelőre még nem vettek fel semmiféle rendezett alakzatot.
-  Mire alapítják a vádjukat?
-  Lolitára...
-  Lolita? Az kicsoda?
-  Táocosnő volt. Most apám titkárnője. Őt akarja elvenni, miután őrületbe kergette és megölte anyámat.
Sóhajtottam, és Müllerre gondoltam, aki már jó félórája várakozott rám a portán.
-  Még mindig nem tudom pontosan, mit akarnak tőlem.
-  Bizonyítsa rá Hernandezre, hogy meg akarja ölni a... mostohaanyámat.
-  Maga megőrült! Hogyan?
-  Keressen bizonyítékokat. Próbáljon meg rájönni, mivel teszi tönkre Joant.
-  Maga... maguk komolyan gondolják, hogy senhor Hernandez és Lolita meg akarnak szabadulni senhora Hernandeztől?
- Apám. feleségül' akarja venni Lolitát. Ehhez azonban meg kell ölnie Joant. Ahogy az anyámat is megölte.
Valami ott motoszkált a fejemben. Töprengtem néhány másodpercig, mielőtt kimondtam volna. Aztán végül mégiscsak megtettem.
-  Senhor Sabu - most neveztem először felnőtt módra senhornak , kizárólag a mostohaanyja iránti szeretet késztette önt... önöket arra, hogy erre az elhatározásra jutottak, vagy... valami más is?
Mielőtt Sabu válaszolhatott volna, Andrade kisasszony felpattant és elém állt. Szikrázott a szeme, mint a torreádoré, amikor összeméri erejét a bikáéval.
- Azt már ön is kitalálta, senhor Lawrence, hogy nemcsak erről van szó! Minek is titkoljuk, nem igaz? Hernandez vagyona sok millió dollárra rúg. Ha valami történne vele, Joan és Sabu öröklik a vagyont és...  ha hozzárnegyek Sabuhoz, természetesen én is. Világosan beszélek, nincs okom titkolózni ön előtt. Ha egyszer a segítségét kértük, az a minimum, hogy őszinték legyünk. Tehát... ha Hernandez megöli Joant és elveszi Lolitát, megfordulhatnak a dolgok. Új végrendeletet csináltathat, és... lényegében kitagadhatja
a fiát, Sabut és... engem is.Kezdtem érteni a dolgot.
-  És miért tenné, ha szabad kérdeznem?
- Gyűlöl engem, senhor Lawrence. És ha Lolita a felesége lesz, feltételt szabhat Sabunak. Ha elvesz engem, Sabu nem örököl, hanem kénytelen lesz megelégedni valami életjáradékkal.  És  Lolita  az a...   szörnyeteg  learat  mindent! Hát így áll a helyzet, Mr. Lawrence!
Szép, tiszta, világos beszéd volt. Ennek ellenére sem tudtam igazán hinni benne, hogy Hernandez hidegvérrel megölné a feleségét. Főleg viaszfigurával nem. Hiszen tökéletesen tisztában voltam a figurácskák varázserejével. Pön. tosan annyi volt nekik, mint a hasábfának a kandallóban. S bármennyire is Santana, a leghíresebb Sao Paolói varázsló tanítványának' mondhattam magam, jól tudtam, hogy a varázslat elfogadásának és hatásának egyetlen alapja az
35
önszuggesztió. Ha valaki hinni akar a varázslat erejében, lehetséges, hogy el is éri a célját. Egyébként erről maga Santana is meg volt győződve.
Órámra pillantottam, felemelkedtem, biccentettem.
- Sajnos mennem kell. És nem ígérhetek semmit. Talán csak annyit, hogy nyitva tartom a szemem. Rövidesen még elbeszélgetünk.
Lefelé tartottam a lépcsőn, miközben azon töprengtem, bár még csak fél tíz felé járt az idő, mennyien kérték már a segítségemet. Frau Zöllner, Hernandez, Joan, Sabu és Andrade kisasszony...
Elindultam, megcsörgettem zsebemben a szobám kulcsát. Úgy döntöttem, hogy napom hátralévő részét Müllernek, egy döglött kutyának és néhány krigli sörnek áldozom.
I
Müller a bejárati ajtóval szemben ülve újságot olvasott. Jöttömre felkapta a fejét, és lecsapta az újságot a szőnyegre.
- Az isten .áldja meg, már azt hittem, valami baja történt! Tudja, hogy fél órát késett?
- Tíz perc késés egyenlő egy dupla adag jeges whiskyvel. Összehúzta a szemöldökét, és számolni kezdte az ujjait.
- Harminc perc az annyi mint háromszor tíz, az annyi mint háromszor dupla adag, jéggel. Hm. Rendben van. Meg vagyok fizetve. Indulhatunk?
További öt perc várakozásra készte'ttem azzal, hogy magamra kaptam síruhámat, hótaposó csizmámat. Barátságos élcelődésbe merülve léptünk ki az ajtón s jutottunk el a fenyőfák aljáig. Amikor az első ágak alá értünk, megfordultam, szemügyre vettem a Havasi Kürtöt. Megpróbáltam megállapítani, melyik lehet Hernandezék ablaka. Müller türelmetlenül topogott mellettem, de nem kérdezett. A jó riporter erényét gyakorolta, aki ugyan megállás nélkül kérdez, ha kell, de hallgatni is képes, ha a sors úgy kívánja.
36
- Hernandezék ablakát keresi? - kérdezte végül.
- Honnan tudja?
- Náluk volt, nem?
- Honnan tudja?
- Egyes számú szabály: soha ne add ki az informátorodat. Tehát?
- Ördöge van. Azt.
-  Negyedik ablak balról.
-  És ezt honnan tudja?
-  Kettes számú szabály: tanuld meg tartani a szádat. Ha mégsem tennéd, automatikusan életbe lép az első számú szabály. Különben hogy tetszik a kis Joan? A szép, szenvedő arcával?
Felelet helyett szembeálltam az ablakkal. Közvetlenül a fenyőfák előtt, úgy, hogy a legalsó ágak a fejemet súrolták.
Müller egy törzsnek támaszkodott és befogta a száját. Nyilván azt latolgatta magában, vajon szerelmes vagyoke senhora Hernandezbe és egy éjszakai kötélhágcsós akció lehetőségeit latolgatom, vagy csak egyszerűen kedvem támadt Rómeót játszani. Persze az sincs kizárva, hogy amilyen ravasz róka volt, kitalálta: nem Rómeó vagyok, hanem a jó öreg Sherlock Holmes.
Amikor úgy éreztem, hogy megfelelően betájoltam magam, lenéztem a lábam elé. Bokáig érő hóban álltam. Körülbelül tizenöt centiméternyi friss hó hullott az éjszaka, betemetve minden nyomot.
Müller megunta bámészkodásomat, és közelebb jött hozzám.                                                                   .             .
-  Nyomokat keres. Old Shatterhand?
- Olyasformán.
- Kinek a nyomait?
- Szakmai titok. Különben fogalmam sincs róla. Csak . keresgélek.
Letérdeltem, és a riporter érdeklődő pillantásától kísérve söprögetni kezdtem a havat. Néhány fenyőtűt találtam, egy félig elrohadt tobozt, némi mókustrágyát mélyen a hóba
3T
taposva. A taposó láb körvonalait azonban kontúrtalanná olvasztotta a ráesett hó.
Nézelődtem még egy kicsit, odébbsöpörtern a havat. Aztán hirtelen majdnem felkiáltottam a meglepetéstől. Hoszszúkás, vékony, fekete szál hevert előttem a hó alól félig előbújva. Lenyúltam érte, felcsippentettem, tenyerembe szorítottam. Aztán újult erővel tovább kotorásztam, amíg nem találtam még egyet.
Müller fölém hajolt, és átnézett a vállam felett.
-  Mit talált?
Szó nélkül feléjé mutattam a két fekete szálat..
-  Mi a fene ez?
- Szőr.                                                                  v
- Azt én is látom. Kinek a szőre... és főleg miért kell ez magának?
Előhúztam a zsebemből a zsebkendőmet, és óvatosan belecsavartam a két szőrszálat.   .                            •                
-  Ide figyeljen, ember! Látott már fekete párducot?
-  Én? Persze hogy láttam. Hol?                 "              '
-  Mit tudom én! Nyilván az állatkertben.
-  Látta ezeket a szőröket? Maga szerintjehet ez egy fekete párduc két elhullajtott szőrszála?
Gyanakodva nézett rám, mintha attól tartott volna, hogy nemcsak udvaroltam a szép senhorának, hanem alaposan be is whiskyztem vele.
- Honnan a fenéből tudjam, ember? Ahogy én. tudom, a fekete párduc meleg égövi állat, és nemigen kedveli a havat. Azt hiszi, hogy egy elszabadult párduc bolyong a vakvilágban, és ő nyírta ki szegény Gusztit?
Elégedetten csaptam a vállára.
- Következtetésből jeles. Akár indulhatunk is.
Ebben a szempillantásban mintha meglebbent volna valamelyik ablak függönye. Sajnos, mire feleszméltem, már késő volt. Nem tudtam megállapítani, melyiké.
38
Kellemesen csúszkáltunk a jeges úton: én csak kétszer huppantam fenékre, Müller háromszor. Néhanéha megpihentünk egyegy szusszanásra. Olyan hideg volt, hogy Szibériát juttatta eszembe. És Gungát, a burjátot, akivel hasonlóan kellemesen hűvös reggeleken indultunk útnak, hogy becserkésszük az emberevő amuri tigrist, amely megölte a postásunkat.
Müller toporgott, lehúzta a kesztyűjét, és belefújt a tenyerébe.
- Az ördögbe is! Látom, kibökte magának a szép senhorát. Kár, hogy beteg... különben Hernandez nem sokat törődik vele.
-  Hm. Én másképpen látom a dolgot.
-  Maga?! Hernandezt csak Lolita izgatja.
-  Melyik a szobája?
- Egy emelettel Hernandezé fölött.
Folytattuk volna a beszélgetést, de a gyalogösvényt szegélyező fenyők közül hirtelen kibukkant egy alak. Felemelte a karját, és felénk intett. Ezzel egy időben furcsa rikkantások ütötték meg a fülem: egy félresikerült jódliszólam hangjai.
A fickó integetett, és elkezdett futni felénk. Nehézkesen emelgette a lábát a hóban: néha megcsúszott, és kalimpálva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.
- Ez meg ki?
Müller kétségbeesetten kapott a fejéhez.
-  Még éppen ez hiányzott...! Nudli.
- Kicsoda?
- A falu bolondja. Mindenki csak Nudlinak hívja. Talán nincs is tisztességes neve. A falu szélén lakik egy viskóban. Szerencsétlen fiótás, bár... őszintén szólva nem tudom, hogy valójában aze. Ő mindenesetre maradéktalanul boldog.
A fickó közben odaért hozzánk. Egy számmal nagyobb ruha volt rajta a kelleténél, de meglehetősen jó állapotban lévő, márkás síöltöny. Nyilván egy jólelkű vendég adományozta neki szezon végén. Hosszú, bojtos, kötött sapkája a hátát verte. Nem jött közelebb néhány méternél. Megállt,
39
s hiányos fogakat rejtő száját barátságos mosolyra húzta. Szeplős képe ragyogott az örömtől. Müller elmosolyodott, és csípőre tette a kezét.
- Mi újság, Nudli?
A bolond vigyorgott, és a zsebébe nyúlt.
Figyelj!
Furcsán, töredezve bukott, ki a száján a szó. Zsebébe nyúlt, és rövid küzdelem után, melyet zsebe tartalmával folytatott, előbányászott egy jojót. Jojózott egy kicsit, miközben elégedett vigyorral leste a hatást az arcunkon.
- Ügyes vagy, Nudli! - mondta Müller, és előkapott egy pénzérmét. - Nesze!
Nudli röptében kapta el a pénzt, vigyorgott, eldugta a jojót, aztán megfordult és elifamodott.
Mi pedig folytattuk a csúszkálást a falu felé.
6
Frau Zöllner faluja tipikus svájci falucska volt a Spitzhorn lábánál. A behavazott kertek mögött patak csörgedezett volna, ha nincs fenékig befagyva. Középeurópai falvakhoz szokott szememnek furcsa látvány volt, hogy a piros tetejű házak kéményeiből nem bodorodik füst az égre. Az olajkályhák korának svájci faluja bizonyára kevésbé szennyezte a környezetét, mint néhány száz kilométerre keletebbre a falvak, de közel sem volt olyan romantikus, mint amazok.
Végigsétáltunk az egyetlen utcán Zöllnernéék portájáig. Az emeletes, alpesi tetejű ház udvarán többen álldogáltak egy fekete, hatalmas kutyatetem körül. A kapu nyikorgására felkapták a fejüket, és abbahagyták a beszélgetést.
Frau Zöllner apja alacsony, csizmás, zöld vadászkalapot viselő férfi volt. Gyanakodva'bámult bennünket, és óvakodott kezet nyújtani. Akkor enyhült csak meg valamelyest, amikor elmondtam neki, mi járatban vagyunk. Gúnyosan
40
összehúzta a szemét, ahogy meghallotta a németségemet, de nem tett rá megjegyzést.
Helyet kerestem magamnak a csoportosulok között, és a kutya fölé hajoltam. .    - Megnézhetem?
— Csak tessék - mondta egy, a házigazdához hasonlóan köpcös, pirospozsgás férfi. - Ért hozzá?
- Mihez?                            
- A dögökhöz. Hullákhoz, meg mifene.
- Láttam már eleget. Hol?
- Ahol voltak. Például Burmában, Kínában, Thaiföldön. Olyan váratlanul nyújtott kezet, hogy ijedtemben majd
ráestem a döglött kutyára.
- Siegmüller, Én vagyok a rendőr, örülök, hogy megismertem. Egyszer el kellene beszélgetnünk, nem gondolja?
- Nagyon szívesen.
- Szereti a sört?
-  Csak ha sok van belőle.    ,
Siegmüller nevetett, a többiek kuncogtak: még a kezdetben zord házigazda is.
Leguggoltam, és a kutyára böktem.
- Ezzel még mi történt? Tényleg farkas jár a kertek alatt? Frau Zöllner szerint ön találta meg Herr Siegmüller...
- Én bizony. Szegény Guszti jól kifogta.
A többiek bólogattak, kiki vérmérséklete szerinti ütemben.
Guszti valóban óriás volt. Széles, busa feje, vicsorgó fogai még halálában is félelmet keltettek. Hatalmas talpaival akár bokszmérkőzésen is indulhatott volna.
Megnéztem jó alaposan megsimogattam a szőrét, megvizsgáltam a nyakán a sebhelyet. Ügy látszott, egyetlen, hatalmas erejű harapással oltották ki az életét.
- Hol találta meg, Herr Siegmüller? - fordultam a rendőrhöz.
A fejem felett ködbe vesző Spitzhorn felé mutatott.
- Ahol meredekre vált az ösvény, a falu mögött.
4!
- Az ösvényen feküdt?
- Pontosan. Keresztben. Azt hittem, alszik, vagy talált valamit és azzal játszik. Szólongattam,' de nem mozdult. A fene se gondolt rá, hogy ilyen nagy bajba került.
- Máskor is előfordult már, hogy a farkasok kutyákat öltek?
- Errefelé nemigen - vakarta meg a fejét Siegmüller. Bár Nötzli bácsi azt szokta mesélni, hogy egyszer, még legény korábaii...
A hangok elúsztak a fülem mellett, és csak az állatra koncentráltam. Néztem kéthárom percig, aztán felegyenesedtem. Siegmüller éppen akkor fejezte be a történetét.
- Jó, mi?
- Ragyogó. Mikor fordult elő utoljára, hogy a farkasok valami kárt csináltak errefelé?
-  Gyerekkoromban  - mondta egy szürke szemű, forradásos képű, megtermett férfi, akinek dupla csövű vadászpuska fityegett a vállán. - Valahogy arrafelé tévedt kéthárom éhes ordas. Talán Franciaországból jöttek. Vagy a Pireneusokból. Széttéptek néhány juhot. Aztán a vadászok lelőtték őket. Sokáig a kocsmában a falon lógott egyikük bundája.
A fekete farkaskutyára néztem, és sajnálkozva megcsóváltam a fejem.
- Kár érte. Szép kutya volt.
- Szép - bólintott a gazda. - Csak sokat evett. Bár nyáron meg a téli szezonbán inkább a turisták etették. Csodájára jártak, higgye el. Egyszer egy amerikai el is akarta vinni,
- csak nem fért be az autójába. Pedig a fene tudja, mennyit nem adott volna érte.
Elkeseredetten csengett a hangja, ahogy a fuccsba ment dollárokra gondolt.
Intettem a csendben tébláboló Müllernek, hogy mehetünk. Kezet nyújtottam Siegmüllernek és a szürke'szemű, forradásos férfinak. Frau Zöllner apja a kapuig kísért, de most sem adott kezet.
42
Amikor a kapu becsattant mögöttünk, Siegmüller utánam kiáltott.
- Hé! Nem jönnek be estefelé a faluba? Meghívnám az urakat egy rund sörre.
- Nagyon szívesen • mosolyogtam.
- Én egy másikra - mondta a szüjke szemű.
Frau Zöllner apja csak állt szótlanul, és a kutyát bámulta. Esze ágában sem volt csatlakozni a meghívókhoz.
- Nos? - kérdezte Müller, ahogy kifordultunk az utcára.
- Látott valamit rajta?
- Éppen az a baj, hogy nem sokat.                     Megtorpant, és rám meredt.
- Ezt hogy érti?                                    >
A ködben úszó hegycsúcsot próbáltam szemrevételezni, de nem volt szerencsém. Igen alacsonyan húzódott a felhőhatár szinte fejünk felett gomolyogtak a felhőpamacsok.
- Nem  tudom,  ki  haragudhatott  arra  a   szerencsétlen dögre vagy a gazdáira, de kinyírták, semmi kétség!
- Ne hülyéskedjen! - förmedt rám meglepően ingerülten. - Csak nem akarja bemesélni, hogy valaki a faluból a saját fogával karapta át ennek az óriási kutyának a torkát? Az meg csak úgy hagyta, mi?
- Nem akarok semmit bemesélni - mondtam, és megrántottam a vállam. - Jól megfigyelte a sebet?
- Mást se csináltam egész idő alatt!  Akárcsak maga. És alighanem pontosan ugyanazt láttam, amit maga. A fogak nyomait, ugyanis. Ne mondja, hogy tőrrel vagy micsodával vágták el a torkát! Csak meg tudok különböztetni egy elvágott torkot egy elharapottól!
- Ez mind stimmel - mondtam.
Semmi sem stimmel! - dühöngött. - Éppen ez az, hogy nem stimmel. Legalábbis a maga elmélete szerint nem. Vagy arra gondol, hogy valaki egy másik kutyával harapatta el Guszti torkát? És hol a fenében van az a másik kutya?
- Akárhol lehet.
- Csak nem ebben a faluban! Ne feledje, itt mindent tud
43
nak  egymásról az emberek.  Ez nem  London  és  nem a Piccadilly.
- Jó hogy figyelmeztet - mondtam. - Ezzel együtt az a gyanúm, hogy a kutyát kinyírták.
-  Persze, egy farkas.
-  Ez az, amiben kételkedem.
- Tud jobbat?                            .
-  Hallgasson ide! Először is mi a fenét keresett az a kutya éjjel a hegyre vezető úton?
-  Mit tudom én! Sosem voltam még kutya!
-  Ha hinni lehet a lélekvándorlásnak, még lehet. De félre a tréfával! Nemigen hiszem, hogy egy békés házőrző, a turisták kedvence, egy1 pokoli hideg éjszakában  nekivág a Spitzhornnak,  mint egy álmatlanságban  szenvedő  serpa. Maga hiszi?
Megvakarta az orra tövét, és a félhőkbe bámult.
-  Hát... csoda tudja. Lehet, hogy látott valamit.
-  Hóban? Ne feledje, zuhogott a hó.
-  Hátha ez a kutyahóesésben is látott.
- Az még nem ok arra, hogy nekivágjon az éjszakának. Ez egy. A másik, és még ennél is lényegesebb: úgy ölték meg, hogy a kutya nem védekezett.
- Ezt honnan veszi?
- Onnan, hogy megnéztem. Ezen a kutyán csak egyetlen sebhely látható. A harapás, amely megölte. El tudja képzelni, hogy egy ekkora állat, amely bár szelíd, de Frau Zöllner szerint nem annyira hogy, nem tudná megvédeni magát, hagyja, hogy csak úgy megöljék? Tudja, micsoda pokoli küzdelemnek kellett volna tombolni azon a hágón, ha Guszti valóban farkassal találkozott volna? Látott már farkasoktól széttépett juhot?
-  Nem én. Nem is akarok látni.
-  Úgy, nézett ki, mintha hentesek dolgoztak volna rajta. Ezen a kutyán viszont nincsen egyetlen centiméternyi sérülés sem a harapáson kívül.
-  Hátha nem vette észre a farkast? Észrevétlenül megköt zelítette, és egy óvatlan pillanatban elharapta a torkát.
44
-  Ez a kutya csak nagy volt, Herr Müller, de nem volt hülye!
- Akkor mondja meg, hogy képzeli az egészet. Frau Zöllner haragosa elcsalta a kutyát, felvitte a meredeken emelkedő ösvényre, négykézlábra állt, megkérte a kutyát, hogy ne mozduljon, és elharapta a torkát, mi?
-  Nem tudom, hogy képzelem - ismertem be. - De az biztos, hogy nem farkas volt. Hacsak...
-  Mi az a hacsak? - sürgetett.
A gomolygó ködöt néztem, aztán felvontam a vállam.
-  Hát ha hallani akarja...
-  Naná, hogy akarom!
Szememet a felhőpamacsokba fúrva elmondtam neki, mit hallottam senhora Hernandeztől. Beszéltem a férfiról, a fekete párducról, és arról, hogy az ismeretlen alaknak farkasmancsa volt és farkasfeje.
Müller szájtátva hallgatott, aztán egyszerre csak kirobbant belőle a röhögés. Összegörnyedt, úgy hahotázott. Én meg csak álltam mellette mozdulatlanul, és nagyokat lélegeztem a borotvaéles levegőből.
Olyan hirtelen hagyta abba a nevetést, mintha elkapták volna a torkát. Lefagyott a kacaj az arcáról, és döbbenten nézett a szemembe.
-  Úristen, Lawrence! Ez nem lehet igaz! Maga... maga... elhiszi ezt az ostobaságot? A farkasembert? A Vérfarkast? Megáll az eszem! Éppen maga?!
- Joan Hernandez mindenesetre látta! Összekulcsolta a kezét, és könyörögve nyújtotta felém,
mintha imádkozna.
-  Kérem, kérem, Herr Lawrence! Az az asszony bolond. Sült bolond! Higgyen nekem! Közismerten dilis. Aki Svájcban, mínusz harminckitudjahány fokban fekete párducot lát az ablaka alatt egy farkasember kíséretében, azt be kell szállítani az elmeosztályra. Feltéve persze, ha nem részeg vagy kábítószeres.
Nem tudom, mit gondoljak - mondtam őszintén. A tények makacs dolgok.
45.
-  Éppen ezt mondom én is - magyarázta. - Mert, ugyebár, mik a tények? A kutyát megölték, elharapták a torkát. Ez tény. Az a seb harapás nyoma: az is tény. Az viszont, hogy egy farkasember és egy fekete párduc ott álldogált a Havasi Kürt szomszédságában egy ablak alatt, nem tény. így van?
-  Nincs így - mondtam. - Ugyanis az is tény.
-  Micsoda? - akadt el a hangja, és a karomba kapaszkodott. - Hogyhogy tény?
-  Emlékszik, hogy megvizsgáltam a havat a fenyők alatt? Joan Hernandez ablakával szemben.
-  Na és mit talált? Tobozt és mókusszart. Előhúztam a zsebkendőm és kiterítettem. A patyolatfehér
anyagon széperi mutatott a két fekete szőrszál.
- És ez?
Megfogtam a szálak végét, nehogy elfújja ámulatában.
-  Ez... ez... mi?
-  Két szál szőr a nem létező fekete párducból. Tanulmányt lehetett volna írni az arcáról.
-  Ezt... komolyan mondja?
- Ott találtam a hóban. Ahol a farkasember állt a párduccal. És most figyeljen!
Szabad kezemmel benyúltam a zsebembe, kikotortam néhány szál szőrt, és a kettő mellé fektettem. Szemre legalábbis ugyanolyanok voltak.
.- És... e... ezek?
- Guszti szőre. Voltam bátor és kitéptem őket a helyükről. Elfintorította az orrát.
-  A fenébe is. Tök egyformák. Persze mikroszkóp alatt...
- Alighanem ott is tök egyfoTrmák lennének, hogy magát idézzem.
-  Eszerint...
- Eszerint sehnora Hernandez nem mondott valótlant. Valóban látta a^ fekete párducot azaz Gusztit. Csakhogy ő párducnak hitte.  Éjszakánként gyakran  vannak víziói. Azt álmodja, hogy fekete párduc ül a mellén és nyomja. Éz persze elsősorban orvosi kérdés. Az azonban már nem,
46
hogy amikor kinézett az ablakon és meglátta Gusztit, nem gondolhatott másra, mint hogy a párducát látja.
- Az ördögbe is - morogta kétségbeesetten Európa legpirnaszabb riportere , a végén még hagyom magam rábeszélni, hogy higgyek a farkasemberben. Uramisten. Találkozom a Vérfarkassal! Nem vagyunk mi .mindketten egy kicsit bolondok?
-  Na igen - gondolkodtam hangosan. - A problémát valóban 'a Vérfarkas jelenti. Ha egyáltalán ott volt...
-  Ugye hogy maga is kételkedik benne? - sóhajtotta megkönnyebbülten.
- Csak latolgatom a. lehetőségeket. Ne higgye, hogy készpénznek veszem Joan Hernandez minden szavát.  De az ördögbe is, a kutyát tényleg látta! Akkor azt az akármicsodát is láthatta!                           .               ,              .
- És ha a kutya is csak képzelet szüleménye? Ha az a két szőrszál már régóta ott volt a hóban? Erre nem gondolt?
-  Dehogynem - bólintottam. - Ez is lehetséges. Csak egészen furcsa véletlen lenne. Éppen ott találtam rájuk, ahol az asszony a- fekete állatot látta. Meglehet, hogy így van, de nem hiszek benne.
 - Inkább a Vérfarkasban?
Megvontam a vállam, és nem válaszoltam. Mi a fenét mondhattam volna?
Müller megrázta a fejét, és éppen mondani akart valamit, amikor az egyik udvar mélyéről kirobbant elénk az útra egy alak. Kopott báránybőr bekecset viselt, mélyen a szemébe húzott kucsmát. Szét vetette a lábát, és fenyegetően nézett ránk.
Megtorpantunk, csípőre tettem a kezem, és vigyáztam, hogy rúgótávolságnál ne engedjem közelebb.
A láthatatlan arcú, fenyegető alak ekkor felnevetett tarkójára tolta kifordított kucsmáját, és jódlizni kezdett. Közben vigyorgott, s nyála az állára folyt.
Nudli volt, a falu bolondja,
Müller megtörölte a homlokát, és úgy tett, mintha ütésre emelné a kezét. A bolond villámgyorsan abbahagyta a jódlizást, a zsebéhez kapott, kirántotta belőle a jojóját, és Müller felé nyújtotta.
- Tessék... Neked... a... dom... ne... báncs...
Müller gyorsan leeresztette a kezét, és megveregette a bolond vállát.
- Nincs semmi baj, Nudli. Nem bántalak. Csak jojózz nyugodtan.
Nudli villámgyorsan felfogta, hogy nem kell veréstől tartania, elvigyorodott, és zsebre vágta a jojót. Aztán kinyújtotta Müller felé a tenyerét.     - Aggy... pénzt!
Müller sóhajtott, és egy csillogó frankot tett Nudli tenyerébe. - Nesze! Hol a síruhád?
A bolond felvihogott, jót. szívott az orrán, és visszarohant az udvarba. Mire feleszméltünk, már nem volt sehol.
Szótlanul tettük meg az utat a Havasi Kürtig. Valahogy nem akaródzott beszélgetni. Egy sLerencsétlén bolond látványa csodamód le tudja lombozni az embert.
Hátha még egy Vérfarkas és egy megölt kutya is nyomja a.lelkünket.                                       ,
A Spitzhorn lábánál korán esteledik. Kellemes szénaillat áradt felénk egy udvarból. Müller felvillantotta a zseblámpáját, amikor fekete felhőfoszlányok úsztak a hold felé.
Az ördögbe is - szitkozódott , a végén még kitöröm a iábam, pedig rövidesen megtelik a hold.
- Közeledik a Vérfarkas éjszakája - mondtam. Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét.
-  Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört...
Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös tányérja megszabadult a felhők fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyők felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le őket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belőle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiáltani tudjon.
Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között.
-  Eresszen! - nyögte, és megpróbálta megharapni az ujjam.
-  Erre...
-  Nyugi  -  mondtam,  és  megszorítottam a csuklóját. Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyőfák felé a fejét... És nehogy kiáltson, az istenért!
Előbb belém rúgott, csak aztán engedelmeskedett.
Elvettem a kezem a szája elől, és eleresztettem.
Müller felhördült,  és kimeredt a szeme a  rémülettől.
A ragyogó holdfényben, az ezüstszínű fenyők előtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított .ablakaira.
Müller lehajolt, felemelte a lámpáját a hóról.
- Maga is látja, amit én?
- Alighanem - dörmögtem.  - Gyerünk, nézzünk a szeme közé!
A riporter megtorpant, és megsimogatta az állat.
- Biztos, hogy oda kell néznünk?
-  Délelőtt még kinevetett, amikor kiejtettem a számon a Vérfarkas nevét!
-  A mindenségit, az délelőtt volt! Nem volt holdfény és... A Vérfarkas mintha megmozdult volna. Felágaskodott,
hogy jobban belásson az ablakokon.
Hagytam a fenébe Müllert. Bár stukkerom a bőröndömben volt, a szobában, reménykedtem, hogy szabad kézzel is elbánok vele.
49
A szétharapott torkú kutya mindenesetre óvatosságra intett.
Beosontam a fenyők, közé, és fától fáig lopózva hátulról közelítettem meg. A hó árulkodón csikorgott a talpam alatt, s a dermesztő hideg ellenére kivert a veríték. Bármennyire is meg akartam szabadulni tőle, egyre a megölt kutya képe tolakodott az emlékezetembe.
Megálltam egy vastag törzsű fenyőnél, és gondolkodni próbáltam. Egyáltalán nem biztos, hogy bölcsen teszem, ha azonnal rátámadok.
Zsebembe nyúltam, előhúztam a bicskámat. Hosszú, keskeny pengéje volt éppen elég hosszú ahhoz, hogy elvegyem a kedvét annak, aki Vérfarkast játszik a havas, dermedt éjszakában.
Amikor a penge kiugrott a házából, s megcsillant rajta egy kósza csillagfény, mintha egy időgép hátán visszarepültem volna a múltba. Éreztem, hogy a Bajkál mellett állok, néhány méterre az egymásra torlódott jégtábláktól, mellettem Gunga, a burját szuszog, és reménykedve les az erdő felé. Ekkor már jó két hete úton voltunk, hogy elkapjuk a megvadult medvét, amely több kárt okozott a környező falvak juhaiban, mint a kergekór. Ágak recsegtek a fejünk felett, bagoly huhogott, a távolból farkasüvöltést hozott a szél. Hallgattam a furcsa zajókkal teljes bajkáli éjszakát, de nem észleltem semmi különöset. Csak mintha a farkasok éneke hallott volna egyre közelebbről.
Gunga lekapta válláról a golyós puskát, és intett hogy készüljek én is. Hitetlenül csóváltam a fejem, de engedelmeskedtem. S alighanem ez az engedelmesség mentette meg az életem. Néhány perc múlva ugyanis úgy tört ránk az óriás, mint a tájfun. Ha nincs a fegyverem a kezem ügyében, most nem leshetném a Vérfarkast.
Ezzel aztán vissza is csúsztam a valóságba. Eltűnt a Bajkál csodálatos fenyőerdeje, a szibériai éjszaka itt maradtam a Spitzhorn tövében, a Havasi Kürt mellett, szemben a Vérfarkassal
50
Jobban mondva a háta mögött.
Előretartottam a késem, és óvatosan lépkedve kilestem a fák közül. A Vérfarkas néhány lépésnyire állt tőlem, s meredt tekintettel bámulta valakinek az ablakát.
Őszintén szólva akadt odabenn nem is egy látnivaló, melyek joggal kelthették fel a Vérfarkas érdeklődését.
A legelső mindjárt egy lány volt, és ha öltözékét lengének nevezem, akkor sem tudom érzékéltetni azt a keveset, ami volt rajta. Ideoda járkált a szobában láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy valaki beláthat az ablakán.
A Vérfarkas szusszantott egyet,  nyögött, és ha lehet, még jobban előrenyújtotta a nyakát. ' Magas, szőke, nyúlánk lány volt: esküdni mertem volna rá, hogy egészen világos, zöld vagy szürke szemekkel. Felemelt az asztalról egy cigarettát, egy öngyújtót, tüzet adott magának, és nyugodt, lassú méltósággal felénk fújta a füstöt. A Vérfarkas újra nyögött, és megvakarta a nyakát. A vakarással egy időben áporodott bűzfelhők csaptak felém, ékes bizonyítékaként, hogy a Vérfarkas nem kedveli a langyos, illatos fürdőt.
Kénytelen voltam megosztani a figyelmemet kettejük között eszembe sem jutott, hogy a szerencsétlen Müller micsoda kínokat állhat ki a sötétben.
A Vérfarkas felmordult, és egyik lábát felemelve megvakarta vele a másikat. A bűzfelhők tovább szaporodtak attól tartottam, hogy hamarosan tüsszögni kezdek.
A lány elnyomta a cigarettáját, eltűnt a sötétben, és amikor visszajött, én is kővé dermedtem, nemcsak a farkasember. A szőke lányon ugyanis nem volt egyetlen ruhadarab sem: még azok a kis vackok is eltűntek róla, amelyeket a modern fehérneműipar szédületes összegekért sóz áldozatai nyakába. Bár szüleim annak idején mélyen a lelkembe vésték, hogy illetlen és neveletlen dolog más ablakán belesni, nem tudtam ellenállni a csábításnak. A ragyogó szőkeség ezalatt néhány intim ruhadarabbal tért vissza a sötétségből, s a zsebkendőnyi fehérneműdarabokat sorban a bőréhez próbálta. Nem
51

húzta magára őket, csak magához érintette, hogy megvizsgálja a színharmóniát.
Nem messzire tőlem mintha csikorogni kezdett volna a hó egy vigyázatlanul közeledő talp alatt. Aztán ág reccsent határozottan, erőszakosan.
A farkasember hátának tartottam a bicskám, és vártam, hogy megmoccanjon. Őt azonban annyira lekötötte a fehérneműt válogató lány látványa, hogy esze ágában sem volt mocorogni.
Éppen egy világoskék bugyira került a sor, amikor valaki tompa puffanással nekiment egy fának.
- A kurva anyád! - mondta egy fájdalomittas hang, és további reccsenések jelezték, hogy Müller beesett az alacsonyan nőtt fenyőbokrok közé.
A farkasember felriadt, ugrott egyet, és megfordította a fejét.
Én ekkor már repültem át a távolságon, amely elválasztott tőle. Késemet előrenyújtottam, s amikor ruganyosán lehuppantam előtte a hóban, elkaptam a nyakát. Gáncsot vetettem neki úgy dőlt el, mint a krumpliszsák.
Már a mellén térdeltem, amikor felfogtam, hogy a kegyetlen Vérfarkas még csak nem is védekezik. Hacsak a bűzfelhőket nem vesszük annak, amiket ki tudja honnan eregetett felém. A szag körülölelt, és arra csábított, hogy ugorjak le róla és fussak, amerre látok.
Igyekeztem visszafojtani a lélegzetem, miközben a gégéjére tettem a kezem. A holdfény néhány pillanatra kibukkant egy bárányfelhő mögül, ragyogó fénnyel öntve el a környéket.
Az alattam békésen elheverő farkasembernek nem volt farkasfeje, de még csak farkaskörmei sem. Igaz, hogy a kezére húzott, több helyen is lyukas bündás kesztyűt akár farkasmancsnak is nézhette volna valaki, aki feszült idegállapotban megfelelő távolságból pillantja meg. Talán még a feje is hasonlított egy gyászba borult, bánatos farkas fejéhez. Néztem néhány pillanatig a farkasember szomorú, ijedt
képét, nyálazó száját, fekete, szuvas fogait, aztán lemásztam róla, elvettem nyakától a bicskám, és becsattantottam a pengéjét.
Müller ebben a szempillantásban kászálódott ki a fenyők közül, tenyerét a homlokára szorítva.
-  Mi van, Lawrence? Elkapta?
A farkasember nyihogott, és feltápászkodott a hóról. Megpillantotta Müllert, vigyorgott, és feléje nyújtotta a tenyerét.
- Aggy... pénzt!
Nudli volt, a falu bolondja.
8
Mivel szemből fújt a szél, Nudlit hagytuk hátra, nehogy egészen a faluig szagolnunk kelljen az illatát". A bolond békésen caplatott a hóban csak néhanéha torpant meg, hogy jojózzon egyet.
-  A rejtély ezzel megoldódott - morogta Müller a homlokát tapogatva. - A fene se gondolta, hogy ennyire lelógjon egy fenyőág..'. Eszerint mégsem annyira bolond az az aszszony. Tényleg látta a fekete párducot és a farkasembert is. Minden világos. A rejtély megoldódott!
-  Gondolja?
Megtorpant, és az arcomba bámult. Tehette, mert Nudli békésen jojózott a csillagfényben.
-  Mit akar ezzel mondani?
-  Ki ölte meg a kutyát? Nudli? Vállat vont, és belerúgott a hóba.
-  Amilyen bolond, még az sem lehetetlen. Rájött a dili, és elharapta a kutya torkát.
Ha lett volna kedvem, nevetnem kellett volna. Hiszen a szerencsétlen bolondnak hiányzott elöl szinte valamennyi foga. Ilyen fogsorral még a tejeskávét is nehéz elharapni. nem egy óriási kutya torkát.
.52
- Különben is - bizonytalankodott Müller, és a jojózó bolond felé fordult. - Nem mindegy? Lehet, hogy útjában volt valakinek... Maradjon örökre titok. Frau Zöllner apja majd szerez egy másik kutyát, ha akar. Az ördög vigyen el, Nudli, mikor mosakodtál utoljára?
A kocsma ajtajához érve Nudli megtorpant, és várakozóan vigyorgott ránk. Müller sóhajtva előszedett egy frankot, és a bolond tenyerébe nyomta.
- Nesze! De mára elég legyen!
A bolond elégedetten félnyihogott.
Müllert megindíthatta a mosolya, mert megveregette a vállát.
- Akarsz egy sört, Nudli?
A bolond vigyorgott, nyáladzott, aztán sebesen megrázta a fejét. Két hatalmas ugrással beleveszett az éjszakába.
A Wilhelm Teliben vágni lehetett volna a füstöt. Még a szemünket törölgettük, amikor harsány kiáltozás csapott felénk.
Csak ide, ide, uraim! Josef! Sört az uraknak!
Siegmüllerék törzsasztala a sarokban állt egy acsarkodó vadkanfej alatt. A vadállat felénk bökött az agyarával, mintha tiltakozna jelenlétünk ellen. A fehér kötényes pincér kirakta a söröket az asztal közepére, s az alátétre vastag,, fekete ceruzájával strigulákat húzott sorban egymás mellé.
Siegmüller felállt, és felénk nyújtotta a kezét. Csak úgy ragyogott pirospozsgás képe.
- Jöjjenek csak, uraim, jöjjenek!
A törzsasztal minden helye foglalt volt néhány fiatalabb . legény a többiek háta mögé húzott székeken kucorgott. Siegmüller mellett az a szürke szemű, sebhelyes arcú, megtermett férfi ült, akivel már találkoztam Frau Zöllner apjának portáján.
Siegmüller az ismeró'sök bizalmasságával nyújtott kezet. Megveregette a vállam, és odahúzott az asztal mellé.
Uraim, eljött hozzánk mai esténk fénypontja, Herr...
54
- Lawrence - segítettem ki.
- Igenigen. Herr Lawrence és Herr...
- Müller - mondta Müller.
Bemutatkozásunk alatt a szürke szemű férfi még hátrébb hessentette a legényeket, és úgy húzogatta a székeket, hogy mindketten az asztalfőn helyezkedhessünk el.
- Herr Lawrence bejárta a világot - mondta Siegmüller. Járt Thaiföldön, Nepálban és talán még a pokolban is. Igaz, Mr. Lawrence?
Hát...
-  Na látják? Érre inni kell, uraim! Egy húzásra eresztettük le a korsót.
A másodikat Müller egészségére ittuk, akit Siegmüller német újságkirályként vezetett elő.
A harmadik korsónál a beszélgetés visszakanyarodott oda, ahol érkezésünkkor megszakadt.
A halott kutyához.
Egy alacsony, kopaszodó, bajuszos férfi - Renfer, a tanító - az asztalhoz koppantottá a korsaját.
- Ezek a tanulatlan, műveletlen emberek, Herr Lawrence, azt suttogják, hogy ismét feltámadt a farkasember, és ő ölte meg Gusztit. Olvassa a fejükre műveletlenségüket!
Viccnek szánta, amit mondott, és hallgatói is annak vették. Mégis volt valami a hangjában, ami óvatosságra intett.
- Farkasember? »- Úgy tettem, mintha még soha nem hallottam volna róla.
- Maga még nem hallott a mi farkasemberünkről? - csodálkozott Siegmüller. - Egyáltalán nem hallott?
- Őszintén szólva...
- Akkor el kell mesélnie, Herr Renfer! Kérem, tanító úr!
- No de Hansi, maga is tudja jól, hogy ostobaság!
- Azért csak mesélje el!
A legények közelebb húzták a székeiket Joseph újabb korsókat rakott az asztalra. Renfer tanító megvárta, amíg elcsendesül az asztal, aztán belekortyolt a sörébe, és beszélni kezdett.
-  Fiatal ember voltam, amikor idekerültem. Zürichben
55
végeztem a tanítóképzőt, s egyik tanárom, Herr Sutter, belém oltotta a régi dolgok szeretetét. Amikor idejöttem, akkor tudtam csak meg, hogy elődöm, Gasser tanító, nem természetes halállal múlt ki a világból.
- így igaz. Az apám is mesélt róla! - bólintott egy erdészruhás férfi,
-  Ha tudtam volna, mi történt, talán nem is jövök ide. Csakhogy a maga apjának, Imfeld, és a többi gazdának volí annyi esze, hogy előre nem kongatták meg a vészharangot.
Hallgattak és bólogattak: a tanító enyhe szemrehányással a tekintetében, a többiek pedig elégedetten adózva vele a ravasz elődöknek.
-  Amikor idejöttem, akkor tudtam csak meg, hogy Gassert megölte valaki. Éjszaka, az iskola udvarán. Vérbe fagyva találtak rá másnap reggel. És a feleségét is megölték. Méghozzá a padláson. Csak a gyerekük maradt életben akkoriban olyan háromnégy éves forma kisfiú. Ott ült az apja holtteste mellett, és a levegőbe bámult. Örökre megbomlott valami benne. Később... amikor már berendezkedtem, többször is megpróbáltam megtudni valamit arról az éjszakáról. Csakhát mit tud elmondani egy akkora gyerek, főleg ha még bele is bolondult az ijedtségbe?
-  És az asszony? - tudakolta Müller.
- A padláson találtak rá. Nyomoztak eleget, de nem tudtak magyarázatot találni a dologra. Gasser tanító itt született, és a felesége is idevalósi lány volt. Úgy éltek, hogy nem sokszor csordult villa az asztalukon. A gyerek meg egészséges, szép kisfiú volt. Egyszerűen elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan, mit keresett az asszony éjszaka a szénapadláson.
- És a tanító az udvaron? Ráadásul a gyerekkel?
- A rendőrök úgy gondolták, Gasser tanító nyilván észrevette, hogy nincs a házban a felesége, magára kapott egy kabátot, és kiment az udvarra megkeresni. Azt beszélték, hogy az asszony... furcsa teremtés volt.
- Amennyiben? - kérdezte előrehajolva Müller.
-  Holdkóros volt, vagy micsoda. Éjjel, legfőképpen tele
holdkor nem bírt magával. Rájött valami, és elkezdett kóborolni.
-  Úgy érti, hogy felment a háztetőre, mint a holdkórosok?
- Hát, oda aligha. Csak mászkált. Becsukott szemmel. Kiment az udvarra és talán még a legelőre is. Ment, és nem tudott magáról. Egyszer bele is esett valami kútba. Ha Gasser tanító nem megy utána és nem húzza ki, belefulladt volna.
Müller megtörölte a homlokát.                                       ,
- És akkor... amikor... izé...
- Éppei) telehold volt, mint néhány nap múlva - mondta Renfer tanító. - Éppen telehold.
Elhallgattunk, és a sörünkbe bámultunk.
- És... mi köze mindehhez a farkasembernek? - kérdezte Müller.
Renfer felhúzta a vállát.
- Az emberek mindenfélét beszélnek. Én nem is hinnék nekik, ha nem találtam volna meg Gasser tanító papírjait a padláson.
-  Azon a padláson?
-  Szerencsére nem. Ahol az a szerencsétlen asszony meghalt, az a szénapadlás. A régi, iskolai íratok, matrikulák között találtam egykét irományára. Hm. Gasser valami tudományos dolgozatnak szánhatta őket. A piszkozat ilyesfélére utal. Alig hiszem azonban, hogy bárhova is elküldte volna.
- Hogyan ölték meg az asszonyt? - kérdeztem, mielőtt még messzebbre kalandoztunk volna.
- Elvágták a torkát... Legalábbis a jelentés ezt állapította meg.
Ismét feszült, kellemetlen csend ereszkedett közénk. A szürke szemű, magas férfi az asztalra könyökölt, és félhangosan morogta maga elé.
-  Lehet, hogy elharapták?
- Azt a rendőrség megállapította volna - mondta a tanító.
-  Hátha nem figyeltek fel rá? Hiszen józan ésszel fel sem tételezhették...
- És a férfit?
Gasser tanítót? Neki is úgy vágták el a nyakát.
56
57
-  Megtalálták a kést?
-  Tudomásom szerint nem. És a tettest sem. Volt mindenféle vizsgálat, Zürichből jöttek detektívek, de nem jutottak eredményre.
-  És a kisfiú?
-  Próbálkoztak vele is. Megzavarodott azon az éjszakán. Egyszer még én is megpróbáltam... - és zavartan elhallgatott.
- Mit próbált meg?
-  Szóra bírni. De ő csak vigyorgott. És, a fene vigye el, az ember nem szívesen beszél róla...!
Éreztem, hogy elhallgat valamit. Töprengtem egy pillanatig, hogy érdemese tovább erőlködnöm. Valami azt súgta, hogy érdemes.
-  Szóval csak vigyorgott...
Nagyot fújt, aztán hatalmasat húzott a söréből. Rám nézett, és letörölte a szájáról a habot.
Hát... az az igazság, hogy olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad. Szégyellem is érte magam. Fiatal és tudásszomjas voltam még, na! Szóval... ödaültettem a fiúcskát a térdemre, és eléje tettem egy üres papírt. Aztán... lerajzoltam az iskola udvarát, a kertet és az apját meg... őt... amint az apja kézen fogva vezeti a kertén át a szénapajta felé. Felrajzoltam az égre egy óriási holdat. Teleholdat. Aztán vártam... hogy a fene ette volna meg a kísérletező kedvemet! '  - Mi történt tovább, Herr Renfer?
-  A gyerek ült az ölemben, aztán... egyszerre csak remegni kezdett. Remegett, mint a nyárfalevél, és elbújt a hónom alatt. Csak úgy patakzott a könny a szeméből. Ekkor elszégyelltem magam, hogy az isten akárhová tegyen! Micsoda szemét alak vagyok, hogy egy ennyi mindenen keresztülment kisgyerekkel kísérletezek. Éppen el akartam dobni azt a nyomorult ceruzát, amikor a gyerek érte nyúlt, és kivette a kezemből.
Olyan csend volt az asztal körül, hogy a légy zümmögese is sértette volna a fülünket.
-  Akkor... a gyerek, az a félig néma és hülye gyerek a pa
58
pír fölé görbedt, és odarajzolt valamit. Az apja alakja mellé a levegőbe.                     '
- Uramisten, segíts! - fohászkodott valaki az asztalvégen.
-  Először csak bámultam, és nem tudtam kivenni, hogy mi akar lenni. Ne feledjék, egy négy év körüli hülye gyerek rajzolta. Aztán rájöttem^ mit jelent a rajz. Mi van ott az apja mellett.
-  Micsoda? - bukott ki valakiből a szó. Renfer tanító lecsapta az öklét az asztalra.
-  Egy farkas. Egy ugró farkas. Amint ráveti magát Gasser tanítóra.
Némán kortyoltuk a sörünket. Müller a korsó fölött rám lesett és hunyorított.
-  Mintha valami papírokat emlegetett volna - emlékeztettem Renfert.
-  Ja, igen. Az úgy volt, hogy Gasser felhordta az iskola papírjait a padlásra. Voltak ott régi matrikulák, anyakönyvek,  hivatalos  iratok,  halotti jegyzőkönyvek.  És,  amint mondtam, a saját feljegyzései. Mindent áttanulmányoztam, és mondhatom, életemben nem volt még a kezemben izgalmasabb olvasmány. Gasser tanító ugyanis a Vérfarkas vagy farkasember legendájával foglalkozott.
- Ez, látja, érdekes - mondta bátorítóan Müller. - Épkézláb kis könyvet lehetne írni róla. A folklór- és hiedelemkutatók bizonyára örülnének neki.
-  Alighanem ez lehetett Gasser szándéka is. Bár... némi változást látok a fiatalabb és az idősebb Gasser dolgai között.
-  Hogyhogy különbséget?
-  Ifjú korában, vagy mondjuk úgy, hogy fiatal tanító korában valóban úgy írt a farkasemberről, mint folklórjelenségről. Később azonban... érezhetően megváltozott a véleménye.
- Ezt hogy érti?
-  Alighanem hinni kezdett benne. A legutolsó feljegyzéseiben már valóságos a Vérfarkas. És... alighanem azt is tudta, ki az.
-  Hogyhogy ki az?
-  Az volt a véleménye, hogy... a faluban lakik a farkasember.
-  Bolondság - legyintett Müller, és felnevetett. Nem nevetett vele senki.
Egy horgas orrú fickó felemelte söröskorsóját, majd mint aki meggondolta a dolgot, letette.
-  Erről én is tudok. Méghozzá Irmschertől, akivel együtt katonáskodtam. A nagyapja idevalósi volt, és állítólag azért menekült el, mert akkoriban... az egész falu rettegett a farkasembertől.
Kapkodtam a fejem: nem egészen értettem a dolgot. Végül is sikerült összeraknom az összevissza röpködő mondatokat. Úgy látszott, hogy a faluban már évszázadok óta él a farkasember legendája. Hogy itt rejtőzik közöttük egy család, amelyben apáról fiúra öröklődik a rejtett képesség, hogy holdtöltekor farkassá változzék és megölje ellenségeit. Vagy azt, aki egyszerűen csak az útjába akad.
-  Tudják, hogy melyik család az? - kérdezte mosolyogva Müller.
-  Ha tudnánk, egyszerű volna az egész. A farkasembert ugyanúgy el lehet pusztítani, mint bármelyikünket.  Nem kell hozzá kereszt meg fokhagyma, mint ahhoz az izéhez... no... hogy is hívják?                    '
-  Drakulához - segítettem ki.
-  Na, hát ahhoz. A farkasember éppen olyan, mint mi. Napközben teszi a dolgát, éjszaka meg alszik. Hanem amikor közeledni érzi a holdtöltét, egyszerűen nem fér a bőrébe. Érzi, hogy fáj és viszket minden porcikája... aztán üvölteni támad kedve. Amikor pedig feljön a telehold, egyszerre csak látja ám, hogy karmai nőnek a feje farkasfejjé változik szőr borítja be egész testét. Úgy ám 
Maga honnan tudja ilyen jól? - kérdezte gyanakodva
60
Síegmüller,       A fenébe is!  Éppen  úgy beszél,  mintha... A fenébe is!
-  Moziban láttam - mondta büszkén a horgas orrú. ' Amikor Zürichben voltunk. A moziban játszottak egy filmet. Abban volt ez az eset, amit elmeséltem. Na, a fickó farkassá változott, kiment a mezőre, és üvölteni kezdett. Feltartotta a fejét a holdra, és úgy üvöltött, hogyha velem van a puskám, beledurrantok a vászonba. Szerencsére elvették a ruhatárban.
Mivel túl messzire kalandoztunk Gasser tanító esetétől, megpróbáltam visszaterelni a beszélgetést a régi mederbe.
-  És Gasser tanító? Renfer felrántotta a vállát.
-  Hát... nem tudom, mire gondol, Herr Lawrence. Ami a papírjait illeti, kezdetben, mint mondtarrTis, inkább tudományos  színezetűek.   Leírta,  honnan  ered  a  Vérfarkas...
-  Honnan? - tudakolta az erdészruhás.
-  Nagyon régi dolog ez - mondta Renfer.     Valószínűleg még a kelta időkből való. Gassert érdekelte a legenda terjedése. Nem tudom, milyen papírok alapján, de feldolgozta a falu történetét jó pár száz évre visszamenőleg. És azt állította... majd minden emberöltőben előfordult, hogy megjelent a Vérfarkas, és meggyilkolt valakit. Azután sokáig nem történt semmi, húszharminc év szünet következett, amíg a farkasember ismét ölt. Ez pedig, legalábbis Gasser szerint, csak úgy képzelhető el, ha van egy család, amelyben öröklődik az átváltozás képessége.
Az egyik legény alatt megbillent a szék majd az asztal alá esett rémületében. Szeplős, borzas hajú fiú volt, alig túl a gyermekkoron.
-  Tanító úr... akkor Gasser tanító urat is...
Nem merte befejezni, csak nézett mereven a gondolataiba merült Renferre.                       '
-  Mi? Hogy? Ja... hogy mi történt Gasserrel? Nem tudom. A nyomozók sem tudták. Csakhogy azok nem látták a papírjait, vagy ha látták is, nem fordítottak rájuk kellő figyelmet.                                    :
61
- Tehát Gasser tudta?
Müller tette fel a kérdést, pedig akár a legény, akár én is feltehettük volna.
Renfer komolyan bólintottt.
- Úgy néz ki a dolog. Gasser tanító rájött, hogy kicsoda a farkasember. Pontosabban, hogy melyik családban öröklődik ez az átkos képesség. Azok meg alighanem megsejtették a dolgot. Az a szerencsétlen Gasser talán el is mondta nekik... S akkor jött egy holdfényes éjszaka... teleholdkor. Az a bizonyos valaki farkasemberré változott, és... bosszút állt Gasseren. Eltette láb alól, nehogy felfedje a nagy titkot. Mert hiszen ha valami igazságmagva lehet a legendának, a farkasemberré válás nem kiváltság, hanem átok. Aki birtokában van ennek a szörnyű képességnek, alighanem mindent megtesz, hogy elrejtse mások elől a szégyenét.
- Hm. Még gyilkolni is képes érte?
- Ha farkassá változott, miért ne? A farkas másképpen gondolkodik, mint az ember.
Az előbbi szeplős legény ismét csak megrecsegtette a székét.
- Tanító úr?
- Mondjad, Oskar fiam.
-  Izé... tegyük fel, hogy az a család akkor itt lakott a faluban. Már aki megölte Gasser tanító urat. És... a rendőrség nem fogott el senkit. Akkor az is lehet, hogy az a család, még mindig itt lakik?
- Lehet - mondta Renfer. - Miért ne lehetne?
- Az is lehet... hogy az az illető még él, vagy ha meghalt, akkor... mondjuk a fia...?
- Az is lehet.
- Úristen! - nyögte a legény, és keresztet vetett. - Én nem merek kimenni pisálni, pedig nagyon kell.
Ettől aztán valamelyest felengedett a hangulat. Siegmüller elröhintétte magát, és néhányan vele nevettek.
Én is mosolyogtam, de nem ment ki a fejemből valami. Ki az ördög ölte meg azt a szerencsétlen kutyát? És főleg hogyan?
62
A szeplős legény kelletlenül felkászálódott, és a kijárat felé indult. Többen tréfásan utánakiáltottak, hogy vigyázzon magára, és kiáltson, ha a fütyülőjének esne a farkasember.   •
Müller a. poharába bámult, én pedig az ajtóra, amely azonnal kinyílott, ahogy a legény a kilincsre tette a kezét.
A Spitzhorn fölött mint óriási lámpás ragyogott a hold.
Az asztalnál maradt legények összehajoltak és sugdolóztak. Nagyot kortyoltam a sörömből, és Renferhez fordultam.
- Vannak Gasser tanítónak rokonai vagy hozzátartozói?
- Tudtommal nincsenek. Azért is maradt rám a hagyatéka még a ruhái is. A rendőrség lefoglalta, de aztán viszszaadta őket.
- És a gyerek?
- Egy darabig házról házra járt. Be akartuk adni valamilyen otthonba, de jött a háború. Hol ez fogadta be, hol az. Nem volt sok gond vele. Őrizte a teheneket, birkákat, mikor hogy...
-  És... hülye maradt?
- Az hát. Nem látta? Hiszen maga is találkozott vele! Villámcsapásként hasított belém a felismerés.
-  Ezek szerint Gasser tanító fia... a bolond gyerek nem más, mint...
- Persze hogy ő - bólintott Renfer, és az előttünk lobogó gyertya lángjánál szivarra gyújtott. - Nudli, a falu bolondja.
Müller eltátotta a száját: lefityegő szőke bajusza alatt remegett az ajka.
-  Mit beszél?
-  Maguk nem tudták? - kérdezte Siegmüller. - Persze Nudli nem szokott bemutatkozni. Most éppen...
Ebbe.n a szempillantásban úgy vágódott ki a kijárati ajtó,1mintha terrorista támadás ért volna bennünket. A berobbanó holdfény a szeplős legény sápadt arcára esett, s a kezére, amelyet könyörgőn nyújtott felénk. Szája remegett, akár
csak a teste. Csak nehezen tudta kipréselni a szavakat vacogó fogai közül.
Tanító úr... jaj, Renfer tanító úr... Siegmüller úr...!
A rendőr elsápadt és felállt. Lassan, mintha nem hinne a szemének.
- Mi van, fiam? Oskar... rosszul vagy?
- Jaj... sört... sört...!
Egyik társa odaugrott hozzá, és megitatta. A fiatalember mohón kortyolta az italt, de felkavarodott a gyomra, és öklendezni kezdett.
'' Jaj... ott... kinn...
Siegmüller felugrott, elkapta a legény zakóját a nyakánál, és maga felé rántotta.
- Térj magadhoz, Oskar! Oskar!
Rázta, majd egy jókora pofont is leakasztott neki.
Oskar kinyitotta a szemét. Ekkor már ott álltam én is mellette, és jól láttam, hogyan csillog benne az iszonyat.
Ott... kinn... kimentem, hogy elvégezzem a dolgom, és... jaj, istenem!
- Mi történt, Oskar? - ordította Siegmüller türelmetlenül. - Nem találtad a fütyülődet?
Odakinn... Jaj, Herr Siegmüller, a kerítés mellett... ott...
- Mi van ott, a fene vigyen el, te tökkelütött!?
-  Egy halott ember... fekszik a kerítés mellett, Siegmüller úr... És... megölte a farkasember. Elharapta a...  torkát!
10
Nem emlékszem pontosan, hogyan jutottam ki a levegőre. Alighanem Siegmüller nyomában csörtettem ki az ajtón: arra emlékszem csak, hogy Müller ott rohant mögöttem, és egyfolytában káromkodott.
- Hát ha ezek normálisak, megeszem a kesztyűmet! Vagy én vagyok sült bolond!
64
Az elsők között értem ahhoz a fekete csomaghoz, amely valóban ott hevert a Wilhelm Teli kerítése mellett. A ragyogó holdfényben lehangoló látványt nyújtottak a tenyérnyi sárga foltok, amelyeket a kocsmából kijáró vendégek varázsoltak" a hóba.
Nem törődve a gyanús nyomokkal, letérdeltem a csomag mellé. Minden kétséget kizáróan egy ember volt. S ahogy a testéből kiáramló bűzfelhők megütötték az orrom, már azt is tudtam, kicsoda.
Az oldalán feküdt, kezét az arca alá téve, mintha csak egykét percre dőlt volna le aludni. Valaki viharlámpát lóbált a fejem felett, amíg el nem oltattam vele.
Körülnéztem. Legalább harmincan toporogtak körülöttem. Olyan simára taposták a havat, mint a korcsolyapálya.
Siegmüller mellém térdelt, és aggodalmasan nézett a hullára.
- Úristen! Kicsoda?
Megfogtam a halott kezét, és magam felé húztam. Engedelmesen a hátára fordult. Rámeredt a holdra, és vicsorgatott a fogával, mintha őt okolná szörnyű haláláért.
Siegmüller hátratántorodott, és a karomba markolt.
Nudli?.
- Nem látja? De hát ki...?
- Nézzen a nyakára!
Siegmüller odanézett, és akkorát rándult a teste, mintha áram rázta volna meg.
- Uramjézus! Ez nem lehet igaz! Elvágták a torkát!
- Inkább elharapták - mondta mögöttünk halkan Müller. - Mindjárt hányok!
- Legalább menjen egy kicsft messzebbre! - parancsoltam rá óvatosan, aztán körülnéztem, mit tehetek.
Rövidesen rájöttem, hogy semmit. Úgy letaposták a havat, hogy táncolni lehetett volna rajta. Elsétáltam vagy húsz méterre, de ott sem volt kevesebb a lábnyom. Mintha a falu aprajanagyja erre járkált volna egész álló nap!
- Mit csináljunk? - nyögte Siegmüller.
65
. Visszafordítottam a halottat abba a helyzetbe, ahogy rátaláltunk.
- Értesíteni kell a hatóságokat.
- A hatóság én vagyok.
- Gyilkosság esetében is?
- Hát... nem is tudom. Erre még nem volt példa.
- Én a maga helyében, Herr Siegmüller, felhívnám a feletteseimet. Ez már nem egy kutya, még ha bolond volt is.
- Na ja - mondta Siegmüller. - Naná, hogy hívom őket! Megfordult és elcsörtetett.
A szürke szemű, forradásos képű férfi odajött hozzám: újra a vállán fityegett a vadászpuskája. Renfer szomorúan lógatta a fejét, ahogy a halott Nudlit bámulta.
A szürke szemű rám nézett, és a puskája agyára ütött.
- Nem kéne megpróbálnunk elkapni?
- A tettesre gondol?
- Egészen konkrétan a Vérfarkasra gondolok! Maga nem?
- Nem tudom - mondtam őszintén. - Valaki kétségkívül megölte a szerencsétlen flótást. Méghozzá itt, a kerítés mellett. Nézze a vért...
Körülnézett és bólintott.
- Azt mondom, hogy hajtóvadászatot kéne indítanunk.
- Most? Éjszaka?
- Hátha a Vérfarkas is éjszaka kóborol!
Renfer rám nézett, keményen, várakozóan. Alig észrevehetően bólintottam, mire a szürke szeműhöz lépett, és a vállára tette a kezét.
- Ma éjszaka nem lehet, Kürt. Előbb meg kell várni, mit mond a rendőrség. Eredj haza, és nézz körül otthon! Hé, ti is valamennyien! Jó lenne, ha nem lődöznétek egymásba...
Néhány perc múlva üres volt a környék, csak néhány serdületlen gyerek leselkedett a fák mögül. Müller töprengve nézett rám.
- Mit csináljunk, Lawrence? Legokosabb lenne elhúzni a csíkot. Kijönnek a fickók Zürichből, és bennünket is belekevernek.
- így is bele fognak.
- Vigye el a fene, attól tartok én is!
Siegmüller visszacsörtetett, nagyokat fújtatva. Eddig észre sem vettük a metsző hideget, most azonban megcsapott a Spitzhorn dermesztő lehelete.
- Reggel kijönnek. Azt mondják, addig állítsak valakit a hulla mellé. Ki a fenét állítsak? Itt szobrózhatok reggelig ebben a marha hidegben! Hej, Nudli, Nudli, a francba kellett kiszúrnod velem! Hé, gyertek csak ide, kölykök!
Kéthárom perc múlva az izgalmukban csivitelő suhancok átvették Nudli őrizetét, mi pedig benn ültünk a jó meleg kocsmában.
- Mit szólsz hozzá, Joseph? - kérdezte Siegmüller, mikor a csapos kirakta az újabb söröket az asztalra.
- A fene essen belé! - énekelte Joseph izgalmában svájci németséggel, hogy csak minden harmadik szavát értettem. Ha nekem megöli a vendégeimet, bezárhatom a boltot!
- Nudli nem is volt a vendéged. "- Hátha csak ő az első.
Letörölte az asztalt, és visszament a pult mögé. Nem aratott nagy sikert a megjegyzésével.
11
Éppen egy óriási sziklatömb mögül bukkantam ki, amikor szembejött velem a Vérfarkas. A hold hatalmas tányérja a farkas feje felett ragyogott: jól megfigyelhettem gonosz, sárga tekintetétj csillogó fogait. Karmait felém nyújtva felüvöltött.
Zsebemhez kaptam a pisztolyomért: nem találtam. Hónom alá nyúltam, mert eszembe jutott, hogy mielőtt elindultam volna, ellenőriztem a 38ast, és szokott helyére tettem.
Felordítottam meglepetésemben: csak az üres tokot markolta a kezem.
A farkas üvöltött és közeledett. Megpróbáltam elmene
67
külni: nem akart engedelmeskedni a lábam. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy feléje üssek, de a farkas úgy eltűnt, mintha nem is lett volna az orrom előtt.
Mire feleszméltem, sűrű, áthatolhatatlan ködfelhő eresz^ kedett a hegyre. Az orrom hegyéig sem láttam: nem láttam az ösvényt, ahonnan jöttem, s a szakadékot sem, amelyre vigyáznom kellett, hogy bele ne zuhanjak.
Megfordultam, s immár az ösvényt sem láttam. Kinyújtottam a karom, hogy elhessentsem magam elől a ködöt, amikor éreztem, hogy szőrös, bundás pofát markol a kezem.
A köd félrelebbent, s arcom előtt láttam a Vérfarkas kitátott torkát.
Nem tudom, mi minden történt volna még velem, ha nem verem be a könyököm az éjjeliszekrénybe. Hála istennek, bevertem. A köd és az éjszakai rémálom eltűnt, átadva helyét a reggeli fénynek.
És a telefonnak, amely ki tudja, mióta csengett kitartóan afülem mellett.
Felvettem a porta jelentkezett. Rövid suttogás után egy érces férfihang szólt a kagylóba.              - ' .
- Herr Lawrence? Ja.
- Waldvogel felügyelő vagyok Zürichből.  Beszélhetnék önnel?
Gyorsan összeszedtem magam. Megállapodtunk, hogy húsz perc múlva találkozunk a reggelizőteremben.
12
Magas, lenyalt hajú, szemüveges, merev férfi volt Waldvogel felügyelő. Nem mondhatnám, hogy szimpatikusnak találtam. Mindenesetre megeresztettem egy bágyadt mosolyt, ahogy megpillantottam az asztalomnál.
Felállt, meghajolt és kezet nyújtott.
- Waldvogel. Kérem, Herr Lawrence, engedje meg, hogy
68
átadjam Hiltbrand főfelügyelő szívélyes üdvözletét. Nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy mindenben támaszkodjam önre, és kérjem ki a tanácsát. Nagyon sokra tartja önt, Herr Lawrence.
Közömbös volt a hangja semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Abban azonban biztos voltam, hogy csak akkor kéri a tanácsaimat, ha jónak látja. Olyan embernek nézett ki, aki a saját feje után megy.
Éppen megrendeltem a kétszemélyes reggelit, amikor megérkezett Müller. Elmosolyodott, és szívélyesen széttárta a karját.
- Ez aztán a meglepetés! Waldvogel felügyelő! Waldvogel felpillantott. Először tükröződött valami érzelemféle az arcán.
S ez az érzelem nem az öröm volt. Savanyúan felállt és meghajolt.
- Grüss Gott, Herr Müller! Nem is "tudtam...
- Méghozzá egy asztalnál, felügyelő!
Letelepedett mellénk, és mosolygott, mint egy fogpasztareklám.
-   Hogy van, Herr Waldvogel?
A felügyelő eleresztette a füle mellett a kérdést.
- Herr Müller és én... kitűnően ismerjük egymást - mondta végül felém fordulva. - Herr Müller régóta igyekszik borsot törni az orrunk alá. Többnyire sikerrel.
- Túloz, felügyelő - mosolygott Müller.
- Egyáltalán nem. Ellenkezőleg. Mindig is sokra becsültem Herr Müllert. Ha rákerül a sor, külön cellát biztosítok neki...
Nem tudtam, viccele, vagy komolyan beszél. Waldvogel feltört egy tojást, és aggodalmasan vizsgálgatni kezdte a sárgáját.
- Hajnalban indultam Zürichből. Még reggelizni sem volt időm.
- Most bepótolhatja - nevetett Müller.
Be is pótolom. Herr Lawrence... volna szíves közben néhány szóval elmondani, mi az ördög történt itt maguknál?
69
- Siegmüller még nem dicsekedett el vele? Megsózta a tojását, és kanalazni kezdte.
- Dehogynem. Éppen ez a baj. Amit mondott... A végén még hinni kezdek a maguk farkasemberében.
- Én már hiszek - mondta Müller, és elvette tó'le a sótartót. - Soha nem hittem volna, hogy megdől a materializmusom.
Először a kutya esetét meséltem el. Olyan részletesen, ahogy csak tudtam. Kicsit zavart, hogy többet törődött a tojásokkal, mint velem, de később kiderült, nagyon is jól hallott mindent, amit kellett.
- Hm. Azt mondják, a kutyát mindenki ismerte a faíuban. Akkor nem is lehetett nehéz elpsalni.
- Hát, ha a Vérfarkas is ismerte, akkor valóban nem. Csak egy baj van.
- Éspedig?
Ha valóban farkasról vagy bármiről legyen is szó... a kutyának védekeznie kellett volna. Márpedig nem védekezett. Megvizsgáltatta a tetemet?
Ismét elvett egy tojást, és bólintott.
- Itt van velem Dörfliger doktor.   Hamarosan idejön. Remélem, nincs ellene kifogásuk.
Amikor elfogyott az összes tojás, elégedetten megtörölte a száját, és hátradőlt.
- így már egészen más. Mintha újjászülettem volna. Sajnálom szegény doktort. Na és a bolond?
- Kisgyermek korától itt élt a faluban.
- Valóban Gasser tanító fia volt?
- Maga aztán nem vesztegette az idejét! - mondtam elismeréssel.
- Csak' elbeszélgettem Siegmüllerrel, hogy jobban teljék az idő. Maga szerint mi a nyavalya történt itt, Herr Lawrence?
- őszintén szólva nem tudom. Gyilkosságnak látszik, az kétségtelen. De ki és miért?
Gúnyosan nézett rám teáscsészéje felett.
70
- Ön nem hisz a Vérfarkasban? Pedig úgy tudom, önöknél is él ez a hiedelem.
- Angliára gondol?
- Magyarországra. Ha jól hallottam, ön onnan származik.
- Valóban. Bár a Vérfarkas inkább csak Erdélyben ismert. Ön talán hisz benne?
Összecsavarta az asztalkendőjét, és ledobta a térítőre. - Én mint öreg bűnügyi róka, már megengedhetem magamnak, hogy mindenféle ostobaságban higgyek. De nini, itt van a mi doktorunk! Ide, ide, Herr Dörfliger! Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a mi kedves Dörfliger doktorunkat!
Dörfliger doki maga volt Svájc két lábon járó reklámja. Alacsony, pocakos, pirospozsgás, ráadásul kockás inget és kockás nadrágtartót hordott. Zöld posztónadrágja a legkényelmesebb természetjárói igényt is kielégítette volna, akárcsak vastag harisnyája és vadonatúj bakancsa.
Az arca azonban nem volt barátságos. Egyáltalán nem. Mintha belső fájdalom döntötte volna romba lelki méltóságát.
Felénk vetett egy fájdalmas pillantást, aztán leroskadt a szabadon hagyott székre.
Hű! A fenébe is...
- Reggelizik, doktor? - tudakolta Waldvogel. Dörfliger doki elhárító mozdulatot tett.
- Az az izé... rendőr... Siegmüller megitatott pálinkával. Nem vagyok éhes.
Lenyúlt az asztal alá, és megtapogatta a lábát.
- Az ördögbe is... tör a bakancsom. Lehet hogy egy számmal nagyobbat kellett volna vennem?
Waldvogel megmasszírozta a homlokát.
- Megtudott valamit, doki?
- Megnéztem a kutyát.
- Aha. Eredmény?
- Döglött.  Csak  találgatni  tudok,  mibe  döglött bele.
- Hiszen elvágták a torkát, nem? - szólt bele vigyázatlanul Müller.
71
A doktor szemrehányón pillantott rá, aztán biccentett.
- Első pillantásra valóban úgy látszik. Vagy elvágták, • vagy elharapták.
- Nem tudja megállapítani? - türelmetlenkedett Waldvogel. Én nemigen. Talán a laboratóriumban. Lehet, hogy
egy ragadozó ölte meg. Például egy farkas. De más is lehetett.
- Mi a fene?
- Többször is olvastam már, hogy elszökött egy puma, párduc vagy jaguár a cirkuszból. Addig garázdálkodtak, amíg csak le nem lőtték őket.
- Errefelé nem láttak semmiféle vadállatot - kotyogott közbe Müller.
- Attól, még itt lehet. Van erre hegy meg szakadék elég, ahol elbújhat. Egyébként ugyanez a helyzet azzal a fickóval is. Nem tudom megállapítani, mi okozta a halálát. Roncsolt seb, harapásra emlékeztet. Nem vagyok állatorvos, nem tudom, 'mi hagy ilyen sebet. Talán valamelyik állatkert tudna segíteni...                                                      "
- Lehetséges,hogy késsel vágták el? Egy fűrészélű késsel például?
A doktor határozott nemet intett.
- Azt ismerem. Nem ilyen nyomot hagy. Azonkívül, ha valakinek elvágják a torkát, akár fűrészélű késsel, akár másmilyennel, akkor a kést húzzák. A gyilkos maga felé húzza. Ezek a sebek azonban másfélék. Mintha valóban úgy harapták volna ki őket. Egy csomó húst is kitépett vele, akármi is csinálta a sebet.
Müller lehunyta a szemét, és belekapaszkodott az asztal szélébe.
- Más külsérelmi nyom nem volt a bolondon? - kérdeztem gyorsan.
- Semmi a világon.
- És... ezt hogy értékeli?
- Hát... hogy is mondjam csak? Valószínűleg olyan gyorsan, támadt rá a szerencsétlenre, hogy az nem tudott védekezni. Vagy...
72
- Vagy? - sürgettem.
Vagy ismerte a gyilkosát. Ismerte, és megbízott benne.
- De miért? Egy kutyát és egy bolondot? Miért?
- Hát ez az, uraim! - mondta Waldvogel szomorúan. - Ha erre tudnánk a választ, kezünkben lenne a gyilkos!
Elgondolkozva néztük a terítéket, de nem lettünk okosabbak tőle. Végül is Waldvogel emelte fel a fejét.
- Önök tehát a Wilhelm Teli kocsmában voltak, néhány lépésnyire a gyilkosságtól. Hm. Kötelességem megkérdezni, hogy láttake vagy észlelteke valami furcsát.
- Mire gondol, felügyelő?
- Tulajdonképpen semmire. Csak hátha valami megütötte a szemüket, ami fontos lehet.
- Sajnos semmi.
- Mikor mentek be a Telibe?
- Úgy nyolc óra körül.
- És meddig maradtak? Tizenegyig.
- Mikor fedezték fel a gyilkosságot?
- Tíz táján.
- Addig mit csináltak? Tíztől tizenegyig?
- Siegmüllerrel beszélgettünk.
- Tehát nyolctól tízig a vendéglőben voltak. Kikkel? Felsoroltam a neveket. Lehunyt szemmel hallgatta, de
nem jegyezte fel őket.
- Voltak még mások, is ott a maguk asztalán kívül?
- Természetesen.   Vagy  tízenhúszan.   Nem   számoltam őket.
- Persze, kibe járkáltak.
- Ahogy kocsmában szokás.
- Van a kocsmának toalettje?
- Van hát. Ja, erre gondol? Tudja, a férfiember milyen. Ha hajtja a sör, egyszerűbb kilépni az ajtón, mint leballagni a föld alá.
- Hm. Elhagyta valaki az önök asztalát nyolc és tíz óra között?     ,.                                                   .
- Nem. Azaz...
73
- Azaz?
- Azaz nem tudom. Mi ugyanis az asztalfőn ültünk, az első sorban. Volt ott egy csomó legény, akiknek csak hátul jutott hely. Közülük bármelyik kimehetett rövidebb időre.
Elővett egy noteszt, feljegyzett valamit, aztán összecsukta.
- Ki találta meg a hullát?
Megmondtam. Azt is, hogyan bukkant rá, és milyen állapotba került, miután felfedezte.
Waldvogel fejcsóválva nézett a levegőbe.
- Nehogy elkezdjék nekem lövöldözni egymást. El kell koboznom Gasser papírjait! Gyerünk, doki! Meglátogatjuk Renfer tanítót!
- Mit akar a papírokkal? - kérdezte csodálkozva Müller. Waldvogel felállt, és lesöpörte a morzsákat a nadrágjáról.
- El  akarom  olvasni  őket.  Még találkozunk.  Viszlát, uraim!
Akkor kezdtem csak sajnálni, hogy nem kaparintottam meg Gasser tanító hagyatékát.
Müller az asztalra csapott, sápadt volt az arca a felháborodástól.                              .
- Hallott már ilyet? Milyet?
- Megeszem a sílécem, ha ez a fickó nem bennünket gyanúsít! Ismerem a zsaruk képét! Meg van győződve róla, hogy szadista kéjgyilkosok vagyunk, téli pihenőn!
- Ugyan, ugyan, Müller — próbáltam csitítani. - Ön sem gondolja komolyan...
Elhallgattam, és az ajtó felé kaptam a szemem. Az a szőke gyönyörűség lépett bé ugyanis rajta, akit tegnap éjszaka volt szerencsém meglesni, a szerencsétlen Nudli társaságában.
Hát ha levetkőzve szédítően nézett ki, felöltözve se volt csúnyább. A ruhája még csak fokozta vonzóerejét. Mohazöld, testhez simuló kosztümöt viselt, haja lazán omlott a vállára, zöld szemei szórták a szikrákat, bárhova nézett.
Tökéletességét még az a fickó sem tudta lerontani, aki ott lépkedett szorosan a nyomában, zsebre dugott kézzel, a gazdagok felsőbbrendű nyugalmával. Vékony, fekete bajusz
74
kaja Ramon Novarrót juttatta az eszembe. Úgy suhantak át az asztalok között, mint egy hajnali látomás.
Frau Zöllner futva közelítette meg az asztalukat. A lány elmosolyodott, és a fogadósnéra szórta szemének zöld gyémántjait.
A szépség szólt néhány szót Frau Zöllnerhez, majd a bajuszoshoz fordult. A fickó beleegyezően bólintott, és rám emelte a pillantását. Mélyen a szemembe nézett, aztán unottan elfordult. Felkattantotta feltehetően arany vagy platina cigarettatárcáját és rágyújtott.
A lányt nem kínálta meg.
Müller elismerően csettintett.
- Első osztályú! Mit szól hozzá?
- Mellben kicsit erős. Müller hátrahőkölt.
- Ez? Hiszen a kabátjától nem is lehet látni.
- Tegnap este láttam egészen ruhátlanul. Müller elvigyorodott.
)   Ugrat, mi?
- Eszem ágában sincs.
Elmondtam neki, hogy nemcsak én láttam, amit láttam, hanem a szerencsétlen Nudli is.
- Hogy maga milyen mázlista! - fakadt ki az irigy riporter. - Meztelen nők után leskelődik, engem meg majd a frász tör ki,,hogy a Vérfarkas beleharap a fenekembe!
Frau Zöllner átkacsázott az asztalok között, és odafurakodott hozzánk.
- Grüss Gott, Herr Lawrence, hallotta a borzasztó hírt? - homlokához nyúlt, és kisimított belőle egy rakoncátlan hajfürtöt. - Mit is beszélek, hiszen maga is ott volt, amikor megtalálták Nudlit...! Rettenetes! Éjszaka, ha bezárok, értem jön az apám. Nem merek egyedül lemenni a faluba. Tényleg a Vérfarkas volt?
Rámosolyogtam: melegen,és bátorítón.
- Nem hiszem, Frau Zöllner. Mindennek megvan a maga természettudományos magyarázata.
Ez persze egyáltalán nem volt igaz, de reméltem, hogy
75
megnyugtatom vele. Frau Zöllner hirtelen elfogta Ramon Novarro pillantását, és ijedten összerezzent.
- Istenem, majd elfelejtem... Herr Dodd beszélni szeretne önnel. Engem kért meg, hogy hívjam meg önt az asztalához.
Azt hittem, nem jól hallok.
- Kicsoda?
Fejével a szőke csoda és a bajuszos felé intett.
- Hát az az úr. Mr. Dodd az Egyesült Államokból. Régi vendégem.
- És a hölgy?
- Herr Dodd titkárnője. Ó!
Rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Herr Lawrence, ejnye, ejnye! Nem szabadna mindjárt rosszra gondolnia... Miss Murphy Frau Dodd titkárnője is.
- Szóval Frau Dodd is itt van?
Nem tudom, miért, de megkönnyebbültem tőle.
- Rendszerint a szobájába kéri a reggelit. Bizonyára már látta. Vörös haja van és kontya.
Mintha valóban láttam volna már.
- Kérem, Herr Lawrence... Müller belerúgott a lábamba.
- Engem nem visz magával?
- Csak engem hívtak. Viszlát!
Hátratoltam a székem, átkígyóztam az asztalok között. Mindketten felnéztek rám, ahogy közeledtem. A férfinak szúrós, fekete szeme volt, az övé viszont zöld, mint hegyi tavak tükre, ha nem az eget, hanem a környező dombok fűszínét veri vissza a víz.
Mr. Dodd felemelkedett és meghajolt.
- Mr. Lawrence, bocsásson meg a tolakodásomért. Engedje meg, hogy bemutassam Miss Murphyt.
Megengedtem.
Könnyű volt a keze, mint a pehely, ugyanakkor határozott és izmos is.
- Helyet foglalna, Mr. Lawrence? Helyet foglaltam.
76
- Kér egy kávét? Kértem.
- Kér egy szivart?
Azt már nem kértem. Helyette kértem viszont engedelmet: elővettem a pipámat, megtömködtem és rágyújtottam. Miss Murphy többször is rajtam felejtette a szemét. Mertem remélni, hogy markáns és férfias jelenség vagyok.
- Én tulajdonképpen ismerem önt - mondta Mr. Dodd, miután szívott egyet a szivarján. - Persze csak közvetve.
- Igen?
- Palmer a barátom. Rick Palmer. Ő mesélt magáról. Kissé  lehervadt a  mosoly az arcomról.  Rick Palmer
CIAfőnök volt, és csak mérsékelten kedveltük egymást. Őszintén szólva sosem szerettem a CIA módszereit.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre a hangulatomban bekövetkezett változást.
- Né aggódjék, nem akarjuk beszervezni a CIAbe, ha erre gondol - mondta, és elmosolyodott. Volt valami ragadozószerű a mosolyában. - Ellenkezőleg. A segítségét szeretném kérni.
- Ön?
- Én is, de... leginkább Miss Murphy.
A homlokához kapott, és úgy tett, mintha isten tudja milyen bűnt követett volna el.
- Úristen! Hiszen még be sem mutatkoztam! James Dodd vagyok. Hallott már a konszernemről?
- Fájdalom, Mr. Dodd...
- Nem tesz semmit. Sörgyáraim vannak. Dobozos sört készítek. És semmi közöm a CIAhez. Palmert egy társaságból ismerem.
- Nincs kifogásom Palmer ellen - hazudtam.
- Ő viszont rajong önért.
- El tudom képzelni. Miről van szó, Mr. Dodd?
A férfi Miss Murphyre nézett. A lány lenyúlt a mellette lévő székre, felemelte a retiküljét, és feltette az asztalra. Kinyitotta, és az asztalra rázott belőle egy viaszfigurát.
Erről.
77
Majd hanyatt dőltem a meglepetéstől. Ugyanolyan viaszbábu volt, mint amilyet Joan Hernandez talált a törülközői alatt. Ennek is át volt szúrva mindkét veséje, és a mája is egyegy acéltűvel.
- Mi a fene ez?
Rám emelte zöld csodaszemeit.
- Magának jobban kell tudnia.
- Hol találta? A törülközői alatt? Tulajdonképpen nem is ezt akartam kérdezni: egyszerűen
csak kicsúszott a számon.
Csodálkozva villogott a szeme, ahogy megosztotta a figyelmét köztem és a viaszbábu között.
- Hol? A törülközőim alatt? Milyen törülközőkről beszél?
- Csak vicc volt - mondtam elkomolyodva. - Hol találta?
- Az erkélyemen. A hóban.
- Nyilván valaki elveszítette.
- Mr. Lawrence. Pontosan tudom, hogy mit jelentenek ezek a figurák. Gyakran megfordulok LatinAmerikában.
- Hm. Gyanakszik valakire?
- Konkrétan senkire. De. De...?
Dodd vette át a szót.
- Nézze, Mr. Lawrence, hogy is mondjam csak,' cégemnek igen kiterjedt latinamerikai kapcsolatai vannak. Nem tudom mennyire van otthon az üzleti életben. Kereskedni csak úgy lehet, ha valaki elől elvisszük a piacot. Ma előlem viszik el, holnap én viszem el mások elől. így aztán nyilvánvaló, hogy vannak, nem is kevesen, akik szívesen vennék, ha egynéhány acéltűt belebökhetnének a vesémbe. Mint ennek a viaszbabának itt.
A baba azonban női figura volt. S ezt ő is tudta.
- És ön, Miss Murphy?
A lány helyett Dodd válaszolt.
- Miss Murphy a titkárnőm. Titkárnőm és üzletvezetőm. Igen gyakran ő köti az üzleteket
- Előfordulhat, hogy az, akivel Miss Murphy üzletet köt,
78
nem is tudja, hogy ön van a háttérben? Ha valami sérelem érné, Miss Murphyt tenné érte felelőssé... Előfordulhat?
- Természetesen.
Egyáltalán nem aggódtam Miss Murphy életéért, de nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy közelebbi ismeretséget kössek vele.
- Azt hiszem, nem kell nyugtalankodnia. Mégis aggodalmat láttam csillogni a szemében.
- Mr. Lawrence... ha megengedi, én mégis szeretnék biztosra menni. Történt valami ugyanis néhány évvel ezelőtt Brazíliában, ami...
Doddra nézett, hogy folytathatjae. A férfi megsimogatta bajuszkáját, és beleegyezően bólintott.
- Volt valaki Rióban... egy üzleti megbízottunk, aki rendszeresen kapott ilyen figurákat. Fényes acéldrót volt mindegyik nyakán. Nem sokkal később megölték. Acélhurokkal. Azóta valahogy nem tudok mosolyogva nézni ezekre a varázsfigurákra.
- Kedves Miss Murphy...
- Ezt a hangot hagyja! Ha valamit utálok, akkor ez az! Nyeltem egy nagyot, és tehetetlenül tártam szét a karom.
- Nem tudom, mit vár tőlem
- Például hallgasson végig! Még nem mondtam el mindent. A második napon, ahogy idejöttünk, pontosan nyolc nappal ezelőtt, találtam egy madarat az erkélyemén.
-  Madarat?
- Most mit bámul úgy?
Ha nem ő az, felálltam volna, és köszönés nélkül távozom, így azonban csak szívtam egy óriásit a pipámon. Mi a fene? Ezek is bolondok?
- Remélem, nem keselyűt vagy szirti sast - próbáltam viccelni.
Jéghidegen villant a szeme.
- Énekesmadarat.
Most már végképp nem értettem a dolgot. Doddra lestern, aki komoran az asztal lapjára függesztette a szemét. Lehet, hogy mindketten őrültek?
79
- És mit csinált a kismadár? - kérdeztem mosolyt és türelmet erőltetve magamra. - Énekelt?
- A kismadár döglött volt - mondta szárazon. Megmarkoltam a pipám szárát, hogy ki ne essen a számból.
- És... milyen madár volt? - kérdeztem közel a kétségbeeséshez.
- Nem tudom - mondta, és a retiküljéhez nyúlt. - Nem ismerem a madarakat. Akarja látni?
Mielőtt megmukkanhattam volna, kirakott az asztalra egy műanyag zacskót. A következő pillanatban a szalvétáján hevert egy döglött kismadár. Alighanem vörösbegy.
Dodd felnézett, rápillantott a döglött madárra, és felvette a villáját. Lassan, elgondolkozva ütögetni kezdte vele a kanalát.
- Mit szól hozzá?
-  Mit szólnék? - csodálkoztam. - Nem értem... hogy...
- Mit nem ért? - förmedt rám a lány. - Ezt a madarat megölték! Nézze meg a nyakát!
Odanéztem, pedig nem szoktam döglött madarakat nézegetni. Még vörösbegyeket sem. Ennek a szerencsétlen, néhai madárkának azonban egy kis bőrhurok lógott a nyakán. A hurok vége eltűnt merev szárnyai alatt.
- Ez a hetedik döglött madár, amit az erkélyemre tesznek, Mr. Lawrence.
Csak gyors reflexemnek köszönhettem, hogy nem esett ki a pipa a számból.
- Micsoda?
Fogta a néhai vörösbegyet, és visszakotorta a tasakba.
- Ahogy mondom. A hetedik döglött madár. És valamenynyi az erkélyemen.
- Hm. Mindegyik vörösbegy volt?
- Voltak másfélék is. Egy cinege például. Egy meg sárga volt, mint egy papagáj.
- Mikor találta meg őket?
- Általában  reggel.  Ahogy  kinyitottam  az erkélyajtót, hogy elvégezzem a reggeli tornám. Minden reggel ott volt a hóban egy kismadár. Hurokkal a nyakán. Attól tartok,
Mr. Lawrence, hogy ez valamiféle figyelmeztetés, akárcsak a viaszfigura. Attól tartok, hogy... - megremegett a hangja és a keze is, amint a zacskót tartotta , hogy valaki... ki akar nyírni. Meg akar fojtani, mint a madarakat. Ezért kérem a segítségét. Uramisten! Mi a fene történik itt?
- Mikor találta a  viaszfigurát? - kérdeztem komoran.
-  Ma reggel. Égy órája, körülbelül.
- Ma is talált madarat?
-  Ezt itt.
- A többi hol van?
- Kidobtam őket. Egyszerűen nem volt lelkierőm berakni őket a frizsiderbe vagy kinn hagyni az erkélyen.
-  Nem értesítette a rendőrséget?
Dodd felemelte a fejét, és megsimogatta vékony kis bajuszát.                                                                               ' '~
-  Mi nem szoktunk a rendőrségre futkosni, Mr. Lawrence. Sokkal jobban bízom a rendőrségen kívüli eszközökben. Nem tudom, értie mire gondolok.
' Azt hiszem, igen. Nincs magukkal valami testőrféle?
-  Dehogynincs. Az óriás Jeremy. Nem látta még?
- Az a hústorony?
- Jeremy rendkívül megbízható. Ugyanakkor Jeremynek nagyon kevés esze van, Mr. Lawrence. Ismétlem, nem szeretnék a rendőrségre szaladozni. Egyébként úgysincs errefelé épkézláb rendőr.
- Téved - mondtam , éppen ma reggel érkezett egy felügyelő Zürichből.
-  Ugyan miért?
Haboztam egy picit, aztán úgy döntöttem, hogy céltalan a titkolózás. Úgyis hamarosan mindenki értesül mindenről.
Néhány szóval elmondtam a történteket. A kutya és a bolond halálát. Arról természetesen nem ejtettem szót, hogy Nudlival együtt meglestük Miss Murphyt az éjszaka.
Végighallgattak, és nem mondhatnám, hogy megrettentek a hallottaktól. A lány visszatette a zacskót a retiküljébe.
-  Mit csináljak vele?
81
Adja ide!
Kivette és elém tolta a zacskót. Dodd a szemembe nézett.
- Nem tudom, Mr. Lawrence, értie, miért szerettem volna megismerkedni önnel. Tudom, ön is pihen, és egyébként sem szokott magánhekusi munkát végezni. Ön annál nagyobb menő. Most mégis... a feleségem és Miss Murphy nevében arra kérném, hogy... tegyen nekünk egy óriási szívességet.
- Éspedig?
- Figyeljen ^gy kicsit ránk! Ne aggódjon - sietett gyorsan hozzátenni , nem testőrmunkáról lenne szó. Arra ott van Jeremy. De ha... mondjuk nyitva tartaná a szemét. Az ön tapasztalata sokat számít. És... ne értsen félre, nem leszek hálátlan, Mr. Lawrence.
Igyekeztem nem félreérteni.
- Arra gondolnak, hogy... hm... próbáljam meg kitalálni, ki rakta az erkélyre a megölt madarakat és mi volt vele a szándéka?
- Pontosan.         
Ha tisztességes zsaru lettem volna, az egyik kérdésre azonnal választ tudtam volna adni. S hogy mégsem tettem, annak alighanem az volt az oka, hogy szerettem volna egy kicsit ott sürögniforogni a közelükben. Aztán persze azt is ki kellett nyomoznom, hogy a viaszfigura hogyan került a lány erkélyére, és miért.
Megvontam a vállam, kivettem a számból a pipám.
- Rendben van, Mr. Dodd. Nyitva tartom a szemem. Viszonzásul szeretnék én is kérni valamit.
- Mi lenne az?
- Közöljék Jeremyvel, hogy ki vagyok, és miért settenkedek esetenként az önök szobái körül. Nem díjaznám, ha meggyűlne vele a bajom.
Felállt, és kezet nyújtott.
- Efelől nyugodt lehet. Megbocsát, de fel kell mennem a feleségemhez. Miss Murphy bizonyára még marad. Hát akkor köszönöm, Mr. Lawrence.
Mosolygott, és felsietett a csigalépcsőn.               '
Egyedül maradtam a Smaragdszemű Miss Murphyvel.
13
Bár Müllert majd a fene ette, hogy odajöhessen, tiltó mozdulatot tettem a fejemmel. Sejtettem ugyan, hogy tíz percnél tovább így sem bírja ki, arra azonban nem számítottam, hogy azonnal Miss Murphyre veti magát, mint a lepke a rőzse lángjára. Mielőtt megakadályozhattam volna, odakígyózott hozzánk, és meglepetést színlelve összecsapta a tenyerét.
- Ezer bocsánat! Nem is tudtam, hogy Mr. Lawrence ragyogó csillagot talált a halvány svájci égbolton. Én ugyanis...
Miss Murphy hátratolta székét, és felállt. Pillantást sem vetett a szoborrá dermedt Müllerre.
- Köszönöm, Mr. Lawrence. Ahogy megbeszéltük... Mint egy látomás, úgy lebegett fel a lépcsőn. S bármenynyire is szerettem volna, nem fordította vissza a fejét.
Alighogy Miss Murphy eltűnt a lépcső kanyarulatában, nyílt az ajtó, és Waldvogel lépett be a doki és Siegmüller kíséretében.
- Lehetne valami forró teát? Esetleg valamit bele... Letelepedtek egy asztalhoz, megvárták, amíg Frau Zöllner
kidugja a fejét az ajtón. Waldvogel megismételte a rendelést. Dörfliger doki dühösen a földhöz vágta orvosi táskáját.
- Ott ette volna meg a fene! Ez az, amit utálok. Egy szegény bolond, aki senkinek sem vétett.
A falu?
- Őrjöngenek. Hans Gautschi embereket toboroz a nagy hajtóvadászathoz.   Fel   akarják   forgatni   a   környéket... Azt mondják, elkapják a Vérfarkast.
Én is öntöttem magamnak egy hatalmas adag ásványvizet. Éppen ki akartam inni, amikor kivágódott az ajtó, és a beáramló jeges hideg mellett a szürke szemű, sebhelyes képű, magas férfi, Hans Gautschi lépett a terembe, kezében dupla csövű vadászpuskával.
83
- Felügyelő úr...
Lehetetlen volt nem észrevenni a hangjában bujkáló fenyegetést.
A felügyelő felemelkedett remegett a kezében a rumos tea, mintha a csésze égetné az ujját.
- Mi a jó szentség? Csak nem történt megint valami? Gautschi leeresztette a puskát, és szétterpesztett lábbal
megállt a szoba közepén.
- Mi, férfiak, azt mondjuk, hogy véget kell vetni ennek a piszkosságnak. Mint ahogy régen. Érti? El kell kapnunk és meg kell ölnünk. El kell égetnünk a holttestét, hogy soha többé ne változhasson farkassá.
Megtörölte verejtékező homlokát, és igyekezett lecsillapítani kezének remegését.
- A tanító szomszédja, Furrer szólt, hogy nem látja a tanítót este óta. ,Átmentem hozzá, és... valaki betört az éjszaka a tanítóhoz, felügyelő úr. Betört az iratszekrényébe, és ellopta a papírjait.
- Az istenit neki! - káromkodott Siegmüller. - Lemegyek
és...
- Egyelőre itt marad! - torkolta le Waldvogel, és intett Gautschinak, hogy folytassa. - Mit látott még?
- Mást semmit. Nem tudom, mire gondol.
- Farkasszőrt?
- Gúnyolódik, felügyelő úr?
- Eszem ágában sincs. Csak nem tudom, mit csináljak. Jóval egyszerűbb lenne a dolgom, ha kiderülne, hogy valóban farkas garázdálkodik a környéken.
Gautschi odajött az asztalunkhoz, megkerülve a felügyelőt. Egyenesen SiegmüUerhez intézte a szavait, mintha egyedül őt ismerné el rendőrségi tekintélynek.
- Az emberek tudni akarják, hogy mi legyen, Herr Siegmüller... És az a helyzet...
Intettem Müllernek, hogy lépjünk le. Le is léptünk.
Szép, tiszta délelőtt volt, vágott a fagy, mint a késpenge. A Spitzhorn lerúgta magáról felhőpaplanját: kitárulkozott, mint szép lány fürdés előtt. A sífelvonó acélkötele ezüstösen csillogott a fényben. A hó szinte vakított, s a nap messzire űzte a horizonton éppen csak kikukkantani merő felhőfiókákat.
A kristálytiszta, szélcsendes időben akadálytalanul szűrődhettek hozzánk a lenti zajok: kutyaugatás, gyereksírás, kiáltozás.
Müller hamar megunta az alpesi táj szépségét, és türelmetlenül oldalba bökött.
- Lemegyünk?
- Én nem. Maga csak menjen, ha akar.
- Igazán kíváncsi lennék rá, mi történt Renfer tanító házában.
- Mondom, hogy menjen le! A végén még nagy riport lehet belőle.
Gyanakodva toporgott mellettem.
- És maga?
- Beszélnem kell valakivel.
- A zöldszeművel?
- Ez egyszer nem. Alighanem fekete a szeme színe.
- Lolita Baez? Bólintottam.
Megveregette a vállam, és elindult a falu felé. Én pedig felbaktattam a második emeletre, és bekopogtam Lolita Baez ajtaján.
Meg kell hagyni, kellemes kis kuckója volt. Kisebb, mint az első emeleti lakosztályok, de jóval otthonosabb. Az övét például a padlótól a plafonig állatbőrök borították. Csupacsupa puha prém és bunda volt minden.
Még jószerivel le sem ültem, máris előttem termett egy üveg whisky jéggel, valami süteményféle és természetesen ő maga. Csíkos, reggeli köpenyke volt rajta, amely szabadon hagyta izmos táncosnőlábait. Cigarettára gyújtott, s kíváncsian nézett a szemembe.
84
85
- Tehát beszélni óhajt velem. És ismeri Hernandezt... Hogy is hívják magát?
-  Lawrence. Leslie . Lawrence.
Erősen figyeltem, de vagy semmit nem mondott neki a nevem, vagy kitűnően uralkodott magán.
- Hm. És milyen jellegű az ismeretsége senhor Hernandezzel?
- Egészen személyes jellegű.
- Fura, hogy még sosem hallottam magáról. Na, csirió! Most pedig elő vele, miért akar beszélni velem!
Úgy gondoltam, egyszerűbb, ha nem sokat teketóriázom.
-  Senhor Hernandez és a  senhora megbíztak, hogy... próbáljak meg fényt deríteni egy titokra. Egy rejtélyre.
Kissé elhalványult a fény a szemében.
-  Maga hekus?
- A család barátja vagyok, ennyi az egész. Néha az Interpol a segítségemet kéri. Ezért kért meg Hernandez is, hogy nézzek utána valaminek.
- Gondolom, a feleségének.
Meglepett, amit mondott, de én sem mutattam meglepődést.
- Úgy van. Senhora Hernandez beteg. Kényszerképzetei vannak.
- Maga is úgy látja?
- Miért? ön is?
Furcsán mosolygott, és a levegőbe fújta a füstöt.
- Minden normális ember úgy látja.
- Hogy egészen pontosan fogalmazzak, senhora Hernandez meg van győződve róla, hogy valaki az életére tör. Ki akarja nyírni.
Gúnyosan mosolygott, és elégedetten szippantott a cigarettájából.
- Miért tűnik ez az ön számára lehetetlennek? Brazíliában mindennapos dolog. Mi, brazilok, hiszünk a varázslatban. Előfordulhat bizony, hogy valaki ki akarja nyírni azt a szegény asszonyt.                                                 '
86
Könnyedén, csevegő hangsúllyal mondta, olyanformán, mintha társasjátékot játszanánk.
- Például ki akarhatná kinyírni? - kérdeztem.
- Óh, hát többen is. Például én.
-  Maga? Mi oka lenne rá?
Felnevetett, vidám, jóleső nevetéssel. Értve ez alatt, hogy neki esett jól, nem nekem.
- Méghogy miért lenne okom megölni? Egyszerűen, mert gyűlölöm. Érti? Gyűlölöm! Meg tudnám fojtani egy kanál vízben!
Őszintén szólva kicsit meghökkentem. Erre igazán nem voltam felkészülve.
- Ki hitte volna? Egy ilyen szép, fiatal lány és ennyire elkeseredett...
-  Nem vagyok én elkeseredett, csak bosszúszomjas. És ő ezt tudja. Alighanem ebbe betegedett bele.
Mibe?
-  Hogy tudja: hamarosan meg fog halni. És hogy akkor Hernandez az enyém lesz. És a pénze is. Azt csinálok vele, amit akarok. És én két kézzel fogom szórni. Keressen fel annak idején, jó? Magának is jut belőle.
Megtöröltem a homlokom. Akármi legyek, ha ez is normális !
-  Miért gyűlöli ennyire?
Hátradőlt a székén, újabb adag whiskyt töltött.
- Tényleg kíváncsi rá?
- Tényleg.
Az a furcsa érzésem támadt, mintha neki nagyobb szüksége lenne arra, hogy meghallgassák, mint nekem, hogy meghallgassam.
-  Hallgatom, senhorita Baez.
- Lolita.
-  Oké, Lolita.
-  Úgy kezdődik, mint a mesében. Élt egyszer két barátnő Brazíliában, Rióban. Szép és okos mind a kettő, és nagyon fiatal. Béreltek egy kis kulipintyót együtt jártak ki a Copacabanára, este táncolni, éjjel nézni a holdat a  Cukorsüveg
87
felett. Gyönyörű idő volt. Az egyik teniszezni tanult... egyre jobban ment neki a játék. Felfedezték..., fantáziát láttak benne egyre többet ment külföldre, egyre több pénzt keresett. A másik lány táncolt klasszikus és modern balettet. Vele ugyanez történt, mint a másik lánnyal, a teniszezővel. Egyre szebben táncolt, és őt is felfedezték. Előbb csak kisebb szerepeket kapott, majd nagyobbakat, végül ő lett Rio első számú kedvence.
-  Lolita Baez.
- Miből találta ki? - kérdezte gúnyosan. A másik lány pedig...
-  Maga roppant éles eszű, senhor Lawrence. Hiába, az én szeretőm tudja, kiket kell szerződtetnie!
Lenyeltem a választ.
-  A két lányt lassan szárnyaira kapta a világhír. Felmondták a kulipintyót, és beköltöztek egy kacsalábon forgó palotába. Gazdagok voltak, dőlt hozzájuk a pénz. Csakhogy nem tudtak bánni vele. Ahogy jött, éppúgy él is ment minden, az utolsó fillérig. Őket egyáltalán nem izgatta a dolog. Hiszen előttük állt a szép és gazdag jövő.
Mintha gyorsan ölő méreg lett volna minden szavában. Borzongani kezdtem, s arra gondoltam, hogy a gyűlölet megmérgezi talán még a levegőt is.
-  Ekkor történt, hogy a táncosnő után érdeklődni kezdett valaki. Teljesen mindegy, hogy ki, gazdag volt, és nagyon híres. Művész. Mondjuk, hogy filmszínész. A táncosnő és a színész egymásba szerettek. Mégpedig halálosan és végzetesen. Minden addigi szerelem és kapcsolat csak futó kalandnak tűnt ebben a mindent elsöprő, hatalmas szerelemben.
Kicsit mintha megcsuklott volna a hangja. Gyorsan szívott egyet a cigarettáján.
- A táncosnő mindent elmondott a másik lánynak. Sőt, össze is ismertette a barátjával. Aztán azt is elmondta neki, hogy rövidesen összeházasodnak. Nem értette, hogy azok ketten miért érzik magukat láthatóan feszélyezettnek egymás társaságában. Egyszerűen vak volt a szerelemtől. Nem
tudta, hogy a teniszezőlány ismerte a szíriészt, sőt, évekkel azelőtt a szeretője is volt. Erről sohasem beszélt a másiknak. Különben is, jóval zárkózottabb típus volt, mint a táncosnő. Nos, sok baj nem is lett volna, hiszen azok ketten már korábban szakítottak: a színészt nem érdekelte többé a teniszezó'lány. Csakhogy a teniszezó'lányban fellobbant az irigység. Ki tudja, miért? Elég az, hogy ráhajtott a színészre. Üldözte, telefonon hívogatta, végül már a játékot is elhanyagolta miatta. Hogy mi volt ez? Talán őrület. A színész nem értette a dolgot. Megpróbált józanul beszélni vele: mondhatom, kevés sikerrel. A dolog odáig fajult, hogy a két barátnő szakított egymással. A teniszezőlány elköltözött, ők pedig kitűzték az esküvő időpontját. Ismét nagyot szívott a cigarettáján.
-  Két nappal az esküvő előtt, éppen befejeződött volna egy balettpróba, amikor a teniszezőlány felkereste a táncosnőt a színházban. Őrült jelenetet rendezett, és magának követelte régi szeretőjét. A másik csitítani próbálta. Be akarta tuszkolni az öltözőjébe. A színpadról egy keskeny vaslépcső vezetett az öltözőkhöz... ezen kellett felmenniük. Már majdnem a legtetején jártak, amikor a teniszezőlány a vita hevében hatalmasat taszított a táncosnőn, aki elveszítette az egyensúlyát, és lezuhant a vaslépcsőn. Mindkét Iába eltört. Az egyik combban, a másik pedig bokánál.
Remegett a kezem, ahogy a pohár után nyúltam.
- Az esküvőből természetesen nem lett semmi. Bár a színész ezek után is feleségül akarta venni a táncosnőt, ám amikor kiderült, hogy a lába összeforrt ugyan, de a karrierjének örökre vége - esés közben a fejét is beverte a vaslépcsőbe, s ettől a pillanattól kezdve nem tudott forogni többé , a táncosnő nerri akart a színész felesége lenni. Nem akart nyomorult eltartottként szenvedni egy felfelé ívelő karrier árnyékában.
-  Közben a teniszezőlány is abbahagyta a versenyzést. A volt táncosnő elvégzett egy titkárnőképző iskolát, s mivel csinos volt és még mindig fiatal... kapkodtak utána az igaz
gatók.  Egyszer aztán egy házassági értesítés ütötte meg a szemét valamelyik újságban.
Hogy a híresnevezetes Hernandez cég igazgatója feleségül veszi a teniszezőlányt.
- A táncosnő ekkor arra gondolt, hogy elérkezett a bosszú ideje. Mert azok alatt az évek alatt, amíg a kávét főzte másoknak, egyre csak megfakult álmaira és a bosszúra gondolt. Megvárta, amíg azok összeházasodnak... aztán jelentkezett a Hernandez cégnél titkárnőnek. Hónapokkal később tudta csak meg senhora Hernandez, hogy kicsoda az új titkárnő. Természetesen meg akart szabadulni tőle, de nem tehette. Talán még a Hernandez cég bukását is  okozhatta volna az a gonosz lány.
- Ne haragudjon, hogy közbeszólok, nem zsarolta véletlenül Hernandezéket a volt táncosnő?
- Zsarolás? Ugyan. Mít jelent ez a szó? Nekem  Hernandez minden pénze kell! És azt  akarom, hogy haljon meg az a lány!
- Képes volna megölni?
Értetlenség ült ki az arcára, mint aki nem fogja fel, mi csodálkoznivaló van a szavain.
- Miért? Ő nem ölt meg engem? Megölt bizony.
- Azért talán mégse.
Felugrott, és ingerülten járkálni kezdett a szobában.
-  Nem érti! Képtelen megérteni! Egy művészt úgy is meg lehet ölni, ha tönkreteszik a karrierjét. Az még borzalmasabb, mint a fizikai megsemmisülés. Az csak jön, és azzal vége. De ha a karrier foszlik semmivé, és végig kell néznünk, végig kell szenvednünk, hát az maga a pokol! Rosszabb a halálnál is.
Nem akartam fenyegetni, de kénytelen voltam keményebb hangot használni.
- Tudja, hogy amit elmondott, elég ahhoz, hogy lecsukják? Valóban?
- Az életveszélyes fenyegetésért börtön jár.
- Csak ha nyilvánosan teszem. Én azonban csak magának mondtam, a szobámban, tanúk nélkül. Ha rákerülne a sor,
letagadnám. Az én szavam pontosan annyit ér a bíróság előtt, mint az öné. Egyébként kár a gőzért! Az az asszony úgyis meg fog halni!
- Hagyja ezt az ostobaságot!
- Megölöm! Hát nem látja? Már haldoklik!
Ha bármit is tesz... maga gyilkossá válik. Örökre bevonul egy börtönbe. Legszebb éveit cellában tölti. Tudja kik között?
Felnevetett, kellemetlen, erőszakos nevetéssel.
- Eszem ágában sincs sittre menni. Mondom, hogy hozzámegyek Hernandezhez. Meg van őrülve értem. Az ujjam körül csavargatom. Megvárom, amíg az a dög beadja a kulcsot, aztán jöhet hozzám a beígért pénzért.
- Maga bolond! A gyűlölet elvette az eszét! Nagyon komolyan bólintott.
- Persze. Tudom. Azt, ami velem történt, nem is lehet lelki deformáció nélkül megúszni.
Olyan tárgyilagosan beszélt az őrültségéről, mintha kívülállóként más kórlapját tanulmányozta volna.
Felálltam, és arra gondoltam, hogy ideje véget vetni a céltalan beszélgetésnek.
- Azért én a maga helyében mégiscsak sokat gondolnék a börtönre. Sőt. El is mennék, és meglátogatnék egyet. Hátha nem fog tetszeni.
Cigarettára gyújtott. Remegett a keze.
- Mondtam, hogy mi sem áll távolabb tőlem, mint a börtön. Űgy fog meghalni,  hogy nem tudják rám bizonyítani a halálát.
- A gyilkosok nagy része ebben bízik. Az elítélt gyilkosok.
- Nem fognak elítélni. Varázslatért nem ítélhetnek el. Nincs rá törvény.
- Micsodáért? - kérdeztem döbbenten.
- Varázslatért. Mit gondolt, hogy akarom megölni? Késsel? Méreggel? Akkor valóban mehetnék a maga által megjövendölt cellába. Csakhogy én másképp csinálom. Sokkal jobban. Nem hiszi? Nézzen ide!
91
A ruhásszekrényhez ugrott, és felrántotta az ajtaját. Kotorászott egy kicsit az egymásra rakott fehérneműk között, majd amikor visszafordult, ott feküdt valami a tenyerén. Egy tíztizenöt centiméter nagyságú viaszbábu. Telistele szurkaivá acéltűkkel.
14
Annyira meglepett a dolog, hogy visszaroskadtam a székre.
- Maga? Maga csinálta?
- Én hát! - mondta büszkén. - Minden tökéletes. És főleg, bevált.
- De hát hogy az ördögbe... ?
- Hogy hol tanultam? Természetesen odahaza. Találtam valakit, aki megtanított rá, hogyan kell csinálni. Legalább száz embert tett már el láb alól ilyen kis viaszszobrocskával.  Senhora Hernandez lesz a százegyedik!
- Ide figyeljen! Ez már nem játék!
- Dehogyisnem az. A bíróság eló'tt mindenesetre. Nincs az az esküdtszék, amelyik ne mentene fel, ha egyáltalán akadna épeszű vádló, aki vádat emelne ellenem ezért!
- De a magánlaksértés már nem az!
Úgy nézett rám, mintha én lennék az őrült, nem ő.
- Mi az, hogy magánlaksértés?
- Maga bement Hernandezék szobájába.
- Na és? Persze hogy bementem. Hiszen én vagyok Hernandez titkárnője. És ha arra gondol, hogy megfenyegettem, vagy bármit is tettem volna ellene, téved. Arról a régi ügyről nem beszélünk. Mintha nem is mi lettünk volna az a két barátnő, akik annak idején egy ágyban aludtak, egy sátorban laktak Európában...
- Megható - mondtam. - De most arról a figurácskáról van szó, amelyet berakott senhora Hernandez törülközői közé. Ne is tagadja!
Elsápadt, és remegni kezdett a szája széle. Nem is gondol
tam volna, hogy ennyire összetörik attól, hogy elrontom a játékát.
- A szobrocskán ujjlenyomatok is vannak - blöfföltem. Ez már csak elég ahhoz, hogy valamilyen okkal vádat emeljenek maga ellen.
- Úristen! Bahaiai Szent Szűz oltalmazz! - mondta és keresztet vetett.
Kissé túlzásnak találtam a rémületét, de egyszersmind elégedettség öntött el. Mindig így vagyok a bűnözőkkel. Markáns megjelenésem, kemény hangom többnyire megteszi a magáét.
Úgy döntöttem, elérkezett az idő, hogy felvegyem a jólelkű misszionárius pózát.
- Megígéri, hogy abbahagyja ezt az ostoba játékot?
- Uramisten! Szent szűz... segíts!
- Megígéri?
Olyan váratlanul ugrott nekem, hogy elkéstem a védekezéssel. Annyi időm maradt csak, hogy arcom elé kapjam a kezem. Éles körmei végigszántották a kézfejemet.
Hátradobtam magam a székkel együtt. Esés közben kinyújtottam a lábam, és jót rúgtam az oldalába. Kissé elszállt, de rugalmasan felpattant, mint a macska. Mivel még mindig meresztgette körmeit, lehúztam neki két közepes pofont.
Az egyiket a bal, a másikat a jobb arcára, nehogy elveszítse az egyensúlyát.
Lekuporodott egy vicsorgó medvebőrre, és gyűlölettel az arcán sziszegte felém.
- Maga rohadék! Mondja, hogy nem igaz! Megszívtam a sebemet: jobban fájt, mint amilyen veszélyesnek látszott.
- Előbb mást mondok. Ha még egyszer megpróbál valami kis trükköt... kinyomom a szemét. Nem tudom, Hernandez el lennee ragadtatva egy félszemű szeretőtől. A titkárnői pozícióról nem is beszélve.
Csoda gyorsan magához tért. Előkapott valahonnan egy kis tükröcskét, és megnézte az arcát. Volt is mit néznie.
92
93
f
I
Mindegyiken ott virított a tenyerem és öt karcsú ujjam nyoma.
Vigye el a fene! - mondta, és lehajította a tükrét az ágyra. — Úgy kell nekem! Miért vesztettem el a fejem...
.- Úgy bizony - bólintottam. - Többé ne tegye!
Sértődötten a falat bámulta, én meg felálltam, és távozni készültem.
- Várjon még! - kiáltott rám. - Mi van azzal a... viaszfigurával?
- Ne adja az ártatlant - mondtam, és újra megnyaltam a kezem fejét. - Nem áll jól magának.
Akkorát ordított, hogy összerezzentem.
- Á jó Jézusát, hát nem tudja megérteni! Azt a figurát nem én tettem oda! Miért tettem volna, amikor így is hatásos?! Csak így hatásos, ha nálam van!
Nem is tudom miért, de hittem neki. Annyi fájdalom és csalódás bujkált a hangjában, hogy nem lehetett kételkedni az őszinteségében.
- Nem maga? Akkor ki?
- Honnan tudjam? Bahiai Szent szűz... jaj! összevissza kavarogtak a gondolatok a fejemben meg is
próbáltam valahogy rendbe rakni őket, de zavart a jajgatása.
- Nem tudná kicsit takarékra állítani magát? Mi a fenéért van úgy oda? Ha még el is hiszem, hogy nem maga volt, ami nincs szándékomban:..
- Ó, maga ostoba alak, hát semmit sem ért?! Valóban nem sokat értettem. De a semmi azért enyhe túlzás volt.                                               
- Mit kellene értenem?
- Az az idióta tönkreteszi a varázslatomat!
- Micsoda?!
- Eh, mi az ördögöt bajlódom magával?! Sosem hallott még a vuduról?
- Dehogynem hallottam!
Akkor azt is tudnia kell, hogy... két varázslat keresztezheti egymást, és hatástalan marad. Erről még nem hallott? ördöge volt, nem hallottam.
- Most mi a fenét csináljak?
Kétségbeesetten állt velem szemben, és óriási csalódottság ült ki az arcára.
Nem sikerül meggyilkolnia szegénykémnek, akit kiszemelt magának.
Azaz hogy... a fenébe is, dehogynem sikerül! Hiszen senhora Hernandez beteg. Tényleg beteg.
Felálltam, és távozni készültem. Nem tartóztatott. Már az ajtónál voltam, amikor egy mondat ötlött az eszembe, amit percekkel ezelőtt mondott.
- Mintha azt mondta volna, hogy a volt barátnőjével... az izé, teniszezőlánnyal átrándultak Európába.
-  Mi van? Ja...  valóban.  Kétszer is.  Mit akar ezzel?
- Merre jártak?
- Sokfelé. Miért érdekli?
- Svájcban is?
-  Itt is.
-  Ebben a fogadóban?
-  Mind a kétszer. Csakhogy az nyáron volt, és éjjelnappal a hegyeket jártuk. De erről nem akarok beszélni!
Mintha halvány fénysugár szűrődött volna be a nagy, fekete éjszakába.
Arra gondoltam, hogy lecsúszkálok a faluba Waldvogel és Müller után. Ahogy kiléptem az ajtón, arcomba mart a hideg. Megálltam és gondolkodtam.
Nem a hideg volt az, amely megállásra késztetett. Sokkal keményebb teleket éltem át, nem is egyszer BelsőÁzsiában : egy alkalommal hatvan fokig süllyedt a higanyszál Jakutszk környékén.   Más  volt,  ami  visszafordított  a   szobámba.
Kinyitottam a bőröndömet, kivettem 38as Smith and Wessonomat és a zsebembe dugtam. Az a megmagyarázhatatlan gyanúm támadt, hogy a farkas kiszúrt magának. Most valahol lapul, és csak arra les, hogy váratlanul rám vethesse magát. Ezt az örömet pedig nem akartam megszerezni neki.
Továbbá egyéb furcsa előérzeteim is voltak. Hogy nincs
94
95
valami rendjén velem. Megszívtam a kezemen a sebem, és azon töprengtem, hogy vajon ettől vane ez a kellemetlen, bizsergetően rossz érzésem.
Körbeforogtam a szobában letérdeltem, és benéztem az asztal, az ágy és a szekrény alá.
Nem lapult sehol betörő.
Kimentem az erkélyre. Néhány kismadár nyoma mutatta csak, hogy nem tettem ki hiába néhány kolbászdarabkát az este a hóra.
Megvontam a vállam, és elindultam az ajtó felé. Megtorpantam: valaki vagy valami hívott, hogy menjek vissza.
Nem földi kommunikáció volt ez, hanem valami más. Mintha láthatatlan sugarak indultak volna valahonnan, és eljutottak az agyamig, ahol egy érzékelőrendszer regisztrálta, és figyelmeztetett a veszélyre.
Nekidőltem az ajtóval szembeni falnak, és vártam. A riasztócsengő megállás nélkül szólt az agyamban.
Kihúztam a kulcsot a zsebemből, a stukkerral együtt. Bár a riasztócsengő mintha azt is jelezte volna, hogy aligha emberi lény van odabenn, a megérzésekkel csínján kell bánni.
Kinyitottam az ajtót, belopakodtam a szobába, és vissza' ültem a székbe. A veszélyérzet egyre erősödött. Mintha hidegmeleget játszottam volna, elrejtett tárgy után kutatva.
Benéztem a lámpába, lecsavartam a telefon membránját, végigtapogattam a falakat, levettem a képeket, és még a szőnyeg alá is benéztem.
Semmi.
Kinyitottam a szekrényt, és óvatosan, a stukkeromai előretartva széthúzogattam az öltönyeimet.
Semmi.
Ha valaki azt hinné, hogy túlzott óvatossággal jártam el, téved. Egyszer majdnem ráfizettem arra, hogy nem hallgattam saját külön kis veszélyjelzőmre. Akkor, amikor a suttogó árnyak öblének ügyén dolgoztam DélAmerikában. Valaki volt szíves és egy gyémántviperát dugott a kabátom zsebébe. Óriási szerencsém volt, hogy ő húzta a rövidebbet, nem én. Pedig fordítva is történhetett volna.
96
A cipők után a fehérnemű következett. Amikor a törülközőkre került a sor, már tudtam, hogy jó nyomon járok. A halom közepe táján hegyes, éles tárgy került a tenyerem alá. Eltettem a stukkert, hogy két kézzel dolgozhassak. Óvatosan, centiről centire csúsztatva a kezem, kivettem az apró tárgyat a törülközők közül.
Kivettem, letettem az asztalkára, és szembeültem vele.
Tenyerembe hajtottam a fejem, és gondolataimba merültem. Megpróbáltam valami fogódzópontot találni, amibe belekapaszkodhatok, de nem ment. Mintha síkos, jeges ösvényen jártam volna.
A kis viaszfigura, mintha ki akart volna gúnyolni tehetetlenségemért, szembenevetett velem.
Mert mondanom1 sem kell, hogy a valami, amit kihúztam a törülközők közül, egy viaszfigura volt, olyan, amilyet Lolita mutatott, vagy amilyet senhora Hernandez talált a szekrényében a törülközők között.
Csakhogy ez a figura férfi volt: minden bizonnyal én.
S a teste telistele volt szurkaivá acéltűkkel.
A faluban szinte vágni lehetett a csendet. A férfiak kettesével jártak vállukon vadászpuska lógott. A Vérfarkas újjáéledése nyomasztó súllyal nehezedett a házakra. Mintha még a fehérbe öltözött alpesi tetők is mélyebbre süllyedtek volna.
Egy puskás embertől megkérdeztem, merre van a tanító háza. Levette a válláról a puskát, és a csövével mutatta, merre menjek. Az a furcsa érzésem támadt, mintha visszarepültem volna a múltba. Londonban éltem át ezt a semmihez nem hasonlítható hangulatot, a beígért német invázió küszöbén.
A tanító udvarában mindenkit megtaláltam, akit kerestem. Waldvogel felpillantott, és enerváltan felemelte a kezét.
- Jöjjön, csak jöjjön! Nézzen körül maga is!
-  Mi történt, felügyelő úr?
-  Kezdetben betörés. Elvitték a tanító papírjait.
-  Kezdetben?
97
I
- Aztán emberrablás. Úristen!
- Aztán... gyilkosság.
-  Hol a tanító?
Hátrabökött a válla felett a ház mellett álló pajta felé.
- A padláson.
Úristen!                                          
- Nem túl változatos a szókincse. No mindegy. Meg akarja nézni? Majd Herr Müller megmutatja.
Herr Müller azonban nem volt abban az állapotban, hogy mutogatni tudjon. Sápadtan dőlt egy fának, és igyekezett magához térni.
-  Mikor találták meg?
- Vagy tíz perce.
- Azon a padláson, ahol...
- Ahol az előző tanító feleségét. Csakhogy Renferrel nem késsel végeztek. De nem ám!
- Csak nem...?
-  De bizony, Herr Lawrence. A mi kedves Vérfarkasunk annyira belejött a gyilkolásba, hogy talán már abba se akarja hagyni... De én teszek róla, hogy abbahagyja! Arra mérget vehet!
Odamentem Müllerhez, és megveregettem a vállát. Hálásan felnézett, és megtörölgette az orrát.
-  A fenébe is... - pislogott. - Öregszem. Abba kéne hagyni a szakmát és átmenni a divatrészleghez... Azelőtt nem viselt meg ennyire egy halott látványa. Pontosabban két halotté.
A Spitzhorn csúcsa vakítóan ragyogott felettünk a szikrázó napsütésben.
Arra gondoltam, hogy milyen egyszerű is lenne, ha a hegyek tudnának beszélni. A bölcs, öreg Spitzhorn bizonyára tudja, ki a Vérfarkas, és mi az összefüggés közte és a viaszfigurák között.
Felemeltem a kezem, és üdvözöltem a hegyet. Ez a kézfelemelés olyan esküféle is volt egyúttal. Hogy addig nem mozdulok a faluból, amíg a végére nem járok a dolognak.
Nem lesz sok nyugodt éjszakád, Vérfarkas! Most az egyszer emberedre akadtál!
Otthagytam Müllert, hadd térjen magához, és felkapaszkodtam a padlásra. Az öreg létra fokait meglazította az idő: inogtak, hajladoztak a talpam alatt azzal fenyegettek, hogy kihullanak, és velem együtt lepottyannak a földre.
Némi fáradtság árán mégiscsak feljutottam, bár nem volt benne sok köszönet. Amit odafenn láttam, nem volt normális emberi idegeknek való. Renfer tanító nyugodt arcára ráfagyott a rémület: látszott rajta, mindent megpróbált, hogy elkerülje a halált. Felemeltem görcsbe merevedett kezét, nem szorongate valamit az ujjai között: egy szövetdarabkát, letépett gombot valamit ami nyomra vezethetne. Pechem volt, nem szorongatott semmit.
Négykézlábra állva átkutattam mindent. Nem találtam semmit, ami felkeltette volna az érdeklődésemet.
Renfer tanító alvadt vértócsában a hátán feküdt szemét a mennyezetre szegezte. Fogai elővillantak merev ajkai közül, mintha ő lenne a Vérfarkas és rám vicsorogna. Megtörölgettem a homlokom, mert a dermesztő hideg ellenére is kivert a veríték.
A létra recsegni kezdett odalenn. Kibiztosítottam a 38ast, de csak Siegmüller feje bukkant fel a létra végében.
-  Feljöhetek?
Felmászott mellém, és csípőre tette a kezét.
-  Mit szól hozzá? Mit szól a sebhez? Mit szóltam volna?
-  Meg mernék esküdni rá, hogy farkasharapás.
Engem azonban más foglalkoztatott. Nevezetesen az, hogy miért ölték meg Renfert.                        ,      • 
Fel is tettem a kérdést, méghozzá hangosan. Siegmüller levette a sapkáját, és megvakarta a fejét.
-  A Vérfarkas mindenkit megöl.
-  Csakhogy itt nem egészen ez a  helyzet      mondtam. - Itt volt oka a gyilkosságnak.
Lemásztam a létrán. Waldyogel a nagyszobában, a feltört
98
99

iratszekrény mellett hajlongott, Dörfliger doki társaságában. Felpillantott, amikor beléptem a szobába. Aranykeretes szemüvegén megcsillant a napfény.
JSlos?
Tehetetlenül tártam szét a karom.
Vérfarkas?
-  Semmi esetre sem. Valaki a bolondját járatja velünk, ha ebben az esetben helyes ez a kifejezés.
Felegyenesedett, és a szemembe nézett.
- Ezt hogy érti?
- Miért ment fel Renfer tanító a padlásra?
- Ki tudja? Miért érdekes ez?
-  Nagyon is érdekes. Mert vagy a farkas kényszeritette, vagy mert... ismerte a Vérfarkast.
-  Hm. Tegyük fel, hogy így van. Csak az okot nem értem. Miért kellett a  szerencsétlen  Renfert felkény szeri tenie  a padlásra.
- Mert őrült.
- Kicsoda?
- A Vérfarkas, természetesen. Emlékszik a versaillesi szerződésre? Hitler ugyanott fogadta Franciaország kapitulációját, ahol a németek kapituláltak az első világháborúban.
-  Bocsásson meg, nem egészen értem.
- Tételezzük fel, hogy a Vérfarkas valóban Őrült. Boszszút akar állni valamiért. Ami a múltban történt.
-  Úgy érti, hogy Renfer tanító sáros valamiben?
-  A Vérfarkas azt hiszi.   Renfert hibáztatja  valamiért. Annak idején Gasser tanító feleségét a szénapadláson Ölték meg. Ott, ahol Renfert. Kell, hogy valami összefüggés legyen a kettő között. Erre utalnak a hiányzó papírok is. A farkas ezeket kereste, és meg is találta őket.
Waldvogel hitetlenkedve rázta meg a fejét.
-  Hogy jön ide Renfer? Nem^erről a vidékről származik, 1 és még itt sem volt, amikor Gassert és a feleségét megölték. | Elképzelhetetlen, hogy bárhogyan is belekeveredett volna > a dologba.
100
Dörfliger doki eddig némán figyelt bennünket, most azonban megköszörülte a torkát, és közbeszólt.
- Elnézést, de...  talán lehet abban valami, amit Herr Lawrence állít. Előfordulhat, hogy a farkas valakivel vagy valamivel azonosította Renfer tanítót. Nem úgy ölte meg mint Renfert, hanem mint...
Mint?
- Ezt nem tudom. Nyilván Renfer csak szimbólum volt a számára.
' Ahhoz képest nagyon is valóságos a meggyilkolása - mondta Waldvogel sóhajtva. - Annyit mindenesetre elfogadok, ha nem valóban egy feléledt Vérfarkas gará?dálkodik errefelé, hanem élő ember, akkor a fickó őrült. Nem is vitás. De a kérdés még mindig az, hogy miért csinálja.
- Talán a papírokért - mondtam.
Mi a fene lehet azokban a papírokban. Nem beszélt róluk Renfer?
- Csak annyit, amennyit már elmondtam. Már a kocsmában az volt a véleményem, hogy Renfer elhallgat valamit.
Éspedig?
-  Sötétben tapogatódzom. Renfer szerint a régi följegyzések között szerepelt a Vérfarkas története is. Sőt... állítólag emberöltőnként újraéledt a farkas, és gyilkolt. Legutoljára valamikor a múlt szádadban.
, - Na és? JÉ.» mf- Renfer  alighanem  tudta,  melyik  családról  van  szó.
|Melyikről?
- Ezt nem árulta el, és teljesen igaza volt. Bármennyire is szeretnénk tudni, ő csak jót akart. Képzelje el, ha elmondja, melyik családról hitték, hogy meg van átkozva és tagjai követnek el borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságokat. Van fogalma róla, mi lett volna a leszármazottak sorsa? Renfer nem hitt á Vérfarkas legendájában, és meg akarta kímélni az utódokat a bajtól. Ha közhírré teszi, alighanem a házuknak már csak ^ romjai füstölögnének.
-  Viszont lehetséges, hogy néhánnyal kevesebb halottat takaríthatnánk be, és a farkas már hűvösön csücsülne.
101
- Egyáltalán nem biztos, hogy az követte el a gyilkosságokat, akinek a neve ott szerepel azokon az átkozott papírokon.
Akkor miért ölte meg a tanítót?
- Félelemből. Amikor valaki megölte a kutyát és Nudlit, elveszítette a fejét. Arra gondolt, hogy ha nyilvánosságra kerülnek a tanító papírjai, őt fogják gyanúsítani, a gyilkosságokkal. Megelőzésképpen ellopta a papírokat...
- És miért ölte meg Renfert?
- Talán rányitott, amikor a szekrényt feszegette. Néha a betörő gyilkossá válik, ha rajtakapják.
Levette a szemüvegét, és megnyomkodta a szemét.
- Igen. Logikusnak tűnik. Csak egyetlen baj van az elméletével. Tudja mi?
- Tudom - bólintottam szomorúan. - Hogy Renfert a Vérfarkas ölte meg. A gyilkosság módja egyértelműért erre utal. A betörő és a farkas ugyanaz a személy.
-  Úgy van - mondta dühösen, és belerúgott egy kupac levélbe a földön. - Nincs más hátra, mint elkapni a fickót. Csupán ennyi a dolgunk. Egyszerű, nem?
15
A délután folyamán erősítést kaptunk. Egy magas, szakállas, fiatal férfi bukkant fel a fogadóban.' Jól szabott, zöld vadászruhát viselt, gallérján falevelekkel. Izmos, kisportolt alakja mutatta, hogy a természetben él, jobban kedveli a hegyeketvölgyeket, mint a vendéglőket.
Siegmüller bemutatott bennünket egymásnak.
- Herr Maurer természetvédelmi felügyelőnk és hegyi vezető.
Világoskék" szeme volt, cserzett, barna bőre, és olyan kézszorítása, mintha fogaskerekek közé nyúltam volna. Letette a puskáját, és leült az asztalunkhoz.
- A főnökeim megkapták az üzenetét, Herr Siegmüller.
Természetesen mindenbe beleegyeznek. Amíg az ügy le nem záródik, az önöké vagyok.
Lágy, behízelgő hangja volt, ugyanakkor határozott és őszinte. Olyan férfié, akit első látásra megkedvel az ember.
- Herr Maurer ejtőernyős volt a seregben.- Még kitüntetéseket is kapott, és a hadnagyságig vitte. Ő a falunk büszkesége..
A magas fiú elpirult, és igyekezett másra terelni a beszélgetést.
- Az emberek nyugtalanok. Megpróbáltam Gautschival beszélni, de tisztára megőrült. Mindenáron hajtóvadászatot akar szervezni.
- Hová? - kérdezte Waldvogel, és levette a szemüvegét. Hova a fenébe?
- A hegyek közé. Akárhová. Lövöldözni akar. Siegmüller felemelkedett, és fenyegető képpel a kabátjáért
nyúlt.
-  Adok én neki olyan lövöldözést, hogy... Waldvogel feltette a szemüvegét, és megrázta a  fejét.
-  Ne! Engedje őket! Hadd lövöldözzenek!
- Ki fogják készíteni egymást! Waldvogel a fiatalemberhez fordult.
- Vállalná, Herr Maurer?
A magas fiú tanácstalanul Siegmüllerre pislantott.
- Én nem is tudom...
Waldvogel süteménydarabot dugott a szájába.
- Ismerem ezt a pszichózist - mondta lassan. - Az emberek lövöldözni akarnak, és ráadásul van is mivel. Mindegyikük kezében ott a puska. Ha lefojtjuk az indulatokat, robbanni fog a bomba.
Siegmüller nem szólt, de látszott rajta, nem tetszik neki az ötlet.
- Eresszük ki a gőzt egy biztonsági szelepen - folytatta Waldvogel. - Ha lövöldözni akarnak, tessék! Lövöldözzenek! Herr Maurer, remélem ért á vadászathoz?
- Hogyne. Okleveles fő vadász vagyok.
- Annál egyszerűbb a dolog. Szervezzen egy kiadós hajtó
102
103
vadászatot. Menjenek éjjelnappal, legalább két napig. Lődöztesse őket mindenre, csak egymásra ne. A maga dolga, hogy baleset nélkül megússzák. Úgy csinálja, hogy ne tehessenek kárt egymásban, de dögöljenek ki alaposan. Vegye el a kedvüket a farkas kergetésétől.
- Megpróbálhatom - mondta Maurer. - Mikor induljak?
- Amikor akar. Minél előbb, annál jobb. Akár holnap reggel.
- Értem. És addig?
-  Maradjon a környéken! Frau Zöllner önnek is nyit egy szobát. És amennyire csak tudja, tartsa nyitva a szemét. Bár nem hiszem, hogy valami bajunk történne. Az a véleményem, hogy a Vérfarkas egyelőre megnyugodott. Megkapta, amit akart. Talán nyugodt éjszakánk lesz.
Alighanem ez volt Waldvogel pályafutásának legnagyobb tévedése.
A Vérfarkas ugyanis lesújtott, mégpedig oda, ahova senki sem várta.
És az eddigieknél is borzalmasabb körülmények között.
Amikor befejeztük az ebédet, felmentem a szobámba, és igyekeztem végiggondolni a történteket. Még jóformán el sem kezdtem, amikor kopogtak az ajtón. Kinyitottam: Müller állt odakint. Dzsingisz kánbajusza kissé ziláltnak tűnt, és volt valami bűnbánó a tekintetében. Máskor talár, zavart volna, hogy nem maradhatok egyedül, most azonban még örültem is neki. Leültettem, kerestem egy üveg whiskyt a szekrényem alján, öntöttem két rendes adagot, és az egyiket a kezébe nyomtam.
Igyekeztem megakadályozni, hogy mentegetőzni kezdjen. Láttam rajta, szeretné megmagyarázni, miért viselkedett olyan furcsán a faluban. Engem viszont sokkal jobban érdekelt, hogy mit gondol a dolgokról.
Mielőtt elkezdhette volna a lelki életet, felálltam, és járkálni kezdtem az orra előtt. Be is vált a számításom: olyan figyelemmel forgatta utánam a fejét, mint a napraforgó a nap után.
104
- Ide figyeljen, Müller - kezdtem. - ígértem magának egy óriási sztorit. Igaz?
- Na igen - mondta lehangoltan.
- Kell még?
- Kinek nem kell egy jó sztori?
- Akkor segítenie kell.
- Nekem? Hogyan?
-  Figyeljen! Nagy szükségem van a segítségére. El akarom kapni a Vérfarkast. Érti?
- Értem, de....Hiszen ott van az a zsaru. Waldvogel. Miért nem ő vele szövetkezik?
- Waldvogel rendőr. Ez pedig aligha csak rendőri munka lesz.
És... hpgyan segíthetek?
- Ha gondolkodik. Beszéljük meg az eseményeket, hátha rájövünk valamire. Oké?
t Elvileg igen, de én alig tudok valamit. Sőt, semmit. Nincsenek információim.
- Majd most lesznek. Hallgasson ide! - Leültem, közelebb húztam a székem, és beszélni kezdtem. Elmondtam neki mindent, amit tegnap és ma megtudtam. Beszéltem Hernandezről, Joan Hernandezről, Saburól és Andrade kisasszonyról,   Hernandezné  betegségéről,   a  viaszfigurákról, Lolitáról, Doddról és a gyönyörű Miss Murphyről.
Ha azt mondom, hogy Müller szájtátva hallgatott, nem mondtam vele semmit. Többnyire lélegzetet venni is elfelejtett, s amikor már igencsak fogytán volt az oxigénje, úgy kapkodott levegő után, mint a szatyorba dugott hal.
Amikor befejeztem, a padlóra bámult, majd lassan felém fordította a fejét.
- Uramisten! Maga ért ebből valamit?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl sokat. Épp az a dolgunk, hogy összefüggéseket találjunk a gubancban.
- Ebben lehetetlen - mondta határozottan. - Ennek így nincs semmi értelme. Uramisten! Vudu és döglött madarak...! Megáll az eszem!
Talán éppen itt kellene elkezdenünk a dolgot.
105
- Nem inkább ott, hogy... vane összefüggés a figurák és a Vérfarkas között?
- Bravó, Müller! - mondtam, és tapsoltam. - Látja, hogy érdemes együtt dolgozni magával. Nagyon bölcsen tette fel a kérdést. Vane összefüggés a gyilkosságok és a viaszfigurák között? Hm. Ezen már magam is töprengtem. Látszólag semmi.
- Látszólag?
- Emlékszik, mit mondott Lolita? Évekkel ezelőtt a két barátnő ellátogatott Európába, mégpedig nem is egyszer. Ebben a fogadóban szálltak meg. Frau Zöllner talán emlékszik is rájuk.
- Beszéljünk vele?
Várjon egy kicsit! Néhány dolgot azonnal tisztázni tudunk. Például azt, hogy senhora Hernandez kit látott a fenyők alatt.
Uramisten! Hát a farkast. Nem ön mondta, hogy az asszony esküszik rá, annak a valakinek farkasfeje és farkasmancsa volt?
- Ez igaz. Csakhogy senhora Hernandeznek víziói vannak.
- Ne vicceljen, hiszen éppen maga talált kutyaszőrt a hóban. Vagy párducszőrt, nem?
- Ez is igaz.
- Akkor ott volt a Vérfarkas, vagy nem?
- Valaki volt ott, az kétségtelen. Csakhogy nem a Vérfarkas és nem is a gyilkos.
- Hát ki?
A szerencsétlen Nudli.
Akkora szemeket meresztett rám, mint egy zsebóra.
Nudli? Mi a csodát keresett... hiszen ez őrület! Azt akarja mondani, hogy minden este... Hogy a fenébe, hogy én erre nem jöttem rá?!
Hátradőltem, és kortyoltam egyet. A whisky néha elősegíti a bölcs gondolatok világrajöttét.
- A szerencsétlen Nudli Miss Murphy ablaka alatt leselkedett. Mint ahogy én is.
Mázlista!
106
- Csakhogy nem akkor először, hanem már napok óta. Ne firtassuk, hogyan szúrta ki a lányt, és hogyan jött rá, hogy Miss Murphy, hogy úgy mondjam, szeret lengén öltözködni, legalábbis zárt ajtók mögött.
Gondolja, hogy a lány... nem vette észre?
- Biztos vagyok benne. Nem olyannak látszik, aki meztelen showt rendez egy bolondnak. Eszébe sem juthatott, hogy a sötétből a fák alól figyejheti valaki.  Nudli pedig eljött minden este, és... a maga módján beleszeretett. És ajándékokat is hozott a szerelmének.
- Nudli? Ajándékot? Mi a fenét?
- Minden este egy döglött madarat. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
- Mondja még egyszer!
- Jól hallotta, ne féljen. Nudli, aki feltehetően imádta a madarakat, úgy gondolta, hogy azzal mutathatja ki leginkább a szerelmét, ha megajándékozza Miss Murphyt a kedvenceivel. Képzelheti, micsoda erőfeszítések árán sikerülhetett   a   szerencsétlennek   összefogdosni   a   madárkákat. Minden napra egyet.
- No de döglött madarakat?
- Nudli bolond. Számára nem volt különbség élő és döglött madár között. Minden este odatett egyet szerelme erkélyére. Ami pedig farkas voltát illeti, a víziókat látó senhora Hernandez, akit a viaszfigura majd az őrületbe hajtott, kinézett egy este az ablakán: és mit látott? Egy farkast. Valójában a leselkedő és bundát, kucsmát, szőrös kesztyűt öltött Nudlit. Honnan gondolhatta volna, hogy nem őt lesi, hanem Miss Murphyt? Murphy ablaka ugyanis pontosan az övé alatt van. Egy emelettel lejjebb.
- És a fekete párduc?
- A kutya volt. Guszti. Az ideoda kóborló kutya elkísérte Nudlit éjszakai útjaira. így lett belőle fekete párduc.
- Az ördögbe is! Remélem, azt nem akarja bemesélni, hogy a madarak mellé a viaszbábut is Nudli tette Miss Murphy erkélyére?
107
I
-  Nem. Azt valóban nem ő tette. Alighanem nem tette oda senki.
- Tehát ön szerint Miss Murphy hazudott?
-  Miért hazudott volna? Valóban ott találta a babát az erkélyen. Egy madár társaságában.
Felugrott, és dühösen hátralökte a széket.
-  Ne beszéljen nekem rejtvényekben! Ha nem Nudli tette oda, és Miss Murphy nem hazudott, akkor ki a fene? Hiszen a viaszbábuvarázslatnak éppen az a lényege, hogy akit meg akarnak rontani ne tehessen ellene semmit.  Ha megtalálják a bábut, és kihúzzák belőle a tűket, szart sem ér az egész. Másként sem,  de ez a magánvéleményem.  Hogy került a figura Miss Murphy erkélyére?
- Valaki elvesztette.
- Miss Murphy erkélyén? Maga összetéveszti fogadónk • első emeleti erkélyét a Piccadillyvel.
-  Nem én. Tényleg elvesztette valaki.
-  Ki?
-  Ezt nem tudom. Az, aki a másik bábut betette senhora Hernandez törülközői közé. És az én törülközőim közé is. Még mindig nem világos?
-  Egyáltalán nem!
- Nos, az a valaki,'aki úgy rakosgatja ideoda a figurákat, mint a nyuszi a húsvéti tojást, minden bizonnyal az erkélyeken közlekedik. Az erkélyajtókat többnyire nem szoktuk bezárni.
-  Még mindig nem értem.
- Pedig egyszerű. Valaki be akarta tenni a viaszfigurát senhora Hernandez ruhái közé. Világos?
- Eddig igen.
-  Fogta a figurácskát, és vagy a zsebébe tetted vagy máshová. Esetleg a kezében tartotta, bár ez valószínűtlen. Ezután kiment a saját erkélyére, majd megkezdte tornamutatványát, melynek a végén kikötött Joan Hernandez erkélyén. Ott meglapult várta az alkalmat, hogy belopakodhasson és elhelyezhesse a szobrocskát.
- De hiszen az az asszony szinte ki sem mozdul a szobájából! .        .         '                                                 .
- Kimoizdul. Kisebbnagyobb sétákat tesz férje és...  senhorita Lolita társaságában.
-  Hm. Ez érdekes.
- Több szempontból is. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk! Az illető ott lapul Joan Hernandez erkélyén, aztán egyszerre csak, hipphopp, mi történik? Leejti a viaszfigurát.
- Hogyhogy leejti?
- Csak úgy, egyszerűen. Maga hogy szokott leejteni valamit? Véletlenül.
Pech.
-  Naná,  hogy  az!  Természetesen   megpróbálta   visszaszerezni. Csakhogy ebben megakadályozta valami.
-  Éspedig?
-  Fogalmam sincs róla. De ez most nem is igazán fontos. Lehet, hogy Joan Hernandez bezárta az erkélyajtót, vagy egyszerűen csak hazajött a sétájából, de az is lehet, hogy odakint, az udvaron kódorgott valaki. Például Nudli.
- Erre otthagyta, mi?
-  Mi mást tehetett volna? Nyilván az volt a szándéka, hogy később érte megy és visszaszerzi. Csakhogy mielőtt visszaszerezte volna, Miss Murphy megtalálta.
Megcsóválta a fejét, és szomorúan nézett ki az ablakon.
-  Egy biztos. Nem Lolita kisasszony volt. Mégpedig két okból sem.
-  Úgy van. Egyrészt, mert nem is akarta a figurát betenni Joan Hernandez szobájába - van neki saját, otthoni bábuja a nemes célra , azon kívül mi a fenének mászott volna be az erkélyen át, amikor szép nyugodtan  besétálhatott volna a szobába mint titkárnő. Nem igaz?
-  Pontosan.
-  Meg kellene határoznunk, hogy mit tegyünk. Mi legyen az első lépés?
' Kit akar először megtalálni? A Vérfarkast, vagy azt, aki a viaszbábukkal szórakozik?
Azt hiszem a kettő összefügg, bár nem tudom, hogyan.
108
109
induljunk ki abból, hogy a Vérfarkast többen is keresik. Holnap reggel például az egész falu utána ered. Waldvogel itt marad, és meg mernék esküdni rá, hogy valamiben töri a fejét. Talán már rá is jött valamire.
- És maga?
- Most próbálkozom. Azt javasolnám, hogy mi foglalkozzunk Joan Hernandez betegségével. Azt hiszem, módszeresen mérgezi valaki.
Eltátotta a száját, és keresztet vetett.
- Uram, irgalmazz! Hülyéskedik?
- Miért tenném?
- De hát az nyomot hagy, ember!
- Soha nem hallott még róla, hogy vannak olyan mérgek, amelyek nem mutathatók ki?
- Maga fantáziái!
- Majd kiderül. A kérdés az, hogy kinek állhat az érdekében Joan Hernandezt eltenni láb alól.
- Jó  vicc!   Egy  egész  hadseregnek!   Vegyük  mindjárt Lolita Baezt. Maga szerint nyíltan bevallotta, hogy meg akarja ölni. Hátha rájött, hogy a viaszbaba nem az igazi. Elhatározta, besegít egy kis méreggel. Neki szabad bejárása van Hernandezék lakosztályába. Bármikor betehet egyegy adag mérget... akárhová. Ételbeitalba.
- Tehát Lolita Baez. Tovább?
- Hát... végeredményben Hernandez is. Hogy magát kérte meg a felesége megnyugtatására, még nem jelent semmit. Ha el akarja venni Lolitát, meg kell Szabadulnia a feleségétől. Ő aztán igazán úgy mérgezheti az asszonyt, ahogy csak akarja.
- Ez minden?
- Miért, ki kell még?
-  Sabu és Andrade kisasszony?
- Ugyan miért? Nekik aztán nem fűződik érdekük az asszony halálához. Ellenkezőleg.
-  Hm. Figyeljen csak ide! Mondok önnek egy épkézláb történetet. Persze csak kitaláció... Nos, Sabu, ha elveszi Andrade kisasszonyt, nem fog sokat örökölni, az tuti. Na
gyon kétséges, hogy Joan Hernandez támogatása mit ér. Lehet, hogy semmit. Tegyük fel, hogy Sabu eltöpreng, és arra az elhatározásra jut, hogy elteszi láb alól a mostohaanyját.
- De miért, ember? Hisz ő az egyetlen támogatójuk!
- Várja ki a végét! Az asszony meghal, Hernandez másodszor is megözvegyül.
- Elveszi Lolitát. Cseberből vederbe estek.
- Ha elveszi. Csakhogy ezt meg lehet akadályozni. Például úgy, ha egy ismeretlen telefonáló felfedi Lolita és íoan Hernandez hajdanvolt barátságát és azt a kis balesetet, amely tönkretette Lolita karrierjét. A rendőrség gyanakodni kezd, s bár Lolitát feltehetően felmentik, Hernandez azonban nem vehetné el. Ha elvenné, a jobb társaság örökre leírná. Lolitán élete végéig rajta maradna a gyilkosság árnyéka... Érti már? Sabu maradna az egyedüli örökös. És ha a papával is történne valami, mielőtt újabb feleségjelöltet kereshetne magának...
- Nem merész feltételezés ez?
- Dehogynem. De van bizonyos realitása.
- Mit tanácsol tehát?
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk Frau Zöllnerrel.
Mielőtt elhagytuk volna a szobám, kivettem a zsebemből a viaszfigurát, és az asztalra állítottam. Arccal az ajtó felé. Kezébe nyomtam egy acéltűt úgy, hogy a hegye az ajtóra mutasson.
Elindultunk, hogy megkeressük Frau Zöllnert.
16
Háziasszonyunk a hatalmas konyhában éppen előadást tartott néhány alkalmazottjának. A fehér kötényes, bóbitás lányok elmélyült figyelemmel hallgatták asszonyukat, aki egyik kezében tojást, másikban habverőt tartott. Frau Zöll
110
111
ner modern Hamletre emlékeztetett, aki a temetőt felcserélte a konyhával, a koponyát pedig tojással. Olyasfajta svájci nyelven beszélt, amiből nemcsak én, hanem még Müller is aligértett valamit.
Frau Zöllner elképedve bámult ránk. Egyáltalán nem volt szokásban errefelé, hogy a vendégek csak úgy besétáljanak a konyhába. Háziasszonyunk ennek ellenére sem veszítette el a lélekj elén létét, pattogó hangon mondott valamit a lányoknak, akik szétrebbentek, mint a riadt csirKék, ha karvaly köröz az udvar felett. Frau Zöllner óvatosan letette egy tálkára a tojást, mellé a habverőt, aztán szigorú képpel fordult felénk.                 .
- Parancsolnak az urak?
Nyilván ezzel akart büntetni bennünket, hogy bemerészkedtünk a paradicsomába.
Haragja csak addig tartott, amíg Müller meg nem csípkedte az arcát.
- Azért jöttünk, hogy megkérjem a kezét - mondta Müller ünnepélyesen. - Herr Lawrence lesz a tanúnk! Nyilatkozzék asszonyom!
Frau Zöllner felemelte köténye végét, és megtörölte vele, az arcát. Kuncogott, és dévajkodva meglökte Müllert.
- Menjen már, Herr Müller! Nem kell nekem ilyen kis mitugrász ember, mint maga. Még ha Herr Lawrence mondaná !
Müller lemondóan sóhajtott.
- Ilyen az én formám. De addig nem nyugszom, amie igent nem mond. Azonkívül Herr Lawrence már foglalt Tudja, ő a Keletet járja. Állítólag csak Thaiföldön tizen négy felesége van...
Frau Zöllrier ügyesen átkormányozott bennünket a kom ha melletti irodájába. Apró kis szobácska volt óriási íróasztallal, néhány székkel, mérhetetlen mennyiségű papírral a padlón.
Háziasszonyunk helyet mutatott, és lecsüccserit az íróasztal mögötti székre.
- Parancsoljanak az urak!
112
Ha nem lett volna súlyosan és véresen komoly a helyzet, jót mulattam volna rajta. Úgy trónolt hatalmas, faragott íróasztala mögött, fehér kötényben és fityulában, mintha egy népszínműből lépett volna elő. Gazdasszony, aki takarítás közben elfáradt,, és megpihent bankigazgató gazdája íróasztalánál.
Frau Zöllner azonban nem volt takarítónő, amint azt az arcán bujkáló ravaszkás mosoly is mutatta.
Nem sokat teketóriáztam, hanem azonnal a tárgyra tértem.
- Frau Zöllner... el szeretném kapni a farkast. Feltette az asztalra nagy, fehér kezeit, és úgy nézte őket,
mintha most látná először.
Igaz, amit magáról beszélnek? Hogy valami kém vagy főrendőr, vagy micsoda?
- Nem vagyok rendőr, Frau Zöllner. Csak néha segítek az Interpolnak. Ennyi az egész.
És... Herr Waldvogel?
' Együtt dolgozunk. Mindent el fogok mondani neki, amit magától hallok. Felnézett rám, és megvonta a vállát.
- Rendben van.  Mire kíváncsi? Magam  sem kívánok mást, mint hogy kapják el azt az átkozottat. Akár ember, akár farkas. A végén még tönkreteszi a szezont itt nekem. Ha elterjed a híre, hogy egy farkas marcangolja az embereket, bezárhatom az üzletet. Tönkrementem.
- Bízhatom önben, Frau Zöllner?
- Már csak az üzlet miatt is, elhiheti. Ha arra kíváncsi, hát tudom tartani a számat! Gyerünk, kérdezzen! Bár... én azt hiszem, hogy az az átkozott tényleg valóság, és Gautschinak van. igaza.
- Első kérdésem: igaz, hogy Joan Hernandez és Miss LolitaBaez korábban már megfordultak azon vendégfogadójában?
Meglepetve pillantott rám.
- Ó, hát tudja? Persze hogy megfordultak. Akkoriban még az az átkozott Zöllner vitte az üzletet. Gyönyörű szép
113
lányok voltak, mondhatom. Röpködtek körülöttük a férfiak, mint a lepkék a lámpa körül. És?
- Mit és? Hogy ők hogyan viselkedtek? Istenem, ahogy a többi lány. A modern lányokat értem ez alatt, mert az én időmben bizony még...  Na de magát aligha ez érdekli. - Szomorkásán a levegőbe mosolygott és bólintott. - Persze hogy jártak fiúkkal.
- Kikkel?
- Ki tudná azt már megmondani ennyi idő után? Ezzel is, azzal is.
- Falubeliekkel is?
Határozottan nemet intett.                                         ^
- Nem hinném. Nem voltak akkoriban olyanok errefelé. Vendég viszont volt bőven. Azokkal szórakoztak. Amúgy szolid lányok voltak.
- Megvannak még a vendégkönyvei? Ismét nemet intett.
- Tönkretette őket az a barom Zöllner. Egyszer berúgott, és nyitva felejtette a vízcsapot. Árvizet csinált nekem az irodámban, és mindent eláztatott. Ki kellett dobnom őket.
,- Kár - mondtam szomorúan. - És senhor Hernandez? Inkább csak rutinból tettem fel a kérdést.
- Evekig minden nyáron visszajött. Még a másik feleségével. Az új asszonnyal... Joannal most van itt először. Furcsa az élet, nem? Szegény Lolita hoppon maradt. Az egyik gazdag, milliomos, a másik pedig egyszerű kis titkárnő, pedig akkor régen nem volt különbség köztük. Tudja milyen ügyes kis táncosnő volt? Egyszer fellépett egy bulin. Mondhatom...
Nem is hallottam mit mond. Annyira meglepett, amit hallottam. Hernandez is törzsvendég volt... A régi asszonynyal.
- Volt olyan alkalom, amikor senhor Hernandez és a felesége, valamint a két lány egy időben tartózkodtak itt, a penzióban?
Bizonyára, bár mondom, a könyvek... Akkoriban senhor Hernandez minden évben visszatért. Kellett, hogy egy
114
két alkalommal egy időben vakációzzék a hölgyekkel. Áldott jó felesége volt. Igazi angyal.
- Hogy halt meg?
- Hogyan? Hernandez nem mondta magának...? Hiszen sokáig azért is nem tért vissza ide. Tudja, a rossz emlékek...v
Müllerre néztem: halálsápadt volt.
- Azt akarja mondani, hogy itt halt meg Hernandez első felesége?      .                  ,                  
- Lezuhant a Spitzhornról. Pedig milyen ügyes asszony volt, és milyen jó volt a felszerelése. Mégis valami hiba történt. Lezuhant és meghalt. Máig sem tudják, miért. Valami karabiner kiakadt, vagy micsoda.
- Ki volt a kísérője?
- Hát... akkoriban voltak néhányan. Mindenesetre a férje, Hernandez úr is vele volt. Meg is sérült rendesen. Valami szikla felsebezte az arcát. Képzelheti, mennyire sajnáltuk ezt a szerencsétlen kisfiút, Sabut.
Viharként száguldoztak fejemben a gondolatok.  Lehet hogy Hernandez...?
- És Miss Murphy?
-  Miss Murphy most van itt talán harmadszor, és mindig Mr. Dóddal és a feleségével jött.
-  Hogyan? Mr. Dodd is törzsvendége? Büszkén mosolygott szembe velem.
- Természetesen. Aki egyszer megszállt nálam, ha csak teheti, visszajár. Remélem, így lesz önnel is, Mr. Lawrence.
Várakozva nézett a szemembe, hogy kielégítetteke a válaszai. Kaptam egy sereg információt, nem is kétséges. Most már csak vissza kellett volna vonulnunk, hogy feldolgozzuk a hallottakat. Én azonban szerettem volna még egy másik szálat is felgombolyítani.                                                 ,
Előrehajoltam, és elővettem az igazolványomat, amit az Interpoltól kaptam.
Rá sem nagyon nézett, csak megadóan sóhajtott.
-  Nincs erre szükség, Herr Lawrence, hiszen eddig is elmondtam mindent.
-  Most azonban komolyabb dologról lesz szó, Frau Zöll
115
her, és kérem, őrizze meg a nyugalmát. Először is tökéletes diszkréciót kérek! Ért engem?"
- Hogyne. Természetesen - mondta riadtan.
- Nos hát... az a gyanúm, hogy senhora Hernandezt, Joant, rendszeresen mérgezi valaki. Ezért beteg.
Szája elé kapta a kezét, és halkan felsikkantott.
- Úristen! Kicsoda?
- Ezt szeretném megtudni.
- Csak nem arra gondol, hogy... Lolita? Hiszen úgy szerették egymást.
- Nem gondolok semmire, Frau Zöllner. De szükségem van az ön közreműködésére.
Kérem... Úristen! Mit kell tennem?
Előréhajoltam, és részletesen elmagyaráztam mindent. Elmondtam, az a gyanúm, hogy a mérget vagy az ételébe, vagy az italába teszik. Éppen ezért minden étkezés után mintát kérek az ételmaradékából. Keressen egy megbízható szobalányt, aki, ha- Joan Hemandez elhagyja a szobáját, bemegy és elhozza a poharát. Akár van benne ital, akár nincs. Úgy kell tennie, hogy senki ne vegye észre.
Frau Zöllner bólogatott, és egyre fehérebb lett az arca.
- Lehet... hogy gyilkos van a fedelem alatt? Igyekeztem,   amennyire   csak   lehetett,   megnyugtatni.
Őszintén szólva nemigen sikerült.
- Most aztán hová? - kérdezte Müller.
- Be a faluba. Hozza a kabátját!
Néhány perc múlva úton voltunk a falu felé.
A nap éppen lebukni készült a Spitzhorn mögött, amikor megtaláltuk a gyógyszertárat. Éles csengőhang figyelmeztette a gyógyszerészt, aki az üzlet hátulsó, függönnyel elválasztott részében dolgozott, hogy vendége érkezett.
Magas, szemüveges fiatalember lebbentette szét a függönyöket. Amikor meglátott, meglepetten rántotta fel a szemöldökét. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet a mozdulat.
Ő azonban nem is csinált titkot belőle, hogy ismer.
116
- Minek köszönhetem a szerencsét, Herr Lawrence?
- Bocsásson meg, találkoztunk már valahol? Megrázta a kezem.
- Még soha. De magát mindenki ismeri. Másról sem beszélnek az emberek.
Müller értetlenül pillantott rám.
A fiatalember sután meghajolt és bemutatkozott.
- Max Kunz vagyok. Gyógyszerészsegéd. A főnöke?
- Velem kell megelégednie, Herr Lawrence. Az öregúr kórházban fekszik. Most én viszem az üzletet.
Hosszú volt, csontos és szeplős arcú. Bólintott, és a függönyök felé mutatott.
- Gondolom, beszélni akarnak velem.
- Miből gondolja?
- Ön nem az az ember, Herr Lawrence, aki egy aszpirinért sétál le mínusz harminc fokban, estefelé a fogadóból, kockáztatva, hogy találkozik mindannyiunk szeretett Vérfarkasával. Vagy tévednék?
Kezdett tetszeni a fickó.
- Nem téved - mondtam. -  Tényleg akarok magától valamit.
Néhány másodperc múlva a függönyök mögött ültünk egy aprócska szobában, tégelyek, üvegek, porok és könyvek között. A por ez esetben nem a könyveket borította.
Őszintén szólva tétováztam. Idős, tapasztalt gyógyszerészt szerettem volna, aki tudja tartani a száját.
Nyeltem egyet, és beadtam a derekam. Azzal kell főzni, ami van.
- Nos? - sürgetett szelíden.
- Milyen iskolákat végzett, Herr Kunz?
- Patikát szándékozik nyitni, Herr Lawrence?
- Arra vagyok kíváncsi, érte mérgek meghatározásához? Kinyújtotta a karját, és a polcokra mutatott.
-  Kedvenceim a mérgek. Gyerekkorom óta érdekelnek. Kicsit konyítok is hozzájuk. Miről van szó?
Elmondtam, amit elmondhattam. Neveket, természetesen,
117
nem említettem. Csak azt, hogy naponta kap majd néhány ételt és italt tartalmazó üvegecskét, és meg kellene állapítania, hogy nem tartalmaznake mérget, és ha igen, mit. Felcsillant a szeme, ahogy a szavaimat hallgatta.
- Tetszik nekem a dolog - mondta. - Olyan, mint a rejt-  vényfejtés. Már a főiskolán is izgatott a mérgek kimutatása. Mire gyanakszanak?
- Tulajdonképpen• semmire. Csak... szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy nem játszike valaki Lucretia Borgiát odafenn.
Csillogott a szeme: egészen elkapta a harci láz.
- Küldjék csak a vizsgálandó anyagot! Ne féljenek, nem kérdezem, kiről van szó. Elég, ha rájövök, vane benne méreg. Oké?
Kezet nyújtottam. Hálásan megszorította, és egészen az ajtóig kísért. Halkan csendült a csengettyű a hátunk mögött.
17
Tűvé tettük az egész falut Waldvogel és SiegmüUer után, de csak Dörfliger dokit találtuk meg. A Wilhelm Teliben ült és májas hurkát vacsorázott. Hívott, osszuk meg vele a hurkáját. Müller hajlott is volna rá, én azonban nemet mondtam. Nem mintha kifogásom lenne a svájci májas ellen, de mindenképpen beszélni akartam Waldvogellal.
Visszaballagtunk a fogadóhoz, a közben ismét ezüstruhát öltött fenyőerdő mellett, ahol tegnap még Nudli leste Miss Murphyt.
Mire felértünk az étterembe, már csak néhány vendég üldögélt az asztaloknál. Waldvogel és SiegmüUer úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Leültünk, abban a reményben, hogy talán még kapunk valami vacsorát. Frau Zöllner sajnálkozva tárta szét a karját, ahogy megpillantott bennünket. Végül mégiscsak megkönyörült rajtunk, és legna
gyobb örömünkre ugyanazt a fajta májas hurkát találta fel, amiről a Wilhelm Teliben kénytelenek voltunk lemondani.
Akárcsak Dörfliger dokinak, neki sem volt halvány fogalma sem róla, hova tűnhetett SiegmüUer és Waldvogel.
Éppen az utolsó falatokat fogyasztottuk, amikor puskájával a vállán belépett az ajtón a szakállas hegyi vezető Levette a puskát, belenézett a csövébe, és felakasztotta a fo gasra.
- Nem látták a felügyelőt?
-  Mi is őt keressük - mondtam. - Mi újság odalenn? Megfújdogálta  vörösre fagyott  kezét,  és  reménykedve
bámult a konyhaajtó felé.
- Nehéz az emberekkel. Alig tudtam lebeszélni őket egy éjszakai hajtóvadászatról. Legszívesebben azonnal indultak volna. Waldvogel felügyelő utasítására kidolgoztam egy jó kis tervet. Akarja látni?         ,
Meg sem várva a válaszomat, zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy összehajtogatott papírt. Kiterítette az asztalon, és mutogatni kezdte a rárajzolt pontokat és vonalakat.
- Látja, ez itt a Spitzhorn. Felmegyünk körülbelül ezerötszáz méter magasra, itt ezen az ösvényen jobbra fordulunk, itt elérjük a hegyi legelőt remélem, nem lesz akkora hó, hogy elvesszünk benne, itt bevágunk a fenyvesbe...
- Herr Maurer, bocsásson meg... Ön tényleg azt hiszi, hogy találnak valamit?
Csodálkozva kapta fel a fejét.
- Dehogy hiszem! Hátakkor?
- Waldvogel azt az utasítást adta, hogy fárasszam ki az embereket. Úgy ki fognak dögleni, hogy na! Ettől a túrától még a tengerészgyalogosok is kifeküdnének!
- És... ha mégis rábukkannak valakire?
- Ugyan kire?
- A Vérfarkasra - vágott közbe Müller.
- Kizárt dolog.
- Miért? - kérdeztem kíváncsian. - Ugyan miért? Összehajtotta a papírját  és visszadugta a zsebébe. Úgy
118
119
tűnt, megfeledkezett a kérdésünkről, csak a holnapi hajtóvadászat izgatja.
Mármár felkeltem volna, hogy a szobámba menjek, amikor felemelte a fejét, és a szemembe nézett. . - A Vérfarkast nem fogjuk megtalálni - mondta természetes egyszerűséggel. - Őt nem lehet megtalálni. Nem a réten él és a fák között, hanem a faluban. Szobában alszik, mint a normális emberek... Csak ha felvillan a telehold fénye...
Müller elbiggyesztette a száját.
- Sosem hittem volna, hogy az ejtőernyősök hisznek a természetfelettiben.
Megrezzent, mintha álomból ébredne, aztán elmosolyodott.
- Az ejtőernyősök legalább annyira babonásak, mint a tengerészek. Nincs köztük, aki legalább egy amulettet ne viselne a nyakában.
- Maga is?
Hát persze - nevetett. - Nem hiszik? Nézzenek ide!
Kigombolta báránybőr zekéjét, az ingét, s tenyerébe fektette aranyláncon fityegő, aprócska amulettjét. Egy egészen kicsi viaszfigurát, telistele szurkaivá acéltűkkel.
Tartotta a tenyerén, és mosolyogva nézte, mi pedig egyszerűen nem kaptunk levegőt. Pár másodperc múlva vette csak észre, hogy valami nem stimmel az amulettjével.
- Valami baj van?
Sikerült gyorsan összeszednem magam. Villámgyorsan ráléptem Müller lábára, nehogy eláruljon valamit. Sóhajtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Tudja, mi ez?
- Hogyne tudnám. Valami délamerikai dolog. Állítólag egy varázsló megszentelte.
- Tudja, mit ábrázol?
Hát... őszintén szólva nemigen. Az apámtól kaptam. Rosszul tudott portugálul, nem egészen értette a jelentését. Egy ügyfele ajándékozta neki. Apám valahogy úgy értette, hogy ez a figura maga a halál, és ezek a tűk, különben gumi
120
ból vannak, azt jelképezik, hogy a halál is legyőzhető. Tudják, miután valamennyi társamnak volt amulettje, nyúlfarok, medveköröm, ilyesmik, én ezt tettem a nyakamba. Emlék apámtól.
Egymásra néztünk Müllerrel. Aligha lehet összefüggés a viaszfigurák és Willy Maurer amulettje között.
Frau Zöllner felbukkant a konyhaajtóban, és kétségbeesetten vette tudomásul, hogy kihozhat még egy adag májas hurkát.
Felballagtunk az emeletre, s beinvitáltam Müllert egy utolsó adag whisky re.
Elterült a karosszékemben, és figyelmesen nézte, ahogy jégkockákat rakok az italába.
- Maga szerint hol lehet Waldvogel? - törte meg végül is a csendet.
- Nem is sejti? - passzoltam vissza a labdát.
- Honnan a pokolból sejteném?
Kezébe nyomtam a poharát, és hozzáütöttem a sajátomat.
- Azt hiszem, Waldvogel barátunk egész napját egy könyvtárban töltötte.
Hol?!
- Lehet, hogy beutazott Zürichbe. Az Egyetemi Könyvtárba.
- Könyvtárba? Mi a fenének?
- Waldvogel más nyomon indult el, mint mi.
-  Honnan tudja maga, hogy milyen nyomon indult  el Waldvogel?
- Használom az eszemet - mondtam szerényen.
- Aha. Értem - bólogatott, és ivott egyet. - És ha szabad kérdeznem, miért olvasgat Waldvogel? Hogy csiszoltabbá tegye a szellemét? Megpróbálja megközelíteni önt?
Pokolian szellemes volt, bár nem születésétől fogva. A sértődöttség tette ilyenné.
- Mondom, hogy Waldvogel más nyomon jár. Meg van győződve róla, hogy Gasser tanító irataiban rátalál az igazságra.
121
- Vagy úgy! És ön?
- Nem tudom.
- De hát Gasser iratait ellopták!
- Ezért kutat Waldvo'gel Zürichben. Kedves Herr Müller, csak ne becsülje le a felügyelőt! Nagyon is logikus, amit tesz.
- Arra gondol, hogy... Waldvogel meg van győződve róla, Gasser iratainak van valahol másolata?
Elővettem a pipám, megtömtem és meggyújtottam. Fúj| tam egy közepesen sikerült karikát, majd még egyet.
- Előfordulhat, hogy falukutatók vagy a zürichi múzeum munkatársai fotómásolatot készítettek a papírokról. Renfer tanító nem beszélt ugyan róla, de hát ki gondolta volna, hogy ekkora jelentőségük lesz azoknak az iratoknak. Előfordulhat, hogy Waldvogel már a másolatokat olvasgatja.
- Hm. Tegyük fel, hogy Waldvogel csakugyan talál egy nevet. Tegyük fel, hogy abból a családból származott valaha, évszázadokkal ezelőtt egy Vérfarkas., Egy szerencsétlen flótás, akit a babonás falusiak Vérfarkasnak hittek, és, netalántán ki is nyiffantottak. Mi az ördögöt akarnak csinálni, ha megtudják? Itt van például ez a törekvő, kedves fiatalember, nyakán az amulettel. Tegyük fel, hogy kiderül, a Maurer családból, amennyiben évszázada is így hívták őket, született a Vérfarkas. Mit tesz akkor ön és Waldvogel? Letartóztatják? Milyen alapon? Gyilkosságért? Vagy hagyják, hogy a falusiak ellássák a baját?
Megnyugtatóan a karjára tettem a kezem.
- Ne kapja fel a vizet, Müller! Nem hiszem, hogy ez lenne Waldvogel szándéka. Az sem biztos, hogy csak a Vérfarkas családjának a nevét keresi. Ki az Ördög tudja, mi lehetett még Gasser irataiban?
- Egyet ne feledjen - mondta. - Ha összefüggést keres a Vérfarkas és a vudu figurák között, Gasser papírjait ki kell kapcsolni a játékból. Szereplőink ugyanis nem évszázadokkal ezelőtt, hanem ma élnek. Annak pedig igen kicsi a valószínűsége, hogy a brazilok vagy Miss Murphy ősei valaha is kapcsolatba kerültek volna az itt élő falusiak őseivel. Nevezetesen a Vérfarkassal.,.
Lendületesen tovább folytatta volna védőbeszédét, de kopogtak az ajtón. Leengedtem a biztonsági láncot: Dörfliger doktor állt a küszöbön. Havas volt, csatakos és pirosra csípett. Nagyot szívott az orrán, ahogy megcsapta a szoba melege.
- Beenged?
- Jöjjön, doki!
Müller felpattant, előkapott az üveges pohárszékből egy poharat, s amíg kibontottam Dörfligert a kabátjából, kevert a dokinak egy rendes adagot.
Úgy öntötte magába, hogy meg sem rebbent a szeme.
Letette az asztalra az üres poharat, és hálásan nézett ránk.
- Uraim, ez elsősegély volt. Háborúban kitüntetnék önöket érte.
Mivel már csak alig lötyögött valami az üveg alján, Müller óvatosan méricskélve öntögette szét a maradékot.          .
Dörfliger doki összeráncolta a szemöldökét, és a fény felé emelte a poharát. Megszemlélte az ital arányló színét, aztán elégedetten cuppantott.
- Pompás. Tudják miért jöttem? Waldvogel nincs sehol. Itt sincs?
- Már mi is kerestük - mondtam.
- Azért jöttem ide, mert... végül is ön Waldvogel tudtával és segítségével dolgozik. Ha itt a felügyelő, neki mondanám el. így azonban...
Egyszeriben megdermedtem. Megállt a kezemben a pipa. Tudtam, hogy Dörfliger észrevett valamit, különben nem jött volna be hozzám.
A kis, kövér emberke gondterhelten szagolgatta a whiskyjét, aztán felpillantott.
- Még egyszer megnéztem a halottakat. A kutyát is. Miért?
Felhúzta a vállát.
- Nem is tudom. Ha valami nyugtalanít, vissza szoktam térni a dologra. Van úgy, hogy egy holttestet többször is megnézek.
- És... nyugtalanította valami?
122
123
Megköszörülte a torkát.
~ Persze. A sebek. Éppen ezért... napközben bekocsjkáztam a szomszédos faluba, és szereztem egy állatorvost. Müllernek összeszűkült a szeme. És?     ~
- Persze ő sem kriminalista. Szerinte a sebet okozhatta farkas is. Mindenesetre ez a farkas nem akart enni az áldozataiból, csak megölte őket.
- Csak?
- Farkas esetében ritka dolog. A farkas nem különösebben vérengző állat. Azért öl, mert éhes. Nem azért, mert öröme telik benne. Értik? Ez pedig mindenkit megölt, aki az útjába került.
-  Tehát mégsem farkas?
- Nézze, nem vagyok őrült, de... inkább Vérfarkas, mint igazi. A Vérfarkas ugyanis nem eszik, csak öl!
- Ez minden, doki?
- Dehogy. Továbbá az is felkeltette a gyanúmat, hogy a bolond Nudlin nincs egyéb seb, csak az az egy. Az állatorvos is igazat adott nekem.'A farkas szétmarcangolja az áldozatát, nem pedig csak elharapja a torkát.
Felállt, és intett Müllernek, hogy álljon fel. Az újságíró kelletlenül feltápászkodott.
- Mi van?
A doki hátratolta a székét, és slukkolt egyet az italából.'
- Én vagyok a- farkas, maga az áldozat. Most pedig... Közben én is felálltam, és érdeklődve figyeltem, mit akar
kihozni a dologból. Csípőre tettem a kezem, úgy bámultam őket.
Dörfliger doki pocakját meghazudtoló fürgeséggel megkerülte az asztalt, aztán egy hatalmasat ordított. Akkorát, hogy megcsörrentek a pohárszéken a hosszú szárú pezsgőspoharak.
Müller megdermedt az elképedéstől, főleg amikor a doki kivicsorította a fogát, és...  nincs tévedés, felém kapott!
Villámgyors reflexmozdulattal torkom élé rántottam a bal
karom, jobbommal pedig akciót indítottam. Éppen orron találtam volna, amikor ismét ordítani kezdett. Egészen emberi módon, nem úgy, mint egy farkas.
- Álljon meg, ember, ne üssön! Nem látja? Világos, nem?
Müller aki közben a feje fölé emelte a székét, hogy lecsapja vele, mert mi másra gondolhatott volna, minthogy a derék Dörfliger megbuggyant, leeresztette a széket, és gyanakodva bámult rá..
—Mi a franc ez, doki? Valami vicc?
Visszaültem a székemre, és Dörfliger felé intettéin.
-  Igaza van, doki. Nyert.
- Mit csinált? - dühöngött Müller^ aki nem sokat értett az egészből. - Vigyázzon, doki, ha sokáig utánozza a farkast, úgy marad!
- Csak azt akartam bebizonyítani, hogy ha valakinek, akár váratlanul is, nekiesnek, az illető feltétlenül védekezni kezd. Mégpedig a karjával. Megpróbálja ellökni magától a támadóját. S közben mi történik? A farkas belemar az akadályba, miközben a karmaival is segít magán. De a bolond karján sincs gomböstűnyi seb sem! Értik? Holtbiztos, hogy nem normális farkas volt.
- Ezt többékevésbé eddig is sejtettük - mondta Müller.
- Csakhogy már tudjuk is. A farkasteóriát elejthetjük. És még valami. A legfontosabb. Ami végül is nyugtalanított, és... nem hagyta, hogy ejtsem az ügyet. Alaposan megvizsgáltam Renfer tanítót az állatorvossal együtt. Nos... enyhén szólva nem stimmel valami.
- Visszafojtottam a lélegzetem, mert sejtettem, hogy a gömbölyű, éles szemű doktor alighanem rájött valamire, amit senki sem vett eddig észre.
- Renfer volt az egyetlen, aki védekezett.
- Védekezett? - nézett rá elképedve Müller. - Úgy érti... úgy, ahogy Mr. Lawrence?
- Nem tudom, hogyan. De tele van a lába és a teste kék foltokkal. Rúgások nyomával.
- Az istenit! - horkant fel Müller.
Egy helyen... a lágyéka felett, világosan kivehető egy
124
125
csizmasarokvas nyoma. Valaki rálépett, amikor már feküdt. A tanító még élt, amikor felkerült a padlásra. Ott harapták" el a torkát. Mindenesetre a farkasok nem járnak vasalt csizmában, és nem viszik fel az áldozatukat egy rozoga létrán a szénapadlásra. Ezután alaposan megvizsgáltam Renfer tanító nyaksebét. És tudják, mire jöttem rá?
Nem feleltünk, hiszen nem úgy tette fel a kérdést, mint aki választ vár rá.
Megsimogatta  domborodó  pocakját,  és  összekulcsolt rajta az ujjait.
- Arra, hogy Renfer tanító nyaksebe nem azonos a kutya és a bolond nyaksebével. Tudják, mivel vágták el a torkát? Egy fűrészes késsel. Olyannal, amilyet a vadászok használnak, agancsfűrészeléshez. A vágott seb szélén még némi rozsdát is találtam. Bizonyítékául, hogy a fűrészkést csak ritkán használja a gazdája.
- De hát miért éppen... azzal? - suttogta Müller.
- Mert a Vérfarkasra akarta terelni a gyanút. Le akart számolni Renferrel. Vagy ha nem, hát régtől fogva el akarta happolni tőle azokat a nyomorult papírokat. Úgy érezte, itt a legjobb alkalom. A farkas összevissza gyilkol: úgyis mindenki rá gyanakszik. És kis híján be is jött a terve. Nos, ennyit akartam csak mondani. Most pedig, szíves engedelmükkel, elmegyek aludni. Mindenesetre csukják be az ablakukat. Ne feledjék, néhány nappal vagyunk csak telehold előtt!
- És? - kérdezte nyugtalanul Müller.
 - Ismereteim szerint a Vérfarkasnak nincs naptára és meteorológusi képzettsége sem. Fütyül a pontos dátumra. Akkor öl, amikor jó kerek a hold. Ma éjszaka pedig már olyan kerek, mint egy ementáli sajt. No, szép álmokat és jó éjszakát, uraim!
18
Szótlanul ültünk, és bámultuk Dörfliger doki  magára hagyott, üres poharát. Müller felemelte a fejét, és kutatva nézett rám.
- Mit szól hozzá?
- A doki elméletéhez? őszintén szólva magam is hasonlóra gondoltam.
- Maga? Miért?
- Mert a másik gyilkosságnak nincs kézzelfogható oka. Ennek pedig van.
- Gsak nem azt akarja mondani, hogy... Egek ura!
- Ne legyen igazam, de ez az egész rettentően emlékeztet valamire. Egy régi ügyre. Az is úgy kezdődött, hogy...
A villany pislogott egyet, majd még jegyet, aztán kialudt.
- Még ez is! - morogta Müller. - Mintha az az átkozott rendelte volna meg!
Első mozdulatommal 38asom után nyúltam. Rendben ott lapult a zsebemben. Vártam néhány másodpercig, hogy kigyulladjon a villany, s csak amikor esze.ágában sem volt kigyulladni, léptem az erkélyajtóhoz, és elhúztam előle a függönyt.
A hatalmas, valóban ementáli sajthoz hasonlító hold ott függött a fenyőfák felett. A fenyők teteje lágyan ingadozott, s a Spitzhorn csúcsa is táncot járt a holdfényben. A fenyők alatt furcsa árnyak mozogtak: mintha manók ropták volna a polkát a hóban.
Müller szorosan mögém állt, és kibámult a fenyvesre.
A fenyőágak tovább hajladoztak furcsa árnyékok futottak át a tisztásokon. Az újságíró megborzongott, és belekapaszkodott a függönybe.
- Vigye el az ördög! A végén még engem is elfog a hisztéria. Gyerekkorom óta nem félek a sötétben, de most...
Ebben a pillanatban bánatos, elhaló, hátborzongatóan gurgulázó üvöltés hangzott fel a közelünkben.
Nem is olyan régen kellemetlen kalandban volt részem
127
a szibériai tajgán. Éppen egy evenki sámánhoz igyekeztünk, hogy magnetofonra vegyük varázsénekeit, amikor, közel a Bajkálhoz, belefutottunk egy éhes farkascsordába. Csak fél óráig tartó kemény fegyverropogtatás után tudtuk lerázni őket. A falusiak szerint óriási szerencsénk volt, hogy épp bőrrel megúsztuk a kalandot. Taíán annak köszönhettük az életünket, hogy a farkasok nem voltak igazánéhesek. Az elmúlt éjszaka ugyanis tíz juhot téptek szét és faltak fel jó étvággyal. A falu aprajanagyja készült a hajtóvadászatra, s mi is csatlakoztunk volna hozzájuk, ha nem jeleznek száz kilométerrel északabbról egy öregembert, aki ismerte a legrégibb evenki varázsmóndásokat.
Ez a farkas azonban egyedül volt, és itt üvöltött közvetlen a közelünkben.
Az üvöltés elhalkult, majd egészen elhallgatott.
- Úristen! - suttogta Müller. - Mi volt ez?
Kinyitottam az erkélyajtót, és kiléptem az erkélyre. Talpam alatt csikorgott a hó, s egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy alighanem én vagyok a világ legjobb célpontja. Gyanakodva figyeltem a fákat, az ezüsthavat, de néhány rebbenő árnyékon kívül nem láttam semmit.
Müller kilopakodott mellém, és nekidőlt az erkély farácsának.
- Lát valamit?
Egy fekete árnyék, amely az egyik fenyő tövénél lapult, mintha megnövekedett volna, és négylábú állat formáját vette volna fel.
Éreztem, hogy a hideg körülölel, s az elmúlt percek verejtéke ráfagy a bőrömre. Megborzongtam, és visszaléptem a szobába.
- Mi volt ez? - nyögte Müller
- Lehet, hogy... Nem, az nem lehet!                         , A folyosóról hangok szűrődtek be a szobába. Óvatosan
kinyitottam az ajtót valaki éppen akkor csörtetett el előtte. Kibiztosítottam a revolverem, és átléptem a küszöböt.
Egy árnyék megtorpant, és felém fordult. Fekete volt az arca, csak a szeme fehérje villogott.
128
Hé! Mi van itt, a fenébe is... Magánál sincs villany? Hernandez volt.
- Jó estét, senhor Hernandez - üdvözöltem, és zsebre vágtam a stukkert. - Alighanem történt valami a biztosítékkal. Nem látta Frau Zöllnert?
- Carramba - sóhajtotta megkönnyebbülve. - Maga az? Léptem kettőt, és majd beleszaladtam felém nyújtott késébe.
- Ez meg mi a fene?
Szégyenlősen beugratta a pengét, és zsebre vágta.
- Vigye el az ördög, csak nem képzeli, hogy nekivágok egy sétának ebben a pokoli sötétben úgy, hogy még a zsebkésem sincs nálam?. Hol az ördögben lehet a biztosítékszekrény?
- Talán a pincében.
- Madonna, még csak az hiányzott! Miért nem csinál már Frau ZÖllner valamit?
- Lehet, hogy lement a faluba.
- Valaki csak van ebben az elátkozott házban, aki ki tud cserélni egy kinyiffant biztosítékot! Csak nem kuksolunk egész éjszaka fény nélkül? A rohadt életbe...!
Öklével verni kezdte a folyosó falát. Egyre jobban kezdett hozzászokni a szemem a sötéthez, egyre többet láttam belőle, és egyre kevésbé értettem, hogy mi borította ki ennyire. Egész testében remegett, mintha valami szörnyen megrázta volna.                            •                 
Megfogtam a kezét: nyirkos volt a nedvességtől.
- Mi a baj, senhor Hernandez?
Megtörölte a szemét talán könnyeket törölt ki belőle.
- Nem hagy élnem az a ringyó!
- Kicsoda?
- A feleségem, ki más? - nyögte, és nekitámaszkodott a falnak. - Megöl. Kiszívja a vérem.
- No de senhor...
Még egyszer megtörölte a szemét, és nagyot sóhajtott.
- Maga nem tud semmit, és nem is ért semmit. Megöl az a bestia. Teljesen kicsinálja az idegeimet.
129
- Ismét... rohama volt? - kérdeztem óvatosan.
- Azt állítja, hogy mindene fáj. Azt mondja, ha nem csinálok világosságot, belehal. Sikoltozik, és hányja magát az ágyon. Sabu megpróbálja megnyugtatni. Az ördögbe is, hát világosságot kell csinálnom valahogyan! Hol az a pince? Maga kicsoda?
Müller bukkant elő a szobám ajtaja mögül, ahova diszkréten visszahúzódott.
Müller bemutatkozott, de Hernandeznek már nem maradt annyi ereje, hogy felé nyújtsa a kezét. Fáradtan a falnak dőlt, és szitkokat mormogott maga elé.
A porta környékén nem moccant semmi: fogalmam sem volt róla, hogy a személyzet közül tartózkodike valaki a hallban. Továbbá arról sem, hol lehet a kapcsolószekrény. Valóban a pincében vane, és ha igen, hol van a lejárat?
Hernandez a falhoz szorította az arcát: megállás nélkül morgott, a fogát csikorgatta és káromkodott.
Kicsit megráztam, de óvatosan, nehogy elessen.
- Senhor Hernandez...
Motyogott nem értettem, hogy mit. Pillanatok alatt tört rá a totális részegség. Egyre lejjebb csúszott a falnál, és félő volt, hogy pillanatok múlva el fog terülni a folyosón.
Hóna alá nyúltam, igyekeztem egyenesbe hozni, míg Müller a másik oldalról támogatta. Hernandez ráhajtotta a fejét Müller vállára, és a fülébe suttogta:
- Te... te... rohadt ringyó!
Müller fájdalmas képpel nézett fel rám.
- Mit csináljunk vele?
- Vigyük ha^za.
- Jó vicc. Hova?
- A hetesbe.
Megfogtuk, és cipelni kezdtük a sötét folyosón. Már egészen közel lehettünk a heteshez, amikor eszembe jutott, hogy nem zártam be a szobám ajtaját. Elfogott ugyan a kísértés, hogy forduljak vissza, és Hernandez őrzését hagyjam Müllerre, de a délamerikai ismét csikorgatni kezdte a fogát, és
130
néhány káromkodás kíséretében megpróbált kiszabadulni az ölelésünkből.
- Nyughass, haver!.- mondta barátságosan Müller, és a kezére ütött. - Illik egy ilyen szép, csendes éjszakán...
.   Ekkor hangzott fel másodszor a farkasüvöltés.
A riporter nagyot ugrott, és csaknem leejtette Hernandezt. Még idejében utánakapott, de a délamerikai még így is nekikoppant a falnak.
A farkasüvöltés megfagyasztotta bennem is a vért. Éreztem, hogy lassabban áramlik az ereimben, akárcsak az oxigén a tüdőmben.
Megfordultam, és szabad kezemmel kihúztam a revolvert a zsebemből.
- Müller a sötétben is megsejthetett valamit a készülődésemből, mert megtorpant, és hagyta, hadd nehezedjen rám a fickó.
- Mi van?
Haboztam, hogy megmondjame neki. Aztán úgy döntöttem, hogy nem mondom.
Esküdni mertem volna rá ugyanis, hogy a farkasüvöltés nem a fenyőfák alól hangzott.
Hanem az első emeleti folyosóról.
Elértük a hetes szobát erőteljesen megrugdostam az ajtót.
Hé! Sabu! Nyissa ki!
Lehullott a biztonsági lánc, majd résnyire kinyílott az ajtó. Sabu olajtól fénylő feje jelent meg a nyilasban.   '
- Lawrence vagyok, Sabu.
- Hol az apám?
Kijjebb lépett és felhördült.
- Úristen! Mi történt vele?
- Nem lett volna szabad kiengedniük!
- Szentséges Isten! Mi történt, senhor Lawrence? - süvített át az előtéren Joan hangja.         .
Bevittük Hernandezt, és leraktuk egy szabad heverőre.
131
I
Joan Hernandez egymásra tornyozott párnákon feküdt, kezében alighanem narancsleves poharat szorongatott, mert átható narancsléillat töltötte be a szobát.
- Nem lett volna szabad kiengedniük ilyen állapotban! Joan letette a poharát az éjjeliszekrényére. Nem láttam
a sötétben, csak a koppanást hallottam.
- Milyen állapotban?                                                   '
- Asszonyom, a férje... eró'sen ittas. Felnevetett, keserű nevetéssel.
- Ittas? A férjem, senhor Lawrence, tökrészeg!
- Miért engedték kimenni a folyosóra? Hiszen... Elharaptam a következő mondatot. Nem akartam halálra
rémíteni.őket.
- Miért ne engedtük volna? Hernandez évek óta minden este tökrészeg. Miért éppen ezen az éjszakán ne engedtük volna?  Vannak  szobák,  amelyeket  részegen  is  megtalál. Igaz, kicsikém?
Nem tudtam Sabuhoz vagy Andrade kisasszonyhoz intézie a szavait: mindenesetre egyikük sem válaszolt.
Joan Hernandez ágya megreccsent, amiből arra következtettem, hogy felült a párnák között.
- Mikor lesz villany, senhor Lawrence? Azért küldtem Hernandezt...
Müller az ablakhoz botorkált, és széthúzta a függönyt. A holdfény elemi erővel tört be a szobába, kísérteties fénybe vonva a sezlonon hortyogó Hernandezt, az ágyon ülő Joarít, Andrade kisasszonyt és a szoba közepén szobrozó Sabut.
Ahogy a holdfény elöntötte a szobát, Joan Hernandez hátradobta magát az ágyán, és visítani kezdett. Hisztériás, éles visítással, mint az elkényeztetett gyerekek.
- Nem! Nem! Nem kell a holdfény! Húzza vissza a függönyt! Maga kicsoda? Azonnal menjen ki!
Müller sóbálvánnyá meredt, és mintha odaragadt volna a függönyhöz. Mielőtt Joan Hernandez tovább folytathatta volna a visítozást, az ablaknál termettem, kitéptem Müller kezéből a függönyt, és behúztam a szárnyakat. A holdfény kiszorult a szobából, átadva helyét a sötétségnek.
- Ki ez az ember!
Néhány szóval elmondtam, hogy kicsoda Müller. Nagyot reccsent az ágy: Joan Hernandez visszaesett a párnái közé.
- Ne haragudjon... ne haragudjanak! - suttogta bűnbánó hangon. - Nem bírom a fényt. És félek... pokolian félek... Félek! Félek!
Sikoltva buktak ki ajkán a szavak, éreztem, hogy görcsbe rándul a teste. Odaléptem az ágyhoz, és addig tapogatóztam, amíg kezembe nem akadt a keze.
- Maga, az?
Én vagyok - mondtam.- Mitől fél?
- Mindentől. A haláltól. Igen, a haláltól. És a farkastól is. Hallotta az üvöltését?
- Természetesen.  Frau Zöllner valamelyik kutyája vonyított. Nyugodjék meg, kérem!
Úgy szorította a kezem, mint fuldokló a mentőrudat.
- ígérje meg - suttogta akadozó sietséggel , ígérje meg, hogy... megjavítja a villanyt. Keres valakit, aki megjavítja. Évek óta... villanynál alszom. Sötétben meghalok!
Óvatosan verőerére fektettem a mutatóujjam, s anélkül hogy észrevette volna, megmértem a pulzusát. Egészen kicsivel volt csak szaporább a normálisnál.
Eleresztettem a kezét és felálltam.
- Rövidesen rendben lesz minden. Kérem, ha felébredne, ne engedjék ki senhor Hernandezt a folyosóra.
Sabu kinyitotta előttünk az ajtót, és azonnal be is zárta mögöttünk. Müller a homlokára csapott nyitott tenyerével.
- Ezek aztán tényleg őrültek. Mit akart a pasas a folyosón?
- Alighanem igazat mondott. Persze az is lehet, hogy fel akarta keresni Lolitát.
Futó léptek suhantak a szőnyegen, s a következő pillanatban a karomba vetette magát valaki. Aztán felsikoltott, amiből kiderült, hogy nem szándékosan repült a karjaim közé.
132
133
I
- Jesszusom! Engedjen!
Kellemes női hang volt, erős amerikai akcentussal.
Ahogy hozzám szorult, éreztem, hogy nem Müllert tartom a karomban, és még csak nem is a Vérfarkast.
Hanem egy erős telt mellű nőt.
Tulajdonképpen el kellett volna eresztenem, s az ördög tudja, miért nem tettem.
- Maga kicsoda? - lihegte. - Eresszen el, a fenébe is, és ne tapogasson!
Eleresztettem.
- Ki tapogatja? - mondtam sértődötten. - Maga jött nekem, nem fordítva! Éjszakai kocogóedzést tart a folyosón?
Müller köhögött, a lány feléje kapta a fejét.
- Ez kicsoda?
- Müller - mondta az újságíró szolgálatkészen.
-  Úristen! - lihegte a lány, és mellére szorította a kezét. - Mit csinálnak itt?
.- Nevetni fog, de lefelé igyekszünk, hogy találjunk egy biztosítékszekrényt, amelyben esetleg...
A lány remegett és - nem tévedés! - óvatosan visszabújt a karomba.
- Úristen! - suttogta. - Azt hittem, meghalok... Benézett az ablakomon...
Éreztem, hogy megáll bennem az ütő. Müller nagyofmorrant mögöttem nem tudtam eldönteni, mitől. Attóle, hogy szemérmetlenül ölelkezünk a sötétben, vagy attól, amit Miss Murphy mondott.
- Kicsoda?
Vállamra hajtotta a fejét. Mit tagadjam, éreztem már rosszabbul is magam, annak ellenére, hogy aligha ez volt a legjobb alkalom az ehyelgésre.         (
Kicsit hátrább tolt magától, úgy suttogta a fülembe.
- Mondja, bolondnak látszom?
- Nem, de...
- Lehet, hogy az vagyok. Maga is hallotta azt az ordítást?
- Hallottam - mondtam megadóan.
Amikor... elsötétült minden, az ablakhoz mentem és becsuktam. Ráfordítottam a kallantyút. Lefeküdtem és aludni próbáltam, amikor... Valaki megkocogtatta az üveget. Először arra gondoltam, hogy talán a szél vagy éjszakai madár, de... valahogy másképpen hangzott. Kaparta az üveget. A karmával... Egészen pontosan hallottam, hogy éles karmok siklanak végig az üvegen és... Úristen! Sikoltoztam, mint egy félőrült.
- Nem hallotta meg senki?
Azt sem tudom, lakike valaki a szomszédomban. Képzelheti, hogy halálra rémültem. Odaugrottam az ablakhoz, és berántottam a függönyt. Visszafeküdtem, még egyszer az ablakra néztem, és... És?
- Megpillantottam az árnyékát. Borzalmas volt. Először azt hittem, hogy álmodom. Aztán kiugrottam az ágyból, ki a folyosóra... csak ez a rettenetes sötétség ne lett volna. A lámpám sem mertem felkapcsolni. Itt van a táskámban.
- Milyen árnyék volt... Miss Murphy? Kinek az árnyéka? Emberé?
Határozottan megrázta a fejét.
- Nem! Nem! Istenem, hát ezért is vesztettem el annyira a fejem., hiszen van revolverem, de nem mertem magamhoz venni. Kiugrottam a folyosóra, és rohanni kezdtem...
Hová?
- Ide fel, a másodikra. Mr. Doddhoz.
Müller megmozdult, és éreztem, hogy csak úgy áramlik a félelem a pórusaiból.
- Minek az árnyékát látta Miss( Murphy? A lány hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
- Ha más mondaná, én sem hinném. Lehet, hogy ezek a döglött madarak és az a viaszfigura kicsit megviselték az idegeimet. Hiába, nem mindennap kap az ember szeretetcsomagot. Hogy milyen árnyékot láttám... ? Nem is tudom... Talán valamilyen állatét. Állt, és... felemelte a fejét. Hegyes fülei voltak, hosszúkás pofája, és még... a fogainak az árnyékát is láttam a függönyön. Kitátott szájjal üvöltött, és...
134
135
Jaj, Mr. Lawrence, ne tartson őrültnek, de... én azt hiszem egy farkas ordított az erkélyemen!
Megveregettem az arcát, és bármennyire is nehezemre esett, levettem róla a karom.
- Nyugodjék meg, Miss Murphy! Adja ide a lámpáját !| A havannaszivarhoz hasonlító lámpa vékony fénycsíkotf
vágott a sötétségben. A folyosó közepe táján állhattunk | barna, mozdulatlan ajtók között.
Miss Murphyre ugrattam a fényt, mintha csak véletlenül tenném. Farmernadrág volt rajta, és rövid ujjú trikó.
- Most aztán merre? - kérdezte Müller enyhén remegő hangon. - Talán jobb lenne, ha elmennénk a revolveremért.
- Semmi szükség rá - mondtam. - Itt van az enyém. Gyerünk... lemegyünk Miss Murphyhöz!
Intettem Müllernek, hogy menjen előre, én pedig hátrahátratekingetve fedeztem a lányt.
Előrevilágítottam az első emeletre vezető csigalépcső felé, és éppen mondani akartam valamit, amikor ismét felhangzott az üvöltés.
Mintha a talpunk alatt üvöltött volna a farkas.
19
Mondanom sem kell, hogy Miss Murphy ismét a karomba vetette magát. Mondanom sem kell, hogy most sem volt ellenemre a dolog.
A farkas ordítása azonban igen. Mindazonáltal nem voltam biztos benne, nem vagyunke ostoba tréfa áldozatai.
Egyelőre azonban nem tűnt tréfának a dolog. Miss Murphy a karomban reszketett, Müller a falhoz lapult,, én pedig hirtelenjében nem is tudtam, hogy szabadon maradt kezemmel a lámpát markoljame, vagy a stukkeromat.
- Lőjön oda egyet! - biztatott Müller.
Eszem ágában sem volt megfogadni a tanácsát. Ehelyett, bármennyire is nehezemre esett, odatoltam hozzá a lányt.
A farkas hördült még néhányat, aztán minden elcsendesedett. A folyosó végén ajtó csattant, s mintha valaki halkan felkiáltott volna.
Megfogtam Müller kezét, és belenyomtam a lámpát.
- Előremegyek! Maradjanak itt, és ne mozduljanak! Kiabálok, ha jöhetnek!
Behúztam a nyakam, és bevettem magam a sötétségbe. Amikor aztán úgy gondoltam, hogy már nem láthatnak, négykézlábra ereszkedtem, és lassan, óvatosan mászni kezdtem a csigalépcső első lépcsőfóka felé.
Tenyerenralatt halkan suhogott a futószőnyeg mint selymes, lágy fű a pusztán. Régi emlékek éledtek fel bennem, ahogy a földszintre vezető lépcsősor felé igyekeztem. Régi emlékek a régi időkből, amikor sötét éjszakában, négykézláb közelítettem meg a japán őrszemeket.
Mit is mondott Radzs Kumar Szingh? A japánok szappanának olyan sajátos szaga van, hogy kilométerekről, szél ellenében is fel lehet ismerni őket.
Hirtelen megtorpantam. A szag! Ha farkas lenne idebenn, vagy elszabadult, kósza vadállat, ereznem kellene a szagát. Hiába szimatoltam, semmi mást nem éreztem, csak Frau Zöllner tisztítószereit, amelyekkel naponta gondosan végigkefélte a szőnyegeket.
Éreztem, hogy eléri a tenyerem az első lépcsőfokot. Itt volt az ideje, hogy igénybe vegyem a stukkeromat. Várj csak, farkas!
Huszonnégy fokot számláltam meg, míg végre leértem a haliba. A porta környékén minden csendes volt, mintha kihalt város romjai között lépdeltem volna. Meggörnyedve botorkáltam oda a portáspulthoz. Benéztem mögéje nem láttam senkit.
Tanácstalanul forgolódva nekiütköztem egy ember nagyságú állólámpának. Megkerestem a kapcsolóját, és felkattintottam. Halkan csettent, fényt azonban nem adott.
Közvetlen mellettem magas, rúdszerű árnyék emelkedett. Alul széles, sötét tömegben végződött, amely mögött akár egy farkas is elférhetett volna. Vagy egy ember.
136
137
00
n
Amikor néhány pillanatra elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, kihasználva a kedvező alkalmat, szólongatni kezdtem.
- Frau Zöllner...
- Távozz tőlem, gonosz lélek!
Pokolba a gonosz lélekkel... én vagyok itt, Lawrence!
Nagy csattanás az asztal tétjén. Nyilván felkapott valamit a földről és felém hajította. Abban bíztam, hogy talán kézigránát nem akad a keze ügyébe.
- Frau Zöllner! Hagyja már abba ezt az ostobaságot! Nem érti? Lawrence vagyok!
Elhallgatott, és fájdalommal teli hangon, gyanakodva tuda" kolta.
- Hol van?
- Hol a fenébe lennék? Az íróasztala mögött. Mi történt magával? Megbolondult?
Frau Zöllner praktikus asszony volt, és nem is túlságosan babonás. Az erőteljes hangra elhallgatott, majd már jóval hal' kabban, de még mindig gyanakodva kérdezte.
- Biztos, hogy maga az?
- Naná!  Ha  odaenged, meggyőződhet róla.  Különben megnéztem a nyakát. Nem veszélyes...
- Menjen a szekrényhez - mondta. - Jobb kézre van. Nyissa ki, és vegyen ki egy gyertyát. Talál egy öngyújtót is. Gyújtsa meg, és mutassa magát...! Ne jöjjön közelebb, mert konyhakés van nálam!
Nem tudtam, blöfföle, de nem is volt szándékomban megbizonyosodni róla. Odaléptem a szekrényhez, találtam egy hajóárboc vastagságú gyertyát, mejlette egy félkilós öngyújtót, melyet alighanem elfekvő vasalkatrészekből eszkábált valaki. Meggyújtöttam a gyertyát, és az arcom elé tartottam.
- így már megfelel?
A gyertya fénykörében nemcsak ő figyelhetett meg engem, hanem én is őt. Mert farkas ide vagy oda, én sem lehettem biztos benne, nem mesterkedike valamiben. Nem is tudom, melyik horrorregényben olvastam a vendéglősről, aki kolbászt készített megölt vendégei húsából...
Frau Zöllner azonban láthatóan nem akart senkit megölni,
140
legkevésbé kolbászt csinálni áldozataiból. Ott feküdt, ahol hagytam, lábát furcsán maga alá húzva. Zöld posztómellény és tarka, svájci szoknya volt rajta. Mintha egy alpesi népi együttes tagjaként szokatlan koreográfiájú táncot gyakorolna.
Letettem a gyertyát az asztalra. A sárgás, óriási láng barátságos fénnyel öntötte el a szobát. Szándékosan lassan mentem az ablakhoz, hogy legyen ideje megfigyelni. Behúztam a függönyt, aztán visszafordultam feléje.
Még mindig a földön feküdt, és kísérletet sem tett, hogy felkeljen. Hiába erőltettem a szemem, nem láttam konyhakést a közelében.
Odaléptem hozzá, és letérdeltem mellé. Amikor meglátta az arcom, sírva fakadt.
- Kérem, Herr Lawrence...!
Ismét a hóna alá csúsztattam a karom, kikaptam a széket az íróasztal mögül, és minden erőmet összeszedve ráültettem. Nem vagyok gyenge, de Frau Zöllner sem volt az a kimondott pillangókisasszony.
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fog leesni a székről, a kiborult vázához hajoltam, és felemeltem a földről. Maradt még benne egy pohárra való víz. Megnedvesítettem a zsebkendőmet, és jobb híján a homlokához nyomtam.
-  Szorítsa ide! Azonnal hozok segítséget... Mint a fuldokló ragadta meg a karom.
-  Ne hagyjon itt! Nem akarok egyedül maradni! Magam sem nyújthattam valami vigasztaló látványt, főleg
miután az az átkozott váza a fejemre ömlött, ezzel együtt még mindig elegánsan néztem ki a szerencsétlen Frau Zöllnerhez képest. Ruhája a mellrésznél megtépve, nyakán széles, véres csík húzódott, mint egy piros gyöngysor. Halálsápadt arccal a lábát tapogatta, és ismét közel volt az ájuláshoz. . Felnézett rám, és homlokára szorította a zsebkendőmet.
-  Hogy kerül ide, Herr Lawrence?
- Magát kerestem, Frau Zöllner. Az áramszünet miatt.
- A pincében van a kapcsolószekrény - suttogta. - Éppen
141
indulni akartam lefelé... amikor nekem ugrott. A zseblámpát is kiverte a kezemből. Nem látja... valahol?
Nem láttam.
Ismét csak elővettem a stukkert, és letettem az íróasztal szélére.
- Magának ugrott?
- I...gen. Bár nem hiszem... hogy egészen magamnál voltam. Éppen a számlákat írtam, amikor... kialudt a villany. Még soha nem történt ilyen. Felálltam... a lámpával... és ki akartam menni, hogy lemegyek a pincébe, amikor valami kapargatni kezdte az ajtót.
- Be volt zárva az ajtaja?
Ha... számlákkal dolgozom, mindig... bezárom.
- Miért nyitotta ki?
- Mert... azt hittem, valamelyik vendég. Tudja, sötét volt és... azt hittem, valaki nem találja az ajtót. Kérdeztem is, hogy... kicsoda.
És?
- Csak morgott.
- Hogyhogy morgott?
- Azt hittem... vendég és... dühös, mert nem találja a kilincset. Mire... gondolhattam volna? Ha tudom... dehogy nyitok ajtót!
- De kinyitotta.
Kinyi... tottam és... Jaj istenem! Szembeugrott velem.
- Kicsoda?
Egy farkas! Jaj... istenem... egy farkas és... Hátracsuklott a feje, elájult.
Az ablakhoz futottam, még egyszer ellenőriztem a kilincset, aztán az ajtóhoz ügettem, és kezemben az íróasztalról felkapott stukkerral kivettem a kulcsot a zárból. Kitártam az ajtószárnyat, és kiléptem a folyosóra.
Gyere, Vérfarkas!
Odakint azonban nem mozdult senki. A gyertya halvány fénye kiszűrődött a folyosóra, lebegő, ismeretlen árnyakkal hintve be a falat. Felkaptam a gyertyát. Ráfordítottam a kul
csot bíztam benne, hogy a szerencsétlen Frau Zöllner nem tér addig magához, amíg segítséget nem hozok. Már a csigalépcső aljában jártam, amikor eszembe jutott, elfelejtettem megkérdezni tőle, melyik szobában lakik Dörfliger doki.
A falnak dőltem, hogy kifújjam magam. Kissé nyugtalanított, hogy az üres portásfülkében bizonyára megtalálható valamennyi szoba pótkulcsa, de nem volt időm rá, hogy begyűjtsem őket.
Elfújtam a gyertyát, ledobtam a földre. Tettem néhány lépést felfelé a lépcsőn, és halkan szólongatni kezdtem őket.
- Miss Murphy!
Néhány másodperc múlva Müller válaszolt.
- Maga az? Lawrence?
- Jöjjenek le gyorsan!
- Mi történt? - kérdezte Müller, és láttam rajta, mi sem áll távolabb tőle, mint hogy Miss Murphyt Ölelgesse a sötétben. - Hol az ördögben volt idáig?
- Megtaláltam Frau Zöllnert.
- Hála istennek! Mikor lesz fény?
- Frau Zöllnert megtámadták...!
Miss Murphy halkan felsikkantott, és megragadta a karom. Müller előkapta a zseblámpát, és az arcomba világított.
- Komolyan beszél?
- Tegye már el azt a vacakot!
Néhány szóval elmondtam nekik, hogyan találtam rá Frau Zöllnerre, és hogyan hagytam ott a szobájában.
- Valakinek fel kellene   ébreszteni   doktor   Dörfligert! Nem tudják, hányas a szobája?
- Fogalmam sincs róla - mondta mogorván Müller.
- Második emelet tizenegyes - suttogta a lány. Müllerre néztem. Szó nélkül, várakozón.
Az újságíró félrefordította a fejét, makacsul a falra bámult, majd vissza rám. Aztán kinyújtotta a karját, és dühösen rám kiáltott.
- Adja ide a stukkerját!
Zsebembe nyúltam, előhúztam, és a kezébe nyomtam.
142
143
Felnézett a csigalépcsőre, és komor képpel megindult felfelé.
Ebben a pillanatban üvöltött fel ismét a farkas.
20
Megfogtam a lány kezét, és magam után húztam.
- Gyerünk! Futás!
Lihegett, de futott, mint egy kecses őzgida. Egészen addig, amíg neki nem futottunk a portáspultnak.
Éles fájdalom nyilallt a vállamba. Keresztüldobtam magam a pulton, rázuhantam a felborított szék tetejére. A szék nagyot reccsent, és mint kisgyerek a tejfogait, hullatni kezdte a ' ^ lábait.
Bekotortam a pult alá, de csak pingpongütőket, hálót, néhány kulcsot és bakancsot sikerült kitapogatnom. Már éppen fordultam volna vissza, amikor néhány biliárddákóba akadt a kezem. Nem a legmegfelelőbb fegyver, de ha más nincs, az is megteszi!
 Visszamásztam a pult másik oldalára. Miss Murphy a földön ült és reszketett. Arra gondoltam, ha vége lesz ennek a cirkusznak, és visszatér Amerikába, lesz majd mit mesélni á barátnőinek.                                              ,    .
Ha akad egy is közöttük, aki hajlandó végighallgatni ezt az ostoba rémtörténetet.
Megszorítottam a kezét, és tovább húztam magam után. Amikor elhagytuk Frau Zöllner ajtaját, kezébe nyomtam az egyik biliárddákót.
- Fogja! Ha valakit lát...
És mutattam, hogy üssön a fejére. Nem voltam azonban biztos benne, hogy a pokoli sötétségben láte egyáltalán valamit.        v
Benyomultunk a konyhába. Körülnéztem az asztalok és székek között, hátha valaki ottfelejtett egy megtermett kony
144
hakést, de szó sem volt róla. M inden kés, a szabályoknak megfelelően, a bezárt késszekrényben pihent.
A konyha végében felfedeztem a pincébe vezető ajtót. Átkoztam magam ostobaságomért, amiért fegyveremmel együtt Miss Murphy zseblámpáját is Müllernél hagytam.
Az ajtó mögött hosszú, nyílegyenes és vaksötét föld alatti folyosó húzódott ismeretlen irányba.
Megtorpantam, és gondolkodni próbáltam.
Úgy döntöttem, a legokosabb, ha előreindulok, és megyek egészen addig, amíg csak bele nem torkollik a folyosó az igazi pincébe.
Meredt szemekkel bámultam a sötétbe, de még így sem vettem észre azt a rejtett oldaljáratot, amely ott húzódott közvetlenül a közelemben.
Amikor tettem néhány lépést előre, megéreztem ugyan a léghuzatot, de már késő volt. Egy, a sötétségnél is sötétebb valami emelkedett fel az orrom előtt, és hatalmas csattanással rávágódott a fejemre.
Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy mitől támadt egyszerre ekkora világosság, aztán belenyugodva az érthetetlenbe, leroskadtam a földre.
Mintha valaki sikoltozott volna a közelemben, de ebben már nem voltam olyan biztos.
Nem sokáig feküdhettem ájultán: talán másodpercek múltak csak el azóta, hogy rám szakadt a csillagos ég. Még akkor is ott röpködtek a csillagok az orrom előtt, amikor kinyitottam a szemem. A legnagyobb- ez talán maga a hold lehetett - leírt néhány kört a fejem körül, aztán mintha megunta volna a körözést, eltűnt a sötétség mélyén.
Kinyújtottam a karom, és megpróbáltam kitalálni, hol vagyok. Egyik kezemmel falba ütköztem, a másikra viszont keményen rá taposott valaki.
A következő pillanatban kinyílt a fülem, és meghallottam a heves küzdelem zaját, ami ott zajlott a fejem felett.
- Ezt még megkeserülöd, te rohadt! - hallottam egy ziháló női hangot. - Nesze!
145
Valami csattogott, ami akár egy biliárddákó is lehetett, ha valakinek a fejét ütik vele.
- A jó kurva életbe! - ordította egy rémült férfi. - Kiveri a szemem! Hamburgert csinál a pofámból!
Amikor a láb még egyszer rátaposott a tenyeremre - vastag bőrtalpú cipő volt , elkaptam a bokáját, és magam felé rántottam.
- Atyaisten! Kígyó! - üvöltötte a fickó, és megpróbált agyonrúgni. - Hagyja már abba, maga eszelős!
Ez utóbbi hang aligha nekem szólt. Inkább a hölgynek, aki megállás nélkül csépelte.
Meglepően gyorsan sikerült feltápászkodnom. Igaz, hogy kaptam közben egy kemény rúgást az oldalamba és egy jókora dákóütést a fejemre, de ez most nem számított. Az volt a fő, hogy álltam, még ha kettejük között támasztott is fel a végzet.
Fejem fölé emeltem a karom, hogy kivédjem a további ütéseket.
- Hol vagy, te szemét? - kérdezte Miss Murphy dühösen. - Azt hiszed, beveszem, hogy te vagy a Vérfarkas? Rohadt csirkefogó vagy, nem más!
Mielőtt megszólalhattam volna, a Vérfarkas" nyögött fel. meglehetősen megszeppenve.
- Miss Murphy?
-  Mi közöd hozzá?!
-  Miss Murphy... nagyon kérem, hagyja abba ezt az idióta viselkedést! Mondtam már, hogy hamburgerré verte a képem.
Mis Murphy halkan felsikkantott, és belém kapaszkodott.
- Maga? Izé... én... csak...
- Ha agyonveri a munkaadóját... arra leszek kíváncsi, kitől húzza majd a fizetését - dohogta a hang, amiben Mr. Doddéra, a sörkirályéra ismertem. - Mi ütött magába, Miss Murphy? És mi a fene ez az... izé...
-  Biliárddákó - suttogta bűnbánattal a lány.
- Sosem gondoltam volna, hogy ekkorát lehet ütni vele 
mondta Dodd, majd elégedetten tette hozzá: - Ha hiszi, ha nem, én is lecsaptam valakit!
. Ez volt a teteje mindennek! Nem elég, hogy majd agyonütött, még dicsekszik is vele!                                   ,
Magamhoz húztam Miss Murphyt, és megsimogattam a nyakát. Erre, ahelyett hogy tiltakozott volna, közelebb bújt hozzám, és az arcomhoz dörzsölte az arcát. Reméltem, hogy nemcsak a kiállott izgalmak miatt teszi.
- Volt szíves engem lecsapni - mondtam nyugodtan. Legalább árulja el, mivel csinálta?
- Maga kicsoda? - rémüldözött Dodd. - Miss Murphy, itt van még? Ki ez a fickó?
Bátorságot merítve a lány engedékenységéből, megkerestem a száját és megcsókoltam.
Erre sem csinált balhét nem tiltakozott, és nem kezdett el verekediii, ahogy gyakran teszik a hirtelen kedvű hölgyek, hanem szép szelíden visszacsókolt. Ahogy a romantikusabb regényekben szokásos.
Minden rendben lett volna, ha Dodd nem csinálja az arénát mellettünk.
- Miss Murphy! - dühöngött követelőzve. - Ki volt ez a fickó! Ha maguk tőrbe csaltak, hát én...!
Egy darabig nem tudtam beszélni, ezért nem is válaszoltam. Akkor azonban, amikor hatalmas koppanással nekiment a falnak, és káromkodva a földre esett, szabaddá tettem magam.
-  Nyugodjék meg, Mr. Dodd, Lawrence vagyok.
-  Maga? - kérdezte mélységes döbbenettel. - Ezek szerint én magát...?
-  Úgy van - bólintottam szomorúan, bár feleslegesen, hiszen úgysem látta bólintásomat a vaksötétben. - Maga engem csapott le. Árulja el, hogy mivel!
-  Úristen! - mondta. - Mit tudom.én. Valami deszkával, azt hiszem. Itt akadt a kezembe. Jól van?
- Én jól. Hát maga?
Kellemesen elcsevegtünk, mintha a vitorlásklub ünnepi szezonnyitóján találkoztunk volna.
146
147
- Miss Murphy?
-  Kösz. Én is jól vagyok.
- Maguk... izé... mit keresnek itt?
-  Alighanem amit ön - mondtam. - A kapcsolószekrényt.
-  Úgy van - derült fel a hangja. - Itt van a kanyar után.
- Honnan tudja? - kérdeztem gyanakodva.   •
- Mindig is tudtam. Amikor gyerek voltam, gyakran bújócskáztunk itt lebn. Csak a vadászszobába nem volt szabad bemennünk.
- Kik bújócskáztak?
- Mr. Lawrence - mondta megadóan, de némi idegességgel a hangjában. - Szívesen elmesélem önnek egész élettörténetemet, beleértve serdületlen gyermekkoromat is de nem kéne, előbb világosságot csinálnunk?
- Nincs lámpája?
- Volt. Amikor maguk jöttek, eloltottam, és letettem ide... valahova. Nem találom.
Megfogtam a karját: csak úgy potyogott róla az útközben ráragadt vakolat:,
- Pardon - morogta, és szusszant egyet. Valami csprrent. Halkan felkiáltott.
- Megvan a lámpám! Gyújtsak fényt?
- Gyújtson!
Halk kattanás hallatszott, és erős fény öntötte el a föld alatti járatot. Jó nagy teljesítményű zseblámpája volt: kisebb reflektor.
Ami azt illeti, láttam már elegánsabban öltözött vendégeket is a penzióban. Dodd vékony termete szinte eltűnt a szemét alatt, amit fáradságos mászkálással sikerült magára szednie. Bajuszán pókháló lógott, akárcsak Miss Murphy haján. Nem akartam figyelmeztetni, mert tapasztalatból tudom, hogy néha még a legvagányabb lányok is sikoltozva menekülnek egy ártatlan pók elől.
Megsimogattam a haját, miközben lelopkodtam róla a pókhálókat.
Rám villantotta tengerzöld szemét. A folyosó hűvöse ellenére is melegem lett tőle.
Doddra azonban aligha lehettek ilyen hatással Miss Murphy szemei, mert a folyosó végére irányította a fényt.
- Velem jönnek? Ott van a kanyaron túl a kapcsolószekrény...
Megfogtam Miss Murphy kezét, és elindultunk Dodd után. Lábam alatt hatalmasatt reccsent egy biliárddákó.
- Mikor jött le a pincébe? - kérdeztem Doddot.
- Mikor jöttem volna? Az előbb!
- Miért?
- Hogyhogy miért? Nem vagyok macska, nem látok a sötétben. Megpróbáltam beszélni a portával, de Dieter nem volt ott.
- Az kicsoda?
- Dieter? Az éjszakai portás. Nem vette fel a kagylót.      .
- Miért volt fontos magának, hogy legyen villany éjszaka? Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle, miért
húz alsónadrágot a nadrágja alá.
- Éjszaka szoktam dolgozni - mondta szárazon. - És nem szoktam, meg, hogy zseblámpánál számolgassak.
Az egyenes szakasz vége előtt álltunk. Egyetlen kérdésre maradt csak időm, ha igaz, hogy a kapcsolószekrény ott van közvetlenül a kanyar után.
- Mr. Dodd... Ön azt mondta, hogy gyermekkora óta sókat tartózkodott Frau Zöllner házában. Előfordult máskor is, hm... ilyesfajta áramszünet?
- Nem emlékszem rá.  Pedig gyerekkoromban örültünk volna neki. Na, itt a szekrény!
Felemelte a lámpát és rávilágított. Aztán nagyot szisszent: a szekrény ajtói erőtlenül lógtak a zsanérokon, mutatva, hogy kegyetlen kezek tépték ki őket a helyükből.
A szekrény belseje még ennél is szomorúbb látványt nyújtott. Mintha egy elefánt taposott volna bele. Különböző színű kábelek tekeregtek festői összevisszaságban, mint vékony, ölelkező kígyók. Közöttük tört hasú porcelánhalak fickándoztak, hasukon fekete, elektromos kisülésből származó foltokkal. A faajtót kegyetlen karom szántotta végig: egyegy szélesebb vágásban mintha fogak nyomára ismertem volna.
148
149
Ha az előbb azt mondtam, hogy úgy nézett ki a szekrény, mintha elefánt lépett volna bele, most kénytelen vagyok revideálni a hasonlatomat.                                                •   ,
Egyre inkább megerősödött bennem a bizonyosság, hogy nem elefánt tette tönkre a biztosítékszekrényt.
Inkább egy farkas marcangolta össze.
A sörkirály Ramon Novarrobajuszán szomorúan lógott egy pókháló.
- Ez meg mi a szar? Isten bizony, mintha...
Miss Murphy felágaskodott, és belenézett a szekrénybe. Amikor visszafordult, leplezetlen rémület csillogott a szemében.
Ez... egészen biztos, hogy szándékosan...
- Hisz a Vérfarkasban, Mr. Dodd?
Rám nézett, sóhajtott, aztán a kapcsolószekrényre világított.
- Én a sörben hiszek, Mr. Lawrence. Valamint az emberi gonoszságban.
Valami nem hagyott nyugodni. Ott motoszkált a fejemben, de1 nem voltam biztos benne, jól tennéme, ha megkérdezném. Fontolgattam egy kicsit a dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy mégis megérdézem.
- Mondja, Mr. Dodd... amikor kialudt a villany és Dieter nem válaszolt a portáról..., miért nem Jeremyt, a testőrét küldte le, miért ön indult neki a sötétségnek?
Rám nézett, és megvonta a vállát.
- Jó kérdés. Meg is próbáltam. Csakhogy hiába telefonáltam, ő sem vette fel a kagylót. Kéthárom percig csengettem, de hiába.
Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem. Ez a valami késztetett rá, hogy tovább feszegessem a dolgot.
- Előfordult már máskor is, hogy Jeremy... nem vette fel a kagylót, ha kereste?
Megrántotta a vállát, és a kapcsolószekrényre bámult.
- Hát... ez a leghihetetlenebb az egészben. Jeremy szinte
150
nem is alszik. Soha nem történt még meg, hogy hiába kerestem volna. Érti? Soha.
Nem voltam egészen biztos benne, helyesen teszeme, ha Sherlock Holmest játszom a sötét pince mélyén, az összetört kapcsolószekrény mellett, de aligha volt más választásom.
Megnéztem a drótokat. Dodd úgy tartotta a lámpát, hogy min dent jól megvizsgálhassak. Megtapogattam a megharapdált ajtót, a tövestül kitépett zárat, az összetört porcelánokat, végül a kábelokat. Nem vágták, hanem tépték őket. Né. melyik szigetelésén világosan látható volt egyegy hegyes fog lenyomata.
Miss Murphy nagyot nyelt, és a szekrény oldalának támaszkodott.
- A farkas... volt? Ki tudja?!
- Láttam a... kábelt. Elharapták?
- Úgy látszik - mondtam őszintén. - Mintha valóban elharapták volna.                                     '
- De... miért?
Egyszerűen nem mertem válaszolni a kérdésére.
Éppen javasolni akartam, hogy vonuljunk vissza, amikor sebesen érkező jeges fuvallat csapott meg bennünket. Végigszáguldott a folyosón, s a szemben'lévő falról visszaverődve ránk öntötte az alpesi tél didergető hidegét.
Miss Murphy a karomba kapaszkodott.
Mi ez?                                   
- Valaki kinyitotta a konyhaajtót - morogta Dodd.
- Oltsa el a lámpát!
A fény elhalt, s a következő pillanatban hatalmasat csattant valami a folyosó végén.
- Mi a fene ez?
Dodd kezében megremegett a lámpa.
- Az az ajtó... Zöllner apja szobájának az ajtaja.
-  Na és?
 - Azt az ajtót... húsz éve senki nem nyitotta ki. Éppen teg
151
nap beszéltem róla Fráu Zöllnerrel. Azt mondta, hogy bár Zöllnert elette a fene, kegyeletbó'I zárva tartja.
Mintha automata mozgatta volna, a folyosó sötét végén az örökre lezárt ajtó ismét hatalmasat csattant.
Dodd hangja egy hangyányival bizonytalanabbá vált.
- Hihetetlen! Hacsak Frau Zöllner az éjszaka ki nem nyitotta.
- Adja ide a lámpát!
Engedelmesen a kezembe nyomta. Arrafelé világítottam vele, ahonnan az ajtószárny csattanását hallottam.
Csend!
Visszafojtottuk a lélegzetünket. Néhány másodpercig némacsend honolta folyosón, csak a szél süvített a konyha felől.
Aztán meghallottuk a halk nyikorgást. Mint amikor roszszjjl olajozott ajtószárnyat nyitogat valaki óvatosan, hogy azok, akik a közelben vannak, fel ne figyeljenek rá.
Miss Murphynek kétségbeesetten megremegett a szája széle, Dódd fogai közé harapta bajusza végét, és rágcsálni kezdte, nem törődve vele, hogy bajuszával együtt pókháló is kerül a szájába.
Mit mondjak, én sem voltam a nyugalom szobra. Mit nem adtam volna, ha itt van a stukkerom a kezem ügyében! A 38as azonban Müllernél volt, aki az ördög tudja, hol járkált vele...
Az ajtó nyikorgott, majd elhallgatott. Villámgyorsan odavilágítottam a lámpával, de túl messzire volt tőlem. Nem láttam semmi mást, csak egy fekete tömböt, amely akár a kitárult ajtószárny is lehetett.
Persze egészen más is.
- Furcsa fickó volt az öreg Zöllner - mondta Dodd. - Az alagsorba építtette ezt a szobát, amelybe soha nem volt szabad belépnie senkinek. Zsebében horda a kulcsát, s ő maga takarította. Frau Zöllner egyszer állítólag belépett, de... a szoba üres volt.                                 
- Gondolom, éppen ezért ment be.
Dodd megcsóválta a fejét, és nyugtalanul hallgatta a kísérteties ajtónyikorgást.
152
- Frau Zöllner szerint az öregúr lejött a szobájába. Ott jött el az ő ajtaja előtt. Aztán jó óra múlva megjelent egy csendőr, aki az öreget kereste, Valami verekedés miatt, ami a vásáron történt, s aminek az öreg Zöllner állítólag tanúja volt. Frau Zöllner hiába kiabált - akkor még nem volt beszerelve a telefon , az öregúr csak nem mozdult. A csendőr sürgette, és büntetéssel fenyegetőzött: így hát nem volt mit tennie, lemerészkedett a föld alá. Kopogtatott a szoba ajtaján... de senki nem válaszolt. Megpróbálta a kilincset, s az ajtó, mintegy varázsütésre kinyílott. Az öregúr siettében alighanem mellé zárta. Frau Zöllner belopakodott a szobába, és felsikoltott a rémülettől. Az öregúr nem volt sehol!
Bizonyára kijött egy másik kijáraton - rebegte Miss Murphy.
- Nincs másik kijárat.
- Csak nem vált kámforrá? - kérdeztem.
- Bizony meglehet. Frau Zöllner megesküszik rá, hogy az öreg szőrénszálán eltűnt. A pipája még meleg volt, ahogy otthagyta az asztalán. Frau Zöllner kíváncsian körülnézett, hiszen még soha nem volt abban a szobában. Sok látnivalója nem akadt majdnem üres volt néhány széket, egy asztalt és egy fiókos szekrényt kivéve. A szekrénynek be voltak zárva a fiókjai. Aztán egyszerre csak azt érezte, hogy... valaki figyeli. Ismeri ezt az érzést, bizonyára. Sikoltva fordult hátra, és majd megkövült a rémülettől. Tudja, mit látott?
Éreztem, hogy Miss Murphy belevájja körmeit a tenyerembe.
- Sejtek valamit.
- Egy vicsorgó farkasfejet a falon. Egy preparált farkasfejet. Frau Zöllner azt mondta, soha nem látott még undorítóbb és félelmetesebb trófeát. Mintha félig ember lett volna. Frau Zöllner felsikoltott, és menekülni akart. Pedig nem olyan asszony, aki megijed a saját árnyékától. Mit gondol, mi rémítette meg leginkább? A szeme. Bizonyára üvegszem volt, de... Frau Zöllner erről nem volt meggyőződve. Szerinte az a trófea nem is volt trófea, hanem... élő farkasfej. Frau Zöllner esküdni mert volna, hogy a gonosz szemek
153
figyelték minden mozdulatát. Aztán hirtelen rájött valamire, ami olyan rémülettel töltötte el, hogy felugrott, és fejvesztetten elmenekült. Még az ajtót sem csukta be maga mögött. Tudja, mi tűnt fél neki?
- Nem.
.- Hogy a trófea szeme a falon... tulajdonképpen az öreg Zöllner szeme. Az öreg Zöllner néz rá figyelmeztetően, vádlón és egyúttal fenyegetőn. Ettől az időtől kezdve Frau Zöllner soha többé nem ment le abba a szobába.
- Nem is csodálom - suttogta Miss Murphy. Álltunk a biztosítékszekrény előtt, és nem akaródzott
továbbmennünk. Az ajtó nyikorgott, a hideg légáramlatok pedig úgy követték egymást, mintha valaki a folyosó végén mást sem tenne, mint a konyhaajtót nyitogatná.
Nem tudom, mondtame már, de pokolian sajnáltam, hogy nincs nálam a fegyverem. Nem annyira a Vérfarkastól tartottam, hanem attól, aki a háta mögé búvik. Márpedig akárki legyen is az, nem ártatlan tréfa, amit csinál. Ezt bizonyítja egy döglött kutya és két halott ember. Összeszorítottam az öklöm, és nagyot ütöttem a levegőbe.
- Gyerünk!
- Jobb lenne talán, ha Miss Murphy itt maradna - javasolta Dodd.
- Nem! Eszem ágában sincs itt maradni! Magukkal megyek...
Mit tagadjam, úgy éreztem magam, mint a népmesében a királykisasszony, akinek megtiltották, hogy benézzen a sárkány hetedik szobájába. Libabó'rözött a hátam, de meg voltam győződve róla, hogy nem a Vérfarkas az, akitől leginkább tartanom kell.
Minden eddiginél erőteljesebb hideghullám száguldott végig a folyosón. Az ajtószárny közvetlenül az orrunk előtt tárult sarkig, majd csapódott be hatalmas dörrenéssel.
- Kapcsolja be a lámpát! Dodd bekapcsolta a világítást.
Ódon, régi deszkákból összetákolt ajtóra esett a pillantá
154
som. Fekete volt a nedvességtől és a rászáradt portól. Felületén hatalmas, zöld foltokat hagyott a penész.
Dodd az ajtó zárjára világított. Hatalmas, kézzel kalapált zárszerkezet őrizte a szoba biztonságát: feltöréséhez vagy légkalapács, vagy kézigránát kellett volna.
Dodd felnézett rám, és egy csapásra eltűnt az arcáról eddigi magabiztossága.
- Ez... be van zárva - hebegte.
Rátettem a kezem a kilincsre. Hűvös volt, mint a kripta fogantyúja.
- Miss Murphy... megvan még a biliárdütője?
- Fogja! - suttogta a lány.
Átvettem, és a fejem fölé emeltem. Aztán szép lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset.
A zár nem engedett.
Letérdeltem, a folyosófalhoz támasztottam a dákot, el kértem Doddtól a lámpát, és bevilágítottam a zárba.
- Mi történt? - hebegte Dodd. Az az érzésem támadt, csak másodpercek kérdése, hogy fdugorjék, és elhúzza a csíkot a sötétben. - Nem fordulunk vissza?
Szótlanul nemet intettem, és tovább tanulmányoztam a zárszerkezetet.
- Az a helyzet ugyanis - mondtam lassan , hogy odabenn alighanem van valaki. Belülről van bezárva az ajtó!
21
Zsebembe nyúltam kihúztam a pipaszurkálómat. Tettem rajta néhány mozdulatot, amitől átalakult álkulccsá. Persze még így sem voltam biztos benne, hogy sikerüle betörnöm Zöllner szobájába.
Dodd közvetlenül mögöttem állt: lehelete a tarkómat érte. Miss Murphy rátette" a tenyerét a hátamra, mintha erőt akarna meríteni jelenlétemből.
155
i
Első próbálkozásom nem sikerült. A nehéz zár meg sem moccant, a pipaszurkáló viszont elgörbült. Másodszorra más sokkal óvatosabban feszítettem neki a zárnak. Addigaddig igazgattam, amíg meg nem moccant. Ettől kezdve rnár gyerekjáték volt a dolgom. Megfeszítettem, majd visszaengedtem a zár nyelvét. Negyedik vagy ötödik kísérletemre, mintha csak. szellemkéz segített volna, halk kattanással elfordult.
A jeges szél, ha lehet, még erősebben fújt, és esküdni mertem volna rá, hogy az ajtó megremegett.
Mintha valaki megátkozta volna, amiért engedett az erőszaknak, és kész volt felfedni a szoba titkát.
Rátettem a kezem a kilincsre. Könnyedén engedett a nyomásnak. Tenyerem alatt éreztem a kovácsolt vas cirádáit: mintha arra biztattak volna, hogy lépjek be a szobába.
Felemeltem a dákot, fejem fölé tartottam, másik kezemmel lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót, és bevetettem magam a sötétségbe. '
Ha nálam van a 38asom, természetesen nem kellett volna ekkora cirkuszt csinálni. Ha gyanús mozgást látok, odapörkölök egyet.
Egy biliárddákóval azonban nehéz odapörkölni akárhova is.
Csapkodtam jobbrabalra a vaksötétben. Végre Dodd felvillantotta mögöttem a lámpát. Kicsi, hosszúkás szobában voltunk.
A falak mellett széles, többajtós szekrények húzódtak előttük néhány szék s az ajtóval szembeni fal mellett régi, barokk íróasztal. Por és pinceszag terjengett a levegőben.
Dodd felemelte a lámpát, és a magasba világított vele.
Odanézzen!
Odanéztem.
Pontosan bele egy gonosz, sárgásán villogó szempárba, amely minden kétséget kizáróan bennünket figyelt.
A Vérfarkas!
A trófea a falon mintha elmosolyodott volna.
156
Dodd lekapta a fényt a trófeáról, és a földre irányította.
A padlót borító porban nyomok sokasága húzódott. A nyomok a semmiből indultak és vezettek a trófeával szembeni falnál álló szekrényig. Úgy tűnt, mintha egy farkas, egy óriási állat szállt volna le a falról és sétált volna be a szekrénybe.
A porba nyomott karmok azt sugallták, hogy maga a trófea változott farkassá és tűnt el az ismeretlenben.
A farkas szeme gúnyosan csillogott, fogai eló'villantak kitátott szájából őszintén szólva nem is lepődtem volna meg túlságosan, ha leugrik a falról és ránk veti magát.
Dodd az ajtófélfának támaszkodott, és szétmaszatolta a port a homlokán.
Kivettem a kezéből a lámpát, és körüljártam a szobát. Ajtót nem találtam, azt az egyet kivéve, amelyen bejöttünk. Végigkopogtattam a padlót, semmi gyanús kongás nem utalt csapóajtóra.
Felemeltem a biliárddákót, és a trófeával szembeni szekrényhez léptem. Feltéptem az ajtaját, és fél'reugrottam. Kezemben remegett a nehéz végű dákó, készen rá, hogy a felbukkanó farkas fejére koppintsak vele.
Az ajtó kivágódott: sűrű porfelleg szállt velem szembe. A beáramló hideg szél felkapta a port, megkavarta, és a szemünkbe vágta.
Arcom elé kaptam a kezem. Miss Murphy köhögött, Dodd krákogott és nagyot köpött.
Az ajtó kiugrott a kezemből.
A szél tovább kavarta a port, s én éppen meggörnyedterri, hogy alaposan kiköhögjem magam, amikor pillantásom a trófeára tévedt. Mintha mosolygott volna, és egyre szélesebbre tárta volna szét a fogait.
Mosolya csupa diadal és győzelmi mámor volt. Velem akartál kikezdeni, földi halandó?
A baj az volt, hogy nem tudtam egyenesen tartani a lámpát. Még mindig.fojtogatott a köhögés, és a lámpa fénye ideoda ugrált a falon.      
157
Éppen akkor tértem magamhoz, amikor egy nagy, fekete test ugrott ki a szekrényből.
Dodd ordított, Miss Murphy visított, én köhögtem, a farkastrófea győzelemittasan vigyorgott: egyedül a szekrényből kizuhant test hevert mozdulatlanul a porban.
Kiköptem, ami a számban volt, és rávetettem magam.
Ahogy hozzáértem az arcához, megértettem, hogy itt már felesleges minden óvatosság, akár fát is vághatnék a hátán, mégsem tiltakozna ellene.
Az illető ugyanis halott volt. Ahogy az arcába világítottam a lámpával, már azt is tudtam, kicsoda. Magas, szőke hajú, javakorabeli férfi, aki hol a konyhán, hol pedig a kiszolgálásban szokott segíteni Frau Zöllnernek.
- Dieter! - szakadt ki a kiáltás Doddból. - Az éjszakai portás!
Letérdeltem mellé a porba, és megállapítottam, hogy a szerencsétlen Dieter soha többé nem fog már felszolgálni, sem pedig a későn hazaérkezőknek jó éjszakát kívánni.
A nyaki ütőeréből kiáramló vér rászáradt a nyakára, szürke posztókabátjára, s a vakrémület kiült megkínzott arcára.
Ugyanaz a seb húzódott a nyakán, ami a többi halottén. És a tettes is ugyanaz volt.
Egy farkas, amely megtámadta, és felszakította az ütőerét.
Felnéztem a trófeára. A farkas kitátott szájjal, fenyegetően, diadalittasan nézett velem szembe.
Felemeltem és hozzávágtam a biliárddákót.
Mintha gyufaszállal sújtottam volna rá, úgy törött ketté.
KörbeáUtuk Dietert. Miss Murphy arcára szorította a tenyerét: annyi ereje sem maradt, hogy belém kapaszkodjék.
- Úristen! - motyogta Dodd, és meglebbentek a pókhálók a bajuszán. - Megint a farkas!
Bármerre is világítottam, nem találtam a zár kulcsát. A hideg szél könnyedén járt kibe az ajtón egyre nagyobb porfelhőket kavarva az orrunk előtt.
Megbabonázva meredtünk a halottra.  Óvakodtarn  fel
158
emelni a lámpát, nehogy, a vigyorgó farkaspofára essen a tekintetem.
Akkor riadtunk csak fel, amikor a folyosó vége felől halk beszéd szűrődött a fülünkbe. Valaki megállt a konyhaajtónál, és lekiáltott a folyosóba.
- Hé! Van itt valaki?
Hangja után ítélve Müller lehetett.
Kiálltam az ajtó elé, és tölcsért csináltam a kezemből.
- Müller!
- Maga az, Lawrence?
- Jöjjön egyenesen! Itt vagyunk.
Néhány másodperc múlva találkoztunk. Legnagyobb örömömre, ott csillogott a fegyverem a kezében.
- Találtak valamit? Hol a kapcsolószekrény?
Mivel éppen előtte álltunk, nem is kellett válaszolnom. Ránézett, aztán megnyúlt az arca.
- Ez az? Ezzel nem sokra megyünk... Mi az ördög történt vele? Mintha egy farkas...
Elhallgatott, és gyanakodva nézett ránk. Kezében megremegett a revolver.
Érte nyúltam, és elvettem tőle. Nem szívesen adta oda, láttam az arcán.
-  Mi történt? Valami baj van?
- Odafenn minden rendben?
-  Dörfliger doktor megvizsgálta Frau Zöllnert. Nincs komolyabb baja. Waldvogel és Siegmüller pedig...
Ebben a szempillantásban felhangzott a konyha felől Waldvogel barátságos basszusa.
- Hé! Müller! Hol a pokolban kódorog?
Fél perc múlva annyian álltunk a kapcsolószekrény mellett, hogy reményteljesen befolyásolhattuk volna egy kisebb létszámú skót választói körzet szavazási eredményét.
Kíváncsi lettem volna, mit talált a felügyelő Zürichben, de tudtam, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő az elmélyült beszélgetésre.
Waldvogel a képembe világított, és mormogott valamit.
159
f
Siegmüller megtapogatta a szekrényt, aztán megcsóválta a fejét.
- Ezt kinyiffantották, annyi szent! Waldvogel hozzám fordult.
- Ön is hallotta a farkast?
- Természetesen. Maga nem?
- Jó tíz perce tértünk vissza Herr Siegmüllerrel.  Csak  Frau Zöllnerrel beszéltem.
- Mindent elmondott?
- Állítólag megtámadta egy farkas. Ön is látta?
- Csak hallottam.
Valóban... izé... farkasüvöltés volt?
- Ahogy meg tudtam ítélni, igen.
-  Hm. Lehetséges, hogy... hallucináltak?
. - Mindannyian? Azonkívül Frau Zöllner nyakán a csík is hallucináció nyoma?
- No igen. Az persze valóság. Ön mit gondol, mi történt?
Nem találtam alkalmasnak az időt a hosszabb eszmefuttatásokra, ezért megfogtam a karját, és a szobaajtó felé mutattam.
- Azt hiszem, felügyelő', némi meglepetésben lesz része, ha bekukkant abba a szobába.- Látni fog például egy hullát.
Odavezettem az ajtóhoz, miközben néhány szóval elmondtam a szobácska történetét. Waldvogel nem sokat teketóriázott, hanem hatalmas rúgással felszakította, aminek az lett az egyenes következménye, hogy szapora porfelhők vágódtak a szemünkbe. Én már nem is tüsszögtem úgy látszott, immúnissá váltam a föld alatti porral szemben. Nem úgy a frissen jöttek.
Waldvogel és Siegmüller köhögtek, krákogtak a felügyelő az ajtófélfának támaszkodott, és könnyein át próbált belátni a szobába.
Amikor többékevésbé eloszlott a por, Waldvogel szembe fordult velem, és csípőre"tette a kezét.
Hol a hulla?
-  Nem látja?
- Nem én!
Szétlegyeztém az orrom előtt száguldó felhőket, aztán rekedt kiáltás szakadt ki belőlem, amit nem lehetett egyértelműen csak a por számlájára írni. Már csak azért sem, mert Miss Murphy is felsikoltott, a sörkirály pedig hangos káromkodásba kezdett.
A szoba padlóján ugyanis nem feküdt senki.
Sőt, por sem látszott rajta. Mintha puha seprűvel gondosan felseperték volna.
Waldvogel és Siegmüller ránk bámult, mi vissza rájuk.
A farkasfej a falon elégedetten szemlélte a kavarodást. Sárga szemeiben leplezetlenül ott égett a feneketlen gyűlölet.
Frau Zöllner jókora fehér kötéssel a torkán bukkant fel a hallban, ahol összegyülekeztünk. Fázósan magára terített egy köpenyt, és mosolyt erőltetett az arcára.
- Egy kis türelmet kell kérnem, hölgyeim és uraim, a lányok már főzik a kávét. Sajnos... Dietert nem tudtam felkölteni.               .                                       '    .
- Miért? - kérdezte ártatlanul Waldvogel.
- Egyszerűen nem találom.                                 . Ó!
- Ez... annál is inkább furcsa, mert Dieter a legmegbízhatóbb emberem, és soha nem fordult még elő, hogy elhagyta volna a portát. Nem is tudom, mit gondoljak.
-  Mikor vette át Dieter a portát? - kérdezte a felügyelő.
- Tíz óra körül.
- Meddig tart a szolgálata?
- Reggelig. Pontosabban hajnalig. Neki kellett volna kinyitni a raktár kapuját a tejes és a pék előtt.
- Mióta dolgozik önnél Dieter?
Frau Zöllner most vette csak észre, hogy valami nincs rendjén Dieter körül. Nyakához kapta a kezét, és elféhéredett az arca a rémülettől.
- Dieter?
Waldvogel széttárta a karját.                   .
' Ne rémüljön meg, Frau Zöllner, de többén is határozottan állítják, hogy látták Dietert.
160
161
Hol?
- A pincében. Abban a szobában..., amely az apósáé volt.
- Jesszus isten! Hiszen az be van zárva! És a kulcsa is eltűnt. Éppen a napokban gondoltam rá, hogy fel kellene töretni.
- Dietert... holtan látták, Frau Zöllner.
Frau Zöllner leroskadt egy székre, és tenyerébe hajtotta a homlokát.
- Ez... nem lehet igaz - suttogta. - Ki Iátta7
- Miss Murphy, Mr. Dodd és Mr. Lawrence.
De hát...  hogyan tudott bemenni abba a szobába? És maguk...
- Nyitva volt az ajtó - mondta Dodd. - Azaz eló'ször nyitva volt, de bezárta valaki. Aztán Mr. Lawrence kinyitotta.
- Hol van... Dieter? Megállt a csend a levegőben.
- Őt is a... farkas?
- Dieter holtteste eltűnt a szobából, Frau Zöllner. Van , valami elképzelése... ?
Frau Zöllner lecsúszott a székről, és rfagyot koppant a feje a padlón. Elájult.
22
Keleten már szürkülni kezdett az éjszaka, amikor ismét magához tért. Közben a lányok megfőzték a kávét, és kialvatlah, vörös szemekkel felszolgálták. Megfigyeltem, hogy kettesével, szorosan egymás mellett járnak, és hátrahátranéznek, hogy nem követie őket valaki.
Most éreztem csak, hogy pokolian fáradt vagyok. Miss Murphy mellettem ült, s amikor a kezéhez értettem a kezem, rám mosolygott. Keserű, fáradt és lemondó volt a mosolya.
Dodd, a sörkirály viselte legkönnyebben az éjszakát. Bár
162
bajuszán még mindig ott lógtak a pókhálók, friss volt és fürge. Magához kaparintotta a lányok által otthagyott kávéskancsót, és teletöltögette a kiürült csészéket. Waldvogel felhúzta a lábát, és átkulcsolta a térdét.
- Nem akarom feltartani önöket, hiszen valamennyien fáradtak lehetnek, de... azt hiszem, tisztáznunk kellene néhány apróságot. Mégpedig melegében.- Önök azt állítják, hogy ma éjszaka, röviddel éjfél előtt kialudt a villany. így' volt?                            .
Nem felelt senki, hiszen senkihez sem intézte a kérdést. Várt egy kicsit, de csak Frau Zöllner bólintott.
- így, felügyelő úr.
- Ekkor már mindenki a szobájában volt. Igaz? Igaz, felügyelő úr. A vacsora befejeződött. A lányok
leszedték az asztalokat, Dieter elfoglalta helyét a pultnál, én pedig visszavonultam a szobámba, hogy összerakjam a heti számlákat. Általában pénteken szoktam összerakni őket.
- Igen. Akkor talán menjünk sorjában. Mr. Dodd! Ön már lefeküdt, amikor elaludt a villany?
- Éppen lefeküdni készültem - mondta a sörkirály. - Volt még egy kis munkám. Aztán meg olvasni is szerettem volna. Hacsak tehetem, hajnalig olvasok. Egyszerre csak kiment a villany.
- Erre ön?
- Vártam vagy öt percig. Arra gondoltam, csak megcsinálja valaki. Felvettem a telefont, és felhívtam a portát. Nem vette fel senki. És Jeremy sem vette fel. Erre felhúztam a pulóverem, és elindultam lefelé, hogy visszakapcsoljam az automatát.
- Szóval arra gondolt, hogy kivágott az automata?
- Mi másra gondolhattam volna? Ezután?
- Fogtam egy zseblámpát, és lejöttem a földszintre. A portán nem volt senki. Továbbmentem... pontosan tudom ugyanis, hol a kapcsolószekrény. Frau Zöllner tanúsíthatja, hogy gyermekkoron^ szép téli vakációit töltöttem itt, nála. Igaz, Frau Zöllner?
163
- Igaz, Mr. Dodd.
- Elmentem Frau Zöllner ajtaja előtt. Mintha fény szűrődött volna ki az ajtó alatt. Megpróbáltam kinyitni, de zárva volt. Azt hittem, Frau Zöllner lefeküdt.
- Nem hallott üvöltést?
- Addig még nem. Ha hallottam volna, el nem indulok a világ minden kincséért sem, legfőképpen fegyver nélkül. Éppen   befordultam  a  folyosóra,  amikor  meghallottam, hogy ordít.
- Hogy ordított? ~ Mint egy farkas.
- Látott már farkast?
- Természetesen. Hol?
- Az állatkertben. Miért fontos ez?
- Honnan tudja, hogyan ordít egy farkas? Dodd arcán árnyék szaladt át.
Igaza lehet, felügyelő. Lehet, hogy nem farkas volt. Lehet, hogy egy rinocérosz ordított. Azt sem hallottam ugyanis még üvölteni. De valami ordított, az hétszentség!
- Erre maga?   .
- Na, gondolhatja. Kicsit ideges lettem. Éppen úgy hangzott, mintha az a dög énutánam ordított volna. Még szerencse, hogy tudtam arról az oldalbejáratról. Abban bíztam, hogy a farkas nem ismeri annyira a pincét, mint én. Behúzódtam az oldalbejáratba, és szerencsémre a kezembe akadt valami deszka. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Aztán egyszerre  csak  lépéseket  hallottam.  Lopakodó  lépteket. Maga mire gondolt volna a helyemben? Hát én is arra gondoltam! Hogy a dög utánam koslat, és el akarja cincálni a torkom. Felemeltem a lécet, és lesben álltam. Amikor feltűnt az árnyéka az oldalbejárat előtt, összeszedtem minden erőmet, és zutty! Sikerült is lecsapnom Mr. Lawrencet.
- Ezután?
- Miss  Murphy  kiosztott egy  biliárddákóval.  Amikor tisztáztuk a félreértéseket, csatlakoztam Miss Murphyhez és Mr. Lawrencehez. A többit majd ő elmeséli.
- Miss Murphy?
Miss Murphynek éppen leragadni készültek a szemei. Mégis szabatosan válaszolta felügyelő kérdéseire. Elmondta, hogy meghallotta a farkasüvöltést, és szinte biztos benne, hogy az állat ott üvöltött az erkélyén. Látta a függönyre vetődött árnyékát: minden kétséget kizáróan farkas volt, vagy farkaskutya.
Ültünk a lassan felénk botorkáló hajnalban, és tanácstalanabbak voltunk, mint valaha. Dieter eltűnt, semmi kétség sem férhetett hozzá. Abban is biztos voltam, hogy megölték. Méghozzá a farkas.
Waldvogel hallgatott egy kicsit, felvonta a vállát, aztán lecsusszant az asztal sarkáról.
Hát akkor... nincs értelme, hogy tovább is itt tartsam önöket. Ami Dietert illeti...
Közeli farkasordítás vágta ketté a szavait. Miss Murphy felugrott és felsikoltott, Frau Zöllner a torkához kapott, én kirántottam revolveremet, Waldvogel és Siegmüller megmerevedtek, mintha villám sújtotta volna őket.
Éppen az emeletre vezető lépcső felé vetettem volna magam, amikor hangos fegyverdörrenés állított meg. Mintha közvetlenül az orrom előtt lőttek volna. Még a sörétek kopogását is hallani véltem.
Előbb egy karosszék mögött húzódtam meg, majd a kaktuszok fedezékében. Waldvogel a mellettem lévő kaktusz tövénél dekkolt, s keserű árkokat vésett arcára a felháborodás.
Egészen addig feküdtünk így, amig a derengő félhomályban fel nem bukkant egy alak a lépcső tetején. Vadászpuskáját előreszegezve úgy lopakodott lefelé, mintha üldözne valakit.
Megvártuk amíg gyanakodva megtorpan, aztán rávetettük magunkat. Waldvogel hórihorgas alakját megszégyenítő fürgeséggel ugrott neki, halántékának szegezve á revolverét, Siegmüller átkarolta, én pedig igyekeztem kicsavarni kezéből a puskát.
A puskás ember felordított, és hadonászni kezdett. A pus
164
165
ka elsült: apró sörétek százaival szórva teli a mennyezetet. Hallottam, hogy az ebédlőben felsikolt valaki, tányérok  csörögtek, amint feldőlt egy asztal.
Nem tehettem mást, megeresztettem egy egyenest. A szemei alatt találtam el, amitől olyan hirtelen esett hanyatt, hogy] magával sodorta Siegmüllert. Waldvogel még idejében el-  eresztette őket, lehuppant egy lépcsőfokra, és ez volt a sze- rencséje. Siegmüller és az ismeretlen hangos ordítással gör- ] dűltek le a lépcsőn, s arccal előre belezuhantak Frau Zöllner 3 féltve vigyázott kaktuszaiba.
Willy Maurer és a nyakát átkaroló Siegmüller inkább sündisznóhoz hasonlítottak, mint emberhez. Maurer arca, Siegmüller karja telistele volt tüskével, s a hatalmas termetű rendőr úgy vinnyogott, mintha úthenger ment volna a lábára.
- A keserves istenit neki! Segítsen már valaki! Waldvogel a vakaródzó Maurer fölé tornyosult.
- Meséljen, ember! Mi az ördög történt magával?
A jóképű, szakállas fiatalember tűnődve bámult maga elé, és értetlenül rázogatta a fejét.
- Én nem is tudom. A lépcsőn álltam, amikor... valakik f rám rohantak, és belöktek a kaktuszok közé. Még... szerencse, hogy Herr Siegmüller kihúzott.
Siegmüller nagyot nyelt, és halkan káromkodott.
- Maga lőtt?
Maurer szemében mintha kezdett volna ittott kigyulladni az emlékezés fénye.
- Ja... igen. Én lőttem. Bizonyára.
- Miért?           .       ,
- Védekeztem. Mondtam már, hogy megtámadtak. Ketten vagy hárman. El akarták venni a puskámat!   '
- Előbb nem lőtt?
Előbb? Ja... lehet... Igen. Előbb is lőttem!
- Mire, ember?
- Előbb... Igen. Előbb... Nem is tudom... Hirtelen felugrott, és hadonászni kezdett.
- Hol a puskám? Adják vissza a puskámat! Waldvogel visszanyomta a székbe.
- Csak nyugi! Ott hagytuk, abba, hogy maga lőtt. Igaz?
- Adja vissza a puskámat! - zihálta a hegyi vezető és természetvédelmi felügyelő. - A rohadt dög!
- Kicsoda?
Willy Maurer kiköpött egy óriási kaktusztövist a szájából, és rimánkodva kulcsolta össze a kezét.
Adják vissza a puskám, felügyelő! Ha sokáig vacakolunk, eltűnik, ha már eddig is el nem tűnt!
- Addig nem, amíg nem beszél!
Maurer elkeseredetten nyalogatta dagadt ajkát.
- De hát miről beszéljek? Nem beszélni kell itt, hanem lőni! Felébredtem, hogy ordít valami a folyosón. Kinyitottam az ajtót, és... a folyosó végén megpillantottam. Persze túl sötét volt ahhoz, hogy jobban megfigyelhessem, de esküdni mernék rá, hogy egy farkas volt!      
Elsápadt, mint aki valami roppant kellemetlen és visszataszító dologra emlékszik vissza.
- Az istenit...! Éppen úgy érzem magam, mint első ugrásom előtt. Adjanak egy kis vizet!
Miss Murphy adott neki egy csésze teát. Maurer mohón kiitta, és az üres csészével a lépcsőfeljáró felé mutatott.
- Kijöttem az ajtón, és megláttam. Felém nézett és üvöltött. Tudják, még sohasem láttam közelről farkast, és most is sötét volt a folyosón, de... esküdni mernék rá, hogy farkas volt. Csak...
- Csak? - kérdezte merev arccal Waldvogel.
- Nagyobb, mint egy farkas. Akkora, mint egy ember.
- Honnan látta ilyen jól?
- Mondom, hogy nem láttam jól.
- Akkor honnan tudja, hogy nagyobb volt, mint egy farkas?
- Ja, Igen. Az ablak! Közvetlenül az ablak alatt állt, és... felemelte a fejét. Aztán felüvöltött. És... Most már emlékszem ! A hold! A hold besütött az ablakon! A farkas a holdra
166
167
nézett és... üvöltött. Aztán lehajolt, és... beleharapott a torkába.
Éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon. Waldvogel nagyot nyelt, Dodd felszisszent, és kivette a csészét Maurer kezéből.
Kinek?
- Ja. Kinek? Hát... egy ember feküdt a farkas alatt. Mozdulatlanul. Ő pedig beleharapott a nyakába. Az ember nem mozdult. Én ekkor... lőttem. Nem is tudom, hogyan történt. Bizonyára nem találtam el, mert amikor üldözni kezdtem, már csak az az emher volt a folyosón. A farkas visszanézett, és... Sárga szemei voltak és...
- Ki volt az az ember?
- Nem tudom. Még sohasem láttam.
- Nem falubeli?
- Semmi esetre sem. Igazi óriás. Vastag bikanyaka volt. Ez azért tűnt fel, mert ránéztem, amikor...
Jeremy! - Dodd kiáltott fel fájdalmas hangon, és felpattant a székéről. - Ez csak Jeremy lehet!
Miss Murphy kötelességszerűen lépett melléje, és gyengéden megfogta a karját.
- Mr. Dodd, ké.rem... Mr. Dodd!
A sörkirály azonban ez egyszer nem hallgatott rá. Felragadott egy széket, és a lépcsőfeljáró felé indult vele.
Valamennyien felugráltunk: Waldvogel és Siegmüller kivont stukkerral követték, Müller izgatottan toporgott mellettem, majd kinyújtotta a kezét.
- Nem adná vissza a pisztolyát? Eszemben sem volt
- Maga nem jön? - kérdezte Müller, és megtorpant, amikor észrevette, hogy nem követem, a többieket.
- Nem én. De maga csak menjen nyugodtan. Habozott néhány másodpercig, aztán visszajött hozzám.
- Min töri a fejét?
- Egy kis kiránduláson.
- Ne vicceljen! Hová?                                 '
- Velem tart?
168
- Az attól függ. Még egyszer kérdem: hová' megyünk? Elővettem a stukkerom, ellenőriztem, hogy okée, aztán
elindultam a porta felé.
- Valakitől azt tanultam, hogy frissen kell elindulni a nyomokon. Jöjjön!
Dodd lámpája az asztalon maradt, így két lámpával indulhattunk neki a sötétségnek. Müller megcsóválta a fejét.
- Mit fognak szólni a többiek?   '
- Semmit. Első állomásunk a porta. Dieternek a portán kellett íartózkodnia. Igaz?
- Igaz hát.
- Ezzel szemben eltűnt.
- El. De mi az ördög ez...?
Ez volt az a pillanat, amikor nekem is inamba szállt a bátorság. Éppen keresztülhajoltam volna ugyanis a pulton, hogy benézzek alá, amikor egy sötét test kontúrjai emelkedtek fel az orrom előtt. Villámgyorsan a torkom elkaptam a kezem. Mintha farkasfejet láttam volna szembevicsorogni velem.                   '                           
A káprázat csak néhány szempillantásig tartott. A farkasfej" gyorsan átalakult Frau Zöllner fejévé. Háziasszonyunk nyögdécselve mászott ki a pult alól, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor felismert bennünket.
- Jóságos Jézusom! - nyögte. - Már visítani sem merek! Beletúrtam a portán heverő papírokba: bejelentőlapok
voltak, gondosan egymásra rakva. A pult alatti asztalon egy csomag papírzsebkendő, ceruzák, egy golyóstoll, arnire nem tették fel a kupakot, egy zsebóra, amely hajnali fél négyet mutatott, és egy bundás sapka hevertek rendben egymás mellett.              ,
Müller levilágított a padlóra is, de a párhuzamosan egymás mellé fésült szőnyegrojtokon kívül semmi érdemlegeset nem láttam.                  >
Gondosan végigpásztáztam a kisebb lámpával a pult tetejét, az asztalkát, a földet, hosszasabban időztem az asztalra tett zsebórán, aztán a falra irányítottam a fényt.
169
Müller viszont a lépesőfeljáró felé világított, ahol ebben a pillanatban bukkant fel egy szomorú gyászmenet.
Legelöl Willy Maurer jött, kaktusztüskéktől összeszurká'' ábrázattal, mennyezet felé irányított puskacsővel, mögött a többiek, egyetlen fekete, monolit tömbben, hogy nem  tudtam megkülönböztetni őket egymástól. A monolit köze^ pén még feketébb mag feketédéit: a halott ember.
Amikor Müller kíséretében beléptem az ebédlőterembe, Jeremy már egy asztal tetején feküdt. Feje hátracsuklott két íj keze mint két sütőlapát hintázott a levegőben. Nyakán a már megszokott seb: farkasfogak kegyetlen nyoma.
Waldvogel elmerülve szemlélte, aztán hozzám fordult.
- Beszélhetnénk négyszemközt? Természetesen.
Frau Zöllner eközben néhány vastag gyertyával bukkant fel. Egyet felállított a megboldogult Jeremy feje mellé, és meggyújtotta. Tompa, sápadt fény töltötte be az éttermet.
Waldvogel Frau Zöllnerre villantotta a szemüvegét.
- Kölcsönadná a szobáját néhány percre, kérem?
- Természetesen, felügyelő úr - nyögte a háziasszony. - i Ha parancsolnak teát... ?
Waldvogel válasz nélkül hagyta a kérdést, helyette Sieg^ müllerhez fordult
- Herr Siegmüller, kérem, járja végig a szobákat, és ahol kell nyugtassa meg a vendégeket! Továbbá: közölje velük, hogy senki nem hagyhatja el a menedékházat. Továbbá... A reggelit valamennyi vendég a szobájában fogyasztja el. Herr Maurer, addig ne indítsák el a hajtóvadászatot, amíg engedélyt nem adok rá... Értesítse az embereit, és jöjjön vissza azonnal! Herr Müller... kérem, tartson velünk!
Waldvogel elindult Frau Zöllner szobája felé, aztán :i konyha ajtajánál megvárta, amíg felzárkózunk melléje.
- Nos, uraim, hogy érzik magukat?
- Borzalmasan - nyögte Müller. - Eddig azt hittem, hogy csak rémfilmekben van ilyen.
Waldvogel megtorpant az ajtó előtt, és szomorúan csóválta meg a fejét.
- És tudja, mi a legszörnyűbb az egészben, Müller úr? Mintha egy temetőből feltámadt földöntúli fantommal akadtunk volna össze. Herr Lawrence?
- Mit tudnék mondani? - tártam szét a karom. - Egyetlen dologban mindenesetre biztos vagyok.
- Éspedig?
- Hogy az öldöklés folytatódni fog. És minél később csapunk le rá, annál több lesz az áldozat.
Egyikük sem válaszolt.1 Egyetértettek velem.
23
Bár már erősen szürkült odakinn, elkelt Frau Zöllner gyertyája. Lobogó sárga fénye némiképpen a Vérfarkas szemére emlékeztetett.
Waldvogelen nem látszott meg az éjszakázás nyoma. Lenyalt, kese haja, csillogó aranykeretes szemüvege az időtlenség és a fáradhatatlanság érzetét keltette. Felpattant az asztal szélére, a gyertya mellé, és cigarettára gyújtott.
- Tudják, miért ugrottam be Zürichbe?
- Gondolom, meg akarta tudni, ki a Vérfarkas. Meglepetten pillantott rám.
- Úgy van. Na és?
- Egyelőre nem találtam semmit.
- Tehát nem készült másolat Gasser papírjairól. Készült.
Ez kissé meglepett, de nem mutattam. Hol?
- Az egyetem néprajzi .intézetében.
- Hála istennek! Hozzáférhető?
Az ujjara bámult, és lassan, a fogai között szűrte a szót. Ellopták...                                        
Úristen! Mikor?
170
171.
- Tegnap délután. Valaki kikölcsönözte, és... eltűnt vele. Kicsoda?
- Most kapaszkodjék meg. Magas, testes ember, vörös hajjal és vastag keretes szemüveggel.
Az úr istenit neki! - fakadt ki belőlem. - A legnevetségesebb maszk.
- Negyven  frank,  két utcával  odébb.  Közvetlenül az egyetem mellett van egy színházikellékbolt. Emberünk megvette az álbajuszt, a parókát és a szemüveget, az első WCben felrakta, kikölcsönözte a mikrofilmet, levitte a filmolvasóba, aztán eltűnt véle.
- Feljegyezték az adatait a filmolvasóban?
- Természetesen.
- Gondolom, igazolványt is kértek tőle.
- Kértek, de arra hivatkozott, hogy nincs nála. Lenn hagyta az autójában. Viszont letett 100 frank biztosítékot.
- Legalább azt tudja, hogy milyen nevet mondott? Talán a monogramból rájöhetünk valamire...
' Arra céloztam, hogy néha azok, akik el akarják titkolni eredeti nevüket és álnevet választanak, önkéntelenül is mégtartják a monogramjukat.
Összekulcsolta a kezét és ropogtatni kezdte az ujjait. Azon kevés dolog közül, ami idegesít, ez idegesít a legjobban.
-  Lehetséges - mondta , hogy a monogramból rájöhetünk valamire. Ámbár az illető nem volt svájci állampolgár. Erős akcentussal beszélte a németet.
- Ne vicceljen - mondtam, mert egyre jobban kezdett összezavarodni az egész. .- Mit mondott, hogy kicsoda? Brazil?
Angol.
- Angol? - hitetlenkedtem. - A pokolba is...! És mit mondott a fickó, hogy hívják?
Kaján öröm villant a tekintetében.
- Tényleg tudni akarja?
- Naná! Azt hiszi, viccből kérdezgetem?
172
Pattantott néhányat, aztán térdét átkulcsolva hátradöntötte a testét.
- Hát, ha tudni akarja, legyen! A fickó angolnak vallotta magát, és azt állította, hogy a neve... Leslie . Lawrence!
Néhány pillanatig nem kaptam levegőt. Éppen idejében jött be a lány a teáskannával. Amíg töltögetett, súlyos, feszült csend ülte meg a levegőt. Ahogy a lány elhagyta a szobát, felemeltem a fejem. Müller hitetlen és Waldvogel enyhén kárörvendő tekintetével találkozott a pillantásomé
- Ez... lehetetlen.
Csak nyögni tudtam, mintha bárki is engem gyanúsított volna.                                                                      ' .
- Valaki szórakozik velünk - mondta a felügyelő. - Semmi kétségem sincs afelől, hogy maga egész nap el sem mozdult innen.
- Hát persze hogy nem!
- Nem tudja, bement valaki innen Zürichbe?
- Honnan tudnám? Ellenőrizni kell, amilyen gyorsan csak lehet.
- Meg is  teszem.  Mindazonáltal aligha  hinném,  hogy sokra megyünk vele. Akárki volt is, úgy csinálta, hogy legyen alibije.
- Valószínű. De hát miért csinálta?
-  És miért az ön nevét használta? Jó kérdés? Már én is töprengtem rajta, és még fogok is. Talán bosszantani akarta magát.
Mi a fenéért?
-  Ha erre rájövünk, talán közelebb jutunk a megoldáshoz. Ezután én következtem. Részletesen elmeséltem neki az
elmúlt délután történetét. A vudu figurákat, mindent, ami velük kapcsolatos, továbbá Dodd és Hernandez családi ügyeinek rám eső részét.
Mozdulatlan maradt az arca néha az volt az érzésem, hogy nem is figyel.
Amikor befejeztem, tenyerébe fektette az állat.
- Hát ez aztán jól megkavarja a dolgot. Valaki az orrunk
173
nál fogva vezet bennünket. De mi az ördögért csinálja? Lehet, hogy maga van az egésznek a közepében, Herr Lawrence? Én?!
- Már korábban is gondoltam rá. Talán valami régi ügy... aminek itt van a folytatása. Ki tudja?
- Nem hiszem - mondtam. - Ha valaki meg akarna ölni... miért gyilkolta volna meg a kutyát, a bolondot...
Waldvogel lecsusszant az asztalról, és szembeállt a szürkülő ablakkal.
- Vonjuk meg két nap mérlegét. Van öt halottunk, beleszámítva a kutyát is...
- Dörfliger doki említette a felfedezését?
- Említette. Arra nem is merek gondolni, hogy a tanítót nem a farkas ölte meg, mert akkor még sokkal zavarossabbá válik ez az egész elátkozott ügy. Ha kiderül, hogy nem is egy, hanem két gyilkosunk van...
Hallgattunk egy sort egyikünknek sem akaródzott megtörni a csendet. Végül is Waldvogel indult el elsőnek az ajtó felé.
- Gyerünk! Meg szeretném nézni én is azt a szobát! És a trófeát a falon!
Az .ördög tudja, miért, én nem voltam rá annyira kíváncsi.
A konyha most sem volt látványosabb, mint korábban. Waldvogel mégis érdeklődve pislantott körbe, mintha életében most látna először konyhát.
- Merre?
Mutattam az ajtót a konyha végében. Kinyitotta, meghajtotta öles termetét, és átbújt a nyilason.
Felkattantottam Dodd' lámpáját, és előrevilágítottam. A jelenet a Hófehérke" meseoperát juttatta az eszembe a kis törpéket, akik apró lámpácskájukkal .a kezükben bárgyú dalocskákat énekelnek a föld alatt.
Waldvogel udvariasan előreengedett. Egyik kezemben a lámpával, másikban a stukkerommal végiglopakodtam a már
174
jól ismert úton. Akkor torpantam csak meg, amikor elértük azt a bevezető járatot, ahol Dodd a nyakamba esett. A hórihorgas rendőr kezdte megszokni a sötétet, bár még mindig hallgatagabb volt a szokottnál. Érdeklődve vizsgálta a felénk sötétlő lyukat, aztán kinyújtotta a kezét a lámpám után.
- Adja csak ide...
A lyukban nem mozdult semmi. A lámpa fénye elveszett a feketeségben. Éppen az orrunk előtt hatalmas, szalmakalapnyi pókhálók lógtak póknak azonban nem volt se híre se hamva.
- Ez hova vezet?
- Fogalmam sincs róla - mondtam. - Frau Zöllnertől kellett volna megkérdeznünk.
Waldvogel leguggolt, és a talajra világított. Felnézett rám, és felhúzta a szemöldökét.
- Ehhez mit szól?                                ,
Dodd jól felismerhető lábnyomain kívül még legalább két pár láb lenyomata látszott a porban. Mindkettő onnan indult, ahol mi álltunk, és beleveszett a feketeségbe.
- Nos, Sherlock Holmes?
Ez utóbbit Müller mondta, aki ott nyomakodott mögöttünk a szűk járatban, gyaníthatóan azért, mivel nem akart egyedül maradni a folyosón.
- A nyomok frissek - morogta a felügyelő.
- Honnan tudja? - hökkent meg Müller.
- Nézze a pókhálót! Innen tépték le. A pókháló is poros volt... látja? Beleesett a lábnyomba...
Amíg a detektívesdi tartott, felemelkedtem, és körülnéztem a járatban. A falakat piros, égetett téglákból rakták ki, melyekre fekete kosz és penész tapadt.
Waldvogel csípőre téve a kezét megpróbálta kitalálni, mit rejt a sötét.
- Mi a fenét csináljunk? - érdeklődött Müller. Waldvogel habozott egy kicsit, aztán mint elszánt konkvisztádor, kinyújtotta a karját.
Tovább! Előre!
175
Jobb ötletem nekem sem volt, ezért engedelmeskedtem a felhívásnak. Annál is inkább, mivel a járat annyira elkes-kenyedett, hogy megsem tudtam volna fordulni benne.
Néhány lépés után lépcsőt éreztem a talpam alatt. A lép­csőfokok között zöld moha nőtt, enyhén csúszóssá téve a közlekedést. Más veszély szemmel láthatólag nem fenyegetett bennünket.
A lépcső elkanyarodott; egyre magasabbak lettek a fokai. Mintha az építőmester takarékoskodni kezdett volna a tég­lával. Egyre vastagabb és ragadósabb pókhálók csapódtak az arcomnak, ráragadtak az ajkamra, a fülemre, azt a kel­lemetlen érzést keltve, hogy a pókok is ott futkáróznak raj­tam.                         . - Vannak Svájcban mérges pókok? - érdeklődött Müller.
- Tudtommal nincsenek - morogta Waldvogel. - De ami­lyen szerencsénk van, mi fogjuk felfedezni az első példányo­dat. .
Mielőtt elfordultam volna a kanyarban, még egyszer leha­joltam, és megvizsgáltam a talajt. A lábnyomok előrevezet­nek.
Ajkamra tettem az ujjam, és csendre intettem őket. Wald­vogel bólintott, Müller oda sem figyelt, mert elkeseredett csa­tába bonyolódott egy különösen nagy és szívós pókhálóval.
Néhány lépés után régi, fából készült csapóajtóhoz értem. Vastag, kézzel kovácsolt tolózárja és lapos fejű, fényes díszí­tőszögei elmúlt évszázadokról tanúskodtak.
Müller szétverte a pókhálókat és odabotorkált hozzánk.
- Mit talált? Ha a kalózok kincsét, enyém az egyharmada! Ránézett az ajtóra, aztán halkan füttyentett.
- A pokolba is! Hová vezet?
¦- Szerintem vissza a házba - mondta Waldvogel a fényes fejű szögeket simogatva.
Bal kezembe vettem a stukkert, fogam közé szorítottam a lámpát, jobbommal megtaszítottam az ajtót. Taszigálhat-tam; meg sem moccant.
Intettem Waldvogelnak, hogy segítsen. Most már ketten próbálkoztunk, de így sem értünk el különösebb eredményt.
Müller mögöttünk állt, és összeráncolt homlokkal szemlél­te az eseményeket.
- Mi lenne, ha csúsztatnák?
Waldvogel visszafordult, és - mit mondjak - nem volt ba­rátságos az arckífejezése. »-. - Mit, ha szabad kérdeznem?
- Az ajtót.
Ekkor már én is észrevettem, mit kell csinálnunk. Az té­vesztett meg bennünket, hogy az ajtóra tolózárat szegeltek, pedig nem is volt semmiféle funkciója. Vassínen siklott köny-nyedén, mintha gép mozgatta volna.
Rátettem a tenyerem, és a megfelelő irányba löktem.
Szép könnyedén, nyikorgás nélkül becsúszott a falba.
Vissza tettem a stukkert a zsebembe, kivettem a számból a lámpát, bemásztam a lyukon, és körbevilágítottam. Fabur-kolatú szobácskában voltunk, a penzió ismeretlen mélységei­ben. Körös-körül polcok húzódtak végestelen-végig rakva befőttes-üvegekkel.
Fogtam egy üveget, és leemeltem a polcról. Olyan vasta­gon borította a por, hogy nem tudtam elolvasni a ráragasz­tott vignettát. Körbeforgattam a lámpát, és legnagyobb meg­lepetésemre akkora nyílást találtam a szemközti falban, amelyen még egy megtermett férfi is keresztülférhetett volna.
Négykézlábra álltam, és benéztem a lyukba. Halvány, reggeli szürkület szűrődött a szemembe, s egy-egy kósza nap­sugár is megcsillant a padlón. Néhány furcsa, hosszúkás tárgyat láttam a nyílás előtt; mintha óriási pók őrizte volna a bejáratot.
Felemelkedtem és visszafordultam. Müller éppen egy üve­get kapart Waldvogel lelkes asszisztálása mellett.
Oda sem figyeltek rám: szorgalmasan vakarták a vignet­tát. Végül csak lejött róla a kosz, mert Müller a lámpája alá tartotta és füttyentett.
- Tudja olvasni, ember?
- Mit gondol? Csak maga járt iskolába? Mi a fene ez... ?
- Baracklekvár.
- Ez? Milyen nyelven?
176
177
- Latinul.
- Honnan tud maga latinul?
- Egy bűnügyi riporter mindent tud. Nézze a dátumot! Az németül van.
- Úristen! 1881. Anno Domini? Az mi?
- Hogy abban az évben. Az Úr évében, egészen pontosan. Otthagytam az óriáspók lyukát, és visszatértem hozzájuk.
- Mi a fenét találtak?
Felesleges volt a kérdés, mert több száz poros lekvárosüveg nézett ránk a polcokról.
- Múlt századi éléskamra - mondta Müller, és a kezembe1 nyomta az üveget. - Kezdek éhes.lenni. Kolbászt nem látnak?
Végigvillantottam a falon, aztán egyszerre csak megremegett a lámpa a kezemben. Sárga fény hasított a félhomályban két kerek, sárga szem fénye. A szemek alatt fehér fogak vicsorogtak, s a piros nyelv mintha végignyalta volna a kiszáradt ajkakat.
Müller felhördült, s a felügyelő is meghökkent. Csípőre tette a kezét, és mintha bizonytalanabbul csengett volna a hangja, mint korábban.
- Ez... mi a fene?
- A Vérfarkas, felügyelő! Annak a testvére, amelyiket az öreg Zöllner birodalmában láttunk a falon. Ha ugyan nem ugyanaz!
A farkastrófea a falon ránk vetette sárga tüzű pillantását, és hangtalanul felüvöltött.
A hideg futott végig a hátamon. Waldvogel akkorát sóhajtott, hogy fellebbent a por a legközelebbi polcról.
- Mi az ördög ez?
- Éléskamra a múlt századból.
- Befalazták?
- Bizonyára. De... ki lehet mászni belőle. Ott a lyukon.
- Megpróbálja?
Sejtettem, hogy ismét nekem jut a felfedezőnek kijáró megtiszteltetés. Leguggoltam hát, és ügyet sem vetve a fe
nyegetően felém meredő póklábakra, mászni kezdtem a világosság felé.
A baj akkor kezdődött, amikor a póklábak a fejemre zuhantak. Megpróbáltam feltartóztatni őket, de csak azt értem el vele, hogy némelyik ki akarta bökni a szemem, néhány pedig kiesett a lyukon egy teljesen világos szobába.
Dacolva a potyogó póklábakkal, feltartóztathatatlanul másztam előre, és csak akkor torpantam meg, amikor egy nagy szőrös, undorító test az arcomba vágódott.
Könyökömre támaszkodva dolgoztam előre magam, és
addig nem is álltam meg, amíg ki nem bukkantam a fényre.
Már meg sem lepődtem, amikor odakinn óriási sikoltozás
fogadott. Szemem tele volt porral, pókhálóval, kezem hor
zsolással, és ki tudja még, mivel nem. Hosszú másodpercekig
tartott, amíg újra láttam. Amikor pedig fel tudtam fogni,
hogy mit látok, azt kívántam, hogy bárcsak megint ne látnék.
Egy fehér kötényes alak állt szemben velem, kezében hosz
szú nyárssal, és megpróbálta kiszúrni a szemem.
Kiverte a homlokomat a veríték. Kitöröltem a maradék port a szememből, és pisztolyom után kapkodtam. Döbbenten tapasztaltam, hogy nincs sehol. Míg a póklábakkal viaskodtam, kiesett a zsebemből.
A fehér kötényes felvisított visítása lassan átment farkasüvöltésbe. Óriási farkasfejet láttam magam előtt, gonosz szemekkel, amint sárgásán villódzó fénysugarakat lövelltek szembe velem.
Ha nálam van a stukkerom, belepumpálok egy egész tárat, de pechemre, nem volt nálam. Villámgyorsan a földre vetettem magam: éppen idejében. Az első szúrás elsuhant fölöttem, szinte hallottam a vashegy éles szisszenését, ahogy beleharapott a levegőbe.
Alaposan bele is verhettem a fejem a padlóba, mert igencsak nehezemre esett, hogy továbbgördüljek. Homályosan láttam, ahogy a fehér kötényes alak fölém hajlik, és megvillan kezében a nyárs. - Margó!
178
179
I
A kiáltásban Müller hangjára ismertem. A nyárs csörrenve hullott a padlóra. A farkasüvöltés női sikoltásba csapott át. Waldvogel fölém hajolt, és megveregette a vállam.
- Hogy van?
- Kösz - mondtam. - Remekül. Maga hogy nyiffant ki? Ráestek a lekvárosüvegek?                                   
Nagyot tüsszentett, aztán még egyet. Végül előkapott egy zsebkendőt, és trombitáim kezdett, mint egy elefánt.
Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy még ezen az oldalon vagyunk. Odaát ugyanis aligha lesz módunk tüsszögni, vag> pláne orrot fújni.
Amikor ismét kinyitottam a szemem, a fehér kötényest láttam fölöttem.
Olyan kicsire húztam össze magam, amekkorára csak tudtam. Azon mesterkedtem, hogy ha fölém hajlik," belé tudjak rúgni egy nagyot.
A kötényes azonban nem akart leszúrni. Rám borult, és éreztem, hogy meleg cseppek hullanak az arcomra. - Jaj, Herr Lawrence...! Jézusom, még él! Könnyei mintha elmosták volta az utolsó ködfoltokat is előlem. Már az arcát is felismertem: Margó volt, az egyik felszolgálólány.
Waldvogel, Margó és Müller együttes erővel igyekeztek függőleges helyzetbe hozni. Ahogy a talpamon álltam, észrevettem, hogy egy másik lány is ott áll a sarokban, engem bámul, és fehér zsebkendőt szorítva a szája elé, csendesen pityereg.
Megráztam a fejem, és megpróbáltam rekonstruálni a történteket. Őszintén szólva, nehezen ment. Csak a póklábakra' és a szőrös pókra emlékeztem. Hol a pók?
- Micsoda? - húzta össze a szemét a felügyelő. Waldvogelra   néztem,   majd   megpróbáltam   elképzelni, hogyan nézhetek ki én. Aztán arra a megállapításra jutottam, hogy nem is csinált nagy ostobaságot Margó, amikor megpróbált leszúrni a nyárssal. Waldvogel indiánba oltott néger koldusnak tűnt, nem tisz
180
teletre méltó svájci rendőrfelügyelőnek. Arca felismerhetetlen volt a kosztól és a pókhálótól, aranykeretes szemüvege élő anakronizmusként csillogott az orrán. Kontár mesterre emlékeztetett, akire rászakadt az építése alatt álló ház.
- Hol van a pók? - követelőztem tovább.
A lány elkapta a zsebkendőt a szája elől, és növekvő rémülettel nézett rám. Talán arra gondolt, hogy megharapott a Vérfarkas, és elkaptam tőle a veszettséget.
Hamarosan kiderült, hogy Margó és Bertha tisztítószerekért indult a kamrába, fel is pakoltak belőlük, amikor a kamra oldalába épített, de már emberemlékezet óta nem használt kandalló lyukából kimászott valaki.
Ez a valaki természetesen én voltam.
Margó elbeszélése szerint a régi kandallóban halmozták fel azokat a használaton kívül helyezett partvisokat és seprűket, amelyeket Frau ZÖllnernek nem volt szíve kihajítani. A part. visnyeleket néztem póklábaknak, és magát a partvist szőrös póknak.
Ami a szerencsétlen Margót és Berthát illeti meg voltak győződve róla, hogy a Vérfarkas támadta meg őket, és hogy ők lesznek a következő áldozatai. Margó kezébe kapott egy nyársat, amelyen nyári éjszakákon húst sütnek a vállalkozó kedvű vendégek, és megpróbálta kiszúrni vele a farkas szemét.
Majdnem sikerült.
24
Nem sokkal később mellettünk ájuldozott Frau Zöllner is. Fogalma sem volt az elfalazott éléskamráról és a kandallóról. Azt természetesen tudta, hogy a tisztítószerraktárban található egy ősrégi kandalló, de nem emlékezett rá, hogy valaha is begyújtották volna.
Waldvogel egy alig használt gyökérkefével tisztogatta magát, miközben elmerülten társalgott a háziasszonnyal. Müller
181
négykézlábra állt, és megpróbált visszamászni az éléskamrába. Bedugta a fejét a lyukba, aztán visszafordult, és reménykedve kérdezte:
- Velem jön? Ez lesz életem nagy riportja! Másztam volna, de Waldvogel megállított.
- Mr. Lawrence... Jól van?      •
- Köszönöm. Remekül. És maga?
Müller eközben eltűnt a résben. Csak a partvisnyelek remegtek, ahogy mászás közben megrugdosta őket.
- Egyszerűen megáll az eszem! - siránkozott Frau Zöllner
- Fogalmam sem volt róla, higgyék el! Talán Zöllner nagypapa építtette annak idején. Akkor, amikor azt a föld alatti szobát is. Nagy különc volt az öreg, és aligha normális. Gondolják, hogy... visszajár és... ő... ő...?
-  188les lekvárok vannak odaát - mondta a felügyelő'.
- Legalább egy vagonnal.
- Fogalmam sem volt róla - mondta az asszony. - Jézusmária, én leköltözöm a faluba! Tisztára kísértetház! Kitör a frász, ha arra gondolok, hogy még egy éjszakát itt kell töltenem!
- És a vendégei?'
Frau Zöllner lemondóan legyintve beleroskadt egy lábát vesztett fotelba. Összekulcsolta a kezét, és könyörögve nézett a felügyelőre.
- Találják meg nekem, és vigyék a fenébe! Nem igaz... nem lehet igaz, hogy egy rohadt farkas tönkretegye az üzletemet! Istenem, miért is nem vagyok katolikus? Hozatnék egy ördögűző pátert, aki elhajtaná innen a gonoszt...
Waldvogel lehajtott fejjel keféigette magát nem akaródzott válaszolnia. Mit mondjak, meg tudtam érteni.
Amíg Frau Zöllner Waldvogelt biztatta, elhatároztam, hogy mégiscsak Müller után mászom. Kíváncsi voltam a múlt századi éléskamrára, de még kíváncsibb a trófeára a falon. Mintha valami szokatlant véltem volna felfedezni az üvegszemek mögött.
Müllert is alighanem a farkasfej izgatta. Érezte, sztárriportot csinálhat, ha rájön a Vérfarkas rejtélyére. A riport vonzása még a viszolygását is legyőzette vele, amelyet a föld alatti lyukakban való mászkálás iránt érzett.
Sóhajtottam, négykézlábra ereszkedtem, és bedugtam a fejem a kandallóba. Mintha valami azt súgta volna, hogy ne menjek be. Ha Keleten érzem az ismeretlen súgását, biztos hogy hallgatok rá. Itt, Svájcban azonban, Európa közepén, kevésbé hajlottam a misztikumra.
Pedig hajlanom kellett volna, nem is vitás. Csakhogy akkor hogyan oldódott volna meg a Vérfarkas éjszakájának a rejtélye?
Mivel a póklábak még mindig eltömték a lyukat, óvatosan kerülgettem^oket, nehogy kiüssék a szemem. Fogtam egy szőrös partvisfejet, és bedobtam az éléskamrába. Hadd örüljön neki Müller.
Müllert azonban láthatóan nem izgatta a partvisfej, mert mozdulatlan maradt. Akkor sem szólt egyetlen szót sem, amikor nagy nehezen átküzdöttem magam a lyukon.
Körülnéztem, aztán visszamásztam a póklábak közé. Addig kotorásztam, amíg bizonyossá nem vált, hogy nincs a fegyverem a partvisnyelek között.
Müller egy távolabbi polcnál állt, és az üvegeket vizsgálta. Lámpája ott fénylett a keze ügyében, egyenesen a falra irányítva.
- Talált valami érdekeset?
Morgott valamit, amit úgy is érthettem, hogy igen. Elmélyülten tanulmányozta az üvegeket egy jövendő, múlt századi lekvárrecepteket bemutató cikk reményében. Lehajolt,"és az alsó polcokon kotorászott.
Felemeltem a lámpát, és úgy tartottam, hogy rávilágíthassak vele a trófeára. Kíváncsi voltam, miből készítették a farkas szemét.
Mintha pezsgőérlelő pincében lettem volna. A befőttesüvegek között évszázados pókhálókolóniák telepedtek meg, egy gyógyszerkutató, aki az antibiotikumok szerelmese, a
182
183
M
mennyországban érezhette volna magát a ,soksok penészfajta láttán.
Elkaptam a fényt a penészekről, és lassan, milliméterről milliméterre haladva közelítettem meg a farkastrófeát. Azért ilyen lassan, mert kíváncsi voltam rá, nem húzódikre vezeték a falon. Azon sem csodálkoztam volna, ha televíziós kamerák csillognak a farkas szemében.
Arról persze fogalmam sem volt, hogy ki csinálta volna, és miért.
Lassan, megfontoltan húztam a fényt a falon, egészen addig, amíg csak el nem értem a fal végéig. Éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon. Gyorsan visszaugrattam a fényt, de most sem találtam sem vezetéket, sem kábelt.
Sőt még a trófeát sem!
Megbabonázva álltam, a lámpa fényét a trófea hűlt helyére irányítva.
Müller mintha felvihogott volna az üvegek között.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hát persze hogy Müller! Az lesz az igazi szenzáció, ha lefotózza a trófeát. Már láttam is magam előtt a szalagcímeket: Az utolsó farkasember trófeája!
Kíváncsi voltam, vajon Waldvogel mit szól az ötletéhez.
Mivel még mindig az üvegeket piszkálgatta, megpróbáltam kitalálni, hova dugta a fejet. Egyáltalán, gyerekes dolognak tartottam, hogy megpróbálja átejteni Waldyogelt.
- A lámpát!
Felém nyújtotta a kezét, anélkül hogy hátrafordult volna. Olyan elmélyülten tanulmányozta az üvegeket, hogy szinte irigyeltem érte. Aki nem megszállott, mint Müller, soha ne menjen riporternek!
Felemeltem a lámpát, és a tenyerébe tettem.
- Nézze meg a ribiszkelekvárját, aztán gyerünk tovább! Meg akarom vizsgálni az öreg Zöllner szobáját és a trófeát...
Nekidőltem a falnak, előkotortam a pipám a zsebemből. Kihúztam a gyufaskatulyát is, és rágyújtottam. Lassan, kényelmesen szipákpltam hadd legyen ideje szemügyre venni a lekvárokat.
A lámpa hirtelen kialudt. Egyszeriben tökéletes feketeségben találtam magam, csak a pipám parazsa fénylett, mint a szentjánosbogár.
S ekkor hirtelen elfogott a félsz, mint amikor tudat alatt megérzem, hogy óriási ostobaságot csináltam.
Mintha pinceajtót nyitottak volna rám. Hűvös levegő áramlott velem szemben. Ha költői akarnék lenni, azt mondanám, nyirkos volt, mint a halál lehelete.
Pontosan nem tudtam, mi történik körülöttem, de a régi reflexeknek engedelmeskedve pillanatok tört része alatt cselekedtem. Kikaptam a számból a pipám, és a szemközti falnak vágtam. Seregnyi apró szikra hullott ki belőle, tűzcsíkot húzva az éjszakában.
Müller!
Ha valaki meghallotta volna a hangom, megrémült volna tőle. Tele volt gyanakvással, félelemmel és elszántsággal.
Müller!
Nem válaszolt, és a lámpát sem gyújtotta meg.
Ha nem féltem volna, hogy túl nagy zajt ütök vele, legszívesebben a falhoz vertem volna a fejem. Itt állok fegyvertelenül, és...
Egyetlen megoldás maradt csak: a lyuk.
Mármár elindultam volna, hogy fejjel előre bevessem magam a nyílásba, de még idejében visszafogtam magam. Hátha 5 is arra számít? Hátha ott áll a lyuknál, és csak arra vár, hogy a nyakam...
Úristen!
Müller!
Hangosan kiáltottam a nevét, aztán lebuktam a padlóra. Tenyerem alatt évszázados por és pókhálók gyúródtak galacsinokká. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy sikerüljön kimásznom a csávából, amelybe magam másztam bele.                                             .
Semmi kétségem sem volt már, hogy egyedül vagyok egy sötét szobában a Vérfarkassal!
184
185
Igyekeztem a világháborús, dzsungelharcban szerzett tapasztalataimat kamatoztatni. Olyan halkan mozogtam, akár egy őserdei ragatiozó. Egészen addig, amíg rá nem tenyereltem egy emberi arcra. Müller!
Villámgyorsan a nyakához kaptam a kezem. Éreztem, amint, lágy kulimászba mélyednek az ujjaim. Megfordult velem a világ, és kiverte a homlokom a veríték.
Úristen! Hogy lehetett olyan ostoba, hogy egyedül mászott vissza a szobába, arról nem is beszélve, hogy én hogy , lehettem ilyen ostoba! Most aztán fizethetek érte!
Lehuppantam a fal mellé, és megpróbáltam hózzászok1 tatni a szemem a sötétséghez. Vártam egy kicsit, de beláttam,  hogy nem sokra megyek vele. Annyira sötét volt, hogy a pol| cok kontúrjain kívül nem láttam semmit.
Mint a villám hasított belém a felismerés, hogy mit tervezhet. Hiszen nála van a lámpa! Megvárja, amíg hozzászokik a szemem a sötétséghez, felvillantja a fényt, és pillanatok alatt rám talál. A szemembe világít, és ezzel vége is a játék,| nak!
Mielőtt még érdemi harcba bocsátkozhatnék vele, már át| is harapta a torkom.
Akárcsak Müllerét.
A riporterre gondoltam, és éreztem, hogy feltámad ben- nem a dac és a harag. Hohó, barátocskám! Álltam én már szemtől szembe tigrisekkel és tajgai medvével is! Igaz, hogy többnyire fegyver volt a kezemben, de csak fegyverrel akkor sem mentem volna- semmire.
Most, hogy rájöttem, mi a szándéka, megkönnyebbültem. Főleg amikor arra is rájöttem, hogy győzhetem le.
Felemelkedtem, összegörnyedtem, és a legközelebbi polc felé lopakodtam. Bíztam benne, hogy ad még egy kis időt. Rászán néhány percet, hogy elszoktasson a fénytől. A bejárat mellett rejtőzik, és lesi, hogy megpróbáloke elmenekülni.
A Müllerrel szemközti falhoz osontam, bemértem a távolságot a polcig, és lerúgtam a cipőmet.
186
Fogalmam sem volt róla, hogyan tájékozódik hangok után, de nem is volt sok kedvem kipróbálni.
Visszaosontam a polchoz. Vakolatdarabok, téglatörmelék, szemétdarabok törték a talpam. Nem volt időm félrerúgni őket. Úgy jártam rajtuk, mint a fakírok a tüzes parázson.
Csak sokkal kisebb lelkesedéssel.
Amikor elértem a polcot, óvatosan kinyújtottam a kezem. Szerencsére nem a Vérfarkas szájába nyúltam, hanem az üvegek közé. Amennyire csak tudtam, zaj nélkül emelgettem le, vittem a falhoz és tornyoztam fel őket.
Pontosan húsz üveget raktam a fal mellé, és éppen arra gondoltam, hogy visszamegyek még egy adagért, amikor felmordult egy hang. Mintha valóban farkas morgott volna egy ketrecben. A morgás lassan kitisztult, és már értelme is volt.
- Lawrence!
Nocsak. Név szerint ismer a Vérfarkas!
- Lawrence!                                                               » Hallgattam a morgását, és valami nem hagyott békén. Lépésről lépésre végigmentem a történteken, egészen attól
a pillanattól kezdve, hogy bedugtam a fejem a nyíláson. Lássuk csak... Kinyújtotta a karját, a tenyerét...
Hm. Emberi tenyere van. Ez lenne az, ami felkeltette a nyugtalanságomat? Miért, milyennek kellene lenni? Farkasmancsnak? Csak akkor, ha valóban elhiszem, hogy a Vérfarkas természetfeletti lény.
Elfordult... a ruháját láttam. Milyen is volt? Piszkos, mint Mülleré. Valamiféle kezeslábas. Ez sem az. Elvette a lámpát, miután elkérte tőlem...
Levegőbe ütöttem az öklömmel, és majdnem felkiáltottam felfedezésem feletti örömömben. Ez az! Nem támadott meg, pedig ekkor kellett volna megtámadnia! Soha jobb alkalma nem lett volna rá, hogy megforduljon és megöljön! Hiszen vakon hittem benne, hogy Müller áll a polc mellett. Csak meg kellett volna fordulnia és elharapnia a torkom! De 8 nem tettel Vajon miért?
Kitöröltem a szemembe csorgó verítéket, és tovább eről
187

tettem az agyam. Ha rájövök, hogy miért, talán a magam javara fordíthatom.
Miért találta ki azt a cselt, hogy elkéri a lámpám és a sötétben kísérli meg elharapni a torkom?
Aztán egyszerre csak világosság gyúlt az agyamban. Úristen! A Vérfarkas azt hiszi, hogy fegyver van nálam! Ezért nem vetette rám magát, amikor nálam volt a lámpa, mert nem tudhatta, hogy a másik kezemben nincse a revolverem. Ezek szerint nem ő, hanem Müller találta meg a stukkeromat... Ezek szerint...
Legszívesebben átvágtattam volna a szobán, hogy kikutassam a szerencsétlen Müller zsebeit, de még idejében megálljt parancsoltam magamnak. Kétségtelenül előnyösebb helyzetbe kerülök, ha megkaparintom a fegyvert, de a stukker még egyáltalán nem jelenti azt, hogy én kerülök ki győztesen a párviadalból. Ha szemembe világít a lámpájával...
Nagyot sóhajtottam, és elhatároztam, hogy ragaszkodom korábbi elképzelésemhez. Főleg, hogy ismét felhangzott a morgása.
- Lawrence!
Felemeltem egy üveget,' a tenyerembe szorítottam, és feszülten vártam, hogy, történjék valami. Mintha lopakodó lépteket hallottam volna, polcok nyikorgását, pókhálók suhogását.
Megfeszítettem az izmaimat, és vártam. Tudtam, hogy másodperceken belül el kell dőlnie mindennek. Legfőképpen annak, hogy életben maradoke.
Amikor a lámpa fénye felvillant, megkönnyebbültem. Mint gránátos a világháborúban, laza csuklómozdulattal elhajítottam az üveget. Nem mertem megkockáztatni, hogy a fejére célozzak, hiszen ha eltévesztem, dugába dől szépen felépített tervem. Inkább a fényt vettem célba.
Örömmel köszöntöttem a hangos csörömpölést és a.beköszöntő éjszakát.
Felragadtam a barikádról még néhány üveget, és bombázni kezdtem velük a bejárat környékét. Hangos durranással
törtek szét a falon. Egyikükmásikuk mintha puha tárgyhoz csapódott volna.
A Vérfarkas felüvöltött. Csakhogy ebben az üvöltésben sokkal több volt a fájdalom, mint a diadal. Bíztam benne, hogy legalább egy üveggel sikerült fejbe találnom.
Fogtam egy újabb üveget,, és arrafelé hajítottam,, ahol a föld alatti folyosóba vezető ajtót sejtettem. A befőttesüveg hangos csattanással törött szét a feltételezett nyíláson.
A Vérfarkas jól megtervezte a csapdát. Bezárta a másik ajtót, hogy ne menekülhessek a folyosón át.
Oké, Vérfarkas! De te sem menekülhetsz!
Amikor az utolsó üveg is szétdurrant a padlón, felugrottam és bevetettem magam a sötétségbe. Talpam alatt szilánk csikordult éles fájdalom hasított belém. Egyetlen ugrással elértem Müllert. Végighúztam a nyakán a kezem a sűrű, bőrét borító massza mintha száradni kezdett volna.
Oldalára fordítottam, és magamra húztam, mint egy alig használt takarót. Összerántottam a lábam, ami azért is hasznos elképzelés volt, mert elhatároztam, hogy amint lehet, lerúgom támadóm fejét. Végül felteszem trófeának az eltűnt farkasfej helyére.
ő pedig jött, nem kellett biztatni, közeledett, ügyet sem vetve a padlót borító üvegszilánkokra. Jöttét furcsa suhogás előzte meg, mintha szárnyaival csapdosó madárrá változott volna. Aggódva dugtam ki a fejem Müller feneke alól. Rájöttem, hogy nem a szárnyaival suhog, mint egy vérszomjas vámpír, hanem éles szerszámmal: karddal, késsel vagy húsvágó bárddal.
A suhogás erősödött: a Vérfarkas egyre közelebb jött. Minden csapásnál mordult egyet: mélyen a torkából szakadt fel a hang, mint a valódi farkaséból. De hátha igazi farkas őis?
A bárd elzúgott a fülem mellett. Megpróbáltam még jobban magam alá húzni a lábam, de nem ment. A fejem mellett gyanúsan megreccset egy üvegszilánk.
Rövid időre elhallgatott a suhogás. Éreztem, hogy megáll, hallgatódzik, és gondolkodni próbál.
188
189
Ez volt az a pillanat, amikor cselekednem kellett. Elképzeltem, hogy gyanakodva Müller fölé hajol, megtapogatja, hogy megbizonyosodjék róla, valóban áldozata fekszike mozdulatlanul a falnál. Kezében fenyegetően lóg a bárd: töpreng, hogy mit csináljon vele. Sújtsone le még egyszer Müller nyakára, vagy forduljon meg és próbáljon elkapni engem?
Megszorítottam a tenyerembe rejtett üvegdarabot, gondolatba ráköptem - ami köztudottan szerencsét hoz , aztán elhajítottam. Az üvegcserép nekivágódott egy polcnak, majd egy üvegnek. Ha lett volna kedvem és időm, ujjonghattam volna, hiszen legszebb álmomban sem reméltem, hogy telibe találok egy befőttesüveget. Éppen ellenkezőleg, attól tartottam, hogy a farkas fel sem figyel a zajra.                                  Erre azonban fel kellett figyelnie. Szinte láttam, amint felkapja a fejét, megmerevedik és a csörömpölés felé les. Ekkor léptem akcióba. Kinyújtottam a kezem, és belekotortam a levegőbe. Amikor egy nadrágszár, majd egy lábszár akadt a kezembe, pillanatig sem haboztam. Megragadtam, megemeltem és óriásit csavartam rajta. A farkas nagyot ordított, és a földre zuhant.
Sajnos kicsit hosszabb időbe tellett, amíg kimásztam Müller alól, mint számítottam. Mintha a riporter is ellenfelemül szegődött volna. Lábai átkarolták az enyémet, és nem enged, tek felemelkedni. Kétségbeesetten küzdöttem, amíg végre sikerült talpra vergődnöm. Addigra azonban a Vérfarkas is felállt.
Ismét hasra vágtam magam. Éppen idejében: a bárd vagy henteskés sziszegve szelve a levegőt, elsuhant a fejem felett. Fejjel előre bevetettem magam a sötétségbe, miközben éreztem, hogy üvegszilánkok fúródnak a talpamba.
Akkorát ordított, hogy beleremegtek a polcok. A bárd talán csak milliméterekkel suhant el az arcom előtt. Felemeltem az öklöm, hogy megeresszek egy balegyenest, amikor sikerült belelépnem egy kettétört üvegbe.
A fájdalom, amely végigsuhant rajtam, elsöpörte minden óvatosságomat. Felkiáltottam, lehajoltam, és a lábamhoz
kaptam. Éreztem, hogy valaki megmozdul mellettem, erős kar kapja el a lábam, és elrántja. Hatalmas csattanással hanyatt zuhantam a padlón.
Mikor észbe kaptam, már a mellemen térdelt, és a torkomat markoUszta. Olyan ügyesen szorította le a lábam, hogy bármennyire is erőlködtem, nem tudtam felemelni. Minden mozdulatán látszott a gyakorlott verekedő. Rendkívül céltudatosan alkalmazta a fogásokat. Igyekezett azonnal megbénítani, hogy aztán azt csinálhasson velem, amit akar.
Ahogy ilyenkor szokásos, térdét belenyomta a gyomorszájamba, és ránehezedett. Felemelkedtem, mire villámgyorsan állón vágott. Óriási ütést helyezett el a szívgödrömre, majd kissé engedett a szorításán, és ismét belenyomta a térdét a gyomorszájamba.
A harmadik gyomorszájtérdelésnél úgy éreztem, hogy nincs az égvilágon semmi esélyem. Akármivel is próbálkoztam, könnyedén kivédte. Megkíséreltem átdobni a fejem felett, de egyetlen ügyes kis mozdulattal elhárította a veszélyt. Hálából kaptam egy ütést a májamra.
Amikor már egészen roggyant voltam, felnevetett. Nevetése morgás volt, némi nyüszítéssel keveredve. Ha akkor valaki megkérdezte volna tőlem, hogy állate vagy ember, alighanem az előbbire szavaztam volna.
Mármár teljesen kikészültem, amikor rángatódzó kezemmel belecsaptam egy üvegszilánkba. Utolsó erőmmel közvetlenül egy szívgödörre mért újabb ütés után — felkaptam az üvegcserepet, óriási erővel feldobtam magam, és a képébe nyomtam.
Nem egészen farkasüvöltés volt, ami felhangzott az évszázados éléskamrában. Éreztem, hogy megbillen rajtam, ahogy az arcához kapott. Felemeltem a lábam, és a térdemmel hátba rúgtam. Előreesett, egyenesen bele a jobbegyenesembe.
Aztán valami felszisszent a levegőben, és éreztem, hogy hűvös Jogak marnak a nyakamba! Rettenetes farkasüvöltés rázkódtatta meg az üvegeket, recsegett a számtalan szilánk a földön. Valami csattant az orrom előtt, valami sziszegve
190
191
vágta a levegőt, a farkas üvöltött, éreztem, hogy elönt a vér ujjaim ragadnak, éppúgy, mint amikor Müller nyakához nyúltam.
A valami ismét felszisszent, s mintha újabb darabot mart volna ki a bőrömből. Ekkor már én is ordítottam, fájdalmasan és elkeseredetten. Egyre hátráltam előle, amíg csak bele nem botlottam Müller testébe.
Éppen oldalra akartam vetni magam, amikor a halott" elmarkolta a lábam, és lerántott a padlóra. Erőm elhagyott, kiáltani sem tudtam.
Hallottam, hogy revolver dörren közvetlenül a közelemben a torkolattűz töredékmásodpercében iszonyatos látvány tárult a szemem elé.
Az éléskamra közepén megtermett szörnyalak állt: minden kétséget kizáróan egy farkas. Még akkor is, ha ruhája emberi ruha, kardszerű fegyvert tartó keze pedig emberi kéz.
A feje azonban farkasfej volt: sárga szemei gonosz fényben égtek, hatalmas ragadozófogai szikráztak a torkolattűz fényében, hegyes fülei égnek álltak, miközben megállás" nélkül üvöltött.
Müller kísértete sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb. Merthogy kísértet volt, az kétségtelen. Szeme fehéren villogott, nyakáról csörgött a vér, keze is iszamos volt a vértől, egész testében remegett, mintha nem is a földön járna, hanem a pad, ló felett lebegne. Ráadásul fegyvert tartott a kezében: saját, kedvenc 38asomat.
Idáig jutottam a szörnyűködésben, amikor a farkas utolsó, hörgő órdítást hallatott, aztán egyetlen, hatalmas ugrással nekivágódott az oldalfolyosóba vezető ajtónak.
Minden tagom fajt és égett, mintha tüzes kemencében aszaltak volna. Talpamban megmozdultak az üvegcserepek, torkem környékén szúró fájdalmat éreztem.
A legközelebbi polcnak dőltem, és megpróbáltam harcolni az ájulás ellen. Tüzes karikák ugrándoztak a szemem előtt, hányingert éreztem, majd egyszerre csak hideg fuvallatként hullt rám a nyugalom.     •
Úgy látszik életben maradtam.
192
Á kísértet átsántikált az éléskamrán, és felháborodottan felnyögött.
- A kurva életbe, itt csupa üveg minden...!
Ahhoz képest, hogy odaátról érkezett, nagyon is evilági volt a felháborodása.
- Müller... ? - ezt én kérdeztem meglehetősen megszeppent hangon.
- Mi van?
- Maga az? •
- Nem tudom. Majd később meggyőződöm róla. Hol van? Behúzódtam a polc mögé, és eszem ágában sem volt elárulni neki.
- Tényleg maga az? Él?
- Mondom már, hogy fogalmam sincs róla - dühöngött. Még mindig itt vagyunk ebben az elátkozott kamrában? Hol a farkas?
- Alighanem lelépett. Belelőttem?
-  Nem tudom. Mi történt magával?
- Mit tudom én! Bebújtam a lyukon, többié nem emlékszem.
- Hogy szerezte meg a fegyveremet?
- Hogyan is? Ja, a lyukban találtam. Éppen szólni akartam magának, amikor kilépett a polcok közül valaki vágy valami, és... A jó szentségit neki, megharapott a rohadt!
Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy Müller az, mégpedig az élő Müller.
Odatapogatóztam hozzá. Messziről figyelmeztettem, hogy jövök, nehogy elkeseredésében belém eresszen egyet. ..- Eltűnt a lámpám - dühöngött szitkozódva. - Magával mi történt? Találkozott vele? Látta? Én csak egy árnyékot láttam, amint felém suhant. Képzelje...
Ekkor értem egészen mellé. Megragadtam a karját, és megtapogattam. Élőnek tűnt.
- Lepjünk le innen! - biztatott, és nagyot nyögött. - A jó anyját, beletenyereltem egy üvegdarabba! Az a marha farkas ripityára törte a legjobb lekvárokat... Uramisten!
193
Élvettem tőle a revolverem, és a markomba szorítottam.
- Tud jönni?
- Miért ne tudnék? Csak a fejem...
Na igen. Az én fejem is óriásira nőtt, s mintha nem is az enyém lett volna. Mintha egy teljesen idegen vízfejet hordoztam volna vérző nyakamon.
- Látta, merre tűnt el?
- Ott ugrott ki a bejárati ajtón...
- Tud jönni?
- Tudok hát... a fenébe, hol van a lámpám? Átrohantam az ajtón, ha nevetséges vánszorgásomat bárki
is hajlandó lett volna rohanásnak minősíteni. Botladozva futottam előre, és ha valaki megkérdezte volna tőlem, mit akarok, aligha tudtam volna értelmes választ adni a kérdésére. Nevetséges lett volna, ha azt mondom, hogy a Vérfarkast akarom elkapni.. Inkább egy kórház felé kellett volna igyekeznem.
A hangokat egyáltalán meg sem hallottam, pedig kiáltoztak, amikor befutottam a lámpák fénykörébe. Hogy Müller mit csinált, nem tudom, mert amikor legközelebb a szemem elé került, félájultan lógott Hernandez vállán.
Néhány perc tökéletesen kiesett az emlékezetemből. Amikor magamhoz tértem, a konyhai bejáró mellett ültem a földön, s Frau Zöllner egy pohárból édesnek tűnő italt próbált a fogaim közé csepegtetni.
Felemeltem a szemem, és megállapítottam, hogy egészen takaros kis társaság gyűlt össze a fogadásomra. Hernandez és Sabu, Dodd és Miss Murphy kezüketlábukat törték, hogy a segítségemre siessenek.
Elmosolyodtam, mert rettentően meghatott a gondoskodásuk. Aztán arra gondoltam, hogy fütyülök rájuk, és azt csinálok, amit akarok. •   Elájultam.
25
Amikor felébredtem, madarak daloltak az ablakom alatt, a nyitva hagyott ablakszárnyak között fénycsíkok hullottak a szőnyegre. A mennyezetre bámultam, és megpróbáltam kitalálni, hol vagyok. Burmában, Indiában, Mandzsúriában?
Felemeltem a kezem: égő fájdalom nyilallt belém. Ettől persze még akárhol lehettem volna, de valarríi azt súgta, hogy rosszul találgatok.
Megmozdítottam a fejem, s bár pokolian beleszúrt valami a nyakamba, tovább kísérleteztem. Egészen addig, amíg rám nem rivallt valaki.
- Maradjon veszteg!
Megdermedtem, és úgy döntöttem, hogy engedelmeskedem. Legalábbis addig amíg meg nem győződöm róla, mennyire komoly a fenyegetése.
Ragyogóan szőke, kék szemű lány ült az ágyam mellett, könyvvel a kezében. Egészen biztos, hogy ismertem valahonnan, bár nemigen akart az eszembe jutni, honnan.
Üdvözölni akartam, de csak a tizedik próbálkozásra sikerült hangot kipréselni a torkomból.
Hello!
Ismerős dörmögés válaszolt a nyöszörgésemre.
- Na végre! Már azt hittem, feldobja a talpát. Addigaddig próbálkoztam, amíg az új hang gazdája felé
fordítottam a fejem. Ő is ismerős volt, de őt sem tudtam hová tenni.
Öt percnek kellett eltelnie, míg visszaemlékeztem mindenre.
Miss Murphy az ágyam szélén ült, és mosolygott, de a szeme komoly volt, nagyon is komoly.
- Jobban érzi magát?                                        '
-  Ragyogóan. Akár fel is kelhetek.                         ' .
- Majd ha Dörííiger doki megengedi. Állítólag nincs törése. Csak átkozottul kiborult... Őszintén szólva nem is csodálom...
Felkönyököltem, és meghökkenve vettem észre, hogy Mül
195
ler mögött még egy ágy áll, s az ágyban egy füle búbjáig bepólyált alak fekszik.
Miss Murphy követte a tekintetemet, aztán megsimogatta az arcom.
- Nyugodjék meg... ő is él. Kicsoda?
- Maurer. Willy Maurer.
- Vele mi történt?
- Segíteni akart magán, és beleszaladt a farkasba. Alaposan ellátta a baját.
Nyakamhoz kaptam, és hangosan felnevettem. Miss Murphy megütődve nézett rám, aztánő is elmosolyodott. Rövid ideig tartott csak a mosolya, majd minden átmenet nélkül harag csillant a tekintetében.
- Szégyellje magát! Van kedve nevetgélni, amikor csak hajszálon függött az élete.
Ma már tudom, hogy egészen kivoltak az idegeim, ezért jött rám a görcsös röhögés. Amikor megtapintottam a nyakam, és rájöttem, hogy fehér kötés húzódik rajta, egyszerűen nem tudtam nem röhögni. Müllér nyakán is ugyanilyen kötés látszott, és Willy Maurerén is. Mintha egy frissen alapított szekta tagjai lettünk volna, akik megfogadták, hogy csak nyakukra tekert fehér kötéssel hajlandók ágyba feküdni.
A hangos nevetésre JVIaurer kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett körül. Hozzám hasonlóan ő is megpróbált felemelkedni, de fájdalmasan felszisszent, és visszaesett.
- Jaj! Uramisten!
Müllér leszállt az ágyáról, és odabicegett hozzá.
- Grüss Gott! Hogy van?
- Istenem, hol a farkas?
- Lelécelt. De eló'bb még alaposan helybenhagyta magát. Akárcsak bennünket.
• Felültem a párnám tetejére, hogy szoktassam magam a magaslati levegőhöz, aztán szép nyugodtan elmeséltem mindazt, ami velem történt. Elmerültem Miss Murphy zöld szemének nyugodt hullámzásában, és csak beszéltem, beszéltem...
196
Amikor elhallgattam, Maurer szó nélkül visszazuhant a párnájára, Müllér nagyot nyögött, és odabicegett a falikúthoz, hogy töltsön magának egy pohár vizet. Miss Murphy segítőkészen felugrott, de Müllér visszaparancsolta.
- Kösz, majd én. így gyógyulok. Szóval utánam mászott? Akkor én már aligha voltam magamnál. Meg akartam nézni azt az átkozott trófeát. Megtalálták?
- Meg - mondta Maurer síri hangon. - Én. Hol?
- A járatban. Ekkor kapott el a rohadt. Belebotlottam és elestem. Mire feleszméltem, rajtam ült, és el akarta harapni a torkomat. Csak tudnám, hogy ez a gennyes féreg honnan ismeri a legjobb fogásokat?
- Micsodákat? - csodálkozott Müllér.
- Úgy bunyózik, mint egy tengerészgyalogos. Egyszerre csak világosság gyűlt a fejemben. Hát persze!
Hogy is nem jöttem rá előbb! A bőrnyakúak, az amerikai tengerészgyalogosok kedvenc trükkjei közé tartozik a szívgödörre mért erős ütések sorozata.
Miss Murphy biztatóan mosolygott az arcomba visszamosolyogtam, pedig egészen máshol járt az eszem.
Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy a Vérfarkas tengerészgyalogos kiképzést kapott, mégpedig az Egyesült Államokban. Vagy amerikai volt a kiképzője.
- Miss Murphy!
A zöld szemű csoda felrázta Müllér párnáját, aztán odaült mellém.
- Nos?
- Hogy van a főnöke?
- Elég pocsékul. Kissé megviselték az események. Bár nem az a fajta, aki könnyen kiborul. Maga is tapasztalhatta.
- Csodáltam is a lelkierejét... Hm. Bizonyára van gyakorlata nehézségek elviselésében.
Csodálkozva nézett rám, hogy mi az ördögért érdeklődöm a sörkirály iránt.
- Mr. Dodd nem ijed meg az árnyékától. Nem látszik rajta, de kemény fiú.
197
Müller felnevetett, és tréfásan megfenyegette.
- Ejnye, Miss Murphy. A végén még kiderül, hogy re-   , ménytelenül szerelmes a főnökébe!
Viccnek szánta, de nem úgy sült el. Miss Murphy arcán vörös hullám futott át, és jéghidegen csengett a hangja.
- Egyáltalán nem, Mr. Müller. Nem vagyok az a fajta, aki rászáll a főnökére. És Mr. Dodd sem az a típus, aki kedveli az ilyesfajta románcokat. Ha ismerné" a feleségét, fel sem tételezné.
Miss Murphy felvett egy hőmérőt a Müller ágya ,melletti asztalkáról, és a riporter szájába nyomta.
- El ne harapja, ha szabad kérnem! Na igen. Mrs. Dodd nem akármilyen asszony. Tudják, hogy tengerészgyalogos volt?
Willy Maurer eltátotta a száját, és köhögni kezdett, mint akinek a torkára ment a levegő.
Egy... izé... nő?
Murphy arcán ismét végigfutott a vörös hullám. Ezúttal azonban nem annyira a méregtől, mint inkább a jogosnak vélt felháborodástól.
- Tipikusan svájci szemlélet, Mr. Maurer. Ha jól tudom, önöknél a nőknek még választójoguk sincs. Jellemző!
- Éppen most dolgozik a parlament az új törvényen mondta Maurer megszeppenve. - Ami engem illet, a teljes egyenjogúság híve vagyok. De amit mondott, mégis meglep. Hogy lehet egy nő tengerészgyalogos?
- Katona volt. Mr. Dóddal együtt részt vett nem egy kemény kalandban. A férje fiatal korában a CIA embere volt. Ez csak itt, maguknál, Európában szégyellni való. Nálunk, az Államokban minden valamirevaló amerikai kapcsolatban állvagy a CIAvel, vagy az FBIjal. Mégsem dől össze a világ!
Nem tudtam méltányolni amerikai öntudatát. S nemcsak azért, mert nem kedvelem különösképpen a fent említett szervezeteket, hanem azért sem, mert ezek a kapcsolatok csak tovább bonyolították az ügyet.
Maurer feszülten figyelt, és alighanem éppen arra gondolt, amire én.
- Hernandezről mit tud?
- Mit tudnék? - mondta kelletlenül. - Kávéültetvényes és... Mr. Dodd kíméletlen ellenfele.
- Hogy lehet az ellenfele egy... kávéültetvényes, aki ráadásul brazil, egy sörkirálynak, aki történetesen amerikai?
Szelíden nézett a szemembe, mint a hülyék iskolájában a tanító néni a debilis portásnak.
- Mi a maga foglalkozása?
- Entomológus.
Kissé meghökkent, mert nyilván mást képzelt rólam. Az... mi?
- Rovartudós.
- Rovarokat kergetett Keleten?
- Is. De a keleti kultúrák is érdekelnek. Miért kérdi?
- Gondolom  nem  valami  tájékozott  üzleti  ügyekben. Mert ha az lenne, nem kérdezne ilyen ostobaságot. Hernandez minden erejével azon van, hogy kiszorítsa Mr. Doddot a brazil piacról.
- Jó, jó, de miért?
Felnevetett, kellemesen csengő nevetéssel. Jóval többet ért, mint egész ostoba beszélgetésünk.
- Pénzért, kedves Mr. Lawrence. Az üzleti világbán minden a pénz körül forog. Ha Hernandez terve sikerül, Mr. Dodd sok milliót veszít, és egy óriási piacot. Van fogalma róla, mekkora piac Brazília?
- Őszintén szólva...
- Ne  is  próbálja  elképzelni!   Úgysem  tudja.   Pedig... Hernandez és Mr. Dodd valaha jó barátok voltak.
Hogyan!?
- Nem tudom...  el szabade mondanom, de remélem, nem élnek vissza vele, hogy mindent bedobok, csak hogy visszatereljem magukat az egészség útjára. Pletykálkodásomat vegyék missziónak. Nos, Hernandez és Dodd együtt szálltak partra egyszer Kubában.
Maurer felkapta a kezét, és önkéntelenül is a nyakára csúsztatta.
198
199
Miss Murphy, aki csak unatkozó érdeklődést sejtett kérdéseim mögött, tovább beszélt.
- Azt hiszem, egyfitt estek át azon a kiképzésen, amelynek az volt a végső célja, hogy megszabadítsák Kubát Castrótól. Amerika földjét pedig a kommunizmustól. Mr. Doddot elkapták a kubaiak, Hernandez megúszta. Akkor szakadt meg a barátságuk. Ezt Mr. Doddtól hallottam egyszer... Mr. Dodd azzal vádolta Hernandezt, hogy cserbenhagyta.
-  Hogy az ördögbe?
- Hát... őszintén szólva nem tudom. Nehéz eligazodni a férfiak háborús történetein. Mr. Dodd szerint Hernandeznek egy csónakbari kellett volna várakoznia a part közelében. Hernandez megijedt a kubaiak géppuskatüzétől, és cserbenhagyta a társait. Amikor Mr. Dodd visszavonult volna, már nem volt ott a csónak, és... fogságba esett. Öt évig ült Castro börtönében. Azóta, ha csak teheti, kerüli Hernan, dezt, és... csak akkor vált szót vele, ha feltétlenül szükséges
- Hm. Furcsa ember ez a Hernandez.
És... alighanem megmaradt a nosztalgiája a régi élete f után. Hallottam, hogy a fia is követte a példáját.
- Kicsoda? Sabu?
- Maga nem olvasta?
- Mit kellett volna olvasnom, az isten szerelmére?
- Pedig még a fényképe is benne volt az újságokban. Csinc kölyök...
'- Foglalt - mondtam. - Itt a barátnője.
- Tudom - sóhajtotta tettetett sajnálkozással. - Már min| dent kinyomoztam.
- Sabu is CIAember?                                         ~
- Sabu? Nem hiszem. Csak feltalált egy új sportágat. Van valami neve is, de nem tudtam megjegyezni. Félig
félig amerikai mindenesetre jó hosszú. Küzdősport?
- Olyasmi. Az a lényege, hogyan lehet minél gyorsabban,! minél biztosabban, és lehetőleg minél kevesebb energiaval'í agyonverni valakit. Nagyon lényeges dolog ez energiaszegény világunkban, nem?
- De - mondtam, és hátrahanyatlottam a párnámon. Pokolian fontos. - Aztán megfeledkeztem róla, hogy hol vagyok, és a takaróra ütöttem. - Azért is rá fogok jönni!
Miss Murphy nagyot nyelt, és rémülten igazgatni kezdte a lepedőm szélét. Mire?
- Arra, hogy ki a Vérfarkas!
26
Délután bejött Dörfliger doki, és megvizsgált. Nemcsak a talpamra volt kíváncsi, hanem a nyakamra is. Óvatosan lehántotta róla a kötést. Bármennyire is könnyen járt a keze, úgy éreztem, mintha parázzsal égetnék az ádámcsutkám környékét.                                                                       
Mögötte Waldvogel és SiegmüUer lopakodott be a szobába. Csapzottak voltak, borostásak, Siegmüllernek elegáns, kék karikák sötétlettek a szeme alatt. Olyan illedelmesen csüccsentek le Müller ágyára, mintha azért hívattam volna őket, hogy láttamozzák a végrendeletemet.
Ekkor már egyedül feküdtem Müller és Maurer visszakerült a saját szobájába.
Dörfliger megnyomkodta a talpam, kiszedett belőle néhány kósza szilánkot, s nem törődve vele, hogy hentesnek, gyilkosnak és hóhérnak neveztem, lemosta őket a falikútnál, és a mellettem lévő asztalkára dobta.
- Tegye el őket emlékbe. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy százéves üvegszilánk ment a talpába.
- Kösz, doki — vigyorogtam savanyúan. - Én sem ragaszkodtam volna hozzá. Van valami újság?
Dörfliger Waldvogelra nézett, aki alig észrevehetően bólintott.
- Több is - mondta a doki. - Még egyszer megvizsgáltam a halottakat.
Nem törődve lüktető fejemmel, égő torkommal, össze
200
201
1
vissza szurkait talpammal, leugrottam az ágyról, és bicegve megpróbáltam néhány lépést tenni. És?
- A tanítót, Renfert, nem a Vérfarkas ölte meg.
- Vagy legalábbis nem úgy, ahogy a többieket - helyesbített Waldvogel.
- így is lehet mondani - dörmögte a doktor. - A tanító torkán a seb egészen világosan egy agancsvágó késtől származik. A patikus, különben igen kiváló szakember, kimutatta a sebbelsejébőla rozsdát. Valamilyen oxid.
- Eszerint más is ölt, nemcsak a Vérfarkas!
- És ha nem? - mordult fel Waldvogel. - Hátha csak képpen nyírta ki? Nem ugyanúgy, mint a többieket.
- És Jeremyt? - kérdeztem.
- Azt ő. Persze maga még nem is látta a holttestet.
- Hogyan történt?
- Azt csak Jeremy tudná megmondani. Alighanem sikerült meglepnie.
- Egyáltalán, hogyan került Jeremy a folyosóra? És mién nem jelentkezett, amikor Mr. Dodd hívta
- Mert akkor már halott volt. A doki szerint kora esi ölte meg. Feltehetően a saját szobájában.
- Jeremyében?
- A nyomok arra utalnak.
- Vérnyomok?
Megvakarta a fejét, és zavartan nézett rám.
- Éppen az a baj, hogy nem. Jeremy szobájában ninc nagy zűr. Vannak bizonyos nyomok...
Például?
Rettentően bosszantott, hogy úgy kell kihúznom belőle minden szót, de megértettem a, lelkiállapotát. Két napja nyomoz egy fantom után, amelyről még azt sem tudjuk, hogy létezike egyáltalán,.
Bár ami a halottakat illeti, nem maguktól költöztek át a másvilágra.
- Jeremy az este valakivel ivott. Két poharat találtunk az asztalán, és... gint.
202
- Ujjlenyomat?
- Amennyire meg tudom ítélni, csak az övé. Már telefonáltam á fiúkért. Alighanem kesztyűben volt a másik.
- Hm. Meleg szobában?
- Furcsa, mi? És az még furcsább, hogy Jeremy, az amerikai gorilla békésen iszogatott vele.
Aztán?
- Úgy képzelem a dolgot, hogy a másik egy óvatlan pillanatban leütötte.
- Ügy érti, hogy végzett vele? Agyonütötte?
- Jeremy csak éjszaka halt meg a folyosón. Úgy gondolom, hogy ártalmatlanná tette Jeremyt, s ő ezért nem válaszolt Mr. Dodd hívására. Magához vette a gorilla kulcsát, aztán éjszaka, amikor maguk valamennyien hallották az ordítását, kivonszolta a folyosóra, és megölte.            " '
- Ahogy a többieket?                           . Szomorúan bólintott.
- Elvágta az ütőerét, vagy elharapta. Jeremy elvérzett. De miért?
- A többieket miért?
- De miért éppen Jeremyt?
Felvonta a vállát, és érdeklődve figyelte, ahogy a lábamat magasra emelve pihentetem a talpam.
- Hát... ki tudja. Talán leszámolnivalója volt a gorillával. Engem elsősorban az érdekel, hogy ki lehetett az, akit Jeremy beengedt tt magához, sőt itallal is megkínált.
- És aki elég dörzsölt fickó ahhoz, hogy ártalmatlanná tegye az óriást.
Ráereszkedtem a talpamra. Jóleső mazochizmussal tapasztaltam, hogy lassacskán újra megtanulok járni.
- Van néhány jelöltem - mondtam. Siegmüller felkapta a fejét.
- Például?
- Menjünk sorjában! Az első Mr. Dodd.
A rendőr elnevette magát. Megcsóválta a fejét, és elisme^ rően szemlélte botladozásomat.
- Kemény legény maga, Mr. Lawrence. Ha velem törté
203
nik, ami magával az éjszaka, még mindig a seggemen át kapnám a reggelit. Látszik, hogy nem tejcsokoládéból öntötték.
- Kösz, Herr Siegmüller - mondtam hálásan. - Bármenynyire is hihetetlennek tűnik, meg kell vizsgálnunk azt a lehetőséget, hogy Mr. Dodd nyírta ki Jeremyt.
- Jó ég, de miért?
Néhány szóval elmondtam, amit Miss Murphytól hallottam. Szájtátva hallgatták, főleg Siegmüller. Amikor befejeztem, becsukta a száját, és egy nagy, kék kockás zsebkendővel megtörölgette a homlokát.
- Hát én már semmin sem tudok kiigazodni! Méghogy Mr. Dodd! Mi a fenét akart a kubaiaktól?
Kissé körülményes lett volna elmagyaráznom a Kubával kapcsolatos amerikai közhangulatot, és nem is lett volna sok értelme. Aligha vitt volna közelebb bennünket annak a kérdésnek a megoldásához, hogy ki ölte meg a gorillát.
Waldvogel megigazgatta á szemüvegét, felhúzta koszos nadrágja szárát, mintha attól tartott volna, hogy kitérdesedik attól, amit hall.
- Rendben van - mondta habozva. - Mr. Dodd hajdani tengerészgyalogos... megöli a saját testőrét. Hm. Nem tudom felfogni, hogy miért tenné. Nem lenne egyszerűbb ráparancsolni, hogy húzza haza a csíkot, és várja meg Los Angelesben?
- Gyanút keltene, hogy megszabadult a gorillájától. Önnek
nem tűnne fel?
Feltűnne.
Azonkívül... Jeremy nemcsak Mr. Doddot őrizte, hanem a feleségét is.
Na és?,,
- Tegyük fel, hogy Mr. Dodd meg akarja ölni a feleségét. Őrültség!
- Javaslom, játsszunk el egy kicsit a gondolattal. Mondjuk, én leszek Mr. Dodd. Feltett szándékom, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulok a nőmtől. Eljövök vele Frau Zöllner hívogató kis menedékházába, és kidolgozok egy sikerrel kecsegtető, szimpatikus kis tervet. Mivel tengerészgyalogos
204
voltam, és megszoktam a gyilkolást, annyit ér számomra az emberélet, mint a gyufaszál. Felteszem magamnak a kérdést hogyan tudnám úgy megölni a gyűlölt asszonyt, hogy senki se jöjjön rá, én tettem. Nos, hogyan? Annyira össze kell kuszálnom a szálakat, hogy még a világ legzseniálisabb zsaruja se jöhessen rá az indítékra. Még a híres Waldvogel se! Megrándult az arca, de nem tett megjegyzést.
- Ezek után tömegméretű gyilkolászásba kezdek. Válogatás nélkül megölök mindenkit, abban a reményben, a zsaruk minden idejüket arra fecsérelik, hogy összefüggést találjanak az egyes gyilkosságok között. Megölök egy kutyát, egy bolondot satöbbi. A rendőrség pedig dühödten keresi azt az összefüggést, ami nem is létezik.
- Hm. Folytassa!
- Kitalálok még valami mást is a játékhoz. A Vérfarkas figuráját. Hiszen sok éven át sűrűn megfordultam Frau Zöllner fogadójában, a falusi kocsmában, ahol gyakran beszéltek az emberek a Vérfarkas legendájáról. Úgy döntök, hogy életre keltem a legendát. Eddig hihető?
- Folytassa!
- Természetesen magam is részt veszek a Vérfarkas elfogására irányuló erőfeszítésekben. Méghozzá nagyon is hitelt érdemlően. S mi a célom mindezzel?
- Hogy amikor megtalálják a feleségét holtan, azt higgyék, a Vérfarkas követte el a gyilkosságot - mondta Siegmüller.
- Úgy van. Csakhogy Jeremy mindenütt ott van, ahol könnyedén ki tudnám nyírni életem megunt vagy rneggyűlölt párját. Megölhetném sízés vagy kirándulás közben, de Jeremy ott van, séta közben vagy akárhol a szabadban, de Jeremy ott van. Megtehetném ugyan, hogy eltávolítóm valami ^ ürüggyel, és közben megölöm az asszonyt, csakhogy...
- Én rájönnék! - húzta ki magát büszkén Siegmüíler.
- Ha Jeremy életben marad... koronatanúvá válhat.
- No és Dieter? Hogy jön ő a sorba?
- Talán felismerte, hogy kicsoda.
Waldvogel szemét összehúzva hallgatott, aztán megcsóválta a fejét.
205
- Valahol lyukas az elmélete, Lawrence.
Nem hittem volna, hogy ennyire okos. Naná hogy lyukas volt, mégpedig alaposan. Annyira,,hogy az első magasabbra csapó hullám el is süllyesztette. A tisztesség kedvéért azért ellenkeztem.
- Hol lyukas?
- Ha jól emlékszem, amikor maguk a kapcsolószekrény felé igyekeztek és találkoztak Mr. Dodddal... a farkas röviddel azelőtt ordított, méghozzá többször is, idefenn, a folyosón. Ha Mr. Dodd lett volna a farkas...
Igen, pontosan ez volt a lyuk, amire gondoltam. Persze az igazsághoz tartozik, hogy lehetett volna védeni az elméletemet. Például azzal, hogy Dodd ismerte a kandalló és az elfalazott szoba titkát, és úgy került elénk. Csakhogy volt valami, amit Waldvogel sem tudhatott. A lábnyomok a porban! S azok a lábnyomok, amelyeket felfedeztem a járatban, nem Dodd lábnyomai voltak.
- És... ha Mr. Dodd és Jeremy egy követ fújtak?
- Ezt hogy érti?
.- Mondjuk, Jeremy üvöltött, Dodd pedig gyilkolt. Ez egy második lehetőség.
- Atyaisten! - tapogatta Siegmüller a halántékát. - Szétmegy a fejem...
Waldvogelé azonban nem ment szét. Oldalra hajtotta, és úgy pislogott, mint egy gondolataiba mélyedt papagáj.
Összefoglalva az elmondottakat, ön azt sugalmazza, kedves Herr Lawrence, hogy Mr. Dodd akár egyedül, akár néhai gorillája társaságában, a felesége életére tört. Eszerint az ügy még nincs befejezve.
- Eszerint nincs.                 .
- Hogyhogy nincs? - kapta el a kezét a halántékáról Siegmüller. - Mi az, hogy nincs? Vagy elfogadjuk Mr. Lawrence elméletét, és lekapcsoljuk Doddot, vagy...
- Vagy?
- Az ördög tudja! Tisztára megkevertek!
- Következésképpen - folytatta Waldvogel - Mr. Dodd a közeli időben meg fogja ölni a feleségét.
- Úgy van.
- És mi nem tudjuk megakadályozni.
- Nemigen.
- Dehogynem! - mondta vérszomjas mosollyal Siegmüller. - Bemegyek hozzá, és kipofozom belőle az igazságot!
- Akkor, kedves Herr Siegmüller, ne lepődjék meg, ha holnap egy trágyásszekér bakján találja magát. Ne feledje, nincs semmiféle bizonyítékunk Dodd ellen!                   
Siegmüller kifújta a levegőt, és visszazöttyent a helyére! Megvákarta az állat, kidüllesztette tekintélyes méretű pocakját.
- Tudják - mondta ábrándosán, két hüvelykujját nadrágtartója alá bökve , néha arra gondolok, hogy nem is olyan rossz dolog főfoglalkozásban egy trágyásszekér bakján ülni... A réten ciripelnek a tücskök, az égen szól a pacsirta...
- A trágya pedig büdös - bólintott Waldvogel. . Tehát? Dodd megöli a feleségét a mi asszisztálásunk mellett. Igaz?
- Csak akkor, ha ő a Vérfarkas.
- Úristen! Ki lehetne még? - dünnyögte Siegmüller.
- Mert a dolog fordítva is megtörténhet - mondtam könynyedén. - Tegyük fel, hogy... nem Mr. Dodd ölte meg Jeremyt.
- Hanem ki?
- Kapaszkodjon meg, Siegmüller!
- Mondja csak! Fogom a nadrágtartóm!
- Mrs. Dodd. Meg sem lepődik?
- Én már semmin sem lepődöm meg. Különben azt vártam, hogy azt mondja, én vagyok a tettes. Kösz, hogy megszabadított a bűntudattól!
Eleresztette kifeszített nadrágtartóját: a gumiszálak élesen csattantak a pocakján.
Nem tudtam kihagyni, hogy Murphyhez hasonlóan ne szúrjak egyet rajtuk.
- Bár tudom, hogy önök itt, Svájcban, nem hívei á női egyenjogúságnak, mégis azt hiszem, hogy Mrs. Dodd képes lenne elbánni mindazokkal... akikkel elbánt valaki.
- Ez esetben Mrs. Dodd lenne a Vérfarkas! - kérdezte Sieg
206
207
müller tompán. - Egyáltalán, honnan a fenéből tudná, hogy létezik a Vérfarkas legendája?
-  Mondjuk a férjétől. Egy csendes, esős, San Franciscóii délutánon, amikor a kandalló tüzének lobogása régirégi skóciai őszt idéz, szóba kerül a Vérfarkas története. Mrs. Dodd szívébe zárja férje szavait, s amikor eljön az alkalom, visszaemlékszik rájuk. Mit szólnak hozzá? •
- Art, hogy ideje lenne mindhármunknak bevonulni egy alapos ideggyógyászati kivizsgálásra.
- Herr Waldvogel?
- Gondolkodom. Eszerint Mrs. Dodd megölte az áldozatokat, és most a férje kinyiffantására készül. így van?
- így valahogy. No persze... csak abban az esetben, ha... SiegjMÜller ökölbe szorította a kezét.
- Ha?
- Ha a Vérfarkas nem Hernandezre vadászik.
A kövér zsaru ismét tenyere közé szorította a fejét. .
Nem!
Elmondtam nekik a balul sikerült kubai partraszállás történetét. Hogy Hernandez megpucolt, otthagyván jó barátját, Doddot a pácban. És hogy azóta ellenségekként kerülgetik egymást.
- Halálos ellenségekként? - töprengett Waldvogel. Tegyük fel, hogy Dodd soha nem tudott megbocsátani
a barátjának, amiért otthagyta a pácban, és meg sem kísérelte^ kimenteni Castro börtönéből. Évekig dédelgette magában! a bosszú tervét, és most, akár szándékosan, akár véletlenül, összefutottak.                                                     .
- Ha jól értem a dolgot - nyögte Siegmüller , ha ezt a feltételezést fogadjuk el... rövidesen Hernandeznek is elharapják a torkát.
- Hacsak nem maga Hernandez a hunyó!
Waldvogel felnevetett, Siegmüller meg csak nézett rám hitetlenül.
- Hernandez? De hiszen ő hagyta ott Doddot, nem fordítva.
- Hát éppen ez az! Tegyük fel...
- Elegem volt már ebből a rengeteg tegyük íel"ből! Waldvogel megnyugtatóan Siegmüller térdére vert.
- Sajnos, ez a rendőri munka, kedves barátom. Van valami ötlete, hogy miért játszana Hernandez Vérfarkast?
Természetesen. Gondoljon vissza a kubai kalandra! Dodd több évet ült, és feltételezéseink szerint soha nem bocsátotta meg Hernandeznek az árulást. Esetleg meg is fenyegette, hogy amint lehet, törleszt neki. Valaha Hernandez is zsoldos volt aligha vannak gátlásai. Tudja, hogy az nevet utoljára, aki először üt. Nos, hogy tetszik az ötletem?
- Ragyogó. Van még gyanúsítottja?
>Úgy tettem, mintha töprengenék. Mintha nem akarnám kibökni, amit gondolok.
Waldvogel nem sürgetett, de Siegmüller annyira belejött a játékba, hogy erélyesen rám dörrent.
- Na, ki vele! Kit nem gyanúsítottunk meg?
- Például, Sabut.
- Az meg ki a fene?
- Hernandez fia.
- Az a kis ficsúr? Na ne vicceljen! Eddig mindent elhittem, még Mrs. Doddot is, bár isten látja a lelkemet, kíváncsi lennék rá, hogy egy ilyen tengerészgyalogos csaj a pofámra tudnae mászni, de mindegy. Azt azonban ne akarja bemesélni nekem, hogy az a kis hapsi, azzal a lenyalt hajával, álmos szemével, kárt tudna tenni például a gorillában!
Elmondtam, amit Miss Murphytől hallottam. Hogy Sabu az apostola és legyőzhetetlen bajnoka valami izének, ami arra irányul, hogy hamburgert csináljunk vele embertársainkból.
- Maga ezt komolyan el is hiszi?
- Ide figyeljen, Herr Siegmüller! Soksok évet töltöttem a TávolKeleten, és megtanultam, hogy semmit sem jelent a kinézet. Tudja, hogy néz ki egy hindu fakír vagy egy buddhista szerzetes?
- Van némi elképzelésem •- dörmögte.
- Csak akkor lenne, ha közelről látná őket, és erezné a szagukat is!
208
209
Arra speciel nem vagyok kíváncsi! Arra viszont igen, | hogy miért ölne a ficsúr? Kit akarna kinyírni végül is, mi?
- Mondjuk az apját. Azért, mert meg óhajtja akadályozni "a házasságát.
Befejezte?
Mit?
 - A gyanúsítottak listáját. Fájdalommal teli szívvel közlöm, hogy a ficsúr menyasszonyát és Joan Hernandezt kifelejtette.
- Nem tesz semmit. Azért rájuk is gondolok. Csak érzékeltetni akartam, hogy mennyire bonyolult a helyzet. A Vér-  farkas itt van közöttünk.
És röhög a markába - mondta szomorúan Waldvogel.3 Bármennyire is nem szeretem dramatizálni a dolgokat, Jj akaratlanul is megráztam a fejem.
- Aligha.
- Hát akkor mit csinál?
Baljóslatúbban csengett a hangom, mint szerettem volna. |
- Hogy mit? Alighanem a sebeit nyalogatja, és készülődik a végső leszámolásra!
27
Hosszú csend hullott ránk mindhárman a gondolataink- ba mélyedtünk. Lehet, hogy nem is volt olyan hosszú a hallgatásunk, csak annak éreztük.                                             
Waldvogel végül is megköszörülte a torkát, és megropog-   ', tattá a derekát.
- Ezzel megvolnánk. Van néhány gyanúsítottunk és hulla-    jelöltünk. Az a legcifrább az egészben, hogy a két kategória    •lényegében ugyanazokból áll. Éppen csak ki kell találnunk,    ki a gyilkos, és kik lesznek a hullák. Mit tudunk például a    i farkasunkról? Ki látta egyáltalán ezt a dögöt?
- Először Joan Hernandez a fák alatt. Csakhogy az aligha a Vérfarkas volt.
210
Elmondtam nekik, amit Miss Murphytől hallottam. Beszéltem a fekete kutyáról és a mellette lopakodó Vérfarkasról", aki alighanem a szerencsétlen Nudli volt.
- Ez kétségkívül megmagyarázná a dolgokat . morogta a felügyelő. - Ki látta még?
- Miss Murphy és Frau Zöllner.
- Milyennek látták?        ^
- Hm. Nehéz megmondani. Mindegyikük az ablakon át pillantotta meg, méghozzá úgy, hogy köztük és a farkas között egy függöny húzódott. Később nekiugrott ugyan Frau Zöllnernek, de háziasszonyunk akkor már inkább halott volt, mint eleven.
- Lehet, hogy tévednek?
- Mind a ketten?
- Mi a fenét keresett a farkas Frau Zöllner erkélyén?
- Hogyhogy mit? Frau Zöllnert.
- De nem ölte meg...     '
Ezzel a megjegyzéssel el is érkeztünk beszélgetésünk egyik legizgalmasabb pontjához. Éppen nyitottam volna a számat, hogy elmondjam bölcsességeimet, amikor kopogtak az ajtón, és bekacsázott a szobába Dörfliger doki.
- Hol tartanak, uraim?
- Ott, hogy Frau Zöllnert nem ölte meg a Vérfarkas.
- Hm. Eddig még Valóban nem. Éppen az előbb találkoztam vele. Nem mondhatnám, hogy ragyogó hangulatban van, de minden kétséget kizáróan él.
- Az a kérdés: miért nem ölte meg?
- Nyilván, mert... nem tudta.
- Tudta volna, ha akarja.
- Maga szerint nem is akarta?
- Őszintén szólva ilyesmire gondolok.
- De hát miért?
- Éppen erre kellene választ keresnünk. Mert alkalma lett volna rá, nem vitás. Fraü Zöllner kinyitotta az erkélyajtót, ő pedig szembeugrott vele. Aztán Frau Zöllner elájult, a farkas viszont felszívódott. Éppen csak megsértette a nyakát.
- Zavaros - mondta a doki. - Biz isten, zavaros.
211
I
- Nem is annyira - töprengtem. - Képzeljék csak el, hogy a farkasnak semmi baja Frau Zöllnerrel.
Attól még megölhette volna. Nudlival például mi baja volt?
- Akkor mondjuk inkább azt, hogy szereti. A bolond közömbös volt számára. A képlet tehát úgy szól, hogy mindenkit hajlandó megölni, akihez nem fűzi a hála vagy a szeretet érzése.
Waldwogel arca megmerevedett.
- Mit mondott? Megismételtem.
A hála... hm... - ízlelgette a szót, mintha rágógumit nyomtam volna a szájába. - Ezen a nyomon el lehetne indulni. Tehát, hajói értem a szavait, Mr. Lawrence, a farkas megkegyelmezett Frau Zöllnernek. Mert szereti, vagy mert hálás neki valamiért. Nagyon jó következtetés.- összedörzsölte a kezét, és kidugta a nyelvét a nagy igyekezettől.
- Igen ám, csakhogy mégis megharapta. Ezt hova tegyük?
- Talán nem akarta elárulni magát. Arra gondolt, nekünk is feltűnhet, hogy Frau Zöllner az egyedüli, aki élve megúszta a vele való találkozást. Fogta magát, és megharapta a nyakát. De csak annyira, hogy éppen nyoma maradjon.
- Hm. Menjünk csak tovább! Ki a következő'?
- Herr Müller.
- Az ő nyaka milyen, doki?
- Mint Frau Zöllneré. Csak nagyon felszínesen érte a harapás.
- Eszerint neki is meg akarta kímélni az életét?
- Szó sincs róla! - tiltakoztam. - Ellenkezőleg. Ha teheti, hidegvérrelelharapja a torkát. Csakhogy nem volt ideje töké letes munkát végezni. Engem akart ugyanis elkapni.
• Magát? Miért?
- Azt gyanítom, hogy fél tőlem.
- Miért éppen magától? - kérdezte Waldvogel némi irigységgel a hangjában.
Aprólékosan elmeséltem nekik mindent. Attól a pillanattól kezdve, ahogy bemásztam a kandallónyílásba. Nem feled
keztem meg semmiről: még a segkisebb, lényegtelennek tűnő mozzanatról sem.
Feszült figyelemmel hallgatták, amíg a végére nem értem. Néhány másodpercig csend volt némán emésztették magukban a hallottakat.
- Kár, hogy nem másztam maga után - morogta Waldvogel. - Amikor a lányok kimentek, velük mentem én is. Azt hittem, magánál van a stukkerja, és nem fenyegetheti veszély. Körülnéztem idefenn.
- És talált valamit? "
- Majd később. Egyelőre maradjunk magánál. Azt mondja, hogy az alakja emberi alak?
- Természetesen. Ember, mint maga vagy én.
- Tehát a keze sem mancs?
- Persze hogy nem. A lába?
- Az sem.
- Milyen volt az arca?
- Szőrtelen és hideg.
- Tehát nem farkaspofa - mondta a rendőr megkönnyebbülve. - Mindig is tudtam.
.- Sima és hideg - mondtam. - Az az érzésem, hogy álarcot visel. Gumiálarcot, amilyenhez minden bazárban könnyedén hozzájuthat.
- Ezért hitte tehát Frau Zöllner, hogy valódi farkas támadt rá!
- A fickó magánál hordozza az álarcot — mondtam. - Leveszi, zsebre vágja, és veit farkas, nincs farkas!
- Naés a harapása?
Elmondtam, amit láttam. Hogy kardszerű, fűrészélű fegyvert forgatott a kezében, és ha nem is mernék megesküdni rá, hogy azzal ölte meg az áldozatait, igen nagy a valószínűsége.
- Nem agancskés? - tudakolta Siegmüller.
- Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha kés lenne. Inkább kard vagy bárd.
Hm. Egyéb?
- Láthatóan jól ismeri a terepet. Otthonosan mozgott a
212
213
polcok között. Mintha már sokszór megfordult volna az el-  falazott szobában.
- Mint a Drakula - borzongott meg a rendőr.
- Nem mernék megesküdni rá, de mintha megsebesítettem volna.
- Mivel?
- Egy üvegcseréppel. Bele akartam nyomni a képébe. Attól tartok, nemigen sikerült. Bár lehet, hogy maradt némi nyoma.
- Nem ártana megvizsgálni a gyanúsítottakat - mondta Siegmüller.
- Csak bízza rám! - torkolta le a felügyélő. - Ki a következő áldozat?
- Herr Maurer.
- Ő milyen állapotban van, doki?
- Neki is elkapta a nyakát. Maurcr, szerencsére,  nem anyámasszony katonája, és keményen védekezett.
- Hogy került a föld alá?
- Ahogy a többiek. Maurer is tudja, hol a kapcsolószekrény. És mint volt ejtőernyős, tud olvasni a nypmokból is. Azt mondja, hogy észrevette az ön nyomait, Herr Lawrence, a mellékjáratban. Maga után igyekezett, amikor egyszerre csak szembeugrott vele a farkas. Ráadásul a lámpát is kiverte a kezéből. Gondolom, ugyanolyan leszántsággal harcolt, mint ön. Ütötte a farkast, ahol érte. Végül mégiscsak ő maradt alul. Pedig, ísmétlen, Maurer nem akármilyen legény.
- Hm. És őt miért nem ölte meg a dög?
- Arra aztán valóban nem volt ideje. Először is maga is ott lihegett a nyomában, bár meglehetősen roggyant'állapotban. Másodsorban majd az egész penzió a föld alatt volt már, a kapcsolószekrény környékén. Mr. Dodd, Sabu és lehet, hogy Hernandez is.
Tenyerembe hajtottam a fejem, és gondolkodtam. Eszerint bárki felhúzhatott egy álarcot azok közül, akik lenn szorgoskodtak a pincében a kapcsolószekrény körül. Bárki lehetett a támadóm: Hernandez, Sabu, Dodd és akár Mrs. Dodd is.
- És Dieter? Megtalálták a holttestét?
Szomorúan nemet intett.
- Egészen biztos, hogy holtan látta?
- Kételkedik benne?
- Egyáltalán nem - szabadkozott , de nincs sehol.
- Megnézték azt a szobát?
- Magam kutattam át... Herr Siegmüller lelkes asszisztálása mellett - mondta Waldvogel.
- Mit találtak benne?
- Őszintén szólva nem sokat.
- Nyitva volt az ajtaja, vagy zárva?
- Zárva.
- Hogyan nyitották ki?
- Herr Siegmüller csinálta. Igaz?
Van vagy Ötkilónyi álkulcsom - mondta szerényen a rendőr.
- Úristen! Nem is tudtam, hogy Svájcban ennyi a betörő. Az újságok szerint ez egy szelíd, polgári ország.
- Egy mutatványostól koboztam el— mondta Siegmüller. - Egyébként olasz volt. Nagy a gyanúm, hogy a zsonglőrködés mellett mással is foglalkozott.
- Tehát zárva volt az ajtó. Maga pedig kinyitotta.
- Ki én.
- Találtak lábnyomokat?
- Egyetlen használhatót sem. Mintha valaki kitakarított volna odalenn. Találtunk viszont valamit, ami alighanem fel fogja csigázni az érdeklődését.
- Ki vele! Mi az?
- A szekrénynek elmozdítható a hátulsó fala - mondta a felügyelő. - Mögötte egy ugyanolyan alagút tátong, mint a többi. A rejtély tehát megoldódott.
- Egyszerűen érthetetlen! - fakadtam ki. - Olyan ez a ház, mint az ementáli sajt. Csupa lyuk és járat az egész! Mi a fenéért?
- Jó kérdés - ismerte el a felügyelő. - Csakhogy nemigen tud rá válaszolni senki. Frau Zöllner a legkevésbé. Úgy látszik, Zöllner nagypapának az volt a mániája, hogy alagutak
214
215
ban mászkáljon. Frau Zöllner szerint nem volt normális mint ahogy a férje sem.
- Tehát a Vérfarkas elkapta Dietert, levitte magával az alagútba, berakta a szobába, később eltávolította a holttes- tét - összegeztem. - A fenébe is, miért?
- Mert Dieter felismerte - mondta Waldvogel. - Ez az egyedüli elképzelhető oka.
- Menjünk tovább! - adtam meg magam. - Hova vezet az alagút?
- Nem jártuk végig - mondta Siegmüller. - Vagy húsz lépés után kettéágazik.
~ Még csak ez hiányzott!
- Az egyikbe bementünk, és tudja, mibe torkollik? Abba a járatba, amelyik a lekvároskarnrába vezet.
- És a másik?
- Ki tudja? Belevész a végtelenbe.
- Lábnyomok?
- Nincsenek. Abban az alagútban nincs por.
- A trófea a falon? Ott van.
- Mi a fene! Tehát két trófea létezik... Megvizsgálták?
- Kezembe vettem. Egyszerű farkasfejnek tűnik. Poros és molyos. Alaposan végigtapogattam, mert tudom, hogy ez lenne a következő kérdése, de semmit sem találtam benne. Sem titkos írást a bőr alá varrva, sem térképet a kalózok kincséről.
- A szeme?                        >
- Üvegszem. Jó százéves. A múzeumok szép pénzt adnának érte.
Felkeltem az ágyról, visszalöktem a helyére lehullott párnámat, és elkezdtem kigombolni a pizsamámat. Úgy néztek rám, mintha megbolondultam volna.
- Mi az ördögöt csinál?
- Levetem a gatyámat. Lennének szívesek elfordulni? Elfordultak, de mindhárman visszacsavarták a nyakukat,
hogy nem tervezeke ellenük valami merényletet nyilvánvaló őrültségemben.
216
- Mit akar csinálni? - nyögte Siegmüller, amikor felvettem a stukkerornat is és a zsebembe csúsztattam. - Hiszen még járni is alig tud...
- Majd gyakorolom. Néhány szabad órára van szükségem.
- Miért? Mit akar csinálni? - kérdezte ki tudja hányadszor Siegmüller.
- Roppant egyszerű - mondtam, és a stukkeromra ütöttem. - Elmegyek, és megkeresem a Vérfarkast!
28
Kituszkoltam őket a folyosóra, aztán visszaültem az ágyam szélére, és gondolkodni próbáltam. Könnyű volt kimondani, hogy elmegyek és megkeresem sokkal könnyebb mint végre is hajtani az ígéretemet. Voltak ugyan elképzeléseim, de csak ködösek és homályosak.                             ,
Felálltam, és éppen az ajtó felé indultam volna, amikor kopogtattak. Miss Murphy lépett a szobába, kézében tálcával rajta gyanúsabbnál gyanúsabb kinézetű ételkupacokkal. Amikor meglátott, felsikoltott, és csak ügyességemnek köszönhető, hogy nem kente a tálcát a falhoz.
- Úristen? - kiáltotta. - Mit csinál?
- Ezt ne kérdezze többé - mondtam vészjósló hangon. Az elmúlt öt peícben legalább tízszer hallottam már ezt a kérdést.
- Hová akar menni? Maga nem normális! Azonnal lefekszik, értette?
Volt valami a szemében, ami mintha mást mondott volna, mint a szája!
- El kell kapnom a gyilkost!
- Most csak feküdjön szépen le - búgta, és kérlelővé simult a hangja. - Gyógyuljon meg, aztán majd elkaphatja.
Az ajtóhoz mentem, és ráfordítottam a kulcsot. Aztán odaléptem hozzá, és a karomba vettem. Csak az illendőség kedvéért tiltakozott egy kicsit.
217
- Maga megó'rült! - zihálta, és úgy tett, mintha el akar tolni magától. - Nem tudja, mit csinál...
- Dehogynem - mondtam. - Nagyon is tudom...
- Eresszen, és feküdjön le!
- Hiszen azt akarok én is - mondtam , csak nem egyedül.
- Kiáltok - mondta és megcsókolt. - Én kiál...to...k! Ki... És  tényleg  kiáltozott.   Sokszor,»intenzíven  és  hosszú
ideig.
Felkelt, felvetette a pizsamámat és bemerit a fürdőszobába. Amíg zuhanyozott, megpróbáltam megvizsgálni a talpam. A kötést nem mertem leszedni, úgyis látszott, hogy olyan, mint a gyakorlótér tankcsata után. Amikor visszajött, piros volt az arca, mint a muskátli.
- Tudod, mire jöttem rá a zuhany alatt? - kérdezte, és lecsüccsent az ágyam szélére, majd meggondolva magát, ledobta a pizsamát és visszabújt mellém.
- Mire? - kérdeztem óvatosan, mert ha valóban meg akartam találni a Vérfarkast, nemigen volt vesztegetni való időm.
- Nem is tudod a keresztnevemet.
Tényleg nem tudtam. Percekkel ezelőtt többször is átvillant ugyan az agyamon, hogy meg kellene kérdeznem tőle, mégpedig több praktikus okból is, de akkor nem volt rá időm.
- Kitaláljam?
Nevetett és rám hengergőzött. Olyan szeme volt, mint a hollywoodi mesefilmekben a boszorkányoknak. Zöld és fenyegető.
- Ha reggelig találgatnál, sem jönnél rá. - Apám imádta a görög kultúrát. Tudod, mi lettem volna, ha fiúnak szülétek?
- Szerencsére nem születtél annak... erről volt alkalmam meggyőződni.
Érdeklődve felkönyökölt és megcsiklandozott.
- Nem győződnél meg még egyszer?
Mit tehettem volna? Végül is a beteg engedelmeskedni köteles az ápolójának.
I
- Tudod - magyarázta fél óra múlva , az a helyzet, hogy Odüsszeusz lettem volna, ha fiúnak hoz a gólya. Mit szólsz hozzá?
- Szerencse, hogy lánynak születtél.
Kissé elfelhősödött az arca, de nem annyira, hogy vigasztalnom kellett volna.
- Apám imádta Homéroszt. Különösen az Odüsszeiát. Valami szeget ütött a fejembe. Belenéztem a szemébe, és
komoly képet vágtam.
- Gondolj a nevedre. Koncentrálj rá erősen! Ki fogom találni.                                                             :
- Nem hiszem - mondta, és odafészkelte magát az oldalamhoz. - Hogy nézzek a szemedbe, ha nem tudok?
Kénytelen voltam én helyet változtatni. Éreztem, hogy veszélyes vizeken hajózom, de eltökéltem magamban, hogy legkésőbb öt perc múlva felkelek, és nekiindulok megkeresni a Vérfarkast.
Felkönyököltem, és belenéztem a szemébe.
- Koncentráltál?
- Ühüm.
- Lássuk csak... A pupilla tág, a szem színe zöld, és mintha betűket látnék bennük.. Az első P, ez kétségtelen..., a másik E..., a harmadik N. A negyediket egyáltalán nem látom..., az ötödik ..., a hatodik O, a hetedik P, a nyolcadik ismét E. PÉNELOPÉ. Pénelopé Murphy.
- Úristen! Te tényleg tudsz olvasni a szemből?
- Nem bizonyítottam be?   .
- Jó - mondta. - Tegyünk egy próbát. Most nézz bele! Mire gondolok?
Úgy tettem, mintha koncentrálnék, és valóban megpróbálnám kitalálni.
- Megvan?
- Meg.
- Akkor mondd!
- Nem merem. Hangosan nem.
- Akkor súgd a fülembe! Odahajoltam, és belesúgtam.
218
219
- Te disznó! - mondta, és oldalba vágott. - Te élvhajhász disznó!
Lecsúszott a takaró alá, és jót harapott a lábamba.
- Én jól nevelt úrilány vagyok, vedd tudomásul. Meg se hallom az ilyesmit!
De azért csak ott maradt, és megtette, amit kiolvastam a] szeméből.
Amíg a fürdőszobát járta, megpróbáltam valami élvez1 hetőt találni a tálcán. Végül is egy pohár narancslé mellett| döntöttem.
Odatántorgott hozzám, és az ölembe ült.
- Tényleg el akarsz menni?
- El kell kapnom a csirkefogót!
- És ha ő kap el téged?
- Nem szerzem meg neki azt az örömet. Átkarolta a nyakam, és a vállamra hajtotta a fejét.
- Nem tehetek róla, de... rossz előérzeteim vannak. Mégpedig?                           •
- Éjszaka anyámmal álmodtam. Már tíz éve halott... Megcsókoltam, és megsimogattam a haját.
- El kell mennem.
- ígérd meg, hogy nagyon vigyázol!
- ígérem. De... kérdezhetnék még valamit?
- Persze. Miről van szó.
- Mr. Doddról.
Elkomorult, mintha felhő borult volna a napra.
- Nézd - mondta kényszeredetten, és a kezébe vette a kezem , én Mr. Dodd bizalmasa vagyok. Az üzletvezetője meg' minden.
- Meg minden?
Elpirult, és megrázta a fejét.
- Az az egy nem. Mindketten komolyan vesszük az üzletet, és mindkettőnk meggyőződése, hogy vagy üzleti kapcsolat köt össze bennünket, vagy másmilyen. Vagyvagy. Ami pedig a kérdéseket illeti... csak olyanokra válaszolok, amelyek nem érintik Mr. Dodd üzleti ügyeit. Egyébként a saját jól felfogott
220
érdekem is ezt kívánja. Ha Mr. Dodd bukik, vele bukom én is. Ahhoz pedig igen jó állás az enyém, hogy vigyázatlan fecsegessél hagyjam kicsúszni a kezemből. Kérdezz!
- Nem érdekel az üzlet - nyugtattam meg. - Inkább a kubai partraszállás érdekelne.
- De hiszen elmondtam mindent, amit tudok róla!
- Elmondanád még egyszer?
Felvonta a vállát, és engedelmesen megismételte, amit korábban is hallottam. Feszülten figyeltem, hátha feltűnik valami, ami eddig rejtve maradt előttem.
- Komolyan hiszed, hogy Mr. Dodd és az a bizonyos kubai partraszállás kapcsolatban van a Vérfarkassal?
- Nem tudom - mondtam az igazságnak megfelelően. Csak megpróbálom összerakni a mozaikkockákat. Egyelőre nemigen akar sikerülni. Nem említette Mr. Dodd, hogy kik vettek még részt a kalandban?
- Ugyan, dehogy! Mr. Dodd szeretné elfelejteni az egészet. Alighanem már régen túl van rajta.
- Hernandezen is?
- Hát... nem is tudom. Egy alkalommal meglátogatta egy barátja. Piszokul felöntöttek a garatra, ami addig még soha nem fordult elő vele. És azóta sem. Őszintén szólva elég szörnyű volt. Mrs. Dodd vetett véget az egésznek.
- Miért, mit csináltak?
- Megittak néhány üveg whiskyt. Aztán az asztalok tetején ugráltak valami régi géppisztollyal, amit alighanem a páncélszekrénye aljáról kotort elő. Szerencsére nem volt megtöltve. Mindenféle hülye dalokat énekeltek, és masíroztak a szobában , körbekörbe. Mint az agyalágyult háborús veteránok szoktak. Még soha sem láttam ilyennek. Másnap bocsánatot kért Mintha bizony bocsánatot kellene kérnie ilyesmiért. Elvégre magánügy.
- Hm. Nem emlegettek valamit vagy... valakit?
- Hát... Hernandezt emlegették.
- Mit mondtak róla?
- Hogy... dögöljön meg. És... majd ők gondoskodnak róla, hogy megdögöljön. - Észrevehette szemem villanását,
221
mert kétségbeesetten megrázta a fejét. - Nem! Nem vagyoj képes elhinni, hogy komolyan gondolta volna! Hiszen HeJ nandez él! Csak ne próbáld meg ezeket a szörnyűségek^ Mr. Doddra kenni!
- Dehogy próbálom - tiltakoztam. - Különben is elég pénze van a főnöködnek ahhoz, hogy kivágja magát a bajból. De nem fejezted be... Emlegettek még valakit?
Láttam rajta, hogy habozik. Nekem is szeretett volna segíteni, és Mr. Doddot is védeni akarta.
- Hát, jó - mondta végül. - Emlegettek egy fickót. És ha lehet, még jobban fenyegették, mint Hernandezt.
- Mi volt a neve?
- Azt nem mondták. Csak úgy emlegették, hogy az a rohadt kölyök.
- Rohadt kölyök? Fenyegették őt is? Hogy kicsinálják, mint Hernandezt?
- Éppen az a furcsa, hogy nem. Már amennyire ilyen állapotban adni lehet a beszédükre. Mindenesetre én úgy vettem ki, mintha... Nem is tudom.
- Mondd, kérlek, nagyon fontos lehet.
- Te komolyan azt hiszed, hogy Mr. Dodd... ? Istenem, Leslie, miért nem hallgatsz rám?
Behunytam a szemem, és húszig számoltam. Csak akkor nyitottam ki újra, amikor már megnyugodtam.
- Figyelj, Pen! Tudnom kell, hogy mi történt akkor, ott, Kubában! Lehet, hogy semmi köze nincs a gyilkosságokhoz. Lehet, hogy a faluban valami őrült azt hiszi magától, hogy ő a Vérfarkas inkarnációja. Mit tudom én!
Hátakkor?
- Számtalanszor előfordult már, Pen, hogy nem bántam meg, amiért az előérzetemre hallgattam. Most is azt súgja valami, hogy ezt kell tennem.
Sóhajtott, és megadóan legyintett.
- Én a te helyedben nem igyekeznék túlságosan belekeveredni. Bár nemigen izgat a politika, annyit mégis értek belőlej hogy tudjam, a Kuba elleni inváziós kísérletek nem néhány!
szépfiú és unatkozó milliomos magánvállalkozásai voltak, hanem benne volt nyakig a CIA és a mindenkori elnökök is.
- Tudom, Pen.
- Csak figyelmeztetni akartalak. Ami pedig Doddot illeti, hát... szóval egy rohadt kölyköt emlegettek. Dodd nevetett, és kérdezte a másikat, hogy emlékszike rá, amikor a rohadt kölyök kicsinálta Santa Barbarában azt a két fickót.
- Milyen fickókat?
- Semmi többet nem tudok. A másik röhögött, és tovább ittak. Aztán Mr. Dodd azt mondta, hogy a kölyök, amint kiszabadul, ki fogja csinálni Hernandezt is. Mert ^ kölyök nem bocsát meg senkinek.
- És azután?
- Nincs azután. Ennyi.
- Többé nem említették a kölyköt?
- Én nem hallottam.
- Azzal kapcsolatban sem, hogy honnan szabadul ki?
- Mondtam már, hogy ez minden, amit tudok.
Futó csókot leheltem a homlokára, megkértem, hogy hagyja a kulcsot a zárban, aztán elindultam, hogy megkeressem a Vérfarkast.
Mert ha én nem, hát ő keres meg engem!
29
Első utam Mr. Doddhoz vezetett. Annál is inkább esedékes volt már a látogatásom, mert szerettem volna megismerkedni a feleségével.
Kopogtatásomra maga a sörkirály nyitott ajtót. Éppen vizes törülközővel simogatta a fejét, és ugyancsak meglepődött, amikor meglátott.
- Maga az? Az ördögbe is, bújjon be, ember! Már attól tartottam, elpatkol. Mutassa a nyakát!
Megmutattam, és bárgyún mosolyogtam hozzá.    Rátekerte a törülközőt a fejére, és úgy bámulta a nyakam,
222
223
mint egy arab sejk az egészen különleges formájú teveszart. Végül hátat fordított, és beordított a hálószobába.
- Francesca! Mr. Lawrence van itt. Bejöhet?
- Csak néhány másodperc, darling. Addig igyatok egyet. Dodd készített két italt, a vállamra ütött, és rám emelte a
poharát.
- Ne érezze zavarban magát! Egészségére!
Igazán nem esett nehezemre hogy kiigyam a whiskymet.
- A feleségem nagyon kíváncsi magára - folytatta , sokat olvasott a kalandjairól. És Siegmüller, a derék rendőr ódákat zengett önről. Különben minek köszönhetem a látogatását, Mr. Lawrence?
össze kellett szednem minden ravaszságomat, ha nem akartam bajba keverni Pénelopét. Márpedig nagyon is szükségem lett volna használható információkra, ama bizonyos kubai partraszállást illetően.
Kénytelen voltam blöffölni, kockáztatva, hogy veszítek.
- Beszéltem Hernandezzel - mondtam. Megrebbent a szeme, de nem válaszolt.
- Úgy tudom, önök jól ismerik egymást.
- Túlságosan is jól. Gondolja, hogy Hernandeznek köze van a gyilkosságokhoz?
- Erre próbálok rájönni.
Határozottan megrázta a fejét és a frizsider felé indult, hogy újabb adagokat öntsön.
- Rossz nyomon jár, Lawrence. Hernandez gyáva féreg. Sőt, aljas patkány. Nekem elhiheti! Ismerem, mint a tenyeremet. Arra még csak képesnek tartanám, hogy agyonlőjön valakit, de hogy elvágja a torkát...!
- Miért olyan biztos ebben?
Elhomályosult a nézése, miközben kezembe nyomta a poharamat.
- Nem tudom, jól teszeme, hogy elmondom magának, amit tudok róla. Nem szoktam a múltamról beszélni. De az a tudat, hogy Hernandez esetleg megütheti a bokáját, megoldja a nyelvem. Hallott valamit a Rosario fedőnevű kubai partraszállásról?
- Nemigen.
- Jóval az 1961es kudarccal végződött disznóöbölbeli vállalkozás után az az elkeseredett ötlete támadt egy pár nagyfejűnek és emigránsnak, hogy néhány géppuska és halászbárka segítségével meg lehet dönteni Castrót és kormányát. Fiatal voltam még és kalandvágyó. Voltak bizonyos kapcsolataim is, akikről most nem akarok beszélni. Hogy, hogy nem, egyszer csak ott találtam magam azok között a megveszekedett őrültek között, akik bele akarták kergetni a tengerbe Castrót, és virágeső között bevonulni Havannába. Az eredményt tudja. Én egy rohamcsónakban vészeltem át a partraszállást. Hernandez feladata volt, hogy megvárjon bennünket, ha rosszra fordulnának a dolgok, és visszaszállítson a közelben horgonyzó szállítóhajóra. Rövidesen le is kellett lépnünk arról az elátkozott szigetről. Csakhogy egy öreg helikopter lehajított valami füstbombát Hernandez közelében, ez a csirkefogó úgy betojt tőle, hogy ész nélkül visszaevezett a hajóhoz, és azt hazudta, hogy valamennyiért ottdöglöttünk. Persze csak szerette volna, bár valóban nem sok hiányzott hozzá. Ott álltunk a parton megfürödve, csónak nélkül. Képzelheti mit éreztem, amikor láttam, hogy a hajó, Hernandezzel együtt, felszedi a horgonyt és elpárolog. Akkor már csak öten voltunk életben.
Kik?
- Francesca volt az egyik. A többiek?
- Sajnos névsorral nem szolgálhatok. És nemcsak azért, mert nincs szándékomban elmondani, hanem mert nem ismertem őket. Mindenesetre öten kerültünk sittre. A többieknek már az örök világosság fényeskedik, és az angyalok játszanak fanfaron lelkesítő kubai forradalmi dalokat.
- Egyáltalán nem tudja a nevüket?
A levegőbe meredt, megsímögatta a bajuszát, aztán megvonta a vállát.
- Különben miért ne? Egyet ismertem. Egy németet. Svájci németet. Egy cellában ültem vele egy álló évig. Mondhatom, elegem lett belőle.
224
225
- A neve?
- Meg fog lepődni.
- Hogyhogy?
- Maga is ismeri, vagy... legalábbis ismerte. Én? Kicsoda?!
Elmosolyodott, és rám emelte a poharát.
- A neve Dieter. Itt volt portás. És félő, hogy a Vérfarkas elharapta á torkát... Most mit van úgy oda? Inkább fogja a poharát, és igyon velem!
Addig bámultam a whiskymbe, amíg Francesca be nem jött a szobába. Vékony, izmos, kisportolt, kreol bőrű nő volt, vágott, keleti szemekkel. Szoros, térdben divatosan kopott jeans feszült a fenekén, felül pedig egy alighanem férfiálmokból szőtt vékony pulóver. Elégedetten hagyta, hogy megcsodáljam, aztán Dodd térdére ült.
- Üdvözlöm,   Lawrence!   Sokat  hallottam  már  önről. Őszintén szólva  nem  ilyennek képzeltem.  Mi szél fújta felénk?
Csevegett, mintha jótékony célú teadélutánon lettünk volna.
- Az érdekelne, hogy kik ültek magukkal együtt egy csónakban, akkor, Kubában - mondtam gyorsan, mielőtt még Mr. Dodd megszólalhatott volna.
A lány kézéllel rávágott Dodd térdére.    '
- Nem tudod tartani a szád?
Dodd felszisszent, és le akarta lökni. A lány azonban egyíj mélyebben fészkelte be magát az ölébe.
- Na és mit mondtál?
Dodd ajka mosolyra húzódott.
- Hogy te is ott voltál.
Mrs. Dodd lenyúlt és elkapta Dodd nadrágját, mégho2 a legkritikusabb helyen. Szörnyűlködve láttam, hogy erőteljeset csavar rajta, mire Dodd felüvöltött, mint egy botcsinálta Vérfarkas.
- Ha engedélyem nélkül pofázol a múltamról, letépem a tököd!
Kiugrott a halkan hörgő Dodd öléből, és szorosan elém állt.
Magam alá húztam a lábam, mégpedig úgy, hogy észrevegye. Figyelmeztettem vele, hogy gondolkodás nélkül felrúgom, ha fajtalan gondolatai támadnának velem kapcsolatban is.
Láthatóan nem kerülte el a figyelmét a mozdulatom. Lehetséges, hogy elgondolkodott a dolgon. Mindenesetre leült egy székre, és hátba verte Doddot. - - Ne izgulj! Jól oda van ragasztva... Mire kíváncsi, szépfiú!
- Kik ültek a csónakban?
- Miért?
Néhány szóval elmondtam. Azt is, hogy egyiküket, Dietert már ismerem.
Elgondolkodott, kivett egy cigarettát az asztalkán heverő dobozból, megvárta, míg tüzet adok, kifújta a füstöt, aztán bólintott.
- Na igen. Dieter ott volt. Meg is lepődtem, amikor itt találkoztam vele. És tudja, mi a furcsa? Ő ismert meg engem. Fel sem tételeztem volna, hogy ide küzdi le magát.
Hogyhogy?
- Amikor szabadultunk, megtöltötték a zsebünket. Aki okosan forgatta, más is lehetett belőle, mint éjszakai portás egy penzióban.
- Oké. Ki volt a másik kettő?
- Hm. Az egyik Miguel. Brazil. Nem tudom, mi lett vele. Jóval később szabadult, mint én. Soha többé nem láttam.
- És az utolsó?
A Kölyök? Furcsa fickó volt. Nem lehetett több tizenhárom évesnél. Legfeljebb tizennégy. - Maguk gyerekekkel harcoltak? Az arcomba fújta a füstöt.
- Azzal harcoltunk, aki harcolni akart, ember, ez nem reguláris háború volt. Csorda voltunk, akik el akartuk tüntetni Castrót a föld színéről. Különben tizennyolc év volt az alsó határ.
- Maga mennyi volt?
226
227
- Hülyébb kérdései nincsenek? Idősebb voltam, mint a Kölyök, elégedjen meg ennyivel.
- Nem tudja, hogy került oda a Kölyök?
- Nézze... akkor a csónakban többnyire másról esett szó köztünk, ha egyáltalán szó esett valamiről, mint arról, hogy ki honnan jött. Egyébként európai volt. Hajóval szökött Európából  Amerikába,  hogy  megcsinálja a  szerencséjét. Amerikában leégett, éhezett, meg minden. Mindenesetre kitűnő szakember volt.
- Miben?
Ismét arcomba fújta a füstöt.
- Miben, kis naiv? Hát a gyilkolásban. A Kölyök valamit megtanult Amerikában. Hogy az emberi életnek az égvilágon, semmi, de semmi értéke nincs. Különben kedvence volt a kés.  Te jó isten, hogy mit tudott művelni a késsel! Tiszta zsonglőr- munka volt, amit csinált. Az első hajnalon három őrszemnekj vágta el a torkát.
Éreztem, hogy hideg borzongás fut végig rajtam.
A lelkem mélyén valami azt súgta, hogy jó nyomon járok.
Dodd kicsorgatta az utolsó cseppeket az üvegből.
- Mit akar még tudni?
- Mi lett a Kölyökkel?
- Elkapták a kubaiak. Halálra ítélték. Már ki is volt tűzve  a kivégzésének a napja, amikor mint fiatalkorúnak, meg: kegyelmeztek neki.
- Mit tudnak róla, elhagyta Kubát?
- Nem tudom - mondta az asszony, és a frizsiderhez illegett. Kinyitotta, kivett egy újabb üveget, és lecsavarta a kupakját. - Soha többé nem hallottam róla. Nem volt az esetem! Azt hiszem, nem is volt egészen normális. Nos, óhajt még valaj mit?
Nem óhajtottam.
Hernandez véreres szemekkel és enyhén részegen fogadót A szag, ami a szájából áradt, egy jókora bolynyi termeszt kiirtott volna. Akárhogyan is forgattam a fejem, nem tudtar
megszabadulni tőle. Attól féltem, úgy beleeszi magát a ruhámba, hogy még hónapok múlva is büdös lesz, ha csak ki nem dobom. Mit akar?
- Beszélgetni.
- Menjen a francba!
Ez kissé kemény volt, még akkor is, ha nem volt egészen magánál:
- Hogy mondta?
Felelet helyett megbotlott az előszoba szőnyegében, belekapaszkodott a ruhafogasba, és akasztóstul letépett egy műanyag anorákot.
- Nem értette... ? Menjen a...
Beindítottam az ilyenkor szokásos balegyenest. Pechjére kicsit erősebbre sikerült, mint számítottam. Beesett a ruhák közé. Kapálódzott egy darabig, aminek az lett a következménye, hogy a felakasztott kabátok sorban leszakadtak és beterítették.
Ha nem akartam tétlenül megvárni, amíg megfullad a cuccok alatt, kénytelen voltam kimenteni. Enerváltan hagyta, hadd töltsem be egy bernáthegyi kutya szerepét, s az ellen sem tiltakozott, hogy a falhoz támasztom.
- Nem egészen jól értettem az előbb - mondtam, és leporoltam bársonyzakóját, megigazítottam helyre kis csokornyakkendőjét. - Mintha azt mondta volna, hogy nem tart igényt a továbbiakban a szolgálataimra.
Gyanakodva nézte a kezemet, hogy nem készülöke újabb balegyenesre.
- Úgy valahogy.
- Nincs megelégedve velem?
- Hogy a francba lennék? - kérdezte. - Hát megtudott valamit? A feleségem, ez a ribanc haldoklik, maga meg. felszívódott. Ráadásul egy fantomot kerget. Engem az izgat, hogy mi van az asszonnyal.
Nem nagyon volt ínyemre, hogy foglalkozzam vele mégiscsak meg kellett tennem.
- Lehetne valahol értelmesen beszélni önnel?
228
229
Megtörölte a homlokát, és közel tolta hozzám feketén csillogó képét. Miről?
- Régi dolgokról. Például egy kubai partraszállásról. Nem is csodálkozott, pedig azt hittem, hogy vagy felhál
rodik, vagy letagadja.
- Mi a fészkes francot akar tudni? Dodd pofázott? Biztc elmondta, hogy cserbenhagytam mi? Meg azt a ribancot a hapsijával... Gyilkosok gyülekezete! Én nem öltem meg senkit!
- Miről beszél?
- Ó, hát a kedves, feddhetetlen Mr. Dodd arról nem számolt be? Azt a kis fickót meg azt a ribancot, Mrs. Doddot, a feleségét a fiatalkorúak börtönéből hozta ki Manuel.
- Az meg ki?
- Mi köze hozzá! Én csak a szállítást vállaltam. Manuel volt a főnök. Kellett valaki, aki jól bánik a késsel éjszaka kilopódzik a partra, beveszi magát a cukornádba, és elkap egy fickót, aki kiköpi, hogy merre vannak a milicisták. Csatj hogy ilyen nemigen akadt egész Miamiban. Érti?
- Persze.
•- Erre Manuel megszervezett egy bulit. Megtántorodott, és hányni készült. Elkaptam, és óvatosan megütögettem a hátát.
- Valami buliról beszélt...
- Yes, Mister! Manuel kiszasszerolta, hogy a miami sitten' van két kis fickó - egy csaj meg egy srác , és tudja, hol?
- Honnan tudnám?
- A siralomházban! Manuel levette a fülest, hogy többrendbeli  gyilkossággal  vádolják  őket.  És  tudja,  hogyar követték el a gyilkosságokat? Késsel, amigo! Legalább negyJ ven gyilkosság száradt a leikükön. Hippiket nyírtak ki, rendj őröket a franc se tudja, kiket nem! De Manuelnek pont i kellettek. Megszervezett egy okos bulit. És tudja, ki vezett^ a szöktetést? Én!
- Maga?
- Én bizony. Sértetlenül ki is hoztam őket. Azt az indián ringyót is, pedig az volt a nehezebb.
- Ki volt a másik? A Kölyök?
- Az hát! Mit akar még tudni? Hogy miért nem mentem vissza értük? Nem azért, mert betojtam!' Egyáltalán nem! Mert lefújták az akciót. Azok, akik megindították. Ott Volt a csónakban a rádió. Isten a tanúm rá, hogy amikor megszólalt  és  visszarendelt,  nem  akartam  engedelmeskedni. Visszaszóltam, hogy megvárom az utasaimat. Kategorikusan megtiltották. Érti? Megtiltották, hogy kikössek a párton, és felvegyem a túlélőket. Láttam, ahogy a hajó felszedi a horgonyt. Mit tehettem volna, mi?
- Ki volt a Kölyök?
- Mit tudom éri! De nem tudott jól sem angolul, sem spanyolul. És... gyerek volt még. Annyit mondhatok, hogy nem voltak nyugodt éjszakáim a közelében. Nem volt normális, nem, is vitás.
- És a lány..., azaz Mrs. Dodd?
- Felszedte valahol. Ágrólszakadt kis indián kurva volt. A fiú megtanította ölni.
Éreztem, hogy szakad a víz a hátamon. Bűzös lehelete felkavarta a gyomrom, és szerettem volna minél hamarabb túl lenni az egészen.
- Nem ismert egy Dieter nevű fickót?
- Legalább ötvenen voltunk abban a részlegben, ahol én voltam a csónakparancsnok. Nem tudom, ki az. Rájuk is csak a szöktetés miatt emlékszem. Akar még valamit?
- Csak egy kérdést. Hogyan lett a csaj Mr. Dodd felesége?
- Honnan a francból tudhatnám, amigo? Majd hasra estem, amikor egy friscói fogadáson ott láttam Dodd barátunk karján. Biztos, hogy az a barom beleesett, és amikor kiszabadult és az apja ráhagyta a sörösbodegáit, kihozatta a lányt. Castro eladta a foglyait, ha nem tudná.
És a Kölyök?
- Nem hiszem, hogy kiváltotta volna valaki, ha erre gondol. Ki a fenének kellett volna egy halálra ítélt tömeggyilkos.
230
231
- Mrs. Doddtól hallottam, hogy a kubaiak megkegyelmez1 tek neki.
- Látja, én ezt sem tudtam.
- Mr. Hernandez - mondtam szépen tagolva, hogy egészen' biztosan lecsorogjanak a szavaim alkohollal bélelt agyának legrejtettebb zugaiba is. - Veszély fenyegeti az életét.
- Az előbb nekem is ez volt az érzésem - mondta, és megsímogatta az állat.
Valami azt súgja nekemfolytattam zavartalanul , hogy az igazi balhé csak most kezdődik. Ne várja meg, amíg a nyakára teszik a kést.
- Ezt, hogy érti?
.    - Zárkózzék be, és ne mászkáljon esténként a folyosón. A Vérfarkas...
- Tudok magamra vigyázni. De igaza van. Már rég elmen-  tem volna innen, ha a feleségem is akarná. Most azt beszélte be magának a ringyó, hogy meg sem tud moccanni.
Folytatni akartam figyelmeztetéseimet, amikor a hálószoba felől Joan Hernandez hangja hasított a levegőbe.
- Ki az? Ki van odakint?! Hernandez?! Hernandeznek forogni kezdett a szeme, elkékült, de óriási
erőfeszítéssel kipréselt magából néhány szót.
- Szívecském... Mr. Lawrence, és...
- Óh! Mr. Lawrence - fuvolázta az asszony. - Jöjjön be, kérem! Engedd be, Hernandez!
Hernandez nyálas mosollyal az ajtó felé tolt.
- Menjen és szórakozzon vele! Dumáljanak a betegségéről, ameddig jólesik! És... idefigyeljen... Hálából, mert meghallgatja az őrültségeit, elmondok önnek valamit. Tudja, ki volt még ok, Kubában, kedves ismerőseink közül?
- Kicsoda? - torpantam meg.
- Hát Jeremy. Az öreg bérgyilkos. Akinek elharapta a torkát a Vérfarkas. Hogy miért? Azt magának kell kinyomoznia, amigo.
Nekilökött az ajtónak, hogy csak úgy koppant a fejem.
30
Joan Hernandez úgy feküdt az ágyán, mint hervadó őszirózsa. Fehér atlaszpizsamája, aranyszőke haja, fehér bőre a mesék királylányára emlékeztetett, akit elrabolt a gonosz sárkány, és csak arra vár, hogy a királyfi kiszabadítsa rabságából.
- Jöjjön be, jöjjön! - suttogta és felemelkedett. Felém nyújtotta a karját, s amikor csókot leheltem a kezére, enerváltan visszadőlt a párnáira. - Istenem, istenem, hogy menynyire vártam magát! Meghalok, senhor Lawrence.
Leültem az ágya szélére, és figyeltem az arcát.
- Mi történt, Joan?
- Minden elveszett!  Minden!  Megszagolták, hogy mit csináltam!
- Hogyhogy megszagolták?
- Hernandez?
- Kiment.
- Akkor iszik valahol. Idénézzen...!
Kiszállt az ágyából, és a szekrényhez lépett. Félretolta a törülközőt, és kiemelt alóluk egy figurát. Azt a viaszbábút, amit együttes erővel hatástalanítottunk".
Látja?
- Persze, de...
Szenvedő arccal tovább kotorászott, majd legnagyobb megrökönyödésemre kihúzott még egyet.
- Ezt is látja?
- Mikor találta?
- Ma reggel.
- Kimozdult tegnap óta a szobájából?
Visszament az ágyához, és végigzuhant rajta. A vastag, fehér ruhaanyag alól kivillantak szép formájú, fehér lábai.
- Nem én, senhor Lawrence. Egyetlen  pillanatra seín.
- Nem lehetséges, hogy már tegnap is itt volt, csak maga nem vette észre?
233
- Feltúrtam mindent, amikor ezt megtaláltam. Akkor még a másik nem volt itt.
Kezembe vettem a figurácskát, de nem láttam rajta semmi különöset azon kívül, hogy egy aranyszőke hajszál volt a derekára  csavarva.
- Ez a maga haja, Joan? Behunyt szemmel bólintott.
Mutatóujjamat a hajszál alá feszítve eltéptem, és a földre dobtam.
- így ni! Akkor ezt is hatástalanítottuk". Van valami elképzelése...
Megakadtam, mert láttam, hogy óriási könnycseppek csordulnak végig az arcán.
- Jaj, Mr. Lawrence, meghalok...! Nem hiszek benne, hogy hatástalanítani lehet őket. És nézze... nézze ezt a másikat!
Éppen azt csináltam. Vizsgálgattam á viaszt, a tűket, a ráaggatott nevetséges szövetdarabkákat.
- Látja? A tűt a szívében és a tüdejében?
Valóban. A másik bábuval ellentétben, amelynek csak a zsigereíbe - májába, veséjébe - szúrtak tűt, ennek már a szívébe és a tüdejébe is.
- Mióta... megtaláltam, nem kapok levegőt. Mintha parázs lenne a tüdőmben. A... szívem meg... mintha meg akarna állni. Egész éjszaka nem tudtam aludni és azon gondolkodtam, hogy ki akarhat megölni? Kinek állhatok az útjában?
- Nyugodjék meg - simogattam meg a haját , azonnal küldöm Dörfliger dokit.
- Áz jó - derült fel , a doktor nagyon kedves ember. És ami a legfontosabb, hisz a varázslatban...
A két, összevissza szurkait figurával a kezemben kivonultam a szobájából.
Egyelőre eszem ágában sem volt Dörfliger dokit keresgélni.
Sokkal inkább kíváncsi voltam rá, vajon mit csinálhat Lolita Baez. Még mindig szurkálja a tűit helyre kis viaszfiguráiba, vagy áttért a komolyabb cselekvésre?
234
Esetleg szerzett egy gumiálarcot, és Vérfarkast játszik a Spitzhorn tövében?
Lolita az ágyon hevert, amikor beléptem. Semmi meglepő nem volt benne hiszen Hernandez nyitott ajtót. Nem ragyogott felhőtlen öröm az arcán, amikor megpillantott.
- Az ördögbe is - mondta , maga aztán olyan, mint a saját árnyékom. Még ha WCre megyek is, utánam jön.
Bár egy kicsit sántított a hasonlata, nem volt szándékomban vitát nyitni a WCre járó árnyékok tulajdonságairól.
Mivel semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elmozduljon a bejárat elől, kénytelen voltam gyengéden a karjára tenni a kezem.
- Beenged?
Hátrafordította a fejét és csuklott egyet.
- Been.. gedjem?
- Ki az? - kérdezte Lolita.
- Mr. Lawrence.
- Engedd be, darling!
Darling elvette a karját az útból így feleslegessé vált, hogy eltörjem. Pedig isten a tanúm rá, szívesen megtettem volna. A talpam égett, a nyakam viszketett, sajogtak a bordáim.
Hernandez félreállt, hogy bejuthassak Lolitához. Bement a mellékhelyiségbe, és becsapta maga mögött az ajtót.
Lolita kék kínai selyemből készült nadrágkosztümben fogadott. Sárga öv fonta át a derekát szerelése karateruhára emlékeztetett. Két formás kis melle között a hosszú élet írásjele látszott.
Felállt, kezet nyújtott, és nyugtalanul nézett az előtér felé.
- Hol van?
- Alighanem a WCn.
- Undorító féreg!
- Kicsoda? - kérdeztem meghökkenve.
- Ki lenne? - sziszegte. - Hernandez! Undorító, vén kéjenc. Szeszkazán!
- Álljunk csak meg, kislány — emeltem fel az ujjam. 
235
Legutolsó látogatásomkor még mintha hozzá akart volna menni...
- Na és? Most is akarok. És hozzá is megyek!
- Annak ellenére, amit mondott?
- Annál inkább! Nos, mit óhajt?
- Hogy vannak a viaszbabái? Gondterhelten az ajtó felé lesett.
- Pszt! Neki nem szabad megtudnia!
Ebben a szempillantásban nagyot csattant a bejárati ajtó, • jelezve, hogy Hernández elhagyta a lakosztályt. Lolitára néz1 tem. Nem láttam rajta, hogy bánkódna miatta.
- Van valami új fejlemény a Vérfarkasügyben? - kérdezte, ° és cigarettára gyújtott.
- Nem mondta Hernandez?
- Két napja egyfolytában részeg. Összevissza beszél. Állítólag a végét járja.
Hernandsz?
- Ugyan! A felesége. A kedves kis Joan! Ezt mondta az az '% asszony is... tudja, aki megtanított a varázslatra. Eddig pon1 tosan bejött minden, amit jósolt. Még egy hét, és Joan halott!
- Megmutatná a figurácskát? Gyanakodva húzta fel a szemöldökét.
- Látni szeretném!
- És ha nem?
- Nem ajánlom, hogy megvárja, mi történik.
Lehetett valami a hangomban, ami arra késztette, hogyen. gedelmesen a szekrényhez lépjen és kivegye a viaszbábút.
Óvatosan tette a tenyerembe, mintha élőlény lenne. Bizonyos értelemben lehet, hogy az is volt. Megszagoltam: a viasz szagán kívül nem éreztem rajta semmit.
Megnéztem a tűket is. Azt láttam rajtuk, amit sejtettem, bár nagyon szerettem volna, ha csalódom az elképzelésemben.
- Ugyanolyan, mint tegnapelőtt - mondtam. Elmosolyodott, és megrázta a fejét.
Miért? Mit várt? Különben... egyáltalán nem ugyanolyan.
- Hogyhogy? - adtam az ártatlant.
Büszkén nézett rám, mint a sikeres orvos, aki beszámol páciense napról napra javuló állapotáról.
- Emlékszik, amikor utoljára látta? Tudja, hova szúrtam a tűket? A három legélesebb és leghatásosabb tűt a halál tűit"?
- Ha jól emlékszem, a májába és a veséjébe - mondtam könnyedén, mintha csak a tegnap látott moziról csevegtünk volna.
- Pontosan. Két tűt szúrtam a veséibe, egyet a májába, Hallottam, hogy pokoli kínokat állt ki... Egész nap itt ültem, whiskyt ittam és cigarettáztam, és kértem az Istent, hogy nyújtsa meg a szenvedéseit. Ne engedje gyorsan meghalni!
Kinyújtotta a karját, elvette a babát, és meglengette az orrom előtt.
- Kettővel megnöveltem a halál tűinek" a számát! - sziszegte. Egy tűt szúrtam a tüdejébe, egyet pedig a szívébe. Tudja... miért?
Felálltam, elkaptam a figurát, és ledobtam az ágyra, pedig legszívesebben a falhoz vágtam volna..
- Ostobaság!
Felvette, gyengéden megsímogatta, és visszatette a szekrénybe.
- Gondolja? Én egészen mást hiszek. Tegnaptól kezdve... nem működik rendesen a szíve, és ég a tüdeje, mintha para^ zsat lélegezne. Holnapholnapután vért fog köpni.
Megragadtam a karját, és megszorítottam. Éppen csak annyira, hogy megijedjen. Jaj! Mit akar?
- Ide figyeljen, bébi - mondtam. - Biztos maga abban, hogy csak itt, a szobájában űzi kisded varázslatait?
- Engedjen el! Fáj! Megmondtam már, hogy eszem ágában sincs másképp kinyírni, mint varázslattal. Azt pedig meg is teszem! És nincs az a bíróság, amely vádat emelne ellenem. Maga sem tehet semmit, ha belegebed, akkor sem!
Behunytam a szemem, tartottam egy kis hatásszünetet. Amikor kinyitottam, csupa derű volt az arcom.
236
237
- Elmondhatok magának egy kis történetet? Rám villantotta fekete, cigányos szemeit.
- Mi akar ez lenni?
- Egy kitalált kis történet! Lehet, hogy mese vagy aféle. ^ Mondja!                                      ,
- Nos, a történet úgy kezdődik, hogy van egy gazdag ember és a felesége. A gazdag embernek elege van az asszonyából, meg szeretne szabadulni tőle. Csakhogy a gazdag ember jól tudja, milyen pokolian nehéz megszabadulni egy gazdag asszonytól, akinek esze ágában sincs elengedni őt. Ha a gazdag ember, mégis elmenne, a gazdag asszony tönkretenné. Lehet, hogy a gazdag ember megint szegény lenne, mert azt elfelejtettem mondani, hogy a gazdag ember nem volt mindig az. Egyszerű sárkányöléssel kereste a kenyerét.
- Menjen a fenébe!
- Csak előbb befejezem a mesémet, jó? A gazdag ember mindezek mellett még beleszeretett a szegény lányba, aki különösképpen utálja a gazdag asszonyt. A gazdag ember feleségül venné a szegény lányt, ha tudná. Csakhogy a gazdag asszony hallani sem akar a ^válásról, s mivel meseországban szigorúan tilos a többnejűség, a gazdag ember és a szegény, de szép lány arra gondolnak, hogy kamatoztatják, amit a gazdag embeT sárkányölő korában megtanul. Megölik a gazdag asszonyt.
- Hagyja már abba!
- Ne rángassa a karom... Nos, a szegény lány kitalálja, hogyan ijesszék halálra a gazdag asszonyt. Mindenféle apró kis trükkel: viaszbabákkal, tűkkel. A szegény lány megkéri a gazdag embert, hogy a babákat, amiket készít, csempéssze be a gazdag asszony szobájába. Aztán a gazdag ember, mintegy véletlenül beszélni kezd a gazdag asszonynak varázslatokról, megfogant átkokról, tűkkel előidézett betegségekről. S mivel a gazdag asszonynak, egy régi ügyből kifolyólag, úgyis lelkifurdalása van a szegény lánnyal kapcsolatban, kezdi érezni, hogy valaki meg akarja ölni. Mégpedig elátkozott kis viaszbabák segítségével. Egyremásra ott találja őket a szekrényében. Nem tudja elképzelni, hogyan kerültek oda,
hiszen fel sem tudja tételezni, hogy maga a gazdag ember rakja oda őket. Elmondjam a mese végét is? Egy rutinos alabárdos, aki meseország rendjére vigyáz, olyan vádat kreál ebből a történetből, hogy na! És tudja, milyen eredménnyel járna a vád? Nem tudja?
- Maga megőrült!
- Azzal, hogy minden kitudódna. Még ha nem is ítélnék el a szegény lányt, soha nem lehetne a gazdag ember felesége!
Ami ezután következett, enyhén szólva meglepett. Lolita Baez a szekrényéhez lépett, kihúzott egy keresztet a ráfeszített Krisztussal, s letette az ágy szélére, közvetlenül mellém. Rám sem nézve letérdelt az ágy elé, kezét Krisztus testére téve.
- Esküszöm a Szűzanyára, Krisztus minden sebére, hogy igazat mondok. Föld ne fogadja be a testem, menny a lelkem, ha hazudok magának, Leslie . Lawrence! Esküszöm, hogy az igazat mondom, mintha az ítélet előtt állnék azon a nehéz napon. Esküszöm, hogy gyűlölöm Joan Hernandezt azért szövetkeztem pokolbéli hatalmakkal, és a vudu mesterével, hogy megrontsam és megöljem. Tudom, hogy Isten anyja megbocsát érte, hiszen a gonosznak bűnhődnie kell, ahogy a Szentírásban is meg van írva. Esküszöm, hogy viaszfigurákat készítettem, tűket szúrtam a testükbe, hogy a belőlük kiáramló fájdalommal elpusztítsam Joan Hernandezt. Esküszöm, hogy a viaszbabákat, amikor készítettem s amelyekbe tűket szúrtam, csak a saját szobámban őriztem soha nem adtam őket Hernandeznek, soha nem küldtem és nem is vittem őket Joan Hernandez szobájába. Esküszöm, hogy azokról a viaszbábúkról, amelyekről ön beszél, nincs tudomásom, nem tudom, ki készítette őket, és milyen céllal. Nem tudom, kinek áll még szándékában rajtam kívül megölni és megrontani Joan Hernandezt. Isten engem úgy segéljen!
Felemelte a keresztet, megcsókolta, és visszatette a helyére.
- Hisz nekem? Kénytelen voltam bólintani.
- Nem tudom, miért akarja rám kenni, hogy viaszfigurákat hordok Joan Hernandez szobájába, amikor nem lenne semmi értelme. Én innen, távolból a saját szobámból fogom megölni!
238
239
Gondolkodtam, aztán fordítottam egyet a dolgon. Akár igaz, amit mond, akár csak játszik velem, aligha tudom csőbe húzni. Meg kell várnom a megfelelő alkalmat.
- Ismeri a Kölyköt?
Váratlanul szegeztem neki a kérdést, és élesen figyeltem, hogyan reagál rá. Mintha megrebbent volna a pillája. Ki az?
-  Hemandez soha nem mesélt a múltjáról?
- Mit akar ezzel? - kérdezte éles hangon. - Hernandezt gyanúsítja még mindig? Neki nincs szüksége rá, hogy megölje a feleségét. Erre itt vagyok én!            '
- Nem arra gondoltam. Tudja, hogy Hernandez részt vett egy kubai partraszállásban?
- Természetesen tudom.
- Azt is tudja, hogy...
- Hogy a többiek azzal gyanúsították, cserbenhagyta őket? Csakhogy ebből egy árva szó sem igaz! A fejesek lefújták az akciót, és Hernandez már akkor sem segíthetett volna, ha nagyon akar.
- Beszélt magának róla?
- Én a bizalmasa és a... szeretője vagyok. Sok mindent elmesélt. Nem hallott még róla, hogy bizonyos hegetekben megered az ember nyelve? Nos, kedves Mr. Lawrence, én azon igyekszem, hogy Hernandeznek soksok olyan helyzetben legyen része.
- Annyira kíváncsi a fecsegésére?
- Szó sincs róla. Csak mindenből többet akarok neki nyújtani, mint Joan Hernandez.
Mármár hagytam a fenébe az egészet, amikor búcsúzóul bevetettem még egy utolsó fegyvert.
- Az a helyzet - mondtam, miközben távozni készültem , hogy van egy furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem a maga Hernandezével kapcsolatban.
- Gondolja, hogy kíváncsi vagyok rá?
- Nem tudom. De azért elmondom. Sötét gyanúm, hogy a Vérfarkas Hernandezt akarja elkapni.
Elképedve villantotta rám a szemét.
Mit beszél?
- Csak megérzés, ne ijedjen meg. De egy biztos, ha Hernandezt megöli a farkas, befejezheti a bábuk szurkálását. Egy halottnak nem lehet a felesége, kicsikém. Joan Hernandezé lesz az egész vagyon, amit majd testvériesen megoszt Sabuval és Andrade kisasszonnyal. Hacsak újra férjhez nem megy. De maga? Magával mi lesz? Még az állását is elveszíti. Ha csak Mr. Hernandez meg nem könyörül magán és...
Nem!     '                                    ,               
- Beszélt valaha Hernandez arról, hogy kik voltak abban a csónakban, amelyet ő vezetett és... amelyet üresen vitt vissza a bázishajóra?
Beszélt. Mikor?
- Részletezzem?
- Nem úgy gondoltam. Régebben?
- Nem olyan régen. Néhány napja.
- Pontosan mikor?
- Amikor találkozott Dodddal.
- Elmondta magának, hogy Dodd is ott volt a csónakban?
- Sőt, azt is, hogy Mrs. Dodd is. Az az indián kurva.
- És még?
- Valami kölyköt említett. Őszintén szólva kicsit részeg volt. Dodd itatta le.
Micsoda?!                                       
- Mit csodálkozik? Lementek a bárba, és ittak. Méghozzá elég sokat.
- Úgy tudom, hogy Mr. Hernandez és Mr. Dodd nem valami jó barátok.
- Gyűlölik egymást. És éppen a kubai kaland miatt. Dodd azt hiszi, Hernandez miatt ült éveket a kubaiak börtönében.
- Akkor hogy ihattak együtt?
- Nem tudom, melyikük volt a kezdeményező. - Mintha kissé megremegett volna a hangja. - Az az igazság, én is aggódom... hogy a múlt utána nyúl Hernandeznek. Azt hiszem, történt valami, amit még én sem tudok.
- Hm. Úgy érti, hogy akkor sem mondta el?
240
241
Most pirult el először, amióta ismertem. Különben nem volt pirulós fajta.
- Az az érzésem, hogy Hernandez fél. Azért is iszik annyit. Soha nem fordult még elő, hogy bármikor is ennyit ivott volna. És Dodd is fél. Azért kereste Hernandez társaságát.
Nem tudtam, mire gondoljak. Érthetetlennek tűnt, hogy a két halálos ellenség percek alajt kibéküljön. Ez csak úgy képzelhető el, hogy váratlanul felbukkant valaki, aki közös lövészárokba kergette őket.
- Nem említette, kitől?
- Hát... nem is tudom - tétovázott.
- Mondja már, az ördögbe is! - türelmetlenkedtem.
- Amikor kérdeztem, egy latin közmondással válaszolt. Őszintén szólva nemigen értem.
- Mi az a közmondás?
Habozott, aztán rám emelte a szemét, és tanácstalan mo! solyt erőltetett az arcára.
- Hát... egy egészen mindennapi közmondás. Lupus in fabula., Farkas a mesében!
Hogy is van csak? Megjelent valaki, akit hosszú ideje emlegetnek, vagy... akitől félnek. Egyszerre csak felbukkant az illető... Hm. És táadásul farkas... Milyen farkas?
Lehet, hogy Vérfarkas!
31
Bármennyire is igyekeztem, nem sikerült elkerülnöm Sabut és Andrade kisasszonyt. Már a lejárati lépcső felé siettem, amikor a folyosón rám sziszegett valaki. Hiába próbáltam  meg úgy tenni, mintha nem hallanám, Andrade kisasszpnyj utánam loholt és beterelt a szobájába.
Mire magamhoz tértem, már a nappaliban ültem egy ka rosszékben, egy pohár szódás whiskyvel a kezemben.
- Nos? Mire jött rá? - türelmetlenkedett a lány. Most ju1
242
tott csak idő rá, hogy jobban szemügyre vegyem. Hófehér teniszruhát viselt, sárga tengerészgombokkal.
Sabu lenyalt fekete hajával, ábrándos dióbarna szemével kétségkívül a bagdadi tolvajra emlékeztetett. Nehezen tudtam volna elképzelni róla, hogy valakinek kitöri a nyakát.
Úgy fogtak közre, hogy esélyem sem volt a menekülésre:
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom meggyorsítani a távozásomat. Arra tippeltem, hogy nem szeretik a füstöt, mivel sem hamutartót, sem cigarettát nem láttam a szobában.
Elővettem hát a pipámat, lassan megtömtem, és rágyújtottam. Nem láttam lelkesedést az arcukon, de különösebb megrázkódtatást sem.
- Beküldőm az édesanyjához Dörfliger dokit - mondtam nyugodtan, miközben hatalmas füstfelhőt eresztettem a levegőbe.
Sabu megértőén mosolygott rám.
- Mennyit kapott az apámtól, Lawrence? Kivettem a pipát a számból, és visszamosolyogtam. VEzt hogy érti?
Andrade kisasszony odakuporodott mellém a karosszék karfájára, és megsímogatta a hajam.
- Nem is vitás, a mesterdetéktívet megvásárolták. Úgy látszik, a mesterdetektíveknek már csak az a sorsuk, hogy megvegyék őket.
Nagyon csúnya dolog volt, amit feltételeztek rólam, de végül is nem is volt olyan ostoba feltételezés.
- Ön szerint mit kellene tennem?
- Vegyen élelmiszermintát.
- Micsodát?                      ...    .
Elhallgatott, és lemondóan Sabura nézett. A bagdadi tolvaj odacsüccsent a másik karfára. Úgy ültem közöttük, hogy esélyem sem volt a védekezésre. Csak a kezemben füstölgő pipa nyújtott némi biztonságot.
Sabu szabad kezemért nyúlt. Megfogta, és finomari erezett karcsú kezébe vette.
- Hisz a jóslatokban, senhor Lawrence? Megfordította a kezem, és a tenyeremre pillantott.
243
- Én hiszek - mondta , különösképpen a tenyérjóslást kedvelem. Sok mindent ki tudok olvasni egy tenyérből. Például az önéből is.                              '
Bár hízelgő maradt a hangja, közel sem volt már az a kisfiú, aki néhány napja. Mintha éveket öregedett volna azóta, hogy a Vérfarkas megkezdte áldásos működését.
- És... mit olvas ki az enyémből?
- Hadd nézzem csak... Például gazdagságot.
- Rám férne. Mennyit?
- Mondjuk... százezret. Dollárt?
- Fontot.
- Hm. Az nincs véletlenül ott, hogy mit kellene tennem érte?
Nézte egy kicsit, hümmögött, majd visszaejtette a kezemet az ölembe.
- Ha nem tévedek, az is ott van. Azéletvonála hosszú... de valahol megtörik. Azt kellene tennie, amit én mondok.
- Értem. És mi lenne az?
- Nos... a helyzet az, hogy Hernandez mérgezi Joant, nem is vitás.
- Mondja maga.
- Az ön feladata lenne, hogy... kiderítse, milyen mérget használ ujjlenyomatot vegyen, és olyan bizonyítékokat produkáljon, amelyek alapján egy ügyes vizsgálóbíró vádat emelhetne Hernandez ellen.
Elmosolyodtam, bár csak belül. Az arcom rezzenéstelen maradt.
- Ez mind szép, senhor Sabu, de mi van akkor, ha az édesapjának esze ágában sincs mérgezni az édesanyját. Ha az édesanyja betegsége csupán pszichés eredetű és...
Közel hajolt hozzám homlokom érintette fekete, olajos haját.
- Nem értjük egymást. Százezer font a bizonyítékért és a vádemelési javaslatért!
- De ha nincs bizonyíték! Van bizonyíték!
Hol?
A tengerészgombos hölgy lecsúszott a karfáról, kotorászott a hátam mögött, aztán egy apró üvegcsét dugott az orrom alá.
- Itt a bizonyíték. Mi ez?
- Valami, ami kitörheti Hernandez nyakát. A maga dolga, hogy ki is törje.
Pontosan értettem, mire megy ki a játék, de azért adtam a hülyét.
- Mégiscsak... mérgezi? Honnan szerezte?
Mélyen a szemembe nézett és szánakozva rázta meg a fejét.
-  Mit gondol? Miért kap százezer dollárt? Ha Hernandezé lenne, és bizonyítékunk is lenne rá, kidobnánk az ablakon ezt a tengernyi pénzt? Gondolkozzék csak, ember!
Gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy végre meg kell értenem, mit akarnak tőlem. Nem ülhetek örökké közéjük szorítva" egy karosszékben.
Szabad kezemmel a homlokomra csaptam.
- Te jóságos isten! Csak nem azt akarják... csak nem azt, hogy... No de kérem!
Sabu elvette Miss Andradétól az üveget, és óvatosan lehelyezte az asztalra.
- Nos,   akkor játsszunk  nyílt  kártyákkal,    Lawrence! Magának nagy a híre, valaha nagymenő volt vagy mi a fene, de ez engem nem érdekel. Az azonban igen, hogy a fejesek hisznek magának.
- Erősen túloz, fiatalember.
- Ne szakítson félbe! A maga szava sokat jelenthet. És ha egy amúgy is gyanús helyzetet maga megerősít, akkor nyert ügye van annak, akit maga támogat. De ne beszéljünk tovább általánosságokban! Azt akarom, hogy az apámat becsukják, és... olyan szigorúan megbüntessék, amilyen szigorúan csak lehet. Érti, mire gondolok?
- Ha lehet, végezzék is ki - bólintottam.
- Úgy van. Ha lehet. De egy nagyon hosszú börtönbüntetés is megfelelő lenne. Ez nem érinti a pénzét.
244
245
- Köszönöm, Sabu. Ön igazán nagylelkű!  ,
- Tehát, a következő a feladat: itt van ez a méreg. A legjobb, amit a feketepiacon kapni lehet. Igen rövid idő után nyomtalanul felszívódik. Ön úgyis bejáratos az anyámhoz... illetve Joanhoz. Megfelelő pillanatban belecseppent néhányat az ételébe vagy a poharába. Ahogy sikerül.
- Azt hittem, az apját kell elkapnom, nem az anyját megmérgeznem !
- Hallgasson már, az ég áldja meg! Belerakja a mostohaanyám cuccába a mérget, aztán hagyja, hogy megigya. Ne féljen, semmi nem fog történni. A méreg csak akkor hat, ha folyamatosan használják. Egy hétig, két hétig. Miután hallucinogén anyagokat is tartalmaz, ugyanazokat a tüneteket produkálja, amit anyám méreg nélkül is produkál.
- Ezekre pedig van elég tanú.
- Úgy van. Ezután tegye el az anyám italmaradékát - a méreg három napig nem bomlik el , s vizsgáltassa meg valaki- vei. Van a faluban gyógyszerész?
- Fogalmam sincs róla - hazudtam.
- Vigye el hozzá, ha van. Ha nincs, akkor a szomszéd faluba vagy Zürichbe, bánom is én! Az a fontos, hogy vigye valahova. Mutassák ki a mérget az ételmaradékból. Ja, és legyen tanúja mindehhez!
- Maga például?
- Semmi esetre sem. Én és Andrade kisasszony nem jöhetünk számításba. Nem vagyok köteles tanúskodni a saját apám ellen. És a menyasszonyom sem. Ha megtennénk, kilógna a lóláb. Szerezzen valaki mást! Ennyi pénzért igazán megteheti.
- Ez igaz.
- Ezek után a pohárra vagy a tányérra varázsolja rá az apám ujjlenyomatát. Persze lehet, hogy nem is lesz szükség különösebb varázslatra, hiszen Hernandez úgyis összefogdos  mindent.
Eddig gyerekjáték. Ha csak ennyit kell tennem, nemj értem, miért a százezer font?
- Még egy apróságot nem említettem. Ezt az üveget be kell
csempésznie az apám cuccai közé. Az lenne a legjobb, ha a rendőrség bukkanna rá. Ért engem?
- Hogyne.
- Ha az étel- vagy italmaradékban benne van a méreg, ha a tányéron vagy poháron rajta van az ujjlenyomata, ha a mérget megtalálják a szekrényében, és ha ön kiáll á tekintélyéve! az ügy mellett, nyertünk. Ezért van szükségünk magára.
Az illendőség kedvéért hallgattam egy kicsit. Hadd lássa, hogy fontolgatom az ajánlatát.
- Ügyes ötlet - dicsértem. - Nem is utasítanám vissza...
- Na látja? - lelkendezett. - Éreztem, hogy értelmes emberek értelmes megállapodást tudnak kötni. Természetesen írásba nem adhatom...
- Ugyan - hárítottam el a mentegetőzését. - Az ilyesmit becsületszóra kötik. Habár ötszázezer font elég nagy pénz ahhoz, hogy...
Tessék?
Egyszerre két oldalról hallottam a kérdést. Nem is tudtam hirtelenjében, merre fordítsam a fejem.
- Mondom, ötszázezer font nem olyan kis pénz ahhoz, hogy...
Átkarolta a nyakam, megmarkolta a tarkóm, és maga felé csavarta a fejem. El kell ismerni, pokolian kemény volt a szorítása.
- Ismételje meg, amit mondott!
Úgy éreztem, mintha satuba fogták volna a nyakam.
- Százezer kevés - mondtam. - Ha rájönnek, életfogytiglant is kaphatok.
Nem feleltek, ehelyett a szelid menyasszony a hátam mögé nyúlt, és összeszorított öklével nyomni kezdte a hátgerincemet, miközben Sabu egyre nagyobb erőfeszítéseket tett, hogy hátrahajlítsa a nyakam. Éreztem, fele se tréfa annak, ami történik velem néhány pillanat múlva kiugrik valamelyik csigolyám.
A pipafüst a szemembe szállt, s végigfutott rajtam a gondolat, hogy éppen a visszájára fordult minden, amit elképzel
246
247
tem. Őket akartam kifüstölni, .s lám, saját holttestem felett ereget gyászkarikákat viharvert pipám. A szorítás hirtelen megenyhült a nyakamon.
- Nos? Százezer és precíz munka! Egy pennyvel sem több! Különben meghal!
- És mit csinálnak a holttestemmel?
- Azzal ne törődjön! Majd húzok egy csíkot a zsebkésemmel a nyakára, és kiteszem a folyosóra. Nincs az a zsaru, aki engem gyanúsítana. Eggyel több vagy kevesebb hulla a Vérfarkas számláján, mit számít az?
- Alighanem mégiscsak kénytelen leszek nemet mondani.
- Sajnálom - mondta Sabu, és mintha tényleg sajnálatot éreztem volna a hangjában. - Maga végül is rokonszenves fickó. Még barátok is lehettünk volna.
- Szerintem is - mondtam savanyűan. - Igazán ritkán adódik, hogy egy jó barátra tehetne szert az ember!
- Tudod tartani a gerincét, édes? - kérdezte kis menyasz-  szonyát, miközben ismét présbe szorította a nyakam.
- Tudom - suttogta a lány. - Csak csináld gyorsan! Tudod,  hogy idegesít a reccsenés... Fuj! Csináld már!
- Utolsó lehetőség, Lawrence!
Válasz helyett megpróbáltam előrevetni magam. Fel akar- tam emelni a lábam, de megelőztek. Egyik oldalról Andrade kisasszony, a másikról Sabu akasztotta a lábát az enyémbe.
- Csináld már, Sabu! - könyörgött a szelíd menyasszony.
- Az istenit neki, kár érte... Ide figyeljen, maga, barom! Inkább, megdöglik, minthogy százezer font üsse a markát?
Úgy tettem, mintha mondani akarnék valamit. Önkéntelenül is megenyhült a szorításuk.                           >.
Pontosan erre számítottam. Fogtam a pipámat, és a tartalmát Andrade kisasszony formás kis kezére öntöttem. Arra, amelyikkel megpróbálta leszorítani a másik karom.
Sokszor hallottam már női visítást, s nem mondhatnám, hogy oda vagyok érte. Mint ahogy a visítós nőkért sem. Olyan helyzetekben sem kedvelem őket, amikor pedig a visítás még leginkább megbocsátható.
Egészen biztos, hogy Andrade menyasszony sikolya nem
tartozott a világirodalom legszebb sikolyai közé. Hiányzott belőle valami, ami vonzóvá vagy sajnálatra méltóvá teszi a sikoly gazdáját.
Andrade kisasszony sikolya egyértelműen visszataszító volt.
Kissé előrehajoltam, nehogy Sabu el tudja törni a nyakam, aztán visszafordultam, és jókora lendülettel belevágtam a pipám fejét a szemébe.
Mit mondjak, Sabu ordítása sem volt sokkal szebb, mint Andrade sikolya, összegörnyedt, és szemére szorította a kezét. Reméltem, hogy nem folyt ki, bár elég nagyot ütöttem.
Sabu a szőnyegen görnyedezett, Andrade menyasszony viszont nekem esett. Nem vacakoltam sokat: lekevertem néhány szépségdíjas pofont, amitől csendesen elszenderedett. Úgy feküdt a szőnyegen, mint egy angol fregatt első tisztje a királynő születésnapját követő nap hajnalán a fedélzeten.
Minden figyelmemmel a karatézás apostola felé fordultam.
Nem úgy nézett ki, mint aki le akarná rúgni a fejem. A szőnyegen térdelt, nem messzire menyasszonyától szemére szorított ujjai közül váladékcseppek csordogáltak a szőnyegre.
- Ezt még megbánja, ezerszer is - nyöszörögte. - Mától kezdve a halál fia!
Felálltam, a pipám a zsebembe tettem. Amikor visszafordultam, menyasszonya mellett ült a földön, és élesztgetni próbálta.
- Kedves Sabu - mondtam búcsúzóul. - Tudja, hányan vannak a világon, akik mint ön, megesküdtek, hogy hidegre tesznek? El lenne keseredve ha megmondanám,, hányadik a sorban. Nagyon kicsik az esélyei, barátom...
Észre sem vettem, hogy a nyakamon felszakadt sebből csordogál a vér.
Müller és Maurer az ebédlő sarkában ültek előttük megszámlálhatatlan sörösüveg és egy csaknem üres whiskysflaska.
248
249
Ahogy beléptem, Müller felemelte a kezét, és felém intett. Aztán kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól.
- Ember, maga vérzik!
Nyakamhoz kaptam. Éreztem, hogy meleg lucsokba me- rülnek az ujjaim.
Maurer széke karfájára akasztott puskája után nyúltjj
A farkas!?
Leültem az asztalukhoz, és levertem egy sörösüveg kupak-  ját. Ittam, és nemet intettem.
Valahol a konyha mélyén felbúgott egy hűtőszekrény.
- Van villany?
- Épp az előbb készültek el vele - bólintott a környezetvédő fővadász. - Magának mi a véleménye?
- Nekem? Miről?
Hát... erről az egészről. Mi az ördög folyik itt? Koa molyan gondolja, hogy van valami ebben az izé... baboná- ban?
Mintha véletlenül tenné, keze a nyakára tévedt. Nem a| Vérfarkas okozta vágásra, hanem a megszurkált viaszamu- lettre.
- Nem tudom - mondtam. - A Vérfarkas fantom, dej a hullák valóságosak.
- A Spitzhorn el van átkozva, higgye el - mondta. - Tudj ja, mennyi hullát láttam már a Spitzhorn alatt? Az apár is itt halt meg... Elszakadt a kötele, vagy kikapcsolódott karabinerje. Sosem tudtuk meg. Csak egy év múlva találtak rá, csonttá fagyva.
- Sajnálom - mondtam.
- Ugyan - legyintett. - Régen volt, én még kicsi voltam ' Tízéves ha múltam... Akkor annyira megviselt, hogy nem is tudtam itt maradni. Ha csak a hegycsúcsra néztem, rosszullét kerülgetett. Tudja, pont a Spitzhornra nézett az ablakom... Anyám korábban meghalt. Elvitte egy tüdőgyulladás.
- Sajnálom.
- Az ördögbe is! Csak azt tudnám, hogy mi a fenééi untatom magukat az élettörténetemmel. Ostoba kis paraszM gyerek voltam, semmi más.
Barna, napégette, kemény vágású arca ellágyult, ahogy visszagondolt a tizenéves Willy Maurerre.
- Tudja, azt hittem, hogy nincs már itt semmi keresnivalóm. Egy holdsütötte éjszakán, amikor a Spitzhorn benézett az ablakomon, és én tudtam, hogy az apám valahol ott hever egy szakadék mélyén, több száz tonna hó alatt, betelt a pohár. Összecsomagoltam a hátizsákomat, s amikor feljött a nap, felkéredzkedtem egy Zürich felé tartó autóra, így lépett le Willy Maurer a szülőfalujából. Romantikus, nem?
Ittunk, aztán folytatta.
- Ettől kezdve a magam lábán járok. Méghozzá elég stabilan.
- Hol szolgált ejtőernyősként?
- Korzikán. Az idegenlégióban. Tárt karokkal fogadtak. S bármit is beszélnek a légióról, nem bántam meg, hogy beléptem. Ott lettem férfi, és szakmát is tanultam. Csakhogy a légió nem gyermeknyaraltatással foglalkozik. Megfordultam Csádban, Elefántcsontparton és KözépAfrikában. Később rájöttem, hogy mégsem nekem való. Itt éltem hosszú évekig a Spitzhorn tövében. Megszoktam a csendet, a nyugalmat, így aztán jó tizenöt évvel azután, hogy felültem arra a bizonyos Zürichbe tartó kocsira, immár a saját kocsimon jöttem vissza. Vettem egy házat, és a faluban élek. Mit mondjak, nem panaszkodhatom.
- Nem nősült meg? - kérdezte Müller, és bekapott a szájába egy jégkockát.
- Nem én.
- Bölcs ember...
-  Nem feltétlenül emiatt. Korábban nem volt rá időm, most pedig nem találok kedvemre valót. Naphosszat a területemet járom, névről ismerem a zergéket, nyáron pedig csoportokat viszek fel a hegyre. Ki lenne az az asszony, aki kibírná mellettem? Azt hiszem, egyedül maradok mindörökre.
Patetikus   mondataival ellentétben nem   látszott   rajta, hogy nagyon bánná ezt az egyedüllétet.
- Hogy van a nyaka?
250
251
- Köszönöm, nem veszélyes. A doki megnézte. Azt mondja, szerencsém volt.
- Akárcsak nekem.
- Hát akkor én mit szóljak? - kérdezte rezignáltán Müller. Willy csak a fejét csóválta, és mosolygott.
Kiittam a söröm maradékát, és felálltam.
- Lesétálok a faluba. Ott várakoznak még a fenyvesnél Gautschi emberei?
- A fák alatt. ^Remélem, nem lőnek belém.?
- Ugyan, hiszen ismerik magát. Magát mindenki ismeri...
- Hallott valaha egy bizonyos kubai partraszállásról, Herr Maurer? A Rosarioakcióról?
- Tessék? - hökkent meg.
- Amikor a disznóöbölbeli kudarc után partra szálltak a kubai emigránsok, hogy megdöntsék Castro kormányát.
- Hát hogyne! Bár akkor még egészen fiatal voltam, és nem rontottam a szemem újságolvasással: Miről van szó?
- Vannak köztünk néhányan, akik részt vettek benne. Figyelmesen nézett rám: láthatóan nem értette, mire akarok kilyukadni.
- Valami... kubai ügyre gondol? De hát az áldozatok idevalósiak. És a farkas legendája sem kubai.
- Ismeri Hernandezt?
- Csak látásból. Pár szót váltottunk mindössze.
- És Mr. Doddot?
- Vele is ugyanez a helyzet. De miért kérdi? Van valami elképzelésé a gyilkosságokról?
- Dietert is ismerte?
- Hogy a fenébe ne! Rendes fiú volt.
Tudta, hogy részt vett a Kuba elleni invázióban? Kiült a megrökönyödés az arcára.
- Dieter? Hiszen életemben nem láttam még fegyvert a kezében... Apropó! Nem került még elő?
- Waldvogel keresi. Hogyhogy ön nem tud Dieter múltjáról?
- Miért kellene tudnom? Mondtam, hogy másfél évtizedig
252
nem voltam itthon. És ha nem töröm ki a bokám, talán még most sem lennék.
- Kitört a bokája?
- Sajnos. A Golan fennsík közelében beleestem egy juhakolba. Ráadásul nem is forrt össze valami jól.
- Hogy került a KözelKeletre?
- Az osztrák ENSZcsapatok tagjaként. Tavaly még osztrák állampolgár voltam, csak amikor úgy döntöttem, hogy letelepszem a Spitzhorn tövében, vettem vissza a svájcit. A fenébe is, ki hitte volna Dieterről! Végül is hogy jutott Kubába?
- Zsoldosként. Különben remélem, hogy hamarosan előkerül, bár nemigen hiszek benne, hogy... kihallgatható állapotban találnánk rá.
Búcsút intettem, és elindultam az ajtó felé. Müller felpattant, és utánam kiáltott: Hé! Hová megy?
- Le a faluba. Van egy kis elintéznivalóm.
Maurer is felállt, felvette a fegyverét, és a vállára vetette.
- Hát akkor, alighanem véget vetünk a dorbézolásnak. Én meg lemegyek a föld alá.
Hová?
- Waldvogel megkért, hogy menjek végig egy járaton, amely állítólag Zöllner nagypapa szobájának a szekrényéből indul. Nem tartanak inkább velem?
- Kösz - mondtam. - Beszélnem kell valakivel. De talán Herr Müller kapható lesz egy kis föld alatti csúszkálásra.
- Nem leszek kapható - mondta Müller, és leakasztotta a fogasról a kabátját és a kalapját. - Tudják mit? Egy életre elegem volt a föld alatti járatokból és a sötét szobákból... Magával megyek, ha nincs ellene kifogása.
Maurer bólintott, és kilökte a lengőajtót.
- Meg tudom érteni, Herr Müller. Ha Waldvogel nem beszél a lelkemre, én sem mászok le semmi pénzért. Csak, tudja, szeretném, ha már fény derülne erre a pocsék ügyre. Különben támadt egy fantasztikus ötletem. Remélem, a sajtója segít nekem egy kis reklámot csinálni.
253
- Nocsak - csodálkozott Müller. - Miben?
A fővadász feltolta zöld kalapját a feje búbjára, és derűs arccal a levegőbe meredt, mintha egy éppen most felbukkant látomásban gyönyörködnék.
- Sikerült egy kis pénzt félretennem, Herr Müller. Azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy befektetem valamibe. Alighanem Frau Zöllner üzletét rontom majd, de arra gondoltam, hogy a Spitzhorn alatt építtetek egy kis szállodát. Sílifttel, sípályával, ródlipályával, mindennel, ami csak kell. Talán furcsán hangzik, de fel szeretném használni ezeket a rémségeket is, amik itt történtek. Például a penzióm neve Hotel Vérfarkas is lehetne. Mit szólnak hozzá?
- Nagy ötlet - mondta savanyúan Müller.
- Az udvaron felállítanám a Vérfarkas szobrát. Nagy, színes szobrot, gipszből. A gyerekek akár fel is mászhatnának rá.
- Milyen formában képzeli? - érdeklődtem. - Amint éppen elharapja valakinek a torkát?
- Á, nem. A gyerekekre is tekintettel kell lenni. Azt a pillanatot gondoltam elkapni, amikor megjelenik a telehold az égen, és a fickó éppen megkezdi az átváltozást: emberből farkas lesz. Csak egyvalami hiányzik még.
- A reklám? - kérdezte Müller.
- Olyasmi. Bár nem egészen úgy, ahogy maga gondolja. Olyan reklám, ami többet ér mindennél.
- Éspedig?
Fogta a puskáját, és rácsapott az agyára.
- Én szeretném elkapni á Vérfarkast! És... ezzel a puskával... hm... megszabadítani tőle az emberiséget. Aztán a a puskát felakaszthatnám az ivó falára, egy felirattal, hogyaszongya: ezzel a puskával lőtték le az utolsó Vérfarkast. Arra is gondoltam, hogy megpróbálom megszerezni Waldyogeltól az öreg Zöllner farkastrófeáit. Segítenének benne?
Mivelhogy nem kapott választ, hallgatásunkat beleegyezésnek vehette, mert megigazította nyakán a kötést, és megemelte a kalapját.
254
- Viszlát. Ha pedig én is... azaz engem is... igyanak meg egy üveg whiskyt az emlékezetemre. Mindketten készségesen megígértük.
32
A harangocska diszkréten csilingelt, ahogy belöktem az ajtót. Néhány pillanat múlva meglebbent a függöny, és a háttérből felénk kiáltotta egy ismerős hang:
- Foglaljanak helyet, éppen melegítek valamit. Pörkölt cukor szaga terjengett a levegőben. Müller fintor
gott, és megtörölte az orrát. Magam a polcra állított üvegek közelében maradtam, és olvasgattam a latin nyelvű feliratokat.
Kéthárom perces várakozás után a függöny kettévált, és kilépett a laboratóriumból a magas, sovány fiatalember. Szemüvegén megcsillant a lenyugvó nap fénye.
Amikor meglátott bennünket, felderült az arca, és kezet nyújtott.
- Örülök, hogy eljöttek. Már üzenni akartam önért, Herr Lawrence. Fáradjanak beljebb!
Megkerültük a pultot, és benyomakodtunk a laborató" riumba. Mit mondjak, nem lett nagyobb, mióta utoljára itt jártunk. Nagy nehezen leültünk két apró suszterszékre. Orrom éppen elérte az asztalon fortyogó lombikok magasságát.
- Hogy vannak? Gombolják ki a kabátjukat... azt hiszem, pokoli meleget csináltam idebenn... Megkínálhatom valamivel az urakat... ? - aztán észrevéve türelmetlen pillantásomat, zavartan megköszörülte a torkát. - Igen... tudom, hogy sok a dolguk. Hm. Egészen furcsa és... zavaró hírek érkeznek a faluba a penzióból. És az is furcsa, hogy Gautschi emberei nem engednek fel senkit. Igaz?
Igaz.
255
Gondterhelten a Fortyogó lombikba bámult, mint egy adósságoktól terhelt alkimista.
- Tudom, sok a dolguk, én meg csak fecsegek összevissza, mint egy vénasszony. Nos, térjünk a tárgyra! Hat vizsgálati anyagot kaptam. Három esetben ételt, három esetben italmaradékot. Mind a hatot alapos toxikológiai vizsgálatnak vetettem alá. - Jelentőségteljesen elhallgatott, és a lombikokba bámult. - Lehet, hogy nem erre számítottak, de... az igazság az, hogy sehol semmi.
- Hogyhogy? - kérdeztem meglepetten.
- Ahogy mondom. Valamennyi vizsgálati eredmény negatív.
Várakozva nézett rám, én Müllerre, Müller pedig rá. így
aztán a kör be is'zárult.
- Ez azt jelentené, hogy semmiben nem volt semmiféle
méreg?
- Amennyire meg tudtam állapítani, nem.
- Lehetséges, hogy a méreg elbomlott, amíg leért ide a
vizsgálati anyag?
- Nemigen tudom elképzelni, Elvileg persze lehetséges, de ilyen méreggel még nem találkoztam. Ha kívánja, tovább végzem a vizsgálatokat.
Zsebembe nyúltam, és előhúztam azt a kis üvegcsét, amelyet Sabutól zsákmányoltam. Amelyben az a folyadék volt, amit bele kellett volna csepegtetném Joan Hernandez ]poha
rába.
- Hoztam még valamit Szeretném, ha megnézné.
Most?
- Lekötelezne.
Fény felé tartotta, és átnézett rajta. Átlátszó volt az anyaga, talán csak a vastag üvegfal tette némiképp tejszerűvé.
- Mit gyanít, mi van benne?
- Nem tudom. Lehet hogy ciánvegyület. Meglötyögtette, aztán összeráncolta a homlokát.
- Remélem, nem nitroglicerin.
Kihúzta a dugót, és a padlóra cseppentett néhány cseppet. A cseppek ugrándoztak a padlón, de nem robbantak.
256
Müller aggodalmaskodva húzta össze a kabátját, mintha a nyúlszőr bekecs védelmet nyújtana robbanás ellen.
Kunz megfontoltan dolgozni kezdett. Kiöntötte az üvegcse tartalmát egy közepes méretű lombikba, majd az egészet elosztotta hatfelé. Különböző folyadékindikátorokkal elegyítette őket, rázogatta, hümmögött, majd nagy hirtelen felkapta az egyik kémcsövet, és szájába öntötte a tartalmát.
- Hé! - ugrott fel Müller, magával sodorva egy görbe üvegcsövet az asztalkáról. - Mit csinál, ember!?
- Érzékszervi vizsgálat - mondta a fiatalember mosolyogva. - A nagy semmi.
- Hogy érti ezt?
- Desztillált víz. Aqua destillata.
- Egészen biztos benne?
- Kóstolja meg.
Egyre tanácstalanabb képpel bámultam az üvegecskére.
Mi az ördög történik itt?
Legyűrtem csalódottságomat, és kezet nyújtottam.
- Köszönöm, Herr Kunz. Arra kérem, még néhány vizsgálat erejéig legyen a segítségemre.
Halkan csendült mögöttünk az ajtócsengő.
Nem tudom, miért, de a lélekharangot juttatta az eszembe.
A hold magasan ragyogott az égen, mint az elmúlt éjszakák bármelyikén. A Spitzhorn büszkén nézett le ránk. A jeges hó ropogott a talpunk alatt, mintha nápolyiszeleteken jártunk volna. A fenyők magukra hagyott, tanácstalan menyasszonyként álldogáltak a holdfényben.
Békés és egyúttal fenyegető volt minden, mintha vihart érzett volna a természet. Vihart, amely hamarosan és minden • figyelmeztetés nélkül csap le ránk.
Elértük a fenyvesbe vezető ösvényt, amikor az egyik fa mögül kivált egy árnyék, és puskáját eló'reszegezve elénk lépett.
Állj! Ki vagy?
Erőteljes, magas fiatalember volt, füles sapkában, bundabekecsben.
257
Felismert'bennünket vállára lódította a puskáját.
- Grüss Gott, Herr Lawrence, Herr Müller... Nem látták a felügyelőt?
- Herr Waldvogelt?                                               ^
- Öt perccel maguk előtt jött erre. Nem is jött, hanem futott... Siegmüllerrel együtt. Az összes embert felrendelte a penzióba. Mintha történt volna valami odafent.
Összenéztünk Müllerrel.
- Nem mondta, hogy mi?
Szótlanul rázta meg a fejét. Most vettem csak észre, hogy mennyire nyugtalan a tekintete. Nyilván nem érezte jól magát, amiért egyedül hagyták a fenyvesben.
- Volt velük egy ismeretlen fickó is. Még sosem láttam.
- Milyen fickó?
- Alighanem városi. Sőt, biztosan az. Félcipő volt rajta. Ilyenkor csak városi ember jön félcipőben ide. Vagy autóval, vagy repülővel. Vonatra csizmában száll az ember.
Éreztem, hogy valami megbizsergeti a hátgerincemet. A fenyves vad szépsége, a ragyogó hold, a hó ropogása s a tündéri csend nyugtalanítóan hatottak rám, ahelyett, hogy megnyugtattak volna.
- Mit csinált az a pasas?
- Sietett a többiekkel együtt. A penzióhoz. Megszorítottam a stukkert a zsebemben.
Fel a fejjel, fiam! - veregettem még a vállát. - Lehet, hogy vaklárma és...
Ebben a szempillantásban lövés dördült a fenyőfák között. A legény a szívéhez kapott, és összeesett.
Fejjel előre belevágtam magam a hóba így a másik dörrenést már alig hallottam. Éreztem, hogy a szemem megtelik valamivel, azt azonban csak később vettem észre, hogy a közvetlenül az orrom előtt bevágódó golyó verte tele jeges hóval.
Előkaptam a stukkeromat és csak úgy vaktában beleeresztettem kettőt a levegőbe. Hangos rikácsolással húzott el néhány madár a fejünk felett. A hold vigyorgott, s az volt az
258
érzésem, hogy nem velünk érez, mint ahogy a Spitzhorn sem. Mintha kinevették volna görcsös igyekezetünket, hogy életben maradjunk.
- Lawrence! Hé!
Felemeltem a fejem, és a hang irányába néztem. Egy fa mögül Müller dugta ki a fejét.
Jól van?
Odakúsztam a bekecses legényhez. A fickó a földön lapult, egyre növekvő vértócsában. Amikor föléje, hajoltam, pislogott, és a rémület szinte ráfagyott az arcára.
Feltéptem a bekecsét, és kerestem a sebet a szíve táján. Szerencsére nem találtam.
- Tud beszélni?
- Tudok... jaj...
- Hol találták el?
- Jaj, a kezem... a jó édes anyját! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A vállán érte a lövés. Megpróbáltam bevonszolni a fatörzsek mögé. Müller kinyúlt, elkapta a lábát, és berántotta a fedezékbe.
- Honnan lőttek?
- Fogalmam sincs róla.
Levette a kalapját, rábökte egy száraz fenyőgally végére, és mint az indiánfilmekben szokás, kidugta a fatörzs mögül.
Nem moccant semmi.
Még magasabbra emelte a kalapot, és megforgatta.
Semmi.
Csípőre tett kézzel felemelkedett, és az erdő széle felé nézett.
- Az az érzésem, hogy onnan...
Á golyó hatalmas darabot tépett ki egy fa törzséből, és gellert kapva rajta, közvetlenül a fejünk felett fütyült el a levegőben.
Müller halálra vált arccal zuhant mellém.
- Ez megőrült! - mondta. - Ez kinyír bennünket!
Visszahúzódtam a fa mögé, és úgy döntöttem, hogy először a sebesülttel törődöm. Belemarkoltam a hóba, és igyekeztem kitisztogatni a sebét.
259

- Mit csináljunk, hé? - vacogta Müller, és visszarakta a kalapját a fejére. - Lehet, hogy Gautschiék szórakoznak velünk?
- Waldvogel beterelte őket a menedékházba - emlékeztettem. 
- Akkor nem lehet más...
A sebesült legény nagyot szisszent, majd rémülten felült.
A farkas?
Rászorítottam a zsebkendőt a sebére. Elégedetten láttam, hogy lassan eláll a vérzése. Csúnya, tépett sebe volt, de szerencsére nem ért csontot a golyó.
- Fel tud állni?
- Azt hiszem, igen.
Be kell futnia a fák közé. Oda! - és mutattam, hogy hova.
- De hát miért? Kinyír, ha...
- Tegye, amit mondok! Ha jelt adok, fusson, ahogy tud.  És... próbálja meg nem piszkálgatni a sebét, világos?
Mélyen a szemembe nézett. Láttam a nézésén, hogy nem fogja megtenni, amit kérek tőle. Nyilván azt hitte, fel akarom áldozni saját menekülésem érdekében.
Kénytelen voltam leguggolni mellé, és röpke előadást! tartani a lapuló ellenség átverésének  néhány  trükkjéről.
- Látta magát elesni - magyaráztam türelmesen. - Csodálatos szívlövést produkált. Azt hiszi, hogy maga meghalt,  Érti már?                                                       •
- Nem én.
- Figyeljen, ember. A fickó azt hiszi, hogy csak ketten! maradtunk. Maga berohan a fák közé, az egy. Müller maga] után, az kettő. A harmadik, a halott pedig itt marad fekve] a hóban. Érti?
Tompa tekintettel vakarta meg a fülét.
- Őszintén szólva...
- A halottra" nem kell figyelnie. Maguk eltűnnek a fákj között, én itt maradok. És, ha egy mód van rá, elkapom| a fickót. Benne van?
A húsz méterre álló fenyősor felé nézett, és megcsóválta a fejét.
- Nagyon messzire vannak a fák.
Sóhajtottam. Igaza van. Valóban messze vannak. Hogy az ördögbe kívánhatnám tőle, hogy az után a sokk után, amit elszenvedett, ismét vásárra vigye a bőrét.
- Na persze - dünnyögtem. - Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit.
- Azért megyek - mondta a pasas. - Csak aztán kapja el!
- Hát, ha muszáj, én is mehetek - morogta Müller, és szemére húzta a kalapját. - De tudnia kell, hogy átkozottul nem szívesen.
A hold világított, a Spitzhorn csalfán ragyogott a fényben. Felnéztem az égre, hátha egy kis felhődarabocska ott kószál valahol a hold körül.
Csillagok milliárdjai ragyogtak a fejünk felett a legközelebbi felhő valószínűleg a déli féltekén kóborolt.
A legény vacogni kezdett, hallottam, ahogy összecsattannak a fogai. Éreztem, hogy hideg furakodik a ruhám alá, fagy csípi az arcom, s a kezem kezd megdermedni a stukker agyán. Még. egyszer végiggondoltam mindent. Kétségkívül igencsak kockázatossá tette a helyzetet, hogy nem volt szabad lőnöm. Ha lövök felfedem magam,.
- Tud pisztollyal bánni? Vacogva bólintott.
Kezébe nyomtam a. stukkeromat, és levettem sértetlen válláról a fegyverét.
- Vesse magát a hóra, ha meghallja a fegyverdörrenést! Lőjön vissza, és azonnal húzza el onnan a csíkot! Ne próbáljon célozni, csak lőjön! Akármerre.
- Indulhatok?
- Várjon egy pillanatra!
Semmi nem mozdult, csak a fenyősor fáinak a csúcsa lengedezett a jéghideg szellőben, amely a Spitzhorn oldalain lebucskázva ránk talált. A fenyőágak halkan recsegtek, mintha mókus mászkált volna közöttük.
260
261
- Hogy hívják? - kérdeztem, hogy ezzel is késleltessem aj pillanatot, amikor jelt kell adnom az akció megkezdésére.
- Nussbaumer, uram.
- Kész van, Nussbaumer?
- Kész, uram. Oké! Induljon!
A legény felpattant, és összegörnyedt testtartással futni! kezdett a fasor felé. Fele úton járhatott, amikor felcsattant  az első lövés. A golyó felverte mögötte a havat, a következő] pedig valamelyik fa törzsét találta telibe.
Nussbaumer megcsúszott, de láthatóan nem találattól. S alighanem ez volt a szerencséje. Nagy ívben előreesve beszánkázott a fák közé.
- Eltalálták? - Suttogta Müller.
- Nem hiszem. Attól tartok...
- Én következem?
- Csak ha akar.
- Akar a fene!
Meglepetve néztem rá, és letámasztottam a puskát a hóra.
- Az ördög vigye el, előbb is mondhatta volna. Akkor neki nem kellett volna végigcsinálnia!
- Nyugi! Ne kapja fel a vizet. Nem azt mondtam, hogy nem megyek, csak hogy nem akarok. Félni csak félhetek, nem?
- De - mondtam —, félhet. Indulás!
Nyögött egy óriásit, aztán nekivágott az útnak. Úgy látszott, már az első lövés eltalálta. Megtántorodott, és eltűnt a hóban. Szinte ugyanabban a másodpercben felugatott a revolverem: Nussbeumer lőtt a fasorral szemben emelkedő domboldal kövei közé.
Kidugtam a fa mögül a fejem, és felmértem az irányt. Ha a sziklatömbök között rejtőzik, könnyen beláthatja az egész terepet, és pokolian nehéz lesz megközelítenem.
Óvatosan felemelkedtem, és egy fatörzshöz támasztottam a puskám. Lehúztam a csizmámat és műanyag síruhámat. Ahogy lekerültek rólam, a hideg belemart a testembe. Mintha Szibériában lettem volna, a Bajkáltó környékén. Azon
az éjszakán, amikor megtámadott a medve, amelynek karma nyomait ma is az oldalamon viselem.
Gyorsan kifordítottam a síruhát. Patyolatfehér volt, mint a frissen esett hó.
Hasra feküdtem, mellém fektettem a puskám, és kúszni kezdtem vele a kőtömbök, felé.
33
Akkor lettem igazából nyugtalan, amikor elhagytam az utoisó, magányos fa árnyékát is, és kiértem a hóval borított szabad térre. Ha észrevesz, isten irgalmazzon nekem!
Nussbaumer profiként viselkedett. Időről időre beleeresztett egy golyót a levegőbe. A lövedékek a kőtömbök között verték fel a havat, válasz azonban nem érkezett rájuk.
Az volt az érzésem, hogy a rejtőzködő takarékoskodik a golyóval.
Óvatosan, méterről méterre dolgoztam előre magam. A puska agya kegyetlenül nyomta a hasam. Összeszorítottam a fogam, és másztam előre, amilyen gyorsan csak tudtam.
Nem töltött el különösebb lelkesedéssel a tudat, hogy olyan közel járhatok hozzá, ahonnan még egy nem különösebben jó céllövő is könnyedén lepuffanthat.
Ismét eldördült a revolverem, s a golyó ott süvített el a fülem mellett.
Körülbelül tizenöthúsz óriási, havas kőtömb feküdt egy jó hektáros területen elszórva. Lehetetlennek tűnt, hogy valamennyit át tudjam vizsgálni: Ki kellett választanom a leggyanúsabbakat, és hátulról megkerülni őket.
Elkúsztam az első, majd a második kőtömb mellett. Semmi. Elhagytam két kisebbet, amelyek mögül egészen rossz rálátás nyílt a fenyőfákra. Lekushadtam a második mögött, és kidugtam a fejem. Megpróbáltam felmérni a tömbök helyzetét. Hármat találtam mindössze, amelyek mögül sakk
262
263
I
ban lehetett tartani a fenyőfák környékét. Ha én lennék aj merénylő vajon melyik mögé rejtőztem volna el?
Hasam alatt a puska agyával megindultam a hozzám kö- zelebb eső kőtömb felé.
Ekkor már nemigen mertem emelgetni a fejem. Arcom leszorítottam a hóra, és még lélegzetet is csak nagyon óvatosan vettem. Minden elhibázott mozdulat a biztos halált jelenthette volna. Idegesített, hogy csikorog alattam a hő, pedig biztos voltam benne, hogy nem hallhatja meg. Még akkor sem, ha olyan füle van, mint a farkasnak.
Megkerültem a kőtömböt: nem volt mögötte senki.
Elfojtottam a csalódás okozta lihegésemet, és elindultam a másik tömb felé. Jó háromszáz lábnyira volt emettől furcsa alakja süvegét emelgető rénszarvaspásztorra emlékeztetett.
Mintegy százlábnyira lehettem tőle amikor megéreztem, hogy ez a tömb az, amelyet keresek. Minden idegszálam vibrált, mintha a sejtjeim azt követelték volna hogy hagyjak csapotpapot, és másszak vissza a fák közé.
Csakhogy én már sokkal jobban ismertem ezt az érzést, mintsem hagytam volna legyűrni magam tőle. Tudtam, hogy másodpercek múlva úgy eltűnik, mintha szárnyai nőttek volna, s felröppen a ki nem élt vágyak mennyországába.
Vártam néhány percig, s valóban: olyan nyugalom áradt szét bennem, hogy már a gyomromat mardosó fájdalmat sem éreztem. Oldalamra fordultam, és úgy tartottam a puskát, hogy bármelyik pillanatban elsüthessem.
Méterről méterre közelítettem meg a sziklát. Az oldalát borító hóból nagy csomókat kapott le a szél, s a szürke sziklafoltokon még a rátapadt mohát is látni véltem.
A sziklatömb mögött lapuló fickót közvetlenül az után pillantottam meg, hogy végérvényesen kihúztam a fegyvert a hasam alól. Most már nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyjam elsőnek lőni.
A fekete, emberhez hasonlító árnyék ott lapult a tömb mögött, és amennyire ki tudtam venni, a hóban ült. Mozdulatlanná dermedten, mint egy hóember.
264
Kétszázig számoltam, aztán lassan, óvatosan felemeltem a fejem. Nem vettem észre, hogy megmoccant volna.
Közvetlenül a fölött a sziklatömb fölött, ahol emberem rejtőzködött, húzódott az utolsó kő mögötte már csak a penzióhoz vezető hegyoldal sima hófala látszott.
Énem rosszabbik fele azzal biztatott, hogy ne folytassam a mászást, hiszen úgysincs odafenn senki. Mármár hallgattam volna rá, amikor eszembe jutott, hogy hányszor, de hányszor, menekültem már meg hasonlóan nehéz helyzetből, csak azért, mert leintettem könnyelműbb énemet.
Ez alkalommal azonban könnyelmű énemnek lett igaza. A legutolsó kőtömb mögött nem rejtőzött senki.
Csodálatos panoráma terült el előttem. A hatalmas, hófehér szénaboglyákra emlékeztető kövek, a menyasszonyi ruhát viselő fenyvesek, a Spitzhorn óriási, Himalájára emlékeztető tömbje s az ezüstösen ragyogó hold Tibetet és az Altaj hegységet juttatták az eszembe.    •
Elmerültem volna a látvány kétségkívül megejtő szépségében,ha nem zavar az a fickó néhány méterrel lejjebb a kőtömb mögött.
Nem utolsósorban azért, mert esze ágában sem volt megmoccanni.
Volt valami a viselkedésében, ami nem hagyott nyugodni, bármennyire is igyekeztem elhessegetni a zavaró gondolatot. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a kőtömb mögött lapuló fickó nem lefelé, az erdősáv felé néz, hanem felfelé, ahol én rejtőzködöm. Mintha észrevette volna, hogy elkúsztam mellette, és hagyta volna a többieket a fenébe, abban a reményben, hogy elkaphat.
Visszaguggoltam a kőtömb mögé, és megpróbáltam találni valahol egy nagyobb követ. Jó darabig túrtam a havat, amíg végre sikerült kibányásznom egyet. Jó fogású, lapos bazalt volt.
Halogattam egy kicsit a döntést, aztán, mivel a fickó még nindig nem változtatta meg a testhelyzetét, fogtam a követi
265
és félig kiemelkedve a tömb mögül, a hozzám legközelebb álló szikla oldalához vágtam.
Ledobtam magam a hóra, arcomat leszorítva, és vártam! a dörrenést. Hiába várakoztam azonban, nem hallottam! mást, mint a fenyőágak diszkrét sírását a szélben.
Felálltam, lenéztem a fickóra, aztán megértettem, hogyf akár ítéletnapig is itt álldogálhatok a kőtömb mögött, hébekorba hasra vágva magam, mégsem tudom kimozdítani letargikus állapotában.
Ha a halált egyáltalán letargikus állapotnak lehet nevezni.
Puskám csövét előretartva elindultam a fickó felé. Kétszeresen is óvatosan kellett mozognom, hiszen nem lehettem száz százalékig biztos benne, nem rejtőzködike valaki egy másik szikla mögött. Arról nem is beszélve, hogy a jószemű és szorgalmas Nussbaumer is megkínálhat egy golyóval a, saját fegyveremből.                                                          !
Néhány lépésnyire lehettem csak tőle, amikór megtorf pantam. Magas, erőteljes testalkatú férfi ült a hóban, hátát a sziklatömbnek vetve. Akárhogyan is erőltettem a szemem, nem láttam fegyvert a közelében.                                      
A holdfény ráesett borostás arcára, mereven csillogó sze' mére, s amikor kibuktak a számon a szavak, már tudtam,^ hogy teljesen feleslegesen mondom ki őket.
- Fel a kezekkel, ember!
Nem lepődtem meg, hogy meg sem moccant. Szeme a táy voli csillagokat fürkészte, mintha jövendő lakóhelyét próbál} ná szemügyre venni.
A biztonság kedvéért ráfogtam a fegyvert, de tudtam, 1 tőle már nem kell tartanom. És nemcsak nekem, hanem senl emberfiának.
Lehajoltam hozzá, pedig anélkül is tudtam, hogy kicsodái
Dieter volt, az éjszakai portás.
Feledve minden óvatosságot, kiugrottam a tömb elé, lekiáltottam a fenyők felé: Hé! Jöjjenek csak fel!
Többször is meg kellett ismételnem a kiáltást, mire megmoccant odalent valaki. Előbb nem láttam senkit, csak Müller hangját hallotam
- Biztos, hogy minden oké?
Öt percembe telt, amíg meggyőztem őket, hogy nem estem a farkas fogságába, nem vagyok túsz, és nem kényszer hatására kiáltozom.
További öt percig tartott, amíg felértek hozzám. Nussbaumer nehézkesen mozgott, összeszorította a fogát látszott rajta, hogy legszívesebben összeesne. Csakhogy kemény, alpesi fiú volt, azok közül, akik megszokták a hideget, a fájdalmat és a nélkülözéseket.
Amikor meglátott, elmosolyodott, fáradt mosollyal.
- Már attól féltem, én lyukasztom ki a bőrét. Hol a fickó? "    Mutattam, hogy hol. Becsörtetett a sziklatömb mögé, s
máris hallottam meglepett kiáltását.
- Uramisten! Ez Dieter!
Müller halálra váltán topogott mellettem.
-  őhol van?
- Lelépett.  Talán azonnal,  hogy maguk bemenekültek a fák közé.
- Feladta, hogy kinyírjon bennünket?
- Azt hiszem, nem volt rá ideje. Ne feledje, mindenki fent van a penzióban. Aki hiányzik, az kerül gyanúba.
- Uramisten! Hát nem tévedtünk! Már akkor halott volt, amikor megtaláltuk Zöllner nagypapa szobájában. A farkas magával hurcolta a holttestét. Igazán kíváncsi lennék rá, miért hozta ide!
Nussbaumer kitántorgott a szikla mögül, s bármennyire is meglepő volt, mintha magához tért volna a szörnyű látványtól.
Elharapta a torkát a rohadt! szitkozódott.'- Mint Nudlinak. Hogyhogy nem tudta elkapni?
Elmondtam neki, hogy a lövések után alighanem azonnal lelépett, és elhúzta a csíkot a menedékházba.
- Szerencsétlen Dieter - morogta fejcsóválva. Lehajolt, felmarkolt egy adag havat, és a sebére tette. 
266
267
Pedig hogy szeretett kártyázni! Rendes fickó volt... csak csoda hallgatag. Azt mondják, volt valami a múltjában, ami hallgataggá tette.
- Nem tudja, micsoda?
-  Mindenfélét rebesgetnek. Hogy fiatal korában mindenféle balhékat csinált, állítólag még a rendőrséggel is meggyűlt I a baja. Ha berúgott, ami különben ritkán fordult vele elő, mindig egy barátját emlegette, akit nagyon szeretett, de aki elárulta. Egyszer azt, mondta, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem öli.
Valóban?
.- Persze mi nem vettük komolyan. Az ember összevissza beszél, ha be van rúgva.
- Nem említette, hogy hívták azt a hajdani barátot?
- A nevét nem mondta. Csak azt, hogy jóval fiatalabb nála. Kölyök volt hozzá képest.
-  Kölyök?
- így mondta. Lehet, hogy csak nagyképűsködött, de azt mondta, egyszer annyi pénze lesz, hogy megveszi a Tell"t, és még egykét másik fogadót is. És... most, ahogy visszagondolok rá.:, nem tudom...
Bizonytalanul nézett rám, és zavartan elmosolyodott. Pontosan ismertem az ilyenfajta mosolyokat. Akkor mosolyog így az ember, ha kicsúszott a száján valami, aminek esetleg nem lett volna szabad kicsúsznia.
- Mi jutott eszébe, Herr Nussbaumer?
- Hogy is mondjam csak... Nem szeretnék valótlanságot ] állítani, de mintha egyszer azt mondta volna, hogy tud vala1 mit, és vannak néhányan, méghozzá gazdag emberek, akik sokat fizetnének, hogy felejtse el, amit tud. Gondolja, hogy ezért ölte meg a farkas?
Jó kérdés volt. S még jobb lett volna, ha tudok rá válaszolni.
Közrefogtuk, hogy támogathassuk, ha elgyengülne. Nussbaumer azonban nem az az ember volt, aki hagyja, magát legyűrni némi kis puskagolyótól. Ahogy közeledtünk a pen
268
zióhoz, egyre jobban érezte magát. Visszakérte a puskámat, egészséges vállára akasztotta, hogy úgy vonulhasson be vele, mint a nap hőse.                                  
A fogadóban uralkodó zűrzavar azonban lehűtötte a lelkesedését. Az ebédlőteremben félig megfagyott, bekecses emberek tolongtak, s a nyúzott képű Frau Zöllner a teáscsészékkel rohangáló lányokat hajszolta.
Vendéget nem láttam, csak amikor eloszlott a pára a szemem elől, pillantottam meg a terem sarkában kucorgó Pent, azaz Miss Murphyt. Intettem, s ő bátortalanul vissza' intett. Éppen azon voltam, hogy odasétálok hozzá, amikor kivágódott az ajtó, s berobogott rajta Waldvogel, Siegmüllerrel a nyomában.
Amikor meglátott bennünket, felénk ügetett, majd néhány lépésnyire tőlünk megtorpant. Észrevette Nussbaumer karján véres zsebkendőmet, amitől olyan mozdulatot tett, mintha a levegőbe akarna kapaszkodni.  •
Mi történt? És főleg, hola pokolban voltak?
Néhány szóval elmondtam a történteket. Végighallgatta, de nem látszott rajta, hogy különösképpen megrázná a dolog. Utasította Nussbaumert, hogy keresse meg Dörfliger doktort, aztán megragadta a karom, és a falhoz húzott.
-  Megtudott valamit?                              '
- A gyógyszerészre gondol? Semmit. Azt állítja, hogy nincs méreg sem az italban, sem az ételben. Nem tudom, mit gondoljak.
Valószínű, hogy nem is lesz szükségünk a gyógyszerész eredményére. Valószínűleg egészen másfajta fordulatot vesz- . nek. a dolgok.
Elég ködös volt, amit mondott, de én mégis megéreztem e köd mögött a súlyos mondanivalót. Elakadt a szavam, és iszonyú szúrást éreztem a mellkasomban.
-  Mi történt?         ,                
Ellökte magát a faltól, nagyot fújt, és dühösen a levegőbe csapott.
- Csak annyi, hogy amíg én az állomáson voltam, maga pedig kémiaórát vett, a farkas sem tétlenkedett.
269
- Azt tudom - mondtam rosszat sejtve.  - Arra éppen Nussbaumer a példa. Csinált talán más... disznóságot is?
Persze hogy csinált - dühöngött, és remegő ujjakkal felém nyúlt. - Nincs egy cigarettája?
- Tudja, hogy pipázom - mondtam elhaló hangon, mert még soha nem láttam ennyire kiborultnak. - Az isten áldja meg, mondja már, mi történt!
- Ismét átvágott bennünket a rohadt! Amíg nem voltunk idefent, megölte Hernandezt. Elharapta a torkát!
34
Döbbenten meredtem rá. Müller, aki odalopakodótt mellénk, és mindent hallott, nagyot csuklott. Pen könnyes szemmel bámult át az asztala fölött, de nem mert közelebb jönni.
- Úristen! Hogyan?
- Mondom, hogy elhárapta a torkát! Hol találtak rá?
- Az első emeleti folyosón. A falnak támaszkodva ült, és csak úgy bűzlött az alkoholtól. Többen is látták, de... azt hitték, részeg.
- Nem vették észre a vértócsát? Lehetetlen!
- Gyenge a világítás, és vörös a szó'nyeg.
- Ki fedezte fel?
- Miss Pénelopé Murphy. Úristen! És a felesége?
- Dörfliger doki ügyeletet tart az ágya mellett. Különben Sabu és senhorita Andrade is ott vannak vele.
- Miss Lolita?
- Ő a nehezebb eset. Lehet, hogy meg is buggyant egy kicsit. Azt ordítozta, hogy hagyjuk békén, ő majd megoldja a dolgot. Gyúr valami viaszból egy farkast, beleszűr néhány tűt, és nekünk nem is lesz más dolgunk, csak megkeresni a farkas holttestét. Dörfliger szerint idegösszeomlást kapott. Telefonáltam a mentőkért rövidesen itt lesz Zürichből egy
mentőhelikopter. És a hullákat is elviszik. Van belőlük néhány. Nem panaszkodhatunk az idei hullatermésre.
Elengedi őket? - kaptam fel a fejem. - De hiszen... Ha Mrs. Hernandez elmegy, nyilván vele megy Sabu és Andrade is, aztán Lolita... Nem teheti meg, felügyelő!
Szomorúan bólintott, és megveregette a karóm.
- Más esetben persze hogy nem tenném meg. Most azonban megtehetem. A játszma rövidesen véget ér, Herr Lawrence. Jöjjön velem! Ön is, Herr Müller. Óhajtja, hogy Miss Murphy is jöjjön?
- Persze, de...
Intett Pennek, aki felpattant, és hozzánk sietett. Az emberek duruzsoltak, teáztak és utánafordultak.
Pen megragadta a kezem, és nem törődve vele, hogy mit gondolnak róla, az arcához szorította.
- Leslie, ez, ez... egyszerűen iszonyatos! Waldwogel sóhajtott, és az ajtó felé indult.
- Kérem, jöjjenek utánam! - Valaki epekedve várja önt, Herr Lawrence.
- Engem? Kicsoda?                                     :        .         ,
- Egy úr Zürichből. A Zürichi egyetemről. El fogja mesélni önnek, hogy kicsoda a Vérfarkas!
:| Vékony, szemüveges, kese hajú fiatalember nézett velünk 1 szembe, amikor beléptünk Waldwogel szobájába. Gyűrött papírszeleteket szorongatott a, kezében, és még akkor is ráfirkantott az egyikre valamit, amikor benyomakodtunk.
A fiatal tudós szeme megvillant, ahogy megpillantotta Pent. Vigyorgott, meghajolt, és kezet csókolt.
Waldvogel grimaszt vágott a háta mögött, aztán bedobta magát egy karosszékbe.
A szőke fiú visszaült a helyére, és a papírszeletkéket kisimítgatta az asztalon. Pen egy kanapéra csüccsent, én mellé Müller és Siegmüller állva maradtak az ajtó mellett. '
- Herr Lawrence, engedje meg, hogy bemutassam Herr Richárd Furrert, a zürichi egyetem munkatársát. Docens, ugye?
270
271
- Az vagyok.
r Herr Furrer volt olyan szíves és az egyetem megbízásából felkeresett bennünket. A többit majd ő maga elmondja. Herr Furrer?
- A zürichi egyetem általános néprajzi tanszékén dolgo-  zom. Afrikanista vagyok, elsősorban' Fekete Afrika tárgyi néprajza  érdekel.  Több  gyűjtőutat  szerveztem Kenyába, Ugandába és Tanzániába. Érdeklődési területem ezen be- lül...
Waldvogel mintegy véletlenül megköszörülte a torkát.
- Hm. Igen. Professzorom, Herr Bleher bízott meg, hogy akadályoztatása miatt vegyem fel önökkel a kapcsolatot.
Az orra előtt heverő papírfecnikre mosolygott, és elégedetten összedörzsölte a tenyerét.
- Nem volt könnyű megtalálni Richtert - mondta.
- Az ki? - kérdeztem.
Kényszeredetten vette el a pillantását Penről, és szegezte | rám. Nem tartott sokáig, szerencsére.
Willy Richter legkiválóbb emberünk. Jövőre kinevezik I professzorrá.
- Gratulálok.
- Majd elmondom neki, ha hazajön.
- Miért, most hol van?
- Momentán az Egyesült Államokban. Ezért tartott olyan ] sokáig a dolog.
Felvett egy papírszeletet, és rásandított.
- Willy Richter nyolc évvel ezelőtt járt ezen a vidéken. Az  önök faluját is meglátogatta, és két egész hetet töltött a környéken. Egy tanítónál laktak... itt a neve... valami Renfernél. Ismerik?
- Meghalt - mondta tompán Waldwogel.
:- Ja. Szóval itt laktak és... nem is tudom, hányan voltak, a papírokból nem derül ki, de legalább tízen. A fele folklorista. Szájhagyományok gyűjtésével foglalkoztak.
Lapozgatott a papírokban, mozgott a szája, majd lerakta az egész paksamétát az asztalra.
- A többi nem érdekli magukat, csak Richter. Nos, Richter foglalkozott a boszorkánysággal.
Waldwogel figyelmeztetően rám nézett, és Pen is felkapta a fejét. Még mindig nem múlt el a rémület a szeméből.
- A feljegyzések szerint Richter kolléga igen alapos munkát végzett. Bár nincs nálam a kézirata, körülbelül ötszáz adatközlőt szólaltatott meg. Elsősorban az foglalkoztatta, hogy kiből lesz boszorkány, és hogy mi jellemzi a boszorkányt. Nem tudom, érdeklie mindez önöket...
- Természetesen - mondtam , folytassa, kérem!
- Richter kollégát minden izgatta, ami a természetfelettihez kapcsolódott. Nem maradt meg a boszorkányságnál... habár bizonyos értelemben a Vérfarkashiedelem is ide tartozik. Körülbelül negyven személlyel találkozott, akik a Vérfarkassal kapcsolatban közöltek adatokat. Az adatközlés részben kérdőívek, részben pedig feljegyzések formájában rögzítődött. Richterfeljegyzései szerint az önök falujából hárman beszéltek a farkasemberről. Ezek sajnos nincsenek a bir
1 tokomban. Sem az adatközlők neve.     - Kár.
1    - Nem hiszem, hogy lényeges lenne. Rutinjellegű vizsgáI latok voltak. Van itt azonban valami ami alighanem sokkal Jjobban érdekli önöket. Richter kolléga ugyanis nem elégedett Imeg a folklórgyűjtéssel, hanem ha valahol valami régi, írásos ffeljegyzést talált, akár boszorkánnyal, akár a Vérfarkassal kapcsolatban, lefotózta, s a másolatokat elhelyezte az egyetem mikrofilmtárában.
- Ahonnan eltűntek - kotyogott közbe Müller.
Furrer felhúzta a szemöldökét, és csodálkozva nézett rá.
- Igen? Erről most hallok először. Richter saját kezű feljegyzései viszont a birtokunkban vannak, bár őszintén szólva nem volt könnyű megtalálni őket. Egy cipősdobozban tárolta, annak a háznak a pincéjében, amelyben lakott. Kénytelen voltam magam megkeresni, rá is ment vagy két napom.
- Ezer köszönet érte, Herr Furrer - mondta mézesmázosan Waldwogel. - A rendőrség átír majd az egyetem rektorának,
272
273
és feltétlenül megemlékezik benne az ön munkájáról, Herrj Furrer.
- Köszönöm,felügyelő. Nos... az első papír 1770 környékéről származik. Nincs dátumozva, de a dokumentumban előforduló rendkívüli hidegre való utalás valószínűleg az 17721773as telet jelenti.
Azon a hideg télen, amikor Bleichenbacher és Rudi K. megfagytak, nem szállásoltak" be katonákat hozzánk. Az Úr nagy nélkülözést bocsátott ránk, hiszen az elmúlt év hidege miatt amúgy is rossz volt a termés. Ezen a télen temettük elődömet, és apámat, Ernst . tiszteletest, aki kétoldali mellégés miatt tért meg Istenhez. Ernst . tiszteletes halálos ágyán felfedte, hogy betegségét a Tisztátalan Állat okozta, amelyről részletesen esik szó a Jelenések Könyvében. Ernst . tiszteletes azt is felfedte, hogy a mezőn át jött haza egy bizonyos tavaszi éjszakán, miután az utolsó óráit megkönnyíteni igyeke-  zett egy haldoklónak. A patak partján járt, és Bleher dűlőjéhez közeledett, amikor a sötétből elébe toppant a Tisztátalan Állat, farkas képében. Éppen telehold volt és Ernst , tiszteletesnek semmi nem volt a kezében, még a botja sem, melyet pedig mindig magánál szokott tartani, mióta az Úr napján néhány csavargó a templompénzt megpróbálta elrabolni tőle. A tiszteletes imát mondott, de a farkas nem rettent meg tőle. Erre a kezében tartott, vasakkal cizellált nehéz imakönyvvel a farkas fejére sújtott. A Tisztátalan Állat, aki mindközönségesen a sátán, fájdalmában ordított, fogait és körme it mutatta. Fejének vére ráfröccsent az imakönyv fémmel ne hezített borítójára, s a vér olyan fekete és undorító rozsdát! okozott rajta, hogy még a legerősebb szemcsézetű kőporral sem sikerült lesikálni. Mind a mai napig ott látható a köny- vön.
Ernst . tiszteletes hazasietett, és boldogan imádkozott^ megszabadulása miatt. Ami történt, arra emlékeztette, midőn Luther Márton tintatartóját vágta az előtte megjelenő Tisztátalan Állathoz.
Másnaptól kezdődően viszont Ernst . tiszteletes ágynak
esett, kétoldali mellégéssel. A falu aprajanagyja eljött az ágyához, csak G.ék Oskar fia nem, és a nagyapa, a legidősebb G. sem.
Ernst . tiszteletes úr utasította a falu bíráját, hogy kísérje az ágyához G.ék Oskar fiát, mert közlendői lennének számára. A bíró azonban dolgavégezetlenül tért vissza, és jelentette, hogy G.ék Oskar fia ágyban fekvő beteg! Az elmúlt éjszakán szükségét végezni ment volna ki, midőn egy, a karhra melletti szárítóra felakasztott fejsze fokának ütközött. A fejsze olyannyira felsértette a homlokát, hogy csaknem megtért teremtőjéhez. A füvesasszony állította el a vérzését. Továbbá még ezen az éjszakán Oskar G. nagyapja, W. G. felakasztotta magát ott, ahol Öskar G. nekiment a fejszének. Többek tanúsága szerint azonban a mondott helyen egyetlen csepp vér sem volt található.
Ezután Ernst . tiszteletes meghalt. A faluban pedig mindenfelé azt beszélték, hogy a farkas Oskar G. volt, akit Ernst . tiszteletes fejbe vágott az bibliával."
A docens befejezte a felolvasást, és leejtette a papírlapot.
- Remélem megbocsátanak, hogy elhagytam az eredeti kiejtést. Ez a visszaemlékezés lényege. Egyébként Ernst . tiszteletes fia írta. ő lett apja utóda a papi székben is. S a következő dokumentum szerzője egyúttal.
Biztatóan Penre mosolygott, és felvett egy másik papírlapot.
- A következőt is ugyanaz a személy, Willy . írta,   csakhogy huszonöt év van a kettő között. Szíves engedelmükkel ismertetném a másik dokumentum tartalmát:
A nagy aszály utáni tavaszon - ez az 1790es évek közepére tehető - kifogták a patakból az egyik gazda kislányát. Nevéről nem történik említés. A szerencsétlen gyerek halála nagy felzúdulást keltett a faluban, annál is inkább, mert minden bizonnyal gyilkosság áldozata lett. Igaz, hogy jó néhány héttel az eltűnése után találtak csak rá, és bizony nehéz volt megálla-  pítani a halál okát, a Bernből hívott katonai felcser azonban úgy'találta, hogy a kislánynak elvágták a nyakát. A falúban suttogás támadt bizonyos vándor zsidó szatócsokról, de
274
275
Willy . tiszteletes határozottan fellépett az olyasféle ostobaság ellen, hogy a kislány vérét zsidók használták volna rituális ételeik elkészítéséhez. Willy . többször is kiprédikálta a vérvád tarthatatlanságát, és a kedélyek, úgy látszik, megnyugodtak. Egészen addig, amíg egy másik gazdálkodónak is meg nem ölték a lányát. Igaz, ő már sokkal nagyobb, eladósorba lépett hajadon volt, amikor a szerencsétlenség történt. Egy szénaboglya tövében találtak rá, holtan.
A vizsgálat azt mutatta, hogy elharapták a torkát.
Ekkor még sokan emlékeztek a húsz évvel korábbi eseményekre hogy Oskar G. került gyanúba. Csakhogy Oskar G. már nem élt, fia Wilhelm G. pedig tizenkilenc éves, feddhetetlen jeljemű fiatal gazda volt.
A harmadik gyilkosságnál aztán sok minden napvilágra került. Történt ugyanis, hogy a fiatal gyerekemberek közül egy nyári éjszakán többen is a legelőn maradtak, és játékokkal múlatták az időt. Éppen tábortűz mellett ültek, és valakinek bekötötték a szemét, amikor iszonyú ordítással egy farkas ugrott elő a sötétből, rávetve magát Martha Cre és mielőtt a többiek megakadályozhatták volna, felhasította nyaki ütőerét.
A legények és lányok rémülten szétszaladtak, csak egyvalaki akadt, a katonaviselt Ulrich F., aki kiragadott egy hasábot a tábortűzből, és a vicsorgó fenevad képébe sújtott vele.
A fenevad felüvöltött a fájdalomtól, s Ulrich F. későbbi vallomása szerint emberkönnyeket sírt, és emberi jajgatással jajgatott.
Ulrich F.től tudjuk, hogy éppen telehold volt emiatt is maradtak a legelőn és raktak tábortüzet.
. Másnap sokan cséphadaróval és villával felfegyverkezve G.ék házához mentek, és azt követelték, hogy jelenjék meg előttük Wilhelm G., aki nem volt ott azon az éjszakán, és szolgálójuk szerint betegen feküdt.
A G. család nem akarta beereszteni a falusiakat, akik azonban betörték az ajtót, és berohantak a betegszobába. Csak az isten irgalmasságának volt köszönhető, hogy ott a helyszínen nem végeztek vele. Wilhelm G. betegsége ugyanis ab
276
ból állt, hogy iszonyúan összeégett az arca ott, ahol az égő fahasáb eltaláta.                                               (
Az isten azonban megkönyörült Wilhelm G.n, a falu szélén állomásozó dragonyosok képében, akiknek a segítségéért folyamodott Wilhelm G. anyja. A dragonyosok megakadályozták, hogy baj történjék, és őrséget álltak a G. család portájánál mindaddig, amíg fény nem derült az igazság egy részére. Arra ugyanis, hogyan szerezte égési sérülését Wilhelm G.
A faluba érkezett vizsgálótiszt előtt a náluk szolgáló Marr tha F. és Marié S. eskü alatt vallották, hogy az éjszakai kenyérsütéskor Wilhelm G., amikor parazsat húzott a kemencéből, megbotlott, és rázuhant az égő zsarátnokra.
Jó fél évvel később pedig a berni bíróságon egy vándorló cigány köszörűs bevallotta a gyilkosságokat, sőt még további tucatot is, melyeket vándorlásai során követett el.
A docens felemelte a harmadik papírlapot és rábökött.
- Valamennyi között ez a legérdekesebb. Mindjárt látni fogják, miért. Kicsit, hm... hihetetlennek tűnik az egész, annak ellenére, hogy hivatalos személyek aláírása hitelesíti az eredeti dokumentumokat. Az első papír egy vizsgálati jegyzőkönyv nyomán készült, amelyet a berni önkéntes tűzoltóegyletben vették fel az 1827ik évben,
A jegyzőkönyv adatai szerint hivatásos tűzoltóként szolgált az Egyletben Rudolf G. kiszolgált katona. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy a tűzoltóegyletnek, amely nevében hordja az önkéntes jelzőt, hivatásos tagjai is voltak, de akkoriban ez volt a szokás. Előszeretettel alkalmaztak obsitos katonákat olyan profi feladatokra, mint szivattyúk karbantartása, lovak ápolása stb. Pontosan nem derült ki, Rudolf G.nek mi volt a dolga, az azonban bizonyos, hogy önkéntes társaival egy hálóteremben aludt előkészületek idején.
Alighanem aratásidőben volt akkoriban is a legnagyobb a veszély, de mindenesetre nyáron, amikor a gyakorta fúvó szél messzire sodorhatja a lángokat. Ilyen időszakokban az önkéntesek éjszakáikat az Egylet helyiségeiben töltötték sokan az Egylet székházának az udvarán, sátorban.
A jegyzőkönyv szerint egy holdas - lehet, hogy éppen tele
277
holdas! - nyári éjjelen tragédia tőrtént. Egy néven nem nevezett önkéntes tűzoltó halt meg kiderítetlen körülmények között. Egyik társa állítása szerint a fiatalember éjszaka kiment a sátrából, s hosszú ideig nem is tért vissza. Társa, aki felébredt a motozásra, azt hivén, hogy rosszul van, és talán magatehetetlenül fekszik odakint, utánament. Legnagyobb megdöbbenésére, a latrinához közel holtan találta, s ami a legfurcsább, olyan sérülések okozták a halálát, amelyek egy vadállat harapására emlékeztettek.         ,
Széles körű nyomozás indult a tettes kézrekerítésére - a berni vadászegylet tagjai hetekig járták a környéket—, de nem sikerült a kóbor állat nyomára akadniuk. Végül hónapokkal később, ötven mérföldnyire Berntől, elejtettek egy farkast, amely addigra már tötyb juhot széjjeltépett, és egy faluban megtámadott egy kisgyermeket is. A vadászegylet vezetői úgy vélték, hogy ez a farkas azonos lehet azzal az állattal, amely megölte a fiatal tűzoltót.
Arra azonban senki nem tudott magyarázatot adni, hogyan került a farkas a város közepére, s hogyan hatolt be az Egylet magas kerítéssel biztosított körzetébe.
A vizsgálat lezárása után röviddel jelentkezett az Egyletnél egy ócskás - bizonyos U. Schwarz , aki bemutatott egy ezüstfedelű zsebórát. A zsebóra eredetileg az elhalt tűzoltó tulajdona volt, s a rajta található véset szerint egy gyakorlat alkalmából tanúsított, különösen leleményes viselkedése jutalmául kapta. Az ószeres közvetett úton jutott az órához, és kötelességének érezte, főleg a vizsgálat nyilvánosságra kerülése után, hogy értesítse róla az Egylet vezetőségét.
A vezetőség megköszönte U. Schwarz jóindulatát, és csendben nyomozást indított, amely kiderítette, hogy az órát az elhalt tűzoltó társa, Rudolf G. értékesítette. A vezetőség természetesen kérdőre vonta Rudolf G.t, aki azzal védekezett, hogy az órát a haláleset előtti napokban kártyán nyerte el az elhalttól. Arra a kérdésre, hogy kik vettek még részt a kártyázásban, és hogy egyáltalán vannake tanúi az esettel kapcsolatban, kitérő válaszokat adott, feltételezések szerint
azért, mivel az Egylet tagjai számára szigorúan megtiltatott a kártyázás.
Bár semmiféle eljárás nem indult ellene, Rudolf G.t ettől kezdve a gyanakvás légköre vette körül. Többen állították, hogy Rudolf G. farkasember, aki teleholdkor farkassá változik, és megtámadja embertársait.
Rudolf G. ezek után visszahúzódva élt, és többek tanúsága szerint is gyakran foglalkozott azzal a gondolattal, hogy leszerel az Egylettől, és visszatér szülőfalujába.
Furrer felnézett a papírokból, tartott egy rövid hatásszünetet, majd folytatta,
- A második halálesetre majd egy évvel később került sor. És... az a legfurcsább, hogy ismét csak teliholdkor. Késő májusi éjszaka volt, fülledt és meleg. A legénység sátrakban aludt az Egylet mögötti réten. A telihold éjszakájának kellős közepén, egy Drexler nevű mészároslegény, különben első kocsihajtó, arra ébred, hogy motoz valami közelében. Először azt hitte, valamelyik bajtársa, majd amikor szólongatására nem érkezett válasz, tolvajra gyanakodott.
Drexler, mint már említés esett róla, mészároslegény volt, és számtalan óriási bikát küldött át a másvilágra a vágóhídon. Nem volt anyámasszony katonája, ezért miután nem kapott választ, sőt, azt látta, hogy az árnyék lelapul az ágyak közé, hozzáugrott, és igyekezett elkapni a nyakát.
Mekkora volt aztán a megepeltése, amikor a tolvaj gigája helyett szőrös állatnyakat markolta keze, és érezte, hogy dögletes bűz kíséretében éles fogak marnak a vállába.
A mészároslegény nem hagyta magát. Ütötte a farkast, ahol érte igyekezett kiszorítani belőle a lelket. Az állat többször is a torka felé kapott, aztán csalódott üvöltéssel kimenekült a kezei közül, ki a sátorból, és eltűnt a holdfényes éjszakában.
Ekkor már valamennyi sátorlakó felébredt, egy kivételével. U. Plüss önkéntes tűzoltót vérbe fagyva találták az ágyán: a farkas elharapta a torkát.
A legények nem tétováztak, hanem villámsebesen riadóztatták a többi sátrat is. Az ellenőrzés során kiderült, hogy sen
278
279
kinek nem esett bántódása, s az erőszakos behatolás nyoma sem látszott a sátrakon. Egy fő azonban hiányzott a létszámból: Rudolf G.
Mi másra gondolhattak volna, mint arra, hogy Rudolf G.t is megtámadta a farkas, vagy akár el is hurcolta. Elhatározták, ha törik, ha szakad, előkerítik.
A jegyzőkönyv adatai szerint Rudolf G.re nem messze a tábortól, egy patak partján találtak rá, s kérdéseikre azt a választ adta, hogy az éjszakai fülledtségtől hajtva jött a vízhez. A legények megfogták, és bár hangosan tiltakozott ellene, megkeresték a ruháit, amelyek egytől egyig nedvesek voltak. Rudolf G. azt állította, hogy beleesett a vízbe, amikor vigyázatlanul közeledett a patakhoz. A legények, és később a vizsgálótisztek is vérfoltokat találtak Rudolf G. ingén és kabátján, mire a gyanúsított azzal védekezett, hogy a vérfoltok egy mészárosműhely tetőszerkezetének az oltásakor, néhány nappal korábban kerültek rájuk. A vizsgálat bebizonyította, hogy Rudolf G. nem hazudik az oltóbrigád tagjai közül többen is összevérezték magukat.
Az egylet mégis eljárást indított az igazság kiderítésére hivatásos vizsgálótisztek bevonásával. Másnap reggel, az egészségügyi vizsgálótiszt utasítására Rudolf G.t székletvizsgálatnak vetették alá. A feltételezés ugyanis az volt, hogy a Vérfarkas nemcsak azért öli meg áldozatait, hogy ezzel teljesítse aljas vágyát^ és örömét lelje benne, hanem mert szüksége van újabb átváltozásaihoz az emberi vérre. Ha pedig Rudolf G. a Vérfarkas, és megitta a megölt ember vérének legalább egy részét, a vérnek ott kell lennie a székletében.
A vizsgálat jegyzőkönyve szerint a próba pozitív eredményt hozott. A gyanúsított székletéből nagy mennyiségű vér volt kimutatható. A vizsgálótisztek azután letartóztatták Rudolf G.t.
A tárgyalásra nagy nyilvánosság előtt került sor. Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy a legény nem úszhatja meg szárazon. A legnagyobb felzúdulást mégis az okozta, amikor a vádat képviselő vizsgálótiszt előbányászta Rudolf G. felmenőivel kapcsolatos bizonyítékait. Nyilvánosságra került
Oskar G. és fia esete, akiknek Rudolf G. egyenes ági leszármazottja volt. Továbbá igen súlyosan esett a latba a vérpróba eredménye is.
Városszerte mindenki biztos volt benne, hogy Rudolf G. a legsúlyosabb büntetést kapja. Mekkora volt aztán a meglepetés, amikor a védelmet képviselő vizsgálótiszt sorra megcáfolta a vádakat.
Elmondta, hogy Oskar G.re, a vádlott dédapjára soha nem sikerült rábizonyítani a vádat, mint ahogy a nagyapjára sem. Ellenkezőleg: a bűnöst is megtalálták, ^ki a rémtetteket elkövette.
Ami pedig Rudolf G.t illeti, az első haláleset után nem emeltek vádat ellene, sőt, megtartották a tűzoltóság kötélélékében, ami egyértelmű azzal a beismeréssel, hogy bűnössége bizonyíthatatlan. Ez utóbbi alkalommal pedig bebizonyosodott, hogy a ruháján lévő vérfoltok ama bizonyos mészárosműhelyi oltásból származnak, és még további tizennégy önkéntes tűzoltó ruhadarabjain is megtalálhatók.
A legfontosabb vádpont ellen - ami a székletvizsgálat eredménye volt ' is sikeresen megvédte a vádlottat. Előállította a város egyik legkedveltebb hentesmesterét, aki a Bibliára i tett kézzel megesküdött, hogy a vádlott annak a bizonyos nap- nak a reggelén, amikor a tűzoltót megölték, jelenlétében háI rom szál véres hurkát evett meg fehér kenyérrel. A székletéí ben lévő vér minden kétséget kizáróan a hurkából szárma
A bíróság rövid tanácskozás után úgy döntött, Rogy mivel 1 a vádlott bűnösségét nem találja bizonyíthatónak, ezért a vád alól felmentik, az eljárást pedig megszüntetik.
Rudolf G. elhagyta a bíróságot, és visszatért tűzoltóegyleti munkájához. Társai azonban nem voltak hajlandók egy szobában aludni vele, kést tettek a párnájuk alá, és azzal fenyegették, hogyha megközelíti őket, kidöntik a belét.
Rudolf G. hamarosan belátta, hogy bármit is tesz, nem tudja visszaszerezni társai bizalmát. így aztán elöljárói beleegyezésével és támogatásával 1828ban megvált egyleti posztjától.
280
281

Furrer az asztalkára ejtett néhány papírfecnit. Már csak egy maradt a kezében.
- Ha azt kérdezik, hogy mi volt Rudolf G. és a többi G. családneve, az eddigiek alapján még mindig nem tudnék vá- s laszt adni rá.. Úgy látszik, akkoriban szokásban volt, hogy a, nem bizonyított vádak esetében megőrizték a vádlottak in! kognitóját.
Felemelte a papírlapot, és felénk mutatta.
- Amit a kezemben tartok, egy halotti bizonyítvány kivonata. Az eredeti valószínűleg Renfer tanító birtokában volt.1 Nos, ez a halotti bizonyítvány azt tartalmazza, hogy egy fiaH talember, aki korábban a berni tűzoltóság kötelékében szol- gált, majd onnan bizonyos vádak miatt igazságtalanul elbo- csáttatott, gyilkosság áldozata lett.  1837. november másc dikára virradó éjszaka - ez egyébként ismét csak telehold éj- szakája, ennek magam néztem utána - ismeretlen tettesek temető mellett vasvillaszúrásokkal megölték. A halotti bizo- nyítvány hátuljára az akkori lelkész néhány soros megjegyJ zést fűzött. Leírta, hogy milyen vádakkal vádolták meg RuH dolf G.t Bernben, majd hozzáfűzte, hogy a szerencsétlen fia] talembert a falu is kiközösítette, miután híre kelt, hogy miér kellett megválnia a tűzoltóságtól. Sőt, később az is nyilvánost ságra került, hogy már Rudolf G. nagyapját és ükapját is az4 zal vádolták, hogy holdtöltekor farkassá változik, és embe4 reket fal fel. S bár a tettesek felkutatása nem járt eredménnyel a tiszteletes megjegyzi, hogy a gyilkosságban mindenki bí nős, az is, aki ölt, és az is, aki nem tudta megakadályozni gyilkosságot. Többek között Ő maga sem tett meg mindenl Rudolf G. védelmére. Végezetül Isten irgalmát kéri Rudoli G. lelkének, és irgalmat azok számára is, akik a rémtettet el] követték.
Felemelte a kezét, és mint a röpcédulát, kiejtette belőle papírlapot.
A vékonyra vágott cetli szállt, lebegett, aztán lehullott az asztalka mellé a szőnyegre.
Egyikünk sem nyúlt utána, hogy felvegye.'
Én már tudtam mindent, akárcsak Waldvogel. Csodálkozó
282
tam ugyan a nyugalmán, de nem akartam közbeavatkozni. Ködösen kavarogtak előttem a dolgok, szükségem lett volna néhány nyugodt órára, hogy végig tudjak gondolni mindent.
Müller nagyot nyelt, és kigombolta a bekecsét.
- Az isten szerelmére... megtudhatnánk végre, ki ez a szerencsétlen család?
Furrer Waldvogelre nézett, aki alig észrevehetően bólintott.
A docens felvette az egyik papírját és belenézett. Biztos voltam benne, hogy csak a hatás kedvéért teszi, hiszen kívülről is tudnia kellett a Vérfarkas" nevét.
Tudálékosan elmosolyodott: egyenesen Penre irányítva a mosolyát. Letenyerelt az asztalra, aztán mint a bíró, aki közli a vádlottal a legsúlyosabb ítéletet, kissé rekedtes hangon dörmögte:
A család neve... és a G. feloldása: Gautschi... A többi az önök dolga...                                       
35
Pen felsikkantott, Müller^ hitetlenkedve csóválta a fejét, én pedig azon töprengtem, vajon miért nem rázott meg jobban a dolog. Talán azért, mert már negyedórával ezelőtt kitaláltam, kit rejt a G. betű?
Lelki szemeim előtt megjelent a szálas termetű, erőszakos állú és mégis szimpatikus férfi, a hegyi emberek minden előnyös tulajdonságával megáldva. Enyhén hajlott orra, szürke szeme bár nem vonzott különösképpen, de nem is taszított. Egyszerűen nem tudtam elképzelni róla, hogy megöljön egy kisgyermeket és egy ártatlan bolondot.
Hacsak nem hiszek magam is a Vérfarkas meséjében.
- Hol van most Gautschi? - tört ki Müllerből a kérdés.
- Eltűnt - mondta Siegmüller. - Éppen ezért rendeltük fel az embereket az erdő alól.
- Hogyhogy eltűnt?
283
- Bizonyára rájött, hogy... lebukott. Talán felismerte Fur1] rer docens urat.
- Hogy ismerte volna fel?
- Ne feledje, Gautschi benn járt az egyetemen. Azt gyaní1 tom, hogy többször is. Nem akkor volt ott először, amikor el- É lopta a mikrofilmeket. Addigra már felderítette a terepet, tud- ,| ta például, hogy kik dolgoznak a néprajzi tanszéken.
- De hiszen Furrer docens afrikanista!
- Ez igaz - mondta Furrer , csakhogy én a néprajzi tan1 szék munkatársa vagyok, és együtt dolgozom a többi népraj- zos kollégával. Ha emberünk többször is benn járt a tanszéken... találkozhatott velem, és emlékezhetett az arcomra.
- De ön nem emlékszik rá!
- Ez nem jelent semmit. Ha nem hozzám jön valaki, miért  emlékeznék rá?
- Kétségkívül nagy hibát követtünk el - morogta Wald-  vogel. - Nem lett volna szabad idehozatnunk Furrer docens urat.    .
- Mire várunk? - emelkedett fel Müller. - Gautschi marj úgyis tud mindent. Bennünket is majdnem kinyírt.
- Akkor menekült az erdő felől - bólintott a felügyelő. 1 Meglátta Furrert, menekülni kezdett, aztán beleütközött m gukba.
- Most mit tegyünk?
- Egyelőre várunk - mondta a felügyelő. - Leküldtem va| lakit a faluba. Néhány perc és...
Kopogtak az ajtón, majd talpig koszosán és széles horzsoI lássál a homlokán belépett Maurer. Puskáját a hátára rántót- ta, szétterpesztette a lábát, és megrázta a fejét.
- Ostoba - mondta. - Odalent van. Hol?
- Bezárkózott a házába. Amikor be akartam menni hozzá,| rám lőtt!
Eltalálta? - pillantott aggodalmasan Siegmüller a fiúi homlokán húzódó horzsolásra.
- Ő? Nem... Ezt még az alagútban szereztem. A szekrény- bői indul, és kivezet a sziklatömbök közé. Az egyik tömbl
mögött bukkan ki a szabadba. A fene vitte volna el, egy helyütt beomlott, és a késemmel kellett továbbásnom magam. Képzeljék... megtaláltam Dietert!
Pen a szája elé kapta a kezét.
Úristen! Hol?
- Az egyik sziklatömb mögött ül. Él?
- Alighanem azonnal meghalt, ahogy a farkas, azaz Gautschi nekirontott. Csonttá fagyott odakint. Legalább 35 fok a hideg!
Waldvogel lassan felállt. A docens és Pen felé intett.
Maguk itt maradnak. A többiek velünk jöhetnek... Herr Müller, kérem, lehetőleg maradjon hátul!
Tíz perc múlva úton voltunk a jegesen hideg és egyre erőteljesebben fúvó szélben a falu felé.
Lassan, nehézkesen mozogtunk a térdig érő hóban. Az egyre inkább orkánná erősödő szél eltemette az utat, csak a villanyoszlopok mutatták, hogy merre kell mennünk. A hatalmas, óriássá növekedett hold előtt felhőfoszlányok úsztak gyorsvonati sebességgel. A távolból kutyaugatást sodort felénk a szél.
Régi, szibériai vadászatok jutottak az eszembe, ahogy a falu felé tartottunk. Csakhogy ezek a napbarnított, hajlott orrú, világos szemű alpesi legények nemigen hasonlítottak a Bajkál környéki őserdők és tajgák lapos képű fiaira.
A szél süvöltvé vágta arcunkba a havat, s a villanydrót keserves dalt fütyült felettünk.
Az élen haladó Waldvogel felemelte a kezét, és megálljt intett. A legszélső házaknál jártunk: az ablakok feketén ásítottak, mintha mindenki elköltözött volna az elátkozott faluból.
Mintha a föld alól nőtt volna ki, az egyik kerítés árnyékából fekete alak bukkant elő.
- Felügyelő úr?
- Maga kicsoda?
284
285
- Nussbaumer vagyok. Van itt vagy huszonöt ember. Puskákkal, vasvillákkal.
Mintha meghallották volna a szavait a dübörgő szél ellenére is, a kerítések tövéből egyre több sötét árnyék indult felénk.
Waldvogel aggódva pillantott rájuk, majd a mellette to  porgó Mauerra, de a fiatalember csak mosolygott az ejtőernyősök nyugodt, magabiztos mosolyával.
- Ne aggódjék, felügyelő! - mondta. - Élve kapjuk el. Súgott valamit Waldvogelnek, aztán Nussbaumernek. Lehet, hogy nem is súgta, csak a süvítő szél elragadta a hangot.
- Mit mondott? - ordított a fülembe Müller.
Megráztam a fejem. Láttam, hogy Maurer maga köré gyűjti az embereket, mond nekik valamit, majd karjával széles kört írva le, elküldi őket.
Visszajött, és a sötétbe mutatott.
- Körülfogják a házát... bár már vannak néhányan körülötte. Parancsot adtam, hogy nem szabad tüzelniük! Csak akkor, ha utasítást adok rá. Óhajt valamit, Herr Lawrence?
Udvarias volt a kérdése, de megéreztem a hangjában a viszszafojtott diadalt. A berni felügyelő és a híres nagymenő, Leslie . Lawrence orra előtt ő és emberei kapják el a gyilkost. Aztán megértettem valami mást is. Hogyne érződne diadal a hangjában, amikor mostantól kezdve ő lesz a falu első embere Gautschi helyett. Ki tudna konkurálni egy volt ejtőernyőssel, egy világlátott fickóval, aki ráadásul a természetes kiválasztódásnak megfelelően úgy jutott hatalomra, hogy legyőzte az elődjét.
- Köszönöm, Willy, nem óhajtok semmit - mondtam, és hátraléptem. Kíváncsian figyeltem, mihez fog kezdeni.
Willy Maurer intésére az emberek szoros gyűrűt vontak Gautschi háza köré. Az volt az érzésem, s megvallom, nem töltött el örömmel, hogy Waldvogel kezéből kicsúszott a kezdeményezés.
Willy Maurer láthatóan megszokta, hogy embereket irányítson. Halk szavaira elmosódott alakok emelkedtek fel, majd tűntek el a bokrok, fák és kerítések árnyékában. Sieg
müllert nem láttam sehol. Waldvogel szó nélkül sétálgatott, és csak akkor láttam érdeklődésfélét az arcán, amikor felbukkant mellette egy puskás legény, és átnyújtott neki egy hangszórót.
Csendben lapultam a Gautschi házát a szomszédja udvarától elválasztó kerítés tövében, meggémberedett kezemet fújdogálva. Akkor riadtam csak fel, amikor Waldvogel beleszólt a hangszóróba.
- Gautschi! Hall engem?
A ház ablakai feketén ásítottak.
- Gautschi! Legyen esze! Nincs semmi esélye a menekülésre. Körülfogtuk a házát! Gautschi!
A szél tombolva rázta a kerítést, attól tartottam, a végén még ránk találja dönteni.
- Gautschi! Ne nehezítse meg a dolgunkat! Nincs értelme...
A sötét ház felől lövés csattant. Waldvogel kezéből kirepült a hangszóró a felügyelő hangos káromkodással landolt a hóban, Müller szomszédságában.
- A fene egye meg! Ez tényleg őrült! Itt süvített el a fülem mellett...
A szél letépett egy csomó havat a kerítés tetejéről, és a felügyelő arcába vágta.
- Vigye el az ördög, még ez is! Ki kell éheztetnünk a fickót!
- Attól tartok, eltartana egy ideig - mondta egy hang a fejünk felett. Maurer zuhant mellénk, és a hóra fektette távcsöves puskáját. - Gautschi lakása kész lovagvár. Soha nem értettem, mi az ördögért halmoz fel annyi kaját odabent. Most már világos. Mindig is számított rá, hogy egyszer lebukik. Hónapokig kihúzhatja kenyéren és kolbászon.
- No és a víz? - kérdezte Müller.
- Rengeteg bora lehet, arról nem is beszélve, hogy bármikor be tud húzni egy vödör havat.
- Vigye el az ördög, várostromra nem vagyok felkészülve! - dühöngött Waldvogel.
- Reggelre elintézem a dolgot - mondta Maurer önelégülten. - Kezére adom a fickót, felügyelő.
286
287
- Élve vagy holtan?
-  Kis szerencsével élve.
- Csakhogy nekem százszázalékos biztonsággal élve kell.  Tudja garantálni?
- Száz százalékot aligha. Nincs ember, aki vállalná, fel-  ügyelő!
- Nekem pedig az kell!
- Akkor nincs más megoldás... ide kell hoznunk a gyere-  keket.
- Milyen   gyerekeket?   Tudtommal   Gautschinak   nincs  gyereke.
Maurer mosolygott, és a szájába dugott egy marék havat.
- Nem a sajátjáról van szó. Gautschi húgának a falu alsó végén van a háza. Gautschi rajongásig szereti húga gyerekeit, Márkust és Nellyt.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte gyanakodva Wald-  vogel.
Willy Maurer még egy marék havat vett a szájába, aztán  kiköpte az egészet a kerítés alá.
- Tudja, hogy régebben a KözelKeleten dolgoztam. Egyszer, a Golan fennsík közelében körbefogtunk egy falut. Tudomásunkra jutott, hogy valamelyik házban ott bujkál egy fickó, aki már több merényletet követett el az embereink ellen. Nem tudtuk ugyan, melyik házban bujkál, de hamarosan beköpte valaki. Már ahogy lenni szokott. Volt egy haragosa, aki bosszút esküdött ellene, valami tíz évvel korábban ellopott birkák miatt. Körülfogtuk a, házát, és felszólítottuk, hogy adja meg magát. Éppen ilyen hangosbeszélővel, mint ez itt. Gondolhatják, hogy a füle botját sem mozgatta. Ha meg akartuk közelíteni a viskót, ránk durrantott. Időnk pedig nem volt, hiszen bármelyik pillanatban feltűnhetett egy kommandó.
- Nekünk  rengeteg  időnk  ván,  szerencsére  -  mondta Waldvogel.
Maurer figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.
- Akkor az az arab, akiről már szó volt, adott egy ok os tanácsot. Elmondta, hogy a faluban számos rokona talál
288
ható a fickónak többek között két kiskorú gyerek is: egy lány és egy fiú. Hozassuk ide a gyerekeket, és tegyünk úgy, mintha meg akarnánk ölni őket.
- Magának elment az esze! - csattant fel Müller.
- Várják csak ki a végét! Parancsnokunknak megtetszett az ötlet. Mondom, hogy nem értünk rá gatyázni. Ha jönnek a szírek vagy a síiták, csúnyán megjárhattuk volna. Néhányan elmentek a gyerekekért, és odacipelték őket. Persze csinálták az arénát: ordítottak, ahogy a torkukon kifért, de ez akkor direkt jól jött nekünk. A házbannem moccant semmi, de ettől kezdve nem lövöldözött a fickó. Megértette, hogy vaktában leadott lövései megölhetik a gyerekeket is, nemcsak bennünket.
- Jézusom! - háborgott Müller.
- Azután megvártuk, amíg feljön a hold. Szerencsére fogyó hold volt, és gyenge fényt adott. Annak az embernek a tanácsára odahoztunk egy birkát, és rá terítettünk egy fehér köpenyt, hogy messziről bárki kisgyereknek láthassa. Még egyszer felszólítottuk a fickót, hogy gondolja meg a dolgot másszon elő az óljából.
Sértette ugyan az ízlésemet a fogalmazása, de befogtam a számat.
- Miután a fickó nem válaszolt, munkához láttunk. A hadnagyunk beleszólt a hangszóróba, hogy adunk neki tíz percet. Ha azalatt nem jön ki, szeme láttára lőjük agyon a kislányt, aki biztosan Fatima volt, hiszen minden arab lány Fatima, s ha ez sem segít, akkor Alit is,
Waldvogel a hóra bámult, Müller a homlokát simogatta egy marék hóval.
- A fickó természetesen azt hitte, blöffölünk. Nos, ekkor elkezdtük a balhét. A kislánynak azt mondtuk, hogy agyon
- Állatok - mondta Müller.
Maurer harag nélkül felhúzta a szemöldökét.
- Miért? Ugyanakkora kölykök, mint az a lány, napról napra az életünket fenyegették. Tudja hányan haltak meg akkora kölykök aknáitól? De ne essenek pánikba! Nem volt
289

szándékunkban a haja szálát sem meggörbíteni. Szóval, a kislány visított, mint akit nyúznak, a fickó meg kezdte komolyan venni a dolgot odabenn. Mintha heves vita szűrődölt  volna ki a házból. Ekkor már tudtuk, hogy nyert ügyünk van. Amikor lejárt a tíz perc, a hadnagy belszólt a hangszóróba,  hogy oké, Abdul, te akartad, azzal intett az egyik bajtársnak, hogy1 vigye a kislányt a ház udvarára. Nem volt veszélytelen dolog, de ő mégis megtette. Azt már persze nem láthatta Abdul odabentről, hogy a bajtárs ölében rángatódzó valami nem a kislány, hanem egy birka, fehér lepellel letakarva.
A  hadnagy  akkor  megtette  az  utolsó figyelmeztetést. Mikor erre sem reagáltak odabentről, a bajtárs elővette s 1 revolverét, és fejbe lőtte a kislányt". Ledobta a holttestet" a földre, s amilyen gyorsan csak tudott, vissza takarodott aj többiek közé. Szerencséje volt, mert Abdulék meg sem tudtak  moccanni a megdöbbenéstől.
A hadnagy dörzsölt gyerek volt, ismerte a lélektant. BeleVl szólt a hangszóróba: sajnálja, hogy így történt, de nincs más  megoldás, sietnünk kell, ezért nincs módjában ismét tíz per- cet adni. Ha három perc múlva nem jön ki a pasas, a fiúcskal .következik. Két perc sem telt bele, és a fickó feltartott kézzelj kimászott. Na, mit szólnak hozzá?
- Óriási - mondta kedvetlenül Waldvogel. - Csakhogy ez nem a Golan fennsík, hanem Svájc!
- Maga képes volna megtenni? - szörnyűlködött Müller. Maurer felhúzta a vállát.
- Még mindig jobb, mintha néhányan itthagyják a fogukat az ostromnál. Gautschi veszélyes ellenfél. Mit szólnak a javasfeíomhoz?
- Nem engedélyezem - mondta gyorsan Waldvogel.
- Akkor mit szándékozik tenni? - érdeklődött Maurer.
- Megpróbálok a lelkére beszélni. Ha nem megy, Zürichhez fordulok. Küldjenek valami kommandót, akik profik az ilyesmiben. Meg pszichológust, mit tudom én!
Maurer szomorúan rázta meg a fejét.
- Nem megy, felügyelő!
- Mi nem megy?
290
- Az emberek vért akarnak látni, és... aligha lennék képes visszatartani őket.
Waldvogel felpattant, nem törődve vele, hogy akár rá is durranthat Gautschi, és csípőre tette a kezét.
- Azt szeretném én látni! Ahogy feljön a nap, mindenki hazatakarodik!
Maurer is felállt, és leverte a havat a ruhájáról.
- Nem szeretném, ha félreértene, felügyelő úr - mondta halk, magyarázó hangon. - De nem tréfa, amit mondtam. Az emberek el vannak szánva, hogy még az éjszaka elkapják Gautschit. Ha kell, rágyújtják a házat!
- Hol van Siegmüller?
Willy Maurer a ház másik oldala felé intett. I     - Odaát. I     - Hívja ide!
Az  emberek  lefegyverezték,   és...   hátraküldték.   Azt mondják, akadékoskodott!
Waldwogel előkapta a revolverét és Mauerra szegezte. A fenébe is, ember! El kell döntenie, hogy kivel tart! Azokkale, vagy velem? Maurer legyintett.
- Persze hogy önökkel, csakhogy, elnézést a hasonlatért, maguk nem ismerik az itteni embereket, és úgy járnak köztük, mint az elefánt a porcelánboltban. Inkább lelövik magukat is és engem is, és végül Gautschit, de akkor is véghezviszik, amit akarnak.
Waldwogel dühösen visszadugta a revolvert a zsebébe.
- Meg kell érteniük  az embereket  - mondta Maurer, és a kerítésnek támaszkodott. Kivett a zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. Mindvégig a tenyerében tartotta, nehogy a   felparázsló  cigaretta   lövöldözésre  biztassa   Gautschit. - Gautschi szörnyeteg. És amit tett, az egyenesen... egyesen... látszott rajta, keresi a megfelelő kifejezést.
- Maga, azt hiszem, még mindig nem lát elég különbséget a Golan fennsík és Svájc között. Ez nem a Vadnyugat, Herr Maurer! Itt nem a dzsungel törvénye uralkodik!
- Tisztában vagyok vele, felügyelő. De az emberek nem
291
várnak. Hogyan küldjem haza őket? Ha sokat ugrálok, belém eresztenek egy golyót. Szinte valamennyiüket Renfer tanító tanította. És Renfert nagyon szerették. Sőt, a gyerekeiket is ] Renfer tanította... Mit tudnék mondani nekik?
- Akkor sem engedek az önbíráskodásnak - mondta ke- ] ményen a felügyelő.
- Rendben van - sóhajtotta Maurer. - Megmondaná, hogy I mit tegyek? De ajánlom, hogy siessen, mert hamarosan ide-  jönnek.
- Engem csak ne féltsen - mondta bizonytalanul Wald-  vogel, és ismét előhúzta a revolverét. - Engem csak...
- Mi lenne, ha mégis elgondolkodna a javaslatomon -  ütötte a vasat Maurer. - Idehozzuk a két gyereket és egy] birkát. Én vállalom...
- Szó sem lehet róla! - ordította a felügyelő. Megbicsakló I hangján éreztem, hogy sikerült tökéletesen elveszítenie maga | alól a talajt.
Maurer tehetetlen mozdulatot tett. Ebben a pillanatban | kibukkant az árnyékból a bekötött kezű Nussbaumer.
-  Willy!
- Mi van?
- Megjött a benzin. Egli csinálja a kanócokat. Mi lesz? I Willy Maurer a felügyelőre pislantott. Waldvogel legna|
gyobb megdöbbenésemre lehorgasztotta a fejét.
- Az urak azt szeretnék - mondta közömbös hangon Mau-  rer , hogy ne bántsátok Gautschit. Várjátok, meg, amíg kijönnek a zürichi rendőrök, és tárgyalnak vele. Mondd meg aj többieknek!
A legény felnevetett lágy, könnyed nevetéssel. A tigris  nevethet így áldozata felett.                                (
- Elmondom, Willy. El én!
Még egyszer elnevette magát, aztán eltűnt.
- Most mi lesz? - kérdezte Müller. Waldvogel nem válaszolt. Gyorsan Maurerhez fordultam.
- Figyeljen ide, Willy! Mit szólnának hozzá, ha bemennék hozzá, és megpróbálnám kihozni?
- Hát ha valaki képes rá, akkor maga az! Ennek ellenére nem bízom benne, hogy sikerülne.
- Meg kell próbálnunk! Waldvogel dühösen toppantott.
- Magam megyek!
Maurer megrázta a fejét.                      •
- Magát nem fogadja el. Maga itteni zsaru: ha valaki be tud jutni hozzá, akkor az Mr. Lawrence. Bár, őszintén szólva, nem látom sok értelmét. Nem fog kijönni. És még ha ki is jönne...
Nem fejezte be a mondatot, de valamennyien értettük, mire gondol. Még ha ki is hozom, nem tudom megakadályozni, hogy meglincseljék.
Egyelőre azonban nem akartam vitát nyitni erről a kérdésről. Már csak azért sem, mert amíg a beszélgetés folyt, kidolgoztam magamban egy tervet. Amellyel esetleg megmenthetném Gautschi életét és az enyémet is... Persze ha valaki megkérdezte volna, hogy miért kockáztatok Gautschi i miatt, és miért nem hagyom, hogy a népharag érvényesüljön, ! csak megalapozatlan magyarázatokat tudtam volna adni. Azoknak pedig közismerten nem hisz a kutya sem.
- Beszélne az emberekkel, Willy? Felrántotta a vállát, és a holdra nézett.
- Megtehetem.
Túl lezsernek tűnt a válasza, ezért közelebb léptem hozzá. Megfogtam a karját, és világos, szinte foszforeszkáló szemébe néztem.
- Szeretném, ha valamit megértene, Willy... És elmondaná az embereknek is. Ez itt nem a Vadnyugat, ahogy Herr Waldvogel volt szíves felvilágosítani bennünket. Ha önbíráskodásra kerülne a sor... mi mindenképpen megpróbáljuk megakadályozni. Még az áron is, hogy újabb vérfürdőt lát a Spitzhorn. Waldvogel felügyelőnek is van fegyvere és nekem is, sőt Herr Müllernek is. És nincs szándékunkban olcsón adni az életünket. Kérem, ezt is mondja meg az embereknek, Willy!
292
293
Maurer bólintott. Elhajította a cigarettáját, és eltűnt a sötében.
A hold gúnyosan mosolygott, és kíváncsian megállt a Spitzhorn csúcsa felett.
36
Amikor Maurer eltűnt a kerítés mögött, Waldvogel káromkodott, és hozzám fordult.
- Maga tényleg be akar menni hozzá?
- Tényleg.
- De hát... az ördögbe is, van valami értelme?
- Ha nem megyek be, rágyújtják a házát és megölik.
- És ha bemegy?
- Majd meglátjuk. Aki időt nyer...
- Ugyan már - vágott közbe. - Mi a fenét nyerhetne az idővel?
- Reggelre ideérhetnek az emberei Zürichből!
- Nem érti, hogy nem lesz reggel!? Hallotta a fickó meséjét a Golan fennsíkról. Előbb tíz percet adtak az arabnak, aztán hármat. Mit ér vele, ha maga is kap pár percet? És ha a fickó túszul ejti magát? Vagy egyszerűen lepuffantja? Megteheti, nem?
- De - mondtam. - Megteheti. Ezzel számolni kell.
- Úgy beszél, mintha nem hidegvérű gyilkos lenne Gautschi!
Válaszolni akartam, de a hó recsegése jelezte, hogy közeledik valaki. A szél süvítése némileg alábbhagyott, Maurer meghajolva futott felénk, és beugrott a kerítés mögé.
Lihegett egy sort, aztán kiegyenesedett.
- Beszéltem az emberekkel... Mit mondjak, nemigen tetszett nekik az ötlete. Nem ment könnyen, de rábeszéltem őket. Kap fél órát, Lawrence.
Mintha gúnyt éreztem volna a hangjában. Most aztán megkaptad, amit kértél! Lássuk, mire mégy vele!
- Fél óra kevés! - mondta Waldvogel. - Annyira kevés, hogy...
- Ennyit sikerült kizsarolni belőlük! Ha fél óra elteltével sem hozza ki, felgyújtják a házat, és megölik Gautschit.
- És ha kihozza?
Maurer grimaszt vágott, és a puskájára nézett.
- Uramisten, nem lesz könnyű! Nem is értem, hogy mi a fenéért tartok magukkal! Ha ezek rájönnek, hogy be akarjuk csapni őket... Mi a terve, Lawrence?
- Tervem? - kérdeztem csodálkozva. - Mi a csoda lenne? Bemegyek és beszélek vele. Megpróbálom megértetni vele, ha bent marad, a halál fia. Ha kijön velem, van esélye a menekülésre.
- Hm. Csak azt érteném, hogy maga mi a fenéért csinálja a cirkuszt? Hiszen semmi érdeke nem fűződik hozzá...
Elővettem a revolverem, és ellenőriztem.
- A törvény miatt - mondtam aztán. - Senkinek sincs joga megsérteni a törvényt. S magának tudnia kell, Herr Maurer, hogy amíg nincs ítélet, bűnös sincs.
-  Csakhogy a törvényeket emberek készítették emberi lények számára, Herr Lawrence. A Vérfarkas pedig nem emberi lény!
Megfordult, és elindult a kerítés mentén az udvar másik oldala felé.
Összegörnyedtem, és térdig a hóba süppedve botladoztam utána.
A kerítés másik oldaláról zavartalan rálátás nyílt a ház ajtajára és ablakaira. Csupán egy vastag törzsű szilvafa ágai takarták el az egyik ablakot. Mindent az agyamba véstem, miközben Maurer mögött küszködtem.  
Az emberek a kerítés mellett feküdtek, és csak félvállról morogtak vissza, ahogy üdvözöltem őket. A puskát tartó legények némelyike még a tizenötödik életévét sem tölthette be, és égy bundás sapka alól mintha leányfürtök kandikáltak volna elő.
Néhány komor férfi a havon ülve, nyitott tetejű műanyag
294
295
benzineshordóból benzint locsolt egy rongycsomóra. A szél felkapta a benzinbűzt, és a ház felé dobta.
Maurer toporgott, aztán a puskások felé kiáltott.
- Emberek! Elmondtam Mr. Lawrencenek, hogy fél órája van, hogy kihozza. Próbáljuk meg...
Morogtak, és tovább lesték a házat. Ahogy a holdfényben csillogó puskacsövekre néztem, nem is tudtam, kitó' tartsak jobban: tőlüke, vagy Gautschitól.
Mivel senki sem törődött velem, elindultam az udvar felé. A kertkapu halk csattanással zárult be mögöttem.
Mire felocsúdtam, egyedül álltam az udvar közepén. A szél elcsendesedett, mintha kíváncsian, lélegzetvisszafojtva figyelte volna a fejleményeket.
Borsózott a hátam, de még közelebb kellett mennem.
Amikor úgy gondoltam, hogy eléggé megközelíthettem már a házat, megtorpantam. Tudtam, hogy néhány lépés, és lőni fog. Azt is tudtam azonban, hogy egyelőre még csak a hóba.
Felemeltem a hangosbeszélőt, és a számhoz tartottam.
- Gautschi! Leslie . Lawrenee vagyok. Hall engem? Néma csend volt, csak a szél süvítése hallatszott. Mögöttem mintha megmoccant volna valami. Nem mertem
hátrafordítani a fejem, csak reméltem, hogy nem csinálnak valami ostobaságot az emberek.
- Gautschi! - ismételtem meg. - Lawrence vagyok. Beszélni szeretnék önnel!                                             >
- Mit akar?
A mögül az ablak mögül hangzott a kérdés, amelyiket eltakartak a faágak.
- Beszélni szeretnék magával.
- Nincs beszédem senkivel. Menjen innen!
Elővettem a pisztolyom, felemeltem, aztán széles mozdulattal a hóba hajítottam.
- Láthatja, nincs fegyverem. Csupán néhány szót szeretnék váltani önnel...
- Ki küldte? A többiek? Ez a sok rohadt sajtzabáló?
- Magamtól jöttem, Herr Gautschi. Kérem, engedjen be!
- Kár a gőzért, Lawrence. Azt hiszi, nem tudom, mi vár
rám? De néhánynak meglékelem a koponyáját, nyugodt lehet! Menjen innen!
Fegyvertelen vagyok, láthatja. Csak egy zsebkés van nálam. Miért nem enged be?
Csend volt egy ideig, csak a szél süvített. Mármár azt hittem, hogy hiába minden, amikor fájdalmas, fátyolos hangon felém kiáltott.
- Lassan jöjjön az ajtóig! Dobja el a hangszórót!
Tettem néhány lépést előre, miközben kicsúsztattam a kezemből a hangosbeszélőt. A kapu halkan megcsikordult mögöttem, de most sem mertem hátrapillantani. A szél belém kapott, meglökött, s majdnem előrehajított.
Elértem az ajtót. Bár nem kérte, feltartottam a kezem, hogy jobban láthassa, nem akarom átverni. A kilincs leheletnyit megmozdult, mintha szellemujjak játszottak volna rajta.
Álltam néhány másodpercig, vártam, hogy kinyissa. Az ajtó azonban nem mozdult csupán a kilincs remegett, mint a lepke szárnya. A szél sírt a fülembe, s mintha halk, hívogató suttogást hallottam volna az ajtó mögül.
A hideg ellenére is ömlött a veríték a hátamról. Önkéntelenül is összezárult a jobb kezem, mintha a revolveremet szorítottam volna.
Vártam még egy kicsit, aztán szólongatni kezdtem. A szél havat vágott a fejemhez, s megmozgatta az ajtókilincset.
Ha ugyan a szél volt.
Álltam, aztán rájöttem,hogy ítéletnapig is állhatok. Az órámra pillantottam. Éppen öt perce múlt, hogy otthagytam a hóban leselkedőket.
Úristen, mintha egy örökkévalóság múlt volna el azóta!
A kilincsre tettem a kezem, és lassan lenyomtam. Engedett. Az ajtó halkan, kellemetlenül felnyikordult.
Óvatosan betettem a jobb lábam az ajtórésbe, és felemeltem a kezem. Éreztem, hogy légáramlat száll velem szembe, és enyhén dohos, szénszagú levegő keveredik a kinti, metsző hideggel.
Halk nyikkanás, s a szoba belsejében uralkodó sötétség nézett velem farkasszemet.
296
297
-  Gautschi! Semmi válasz.
- Gautschi!
Átléptem a küszöböt, és megtorpantam. Érezhetően melegebb volt, mint odakint. Most már határozott szénszagot éreztem. Csodálkoztam is, hogy sehol nem látom az izzó parazsat.
Az átkozott sötétből újabb meleghullámok csaptak felém, elsuhantak mellettem, és kivágtattak a holdfényre. Meleg lehelet simította végig az arcom, aztán hatalmas csattanással bevágódott mögöttem az ajtó.
Egyedül maradtam a sötétség közepén.
Kinyújtottam a karom, megpróbáltam tájékozódni. Sötét volt, mint egy csillagtalan, trópusi éjszakában.
Bizonytalan érzésem támadt, mintha mocsárban haladnék, éjszakai sötétben, és csak hellyelközzel erezném talpam alatt a szilárd talajt.                        ,
Aztán egyszerre csak felébredt bennem a gyanú, hogy talán nem is Gautschi van idebenn. Talán nem is Gautschi szólt, hogy jöjjek be, hanem valaki más.
Talán...
Idáig jutottam, amikor láng villant a szoba sarkában. Lapos fémserpenyőben széndarabok égtek, s amikor felvillant a láng, lágy, halványsárga fény oszlatta el a sötétségget.                                      •         
Addig erőltettem a szemem, amíg meg tudtam különböztetni az előttem álló tárgyak körvonalait. Egy fából faragott, jókora asztalt, néhány széket s egy söröskriglikkel telerakott polcot a falon.
Óvatosan a fal mellé húzódva eltávolodtam az ajtótól.
Ez volt az, amit semmi körülmények között nem lett volna szabad megtennem.
Nekidőltem a falnak, és vártam, hogy hozzászokjon a szemem a sötétséghez. A fémtálon tovább lobogott a szénláng,
mintha örökmécses lett volna. Hiába erőlködtem: nem láttam senkit a szobában.
Éppen tovább akartam araszolni a fal mentén, amikor meghallottam a hangot. Mély, dühös mormogás volt, ahogy csak támadó kedvű fenevad tud mormogni. Például egy farkas, mielőtt rávetné magát áldozatára. Villámgyorsan előreugrottam, és megragadtam egy széket. Jó masszív, erős bútordarab volt. Alkalmasnak látszott rá, hogy akár egy vadállattal is megküzdjek a segítségével.
Szorítottam a széket, és gondolatban Burjátföldre repültem, egy fakunyhóba, amely alig volt nagyobb, mint ez a szoba. Soha nem felejtem el azt a szürke, ködös reggelt, amikor Gunga nyulat lőni ment a szemközti bozótosba, én pedig összeraktam a piszkos edényeket, hogy levigyení őket a patakhoz. Éppen ölembe tornyoztam a mosogatnivalót, amikor megkopogtatták az ajtót. Mivel kilométerekre mi voltunk az egyedüli vadászok, nem gondolhattam másra, mint hogy Gunga tért vissza, s annyira tele van a keze nyúllal, hogy nem tudja lenyomni a kilincset.
Türelemre intettem, aztán ölemben az edényhalommal, felemeltem a lábam, és rátettem a kilincsre. Az ajtó kinyílt, és én szembe találtam magam egy hátulsó lábain álló szibériai medvével.
Ma sem tudom megmondani, mi mozgatta azokban a pillanatokban az izmaimat. Mert hogy dermedt agyam nem, az egészen biztos. Mindenesetre bocsánatkérő mosollyal ránéztem, aztán jól irányzott rúgással bevágtam az orra előtt az ajtót.
Legalább tíz percig ültem a földön a ripityára törött tányérok között. A medve eközben ott járkált a kunyhó körül, és többször is bekopogott: hátha megkönyörülök rajta, és bebocsátom egy kis agyvelőreggelire.
Valami megmoccant az izzó szén környékén, s egy csapásra elillantak a szibéíiria vadászkaland képei. Mintha halvány árnyék suhant volna át a szoba túlsó részén.
Keményen szorítottam a szék karfáját, és rekedten suttogtam:
298
299
Gautschi! Itt van?
A morgás megerősödött, s most már biztos voltam bennej hogy nem vagyok egyedül a szobában. Hogy Gautschi is id bqpn vane, nem tudhattam, de hogy egy támadó vadállati van a közelemben, abban biztos voltam. Az erős szénszagf ellenére is megéreztem egy nagy állat testének a kigőzölgését.
- Gautschi!
A következő pillanatban közvetlen közelemben mordult fe az állat. Láttam, hogy erős, hosszúkás test suhan át a levegőn Röptében pillantottam meg a nyújtott farkasfejet, a fehéi vicsorító fogakat, a vörös nyelvet és a szürke szőrrel borított mancsokat.
Félrehajoltam, megragadtam, a szék támláját, és felemel] tem, hogy agyonsújtsam vele.
Azaz hogy csak emeltem volna.
Megdöbbenve tapasztaltam ugyanis, hogy a kemény, kil váló fegyvernek ígérkező szék mozdíthatatlan. A padlóhoá erősítették.
Míg erre rájöttem, a karcsú, szürke test átsuhant a levegői] és nekem ugrott. Éreztem karmait a, vállamon, szőrét a arcomban, s lompos farkát, amely a lábamat verdeste.
A hatalmas, lendületben lévő test magával sodort. felocsúdtam, az állat a mellemen ült, és a torkomat szaglászta Aztán kivicsorította a fogát, és fenyegetően morgott.
Fogai nem lehettek pár milliméternél messzebb a torkom| tói.        .
Felötlött bennem a gyanú, hogy. alighanem én leszek Vérfarkas legközelebbi áldozata.
Összehúztam a lábam, és megpróbáltam lerúgni magamról Az állat tovább morgott és előrébb csússzant. Fogai ott vil lógtak az orrom előtt, s aligha voltam egész magamnál amíg a zsebem felé tapogatóztam. Szerencsére megtaláltar a késem, és megpróbáltam kipattintani a pengéjét.
Aztán megállt a kezem, amikor rájöttem, hogy a Vérfarka nak esze ágában sincs - legalábbis egyelőre - elharapni torkom.,
Ült a mellemen, és elégedetten morgott, miközben járt a farka, mint egy becsavarodott ablaktörlő. ,    A. félhomály mélyéből kiemelkedett egy magas, testes emberi alak, és odaállt a farkas mellé.
- Jól van, Vadász, hagyjad... Jól van, kiskutyám! Álljon fel, Herr Lawrence!
A hatalmas termetű farkaskutya csapott egyet a farkával, aztán könnyed ugrással lepattant rólam.
- Gautschi?
- Keljen fel, kérem!
Feltápászkodtam, gyanakvó pillantást vetve a kutyára. Gautschi gúnyosan villantotta rám szürke szemét.
-  Megijedt?
Szó nélkül roskadtam le az egyik mozdíthatatlan faszékre.
-  Mi ez?
- Mi lenne? Kutya. A kutyám. Azt hitte, a Vérfarkas?
- Volt egy pillanat, amikor hinni kezdtem benne. Van fegyvere?
-  Mondtam, hogy nincs.
- Nem haragszik, ha megnézem?
Míg végigtapogatott, a kutya felhúzta az ínyét, és halkan morgott. Körülbelül akkora volt, mint egy farkas, és a színe is megtévesztésig hasonlított rá.
- Szép a kutyája.
-  Meghiszem azt. Egyenes ági farkasszármazék.
- Alig huszonöt percünk maradt. Fél órát kaptam, hogy kivigyem magát.
Fáradtan mosolygott izzadságcseppek csillogtak a homlokán.
- Kár a gőzért! Eszem ágában sincs kimenni.
- Akkor meg fog halni.
-  Na és? Úgyis ez lesz a sorsunk előbbutóbb. Agyon fogják szurkálni vasvillával! Kicsit elsápadt, de megvonta a vállát.
-  Lehet. De néhányat magammal viszek a túlvilágra, arra mérget vehet.
300
301
Sajnáltam, de saját érdekében kénytelen voltam őszintén és kíméletlenül beszélni vele.
- Téved, Gautschi. Nem fog magával vinni senkit. Nem lesz rá módja.
- Bízza csak rám!
- Tudja, mit csinálnak magával? Felgyújtják a házát, és bennégetik, mint a kacsát a sütőben.
Megrándult a válla, és összeharapta a száját.
- Maga ölté meg Renfert?
- Én.
Miért?                                             '             .
Tudja maga azt jól. Azokért az átkozott papírokért!
- Másképpen is el lehetett volna intézni a dolgot. Felnevetett, keserű, kiábrándult nevetéssel.
- Mit tud maga rólunk, Herr Lawrence? Mit tudhat egy angol egy svájci faluról? Az én családom elátkozott család, Herr Lawrence!
- Mikor tudta meg?
- Gyerekkoromban.   Magától   Renfer   tanítótól.   Sokat beszélgetett velem, alighanem azért, mert én voltam a legjobb tanuló. Szeretett velem beszéletni. Az ő segítségével lettem hegyi vadász, és végeztem el a hegyimentőtanfolyamot is. Aztán egyszer, amikor már egészen felnőtt voltam, megmutogatta azokat az átkozott papírokat, ősömről, Oskar Gautschiról, Rudolf Gautschiról és a többiekről. Képzelheti, mit éreztem! Ha kiszivárog, kiközösítenek. Érti? Dehogyis érti! El kellett volna mennem ebből az elátkozott faluból, de hát hová menjek, amikor szeretek itt lenni?! Itt születtem, ez a szülőföldem.
- Mit mondott még Renfer?
- Elolvastatta velem a papírokat, aztán azt mondta, hogy ne aggódjak, soha nem fog kiszivárogni a dolog. Azt is mondta, hogy az egész ostobaság. Hiszen napnál is világosabb, hogy az őseim ártatlanok voltak. Senki sem tudott rájuk bizonyítani semmit. Renfer szerint is egy ostoba babona áldozatai voltak. De Renfer is jól tudta, mivel járt volna, ha kiszivárognak a szerencsére már elfelejtett régi dolgok.
Ha kiderül a családom múltja... ha bármi történik ezután a faluban - érti? bármi! - mindenki tudni fogja, hogy ki a hibás. Ha elapad egy tehén teje, ha belezuhan valamelyik szakadékba, ha elveri a jég a vetést, ha agyonsújt valakit a villám, ki a hibás? Természetesen a Vérfarkasfamília. Renfer okos ember volt, Herr Lawrence. Szeretett, és nem akarta hogy bajunk essék.
- Maga mégis megölte.
- Mert elárult. Nem tartotta be az ígéretét.
- Mit ígért önnek?
- Hogy soha nem mutatja meg senkinek a papírokat. S én hittem neki. Pedig már korábban is kértem, hogy adja ide, vagy égessük el együtt, de azt mondta, hogy ez nemzeti múltunk egy darabja, még akkor is, ha ostobaságok vannak benne. Szóval nem adta. De megígérte, hogy nem mutatja meg senkinek. Aztán egyszer, amikor éppen valami ügyben Bernben jártam, emberek jöttek a zürichi egyetemről, és kérdezgették az öregeket errőlarról, régi papírok után faggatóztak. Képzelheti, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy mikrofilmre vették a papírokat. Hazarohantam, majd Renferhez. Azzal védekezett, hogy ezzel még nem árult el, hiszen a falusiak soha nem tudják meg, mi van a papírokon.
- Igaza volt Renfernek!
- Nem volt igaza. Az egész anyagot felvették mikrofilmre, és betették a mikrofilmtárba. Bárki hozzáférhetett, hiszen utánajártam.
- Ezek szerint ön megfordult az egyetemen azelőtt is, hogy ellopta a mikrofilmet?
- Egyszer. Éreztem, hogy nem tudok nyugodtan élni, ha nincs a birtokomban. Kinyomoztam, hogy szerencsére nem készült róla másolat - annyira nem volt érdekes az anyag. Mindazonáltal megszereztem. S akkor tudtam meg a tanszéken, hogy az a tanár, aki most külföldön van, feljegyzéseket készített az eredetiről. Ezt is meg kellett volna szereznem, de már nem volt rá időm. Emlékeztem ennek a pasasnak az arcára, aki ma megérkezett Zürichből. Ahogy megláttam,
302
303

tudtam hogy elvesztem. Biztos voltam benne, megtudták a családom nevét, és rájöttek, ki ölte meg Renfert.
- Végül is miért ölte meg?
- Képzelheti, mit éreztem, amikor a kutya és a bolond holttestét megtalálták... a farkasharapásokkal. És Renfer kezében ott volt a bizonyíték! Ha Renfer megszólal és bemutatja a papírokat, az egész falu nekem esik, és nemcsak nekem, hanem a rokonaimnak, a gyerekeknek is, és... Tudja, mivel öltek volna meg bennünket? Vasvillával. Vámpírnak, Vérfarkasnak az jár!
- Ki ölte meg a bolondot és a többieket? Rám meredt, és felvonta a vállát.
- Honnan tudjam? Csak nem hiszi, hogy én?
- Én nem, de a többiek igen!
- Nekem már mindegy.
Órámra pillantottam: volt még tíz percünk.
- Hogyan ölte meg a tanítót?
Az asztalra vágott kétségbeesésében, csak úgy csattant a falap.
Nem akartam megölni, dehogy akartam! Azt hittem, alszik. Belopőztam hozzá, de felébredt. Kiugrott az ágyból, és huzakodni kezdtünk. Hiába ordítottam, hogy nem akarom bántani, csak azokra az átkozott papírokra van szükségem, egyszerűen megbolondult. Úgy harcolt a papírokért, mintha a pénzét akartam volna elvinni. Kitéptem a kezéből, és elszaladtam vele. Utánam vetette magát, és elkapta a lábam. Aztán a szívéhez kapott, és hanyattvágta magát... Föléje hajoltam már nem élt. Képzelheti, mit éreztem, amikor megöltem azt az embert, aki szeretett, és akit én is szerettem. Sírtam, mint egy gyerek. Arra gondoltam, ha már az életét úgysem tudom visszaadni, legalább a családomat megmentem. Felvittem a padlásra, hogy minél később találjanak rá, és az agancsvágó késsel elvágtam a nyakát. Aztán... amikor spriccelni kezdett a vér a torkából, akkor jöttem rá, hogy nem volt halott. Még élt, amikor elmetszettem a torkát. Mégiscsak én öltem meg, a saját kezemmel! Uramisten, borzalmas volt, bocsáss meg nekem!
- A papírokat elvitte? Szótlanul bólintott.
- Hol vannak?
- Bedobtam  egy  szakadékba.  A  régi  anyakönyvekkel együtt.
- Mit csinált még? Csodálkozva tárta szét a karját.
- Mit csináltam volna? Reszkettem, hogy rá ne jöjjenek... II a gyilkosságra.
    - Miközben úgy tett, mintha a Vérfarkast keresné.
- Kerestem is. Hiszen érdekem fűződött hozzá, hogy elkapják. Ha lelövik... soha nem jönnek rá, hogy én tettem. A farkasnak meg úgyis mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb gyilkosság van a rovásán.
Tudja, hogy Dörfliger doki rájött, nem ugyanaz a kéz ölte meg Renfert, mint a többieket?
- Persze hogy tudom. Hiszen beszélték aZ emberek.
- Tudja, ki a farkas?
- Honnan tudnám? - Lemondóan legyintett, és az asztalra fektette két súlyos öklét. - Az én végzetem beteljesült. Odaát már nem érdekes, hogy hány gyilkosságot varrnak a nyakamba.
.- Mit tud a Renfert megelőző tanító és a felesége haláláról?
- Az égvilágon semmit. Hiszen apró gyerek voltam még akkoriban.
- Nem derült ki valami Renfer papírjaiból?
- Azt hiszi, volt időm olvasgatni őket? Úgy, ahogy voltak, bevágtam őket a szakadékba.
- Remélem tudja, melyikbe? Szomorúan csóválta meg a fejét.
- Komolyan gondolja, hogy kimegyek magával?
- Szeretném.
- Mondja, ember, miért?
- Mert el akarom kapni a farkast!
- Hát kapja el!
- Maga nélkül nem megy. Ha magát megölik, elmossák vele az összes nyomot. Érti? Mindent magára kennek. A nyo
304
305
mozást lezárják, a vendégeket hazaengedik, és mindennek vége.
-  Engem már ez sem érdekel!
-  Engem azonban igen. És magát is kell hogy érdekelje.
-  Ugyan miért?
- Az unokatestvérei miatt. Ha magára húzzák a Vérfarkasság vádját, nem lesz maradásuk a faluban. Földönfutók lesznek maga miatt.
Kissé komorabbra festettem a jövőt, mint amilyennek valóban látszott de az idő sürgetett. Alig volt öt percem a határidő lejártáig^
-  Ha bíróság elé áll - ütöttem tovább a vasat , néhány évvel megúszhatja. Hiszen nem akarta megölni a tanítót. Az erős felindulásból elkövetett emberölés pedig nem gyilkosság.
-  Csakhogy én a késsel...
-  Erre is van magyarázat, bár... kétségkívül nem szeretik az ilyesmit a bíróságok. Mindenesetre maga úgy kényszerült rá, hogy elvágja a halottnak hitt tanító torkát, hiszen csak így tudta volna elhitetni, hogy a Vérfarkas tette. Nem szadizmusból csinálta, világos? A bíróság méltányolja a dolgot, erre mérget vehet.
-  Mennyit kaphatok?
- Nem ismerem a svájci törvényeket. De van mentő körülmény elég. A maga félelme, például. Hogy megmentse a családját a fanatikus falusiaktól. Hiszen meg is ölhették volna őket.
-  Hogy tudna kivinni innen? Bízik bennük?
- Nem én. De van egy ötletem. Persze ahhoz az kell, hogy együttműködjék velem.
Rám nézett átható, éles tekintettel.
-  Maga hisz nekem?
-  Hiszek.
-  Elhiszi, hogy nem én vagyok az az átkozott farkas?
-  Ha nem hinném el, nem lennék itt. És akkor sem, ha nem éreznék együtt magával. Hagynám, hogy magára gyújtsák a házat.
Idegesen dobolt az asztalon.
-  Egyszerűen nem hiszem el, hogy ekkora áldozatot vállal értem!
Áthajoltam az asztalon, és megfogtam a kezét.
-  Figyeljen rám, Herr Gautschi! Beszéljünk nyíltan. Elsősorban nem magáért teszem. De ha maga ostobán és értelmetlenül meghal, valaki a markába röhög, és egy csomó gyilkossággal a háta mögött elszelel. A rendőrségnek érdeke, hogy lezárják az ügyet. Őszintén sajnálom a maga rokonait és a maga különben feddhetetlen hírét, de ha csak ez lenne, amit sajnálok, eszem ágban sem lenne az életemet kockára tenni. Értse meg, nekem az a fickó kell! A Vérfarkas! Csak úgy tudom elkapni, ha maga vallomást tesz, mert akkor nem zárhatják le a nyomozást. Ért engem?
- Tiszta beszéd - bólintott. - Mit kell tennem? Szóljon ki, hogy megadom magam...
-  Még csak az hiányozna - mondtam. - Nem érné el a kerítést.                                                                               '"•
- Nekem is ez a véleményem - dörmögte lemondóan. Ismerem őket. Ha megvadulnak, semmi nem állhatja meg őket. Márpedig most az orrukban érzik a tűz és a vér szagát. Mit akar tenni? Mikorra érhetnek ide Zürichből a rendőrök?
-  Legfeljebb reggelre. Azt sem tudom, Waldvogel értesítettee már őket.
-  Akkor a kör bezárult, Herr Lawrence. Jobban teszi, ha elfelejti, amiről beszélgettünk, és kimegy. A végén még magából is sült kacsát csinálnak.
- Várjon! Ki kell találnunk valamit. Méghozzá három perc alatt.
Az ablakhoz léptem és kibámultam rajta. Csak félig láttam ki, mert takarták a fa ágai. A hó fehéren csillogott egyetlen felhőfoszlány sem igyekezett a hold felé.
A kutyára pillantottam. Megbékülve velem, nyugodtan szundikált, kilógatva piros nyelvét.
-  Hogy hívják?
- A kutyát? Vadásznak.
- Van egy ötletem.
306
307
Tíz szóval elmondtam, mire gondolok. Alighogy befejeztem, hátrahőkölt, és elkeseredetten megrázta a fejét.
- Szó sem lehet róla!
- Pedig ez az egyetlen lehetőség, hogy megmeneküljön!
- Nekem ez a kutya.,.. olyan, mint... a gyermekem. Mintha a... fiam lenne.
- Nem biztos, hogy bántódása esik.
- De eshet!
- Ezt a rizikót vállalnia kell. Értse meg, Gautschi, nincs más megoldás! Mi a fontosabb magának, a testvére, a testvére gyerekei, vagy a kutyája?
Tenyerébe temette az arcát. Órámra pillantottam: egyetlen percem volt még.
Gyerünk! - sürgettem. - Csinálja, amit mondtam... Különben mind a ketten itt veszünk!
Rám nézett, könnyek csillogtak szürke szemében.
- Úristen! Jobb volna meghalni!
Megéreztem hangjában a bizonytalanságot, ezért villámgyorsan cselekedtem. Azt akartam, hogy az események magukkal sodorják, és ne legyen ideje fontolgatni a lehetőségeket.
Csoda jól csináltam mindent, legalábbis ami a tervezést illeti.
A végeredményről, sajnos, szót sem érdemes ejteni.
37
Odaugrottam ahhoz az ablakhoz, amely a faágaktól félig eltakarva bújt meg a másik kettő mellett, és kitártam. Az udvar hidege szembevágott velem, seregnyi hópihe kíséretében. A benti meleg és széngáz után kimondottan jólesett a Spitzhorn hidege.
Persze egyáltalán nem azért tártam ki az ablakot, hogy levegőzzek.
Még csak azért sem, hogy a holdfényben fürdő Spitzhornban gyönyörködjek.
Ahogy kivágódtak az ablaktáblák, Gautschihoz ugrottam és megráztam.                  ,                                    .
Ember! Most!
Gautschi merev arccal lehajolt, és súgott valamit a kutyájának. Az állat lelapult, égnek meresztette a fülét, és két hátulsó lába közé húzta a farkát. Gautschi megfogta nyakörvénél fogva, és az ablakhoz vezette.
A kutya lekushadt, mintha parancsot kapott volna, hogy várja meg a lövést, és csak akkor vágtasson a vad után, ha eldörrent a puska.
Gautschi felém fordult: borostás arcára kiült a halálfélelem.
És alighanem a reménytelenség is.
Ebben a pillanatban járt le a fél óra.
Tölcsért csináltam a kezemből, s megpróbáltam utánozni a farkasüvöltést. Ahogy annak idején a szikh kígyóembertó', Radzs Kumar Szinghtől tanultam.
Nem sikerült valami jól a farkashangutánzó versenyen aligha kerültem volna dobogóra vele. Csakhogy azok, akik odakinn feküdtek, nemigen hallottak még farkasüvöltést.
Teleszívtam a tüdőm, és még egyszer megismételtem az ordítást. Aztán könyökömmel beütöttem az ablak üvegét. Az ordításra és az üvegcsörgésre zavart kiáltozás támadt a kerítés környékén.
- A farkas! Hé, Lawrence! Ne lőjetek! Az Úristenit neki, megölte az angolt!
Még egyszer elordítottam magam. Ez az utolsó sikerült a legjobban. Hiába, gyakorlat teszi a mestert.
Felemeltem a karom, és meglöktem Gautschit. A testes, de most összeroppant férfi kiegyenesedett, megsímogatta, kutyája hátát, kiáltott valamit, és az udvar felé mutatott.
A kutya elvakkantotta magát, és laza, könnyed mozdulattal kirepült az ablakon.
308
309
Meg sem várva a kiáltozást, kinyitottam az ajtót. Óvakodtam kidugni a fejem, amíg meg nem hallottam a hangokat.
- Ott a farkas! A Vérfarkas! Lőjétek le!
Amikor felhangzottak az első puskalövések, megragadtam a karját.
- Gyerünk!
Gautschi bólintott, és átugrotta a küszöböt. Követtem, s a következő pillanatban már mellette lapultam a hóban.
- Előre... a kerítés felé!
Legszívesebben befűrtam volna magam a hóba, és átkoztam magam könnyelműségemért, amiért meg sem kíséreltem Gautschi ágyneműjéből hóköpenyt eszkábálni.
így is eljutottunk a kerítésig. Tudtam, hogy a másik oldalán ott lapul Waldvogel és Müller, és talán Nussbaumer is. Ha sikerült átvergődnünk a palánkon, megmenekültünk.
Ebben a pillanatban lövés csapódott be mellettünk. Hátrakaptam a fejem: nem láttam senkit. A lövések megállás nélkül pufogtak biztos voltam benne, hogy mindenki a szerencsétlen kutyát üldözi.
Mármár elkönyveltem volna, hogy eltévedt golyó volt, amikor a következő közvetlenül a fejem mellett verte fel a havat. A kerítés felettünk magasodott csak át kellett volna vetni magunkat rajta.
Amikor a harmadik golyó Gautschitól néhány centiméterre vágódott be, beláttam, hogy nincs értelme tovább rejtőzködnünk. Valaki kiszúrt bennünket, és kitalálta, miben mesterkedünk.
Át a kerítésen! Gyorsan!"- ordítottam, felpattantam, és egyetlen ugrással átrepültem a falécek felett. Nem segítettem Gautschinak, hiszen semmit nem értem volna vele, ha magamat is felkínálom a lövöldözőnek. Fegyver sem volt nálam, hogy viszonozhattam volna a tüzet.
Reméltem, hogy pillanatokon belül Gautschi is átszáll a kerítés felett, és rendbejön minden.
Fejjel előrerepülve rázuhantam valakinek a hátára. Az illető felordított, méghozzá nagyon is Müller hangjára emlékeztető ordítással.
- Segítség! A farkas! A jó anyját... mész innen, te dög! Alaposan szájon is vágott, de nem értem rá törődni vele,
Izgatottan lestem, hogy mikor jön Gautschi.
Mármár azt hittem, hogy baj történt vele, amikor nehézkesen felkapaszkodott a kerítés tetejére.
- Ugorjon, ember!
Kiegyenesedett, és a lábához kapott. Rám nézett, s fájdalom tükröződött a szemében.
- Eltalált a hülye - mondta. - A lábam...
- Bukjon már le! - ordított Waldvogel is, aki rájött, hogy miről van szó. - Bukjon már le!
A golyó ismét ott süvített el Gautschi feje mellett.
. - Gyerünk, ember! Gyerünk...
Gautschi sziszegett a fájdalomtól, és összehúzta magát, hogy ugorjék.
Ebben a szempillantásban Gautschi megtorpant, megtört a mozdulata csodálkozva bámult a szomszéd udvar felé, ahol csak a kopasz gyümölcsfák törzse meredezett fenyegető ujjként a holdfényes éjszakában.
Müller felordított, és a fák felé rázta az öklét.
- Gazember!
Waldvogel megfordult, és beledurrantott néhányat a levegőbe.
Gautschi mereven mosolygott, s mintha hunyorított volna.
Mintha ügyet sem vetett volna arra a kerek, piros foltra, amely ott vöröslött a homloka közepén.
Megingott, aztán hangos puffanással közénk esett.
Fegyverem után kapkodtam persze nem volt nálam. így aztán kénytelen voltam tehetetlenül nézni, amint a fák törzse mögül kiválik egy árnyék, hóna alatt hosszú puskával, és eltűnik a szomszéd kerítésének az árnyékában.
Waldvogel felállt, és leverte a havat a nadrágjáról. Az akció véget ért.
Éppen bekecseinket huzigáltuk le az ebédlőteremben, amikor Nussbaumer és Maurer bekísérték Mr. Doddot.
310
311
A sörkirály hunyorgott a fényben, megsimogatta szőke bajuszát, és jóindulattal mosolygott az elébe siető felügyelőre.
- Jó estét, felügyelő úr!
Wáldvogel értetlenül nézett a két férfira.
- Hát ez meg micsoda?
- Förster kertjében fogtuk el. Fenn ült a fán. Nem mert lejönni, mert a kutyák körülfogták.
Maurer letett egy távcsöves puskát az asztalra.
- Ott volt a fa alatt. Biztosan leejtette.
Dodd a zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját. Felkattintotta az öngyújtóját, tüzet adott magának. Hullámos, szőke haján vízcseppek ültek, keze mintha enyhén remegett volna.
- Fáradtnak látszik, Mr. Dodd - mondta a felügyelő.
- Na hallja! Majd egy órát ültem a fa tetején. Két éhes oroszlán meg ott kucorgott alattam. Már azt hittem, az egész éjszakát ott kell töltenem.
- Hm. És ha szabad kérdeznem, mit keresett a faluban, Mr. Dodd?
- A kocsmában voltam.
- Nem a fa tetején?
- Oda csak később másztam fel. Éppen a kocsmában ültem, és a második sörömet ittam, erre különben a csapos a tanúm, amikor berontott valaki, hogy tűzijáték lesz Gautschi udvarán. Erre mindenki kirohánt a kocsmából, a csapos kivételével. Kiittam a sörömet, fogtam a puskám, és elindultam megnézni a tűzijátékot.
- Maga tényleg azt hitte...?     .
- Egy darabig igen. Tűzijátékot mondtak. Csak akkor jöttem rá, hogy miről van szó, amikor megkezdődött a cirkusz.
- Erre maga?
- Meglapultam. Mi mást tehettem volna?
- Miért nem avatkozott közbe?
- Ha közbeavatkozom, akkor most azt kérdezné, hogy miért avatkoztam közbe, nem igaz?
- Használta a puskáját? Dehogy!
1 Wáldvogel felemelte, megszagolta a csövét, aztán visszatette a fegyvert az asztalra.
- Miért hazudik, Mr. Dodd? Ebből a fegyverből nemrégen lőttek!        ,
Ja, persze, majd elfelejtettem. Amikor lefelé mentem, mármint a kocsma felé... rálőttem egy sziklatömbre.
- Emberre nem?
- Ugyan, hová gondol, felügyelő!
Nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódike, vagy igazat beszél. Mindenesetre nem látszott rajta, hogy megrázták volna a faluban történtek.
- Mr. Dodd. Meg kell kérnem, hogy ne hagyja el a szállót. .- Dehogyis hagyom. Olyan fáradt vagyok, hogy azonnal
lefekszem. Ha egy mód van rá, holnap dél előtt ne zavarjanak.
Búcsút intett, és kisétált a szobából.     
Willy Maurer és Nussbaumer olyan képpel néztek utána, amelyre tíz évet adott volna még egy különben jóindulatú bíróság is.
Ezután pontosan az történt, amire számítottam. Rövid beszélgetés után Wáldvogel felemelkedett, és kifelé indult.
- Arra kérem önöket, hogy jöjjenek fel a szobámba. Ön is, Herr Müller.
Tíz perc múlva benn szorongtunk Wáldvogel nappalija1 ban. Egy fáradt szemű, holtfáradt szobalány teát, és legnagyobb meglepetésemre néhány pphár whiskyt szolgált fel.
Müller segített a szétosztásban, s amikor a lány mögött becsukódott az ajtó, Wáldvogel felemelte a poharát.
Most, hogy az ügy befejeződött, engedjék meg, hogy megköszönjem a közreműködésüket. Külön köszönöm Herr Siegmüllernek, Maurernak, Nussbaumernek a lelkes és kitartó munkáját... és természetesen önnek is, Mr. Lawrence.
Naná, hogy engem hagyott utoljára.
Ittunk, aztán folytatta.
- Az ügyet végre lezárhatjuk.  Elkaptuk a Vérfarkast. Sajnos csak^ftoltan, így vallomást már nem tehet. De nem is
312
313
lényeges. A bizonyítékok önmagukért beszélnek. A nyomozásnak ezennel vége. Van kérdésük, uraim?                         ! Intettem Müllernek, aki azonnal vette a lapot.
- Szabad?
- Csak tessék - biccentett Waldvogel elégedetten.
- Szeretném tudni, mi volt Gautschi indítóoka?
- Mi más, mint a papírok, amik Renfemél voltak mondta fölényesen a felügyelő.
Akkor miért kellett ezt a nagyüzemi mészárlást csinálnia? Waldvogel elmosolyodott.
- Maga bűnügyi riporter?
Müller beharapta a szája szélét, de nem válaszolt.
- Gautschi mindenáron meg akarta szerezni a dokumentumokat. Csakhogy arra számított, ha megöli Renfert, és valahol mégis fennmaradt egy másolat, könnyedén rájöhetünk belőle, ki volt a gyilkos. Ezért keverte bele a Vérfarkast a dologba. A nem létező Vérfarkast. Végtére is sajnálom ezt az embert. A körülmények áldozata, ha úgy tetszik. Haláláért néhányan ülni fognak, de ez már nem az én dolgom. Herr Mauer pontosan tudja, kik voltak a főkolomposok.
- Még mindig nem értem, miért volt szükség a mészárlásra - makacskodott Müller.
- Hogy igazából a Vérfarkas művének lássék a   dolog. A Vérfarkas nem válogat. Mindenkit megöl, aki az útjába kerül. Gautschi módszeresen készült a gyilkosságokra. Megvárta a főidényt, amikor sokan tartózkodnak a penzióban. Gondosan kiválasztotta a holdfényes éjszakákat, mert hiszen a legenda szerint a Vérfarkas ilyenkor a legaktívabb. Aztán megölte a kutyát és á szerencsétlen bolondot. Mindezzel az volt a célja, hogy elmossa az indítóokot. Arra gondolt, hogy a rendőrség az egyes gyilkosságok közötti összefüggéseket keresi majd, miközben az igazi indítóok mindörökre rejtve marad.
- Ezek szerint a többiek, nevezetesen Jeremy, Dieter és Hernandez meggyilkolását is Gautschi nyakába akarja varrni?
Waldvogel tekintete elsötétült.
314
- Nyakába varrni? Azt hiszem, Herr Müller, ön nincs tisztában a helyzetével... ön szívességből tartózkodik ebben a szobában, az én meghívásomra. Ért engem?
- Természetesen - mondta az újságíró, és begombolta a bekecsét. - Nagyon is értem. Az ügy tehát megoldódott. Gratulálok! És Renfer tanító elődjének az esete?
- Ugyan már - legyintett unottan Waldvogel. - Semmi köze Gáutschihoz. Majd egy emberöltővel ezelőtt történt. Még jó, hogy Szókratész halálát nem velem akarja kinyomoztatni.
- És a viaszbábuk? - vetettem közbe, miközben én is távozáshoz készülődtem. - A viaszbábuk a tűkkel?
Szánakozva nézett rám.
Kedves Herr Lawrence... Higgye el, őszintén tisztelem önt és a barátait is... Hm... Bernben. De ebben az esetben alighanem olyan jelenségek között keres összefüggéseket, amelyek között semmiféle kapcsolat nincs. Van ugyan egykét rejtélyesnek tűnő részlet, elismerem, de higgye el, nem tartoznak szorosan ehhez, az általam megoldott ügyhöz. Itt van például Renfer elődjének az esete, amit Herr Müller volt szíves a szememre hányni. Milyen kapcsolat lehet, könyörgök, aközött és Gautschi ügye között? Ugye hogy semmilyen? Hiszen negyven év köztük a differencia. Gautschi taknyos kölyök volt annak idején, és legfeljebb csúzlival lődözött, nem puskával. Az a dolog alighanem bekerül a soha meg nem oldott ügyek közé, akárcsak azok, amelyek a szerencsétlen Gautschi családdal kapcsolatosak. Mit tegyünk, ha a bűnös meghalt?! Legfeljebb egy spiritiszta szeánszon léphetnénk vele kapcsolatba, ha egyáltalán hajlandó lenne válaszolni a kérdéseinkre. Óhajtanak még valamit?
- A viaszfigurákkal rrii a helyzet?
- Ja igen. Nézze, Herr Lawrence... Már korábban is akartam beszélni róluk! Itt vannak ezek a délamerikaiak, a zűrösügyeikkel. Ne haragudjon, de... egyre inkább az az érzésem, hogy nem szabad komolyan venni őket. Mi a fészkes fenét jelentenek ezek a viaszbabák a tűkkel? Mi? Szerintem semmit olyanok ezek, mint a gyerekek. Még akkor is, ha
315
milliomosok. Nyakig vannak töltve babonával. Komolyan elhiszik, ha valakiről viaszmásolatot készítenek, és belenyomnak egy tűt, az eredeti belebetegszik, vagy pláne ki is nyiffan tőle. Tudja, velem hányszor etettek, méghozzá szemrévaló lányok, hajszálakat? Ha ugyanis megeszem valakinek a haját, tuti, hogy elveszem feleségül. Legalábbis az a hiedelem járta arrafelé, ahol laktam. Esküszöm, egy borbélyműhelynyi hajat zabáltattak fel velem.
- Annyira szép fiú volt? - érdeklődött sunyi képpel Müller.
- Képzelje. Csakhogy ennek ellenére máig sem nősültem  meg. Nahát, ennyit érnek a babonák! Ennyit a viaszbaba is.
. Semmiféle bűntény nem történt, sőt, még Mrs. Hernandezt sem mérgezték meg. Amint hallom, az ön gyógyszerésze nem talált méregnyomokát a poharában. Akkor meg mit akar?
, Miféle összefüggés lehet meg nem történt bűntények és Gautschi gyilkosságai között?
Őszintén szólva meg tudtam érteni az álláspontját. Kényelmes volt és bombabiztos. A minden kétséget kizáró gyilkos meghalt, rá lehet kenni mindent, főleg, mivel más nem is igen gyanúsítható. Ha pedig valami kilóg a bizonyítékok közül, nem feltétlenül szükséges magyarázatát adni. A gyilkos sírba vitte a magyarázatokat.
Mondom, meg tudtam érteni Waldvogelt. Hiszen hat gyilkosság rövid időn belül már világhírűvé tehet egy nyomozót, de országos hírűvé mindenképpen, legfőképpen pedig, ha az az ország Svájc. Waldvogelnek nincs más dolga, mint learatni munkája gyümölcsét. Mi a fenét akarunk mi, Müller és én, az akadékoskodásunkkal... Felálltam, és búcsúra nyújtottam a kezem.
-  Hát akkor... sok szerencsét, Herr Waldvogel. Meddig marad?
- Néhány óra múlva visszatérek Zürichbe. Meg kell ír, nom a jelentésemet. - Fürkészve nézett a szemembe, aztán elmosolyodott. - Köszönöm a segítségét. Öröm voít együtt dolgozni önnel, Herr Lawrence. A belügyminiszter úr nagyra becsüli önt. Ha az ügy kapcsán Bernbe utazom, köszönetet
t mondok érte, hogy felhívta önre a figyelmemet. Nagyon sok I jó tipphez segített hozzá, Herr Lawrence. Meg kell hagyni, úriember volt a javából.
38
4
Müller a szobájába ment csomagolni, nekem viszont nem akaródzott bezárkózni négy falam közé. És beszélgetni sem akartam senkivel. Zűrzavaros gondolatok kavarogtak bennem  néhanéha egyegy arc vagy esemény bukkant fel a köd mögül, hogy azonnal vissza is süllyedjen a semmibe. Éreztem, hogy órák vagy legkésőbb napok múlva valami visszavonhatatlanul elmerül a feledés tengerébe bevonul a meg nem fejtett titkok közé.
Addig álltam az ablaknál, amíg valaki meg nem köszörülte mögöttem a torkát. Hátrafordultam: Siegmüller volt.
Mellém könyökölt, és kibámult a hóra.
- Elégedetlen, Herr Lawrence?
Nem tudtam, mit válaszoljak. Mivel az ügy lezárult, minden további akadékoskodás féltékenykedésnek tűnhetett volna. Waldvogelé az érdem, hogy megoldotta a rejtélyt.
-  Rövidesen elutazom - tértem ki a válasz elől.
- Tudja, hogy engem előléptetnek? Az ügyben mutatott kiemelkedő teljesítményemért.
Merő gúny volt a hangja, fel sem tételeztem volna ennyi öniróniát egy falusi rendőrről.                            v 
-  Gratulálok.
-  Ne tegye! Soha érdemtelenebbül nem léptettek még elő senkit.
-  Ugyan miért? - ráncoltam össze a homlokom. Dühösen az ablakkeretre ütött.
- Mert nincs meg a farkas! Öt évet adnék az életemből, ha megtudhatnám, ki az... És rátehetném a tenyerem. Sőt, mondok magának valamit. Még az előléptetésemről is lemondanék.
316
317
- Waldvogel szerint Gautschi az.
- Ostobaság! Gautschi csak egy szerencsétlen, megzavarodott hülye, semmi más. Sajnálom, hogy ezt mondom róla, de ez az igazság. Gautschi a barátom... volt. Tizenöt évig együtt ittam és kártyáztam vele. El tudja képzelni, hogy... együtt kártyázom egy vadállattal?!
- Volt már rá példa.
-  Csakhogy most mindenki téved. És Waldvogel a legnagyobbat. Gautschi egy szerencsétlen balfácán. Persze hogy bűnös. Megölte Renfert. De Gautschi nem gyilkos, a szó igazi értelmében. Képtelen lenne hidegvérrel megölni valakit. Ismertem jól... Valaki más van a háttérben.
- Hm. És mire alapozza a feltételezését?
-  Hogy őt is megölték!
- Csak lelőtték - mondtam. - Az pedig nem ugyanaz. Amikor röpködnek a golyók, mint a denevérek, könnyen előfordulhat, hogy egy kósza ólofndarab beleakad valamibe.
- Előre megfontolt szándékú gyilkosság történt.
- Honnan veszi, Herr Siegmüller? Szántszándékkal ellenkeztem vele, hátha kibök valamit,
amit talán másképpen nem mondana el. Egyébként nekem is pontosan az volt a véleményem, mint neki. Körülnézett," aztán halkan dörmögte:
- Mert... engem is majdnem kinyírtak. Rám lőttek Gautschi házánál, Herr Lawrence.
Meghökkenve meredtem rá.
- Magát? Miért nem mondta el Waldvogelnek? Reményvesztetten csóválta meg a a fejét.
-  Mit nyertem volna vele? Azt mondta volna, hogy akadékoskodom, meg azt, hogy véletlen volt. Hiszen röpködtek a golyók, mint a denevérek, hogy az ön szavaival éljek. Csakhogy öreg legény vagyok én már, Herr Lawrence... Az a valaki pontosan a fejemet célozta meg. Nem is tévedett sokat. Csak néhány centimétert.
'- Miért akarta volna megölni önt?
- Mert öreg róka vagyok, mint már említettem. Ugyanarra gondoltam, amire ön és amire ő.
318
Megvakarta az orra tövét, és ki bámult a hóra. Én pedig kénytelen voltam beismerni, hogy alaposan lebecsültem Siegmüllert. A kövér, pocakos, jovális falusi rendőrnek úgy vágott az esze, mint a borotva.
- Kifejtené bővebben?
- Nagyon szívesen, bár azt hittem, nem szükséges. Nézze, Mr. Lawrence, harmadszor mondom, hogy nem vagyok mai gyerek... Amikor ön felajánlotta, hogy bemegy a házba és kihozza Gautschit, egészen biztos voltam benne, hogy nem arrafelé akarja kimenteni, amerre mi fekszünk a hóban. Ön pontosan tudta, hogy ha ezt tenné, Gautschinak semmi esélye nem lenne a menekülésre. A feldühödött emberek vagy agyonlőnék, mint a veszett kutyát, vagy agyonszurkálnák vasvilláikkal. És maga kénytelen lenne velem együtt tehetetlenül végignézni, hacsak nem lőnénk beléjük. Sejtette, hogy minden így történne, igaz?
- Igaz - ismertem be.
- Amikor bement a házba, még fogalma sem volt róla, hogyan hozza ki, igaz?
- Hát... nemigen.
- Abban azonban biztos volt, hogy h,a meg akarja kímélni az életét, csakis ellenkező irányba szöktetheti meg. A szomszéd kerítése felé. Ahol a felügyelő és Herr Müller várakoztak. Őszintén szólva nem tudtam, mit fog csinálni, de az a buli a kutyával mestermunka volt.
- Köszönöm. Túlélte?
-  A feleségem eteti. Tudja, mire gondoltam akkor?
- Sejtem.
-  Hogy valaki, nevezzük farkasnak, szintén olvas a maga gondolataiban. Ő is tudja, maga megpróbálja rávenni Gautschit, hogy adja meg magát. Szinte magam előtt láttam, amint maga Gautschi lelkére beszél. § mivel Gautschi nem gyilkos, hallgat a maga szavára. Ember, hiszen én láttam, hogyan rajong Gautschi a testvére gyerekeiért! Aki így tud szeretni, az képtelen hidegvérrel ölni.
Hm.
- Ismétlem, fogalmam sem volt róla, hogyan próbálja meg
319
kihozni Gautschit a házból. Még arra is gondoltam, hogy esetleg alagutat próbálnak ásni a hóban, bár erre fél óra aligha lett volna elég. Mindenesetre biztos voltam benne, hogy a gyilkos is megteszi a magáét.
- Mire gondolt?
-  Nem szeretném, ha hazugnak nevezne, de pontosan előre láttam mindent. Arra gondoltam, hogy a gyilkos elbújik valahol Waldvogelék mögött, hogy amikor ön és Gautschi felbukkannak, persze csak abban az esetben, ha sikerült rábeszélnie a menekülésre, szóval amikor maguk megjelennek a színen, lepuffantja Gautschit. Ekkor elhatároztam, hogy megakadályozom benne. Mivel a fél óra már a vége felé járt, akkora volt a zűrzavar, hogy azt hittem, senki sem veszi észre az eltűnésemet. Mint tudja, az emberek figyelték minden mozdulatomat. Maurer ugyan megpróbált kiszabadítani, de őt is megfenyegették, így aztán veszteg maradt. Feküdtem a havon, és az az érzésem támadt, hogy senki nem figyel rám. Ekkor szépen megkezdtem a visszavonulást.
- Mire valaki magára lőtt.
- Úgy van. Méghozzá hangtompítós puskával. A többiek meg sem hallották. Először azt hittem, tévedek, és valaki egy hógolyót dobott az orrom elé. Aztán láttam, hogy a fele sem tréfa... Lebuktam a hóra, és csak akkor mertem felemelkedni, amikor éreztem, hogy bátran megtehetem.
- Pontosan mikor?
- Amikor majdnem lejárt a fél óra. Tudtam, hogy emberünk akkor már Waldvogel mögött lapul, valahol a szomszéd udvarában.
- Nem próbálta meg figyelmeztetni a felügyelőt?
Hogyan tehettem volna? Ha ordítani kezdek, az ostromlók" megvadulnak, és tüzet zúdítanak a házra. És persze benne magára is.
- Köszönöm az előrelátását.
- Ehelyett futni kezdtem Waldvogel, illetve a kerítés felé. Alighanem ekkor ugrott ki a kutya az ablakon, és kezdődött el az általános lövöldözés. Futottam, s akkor süvített el a fülem mellett a golyó. És szemből jött! Kénytelen voltam ismét
320
a hóra vágni magam. Amíg gyáván ledöntött hóembert játszottam, Gautschit hidegvérrel meggyilkolták.
Összerázkódott, és mereven a csillogó havat nézte.
Tudtam, hogy úgyis hiába, de vigasztalóan megveregettem a vállát.
- Maga mindent megtett, Herr Siegmüller. Senki sem tudta volna megakadályozni Gautschi halálát. Talán jobb is, hogy így történt. Gautschi sohasem lett volna egészséges ember. Nem tudta volna elfelejteni Renfert.
- Akkor is meg kellett volna mentenem... De nem is ez a fő kérdés.
- Hanem?
- A fő kérdés az, hogy mit csináljunk. Hagyjuk futni a rohadékot?
Töprengtem egy kicsit, hogy'kiteregesseme a kártyáimat, aztán úgy döntöttem, hogy néhányat, és nem is a, legrosszabbakat, felfedek előtte.
Még egyszer hátranéztem, hogy nincse valaki hallótávolságban, aztán közel hajoltamhozzá.
Tételezzük fel, Herr Siegmüller, hogy nem Gautschi a gyilkos, hanem valaki más, aki most a markába nevet. Csakhogy, amilyen jól jött neki előbb Gautschi, annyira nem illik most már a játékába.
- Ne haragudjon, ezt nem értem.
- Valaki, nevezzük farkasnak, meg akar ölni valakit. Tudja, hamar rájönnének, ki tette, ha kiderítik az indítóokot. Nem sokkal ezelőtt ézt mondta Waldvogel is. Ezért a fickó úgy dönt, felveszi a farkas maszkját, valódi és átvitt értelemben is, és úgy viselkedik, mintha válogatás nélkül ölne, igazi Vérfarkaskéht. Pedig egyvalakit akar igazából megölni. A többi mind körítés, és a mi megtévesztésünket szolgálja.
Megtörölte izzadó homlokát, kigombolta fehér, keményített ingnyakát.
- Maga... el tud képzelni valakit, aki ártatlan embereket öl csak azért, hogy ne jöjjenek rá, miért gyilkolt meg előbb valakit?                              
- Ez nem képzelődés kérdése, Herr Siegmüller - mondtam
321
sóhajtva. - A valóság gyakran felülmúlja a képzeletet. Tehát, emberünk elkezd gyilkolni, és egyszerre csak belép a képbe nem várt figuraként Gautschi a maga kis saját őrültségével. A gyilkosnak jól jön, hogy Gautschi feltűnt a színen, rá lehet kenni mindent, s végül meg lehet ölni, hogy ezzel végképp rábizonyítsa a bűnösségét. Csakhogy ez meglehetősen kétélű fegyver, és ezt ő is tudja. Világos?
-  Egyáltalán nem - nyögte. - Hogy lenne az?
- Azért - magyaráztam türelmesen , mert Gautschi halála után lezárják a nyomozást, és mindenkit hazaengednek a penzióból.
Naés?
- Van egy olyan érzésem  - mondtam  lassan , hogy gyilkosunk   elszámította   magát.   Megölt   egy  sereg embert, részben ködösítésből, részben kényszerből, mert vagy felismerték, vagy le akarták leplezni - Dieterre és Jeremyre gondolok , de... azt még nem sikerült megölnie, aki miatt eltervezte az egészet. Ezért most pánikban van, és kétségbeesetten keresi a kiutat. Ha á kiszemelt áldozat holnap elutazik, felesleges volt elkövetnie a gyilkosságokat. Lehet, hogy egyszer s mindenkorra kicsúszik a kezéből. Ezért villámgyorsan lépnie kell!
- Az úristenit neki! - hökkent meg. - Ha ez igaz, akkor perceken belül ismét  gyilkosság  történik. Mit csináljak? Szólni kellene Waldvogelnek.
- Gondolja, hogy hallgatna ránk?
- Kizárt dolog. Holtbiztos a dolgában.
- Akkor nem tehetünk mást, minthogy nyitva tartjuk a szemünket. Ha valamit észlel, értesítsen. Én is ezt teszem, ha szükségem lenne magára.
Tenyerei közé szorította a fejét, és bánatosan nézett rám.
-  Úristen! Ennél ködösebb és megfoghatatlanabb feladatot még soha nem kaptam...
- Pedig most rajtunk múlik minden - veregettem meg a vállát. - Goitdoljon arra, hogy a farkas itt van valamelyik sarokban, és... ugrásra készül!
Megborzongott, és megsimogatta a nyakát.
322
- Tudja - mondta bizonytalanul, és megremegett a hangja , néha már... valóban azt érzem, hogy igazuk van azoknak, akik hisznek a Vérfarkasban. Akárki is legyen a fickó, nem mindennapi idegei vannak.
Ebben egyetértettünk.
Mielőtt a szobámba mentem volna, bekopogtam senhora Hernandezhez.
Sabu nyitott ajtót. Kedvetlenül nézett a képembe, miközben keresztbe tette előttem a karját.
- Lawrence van itt - kiáltott hátra. - Beengedjem? Meglegyintett ugyan a kísértés, hogy átrendezzem a képét,
de uralkodtam magamon. Amint kiderült, helyesen tettem, mert ugyanabban a pillanatban felhangzott Joan Hernandez szinte vidámnak tetsző hangja.
- Persze, Sabu. Engedd csak be!
Sabu volt szíves elvenni a kezét az útból, én pedig besétáltam a szobába.
A bús és bánatos özvegy rózsaszínű pongyolában ült az ágya tetején. Vörös festékkel vízszintes csíkokat mázolt a körmére.
Amikor beléptem, felnézett rám, és ráfújt a festékre. Mosolygott, de nem kínált hellyel.
Megfogtam egy széket, és rácsüccsentem.
- Hallgatom, Mr. Lawrence.
Sabu is leült a kanapén kuporgó és ugyancsak vidámnak látszó Andrade kisasszony mellé. Sokkal inkább győztes grand prixverseny utáni öltözőnek látszott a szoba, mint egy alig néhány órás özvegy bánatos budoárjának.
- Részvétemet szeretném kifejezni senhor Hernandez halála miatt - mondtam komoran.
Elegánsan biccentett.
- Köszönöm. Nem tudok kezet nyújtani, mert elmázolódik a festékem.
-  Nem tűnik letörtnek - mondtam.
Felemelte a kezét, és gondterhelten szemlélte a csíkokat. - Hát, ami azt illeti, nincs miért bánkódnom. Remélem,
323
nem képzelte, hogy imádtam Hernandezt. Vagy... bárki is imádta közülünk.
- Azt hittem, maga szereti... vagy legalábbis szüksége van rá.
- Na látja ez már jobban hangzik - mondta. - Valóban szükségem volt rá. Ha itthagyott volna a miatt a cafka miatt, bármennyi pénzébe is került volna a dolog, túl sokat vitt volna magával. Azt akartam, hogy minden pénze az enyém legyen. Tudja, mit mondok én magának, Mr. Lawrence? Ha tudnám, ki a farkas, homlokon csókpinám.
- Gondolom, maguk is - fordultam Sabuhoz. Senhorita Andrade megvetó'en cigarettára gyújtott, Sabu
pedig az arcomba vigyorgott.
- Óhajt még valamit?
Felemelkedtem, és megigazítottam a bekecsemet.
-  Csak annyit, senhorita Hemandez, hogy sikerült rájönnöm valamire. Azokat a kis viaszbabákat saját maga dugdosta bele a saját szekrényébe, hogy ezzel és megjátszott betegségével zsarolja Hernandezt. Hogy ne hagyja faképnél magát.
.- Bravó, Lawrence - intett meglepetten. - Miből jött rá?
- Megvizsgáltattam az ételmaradékát és az italát. Még nyomokban sem tartalmaztak mérget. Hosszasabban elgondolkoztam az önök kis társaságán, és arra a megállapításra jutottam, hogy maguk valamennyien a számomra sem különösképpen szimpatikus senhor Hernandez pénzére hajtanak. Egyezséget kötöttek a szent cél érdekében. így van?
- Természetesen így - bólintott Joan.
- Meg voltak rémülve, hogy a maga hajdani barátnője, a bosszúálló Lolita Baez megkaparintja Hernandez vagyonát, amire, őszintén szólva, volt is némi esélye. Maga megjátszottá, hogy beteg, persze volt annyi előrelátása, hogy nemcsak Hernandeznek panaszkodott. Fogott egy madarat", aki ez esetben én voltam, hogy hihetően bizonygassa a maga betegségét.
-  Bravó és még egyszer bravó!
- Maga tudta, elmondom Hernandeznek, mit gondolok magáról, hogy tudniillik maga beteg, és hogy valaki ártani
324
akar önnek a viaszbabákkal. Sejtette, hogy Hernandez Lolitára gyanakszik majd, és talán abban is reménykedett, hogy Hernandezben felgyullad valami lelkiismeretféle nem hagyja el beteg feleségét.
- Ragyogó következtetés - fújta meg a körmét , és menynyire igaz!
Mármár a számon volt, hogy elmondom neki, miként mesterkedett Lolita ugyancsak viaszbabákkal, de befogtam a számat. Növeltem volna vele diadalérzetüket, ami egyáltalán nem volt szándékomban.
Felálltam, és elindultam az ajtó felé. Hallottam, hogy Sabu ott jön mögöttem, de nem fordultam hátra. A kilincsre tettem a kezem, amikor megérintette a vállamat.
Óvatosan fordultam vissza, nehogy beleszaladjak egy eleresztett, kósza egyenesébe, de csak önelégült és vigyorgó pillantása ütötte meg az arcom.
- Mr. Lawrence...
- Mi újság? - kérdeztem kényszeredetten, mert akárhogyan is szépítsem a dolgot, nem győztesként hagytam el a terepet.
- Most, hogy így alakultak a dolgok... Jó lenne elásnunk a csata bárdot. Nem gondolja?
Várakozva néztem rá, de.eszem ágában sem volt elfogadni az ajánlatát.
- Mi megbíztuk önt egy kis munkával - mosolygott , ön a megbízatást elfogadta, és tehetségéhez mérten eleget is tett neki. Mondhatnánk úgy is, hogy nem vallott szégyent.
Ekkor már vigyorgott, és hallottam, hogy Andrade kisasszony is kuncog a túlsó szobában.
- Ezért most, hogy már megengedhetjük magunknak, úgy döntöttünk, honoráljuk a fáradozását. Kérem, itt a munkadíja!
Felém nyújtott egy csekklapot, olyat, amelyet minden nagyobb bankban beválthattam volna.
- Őszintén becsülöm a munkáját - mondta Sabu olajosán csillogó szemmel. - Remélem, máskor is a rendelkezésünkre
325
áll, ha a helyzet úgy kívánja. Biztos lehet benne érdemei szerint megfizetjük.
Meghajolt, és elegáns kézmozdulattal elbocsátott.
Kisimítottam a csekket: 1 dollár 50 centre vojt kiállítva.
Két ujjam közé csippentettem, és bedugtam a kabátzsebembe.
- Köszönöm, Sabu - mondtam mosolyogva. - Mindig jól jön egy kis aprópénz. Hát akkor, viszlát. - Majd, a fejemhez kaptam, és úgy tettem, mintha elfelejtettem volna valamit. Most jut eszembe... én is szeretnék adni magának valamit, hogy mindig eszébe jussak, há a Vérfarkasra és a szép, havas, svájci tájra gondol a forró Brazíliában.
Igazán költői volt, amit mondtam, akárcsak az a hatalmas pofon, amit leakasztottam neki.          f
Elmázolódott a mosoly az arcán, belekapaszkodott a levegőbe, s fejjel előre bezuhant az előszoba oldalát borító hatalmas tükörbe. Meleg vércsepp vágódott az arcomnak, jajgatásánál csak az üvegcsörömpölés volt hangosabb.
Frissen formázott hamburgerre hasonlított a képe, amikor kivakartam az üvegcserepek közül. Megnyugodva konstatáltam, hogy semmi komolyabb baja nem történt.
Megfogtam a nyakánál elegáns sötétkék,zakóját. Néhány szelíd búcsúszót szerettem volna csak a fülébe suttogni, némi pedagógiai szándéktól vezéreltetve, amikor felugrott, kiszakította magát a kezemből, és vadul rugdalózni kezdett. Megeresztett háromnégy harsány, kínainak vagy koreainak tűnő csatakiáltást, és úgy forgatta a kezeit, mint a szélmalom a vitorláját.
Érdeklődéssel figyeltem, majd amikor egyik táncos lába ott húzott el az orrom előtt, utánanyúltam, elkaptam, és felfelé rántottam. Óriási csattanással nyúlt el az üvegcserepek között.
Tovább is folytattam volna a pedagógiai szándékú oktatást, de a két szelíd mosolyú hölgy fúriaként rontott rám. Andrade kisasszony hófehér keze aprócska - alig 38as - forgópisztolyt szorongatott, Joan Hernandez pedig egy acéltűvel vette célba a szememet.
326
Úgy döntöttem, hogy csendben lelépek, de mivel az ajtó befelé nyílt s ők túl közel voltak hozzám, lekéstem a nagy lehetőséget.
Az ajtónak vetettem a hátam, és őszintén mondom, pocsékul éreztem magam. Nem tudom, álltake már 38as Smith and Wesson csöve előtt. Kellemetlen érzés, mondhatom.
Nem mondhatnám, hogy gyengéden vettem ki Andrade kisasszony kezéből a stukkert. Már csak azért sem, mert gyöngyházszínű és tekintélyes hosszúságú körmeit megpróbálta belenyomni a kezembe.
Többször sajnáltam már az elmúlt évek során, hogy a teremtés csak két kezet engedélyezett az embernek. Most is szükségem lett volna minimum még kettőre, hogy egészen nyugodt lehessek a dolgomban. Mivel a teremtés szűkmarkúan bánt velünk, kénytelen voltam gyorsasággal pótolni kezeim véges számát. így sem tudtam azonban megakadályozni, hogy Joan a karomba ne bökjön a tűvel.
Alighanem ez volt az a pont, amikor elfelejtettem, hogy mégiscsak nőkkel állok szemben. Úgy osztogattam az egyeTneseket, mintha egy, barátságos vadnyugati kocsmába kerültem volna, valami időgép segítségével.
Mire elszállt a vörös köd a szemem elől, mindhárman szelíden ültek a fogas alatt. Andrade kisasszony szája szegletéből vér szivárgott, s alighanem egy elülső fogát is elveszítette a küzdelem hevében. Joan nagyot nyögött, és kinyitotta a szemét.
- Féreg - nyöszörögte. - Mocskos féreg!
Föléje hajoltam, hogy megnézzem, nem történte komolyabb baja, amikor egy nem is tudom hányadik érzékem azt súgta, hogy rántsam el a fejem. Elrántottam. Hosszú, tűhegyes tükördarab suhant el az arcom mellett.
Fordulásból Sabu csuklójára vágtam. Felordított, és hátrazuhant. Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy a falhoz támasszam, Joan Hernandez kezébe kaparintotta leejtett tűjét, és bár annyi ereje is alig maradt, hogy levegőt vegyen," megpróbálta belém döfni.
Ekkor úgy döntöttem, hogy véget vetek az előadásnak.
327
Hónom alá kaptam senhorita Andradét, és kivittem a fürdőszobába Letettem a kőre, háttal a falhoz támasztva.
Néhány pillanat múlva Joan Hernandez is mellette pihent, miután egy pofon segítségével rábeszéltem, hogy adja oda önként a tűjét. 
Már csak Sabu, a karateapostol volt hátra. Rugdalózott ugyan egy kicsit, amikor a hónom alá vettem, de tüstént abba is hagyta, ahogy megmarkoltam a torkát.
Ültek velem szemben a földön, és a helyzethez mérten kíváncsian néztek rám.
Magam alá húztam egy műanyag fürdőszéket, és ráérősen rátelepedtem.
Zsebembe nyúltam, kihúztam a faluban vásárolt vadászkésemet, és kipattintottam a pengéjét.
Nyugodt mosollyal szemléltem őket, pedig őszintén mqndom, pocsékul néztek ki. Sabunak csak a szeme csillogott az arcát borító vérréteg alatt, Andrade könnyei nyállal keveredtek, Joan Hernandez csíkos körmű keze fáradt madárként pihent a földön.
"Végighordoztam rajtuk a tekintetemet, aztán megszólaltam mély és baljós hangon.
- Vallomással tartozom önöknek - mondtam. - Nem akartam soha, hogy megtudják, de maguk kényszerítettek rá. Én vagyok...
Joan Hernandez felemelte csíkos körmű ujját, és tiltakozva megrázta vérmocskos arca előtt.
- Nem! Nem akarok tudni semmit...! Én nem...!
- Pedig meg kell tudniuk - mondtam. - Én vagyok a Vérfarkas !
- Nem! - sikított fel Andrade kisasszony. - Ugye nem igaz?
-  Sajnos az - mondtam szomorúan. - Higgye el, nekem se tetszik, és szabadulni is szeretnék ettől a kényszertől... de erősebb nálam. Teleholdkor mindig legyőz.
-  Úristen - suttogta Joan. - Maga őrült!
328
- Ezt ne mondja még egyszer!  mordultam rá fenyegetően. - Mi paranoiások...
 - Az istenért, Joan, ne mondd neki még egyszer! - kiáltott rá Andrade, és mosolyogni próbált. - Dehogy őrült az izé... senhor Vérfarkas, vagy izé... senhor Lawrence... El fog engedni bennünket! Igaz? "Fiát persze hogy elenged. Hiszen mi 'nem csináltunk semmit!
- Az a baj - mondtam bánatosan , ha rámjön a vágy, öl|nöm kell... És többnyire fürdőszobában...
-  Sabu!..... üvöltötte Joan eltakarva a szemét.     Sabu, segíts!          • '                                                                  ,
Sabu moccant volna, de rászegeztem a kést.
-  Nyugi, fiam!
Aztán összeszedtem minden erőmet, és ordítottam egy hatalmasat. Ahogy Radzs Kumar SzinghtóTtanultam'.
Andrade kisasszony a dolgok könnyebbik végét választotta: elájult. Joan sírt, Sabu iszonyattal bámult rám.
-  Sajnos... valóban én vagyok a Vérfarkas. És ha azt. hiszik, hogy őrült vadállat vagyok, és úgy. harapom el áldozataim torkát, tévednek.
Kiugrattam a kés nyeléből az agancsfürészt, és feléjük tartottam.                                                                    •           .
- Látják? Agancsfürész Egykét húzás, és elmetszi a nyaki ütőeret. Éppen olyan nyomot hagy, mintha farkas harapta volna el.
Sabu könyörögve nyújtotta felém a kezét.
-  Egymillió dollár! A Vérfarkasnak? Kétmillió!
Úgy tettem, mintha'elgondolkoztatna a javaslata. És ez?'                                                   .
-  Ostoba tréfa volt - mondta sietve. - Tekintse semmisnek Ha megkapjuk a vagyont, öné a kétmillió. Becsületszavam ra.                                                                                            '      
-  Hm. Nem egészen jó. Amíg itt van ez a kezemben... - és meglengettem a csekket.
329
Tépje el • biztatott Sabu  megkönnyebbülve. - Hiszen nincs már rá szüksége.
-  Valóban - mondtam. - Ebben az esetben valóban nincs. Tudja mit? Egye meg!
- Kicsoda? - képedt el Sabu.
-  Ahogy mondom. Egye meg! Akkor megnyugszom. Különben... - s fenyegetően meglengettem a kést az orra előli.
-  Madonna - jajdult fel kétségbeesve , hogy csináljam? : Mint a bifszteket javasoltam. - Jól megrágja,aztán lényei i.. Vizet is ihat rá tettem hozzá engedékenyen.
Lehajtotta a fejét, és nagyot büffentett. ,
-  Nem bírom!
- Sabu! - csattant fel váratlanul a magához tért Andrade kisasszony hangja. - Meg kell tenned! A te ötleted volt, hog> megalázzuk, hát most Gzess érte. Edd meg!
- - Rajta, Sabu - suttogta a testileg és lelkileg tökéletesen kikészült Joan is. - Tedd meg értünk, fiacskám! Sabú felém nyúlt, elvette a papírt, és a szájába tömte.
-  Rágni! - segítettem neki. - Kényelmesen rágni, Sabu. mint a bifszteket. És közben nyelni... A menyasszonya majd hoz egy pohár vizet...
Megvártam, amíg lenyeli az első darabokat, megfordultam. és kisétáltam a szobából. Átléptem a küszöböt, át a tükörcserepeket, és már a folyosóról dugtam vissza a fejem.
- Az utolsó falatig, Sabu! Mindent látok! Bekattintottam a kést, Andrade pisztolyát bedobtam egy
szemétkosárba.
Kinyitottam, egy ablakszárnyat: behunytam a szemem, ahogy rám zúdult a Spitzhorn hidege.
Töprengtem néhány pillanatig, aztán úgy döntöttem, hogy elbúcsúzom még valakitől.
Bekopogtam Lolita Baez ajtaján.
330
39
Sárkánymintás, kínai köpenyben volt sárga övvel átkötve. Amikor meglátott, be akarta csapni az ajtót, végül rövid habozás után meggondolta magát, és szélesre tárta.
- Jöjjön be, Lawrence! Élvezze a diadalát! Hiszen mindig is ezt akarta, nem?
Leroskadt egy karosszékbe, és .cigaretta után kotorászott. Tüzet adtam neki. Kifújta a füstöt, és mosolyt erőltetett az arcára.
- Nos? Hogy tetszem?
Még most is káprázatosari szép volt, pedig az ifjúság első hamvát nemcsak a múló évek, hanem a múlhatatlan bánat is alaposan kikezdte.
- Akar beszélgetni velem?
-  Mirőí?
- Mikor hallotta, hogy Hernandez...?
- Ahogy megölték. Illetve... nem sokkal'azután. Képzelheti, mit éreztem. Mindennek vége!
- Szerette?
     Meglepetve pillantott rám. Úgy, hogy még a cigarettát is majdnem kiejtette a szájából.
- Én? Minek néz maga engem? Azt hiszi, lehetett azt az embert szeretni? Megmondtam magának világosan, hogy el akartam venni Joantól. Nem is őt, hanem a pénzét. Mi van ezen nemérteni való?
-  Eszerint megsegítették a viaszfigurái...
, - Majd legközelebb! Ne féljen, nem adom fel...! Követem, mint az árnyék... Ott leszek a nyomában, bárhová is utazzék! Egyszer elkapom, biztos lehet benne.
-  Nem tudna megfeledkezni róla? - kérdeztem teli jóindulattal. - Hiszen maga fiatal. Még mindent elölről kezdhet... Miért kell az egész életét...
Felállt, és az ajtó felé mutatott.
-  Na menjen a fenébe! ~ Lolita...
331
II,
Kifelé!
Engedelmesen elindultam az ajtó felé, csak a küszöb előtt fordultam vissza.
- Azt a figurát a tűkkel maga tette a szobámba?
- Persze hogy én. Miért?
- Mert utálom, ha kicsúfolják a varázslatot. Azt akartam, kogy kissé elgondolkozzék a dolgokon.
Lolita...
- Mondtam, hogy menjen a fenébe!
- Ki ölte meg Hernandezt?
- Ki más, mint a Vérfarkas. Hiszen maga is jól tudja!
- És ki a Vérfarkas?
Keserű mosolyra húzódott a szája.
- Ne játssza meg magát, jó? Legalább előttem ne! Most, hogy minden az ölükbe hullott, megvették magát is, mi?
- Hogyan?
- Undorodom magától, Lawrence! Megjátssza a nagy zsarut, most meg á hülye gyereket. Azt akarja mondani, hogy semmit sem lát? Ki lenne képes az életben maradottak közül arra, hogy mindazt végigcsinálja, amit a Vérfarkas végigcsinált? És kinek állt'az érdekében, hogy kinyírja Hernandezt?
- Sabu! - tört ki belőlem önkéntelenül is a szó.
- Na látja- mosolyodott el halványan. - Tud maga gondolkodni is, ha akar. Bizony, bizony, a mi kedves kis Sabunk a jó öreg Vérfarkas!
Lolita...
- Menjen a fenébe! - intett, és becsapta mögöttem az ajtót.
Visszamentem a nyitott ablakhoz, és kidugtam a levegőre az orrom. Semmivel sem lettem okosabb, fnint amikor először dugtam ki.
Néhány percnyi levegőzés után leballagtam az első emeletre.
Pen szobájának félig nyitva volt az ajtaja. Mutatóujjammal nyomtam be, míg másik kezemmel a revolveremet markol
332
tam. Szerencsére nem láttam semmi olyat odabenn, ami arra kényszerített volna, hogy elő is húzzam.
Dodd, cigarettával a szájában, a szekrény oldalához támaszkodott. Pen előtte állt, és bólogatott látszott, hogy hálóruhája fölé kapta magára aranysárga csillagokkal és kék napkorongokkal díszített selyemköntösét.
Zavarok?
Dodd felfintorította az arcát.
- Hová gondol? Éppen utasításokat adtam Miss Murphynek. Holnapután ugyanis felszedjük a sátorfánkat. Vége a vakációnak, Mr. Lawrence!
Cigarettával kínált, de elutasítottam. Helyette leültem egy székre, és előhúztam a pipámat. Mintha meg lett volna babonázva, úgy figyelte, ahogy megtömöm és meggyújtom.
- Kérdezni szeretnék valamit - mondtam. - Maga lenn volt a faluban, amikor megölték Gautschit. És... ott volt a ház körül is.
- Ott voltam.
- Hm. Azt szeretném tudni, nem látotte valami furcsát, ami feltűnt magának, és megelőzte Gaütschi halálát. Nem tudom, értie, mire gondolok?
- Pontosan - bólintott. - Maga most kétségek között vergődik. Nem hiszi, hogy Gaütschi volt a Vérfárkas, ugyanakkor nem tudja, hogy ki. Igaz?
- Mondjuk.
- Eközben engem is számba vesz mint lehetséges farkast. Ez is igaz?
- Mit tagadjam...
- Nos... elmesélek magának valamit. A következtetést vonja le ön. Amikor maga bement azért az emberért, tudtam, hogy a fickó ártatlan. Nem olyan ember maga, aki egy többszörös, kegyetlen gyilkosért kockára teszi az életét. Ne vegye hízelgésnek, de tetszik nekem, Lawrence. És a feleségem is odavan magáért. Nos, akkor ott lenn arra gondoltam, hogy segítek magának. Amikor bement a házba, pontosan tudtam, hol fog kijönni. Sajnos sokáig tartott, amíg elvergődtem abba az átkozott udvarba. És tudja, mi történt velem? Éppen
333
tüzelőállást akartam elfoglalni, hogy fedezhessem magát, ha kijönnek, amikor szemből rám pörkölt valaki. És alig néhány milliméterre! tévesztette csak el a célt. A hóba vágtam magam, s mire felocsúdtam, már késő volt. A fickó hidegvérrel megölte Gauftchit. Első dühömben felragadtam a puskám, és uíánalőttem. Sajnos nem találtain el.
- Tehát nem sziklára lőtt?  .
-  Nem bizony.
- Waldvogelnak azt mondta.
Széttárta a karját, és elnyomta a cigarettáját.
-  Mi mást mondhattam volna? Esze ágában sem lett volna i hinni nekem. Ha pedig hisz, csúnyán megjárhattam volna. Rám kenhette volna Gautschi halálát. Szomorú, hogy örökre megoldatlan marad a rejtély.
- Gondojja?
Csodálkozva pislantott rám.
- Maga még mindig nem adta fel? Esküszöm, elmondom a feleségemnek... Egyszerűen imádja magát, Mr. Lawrence. Ha egyszer felénk jár Amerikában'.
Intett, és az ajtó felé indult.
A küszöb előtt visszafordult, és pajkosán hunyorított.
-  Reggel előtt nem háborgatom, Miss Murphy. Akkor, ahogy megbeszéltük! Viszontlátásra!
Egyedül maradtam Pennel.
Pénelopé hátravetette magát a heverőn, és lerúgta a papucsát.         
-  Reggelig szabad vagyok. Hát te?
-  Kérsz kávét?
Felemelkedett, és a nyakamba csimpaszkodott.
-  Majd  én.   Végtére   is  te  vagy  nálam,   nem  fordítva. Akarsz...      ~         •
- Akarok . mondtam.
Egyetlen vérforraló mozdulattal lehajította kis sárga csillagokkal és kék napokkal díszített selyemköntösét.
- Utálok köntösben kávétíőzni.Hát te?
-  Még nézni sem szeretem az ilyesmit - bólogattam.
14
Most a pókhálópizsama felső része következett.
-  így sokkal kényelmesebb - magyarázta.
- Az már igaz - helyeseltem.
Amikor az alsó részt vette le, mélyen á szemembe nézett.  Apró szeplők ugrándoztak az orra hegyén, és a szeme alatt feltűnt egy gyorsan illanó, leheletnyi ránc.
- Kaliforniában így az igazi - mondta, és megrázta szőke sörényét. - Nem segítenél?
-  Úgy, mint Kaliforniában? - tudakoltam. Zölden villant a szeme.
Csakis!
Követtem a könyhafülkébe. Olyan szűk volt, hogy alig fértünk el egymás mellett. Végül persze mégiscsak elfértünk, bár nagyon össze kellett szorulnunk.
-  Imádok kávét főzni - suttogta. - Hát te?
-  A kávétól függ —mondtam- bölcsen. - Az a helyzet... Leguggolt, és keresni kezdte a főzőt,
- Pedig itt kell lennie - mondta rövid tapogatódzás után. Itt... kell... lennie...
Ott...?
-  Úristen...! Végre...! Megvan...
-  Pen,..! Pen...!
Jó sokáig főztük a kávét.
Hanyatt feküdt, karját a feje alá téve.
-  Holnap végleg továbbálíunk - mondta. - Hát te?
-  Várok még néhány napig.
- Emiatt az ügy... miatt?
-  Nem is tudom. Nem akaródzik felszedni a sátorfámat.
-  Nem szereted a félbemaradt ügyeket, igaz?
-  Mintha... azt erezném, hogy történnie kell még valaminek.
Összeborzongott, és betakarta arcomat a hajával.
-  Úristen! Hát nem volt még elég?Nem volt elég, Leslie?.
- Nem tudok mit mondani, Pen.
- Kire gyanakszol?
- Az a baj, hogy senkire.
335
-  Dodd?
-  Hm. Te mondtad. Éppenséggel ő is gyanúsítható. Pedig egyre fogynak a gyanúsítható személyek. Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy... Hernandez a célpont. Aki megölte Hernandezt, az a farkas.
- Azt hiszed, hogy a főnököm tette?
-  Megtehette. Indoka is volt rá. t A régi ügyre gondolsz?
- Mi másra? Dodd elhatározta, hogy bosszút áll Hernandezen, amiért az cserbenhagyta. A börtönben tett eskük nagy részét komolyan veszik, Pen. Dodd ismerte a farkasember legendáját, s kitűnően felhasználhatta saját érdekében. Igen jó a helyismerete is.
És Sabu? Felvontam a vállam.
- Ő is megtehette. Csak éppen nem hiszem.
-  Miért nem?
- Mert... egyszerűbben elintézhette volna. Akár .Brazíliában is... Nem hiszem, hogy emiatt rándult volna át Európába. Mint ahogy azt sem, hogy Sabu ismeri például a föld alatti szoba titkát. Arról nem is beszélve, hogy verekedtem vele. Sabu a közelébe sem jöhet a Vérfarkasnak.
- Tehát mégiscsak Doddra gyanakszol. Mit akarsz tenni? Fölé gurultam, és a fülébe suttogtam:
- Megmondjam?
- Persze. Halálosan kíváncsi vagyok rá! Megmondtam.
Félrefordította a fejét, és esküszöm, elpirult.
- Disznó!
. De végül is nem volt ellenére a dolog.
Hajnal volt, amikor felkeltem, és visszamentem a szobámba. Zuhanyozás közben azon gondolkodtam, hogy lefeküdjeke még. A nagy, paradicsomra emlékeztető vörös nap azonban elfújta az álmom. Az ablakhoz álltam, és az üveghez nyomtam a homlokom. A radiátorból sistergő gőzpamacsok szálltak a mennyezet felé.
A Spitzhorn felett fekete felhőpöttyök gyülekeztek, fehér köddel keveredve. A falu felől tehénbőgés hallatszott: békés és nyugodt volt a világ, mintha csak álmodtuk volna a Vérfarkast és a gyilkosságokat.
Felöltöztem: tréningruhát, tréningcipőt húztam, törülközőt csavartam a nyakam köré, és kiálltam az erkélyre. Jókora jégcsap függött az orrom előtt: megpróbáltam letörni, de nem ment.
Az ebédlőben csak Müller üldögélt nagy csupor tej állt előtte. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felvidult, amikor meglátott.
 - Nem tudott aludni? - kérdezte. - Gyűröttnek látszik, mintha úthenger alá esett volna.
-  Na és maga?
-  Le sem hunytam a szemem. Egész éjszaka riportokat fogalmaztam - szerencsére csak gondolatban , de valamennyit össze is téptem. Nem jön ki ebből az egészből semmi.
-  Hogyhogy?
- Ostobaság! Az olvasók kiröhögnek. Teljesen világos, hogy Waldvogel jégre akarja tenni az ügyet.
-  Miért akarná?
- Jó vicc! Tudja, mekkora port ver fel a dolog, ha ő oldja meg maga előtt?
-  Mit tanácsol?
- Mi az ördögöt tanácsolhatnék? Itt voltam  magával együtt elejétől kezdve. És ha maga nem sejt semmit, hogy a fenébe sejthetnék én? Riporter vagyok, nem hekus! De azt érzem, méghozzá minden sejtemben, hogy tévúton járunk.
-  Járunk?
-  Waldvogel és a többiek.
Frau Zöílner kincstári mosollyal bukkant elő a konyhaajtó mögül. Kezében tálcát tartott, rajta a reggelimet. Még az elmúlt napok megrázó eseményei sem tudták feledtetni vele  kedvenc szokását, hogy legkedvesebb vendégeinek maga szol- gálja fel a reggelit.
 Kitöltötte a kávét, és fáradtan mosolyogva menni készült.
336
337
- Frau Zöllner... - szóltam utána. - Megtenné, hogy ide ül mellénk? Úgy sincs vendég a láthatáron.
Körülnézett, aztán lecsüccsent egy székre. A tálcát az asztal lábához támasztotta.
- Parancsol, Herr Lawrence?
Müller átnyúlt az asztalon, és megcsipkedte pirospozsgás arcát.
Frau Zöllner, ejnyeejnye! Hova tűnt optimista svájci mosolya? Hiszen emiatt jövök ide évről évre.
Megrázta a fejét, és könnybe borult a szeme.
-  Megette a fene az egészet! Lőttek a mosolyomnak meg ennek is itt - és körbemutatott. - Lehúzhatom a redőnyt!
-  Ugyan miért? - kérdezte Müller csodálkozva. - Hiszen...
-  Mindenki elmenekül - mondta az asszony kétségbeesetten. - Többen már le is mondták a jövő évi szobafoglalásukat. Érthető, nem? Borzasztó, ami itt történt. Ha tehetném,
t eladnám a penziót de ki az ördög venné meg?! Legjobb lenne felrobbantani! Koldusbotra jutottam, uraim
Jókora adag pátosz volt a hangjában, de nem kételkedhettem benne, hogy komolyan el van keseredve.
-  Az a piszok Zöllner megátkozott, amikor kirúgtam. Azt mondta, várjam csak ki a végét, jön még kutyára dér. Hát jött is! Itt ez a farkas... Azt hiszik, akad normális ember, aki helyet foglaltat egy penzióban, ahol majd minden sarokban elharapták valakinek a torkát? Őrültség! Kicsinált a Gautschi, annyi szent. Hát ezt érdemeltem tőle?
Müller kent egy szelet vajas kenyeret, aztán rámosolygott az asszonyra.
- Tudja, hogy szerelmes vagyok magába, Frau Zöllner? Az asszony idegesen rántotta fel a vállát, majd kötelességszerűén lágy mosolyba olvadt a tekintete.
-  Na, ne izéijen! Van is nekem most kedvem... Müller átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezet.
- Ide figyeljen, Frau Zöllner! Ha kosarat ad, nem bánom, tudomásul veszem. Végül is túl öreg vagyok már magához.
- Maga bolond, Herr Müller! Müller ravaszul kacsintott.
I
Akkor a szerelmet hagyjuk, és térjünk rá az üzletre... Asszonyom, tisztelettel felajánlom szolgálataimat a Vérfarkas Szálló reklámügyeit illetően. Nem kérek sokat, de maga megütheti velem afőnyereményt.  '                                       .
Frau Zöllner még. mindig nem tudta, hogy komolyan beszéle Müller, vagy tréfál.
Az újságíró komolyra fordította a hangját
Frau Zöllner, tisztelem magát, és úgy tekintek magára, mint a testvéremre. Azt is tudom, hogy talán nem ízléses, amit mondok, de azzal ellentétben, amit hisz, megcsinálhatja a szerencséjét a Vérfarkas bőrén.
Az asszqnynak kerekre nyílt a szeme a csodálkozástói.
-  Még hogy én?
Müller előrehajolt, és csak úgy ömlött a szájából a sző.
-  Le kell dobni a régi táblát...   Helyére feltenni egy újat. Hotel Vérfarkas. Jó, mi?       
-  No de...
Semmi de! Legalább öt nyelven kiírni minden faira, hogy mi történt azokban a napokban, amikor itt garázdálkodott a Vérfarkas. Ja, és a Vérfarkas egész történetét is. Üvegtábla alá. Mindenütt, ahol hulla hevert, emléksarkot rendezünk be. A halottnevével, koszorúval,'leírással. Vége a kávénak, kuglófnak, vajnak.
•- Vége? - rebegte Frau Zöllner.
- Csák a nevének.  A tejet átkereszteljük farkástejhek, s a kuglófot farkasfejnek, a vajat... ej, majd valamit erre is kitalálunk. Vállalom, hogy kikísérletezem a farkasvérkoktélt. Ugyancsak vállalom á hirdetéseket is. Ozönleni fognak a turisták, meglátja. Már az első hirdetésre tízszer többen jelentkeznek majd, mind amennyit el tud láthi. Ja, és még valamit... Meg kell növelni a szobák számát. És sörözőt nyitunk Zöllner papa kuckójában a föld alatt. Bejárat a porta felől, kijárat az alagúton át, a kövek között!
Frau Zöllner áthajolt az asztalon, és megcsókolta Müller homlokát.
Az isten áldja meg., Herr Müller! Visszaadta az életkedvemet. Gondolja hogy meg lehet csinálni?
338
339
Mielőtt belemerültek volna közös aranybányájuk feltárásának a tervezésébe, kénytelen voltam néhány kérdéssel megzavarni Frau Zöllnert, bár láttam rajta, sokkal szívesebbén társalogna a jövő Vérfarkas Hoteljáról, mint a még el sem temetett hullákról.
Feltettem néhány kérdést, de semmivel nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Azokat a válaszokat ismételgette, amelyeket már hallottam tőle.
-  Fogalma sincs róla, hogy Zöllner nagypapa miért csináltatta az alagutat és a föld alatti szobát?
-  Nincs,   Herr  Lawrence.  Zöllner nagypapa  dilis  volt. Sokan azt állítják, hogy az alagút már megvolt régebben is illetve a fogadó helyén valami öreg épület állt. Ezeken az alagutakon menekültek az emberek az ellenség elől. Vagy valami rablók, nem tudom.
-  Pedig érzem, hogy itt a rejtély kulcsa - mondtam dühö sen. - A terepismeret a kulcs. A Vérfarkas olyan otthonosan mozog a föld alatt és a titkos kamrákban, mint a saját lakásában. Rendben van, Mr. Dodd sokat nyaralt önnél, Frau Zöllner. Jól ismeri a pincét, hiszen gyerekkorában eleget játszott idebenn. Az azonban hihetetlen, hogy egy gyerek bemerészkedjék a sötét járatokba és... fel is derítse őket.
Müller hümmögött. Nem tudtam, hogy egyetérte velem, vagy sem.
Frau Zöllner furcsa grimaszt vágott.
-  Most, hogy mondja... Zöllner említett valamit. A fenébe is...
-  Micsodát? - hajoltam előre. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim, mintha rá akarnám vetni magam valakire. Zöllner? Róla egészen megfeledkeztem. Hátha a szegény, piás  Zöllnernek  kedve  támadt elrontani  felesége  üzletét. Esetleg úgy, hogy elharapta néhány vendég torkát...
-  Hát... hogy az öreg tényleg nem volt egészen normális. Élete vége felé már csak gyerekeket tűrt meg maga mellett.
Nudlit?
- Dehogy.   Hiszen Nudlival nem  lehetett mit kezdeni. A Gautschi'gyerek lógott állandóan a nyakán.
340
Egyszerre ugrottunk fel Müllerrel.
-  Gautschi?!
-  Említenem kellett volna? Tudják,  annyi  minden jár mostanában a fejemben... Szóval Gautschi sokat járt  ide, az öreg Zöünerhez. Mindig kapott tőle limonádét meg ilyesmit. Zöllner többször szemrehányást is tett neki, hogy ingyen itatja a falu gyerekeit. Azt a Gautschi gyereket, illetve hát Gautschit kedvelte a legjobban.
-  Úgy érti, hogy... természetellenes vonzalom volt közöttük?
Elpirult, és gyorsan megrázta a fejét.
-  Ugyan, dehogy! Csak öreg korára megkedvelte a gyerekeket. Nyílván az unoka hiányzott neki.
Müller behunyta a szemét, aztán az asztalra könyökölt.
- Hát ha ez igaz, további bizonyítékokkal szolgál Gautschi ellen... Ezek szerint jól ismerte a föld alatti járatokat. És az öreg szobáját is. A szekrényt, mindent. Nem léptünk előre egy tapodtat sem.
'Milyen ember volt Gautschi? - tudakoltam.
-  Rendes. Mit tudnék mondani róla? Nem volt gyereke, és imádta a nővére kicsinyeit. Csodálkozom, hogy puskavégre tudták kapni. Hiszen ott volt Nussbaumer és Maurer is...
-  Maurer mindent megtett, hogy megmentse. Csakhogy sokat nem tehetett.
- Persze hogy  nem.  Az emberek  tudták,  hogy  Willyt Gautschi nevelte kiskorától fogva. Egészen addig, amíg csak el nem ment szerencsét próbálni. Hálás is volt érte Willy, és apjaként tisztelte. Csakhogy ezzel a falusiak is tisztában voltak. Ha meg akarta volna menteni Gautschit, őt is lelőtték volna.
Forgattam a fejemben a hallottakat, de csak nem akart összeállni kerek történetté!
- Maga marad? - kérdeztem Müllert, aki közelebb húzódott Frau Zöllnerhez.
-  Az üzlet az üzlet, Herr Lawrence. De megígérem, hogy
341
maga kapja minden évben a Hotel Vérfarkas legszebb szobáját... jutányos áron!
Óriási Vérfarkasfej lebegett előttem a levegőben, ahogy a szobám felé igyekeztem.
Behúztam a nyakam, de a farkas nem akart megharapni.
Egyszerűen csak kiröhögött.
40
Késő délután volt, amikor felébredtem. Órámra néztem: hat órát mutatott.
Korgó gyomrom is jelezte, hogy átaludtam az ebédet. Nem emlékszem rá, mikor aludtam utoljára ilyen mélyen.
Pokoli meleg volt: a radiátorból sziszegő gőzcsomók szálltak a mennyezet felé.
Felálltam, és kinyitottam az ablakot. Óriási telehold ragyogott az égen, s a megélénkült szél végigsüvöltött a falu felett.
Álltam, és földbe gyökerezett a lábam. Alattam a fenyves baljóslatúan suttogott, s a domboldal kövei óriási, lekushadt őslényekre emlékeztettek.
Akarvaakaratlanul azt a ruhámat vettem elő, amelyet tegnap, éjjel használtam, amikor Gautschit próbáltam megmenteni. Magamra kaptam rövid ujjú bekecsemet, s térdig érő, hótaposó csizmám. Mielőtt elhagytam volna a szobám, arról is meggyőződtem, hogy vane tartalék tár a zsebemben.
Álmos pincérlány bóbiskolt a portán, ahogy elhaladtam mellette. Néhány pillanatra mintha Dieter feje is felbukkant volna a levegőben, de nyomban el is oszlott a látomás.
Csend volt, a kiürült vagy éppen alig lakott szállók furcsa, fenyegető csendje.
Megfordultam, visszasiettem az első emeletre. Bekopogtam Pénelopé ajtaján. Vártam egy kicsit, s amikor semmi nem mozdult, megismételtem a kopogtatást.
Húszig számoltam magamban, s amikor még mindig semmiféle jel sem mutatta, hogy lenne odabenn valaki, megfor
342
dúltam, és felügettem a második emeletre. Szívem a torkomban dobogott, ahogy Dodd ajtaján kopogtattam. Vártam, de itt sem jártam nagyobb sikerrel, mint az első emeleten.
Ömlött a veríték a homlokomról. Lerohantam a földszintre, eJvágtattam a szundikáló lány mellett, berontottam Frau Zöllner szobájába
Az asszony zölden világító lámpaernyő alatt ülve papírokat rakosgatott ideoda. Amikor meglátta feldúlt arcomat, nagyot sikoltott.
- Istenem! Annyira megijesztett, hogy azt hittem, meghalok. Mi történt, Herr Lawrence?
- Hol van Mutter?
- Jaj, istenem! Csak nem...? Hol van?
- A postára ment. Felad egy táviratot, hogy levédhesse a Hotel Vérfarkas nevet. Tudja, szerződést kötöttünk és...
- Miss Murphy?
- Kirándul. Magánál is kopogtattak, de nem volt hajlandó felkelni. Még a délelőtt folyamán:..
Ki volt vele?!
Ordítottam, pedig nem volt szándékomban. Meghökkenve meredt rám.
No de Mr. Lawrence! Hát Mr. Dodd, Francesca Dodd... és Willy Maurer vezeti őket. Hegymászófelszerelést is vittek magukkal.
Nyugtalanság hullámzott végig az arcán.
- Csak nem gondolja, hogy valami bajuk eshet? Úristen! A farkas?
-  Ki tud róla, hogy kirándulnak?         •      . Jézusom, hát mindenki!  Nem csináltak titkot belőle.
Miss Murphy sajnálkozott is, hogy maga, nem tart velük. Többször is próbálkozott, de hiába.
- Siegmüiler?
- Lent van a faluban.
- Sabu és Miss Andrade?
- Délután elutaztak. Zürichben várják meg, amíg meg
343
I
1
kapják az engedélyt az ország elhagyására. Sok dolguk van a temetés miatt.
- Nem Brazíliában temetik.senhor Hernandezt?
-  Úgy tudom, riem. De...
Lekaptam az asztalról egy üres papírlapot, egy ceruzát, firkantottam néhány sort a papírra, és kezébe nyomtam.
-  Próbálja meg megkerestetni Siegmüllert. Küldjön egy lányt a levéllel ia faluba!
-  Jesszusom!  - sikkantotta, és imára kulcsolta a kezét. És ön, Herr Lawrence?
- Kirándulni megyek.
- Jesszusom, éjszaka? Uramisten, igaz is, már régen viszsza kellett volna jönniük. Egészen elment az idő a nagy számolásban... Jesszusom, de hát azt sem tudja, merre vezet az út!
-  Mondtak valamit, hogy hova mennek?
- A Spitzhorn déli oldalához. Tudja, az a  legmeredekebb és...
A legveszélyesebb?
-  Herr Maurer velük van. Ha ó' ott van, nem érheti baj őket!
Na igen. Csupán az volt a kérdés, hogy WiIly Maurer velük vane még.
Lehúztam a kesztyűm, és elővettem a papírt, amire Frau Zöllner felvázolta az útvonalat. Éreztem, hogy a hideg a kezembe mar: legalább harminc fok lehetett nulla alatt. Csizmám talpa alatt ropogott a hó, s ha néhanéha, csak úgy próbaképpen, letértem a kitaposott ösvényről, térdig süppedtem bele.                                                        ,
Először az őslényekhez hasonlító kövek között pihentem meg. Nekidöntöttem a" hátam egy kőtömbnek, és megpróbáltam lassítani lélegzésem ritmusát. Az erősödő szél vad harci riadót muzsikált a fülembe. Ha nem lett volna pokoli hideg, és ha nem csapdosott volna a kezdődő vihar hódarabokat az arcomba, lelkesen indultam volna csatába. így
azonban egyre kedvetlenebbül toporogtam és dörzsölgettem jéggé fagyott fülem.
Amikor aztán úgy éreztem, hogy folytathatom az utam, kibotorkáltam az őslényszikla mögül. A vihar megpróbált visszataszítani, de ellenálltam neki.
, Megkapaszkodtam egy jégvert sziklában, és szemügyre vettem az ösvényt. Néhány méterrel az orrom előtt ágazott ketté: egyik ága a faluba, a másik egy ritkán nőtt fenyveserdőbe vezetett.                              •
Néhány pillanatra megkísértett a gondolat, hogy a faluba vezetőt válasszam. Megkereshetném Müllert és a rendőrt, s hármasban indulhatnánk, alaposan felfegyverkezve, a Spitzhorn meghódítására.
Csakhogy azt is tudtam, ha sokat tétovázom, beteljesedik a tragédia. A Vérfarkas megöli utolsó, legfontosabb áldozatát is,'és vagy mindörökre felszívódik az emberiség végtelen óceánjában, vagy ami még valószínűbb, a lezárt vizsgálat után elégedetten a markába nevet, s mint tisztes állampolgár éli a világát egészen addig, amíg csak újra gyilkolni nem támad kedve.
Hátrafordultam, hogy megkeressem azt a nyílást, amely mögött az alagút rejtőzik. Hiába erőltettem a szemem, nem láttam sehol.
Összeszorítottam a szám, és elindultam az erdőbe vezető ösvényen.
Felnéztem az égre. Holdtölte volt a Vérfarkas éjszakája.
Alighogy elhagytam a fenyőerdőt az ösvény meredeken emelkedni kezdett. A szüntelenül fúvó szél hol elrejtette, hol tisztára söpörte a lábnyomokat.
Amikor egy éppen tisztára söpört részhez érkeztem, letérdeltem, és megpróbáltam megállapítani, hányan jártak előttem., Néztem a nyomokat, kotorgattam körülöttük a~ havat, aztán sóhajtva feladtam a nyomkeresést.
Éreztem, hogy ismét meg kell pihennem. A szél vadul cibálta a bekecsemet, bebújt alá, megpróbálta letépni rólam.
344
345
A fenyves búgott, mintha őrült orgonista játszana a fáknak ' kivehetetlen melódiát.
Felnéztem az égre. A hold tányérja szinte elérhető közelségbe került, s úgy éreztem, ha kinyújtanám a karom, leakaszthatnám az égről, mint egy kerti lámpást.
Lehúztam a kesztyűm, és megvizsgáltam a revolverem. A szél, mintha csak érezte volna, hogy mit csinálok, békén hagyott. Elröpítette felettem a hódarabokat, és a megszállott ruhatépkedést is abbahagyta.
Karórámra pillantottam: éppen másfél óra múlt el azóta, hogy elhagytam a fogadót. Hiába erőltettem a szemem, nem sikerült felfedeznem a penzió fényeit.
Ha egyáltalán villanyt mer valaki gyújtani a Vérfarkas éjszakáján...
A szél süvített, a hold világított, remegett a lábam, ahogy testemet eloredöntve egyre feljebb és feljebb küzdöttem magam a Spitzhorn oldalán. Ezer lépést tettem meg úgy, hogy nem néztem körül. Amikor megtettem az ezrediket is, úgy éreztem, ha nem állok meg és nem ülök le egy pillanatra, megszakad a tüdőm.
S bár józan eszem tiltakozott ellene, kiválasztottam egy keménynek látszó, vékony jégréteggel fedett partoldalt, és nekitámaszkodtam. Tüdőmbe éles tűszúrások kíséretében hatolt be a, jeges levegő, szemem előtt színes karikák táncoltak, lábam görcsbe rándult, s éreztem, hogy a hátamon végigömlik a veríték.
Felnéztem a Spitzhorn csúcsára. Kissé balra hajló íve a Kancsendzöngára emlékeztetett.
Akkor, azon a nem is olyan régen elmúlt őszön is ott álltam a csúcs alatt, és nem akartam elhinni, hogy ott vagyok, és ha akarok, felkiálthatok az isteneknek. Mert Nepálban a hegyek istenek: jóakaratuktól függ a hegymászók sorsa.
A tábor felől kiáltozást hozott a szél, s a gömbölyű sátrak, mint elszórt, óriási narancsok hevertek a holdfényben. A kiáltozással együtt a hegy istenének tiszteletére gyújtott füstölők illata is az Orromba csapott. Egy serpa hangosan kor
346
holt egy gyereket, aki gondatlanul tornyozta egymásra a szárított jaktrágyát.
A Kancsendzönga barátságosan nézett le rám, mintha tudta volna, hogy eszem ágában sincs megzavarni a nyugalmát. Maitréja kolostorába igyekeztem, mivel Katmanduban azzal bíztattak, hogy a főapátnak könyvtárnyi könyve Van a havasi emberről a titokzatos jetiről, amelyet a tibetiek dremóként, azaz hegyi medveként emlegetnek.
Csengő csendült a messzeségben, s egy mély férfihang elnyújtott kiáltással tudatta mindenkivel, hogy megfőtt a tea. Egy jaktehén felháborodott hangja kísérte a kiáltást társa alighanem elhappolta előle a leszórt árpaszemeket.
Aztán hirtelen árnyék emelkedett előttem. Lehajoltam volna, hogy a sziklához támasztott puskám után nyúljak, de láttam, hogy nincs rá szükségem. Pema volt, a szerzetes, aki ugyancsak az apáthoz igyekezett.
- Felhoztam a teádat, rinpócse - mondta mosolyogva, és előrenyújtotta az ezüst teáskannát..- Tettem bele faggyút is, jó sokat. És, lisztet. A démonok éjszakája ez a mái...
Kitöltötte a teát a fületlen csészébe, és bal kezével alátámasztva jobb karját, szertartásosan felém nyújtotta.
Elvettem a csészét, és meg akartam köszönni, de már nem volt sehol. Lenéztem a sátrakhoz vezető ösvényre. Üres volt, csak saját nyomaim világítottak az erős hodfényben.
Behunyt szemmel szürcsöltem a teát, s amikor kinyitottam, már a csésze sem volt a kezemben.
Elmosolyodtam, és ismét lehunytam a szemem. Korábban még meghökkentettek Pema trükkjei, az egy hónap alatt azonban, amíg velem utazott hozzájuk edződtem. Társai szerint Pema képes volt a levegőben repülni, s kizárólag csak szellemi energiájával tárgyakatmozgatni.
Lehet, hogy nem is Pema hozta a kanna teát, hanem az asztrálteste? Lehet, hogy a teli kanna a levegőben érkezett hozzám?
Lehet, hogy nem is teáztam?
Elmosolyodtam, s amikor takaróm széle akadt a kezembe, már meg sem lepődtem. Ez is Pema mesterkedése. Majd
347
holnap, ha felébredek, beszélek a fejével! Évek óta élek tibeti szerzetesek körében, nem eszem meg az ócska varázslatait!
Majd holnap... beszélek... a fejével. Most azonban... aludni kell... kell... Majd... holnap... Jó éjszakát, hegyek, jó éjszakát, istenek!
Jó éjszakát, élet...
Nem tudom, mit álmodtam, talán. semmit, mintha szélesen csillogó vizek felett repültem volna hangtalanul. Egész lényemet betöltötte a csodálatos csillogás, a fodrozódó, szelíd ezüst, a soha véget nem érő, hatalmas tér...
Ahogy vissza tudok emlékezni, nem akartam semmit, csak örökké ott szállni az ezüst felett. Soha viasza nem fordulni, soha meg nem állni, soha nem gondolni semmire. Csodálatos, halk zene töltötte be minden pórusomat. Nem mondtam ki, de sejtettem,,hogy a világ felett járok, talán a Nirvánában, s amit hallok, nem lehet más, mint a szférák zenéje.
Aztán egyszerre csak durva, alantas hang tépte szét ,ezt a felfoghatatlan gyönyörűséget." Mint amikor részeg szénhordó munkás piszkos keze beletép a csipkefüggönybe.
A végtelen ezüst hullámzani kezdett alattam, egyre ingerültebb magasságokba emelkedve, s lelkem mélyén megéreztem, hogy hamarosan vége szakad a varázsnak, és nem is leszek részese soha többé.
A kegyetlen, durva, földi hang végigszáguldott az ezüstös ragyogás felett, - halott hullámokat hagyva maga mögött. A ragyogás megmerevedett, fénye kihunyt, s mire. lenéztem már színtelen, fénytelen, élettelen aszfaltsivatag húzódott alattam.
Az üvöltés, mert akkor már világosan felismertem a hangot, folytatódott, s én, szárnyaszegett angyalként zuhanni kezdtem lefelé. Kiabáltam, megpróbáltam kitárni a szárnyamat, mert mintha szárnyam is lett volna, de semmi nem segített.        
Kiáltoztam, imádkoztam, fenyegetőztem, aztán megnyugodtam. A sivatag jégmezővé változott, s amikor belezuhantam a hóba, harsogó kacagással fogadta be a testem.
348
Valaki az arcomba vágott, ismét felhangzott a kiáltás, és a szférák zenéjét elnyomta a szél vad szíszegése.
Fájdalmas nyögéssel az arcophoz kaptam, és... felébredtem!                       ,         .
Hóban feküdtem, arccal lefelé. Amikor elaludtam és elzuhantam, megütöttem a fejem.
Ha nem ébreszt fel a fájdalom talán már nyugodtan hallgathatnám a szférák zenéjét odafenn.
Megtöröítem a homlokom, és _ megpróbáltam felegyenesedni. Nehezen ment, végül mégiscsak sikerült. Bár a lábaimat még nem tudtam használni, kezem kinyúlt, és magam elé kotort egy kis hókupacot. A kialakult reflexeknek megfelelően dörzsölni kezdtem vele az arcom és a fülem.
Akkor tértem egészen magamhoz, amikor éreztem, hogy ismét megindul bennem a vérkeringés. Ujjaim megmoccantak a kesztyűöen,  s lassan, nehézkesen feltápászkodtam.
Maitréja, és ti harminchárom Buddhák! Ez az ostoba és nagyképű Pema majd a halálba rángatott. Ismét rajtam csiszolgatta hipnotizőri képességeit. Ha lemegyek... a táborba...
Beleszimatoltam a levegőbe: nem éreztem a füstölő szagát. Sőt, a párolgó tea illatát sem.
A hold óriási tányérként függött az égen, mögötte a Kan- csendzönga fenyegető tömbje.
Úristen! Ez nem a Kancsendzönga!
Pema! Mit csináltál, Pema?!
Felugrottam. Ez a pillanat volt az, amikor végérvényesen megmenekültem a fagyhaláltól.
Villámgyors gondolatok cikáztak végig fagyos agyamon. Hiszen nem Nepálban vagyok, hanem... Hol is, az ördög vigye el? Ez nem a Kancsendzönga!
Megszállottként ugráltam a hóban, verdestem a kezem, és énekeltem, ahogy a torkomon kifért.
- It's a long way to Tipperary...
Az első sor után már tudtam, hogy Svájcban vagyok. A második után, hogy ami előttem magasodik, nem a Kancsendzönga, hanem kistestvére, a Spitzhorn. A harmadik után,
349
hogy majdnem megfagytam, és hogy tovább kell mennem felfelé, ha törik, ha szakad.
Mire á strófa végére értem, már arra is emlékeztem, hogy ma van a Vérfarkas éjszakája.
41
Minden álom volt, a halálhoz közeli álom, amire vissza tudtam emlékezni, csak a durva hang nem, amely visszarángatott a valóságba.
Keserű, a süvítő szélen is áthatoló fájdalmas és dühös üvöltés volt a sebzett farkas hangja. Mintha Radzs Kumar Szingh rejtőzött volna egy fatörzs mögött.
Kihúztam a revolverem a zsebemből, és fittyet hányva fagynak, hóviharnak, előrevánszorogtam az ösvényen. Éreztem, hogy hódarabok hullanak a csizmaszáramba, és a megolvadó hó azonnal rá is fagy a zoknimra.
Az ösvény velencei tükörként verte vissza a holdsugarakat, s a fenyőerdő süvöltése hátborzongató gyászzenét szolgáltatott a félelem és a halál éjszakájához.  Elértem addig a pontig, ahonnan már hegymászó felszerelés nélkül nem mehettem tovább. Megtorpantam, ésmegpróbáltam gondolkodni. Igaz, hogy Frau Zöllnér szerint csákányt is vittek magukkal és kötelet, de ilyen időben istenkísértés nekivágni a csúcsnak. Valószínűleg csak egy kisebb szakadékba akartak leereszkedni, vagy felmászni egy nem túlságosan meredek sziklafalra., Pen soha nem említette, hogy ért a hegymászáshoz, és Dodd sem.
Egymásra csúszott jéglapok tornyosultak az orrom előtt. Felkaptam a fejem. Egy néhány száz méterrel felettem meredező sziklakiugrásról zuhanhattak le.
Összegörnyedtem, és becsúsztam mögéjük. így kezdődik a lavina. Valahonnan lezuhan egy félkilós jéglap...    .
Idáig jutottam természettudományos fejtegetésemben, amikor ismét felhangzott a farkasüvöltés. Közvetlen a köze
350
lemben. Mintha pár méterről üvöltött volna a fülembe a farkas.
Megperdültem. Nem volt mögöttem senki, csak a szikrázó holdfény és a süvöltő szél.
Felpillantottam. Fejem felett sziklatömbök húzódtak: meredek párkányok, vékony kitüremkedések szélszaggatta sziklafüggönyök. Ezek verték vissza a hangot, s szórták szét a teknőben, amelyben feküdtem.
A sziklateknő, amelyben az ösvény a csúcs, felé vezetett, vagy száz méter hosszú és harmincnegyven méter széles lehetett. Az ösvény sziklatömbök és jégtorlaszok között kanyargott, s a szikrázó hómező ismeretlen magasságában veszett el.                                               ...
Vetettem egy pillantást a teknő túlsó széle felé is. A tíztizenöt méter távolságban- húzódó párkány után pokolian mély szakadék következett fenekén borókaliget húzódott, óriási fenyőkkel tarkítva.
Néhány nappal ezelőtt láttam először a hegynek ezt az old alát a meredek sziklafallal. Müller szerint itt terül el a megveszett hegymászók paradicsoma.
A teknő végén óriási kőtömb zárta el a hasadékot. Hivalkodva fürdött a holdfényben, mintha óriási fóka lett volna, amely csak iszonyú erőfeszítéssel vonszolta ki magát a tenger vizéből.
Ismét felhangzott az üvöltés. Kinyújtottam a nyakam a jégtorlasz mögül, s első pillantásom egy fekete, elnyúlt árnyékra esett, amely a' sziklatömb mellett feküdt, mozdulatlanul.
Nem kell soká töprengenem, hogy kitaláljam, ember fekszik a sziklatömb alján!
Éppen fel akartam állni, hogy a segítségére siessek, amikor felbukkant a szikla mögött a Vérfarkas!
Semmi kétség maga a farkasember volt, teljes életnagyságban. Feje farkasfej: vicsorgó és undorító. Fehér, csillogó fogai, piros nyelve minden gyereket halálra ijesztett volna a vurstlik környékén.                                                     (
Felemeltem a revolverem, de nem lőttem. A farkas ugyanis
351
nem volt egyedül. Mozdulatlan, zsákszerű testet cipelt a vállán, s dühös üvöltéssel hajította le a szakadék szélére. A test megcsúszott s mármár belezuhant a mélybe.
A farkas megfordult, és ugrásra készen leste, hogy idefenn marade az áldozata, vagy lerepül a borókabokrok közé.
Mire felocsúdtam, visszavonult a szikla mögé. Hörgőit, morgott: a vihar elkapta a hangját. Amikor ismét megfordult a szél, hangos női sírást, kétségbeesett kiáltozást dobott felém.
- Engedj! Megőrültél...? Mit akarsz, te állat? Megölted, te barom!
Valaki odárohant a sziklatömb mellett heverő alakhoz, és ráborult.
A farkas felüvöltött, utánaugrott, és letépte a fekvő testről.
- Elég! Megöllek vele együtt! A farkassal nem lehet tréfálni!
- Kölyök...! Mindig is tudtam, hogy őrült vagy! Azt hiszed, elronthatsz mindent, te ostoba? Gyűlöllek, te szemét!
A szitkozódó női hangban Francesca Dodd hangjára ismertem.
- Az a mocskos Hernandez már megkapta a magáét vicsorogta a farkas. - És most ő is megkapja! Te pedig velem jössz! Mint akkor, régen! Hiszen te is gyilkoltál... Tízszer, százszor... Az enyém vagy, bébi! Nélkülem nem mész semmire. Tömeggyilkos vagy, bébi! Minden őrszobán ott lóg a képed... Én tudom, hová ástad el a szeretőidet, bébi...
- Tűnj el, Kölyök! Utolsó lehetőséged, hogy lelépj a térképről. Ha nem tűnsz el...
A farkas felnevetett, magas, hisztérikus nevetéssel. Arca az eltorzult, paranoiás rikácsolásra emlékeztetett, amelyen Hitchcock Psychójában Tony Perkins beszélgetett halott anyja nevében saját magával.
Akkor meghalsz, bébi! Valamennyien meghaltok! A Kölyök nem viccel. Adtam neked egy utolsó, nagy lehetőséget, így fair, bébi. Van öt másodperced, aztán behajítalak a szakadékba. Számolj magadban, bébi!
352
Ebben a szempillantásban felcsattant egy hang a tőlem jobbra fekvő jégtorlasz mögül.
- Fel a mancsokkal, farkas!
Aztán lövés dördült, s a golyó a farkas mellett vágódott a hóba.                                    ,
A jéghez ragadtam a meglepetéstől.
A torlasz mögül Siegmüller bukkant elő, pisztolyát a Vérfarkasra szegezve.
- Dobd el a fegyvered! - harsogta a rendőr, és tett néhány lépést előre. - Hol a puskád? Ide a fegyverrel!
A Vérfarkas felüvöltött, és lekushadt a hóra. Mintha foglya torkát akarta volna elharapni. Ebben a pillanatban valóságos farkasnak látszott: igazi, vérszomjas ragadozónak.
Francesca Dodd nem várta meg, amíg a Vérfarkas kitölti rajta a bosszúját, hanem ügyesen elgurult előle. Olyan gyakorlottan csinálta, ahogy csak egy jól kiképzett profi mozoghat ellenséges tűzben.
Mire egészen felocsúdtam, Francesca kezében távcsöves , puska csillogott csöve a farkas mellére irányult.
Siegmüller elégedetten felsóhajtott, és szabad kezével megtörölte a. homlokát.
- A játszmának vége, farkas! Le az álarccal!
Éppen felemelkedtem volna, hogy kikászálódjak a jégkupac mögül, amikor váratlan dolog történt. A puskacső elfordult a Vérfarkasról, és Siegmüllerre szegeződött.
- Hé! - mondta a rendőr lassan, némi gyanakvással a hangjában. - Fordítsa csak el a fegyvert, asszonyom, mert...
A fegyver felugatott, belefojtva Siegmüllerbe a szót. A rendőr megtorpant és megtántorodott. Amikor másodszor is megszólalt a puska, megperdült a tengelye körül, szétdobta a karját, és hangos nyögéssel belezuhant a szakadékba.
A farkas felállt, és felnevetett. Gyors, kegyetlen nevetéssel.
- Jól csináltad, bébi! Be velük a szakadékba, aztán... A fegyver csöve ismét a Vérfarkas mellére irányult.
- Tapodtat sem, Kölyök! A zsaru azt mondta, hogy vége a
353
játszmának. Hát tényleg vége! Vagy örökre eltűnsz az utamból, vagy...
A farkas hangja szinte szoprán magasságokig kúszott. - Ne izélj, bébi! Tiéd lesz az összes pénz... Hát nem ezt akartuk akkor is? Az élet már csak ilyen, bébi! Mindenki megkapja a m#ga jutalmát... Tudod, bébi... Hatalmas ugrással az asszonyra vetette magát. Zihálás és hangos sikoltások foszlányait sodorta felém a szél. Hiába volt nálam a revolverem, nem mertem elsütni. Ordítottam, hogy tegyék fel a kezüket, de egyetlen szavamat sem hallották a szél süvöltésében.
A hatalmas holdtányér ott függött felettünk, és mintha kedvét lelte volna a küzdelemben.
Francesca a puska agyával keményen felütötte a Vérfarkas állat, akinek íjként megfeszült a teste, és hátrazuhant. Zihálás, nyögés, kemény ütések csattanása. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy közbevessem magam. Kivágódtám a jégtömbök mögül, és fegyverem előre tartva odaugráltam hozzájuk. A holdfény a szemembe sütött, s egyre a kitárt karral szakadékba zuhanó szerencsétlen Siegmüller képe lebegett eló'ttem.
Mikor elértem őket, a Vérfarkas a lány mellén ült, és jobb kezében vadásztőrt tartva a kés nyelével le akart sújtani Francesca halántékára.
Annyi időm maradt csak, hogy a csuklójába rúgják. A kés felemelkedett a levegőbe, nagy ívet írt le a holdfényben, majd a sziklatömb lábánál fekvő test mellé zuhant.
Megtámasztottam a bal lábam a csúszós havon, a jobbal pedig az arcába rúgtam. Megingott, és a levegőbe markolt. A lány szeme vadul csillogott, ahogy elkapta a farkas torkát. A Vérfarkas ekkor ismét üvölteni kezdett: fájdalmasan keserű üvöltés&el. Beleharapott az asszony ruhájába tép teszaggatta : őrjöngése nyomán vér buggyant elő a ruha alól. Letérdeltem, és megpróbáltam Nelsonba fogni a nyakát. Előrehajolt, és könnyedén lerázott magáról. Mikor feltápászkodtam a hóról, már ismét Francesca mellén ült, és fojtogatta.
354
Hatalmas egyenessel sikerült leütnöm róla. Elzuhant a hóban. Egyetlen ugrással a mellén termettem, és megszorongattam a nyakát. Addig szorítottam, amíg egy jól irányzott horoggal el nem találta az állam. Éppen vissza akartam ütni, amikor megvillant a kezében egy bokszér.
A farkas gyorsan gyomron rúgott, aztán elégedetten a fejemre sújtott a fémmel.
A világ megpördült előttem: hanyatt zuhantam a hóba. Mikor kinyitottam a szemem, a holdtányér ott forgott előttem. Utánanyúltam, de mint a szappanbuborék, odébblebbent.
Felkönyököltem. Kinyújtottam a karom, hogy megpróbáljak talpra állni. Hosszú, kemény valami akadt a kezembe: A hold elmenekült ismét felúszott az égi mezőkre.
A farkas a fekvő női alak fölé hajolt, és felemelte a bokszért.
Felordítottam, s alighanem kétségbeesett ordításom mentette meg az életét. A farkas felém fordult, és dühösén rám . vonított.
Felemeltem támasztékomat, hogy feléje vágjak vele, amikor döbbenten fedeztem fel, hogy puskát tartok a kezemben. Első lövésem a feje mellett fütyült el a levegőben. A második a sziklából tépett ki egy darabot.
A farkas, kezében a bokszerrel, dermedten figyelte, ahogy egyre közelebb tántorgok hozzá.
- Most aztán vége, farkas! - mondtam vagy inkább mondani szerettem volna. De csak nyöszörgés és bugyborékolás hagyta el a számat. Átléptem a mozdulatlanul heverő Francesca Doddon, és kinyújtottam a karom, hogy letépjem az
álarcát.
Ebben a pillanatban az ájultán heverő" lány elkapta a lábam, és a hóra rántott.
A farkas menetrendszerűen rám vetette magát. Éreztem, hogy mozdulni sem tudok: kezemet ólomsúly húzza lefelé, lábamat hínár, nyakamra mintha mázsás követ kötöttek volna.
355

A farkas felüvöltött és felemelte a bokszért.
- Kösz, bébi! - zihálta, és amíg Francesca Dodd a lábaimat szorította a földhöz, lesújtott vele a halántékomra.
Azaz hogy csak sújtott volna.
Valami elsuhant a fejem felett, halk, erőszakos sziszegéssel, annyit láttam csak, hogy a farkas a torkához kap, és megpróbálja kitépni belőle a fanyelű, vérmocskos tőrt.
Egyre halkuló ordítás tört fel a torkából előbb csak köpködni, majd okádni kezdte a vért. Francesca sikoltozott, átkarolta, s nem törődve velem többé, simogatta, babusgatta, mint a nagybeteg gyereket szokás.
Kölyök... Drága Kölyök! Istenem...! Óh, te rohadt élet!
Feltérdelt, és a vértócsa kellős közepén öklét rázta a közeledő Dodd felé.
- Te mocskos csirkefogó! Miért kellett... Miért?
Dodd lehajolt, felemelt egy marék havat, aztán megdörzsölte vele az arcát.
- Jól van?                     . Csak bólintani volt erőm.
Felvette a hóról a puskám, golyót tolt a csövébe, és Francescára fogta.
Állj fel!
Az asszony homlokon csókolta a még mindig vonagló Vérfarkast, és óvatosan lefektette a fejét a hóra. Feltápászkodott, lassú, nehézkes mozgással, mintha az elmúlt percek alatt évtizedeket öregedett volna.
Dodd elmosolyodott keserű, fáradt mosollyal.
Hideg futott végig a hátamon, ahogy utánozni próbálta a Vérfarkas hangját.
- Utolsó esélyt kapsz, bébi! így fair, bébi! Ugorj! A lány ránézett, aztán megvonta a vállát.
- Úgy látszik, itt a búcsú perce, darling! Pedig... .szerettelek. Viszlát... Kölyök!
A Vérfarkasra mosolygott, és széttárta a karját, mintha repülni akarna. Felkönyököltem, és rekedten ráórdítottam.
356
Ne!
Kitárt karokkal belerepült a szakadékba.
A dühösen süvöltő szél elnyomta zuhanásának neszét.
Dodd leroskadt a hóra, és felzokogott.
Odatántorogtam a szakadék szélén hagyott emberi testhez, hogy beljebb húzzam.
Megpróbáltam Dodd segítségét kérni, de nem mozdult. A havon ült, és rázta a zokogás.
Lehámoztam a fekvő alakról a fejét takaró kapucnit, s néhány jégdarabot erőlteitem Pen lila ajkai közé. Felmarkoltam egy adag havat, dörzsölni kezdtem vele az arcát. Megrebbent a szeme, majd kinyílt. Felnézett a holdra, és rémülten nyöszörögte:
A Vér... far... kas!
- Nyugodj meg, kedves! - dörzsölgettem tovább az arcát. Nincs semmi baj. Itt vagyok melletted..
A far... kas?
- Meghalt. Segítsek felállni?
- Hagyjál... pihenni.
Felálltam, megkerültem a még mindig zokogó Doddot, odamentem a vérébe fagyott farkashoz. Néztem a vörös havát, a vérrel festett jégdarabokat, aztán föléje hajoltam, és letéptem a fejéről a vékony gumiálarcot.
A hold vakító és mégis simogató fényében szelíd angyalarccá szelídült a Vérfarkas arca.
Szemei tágra meredve fürkészték az eget, mintha az odafent  lakó  ismeretlen  erőket  okolnák  szörnyű  haláláért. Kezei, a könyörtelen, gyilkos kezek békésen markolták a havat, mintha hóembert akarna építeni velük egészen apró ' gyerekek számára...
Lefogtam a szemét, és nagyot sóhajtottam.
Nyugodj békében, Vérfarkas...
Willy Maurer.
357
42
Arra ébredtem, hogy valaki kitartóan ütögeti az arcom. - Hé! - hallottam rekedt suttogását. - Mi lenne, ha kinyitná a szemét? Kinyitottam.
Vidám napfény áradt be az ablakon, s porszemek ropdöstek a napsugarak között.
Fejem lüktetett, mintha sokat ittam volna tegnap este. Az ördögbe is... Hogy tehettem, hogy ennyit öntöttem magamba? Hiszen évek óta...
Aztán lassan oszlani kezdett a homály. Magam előtt láttam Willy Maurer lezárt szemét, az ismét megfagyni készülő Pent, aztán magamat, amint hátamra veszem a lányt, és elindulok vele a falu felé.
Nem tudom, mi történt Dodddal, de nem is érdekelt.
A faluig vezető útra sem tudtam visszaemlékezni. Nem tudom, megpihenteme közben, vagy csak gyalogoltam monoton, öngyilkos egykedvűséggel, mint a tibeti szerzetesek.
Rémlett, hogy egyszercsak megálltam egy ház előtt, és lecsúsztattam á hátamról Píjnt. Mintha valaki kérdezett volna valamit, és én válaszoltam volna neki.
- Hé, mi lesz már?
Összeszedtem minden erőmet, és a hang félé fordítottam a fejem.
Előbb egy fehérre pólyáit fejet láttam, aztán egy fekete nadrágot, virágos, masnis, rózsaszín' papucsba bújtatott lábat, majd egy szimatoló orrot és alatta kackiás bajuszt.
Sürgősen behunytam a szemem. Vagy az őrültek házában vagyok, vagy a pokolban..':
Amikor aztán egy érdes kéz ismét lekevert egy barátságtalan pofont, rémülten kinyitottam a szemem.                       
Siegmüller ült az ágyam szélén.
- Úristen!
358
- Ne kapjon szívbajt - vigyorgott a pólya alól. - Nem a kísértetem, amit lát, csak a maradék belőlem.
Ho...gyan?
- Fennakadtam egy fán. Képzelje, beleakadt a nadrágtartóm a fenyő csúcsába. Persze azért jókorát estem.
Nem... találta... el?
- Dehogynem. A vállamat. Szerencsére nem ért csontot.
- Kié ez a ronda... papucs?
Felemelte a lábát, és gondterhelten vizsgálgatai kezdte a lábravalóit.
- Nem tetszik?
- A maga lábán... nem.
- Elveszítettem a csizmámat - mondta sóhajtva. - Betemette a hó vagy mi a fene.
- Úgy néz ki, mint egy... öreg homokos - mondtam. Nekem... mi a bajom?
- Magának^ - nézett rám sértődötten. - Az égvilágon semmi. Szimuláns!
Még most sem akartam elhinni, hogy élve megúsztuk a kalandot.
- Pen?
- Miss Murphy? Lábadozik. Mr. Doddot bevitték Zürichbe, helikopteren. Nagyon kivan.
Megtalálták... Francescát? Hallgatott, aztán megrázta a fejét.
- Nem
- Komolyan beszél?
- Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el!
- A nyomai?
- A szél percek alatt betemet mindent. De én ott lógtam a fán... és mindvégig magamnál voltam. Onnan fenttől nem esett le, annyi szent!
- Ez... lehetetlen! Magam láttam, amint leugrott! Megvonta a vállát.
- Lehet, hogyha elolvad a hó, előkerül."De ha engem kérdez, nekem az a véleményem, hogy soha nem bukkan fel többé. Ügyesebb az az asszony valamennyiünknél...
359

- Ki vizsgált meg?
- Természetesen Dörfiiger doki.
- Tehát visszajöttek?
- Csak a doki. Waldvogelt más üggyel bízták meg. Érdemeire való tekintettel - s rám kacsintott.
- Csak nem Dörfiiger vezeti a nyomozást? Legyintett, és vigyázva kinyújtotta a karját.
- Nem kell itt nyomozni már semmit! Minden világos... Maga tudta, hogy Maurer...?
- Amikor utánuk indultam, már igen. Miből jött rá?
Válaszolni akartam, de kivágódott az ajtó, és Müller rontott be rajta.
- Csakhogy felébredt! A fenébe is, ember, már azt hittem, beadja a kulcsot! Nem tudott megvárni, amíg visszajövök a postáról?
Megállt felettem, és gyanakodva méregetett.
- Tényleg kiütötték?
Csak legyintettem. Nem volt kedvem válaszolni. Siegmüller kinyújtotta a másik karját is, és a folyosó felé intett.
- Rohwein beszélni szeretne magával. Az kicsoda?
- Waldvogel utóda. Ha össze tudja szedni magát, jöjjön le egy óra múlva az étterembe.
Éreztem, hogy új élet költözik belém. De ahogy Siegmüller rózsaszín papucsára esett a pillantásom, elment a kedvem mindentől.
- Ha egy kicsit magamra hagynak, lemegyek. Müller feltolta a kalapját a feje búbjára.
- Életben marad - vigyorgott, és rácsapott a zsaru vállára. - Máris rossz a modora. Biztos jele, hogy megmarad!
Siegmüller elsápadt, és nagyot nyelt. Aztán lassan Müller felé fordult.
- Vegye le a vállamról a kezét!
Annyi fenyegetés volt a hangjában, hogy Müller riadtan hőkölt hátra.         
360
- Mi történt? Mit csináltam...? Miért?
- Ha még egyszer ráüt a sebemre, összecsinálom magam mondta tárgyilagosan a kövér zsaru, megpödörte a bajuszát, és rózsaszín, szalagos papucsában kicsoszogott a szobából.
Müller még maradt volna. Lázasan kerestem valamit, amit elérhetnék, hogy hozzávágjam, amikor halk kopogtatás után Pen libbent be a szobába.
- Jó, hogy jön, Miss Murphy - lélegzett fel Müller. - Az a helyzet, hogy...
- Mr. Müller éppen távozni készül - mondtam sokat sejtetően.
- Ja, igen. Éppen azt akartam mondani. Hát akkor egy óra múlva...
Pen tréningruhában volt, ami elrejtette bőrének folytonossági hiányait. Csak a szeme alól nem tudott eltüntetni egy tekintélyes nagyságú kék foltot.
Leült az ágyam szélére, és könnyek csillogtak a szemében.
- Leslie! Úristen! Mi történt velünk? Hogy nézel kr? Mielőtt megakadályozhattam volna, fellebbentette a takarót, és meggyőződött róla.
Látod?
Gyorsan visszalebbentette, és elpirult.
- Disznó! Nem tudnak annyira összeverni, hogy ne...? Befogtam a száját.
- Nem jössz ide egy kicsit?
- Hiszen itt vagyok • mondta álszent módon. De azért csak befészkelte magát mellém.
- Nem vennéd le ezt az izét? Vagy ágybanfutásra készülsz?. Otthon felejtetted a szeges cipődet - figyelmeztettem.
' Nem lehet - nyafogta. Miért?
- Tele vagyok kék folttal. Tudod, fenékre estem a 'sziklatetőről és...
- Mutasd!
Ellentmondást nem tűrve megszemléltem kék foltjait. Fáj?
361
Naná!
- Itt is?
Ott is...                          
- Itt is?
- Jaj... ott... nincs is folt! Ott... hagyjál... ha bejön... valakiSzerencsére nem jött be senki.
Úgy gubbasztott az ágy végében, mint egy kőkorszaki harcos, akit a törzs vénei kék festékkel mázoltak be.
- Tönkretettél - mondta. - Moccanni sem tudok. Gyilkos!
- Van egy ötletem - mondtam. Ki vele!
- Arra gondoltam, hogy megzsarolom Frau Zölmert és Müllert.
-  ?
Megfenyegetem őket, hogy sajtókampányt indítok a Hotel Vérfarkas ellen, ha nem nyitnak azonnal egy kétágyas szobát... neked és nekem. A főnököd legalább még két hétig az ágyat nyomja Zürichben.
- És ha előbb kiengedik?
- Nem fogják. Van némi ismeretségem a Zürichi Központi...
- Mondd csak - duruzsolta , te semmitől nem riadsz viszsza?
- Semmitől - mondtam fölényesen.
- Még attól sem, hogy egy kék fenekű nőt még egyszer...
- Bebizonyítsam?
- Csak a foltjaimra vigyázz! Jaj! Ott! Ott! Jó! Jaj...! Ki törődött ekkor már a foltokkal?
43
i
i
Rohwein felügyelő katonás, középmagas, elegáns úr volt inkább kiszolgált katonatisztnek látszott, mint rendőrnek. Vékony, a harmincas évek hollywoodi divatját idéző bajusza, rövidre vágott ősz haja ismert színészre emlékeztetett de hogy melyikre, nem jutott eszembe.
Felderült az arca, ahogy felbukkantam az ajtóban.
- Herr Lawrence! Örülök, hogy épségben látom! Rohwein vagyok. Tudom hogy ön Waldvogelhez szokott, de, sajnos és széttárta a karját, mintha borzasztóan sajnálná a történteket.
Pen is belopakodott a szobába. A vastag púderréteg alatt csak mérsékelten látszott a kék folt az arcán.
Óvatosan mozgott, mintha a lábát fájlalná. Amikor Müller udvariasan megkínálta egy székkel és belecsüccsent, alig hallhatóan felszisszent.
Szomorúan tapasztaltam, hogy milyen kevesen maradtunk az ügy főszereplői közül. Müller, Frau Zöllner, Pen, jómagam, Nussbaumer és Dörfliger doki.
Rohwein maga alá húzott egy széket, és rákönyökölt a karfájára.                                        •
- Amint bizonyára tudja, Herr Lawrence, új fiú vagyok ebben az ügyben. Tegnap este hallottam róla először. Akkor érkeztem vissza az NSZKból, ahol a kasseli gyilkos ügyében nyomoztam. Hallott róla?                       
- Sajnos, nem.                                             
- Kár. Jó kis ügy volt. Alkalomadtán elmesélem. De most •halljuk a magáét: a Vérfarkas történetét. Az éjszaka a kocsiban végigböngésztem Waldvogel jelentését. Az ön verziója, gondolom, némiképpen eltér ettől. Igazam van?
- Hát... sokáig egy úton jártunk Waldvogel felügyelővel. Ha nem tér vissza Zürichbe idő előtt, talán neki sikerült volna lelepleznie a Vérfarkast - udvariaskodtam.
- Na persze. Ez nem is kétséges.
Egy fehér bóbitás lány teát hozott, s amíg kavargattuk, volt
362
363
egy kis időm összeszedni a gondolataimat. Amikor a lány eltűnt, beszélni kezdtem. Igyekeztem olyan rövidre fogni a mondókámat, amilyen rövidre csak tudtam, így is este lett, mire befejeztem.
- Nem is tudom, pontosan, hol kezdjem - tétováztam, miután megittam a teám és pipára gyújtottam. - Talán ott, hogy kubai kontrák a CIA támogatásával az 1961 áprilisában végrehajtott és balul sikerült akció után több alkalommal is partraszállást kíséreltek meg Kubában, hogy megdöntsék Castro kormányát.
- Egyik alkalommal éppen Amerikában voltam - bólintott Rohwein.
- A partra szálló kommandókra nem érdemes sok szót vesztegetni. A kubai származású kontrákon kívül különböző országokból érkezett zsoldosok is voltak a soraik között. Zsoldosok, akiket a CIA fizetett. Ismerőseink közül egy alkalommal részt vett az akcióbah Hernandez, Dodd, Francesca és egy fiatalember, akinek senki nem tudta az igazi nevét: mindenki csak Kölyökként emlegette. Alig lehetett több tizenhat évesnél, bár tizennyolcnak mondta magát. Senki nem tudta, hogy az illető svájci, és Willy Maurernek hívják.
Willy Maurer itt született, a faluban, a hegyivezető és mentő Alfréd Maurer gyermekeként. Tízéves' korában szörnyű tragédia érte: előbb anyja halt meg valamilyen betegségben...
- Tüdőgyulladásban - szúrta közbe Frau Zöllner.
- Majd az apját sodorta el egy lavina. Willy nevelését egy falusi gazda, bizonyos Gautschi vállalta magára. Nem volt családja, s rövid idő múlva a nevére akarta venni Maurert. Nevelőapa és gyermek között felhőtlennek tűnt a kapcsolat. Egészen addig, amíg Willy barátságot nem kötött a penzióban vendégeskedő amerikai kamaszokkal.
Gyakorta töltötte itt a szünidő egy részét James Dodd is, szülei vagy rokonai kíséretében. A kis Willy összebarátkozott vele, s ámultán hallgatta a gazdag amerikai fiú elbeszélését Amerikáról, a felhőkarcolókról, a tengerről, amelyet Willy
364
még sohasem látott. Hálából megmutatta Doddnak a föld alatti járatok egy részét, amelyet Gautschi révén ismert meg.
Dodd felkeltette Willy Maurerban az érdeklődést a nagyvilág iránt, s lehet, hogy meg is ígérte neki ha Amerikába jönne, támogatná. Hogyan történt a dolog, senki nem tudja, mindenesetre tény, hogy nem sokkal tizenharmadik születésnapja előtt Willy Maurer eltűnt a faluból. Gautschi kerestette egy darabig, aztán feladata.
Hogy Willy hol járt és mit csinált, nehéz lenne megmondani. A nyomozás minden bizonnyal kideríti majd. Kétségkívül eljutott Amerikába, ahol előbb végigjárta az alvilág iskoláit, majd valamelyik titkos központban zsoldos kiképzést kapott. Megjárta Afrikát és Ázsiát. Aztán visszatért az Egyesült Államokba, és csatlakozott egy bizonyos Kuba elleni akcióhoz.
Más kérdés, hogy miért vett részt benne Hernandez és Dodd. Hernandez akkor még aligha volt gazdag, Doddot pedig - a volt tengerészgyalogost a kalandvágy hajtotta. Sok előkelő fiatalember gondolta akkoriban úgy, hogy ilyen és hasonló kalandokban kell kipróbálnia az erejét.
Azt sem tudjuk, Willy hol szedte fel Francescát. A gyönyörű, fiatal lány méltó társa volt Willynek. Gondolkodás nélkül ölt, ha úgy tartotta kedve, mint ahogy Willy is. További nyitott kérdés, hogy vajon Dodd hívtae a zsoldosok közé Willyt. Mindenesetre találkoztak, és egy csónakba kerültek.
A kubai kaland vége közismert. És az is, hogy Hernandez elmenekült - ha nem is saját jószántából. Az akciót lefújták, s a parton rekedteket elkapták a kubaiak. Dodd és Francesca gyorsabban szabadult, Maurerra azonban rávallottak a társai : ő volt az, aki közvetlenül a partraszállás után néhány parti őrnek és milicistának elvágta torkát.
Willyt először halálra ítélték, majd fiatal korára való tekintettel megváltoztatták az ítéletet. Alighanem Francesca szabadult leghamarabb, röviddel azután Dodd. Arról sincs tudomásunk, hogyan vették fel a kapcsolatot egymással, elég az hozzá, hogy a hányatott életű, gátlástalan gyereklány feleségül ment Doddhoz.
Ami Dodd és Hernandez viszonyát illeti, ugyancsak ismert
365
1Í1L.
Hernandez is gazdag ember lett, s bár tartott Doddtól, nem kellett félnie, hogy Dodd az életére tör. A dúsgazdag sörkirály gazdasági párbajnak tekintette kettejük harcát, és igyekezett tönkretenni Hernandezt.             "                      
A legkésőbb szabadult Willy Maurert azonban más fából faragták. A zsoldosok között töltött idő kitörölte agyából a fair play fogalmát. Ő meg akarta ölni mindkettőt. Hernandezt, mert a mocsárban hagyta, Doddot pedig, mert elvette tőle Francescát.
Maurer ettől kezdve minden idejét a bosszúnak szentelte. Kapóra jött neki, hogy Hernandez és Dodd is majd minden telüket Frau Zöllner penziójában töltötték. Gondolt egy nagyot, és ő is visszatért a falujába. Gautschi - gondolom örömmel fogadta, de a régi jó viszony aligha állt helyre köztük. Maurer felnőtt, sokat tapasztalt férfi lett, nem volt szüksége Gautschi támogatására..., bár alighanem egy dologban mégiscsak igénybe vette.
- Gautschi szerezte neki az állást a Természetvédelmi Hivatalnál - bólintott Frau Zöllner.
- Willy Maurer természetesen ismerte a Vérfarkas történetét. S amikor azt fontolgatta magában, hogyan álljon bosszút, .Hernandezen és Doddon, és főleg, hogyan szerezze vissza Francescát, egyszerre csak felötlött agyában a Vérfar, kas figurája.
Vett néhány ponyvaregényt, megnézett néhány filmet, és már tudott is mindent, amit akart. Csak az alkalmat kellett kivárnia, hogy valamennyi hullajelölt felbukkanjon a penzióban. S amilyen szerencséje volt, hamarosan megtörtént a csoda egyik napról a másikra idejött mindenki, akivel csak elszámolnivalója akadt.
Gondolom, az lenne az első kérdésük, hogy Hernandez, Dodd és Francesca miért nem védekeztek ellene ha tudták, hogy az életükre tör. Egyszerűen azért, mert nem ismerték fel. Ne feledjék, akkoriban Willy Maurer még kamaszfiú volt, s az elmúlt évtized a felismerhetetlenségig megváltoztatta. Egyedül Francesca tudta, kicsoda, hiszen mégiscsak neki volt a legtöbb köze hozzá. Hogy miért nem figyelmeztette a fér
366
jét? Nos, Francesca, minden edzettsége és vagánysága ellenére alighanem megijedt. Méghozzá nem is annyira a Kölyöktől mint attól a lehetőségtől, hogy elveszítheti Doddot és vele együtt a gazdagságot is. Mert mi volt Francesca, mielőtt megismerkedett volna Dodddal? Egy szegény, közönséges utcalány, aki késsel, borotvával és természetesen saját testével kereste mindennapi betevő falatját. Hogy mennyit tudott minderről Dodd? Lehet hogy sokat, azt azonban semmi esetre sem, hogy Francescát legalább egy tucat, fiatalkorúak ellen elkövetett gyilkosságért körözik.
-  Honnan a fenéből veszi ezt? - képedt el Rohwein.
-  Herr Müller nemrég tért vissza a postáról. Kapcsolatba lépett lapja archívumával. Bár már korábban megtettük volna...!
Visszatérve Francescára, képzelhetik rémületét, amikor Willy Maurerben felismerte a Kölyköt. Hogy Kölyök mit árult el neki a tervéből, nem tudom. Aligha az egészet, hiszen sejthette, ha bevallja a lánynak, hogy Dodd életére tör, Francesca keresztbe teszi előtte a lábát. Egészen biztosan meg- • fenyegette a lányt1: ha leleplezi, fellebbenti a fátylat Francesca múltjáról.
Francesca Dodd rendesen ki is készült. Willy Maurer annyit volt csak hajlandó elárulni neki, hogy Hernandezt akarja hidegre tenni, ami végül is hihető volt, hiszen miatta került a kubaiak fogságába. Azt hiszem, Francesca a lelke mélyén helyeselte is Maurer tervét, hiszen az utca és a zsoldosok törvényei szerint az árulónak pusztulnia kell. Még akkor is, ha nem egészen ő a felelős az árulásért".
Francesca és Dodd példás családi életet éltek. Francesca hátat fordított a múltjának, és élte a maga nagyvilági életét. Megbecsülte a vagyonát és a férjét. Esze ágában sem volt holmi kétes kalandok vagy félrelépések miatt kockára tenni jómódját.
Nem így Hernandezék. Senhor Enrique beleszeretett a titkárnőjébe, aki ráadásul a felesége hajdani barátnője volt. Le akart lépni vele, ami viszont Joan Hernandez és Sabu, valamint senhorita Andrade számára anyagi csőddel lett volna
367
egyenlő. Elhatározták, hogy megpróbálják, bármilyen eszközök bevetése árán is, megtartani a pénzeszsákot. Az már csak a véletlenek összejátszása, hogy Lolita is ugyanolyan eszközöket vetett be, mint a másik fél.
A dolgok tehát elindultak a maguk útján. Willy Maurer elkezdte kisded játékait, ha a gyilkosságokat egyáltalán szabad így nevezni. Bizonyára meglepte, amikor megtudta, hogy én is itt vagyok a penzióban. Ennek ellenére nem gondolta, hogy komoly akadály lehetnék térvei végrehajtásának útjában, ismétlem: mindent gondosan eltervezett. Úgy okoskodott, hogy olyan gyilkosságsorozatot produkál, amelyben az egyes áldozatok között nincs semmiféle kapcsolat. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy akárki is a gyilkos, nem normális: nincs semmi más célja, csakis az öles. Azt akarta, hogy míg a rendőrség egy nyilvánvaló őrültet keres, ő dolgavégeztével - az özveggyé vált Francescával, Dodd vagyonának egyedüli örökösével - leléphessen a térképről.
Mikor kezdtem gyanakodni Maurerre? Hogy erre a kérdésre választ tudjak adni, vissza kell pergetnünk az eseményeket, ígérem, rövid leszek. Inkább csak Rohwein felügyelő kedvéért mondom el a történetet, ha már idefáradt...
Rohwein behunyt szemmel bólintott.
- Willy Maurer első áldozata a kutya volt. Nem volt sok dolga vele, hiszen a szerencsétlen állat jól ismerte. Alighanem ezért is esett rá a választása. Valamennyien látták a fogót, amit Maurer házában találtunk. Eredetileg drótakadályok átvágására rendszeresítették. Maurer farkasfogúra dolgozta ki az élét, hogy farkasharapásnak tűnjék... Jól ismerte a falusiakat, babonáikkal együtt. Tudta, hogy amint feltűnik az első áldozat, felbukkannak a régi, elfelejtett történetek is. Arra számított, hogy a falusiak egymást fogják majd gyanúsítani, s Ő maga szép nyugodtan halászhat a zavarosban.
Amikor megláttam a halott kutyát, őszintén szólva nem tudtam, mit tartsak a dologról. A kutya torkán a seb harapásra emlékeztetett. Később Dörfliger doki sem tudott mást megállapítani. Nem. gondolhattam egyébre, minthogy valaki a kutya gazdáján akart bosszút állni. Gyakran megtörténik,
368
hogy ártatlan állat esik ádozatui az emberek gyűlölködése miatt.
Aztán aznap este a kocsmában Renfer tanítótól értesültem a Vérfarkas viselt dolgairól... Apropó, Herr Rohwein!... Sikerült valamit kinyomozniuk Renfer tanító elődjének és feleségének, Nudli szüleinek a haláláról?
- Hajói emlékszem, soha nem derült ki a teljes igazság. Gyaníthatóan féltékenység! dráma játszódott le köztük. Gasser megölte a feleségét, mert rájött, hogy az asszonynak szeretője van, a szerető pedig megölte Gassert. Ha kíváncsi rá, Zürichben betekinthet az anyagokba. Gasserék tragédiájának semmi köze a Vérfarkashoz.
. - Lelkem mélyén arra gyanakodtam, talán a vudu figuráknak, valamint az egymással vetélkedő Hernandez és Dodd családnak lehet köze az öldökléshez. Csakhogy'nem tudtam felfogni, miért ölt volna meg bármelyikük is egy kutyát és egy bolondot.
Renfer tanító halála aztán még jobban kibillentett lelki egyensúlyomból. Egészen nyilvánvalóvá vált, hogy egy régi legenda áll a gyilkosságok mögött. Valami őrült azt képzeli magáról, hogy ő a Vérfarkas. Hány tömeggyilkos hiszi magát isten bosszúálló angyalának, aki csak az Űr ítéletét hajtja végre a bűnösökön prostituáltakon, narkősokon, piásokon. Csakhogy... Dörfliger doki megállapított valamit, ami nem tetszett nekem. A tanító harapott" sebe különbözött a többi áldozatétól. Ez pedig csak annyit jelenthetett, hogy Renfert más ölte meg, nem az a valaki, akit akkor már Vérfarkasnak neveztünk. Valaki megpróbált a többi gyilkosság mögé rejtőzve leszámolni Renferrel. Hogy kicsoda? Akinek szüksége volt Renfer papírjaira, hogy megsemmisíthesse őket. A többit tudják.
őszintén szólva, nem gyanakodtam Gautschira. Bár kissé szokatlannak tűnt szorgalma, amivel mindenáron hajtóvadászatot akart indítani a farkas ellen. Mást sem kívánt, minthogy találjanak egy farkast", akinek ugyanazt a sorsot szánta, mint később neki Maurer. Ha lepuffantják, rá lehet kenni Renfer halálát.
369
Eközben a viaszfigurákkal kapcsolatban rájöttem néhány apróságra. Egyre inkább az a meggyőződés erősödött meg bennem, hogy senhora Hernandez maga az, aki megmintázza a figurácskákat, és berakja a cuccai közé a szekrénybe. Abban a hitben, hogy én majd elmondom Hernandeznek, aki egyből rájön, hogy Lolita mesterkedik a háttérben, s emiatt otthagyja a lányt. Ami pedig Miss Murphy figuráját illeti, amit az erkélyen talált, úgy került oda, hogy Joan véletlenül leejtett egyet frissen gyúrt yiaszbábüi közül.
Willy Maurer eközben nem tétlenkedett. Úgy döntött, hogy egyetlen éjszakán elintéz mindent. Szétvagdosta a kábelokat, feltette az álarcát, és nagyokat ordított a folyosókon. Tanúsíthatom, hogy elérte, amit akart. Vágy bezárkóztak a gyávábbak , vagy pedig összevissza rohangáltak, és a kapcsolószekrényt keresték. Maurer ezalatt sorba kinyírta azokat... hm..., akik lebuktathatták volna.
- Mit beszél? - ámult el Rohwein.
- Dieter és Jeremy is ott voltak akkor Kubában. Talán nem mindjárt az első pillanatban, de később felismerték benne a Kölyköt.
Láttam, hogy Rohwein villámsebesen jegyzetel. Úgy kell neked, Waldvogel!
Maurer ittott benézett egyegy ablakon. Csak azért, hogy pánikot keltsen, és még inkább valószínűsítse a farkas létezését. Frau Zöílnert például, akit őszintén szeretett, nem ölte meg, bár megtehette volna. Dietert kivitte a sziklák közé, hogy ne szűkítse le a farkas játékterét a Havasi Kürtre. Hadd higgyék csak, hogy a farkas, mint természetfeletti jelenség, bárhol jelen lehet!
- Maurer jól felkészült, hogy a farkasra kenhessen mindent. Még mancsutánzatokat is készített annak a nyomait láttuk Zöllner papa szobájában a porban. Hogy honnan tudta egyik pillanatról a másikra kisöpörni a port? Hát, ha akarják, meg1 nézhetjük az alagsort, bár Herr Müllernek mint társtulajdonosnak alighanem lesz még rá ideje... Valószínűleg lent, a föld alatt határozta el, hogy engem is kinyír. Mégpedig két okból. Az egyik, hogy állandóan zavartam a köreit, hiszen hm...
370
a rendőrségen kívül szinte én voltam az egyedüli, akitől tartania kellett. De volt még egy komolyabb oka is. Valaki, talán Jeremy, elejtett előtte néhány szót a múltamról. Jeremy Doddtól hallhatta, hogy úgymond CIAkapcsolataim" vannak. Márpedig Maurer is a CIA zsoldjában szállt partra Kubában. Maurer komolyan megijedt, hogy kérésemre a CIAkőzpont - ujjlenyomat alapján - percek alatt megállapíthatja a személyazonosságát. Ha pedig beszélni kezd a múltja, nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy őt sejtsük a gyilkosságok mögött. Továbbá az is kiderülhetett volna róla, hogy nem ENSZejtőernyős volt, hanem fizetett zsoldos. Ezért támadt rám a lekvároskamrában, és próbált hidegre tenni.
S ahogy verekedett! Igazi profiként. Akkor támadt először halvány gyanú bennem, hogy nem Willy Maurer rejtőzike a farkas álarca mögött. Hiszen idevalósinak kell lennie, annyira ismeri a terepet. Aztán ki kapott itt igazi kommandókiképzést? Bizony Maurer.
- Dodd is és Francesca Dodd is - mondta Rohwein felemelve fejét a jegyzeteiből.
- Úgy van, felügyelő. Ekkor még nem tehettem mást,, minthogy gondolatban felfektettem egy listát azokról a személyekről,, akik esetleg számításba jöhetnek. S ezen a listán már ott szerepelt Willy Maurer neve.
- Remélem, az enyém nem - kotnyeleskedett Müííer.
- A magáé semmi esetre sem. Hiszen a kamrában együtt láttam a maga holttestét" és a farkast. Márpedig esküdni mertem volna rá, hogy a farkas.egyetlen személy. Erre utalt a gyilkosságok tökéletesen azonos módja. Bár, hangsúlyozom ekkor még minde,n csak megérzés volt.
- Legnagyobb sikeremnek azt könyvelhettem el, hogy sikerült megsebesítenem. S amikor aztán az alagútból előkerült Maurer sebesülten, ismét lépett egyet a gyanúsítottak listáján. Akkor merült fel bennem először a gyanú, hogy Maurer és a Kölyök azonos személy.
Feltettem magamnak a kérdést, ha Maurer a farkas és a Kölyök, kit akarhat mégölni. Nyilván Hernandezt, és talán Doddot. Igen ám, de ők még mindketten éltek: csak a mellék
371
szereplők fogytak, mint a zenészek a Befejezetlen szimfóniában. Nem tehettem mást, megpróbáltam csapdába csalni Maurert. Méghozzá úgy, hogy nyíltan kimondtam előtte: Doddot gyanúsítom.
De... miért? - kérdezte Rohwein.
- Önző érdekből. így legalább engem békén hagyott. Willynek alighanem az is megfelelt volna, ha rács mögéjuttatom Doddot. Kap egy életfogytiglani, ő pedig viheti Francescát és a pénzét. így tehát ő maga adta alám a lapot, hogy szerinte is úgy verekedett a farkas, mint egy tengerészgyalogos. Amikor aztán Miss Murphy elkottyantotta, hogy Mr. Dodd korábban tengerészgyalogosként szolgált, Maurer biztos lehetett benne, hogy elsősorban Doddra figyelek, és eszem ágában sem lesz őutána érdeklődni a CIAnál.
- Sabut soha nem gyanúsította?
- Soha. Nem elég okos. ide pedig egy zseinális gyilkos illett Amikor aztán Sabu és Luella Andrade felajánlottak egy egész kis vagyont, hogy tegyem jégre Hernandezt, biztosvoltam benne, törölhetem őket a gyilkosságokkal gyanúsíthatok listájáról. Ha ők a gyilkosok, nem bíznak meg senkit, hogy végezze el a legutolsó, a legtöbb élvezetet nyújtó munkát. Nem bizony. Eközben aztán úgy tűnt, hogy Dodd és Hernandez valamiféle egyezséget kötöttek. Alighanem rájöttek, hogy rájuk vadászik valaki, talán a kubai titkosszolgálat akarja kinyírni őket. Dieter és Jeremy halála, akik ugyancsak részt vettek a partraszállásban, arra engedett következtetni, hogy valaki írtja a zsoldosokat.
Ezután úgy okoskodtam, ha valóban Willy Maurer van a háttérben, és én megemlítem neki, hogy a kubai partraszállás nyomán kívánok továbbmenni, felkeltem a félelmét. Ismét arra gondol majd, hogy kapcsolatba lépek a CIAvel, és akkor véletlenül is rájöhetek, hogy ő volt a Kölyök. Most már átkozta magát, hogy nem végzett velem. Viszont tálcán kínáltam neki a lehetőséget. Lementem Müllerrel a faluba, míg ő állítólag Waldvogel utasítására a föld alatti járatokat nyomozta. Arra gondoltam, ha valóban ő a farkas, meg kell pró
372
bálnia megölni engem. Mégpedig igen gyorsan, mielőtt felvehetnem a kapcsolatot a CIAvel.
A többit tudják. A faluban a patikus megállapította, hogy amit Sabuék méregként mutogattak, desztillált víz. Nem voltak egészen amatőrök, az biztos. De az is holtbiztos, ha vállaltam volna, hogy börtönbe juttatom Hernandezt, nem azt az üvegcsét nyomják a markomba. Maurer, azaz a Vérfarkas pont azt tette, amit vártam tőle. Pechjére nem sikerült elkapnia. Ugyanakkor megnyílt előtte egy csodálatos lehetőség: Gautschira kenni mindent. Gautschi halála, úgy látszott, lezárja a történetet.
Csakhogy Maurer elkövetett egy súlyos hibát. Nemcsak azzal, hogy megtámadott, hanem hogy megölte Hernandezt. Ugyanis Gautschiról igen nehezen lehetett elképzelni, hogy módja lett volna elkapni Hernandezt, lerohanni a faluba és elbarikádozni magát. Waldvogel, hm... nemigen figyelt fel erre.
- Ami pedig ezután következett, Maurer kétségbeesett kísérlete volt, hogy Gautschit megölve rákenjen mindént. Végül is tudják, miből jöttem rá, hogy ő a Vérfarkas? Amikor Frau Zöllner elmesélte, hogy Maurert Gautschi nevelte, és hogy tőle ismerte meg a föld alatti járatok titkát. S hogy miért nem lepleztem le már akkor Maurert? Mert senki nem hitt volna nekem. Ott, abban a hangulatban valamennyiünket meglincseltek volna. Egyetlen lehetőségem maradt csak, ha megmentem Gautschit. Csakhogy ez nem sikerült. Ezután pedig, bármennyire is kegyetlennek tűnik, várnom kellett, amíg a farkas hibát követ el. A többit tudják. Willy Maurer megpróbálta megölni Doddot a szemtanúkkal együtt, és rábeszélni Francescát, hogy térjen vissza hozzá. Ketten közösen kreálhattak volna egy kellemes kis balesetet, amelyben mindenki meghal: Dodd is, Miss Murphy is, sőt a szagot kapott Siegmüller is, aki ugyanúgy gyanakodott Maurerra, mint én, s végül én is. Csakhogy Francesca nem állt kötélnek. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy vesztére. Dodd sokat eltudott viselni, de azt nem, hogy Francesca sokszoros gyilkos. Ezért - bár gondolom, majd a szíve szakadt belé - elintézte
373
a maga módján az ügyet. Persze nem lennék meglepve, ha az a lány túlélte volna a dolgot.'.. Túl kemény gyerek ahhoz, hogy így végezze.
Sokáig egyikünknek sem akaródzott megszólalni.
Pen óvatosan, hogy senki ne lássa, megszorította a kezem.
Frau Zöllner felállt, az ablakhoz ment, és sarkig tárta.
A gomolygó cigarettafüst helyére hideg, tüdőt tágító friss levegő áradt a terembe.
A hatalmas, fehér holdtányér méltóságteljesen trónólt a Spitzhorn csúcsa felett. Mintha a távolból farkasüvöltést hozott volna a szél...
KIADJA A NÉPSZAVA LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT FELEL: KISS JENŐ IGAZGATÓ
ZRÍNYI NYOMDA, BUDAPEST
8712186614
FELELŐS VEZETŐ: VÁGÓ SÁNDORNÉ VEZÉRIGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ: KONDRA IRÉN
MŰSZAKI VEZETŐ: BŐSZE LAJOS
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: HÁRKAI ÉVA
A BORÍTÓT TERVEZTE: VASS MIHÁLY
MEGJELENT: 21,85 A5 ÍV TERJEDELEMBEN
BUDAPEST, 1988
75- Ft
A Spitzhorn lábánál korán esteledik. Kellemes szénaillat áradt felénk egy udvarból. Müller felvillantotta a zseblámpáját, amikor fekete felhőfoszlányok úsztak a hold felé.
- Az ördögbe is - szitkozódott , a végén még kitöröm   a   lábam,   pedig   rövidesen   megtelik a hold.
- Közeledik a Vérfarkas éjszakája - mondtam. Szemrehányóan  rám  nézett,  és  megcsóválta
a fejét.
- Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört...
Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös tányérja megszabadult a felhők fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyők felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le őket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belőle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiáltani tudjon.
Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között.
- Nyugi - mondtam, és megszorítottam a csuklóját. - Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne   kiáltson.   Fordítsa   lassan   a   fenyőfák   felé a fejét... És nehogy kiáltson, az istenért!
Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettől.
A ragyogó holdfényben, az ezüstszínű fenyők előtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított ablakaira.