Leslie L. Lawrence
Damballa botja
Kígyóisten a papírkosárban
i
Ahogy végére ért az előadásának, John C. Lendvay, a Santa Monica-i Santa Cecília Egyetem kriminalisztikai tanszékének tanára, a katedrára támaszkodott, és levette a szemüvegét. Két ujjával megmasszírozta az orrát, aztán várakozóan nézett ránk.
Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikái előadás után Lendvay -engedve rimánko-dásunknak - előadott egy-egy tanulságos történetet, amelynek természetesen ő volt a főszereplője, még azokban az időkben, amikör mint magánnyomozó gyarapította bankszámláját.
Nos, ezen az elkeseredetten esős délutánon sem voltak kevesebben az előadóteremben, mint máskor. Néhányan papírt, ceruzát készítettek elő, hogy jegyzeteljenek. Mi, az első sorokban inkább lebilincselő előadásmódját élveztük s vaslogíkáját, amellyel kibogozta még a legkacifántosabb ügyeket is.
Lendvay professzor megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, míg elül a mocorgás, mindenki megtalálja a helyét, aztán végigtekintve hallgatóságán, beszélni kezdett. .
- Ez az ügy - kezdte -, amely annak idején alaposan felkorbácsolta a közvéleményt vudu gyilkosságok néven vonult be a kriminalisztika történetébe, bár én szívem szerint inkább a Damballa botja nevet adtam volna neki. Úgy látszik azonban, azoknak, akik címeket firkálgatnak bűnügyi akták tetejére, hogy aztán évek múltán lefújva róluk a port az új jogásznemzedékek életét keserítsék velük, jobban tetszenek a hangzatos elnevezések, mint azok, amelyek bár kevésbé figyelemfelkel-tőek, mégis sokkal jobban kifejezik a lényeget. Nincs más hátra, bele kell nyugodnunk a sors kifürkészhetetlen akaratába, amely gyakran arra késztet bennünket, hogy olyan ügyek főszereplőivé váljunk, amelyek későbbi keresztapaságához nincs
semmi közünk. így aztán kénytelen vagyok kettős elnevezést használni: a hivatalosat is, és azt is, amelyik közelebb áll a szívemhez.
Azon a rekkenően meleg délutánon, amikor a fekete fickó bekopogott hozzám, még halvány gőzöm sem volt róla, mi a csoda is az a Damballa botja. Később sajnos megtudtam, méghozzá nem is akármilyen körülmények között.
Amint mondtam, a fekete fickó bekopogott hozzám, harsány kiáltásomra kinyitotta az ajtót, aztán csak állt az ajtőfélfa mellett, görnyedten, szótlanul, mintha csak akkor tudatosult volna benne, hogy alighanem rossz helyre tévedt.
Mondanom sem kell, hogy titkárnőm, Miss Rose, ezen a reggelen sem tartózkodott az előszobában; éppen a 34. és a 35. utca kereszteződésénél állt sorban csirkemájas szendvicsért, mert azt remélem valamennyien tudják, hogy abban az évben, amikor ez az eset történt, Old Norman büféjében lehetett a legjobb csirkemájas szendvicseket kapni. Messze földről ide jártak a csirkemájas szendvics szerelmesei, sőt a hírhedt Patkány Jack, aki legszívesebben patkányméreggel dolgozott, úgy bukott le, hogy a szemfüles zsaruk csapdát állítottak neki Old Normannál. Valaki feldobta a hírt, hogy Patkány ellenállhatatlan vonzalmat érez a félszemű tulaj szendvicsei iránt, s amikor lelépett a Santa Monica-i sittről, nem kellett mást csinálniuk, mint ledekkolniuk Old Norman büféjének bejárata előtt. Patkány Jack annak rendje és módja szerint bele is sétált a csapdába. Mielőtt visszavitték volna a börtönbe, hogy további öt évet nyomjanak rá szökési kísérletért, azt nyilatkozta a szemfüles riportereknek, hogy megérte: egy Old Norman-féle csirkemájas szendvicsért érdemes kockáztatni.
Miss Rose, mint mondottam, csírkemájas szendvicsért állt sorban, a kopott, fekete pasas pedig ott görnyedezett velem szemben, az ajtófélfának támaszkodva. Egyetlen pillanat alatt végigfutott az agyamon a gondolat, hogy bizonyára címet tévesztett; talán a szomszédos házban lévő szemétfuvarozók hirdetésére jelentkezett. Ezért aztán atyai mosolyt varázsoltam az arcomra, készen rá, hogy megmutassam szegény utat tévesztettnek a boldogságához vezető ösvényt.
Az utat tévesztett eközben riadtan forgatta jobbra-balra a szemét, majd lassú mozdulattal levette fejéről szakadt szélű szalmakalapját. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy a mély
Délről érkezett, ahol egyesek még mindig úgy öltözködnek, mint Tamás bátya idejében.
- Mr. Lendvay?
Meghökkentem, ahogy kiejtette a nevem. Nem az érezhetően franciás akcentus miatt - ezt már megszoktam, hiszen korábban nem egy ügyem szólított a déli államokba - hanem mert egyenesén a gyomrából jött a hang, mintha hajókürt búgott volna.
Olyannyira meglepődtem, hogy lekaptam a lábam az asztalról.
- Én vagyok, Lendvay.
Az öreg megforgatta kezében a kalapját, és elmosolyodott. Bárcsak ne tette volna. A hiányos fogazat, amely kivillant vastag ajkai közül, egyáltalán nem tett rám jó benyomást.
- Végre megtaláltam - búgta a hajókürt, majd mély sóhajtássá szelídült - Legba papa fogta a kezem, hogy idetaláljak.
Kíváncsian pillantottam az előszoba ajtaja felé, de nem láttam semmiféle papát a háttérben. Talán odakint várakozik -gondoltam -, kimásztam az, íróasztalom mögül, gyakorlott mozdulattal szétfeszítettem két egymásba csúsztatott széket, amelyeket az éjszakás takarítónő szokásához híven nem vá^ lasztott szét, és egyiküket az íróasztalom elé állítottam.
- Foglaljon helyet, Mr...
Az ismeretlen öregember engedelmeskedett. Óvatosan, az ülőke szélére csüccsent, ahogy a falusiak szokták, akik inkább maguk faragta kanapékon, padokon, vagy lócákon ücsörögnek mint gyári tákolmányokon.
Megkerültem az asztalt, és visszaültem kényelmes forgószékembe. Én bezzeg a legközepébe zöttyentem, nem a szélére. Felvettem arannyal futtatott cigarettatárcámat az Egyesült Államok miniatűr zászlaja mellől, felkattintottam a fedelét, és bátorító mosollyal az öreg felé nyújtottam.
-Dohányzik, Mr...?
Az öregember kinyújtotta a karját, miután óvatosan ölébe helyezte a kalapját. Fél szemét még eközben is rajta tartotta, mintha attól félt volna, hogy a megbízhatatlan jószág egyszer csak kigurul a fészkéből, és odamenekül hozzám. Kivett a dobozból egy cigarettát, megszaglászta, aztán kopott kezeslábasának legfelső zsebébe dugta. A durván sodrott majd másfél hüvelyknyi szivar olyan hirtelen bukkant fel az ujjai között, hogy fogalmam sem volt róla, honnan húzhatta elő.
Bár nem igazán kedvelem a vastag, sötét szivarok füstjét,
nem tehettem mást, mint hogy tüzet adtam neki. A fekete öreg ember előrehajolt, szipákolt egy kicsit, s amikor az első karikák felszálltak a mennyezet felé, látható megkönnyebbülés ült ki az arcára.
- Nagyon örülök, hogy végre megtaláltam, Mr. Lendvay ¦¦ mondta, és csak most vette magának a bátorságot, hogy kényelmesebben elhelyezkedjék a székén. - Nem ismerem ki magam ebben a városban... Pedig egyszer, régen, már jártam itt.
- Csakugyan? - kérdeztem mérsékelt kíváncsisággal, - Mikor?
Az öreg megforgatta a szivart az ujjai között, és barátságosan elmosolyodott.
- Ó, az már nagyon régen volt. Ön talán még nem is élt akkoriban... Akkor még vágóhidak álltak a város szélén.
Bármennyire is erőltettem az agyam, nem tudtam visszaemlékezni rájuk. Sőt arra sem, hogy valaki is említette volna őket. -Itt... lakott? -kérdeztem, hogy csak kérdezzek valamit.
- Csak egészen rövid ideig - biztosított az öregember. - Aztán megfogtak és... visszatoloncoltak.
- Hova?
- Hát haza.
Fel nem foghattam, miért toloncolhattak át annak idején \a lakit egyik államból a másikba.
- Úgy érti... visszatoloncoltak oda, ahonnan jött?
- Még a tenyerembe is belenyomtak egy pecsé,tet; majd egy évig tartott, amíg lekopott. A farmon csak úgy hívtak, a pecsételt tenyerU ember. De én nem bántam.
Minden erőmet megfeszítve gondolkodni próbáltam. Bármennyire is törtem azonban a fejem, nem esett le a tantus2.
- Csak nem azt óhajtja, hogy ebben a réges-régi ügyben járjak el? - kérdeztem riadtan.
Az öreg mosolyogva emelte fel a kezét.
- Ő, nem, nem! Az már nagyon régen volt. Hazamentem, és soha többé nem is jöttem vissza.
Előrehajoltam és megvakargattam az orrom hegyét.
- Hova haza?
- Hát Haitiba, természetesen. Port-au-Prinee mellé, a farmra. Aztán mint aki jól végezte dolgát fújt néhány karikát a
mennyezet felé,
10
Egyszerre magyarázatra talált az öreg franciás akcentusa, vi-dékies, majdhogynem a régi rabszolgaídőkre emlékeztető viseletével együtt. Úgy néztem rá, mintha a Marsról pottyant volna az írasztalom elé.                             \
- Ön, Haitiből... jött hozzám? - kérdettem elhűlve.
- Haitiből - erősítette meg látogatóm rnegigazgatva ölében a kalapját - Bellevue-ból.            __--^
- Karib-tenger? - próbálkoztam. - Siboney fürdik a Karib-tengerben?
Az öreg biccentett.
- Tenger az valóban van mifelénk, az említett hölgyet azonban nincs szerencsém ismerni.
- Honnan tud angolul? - kérdeztem gyanakodva.
- Gyermekkoromban egy amerikai úrnál voltam kertész -mondta engedelmesen. - Ott tanultam meg... és nem is felejtettem el! - tette hozzá büszkén.
Megvontam a vállam, és elismerőn pillantottam rá.
- Szép hosszú repülőútja lehetett. Felül a végtelen ég, alul a Karib-tenger csillogó tükre...
- Nem repülőgépen jöttem - mondta az öregember.
- Hát hogy? Csak nem gyalog? -Csónakon.
- Csónakon?! Idáig?
Az öreg mosolygott, szelíden, türelmesen, mint ahogy a nagyon-nagyon tudatlanoknak magyaráz valamit az ember.
- Nem idáig. Előbb csak Kubáig. Onnan egy teherszállító vitt el.
-Hova?
- Miamiba, Ott vonatra szálltam. De csak lassan tudtam haladni, mert kétszer is ledobtak.
-.Ledobták? Kik?
- A kalauzok. Nem volt jegyem. Megcsóváltam a fejem, és mélyet sóhajtottam.
- Azt akarja bemesélni nekem, ember, hogy maga Haitiből indult el, csónakon, Santa Monicába, közben kétszer is ledobatta magát a vonatokról, csak azért, hogy megismerkedhessek John C. Lendvayval?
Az öreg arca erre elkomorult: még a szivar is lekonyult a kezében a szomorúságtól.
íl
- Őszintén szólva, nem ezért jöttem, Monsieur Lendvay
- Hanem miért?
Az öreg szemét elöntötték a könnyek. -
- Hogy megmentsem Monsieur Baptiste-ot a haláltól.
Mintha hűvös, kellemetlen légáramlat röppent volna végig a szobán. Megborzongatta a bőröm, meglebbentette a sarokban álló szobapálma ágait. Önkéntelenül is az ablakokra pillantottam: zárva voltak mint rendesen.
Ismét kimásztam íróasztalom mögül, a szoba hátulső részébe, a könyvespolc mellé rejtett italszekrényhez lépdeltem, s tapasztalt mozdulatokkal felbontottam azt a rumosüveget, amely évek óta felbontatlanul hevert gyors iramban cserélődő testvérei között. Töltöttem belőle két kis pohárkába, s az egyiket vendégem orra alá dugtam.
- Kóstolja meg... barátom.
Az öreg a pohárra pillantott, aztán mély sóhaj kíséretében elvette tőlem. A következő pillanatban azt hittem, csodát látok. Mire felocsúdtam, már egyetlen csepp sem volt a fenekén.
Hogy az illemnek eleget tegyek, én is belenyaltam az enyémbe. Meglepetve éreztem, hogy egyáltalán nem is olyan rossz. Ha előbb tudom, bizonyára nem áll évekig felbontatlanul a polcomon.
Az öreg csettintett a nyelvével, aztán elégedetten böffentett egyet.
- Nem rossz. De a clairin-ntk a nyomába sem jöhet.
- Az mi?
- Fehér rum. A mi rumunk. Majd Haitiban kipróbálhatja. Félretettem egy üveggel abból, amit még Rufus papa csinált annak idején.
- Hogy mondta? - kérdeztem érdeklődve. - Fehér rum Haitiban? Es hogy kipróbálhatom odaát? De hát miről beszél, ember?
Az öreg ekkor ismét rám nézett. Ezúttal azonban már nem szomorúság áradt a tekintetéből, hanem mérhetetlen önbizalom. Megforgatta kalapját az ölében, aztán bólintott, mintha valakinek a hallhatatlan kérdésére válaszolt volna.
12
-Ön, Monsieur... velem jön Haitiba. Velem jön, hogy megmentse Monsieur Baptiste~ot a haláltól. Ugy megdöbbentem, hogy szinte megszédültem tőle.
- Eszemben sincs! - tört ki belőlem az elfojtott indulat, amely azóta ott munkálkodhatott bennem, amióta csak az öreg átlépte a küszöbömet. - Maga, barátom, megbolondult! Nemhogy Haitiba nem megyek, hanem még a szomszéd városba sem!
Az öreg megvonta a vállát, és lehorgasztotta a fejét.
- Akkor pedig meg fog halni. Monsieur Baptiste-tal egy időben!
Később, amikor már higgadt fejjel tudtam visszaemlékezni a történtekre, képtelen voltam számot adni magamnak arról, honnan a fenéből származhatott az a mérhetetlen düh, amely úgy elöntötte a lelkem, mint szakadt gátú víztározóból kiömlő víztenger a gátak árnyékában meglapuló várost. Mindenesetre felpattantam, kivágtattam az íróasztalom mögül, megmarkoltam kopott kezeslábasát, és próbáltam kivonszolni a szobából. Közben szitkozódtam, ahogy a számon kifért. A szerencsétlen öregember semmiféle ellenállást nem tanúsított, csak lógott a karomon, mintha kiszállt volna belőle a lélek. Tülekedésünk közben a rumosüveg is felborulhatott, mert egyszerre csak tüdőt melengető rumszag töltötte be a szobát.
Ki tudja mit tettem volna vele; talán ki is vonszolom a folyosóra, hogy a másik, odakint várakozó öregember karjába lökjem, de a befelé nyíló ajtószárny megakadályozott benne. Előbb a homlokomnak ütődött, majd diszkrét csattanás után visszavonult. Mire másodszorra is kinyílott, már óvatosan elhúztam előle a fejem.
Mondanom sem kell, hogy Miss Rose, titkárnőm állt az ajtó-nyílásban a hőn óhajtott csirkemájas szendvicsekkel.
A következő, amire vissza tudok emlékezni, egy éles női sikoly volt, majd egy jókora csirkemáj, amely a képem közepén landolt. Ekkor már a szőnyegen térdeltem a tehetetlen öregember fölé hajolva, aki halkan maga elé morgott, mintha imádkozna.
Miss Rose sikolyától úgy eltűnt a vörös köd a szemem elöl,
13
mintha ventillátor oszlatta volna szét Tekintetem a szőnyegen üldögélő öregemberre esett, és kimondhatatlanul elszégyelltem magam. Mintha hagymázas lázálomból ébredtem volna. Meg-törölgettem a homlokom, és kétségbeesetten Miss Rose-ra bámultam.
, - Uramisten! - kiáltotta Miss Rose remegő hangon. - Leesett. Leesett...
- Azonnal felsegítem - mondtam szégyentől piros arccal az öreg hóna alá nyúlva. - Felsegítem.
- Én a májáról beszélek, ember! Norman szerint a legszebb máj, amit öt éve látott. Hol a mája?
Csak arra emlékeztem, hogy az érthetetlen események egy bizonyos pontján a képem közepén landolt
Mivel nem láttam sehol, mély lélegzetet vettem, és felrán gattam a szőnyegről az öregembert.
- Uramisten! - hallottam a szoba végéből titkárnőm rémült sikoltását. - Oda nézzen, maga gyilkos!
Engedelmesen arrafelé fordítottam a fejem, amerre remegő, piros körmű ujja mutatott. Az inka motívumokkal díszített szőnyeg sarkában lapos, palacsíntaszera kulimász szomorkodott. Akármi is volt, kísértetiesen hasonlított egy tehénlepényhez.
- Gyilkos! Megölte! - zokogta remegő hangon Miss Rose, miközben lerúgta a cipőjét, és a megmentett szendvicseket óvatosan feltette egy iratszekrény tetejére. - Berúgott, hogy ennyire elment az esze?
Lenyomtam az öreget egy székre, és remegő kézzel telétöl-töttem a két pohárkát a maradék rummal. Ezúttal már nemcsak az öregember döntötte meg a rümivás sebességi világrekordját, hanem én is. Miss Rose legnagyobb ámulatára másodpercek tört része alatt egyetlen csepp sem maradt a poharunkban.
Titkárnőm rémülten a falhoz hátrált, készen rá, hogy a vészcsengőre tegye az ujját.
- Történt valami?
Mereven jobb kezemre szegezte a szemét, hogy leadom-e az egyezményes vészjelet. Természetesen nem adtam le. Helyette az öreghez fordultam, aki kalapjával az ölében már ismét a székén kucorgott.
- Bocsásson meg - mondtam erőt véve magamon. - Izé... Mr...
- Marchand. Sámuel Marchand. De szólítson csak egyszerűen Sámuelnek.
14
- Bocsásson meg, Sámuel.
Az öreg biccentett, amit megbocsátásnak is vehettem, de annak is, hogy örül, amiért túl van a közvetlen veszélyen. Ettől aztán annyira megkönnyebbültem, hogy úgy gondoltam, megkínálom a másik, odakint várakozó öregembert is egy nyelettel.
- Nem akarja behívni a társát? - kérdeztem immár felhőtlen boldogsággal a szívemben.
Az öregember értetlen képpel nézett rám, -Kit?
- A társát. Aki odakint várakozik
Sámuel összerántotta ősz szemöldökét, és a levegőbe meredt, mintha saját nyelyére próbálta volna visszafordítani az angol szavakat.
- Nem várakozik odakint senki.
Enyhe nyomást éreztem a halántékomon. Talán a meleg okozta, talán a rum, Mindenesetre kinyújtottam a karom, és egy fokozattal lejjebb csavartam a légkondicionáló kerekét.
- Az előbb azt mondta - magyaráztam türelmesen -, hogy odakint van valaki, aki idevezette. Méghozzá kézenfogva! Valami papa.
Az öreg arcán egyszerre csak megértő mosoly terült szét. .- Ó, a Monsieur Legba papára, gondol? Aki a kezemet fogta?
- Tökmindegy ~ mondtam. ¦- Legyen Legba papa. Ha akarja, hívja be, és őt is megkínálom egy itallal. Mielőtt végleg... hm... elmennek.
Sámuel szomorúan elhúzta a száját.
- Legba papa ilyet nem iszik.
- Hát milyet?
- Clairint
- Fehér rumot? Azzal, sajnos, nem szolgálhatok. Hát akkor, Mr. Sámuel...
- Legba papa többnyire vért iszik.
Eltátottam a számat meglepetésemben. Szemem sarkából láttam, hogy Miss Rose ráteszi mutatóujját a vészcsengő gombjára.
-Vért?
- Kecskevért és kakasvért. De mindenféle vér jó neki.
Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy őrülttel van dolgom. Nem Haitiből érkezett az öregúr, hanem minden bizony-, nyal valamelyik déli állam elmegyógyintézetéből. Megcsővál-
15
tam a fejem, újólag kimásztam az íróasztal mögül és határozott mozdulattal felsegítettem a székéről.
- Aztán mit iszik még az a Legba papa? - kérdeztem jóságosán.
Az öreg felállt, hóna alá csapta a kalapját, Dünnyögött valamit, majd a fülemhez hajolt.
- Embervért - suttogta. - Régen embervért ivott. És azt szeretne még ma is.
Undorodva eltaszítottam magamtól, és Miss Rose halk sikolyától kísérve kivágtattam az előszobába. Úgy téptem fel az ajtaját, mintha tűz ütött volna ki az emeleten.
A néma, árnyékokkal teli folyosón nem tartózkodott senki. Sem az őrültet vezető, vérivó Legba papa, sem más. Csak egy elejtett papírlap keringett monoton egyhangúsággal a térdmagasságban örvénylő légáramlatokban.
Ma sem igen tudom megmagyarázni magamnak, mi akadályozott meg benne, hogy felemeljem a telefonkagylót és feltárcsázzam a szomszédos utca sarkán lévő kórházat. Ehelyett tenyerembe temettem az arcom, majd néhány másodpercnyi töprengés után felemeltem a fejem. Intettem Miss Rose-nak, hagyja békén a riasztócsengő gombját, aztán mártír képpel az asztalra könyököltem.
- Mintha azt mondta volna, hogy egy öregember vezette idáig.
- Legba papa - bólintott Sámuel engedelmesen. - Legba papa fogta a kezem.
- Mi a fenéért éppen ide vezette, he? Ebben a városban több száz magánzsaru tülekedik a betevőért: bármelyikhez nyugodtan odavezethette volna. Különben is, honnan tudja az a vérivó szörnyeteg, hogy én létezem?
Sámuel kedvetlenül megrázogatta a fejét.
- Legba papa nem szörnyeteg. Majd tapasztalni fogja. Azonkívül nem Legba papa bukkant rá az ön címére.
- Hanem ki? -Ti-Marie.
- Ő kicsoda? ~ Mamaloa
16
Még mindig nem értettem, miért nem emelem fel a telefonkagylót, de mintha valami megakadályozott volna benne.
- El kell jönnie Haitiba, Mr. Lendvay - makacskodott tovább Sámuel a kalapját forgatva. - Feltétlenül el kell jönnie.
- Alkalomadtán talán lehet róla szó - mondtam lassan fei-állva. - Most azonban lehetetlen,
- El kell jönnie. Különben meg fog halni.
Semmi fenyegető nem volt a hangjában, inkább sajnálatfélét véltem benne felfedezni. Ennek ellenére ismét az a hideg borzongás futott végig rajtam, ami az elmúlt percekben már jó néhányszor.
- Miért halnék meg?
Igyekeztem könnyedén tréfálkozva kérdezni, de mintha a bensőmben valami nem is vette volna annyira tréfának a dolgot.
-    Ti-Marie sejtette, hogy nem akarsz majd velem jönni -mondta Sámuel lemondó hangsúllyal. - Ezért varázslatot csinált. - Meg fog ölni, ha nem jössz velem.
Megcsóváltam a fejem, és Miss Rose-ra néztem. Abban a hi-szemben, hogy hitetlenkedő és icipicit mindig cinikus mosolya majd visszaadja elveszett önbizalmamat. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban Miss Rose szemei most rémülten tapadtak az öregember arcára, mintha máris azt a pillanatot látná, amikor feldobom a talpam Ti-Marie varázslatától.
-Figyeljen ide, Sámuel - mondtam egyre idegesebben. -Nem tudom megérteni, miért akarna rosszat nekem ez az izé... Ti-Marie, csak azért, mert nincs szándékomban, ukmukfukk, Haitira utazni.
- Ti-Marie nagyon szereti Monsieur Baptiste-ot, Azt akarja, hogy ne haljon meg. Hanem jössz, Ti-Marie bosszúból meg fog ölni. Magam láttam, hogy megtette rá az előkészületeket.
Elszorult a torkom. Csak nem bérelt fel az az őrült asszony Haitiban valakit... Aztán egyszerre csak mintha kalapáccsal vágtak volna homlokon. Hiszen itt van ez a Sámuel, aki... aki...
Nagyot nyeltem, és rémült pillantást vetettem Miss Rose-ra, hogy nyomja már meg végre annak az átkozott vészjelzőnek a gombját. Miss Rose azonban a híg levegő közepébe meresztette a tekintetét, mintha a lelke messze járna a testétől.
- És... milyen előkészületeket tett... Ti-Marie? - kérdeztem óvatosan áthelyezve a súlypontomat egyik lábamról a másikra.
17
Ha ököllel támad rám, enyém a győzelem. Nem lesz nehéz padlóra küldenem a vékony kis öregembert, csak hát melyik bérgyilkos olyan marha, hogy ököllel próbálja meg elnémítani az áldozatát...?
Sámuel megforgatta kezében a kalapját, és olyan kelletlenül lökte ki a száján a szavakat, hogy arra kellett gondolnom, mégsem Ő az, aki el akar tenni láb alól
- Hát... megcsinálta a gombolyag-varázslatot
- A... micsodát?
- Varázsgombolyagot készített. -Az.,, mi?
- Pamutgombolyag. Bevitte a houmfortba és egész éjszaka ott hagyta Ogoun Badagris oltárán.
Természetesen fogalmam sem volt róla, mi az a houmfort, és kicsoda Ogoun Badagris. Ennek ellenére óvakodtam megkérdezni tőle. Nem is kellett, mondta ő magától is.
- Ogoun Badagris erőt adott a gombolyagnak. Összekap? csolta az életeddel.
Lassan, de határozottan kezdett megfájdulni a fejem. Előbb csak a halántékomon éreztem valami gyenge lüktetésfélét, amely az öreg monoton morgásától egyre határozottabbá, karakteresebbé vált.
- Egy fígurácska derekára tekerte, és minden este... legömbölyít belőle egy kicsit.
-És?
- Ennyi fogy naponta az erődből. .-És?                                              '    .
Az öreg mélyet sóhajtott.
- Mire Ti-Marie végére ér a gombolyításnak, meghalsz.
Nem tudom miért, de pokoli szükségét éreztem egy italnak. Lábaim azonban nemigen akartak megmoccanni, mintha az ismeretlen Ti-Marie máris megkezdte volna a gombolyag le-gombolyítását.
Miss Rose-ra néztem. Titkárnőm még mindig a levegőt bámulta kifejezéstelen tekintettel, akárcsak a kirakati prőbababák.
- Ennyi?
Sámuel megrázta a fejét.                                   .
18
- Ti-Marie egy másik figurát is készített, sásból. -¦És?
- Rárajzolta a májad, a szíved, a veséd, a...
- Egyelőre ennyi is elég. Aztán?
- Nézi a naptárt. Ha elmúlik egy bizonyos idő, előveszi a varázstújét és... beleszúrja a májadba. Aztán a szívedbe. Aztán...
Átviharzottam az előszobán, az ajtó mellett termettem, kinyitottam és nagyon határozottan a folyosóra mutattam:    *
-Kifelé!
Sámuel sóhajtott és feltette a kalapját. Kilépett a folyosóra, majd rövid habozás után elindult a lépcsőfeljáró irányába. Láthatóan fogalma sem volt róla, hol a lift, ezért nem is gondolhattam másra, mint hogy felfelé is gyalog tette meg a tizenkilenc emeletet.
Mire visszatértem a szobámba, Miss Rose már a szőnyegen térdelt és éppen szemétlapátra helyezte Norman világbajnok csirkemájának a maradékát.
8
Másnap reggel későn és rosszul ébredtem. Fejem sajgott, mintha ki tudja mennyi whiskyt vedeltem volna. A mosdóhoz tántorogtam és belenéztem a tükörbe. Karikás szemű, viaszképű, sápadt fickó nézett vissza rám, amilyen nem voltam, és nem is akartam lenni soha.
Megrázkódtam, ittam néhány kávét, de most ez sem hozott rendbe. A bíróságon, ahova egy régebbi ügyem miatt kellett beugranom, megszédültem, ráadásul éppen Bond bíró előtt.
Szerencsére a Stradford-féle gyermekgyilkossági ügy -amelyről egy alkalommal már ugyancsak volt alkalmam beszámolni - annyira lefoglalt, hogy nem volt érkezésem magammal törődni. Csupán csak arra jutott időm, hogy megállapítsam, fáradt vagyok, és úgy érzem magam, mintha napok óta le sem hunytam volna a szemem.
Az öregember - csodálatosképpen - úgy kiröppent az agyamból, mintha csak álmodtam volna. Ráadásul reggel felé, amikor már nehezen rögzülnek az álmok.
Átdolgozott nap után tértem nyugovóra. Elalvás előtt, szo-
19
kasom szerint, végiggondoltam a másnapi teendőket, ellenőriztem a vekkeremet, és eloltottam a lámpát. Fejem alá gyűrtem a párnámat, s kényelmesen elnyűjtőzva megpróbáltam elszunnyadni.
Ezekben az elalvás előtti percekben tört aztán rám a megmagyarázhatatlan, s ha nem tűnne banálisnak és elcsépeltnek a kifejezés, azt mondanám, halálos félelem. Mintha minden sejtem élő rettegéssé változva üvöltött volna az irracionális, megmagyarázhatatlan döbbenettől. Egyetlen ugrással kivetettem magam az ágyból, s felkaptam az éjjeliszekrényről a revolverem. Aztán csak álltam, megkövültén, verejtékben fürödve a szoba közepén, miközben fogalmam sern volt róla, mi okozhatta a félelmemet.
Néhány percnyi téblábolás után letettem a revolvert, kisétáltam a fürdőszobába, ittam néhány korty vizet. Sajnos, ezekben a meleg hónapokban éjszakánként a víz belelangyo-sodott a csőhálózatba, így éppen az ellenkezőjét értem el vele, mint amire számítottam. A rossz ízű, meleg folyadék megülte a torkom, inkább hányingert éreztem tőle, mint megkönnyebbülést.
Erőt kellett vennem magamon, hogy bele merjek pillantani a tükörbe. Sápadt voltam, arccsontom kiállt, szemem alatt mély karikák sötétlettek.
Remegő lábakkal szédelegtem vissza a hálószobába, s ugyancsak remegő kézzel pipám után tapogatóztam. Ha ez sem adja vissza elveszített lelki békémet, akkor semmi.
Sajnos, nem adta vissza. Hiába tömtem bele féltett, ázsiai dohányom felét, hiába szipákoltam a megszokott óvatossággal, sem a dohány nem ízlett, séma karikák nem akartak sikerülni Felszálltak ugyan a mennyezet felé, jó félméternyire tőle azonban szétterültek, s mint nyújtott, formátlan glóriák lebegtek a villanykörte körül.
Mivel semmi kedvem és főleg bátorságom nem volt ágyban tölteni az éjszaka hátralévő részét, bevettem magam karosszékem mélyébe, és magamra húztam a takarót Ott is szunnyadtam el jő idő múlva, amikor már a hajnal fényei belopakodtak az ablakon.
Kora reggel a szemeteskonténerek csattogó zajára ébredtem.
Fáradt és törődött voltam, mintha átmulattam volna az éjszakát.
20
9
Napközben úgy-ahogy sikerült megfeledkeznem az állapotomról. Viszonylag jókedvűen és jó étvággyal fogyasztottam el Billy Birch mérnök barátom társaságában déli szendvicseimet, s éppen szokásos gyömbérszörpöm után kiáltottam Volna, amikor Birch kutató pillantásával találkozott a tekintetem.
- Valami baj van, Johnny?
A szörpös kisasszony barátságosan felém intett, igazolva, hogy felvette a rendelésemet. Visszafordultam, s úgy tettem, mintha ném hallottam volna jól á szavait.
- Mit kérdeztél?
- Hogy... nincs neked valami bajod?
Meghökkentem, de erőt véve magamon, felvettem az asztalról a szalvétámat, és megtörölgettem vele a számat. Furcsa, kesernyés ízt éreztem a fogaim között, pedig édeset ettem, nem mandulásat.
- Bajom? Milyen bajom lenne?
Birch felvonta a vállát, és bizonytalan grimaszt vágott.
- Nem is tudom... Mintha furcsán néznél ki.
- Hogyhogy furcsán?
- Sápadt vagy és ráncos. Mintha éveket öregedtél volna tegnap óta. Csak nem dobtál be egy egész üveggel az éjszaka? Ezek szerint azért tapogatod a májad...
- Mit csinálok?
- Egyfolytában a májadat tapogatod. Most is rajta van a kezed.                        -.-..
Mondott még néhány barátságos mondatot, aztán nekilátott az almáspitéjének. Én pedig egyre növekvő aggodalommal azokra a mindeddig nem érzett alattomos kis szúrásokra kezdtem figyelni, amelyek a májam támadták nem szűnő lendülettel
Gyorsan fizettem, és Birch együttérző pillantásától kísérve kítántorogtam az ajtón.
10
Késő délután, amikor a szűrások már egyre erőteljesebbé váltak, úgy gondoltam, orvoshoz kellene fordulnom. Természetesen nem dr. Parkerra gondoltam, akihez előzőleg be kellett velna jelentenem magam, hanem Jennyre, aki félig orvos volt,
21
félig természetgyógyász: ráadásul majd egyéves szünet után éppen tegnap hívott fel telefonon. Jólesett a hívása, hiszen valaha vadul szerelmesek voltunk egymásba, s jó fél évig nálam is lakott. Hajdani barátnőm már első, kétségbeesett csengetésemre felvette a kagylót, s erőteljes, ír akcentusával belebrummogott:
- Jenny O'Connor. Engem keresel, szivi?
Miután rövid néhány mondattal tisztáztuk, miről is lenne sző, Jenny megadta a zöldjelzést. Taxiba vágtam magam, s meg sem álltam a lakásáig. Csak a bejárati ajtó előtt döbbentem rá, hogy immár nemcsak szúr, hanem sajog is a májam.
Jenny hosszú, csíkos köpenyben fogadott, mint ősi, kelta varázslók. Kék szeme és égővörös haja, ha lehet, még keltábbá tették a megjelenését. Szokásához híven átkarolta a nyakam, csókot nyomott a számra, majd magához húzva, végigtapogatott.
- Lefogytál - mondta, aztán minden teketória nélkül beletolt egy karosszékbe. - Iszol valamit?
Megráztam a fejem, miközben igyekeztem visszafojtani a félelmemet, amely mindig elfog, ha orvosi rendelő táján járok, pedig Jenny hálószobája igazán nem volt orvosi rendelőhöz hasonlítható.
Jenny O'Connor rám vetette égszínkék szemét, és megcsóválta a fejét,
- Lefogytál, John Lendvay, - Hozzám hajolt, átkarolta a vállam, egészen közelről a szemembe nézett, megfogta a tenyerem, és a mellére húzta. - Ereszd el magad, Johnny...
Eleresztettem. Engedelmesen behunytam a szemem, s igyekeztem nem gondolni semmire. Még aa egyre erősödő fájdalmakra sem a jobb oldalamban.
Jenny kis ideig a tenyeremet cirógatta, majd a májamra tévedt a keze. Mintha lepke szállt volna a bőrömre; halvány simogatást éreztem, aztán mintha szellő gombolta volna ki az ingem gombját, közvetlenül a nadrágszíjam felett.
- Nem tetszel nekem, Johnny Lendvay.
Nyögdécseltem valamit, s megpróbáltam cinkosán vigyorogni hozzá, mint azok a betegek, akik orvosuk jő ismerősei a civil életben is,
Jenny simogató tenyere megállt a bőrömön, mintha a lepke összecsukta volna a szárnyát.
- Fáj a májad?
- Csak egészen apró szúrások.,. - hebegtem.
- Mióta fogysz?
22                                                                    '      ¦
Csuklottam egyet, és éreztem, hideg veríték üt ki a homlokomon.
-Nem tudom. Akarom mondani... tegnapelőtt még nem volt semmi bajom.
- Biztos vagy benne?
- Holtbiztos. Három napja mértem magam.
- Ott a sarokban a mérleg.
Felálltam a mérlegre, aztán azt hittem, megfordul velem a világ. Majd öt kilóval voltam könnyebb, mint három nappal ezelőtt.
Meg sem kíséreltem letörölgetni a verejtékcseppeket a homlokomról. Csak álltam mereven, barnás felhőfoszlányokkal a szemem előtt, Jenny O'Connor fészkében egy szobapálma alatt.
Jenny szánakozva nézett rám.
- Mennyi?
- Négy, azaz... majdnem öt kilóval kevesebb, mint amikor utoljára mértem.
Jenny hozzám lépett, és a vállához húzta a fejem.   •
- Klodviga nagymama mesélte egyszer, hogy még odahaza, Írországban, Pears nagybácsinak váratlanul fájni kezdett a mája, és egyik napról a másikra leadott vagy tíz-tizenöt kilót. Már-már a halálán volt, amikor Klodviga nagymama elhozatta hozzá a boszorkányt. Ott lakott a banya egy nádtetejű kunyhóban, közvetlenül a tó partján, a fák alatt. Az hírlett róla, hogy halakkal és a békákkal társalog, éjszaka pedig együtt fürdik a hódokkal a jeges vízben. Nem szívesen beszélt vele senki, pedig a boszorkányok felettébb éhezik az emberi szót. Csak akkor mentek hozzá, ha nagy bajban voltak. Klodviga nagymama is éjnek évadján hívatta magához, hogy tanácsot kérjen tőle Pears nagybácsi állapotát illetően. A banya ránézett Pears bácsira, és máris tudta mi a baja.
- Mi? - kérdeztem rekedten.
Jenny sóhajtott, és megsimogatta az arcom.
- Pears nagybácsit megrontották. Egy másik boszorkány. Varázsgombolyagot készített a némber, és minden nap legom-bolyított róla valamicskét. Ahogy a gombolyag fogyott, úgy fogyott Pears bácsi élete is.
-És?
- Pears bácsi meghalt - mondta szárazon Jenny. - Magam is láttam a sírját. Valaki minden évben, halottak napján, rátett egy gombolyag gyapjút emlékeztetőül.
23
11
Éreztem, hogy csuromvizes az ingem; legszívesebben engedélyt kértem volna Jennytöl, hogy lezuhanyozhassak nála. Mielőtt azonban megtehettem volna, Jenny a fülemhez hajolt.
- Vannak ellenségeid, Lendvay?
- Az én szakmámban ne lennének?
Jenny megcsóválta a fejét, néhány másodpercig habozni látszott, majd a háta mögé nyúlt, s mire felocsúdtam, már egy olló villogott a kezében. Mivel egyenesen a szemem felé bökött vele, hangos kiáltással hátravetettem magam a székben.
Jenny csillapítón a szájára tette az ujját.
- Cscscscs! Nem akarok rosszat. Csak egy tincset a hajadból. Holnap gyere vissza... Hátha akkor már tudok valami okosat mondani.
- Miért csak akkor?
- Megmutatom valakinek a hajad. Sok mindent kiolvashat belőle az értő szem...
Ez alkalommal nem ajánlotta fel - mint valaha régen -, hogy sajátos terápiaként töltsem vele az éjszakát.
Nem is bántam: őszintén szólva sem kedvem, sem erőm nem lett volna hozzá.
' 12
Mielőtt hazamentem volna, próbáltam rnegvacsorázni, de majdhogynem balul ütött ki a dolog. Még csak az első falatoknál tartottam, máris olyan hányinger jött rám, hogy attól féltem, csúful járok. A felszolgálólány is gyanakodva bámult rám, s alighanem megkönnyebbülten fogadta viharos távozásomat.
Már az ágyamon feküdtem, verejtékben úszva, erőteljes nyomással a májam körül, amikor meghallottam a kígyőszi-szegést. Mintha a fürdőszoba felől jött volna, onnan is a fürdőkád tájékáról.
Mivel nem vagyok egészen kezdő a szakmában, és nem egy esetről hallottam már, amikor valakinek kígyót csempésztek a lakásába, másodpercek tört része alatt ugrottam fel, s revolveremmel a kezemben megpróbáltam megkeresni a tettest. Lépésről lépésre nyomultam előre, készen rá, hogy az első gyanús jelre meghúzzam a ravaszt
24            .
Jő negyedóra múlva már csak a fürdőszoba maradt hátra. Óvatosan az ajtajához lopőztam, lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtószárnyat.
Aztán visszaültem a karosszékembe, és tenyerembe hajtottam a fejem. Semmi nem volt odabent, aminek ne lett volna ott a helye.
Egészen addig ültem halálra váltán, néma mozdulatlanságba süllyedve, amíg ismét csak fel nem hangzott mögöttem a kí-gyósziszegés.
13
Reggelig le sem hunytam a szemem, ezzel szemben pontosan nyolcszor vizsgáltam át töviről hegyire a lakást. Végül kénytelen voltam belátni: nem a szobában sziszeg a kígyó, hanem minden valószínűség szerint a fejemben. Onnan pedig nem lesz könnyű eltávolítanom.
Mielőtt borotválatlanul és reggeli kávém nélkül elhagytam volna a lakást, ráálltam a mérlegre, Éppen hét kilóval voltam könnyebb, mint négy nappal ezelőtt.
Miss Rose halk sikkantással fogadott, amikor megpillantott. Szája elé kapta a kezét, és összerázkódott, mintha undorító féreg mászott volna be az ajtó alatt,
- Jézusom, maga az, Mr. lendvay ? Mi történt, főnök? Berúgott?
Sem erőm, sem kedvem nem volt a magyarázkodásra. Hebegtem valamit, hogy rosszul aludtam, aztán az íróasztalra borultam, és furcsa, félig önkívületi állapotban vészeltem át a délelőttöt.
Délután három felé arra riadtam, hogy Billy Bírch rázza a vállam.
- Uramisten, Johnny, te aztán rendesen kiütötted magad! Mi a fészkes fenét csináltál? Ittál?
Lassan már kezdett az idegeimre menni, hogy mindenki azt hiszi, részeg vagy másnapos vagyok. Ingerülten rákiabáltam, mire Billy sértődötten távozott.
Röviddel azután, hogy némiképpen magamhoz tértem, itt is fülembe csapott a kígyősziszegés. A sarokból hallatszott, a papírkosár felől.
25
Óvatosan, nehogy Miss Rose megsejtsen valamit, előhúztam a revolverem, kibiztosítottam, es a papírkosárra fogtam.
- Gyere ki, te szemétláda! Gyere ki, te rohadt dög!
A szemétládának azonban esze ágában sem volt elhagynia biztos rejtekhelyét. Csak sziszegett, mocorgóit megállás nélkül.
- Gyere ki, te rohadék! - biztattam csillogó szemmel. - Hadd nézzek a szemed közé!
A kígyó azonban óvatos volt. Talán megsejtette, hogy 38-as Smith and Wessont tartok a kezemben, ezért igyekezett egészen kicsire összehúzni magát. Akkorára, hogy emberi szem észre se vehesse. Erre természetesen már csak akkor jöttem rá, amikor határozott rúgással felborítottam a kosarat.
Összeszorítottam a számat, felszedtem a kihullott papírszeleteket, behajigáltam őket a kosárba, és visszaültem az asztalomhoz. Alighogy a tenyerembe hajtottam a fejem, ismét felhangzott a sziszegés a papírkosár felől. , Ezúttal nem tétováztam. Ráfogtam a stukkert, és meghúztam a ravaszt.
14
Alighogy elült a fegyverdörrenés zaja, mintha verekedés kezdődött volna az előszobában. Valaki felsikoltott, felborult szék csattant a padlón, valaki mintha nekiugrott volna az ajtónak, de visszapattant róla.
- Mr. Lendvay, kérem, engedjen be! - visította Miss Rose. -Nagyon kérem, engedjen be! Jézus Úristen, ez megölte magát!
Immár erélyesebb kezek döngették meg az ajtót, s Miss Rose szopránjának kíséreteként felhangzott Billy Birch rekedt basz-szusa.
- Mi az isten történt veled, Johnny!? Nyisd ki az ajtót, fiú, vagy rád töröm!
S hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, nekifeszítette a vállát az ajtószárnynak, és elkeseredetten befelé nyomta.
Fegyverrel a kézben az ajtóhoz lépkedtem,, elfordítottam a kulcsot, kilestem az előszobába, s csak akkor nyugodtam meg, amikor Billy Birch óvatosan lekushadó alakját pillantottam meg a küszöb előtt. Ahogy meglátott, felemelte a kezét és ijedt, szeplős mosollyal felém intett.
26
- Hello, Johnny boy! Odapörköltél valakinek, mi? Bemásztak a kóbor apácák az ablakon?
Mivel nem volt kedvem hülyéskedni, a félig szétlőtt papírkosárra mutattam.
- Kígyó volt benne, Billy.
Odakint mintha halkan felzokogott volna valaki.
- Semmi baj, Johnny boy - mondta Billy erőltetett harsánysággal. - Remélem, sikerült kitaposnod a belét?
- Épp az a baj, hogy.,, nem találtam meg.
- Előfordul - biztosított Billy. - A kígyók néha átkozottul gyorsak tudnak lenni. Lehet, hogy már ki is mászott az ablakon. Sőt holtbiztos, hogy kimászott. Éppen ezért ne is keresd tovább, Johnny boy... Vedd fel szépen a kabátodat, sétálunk egyet. Közben útba ejtjük az egyik barátomat, talán már beszéltem is neked róla, vagány pszichiáter srác, még Kentuckyból ismerem, a régi szép időkből, benézünk hozzá, csak úgy brahiból, elbeszélgetünk, jókat röhögünk, te meg elmondod neki ezt a kígyó-micsodát. Meglátod, megkönnyebbülsz tőle. Csoda rendes srác, és mindenre van valami jó dumája. Lehet, hogy még a kígyódat is megfogja neked.
Felemeltem a stukkert, és ráfogtam.
- Takarodj az utamból, Billy Birch!
Öröm volt nézni, ahogy eltakarodott. Makogott valamit, hogy ne marháskodjak, hiszen csak tréfált, aztán hátat fordított, és alig valamivel a hangsebesség alatt, elhagyta a szobát.
A könnyes szemű Miss Rose éppen akkor mászott ki az íróasztala alól, amikor kiborítottam az előszobái szemétládát is, hogy ellenőrizzem, nem költözött-e át ebbe a kígyó, amíg Billy Birchcsel tökölődtem.
Közben csak úgy véletlenül, Miss Rose-ra fordítottam a 38-as csövét.
Miss Rose összetette a tenyerét, és könyörögve nézett rám.
- Szépen kérem, Mr. Lendvay, ha nem feltétlenül szükséges, ne lőjön le. El vagyok maradva a Stradford-aktákkal, mindenképpen le kell gépelnem őket.
Néhány pillanatig csak bámultam magam elé meredve, aztán hirtelen elhatározással zsebre vágtam a stukkeromat, felkaptam a kalapom, s kettesével szedve a lépcsőfokokat, lerohantam a földszintre. Fittyet hányva forgalomnak és piros jelzőlámpáknak, bevettem magam az irodámmal szemközti parkba, és egy
27
gyors telefont leszámítva, ott dekkoltam egészen estig, amíg csak le nem szállt a sötétség.
Akkor aztán felkeltem a bokrok közé rejtett padról, és elindultam, hogy ismét felkeressem Jenny O'Connort
15
Jennyn látszott, hogy csak percekkel előttem érkezhetett haza. Gyűrött blúza, izzadt arca, gyászba borult körmei nehéz napról árulkodtak.
A fickó, aki kísérte, nemkülönben megviseltnek látszott. Vastag ajkú, fehér hajú, öreg néger volt, valamelyest Sámuelre emlékeztetett, bár legalább egy évtizeddel idősebb lehetett nála, Ahogy megpillantott, érdeklődve tapasztotta rám a szemét, s le sem vette mindaddig rólam, amíg helyet nem foglaltam egy alacsony sámliféleségen.
Jenny lerúgta a cipőit, beleroskadt egy karosszékbe, aztán a frizsider felé intett.
- Idehoznál egy sört?
Pokoli nehezemre esett a mászkálás, de nem utasíthattam vissza a kérését. Kivettem egy dobozt, és a kezébe nyomtam, miközben kérdő pillantást vetettem az öregúrra. Ő azonban igen határozottan nemet intett.
Jenny a fogával szakította fel a tépőzárat, majd egyetlen hajtásra kiitta a sör felét.
- Te nem iszol?
- Űgyís kijönne belőlem.
- Állj rá a mérlegre.
Mintha robot lettem volna, habozás nélkül felemelkedtem, kisétáltam a fürdőszobába, és ráálltam a mérlegre. Éppen nyolc kilóval mutattam kevesebbet, mint négy nappal ezelőtt.
Jenny elfüttyentette magát, ahogy bemondtam neki az eredményt, és az öregre pillantott.
- Mit szólsz hozzá?
A fekete öregúr ismét azzal a kutató nézéssel kezdett bombázni, amelyről már korábban is úgy éreztem, mintha a vesémig hatolna.
- Ő Louis - mutatott rá odébb rúgva az üres sörösdobozt Jenny, miközben jelentőségteljesen a szemembe nézett - Haitiből,
28
Louís kinyújtotta a kezét, és megfogta a csuklóm. Hűvös volt a bőre, mintha hüllő érintett volna.
- Gombolyagvarázslat - mondta aztán rekedten. - Minden kétséget kizáróan gombolyagvarázslat,
Jenny előredőlt a székén. -Biztos?
- Csak attól lehet napok alatt ennyit fogyni
- Nem túl sok ez? Louis megcsóválta a fejét.
- Nagyon siet és kockáztat. Nem egyet csavar a pamuton, hanem kettőt.
Jenny felszisszent, mintha M tudja, milyen szörnyűséget hallott volna.
-A vakmerő!
Őszintén szólva nemigen értettem a beszélgetésükből semmit azon kívül, amit már úgyis tudtam: mire a varázsló legom-bolyítja a pamutot, kilehelem a lelkem. Ámen.
- Miért... baj az, ha kettőt csavar rajta? - kérdeztem kíváncsian.
Louís tovább simogatta a csuklóm.
¦- Mert a varázslat csak egyetlen csavarintást enged naponta. Ha valaki mohó, és többet akar, a varázslat gyakran a visszájára fordul. Ehhez külön meg kell engesztelnie Ogoun Badagrist!
Megint ez a furcsa név! Ki a fene lehet ez az Ogoun Badag-ris?
- Ő azonban siet - morogta az öreg. - Nagyon a vesztedet akarja...
- De hát... kicsoda? Louis felvonta a vállát.
- Azt neked kell tudnod. Mindenesetre megvizsgáltam a hajad. Nehezen tudsz ellenállni a varázslatnak. Azt hiszem, meg fogsz halni.
Egyszerre csak jeges nyugalom szállt rám. Mintha azt közölték volna velem, hogy halálos betegségben szenvedek.
- Lehetne valamit tenni ellene? Louís megcsóválta a fejét.
- Én csak kicsit értek a varázslathoz. Már jó ideje eljöttem Haitiről, és odahaza sem voltam papába. Az lenne a legjobb, ha rájönnél, miért akarnak megölni. Ha engednél, talán megkegyelmeznének.
Éppen azon voltam, hogy beszámolok nekik Sámuel látoga-
29
tásáról, amikor Jenny felállt, és mellém telepedett. Kinyújtotta a kezét, lehúzta a szemhéjamat, s hosszasan a szemembe bámult,
- Sárgul a szemed fehérje - mondta végül.
- Az mit jelent?
- Jelzi, hogy rosszul működik a májad. Érzed?
Mivel eddig nem gondoltam rá, nem is éreztem, abban a pillanatban azonban, ahogy eszembe juttatta, a pillanatokra sem szűnő sajgás felkúszott a hátgerincemen.
- Érzem.
Louis ismét biccentett.
- Sásbabát is készítettek. A mamaloa beleszűrta a tűjét és vár. A gombolyagot a tűvel kombinálták.
Sóhajtottak, és úgy néztek rám, mirit egy eleven hullára. Sajnos, bizonyos értelemben az is voltam.
16
Mielőtt elmentem volna, bevallottam nekik, hogy kora délután szétlőttem a szemétkosarat az irodámban, mert sziszegő kígyót sejtettem benne.
Louis meghökkent. Szemrehányó tekintettel nézett Jennyre, mint aki igen lényeges mozzanatot hallgatott el előle. Jenny bűnbánó képpel felemelte a sörösdobozát, és összeroppantotta a markában.
Az öreg előrehajolt, és érdeklődve meresztette a szemét az orrom tövére.
- Azt mondod, kígyósziszegést hallottál? Már csak bólintani volt erőm.
Erre az öreg felpattant, és legnagyobb rémületemre táncolni kezdett a szoba közepén. Fogalmam sem volt róla, örömében táncol-e, vagy a haláltáncomat járja.
- Damballa! - kiáltotta diadalittas vigyorral a képén. -Damballa!
Jenny szeme is felvillant, s mintha megkönnyebbült mosoly költözött volna az arcára. Megfogta a könyököm, és csábosán a fülembe búgta:
- Damballa!               ¦
Éreztem, hogy kiszárad a torkom, és a szédülés újabb hullámai törnek rám. Kénytelen voltam belekapaszkodni a szék karfájába, nehogy leessek róla.
30
- Ki az a... Damballa?
Louis azonban, ahelyett, hogy válaszolt volna, á mennyezet felé fordította a szemét, és tovább táncolt. Csak akkor csillapo? dott le, amikor kövér verejtékcseppek ütöttek ki a homlokán.
-Damballa kígyóisten - mondta letörölgetve a verejték-cseppeket. - Nagy hatalmú kígyóisten. Sokat érhetsz nekik, ha a gombolyagvarázslat és a sásbábu mellett még Damballát is bevetettek ellened.
Szemem elé emeltem a tenyerem, hogy megpróbáljam elhessegetni őket. Időről időre megkíséreltem elhitetni magammal, hogy álmodom, és rövidesen fel fogok ébredni.
- Nem is sejted, mit akarhatnak tőled?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. Szerencsére sem Louis, sem Jenny nem firtatták a dolgot. Louis lassan feltápászkodott, szememnek bökve fekete mutatóujját.
- Biztos, hogy kígyósziszegést hallottál?
- Holtbiztos.
- Csak az irodádban?
- Előbb a lakásomon. Éjszaka.
- Mivel foglalkozol?
Nyeltem egyet, aztán bevallottam.
- Magánhekus vagyok.
- Ronda mesterség - húzta el a száját. - Nem csodálom, hogy ki akarnak nyírni. Ennek ellenére megpróbálok segíteni rajtad, de csodát ne várj tőlem. Van még három napunk.
-* Miért? Azután mi lesz? - kérdeztem reménykedve. Louis rám nézett.
- Temetés - mondta mély, basszus hangon. - A temetésed.
17
Louis lehúzta a cipőjét, mielőtt belépett volna a lakásba, és a lábtörlő mellé tette. Hiába erősködtem, hogy hagyja a fenébe az egészet, hiszen mit érdekli azt, akit három nap múlva úgyis eltemetnek, milyen állapotban hagyja hátra a lakását, de Louis nem tágított. Lekapta a cipőjét, és lyukas zoknijából kikívánkozó, fekete nagyujját előremeresztve becsörtetett az ajtón.
- Damballa! - kiáltotta aztán rekedt, zaklatott hangon. - Érzem a pikkelyeid szagát, Damballa!
Én szerencsére nem éreztem semmit, nem számítva a pokoli
31
hányingert és gyengeséget. Jenny tisztában lehetett az állapotommal, mert kinyújtotta a karját, és maga mellé húzott.
- Damballa! - bömbölte Louis a szoba közepén forogva. -Üdvözöllek Damballa!
Semmi nem moccant a közelünkben. Louis mégis a levegőbe szaglászott egyre komorabb kifejezéssel az arcán.
- Hát beköltöztél ebbe a lakásba? - motyogta lecsendesedve. - Ahelyett, hogy a houmfortban maradtál volna.., Idegen országba merészkedtél, Damballa?
Orrlyukaim eldugultak, mintha másodpercek alatt náthát kaptam volna. Zsebkendőm után nyúltam, de Louis lefogta a kezem.
- Honnan hallottad a kígyó sziszegését? -On...nan!
Az öregember megfordult, és berontott a fürdőszobába. Közvetlenül a küszöbön túl megtorpant és csípőre tette a kezét,
- Damballa! - hívta a kígyót. - Merre vagy, Damballa? Damballa azonban úgy látszott, fütyül rá, mert azúttal néma
maradt. Louis kijött a fürdőszobából, és négykézlábra ereszkedett.
- Damballa! Hol vagy, Damballa?
Jenny segítőkészen csatlakozott hozzá. Ö is négykézlábra ereszkedett, és immár együtt hívogatták a rejtőzködő kígyőis-tent.
Homlokomra szorítottam a tenyerem.
Uramisten - gondoltam -, de nagy marha is vagyok én! Bedőlök mindenféle hókuszpókusznak, ahelyett hogy orvoshoz fordulnék. Talán egy kis műtét vagy gyógyszerek rendbe hoznának, míg ha kuruzslőkkal barátkozom, lehet, hogy rövid idő múlva valóban részt vehetek a saját temetésemen.
Fel akartam állni, de nem volt hozzá erőm. Szótlanul tCírtem, hogy végigkutassák a lakásomat, abban a reményben, hogy amint elmentek, akárhogy is, de elvonszolom magam az első orvosig.
Szinte kárörömmel figyeltem csalódott arcukat Sem á kígyóra, sem magára Damballára nem sikerült rábukkanniuk. De hát hogyan is sikerült volna, amikor Damballa, vagy akárhogy is hívják, a fejemben rejtőzködött...
Minden erőmet összeszedve, meg akartam köszönni, amit értem tettek, de ekkor Louis hirtelen felemelte a fejét, és mereven a mennyezet egy pontjára bámult.
32
-Mi az ott?
Követtem a pillantását. Jő tíz centiméter átmérőjű lyuk feke-tedett a fejünk felett az álmennyezeten. Csak nemrégiben kerülhetett oda, hiszen amikor saját kezűleg festettem ki a szobám, még holtbiztos, hogy nem volt ott.
- Lyuk - mondtam tétován. - Fogalmam sincs róla, mikor lyukadhatott ki.
-Van létrád?
Nemet intettem.
Louis körbeforgott, majd Jenny felé intett. A lány ösztönösen tudta, mi a dolga. Laza ugrással az öreg hátán termett, meglovagolta, majd a vállára kapaszkodott. Röpke másodpercek alatt kellemes kis cirkuszi mutatványt produkáltak a szobám közepén.
Jenny láthatóan nem volt szédülős, mert vidám nevetéssel egyensúlyozott Louis vállán, s még akkor is nevetett, amikor bedugta a kezét a nyílásba.
Akkor azonban már nem, amikor visszahúzta.
Nem nevetett, pedig a hosszú, csavart, lapos kígyót utánzó bot, amelyet a kezében tartott, groteszk kígyófejével, s a kilátott kígyószájból előtekeredő, villás nyelvével nevetésre ingerelt.
Behunytam a szemem, és igyekeztem tartani magam, nehogy szétfolyjak, mint a napon felejtett fagylalt.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, Jenny már a szőnyegen állt, s remegő ajakkal bámult arra a sásból csomózott, kábé húsz centiméter hosszúságú bábura, amely a padlón hevert a kígyóbot mellett.
Louis hamuszürke arccal a fotelomba hanyatlott, és ott is maradt mindaddig, amíg csak Jenny fel nem szedte a bábut, és ki nem vitte a fürdőszobába.
18
Néhány perc múlva sikerült legyűrnöm fojtogató hányingeremet; éppen akkor, amikor Jenny visszatért a fürdőszobából. Kezében változatlanul ott tartotta a sásbabát, éppen ezért nem is éltettem, miért ment ki vele, ha visszahozta. Louis úgy látszik, bölcsebb volt nálam, mert elégedetten felmordult.
Jenny felém nyújtotta a bábut.
- Látod, Johnny?
33
Naná hogy láttam. A szememmel egyelőre nem volt semmi bajom, kivéve hogy amikor időről időre elgyengültem, fekete karikák és barna atomfelhők fickándoztak előtte.
- Tudod ki ez, Johnny?
Megpróbáltam felismerni. Hiába méregettem azonban a szemem, alig-alig tudtam kivenni a vonásait. Leginkább még egy Ronald Reagan nevű színészre hasonlított,
Volt azonban annyi eszem, hogy pontosan tudjam, miről van sző.
-Én?
- Bizony te. Ez te vagy, Johnny.
- Nemigen... hasonlít rám...
- Az nem számít. Nem az a fontos, hogy hasonlít-e rád.
- Hanem mi?
Jenny Louis felé intett. Louis bólintott, majd egy sárga nyelű bicskát hajított a lány felé. Jenny elkapta, kipattintotta a pengéjét, aztán erőteljes mozdulattal a bábu hasába szúrta.
Rémülten a saját hasamhoz kaptam. Annyit azért tudtam a bábuvarázslatokről, hogy ami neki fáj, annak nálam is fájni kellene. Felesleges volt azonban a rémületem; a késszúrást nem éreztem, csak a szüntelen sajgást a májam táján.
Jenny elégedett mosollyal merítette a kését újra rneg újra a sásbábuba. Amikor aztán marj ókora nyílás éktelenkedett a hasa környékén, óvatosan belemélyesztette két ujja hegyét.
- Ez te vagy, Johnny! Ez te vagy!
Valóban én voltam. A kisimított papírlap, amely a bábu belsejében rejtőzött, s néhány másodperc múlva a tenyeremen feküdt, az én képemét hordozta. Valamelyik újságból vághatták ki, hirtelenjében nem tudtam megállapítani, melyikből.
Jenny bátorítőn megveregette a vállam.
- Ne búsulj, Johnny, ez már elveszítette az erejét.
- És a többi?
Erre már nem szólt semmit. Helyette a zsebébe nyúlt és hosszú, horgas végű fémtűt húzott elő.
- Ez volt a,., májadban, Johnny.
Legyűrtem az ügyeletes hányingert, és letörölgettern a homlokomról a verítéket. Aztán a kígyót ábrázoló bot felé böktem.
- Végül is',,. mi ez a fadarab?
- Damballa kígyója - mondta Louis. - Damballa kígyós botja.
- Ki a fene az a Damballa?
34
- Damballa, ou mait* la ciel - énekelte felém Louis, s szegényes francia tudásommal is megértettem, hogy Damballa ai ég ura.
Jenny visszaadta az öregnek a bicskáját, aztán elém térdelt, és megfogta a kezem.
-Nagy bajba kerültél, Jonny - sóhajtotta. - Louis is azt mondja, nyakig benne vagy a szarban. Ha valakit Damballa botjával vagy sásbábuval akarnak kikészíteni, ki is készítik, hacsak...
- Hacsak? - kapaszkodtam a szalmaszálba
- Hacsak nem fordulsz te is megfelelő varázslóhoz, aki oun-gát készít...
- Az mi?
- Mondjuk, hogy ellenvarázslat. Nincs értelme magyaráz-gatnom.
- Már hogy a fenébe ne lenne, amikor az életemről van sző!
- Mi úgysem tudjuk elkészíteni.
- Louis sem?
- Ő sem. -Akkor ki?
- Talán Haitin valaki.
- Nincs szándékomban Haitira menni. Jenny már-már közömbösen vonta fel a vállát.
- Akkor pedig meg fogsz halni.
19
Kiszabadítottam magam a szék öleléséből, és kivonszoltam elgyengült testem a fürdőszobába. Ittam egy pohár hideg vizet, majd le akartam tenni a poharat, de mintha csak kígyóvá változott volna, kicsúszott a kezemből, lehullott a kőre, és darabokra törött.
Jenny és Louis aggódva nézték, ahogy odatántorgok hozzájuk. Aggodalmukba jő adag részvét is vegyült.
Felemeltem a karom, és a bot felé mutattam,
- Hajlandó lenne ,, valaki elmagyarázni, mit jelent ez az... egész?
Louis is a botra pillantott, majd vissza rám.
- A bot... Damballa botja, legalábbis Haitin így hívják. Az ezután következő kérdéseimre adott válaszaiból aztán ki-
35
derült, hogy a botot speciálisan erre a célfa választott fából a bocor-ok, vagyis a varázslók faragják, de néha a papaloa vagy a mamaloa is elkészítheti. A houmfortokban, Damballa oltárán őrzik, s ünnepélyes alkalmakkor, például körmeneteken, a papaloa tartja a kezében.
Damballa botjának azonban sötét, rontó tulajdonsága is van: ha megidézik az istent, képes beleköltözni a kígyóbotba. Ilyenkor gyakran bajt hoz arra, akire a varázsló a rontást kéri; Damballa, bár hatalmas és alapjában véve nem rosszindulatú, elég könnyen befolyásolható...
- Ez annyit jelent - tettem fel az újabb kérdést -, hogy ebben a botban is... jelen van Damballa?
Louis szájára szorította az ujját.
- Pszt! Ne olyan hangosan. Persze hogy jelen van! Azt mondtad, másutt is hallottad a kígyósziszegést?
- Az irodámban.
Louis dühösen a térdére csapott.
- Akkor gyerünk oda!                         ¦;
A Damballa-botot és a kibelezett bábut nem vittük magunkkal. Biztosak voltunk benne, hogy találunk helyettük másikat.
20
Miss Rose kisírt szemekkel fogadott bennünket, s amikor Jenny mögött Louist is megpillantotta, ránk akarta csapni az ajtót. Szerencsére még idejében a résbe tettem a lábam, s gyengéden hátrafelé toltam, amikor megpróbálta visszataszigálni Louist a folyosóra.
- Ó, Mr. Lendvay! - nyelt egy nagyot, s azon nyomban könnyek csillantak a szemében, ahogy rám pillantott. - Nem szabadna ilyen szörnyűséges emberekkel barátkoznia.
Gyengéden megveregettem az arcát, s csodálkozva tapasztaltam, hogy rémülten elhúzza előlem a fejét.
Louis beleszimatolt a levegőbe, majd a hivatali szobám ajtajára bökött.
- Arra!
Egymás sarkát taposva törtettünk előre. Miss Rose ott sopánkodott mögöttünk, majd visszafordult, s szemem sarkából láttam, hogy arcához nyomkodja a zsebkendőjét.
36
Egyelőre nem volt időm törődni vele, miben mesterkedik, inkább Louist figyeltem, aki megállt a szoba közepén, s újra a levegőbe szimatolt. Behunyta a szemét, tett néhány tétova lépéstjobbra, néhányat balra, aztán a szoba hátulsó falára szerelt, immár használaton kívül helyezett fűtőtest felé sandított.
- Ott! Ott érzem.
Esküdni mertem volna rá, hogy amikor először hallottam a szí szegest, s mindent felforgattam, hogy a rejtőzködő kígyó nyomára bukkanjak, a csendben rozsdásodó fűtőtest mögé is benéztem. Louis azonban szerencsésebb volt mint én, mert alighogy bedugta a kezét a fűtőtest és a fal közé, már rántotta is vissza.
- Itt van!
Önkéntelenül is a revolverem után nyúltam, de Jenny a karomra tette a kezét.
- Hagyd Louisra!
Louis eközben vadul forgatta a fejét, s harsány kiáltással előhalászta a már ismert kígyóformára faragott, hegyes botot a fűtőtest mögül.
Csend ülte meg a szobát: nem hallatszott más, csak Miss Rose csendes, hüppögő sírása.
21
Jósé Estudiantesnek hívták a kutatót, aki a Néprajzi Múzeumban felvette a kagylót. Mikor elmondtam neki, hogy egy karibi, népművészeti alkotással szeretném megajándékozni, éreztem az örömöt a hangjában.
- Csak jöjjön, jöjjön, Mister! Mindennek örülünk, amit ajándékba kapunk. Leszólok a portára, hogy vezessék azonnal hozzám,
A fecsegő portástól sikerült megtudnom, hogy Mr. Estu-diantes a legnagyobb fej, aki valaha is a karibi kultúrákkal foglalkozott. Messze földről hozzá járnak a tudósok, ha fejtörésre okot adó néprajzi vagy vallási problémájuk akad. Mr. Es-tudiantes fél életét a karibi térségben töltötte, néha hónapokig járta hátizsákjával a hegyeket, s senki nem tudja, mit csinált ez alatt az idő alatt.
Mr. Estudiantes viszonylag fiatal, negyvenes éveinek elején járó, jó arcú férfiú volt, aki inkább sportolónak, mint kutatónak tűnt. A jó levegő és a hosszú gyalogtúrák alaposan megedzhet-ték az egészségét.
37
Mr. Estudiantes meleg barátsággal fogadott, egy olyan szobában, amely akár múzeumi kiállítóteremnek is beillett volna. Szinte nem is látszottak a falak a rengeteg furcsa tárgytól, amelyeket rájuk aggatott. Jókora pajzsok, titokzatos célú edények, fűszoknyák, lábbelik, szokatlan fejdíszek néztek le rám látszólag tarka összevisszaságban. Ösztönösen éreztem azonban, hogy bizonyos rendszerező elv érvényesül rajtuk, amelyet természetesen nem ismerhettem fel.
Mr. Estudiantes félrehajtotta kreolbarna fejét, s mutatta, hogy üljek le vele szemben egy székre. Aprócska asztalka állt csak közöttünk, amelyre rátettem a törülközőbe csomagolt botot
Mr. Estudiantes gyors, éles pillantást vetett a csomagra, mintha megpróbálta volna kitalálni, mit rejthet a belseje.
- Amint már a telefonban is említettem - kezdtem -, egy kis csekélységet hoztam önöknek. Talán...
Mr. Estudiantes tiltakozva emelte fel a kezét.
- Számunkra nincs csekélység, Mr. Lendvay. Számunkra minden nagyon fontos, amit kapunk. Minden ilyen alkalommal el kell mondanom, hogy nincs két egyforma tárgy. Még akkor is van köztük különbség, ha ugyanaz a kéz készítette is őket. Egy kutatónak néha nagyon is sokat mondanak ezek az apró eltérések.
- Őszintén szólva, nem is tudom pontosan, mit akarok önnek átnyújtani.
- Majd én megvizsgálom - mondta türelmesen. - Ne aggódjék, pontosan megmondom, miről van szó.
Sóhajtottam és kibontottam a csomagot. Később, ahogy visszaemlékeztem a jelenetre, megkísértett a vágy, hogy lélektani tanulmányt írjak Mr. Estudiantes arcáról, melyet volt szerencsém az adott pillanatokban alaposan megfigyelni. Nos, Mr, Estudiantes képéről egyetlen pillanat alatt lefagyott a jóindulatú, pedagógusmosoly, hogy a vakrémületnek adja át a helyét. Természetesen akkor, amikor már kibontakozott a törülközőből a kígyóbot.
Mr. Estudiantes keze megremegett, akárcsak a szája széle,
- Hogy jutott... ehhez?
- Kaptam.
Egyetlen pillanatra behunyta a szemét, miközben kifújta a levegőt a tüdejéből.
- Kérem, Mr. Lendvay - mondta aztán némiképpen összeszedve magát. - Kérem, csomagolja vissza.
38
A bot mintha sértődötten megrándult volna.
- Csomagoljam vissza?
- Ahogy mondom.
- No de... miért?
- Mert nincs szükségünk rá. Ugyanis... van már egynéhány ilyesfajta botunk.
- Hiszen épp az imént mondta, hogy nincs két egyforma darab, meg hogy egy tudósnak nagyon sokat jelentenek az apróbb eltérések!
- Általában igen, konkrét esetben azonban... kérem, csomagolja vissza!
- Nem akarja közelebbről megtekinteni? - Kicsit felemeltem, és feléje nyújtottam. - Legalább fogja meg!
Mr. Estudiantes, a karibi tudományok kiváló szakértője hátralökte a székét, s eltüntette a kezét az asztal lapja alatt.
-Mr. Lendvay - mondta barátságtalan, ideges hangon. -Megkérhetném, hogy tegye el azt a... és tekerje be a törülközőbe?
Sóhajtottam és engedelmeskedtem. Közben azért időről időre szemrehányó pillantást vetettem rá. így aztán nem is kerülte el a figyelmemet, hogy izzad a képe, mint az utóbbi időben egyre gyakrabban az enyém, s amikor végül is előkerült a keze, remegett, mintha egyfolytában az asztal lábát szorongatta volna. Amikor befejeztem a csomagolást, Estudiantes megköny-nyebbülve felnyögött, felállt, s kinyújtotta a karját, hogy megmutassa, merre húzhatok el. Nekem azonban egyáltalán nem volt ilyen sürgős dolog. Rákönyököltem Damballa botjára, és a halálraítéltek egykedvűségével néztem le rá.
- Nem akar valamit elmondani nekem, Mr. Estudiantes?
- Mi a fenét akarnék elmondani magának? - kapta fel a fejét csalódottan, hogy mégsem megyek azonnal a fenébe. - Mondom, hogy nincs szükségünk rá!
- Mit ábrázol a faragvány?
Estudiantes habozott, végül is megvonta a vállát.
- Damballa botját.
- Ki az a Damballa?
- Vudu kígyóisten. Valaha afrikai volt, aztán áthajózott az óceánon Haitira a rabszolgákkal együtt. Meg van velem elégedve? Mert ha igen...
- Vudu isten?
Estudiantes megcsóválta a fejét.
- Kicsoda maga?
39
- Ügyvéd - mondtam kissé elferdítve az igazságot. - Egy ügyfelem megbízásából kerültem kapcsolatba Haitival.
- Elég baj az magának - mondta váratlan őszinteséggel. -Mivel bízták meg?
-Inkább én kérdeznék, ha megengedi. Mi az ördög az a vudu?
Estudiantes sóhajtott, és összetette két tenyerét, mintha azért
imádkozna, hogy minél előbb takarodjak ki a látómezejéből.
- Kedves Mr. Lendvay, hiszen megtalálhatja minden valamirevaló vallástörténeti lexikonban. Az ostoba hiedelmekkel ellentétben a vudu nem kultusz, nem őserdei babonagyűjtemény, nem is ugrabugráló feketék vad orgiája, hanem vallás, amely afrikai eredetű kultuszok és a kereszténység, azon belül is a katolicizmus keveredéséből jött létre. Megtalálható benne a kereszténység számtalan eleme; a Mária-kultusz vagy Jézuskultusz - hogy csak kettőt említsek. A vuduban békésen megfér egymással Kígyóisten tisztelete, vagy a Kapuk Őrzőjéé, Legba papáé, a keresztény hitregék...
- És a varázslat - mondtam sokat sejtetően. Estudiantes felsóhajtott.
- Igen. A varázslat is.
- Ön szerint... valóban létezik varázslat?
- Ön szerint léteznek csodák? -Jó kérdés.
Egyetlen pillanatra mintha mosoly villant volna szája szegletében.
- Ha kíváncsi rá, nézze csak végig, hány csodát nyilvánított az utóbbi évszázadban hivatalosan is csodává az egyház. Csak magában Fatimában vagy hatvanat. Megjelent a Szűzanya, és meggyógyította a hozzá fohászkodókat. Nos hát, Haitin is idő-rőj időre megjelenik valaki; vagy ott is a Szűzanya, vagy Damballa kígyóisten, esetleg Legba papa. Ha hiszi, ha nem: ők is képesek csodát tenni. Csakhogy ezeket nem csodának, hanem varázslatnak hívják. A papokat, a papaloákat varázslóknak, a papnőket, a mamaloákat pedig varázslónőknek. Ez az igazság.
Lesimította fekete, hullámos haját, s mintha rövid időre megfeledkezett volna az asztalon heverő kígyóbotről,
- Ártó varázslat is létezik?
- Persze hogy létezik! Ősidők óta ismerik a fehér és a fekete mágiát. A fehér segít, a fekete ront. Mit akar még tudni?
- Miért van Damballának botja? Estudiantes ismét a csomagra pislantott.
40
- Damballa botja nem Damballa botja. Csak így nevezik.
- Akkor micsoda?
- Damballa egyik létformája. Úgy is mondhatnám, rejtekhely, amelybe Damballa időről időre beköltözik.
-¦ Komolyan mondja?
- Ön kérdezett, és én válaszoltam rá.
- Ebben a botban is benne van Damballa? Estudiantes arca elkomorult.
- Ha a mamaloa belehívta, akkor benne.
- Mi jelzi a jelenlétét?
- Mi jelezné? Természetesen kígyősziszegés.
Ismét megindultak a verejtékcseppek a homlokomról.
- Tudja, mire használják?
- Elrejtik annak a közelében, akit meg akarnak rontani.
- Rontás alatt a halált érti?
- Elsősorban, de nem feltétlenül.
- Ha elrejtették, mi történik?
- Damballa többnyire megöli az áldozatot. Szerencsétlenséget hoz rá, bajt, betegséget, mit tudom én! És néha sziszeg közben.
- Mivel lehet... megtörni a varázslatot?
- Semmivel, Néha még az is képtelen rá, aki felidézte.
- Ha felfedezik a botot, és eltávolítják az áldozat közeléből?
- Rendszerint  már  késő.   Megkezdődik  egy  folyamat, amelynek a vége...
- Halál?
- Maga mondta, nem én. Óhajt még valamit, Mr. Lendvay? Nem óhajtottam.
Felvettem Damballa botját, és elindultam vele hazafelé. Lágy este volt, a hold bújócskát játszott a felhők között Mintha a csillagokon túlról hallottam volna a kígyószisze-gést
22
Lakásomhoz közel érve kizökkentem baljós gondolataimból, s lerogytam egy padra a kis park szélén, amelyre az ablakaim nyíltak. Nemcsak azért, mert ismét rám tört a pokoli gyengeség, hanem mert villanyfényt láttam dolgozószobám ablakában. Határozottan emlékeztem rá, hogy amikor eljöttem hazulról,
41
minden fényt leoltottam, így hát nem gondolhattam másra, mint hogy hívatlan látogató szorgoskodik odafent. *  Sóhajtottam, felvettem Damballát a padról, és ismét a hónom alá csaptam. Kibiztosítottam a revolveremet, s óvatosan lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét.
Az ajtó zárva volt.
- Sok bajt okozol nekem te, kígyőisten - mordultam Damballára, aki megszeppenve hallgatott a törülköző közepén. - Mi lenne, ha békén hagynál? Te is jobban járnál, meg én is.
Damballa tovább kussolt, én viszont szabad kezemmel kibányásztam a kulcsot a zsebemből, elfordítottam a zárban, s kígyóisten csomagocskáját behelyeztem a sarokba állított esernyőtartóba. Tetszik, nem tetszik, egyelőre nem találtam neki jobb nyugvóhelyet. Különben is: az ellenség ne számítson megkülönböztetett kényelemre.
Óvatosan az emeletre vezető lépcsőfeljárő felé fordítottam a stukkerom csövét. Odafent egyelőre nem jelezte semmi, hogy bárki is törődne velem. Csend volt, még a falépcsők sem reccsentek.
Bezzeg az én súlyom alatt aztán recsegtek rendesen. Hiába próbáltam meg zaj nélkül fellopakodni rajtuk, ennyi erővel akár egy dobot is verhettem volna lépcsőmászás közben. Mivel az utcai lámpák fénye beszűrődött a függönyteíen ablakokon, baj nélkül feljutottam az emeletre. Ott azonban a lépcsőfokokkal együtt a fény is elfogyott.
Néhány lépéssel dolgozószobám ajtajánál termettem, és most annak a kilincsét próbáltam lenyomni. Szerencsére ment minden, mint a karikacsapás; úgy látszik, Damballa megfeledkezett a kötelező elővigyázatosságról.
Mert hogy maga Damballa mászkál odabent, ahhoz kétség sem férhetett.
Miképpen ahhoz sem, hogy amíg felfelé lopakodtam, ő oltotta le a villanyt odabent.
23
Mivel jobb megoldás nem jutott az eszembe, amint átléptem a küszöböt, jókorát csaptam a villanykapcsolóra.
Kattant egyet, bár ez mit sem változtatott a mozdulatlan sötétségen.
42                            '    .
Idefent már vastag sötétítőfüggöny takarta az ablakokat, ezért nem hagyatkozhattam a kinti fényre. Összehúztam magam, hogy minél kisebb felületet kínáljak a betolakodónak, a falípolchoz ugrottam, s kezembe kaptam rajta heverő elemlámpámat.
- Van itt valaki?
A lámpa fénye felvillant: előbb a sézlonon futott végig, majd a karosszékeken, s mivel nem talált rajtuk senkit, tovább siklott á sarkok felé.
Éppen a fürdőszoba felé indultam volna, amikor hirtelen mintha lefogta volna valaki a kezem. Mintha hiányzott volna valami a szobából, aminek pedig ott kellett volna lennie.
Behunytam a szemem, megpróbáltam összehasonlítani szobám berendezését azzal a szobabelsővel, amely az emlékezetemben élt. Azzal, amelyet itt hagytam, amikor utoljára kiléptem az ajtón.
Néhány pillanatnyi habozás után aztán rájöttem: két, karfát-lan szék hiányzik a sezlonnal szemközti fal mellől.
A lámpa fénynyalábja tett egy kört, majd hirtelen megállapodott a szoba közepén. Megremegett, mintha örült volna, hiszen rátalált a keresett székek egyikére. Aztán, ahogy feljebb ugrott vagy másfél lábnyira, rátalált a másikra is.
A két karfátlan széket valaki egymásra tornyozta, s a szoba közepére állította, nagyjából a mennyezetről lecsüngő csillár alá.
Már azt sem értettem, hogy a valaki, aki természetesen nem én voltam, mi a fenéért törte magát azon, hogy a fal mellől a szoba közepére vonszolja a székeket. Azt pedig végképp fel nem foghattam, mi a fenéért állított a legfelső tetejére, két fekete, minden bizonnyal emberi lábszárat.
A fény még feljebb kúszott, aztán egy fekete testen állapodott meg, amelyben a lábszárak folytatódtak.
Néhány pillanatnyi bizonytalankodás után rájöttem, hogy egy ember áll odafent a szék tetején, közvetlenül a lyuk alatt, amelyből Jenny előkotorta Damballa botját és a sásfigurát.
Az ember a szék tetején kidülledő.szemekkel nézett rám. Talán rosszul érezte magát odafent, talán le is szédült volna, ha nem tartja meg feszülő nadrágszíja, melyet az ugyancsak feszülő csillárba akasztott. Ez akadályozta meg aztán benne,
43
hogy lebucskázzék a magasból legszebb szőnyegem közepére.
Mert a fekete embernek le kellett volna bucskáznia.
A halottak ugyanis nem sokáig bírják a strapát támasz nélkül, hét láb magasban, közvetlenül a mennyezet alatt, egy varázsbotot rejtő lyuk közelében.
24
Enyhén citerázott a kezem, amikor másodszor is rávillantottam lámpám fényét a szoba közepén álló, szomorú gúlára. Ezúttal azonban már jó hosszú ideig tartottam rajta: egészen addig, amíg agyamba nem véstem a gúla minden apró kis részletét.
Mert vésnivaló aztán akadt rajta bőven. Már maga Louis sem volt akármilyen látvány: kidülledt, óriási szemeível éppen szembenézett velem, mintha csodálkozna rajta, mi a fenét keresek a saját lakásomban. Keze úgy lógott le két, csillogóan fekete nadrágszára mellett, mintha a halál merő heccből vigyázz-t vezényelt volna neki.
A Damballa-bot, amely a melléből meredt előre, csak még bízarrabbá tette a helyzetét. A kígyófej közvetlenül a szíve alatt nőtt ki a mellkasából, mintha szegény Louís valamiféle genetikai torzszülött lett volna.
Pedig nem volt az. Szegény Louis csak egy egyszerű, közönséges holttest volt, akitől mindenkinek meg kell szabadulnia, aki nem akarja, hogy a rendőrség felesleges kérdéseket tegyen fel neki vele kapcsolatban.
Én pedig nem akartam. Tudtam, ha értesítem őket - ami egyébként magánzsaru voltomból kifolyólag ezerszer is kötelességem lett volna -, aláírom véle a halálos ítéletemet. Jó kapcsolataim ellenére sem kerülhetném el, hogy vizsgálati fogságba zárjanak, ahol is addig fogyok és gyengülök majd, amíg végül át nem adnak további baráti kezelésre a krematórium szakmunkásainak.
S bár erkölcsi érzékem és kötelességérzetem egyaránt tiltakozott ellene, úgy döntöttem, olyan gyorsan megszabadulok szegény Louis hullájától, amilyen gyorsan csak tudok.
44
25
Levágtattam az alagsorba, s szemügyre vettem a biztosítószekrényt. Bár sokat nem értek az elektromossághoz, azonnal észrevettem, hogy valaki gondos igyekezettel kiszedte a biztosítékokat, és ugyancsak dicséretreméltó pedantériával egymás mellé rakosgatta őket a földön. Úgy látszik, nem akart túlságosan felbosszantani, mert nem lépett rájuk, nem taposta darabokra, amit pedig könnyedén megtehetett volna.
Mivel magam is pedáns és igyekvő ember vagyok, kedélyes szitkozódások közepette visszacsavargattam a porcelánokat a helyükre. Igaz, csak a harmadik vagy negyedik nekifutásrajött össze a dolog, mivel nem voltam tisztában a betétek sorrendjével. Azért lassan csak felderült Isten napja a pincében is.
Éjszakai villanyfényben sokkal barátságosabbnak látszott odafent a világ. Louis nadrágszíja új életre kapott a fényözön-ben, mert furcsán viliózni kezdett, mintha gazdája üzent volna odaátról a fényjelekkel.
Leültem a földre, pihegtem vagy öt percig, aztán még egyszer szemügyre vettem a környéket.
Louis változatlanul a két, egymásra rakott szék tetején állt, előrehullő vállakkal, kissé roggyant testtartással. Arra gondoltam, le kéne fényképeznem, s elküldeni a képet a nadrágtartócégnek, talán még valami pénzmagot is kaphatnék tőlük a kitűnő reklámnyersanyag fejében.
Gyomromra szorítottam a kezem. Az éhség, a szomjűság és a hányinger csodálatos harmóniában olvadt össze bennem. A gyengeségtől és rosszulléttől tántorogva, kénytelen voltam magára hagyni Louist, levánszorogni a földszintre, és kinyitni a kaput. A reggel óta ott árválkodó tejesrekeszből kivettem két teli üveget, s még a lépcsőn visszafelé menet kiittam az egyiket az utolsó cseppig.
Aztán ledőltem a pamlagomra és engedélyeztem magamnak néhány perc pihenőt.
Egészen addig heverésztem lassan már megszokottá váló hányingeremmel viaskodva, amíg meg nem nyomta odalent valaki a csengőt.
45
26
Mivel a szobámban égő lámpák fénye a sötétítőfüggöny ellenére kiszűrődött az utcára, nem játszhattam meg, hogy nem vagyok itthon. Sóhajtottam, kinyitottam az ablakot és határozott hangon kikiáltottam rajta:
- Nekem szól a zenebona?
Karcsú, magas alak vált ki az utcai fák árnyékából.
- Te vagy az, Johnny?
A hang Jennyé volt, akire pedig a legkevésbé számítottam. Haboztam néhány másodpercig, aztán még kijjebb hajoltam az ablakon.
- Persze hogy én.
- Egyedül vagy?
Jő kérdés volt, meg kell hagyni.
- Az a helyzet, hogy... van nálam valaki. ~ Csaj?
- Mi az ördögöt jelentsen ez a kérdezősködés? Jenny hirtelen könyörgőre fogta a dolgot.
- Johnny, fel kell mennem hozzád. Feltétlenül beszélnem kell veled.
Mivel kilátástalannak tűnt, hogy percek alatt nyom nélkül el tudjam dugni valahová Louist, nem mehettem bele, hogy feljöjjön hozzám. Túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam: ha már bent van egyszer, csak akkor megy el tőlem, amikor akar. Márpedig nekem minden perc az életet vagy a halált jelenthette.
- Sajnálom, Jenny - mondtam igen határozottan, bár elképzelhető, hogy odalent csak szánalmas makogásnak tűnt a határozottságom. .- Nagyon sajnálom, de most nem lehet.
- Johnny.., kérlek, feltétlenül beszélnem kell veled! Csak néhány percre hadd menjek fel hozzád. Az életemről van sző!
Már-már mozdultam volna, hogy mégiscsak lemenjek érte, s ha máshová nem, hát a pincébe vezessem, amikor hirtelen éles kiáltás hagyta el az ajkát.
- Neeee! Neeeeem! Neeeee!
Aztán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hiába szó-longattam, nem válaszolt többé.
Elrúgtam magam az ablaktól, bocsánatkérő pillantást vetettem Louisra, akire végül is soha nem maradt elég időm, levonszoltam magam a lépcsőn, ki az utcára, s mint egy lerobbant
46
ringlispíl szakadt figurája, forogni kezdtem 38-as Smith and Wessonommal a kezemben.
Bárhogyan is forogtam azonban, nem láttam semmit, ami felkelthette volna a gyanakvásomat. A közeli fák lombja békésen bólogatott, a holdtányér néha ki-kibújt a sebesen száguldó felhők közül s biztató pillantásokat vetett rám.
-Jenny?
Csak egy kóbor, barátkozni vágyó macska bukkant elő a szemétgyűjtő edények mögül, néhány lépésnyire tőlem várakozva megállt, s halkan felnyávogott.
Megvontam a vállam és visszatértem Louishoz.
27
Mivel ismét csak sivatagi szomj úság gyötört, meghúztam a második tejesüveget is. Pokolian jólesett, ahogy a hűvös cseppek végigszaladtak a nyelőcsövemen.
Odafent a szobában nem változott semmi. Louis a szék tetején állt Damballa botjával a mellében, s olyan szégyenkezve bámult rám, mintha bocsánatot akarna kérni, amiért a széklábak melletti vértőcsával összerondította a szőnyegemet.
Lihegtem, sóhajtoztam, aztán még egyszer végiggondoltam mindent. Bármennyire is tiltakozik ellene minden sejtem, nem tehetek mást: rövid úton meg kell szabadulnom Louistól.
Megerősítettem a lelkem újabb fél liternyi tejjel s máris munkához láttam. Legyűrve minden ellenérzésemet, felálltam a szék szélére, közvetlenül Louis mellé, s barátságos mozdulattal magamhoz szorítottam. Louisnak nemigen lehetett kifogása a művelet ellen, mert nem tiltakozott. Gyorsan megszabadítottam a csillártól, aztán szapora nyöszörgések közepette lemásztam vele a földre. Hála Damballának, nem buktam orra, s az eszméletemet sem veszítettem el, pedig néha nem is álltam olyan messze tőle.
Néhány percnyi kemény küzdelem után Louis végül is a szőnyegen hevert. S bár minden porcikám tiltakozott ellene, én is mellé heveredtem. Annyi erőm ugyanis már nem maradt, hogy eljussak vele a sezlonig.
Legalább tíz percet kellett pihennem, ha azt akartam, hogy végre is tudjam hajtani, amit elterveztem. Néha-néha az órámra
47
pislantottam, s amikor letelt az engedélyezett idő, munkához láttam.
Levánszorogtam az alagsorba, s a kacatokat rejtő, ósdi szekrényből kibányásztam azt a télikabátot, amelyet még akkor vettem magamnak, amikor a Dobson-ügy kapcsán Alaszkába kellett utaznom. Büdös volt és dögnehéz. Akárcsak a Dobson-ügy.
A molyirtőszagú kabáttal a hátamon felcaplattam a szobámba, s megkíséreltem belebújtatni Louist. Pechemre Louis, déli létére utálhatta a nagykábátokat, mert mindent megtett, hogy megmeneküljön tőle. Makacsul kitartott amellett, hogy itt marad nálam a szőnyegen, amíg valaki csak be nem viszi a hullaházba.
Jó negyed óra múlva mégiscsak tetőtől talpig nagykabátba öltözve üldögélt a hűtőszekrény mellett, míg én újabb adag tejet döntöttem magamba.
Egészen addig iszogattam a jól sikerült munka örömére, amíg csak ismét meg nem szólalt odakint a csengő.
28
Az éles, követelő hang mintha megtörte volna a varázst. Felálltam a padlóról, figyelmeztető pillantást küldtem Louis felé, majd kinéztem a nyitott ablakon.
- Van itt valaki?
Mély csend, csak mintha távolodó léptek koppantak volna az Utca kövén.
A molyirtószagú télikabát zsebébe nyúltam, előbányásztam belőle azt a fekete símaszkot, amelyet ugyancsak Alaszkában használtam, s ráhúztam Louis fejére. Mit mondjak, kitűnően harmonizált az arca színével...
Az elkövetkező percek bizonyultak a legnehezebbeknek. Igazából nem is értheti meg más, csak az, aki megpróbált már halálos betegen, gyengén, mint az őszi légy, lecipelni egy nagykabátba és símaszkba öltöztetett hullát az első emeletről a földszintre. S az vesse rám az első követ, akinek cipelés közben nem fordult meg a fejében, hogy le kellene dobni, és csak rohanni, rohanni, amíg elfogy alólunk a világ, s belelógathatjuk a lábunkat a nagy semmibe.
Szerencsére ha nehezen is, de ellenálltam a csábításnak. -Csak akkor hajítottam le a földre szegény Louis hulláját, amikor a földszintre értem.
48
Az utca csendes volt és nyugodt, mint percekkel ezelőtt.
Kisétáltam a gépkocsimhoz, kinyitottam az ajtaját, beültem, pihentem tíz percig, kiszálltam belőle, s majd amikor ismét meggyőződtem róla, hogy tiszta, a levegő, visszasétáltam Louisért. Átkaroltam a derekát, s még azt sem bántam, ha a vál-lamra hajtja a fejét. Szépen, egymást átölelve bandukoltuk végig azt a tíz lépésnyi távolságot, ami a kocsit a bejárattól elválasztotta. Lehet, hogy jót tett a pihenés, mindenesetre köny-nyebbnek éreztem a súlyát, mint eddig bármikor.
Louis biccentett és engedelmesen tűrte, hogy beültessem a hátulsó ülésre. Ahova a kissé kapatos barátokat szokás ültetni.
Becsuktam az ajtót, és éppen indítani akartam, amikor hirtelen mintha kígyósziszegést hallottam volna.
Rémülten fordultam hátra, készen rá, hogy ott találom Louis mellében az egyszer már kihúzott kígyóbotot.
Szerencsére nem találtam ott.
A volánra tettem a kezem és mély sóhaj kíséretében benyomtam az indítókulcsot.
29
A szeméttelep ezúttal sem volt gusztusosabb és bizalomgerjesztőbb, mint máskor. Nem egy alkalommal vettem már itt részt halottszemlén, ezért is választottam ezt a helyet. Tudtam, amint pirkad a hajnal, megjelennek a guberálók és felfedezik Louist.
- Nem lesz semmi baj, öreg fiú - mondtam, s miután meggyőződtem róla, hogy tiszta a levegő, kitessékeltem a kocsiból. - Csak néhány órát kell kibírnod egyedül.
Louis engedelmesen végignyújtózott egy szemétkupac alján. Hogy némiképpen enyhítsek a lelkiismeretemre nehezedő iszonyatos nyomáson, felemeltem egy kartondobozt és a feje alá tettem,
- Ha unatkoznál, nézd a csillagokat - mondtam bátorítón. -Reggel jönnek a guberálók... - Aztán elnémultam, és döbbenten bámultam a vörös, hosszú, kacér tincsekre, amelyek kikan-dikáltak a sísapka arcrésze alól.
Egyetlen pillanatra megfordult velem a világ. A hold alulról nézett rám, a szeméthalmok felülről. A föld táncolni kezdett a lábam alatt, előbb csak lassú tangót, majd gyorsuló latin-
,                          •               ,                               49
amerikai táncot. Gyomromra szorítottam a kezem és lenéztem a csillagokra.
Néhány perc múlva, amikor ismét a helyére csúszott minden, ott találtam magam a halott szomszédságában, tarkóm alatt a dobozzal. Közvetlenül mellettem Louis feje nyugodott, éppen csak icipicit billenve oldalra.
Térdre küzdöttem magam, remegő kézzel megpróbáltam lerángatni róla a sísapkát, miközben egyfolytában azon törtem a fejem, vajon miképpen nőhettek az elmúlt fél óra során az ősz, kunkori hajú Louis koponyájára hosszú, vörös tincsek.
A sapka olyan hirtelen engedett, hogy egyszerűen legurultam vele a szeméthalom oldalán. Ott aztán kinyújtóztam és vártam az elkerülhetetlent.
Az pedig meg is érkezett, méghozzá a halott személyében, aki megunva az egyedüllétet, máris utánam bucskázott. Rám gördült és átölelt, mintha csak arra akart volna kérni, ne hagyjam egyedül ezen a barátságtalan éjszakán.
Mivel a sapka már nem volt a fején, hosszú, vörös fürtjei akadálytalanul hullhattak a vállára, sőt még arra is jutott belőlük bőven, hogy az én arcomat is beborítsák.
A karomban heverő holttest természetesen nem Louis hullája volt.
Jenny feküdt mellettem a szeméttelep káposztától bűzlő buckái között.
Jenny, akinek alighanem én okoztam a halálát.
30
Néhány percre ismét le kellett pihennem. Leültem egy papírhalom mellé, közvetlen Jenny közelében, s csak néztem-néztem az arcát, mintha abban reménykedtem volna, hogy a szememből és szívemből kiáradó lelkifurdalás életre keltheti. Biztos voltam benne, még ma is élne, ha nem keresem fel. Csak hát lehet-e előre látni a jövőt? Akkor még azt hittem, egyedül és kizárólag az én életemet fenyegeti veszély.
Autó zúgott el a közelünkben, s amikor felemeltem a fejem, még láttam eltűnni vörös féklámpáit a buckák mögött. Valahonnan a telep belsejéből hűvös fuvallat indult a hajnal közeledtét hirdetve. Mélyet sóhajtottam és minden erőmet összeszedve két lábra tornáztam magam.
50
Egy felhőárnyékkal együtt mintha csillapíthatatlan szomorúság költözött volna Jenny arcára. Mintha csak most értette volna meg, hogy egyedül kell maradnia," immár az idők végezetéig. Az enyhe szellő megtáncoltatta vörös hajfürtjeit, s a messzi távolból autókürt búcsúzó hangját hozta a szél.
Megfordultam, bevágtam magam a kocsiba és a volánra borulva gondolkodni próbáltam.
Az éjszakai szellő bedugta szellemkezét az ablak résén át és megsimogatta álmatlanságtól égő arcom.
31
Végigszáguldottam a 79. utcán, egészen a Park Avenue-ig, majd lefordultam a Néprajzi Múzeum irányába.
A múzeum természetesen zárva volt, mint a múzeumok általában éjfél után háromkor. Engem azonban nem is annyira á múzeum izgatott, mint inkább a réztábla, amely a bejárati ajtón csillogott.
„Dr. Prof. Jósé Estudiantes, magánlakás. C épület 4-es lépcsőház."
A C épület magas, terebélyes, ráadásul szorosan egymás mellé telepített dús lombú fák sűrűjében feketedett. Leállítottam a kocsit a fák alatt, kioltottam a fényeket, majd gondosan szemügyre vettem a terepet.
Prof. Dr. Jósé Estudiantes tanyája pavilonszerűen elnyúló, hosszúkás épületben rejtezett, amelynek valamennyi ablaka sötéten meredt rám. Jót húztam a magammal hozott tejesüvegből, aztán óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Az indítókulcsot minden eshetőségre készen zsebre vágtam.
Óvatosan, nehogy a keskeny utakra szórt gyöngykavics felsírjon a talpam alatt, a bejárati ajtóhoz lopakodtam. A ki tudja milyen vastag, minden bizonnyal a század elején készített műremek nemcsak nekem, hanem még egy világháborús tank támadásának is sikeresen ellenállhatott volna. Kazettás részeit díszítő tej üvegét vastag vasrács takarta; elvéve a betolakodni szándékozó kedvét a felelőtlen próbálkozástól.
Teleszívtam a mellkasom levegővel, s az ugyancsak hatalmas, kakasfejet utánzó súlyos kilincsre ejtettem a tenyerem.
Mintha csak szellemkéz segített volna: a kilincs engedelme-
51
sen lenyomódott, majd halk kattanást hallottam s az ajtó engedve a szelíd erőszaknak, sarkig tárult előttem.
Gyorsan hátrapillantottam, s amikor úgy láttam, nincs tanúja vakmerő vállalkozásómnak, visszafordítottam a fejem és beléptem a sötét nyílásba.
32
A küszöbön tűi megtorpantam, s azon töprengtem, mit is vegyek először a kezembe. Zsebeim tömve voltak hasznosabbnál hasznosabb csecsebecsékkel, s bár nagy volt a csábítás, hogy azt a szerencsét hozó, egyiptomi szkarabeuszt részesítsem előnyben, amelyet még odaátről hoztam magammal Nebet Héttel történt találkozásom idején, mégis inkább egy kis zseblámpa, és a 38-as mellett döntöttem.
A bejárati folyosóból jobbra is balra is ajtók nyílottak. Az elsőről mindjárt két szimpatikus női név villogott vissza rám, tudtomra adva, hogy a folyosókon végestelen-végig a múzeum munkatársainak dolgozószobái húzódnak.
Ösztönöm ennek ellenére azt súgta, menjek inkább fel az emeletre, azon a széles, vörös szőnyeggel bontott lépcsősoron, amely hívogatőn terpeszkedett előttem.
Még egyszer körbefuttattam a lámpa fényét. Közvetlenül a bejárati ajtó mellett fekete, vaslábon álló, széles, nyíl alakúra kovácsolt tábla állt a lépcsősor felé mutatva. Rajta cizellált betűk: kiállítóterem.
Örömmel kattintottam le a lámpám, mert úgy éreztem, jő nyomon járok. Az olyasfajta fickók, mint Estudiantes, még éjszakára sem válnak meg szívesen a játékszereiktől. A karibi szakértő meleg fészkének ott kell lennie valahol a kiállítótermek szomszédságában.
Ott is volt.
33
Az első kiállítóteremben furcsa, kellemetlen szag és feneketlen sötétség fogadott. Meg sem próbáltam felkattíntani a villanyt: jól tudtam, hogy ilyesfajta épületekben minden este kötelező az áramtalanítás.
52
A kiállított tárgyak mintha csak rossz néven vették volna be-tolakodásomat, fenyegetőn, ellenségesen hallgattak. A meleg, éjszakai levegő barátságtalanul hullámzott az orrom előtt, s ebben a vad hullámzásban mintha a tárlókba helyezett, vagy éppen falra akasztott maszkok és fegyverek is lassú táncra perdültek volna. Behúztam a nyakam, mert nemigen szerettem volna, ha az általános vigalomban ráhullámzik a fejem búbjára egy jókora harci balta.
Nem is volt addig semmi baj, amíg fel nem fedeztem az első múmiát. Alacsony kis fickó volt, életében sem lehetett több négy és fél lábnál. Olyan ráncos volt a képe, mintha külön megrendelésre ráncolták volna össze bőrráncoló vénasszonyok. A felirat szerint egy perui barlangban bukkantak rá a század elején.
A többi tárlóban szomorkodó inka múmiát sem állította volna be egyetlen kosárlabdaedző sem a csapatába. Alacsonyak voltak és elgyötört képűek, mintha még mindig a nagy Atahualpa szomorú halála felett busonganának.
Nem tudom, miért, de nem derültem jobb kedvre tőlük. Arra gondoltam, nemsokára talán éppen ilyen múmia leszek én is.
Csak éppen két fejjel magasabb.
34
Hogy a megtermett, ruhásszekrénnyi fekete férfit miért állították a tárlóba, fogalmam sem volt róla. Főleg, mivel a felirat szerint neki is inka múmiának kellett volna lennie, csak éppen nem abból a barlangból, ahonnan a többi. Az arcát nem láthattam, mivel furcsa, némiképpen méhkaptárra emlékeztető fejdísz takarta. Mellette egyetlen törzsből vájt csőnakféle szo-morkodott, mintha amiatt lógatta volna az evezőit, hogy hiába áll már itt évek óta, a méhkasfejű fickónak esze ágában sincs beszállni és messzi vizekre evezni vele.
További öt percnyi reményteljes bolyongás után végre sikerült rábukkannom Estudiantes professzor lakására. Ahogy sejtettem, a legutolsó kiállítóteremből nyíló kicsi folyosó végén helyezkedett el, s hogy ne kelljen minden egyes alkalommal végigmennie minden kiállítótermen, kanyargós lépcsőpske vezetett a folyosó közepe tájáról a földszintre. A lejáratot ková-
53
csolt vasból készített rácsos ajtó zárta el. Csak úgy próbaképpen lenyomtam a kilincsét.
Csodák csodájára ez az ajtó sem volt bezárva éjszakára.
Nem gondolhattam másra, minthogy ez a nyitott kapuk éje. Mindenesetre előre tartottam a revolveremet, nehogy valami nem várt, kellemetlen meglepetésben legyen részem.
Néhány másodperccel később ott álltam Estudiantes dolgozószobájának a küszöbén stukkerral a kezemben. A házigazda majd mennyezetig érő támlájú karosszékben üldögélt egy ál-kandalló előtt s alighanem a csillogó-villogó áltüzet bámulta.
Mivel én is kedvelem a csillogó-villogó áltüzeket, odaálltam mögé s az ál-lángok között barnulő, mértani pontosságúra vágott ál-fadarabokra kacsintottam.
Aztán csak úgy, a tréfa kedvéért megcsiklandoztam 38-as Smith and Wessonom csövével az arcát a füle alatt. Arra számítottam, hogy erre majd visszafordul és kellőképpen méltányolja a humoromat.
Dr. Estudiantes azonban nem fordult vissza.
Nem tudtam másra gondolni, minthogy annyira elmerült a csillogó-villogó álfény játékában, hogy nem is érzékeli a környezetét. A másik, amire tippeltem, hogy talán nem is annyira az álfény játékába feledkezett bele, mint csillogó-villogó igazi álmaiba.
Elmosolyodtam és immár határozottabb kézzel birizgáltam meg az arcát.
Legnagyobb meglepetésemre erre sem reagált. Mintha csak eltökélte volna, hogy ezen az éjszakán nem figyel oda semmiféle birizgálásra.
Hogy végre legyen már valami sikerélményem is, elmarkol-tam a karosszék karfáját és enyhén meglöktem. A szék megbillent, kissé előrecsúszott, kellemetlen csikorgó hangot sírva a parkettán. Estudiantes professzor feje előrebillent, majd úgy is maradt.
Villámsebesen zsebre vágtam a zseblámpámat, amire nem volt szükségem többé, hiszen a kiállítóteremmel ellentétben Estudiantes lakásában nem volt áramszünet. Tettem a 38-assaí egy megtévesztő mozdulatot, aztán hasra vágtam magam a parkettán. Bár a gyengeség jócskán lelassította a mozgásomat, nem telhetett bele néhány tized másodpercnél több s máris ott feküdtem Estudiantessel szemben a karosszék elé terített lábszőnyegen stukkerom csövét az arcára irányozva.
54
Aztán megremegett a kezemben a revolver és akkorát ordítottam, hogy minden bizonnyal táncolni kezdtek volna a kandallóban a tűznyelvek, ha nem ál-tűznyelvek lettek volna.
Estudiantes professzor karosszékében ugyanis nem Estudiantes professzor ült, hanem valaki más.
Fekete, hullámos, ősz hajú öregember, akit tegnap még Louisnak hívtak.
Akit ma éjszaka én fedeztem fel a csilláromhoz kötve, holtan; akire én adtam használaton kívül helyezett télikabátomat; akinek én húztam a fejére sísapkát; akit én cipeltem ki az autómhoz, hogy elszállítsam a város széli szeméttelepre.
S ez a Louis most itt ült Estudiantes professzor karosszékében élettelen szemét az élettelen kandalló élettelen lángjaira szegezve.
Közvetlenül a szíve alatt mély sebhellyel, amelynek a közepében ott rezgeti Damballa kígyóbotja.
Fel akartam állni, hogy összeszedjem magam, de ebben a pillanatban megcsikordult mögöttem a kiallítoterembe vezető ajtó.
35
Louis mintha felkapta volna a fejét, de lehet, hogy csak az álfények keltették bennem ezt a képzetet. Az ajtó nyikorgása azonban nem volt érzékcsalódás, az holtbiztos. Éppen ezért ahelyett, hogy feltápászkodtam volna, a sarokba gurultam.
Az ajtó tovább nyikorgóit, mintha valaki a kilincsét próbálgatta volna.
Villámsebesen döntenem kellett, mit tegyek. Végső esetben használhatom a revolveremet, csakhogy ezzel alighanem alá is írom a halálos ítéletemet. Ha eldördülnek a lövések, a rendőrségre kerülök, s mielőtt még megkísérelhetnék kimászni ebből a zavaros ügyből, Damballa besegít egy sírverembe. Az eljárás a vádlott halála miatt megszüntetve. Ámen.
Összerázkódtam és egérút után kutatott a szemem. Az álkan-dallő álfényében a szoba túlsó végében látszott ugyan egy fehérre festett ajtó, sajnos olyan messze, hogy még kirobbanó formámban is alig-alig érhettem volna el. Hát még most, amikor úgy mozogtam, mint a mezei százlábú, amelynek a kaszálógép levitte kilencvennyolc lábát.   ¦-
55
Óriási szerencsémre nem voltam egyedül a sarokban: a különben meglehetősen szűk helyet meg kellett osztanom egy termetes, fonott kosárral, amelyet Estudiantes minden bizonynyal egy latin-amerikai útjáról hozott magával.
Úgy vetettem bele magam, mint kellemesen röhögtető vígjátékokban a szerető, amikor váratlanul hazaérkezik a hülye férj. Aztán meg azon imádkoztam, miközben a hatalmas kosár fenekére huppantam, hogy ne legyenek benne kígyók, gyilkos méhek, kardfogú cápák vagy múmiák.
Szerencsémre sem kígyók nem voltak a kosárban, sem aligá torok, sem elektromos ráják, de még csak inka múmia sem. Ki zárólag hegyes cserépdarabok, amelyek attól a piílanattő]. kezdve, ahogy helyet foglaltam rajtuk, nemes bosszútól vezérelve szurkaim kezdték az ülepemet.
Néhány pillanattal később mégiscsak arra gondoltam, bárcsak inkább elektromos rájákkal, nílusi krokodilokkal vagy bosszűszomjas inka harcosokkal kellene megosztanom a kosarat, mint azzal a fickóval a szobát, aki ebben a szent pillanatban lépett be az ajtón.
Villámgyorsan magamra húztam a kosár fedelét és csak remegtem benne, mint a nyárfalevél.
36
Ha egyáltalán volt valami szerencsém a szerencsétlenségben, akkor az volt, hogy a laza szövésű oldalfal résein át kikukucskálhattam a félhomályos szobába. Megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy fegyverem csöve az ajtó felé irányuljon, de nemigen mocoroghattam, mert az éles cserepek minden egyes mozdulatomra dühösen belém haraptak.
Louisra pillantottam, majd visszakaptam a fejem az ajtó felé. Ez az egyetlen pillanat is elég volt azonban ahhoz, hogy közben olyan változás történjen a kinti világban, amely további mo-corgásra késztetett. Annak ellenére, hogy a látvány, ami a szemem elé tárult, sző szerint megfagyasztotta az ereimben a vért.
A kitárult ajtó fekete négyszögében ugyanis hatalmas, legalább két méter magas és száznegyven kilós fekete férfi állt, méhkasszerű fejfedővel a fején, kezében görbe, fűrészes hátú dzsungelkéssel.
56
37
Bár a cserepek továbbra is inkvizíciót játszottak velem, nem értem rá törődni velük. Kidülledt szemekkel bámultam a férfira, aki tétovázva s mintha kissé zavartan álldogált volna az ajtóban. Kezét a melle elé emelte, mintha saját magát védte volna a késével.
Az álkandallő fénye felkúszott az arcára. Akaratom ellenére is felnyögtem s csak óriási erővel tudtam fegyelmezni magam, hogy fel ne nyomjam a láda tetejét, s fittyet hányva férfinak és fűrészhátú késnek, menekülni ne kezdjek az ablakok vagy a szoba hátulsó fertályában megbúvó ajtó felé.
Ha a fickó csak kést tartott volna a kezében, még nem estem volna ekkora pánikba. Talán akkor sem, ha káromkodik, topor-zékol, vagy kutató tekintetét a gyanús kosárra veti.
Ez a férfi azonban nem nézett se jobbra, se balra, egyelőre csak helyben járt s én mégis pánikba estem tőle.
Ennek a férfinak ugyanis, nem volt szembogara. Tojásfehérje színű, üvegesen csillogó kocsonyagömbök ültek a szeme helyén, s nekem mégis az volt az érzésem, hogy kitűnően lát velük: talán még a fonott kosár oldalán is áthatol a fehér szemekből kiáramló hószínű csillogás.
A legborzalmasabb azonban nem is a szeme volt, hanem az arca, amelyen ráncos volt a bőr, mint az inka múmiák arcán. Esküdni mertem volna rá, hogy néhol még a puszta arccsontok is kivillannak alóla Testét világoskék kezeslábasféle takarta, amely már odakint a tárlónál a szemembe tűnt. Nem mindennapi eset ugyanis, hogy egy mumifikált halott világoskék kezeslábast hordjon.
Mert hogy a fickó halott volt, ahhoz kétség sem férhetett. Ezt bizonyította szögletes, nehézkes, robotjárása is, amellyel a székben gunnyasztó Louis felé indult.
Ebben a szempillantásban halk, dallamos füttyszó hangzott fel a kiállítóterem irányából, majd ruganyos léptek koppanását hallottam.
f   A fekete óriás felemelte a fejét és a bejárat felé nézett tojásfehérje-tekintetével.
Estudiantes professzor lépett be az ajtón Ravel Boleróját fü-työrészve.
57
38
Mély lélegzetet vettem s nem törődve a következményekkel, felcsaptam a kosár tetejét.
- Estudiantes! Meneküljön!
Az ajtóban fütyörésző, karcsú, jóképű professzor felkapta a fejét, majd professzoroktól szokatlan fürgeséggel megperdült a tengelye körül, miközben futó pillantást vetett a kosárra.
Az óriás is megfordult, csak jóval lassabban. így Estudiantes őt is szemrevételezhette, bár rá sem jutott több ideje, mint a rejtekhelyemre. Éleset kiáltott, aztán a tárlók felé vetette magát.
Ahogy eltűnt a szemem elől, magam is begyújtottam a rakétáimat. Kiugrottam a kosárból s a szoba végében fehérlő ajtóhoz vágtattam.
Az óriás egyelőre csak állt Louis mellett, s mint vak kutya a levegőbe szimatolt. Odakint á kiállítóteremben harsány üveg-csörömpölés jelezte, hogy nincs rendben valami. Mintha ütések puffanását hallottam volna, s fájdalmasan feljajdult egy hang.
Az én kezem ekkor már a kilincsen volt. Búcsúpillantást vetettem Estudiantes szobájára, s a fekete óriásra, aki még mindig bambán, szomorú tekintettel bámult maga elé. Biztos voltam benne, hogy csak az utolsó ítélet harsonája fogja feléleszteni halott tehetetlenségéből, s akkor majd a fűrészes hátú dzsungelkést is kiveszik a kezéből az angyalok.
Talán egy kicsit már sajnáltam is.
Mint a halottakat, akik nem találnak maguknak nyugalmat.
39
Abban a szempillantásban, ahogy a kilincs meghajlott a kezem alatt, az óriás mintha felriadt volna réveteg, kábult álmából. Előrenyújtotta a kését és felém indult.
Úgy csaptam be magam mögött az ajtót, hogy belesajdult a kezem. Aztán egészen addig futottam az áthatolhatatlan sötétségben, amíg valaki meg nem ragadta a csuklóm,
- Erre! Igyekezzék már, ember!
Mivel nem ismertem az utat, fejjel beleszálltam egy láthatatlan tárlóba. Fülembe üvegszilánkok fúródtak, majd olyan fájdalom nyilaik a vállamba, mintha leszakadt volna a karom,
- Vigyázzon, az ördög vigye el!
58
Amikor magamhoz tértem, magas kerítésfallal körülvett udvaron találtam magam Estudiantes társaságában. A professzor arca vérben fürdött, akárcsak az enyém.
-Jól... van?
-Ez azért... túlzás.
Elhajította a zsebkendőjét, amivel a vért törölgette a szája széléről, és egy mellettünk szomorkodó fához dőlt.
- Mi a francot akart... nálam, mi? Miért... üti olyasmibe az orrát, amihez semmi köze?
- Én csaki.. nem akarok meghalni.
- Miért kellene éppen magának meghalnia?
- Damballa botja... miatt.
Estudiantes professzor felhördült. Védekezőn magam elé kaptam a kezem, mert azt hittem, rám akar támadni, de csak a fától tolta el magát, és tett néhány lépést a múzeuma felé. Kinyújtott karjával a fenyegetőn feketedő épülettömb felé mutatott.
- Látta azokat a fickókat? Ugye látta? Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy halottak? Hullák, halottak, holttestek. És mégis élnek! Persze, ha egyáltalán életnek lehet nevezni ezt az állapotot. Zombik. Sosem hallotta még ezt a szót?
- Dehogynem hallottam. Láttam elég rémfilmet...
- Rémfilmet? Hahaha! Nézzen rám, és ha majd ráér, pillantson a tükörbe. Rá fog jönni, hogy a legrettenetesebb rémfilmeket maga az élet produkálja. Megfigyelte azoknak a fickóknak a szemét?
Felkaptam a fejem, amitől olyan szúrás támadt a nyakam körül, hogy majd a földre pottyantam tőle.
- Fickók? Tehát... többen voltak?
- Akárhányan, nem ez a fontos. Azok az emberek egyszer már meghaltak, és most mégis élnek. Valaki felélesztette őket, hogy érzéketlen gyilkológépeket csináljon belőlük.
Nyeltem egy nagyot, ez legalább nem fájt.
- Honnan ismeri Louist?
- Miféle Louist?
- Akinek ott találtam a holttestét a szobájában.
Nem voltam biztos benne, de mintha még jobban elsápadt volna.
- Maga... holttestet talált a szobámban?
- Louisét.
- Ki a fene az? És hol volt az az izé... holttest?
59
- Áz ön székében, professzor. És ha kíváncsi rá, azt is közölhetem önnel, hogy Damballa botjával ölték meg!
Estudiantes elmarkölta a zakómat. Neki űgy látszik, nem ment szilánk a tenyerébe, mert jó erősen szorította, hogy le ne léphessek.
- Figyeljen ide, ember! - sziszegte a képembe. - Nem tudom, kicsoda maga, de nem is érdekel. Ha ki akarják nyírni, a maga baja. Nekem is megvan a magam baja, és egyáltalán nem szeretném, ha a bajaink csomót kötnének a farkukra, és egyetlen nagy bajjá olvadnának össze. Nem tudom, világosan beszélek-e?
- Mindenesetre kifejezőén - nyögtem.
- Én az ön helyében nem vigyorognék ilyen sületlenül. Azonkívül azt tanácsolom, felejtse el a nevem, felejtse el a lakcímem... Lépjen ki az életemből mindörökre.
Megtaszított, én pedig térdre estem. Űgy látszik, sok volt a mai nap, fizikai állapotomról már nem is beszélve. Békésen térdeltem a kövön, onnan néztem fel rá.
- És Louis?
- Köpök rá. Köpjön maga is.
Lehajoltam, megtörölgettem a kezem az avarban, aztán tán-torgó léptekkel elindultam a parkoló felé.
Már a kocsiban ültem, amikor arra gondoltam, talán mégiscsak Estudiantesnek lehet igaza.
Köpnöm kellene az egészre.
40
Másnap reggel mínusz 12 kilón állt a mérleg. Már nem is erőlködtem, hogy magamba préseljek valamit. Ittam egy jő adagot a tejből, s tenyeremet a gyomromra szorítva őrt álltam, nehogy menekülni próbáljon.
Teljes ragtapaszkészletemet elhasználtam, mire úgy-ahogy kinéztem valahogy. Persze még így is leginkább Frankenstein doktor emberszörnyére hasonlítottam a Dr. Frankenstein fia c. filmből.
Miss Rose is éppen úgy viselkedett, mintha a jő öreg szörnyeteg bukkant volna fel előtte. Oldalra hajtotta a fejét, elhaló sóhajt hallatott, aztán hátrahanyatlott. Mivel számítottam rá,
60
hogy valami hasonló fog történni, felfogtam alélt testét, és a sarokban álló karosszékbe ültettem.
Éppen vizet akartam locsolni az arcára, amikor váratlanul magához tért. Ahogy tudatosult benne, hogy én teszek-veszek az íróasztalánál, megkönnyebbülten felsikkantott, és megdörzsölte a szemét.
- Nyugodjék meg, Miss Rose, csak én vagyok - mondtam férfias mosoly kíséretében, amitől néhány ragtapasz azonnal lehullott a padlóra. - Hogy van?
- Jézus Mária, Mr. Lendvay - nyöszörögte a titkárnők gyöngye, miközben megpróbált kikászálódni a karosszékből. -Én nagyon jól vagyok. Igazán jól. De ön hogy van?
- Én is nagyon jól - biztosítottam. - Történt valami, mióta... nem voltam idebent?
Miss Rose előrehajolt, és az asztala felé mutatott.
- Ott. Felírtam.
- Mit?
-Azt az öregembert...
Hirtelen megszédültem. Olyannyira, hogy az asztal sarkába kellett kapaszkodnom.
- Melyik öregember volt itt? -Mr. Izé... Sámuel.
Remegő ujjakkal kezdtem kotorászni a papírjai között.
- Hol van? - Aztán amikor semmit sem találtam, egyre hangosabban kezdtem ordítani, - Hol van? Hol van?
Miss Rose menekülni próbált. Én azonban nem hagytam. Elkaptam a karját, és az asztalához vonszoltam.
-Hol van?
Miss Rose kidülledő szemekkel kotort ki egy papírlapot előjegyzési naptára alól. Nem volt rajta más, csak egy telefonszám.
Egyetlen, hatalmas ugrással a szobámban termettem, s úgy csaptam be magam mögött az ajtót, hogy hullani kezdett a szemöldökfa alól a vakolat.
Reszkető szájszéllel tárcsáztam fel a számot. Közben a gyomromra szorítottam a kezem, mert úgy éreztem, menten kiszakad a helyéből.
Amikor a vonal túlsó végén halk kattanás jelezte, hogy felvették a telefont, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Annál keserűbb volt aztán a csalódásom, amikor egy monoton géphang közölte velem, hogy ez bizonyos James Parker üzenetrögzítője.
61
Éppen le akartam hajítani a kagylót, amikor újabb kattanások után váratlanul megszólalt Sámuel reszelös, érdes orgánuma.
-  Üzenet Mr, Lendvaynak. A mai napon hazautaztam, A gombolyagból már csak nagyon kevés van hátra. Bellevue-ben várjuk. Mondja azt, hogy a Bonami család kriptájának a javítása ügyében jött. Csak Monsieur Baptiste de Thiryvel tárgyaljon.
Újabb kattanás, és a telefon elhallgatott. Asztalomra borultam, és ütni kezdtem a lapját, csak úgy csattogott.
- Te piszok, vén hülye! - káromkodtam a végsőkig elkeseredve. - Te piszok, vén hülye! Hát mit vétettem én neked?
Odakint becsapódott az ajtó. Biztos voltam benne, hogy Miss Rose átfut a komputercég irodájába Billy Bírchért.
41
Billy Birch leült velem szemben, megsimogatta vörös kefehaját, és rám függesztette aggódó tekintetét.
- Jól vagy, Johnny?
- Ragyogóan - mondtam. - Nem látod? -És... gyógyítható?
- Csak egyetlen helyen. Egyetlen helyen a világon.
- Hol?
- Haitin.
Billy homlokára úgy felszaladtak a ráncok, mint majmok a fára, ha tigris támad rájuk.
- Hol?
- Haitin - ismételtem buzgón. -r Miért éppen... ott?
- Mert ott lakik egy orvosnő, bizonyos Ti-Marie, aki százszázalékos biztonsággal ki tudna kúrálni.
-Holtbiztos?
- Holtbiztos,
- Mennyi időt venne igénybe a gyógyulásod?
- Állítólag egy hetet.
Billy Birch határozottan az asztalra ütött
- Akkor nincs mese, Johnny, el kell utaznod Haitira!
- így gondoltam én is.
62
Ezen aztán Billy úgy fellelkesedett, hogy ugrándozni kezdett az asztalom előtt.
- Hát ez remek, fíű! Kipihened magad, meggyógyulsz, s akkora murit csapunk, hogy csak na! Éppen van két facér tyúk ismerősöm, ők is a komputerszakmában dolgoznak, nem olyan hülyék, mint a múltkoriak...
- Sajnos, mégsem utazhatom Haitira, Billy.
Úgy meglepődött, hogy úgy is maradt, tánclépésbe fagyva.
- Hogyhogy nem utazhatsz? Nincs elég pénzed? Én sem dúskálok ugyan a zsozsőban, de ebben az esetben szívesen kisegítelek.
- Kösz, Billy, mindig is tudtam, hogy igazi jőbarát vagy. De nem ez a baj.
-Hát mi?
- Az, hogy kellene valaki mellém. Egy hozzám közel álló társ, akinek a jelenléte megnyugtatón hat rám, akivel csendesen és kellemesen elbeszélgethetnék, s aki már maga is a gyógyulást jelentené számomra.
- Vidd magaddal Miss Rose-t.
- Ismétlem, olyan valaki kellene, akinek a jelenléte megnyugtatóan hat rám.
Billy Birch fájdalmas képpel sóhajtott fel.
- Igaz, ami igaz, Miss Rose nem az a kimondottan megnyugtató jelenség. Ha például leveti a pulóverét...
- Erről van szó, Billy. Jártál már Haitin?
- Nem én.
- Akkor nem is tudhatod, hogy a hajón néha közös kabinokba rakják a férfiakat és nőket. Képzeld csak el, mi lenne, ha összezárnának Miss Rose-zal.
Billy behunyta a szemét. Nyilván azt próbálta maga elé képzelni, akkor mi történne, ha őt zárnák össze vele.
- Hát az valóban... hogy is mondjam csak...
- Ráadásul itt van a betegségem is. Elfogyasztotta az akaratérőmet, s ha valami történne velem, például rosszul lennék, nem hagyatkozhatnék egy nőre. Nem igaz?
- De igaz.
- így hát, Billy, azt hiszem, le kell mondanom a gyógyulásról. Pedig de szép is lett volna hálaadás ünnepén kisétálni a mezőkre, s nézni, amint a teherautók végtelen sora a gabonát szállítja, vagy ősszel, a Nagy Vízesés mellett figyelni a
63
fürdő iazacokat,.. Én már soha többé nem láthatom őket. Billy! Billy Bírch tipródott még egy kicsit, aztán előjött a farbával
- Mi lenne, ha... elkísérnélek? Ha én kísérnélek el, Johnny?
- Igazán megtennéd? Ezt nem kívánhatom tőled, fiú! Billy láthatóan egyre jobban belelovallta magát a segítőkész
barát szerepébe.
- Ugyan már, Johnny, ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Egy hét nem a világ. Addig majd ráhagyom a boltot Perryre, most úgyis szélcsend van egy ideje. Nos, mit szólsz hozzá?
Átnyúltam az asztal felett, és megfogtam a kezét. Olyan tekintettel néztem rá, amilyennel Assisi Szent Ferenc az őzikéket simogathatta.
- Megtennéd, Billy?
- Persze hogy megteszem. Mikor indulunk?
- Ma este tízkor.
- Jézusom, már ma? - Aztán amikor észrevette a csalódott árnyékot az arcomon, gyorsan megveregette a kezem. - Ha ma este, hát ma este. Jobb minél gyorsabban tűlesnj rajta. Nem igaz?
Megbeszéltünk még néhány apróságot, majd megállapodtunk a találkozás helyében és idejében. Amikor kikísértem, Miss Rose már nem volt az előszobában. Kíváncsi lettem volna rá, vajon látom-e még valaha?
42
Mielőtt végleg elhagytam volna az irodám, felhívtam egy-két számot, aztán lesétáltam a parkolóba, kocsiba ültem, s egy városszéli telefonfülke előtt fékeztem le. Bemásztam, és feltárcsáztam a rendőrséget. Előtte természetesen zsebkendőt szorítottam a kagylóra.
Amikor az unott férfihang belebrummogott, megpróbáltam utánozni Sámuel és Louis franciás kiejtését.
- Rendőrség? Egy hullát szeretnék bejelenteni.
- Honnan beszél?
- A hulla a városszéli szeméttelepen van. Közvetlenül az országút mellett.
- Kicsoda maga, ember?
64
- Az útról jól lehet látni, hacsak a guberálók azóta beljebb nem húzták. Fiatal, vörös hajú lány...
- Mondja a telefonszámát, ember. Vagy azt mondja meg, kicsoda maga. Ne tegye le!
Letettem.
Szeles, ködös, nyirkos, piszkosszürke délelőtt volt, minden az elmúlásra emlékeztetett. Bíztam benne, hogy Haitin sokkal szebb lesz az idő.
A zombik hajója
i
Egyelőre olyan volt minden, mint a mesében. Langyos szellő játszott a fedélzeten, levegőbe emelgetve a céltalanul ődöngő lányok szoknyáját. Kezemben egy kőkuszkoktéllal megpróbáltam megkeresni Billy Birchöt.
. Akik láttak az elmúlt napok során, bizonyára meglepődtek volna, hogy koktélt szorongatok a kezemben, s ráadásul még bele-bele is kortyolok, én azonban már nem találtam benne semmi meglepőt. Alighogy a hajó kifutott Miamiból, mintha elfújták volna a fájdalmaimat.
Vagy mintha néhány száz kilométernyire tőlem Tí-Marie kihúzott volna egy horgas végű tűt egy sásfigurából.
Billy Birch azonban nem volt sehol. Történt ugyanis, hogy Billy közvetlenül beszállásunk után ismeretséget kötött egy vidám, fiatal hölggyel, akinek bőrszíne a legjobb minőségű svájci csokoládéra emlékeztetett, s mivel úgy ismertem Billyt, mint a tenyeremet, biztos voltam benne, hogy nagyjából ezekben a percekben jegyzik el egymást valahol a hajó egy rejtett zugában.
Tettem néhány lépést a fedélzetre vezető lépcsősor felé, amikor hirtelen meglökött valaki hátulról. Megfordultam, de nem láttam senkit.
A következő taszításnál aztán rájöttem, hogy a hajó indult meg alattam, csakhogy nem előre, ahogy elvárható lett volna tőle, hanem oldalra.
Éppen a koktélomból kirepült kőkuszroncsokat próbáltam meg behajigálni egy szemétládába, amikor megszólalt a hangszóróban a kapitány hangja. Közölte velünk, hogy Daisy rázza felénk báli belépője szélét, s rövidesen táncba visz bennünket. Megjegyezte továbbá, hogy Daisy még fiatal és szertelen: néhány hete született a Bermuda-háromszög környékén, s mivel rá is vonatkozik a közmondás, hogy fiatalság bolondság, addig él nem ereszt, amíg el nem járunk vele egy vidám szambát.
Mivel különösen élénk fantáziával és nem kevés logikával
67
áldottak meg az istenek, a kapitány nem éppen shakespeare-i angolsága ellenére is rájöttem, hogy Daisy egy tornádó, s mi valahol a széle környékén bóklászunk a Santa Mária de la Cruz-z&l.
Mivel életemben nem hajóztam még tornádóban, azt gondoltam, Daisy ide vagy oda, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy megkeressem Billy Birchöt.
De megakadályozott. Méghozzá a folyosó fala, amelytől váratlanul akkora pofont kaptam, hogy meg sem álltam tőle a feljáratig. A koktélospohár természetesen kirepült a kezemből, s amikor egy termetes és vidáman sikoltozó hölgy legurult a lépcsőn, én már a feljáró aljában vártam, természetesen négykézláb, a koktélospohár aljáról előkerült óriási, ismeretlen eredetű maggal a számban.
A frissen felbukkant fekete hölgy a mellemre borult; éppen abban a pillanatban, amikor megpróbáltam feltápászkodni. Szárnyaló, rózsaszín muszlinruhájában óriási lepkére emlékeztetett, amint a feltámadó esti szél hátán a kertek és gyümölcsfák között vitorlázik.
A hölgy mindenesetre nekem vitorlázott, én pedig, hogy megőrizhessem emberi méltóságomat, belekapaszkodtam a muszlinruhába, amely azon nyomban darabokra szakadt, a lépcsőfeljárón át lezúduló szél hátára pattant, s elhúzott a folyosó vége felé.
A hölgy rám meresztette a szemét, termetes keblei elé szorította a kezét, és óriásit visított. Szerencsére nem sokat hallottam belőle, mert a szél azonnal felkapta a hangot, és a muszlinmha roncsai után repítette.
A hangszórók megállás nélkül harsogtak a fejünk felett, figyelmeztetve élőt és holtat, hogy húzzon le a kabinjába, ha nem akar éj szakai fürdőt venni a szolgálatkész hullámok között.
A következő pillanatban aztán már én is ordítottam, mert a szél után a víz következett. Hatalmas tajtéktömeg zuhant ránk ismét, egymás karjába taszítva bennünket.
Talán ott is haltunk volna meg, egymásra borulva, mint a veronai szerelmesek, ha a fekete Vénusz hirtelen magához nem tér rémületéből. Hatalmasat rikkantott, abbahagyta keblei takar-gatását, elkapta a nyakam, és maga után vonszolt.
Addig a pillanatig, amíg végül is bezuhantunk egy kabin ajtaján, még számtalan nem mindennapi megrázkódtatásban volt részem. Ittam néhány pohár kellemesen sós tengervizet, kaptam
68
vagy tucatnyi pofont a folyosó falától, s néhányat a termetes hölgytől, miután a menekülés hevében időnként rossz helyre tévedt a kezem. Szerencsére egyszer csak eljött a várva várt pillanat, s száraz helyre érkeztünk.
Amikor végre sikerült kidörgölnöm a szememből a vizet, s öntudatlanul is köptem néhányat a kajüt padlójára, megtermett fekete férfit láttam magam előtt, fonott karosszékben ülve, újsággal az egyik kezében. A másikban konyakospoharat tartott, olyan ügyesen egyensúlyozva vele, hogy a hajó táncolása ellenére sem löttyent ki egyetlen csepp sem a poharából.
Vénusz toporzékolva tépkedte le magáról a muszlinruha maradványait, aztán^csípőre tett kézzel köpködni kezdett. Pontosan úgy, ahogy én tettem másodpercekkel ezelőtt.
- Fuj! A rohadék! Megölöm a csirkefogót!
Mivel a címzett minden kétséget kizáróan én voltam jobbnak láttam kussolni. A hatalmas férfi elmosolyodott.
- Iszol egy pohárkával, Emilie?
Emilie azonban mintha meg sem hallotta volna.
- A rohadt csirkefogója! A késemet akarom, Raphael!
- Melyiket, Emilie? - kérdezte az óriás ajkához emelve a poharát.
- A fűrészeset! Úgy akarom elfűrészelni a torkát! A Raphaelnek nevezett pasas megvonta a vállát.
- Én azért innék előtte egyet. Kérsz egy pohárkával? Vénusz megrázkódott, fázósan megsimogatta majdhogynem
meztelen testét, aztán a sarokban álló aprócska szekrény felé pislantott.
- Adj valamit, amit magamra vehetek.
Az óriás biccentett, kimászott a székéből, tett néhány óvatos lépést a szekrény felé, kihúzta a legfelső fiókját, és csak akkor tottyant fenékre, amikor még az eddigieknél is hatalmasabb lökés érte a hajót. Konyakospoharát azonban még ekkor sem engedte ki a kezéből.
- A virágos ruhád jó lesz, Emilie?
- Jó, csak adj már valamit!
Tarka szivárványféle suhant át a kajütön, aztán Vénusz dühös morgástól kísérve magára öltötte az ezer virágtól pompázó ruhát.
Igyekeztem volna máshova nézni, csak éppen nem tudtam
69
hova. A kajüt kicsi volt, Vénusz nagy. Bármerre is fordítottam a
szemem, mindegyre illetlen hellyel találkozott a tekintetem.
Amikor úgy-ahogy összejött a dolog, Emilie leroskadt az
ágyára, s összeszorított öklével dühösen a levegőbe csapott.
- Már másodszor csinálja velem ez a szemétláda! Azt hiszi ez a leffedtzacskőjú, heréit szamár, hogy a dunyhám alá engedem!
Az óriás megnyugtatón rámosolygott,
- Igyál egyet, Emilie!
Emilie intett, amit Raphael beleegyezésnek vett, mert valahonnan az éjjeliszekrényke környékéről előszedett még egy poharat.
- Clairint? -Naná!
Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkomponáljam a védelmemet
- Talán rosszul tetszik emlékezni - kezdtem -, életemben előszőj vagyok ugyanis olyan hajón, amely a Karib-öbölbe visz. Én még soha.
Emilie elvette a poharat, egyetlen hajtásra kiitta, aztán az óriás orra alá dugta, azzal a félreérthetetlen kívánsággal, hogy kér még egy adaggal. Amikor megkapta, rám nézett, majd értetlen képpel a pasasra meredt.
- Mit lafatyol ez a hülye itt összevissza? Az óriás Emilie-re vigyorgott.
- Ez nyiffantotta ki a ruhádat, Emilie?
Emilie már mosolygott. Arra gondolni sem mertem* hogy miattam, arra gyanakodtam inkább, a fehér rum lehet az oka
- Letépte a drága. -Ez?
Az óriás hangjában annyi lenézés volt, hogy akár meg is sértődhettem volna tőle.
- Esküszöm, a véletlen müve volt, uram - folytattam a men-tegetődzést. - A Madame legurult a lépcsőn, én ugye, kitártam a karom..,
Vénusz egyetlen mozdulattal belém fojtotta a szót
- Amikor az a vadbarom már megint beleszaladt a hurrikánba, és a hajó ugrott egyet, éppen a lejárat előtt álltam. Naná, hogy legurultam rajta. Ráadásul a víz is jött utánam. Ha előbb észreveszi az az eszelős, és nem utánam koslat, hanem a radarra mereszti azt a csipás szemét, rájöhetett volna, hogy a hurrikán
70
szegélyének a bal széle Jamaica felé húzódik. Én csak annyit mondok neked, Raphael, cseszd meg a barátodat. Azt viszont nem hagyom, hogy engem cseszegessen. Világos?
- Világos.
Nagy nehezen feltápászkodtam, és az ajtó felé tántorogtam.
- Hát akkor... én talán mennék is. Kösz a szíves vendéglátást
A letépett muszlinért is elnézést akartam kérni, de aztán rájöttem, jobb, ha nem feszegetem a dolgot.
A kilincsre tettem a kezem, az azonban orvul kiugrott a tenyeremből, s egyetlen pillantás alatt jó három méterre távolodott tőlem. Arra riadtam, hogy ismét Vénusz megtermett keblein pihegek.
- Maradjon a seggén - mondta Vénusz, miközben kibányászott az öléből, és benyomott az ágy sarkába, - Hova akar menni?
- Haza.
- Az hol van?
- A 117-es kabinban.
- Várjon egy kicsit, amíg az a marha egyenesbe rakja a hajót.
- Az ki?
- A marha? Természetesen Roy Vincent. A kapitány.
- Aha - mondtam. - Kösz a törődésért, de azért én mégiscsak haza szeretnék menni.
- Francba megy - mondta Vénusz. - Ha kiteszi a lábát a folyosóra, összevissza töri magát. Maradjon a seggén. Különben kicsoda maga?
- John C. Lendvay - mondtam bágyadtán mosolyogva. -Haitira utazom. Önök is?
- Oda - morogta az óriás. - Iszik egy rumot?
Az első jólesett, a második még jobban, a harmadik pedig egyenesen a paradicsomba repített. Kár, hogy Vénusz, alighogy megérkeztem, már ki is tolt belőle.
- Kapaszkodjék az ágy oldalába -javasolta. - És ne taperol-jon. Még egy rumot?
Sosem gondoltam volna, hogy a fehér rum ennyire fel tudja dobni az embert.
Ekkorra már Vénusz is vihogott. Igaz, ő legalább kétszer annyit ivott, mint én.
- Raphael Lafitte vagyok - mondta az óriás felém nyújtva a
71
kezét. - Ő pedig a feleségem, Emilie Lafitte. Akiről volt szíves letépkedni a ruhát.
- Ha el nem kapom magát, akár meg is fulladhatott volna. Vagy amilyen hülye, még felmászott volna a fedélzetre - csóválta meg a fejét Emilie.
Ördöge volt, pont akkor igyekeztem felfelé, amikor szemberepült velem.
- Ki az a Roy Vincent? - kérdeztem kíváncsian.
- Kér egy szivart? - nyújtotta felém a szivarosdobozát Lafitte. - Igazi kubai. A legjobb minőség.
Arra gondoltam, miért is ne? Elvégre a karibi térségbe utazom. Ott pedig a szivar és a fehér rum a mindennapok nélkülözhetetlen kelléke.
- Roy, a kapitány - mondta Monsieur Lafitte pöfékelve. -Nyakig bele van zuhanva a feleségembe.
- Ezen nem is csodálkozom - mondtam udvariasan. -Megállás nélkül utána koslat. Ahelyett, hogy a radart
figyelné. Már vagy háromszor futottunk tornádóba az elmúlt év során, mert Roynak nem volt ott az esze. Pedig ha egy kicsit is vigyáz, kikerülhettük volna.
- Gyakran megfordulnak Miami és Haiti között? - kérdeztem udvariasan.
- Szó, ami szó, elég gyakran - mondta Lafitte. - Üzleti ügyeink sűrűn szólítanak Miamiba bennünket. Ön turista?
- Nem egészen. Bizonyos megbízást kell teljesítenem Haitin,
- Igazán? -töltött ismét a poharamba. - Hol, ha nem titok?
- Bellevue-ben. Ha jól tudom, Port-au-Prince mellett van, néhány kilométernyire tőle.
Mintha valami megváltozott volna a szobában, ahogy ki-mondtam Bellevue nevét. Természetesen nem a tárgyakra gondolok, amelyek a hajó ugrándozása következtében vidáman ^röpködtek egyik helyről a másikra, hanem valami, ami átlátszó volt, mint a levegő.
Lafitte felém nyújtotta a poharát. Mintha keményebb és határozottabb lett volna az arca, mint korábban. Vénusz is elmélázva meredt maga elé.
- Ismerem Bellevue-t - mondta Lafitte a poharát forgatva. -Jól ismerem. Ha meg nem sértem, kinek a vendége lesz odaát?
- Bizonyos Baptiste de Thiry úrral kell tárgyalnom... a Bonami-kripta tatarozása ügyében - mondtam sóhajtva.      «
72

Mivel a hajó ugrálása mintha valamelyest csillapodott volna, úgy gondoltam, távoznom illenék.
- Itt az ideje, hogy visszatérjek a kabinomba - sóhajtottam, és megpróbáltam felállni. - A társam, hm... bizonyára nyugtalankodik miattam. Gondolják, hogy már vége a vízözönnek?
- Minden bizonnyal lezárták a fedélzetre vezető ajtókat -mondta Madame'Lafitte pohara szélét nyalogatva. - Remélem, még... látjuk egymást.
- Én is remélem.
Lafitte felém nyújtotta a kezét.
- Ha Bellevue-ben lesz, ugorjon át egyszer hozzánk. Monsieur Baptiste majd megmutatja az utat. Igaz is, Emilie, nem kéne a lányunk után néznünk?
Vidáman, fütyörészve botladoztam végig a folyosón. Mintha Daisy-hurrikán elfújta volna a betegségemet.
Billy Birch barátom nem tartózkodott a kabinjában. Enyhe aggodalommal a szívemben kopogtam pár percig az ajtaján, aztán mély sóhajok közepette saját kajütömhöz igyekeztem. Legnagyobb megrökönyödésemre ott találtam Billy-boyt a padlón, a folyosó falának támaszkodva, félig öntudatlan állapotban. Csak nyögdécselni tudott, amikor mellé térdeltem, és ölembe vettem a fejét. Önkéntelenül is vért vagy sebhelyet kerestem rajta, de szerencsére nem találtam.
- Billy - ráztam meg erőteljesen, miközben gyengéden megpaskoltam az arcát. - Billy-fiú, mi történt veled?
A következő pillanatban Billy Birch kinyitotta a szemét.
Ez még önmagában nem is lett volna olyan nagy baj, de a száját is kinyitotta, minek.következtében olyan sűrű alkoholfelhők csaptak az arcomba, hogy elvesztettem tőlük az egyensúlyomat,
- Mi történt veled, Billy?
Cgak a forma kedvéért ismételtem meg a kérdést, úgy egyébként teljesen felesleges volt. A vak is láthatta, hogy Billy Birch barátom olyan részeg, amilyen részeg csak egy második generációs skót-amerikai lehet, aki megivott minimum egy üveg rumot.
Billy elégedett morgással foglalt helyet az ágyamon. Hiába
73
i»
igyekeztem azonban vízszintes helyzetbe dönteni, nem hagyta magát. Nekitolta a hátát a falnak, és mosolyogva nézett rám.
- Te vagy az, Johnny? - kérdezte örömmel, miután többször is bágyadt kísérletet tett, hogy felém bökjön a mutatóujjával. -Te vagy az?
- Én' - mondtam szemrehányőan. - Elég nagy disznőság, hogy nélkülem ittál
Billy Birch kitárta a karját, mintha át akarná ölelni széles e világot.
- Johnny - nyögte földöntúli mosollyal az arcán. - Én szerelmes vagyok!
Némi dulakodás után lehúztam a cipőjét, majd végigfektettem az ágyamon. Billy tarkója alá tette a kezét, és ábrándozva a plafonra bámult.
- Elveszem feleségül.
- Helyes - mondtam. - Megkérted az apjától is? Billy egyetlen mozdulattal ült fel az ágyon.
- Hülye vagy? Hiszen azt sem tudom, ki az. Az a helyzet, hogy...
Tovább is folytatta volna a magyarázatot, de felemelt kézzel robbanásszerűen elaludt.
Sóhajtottam, megvontam a vállam, aztán elsétáltam Billy kabinjához.
Elvégre ha elsüllyedünk, tökéletesen mindegy, melyik ka-jütből húznak ki bennünket a cápák.
Mielőtt elaludtam volna, csavargattam egy kicsit a rádió gombját. Miami tornádóveszélyt jelzett: alighanem azt, amelyiknek a szoknyája szélén üldögéltünk. A többi állomás kevés szöveget és sok jő zenét sugárzott. Elégedetten konstatáltam, hogy a karibi világ felé közeledünk.
Éjfél után járhatott már, amikor felébredtem, Előbb arra gondoltam, talán az elfogyasztott fehér rum dolgozik bennem. Töltöttem magamnak egy pohárka vizet, majd csodálkozva megálltam a kajüt közepén, A hajó békésen duruzsolt, s olyan lágyan ringatott, mint városi dísztavak csónakjai. Űgy látszott, Daisy( odébb húzta fejünk felől a rokolyáját.
Visszafeküdtem, de nem tudtam elaludni. Jóleső érzés töltött
74
el, hogy elmúlt belőlem minden fájdalom. Most már csak azt lenne jó tudnom, mi a szándéka Ti-Marie-nak velem.«
Hirtelen lágy, sápadt fény öntötte el a szobám. Felkönyököltem, s a tenger felett hullámzó, kíváncsi, majdnem teleholddal találkozott a tekintetem. Benézett a kajütablakon, s mintha a karibi szigetvilág nevében szeretettel üdvözölt volna.
Nem tudom, hogy az a valaki, aki odakint állt a folyosón, és ebben a pillanatban kezdte lassan, óvatosan lenyomni a kajüt ajtajának kilincsét, ugyancsak üdvözölni akart-e, de igazából nem is voltam rá kíváncsi. Egyetlen mozdulattal kaptam kezembe a 38-ast, és az ajtóra fogtam.
- Van kint valaki? - kérdeztem fojtott hangon. - Te vagy az, Billy?
Billy Birch vagy akárki is állt odakint, nem válaszolt. Helyette a kilincset rázogatta lankadatlan igyekezettel.
Meg is lapulhattam volna, s megvárhattam volna, amíg felvirrad a hajnal, és eltakarodik, vagy sikerül leszakítania a kilincset, de a karibi telehold bátorságot csepegtetett a szívembe. Megigazítottam az ujjam a ravaszon, aztán egyetlen mozdulattal kitártam az ajtót.
A következő pillanatban aztán már csuktam is vissza. A küszöbön ugyanis hatalmas termetű, fekete fickó állt: esküdni mertem volna rá, hogy ugyanaz, akit Estudiantes professzor szobájában láttam.
Nem volt idő habozásra, mert a fickó felém nyújtotta a kezét. Úgy álltak az ujjai, ahogy csak azé állhat, aki meg akar fojtani velük valakit. Ebből, és ahogy nem nézett sehova, hanem fehér, szembogár nélküli szemét a levegőbe meresztette, meggyőződhettem róla, nem azért jött, hogy a kapitány nevében csókot nyomjon a homlokomra.
Mivel már rég túl voltunk azon a ponton, hogy kilökhettem volna a kabinból, nem tehettem mást, minthogy behúztam a képébe egyet. Akkorát, hogy egy mocsárba ragadt elefántot is megingatott volna.
Az ütés erejétől visszarepültem a szobába. Mintha egy cserépkályhának próbáltam volna meg puszta kézzel leverni a tetejét.
75
A fehér szemű óriás, aki ugyanazt a kék kezeslábast viselte mint a múzeumban, felnyögött.
- Héééöőöö! Hééééöööö!
Annyi fájdalom és szenvedéssel teli kétségbeesés remegett a hangjában, hogy leeresztettem a revolveremet.
Ez lett a vesztem. A két hatalmas tenyér ugyanis egyetlen másodperc alatt összeszorult a nyakam körül.
- Héééöőöö! Hééééööööö!
Mintha satuba fogták volna a fejem. Az óriás mosolygott, gurgulázott, s bár rúgtam ahol értem, nem sokat hederített a védekezésemre.
Ebben a szempillantásban rájöttem, hogy végem. Ráadásul nem is okolhatok mást a halálomért, csak a saját hülyeségemet, Ha nem nyitok ajtót, talán eljuthattam volna Haitira. így azonban...
A hold a szemembe nézett. Egyszerre azonban mintha sötét felhő takarta volna el. Kétségbeesett remegés futott át rajtam. Nyilván ez az a pillanat, amikor átlépek az örök sötétségbe.
Az óriás morgott, nyöszörgött, fojtogatott, miközben fehér, pupillátlan szemét a levegőbe meresztette.
A hold egyetlen pillanatra még felvillant, majd ismét belemerült a feketeségbe. Ebben a másodpercben kezdtem el vizionálni. A hold helyén a kajütablak kerek nyílásában ugyanis egy homályos körvonalú kezet láttam felbukkanni, ujjai között Damballa botjával. Ahogy ráismertem, megpróbáltam elmosolyodni. Hohó! Hiszen mi már régi ismerősök vagyunk! Igazán stílszerű lesz, ha kígyóisten kígyóbotjával a kezemben sétálok át a másvilágra.
Damballa botja felsziszegett - még vérem dobolásán át is jól hallottam a sziszegését -, aztán beröppent a szobába. Tett egy félkört a levegőben - nyilván terepszemlét tartott -, majd a fojtogató óriás vállába harapott.,
Csak akkor fogtam fel, hogy amit látok, nem álom, és nem vízió, legfőképpen azonban nem a túlvilág, amikor a hatalmas test hörögve és nyöszörögve legördült rólam. Búcsúzóul még a nyakamra lépett, kirántotta a vállából Damballa botját, és ki-tántorgott az ajtón,
A bot ott maradt a küszöb előtt, bénán, mozdulatlanul Még csak nem is nyöszörgött, mint én.
76
Mivel a tornádó egyelőre visszavonult, a Madame Lafitte után vágyakozó Vincent kapitány kinyittatta a fedélzetre vezető ajtókat. Ahogy elértem a felvezető lépcsőt, ismét csak szembevillant velem a hold, mintha ünnepelni akarta volna sikeres megmenekülésemet.
Kezemben a bottal, amelyben ekkor talán már jobban bíztam mint a revolveremben, megkerestem azt a helyet, amely alatt gyaníthatóan a kabinom feküdt. Áthajoltam a korláton, és lefelé bámultam. Messze alattam, legalább három-négy méter távolságban húzódtak a kabinsor kerek ablakai. Némelyikükből halvány fény esett a hold- és csillagfény ellenére is sötét hullámokra.
Beakasztottam a lábam a fedélzet korlátjának tartővasába, s bár igazából nem kedvelem az akrobatíkát, lefelé lógattam magam. Ha nem akartak volna megölni negyed órával ezelőtt, bizonyára nem is vállalkozón volna erre az istenkísértő mutatványra, így azonban meg kellett tennem. Meg kellett bizonyosodnom róla, vajon valóban túlvilági erők játékszere vagyok-e?
Egészen addig lógtam fejjel lefelé, elgondolkozva, alattam a csobogó, locsi-fecsi hullámokkal, amíg egy acélmarok el nem kapta a bokám, és ki nem akasztotta a vaskampóból.
6
Azon már rég tűi voltam, hogy a halálra gondoljak. Inkább az villant át az agyamon, milyen érzés lehet, amikor egy cápa éppen kőstolópróbát tart belőlem. Sokáig azonban nem volt időm töprengeni, mert az acélmarok felemelt a fedélzetre.
Ahogy talpra álltam, és a vér visszacsordogált a fejemből a többi részembe, Monsieur Lafitte gunyoros tekintetével találtam szemközt magam.
- Maga az? - kérdezte nem is annyira csodálkozó hangon. -Mi a fenét csinált odalent?
- Jőgázok - nyögtem rekedten, s mivel ez volt az első szavam azóta, hogy az óriás a nyakamra tette a kezét, fájdalmas tűszúrások hasogatták a torkom.
- Azt hittem, átfesti a hajót. Tényleg, mi az ördögöt keresett odalent?
77
- Meg akartam mérni, hány centire van a kajütablak a fedélzettől.
Megcsóválta a fejét, és megvakargatta kigombolt inge alól kivillanó szőrös mellkasát.
- Azért én a maga helyében nem lennék ilyen könnyelmű. Mit szólna hozzá, ha egy vidám fickó erre találna sétálni, s csak úgy csupa heccből kiakasztaná a lábát, amint én tettem. S amilyen vicces fickókkal van teli a világ, bizonyára olyan is akad köztük, aki nem húzza fel a fedélzetre, mint én, hanem elereszti.
- Majd legközelebb jobban vigyázok - ígértem. - Addig is kérdezhetnék magától valamit?
- Amit csak akar. Úgysem tudok aludni abban az elátkozott fülkében. Nos, mire kíváncsi?
- Maga szerint léteznek zombik?
Monsieur Lafitte felkapta a fejét, és kutató pillantást vetett rám.
- Hogy mik?
- Zombik. Élőhalottak. Feléledt hullák. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, ma este meglátogatott egy.
-Zombi?
- Méghozzá a legrosszabb fajtából Monsieur Lafitte meghökkent.
- Mi az, hogy a legrosszabb fajtából? Zombi csak egyfajta van: a legeslegrosszabb. Ha egyáltalán van. Mit ért azalatt, hogy meglátogatta?
- Bejött az ajtómon, és meg akart fojtani. Monsieur Lafitte barátságosan elmosolyodott.
- Nézze, Monsieur Lendvay, csapkodó hullámok között gyakran előfordul, hogy az ember rosszat álmodik. Ha ehhez még hozzávesszük a jófajta clairint, a dögmeleget, csoda, hogy úgy érzi az ember, zombik fojtogatják?
Vita helyett előrehajoltam, és megmutattam a nyakam.
- Ehhez mit szól?
Lafitte hozzáértette az ujját kék-zöld foltjaimhoz, aztán felvihogott.
- Mindig tudtam, hogy nem nádszálkisasszony az én drágaságom. Olyanok az ujjai, mint az acélkapocs.
- Micsoda?!
- Ej, ej, Monsieur Lendvay - korholt-, hát már megfeledkezett róla, hogy Emilie maga után vonszolta, nehogy megfulladjon a bezúduló árban? Kétségkívül gyengédebb is lehetne a
78
kincsem, csak hát a legutóbbi utunkon egy magához hasonlóan tapasztalatlan amerikait lesodortak a fedélzetről a hullámok. Emilie azóta pánikba esik, ha vihar támad, és boldog-boldogtalant meg akar menteni. Kérem, bocsásson meg neki.
- Azt akarja bemesélni nekem, hogy ezek az izék itt a felesége ujjának nyomai?
- Sajnálom, de így van.
- Figyeljen ide - mondtam. - Ma éjszaka egy fekete óriás jött be a szobámba...
- Remélem, nem engem gyanúsít?
- Eszem ágában sincs, hiszen maga nem zombi. Bejött...
- Hogy ment be?
- Beengedtem.
- Már ne is haragudjon, maga beengedne egy zombit a szobájába, már persze, csak akkor, ha létezne?
- Honnan sejthettem volna, kicsoda? A kilincset nyomkodta, én meg amilyen marha vagyok, kinyitottam az ajtót. Erre aztán elkapott. Olyan ereje volt, mint egy elefántnak.
-Hm.
- Ne hümmögjön, mert így volt! De nem felelt a kérdésemre. Ön szerint léteznek zombik?
Monsieur Lafitte áthajolt a korláton, és a hullámok közé köpött.
- Még sohasem láttam őket.
- Pe létezhetnek?
- Persze. Amennyiben istenek, boszorkányok és démonok is létezhetnek. Miért is ne? - Karomra tette a kezét és felsóhajtott. - Mr. Lendvay, nem látja, milyen csodálatos ez az éj? Nézze a holdat és a csillagokat! Sehol másutt nincsenek ilyen elvarázsolt éjszakák, mint a Karib-tengeren. Itt minden szépség, szerelem és gyönyör után sóhajt. Nem érzi, hogy megtelik a szíve valami mindeddig ismeretlen, feszítő érzéssel? Tudja mitől van? Ilyenkor, mint tavasszal a fában, megindulnak bennünk a nedvek, és őrült forgásba kezdenek a pályáikon. Figyelmeztetnek bennünket, hogy minél gyorsabban ki szeretnének törni belőlünk. Az élet nedvei, Mr. Lendvay... S maga egy ilyen éjszakán holmi zombikról akar velem társalogni?
- Nem magát akarta megfojtani, hanem engem.
- Lássa be, hogy képzelődött!
- Inkább azt mesélje el, hogy lesz valakiből élőhalott?
79
Lafitte csalódott képet vágott, szomorú pillantást vetett a leselkedő holdra, aztán sóhajtva a korláthoz támaszkodott.
- Ez a rögeszméje, mi? Úgy hallottam, el kell lopni hozzá egy friss holttestet. Friss hullára van szükség, mert azok, amelyeken már látszanak a bomlás jelei, nem engedelmeskednek a varázslatnak.
- Tehát a vudu-varázsló feléleszti a halottakat...
Lafitte felkapta a kezét, és tiltakozva megrázta az orrom előtt.
- A zombi-varázslat nem vudu. A vudu vallás, a varázslat fekete mágia. Legba papa mágiája.
Volt szerencsém már hallani ezt a nevet. Még odahaza a szerencsétlen Sámueltől.
- Kicsoda Legba papa?
- Vudu isten is, de a fekete mágiában a halottak ura. Hatalmában áll feltámasztani a holtakat, és felhasználni őket...
- Mire?
- Mindenféle aljas célra.
- Például arra is, hogy öljenek meg valakit?
- Arra is.      .
Most már nagyon is komolyan brummogott a hangja, Mintha néhány másodperc alatt revideálta volna tagadó álláspontját.
- Ismer valakit, aki... képes feltámasztani az elhunytakat? Monsieur Lafitte megfogta a könyököm, és elhúzott a korláttól.
- Figyeljen ide, Monsieur Lendvay - mondta sóhajtva. -Jobban tenné, ha megfogadná a tanácsomat. Ne avatkozzon olyan dolgokba, amik nem hoznak szerencsét. Márpedig a zombik ilyenek. Akár vannak, akár nincsenek.
- Még nem mondtam végig a történetemet - emeltem fel az ujjam. - A fickó megtámadott... még most is az orromban van a bűze. Mintha valódi hullaszaga lett volna. Holtbiztos, hogy ki akart nyírni. Valaki azonban megakadályozta benne.
- Igazán? Hogyan?
- Behajított valamit a kabinomba.
- Úgy érti, egy madár? Mert csak madarak képesek kívülről megközelíteni a hajőablakokat.
- Éppen erre voltam kíváncsi, amikor volt szíves elkapni a bokám.
Lafitte megrázta a fejét, és átkarolta a vállam.
- Jöjjön, igyunk az éjszakai büfében egy adag cíairint. Az, amit mond, csak megerősíti a feltételezésemet, hogy álmodott.
80
Nincs olyan lény, a madarakon és a repülőhalakon kívül, aki be tudott volna kukkantani az ablakán.
- Márpedig ez a valaki megmentette az életemet. Belehajította a fickóba ezt a botot...
Felvettem egy kötélcsomó árnyékából Damballa botját, és felé nyújtottam.
- Nem akarja megfogni?
- Nem. És jobban tenné, ha maga sem tapogatná. Figyeljen ide, Monsieur Lendvay. Maga amerikai, egy felvilágosult, túlontúl is gyakorlatias ország fia. Mi az ördögért avatkozik olyasmibe, amihez semmi köze? Haiti nem a maguk világa. Nem a fehér embereké. Ne értsen félre, nincs bennem fajgyűlölet egy szememyi sem, de Haitit néha még mi magunk, feketék sem értjük. S akkor jönnek maguk, és még akarják tudni, kicsoda Legba papa, vannak-e zombik, és hasonló ostobaságokat. Mondja, miért?                                                .    "
- Vannak okok, amelyeket nehéz megmagyarázni. ~ Meghalni is érdemes értük?
Még akkor is ott keringett körülöttem a kérdése, amikor valószínűleg már az éjszakai büfében szopogatta a clairinjét.
Nekidőltem a korlátnak, és lenéztem a vízre. Fél szememet azért minden eshetőségre készen a fedélzeten tartottam. így aztán azonnal észre is vettem a holdfényből kiváló fekete árnyékot, amint lábával alig érintve a padlót, felém igyekezett.
Damballa botjára tettem a kezem, és vártam. Az árnyék néhány méternyire tőlem megtorpant, és bizonytalanul suttogni kezdett.
- Monsieur Lendvay? Kérem szépen, Monsieur Lendvay, beszélhetnék önnel?
Gyorsan yisszatámasztottam Damballa botját a helyére.
- Brigitte Lafitte vagyok, Monsieur - mondta az árnyék icipicit éneklő hangon. - Ne haragudjék, hogy megszólítottam, tudom, hogy illetlenség, de... meg kell bocsátania érte.
- Ne is folytassa, kisasszony - dörzsöltem meg fájós nyakamat. - Máris meg van bocsátva.
- Köszönöm, uram. Megengedi, hogy .. hm. . bizonyos értelemben az édesapámnak tekintsem?
81
Olyan váratlanul ért a kérése, hogy hátrahőköltem tőle. Valahogy nem szoktam még hozzá, hogy huszonéves, kakaószínű bombázók az édesapjuknak óhajtanak tekinteni.
- Minek... köszönhetem a... megtisz...teltetést? - hápog-tam megrökönyödve.
- Apámnak és anyámnak nem beszélhetek a dologról. Kell hát valaki... aki megért.
- Miből gondolja, hogy én meg fogom érteni? - tértem lassan magamhoz.
- Mert ön Billy barátja. Billy Birché. Mr. Lendvay... én olyan, de olyan szerelmes vagyok...!
- Úgy érti, Billybe?
- Őbelé, Mr. Lendvay... délután eljegyeztük egymást.
- Őszintén gratulálok - mondtam savanyú képpel. Brigitte Lafitte a vállamra hajtotta a fejét, és keservesen felzokogott.
- Sajnos, azóta már fel is... bontottuk az eljegyzésünket.
- Ami azt illeti, elég gyorsan ment.
Értetlen csodálkozás futott végig a kakaőszínű* bombázó arcán.
- Hova gondol, Monsieur!? Hiszen akkor már legalább öt órája jegyesek voltunk.
- A fenébe is, tényleg - fújtam ki a levegőt. - Azt hiszem, elhamarkodottan nyilvánítottam véleményt. Meg szabad tudnom, miért bontották fel az eljegyzésüket?
- Azt hiszem... kissé féltékeny voltam Billyre. -Volt rá oka?
- Hát... Billy... túlságosan sokat nézegette Dixie-t
- A mixerlányt?
- Mondtam neki, hogy ez nem illik... de Billyben már dolgozott a clairin,
- Mennyi?
- Egy egész üveg.
Jóságos Isten! - fohászkodtam magamban. - Mi lesz veled, Billy Birch?!
- Erre én... icipicit felpofoztam. Esküszöm mindenre, ami szent, nem is ütöttem nagyokat. Mégis elrohant, és csak futtából kiabálta felém: vegyem tudomásul, fel van bontva a jegyessé-günk, és Dixie-t, a mixerlányt kéri feleségül. Állítólag már vele is eljegyezte magát.
- Miben tudnék segíteni önnek, Miss Lafitte?
82
- Mondja el Billynek, hogy szeretem... és... jöjjön vissza hozzám.
Hirtelen felém hajolt, és homlokon csókolt. Aztán eltűnt, mintha elfújta volna a lágy, fűszerillatú karibi szellő.
Úgy gondoltam, ideje nyugovóra térni. Megfordultam, búcsúpillantást vetve az immár csendesen csacsogó tengerre, amelyre vékony ezüsthidat épített a hold. A fedélzeten nem moccant semmi, az utasok édes álmukat aludtak kajütjeikben. Bár szememyi álmosságot sem éreztem, mégiscsak elindultam Billy Birch kabinja felé.
Abban bíztam, az éjszaka hátralévő részét már békében és nyugalomban tőlthetem el.
Tévedtem.
Abban a szent pillanatban ugyanis, ahogy elindultam volna a lejárat felé, Monsieur Lafitte bukkant fel a holdfényben. Hatalmas, ruhásszekrény-alakja szegletesebben mozgott, mint korábban: biztos voltam benne, hogy lefekvés előtt alaposan meghúzta a clairines üveget. Attól tartottam, velem is meg akarja húzatni, ezért négykézlábra állva bemásztam a legközelebbi árnyékos sarokba.
Lafítte-et azonban láthatóan nem érdekelte, hogy már nem vagyok a korlátnál. Monoton egyhangúsággal csosszantak a léptei a fedélzet padlóján.
Mivel a nem messze tőlem csillogó ajtóüveg biztató sugarakkal üzent valamit a holdnak, mint egerészni készülő macska elindultam felé. Amikor odaértem, sajnálkozó pillantást vetettem a közeledő Lafitte-re, és lenyomtam a kilincset.
Aztán felszisszentem csalódottságomban.
Az ajtó zárva volt.
Egyetlen lehetőségem maradt csak a menekülésre: ha megkerülöm a fedélzeti teraszt, és a másik oldalon keresek magamnak lejáratot.
Tíz lépés után megtorpantam, és beíehallgatóztam a hullámok keltette halk csobogásba. Mintha az orrom előtt is léptek csosszantak volna.
Halvány mosoly futott végig a képemen. Lám csak, lám, mennyire el tudják varázsolni a zöldfülű utazót a karibi éjsza-
83
kák. Még a hangok is másképpen terjednek, mint odahaza. Mögöttem csoszog Lafitte, és én úgy hallom, mintha előttem csoszogna.
Tovább igyekeztem ál-csoszogása felé, de mielőtt még kifordultam volna egy kiszögellésnél, talán túlzott óvatosságból is kidugtam a fejem a szeglet mögül.
Megmarkoltam a deszkát, és majdhogynem felkiáltottam meglepetésemben.
Nem a karibi éjszaka mákonyos varázsa tette, nem is a csalóka hullámverés, hogy magam előtt hallottam csoszogni Mon-sieur Lafitte-ot „Monsieur Lafitte" valóban ott csoszogott előttem, talán már csak néhány méternyíre tőlem. Ha nem torpanok meg a kiszögellés mögött, egyenesen belefutok.
Megfordultam, és anélkül, hogy mélyen eltöprengtem volna rajta, hogyan kerülhetett néhány perc alatt az orrom elé, rohanni kezdtem vissza a csukott ajtó felé.
A két hatalmas fekete ruhásszekrény - mert természetesen ketten voltak - elzárta előlem a menekülés útját. Szívemben furcsa, eddig még soha nem tapasztalt szúrást éreztem, térdem megroggyant, ahogy ismét nyakamra képzeltem bűzlő, könyörtelen kezüket
Nekivetettem a hátam az ajtó üvegének, és arra gondoltam, ha nem zárják be éjszakára, talán megmenekülhettem volna. Talán,,.
A következő pillanatban már cselekedtem is. Mivel úgy gondoltam, jobb vágott pofával élni a békés hétköznapokat mint sehogy, egyszerűen fejest ugrottam az üvegbe.
Arra azonban nem számítottam, hogy a viharok látogatta övezetben szolgálatot teljesítő hajók ajtóit olyanféle üveggel látják el, amely könnyedén ellenáll holmi arra tévedt, ostoba magánzsaru bágyadt próbálkozásainak. Mindenesetre úgy hullottam vissza róla, mint a dongó a közönséges ablaküvegről.
Az ajtóüveg kondult egyet, a koponyám reccsent, én pedig kényelmesen elnyújtőztam a hajópadlón.
Az egyik óriás ekkor nehézkesen fölém hajolt, megpróbálva elmarkolni a nyakam. Szerencsére annyi erőm maradt még,
84
hogy odébb gördüljek. A zombi keze a deszkára csapott a fejem mellé.
A másik óriás eközben a lábam után tapogatódzott Rúgtam egyet felé, és el is találtam a vállát Mintha csak egy mozdonyba rúgtam volna. Felmordult, de inkább elégedetten, mint mérgesen.
-Hööööeee!
Tovább gördültem a padlón, majd nagyokat nyögve feltá-pászkodtam. A két fickó kitárta a karját, és mintha két támadő elefánt lett volna, felém indult Nekitámasztottam a hátam a törhetetlennek tűnő üveglapnak, és felkészültem a legrosz-szabbra.
Az őriások megálltak előttem, s mintha csak egyeztették volna a tervüket, hajszálnyira azonos időben ütöttek felém.
Ha elérnek a tenyerek, bizonyára felrepül a kéményre a fejem. Annyi erővel, amennyi a karjukban szunnyadt, akár egy felhőkarcolót is oldalra billenthettek volna,
Szerencsére nem értek el. Abban a szempillantásban ugyanis, ahogy már-már súrolták a bőröm, térdre vetettem magam.
A tenyerek rácsaptak az üvegre, amely talán még egy páncélos támadásának is ellent tudott volna állni.
Az élőhalottak erejének azonban nem volt képes. Meghajlott, mintha soha nem tapasztalt erejű tornádó rontott volna rá, recs-csent kettőt-hármat, majd fülsiketítő durranással felrobbant
Az őriások haját s az arcomat fehér, lisztszerfí por permetezte be.
A zombik megtorpantak fehér, pupillátlan szemüket a sötét ajtőrésre szegezve, mint akik nem értik, mi is történt valójában.
Úgy gondoltam, nem várom meg, amíg rájönnek. Fejjel előre bevetettem magam a folyosóba, és futottam, ahogy a lábam bírta.
Egészen a kővetkező, ugyancsak zárt ajtóig.
Ott aztán elszorult torokkal döbbentem rá, hogy lakatlan folyosószakaszba tévedtem.
Nekifeszültem az ajtónak, és végighűztam a kezemet az üvegén. Éppen olyan tornádó-biztos volt, mint amit az élőhalottak jő tíz méterrel odébb összetörtek
Rémülten felordítottam, és sorra próbálgattam a folyosó két oldalán sorakozó kabinok kilincseit.
Természetesen valamennyi zárva volt
A folyosó végén léptek csosszantak: az óriások felém közeledtek.
Valami azt súgta, ezúttal nem úszom meg élve a kalandot.
Aztán addig álltam jéggé dermedve, az élőhalottakra várva, amíg csak halk nyikorgással ki nem nyílott a mellettem lévő kajüt ajtaja. Izmos, fekete kéz nyúlt ki rajta, elkapta a karom, és berántott a sötétségbe.
Kulcs fordult a zárban, retesz nyikorgott, s én ott maradtam egyedül az éjszaka mélyén.
10
Egyelőre mukkanni sem mertem: álltam elszorult szívvel, kezemet a nyakamra szorítva. Néhány centiméternyire mellettem lefelé nyomódott a kilincs, majd remegni kezdett az ajtó, mintha befelé erőltetné valaki. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, kicsoda.
Léptek csosszantak odakint, s a szemöldökfa magasából finom, porcukorszerű vakolat szitáit a fejemre.
- Betörik- mondtam félhangosan. - Be fogják törni az ajtót! Valami mintha megmoccant volna a kajüt mélyén. Valaki
elsuhant mellettem; furcsa, ismeretlen virág illatát éreztem, s édeskés, semmihez nem hasonlítható szagot.
Az ajtó tovább recsegett, aztán egyszerre csak vége lett mindennek. A porcukor-szitálás abbamaradt, s a csoszogó léptek is eltávolodtak tőlünk.
- Jól vagy? - kérdezte egy lágy, szinte földöntúli hang, amelyről képtelen voltam eldönteni, férfi vagy nő hangja.
- Megvagyok - mondtam némiképpen összeszedve magam, - Most aztán merre?
- Tégy két lépést előre - szólt a hang barátságosan, de határozottan. - Ott egy fotel az orrod előtt. Ülj bele.
Tökéletesen beszélt angolul, egészen enyhe, franciás kiejtéssel.                                                                    ^
Kinyújtottam a karom, kitapogattam a fotelt, és belecsücs-csentem.
- Hozzá kell edződnöd az életveszélyhez - hallottam. ~ Haitin megismétlődhet a dolog.
- Velem aligha - mondtam nyugodtan. - Ezek után eszem ágában sincs Haitin maradni. Amint partra tettem a lábam, már
86
teszem is át egy másik hajóra. Úgy eltűnök, mint zsírfolt a nadrágból S ha valaha utazni támad kedvem, és útikönyvet veszek, az lesz az első dolgom, hogy kitépem a Haitiről szőlő oldalakat, pogácsába sütöm és megeszem. Ennyit Haitiről és az ott fenyegető veszedelmekről.
Most, hogy kipakoltam, kissé jobban éreztem magam. Az ideges remegés mintha elröppent volna a gyomrom tájékáról, csak a fénytelenség zavart, mégpedig egyre jobban.
-Nem csinálnál világosságot? - kérdeztem nagyot nyögve. -Hiányozni fog ugyan a kellemes, karibi éj...
Halk kattanást hallottam, majd sápadt, alig-fény öntötte el a szobát.
A kabin hátulsó traktusában, közvetlenül a lezárt kajütablak mellett hatalmas termetű női alak ült, fején tollakből készített fejfedővel. Arcát js tollak takarták, ezért nem láthattam a bőréből semmit, akár fehér is lehetett volna, ha az akcentusa nem árulkodik.                                               •
- így már rendben van?
Miután betelt a szemem a látványával, tovább vándorolt, s végül egy hatalmas, majd az egész kabint betöltő baldachinos ágyon állapodott meg.
- Mi a fene ez? - tört ki belőlem a csodálkozás. - Szelasszié császár hálószobája?
Mintha mosoly suhant volna át az arcán a számtalan toll alatt.
- Nászutas szoba. Azért világítanak ilyen halványan a lámpák. Most éppen nem lakik benne senki.
. Bármennyire is figyeltem, képtelen voltam nyelvtani hibát találni a szavaiban.
- Ki vagy te? -Mysterie. -Az mi?
- Majd Haitin megtudod.
- Mondtam már, hogy belőlem nem eszik az az ország! A tollkoronás ismeretlen megvonta a vállát.
- Akkor meg fogsz halni. Letörölgettem a verejtéket a homlokomról
- Nekem inkább az az érzésem, hogy Haitin halnék meg. Azt hittem, tiltakozni fog, ehelyett beleegyezően biccentett.
- Az is megtörténhet. De én majd vigyázok, hogy ne úgy legyen.
87
Előrehajoltam, és amennyire a lágy fény engedte, az arcát takaró tollakra meresztettem a szemem.
- Honnan ismersz egyáltalán? Mintha ismét elmosolyodott volna.
- Ismerlek. Napok óta a nyomodban járok.
- Ez lehetetlen. Észrevettelek volna.
Nem volt ostobaság, amit mondtam, hiszen tapasztalt kopó lévén, még betegségem idején sem feledkeztem meg a kötelező óvatosságról.
Erre felnevetett, idegesítően kuncogó nevetéssel.
- Az a szörnyű bennetek, fehérekben, hogy naivak vagytok és védtelenek. Ügy is mondhatnám, hogy mérhetetlenül ostobák és beképzeltek. Miért gondolod azt, hogy a testem követett.
- Miért? Mi követett?
¦^ A lelkem. Mindenütt ott járt a nyomodban, s én pontosan tudtam, mire gondolsz, mit akarsz tenni.
Egyre inkább megerősödött bennem az elhatározás, hogy nem szabad Haitira mennem. De otthon sem szabad maradnom. Ki kellene vennem néhány hét szabadságot, s elhúzni egy racionális világba, mondjuk Svédországba, ahol nem fenyegetnek zombik, pamutgombolyagok és utánam ólálkodő lelkek.
- Ne félj - mondta bátorítón. - Haitin is ott leszek melletted. Követem minden lépésedet, és megóvlak a bajtól.
- Nyugodtan megspórolhatod magadnak a strapát - mondtam tenyerembe hajtva a fejem. - Még soha semmiben nem voltam annyira biztos, mint most abban, hogy nem megyek Haitira. Illetve nem maradok ott.
- Akkor meg fogsz halni.
- Ezt már hallottam. Lassan kezdem megunni.
Gyors mozdulattal számtalan szoknyájához kapott, egy sás-figurácskát rántott ki alóluk, és meglengette az orrom előtt.
- Tudod, mi ez?
Tudtam, de nem akartam tudni.
- A te figurád - mondta könyörtelenül. - Te magad. Bele van szőve a hajad.
A következő pillanatban megcsillant valami a másik kezében, és a figurácskához közeledett,
- Előbb a májadba szúrom. Tudod már, mivel jár. Aztán a gyomrodba. Végül...
- Ne! - ordítottam kétségbeesetten. - Ne merd megtenni! Ha Haitira érek, bepanaszollak Ti-Marie-nál!
88
A hatalmas test lepkekönnyedséggel emelkedett a levegőbe, odatipegett hozzám, s a tollmaszkos nő megsimogatta az arcom.
- Ostoba - mondta könnyed, kuncogó nevetéssel. - Hiszen én vagyok Ti-Marie.
11
Billy Birch gondterhelt volt, mint csata előtt álló hadvezérek. Kidugta a lábát a lepedő alól, aztán kétségbeesetten nézett rám.
- Itt valami nem stimmel, Johnny boy - mondta megvakar~ gatva borostás állat. - Valami átkozottul nem stimmel.
- Éspedig? - kérdeztem morózusan-
- Az éjszaka ki akartam menni. Gondoltam, kiszellőztetem a fejem... De valahogy... nem ment a lábamra a cipőm.
- Nem ment? - csodálkoztam farizeus képpel. - Hogy lehet az?
- Összement a csukám. Legalább két számmal. Es röhögni fogsz, a papucsom is összement. Azonkívül a fogkrémemet is kicserélte valaki. Lehet, hogy... engem is kicseréltek?
- Ez a színtiszta igazság, Billy - mondtam szomorúan. Felült az ágyon, és gyorsan végigtapogatta magát. -Ki?
- A clairin. Berúgtál, fiacskám, mint a szamár.
Billy Birch szégyenkezve pislogott, és igyekezett elkerülni a tekintetemet.
- Ez még... nem magyarázza meg, hogy összement a papucsom és a cipőm. A fogkrémről már nem is beszélve.
Levetettem az ingem, és a sarokba hajítottam.
- De megmagyarázza, testvér.
- Hogyhogy megmagyarázza?
- Az én kabinomban fekszel, Billy boy. Egyébként igyekezz magadhoz térni, mert nehéz napod lesz.
- Nekem? Hogyhogy?
- Választanod kell két menyasszony között.
Billy Birch remegő kézzel húzta magára a trikóját, a nadrágját, s rémült ugrással kidobta magát az ágyamból. Meg sem állt volna a kabinajtóig, ha hirtelen meg nem tántorodik. De olyannyira megtántorodott, hogy kénytelen voltam elkapni a karját.
- Mi van veled, testvér?
Birch nyögött néhányat, aztán leroskadt az ágy szélére.
89
Olyan váratlanul ért a kérése, hogy hátrahőköltem tőle. Valahogy nem szoktam még hozzá, hogy huszonéves, kakaőszínű bombázók az édesapjuknak óhajtanak tekinteni.
- Minek... köszönhetem a... megtisz... teltetést? - hápog-tam megrökönyödve.
- Apámnak és anyámnak nem beszélhetek a dologról Kell
hát valaki... aki megért.
- Miből gondolja, hogy én meg fogom érteni? - tértem lassan
magamhoz.
-Mert ön Billy barátja. Billy Birché. Mr. Lendvay... én olyan, de olyan szerelmes vagyok...!
-Úgy.érti, Billybe?
- Őbeíé, Mr. Lendvay... délután eljegyeztük egymást,
- Őszintén gratulálok - mondtam savanyú képpel. Brigitte Lafitte a vállarnra hajtotta a fejét, és keservesen felzokogott.
- Sajnos, azóta már fel is... bontottuk az eljegyzésünket.
- Ami azt illeti, elég gyorsan ment.
Értetlen csodálkozás futott végig a kakaőszínű bombázó arcán.
- Hova gondol, Monsieur!? Hiszen akkor már legalább ot
órája jegyesek voltunk.
- A fenébe is, tényleg - fújtam ki a levegőt. - Azt hiszem, elhamarkodottan nyilvánítottam véleményt. Meg szabad tudnom, miért bontották fel az eljegyzésüket?
- Azt hiszem... kissé féltékeny voltam Billyre. -Volt rá oka?
- Hát... Billy... túlságosan sokat nézegette Dixie-t
- A mixerlányt?
- Mondtam neki, hogy ez nem illik... de Billyben már dolgozott a clairin.
- Mennyi?
- Egy egész üveg.
Jóságos Isten! - fohászkodtam magamban. - Mi lesz veled,
Billy Birch?!
- Erre én... icipicit felpofoztam. Esküszöm mindenre, ami szent, nem is ütöttem nagyokat. Mégis elrohant, és csak futtából kiabálta felém: vegyem tudomásul, fel van bontva a jegyessé-günk, és Dixie-t, a mixerlányt kéri feleségül. Állítólag már vele is eljegyezte magát.
- Miben tudnék segítem önnek, Miss Lafitte?
82
- Mondja el Billynek, hogy szeretem... és... jöjjön vissza hozzám.
Hirtelen felém hajolt, és homlokon csókolt. Aztán eltűnt, mintha elfújta volna a lágy, fűszerilíatú karibi szellő.
Úgy gondoltam, ideje nyugovóra térni. Megfordultam, búcsúpillantást vetve az immár csendesen csacsogó tengerre, amelyre vékony ezüsthidat épített a hold. A fedélzeten nem moccant semmi, az utasok édes álmukat aludtak kaj űrjeikben. Bár szemernyi álmosságot sem éreztem, mégiscsak elindultam Billy Birch kabinja felé.
Abban bíztam, az éjszaka hátralévő részét már békében és nyugalomban tölthetem el.
Tévedtem.
8
Abban a szent pillanatban ugyanis, ahogy elindultam volna a lejárat felé, Monsieur Lafitte bukkant fel a holdfényben. Hatalmas, ruhásszekrény-alakja szegletesebben mozgott, mint korábban: biztos voltam benne, hogy lefekvés előtt alaposan meghúzta a clairínes üveget. Attól tartottam, velem is meg akarja hűzatni, ezért négykézlábra állva bemásztam a legközelebbi árnyékos sarokba.
Lafitte-et azonban láthatóan nem érdekelte, hogy már nem vagyok a korlátnál. Monoton egyhangúsággal csosszantak a léptei a fedélzet padlóján.
Mivel a nem messze tőlem csillogó ajtóüveg biztató sugarakkal üzent valamit a holdnak, mint egerészni készülő macska elindultam felé. Amikor odaértem, sajnálkozó pillantást vetettem a közeledő Lafitte-re, és lenyomtam a kilincset.
Aztán felszisszentem csalódottságomban.
Az ajtó zárva volt.
Egyetlen lehetőségem maradt csak a menekülésre: ha megkerülöm a fedélzeti teraszt, és a másik oldalon keresek magamnak lejáratot.
Tíz lépés után megtorpantam, és belehallgatőztam a hullámok keltette halk csobogásba. Mintha az orrom előtt is léptek csosszantak volna.
Halvány mosoly futott végig a képemen. Lám csak, lám, mennyire el tudják varázsolni a zöldfülű utazót a karibi éjsza-
83
kák. Még a hangok is másképpen terjednek, mint odahaza. Mögöttem csoszog Lafitte^ és én úgy hallom, mintha előttem csoszogna.
Tovább igyekeztem ál-csoszogása felé, de mielőtt még kifordultam volna egy kiszögellésnél, talán túlzott óvatosságból is kidugtam a fejem a szeglet mögül.
Megmarkoltam a deszkát, és majdhogynem felkiáltottam meglepetésemben.
Nem a karibi éjszaka mákonyos varázsa tette, nem is a csalóka hullámverés, hogy magam előtt hallottam csoszogni Mon-sieur Lafítte-oL „Monsiőur Lafitte" valóban ott csoszogott előttem, talán már csak néhány méternyire tőlem. Ha nem torpanok meg a kiszögellés mögött, egyenesen belefutok.
Megfordultam, és anélkül, hogy mélyen eltöprengtem volna rajta, hogyan kerülhetett néhány perc alatt az orrom elé, rohanni kezdtem vissza a csukott ajtó felé.
A két hatalmas fekete ruhásszekrény - mert természetesen ketten voltak - elzárta előlem a menekülés útját. Szívemben furcsa, eddig még soha nem tapasztalt szúrást éreztem, térdem megroggyant, ahogy ismét nyakamra képzeltem bűzlő, könyörtelen kezüket
Nekivetettem a hátam az ajtó üvegének, és arra gondoltam, ha nem zárják be éjszakára, talán megmenekülhettem volna... Talán,..
A következő pillanatban már cselekedtem is. Mivel ügy gondoltam, jobb vágott pofával élni a békés hétköznapokat, mint sehogy, egyszerűen fejest ugrottam az üvegbe.
Arra azonban nem számítottam, hogy a viharok látogatta övezetben szolgálatot teljesítő hajók ajtóit olyanféle üveggel látják el, amely könnyedén ellenáll holmi arra tévedt, ostoba magánzsaru bágyadt próbálkozásainak. Mindenesetre úgy hullottam vissza róla, mint a dongó a közönséges ablaküvegről.
Az ajtóüveg kondult egyet, a koponyám reccsent, én pedig kényelmesen elnyújtőztam a hajópadlón.
Az egyik óriás ekkor nehézkesen fölém hajolt, megpróbálva elmarkolni a nyakam. Szerencsére annyi erőm maradt még,
hogy odébb gördüljek. A zombi keze a deszkára csapott a fejem mellé.
A másik óriás eközben a lábam után tapogatődzott Rúgtam egyet felé, és el is találtam a vállát Mintha csak egy mozdonyba rúgtam volna. Felmordult, de inkább elégedetten, mint mérgesen.
-Hööööeee!
Tovább gördültem a padlón, majd nagyokat nyögve feltá-pászkodtam. A két fickó kitárta a karját, és mintha két támadő elefánt lett volna, felém indult Nekitámasztottam a hátam a törhetetlennek tűnő üveglapnak, és felkészültem a legrosz-szabbra.
Az őriások megálltak előttem, s mintha csak egyeztették volna a tervüket, hajszálnyira azonos időben ütöttek felém.
Ha elérnek a tenyerek, bizonyára felrepül a kéményre a fejem. Annyi erővel, amennyi a karjukban szunnyadt, akár egy felhőkarcolót is oldalra billenthettek volna.
Szerencsére nem értek el. Abban a szempillantásban ugyanis, ahogy már-már súrolták a bőröm, térdre vetettem magam.
A tenyerek rácsaptak az üvegre, amely talán még egy páncélos támadásának is ellent tudott volna állni.
Az élőhalottak erejének azonban nem volt képes. Meghajlott, mintha soha nem tapasztalt erejű tornádó rontott volna rá, recs-csent kettőt-hármat, majd fülsiketítő durranással felrobbant.
Az óriások haj át s az arcomat fehér, lisztszerű por permetezte be.
A zombík megtorpantak fehér, pupillátlan szemüket a sötét ajtórésre szegezve, mint akik nem értik, mi is történt valójában.
Űgy gondoltam, nem várom meg, amíg rájönnek. Fejjel előre bevetettem magam a folyosóba, és futottam, ahogy a lábam bírta.
Egészen a következő, ugyancsak zárt ajtóig.
Ött aztán elszorult torokkal döbbentem rá, hogy lakatlan folyosószakaszba tévedtem.
Nekifeszültem az ajtónak, és végighűztam a kezemet az üvegén. Éppen olyan tornádó-biztos volt, mint amit az élőhalottak jő tíz méterrel odébb összetörtek,
Rémülten felordítottam, és sorra próbálgattam a folyosó két oldalán sorakozó kabinok kilincseit.
Természetesen valamennyi zárva volt
84
85
A folyosó végén léptek csosszantak: az őriások felém közeledtek.
Valami azt súgta, ezúttal nem úszom meg élve a kalandot.
Aztán addig álltam jéggé dermedve, az élőhalottakra várva, amíg csak halk nyikorgással ki nem nyílott a mellettem lévő kajüt ajtaja. Izmos, fekete kéz nyúlt ki rajta, elkapta akarom, és berántott a sötétségbe.
Kulcs fordult a zárban, retesz nyikorgóit, s én ott maradtam egyedül az éjszaka mélyén.
10
Egyelőre mukkanni sem mertem: álltam elszorult szívvel, kezemet a nyakamra szorítva. Néhány centiméternyire mellettem lefelé nyomódott a kilincs, majd remegni kezdett az ajtó, mintha befelé erőltetné valaki. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, kicsoda.
Léptek csosszantak odakint, s a szemöldökfa magasából finom, porcukorszerű vakolat szitáit a fejemre.
- Betörik- mondtam félhangosan. -Be fogják törni az ajtót! Valami mintha megmoccant volna a kajüt mélyén. Valaki
elsuhant mellettem; furcsa, ismeretlen virág illatát éreztem, s édeskés, semmihez nem hasonlítható szagot.
Az ajtó tovább recsegett, aztán egyszerre csak vége lett mindennek. A porcukor-szitálás abbamaradt, s a csoszogó léptek is
eltávolodtak tőlünk.
- Jól vagy? - kérdezte egy lágy, szinte földöntúli hang, amelyről képtelen voltam eldönteni, férfi vagy nő hangja.
- Megvagyok- mondtam némiképpen összeszedve magam, - Most aztán merre?
- Tégy két lépést előre - szólt a hang barátságosan, de határozottan. - Ott egy fotel az orrod előtt. Ülj bele.
Tökéletesen beszélt angolul, egészen enyhe, franciás kiejtéssel.                                                                    ^ Kinyújtottam a karom, kitapogattam a fotelt, és belecsücs-
csentem.
- Hozzá kell edződnöd az életveszélyhez - hallottam. ~ Haitin megismétlődhet a dolog.
- Velem aligha ¦- mondtam nyugodtan. ~ Ezek után eszem ágában sincs Haitin maradni. Amint partra tettem a lábam, mát
86
teszem is át egy másik hajóra. Úgy eltűnők, mint zsírfolt a nadrágból S ha valaha utazni támad kedvem, és útikönyvet veszek, az lesz az első dolgom, hogy kitépem a Haitiről szóló oldalakat, pogácsába sütöm és megeszem. Ennyit Haitiről és az ott fenyegető veszedelmekről.
Most, hogy kipakoltam, kissé jobban éreztem magam. Az ideges remegés mintha elröppent volna a gyomrom tájékáról, csak a fénytelenség zavart, mégpedig egyre jobban.
- Nem csinálnál világosságot? - kérdeztem nagyot nyögve. -Hiányozni fog ugyan a kellemes, karibi éj...
Halk kattanást hallottam, majd sápadt, alig-fény öntötte el a szobát.
A kabin hátulsó traktusában, közvetlenül a lezárt kajütablak mellett hatafmas termetű női alak ült, fején tollakból készített fejfedővel. Arcát js tollak takarták, ezért nem láthattam a bőréből semmit, akár fehér is lehetett volna, ha az akcentusa nem árulkodik.                                               *
- így már rendben van?
Miután betelt a szemem a látványával, tovább vándorolt, s végül egy hatalmas, majd az egész kabint betöltő baldachinos ágyon állapodott meg.
- Mi a fene ez? - tört ki belőlem a csodálkozás. - Szelasszié császár hálószobája?
Mintha mosoly suhant volna át az arcán a számtalan toll alatt.
- Nászutas szoba. Azért világítanak ilyen halványan a lámpák. Most éppen nem lakik benne senki.
. Bármennyire is figyeltem, képtelen voltam nyelvtani hibát találni a szavaiban.
- Ki vagy te?
- Mysterie. -Az mi?
- Majd Haitin megtudod.
- Mondtam már, hogy belőlem nem eszik az az ország! A tollkoronás ismeretlen megvonta a vállát.
- Akkor meg fogsz halni. Letörölgettem a verejtéket a homlokomról.
- Nekem inkább az az érzésem, hogy Haitin halnék meg. Azt hittem, tiltakozni fog, ehelyett beleegyezően biccentett.
- Az is megtörténhet. De én majd vigyázok, hogy ne úgy legyen.
87
Előrehajoltam, és amennyire a lágy fény engedte, az arcát takaró tollakra meresztettem a szemem,
- Honnan ismersz egyáltalán? Mintha ismét elmosolyodott volna.
- Ismerlek. Napok óta a nyomodban járok.
- Ez lehetetlen. Észrevettelek volna.
Nem volt ostobaság, amit mondtam, hiszen tapasztalt kopó lévén, még betegségem idején sem feledkeztem meg a kötelező
óvatosságról. Erre felnevetett, idegesítően kuncogó nevetéssel.
- Az a szörnyű bennetek, fehérekben, hogy naivak vagytok és védtelenek. Ugy is mondhatnám, hogy mérhetetlenül ostobák és beképzeltek. Miért gondolod azt, hogy a testem követett.
- Miért? Mi követett?
- A lelkem. Mindenütt ott járt a nyomodban, s én pontosan tudtam, mire gondolsz, mit akarsz tenni.
Egyre inkább megerősödött bennem az elhatározás, hogy nem szabad Haitira mennem. De otthon sem szabad maradnom. Ki kellene vennem néhány hét szabadságot, s elhúzni egy racionális világba, mondjuk Svédországba, ahol nem fenyegetnek zombik, pamutgombolyagok és utánam ólálkodő lelkek.
- Ne félj ~ mondta bátorítón. - Haitin is ott leszek melletted. Követem minden lépésedet, és megóvlak a bajtól.
~ Nyugodtan megspórolhatod magadnak a strapát - mondtam tenyerembe hajtva a fejem. -Még soha semmiben nem voltara annyira biztos, mint most abban, hogy nem megyek Haitira. Illetve nem maradok ott.
- Akkor meg fogsz halni.
- Ezt már hallottam. Lassan kezdem megunni.
Gyors mozdulattal számtalan szoknyájához kapott, egy sás-figurácskát rántott ki alóluk, és meglengette az orrom előtt.
- Tudod, mi ez?
Tudtam, de nem akartam tudni.
- A te figurád - mondta könyörtelenül. - Te magad. Bele van
szőve a hajad.
A következő pillanatban megcsillant valami a másik kezében, és a figurácskához közeledett.
- Előbb a májadba szúrom. Tudod már, mivel jár. Aztán a gyomrodba. Végül...
- Ne! - ordítottam kétségbeesetten. - Ne merd megtenni! Ha Haitira érek, bepanaszollak Ti-Marie-nál!
88
I
A hatalmas test lepkekönnyedséggel emelkedett a levegőbe, odatipegett hozzám, s a tollmaszkos nő megsimogatta az arcom.
- Ostoba¦- mondta könnyed, kuncogó nevetéssel. - Hiszen én vagyok Ti-Marie.
11
Billy Birch gondterhelt volt, mint csata előtt álló hadvezérek. Kidugta a lábát a lepedő alól, aztán kétségbeesetten nézett rám.
- Itt valami nem stimmel, Johnny boy - mondta megvakar-gatva_ borostás állat. - Valami átkozottul nem stimmel.
- Éspedig? - kérdeztem morózusan.
- Az éjszakaki akartam menni. Gondoltam, kiszellőztetem a fejem... De valahogy... nem ment a lábamra a cipőm.
- Nem ment? - csodálkoztam farizeus képpel. - Hogy lehet az?
- Összement a csukám. Legalább két számmal. Es röhögni fogsz, a papucsom is összement. Azonkívül a fogkrémemet is kicserélte valaki. Lehet, hogy... engem is kicseréltek?
- Ez a színtiszta igazság, Billy - mondtam szomorúan. Felült az ágyon, és gyorsan végigtapogatta magát. -Ki?
- A clairin. Berúgtál, fiacskám, mint a szamár.
Billy Birch szégyenkezve pislogott, és igyekezett elkerülni a tekintetemet.
- Ez még... nem magyarázza meg, hogy összement a papucsom és a cipőm. A fogkrémről már nem is beszélve.
Levetettem az ingem, és a sarokba hajítottam.
- De megmagyarázza, testvér.
- Hogyhogy megmagyarázza?
- Az én kabinomban fekszel, Billy boy. Egyébként igyekezz magadhoz térni, mert nehéz napod lesz.
- Nekem? Hogyhogy?
- Választanod kell két menyasszony között.
Billy Birch remegő kézzel húzta magára a trikóját, a nadrágját, s rémült ugrással kidobta magát az ágyamból. Meg sem állt volna a kabinajtóig, ha hirtelen meg nem tántorodik. De olyannyira megtántorodott, hogy kénytelen voltam elkapni a karját.
- Mi van veled, testvér?
Birch nyögött néhányat, aztán leroskadt az ágy szélére.
89
-Mintha hangyaboly lenne a fejem helyén. Te tudod, Johnny, hogy én majdnem antialkoholista vagyok
- Nekem mondod?
- Csakhogy ez a közeg megzavart. Utazás közben az ember hajlamos arra, hogy kirúgjon a hámból. Még a Korán sem ír elő az utazók számára alkoholtilalmat. Különben hogy érted azt, hogy választanom kell... két menyasszony között?
- Az éjszaka folyamán kétszer jegyezted el magad, Billy Billy Birch eltátotta a száját.
- Úgy érted... két hölggyel?
- Mély bölcsességre vall, hogy egyből kitaláltad.
- Nagyon szépen kérlek, Johnny, ne izélj. Ne hagyj szarban. Én elkísértelek a fene se tudja hova: végül is vigyáznom kell rád. Márpedig hogy vigyázzak, ha nem vagyok tisztában bizonyos, körülményekkel. Hogy érted azt, hogy eljegyeztem magam?
- Megkened Brigitte Lafitte kisasszony kezét.
- Kitől?
- Úgy tudom, csak tőle.
- Még szerencse, hogy nem az apjától
- Azt akarod ezzel mondani, hogy nincs szándékodban el
venni? Billy Birch könyörögve tette össze a tenyerét.
- Nézd, Johnny boy, te ismersz engem. Én egy született agglegény vagyok. Addig még csak elmegyek, hogy meggusztálom Miss Rose melleit, és elméletben még utánuk is nyúlok, de ennyivel meg is elégszem. Az én műfajom az epekedés,
- Ez esetben tovább kell menned, Billy - mondtam szomorúan. - Haitin nagyon-nagyon komolyan veszik az ilyesmit.
- Milyesmit?
- Ha valaki felelőtlenül házasságot ígér. Ezenkívül eljegyezted Dixie-t is.
- Az ki? - kérdezte Billy letörten. - Csak nem az első menyasszonyom anyja?
- A mixerlány a bárból.
Billy Birch tenyerébe temette az arcát.
- Johnny, én visszamegyek. Port-au-Prince-ben fogok egy '¦ halászbárkát, és visszaevezek vele Miamiba. Úgysincs már rám szükséged, egészséges vagy, engem meg várnak a kompute
reim...
- Rendben van - mondtam vállat vonva. - Én most megf ür-dök. Te pedig tűnődj el azon, mit válaszolsz majd a vádakra.
- Milyen vádakra?
- Amivel a bíróság elé állítanak. Házasságszédelgés miatt.
- Részeg voltam, mint egy majom.
- Ez Haitin súlyosbító körülmény.
- Csakhogy mi nem Haitin vagyunk.
- Tévedsz. Ezek itt már haiti felségvizek. Billy Birch letörten függesztette rám a szemét.
- Mit csináljak, Johnny?
- Beszélj Mademoiselle Lafitte-el
- Mit mondjak neki?    „
- Hogy állód a szavad.
- Megőrültél!?
- Mondd csak nyugodtan, Haitin majd elrendeződnek a dol-. És ha megkérhetnélek rá, vigyázz a clairinnel.
Úgy éreztem, még hasznunkra lehet, ha Billy boy nem veszíti  a Lafitte család jóindulatát. És vele együtt én sem.
12
Röviddel a kikötés előtt Mademoiselle Lafitte odafurakodott hozzám, és megragadta a kezem.
- Köszönöm, köszönöm, Monsieur Lendvay. Sohasem fogom önnek elfelejteni.
- Szót sem érdemel, kisasszony.
Billy Birch vörös fülekkel, lehajtott fejjel szobrozott mellet-iem.
- Billy mindent megmagyarázott. De hiszen úgyis a szomszédaink lesznek... Már meg is beszéltük, hogy holnap délután átjönnek hozzánk vendégségbe. Igaz, Billy?
Birch határozatlanul bólintott.
Az őzikeszemű Brigitte kisasszony még egyszer megszorította a kezem.
- Akkor hát várjuk magukat. Au revoír!
Egyetlen pillanat alatt felszívódott a fedélzeten tolongó tömegben.
A hajógépek iszonytató dohogásba kezdtek, s a fedélzeten felujjongott a jórészt fekete férfiakból és nőkből álló tömeg.
Megérkeztünk Port-au-Prince-be.
90
Vacsora a szivarozó halottal
A ChatNoir minden bizonnyal azok közé a műintézmények közé tartozott, melyek látogatását nem ajánlják érzékenyebb lelkű, és vastagabb pénztárcájű utazóknak a bédekkerek. A viszonylag korai idő ellenére fekete bőrű halászok és kikötőmunkások támasztották szép számmal a pultot, s gőgösen elnéztek a fejünk felett, amikor beléptünk az ajtón.
Letettük a holminkat a sarokba, és a pulthoz ballagtunk. Szalmakalapos, nyúlszájú fiatalember mérte az italt, kényszerű vigyorral a szája szegletében.
- Monsieurs?
- Beszél angolul? - kérdezte Billy Birch.
- Természetesen, uram - selypegte a legény. - Mit óhajt?
- Egy jéghideg sört.
- Clairinnel?
- Isten ments! - nyögte Billy a gyomrához kapva. - Csak sört.
- Én egy clairint is - mondtam.
A csapos képe erre mintha még nyúlszájúbbá mosolyodott volna.
- Szereti a clairint?
- Kedvenc italom.
- Nincs is jobb nála. Sajnos az amerikaiak inkább a whiskyt vagy a bourbont kedvelik. Pedig hol van az a mi clairinütiktől!
- Iszik egyet maga is?
- Ha meghív rá, Monsieur.
Ittunk, aztán letettük a poharakat a pultra.
- Ismer egy Sámuel nevű öregembert? A nyúlszájú meghökkent.
- Milyen Sámuelt?
Tűráztatnom kellett az agyam, hogy beugorjék a neve.
- Marchand-t. Sámuel Marchand-t.
Erre már többen is ránk figyeltek az iszogatok közül. A kreol nyelvű zsivaj halk duruzsolássá szelídült.
9%
- Marchand? Marchand-t mondott?
A nyúlszájú lopva a mellettem könyöklőkre nézett, azok viszont poharukba lógatták a fejüket, és nem szóltak egyetlen szót
sem.
- Miért érdekli önt Sarriuel Marchand?
- Ő hívott ide bennünket. Egészen pontosan Bellevue-be
- Sámuel Marchand?
- Mondom, hogy ő.
Ekkor már éreztem, hogy nem lehet rendben valami Sámuel barátom körül. Egyelőre persze fogalmam sem volt róla, micsoda.
A legény előrehajolt,
- Errefelé nem szoktak ilyesmivel tréfálkozni, Monsieui -mondta szemrehányóan. - Még egy clairint?
Bilíy gyorsan lehajtotta a sörét, aztán a csapos elé lökte üres
poharát.
- Meggondoltam magam. Mégiscsak kérek egyet. Különben
hogy lehet, hogy maga nem ismeri az öreget?
A nyúlszájú kitöltötte a clairineket, aztán sóhajtva megva-kargatta az orra hegyét.
-Nem tudom, kitol hallották a nevét, Monsieurs. Sámuel Marchand-t mindenesetre száz évvel ezelőtt machetével darabokra vágták. Én is töltök magamnak egy clairint, ha megengedik.
Meleg szél futott végig a kikötőn, port kapott a magasba, majd leszórta a víz mellett ácsorgók fejére. A hullámok dühösen a rakpart betonfalának vágódtak, mintha haragudtak volna, amiért nem szállhatnak a habok felett száguldó pálmalevelek
után.
Fojtó, sűrű volt a levegő. A vendégek még mindig a poha-, rukba lógatták a fejüket. Egyedül Billy Birch nézett vidáman, de elgondolkodva a világba, mintha azon töprengett volna, melyiket válassza két frissiben szerzett menyasszonya közül.
Egyetlen hajtásra kiittam a clairinemet, aztán a pultra könyököltem. Szemben velem egy légy mászott végig a falitükrön, elmélyülten vizsgálgatva vaskos potrohát. Megráztam a fejem, és koncentrálni próbáltam.
94
- Valami félreértés lehet a dologban - mondtam. - Odaát, az államokban felkeresett egy öreg, fehér hajú, fekete bőrű férfi, és azt állította, hogy ő Sámuel Marchand.
- Hát ez meglepő - csodálkozott a nyűlszájű.
-Azt mondta, Bellevue környékén lakik, valami farmon.
- Ez igaz - biccentett a csapos. - Sámuel Marchand valóban ott lakott. Cirka száz évvel ezelőtt.
- Lehetetlen!
- Miért lenne az? Ha a kioszknál vesz egy kis ismertető fü~ zetecskét, megtalálja benne. Sámuel Marchand Bellevue-ben lakott.
Át akartam nyúlni a pult felett, hogy magamhoz rántsam, és kirázzam belőle mindazt amit tud, ahogy azonban az immár teleméit fejű clairin-íszogatók szemével találkozott a tekintetem, letettem a dologról. Ehelyett megpróbáltam nyugodt hangnemben szót érteni vele.
- Nem tudok jól franciául - mondtam sóhajtva. - Kreolul meg sehogy. Nem segítene nekem?
- A fenébe is - csóválta meg a fejét. - Mire kíváncsi?
- Valaki alighanem rohadtul átvert - toltam elé üres poharam. Billy Birch ugyanezt tette az övével - Azt mondja, semmiféle Sámuel Marchand nem lakik mostanában arrafelé?
- Arra mérget vehet.
- Akkor meséljen kissé részletesebben a pasasról.
A legény kelletlenül a többiekre nézett. A clairint iszogatok közül néhányan felálltak, és az ajtó felé igyekeztek. A nyúlszájű utánuk kiáltott valamit, de azok figyelemre sem méltatták. Csak egyikük bökött rám figyelmeztetőn a mutatőujjával.
Természetesen tudtam mi a kötelességem. Az egyre dühösebb képet vágó fickó elé nyomtam egy tízdollárost.
- Rendezhetne érte egy kis mesedélutánt.
A nyúlszájú szeme felcsillant, s olyan sebesen tüntette el a lepedőt, mintha világéletében ezt gyakorolta volna.
- Mit akar tudni?
- Mindent, amit csak Sámuel Marchand-ról tudni lehet.
- Hát az nem éppen sok - húzta fel a vállát a csapos. - Pedig még könyvet is írtak róla. Csakhogy abba minden marhaságot belefirkáltak, aminek semmi köze nem volt hozzá.
- Helyes - mondtam. - Akkor csak azokat mondja, amiknek köze volt.
95
A nyűlszájű felvett a pultról egy törülközőt, és szórakozottan
a karjára tekerte.
- Átkozottul keveset tudok róla. Valahol itt nőtt fel a kikötő környékén. Olyasféle lehetett, mint én, amíg ide nem jöttem dolgozni.
- Eeeegen.
- Itt aztán megismerkedett Ti-Marie~val.
A vészcsengő, amely általában meg szokott szólalni a fejemben, ha valahonnan veszélyt szimatolok, szép, dallamos hangon csilingelni kezdett.
--Ti-Marie-val?
- Hallott már róla?
Valami arra késztetett, hogy nemet intsek.
- Ti-Marie varázsló volt - mondta a legény halkan. - Igazi mamaloa. Tudja, mi az?
-Nemén.
- Néha lejárt a kikötőbe, s itt találkozott össze Sámuellal.
Egyszer aztán fogta és magával vitte. -Hova?
- A hegyek közé. Bellevue-ba.
- Nekem azt mondták, hogy Bellevue itt van valahol a környéken.             ,
- Itt is van, hiszen a város mögött közvetlenül már a hegyek kezdődnek. Sámuel Marchand Bellevue környékére költözött
Ti-Marie-val.
- Mint micsoda?
- Úgy érti, Marchand? Mit gondol? Szolgája lett és a szeretője. Ti-Marie ugyanis elvarázsolta. Sámuel Marchand soha többé nem tért vissza a kikötőbe. Ott élt Ti-Marie-val a hegyek között, egészen addig, amíg csak meg nem történt az a dolog.
-Mi?
- Ti-Marie-t boszorkányság vádjával börtönbe csukták. Természetesen Marchand-dal együtt Aztán kiszabadították a börtönből majd... valaki megölte őket. Senki nem tudta, kicsoda. Azt beszélik, Ti-Marie és Marchand azóta is vissza-visz-száj árnak, s a gyilkosukat keresik.
Kigomboltam az ingem legfelső gombját abban a Mű reményben, hátha így több oxigénhez jutok.
- Valaki bolonddá tette magukat, Moiisieurs. - Kisétált a pult mögül, felnézett akirakatüvegen át a vakítóan ragyogó égre, beleszimatolt a levegőbe, majd visszafordult felénk. - jő
96
ienne, Jha keresnének maguknak egy nyugodalmas helyet. Daisy hamarosan megtáncoltat bennünket. Épp az imént hallottam a rádióból, hogy felénk tart. Ha minden igaz, délutánra meg is érkezik. Csak azért mondom, hogy igyekezzenek, mert ilyenkor egyik pillanatról a másikra meg szoktak telni a szállodák.
- Van szabad szobájuk?
- Nálunk nincsenek szobák, Monsíeur.
- Tud valakit ajánlani?
- Talán menjenek be a belvárosba. Bár arrafelé mélyebben kell belenyúlnia a pénztárcájába.
A kikötő lágy, halványkék vize mintha lassan, fokozatosan egyre sötétebb színt öltött volna. Persze az is lehet, hogy csak a lelkemben gomolygó viharfelhők tükröződtek vissza benne.
Felhörpintettem, ki tudja hányadik clairinemet, aztán mély sóhajjal jeleztem, hogy mára elég. Megvakartam a fejem búb-ját, és megforgattam az üres poharat az ujjaim között.
- Milyen messze van ide Bellevue?
- Cirka negyven mérföldnyire. De lehet, hogy közelebb.
- Maga volt már ott?
- Még soha. Nincs ott semmi látnivaló.
- Nem tudja véletlenül, kinek a tulajdonában van most?
- Dehogynem - mondta a nyúlszájú, és kéretlenül is töltött magának fél pohárkával. - Ismerem a gazdáját. Hébe-korba be szokott ugrani hozzám egy italra, ha erre jár. Nem rátarti fickó, pedig van mit aprítania a tejbe.
-Haiti?
- Úgy érti, fekete-e? Nem, nem az, Monsieur. Francia. De az ősei itt laktak Haitin.
- Eszerint a nevét is tudja,
- Hogyne tudnám. Baptiste de Thiry.
- Hogy juthatnék leghamarabb Bellevue-be?
- Oda akar menni?
- Üzleti ügyben odarendeltek. Bizonyos Sámuel Marchand.
- Én csak azt mondom, hogy valaki jól becsapta magát. Valahogy így gondoltam én is. Csak éppen fogalmam sem
volt róla, miért.
97
4      .
Billy Birch még akkor is szőrakozottan bámult a levegőbe, amikor kituszkoltam az ajtón.
- Mit szólsz hozzá, Billy? - kérdeztem aztán fejemet vakar-gatva, miközben a bőröndjeimre csüccsentem. - Mi a fészkes fenét szólsz mindehhez?
Billy felriadt álmodozásából, és összevonta a szemöldökét.
- Mihez, Johnny?
- Ehhez az egész kulimászhoz.
- Valami baj van?
Ekkor tudatosult csak bennem, hogy Billy Birch egyetlen szóra sem emlékszik, ami odabent esett, sőt, talán egyetlen szót sem hallott az egész, megveszekedett beszélgetésből.
Billy észrevehette, hogy valami nem stimmel nálam, mindenesetre karomra tette a kezét, és olyan szemekkel nézett rám, mint a lelkifurdalással terhelt kutya, aki felfalta gazdája kedvenc kolbászát.
- Bocsáss meg, Johnny. Azt hiszem, kissé elgondolkodtam. Sóhajtottam, és az izgatottan nyüzsgő kikötőre bámultam.
- Legalább azt mondd meg, min törted a fejed? Billy kedvetlenül elhúzta a száját.
- Az a legrohadtabb az egészben, hogy képtelen vagyok eldönteni, melyiket válasszam. Egyszerűen nem tudok választani közöttük, Johnny.
Ekkor gondoltam először arra, talán nem is volt a legbrilián-sabb ötlet magammal hozni Haitira Billy Birchöt.
Körülbelül tíz percig diskuráltunk még a vendéglő előtt, bőröndjeinken ücsörögve. Billy nem kérdezte, miért ülünk, és főleg meddig, én pedig nem mondtam neki semmit. Pedig pontosan megvolt az oka, miért tettem közszemlére magunkat. Azt akartam, akik idecsaltak bennünket, értesüljenek róla, hogy megérkeztünk.
Tíz perc elmúltával a nyűlszájű kisétált hozzánk citromsárga kötényébe törölgetve a kezét.
- Nem gondolták meg a dolgot?
- Mit kellett volna meggondolnunk?
98
- Keressenek egy jó szállodát, és feledkezzenek meg az egészről. Valaki rossz tréfát űzött magukkal. Mindenfelé akadnak agyalágyult mókamesterek.
Biztosítottam róla, hogy amint kifújtuk magunkat, továbbál-lunk.
- A belvárosban szállnak meg? - kérdezte reménykedve.
- Bellevue-be megyünk.
Erre dühösen a levegőbe csapott a karjára tekert törőlgető-ronggyal.
- Jézusom. Maguk aztán tényleg menthetetlenek. Várjanak egy pillanatra!
A kirakatüvegen át jól láttam, hogy felemeli a telefont, tárcsáz, aztán mosolyogva beszél valakivel. Olyasféle mosoly ült az arcán, mintha a vonal másik végén különösen tiszteletreméltó személy hallgatná a szavait.                                               v
Valahol a távolban megszólalt egy hangszóró: a miami időjárás-jelentést ismételgette recsegő amerikaisággal. Billy Birch egyetlen pillanatra felkapta a fejét, aztán visszasüllyedt tarka gondolatai virágoskertjébe.
Csak akkor riadt fel, amikor a csapos ismét megjelent előttünk két pohár clairinnel a kezében.
- A ház ajándéka - mondta markunkba nyomva a poharat. -Feltett szándékuk, hogy felmennek Bellevue-be?
- Miért ne mennénk?
- Akkor várjanak még egy kicsit Eljön magukért a doktornő.
- Kicsoda?
- A doktornő. Croyance DMier. Megkértem rá, hogy vigye fel magukat Bellevue-be. Ott van ugyanis a rendelője. Au revoir, és sok szerencsét!
Ahogy becsattant mögötte az ajtó, Billy Birch felriadt, és szemrehányőn nézett rám.
- Ez azért már mégiscsak tűrhetetlen, Johnny.
- Micsoda? - kérdeztem őszinte örömmel, hogy végre ismét visszatalált ebbe a világba.
- Itt vagyunk Haitin, a világhírű fehér rum, a clairin hazájában, és még csak meg sem kóstoltuk...
Aztán úgy elmerült habkönnyű gondolataiban, mint a tengerbe hajított lyukas bili.                                                   ¦   *
99
Észrevehetően meghosszabbodtak már az árnyékok, amikor a széles, fekete kocsi lefékezett előttünk. Volánjánál ébenfekete, karcsú nő ült, napszemüvegben, tarka kendővel a fején. Mivel a napszemüveg szinte az egész arcát eltakarta, sem a korára, sem pedig esztétikai minőségére nem tudtam következtetni.
Amikor a nyűlszájű a kirakatüvegen át észrevette, hogy az autó megáll az utca közepén, lecsapta kendőjét a pultra, és kirohant hozzánk. Olyanféle kifejezéssel az arcán, mintha rég nem látott szerelmét akarná magához ölelni.
- Jő napot, Croyance.
- Jó napot, Guy. Hogy van?
Guy feltartotta hüvelykjét a levegőbe.
- Kitűnően. Újjáélesztettek a csodaszerei.
Croyance doktornő mosolygott, Guy is mosolygott, az egész világ mosolygott, csak az a pasas nem mosolygott, aki a Miamiból érkezett, fenyegetően komor időjárás-előrejelzést olvasta be egy láthatatlan mikrofonba.
- Hallja, Croyance? Daisy visszajön.
- Éppen ez hiányzik nekünk - mondta az asszony.
- Úgy hírlik, szabadságon volt.
- Ki kellett kicsit pihennem magam. Guy mosolygott, és ránk bökött.
- Ok azok.,
A doktornő kutató pillantása végigfutott rajtunk, aztán mondott valamit, alighanem kreolul, mert egyetlen szót sem értettem belőle.
- Elnézését kérem - mentegetődztem angolul -, sajnos nem értem az itteni nyelvet.
- Szálljanak be ~ mondta erre tökéletes amerikaisággal. -Helyezzék magukat kényelembe.
Intettem Billy Birchnek, hogy emelje fel a fenekét a bőröndömről. Billy felemelte, miközben olyan elragadtatott pillantásokat küldött Croyance doktornő felé, hogy biztos voltam benne, Billy barátom szívében ismét heves érzelmi viharok dúlnak.
Croyance doktornő gázt adott, Guy pedig immár komor képpel utánunk intett.
Kíváncsi lettem volna rá, csak sejti-e vagy pedig tudja is, mi vár ránk odafent, a hegyek között.
100
Croyance doktornő alaposan a gázba taposott, s mivel egyre-másra az út mindkét oldalán bóklászó szamaraskordékat kellett kerülgetnie, úgy gondoltam, későbbre hagyom az ismerkedést. Ez a később körülbelül fél óra múlva érkezett el, amikor elhagytuk Port-au-Prince külvárosát, s rákanyarodtunk egy viszonylag széles, és viszonylag sima országúira. A kellemes hangú doktornő többször is aggódva az égre pillantott, amelyen azonban a riadtan felröppenő madarakon kívül más nemigen látszott Legfeljebb egy-egy békésen lebegő, majd nyomtalanul elószló bárányfelhő.
Amikor aztán végérvényesen elhagytuk Port-au-Prince-t, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy komolyabb ismeretséget kössünk egymással.
- Azt hiszem, nem ártana, ha bemutatkoznék - mondtam mosolyogva. - Nem zavarja a vezetésben, ha beszélek?
- Egyáltalán nem. Különben Croyance Didier vagyok.
- John C. Lendvay.
- Igazán örvendek, Mr. Lendvay.
- O pedig hátul Billy Birch. Igaz, Billy?
Nem hallottam a hangját, ezért azt hittem, ő sem hallja a mienket. Még egyszer rászóltam, de ekkor sem érkezett válasz.
- A barátja alszik - figyelmeztetett a doktornő. Riadtan fordítottam hátra a fejem. Billy Birch az ablaknak
dőlve békésen aludt, miközben angyali mosoly játszadozott az arcán. Croyance doktornő a levegőbe szimatolt.
- Kipróbálták a clairint?
- Megittunk néhány pohárkával.
- Vigyázzanak, mert aki nem szokta meg, úgy kiüti, mint egy nehézsúlyú.
- A csaposfiú bizonyára említette, hogy Bellevue-be tartunk.
- Ha nem említette volna, nem ülnének a kocsimban. Szerencséjük, hogy Guy összehozott magukkal, különben aligha jutnának el álmaik földjére. Daisy visszafordult, és Haiti felé közeledik. Néhány napra biztosan megáll az élet. Nem hallotta a hangosbemondőt?
-Őszintén szólva csak fél füllel.
- Attól kezdve, hogy megszólalt, nincs sofőr, aki kihozná magukat Port-au-Prínce-ből.
101
Furcsa, nagylombű, szomorú fák álltak őrt az űt mentén, mintha máris meghajtották volna fejüket a közeledő tornádó előtt.
- Ön Bellevue-ben lakik? - kérdeztem udvariasan.
- Bellevue mellett.
- Egészen pontosan mi az a Bellevue?
A lány a szeme sarkából rám pillantott. Ahogy félrefordította a törzsét, szemembe tűntek hetykén csúcsosodó mellei, amelyek engedelmesen követték a kocsi minden rezdülését vékony selyemblúza alatt.
- Bellevue? A de Thíry család tulajdona. Jelenleg Monsieur Baptíste de Thiry a gazdája; feleségével, Yvonne-nal és 4 sógorával, Ugőval él odafent. Egyébként Bellevue egy hegy, vagy inkább domb. Attól függ, mihez szokott.
- Amerre én lakom, ott a városi szeméttelep a legmagasabb hegy a környéken.
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Eszembe jutott Jenny O'Connor, és végtelen szomorúság szorította össze a szívem, amit még a hívogatóan hullámzó keblek látványa sem tudott csillapítani.
- Van valami konkrét célja a látogatásának, vagy csak kirándul?
- Meg szeretném látogatni a Bonami család sírboltját.
- A Bonami-kriptát? Csak nem a rokonuk vagy leszármazottjuk?                                                               '
- Sajnos, vagy szerencsére, nem. Mint ügyvéd azt a megbízatást kaptam, bizonyos Aristide Bonamitől Miamiban, hogy vizsgáljam meg a családi kriptát, és ha szükséges, tataroztattas-sam ki.
Egy szuszra mondtam mindezt, s nagyon meg voltam elégedve magammal az ötletességemért.
Az űt mindkét oldalán cukomádültetvények húzódtak végeláthatatlan messzeségben, s az embermagasságnál már csak alig rövidebb nádszálak között fekete kalapos férfiak és nők végeztek számomra érthetetlennek tűnő munkát. Lehajoltak, matattak valamit a szárak között, majd felemelkedtek, és izgatottan mutogattak jobbra-balra.
-Aratnak?
A doktornő felém fordította a fejét, és csodálkozva felhúzta a.* szemöldökét,                                                                     |
- Kígyőirtás. folyik. Kampányt folytatunk a mérges kígyók!
102
ellen -, aztán se sző, se beszéd, fékezett, és egy ágasbogas fa alá kormányozta a kocsit. Lehajolt, s a lába mellé helyezett hűtö-táskáből egy coca-colás üveget húzott elő.
- Nem akarja felébreszteni a barátját? Billy mintha nemet intett volna a fejével.
Croyance Didier ajkához emelte az üvegét. Nyugtalanul láttam, hogy olyan borús a tekintete, mintha Daisy máris utolért volna bennünket. Sóhajtott, összecsukta a táskáját, s a néhány lépésnyire tőlünk hullámzó cukornádmezőre mutatott.
- Minden ilyen mifelénk. Színes és békés, mint a cukornád. Kedvem lenne odamenni, eltörni egynek a szárát, és megeső-csalni.
- Csőcsáljuk meg - javasoltam.
- Hát éppen ez az - mondta fejét ingatva. - A béke gyakran megtéveszti az embert. Tegyük fel, hogy kiszáll a kocsiból, odasétál a nádszálakhoz, kinyújtja egyikük felé a kezét, aztán...
- Aztán? - visszhangoztam.
- Megmarja egy kígyó. Mert ebben az évben az ültetvények telis-tele vannak kígyóval. Cirka ötévenként felduzzad a populációjuk. Senki nem tudja miért, még a kígyószakértők sem. Vagy nézze a mocsarakat. Hívogatóan zöld a felszínük, vonzza a szemet és a lábat egyaránt. Két lépés után aztán magába szívja a vándort a láp.
- Vigyázok majd kígyókra és lápokra egyaránt - biztosítottam.
Mosolygott és megcsóválta a fejét.
- Ilyen a mi Haitink. A békés felszín alatt az ősember boszorkánykonyhája rotyog. Kőkori indulatok és ösztönök keverednek az új kor jelenségeivel.
- A vudura céloz?
- Arra is. Maguk azt hiszik, a vudu varázslat, mágia vagy mi a csoda. Pedig a vudu ugyanolyan vallás, mint a többi. Alapjaiban keresztyén, megjelenési formáiban afrikai. A körmeneteken Mária zászlóit viszik a hívők, de szívükben Legba papához, az alvilág urához imádkoznak.
- No és a zombik? - kérdeztem rosszmájűan. - Nekik mi közük a kereszténységhez?
- A zombi kultusz nem egyéb, mint fekete mágia! - tiltakozott indulatosan. - A túlvilág szörnyeinek rászabadítása az emberiségre ! A sátán uralmának kiterjesztése a földre! - A mélyen
103
alvó Billy Birchre pillantott, aztán a karomra tette a kezét. - Mit szólna egy röpke, éjszakai sétához?
Akaratlanul is körbepíllantottam. Mint feldobott kő zuhant ránk a sötétség. A cukornád halkan susogott mellettünk; fekete semmibe vesztek a kígyővadászok figyelmeztető kiáltásai.
Az utat szegélyező pálmasoron tűi bokros, ligetes domboldal emelkedett, fehéresszürke, tevepűpra emlékeztető kövekkel telehintve. Sóhajtottam, és abban reménykedtem, talán a csinos doktornő egy rövidke kis éjszakai sétafikával is megelégszik.
Mert Croyance Didier csinos volt, pokolian csinos. Nyúlánk, és mégis erőteljes termete afrikai kultuszok táncosnőire emlékeztetett. Ringó járással haladt előttem, mintha ősi, rituális táncot lejtett volna. Bár én is igyekeztem könnyedén lépdelni, úgy festhetett a kettősünk, mint amikor a gazella és a medve elmerengve andalognak egymás mellett az erdő szélén.
Croyance néhány lépés után megtorpant, felnézett a fejünk felett lopakodó holdra, és behunyta a szemét.
- Hallja?         '
Csak tücsköket hallottam a bokrok között. A szél néhány le-, hullott levelet emelt a magasba, és halk surrogással a földre ejtette őket.
- Nem hallja a hold énekét?
-  A micsodát?
Felemelte a karját, és a holdra mutatott.
- Sosem hallotta még a holdat énekelni? Kicsi korában sem? Szomorú gyerekkora lehetett. Arról sem hallott, hogy egy néger hegedül a Holdon? Bizonyos Joseph Bertié.
-¦ Nem én.
- Joseph Bertié Les Cayes-ben élt Tudja, hol van?
- Fogalmam sincs róla.
- Port-au-Prínce-től délre. Ott lakott a kikötőben, amíg csak egy francia meg nem bántotta. Joseph Bertié valaha rabszolga volt, de kiváltotta magát. Szerzett valahonnan egy öreg hegedűt, ráült egy cölöpre, s naphosszat csak a saját nótáit játszotta. Olyan szépen muzsikált, hogy még a franciák is megálltak és hallgatták. Néha pénzt is dobtak neki, így aztán Bertiének nem ment rosszul a sora. Mígnem aztán egy napon arra jött egy francia, a nevére már nem emlékszem, de lehet, hogy már a nagyanyám sem tudta, akitől a történetet hallottam, s részegségében
104
összetörte Bertié hegedűjét Joseph kérte, fizesse meg a kárát, de a francia nem akarta. Sőt amikor Joseph feléje nyújtotta a kezét, a francia a tenyerébe nyomta égő szivarját. Joseph nem szólt semmit, csak hazament. Ismerte a franciát, hiszen gyakran járt ki a kikötőbe, talán valami vállalkozó volt, akinek időről időre dolga akadt a hatóságokkal. Joseph elővette ágya alól a machetéjét, rongyos kabátja alá rejtette, s kiült a cölöpre immár hegedű nélkül. A többiek - halászok, kikötőmunkások, csellengők - még ugratták is, hogy mi értelme a cölöpön üldögélni, ha nincs mivel muzsikálnia? Joseph nem válaszolt, nem evett, nem ivott, csak várt. A hetedik napon aztán, amikor már olyan gyenge volt, hogy a kezét is alig tudta felemelni, végre arra jött a francia. Joseph Bertié amikor meglátta, tántorogva felállt, s elhaló hangon ismét csak a hegedűért járó kártérítést követelte. A francia, talán már nem is emlékezett a dologra, kinevette Jo-sephet. Bertié ekkor összeszedte minden erejét, előhúzta kabátja alól a machetéjét, és egyetlen csapással leütötte a francia fejét
Óvatosan körbepillantottam. A tevepúp formájú kövek, mintha egytől egyig levágott francia fejek formáját öltötték volna.
- A franciák természetesen elfogták Josephet - nagyon nem kellett igyekezniük, hiszen Joseph meg sem próbált elmenekülni - és bíróság elé állították. Vigyáztak rá, hogy a tárgyalás jogszerű legyen, hiszen a demokrácia hazája nem engedhette meg magának az önkény olyasféle megnyilvánulását, mint az elhamarkodott ítéleti Éppen ezért a törvény értelmében - liber-té, egalité, fraternité! - Josephet halálra ítélték és felakasztották. Egy Port-au-Prince-től nem messze eső helyen, amelyet azóta is a Levágottfejű Francia Sírjának Völgye névvél illetnek a környékbeliek.
- Szép név.                                                                   ,
- Mert a franciát oda temették, s a bírói ítélet úgy szólt, hogy Joseph Bertiét az áldozat sírja mellett kell felakasztani. Ott is kötötték fel szegényt, s nem messze a sírtól hantoltak el égy árokban.
- Hm - morogtam gyanakodva. - Hol van ez a hely? Croyance körbepillantott
- Itt, ahol most állunk.
105
A szél mintha az elmúlt percekben felforrósodott volna. A bokrok izgatottan hajladozni kezdtek, s a tücskök rémülten elhallgattak az ágak között.
Croyance ismét behunyta a szemét, és a hold felé fordította az
arcát.
- Hallja?
Bármennyire is igyekeztem, a szél furcsa sírásán kívül nem hallottam semmit. Immár a tücsköket sem.
- Halála után Joseph Bettié felköltözött a Holdra. Magával vitte törött hegedűjét, mert a Holdnak az a tulajdonsága, hogy még a törött hegedűk is megszólalnak rajta. Azóta minden teleholdkor, sőt a teleholdat megelőző napokon is Joseph Bertié hegedül odafent. Gyerekkorom óta hallom a hangját.
- Szerencséje van - mondtam sóhajtva. - Én is szeretném hallani egyszer. De miért hozott ide, Croyance? Hogy elmesélje nekem Joseph Bertié történetét?
Az őzikeszemű doktornő megrázta a fejét, és kinyitotta a
szemét.
- Nem azért. Ez itt Bellevue határa. Nem messze innét egy kis falucskában lakom, amit szintén Bellevue-nek hívnak, akárcsak a birtokot. Ott van a rendelőm. Jöjjön velem, kérem.
Megfogta a kezem, és maga után húzott.
Átküzdöttük magunkat egy bokorsoron, majd megtorpantunk egy széles, erdőszerű valami előtt. Mintha csemetefák sűrű sora állta volna utunkat.
-Mi ez?
Croyance ajkára tette az ujját.
- Csitt!
Volt valami a suttogásában, ami arra késztetett, hogy hangfogót tegyek a számra.
- Hova... megyünk? - dörmögtem, megpróbálva előhúzni a revolveremet. Croyance azonban nem hagyott rá időt.
- Cukornádültetvény - suttogta a fülembe. - Kábé száz méternyire innen kezdődik az új művelés.
- Az micsoda?
A doktornő nem válaszolt, szó nélkül húzott tovább. Köny-nyedén mozgott az egyre meredekebbé váló emelkedőn, rebbenő pillangóként szökellt előre a cukornádsorok között, nekem pedig ugyancsak szökellnem kellett volna utána. Ehelyett
106
dülöngélve botladoztam, mint a táncra kényszerített elefánt. Torkom égett, mintha clairint ittam volna, pedig alighanem csak a nádról rászállt por birizgálta. Á széles nádlevelek meg is vagdoshatták a képem, meri viszketett, mintha szúnyogok csíptek volna össze.
Még néhány lépés - gondoltam -, és sztrájkba lépek. Leülök a nádszálak alá, és egyetlen lépést sem megyek tovább. Még néhány lépés...
Olyan hirtelen szakadt vége a cukprnádmezőnek, amilyen hirtelen elkezdődött. Egyszerre csak elfogytak az orrunk elől a sorok, s a Hold ott ragyogott szemben velünk a környező dombok lankáit súrolva. Amerre a szemem ellátott, káposztaföldek húzódtak: legalábbis én annak láttam őket.
- Káposzta? - suttogtam Croyance-nak. -Kövek.
- Hogyhogy kövek?
- Figyeljen!
A következő pillanatban úgy a földhöz lapultam, mintha úthenger ment volna rajtam keresztül. Croyance is mellém hup-pant, önkéntelenül is átkarolva a nyakam. Testéből bódító illat áradt: mintha szagos, trópusi fa virágzott volna a közelemben.
Kedvem szerint még szorosabban vontam volna magamhoz, de a léptek, amelyek ott csosszantak az orrunk előtt, másfelé terelték a figyelmemet.
- Ne moccanjon! - suttogta a fülembe. - Istenem, meg ne moccanjon!
Dehogy is moccantam. Mozdulatlanná dermedtem, mint döglött ló az árok partján.
A léptek tovább közeledtek, majd egyszerre csak elfogta valaki előlünk a fényt. Hatalmas test ingadozott felettünk, feltartott kezében terjedelmes, fekete golyóval. Ott lépkedett el alig néhány méternyire tőlünk, eltakarva előlünk a holdat.
Croyance még szorosabban préselte magát hozzám, mintha védelmet keresne az ölelésemben.
A zömök árnyék eközben odébb lépdelt. A Hold megköny-nyebbülve bújt ki mögüle, s ismét szétszórta bágyadt fényét a
mezőn.
Fel akartam térdelni, de Croyance visszarántott. Az ezüstszürke holdsugarak közül ugyanis újabb árnyék bukkant elő ugyancsak jókora, recés szélű gömbbel a kezében. Valamivel
107
távolabb csoszogott el előttünk mint a társa; neki már nem sikerült a Holdat a háta mögé rejtenie.
így történhetett, hogy amikor fénytől csillogó arcára esett a pillantásom, majdhogynem felkiáltottam rémületemben. A fekete óriás szemében ugyanolyan pupillátlan fehérség csillogott, mint azokéban, akikkel már korábban sikerült nem kívánt ismeretséget kötnöm, arca földes volt, mintha csak nemrégen szállt volna ki a sírjából. Duzzadó teste azt mutatta, hogy csak nemrégiben távozhatott az élők sorából, hiszen az enyészet démonai mindeddig elkerülték.
- Zombi? - nyögtem a lány felé rémülten. Croyance szótlanul bólintott.
Elhallgattam, és lesunytam a fejem. A harmadik zombi az első nyomaiba lépkedve húzott el előttünk.
Amikor elhalt csosszanó lépteinek hangja, Croyance felkönyökölt.
- Uramisten! Akár ránk is léphettek volna. Nem gondoltam...
A negyedik fickó mintha megpróbálta volna bepótolni, amit társai elrhulasztottak. Ott gyalogolt el felettünk, s amikor a fejünk fölé ért a kővel, akár ránk is ejthette volna. Ő azonban csak lépdelt előre, szegletes mozgású marionettfiguraként.
Az elfogyasztott clairinek is hozzájárulhattak, de hányinger kerülgetett. Főleg, ahogy orromba csapott rothadó hús szagára emlékeztető bűzük.
Mintha beszédfoszlányokat hallottunk volna a távolból. Dühös morgást és elfojtott kuncogást.
Ebben a pillanatban elpattant bennem valami. Felemelkedtem, és nem törődve Croyance rémült tiltakozásával, rohanni kezdtem arrafelé, ahonnan a beszédfoszlányokat hallottam.
Néhány lépés után szerencsére megbotlottam, s pár jól kivitelezett balettmozdulat után fejjel előre bezuhantam a cukornádba. Orrom előtt felvijjogott egy sziréna, majd kékessárga fénysugár suhant át felettem. Nem messze tőlem izgatott kiáltozás kezdődött, s bár nem értek kreolul, gyenge francia tudásom segítségével sikerült felfognom a szóváltás lényegét.
- Hé! - kiabált valaki felfelé egy gödör fenekéről. - Mi az ördög történik odafent?
- Nekimentek a drótnak, főnök.
- Nyomjátok oda a reflektort!
108
Oda is nyomták. Szerencsére nem rám, hanem néhány méternyire az orrom elé.
Éppen visszavonulót akartam fújni, amikor megérintette valaki a lábam.
- Fel ne álljon, mert agyonlövik. Kússzon lassan hátrafelé! -hallottam Didier doktornő lágy hangját. Nekem ennek ellenére ugyanúgy felborzolta az idegeimet, mintha sündisznőt henger-gettek volna rajtam végig.
- Hova az isten csodájába hozott? - förmedtem rá suttogó felháborodással. - Ezek pillanatokon belül lepuffantanak bennünket!
- A múlt héten még nem volt itt ekkora mozgás. Különben is, nem mondtam, hogy mutasson be részleteket nekik a Hattyúk tavából. Mi a fenéért kellett ugrabugrálnia? Ha tudtam volna...
- Hé! - szakította félbe egy angol nyelvű kiáltás a monológját. - Ki a franc mászkál erre?
Valaki becsörtetett a cukornádba, téblábolt egy darabig, majd elégedetten felmordult.
- Nincs itt senki.
- Nézd meg azt a helyet, ahol beakadt a drótba.
Ismét csörtetett valaki, majd dühös krákogással egy árnyék húzott el néhány méternyire tőlem.
- Nem találod?
- Hogy a fenébe találnám? Tuti, hogy egy mosőmedve volt.
- Azért nézd csak tovább! És küldj oda egyet közülük Néhány percre elcsendesedett a környék. Másztam volna
visszafelé, de Croyance elkapta a kezem, és magához húzott.
- Ne arra! - suttogta a fülembe. - Erre!
Kénytelen voltam követni. Még ebben az eszeveszett helyzetben is feltűnt, milyen ügyesen mozog a cukornádban. Mintha világéletében ezt gyakorolta volna. Ahogy izmos kis feneke ott ízgett-mozgott az orrom előtt, még az életveszélyről is megfeledkeztem.
Croyance azonban szerencsére nem. Néma utasítására rövid küzdelem után sikerült bedolgozni magunkat egy, valamiféle mezsgyét jelölő bokorcsoport alá.
- Most aztán maradjon veszteg! És főleg fogja be a száját! A cukornád ide-oda hajladozott körülöttünk, majd reccsent
valami a sötétség mélyén. A következő pillanatban, minthacsak a semmiből lépett volna elő, hatalmas, fekete fickó bukkant fel a bokrunk előtt: tükörkopasz fején megcsillantak a hold félénk
109
sugarai. Bár sosem dolgoztam vágóhídon, megpróbáltam megbecsülni az élősúlyát. Akárhogy is igyekeztem bagatellizálni a dolgot, nyomhatott vagy százhúsz kilót. Koszos, ítt~q|t szakadt trikója alól olyanféle izmok kandikáltak elő, amilyeneket eddig csak kedvenc képregényeimben láttam. Ha Szupermennek ilyenek lettek volna, kozmikus erő nélkül is képes lett volna lemászni a felhőkarcolók tetejéről.
A bivalyerejű fickó, mintha csak pontosan tudta volna hol rejtőzködünk, egyenesen felénk tartott. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy semmit nem lát belőlünk, sőt nemcsak belőlünk, hanem a környezetéből sem. Nem is úgy tartotta a fejét, mint aki látni akar valamit.
A következő másodpercben aztán ösztönösen cselekedtem. Felfagadtam egy öklömnyi göröngyöt a földről, és laza csuklómozdulattal átdobtam felette.
Akkora szerencsém volt, amekkora csak ritkán adódik az életben. Megtörténhetett volna, hogy a göröngy lehullik a földre, s az éjszaka úgy elnyeli a hangját, mint feketekávé a kockacukrot. Ez esetben fújhattam volna az egészet. Szerencsére ehelyett nekivágódott egy széles levélnek, s hangos csattanással legördült róla a talajra.
Az óriás lába megállt a levegőben, cirka húsz-harminc centiméternyire a homlokomtól.
- Talált valamit? - hallottam ismét a kreol kiáltást.
- Mit tudom én!
- Szólj neki!
- Ki a franc tud vele szót érteni? Hé, te bivaly, találtál valamit?
Az óriás lerakta a lábát a földre. Meztelen csülke úgy bífzöl-gött az orrom előtt, mintha percekkel ezelőtt még trágyát taposott volna vele. Hatalmas, égnek meredő hüvelykujja izgatottan mocorgott, mint óriási, táplálékát kereső rovar. Kézében meglódult a nádvágő kés, s körülbelül másfél méter magasságban szabdalni kezdte vele fejünk felett a levegőt.
Szemem-szám tele lett Haiti édes anyaföldjével; torkomat öklendezés, orromat tüsszögés birizgálta. Elhatároztam, lesz, ami lesz, felkapom a földről Croyance-ot, de előbb még hozzávágok egy követ a fickóhoz. Lehet, frogy megsebez bennünket, de még mindig nagyobb esélyünk marad a túlélésre, mintha itt, a nádtorzsák alján kaszabol bennünket hamburgerré.
Szerencsére nem kellett ehhez a végső megoldáshoz folya-
110
modnom. Az óriás felnyögött, megfordult és otthagyott bennünket.
A hold cikázni kezdett az égen, apró köröcskéket írva le a fejünk felett.
Egy megtermett szöcske ugrott át a nádszálak felett, s szárnyát kiterjesztve a kezemre szállt.
Billy Bírch éppen akkor tápászkodott fel a hátulső ülésen, amikor szemünkbe tűnt Bellevue sziluettje. Ahogy megpillantottam, majdhogynem elfüttyentettem magam. Magas, tornyos, kastély szerű épület emelkedett előttünk: a francia gyarmati stí-" lus megtestesítője. Mintha a Loire menti kastélyok valamelyikéből, és az Elfújta a szél, Scarlett O'Harájának Tarájából gyúrta volna össze az alkotója. A széles, emberderéknél némiképpen vastagabb oszlopok, s a ház homlokzatát tartó faragott szobrok fehéren csillogtak a sejtelmes fényözönben.
Croyance leállította a motort.
- Isten hozta Bellevue-ben.
Azon igyekeztem, hogy izgató csókot leheljek ébenfekete kacsójára, de mielőtt megtehettem volna, sötét ruhás, zömök férfi bukkant fel a főbejáratnál, lámpással a kezében.
- Croyance doktornő? Salut, doktornő!
Croyance kiszállt, becsapta maga mögött az ajtót, megveregette az öregember karját, miközben barátságosan rámosoly-gott.
- Salut, Joseph. Hogy vagy?
- Köszönöm, doktornő, csak a hátam hasogat néha. Meg a lábam nehéz. Tudja, doktornő, ebben a korban már...
- Fiatal vagy még, Joseph. Majd ha nyolcvan leszel, akkor panaszkodj.
Joseph felnevetett, reszelős, hálás nevetéssel.
Magam is kikászálódtam a kocsiból, és Croyance mellé álltam. Az ősz hajú, kövér férfi rám pislantott, majd kérdőn a doktornőre nézett.
- Ő Mr. Lendvay, Joseph. Amerikai, akárcsak a társa, Mr. Birch.
Joseph szertartásosan meghajtotta a fejét.
- Üdvözlöm, Mr. Lendvay.
111
Billy megérezhette, hogy megállt az autó, mert kinyitotta a szemét, felkönyökölt, és kiszólt az ablakon.
- Halló. Nincs véletlenül egy nyelet clairinjük? Croyance felnevetett. Csak én éreztem kissé erőltetettnek a
nevetését.
- Mr. Birch bensőséges ismeretséget kötött a clairinnel, Jo-
seph. Az öreg megértőén bólintott.
- Mindenkivel megesik, doktornő. -Veled is?
- Sajnos egyre ritkábban. Bezzeg fiatalabb koromban... De erről inkább az édesanyja tudna beszélni, doktornő.
- Jól van, Joseph. Megtennéd, hogy szólsz Monsíeur Bap~ tiste-nak?
- Természetesen, doktornő. Máris megyek.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Croyance hozzám fordult. Némi zavar ült a képén, melyet a rebbenő holdfény sem tudott letörölni róla.
- Hiába próbáltam rábírni, hogy tegezzen vissza, mintha a falnak beszélnék. Pedig ismerte a szüléimet is, és engem is ismer kisgyerek korom óta. Csakhogy én azóta orvos lettem, és a doktort nem illik visszategezni.
A földszinti szobák ablakai tárva-nyitva álltak, s mintha pohárcsengés és elfojtott nevetés hangzott volna ki egyik-másik mögül.
Crbyance sóhajtott, és csípőre tette a kezét.
- Hajói látom, éppen valami party-féle van de Thiry-éknél, Magam is hasonlóra gyanakodtam. A pohárcsengés és a ház
holdárnyékos oldalára állított autók mindenesetre ezt látszottak igazolni.
- Gondolja, hogy szívesen látott vendégek leszünk? Croyance megvonta a vállát.
- Bellevue-ben mindenki szívesen látott vendég. Ne sokat mentegetődzzék, errefelé nem illik.
Alighogy befejezte, nyílt a bejárati ajtó, s magas, szikár, beesettarcú, fekete ruhába öltözött férfi bukkant fel a lámpát tartó Joseph kíséretében. Amikor észrevette Croyance-ot, örömteli mosollyal nyújtotta fel a kezét.
- Mademoiseíle Didier! Boldog vagyok, hogy láthatom. Remélem, megkapta a meghívómat?
Croyance is mosolygott, és felhúzta a szemöldökét.
112
- Meghívóját? Bizonyára az asztalomon szomorkodik, ha csak Lucy tűzre nem dobta. Két hétig nem voltam odahaza, Monsieur de Thiry.
- Nem tesz semmit - karolta át a házigazda. - Ha nem kapta meg, akkor egyenesen az Isten küldte hozzám. Ma van a feleségem születésnapja, ezenkívül Ugo percekkel ezelőtt érkezett haza Amerikából. Szóval, van mit ünnepelnünk. Nagyon kérem, fáradjon be.
- Attól tartok, nem öltöztem az eseményhez, Monsieur Bap-tiste.
- Ugyan már, Croyance! Csak nem akad fenn ilyen apróságon! Hiszen mindenkit ismer. Egy orvos megengedheti magának azt az apró excentrizmust, hogy nem úgy öltözik, mint a többiek.
- Amellett pokolían fáradt is vagyok.
- Néhány jó koktél majd rendbehozza. Croyance tréfásan felsóhajtott.
- Az ön csábításának lehetetlen ellenállni.
- Akkor mondja, ha kettesben vagyunk.
Nevetett az arca, de már rajtam tartottá komoly tekintetét. Croyance észrevette, mert ő is elkomolyodott.
- Engedje meg, Monsieur de Thiry, hogy bemutassam Mr. Lendvayt és Mr. Birchöt. Azért is kerültem erre, hogy idehozhassam őket. Ugyanis önt keresik.
- Engem?
-Önt, Monsíeur de Thiry - mondtam udvarias meghajlás kíséretében. - Nagyon sajnálom, hogy a legrosszabbkor érkeztünk. Ha van a közelben egy hotel, megalszunk ott, aztán majd holnap tiszteletünket tesszük önnél.
De Thiry meghökkenve meredt rám, majd harsogva felnevetett.
- Mit beszél, ember!? Méghogy el akarnak menni? Abból nem esznek! Márcsak azért sem, mert nincs errefelé egyetlen szálló sem. Megkérhetem az urakat, hogy fáradjanak utánam?
Megérkeztünk Bellevue-be.
10
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Monsíeur de Thiry megállított bennünket. - Óhajtják esetleg rendbe szedni magukat az urak?
113
Végigpillantottam magunkon. Billy behunyt szemmel szundikált mellettem, így legalább ő nem láthatta, hogy nézünk ki. De Thiry kérdésére azonban váratlanul kinyitotta a szemét, és ijedten tiltakozni kezdett.
- Jaj, istenem, dehogy! Majd meghalok a szomjúságtól Nem kaphatnék valahol egy nyelet clairint?
De Thiry elmosolyodott.
- Ez az, amiből bármilyen mennyiségben a rendelkezésére
állhatunk, Mr.,.
- Birch.
- Bocsánat, Mr. Birch.
Kénytelen voltam belekarolni Billybe, és határozottan belecsípni a karjába.
- Azért ha megengedné, mégiscsak megmosnánk az arcunkat. De Thiry az emeletre vezető lépcsőfeljárók egyike felé intett.
- Kövessék, kérem, Josephet. Ő majd mindent megmutat.
Joseph!
A kövér, sötét ruhás férfi kezéből addigra már eltűnt a lámpa, s finom, metszett kristálypohár bukkant fel benne.
- Mr. Birch clairinje.
Aztán egy második pohár az én számomra, egy harmadik Croyance-nek, majd végül a negyedik Monsieur de Thirynek, De Thiry ránk emelte poharát.
- A megérkezésükre. Annak pedig különösen örvendek. hogy Didier kisasszonyt is körünkben üdvözölhetem.
Akaratlanul is Croyance-ra pillantottam.
Mintha ő már közel sem örült volna annyira ennek.
11
Billyre várakozásom ellenére jó hatással volt a clairin, mert alighogy egyedül maradtunk a bálteremnek is beillő mosdóban, fütyörészni kezdett, és megigazgatta félrecsúszott nyakkendőjét.
- Kezd nekem tetszeni a dolog, Johnny boy - mondta, és megnedvesítette a haját. ~ Nem tudod véletlenül, hova lett a fogkefém?
- Alighanem a bőröndöd alján van.
- Kár. Ez esetben kénytelen leszek clairinben fogat mosni. Neked hogy ízlik?
114
- Megjárja.                              ,
- Megjárja? Ez a világ legkellemesebb itala. Csoda tudja, hogy odahaza miért nem szerettem. - Kissé megtántorodott, és a falba kapaszkodott. - Te, Johnny... hol is vagyunk mi most?
- Bellevue-ben.
- Arra gondoltam, hogy melyik országban.
Azt hittem, hülyéskedik. De Billy nem hülyéskedett. Olyan őszinte, őzikeszemekkel nézett rám, hogy komolyan megrémültem.
- Mi az,*hogy melyik országban?
- Tudod, Johnny boy - mentegetődzött -, nemigen tudom megjegyezni ezeknek a kis országoknak a nevét. Annyi van belőlük, mint kocka a sakktáblán. Jól néznénk ki, ha mindegyik kockának külön neve lenne, és aki sakkozni akar, kívülről fel kellene sorolnia őket.
- Haitin vagyunk - mondtam.
Billy belenézett a tükörbe, és furcsa grimaszt vágott.
-Haitin?
-Ott.
- És... miért is vagyunk mi itt, Johnny? Legnagyobb megdöbbenésemre nem tudtam pontos választ
adni a kérdésére.
12
Aligha tudott volna bárki is az ünneplők közül, mégis mindenki mosolyogva és látható örömmel fogadott. A hatalmas nappaliban, amelynek közepén szem-szájnak ingere terülj-asz-talkám illatozott, csoportokba verődve társalogtak a vendégek. Általában fekete bőrűek voltak, a de Thiry család tagjain kívül nem is láttam közöttük fehéret.
Ahogy felbukkantunk az ajtóban, de Thiry hívogatőn felénk tárta a karját.
~ Jöjjenek csak, jöjjenek, hadd mutatom be önöket a vendégeimnek. Ritka szerencse errefelé, a hegyek között, ha tősgyökeres amerikaiakkal társaloghatunk. Jöjjenek gyorsan, nehogy egyetlen pillanatot is elszalasszunk!
Billy vigyorgott, és meg is volt benne a jóindulat, hogy teljesítse a házigazda kívánságát, de a lábai valahogy nem akartak engedelmeskedni neki. Kénytelen voltam erélyesen a hóna alá
115
nyúlni. Csak remélhettem, hogy nemigen veszik észre Biily barátom meglehetősen bizonytalan halmazállapotát.
Monsieur de Thiry tapsolt, mire elcsendesedett a moraj a teremben.
- Hölgyeim és uraim! - kezdte kellemesen fáradt baritonján. -Engedjék meg, hogy bemutassam önöknekMr. Lendvayt, és Mr. Birchöt az Egyesült Államokbői. Mindketten a mi Croyance-unk kedves ismerősei. Aki kíváncsi a legfrissebb amerikai hírekre, csapjon le rájuk.
Elhallgatott és a szívére szorította a kezét.
- Hölgyeim, és.., u... raim...
Eldőlt volna, ha el nem kapom. Úgy omlott a karomba, mintha kirántották volna alóla a nagy, vörös szőnyeget, amelyen álltunk. Billy Birch megrendülve a váratlan eseménytől, ugyancsak belém csimpaszkodott,
A hirtelen beállott ijedt csendet női sikolyok törték meg^ majd többen is hozzánk ugrottak. Valaki kiemelte a karombői de Thiryt, valaki a fülembe kiáltott valamit - alighanem kreolul -, aztán már futott is tovább.
Mikor sikerült kiverekednem magam a körülöttünk tolongok sűrűjéből, Croyance-ot láttam felénk szaladni csillogó ezüstkanállal a kezében. Ekkor már fiitterekkel díszített, fekete estélyi ruhát viselt, s egész megjelenése a Dzsungel Könyvének egyik híres illusztrációjára emlékeztetett. Ő volt Ságira, a fekete párduc,
Croyance-párduc azonban ezekben a pillanatokban nem saját, gyönyörű testével, még csak nem is a flitterruhával, hanem kizárólag de Thiry vei törődött, aki a szőnyegen feküdt segítőkész kezektől körülfonva. Úgy vetette magát közéjük, mintha vízbe ugrott volna.
- Kérem... nagyon kérem.,, engedjenek! Engedjenek, kérem!
Az embergyűra megtört. A de Thiry mellett térdelő szőke, teltkarcsú, gyönyörű szép fehér asszony felemelte házigazdánk fejét, és kétségbeesetten felzokogott.
- Croyance! Engedjék ide Croyance-ot!
Didier doktornő térdre vetette magát de Thiry mellett, és se szó, se beszéd, szájába nyomta a kanál nyelét. Nem volt kellemes látvány, azért aztán nem is néztem oda. Helyette a büféasztalhoz sétáltam, és leemeltem róla egy kaviáros szendvicset.
116
Éppen beleharapni készültem, amikor megszólalt valaki a közelemben.
- Jő étvágyat!
Felkaptam a fejem. Egy ugyancsak szendvicset majszoló, szurokfekete képű, tükörkopasz férfi szemével találkozott a tekintetem.
- Magának is.
A férfi mellém sétált, és de Thiry felé bökött a szendvicsével.
- Szerencséje volt, hogy ön ott állt mellette. Most legalább nem törte össze magát.
-Most?
- A múltkor összetörte. Odakint a parkban. Sajnos, akkor nem kapta el senki. A kavicsos úton vágódott végig. Akkor látta volna.
Szemernyi sajnálat, vagy megrendülés sem volt a hangjában. Úgy beszélt de Thiryről, mintha csak "egy, a hétvégi viadalon vereséget szenvedett, vérző kakasról társalogtunk volna.
- Gyakran meg szokott történni vele? A férfi megvonta a vállát.
- Az utóbbi időben egyre gyakrabban. Figyelte Croyance-ot? Mint a kígyó. Fekete, sikamlós kígyó.
Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem. Talán 02, hogy közönyös volt, mint a cukormázzal leöntött sült malac az asztal közepén.
- Mit csinál vele Croyance?
-  Alighanem kiszedi a nyelvét a torkából Ha nem tenné, megfulladná.                                                    ±
-Monsieur de Thiry... epilepsziás?               ^
Az izmos, csokornyakkendős férfi megvonta a vállát.
- Ki tudja? Volt mindenféle kivizsgáláson, de nem találtak nála semmit. Pedig még a Port-au-prince-i amerikai katonai kórházban is megfordult. Ön nem ismerte korábban Baptiste-ot. Körülbelül kétszer ennyi volt a súlya, és kétszer ilyen fiatalnak nézett ki.
Valahogy már nem is volt akkora kedvem a szendvicsemhez, pedig alig két perccel ezelőtt még farkaséhes voltam, ~ Azt mondja, lefogyott?
- Ha látta volna korábban, nem kérdezne ilyet. Már csak árnyéka önmagának. És a rosszullétei...
- Fájdalmai vannak?
- Miért kérdj? - nézett rám érdeklődve, - Talán ön is orvos?
117
- Dehogyis - ráztam meg a fejem. - Csak éppen... megkérdeztem. A betegségek általában fájdalommal járnak.
A biliárdfejű jót harapott a szendvicséből, és a kaviárgömböcskék felett éles pillantást vetett rám.
- Látja, ezt nem tudom. Nem vagyok doktor. Pedig valaha.... közel álltam az orvostudományokhoz.
- Orvostanhallgató volt?
- Fenét! El akartam venni feleségül Croyance Didier-t Mellényeltem a szendvicsemnek, és köhögtem.néhányat.
Közben azonban egyetlen percre sem vettem le fél szemem a házigazdánk körül csoportosulőkről.
- Gyönyörű nő - mondtam sóhajtva, miután kiköhögtem
magam.
- Kígyó. Fekete mámba, - Megrázta a fejét, aztán rám mosolygott, - Croyance kirúgott. Lehet, hogy mind ez idáig sem tudtam megbocsátani neki? Apropó, mi szél hozta Bellevue-be,
Mr. Lendvay?
Láttam, hogy közben felsegítik a szőnyegről de Thiryt. Házigazdánk már mosolygott, de még a többiek segítőkész kezére szorult.
- Bocsánat, mit kérdezett?
-  Hogy mi szél fúttá felénk?
Természetesen elsőre is értettem a kérdését, csak néhány pillanatnyi időt akartam nyerni.
-A Bonami család megbízásából jöttem a barátommai együtt - mondtam végül is.
Beszélgetőpartneremnek homlokára csúszott a szemöldöke
- Bonami család? Van ilyen?
- Egyrészük állítólag nem messze innen egy kriptában fek
szik.
- Na igen, azt ismerem - mondta biccentve. - De mi az, hogy
egyrészük? Van másik részük is?
- Van bizony - mondtam. - Méghozzá elég népes társaság.
- Sosem hallottam róluk. Pedig.
Elharapta a mondanivalóját Talán azért, mert Croyance fel-,  emelkedett a szőnyegről, és néhány gyors pillantást küldött felénk.
- Gyönyörű, mi? - kérdezte a .férJS megcsóválva a fejét. -
Mint a gyűszűvirág.
- A micsoda?
- Sosem hallott még a gyűszűvirágról? Kívülről gyönyörű,
118
vonzó és hívogató. Ha azonban egy ártatlan bogárka belerepül a szirmai közé, hogy megkóstolja a mézét, a szirmok összecsu-kődnak, és a kis bogárka nincs többé.
- Azt akarja mondani, hogy Croyance... veszélyes?
A biliárdfejű megrázkődott, mintha álomból ébredt volna.
- Veszélyes? Hát a férfiakra kétségtelenül az. Nem ajánlom, hogy megpróbálja. Inkább egy tüzes vasalót dugjon az ágyába.
Ez utóbbi, nem egészen ízléses figyelmeztetés nemigen tetszett nekem. Elhatároztam, hogy továbbsétálok, de elkapta a karom, és visszahúzott.
- Még nem fejezte be Bonamiékat. Azt mondja, van valahol egy Bonamí család? Ennek a Bonami családnak az izéje...
- Oldalága - mondtam barátságtalanul
- Aha. És hol élnek?
- Párizsban. Azaz.,, inkább Párizs mellett.
- Gyakran megfordul Párizsban?
Haboztam néhány másodpercig, aztán nemet intettem.
- Los Angelesben találkoztam Aristíde Bonamíval. Ha jól tudom, Bellevue utolsó Bonami urának az ükvalakije.
Emberem megvakargatta tükörkopasz feje búbját, és elhúzta a száját.
- Úgy tudtam, Bonamiék kihaltak. De végül is egyre megy. Csak nem akarja visszaperelni a családi fészket?
- Esze ágában sincs Haitira jönni. Azonkívül nem is tudom, mit perelhetne vissza, hiszen annak idején Bellevue-t úgy adták el
Természetesen blöfföltem. Fogalmam sem volt róla, hogy került a Bonami-kűria a de Thiry család birtokába.
Kopasz beszélgetőtársam lenyelte szendvicse maradékát, és felém nyújtotta a kezét.
- Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam. Tomas Barrault vagyok. A kerület rendőrfőnöke. Ha nem perelni akarnak Bonamiék, vajon miért küldték önt ide? Csak nem egy csokor virágot akar a kriptára tenni?
- Majdnem eltalálta - biccentettem. - Aristide Bonami megbízott, hogy vizsgáljam meg a sírhely állapotát, és ha kell, tegyem meg a megfelelő intézkedéseket
- Óriási szerencséje van a megbízójának, Mr. Lendvay -nyúlt egy újabb szendvics után a kopasz rendőrfőnök. -A kripta egészben van, bár az idő vasfoga természetesen megrágta. No és a számtalan felkelés sem tett jót neki. A márvány
119
síremlék azért összességében véve ellenállt a pusztításnak. Egyébként kit tisztelhetek önben, Mr. Lendvay?
- Ügyvéd vagyok - mondtam habozva. - Általában hagyatéki ügyekkel foglalkozom, de sírok rendbehozatalától, sírhelyek megváltásától sem idegenkedem.
- Mr. izé... Birch a beosztottja?
- Mr. Birch a barátom.
- Világot látni hozta magával Haitira?
Felelni akartam, de ezekben a pillanatokban támogatta fel Joseph és még két frakkos inas az emeletre vezető lépcsőn Monsieur de Thiryt. Házigazdánk az utolsó előtti lépcsőfokon megfordult, és bágyadtán felénk intett. Többen visszaintettek, én is emeltem a kezem, ám de Thiry addigra már eltűnt a fenti
folyosón.
- Szegény ördög - mondta Barrault, majd megszorította a karom. - Csak óvatosan. Itt jön Yvonne öccse. Ha ő maga nem hozza elő, ne kérdezősködjék tőle Baptiste betegsége felöl.
Nem kellett kérdezősködnöm. Beszélt ő róla anélkül is éppen eleget.
', '.          .                   13
Néhány percig azért másról diskuráltunk. Először is bemutatkoztam a vékony, karcsú, lenyalt hajú, kreol bőrű fiatalembernek. Házigazdánk feleségének az öccse húszas éveinek vége felé járhatott, s enyhén húzta a lábát, ahogy az asztalhoz sétált egy pohár pezsgőért. Jőarcú, kellemes kinézetű fiú volt, meleg, barna szemekkel.
-Bocsásson meg, Mr. Lendvay,,már korábban üdvözölni szerettem volna önt, csak ez a sajnálatos esemény...
- Igazán nem tesz semmit, Monsieur...
- Ugo Martinelli vagyok. Yvonne de Thiry testvére. Egy hajón utaztunk, ha nem tévedek. Ha tudtam volna, hogy ide tartanak, természetesen szívesen elhoztam volna önöket.
Hiába is erőltettem az agyam, nem emlékeztem rá, hogy láttam volna a Santa Mária de la Craz fedélzetén.
- Csodálkozik, hogy nem találkoztunk Roy Vincent hajóján? Az az igazság, hogy pokolian éreztem magam... ráadásul La-fitte-ékkal sem óhajtottam bájcsevegni. Inkább bezárkóztam a
120


kabinomba és kiolvastam néhány áruházi katalógust. Croyance doktornő nem beszélt rólam idefele?
- Csak annyit említett, hogy a ház asszonyának van egy öccse.
- Már akartam is kérdezni, hogy keveredtek össze Croyance-szal?
- A Chat Noir csaposa varrt bennünket a nyakába. Nem hiszem, hogy túlságosan hálás volt neki érte.
- Ugyan már - mosolygott Martinelli. - Croyance maga a megtestesült jóakarat.
- Eeeeegen - mondta savanyú képpel Tomas Barrault. -Csak ne éppen előttem mondanád!
Monsieur Martinelli megrázkódott, és a homlokára csapott.
- Bocsáss meg, Tomas, hogy én milyen ostoba vagyok! De Baptiste rosszulléte annyira kikészített... Egyszerűen rám jött a frász, hogy rövidesen én következem. Vagy Yvonne. Már vannak is bizonyos jelei...
-Ugo!
Ugo Martinelli szája elé kapta a kezét.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte ijedten.
- Nem hiszem, hogy Mr. Lendvayt érdekelné az ostobaságotok.
- Ostobaság? Ezeket a rosszulléteket te ostobaságnak nevezed? Egyszer végre már ki kell mondanunk az igazságot! Nem dughatjuk homokba a fejünket. Nagyon jól tudod, Tomas, miről van szó.
Tomas Barrault a levegőbe csapott az öklével.
- Meg kell értened, hogy nekem mindenekfelett a körzetem nyugalmával és biztonságával kell törődnöm. Ha elharapódzik a tömeghisztéria...
Monsieur Martinelli hirtelen hozzám fordult.
- Látta a sógoromat, Mr. Lendvay?
- Én fogtam fel, amikor összeesett - biccentettem.
- Bocsánat, éppen nem voltam idebent. Akkor azt is látta, hogy néz ki.
- Kétségkívül sápadt és...
- Sápadt? Maga nem látta fél évvel ezelőtt. Már csak árnyéka önmagának.
Tomas Barraultra pillantottam. A rendőrfőnök lehajtotta a fejét.
- Hm. Kétségkívül gyengélkedik a sógora, Mr. Martinelli.
'                                                         121


^g-g i s-s ' f
IS
*W   (30
¦II
ll
¦p.
<**   cá
§L C   tó
is

as 1
°*  Q^
L
'II
1
<L»
Ö^
»»    • íS ^1 ¦¦-' '5       u íí ;fl a u H      tü
1
"^11
I 1

I
IS
.1
Se
I
U
!
0ű


P
0)   JS
sí
<sL

¦ <« r<5 ^ '5 wö ^5 <í "5 o -a a  ^


öC
s

a^P
i i —
 S
- Baptíste rémkép? Bár bizonyos értelemben kétségkívül az.
- Te nem tudod, mit beszélsz!
- Lehet. Csakhogy már nem is én beszélek magamból, hanem a halálfélelem. Meg fognak gyilkolni valamennyiünket!
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte a szépasszony némi gúnnyal a hangjában. - Hiszen itt áll tőlünk néhány centiméternyire a hatóság erős embere.
- Ellenük nem ér a hatóság egy kalap szart sem. - Megragadta az ingem ujját, és rángatni kezdte, hogy rá figyeljek. - El akarnak űzni bennünket innen, Mr. Lendvay. Ez a meztelen igazság. Ön nem tudhatja, hogy ahol most állunk, szent hely.
- Úgy érti, Bellevue?                      .
- Bellevue és környéke.
- Hm. És kinek a szent helye?
- Ti-Marié. Hallott már róla?
Nem lett volna semmi értelme, hogy letagadjam. Ezért aztán biccentettem.
-Kitől?
Ezt sem volt értelme tagadni
-A Chat Noir csaposától. Ő mesélt nekem Ti-Marie-rőL Hogy megölték Sámuel Marchand-nal együtt.
-Ti-Marie és Sámuel Marchand nem messze innét távozott az élők sorából. Azóta Bellevue és környéke a vuduhívők búcsújáró helye.
Mintha valami kezdett volna megvilágosodni a fejemben.
- Azt akarja mondani, Mr. Martinelli, hogy Ti-Marie tisztelői úgy érzik, ez a hely az övék, és maguknak nincs itt semmi keresnivalójuk?
Ugo határozottan bólintott.
- Ők akarnak elűzni bennünket. Mr. Lendvay! Meg akarják őrizni a hely szentségét, hogy idejárhassanak és undorító szertartásokat mutathassanak be pogány isteneik előtt. Mindenfelé beszélik, hogy Ti-Marie hamarosan feltámad. Néhány nap múlva éppen száz éve lesz, hogy kivégezték, és a legenda úgy szól, hogy az évfordulón visszatér, és Marchand-dal együtt bosszút áll azokon, akik megölték. Ehhez pedig szükségük van a szent helyre és arra, hogy mi már ne legyünk az élők sorában.
A tollkoronás Ti-Marie-ra gondoltam, a fájdalmakra a májamban, és arra a megállapításra jutottam, hogy materializmus
124
ide vagy oda, nem is olyan biztos, hogy Ugo Martinelli ostobaságokat beszél.
Hosszú másodpercekig csak az agyam tűráztattam. A másik három hallgatott, mintha időt akartak volna adni, hogy megemészthessem a hallottakat.
- Végül is, ki akarná elüldözni magukat innen? - kérdeztem értetlenül. - Ti-Marie hívei?
- A vuduhívők - mondta Martinelli határozottan. - Ezek az átkozott vudu hívők!
-  Ön mit szól mindehhez? - fordultam Barraulthoz. A rendőrtiszt széttárta a karját.
- Mit szólhatnék? Egyszerűen nem akarok hinni bennük, és kész!
- Ettől még létezhetnek, igaz? - fintorgott rá diadalittasan
g%
- És... hol vannak ezek az emberek? Ugo Martinelli széttárta a karját.
- Mindenütt és sehol. Ahogy a szelet nem lehet zsákba gyűjteni, vagy a pergő homokot marokba, őket is nagyon nehéz azonosítani. Nincs ráírva senki homlokára, hogy kicsoda. Látszólag buzgó katolikusok, vasárnaponként templomba járnak, ők énekelnek a legszebben a körmeneteken, de há egy éjszakán megszólalnak a dobok, vért isznak az erdei tisztásokon, és élő kakasokat tépnek cafatokra.
- Ugo, kérlek! - csattant fel Yvonne de Thiry hangja. - Ideje, hogy befogd a szádat!
- Én mintha valami egészen mást hallottam volna valakitől -mondtam csendesen. - Az illető azt állította, hogy a vudu ártalmatlan, szelíd vallás.
- Hahaha! És a zombik?
- A halottakat nem ők élesztik fel, hanem a fekete mágia papjai, Legba papa kultuszának hívei. A Legba-féle halottkultusz és a vudu nem ugyanaz. A vudu papjai nem is akarnak tudni róla.
- Lárifári! - kiáltotta Ugo felemelve egy újabb pohár pezsgőt az asztalról. - Vudu, Legba papa: egyre megy! Valahol az erdő mélyén elhatározták, hogy a százéves évfordulóra elűznek bennünket innen. Ha nem megyünk magunktól, megölnek. Ezért aztán betegséget bocsátottak Baptiste-re, s ha az ő halála sem győz meg bennünket, mi következünk. Biztos vagyok
125
benne, hogy a nap minden percében itt őlálkodnak körülöttünk. Nem lennék meglepve, ha...
- Hé, Johnny! - hallottam-hirtelen az ég magasából Billy hangját. - Hol a pokolban vagy?
Felkaptam a fejem: Billy a lépcsősor tetején állt, csípőre tett kézzel, miközben engem keresett a tekintetével.
Meglengettem a kezem, és magamhoz intettem. Ahogy felfedezte az integetésem, leügetett a lépcsőn, és odafurakodott
hozzám.
- Nem tudnád véletlenül megmondani, Johnny boy, hol a
francban vagyunk?
- Bellevue=ben - mondtam sóhajtva. ,-Melyik országban?
- Még mindig Haitin.
- Akkor oké - morogta elégedetten, aztán barátságosan meghajolt a sült malac előtt. - Bocsánat. Nem tudom, bemutatkoztam-e már... Jézusom... Megkértem Josephet, hogy szerezzen nekem egy pohárkaclairmt... Egészen megfeledkeztem róla... Elnézést, hölgyeim és uraim, amint tehetem, visszatérek.
Türelmetlenül elvigyorodott, és beleveszett az egyre sűrűsödő szivarfüstbe.
•    . '.         14  ¦
Monsieur Baptiste de Thiry öblös karosszékben üldögélt az ablak felé fordulva, s csak akkor mozdította meg a fejét, amikor átléptem a küszöböt.
- Jöjjön csak, jöjjön, Mr. Lendvay - invitált beljebb. - Húzzon magának egy széket. Ha kényelmesen akar ülni, a nádfona-tú karosszéket válassza.
Azt választottam. Szembeültem vele, és kíváncsian néztem
rá...
Baptiste de Thiry nem lehetett több negyvenévesnél, bár meggyötört arca jóval többet mutatott. Keze enyhén remegett, ahogy a karosszék karfáját markolta. Arany cigarettatárca és metszett üveg hamutartó hevert mellette a padlón, de a hamutartó még üres volt.
Monsieur de Thiry elkapta vizsgálódó tekintetem, és muta-tőujjával megbökdöste a cigarettatárcát.
- Már a cigaretta sem ízlik - mondta tárgyszerű szárazság-
126
gal - Inkább zavar a füstje. Sőt, az utóbbi időben mintha szédülnék is tőle.
- Madame Yvonne említette, hogy gyakran gyengélkedik.
- Azt is említette, miért?
- Erről inkább Mr. Martinelli beszélt.
- És ön? Ön mit szól hozzá?
- Nem is tudom, mit mondjak. Mindenesetre hihetetlennek tűnik.
- Ha fordított helyzetben lennénk, én is annak tartanám. Hát akkor, mi szél hozta mifelénk, Monsieur Lendvay?
Icipicit haboztam csak, s máris mondtam a magamét.
- Az a helyzet, Monsieur de Thiry, hogy megbízóm utasítására kerestem fel önt. Ügyvéd vagyok, gyakran kell eljárnom hagyatéki ügyekben, elsősorban külföldön. Haitin azonban még sohasem jártam.
- Örülök, hogy felkeresett, Mr. Lendvay. Bár, ne értsen félre, más alkalommal talán még szívesebben láttam volna.
- Megbízóm bizonyos Aristide Bonami. Mond önnek valamit ez a név?
Igazán meg lettem volna lepve, ha mond. Mindazonáltal időt sem hagytam neki, hogy elgondolkozhasson a dolgon.
- Megbízóm azt az utasítást adta, hogy keressem fel a Bonami család kriptáját, és szükség esetén tegyem meg rajta a kívánt intézkedéseket
- Ez konkrétan... mit jelent?
- Amennyiben úgy találnám, hogy az állapota sürgős beavatkozást igényel. Megbízóm természetesen tisztában van vele, hogy a kripta magánterületen fekszik, ezért lelkemre kötötte, hogy a legnagyobb tapintattaí és kellő óvatossággal járjak el. Azaz, egyetlen lépést se tegyek a jelenlegi tulajdonosok beleegyezése nélkül.
De Thiry arcán elégedett mosoly suhant át. Nyilvánvalóan jólesett neki az ismeretlen megbízó udvariassága.
- Odaát nem sikerült kiderítenünk, ki a birtok jelenlegi gazdája - folytattam a mesém -, de Mr. Aristide Bonami elvárja, hogy amint megtudom, táviratozzam meg neki, s addig is, amíg ő maga nem tehet lépéseket az önnel való közvetlen kapcsolat* felvétel terén, adjam át önnek szívélyes üdvözletét.
- Köszönöm, Mr. Lendvay - biccentett de Thiry -, Monsieur Aristide Amerikában él?
- Kanadában *• mondtam -, Québecben.
127
- Ő is kivándorolt?
- Ha jól tudom, Aristide űr már ideát született.
- Akárcsak én. Dédapám még igazi párizsi vagány volt, nagyapám ott töltötte a gyermekkorát, én azonban még soha nem jártam Franciaországban. Franciának tartom magam, francia az anyanyelvem, de még soha nem láttam az Eiffeltornyot, soha nem mentem végig a Boulevard Saint-Miehelen. Nem furcsa?
- Kétségkívül az.
- Amit Párizsról tudok, Yvonne-tól tudom. Annak ellenére, hogy ő maga lyoni, s mielőtt Haitira jött volna, nem túlságosan gyakran fordult meg a fővárosban.
- Van valami különleges oka, hogy mind ez ideig nem látogatta meg még dédapja szülővárosát? - tudakoltam kíváncsian,
- Tulajdonképpen nincs. Egyszerűen úgy alakult, hogy sosem maradt rá elég időm. Nagy kár, mert egyre inkább az az érzésem, hogy majd csak odafentről, egy felhő széléről pillanthatom meg először.
Előrehajoltam, és a szemébe néztem.
- Azt hiszi, hogy megátkozták? De Thiry felhúzta a szemöldökét.
- Nem átkoztak meg. Egyszerűen halálra ítéltek. Ez a helyes
kifejezés.
- Tehát hisz benne?
- Itt élek Haitin, hinnem kell.
- Ön fehér ember, Monsieur de Thiry.
- Na és? Számít az valamit? A mágia fütyül a borszínre. Éppen úgy ki lehet készíteni egy fehéret, mint egy feketét.
- Miért akarnák megölni?
- Mert én vagyok Bellevue tulajdonosa.
- Ön szerint ez elég indok?
- Miért tőlem kérdi? Őszerintük nyilván az. Azt akarják, hogy tűnjek el innen. Ezért is fenyegettek meg.
- Megfenyegették?
- Először egy évvel ezelőtt. Pechemre éppen az én birtokom területén ölték meg Ti-Marie-t, és egy bizonyos Sámuel Mar-chand-t. Ti-Marie papnő, mamaloa volt, Marchand pedig...
- Hogy fenyegették meg? - szakítottam félbe.
- Kakast tettek az ágyamba.
- Kakast?
- Fekete kakast.
128


- Nem lehet kellemes kakast találni az ágyban. Még ha egy tyúkról lenne sző...
- Főleg, ha ennek a kakasnak nincs feje, a párnája pedig tocsog a vértől. Valaki azt mondta, ez annak a jele, hogy el kell mennem innen. Ha nem megyek, megölnek.
- Gondolom, komolyan vette az üzenetet.
- Hát nem nevettem, amikor megláttam, ha erre gondol. Elmenni azonban eszem ágában sem volt. Hova is mehettem volna? Rokonaim nincsenek, anyám a születésemkor meghalt, nincs másom, csak ez az ültetvény. így aztán maradtam.
- További kakasok az ágyában?
- Nem, kakast többé nem találtam benne. Megtaláltam viszont a sásfiguráimat összeszurkálva a kerti fák ágaira akasztva. Több alkalmazottam el is hagyott; azt mondták, rontás van a házon. Szerencsére Yvonne jelenléte sokat old a nyomott hangulaton. Megismerkedett már vele? Meglátja, -varázslatos egyéniség. Ő az én napsugaram...
Elhallgatott, és lehajtotta a fejét. Néhány hosszú másodpercig csak lógatta, majd amikor már azt hittem, rosszul lett, hirtelen felemelte. - Tudja, nagyon egyedül voltam. Nem volt se kutyám, se macskám. Az az igazság, hogy szükségem volt valakire. Egy társra, aki mellettem áll, akivel megoszthatom az ültetvény gondját-baját, akivel esténként elbeszélgethetek. S aki mint nő is kielégíti az igényeimet. Nem tudom, érti-e, mire gondolok?
Naná, hogy értettem.
- Előbb csak berándulgattam Port-au-Prince-be, aztán néha már a hét végeket is ott töltöttem, mégsem sikerült olyat találnom, akit idehozhattam volna. Vagy én nem találtam megfelelőnek, vagy ő nem akart idejönni. Már-már arra gondoltam, fittyet hányok az illemre, és mulatt lányt veszek feleségül, de ekkor egy francia újságban szemembe ötlött egy Yvonne Mar-tinelli nevű atlétanőről szőlő tudósítás. Csak bámultam Yvonne képét, amint éppen átrepült egy gát felett. Bár a fénykép nem volt igazán jó, én mégis pokolian gyönyörűnek találtam. Hirtelen arra gondoltam, miért is ne lehetne ez a lány a feleségem?
- Én sem értettem magam. Mintha démon szállt volna meg. Kivágtam az újságból a képét, és az ágyam fölé szögeztem. Aztán gondoltam egy merészet, és írtam a lapnak, hogy küldjék el nekem Mademoiselle Martinelli címét.
129
- Elküldték?
- Jő két hónap múlva. Már-már el is felejtettem az egészet, amikor megjött a válasz. Még azon a napon újabb levelet írtam, csakhogy ezúttal már egyenesen neki. Egy évig leveleztünk, majd egyszer csak vettem magamnak a bátorságot, és meghívtam ide, Haitira. Képzelheti, mekkora örömöt éreztem, amikor Yvonne értesített, hogy elfogadja az invitáciőmat, és hamarosan hajóra száll
Kivett egy cigarettát a dobozból, megszagolgatta, majd elgondolkozva forgatni kezdte az ujjai között.
- Azt hittem, belehalok a boldogságba, amikor megpillantottam őket a kikötőben. Először is Yvonne okozott nekem óriási csalódást.
- Csalódást? ~ hökkentem meg.
- Kellemeset, Mr, Lendvay! Olyan kellemeset, hogy majd elájultam tőle. Meg a félelemtől.
- Ezt hogy érti?
- Amikor először vettem szemügyre az újságcikket, csak annyit láttam, hogy Yvonne jó alakú fiatal lány, semmi több. S nekem éppen erre volt szükségem: egy jó alakú, fiatal lányra. Bár többször is kértem, küldjön fényképet magáról, sohasem küldött. Képzelje aztán a meglepetésemet, amikor megpillantottam a kikötőben! Szinte nem is akartam hinni a szememnek. Amikor bemutatkozott, megszédültem. Rám tört a rémület: hogy az ördögbe fogom megtartani ezt a gyönyörű teremtést? Először ötlött fel bennem a gondolat, mi lesz, ha én nem kellek neki? Ugőt is elfogadtam, bár az az igazság, egyáltalán nem is nehezteltem érte, amiért magával hozta. Hogy mindaddig egyetlen szót sem szólt róla, miként arról sem, hogy Ugo egy súlyos autóbaleset következtében tolókocsiba kényszerült? Talán magam is így tettem volna a helyében. Azóta igencsak megkedveltük egymást, s ha valami oknál fogva egyszer elmenne tőlünk, nekem talán még jobban hiányozná, mint Yvonne-nak.
- Látom, szépen meggyógyult a fiú.
- Nem akarok más tollával ékeskedni, Monsieur Lendvay, de ebben nekem is volt némi szerepem. Ismertem ugyanis egy öregasszonyt, aki végrehajtotta Ugón a nyúlvarázslatot.
- Az meg mi a szösz?
- Ha elmesélem, azt fogja mondani, őrültség. De mégsem egészen az. Erre maga Ugo a legjobb példa, Űgy történt a dolog,
130
hogy az öregasszony fogott egy nyulat, és egy Ugo hajából font nyakörvet kötött a nyakára. Ezzel az aktussal a nyúl Ugővá lényegült át. Tud követni?
- Követni tudom, csak abban nem vagyok biztos...
- Hallgassa végig. Ezután eltörte a nyúl a lábát.
- Jóságos Isten!
- Ugo vacsoránál ült, s éppen kedélyesen diskuráltunk valamiről, amikor egyszerre csak a lábához kapott és felüvöltött.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy Ugónak is eltört a lába?
- Nem tört el, csak ugyanazt a fájdalmat érezte, mintha eltört volna. Mert anyuiét abban a pillanatban törte el az öregasszony. Aztán gyógyítani kezdte: sínbe rakta, kenőcsökkel, porokkal, ráolvasásokkal kezelte. S ahogy a nyúl lába gyógyult, űgy gyógyult Ugőé is. Ez tavasz vége felé történt, őszre már a nyúl ár-kon-bokron túljárt, s árkon-bokron túljártak Ugo fájdalmai is.
-Hihetetlen!
-Pedig ez a valóság. Szóval... ott hagytam abba, hogy megérkeztek. Yvonne-t láthatóan nem riasztotta el a látványom, mert jól érezte magát a közelemben. Olyannyira, hogy három hét elmúltával meg is kértem a kezét.
- Vissza sem ment azóta Franciaországba?
- Mi a fenéért ment volna? Anyja meghalt, apját nem is ismerte, s talán... belém is szeretett. Ennek már öt éve, Mr. Lendvay. Azóta boldogan élünk, azaz éltünk az elmúlt év közepéig. Akkor találtam a kakast az ágyamban.
- Gondolja, hogy meg akarják ölni?
- Ebben holtbiztos vagyok. Ha engem eltemettek, könnyebb lesz Yvonne-t és Ugót elüldözniük innen. - Felém hajolt, és megragadta a kezem. ~Mr. Lendvay, egyenesen az Isten küldte hozzám. Szeretném bizonyos időre igénybe venni a szolgálatait. Jó lenne, ha átnézné a birtokkal kapcsolatos irataimat, és megmondaná, minden rendben van-e.
- Milyen szempontból?
- Arra koncentráljon, hogy Yvonne az általános örökösöm. Nem szeretném, ha halálom után derülne ki, hogy valaki nehézséget támaszt az örökléssel kapcsolatban.
- Kire gondol?
- Például a haiti kormányra. Miniszterelnökünket elkapta az államosítási mánia. Érti, mire gondolok?
- Azt hiszem, igen.
131
- Hajlandó segítem?
Megvakartam a fejem búbját, aztán megvontam a vállam.
- Az időmből éppen kitelik.
De Thiry arca felderült, mintha nem is ügyvéd, hanem eso-dadoktor lettem volna.
- Ez már beszéd, Mr. Lendvay! Hetek óta rozsdaként rág a nyugtalanság. Mi lesz, ha halálom után elveszik Yvonne-től a? ültetvényt? Nem tudnék nyugodni a síromban, ha nem lennék biztos benne, hogy jó kezekben van az ügye.
Lassan ugyan kezdett már elegem lenni a sírjukban nyugodni nem tudó fickókból, mégis bólintottam.
- Ne aggódjon, Monsieur, Bár nem ismerem a haiti jogrendszert, az a gyanúm, nem állhat messze a franciától.
- A könyvtárszobában minden szükséges kelléket megtalál mondta, miközben nehézkesen felkászálődott a székéből. Iszik egy clairint?
- Talán később.
- Meg fogja bánni. Ez, amivel megkínálnám, éppen tizenkét éves. Olyan, mint az életelixír.
Az is volt. Szinte mennyei gyönyört éreztem, amikor az első cseppek leszánkáztak a torkomon.
- Egyszerre csak egyetlen pohárkával szabad fogyasztani belőle - mondta de Thiry, bedugaszolva az üveget. - Napi egy pohárkával, különben szétfoszlik a varázsa. Akkor hát megegyeztünk, Mr. Lendvay. Ami az anyagiakat illeti..,
- Nem vagyok túl drága-mondtam savanyűan mosolyogva,
- Nem fogja megbánni, hogy elvállalta az ügyet - mosoly-gott immár ő is, - Arról nem is beszélve, hogy néhány napot mindenképpen nálam kell tölteniük. Daisy már itt kopogtat az ablakon.                                                      .
- Azt hittem, itt is van.
- Ez még csak a névjegye, amit bedugott az ajtó alatt. De órák kérdése, és itt ül a nyakunkon.
- Gondolja, hogy sikerül mestereket szereznem a kripta kijavításához?
- Embereim a rendelkezésére állnak, Mr. Lendvay. Joseph pedig majd gondoskodik a kényelmükről.
Kinyitottam az ajtót, és indulni készültem. Mielőtt azonban átléptem volna a küszöböt, visszafordultam.
- Hisz ön a zombikban, Monsieur de Thiry? -Tessék!?
132
- Azt kérdeztem, hisz-e a felélesztett holttestekben. Mintha egy árnyalattal még sápadtabbra váltott volna
egyébként sem túlipiros arca.
- Van egy haiti kreol közmondás, Monsieur Lendvay Ha sokat beszélsz a kígyókról, eljön hozzád egy, és beléd mar. Remélem, a barátja, Mr. Birch is jól fogja érezni magát Bellevue-ben.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és lesétáltam a haliba a többiek közé.
15                       •      .
Először Yvonne asszony vett észre. Éppen egy idősebb, ősz hajú házaspárral beszélgetett, míg Ugo a sarokba húzódva a pezsgőspoharával foglalatoskodott. Yvonne rámosolygott a párra, megszorította a férfi kezét, aztán odasietett hozzám.
- Nos? Milyennek találta?
- Bár nem ismertem korábban a férjét, Madame, azt hiszem, nincs valami jő bőrben.
-Jő bőrben?! Hiszen már csak hálni jár .belé a lélek. Tudja, mit mondok én önnek, Mr. Lendvay? Egyetlen pillanatnyi habozás nélkül odaadnám az életem, ha az övét megmenthetném vele. Ön nem érti és nem is értheti, mit tett velem... velünk ez az ember! Odaát sző szerint éheztünk. Itt pedig... -körbemutatott a terített asztalokon, a libériás lakájokon, és könnyek szöktek a szemébe. - Volt egy nagynénikém, aki egyszer azt mondta nekem, hogy minden öröm megtenni a maga bánatát. Olyan az öröm, mint a gyönyörű szép fa, pompás virágokkal, amely néha mégis vackort terem.
- Bölcs asszony lehetett a nagynénje, Madame.
- Az is volt. De térjünk vissza önre. Remélem, velünk marad.
- Ön is tud a dologról?
- Baptiste kikérte a beleegyezésemet, s én bele is egyeztem.
- Néhány napig feltétlenül önökkel maradok, Madame. Oldalra hajtotta a fejét, és szinte csúfolódva nézett rám.
- Nem hagyná abba ezt a hülye Madame-ozást? Maguknál amerikaiaknál könnyebben megy az ismerkedés, és főleg kevésbé szertartásosan. Yvonne a nevem. Az öné?
- John.
- Akkor maradjunk ennél. Tehát?
¦   133
- Elvállaltam bizonyos ügyvédi teendőket...
- Josephnek már ki is adtam az utasítást, hogy rakja rendbe a szobáikat. Tudja, milyen pokoli idő van odakint?
A következő fél óra azzal telt el, hogy néhány érdeklődő férfiúnak és nőnek előadást tartottam az amerikai labdarúgőliga nemrég lezajlott, és éppen küszöbön álló mérkőzéseiről; a tervezett francia-angoí csatornaalagút várható gazdasági hasznáról és politikai hátrányairól, tekintettel a brit védelmi doktrínára; valamint sikerült bizonyos tapasztalatokra szert tennem a haiti politikai élettel kapcsolatban. Nagy örömömre szolgált, hogy csiszolhattam francianyelv-tudásomat is, bár őszintén szólva a haiti francia egyáltalán nem az a finom csiszolópapír, amellyel a nyelvi kinövéseket el lehetne tüntetni.
Egyszerre csak azt vettem észre, hogy egyedül maradtam Ugo Martinellivel. Néhány lépésnyire tőlünk Croyance Didier állt, Barrault-val beszélgetve. Bár jó másfél méter választotta el őket egymástól, mégis, mintha bizalmas közelséget éreztem volna a mozdulataikban. Olyannyira elmerülve bámulhattam őket, hogy csak akkor riadtam fel, amikor Ugo karomhoz érintette a pezsgőspoharát.
- Akar egyet maga is?
Mielőtt válaszolhattam volna, már teljesítette is ki nem mondott kívánságomat. Aztán tekintetemet követve az 6 pillantása is a fekete párducon állapodott meg.
- Croyance ma ragyogóan néz ki, nem gondolja? Tudja, hogy ősi loa családból származik?
- Az mit jelent?
- A loák a vudu papjai. A férfipapot papaloának, a nőit ma-maloának hívják. Croyance családjában egymást érték a ma-maloák és a papaloák. Anyj a az egyik leghíresebb mamaloa volt a környéken. Sajnos van egy nagy hibája,
- Ugyan micsoda?
- Teljességgel megközelíthetetlen. Nem tudom, milyen volt akkor, amikor én még nem éltem itt, de amióta ő az orvosunk, makulátlan a híre. Egy apáca sem élhetne szűziesebb életet, mint ö.
- Honnan tudja ilyen jól?
Ugo szégyenlősen elmosolyodott.
- Onnan, hogy én is próbálkoztam nála. Olyan udvariasan küldött el, hogy még neheztelni sem lehet rá. Nézze csak így oldalról! A tökéletes nő. És azt hiszem, maga a vulkán...
134
- Nem veti el egy kissé a sulykot? Ugo megvonta a vállát.
- Lehet. Bár azt hiszem, Croyance igazi gyémánt. Aki egyszer megszerzi magának, a világ legszerencsésebb fickójának mondhatja magát.
- És Tomas?               :    ;
- Nagy balfácán volt, hogy elpasszolta. Tudja...
Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó. Először azt hittem, a szél tépte fel, és éppen ugrani akartam, hogy segítsek az inasoknak becsukni, amikor hirtelen tántorgó, görnyedt alak bukkant fel a küszöbön. Egyetlen másodpercig azt hittem, hiányzik a feje, aztán rájöttem, csak sötét köpenyfélét borított rá a szél. A férfi, amint érzékelte maga előtt a fényeket, tétova mozdulatokkal megpróbált megszabadulni a köpenyétől. Amikor végre sikerült neki, kiköpött néhány falevelet a szájából, s lekapta lefelé konyulő karimájú kalapját, melyet a fejére prése-lődött köpeny a felismerhetetlenségig, összenyomott.
- Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, hogy hívatlanul toppanok be önökhöz, de... azt hiszem, nem volt más választásom.
Azt hittem, káprázat játszik velem.
Az ajtóban Estudiantes professzor állt zavart mosollyal a szája szegletében.
Ami csak akkor olvadt le róla, amikor észrevett engem is a rá bámulok között.
16
Szerencsémre másnap délelőtt még nem volt rám szüksége Monsieur de Thirynek. Felajánlottam ugyan, hogy belenézek az irataiba, de nagyon határozottan elhárította. Azzal az indokkal, hogy elő kell még készítenie néhány papírt.
Mivel volt időm bőven, kisétáltam a kertbe, és megkerültem az épületet. Jó nagy kört kellett leírnom, hiszen Bellevue igazi kastély volt, két szárnnyal és az ördög tudja, hány szobával. Gyanítottam, hogy tálán még maga de Thiry sincs tisztában vele.
A kastélyt óriási park ölelte körül, melynek vége a messzeségbe veszett. Volt benne minden, aminek egy francia mintát utánzó parkban csak lennie kell. Örökzöldből nyírt labirintus,
135
mellette tő, kis szigettel a közepén, amelyre fahidacska vezetett fel. A szigeten bambusznádbői emelt pavilon állta egy szökőkút vizének meg-megújuló rohamait.
Alaposan elfáradva tértem vissza kiindulópontomra, ahol aztán nekidőltem egy fának, és gondolkodni próbáltam. Először is, azon törtem a fejem, mi az ördögért is vagyok én itt Haitin? Lassan ugyan kezdett körvonalazódni bennem valami, de még mindig édeskevés volt ahhoz, hogy komolyan következtetéseket vonhassak le belőle.
Bizonyára tovább erőlködtem volna - például azon töprengve, mi az ördögért bukkant fel tegnap éjszaka Jósé Estudiantes Bellevue-ben -, ha hirtelen nem tűnik fel az orrom előtt Ugo Martinelli, öles, de mégiscsak biccenő léptekkel a főépület felé igyekezve. Ahogy észrevett, megtorpant, s irányt változtatva odasietett hozzám. Ideges nyugtalanság ült a képén, mintha rossz hírt hallott volna.
- Csak nincs valami baj? - kérdeztem gyanakodva.
- Most üzent értem Yvonne - mondta nagyot nyelve. - Bap-tiste újra rosszul lett.
Indultam volna, hogy vele tartsak, de Ugo visszatartott.
- Maradjon, kérem, úgysem tud segíteni rajta. Sajnos, egyre gyakrabban ismétlődnek a rosszullétei.
-Azt hiszem... nem a legalkalmasabb időben érkeztem Bellevue-be - sóhajtottam együttérzőn.
- Hát nem, az szentigaz. Egyébként, mikor nézi meg a kriptát?
- Éppen oda tartok.
- Nem akarja, hogy elkísérjem? Croyance úgysem engedne Baptiste-hoz.
Nem szerettem volna udvariatlan lenni, ezért ki kellett gyorsan találnom valami hihetőt, amivel lerázhatom.
- Jó lenne egyedül megpillantanom - mondtam rövid habozás után. - Nagyon fontos.
Ugo felhúzta a szemöldökét.
- Hogy egyedül pillantsa meg?
- A legelső benyomás a legfontosabb. Nem todom, érti-e, mire gondolok?
Tuti, hogy nem értette. Ennek ellenére biccentett, és széttárta a karját.
- Hogyne érteném. Maga tudja, hogy végezhet eredményesebb munkát. Mindenesetre, ha meggondolná magát, odabent megtalál.
136
- Köszönöm, Mr. Martinelli.
- Nem szólítana Ugónak? -Örömmel. Én meg John vagyok.
.Ügy gondoltam, ha már barátkozunk, hát barátkozzunk iga-ián. Megvakartam az orrom hegyét, és rápillantottam.
- Kérdezhetnék magától valamit, Ugo?
- Mondtam, hogy mindenben a rendelkezésére állok.
- Mi az őszinte véleménye Monsieur Baptiste betegségéről?
- Már egyszer elmondtam.
- Most négyszemközt vagyunk.
Ugo a közeli pálmafák széles leveleire nézett, mintha róluk próbálná leolvasni a választ.
- Most sem mondhatok mást, mint korábban. Meggyőződésem, hogy Baptiste-ot megátkozták, és rövidesen meg fog halni. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tehetünk ellene semmit. És tudja, miért? Mert az a valaki, aki a vuduhívőket vezeti, a leghatalmasabb papaloa a környéken. Ő akarja megszerezni tőlünk Bellevue-t, természetesen Baptiste halála után. És meg is fogja, mert a jelenleg fennálló törvények szerint elővásárlási joga van rá.
Éreztem, hogy sűrű köd önti el az agyam, s jótékonyan betakarja minden kis barázdáját.
- Elővásárlási joga? Kinek?
- A szomszédnak. A szomszéd birtokosnak. Ha egyesíteni akarja a két birtokot, joga van hozzá.
- Szabad tudnom, ki a szomszéd birtokos? Ugo a levegőbe meredt.
- Lafitte - mondta aztán komoran,.- Raphael Lafitte.
17
Mintha néhány ködfoszlány elrebbent volna a barázdák fölül
- Lafitte? - kérdeztem tétován. - Azt mondja, Raphael La-' fitte?^
-Ő. bizony.
Bármennyire is igyekezett elleplezni, megéreztem a gyűlöletet a hangjában.                       ,
- Miért akarná Monsieur Lafitte megszerezni az önök birtokát?
137
Ugo csodálkozva pillantott rám.
- Miért ne akarná? Bellevue az egyik legirigyeltebb ültetvény széles e határban. Igen jó aföldje, magasak a nádhozamai. Minden ép eszű ember meg akarná venni, ha lenne pénze hozzá
- Mr. Lafitte-nek eszerint van.
- Van - mondta sötéten. - Neki aztán van.
- Mit akar ezzel mondani? Talán... nem tisztességes úton
szerezte?
Ugo rám pillantott. Néhány percig habozott, mielőtt kinyitotta volna a száját. Amikor aztán megszólalt, már határozott és mindenre elszánt volt a hangja.
- Raphael Lafitte jő tíz évvel ezelőtt vetette bele magát a vu-duba. Addig normális ültetvényes volt, sőt Baptiste jó barátja. Tíz évvel ezelőtt azonban találkozott egy vándorpapaloával, aki egy csapásra megváltoztatta az életét. Megtanította a hókuszpókuszra, akárcsak a feleségét, Emilie-t. A hívok azóta messze földről is felkeresik őket, s hozzák kocsiderékszámra az ajándékokat. Mert nehogy azt higgye, hogy a vudu csak a szegény emberek vallása... Emilie és Raphael úszik a pénzben, mint hal a vízben.
- Eszerint meg akarják kaparintani Monsieur de Thiry birtokát...
- Mint ahogy már több birtokot is megkaparintottak a környéken. Ezek tények, Mr. Lendvay, nem megalapozatlan rágalmak. Három közeli haciendának is meghalt a tulajdonosa, vagy a tulajdonos, közvetlen hozzátartozója, s a birtokot La-f itte-ék vették meg. .Érti már? Eltüntetik a tulajdonosokat, hogy megszerezhessék az ültetvényüket. És ehhez a vudut használják hajítólándzsául! - Karórájára pillantott, és idegesen összerán-dult. - Bocsásson meg, de mennem kell. Mégiscsak megpróbálok Baptiste közelébe férkőzni. Megvan az a jó tulajdonságom, hogy bármikor meg tudom nevettetni. Au revoir, Monsieur
Lendvay. Egészen addig bámultam utána, amíg csak el nem tűnt a házat
szegélyező pálmasor mögött,
18
A nap meredeken kúszott felfelé az égi létrán, egyre gorombábban lődözve felém a tűznyilait Daisynek egyelőre hírehamva sem volt, mintha csak az agyalágyult turisták ijesztgeté-
138

sere találták volna ki az idevalósiak. Éppen gyanakodva a fejem fölé pislantottam, nem bujkálnak-e odafent tornádőfelhők, amikor valaki halkan rám sziszegett a park közepén terpeszke-dő labirintusból.
Óvatosan a zsebem felé nyúltam, hogy megtapogassam a stukkeromat. Mondanom sem kell, nem volt a helyén. Miért is lett volna, amikor ki sem vettem a bőröndömből.
Mivel stukker hiányában védtelennek éreztem magam, nem nagyon igyekeztem elmozdulni a helyemről. Csakhogy a sziszegés ismét felhangzott, immár sürgető határozottsággal. Egyetlen pillanat alatt verejték ütött ki a homlokomon. Túlságosan is ismerősnek tűnt a kígyóhang. Mintha Damballa botja próbált volna magához csalogatni.
Tettem néhány kelletlen lépést a labirintus felé, majd megtorpantam. A sziszegés ebben a pillanatban ismét türelmetlenné és agresszívvé vált, mintha Damballa nem tűrné a határozatlanságot. Összeszedtem minden bátorságomat, és bedugtam a fejem a labirintus képzeletbeli kapuján.
Közvetlenül az ugyancsak képzeletbeli küszöbön túl hosszú, egyenes folyosó húzódott, amelyet mintegy két méter magas bokorsor határolt. Megpróbáltam átlátni rajta - nem ment. Megpróbáltam széthúzni néhány ágát, hogy szükség esetén el tudnék-e rejtőzni közöttük - ez sem ment. Mintha tömör kőfalba próbáltam volna belebújni.
Sóhajtottam, s a türelmetlen sziszegéstól sürgetve, elindultam előre. Egészen addig gyalogoltam, amíg csak szét nem ágazott előttem az eddig nyílegyenes folyosó.
Megálltam, és mérlegeltem a lehetőségeket. Mehetek előre, mehetek jobbra, de mehetek balra is. Ha a jobb oldalit választom...
A sziszegés azonban balra hívott. Megvontam a vállam, s bár tisztában voltam vele, hogy ha még kétszer elfordulok, reménytelenül utat veszítek, nem tehettem mást, követnem kellett a sziszegést.
Ha csak azt nem akartam, hogy a száz éve halott Ti-Marie ismét elővegyen egy gombolyagot, és újra elkezdje a szálat lefelé gombolyítani róla.
139
19
Mintegy tizenöt-húsz lépés után bekövetkezett, amitől féltem; fogalmam sem volt már róla, merre járok. A hívogató sziszegés úgy járt előttem, mint a lángoszlop Mózes népe előtt, én pedig mint lepke a kósza fényt, kénytelen voltam követni, egyre reménytelenebbül beleveszve a labirintus útvesztőjébe.
Egyszerre csak öblös, tölcsérszerű tisztásra jutottam. A bokrok ágai szétterültek körülöttem, mintha a hanyag kertész errefelé már nem tartotta volna fontosnak egyenesre nyírni őket A tisztáson túl újabb folyosó kezdődött, amelyből jobbra is és balra is oldalágak nyíltak.
Sóhajtottam, és arra gondoltam, sziszegés ide vagy oda, pihenek egyet. Annál is inkább, mert szakadt rólam a veríték. A vaskos oldalfalak elfogták előlem a levegőt, s bár eddig úgy tudtam, nincs klausztrofőbiám, egyre rosszabbul kezdtem
érezni magam.
Alig hogy lazítottam valamelyest, máris felhangzott a fejem felett a türelmetlen sziszegés. Felfelé sandítottam, de csak a vörös koronájű, égető nap tollászkodott felettem, mint lusta,
kövér madár.
Csípőre tettem a kezem, és a tölcsértisztás oldalfala felé fordultam.
- Most már aztán elég legyen S - kiáltottam ingerülten. - Itt
vagyok, mit akarsz tőlem?
Süket csend támadt, mintha még az eddig szaporán rezgő levelek is megdermedtek volna.
- Tudom, hogy itt vagy - mondtam -, nincs értelme a bú-jócskázásnak. Gyere elő!
Ti-Marie azonban úgy látszik úgy döntött, ezen a napon nem mutatja meg magát. Ehelyett ismét felhangzott a fenyegető kí-
győsziszegés.
Dühösen letéptem néhány levelet a bokorfalról, s engedelmesen tovább követtem a hangot. Ezúttal szerencsére már nem odafentről hangzott, így nem kellett megpróbálnom felmászni
az égbe.
Alig tettem néhány lépést előre, megtorpantam. Közvetlenül a lábam előtt apró sásfigurácskát pillantottam meg.
Nyögtem egy nagyot, és letörölgettem a képemről a verítéket.
Csak reménykedhettem benne, hogy ezúttal nem engem formáz.
140
I
20
Szerencsére nem is engem formázott Már csak azért sem, mert nekem nincs kéményem, s hajóhíd sincs a hátamra építve. Ennek a figurácskának viszont volt, amiből rendkívül éles-elméjűen azt a következtetést vontam le, hogy egy sáshajócska fekszik a bokrok alján.
Sóhajtottam, és mellé guggoltam. Körülbelül fél méter hosz-szúságú lehetett, durván fonva, mintha készítője nem igazán törődött volna a minőségével. Talán megelégedett annyival, hogy első látásra is kiderüljön róla: hajót ábrázol.
Feltételezésemet az a felirat is megerősíteni látszott, amely a vízijármű orrán és oldalán ékeskedett. Montevideo, hirdették az ákombákom írással ráfestett, fekete betűk.
Egészen addig guggoltam mellette, amíg el nem kezdett zsibbadni a lábam. Felemelkedtem, őt is felemeltem, megvizsgáltam alulról-felülről, még meg is ráztam, nem rejtettek-e bele valamit.
Ekkor esett csak a pillantásom a másik figurácskára. Eddig azért nem vettem észre, mert a sövény árnyékában feküdt, s a vakító napfényben koromfeketének tűntek az árnyak.
Torkomban dobogó szívvel hajoltam fölé. Mivel arccal a homokos-kavicsos talaj felé fordult, csak akkor győződhettem meg róla, kicsoda, amikor felvettem és megfordítottam.
Hát ez sem én voltam, az holtbiztos! Hosszú, igazi emberi hajból ragasztott szőkésvörös haja azt mutatta, hogy nő az illető. Mivel a vonások csak elmosódottan látszottak a sásból készített arcon, akár a háziasszonyunk is lehetett volna.
Az öltözéke azonban némiképpen eltért attól, amit egy nőnek kellett volna hordania Haitin. A sásasszony ugyanis valami egészen ide nem illő ruhát viselt: mélyen kivágott, szinte már-már kacér blúzt, és térden alul érő, szoros nadrágot.
Remegő ujjakkal próbáltam meg tűt keresni benne, de nem találtam. Ez aztán annyira feldobott, hogy visszamentem a hajócskához, és azt is újra a kezembe vettem.
Mi a fenét kezdjek veletek? - töprengtem fejem fölé emelve a sásfigurákat. - Hallod, Ti-Marie? Mi a fenét kezdjek velük?
A labirintus oldalfalának ágacskái hajladoztak, hullámzottak, de sem a sziszegés nem válaszolt, sem Ti-Marie. Csend volt, csak a távolból hallatszott néhány madár rendületlen ri-koltozása.
141
Letettem a hajót a helyére, és gondolkodni próbáltam. Onnan, ahol a vízijármű eredetileg állt, aprócska homokhullámok sora húzódott egészen a bokorsor aljáig, mintha az alkotó a tenger hullámzását akarta volna utánozni vele. S mivel a figurácskát a hullámsor legszélén találtam, arra is gondolhattam, hogy a hajóról ugrott a habok közé.
Bár fel nem foghattam, mi a csodáért fejtet velem Ti-Marie rejtvényeket, amikor élőszóban is megmondhatná, mit akar tőlem, nem nagyon háboroghattam. Ha már idejöttem Haitira, el kell fogadnom azokat a játékszabályokat, amelyeket ő ír elő
nekem.
Jő öt percig álldogáltam tanácstalanul, várva, hogy ismét felhangozzék a sziszegés, de nem hangzott fel többé. Arra gondoltam, magammal viszem a figurácskákat, hogy a szobámban tüzetesebben is áttanulmányozzam őket, de mintha ebben a pillanatban lopakodó léptek zaja ütötte volna meg a fülem. Lehajoltam, s minden erőmet összeszedve begyömöszöltem a ha jócskát és a figurácskát a bokrok ágai közé.
A lopakodó léptek zaja mintha a baloldali keresztfolyosóból jött volna. Összegörnyedtem, és kilestem a bokrok négy szögűre nyírt kiszögellése mögül.
A folyosó hívogatón intett felém. Bátorságot merítve belőle, előreloholtam, hogy megpróbáljak egy újabb keresztfolyosón a lopakodó elé kerülni, de abban a pillanatban, ahogy odáig értem, furcsa feketeség suhant el az orrom előtt, s hangos csattá-nással a homlokomnak vágódért.
Belemarkoltam a levegőbe, megperdültem a tengelyem körül, és mintha kirántották volna alólam a lábam, végigvágődtam a földön.
21
Nem tudom, meddig fekhettem a bokorsor alján, ne kem mindenesetre hosszú óráknak tűnt. Annál is inkább, mivel addig, ameddig a lelkem testemtől elszakítva a nemlét határain túl bolyongott, furcsa álmot láttam. Ott álltam a Mon-tevideo hajó fedélzetén tetőtől talpig sásruhába öltözve. A hajó körül hatalmas homokhullámok kavarogtak, s ugyanúgy repítették előre a homoktengeren, mintha igazi hullámok lettek volna.
142
Éppen a korláton áthajolva a homokhullámokra bámultam, amikor hirtelen testes, fekete bőrű nő bukkant fel mellettem. Nem sokat kellett töprengenem rajta, hogy rájöjjek, ki az. Széles, és mégis izgató hátuljáról azonnal felismertem Emilie La-fitte-t, akiről ekkor már tudtam, hogy a vudu papnője, azaz ma-maloa.
Felemeltem a kezem, s belemarkoltam Madame Lafitte vonzóan terjedelmes fenekébe.
Nem tudom, mi következett volna ezután, szerencsémre egyetlen pillanat alatt elröppent előlem a sáshajó és a homoktenger. Kinyitottam a szemem, s hunyorogva a fölém magasodó fekete árnyékra bámultam.
- Jaj, istenem! - hallottam egy megszeppent hangot. - Ugye, nem történt baja?
Lüktető homlokomhoz nyúltam, és megtapogattam. Szerencsére nem találtam lyukat rajta. Nyögtem néhány keserveset, aztán megpróbáltam felkönyökölni.
~Mi... a... fene...?
Mintha Daisy elfújta volna a szemem előtt gomoiygó ködöt: egyszerre csak ismét élesen láttam a környező világot. Benne azt is, hogy Mademoiselle Lafitte az, aki napernyőjével a kezében kétségbeesetten ott ugrándozik körülöttem.
- Jézusom, mondja már, hogy nem esett baja! Mindjárt elájulok...
¦- Ne tegye - mondtam nagyot nyögve. - Ájuldozni itt vagyok én. Mi az ördögöt csinált velem?
- Én csak... megijedtem.
- Attól még nem ájultam volna el.
- De fejbe is vágtam... félelmemben.
- Baltával vagy nagy kalapáccsal?
- A napernyőmmel.
A kezében szorongatott vékonyka játékszerre néztem, és hitetlenkedve megcsóváltam a fejem.
-Ezzel?
Aztán azon nyomban vissza is roskadtam a homokra. A fejcsóválástól olyan fájdalom hasított az agyamba, hogy jobbnak láttam nyugton maradni.
Brigitte szégyenlősen elvigyorodott felettem.
- A nyelével.
A jókora, faragott elefántfejben végződő nyél valóban al-
143
kalmas volt arra, hogy földre küldje a gyanútlan bámészkodót.
Most már sokkal óvatosabban csőválgattam a fejem, de még mindig nem tudtam betelni a napemyőnyél látványával.
- Ha meg nem sérteném, mit keres itt, a labirintusban? Brigitte Lafitte elfintorította angyali kis orrocskáját, és a bűnös napernyőre támaszkodott.
- Eltévedtem. Pedig Monsieur Baptiste figyelmeztetett, ne másszak bele, mert soha nem találok ki belőle.
- Akkor miért mászott mégis bele?
- Mert... nem akartam, hogy Barrault észrevegyen.
- Tomas Barrault?
- Éppen akkor lopakodott a labirintus felé, amikor ideérteni, Kénytelen voltam behúzódni előle a bokrok árnyékába.
~ Biztos benne, hogy Monsieur Barrault volt?
- Holtbiztos. Úgy lopakodott, mintha követett volna valakit... Aztán jött maga. Hallottam a lépteit, sőt kígyósziszegést is hallottam. Őszintén szólva, ettől voltam a legjobban begyulladva. Nálunk a birtokon irtják őket, lehet, hogy Madame Yvonne Monsieur Baptiste betegsége miatt megfeledkezett róla. Ez pedig nagy baj.
- A kígyót is látta?
- Még csak az hiányzott volna!
- Elképzelhető, hogy Tomas Barrault sziszegett?
- Miért sziszegett volna Tomas?
- Ismeri Monsieur Barrault a labirintust?
~ Hogyne ismerné! Hajói emlékszem, éppen ő hozta az építészt, aki megtervezte Monsieur Baptiste-nak. Az a pasi a legjobb labirintustervező.
- Maga mit keres itt?
- Úgy érti, Bellevue-ben? -Úgy értem.
Lehajtotta a fejét, mintha nem merne rám nézni.
- A barátját - sóhajtotta. - Mr. Birchöt... Billyt Megígérték, hogy átjönnek hozzánk, de maguk,.,
Aztán teljesen váratlanul olyan elemi erejű bőgésben tört ki, hogy riadtan magam elé kaptam a kezem.
Mindaddig ott is tartottam, amíg életveszélyes napernyőjével a kezében el nem húzott, mint a vadlibák.
1
22
Nekidőltem a bokorfalnak, megtapogattam a gyors hízásnak indult búbot a homlokomon, mely Miss Lafitte könyörtelen esernyőjének köszönhetően jött a világra, s éppen elkezdtem volna törni a fejem a hogyan továbbon, amikor fekete bőrű, ismeretlen lány perdült elém a jobb oldali keresztfolyosőből. Villámgyorsan a zsebemhez kaptam, de nem volt benne egyéb, csak egy szál gyertya. Az ő kezében viszont nem volt a napernyő, ami, ki tudja miért, heveny megkönnyebbüléssel töltött el.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és tettem felé egy bátortalan lépést.
- Bon jour, kisasszony! Nem is reméltem, hogy ilyen kellemes meglepetéssel szolgál számomra a labirintus. Magához az útvesztő tündéréhez van szerencsém? Remélem, számíthatok a segítségére.ellenkező esetben itt virrad rám a holnapi szép hajnal...
Rám nézett, és meg sem rezzent az arca.
- Ön bizonyára nem ismer engem - folytattam előrenyújtva a kezem. - John C. Lendvay vagyok.
Erre aztán ő is mondott valamit. Jobban mondva nyögött és bugyborékolt.
- Breeeüüüü -jöttek ki a szájából a hangok.
Rémülten ugrottam hátra, s azonnal a szemét kereste a szemem. Szerencsére nem fehér volt, hanem meleg, barna, simogató. Reszkető kézzel a ruhája alá nyúlt, valami csomagfélét húzott elő, és bátortalanul felém mutatta.
Mivel nem voltak egyértelműen pozitívak a tapasztalataim a labirintusban felbukkanó hölgyek irántam tanúsított jóindulatát illetően, csak óvatosan nyúltam érte. Erre nyöszörgött valamit, erőteljes mozdulattal a markomba nyomta, megfordult, és riadt gazellaként eliramodott a keresztfolyoső vége felé.
Futtában gyűrtem zsebre az ajándékát, aztán ahogy csak a lábam bírta, igyekeztem utána. Amikor rájött, hogy ott loholok mögötte, még nagyobb sebességre kapcsolt. Hiába kiabáltam, hogy álljon meg, nem akarom bántani, csak azt szeretném, ha kivezetne ebből az átkozott labirintusból: ennyi erővel akár a bokroknak is kiabálhattam volna.
Szúrt az oldalam, hasogatott a tüdőm, leszakadni készült a lábam, mégis futottam tovább. Biztos voltam benne, ha nem vezet ki az útvesztőből, nem is fog rajta kívül senki. Itt dobom
144
Í45
fel a talpam az éhségtől, ha csak meg nem eszem a bokrok közé rejtett sásfigurákat.                                                     .
Szerencsére a fekete bőrű lány a legrövidebb utat választotta. Átvágtunk két keresztfolyosőn, végigrohantunk egy hosszabb, egyenes szakaszon, majd egyszerre csak a szabadban találtam magam, éppen a kis sziget bejáratával szemben.*
Hangos zihálással roskadtam a fűre. El is határoztam, ha még egyszer bemerészkedem a bokor-dzsungel belsejébe, ugyanúgy fonalat húzok magam mögött, mint Thészeusz király, amikor bedugta az orrát Krétán a Minötaurusz apartmanjába.
Annyira kivoltam, hogy még a kígyősziszegésröl is megfeledkeztem.
23
Mivel Monsieur Baptiste aprólékosan elmagyarázta az utat, megengedhettem magamnak, hogy időnként meg-megállva ei-gyönyörködjem a haiti táj kétségkívül nem mindennapi szépségeiben.
Széles, kitaposott ösvényen haladtam, így nem is nagyon kellett a lábam alá néznem. Ha viszont lenéztem, hol patanyomokba, hol pedig kerékvágásba akadt a tekintetem. Körülbelül az űt felénél találkoztam egy világoskék kezeslábasba öltözött, szalmakalapos férfival, aki már messziről barátságosan üdvözölt. Néhány közömbös mondatot akartam vele váltani az időjárásról, az idei kígyótermésről, vagy a pálmákon ugrándozo majmok szerelmi életéről, rá kellett azonban jönnöm, hogy ís> ten alighanem nagy hibát követett el, amikor Babilonnál össze zavarta az emberek nyelvét. Hiába próbálkoztam csekélyke francia tudásommal előbb a majmokra, majd a kígyókra tereim a szót, emberem csak bólogatott, majd olyan nyelven válaszolt, amelyről hirtelenjében azt sem tudtam eldönteni, vajon európai mintát követ-e, vagy a legsötétebb Afrikából származik.
A kézrázás azonban nemzetközinek bizonyult. Jő fél percig gyömöszöltük egymás kezét, kölcsönösen bizonygatva - ki-ki d saját nyelvén.-, hogy roppantul örülünk a találkozásnak, majd vidám kacarászás után mentünk a magunk útján.
Ezután jó darabig nem találkoztam élőlénnyel, egy mosó medvét kivéve, aki anádsorok mögül kocogott ki elém az útra. Amikor megpillantott, megmerevedett a meglepetéstől, s egé-
146          '                 ...
szén addig úgy is maradt, amíg csak el nem masíroztam mellette. Később már sajnáltam, hogy vele meg sem kíséreltenl a kommunikációt.
Amikor beváltottam a keskeny ösvényre, mintha elszürkült volna fölöttem az ég. Egyik oldalról cukornád borult fölém, a másikról magasra nőtt bokrok és valamiféle fű, amely leginkább az afrikai szavannák elefántfüvére emlékeztetett.
Ezen a félhomályos ösvényen találkoztam először kígyóval. Nem volt túlságosan hosszú, de barátságos sem. Olyannyira, hogy esze ágában sem volt eltakarodni az utamból. Hiába kiabáltam rá, előbb angolul, majd franciául, a füle botját sem mozgatta. Végül kénytelen voltam én engedni. Begyalogoltam a fű közé, s csak jő nagy kitérő után tértem vissza az ösvényre.
Az aprócska domb tetején emelkedő fehér falú épület olyan hirtelen tárult elém, hogy szinte meghökkentem tőle. Mintha hatalmas ollóval vágták volna le az ösvény végét. Egyik pillanatban még félhomályos alagűtban küzdöttem magam előre, a másikban pedig váratlanul és figyelmeztetés nélkül csapott szembe velem a harsogó napfény.
Cirka fél percembe került, amíg hozzászokott a szemem a ragyogáshoz. Amikor aztán hozzászokott, alig akartam hinni neki. Olyan hamisítatlan, európai kriptaépület állt előttem a kedves kis dombocska tetején, amilyen az Ibériai-félszigettől egészen Kis-Ázsiáig százszámra található minden ország temetőjében. Piros cseréptetején megcsillantak a napsugarak, a környező fákon tollászkodő, drágakőszínekben pompázó papagájok pedig hangos csiviteléssel köszöntötték érkezésemet.
Fáradt vándorként csüccsentem le a cukornádmező szélén. Hosszú ideig csak a környéket bámultam: a békésen hajladozó nádszálakat, az égen feltűnő bárányfelhőket, a papagájokat, s végül az orrom előtt lengedező fűcsomókat. Olyan békés és barátságos volt a környék, hogy Európába képzeltem magam, ami annál is könnyebben ment, mivel a kriptaépület mögött megtermett szomorűfűz árválkodott lefelé csüngő ágakkal. Fogalmam sem volt róla, őshonos-e ezen a vidéken, vagy a Bonami család valamelyik természetkedvelő tagja hozta magával oda-átről. Mindenesetre hanyatt feküdtem alatta, és kirángattam a zsebemből a labirintus ébenfekete tündérének az ajándékát. A rózsaszín szalaggal átkötött csomagocska két megsárgult újságot tartalmazott: egy lyoni lap két, rongyos szélű példányát.
147
Első dolgom volt, hogy megnézzem a. dátumukat: több mint ötéves volt mind a kettő.
Mivel tartanom kellett tőle, hogy a hajtogatás mentén szétválnak, csak lassan, óvatosan bontottam ki őket. Jóindulattal is csak mérsékeltnek nevezhető francianyelvtudásommal nem volt könnyű feladat átböngésznem a tartalmukat. Azt hiszem, a böngészés nem is a legmegfelelőbb kifejezés tevékenységem megjelölésére. Inkább csak nyalogattam őket, mint európai turista az afrikai sáskamártást.
A kül- és belpolitikai témákon gyorsan túljutottam. Mivel egyetlen soruk sem állt kapcsolatban Haitival, azt gondoltam, aligha emiatt kaptam ajándékba.
A legutolsó, a sportoldal aztán valamelyes magyarázatot adott rá, miért is nyomhatták a markomba. Majd az egész oldalt egy hatalmas cikk tette ki, amely Yvonne Martinelli váratlan távozásával foglalkozott
Amennyire gyenge franciaságomból tellett, megpróbáltam megérteni nemcsak minden sorát, hanem az alaphangulatát is. Az újságíró meglehetősen agresszív stílusban írta meg irományát, ez az agresszivitás azonban nem Yvonne ellen irányult, aki végül is az eszére hallgatott egy nehéz kérdésben, hanem a városi hatóságok ellen, akik Lyon messze legtehetségesebb versenyzőjének képtelenek voltak normális megélhetést biztosítani. Ezért a rendkívüli adottságokkal rendelkező, fiatal lány Latin-Amerikába távozott. Bármennyire is figyeltem, még csak célzás sem esett róla, hogy Yvonne Martinelli milyen célbói utazott Haitira.
Ujjamat a cikkre bökve még egyszer gondosan végigfutottam minden sorát. Mademoiselle Martinelli kétségkívül nagy tehetség lehetett; a cikkíró szerint olyan volt a gátvételi technika-ja, amilyen tízévenként csak egyszer akad világszerte. Egészen kicsi munkával is a sportág óriása válhatott volna belőle.
Az oldal legalján elmosódott kép látszott néhány fiatal lányról, akik összekapaszkodva a kamerába néztek. Bármennyire is meresztgettem a szemem, nem tudtam felfedezni közöttük Yvonne de Thiryt, mint ahogy bizonyára magamat sem tudtam volna, ha véletlenül köztük vagyok. A rossz minőségű papír, s az elkenődött festék arról árulkodott, hogy a lyoni újság nem a felső tízezer lapja.
A másik szám már jóval kisebb terjedelemben foglalkozott Yvonne-naL Sőt tulajdonképpen nem is róla szólt, hanem bizo-
148
nyos Lucílle Petit-ről, Yvonne legjobb barátnőjéről, olyasféle szürke eminenciásról, aki cipelte Yvonne szerelését, biztatta, ha csüggedt, anyja volt anyja helyett annak ellenére, hogy nagyjából egy időben hozta őket a gólya. Lucille-nek Yvonne elutazása után nyoma veszett; barátjával, az ugyancsak tehetséges gerelyhajító és tornász .Charles Prokoppal együtt. Mivel mellesleg ő volt az ifjúsági csapat intézője is, a csapat edzője azzal a kéréssel fordult a vezetőséghez, hogy biztosítsanak számára egy másik intézőt. Ha az egyesületnek nem lenne rá pénze, kérte, hogy valamelyik ifjúsági korú versenyző szülőjét nyerjék meg a nemes célra.
Összehajtogattam a szakadt szélű lapokat, eltöprengtem rajtuk, és szép lassan visszacsúsztattam őket a zsebembe.
Megráztam a fejem, és feltápászkodtam. Ideje végre szem- < revételeznem a Bonami család végső nyugvóhelyét.
24
A. papagájok szemrehányő rikoltozással vették tudomásul, hogy megzavarom játszadozásukat, de csak ímmel-ámmal röppentek távolabbi ágakra. Onnan aztán kíváncsian néztek rám, vajon mit keres ez a nagydarab, kefehajú fickó ezen a környéken, ahol rajtuk kívül nemigen jár senki. Vagy ha mégis, annak többnyíre fekete az arcszíne.
Megkerestem a már csak romjaiban létező, hajdani tégla lépcsősort, amely az épülethez vezetett, és felsétáltam rajta. Itt-ott meg-megbillent egy-egy tégla a cipőtalpam alatt, mintha le akart volna rázni magáról. A rejtett, mohával fedett repedésekből rozsdabarna százlábúfélék bújtak elő, s a talpam körül tekeregtek, mintha csak az alkalmas pillanatot lesnék, hogy bemászhassanak a cipőmbe.               x
A papagájok hangja élesebb és rikácsolóbb lett. Felröppentek a fáról, leírtak egy kört a levegőbe, majd a fejem fölé szálltak. Ott is keringtek egészen addig, amíg csak fel nem értem a lépcsősoron. Amikor az utolsó lépcsőfokra tapostam, reményvesztetten visszasuhantak a helyükre, mint akik megtették a kötelességüket, a többi már az én dolgom.
A Bonami család kriptájának ajtaja igazi műremek volt -Európa legtöbb temetőjéből már réges-régen lába kelt volna. Sötétvörös fából faragta az ismeretlen mester, s alighanem azt a
149
jelenetet ábrázolta, amikor a halottak felkelnek a sírjukból, hogy Krisztus oldalán új életet nyerjenek. A faragás közepét uraló hatalmas felhőn mint óriási, bodros szőnyegen ültek a szárnyas angyalok, s fújták a trombitáikat, hogy olyan pufók lett tőle az arcuk, mintha csokoládéval tömték volna tele. Glóriát viseltek, csipkés hálőinget, széles ajkuk a hangszer szopókájára tapadt. A felhő alatti sírokból éppen kikelőben lévő halottak valamennyien feketebőrűek voltak, s látható örömmel nyújtogatták karjukat az angyalok felé. Fejük felett megkopott francia
felirat árválkodott.
Sóhajtottam, és lenyomtam a kilincset. A hatalmas, legalább két-három kilós rézszerkezet olyan simán mozdult meg a kezem alatt, mintha naponta olajozta vagy zsírozta volna valaki.
Mielőtt beléptem volna a kripta belsejébe, visszafordultam. Ameddig a szemem ellátott, cukornádmező húzódott a végtelen messzeségben, benne ott kanyargóit láthatatlanul a Bellevue-be
vezető ösvény.
Az ég mintha bepókhálősodott volna. Alig látható fátyolfelhők kúsztak a nap elé. Úgy éreztem, mintha kellemetlen, baljós árnyék borult volna a világra.
Ráadásul a papagájok is hallgattak az ágakon. Bár előszói kellemetlennek tartottam a rikácsolásukat, most mégis hiányzott. Riadtan, kerek szemüket nyugtalanul forgatva gubbasztottak, felborzolt tollal, mintha rettegnének valamitől.
A végtelen nádmező ingott-ringatódzott, a levelek suttogó sírását kivéve mégis csend volt, végtelen csend.
Mély lélegzetet véve átléptem a Bonami család kriptájának
küszöbét.
.25
Mivel odabent félhomály uralkodott, jobbnak láttam nyitva hagyni magam mögött az ajtószárnyakat. Bár felül, közvetlenül a tető alatt apró, gótikusán csúcsos ablakocska díszelgett, domború üvegmintáin át csak megszűrve bocsátotta be a fénysugarakat.
A hófehér márványkövekből kirakott padló tiszta volt, mintha csak tiszteletemre söpörték volna fel. Egyetlen koporsót sem találtam a termecskében, sőt még csak temetkezésre utaló jeleket sem. Ha csak azt a száradt, virágcsokorra emlékeztető ma-
150
radványt nem számítom annak, amely félénken húzódott meg az egyik sarokban.
Tekintetem néhány másodpercnyi kutatás után a terem végében nyíló lejáratra esett. Ennek már nem volt ajtaja, csak egy fényes, sárgaréz korlát jelezte, hogy út indul lefelé, amely a holtak végső nyugvóhelyére vezet.
Megköszörültem a torkom, füttyentettem, aztán megfogtam a rézkorlátot, és elindultam lefelé a halottak birodalmába.
26
Alig néhány lépést tehettem csak a simára csiszolt márványlépcsőkön, máris mintha megmoccant volna valami odalent. Belekapaszkodtam egy sárgaréz korlátgombba, és a sötétségbe meresztettem a szemem. Méregethettem volna azonban akár hajnalig is, a feketeség átláthatatlannak bizonyult.
Zsebembe nyúltam, előhúztam azt a vékony, színes, alighanem karácsonyi gyertyát, amelyet reggel a fürdőszoba pipereszekrényéből zsákmányoltam, kicsomagoltam a celofánjából, óvatosan letettem a lépcsőre, míg másik zsebemből az öngyújtómat kotortam elő. Nem lehetett ugyan a kelő naphoz hasonlítani a fellobbanó lángocskát, a hangulatnak azonban, amely idelent uralkodott, tökéletesen megfelelt.
A fémkoporsókat a falifülkékben csak akkor vettem észre, amikor a gyertya lángja egy jő nagyot lobbant. Az az igazság, hogy már korábban is felfedezhettem volna őket, hiszen sejtettem, hol kell lenniük, csak éppen nemigen akaródzott arrafelé néznem. Nyeltem egy nagyot, aztán kényszeredetten á legelső fülkéhez léptem. Jean-Jacques Bonami, hirdette egy feketére oxidálódott réztábla fénytelen felirata. 1779-1832. Rescuit in Pacem. Nyugodjék békében. Rebecca Bonami - olvastam tovább. 1781-1851. Rescuit in Pacem.
A következő fülkében három koporsó feküdt, három további Bonamival, akik feltehetően az első fülkében nyugvó házaspár gyermekei lehettek. Mivel nem volt szándékomban végigvizsgálni valamennyi koporsót, megkopogtattam a hozzám legkö-zelebbinek az oldalát. Még el sem ült a kopogtatás hangja, amikor mintha felsóhajtott volna valaki a közelemben.
Egyetlen pillanatig úgy éreztem, megáll a szívverésem. Es-
151
kiidní mertem volna rá, hogy abból a koporsóból jött a sóhajtás, amelynek megkocogtattam az oldalát.
Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, történjék velem bármi az életben, soha többé, egyetlen koporsónak az oldalát sem fogom megkopogtatni. Azok, akik már belül vannak, megérdemlik, hogy a kintiek ne macerálják őket.
A sóhajtás elhalt, én pedig tovább oldalogtam. Hirtelenjében tizennégy koporsót számoltam meg, bár lehet, hogy a mély fülkékben még több is meghúzódott belőlük. Kénytelen voltam megállapítani, hogy az utolsó Bonamik nyughelyei már közel sem olyan díszesek, súlyosak, és minden bizonnyal nem is olyan drágák, mint korai elődeiké. Ennek ellenére nem lehet könnyű feladat felnyitni őket.
Még egyszer végigfutott a pillantásom a koporsókon, végül a legutolsó, üresnek látszó oldalfülkén állapodott meg. Ahogy lépésről lépésre közeledtem felé, s a gyertyafény lépésről lépésre hátrébb parancsolta a sötétséget, mintha két furcsa körvonalú foltot láttam volna a fülke szájánál felém feketedni. Két vékony, feltehetően női cipő talpát.
Előrenyújtottam a libegő-lobogó gyertyát, és vagy másfél méternyire megközelítettem vele a fülkét. Innen már jól ki tudtam venni, hogy a cipőtalp valóban cipőtalp, s abban is biztos lehettem, hogy női. - Hé! - mondtam halkan, némiképpen remegő hangon. -
Van ott valaki? Biztos hogy volt, csak az volt a kérdés, tud-e válaszolni a
kérdésemre.
A cipőtalp gazdája nem tudott, S amikor még közelebb merészkedtem a fülkéhez, meggyőződhettem róla, hogy már nem is fog, legközelebb talán majd csak Szent Péternek, amikor megkérdezi tőle, melyik kapun át óhajt begyalogolni a mennyországba.
Egyetlen rántással emeltem ki a fülkéből a cipők gazdáját, megvártam, míg elterül a földön, akkor aztán akkorát ordítottam, hogy majdnem kialudt a kezemben reszkető gyertyaláng.
A fekete lány, aki kíméletlen rántásomtól lehuppant a kripta padlójára, az a lány volt, akitől a labirintusban a lyoni újság foszladozó példányait kaptam. Akit csak néhány perce ölhettek meg, hiszen a vére még meg sem alvadt, bár egyre lassabban szivárgott abból a mély sebből, amely közvetlenül a szíve alatt sötétedett.
Amelynek a közepében ott rezgett egy kígyófejű bot; Dam-balla kígyóisten faragott, néha-néha rám sziszegő botja.
Odafent léptek koppantak, majd megindultak lefelé a lépcsőn.
27
Elfújtam a gyertyát, és a falhoz lapultam. Arra már nem volt időm, hogy a mindörökre elnémult lányt visszatoljam a helyére, sőt még arra sem, hogy Damballa botját kihúzzam a melléből. Odapréseltem magam a falhoz és vártam, hogy történjék valami.
Történt is. Az erőteljes léptek egyre közeledtek, majd mintha jókora feketeség bukkant volna fel ott, ahol az ajtónyílást sejtettem.
- Van itt valaki?
Természetesen meg sem moccantam. És a lány sem moccant a földön.
Nem így a fickó. Dörmögött valamit, majd ezzel szinte egy időben kellemes dohányfüstillat csapta meg az orrom. Parázs izzott fel a közelemben, ismét felhangzott a dörmögés, s váratlanul éles fény csapott a szemembe.
Fogalmam sem volt róla, honnan sejthette meg, hol vagyok, és hogy egyáltalán van itt valaki, a fény azonban egyenesen a képembe világított.
Éppen ki akartam szabadítani egy jókora balegyenest a tokjából, de mielőtt megtehettem volna, vasmarok fogta át a nyakam.
- Kérdeztem valamit - morogta a jelenés szemrehányő fran-cíasággal. - Miért nem válaszolsz, édes fiam?
- Nem tudok jól franciául - nyögtem.
- Mi a fene? - hökkent meg a hang gazdája. - Hát te ki a csoda vagy?
- Nem venné ki a napot a szememből? - kérdeztem flegmán, pedig kivert a veríték a félelemtől. A hatalmas tenyér, amely a nyakamon nyugodott, nem sok jóval kecsegtetett.
Felparázslott az orrom előtt egy szivar fénye, a világosság pedig kissé odébb vándorolt rólam.
- Mi az ördögöt keresel itt, vándorlélek? - kérdezte az isme-
152
153
rétien, miközben körbe-körbe forgatta a lámpát a koporsókon. -Csak nem ékszerre vadászol?
- Fogalmam sincs róla, miről beszél.
- Remélem is. De még nem válaszoltál rá, mit keresel ide-
lent?
- Felmérem az állagot.
- A micsodát?
- A kripta állagát. Hogy mit kell kijavíttatnom rajta. Úgy meghökkent, hogy ismét visszarántotta rám a lámpafényt.                                   . '    ./
- Ki a pokol vagy te? -John C. Lendvay.
- Amerikai?
- A Bonami család megbízásából jöttem, hogy kitataroztam
sam a kriptát.
- Nem is tudtam, hogy a Bonamik még léteznek. Nincs valami fény magánál? Ne akarja bemesélni nekem, hogy a sötétben is lát.
- Van egy gyertyám valahol. Világítson le a földre.
A lámpa fénye imbolygón egy kicsit a levegőben, majd a gyertyacsonkon állapodott meg. A nagydarab, fekete bőrű férfi odasétált, felemelte, megszagolgatta, aztán felém fordult.
- Van gyufája?
Néhány másodperc múlva fellobbant a gyertyafény. Én pedig akkora pofont kaptam, hogy nekitántorodtam a falnak. Mielőtt megszólalhattam volna, egy revolver csöve nyomódott a bordáim közé.
- Tartsd magasra a kezed, te rohadék!
Feltartottam. A fekete férfi óvatosan megkerülve az asztalt, leguggolt a halott lány mellé. Elfintorította az orrát, s amikor felemelkedett, olyan kemény volt a képe, mintha gránitbői robbantották volna ki,
- Te csináltad?
- Dehogy éti!
- Meg is erőszakoltad, te szarházi?
Mielőtt válaszolhattam volna újra, elkapta a nyakam, és a
falhoz paszírozott.
¦- Hát én nem sokat gatyázok veled, az holtbiztos. Megspórolom a perköltséget a haiti államnak. Tudsz imádkozni?
- Mi a francot akar tőlem? - kiáltottam, és megpróbáltam
154

kiszabadulni a szorításából. - Csak nem képzeli, hogy én öltem meg?
- Nem szoktam képzelődni - mondta mogorván. - Eltöröm a nyakad, és beduglak a Bonamik közé. Remélem, megbocsátják majd nekem, hogy egy ilyen szarházival kell együtt feküdniük.
- Figyeljen ide - kapálóztam, mint a fülön fogott nyúl. - Fogalmam sincs róla, ki ölte meg.
- Nekem viszont van. Sőt, biztos vagyok benne.
- Óriási hibát csinál, ha...
- Ha kinyírlak? Tudod, mit? Vállalom a kockázatot.
- A francba is, hallgasson rám, ember! El tudja képzelni, hogy csak úgy belebökök valakibe egy botot? Ráadásul éppen Damballa botját
Tovább komorult a képe, és a szemembe szúrta a szemét.
- Honnan tudod, miféle bot ez? -Tudom.
- Eggyel több ok rá, hogy megöljelek! Imádkozz, te szarházi!
Csüggedten elernyedtem a karjai között, s amikor éppen ki akarta csavarni a nyakam, akkorát ütöttem az egyik szemére, hogy felordított, mint a villanyárammal letaglózott marha.
- Te rohadék, te szemét...
Befejezni már nem tudta, mert a párhuzamosság elvének engedve, a másik szemébe is bemázoltam egyet. Ha lehet, még nagyobbat, mint az előzőbe.
Amikor aztán tenyerébe temetve az arcát, fél térdre roskadt, elvettem tőle a stukkerját, és gyengéden megpiszkáltam vele a tarkőját,
- Nagyon fáj?
Számítottam rá, éppen ezért nem is volt nagy teljesítmény elkerülni azt az óriási erejű jobb csapottat, amely a képem felé röppent. Elrántottam a fejem, és hagytam, hogy a téglafalon töltse ki a mérgét.
- Figyeljen ide - mondtam homlokának lökve a stukkercsö-vet. - Esküszöm, nem én tettem. Maga Monsieur Baptiste magyarázta el, hogy juthatok ide a kriptához. Ügyvéd vagyok az Államokban, s valóban meg akarom javíttatni.
A pasas elvette könnyben ázó szemei elől a kezét.
- Van valami bizonyítéka minderre? t
Gondoltam egy merészet, és a markába nyomtam a stukkerját.
155
- Ez itt ni!
Megfogta a nyelét, aztán felém fordította a csövét.
- Mi lenne, ha meghúznám a ravaszt?
- Nagy hibát követne el.
- Az istenit neki, akkor legalább azt mondja meg, hogy került ide?
- A Santa Mária de la Cruzon.
Eltátotta a száját, és meghökkenve bámult rám.
- Hiszen az az én hajóm, ember!
Most meg rajtam volt a meghökkenés sora.
- Hogyhogy az ön hajója?
- Úgy, hogy én vagyok rajta a kapitány.
- Ön az a Roy Vincent kapitány, aki annyira oda van Madame Lafitte fenekéért?
Elvigyorodott, pedig a hely nem volt éppen vigyorgáshoz
illő. f     ¦                                          .                      ¦
- Én, én, hogy a fene vinne el! De mi az ördögöt csináljak, ha
ez a meztelen igazság?
Úgy éreztem, kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok.
28
Hogy elejét vegyem a további félreértéseknek, elcsicseregtem neki, miért vagyok itt. Természetesen azt a sztorit adtam elő, amit részben a száz éve hulla Marchand talált ki számomra. A Bonami család ügyvédje vagyok, és a kriptát jöttem megjavíttatni.
Roy Vincent fejcsóválva hallgatta, miközben visszarakta a
stukkert a zsebébe.    ^
- Még hogy ilyet! Én meg majdnem kitörtem a nyakát.
- Hogy vette észre egyáltalán, hogy itt vagyok?
- Éppen akkor léptem ki a nádból, amikor felfelé kapaszkodott az ösvényen. Mivel soha nem láttam még errefelé, gondoltam, megnézem, mit csinál. Maga után jöttem, ennyi az egész.
~ És hova tart?
- Hova tartanék? Természetesen Bellevue-be.
-Látogatóba?
- Emilie és Raphael után jöttem. Bár ha nagyon ragaszkodunk az igazsághoz, akkor majdnem kizárólag Emilie után.
156                        •
- Bellevue-be? Nem tévesztette el a házszámot?
- A fenébe is, nem! Hiszen éppen ez a bajom. Néhány napig ott áll még a hajóm, abban az elátkozott dokkban, valamit tökölnek rajta azok a csibészek. Gondoltam, ezalatt megbögyö-részem egy kicsit Emilie-t, erre mi történik? Emilie nincs odahaza, Raphael nincs odahaza, állítólag ma reggel átkocsikáztak Bellevue-be. Maga találkozott velük?
- Nem én.
- Hírek szerint itt is maradnak néhány napig. Emilie segít Baptiste ápolásában.
- És maga? Maga kinek az ápolásában segítene?
Roy Vincent sóhajtott, és ismét a halott lányra pillantott.
- Ezt aztán szépen elintézték. Hol bukkant rá?
Elmondtam, hogy a koporsókat vizsgáltam végig, s a legutolsó, üres fülkében fedeztem fel. Néhány perccel azelőtt halhatott meg, hogy rátaláltam. Fogalmam sincs róla, hol ölték meg, hiszen sehol nem láttam vérnyomokat, amikor beléptem a kriptába.
Vincent kapitány szomorúan csóválta meg a fejét.
- Szegény szerencsétlen. Yvonne merő szánalomból vette magához.
- Ismeri? - kaptam fel a fejem.
- Hogyne ismerném - mondta csodálkozva. - Éppen ez hiányzott még Yvonne-nak.
- Hé, csak lassan a testtel! - emeltem fel a kezem -, azt mondja, tudja, ki ez a lány?
- Persze hogy tudom. Miért ne tudnám? Hiszen jó néhányszor megfordultam már Bellevue-ben.
-Kicsoda?
- Alicé. Madame Yvonne komornája, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Yvonne szörnyen ki lesz borulva, ha megtudja. Nagyon kedvelte a lányt. A fenébe is, egyfolytában azon töröm a fejem, mit csináljunk vele. Csak nem cipeljük végig a nádason Bellevue-ig?!
- Semmi esetre sem - tiltakoztam- - Monsieur Barrault, a rendőrfőnök úgyis Bellevue-ben tartózkodik. Itt, az Isten háta mögött a zsaruk dolga a hullaszállítás.
Roy Vincent arca mintha egészen kicsit elkomorult volna Barrault nevének hallatán.
- Nem tudom, hogy van vele, de valahogy nem kedvelem azt a fickót. Az a típus, aki mindenáron bűnöst akar találni. Nem
157
igazán izgatja, hogy az igazi tettest kapja-e el, vagy valami szegény ördögöt, az a lényeg, hogy elkapjon valakit. Arra mindenesetre legyen felkészülve, hogy be akarja majd rántani a
csőbe.
- És magát?
Vincent kapitány komoran maga elé bámult,
- Én már felkészültem rá. Engem már máskor is megpróbált
megszorongatni.
Aztán egészen addig simogatta elgondolkodva őszes bajuszát, amíg csak bele nem süllyedtünk a cukornádba.
29
A hőség a déli óráknak megfelelően olyan tűrhetetlenné vált, hogy néhány száz lépés után meg kellett pihennünk. Vincent kapitány megtörölgette a homlokát, aztán csípőre tette a kezét.
- Maga hogy bírja?
- Nehezen. Bár ügyvédi praxisom során időről időre be ke! lett kukkantanom Mexikóba. Ott sincs sokkal hűvösebb.
- Hát nincs, az szentigaz. De legalább szárazabb a klíma
Sokfelé járt már?
- Éppen maga kérdi tőlem? Egy hajóskapitány?
Roy Vincent eltette a zsebkendőjét, és felpillantott a nap körül gyülekező felhőkre.
- Látja azokat a kis semmiségeket? Daisy hírnökei.
- Biztos, hogy erre fordul?
- Nem biztos, de valószínű. Van némi gyakorlatom a hum kánok terén. Jő néhányat megéltem már odakint a tengeren.
- Távoli vizekre is elmerészkedett?
Rám nézett, miközben álmodozó kifejezés jelent meg a szemében.
- Csak távoli vizeken hajóztam, de lassan rájuk untam. Tudja, hogy Madame de Thiryt is én hoztam át Franciaországból0
- Ne mondja - hökkentem meg. - Eszerint ön...
- A Montevideo kapitánya voltam - bólintott. - Persze akkor fogalmam sem volt róla, hogy Baptiste jövendő feleségét hozom.
- Korábban is ismerte Baptiste de Thiryt?
- Hogy a fenébe ne ismertem volna, amikor együtt gyere-keskedtünk. Ő, Raphael, én és még néhányan, feketék, fehérek
158
vegyesen. Aztán én tengerésziskolába mentem, Raphael pedig elvette Emilie-t, akinek közösen udvaroltunk. Baptiste sokáig egyedül maradt, míg meg nem látta egy újságcikkben Yvonne képét. Érdekes történet, mi?
- És romantikus,
- Yvonne Martinellí az én hajómon utazott az öccsével. Ha tudtam volna, hogy Baptiste felesége lesz, nagyobb figyelmet fordítottam volna rájuk, bár ahogy visszaemlékszem rá, az az út igazán nem tartozott a sima utak közé,
- Csak nem egy hurrikán miatt?
- A változatosság kedvéért tűz ütött ki a Montevideón. Leégett egy egész kabinsor. Yvonne is majdnem a tűz áldozatává vált az öccsével együtt. Ugóí akkor még kocsiban tolták, kiszállni is alig tudott belőle. A lángok meg éppen azon a kabinsoron pusztítottak, ahol ők laktak. Nem is maradt semmijük, még a csomagjaik is elégtek.
- Hogy a fenébe tud kigyulladni egy hajó?
- Nem is sejti, milyen könnyen. Persze azért nem az egész hajó égett le, csak egy kabinsor. De az aztán annál alaposabban.
- Végül is kiderült, mi okozta a tüzet? Vincent kapitány felvonta a vállát.
- Soha. Bár... gyanakodtunk erre-arra; én magam az eltűnt lányra gondoltam. Csak hát, ha felgyújtotta magát, hova a fenébe tűnt?
- Azt mondja, elveszett egy utasa?
- Egy lány. Egy francia lány.
- Kicsoda?
- Honnan tudjam? Elégtek a papírjai. Az az igazság, hogy nem álltunk valami jól a nyilvántartással.
- Madame Yvonne hogy viselte a tengeri utat?
- Őszintén szólva, fogalmam sincs róla. Aligha láthattam egy-két alkalomnál többször. Ki gondolta volna, hogy a barátom jövendő felesége utazik a bárkámon? Ha tudtam volna, a tenyeremen hordozom.
- Meglepődött, amikor meghallotta, hogy Monsieur Baptiste megnősült?
- Miért lepődtem volna meg? A tengerészeket kivéve l-lőbb-utóbb mindenki megnősül. Én is megtehettem volna, ha nem riadok vissza minden egyes alkalommal. így aztán nem maradt más számomra, mint a más felesége utáni vágyakozás. Bár egyesek szerint ez az igazi gyönyör.
159
- Mármint micsoda?
- A beteljesülés utáni sóvárgás. Ha csak nyújtogatjuk a kezünket a boldogság után, mint a gyerekek a nap után. Ha elértük, már nem is annyira érdekes. Mit szól hozzá?
- Nem amerikai filozófia - mondtam sóhajtva. - Mi előbb elérjük, amit szeretnénk, s csak aztán töprengünk el rajta, meg-* érte-e a strapát. Indulunk?
Vonultunk tovább, libasorban. Legközelebb csak akkor állapodtunk meg, amikör egy pálmasor mögül hirtelen elénk bukkant Bellevue,
- Csinos, mi? - simogatta meg a bajuszát Vincent kapitány. -A legszebb kastély a környéken. Sokan irigylik is érte Bap-
tiste-ot.
- Kérdezhetek magától valamit? - fordultam hozzá gyorsan, mielőtt még felbukkanhatott volna valaki a közelünkben.
- Hát persze. Csak tessék.
- Igaz, hogy Monsieur és Madame Lafitte kapcsolatban áll a
vuduval? Vincent kapitány széttárta a karját.
- Errefelé mindenki kapcsolatban áll vele. Ki így, ki úgy.
Miért kérdi?
- Említette valaki, hogy Madame Lafitte mamaloa, Monsieur Lafitte pedig papaloa. Vudu papok.
~És?
- Kíváncsi voltam rá, igaz-e?
- És ha így lenne? Mit változtat ez bármin is? A vudu különleges vallás, Mr, Lendvay. Nincs szervezett egyháza, nincsenek hívatásos papjai, A hívők maguk választják a papokat: a loákat, s azokban bíznak leginkább, akik a legtöbbet teszik értük. Azért, mert valaki éjszakánként egy közösség élén Dambalía kígyóistenhez, vagy Ogoun Badagríshoz, a mennydörgés urához fohászkodik, még lehet nagyon rendes ember, mint ahogy többnyire az is.
- Maga kihez imádkozik?
- Legtöbbnyíre Agouéhoz. Ő ugyanis a tenger istene. De imádkozhatnék máshoz is. Van még kérdése?
Nemet intettem.
Ríkoltozó papagájok díszkíséretében vonultunk be Belle-
vue-be.
30
Kora délután behozták a kriptából Alíce holttestét. Yvonne vörösre sírt szemekkel járkált köztünk, s ha elfordulva'kezét tördelte.
Raphael Lafitte odajött hozzám a nagy hallban, ahol összegyülekeztünk, és látható örömmel veregette meg a hátam.
- Látom, szerencsésen megérkezett. Ha tudtam volna, hogy nem fogadja meg a tanácsomat, magam is elhoztam volna.
- Szerencsémre, nem fogadtam meg. így aztán olyan bájos jelenség fuvarozott ide, mint Miss Croyance.
Lafitte-nek mintha egyetlen pillanatra árnyék homályosította volna el az arcát.
- Eeeegen. A mi Croyance-unk valóban feltűnően bájos jelenség. Nézd csak, Emilíe, ki van itt!
Emilie Lafitte odafutott hozzám, átkarolt, és mindenki szeme láttára csőkot nyomott a homlokomra.
- Itt a szépfiú! A barátja hol van?
Percek óta én is Billy Birch-öt kerestem, de nem találtam sehol. Egyetlen pillanatra tűnt csak fel a látómezőmben, ám azonnal ki is csúszott belőle Brigitte Lafitte-tel együtt.
Néhány libéríás inas üdítőitalokat és sört szolgált fel. Elvettem az egyik tálcáról egy üveggel, s megkínáltam belőle Emi-lie-t is. O azonban szelíd tiltakozással elhárította.
- Sört nem szoktam inni, mert pisilnem kell tőle. Látta már a kriptát? - aztán hirtelen a homlokára csapott, és belecsípett a karomba. - Hogy én milyen ostoba vagyok...! Már elfelejtettem, hogy maga talált rá erre a szerencsétlenre. Nem félt egyedül?
- Nem voltam egyedül.
- Hallottam, hogy Roy-jal vagánykodtak odafent - hozzám hajolt, és a fülcímpámhoz értette az ajkát, - Nem tudja, hol a barátja?
- Fogalmam sincs róla. Az előbb még itt volt valahol.
- Tudja, hogy Brigitte egészen bele van esve? Maga férfi, igaz?
- Egyesek szerint az,
- Akkor mondja meg igaz lelkére, mi a fene lehet benne, amiért a lányom halálosan belezuhant?
- Fogalmam sincs róla- mondtam őszintén. -El sem tudom képzelni. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a kedves lá-
160
161
nyának nincs még kellő tapasztalata az igazi értékek felismerése terén.
- És ha így lenne, kiben kellett volna felismernie az igazi értékeket?
Szerényen megsimogattam a hajam, kihúztam a derekam, és igyekeztem szelíd, de határozottan férfias benyomást kelteni.
- Természetesen bennem.
Mielőtt még egyetértő megjegyzést fűzhetett volna szerény bejelentésemhez, Billy Birch bukkant fel az ajtóban Brigitte Lafitte társaságában. Legnagyobb megrökönyödésemre, Billy szeme alatt kerek karika sötétlett, Miss Lafitte haja pedig kissé ziláltabbnak tűnt, mint máskor.
Mégis békésen, mondhatni barátságosan jöttek egymás mellett* s amikor észrevettek, mindketten felém küldtek egy zavart
mosolyt.
- Hogy vagy, Billy? - kiáltottam felé tettetett élénkséggel, s Emilie felé fordultam, hogy valami gügye tréfával üssem el a kínosnak tűnő jelenet élét, de Emilie Lafitte ekkor már nem volt mellettem. Férjébe karolt, és komoly képpel a fülébe sugdosott
valamit.
Billy arcáról egyetlen másodperc alatt lefagyott a mosoly. Kétségbeesetten nézett rám, s mintha mutatóujjával óvatosan Miss Lafitte felé bökött volna.
- Mi újság, Billy? - kérdeztem éieselméjűen, majd meghajoltam Lafitte kisasszony előtt. - Hogy van, Brigitte?
- Most már jól. Hogy tisztázódtak a dolgaink Mr. Birch-csel.
- Ennek igazán örülök - mondtam tétován.
Talán tovább is folytattuk volna a szellemesnek egyáltalán nem mondható eszmecserét, ha Tomas Barrault meg nem kopogtatja a hall közepén álló óriási, faragott asztal lapját.
- Megkérhetném önöket, hölgyeim és uraim, hogy foglaljanak helyet? Azonnal felszolgálják a teát.
Láttam, hogy Billy Birch igyekszik mellém furakodni, de Brigitte Lafitte a karjába kapaszkodott, és nem hagyta. Egyetlen pillanatig engem is hatalmába kerített az értetlenség, akárcsak a szép lány mamáját: vajon mi a fenét eszik a gyönyörű Brigitte az én, még jóindulattal is csak mérsékelten jóképűnek mondható Billy Birch barátomon? Sóhajtottam, és arra gondoltam, az érzelmek útjai kifürkészhetetlenek.
Akárcsak a gyilkos indulatoké.
31
Tomas Barrault megvárta, amíg az inasok kiöntik a teát, aztán felemelte kopasz fejét, melyet mindeddig csüggedten maga elé lógatott, és sorban szemügyre vett bennünket, mintha leltárt készítene rólunk.
Amikor beszélni kezdett, szomorú volt a hangja, mint egy halottak napi koszorú.
- Elnézésüket kérem, hölgyeim és uraim, hogy hivatalos hangon kell beszélnem önökkel, de én itt most a Port-au-Prince-i biztonsági minisztériumot képviselem. Bizonyára valamennyien értesültek róla, hogy néhány órávaj ezelőtt gyilkosság történt... amely... amely... a fenébe is, hát tudjátok valamennyien, hogy Alice-t megölték! Pokolian nehéz a hivatalos közeget játszanom!
- Akkor talán ne játszd — javasolta Lafitte. Tomas ránézett, aztán beleegyezőn bólintott.
- Nem fogom játszani. Viszont a gyilkost meg szeretném találni, és meg is fogom. Isten engem úgy segéljen!
- Soha nem mondták még neked, hogy az Úr nevét hiába fel ne vedd? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Emilie.
Barrault a csészéjéért nyúlt, kortyolt belőle néhányat, majd visszatette az asztalra.
-¦ Fel szeretnék tenni néhány kérdést - mondta nyugodt hangon. - Addig is, amíg néhány emberem ide nem ér. Van valakinek kifogása ellene?
-Nekem van!
Mivel az ajtó irányából hallatszott a tiltakozás, valamennyien arrafelé fordultunk. A küszöbön Yvonne de Thiry állt Croyance kíséretében.
Madame Yvonne sápadt eleganciáját, bármilyen furcsának is tűnik, ragyogóan kiegészítette Croyance Didier ébenfekete dinamizmusa. Míg Yvonne arcáról megközelíthetetlen méltóság sugárzott, Croyance-ből csak úgy áradt a felgyülemlett energia. Zavarban lennék, ha le kellene írnom, mit éreztem ebben a pillanatban. Mintha Ádám különböző színű gyermekei gyűltek volna össze az éden kapujában az elveszett paradicsomot siratva.
Tomas felemelkedett, és csodálkozva a két nőre bámult. Esküdni mertem volna rá, hogy az ő bámulata megközelítőleg sem ugyanarról a talajról fakadt, mint az enyém.
162
163
- Van... ellene... kifogása? - kérdezte aztán bambán. ¦- De hiszen én vagyok a rendőrfőnök!
- A ház viszont az enyém!
Barrault arcán verejtékcseppek ütöttek ki. Gyors mozdulattal letörölte őket, és az asztalra hajította a zsebkendőjét.
- Megtudhatnám, miért?
- Mert.,, feleslegesnek tartom, hogy a vendégeimet zaklassa!
Barrault eltátotta a száját, és értetlenül bámult Yvonne-ra.
- Zaklassam? De hiszen itt... gyilkosság történt! Jogom van nyomozás közben kérdéseket feltenni.
- Önnek még itt tartózkodni sincs joga!
- Yvonne!
A hang ugyancsak az ajtó felől jött, de ezúttal Yvonne de Thiry mögül. Felemelkedtem, hogy jobban lássak, így fel is fedeztem a két női fej között Baptiste de Thiry fejét.
- Baptiste! - hallottam tovább Madame Yvonne rémült kiáltását. - Nagyon kérlek... menj vissza!
—De hiszen nincs semmi bajom!
- Baptiste, kérlek...
- Ugyan, kicsim, eldramatizálod a helyzetet. Egy kis múló rosszullét még nem ok arra, hogy ágyban fekvő vénembert csinálj belőlem.
Nem tudom, más is érezte-e hangja remegősén, micsoda erőfeszítésébe kerül talpon maradnia. Pontosan tudtam, milyen állapotban lehet, hiszen napokkal ezelőtt én is hasonlóban voltam.
- Croyance, kérlek...
Alighanem Didier doktornő is győzködni kezdte házigazdánkat, bár az ő hangját nem hallottam. A következő pillanatban Yvonne félrehűzódott, s előtűnt mögüle Baptiste de Thiry. Croyance a karj ába fűzte a karját, szinte kényszerítve vele, hogy a vállára támaszkodjék. De Thiry mosolygott, és Croyance se gítségével helyet foglalt az asztalfőn.
- Nem akarom megzavarni a társaságotokat - nézett végig rajtunk a cukortartó után nyúlva -,.. .de valahogy nem illik a hangulatotok ehhez a szép naphoz. Csak nem miattam lógatjátok az orrotokat? Emilie és Raphael majd kitalálnak valamit, hogy jobban legyek. Igaz, Emilie?
Kissé élesebbre sikeredett a hangja, mint a tréfa megkívánta volna.
- Nincs neked olyan bajod, ami az én gyógyításomat igényelné - mondta Madame Lafitte gyors pillantást váltva a férjével.                     '       ,
- Akkor meg mi az ördögöt szomorkodtok, mintha halott lenne a háznál? A nap ragyog, az ég kék, Daisynek se híre, se hamva, sőt még én is élek, és ilyen szép délelőttökön úgy érzem, jő darabig még élni is fogok,
Raphael Lafitte megtorölgette a homlokát, aztán a nyakához nyúlt, és levette a nyakkendőjét.
- Az a helyzet, Baptiste - mondta aztán szomorúan -, hogy valóban halott van a háznál. Ezt most már jobb, ha te is tudod.
32
Baptiste de Thiry egyetlen pillantással megpróbált rájönni, ki lehet a halott, s mivel legközelebbi hozzátartozói közül senki sem hiányzott, határozott kézzel emelte szájához a teáscsészéjét.
„Ki?
Raphael Lafitte segélykérőn nézett körül, de mivel senki nem sietett a segítségére, kénytelen volt kinyögni:
- Alice... Baptiste.
A ház ura felemelte az asztalkendőjét, és lassan, szándékolt nyugalommal megtorölgette vele a száját
- Alice... meghalt?
- Meg, Baptiste. Mr, Lendvay talált rá. De Thiry rám emelte a tekintetét.
- Ön?
- A kriptában - mondtam sietve. - Odamentem, hogy körülnézzek, és ott találtam a legutolsó, üres fülkében.
Lázasan törtem a fejem néhány apróságon, miközben úgy döntöttem, eszem ágában sem lesz bevallani, hogy nem spkkal a meggyilkolása előtt találkoztam a lánnyal a labirintusban.
De Thiry behunyta a szemét, nyelt néhányat, majd kinyitotta.
- Hogy halt meg?
Mivel a kérdés immár nekem szólt, kénytelen voltam én válaszolni rá.
- Elég borzalmas módon.
164
165
Egyszerre többen is rám meresztették a szemüket, ami nem jelenthetett egyebet, mint hogy kíméljem meg házigazdánkat a kegyetlen igazságtól. Csak éppen azt a bölcsességet nem sugározták a figyelmeztető tekintetek, hogy miként tudnám megkímélni
Nem is tudtam sehogy. Kénytelen voltam kimondani az igazságot.
- Damballa botjával szúrták szíven.
De Thiry ismét lehunyta a szemét, és sóhajtott.
- Hol ölték meg?
- Nem a kriptában, az bizonyos.
- Miből gondolja? ~ A vérnyomokból.
Többet nemigen mertem mondani, nehogy feltűnjék, ügyvéd létemre elég jól eligazodom a gyilkosságok terén.
-Hogy bukkant rá?
Őszintén elmondtam mindent. Hogy lent jártam az alsó kriptában, amikor a koporsók mellett rátaláltam Alice holttestére. Arról sem feledkeztem meg, hogy röviddel ezután Roy Vincém is feltűnt a láthatáron.
De Thiry csodálkozva emelte fel a fejét.
- Te mit kerestél odalent, Roy?
Roy neki is azt mondta, amit nekem. Hogy észrevett, amim felfelé kapaszkodom a domboldalon, és kíváncsi lett, ki az a fickó, aki a kripta környékén kódorog.
- Egyébként Raphael és Emilie után jöttem, És természetesen hozzád, Baptiste.
De Thiry udvarias mozdulatot tett a kezével.
- Erezd otthon magad. Mit akar tenni, Tomas?
Tomas Barrault kihúzta magát, és jelentőségteljesen felemelte a hangját.
- Természetesen azonnal megkezdem a nyomozást. Már elküldtem az embereimért. Néhány órán belül itt lesznek. Addig mindenkit arra kérek, maradjon a kastély körül. - Felpillantott az ablakon át az égre, aztán reménykedve felsóhajtott. - Bízom benne, hogy még azelőtt sikerül tiszta vizet öntenünk a pohárba, mielőtt Daisy megérkezik.
Bár nem sok fogalmam volt a karibi térségben keringő-forgó tornádók sebességéről, az volt az érzésem, nem tud olyan lassan jönni, hogy megvárja, míg Tomas Barrault elkapja a gyilkost.
Ha el tudja kapni egyáltalán.
33
Mivel Estudiantes professzor éppen úgy felszívódott, mint korábban Billy Birch, megkérdeztem egy fehér bóbitás szobalánytól, melyik Madame de Thiry szobája, aztán arra is megkértem, tudakolja meg, fogadna-e Yvonne asszony. A szobalány néhány perc múlva visszajött és közölte, Madame Yvonne szeretettel vár.
Várakozásommal ellentétben Yvonne de Thiry nem volt egyedül. Emilie, Croyance és Roy kapitány üldögéltek nála meghitt beszélgetésbe merülve. Roy kapitány széles tenyere Emilie asszony még szélesebb hátulján nyugodott, és csak akkor vette le róla, amikor beléptem a szobába.
Vincent kapitány barátságosan felém intett.
- Jöjjön, csak jöjjön! Vegyen részt az összeesküvésünkben. Attól tartunk ugyanis, Tomas mindenáron köztünk akarja megtalálni a gyilkosát.
- A legnagyobb örömmel - sóhajtottam gondterhelten. -Sajnos, aligha állhat nála jól a szénám. Hátha még azt is tudná, amit el akarok mondani önöknek.
Bár többen voltak a szobában, mint szerettem volna, néhány szóval elmeséltem, mi történt velem a gyilkosságot megelőzően a labirintusban. Előhúztam a zsebemből az újságokat, és Madame de Thiry felé nyújtottam őket.
Yvonne kíváncsian elvette, majd amikor rájuk pillantott, csodálkozva felkiáltott.
-De hiszen ezek az én újságjaim! Néhány nappal ezelőtt vettem csak észre, hogy hiányoznak. Egy ladikóban tartottam...
-Bezárva?
- Miért zártam volna be? Meg sem fordult a fejemben, hogy bárkinek is kellhetnének.
- Úgy látszik, Alice-nek mégiscsak kellettek.
- Fel nem foghatom, mit akarhatott velük az a szegény lány. Ha egyáltalán ő vette magához őket.
- Más is megtehette?
- BárKi hozzáférhetett, aki megfordult a szobámban. De változatlanul nem értem...
-Ez itt ön?
- Nehéz rám ismerni? Pedig én vagyok.
- Öt év alatt egyszer sem látogatta meg őket?
166
167
-Kiket?
- A barátait. Vagy nem is tudom, hogy mondjam... a sporttársait?                                                      '
Yvonne kedvetlenül rázta meg a fejét.
- Egyetlen alkalommal sem. Nem volt kedvem hozzá. Az az idő végérvényesen a műit ködébe süllyedt, Mr. Lendvay.
Felemelte az egyik újságot, belelapozott, aztán elmerengve a
levegőbe bámult.
- Szegény Lucille... vajon mi lehet vele? Ő azért néha
hiányzik.
Ebben a másodpercben Croyance pillantásával találkozott a tekintetem. Amikor észrevette, hogy elkaptam a pillantását, zavartan félrenézett. Nem tudom, miért, de mintha elektromos szikrák kezdtek volna ugrándozni rajtam.
- Ugyan már - legyintett Emilie, eltolva magától Vincent kapitány kezét. -Ne legyenek lelkifurdalásaid, Yvonne. Az élei olyan, mint a Port-au-prince-i főutca. Találkozik az ember valakikkel, rövid ideig együtt van velük, aztán egyszer csak elválnak az útjaik. Ilyen a barátság is. Fájdalom, de nem tart
örökké.
- Hogy mondhatsz ilyet, Emilie? - háborodott fel Vincení
kapitány. - Jól tudod, hogy amit én érzek irántad...
- Csak a kezed vedd le a fenekemről, Roy. Az érzelmeiddel majd megbirkózom valahogy.
- Sajnos, nemigen tudok megfeledkezni Lucille-ről - sóhajtotta Madame de Thiry. - Úgy érzem, cserbenhagytam.
- Hyen jó barátnők voltak? - kérdeztem. Yvonne mélyet sóhajtott.
- A mi barátságunk több volt egyszerű barátságnál, Mr, Lendvay. Őszintén és igazán, testvérként szerettük egymást mind a hárman.
-Hárman?
- Ugo is beletartozott az együttesünkbe. Vidámak voltunk, mint három madárfióka. Azt hiszem, azokban az években csodálkoztunk rá igazán a világra. Miénk voltajövő, még akkor is,
• ha nem volt semmink, csak a fiatalságunk. Ma már tudom, micsoda kincs volt a kezünkben.
- Úgy beszélsz, mintha százéves lennél - csőválta meg a fejét Emilie.
- Bizonyos értelemben az is vagyok, bár... panaszra semmi
168
okom. Ha Baptíste-nek vissza tudnám adni az egészségét, soha nem panaszkodnék többé. De Lucille azért fájó seb a lelkemen.
- Akkor váltak el egymástól, mikor ön Haitira utazott? Yvonne összerándult, mintha fájdalom járta volna át.
- Meg kell értenie, nem szívesen beszélek erről...
- Akkor, kérem, ne beszéljen. És bocsássanak meg, hogy...
- Üljön csak vissza, Mr. Lendvay. Talán rosszul fejeztem ki magam. Azt akartam mondani, hogy bár nehéz beszélnem róla, néha mégiscsak kell. A belénk fojtott sző lyukat mar a leikünkben. Tizenöt éves voltam, amikor megismertem Lu-cille-t. Egy nagynénikém nevelt akkoriban; rendes, de kemény öregasszony, bennünket is ósdi elvek alapján akart nevelni. Voltak is konfliktusaink rendesen. Nem sokkal tizenhetedik születésnapom után Jeanne néni hirtelen meghalt, és mi egyedül maradtunk Ugőval. Ekkor ismerkedtem meg Lu-cille-lel, és kötöttünk életre szóló barátságot. Legalábbis azt hiszem., P az ő részéről egy életre szólt volna, csakhogy én... rútul cserbenhagytam.
- Nem s^ólt neki Monsíeur de Thiryról? Yvonne megrázta a fejét.
- Egyetlen szót sem. -Miért?
- Féltem tőle. Lucille féltékeny természetű volt. Ha megtudta volna, mire> készülök, bizonyára megszakította volna a kapcsolatunkat. Én pedig... rettegtem ettől. Nem akartam mindörökre elveszíteni.
Nem egészen értettem a gondolatmenetét, de hát ki az ördög tudja igazán beleélni magát egy másik ember lelkivilágába.
- Az az igazság, hogy egyszerűen megszöktünk tőle.
- Soha nem próbálta meg felvenni vele a kapcsolatot? Yvonne mélyet sóhajtott.
- Lucille két nappal a szökésünk után nyomtalanul eltűnt a városból, valami frissiben felszedett pasassal együtt. Senki nem tudta, hova mentek.
- írt valakinek a barátnője ügyében?
- Az egyik edzőmnek. Azt hiszem, ezt az újságot is ő küldte, vagy talán Baptiste vásárolta Port-au-Prince-ben, már nem emlékszem rá pontosan. Mit nem adnék érte, ha újra rátalálhatnék! - Kezem után kapott, és megszorította a csuklóm. - Tudja, Mr. Lendvay, néha arra gondolok, talán Isten mérte rám ezt a bün-
169
tetést szegény Lucille miatt. Maradéktalanul boldog lehetnék, ha nem lenne Baptiste betegsége... így azonban...
Lehajtotta a fejét, s már attól tartottam, elpityeredik. Gyorsan felálltam hát, és néhány bocsánatkérő szót motyogva kifelé
igyekeztem.
Közben egyfolytában azon törtem a fejem, ha Madame La-fitte tényleg olyan nagy hatalmú varázsló, mint amilyennek mondják, vajon miért nem gyógyítja meg szegény Monsieur de Thiryt?
34
Mielőtt bármibe is kezdhettem volna, sürgősen beszélnem kellett Billy Birchcsel. Billy becserkészése azonban egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak. Szerencsére hosszas keresgélés után mégiscsak sikerült a nyomára bukkannom. A kis szigethez közeli sétány padjainak egyikén üldögélt fátyolos tekintettel, s még lépteim neszére is csak ímmel-ámmal emelte fel
a fejét.
^ Amikor mellé telepedtem, szenvedő mártírképet vágott. Óvatosan rápislantottam, majd megnyugtatóan a vállára tettem
a kezem. - Baj van, Billy? Billy az utolsó, haldokló amerikai bölény tekintetével nézett
- így is lehet mondani.
- Amennyiben?
Óvatosan körbepislogott, mintha azt lesné, nincs-e valaki hallótávolságon belül, aztán a fülemhez hajolt.
- Azt hiszem, valami apróbb kellemetlenségbe keveredtem.
-Igazán?
- Kérlek szépen, ez nem tréfa - csuklott meg ahangja. - Abbahagyhatnád végre ezt az undorító igazánozást!
- Már abba is hagytam.
Billy boy megköszörülte a torkát, és oldalra fordította a fejét.
- Az a helyzet, Johnny, hogy meg kell nősülnöm.
-Hm.
- Most meg mit hümmögsz?! Az a te bajod, hogy képtelen vagy beleélni magad más ember lelkivilágába. Szemernyi empátia sincs benned.
170
- Dehogyis nincs -próbáltam meg visszadolgozni magam a jóindulatába. - Csupa-csupa empátia vagyok irányodba, Billy. Felelősséget érzek érted, elvégre én hoztalak ide. Különben kit veszel el?
Billy megvakarta a fejét.
-Hát... ez még nem egészen világos. Például beszéltem Vincent kapitánnyal.
- De hiszen ő férfi!
Billy szemében már szinte sírt a kétségbeesés.
- Van kedved ebben a szörnyű helyzetben hülyéskedni?
- Igazad van - mondtam. - Inkább leharapom a nyelvem...
- Arról a mixerlányról van sző. -Dixie-ről?
- Jő, hogy mondod, mert nem jutott eszembe a neve, és Vincent kapitány sem emlékszik rá. Állítólag számít rám.
-Hogyhogy?
- Hát már elfelejtetted? Megkértem a kezét.
- Valóban megfeledkeztem róla.
- De ő nem! Kérlek szépen, én úriember vagyok - házasságot ígértem annak a lánynak, be kell hát tartanom az ígéretemet.
- Csak rajta - mondtam. - Majd veszek nektek nászajándékba egy mixerkészletet.
Billy tovább vakargatta a feje búbját.
- Az a baj, hogy... ez csak a problémák egyik része, Johnny, -Nemon^d.
- Ugyanis... Miss Lafitte-nak is megkértem a kezét. -Akkor pedig választanod kell közöttük, Billy. Miután
mindkettőt mégsem veheted eí, -Hármat.
- Hogyhogy hármat? - hökkentem meg. - Dixie és Brigitte az kettő.
Billy szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Azóta már... Marcelle kezét is megkértem.
- Marcelle-ét? Az ki?
- A konyhán dolgozik. Olyan főnökféle. Ő pucolja a krumplit.
Megráztam a fejem, de csak nem akart elmúlni belőle az a gyenge fájás, amely már beszélgetésünk kezdetén belebűjt.
- Figyelj ide, Billy - mondtam neki abban a halvány reményben, hogy nősülési tervei mellett azért talán rám is képes valamelyes figyelmet fordítani. - Hol a stukkerod?
17!
I
-Amicsodám?
- A revolvered.
- A bőröndömben. De kérlek, ez nem megoldás. Nem futamodhatok meg a nehézségek elől. Ez gyávaság lenne, Johnny!
- Nem is azért kérdem, hogy kinyírd magad vele, hanem
hogy megvedd. Billy felugrott, és izgatottan toporogni kezdett előttem.
- Meg vagy bolondulva, Johnny? Még kezet sem emelnék egy hölgyre, nemhogy fegyvert,
- Ki beszél itt hölgyről?
- Hát akkor Miss Lafitte kicsoda?
- Ki beszél róla?                                 ' Billy óvatosan megsimogatta a szeme alját.
- Azt hittem, rá célzói Kérlek szépen, ez merő véletlen volt, és... az az igazság, hogy volt is valami igaza.
- Amennyiben?
- Kérlek szépen, Johnny, te igazán hihetsz nekem, hiszen régtől fogva a barátom vagy, de ez egy fatális helyzet volt, kérlek, fatálisán félreérthető. Ugyanis Marcelle valóban ott ült az ölemben és valóban nem volt rajta blúz, de az csak a meleg miatt
volt.
- Míss Lafitte rátok nyitotta az ajtót?
- Ez a dolog, kérlek szépen, egy padén történt a lugasban; nem volt ott ajtó egy szál sem. Mademoiselle Brigitte egy bokor mögül lépett elő. Brnx!                                                       *
- Fázol?
- Dehogy fázok... csak hirtelen megjelent előttem a szeme
itt, a levegőben,
- Mi van a szemével?
- Hát, kérlek szépen, amikor meglátta, hogy Marcelle ott ül az ölemben, és izé... hát, szóval, nincs rajta blúz, úgy nézett rám, mint Hamlet.
-Ki?
- Kérlek szépen, egyszer láttam a Hamletet, abban van egy jelenet, hogy az ürge egy függöny mögül hallgatja, amint az anyja, meg egy hapsi, aki az anyja második férje, arról dumálnak, hogy ez a második férj hogyan ölte meg az elsőt, aki a Hamlet igazi apja volt. Jő, tudom, kissé bonyolult, én sem értettem igazán, de nem is ez a lényeg. Hanem, miután kihallgatta őket, ez a Hamlet nevű dán pasas kilépett a függöny mögül, és rájuk nézett, Hát neki volt olyan a nézése, mint Brigitte-nek,
172
-Aztán?
- Szemen vágott az ernyője nyelével. -Erre te?
- Leestem a padról. Jó, tudom, egy férfi nehezen tűrheti el, hogy csak úgy szemen vágják egy napernyőnyéllel, másrészről viszont mit tehetnék? Csak nem kérhetek tőle elégtételt, főleg azok után, hogy meg kellett ígérnem neki, megtartom a szavam.
-Azaz?
- Őt veszem el feleségül Te mit tanácsolsz?
- Hogyhogy mit?
- Melyiket vegyem el?
- Amelyik legjobban tetszik.
- Hát ez az, Johnny, Dixie-re például már nem is emlékszem. Az a helyzet, hogy bármennyire is sajnálatosnak tűnik, alaposan el voltam ázva. Ami nálam merőben szokatlan dolog.
- Akkor válassz Brigitte és Marcelle között.
- Ha az olyan könnyű lenne! Képzeld csak el, van két kisci-cád, az egyik kávébarna, a másik tök fekete, te melyiket választanád?
Kénytelen voltam erőteljesen megrázni a karját.
- Billy, hol a stukkerod? -Odafent
- Mostantól kezdve a zsebedben hordod, megértetted?
- Jó, jó, de miért?
- Attól tartok, rövidesen elszabadul errefelé a pokol Nem hallottad, hogy halott van a háznál?
- Már akartam is kérdezni, de sajnos a magánügyeim mellett nem maradt rá időm. Kérlek szépen, mit csináljak?
- Legyen a fegyvered mindig a kezed ügyében. És nem lenne baj, ha ezt tudatosítanád másokban is. Időről időre mintha csak véletlenül tennéd, húzd elő a zsebedből, és igazíts rajta valamit. Hadd lássák, hogy mindig nálad van,
- Nem lesz ebből baj?
- Nagyobb már aligha, mint amekkorában csücsülünk. Billy elmerengett, majd megrázkódott, és szelíd mosolyt
erőltetett az ajkára.
-Tényleg bajban vagyunk, Johnny? És mi az az... izé... baj?
- Semmi különös - mondtam, miközben felemelkedtem, hogy egyéb dolgaim után nézzek. - Csupán csak annyi, hogy ki akarnak nyírni bennünket!
173
Jő pár lépésnyire tőle azért hátranéztem. Ott ült a padon, szeme kék alját nyomogatva. Az volt az érzésem, fel sem fogta, mit mondtam neki.
Úgy éreztem, mintha jeges kéz szorítaná meg a torkom.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól: Ti-Marie azért kény-szerített Haitira, hogy részese legyek a feltámadásának, halála századik évfordulóján.
I
35
Meg akartam kerülni az épületet, hogy a hátulsó bejáraton át próbáljam meg becserkészni Baptiste de Thiryt, de a kanyargós sétány egyik fordulójában Tomas Barraultba futottam.
- Mr. Lendvay... az Isten küldte az utamba - tárta szét a karját a főzsaru, ahogy meglátott. - Már a szobájában is jártam, de nem találtam ott.
- Házkutatást tartott nálam?
- Ördögöt tartottam - dörmögte szégyenlős vigyorral. -Nem vagyok olyan rámenős, mint gondolja, bár azt terjesztik rólam, olyan vagyok, mint a buldog. Mindenáron eredményt akarok produkálni, ezért aztán gyakran tűlzásokba esem. Őszintén szólva lehet is benne valami.
- Jobb, ha erőszakos egy rendőr, mintsem nyámnyila -mondtam udvariasan.
- Meglehet - brummogta némi türelmetlenséggel a hangjában. ¦¦- Remélem, megbocsátja, hogy csak űgy betörtem magához?
- Természetesen.
- Köszönöm, Monsieur Lendvay. Az a helyzet, hogy beszélnem kell önnel, méghozzá tüstént, mert igencsak sürget az
idő.
- Daisyre gondol?
- Rá is, de nem az a legfontosabb. Mr. Lendvay, ön amerikai, racionális gondolkodású ember. Mi haitibeliek kissé mások vagyunk. Én magam is - bármennyire is próbálok harcolni ellene-néha hiszek, a természetfelettiben.
- Értem, Monsieur Barrault.
- Az imént azt mondtam, hogy sürget az idő. Nos, valóban sürget. Csakhogy nem a tornádó miatt. Holnap lesz száz éve, hogy Bellevue parkjában megölték Tí-Marie-t. Elterjedt a híre, hogy a százéves évforduló éjszakáján Sámuel Marchanddal együtt életre kel, és igazságot fog osztani. Mintha bizony nem lenne itt igazságszolgáltatás! Zűrzavaros fecsegés, semmi több, de mégiscsak veszélyes lehet mindannyiunkra nézve.
174
36
Tomas Barrault összerázkődott, mintha a közeledő Daísy leheletét érezte volna.
- Az az érzésem, hamarosan történni fog valami. Valami rettenetes és visszavonhatatlan.
- Visszavonhatatlan?
A főrendőr körülnézett, aztán még jobban lehaMtotta a hangját.
- Nézze, mivel hatósági ember vagyok, nemigen gyanűsít-gathatok összevissza senkit. Látta, hogy Baptiste mennyire beteg?
-Mennyire?
-Nagyon, Mr. Lendvay. Rendkívül súlyosan. Bármelyik pillanatban meghalhat.
- Didier doktornő mondta önnek?
- Nem kell ehhez Croyance! - csattant fel a hangja. - Nélküle is tudom, hogy a végét járja. Bármennyire is nehéz kimondanom: Baptiste de Thiry már halott ember. És nagy a gyanúm, hogy ez a halál konkrétan is be fog következni holnap éjszaka.
- Azt akarja mondani, hogy azon az éjszakán, amikor Ti-Marie feltámad, Monsieur de Thiry meghal?
- Ezt sejtem. És nagyon meg lennék lepve, ha csalatkoznék a sejtelmemben.
- Arra céloz, hogy... varázslattal ölik meg?
Barrault türelmetlenül simított végig biliárdsima koponyáján.
- Nézze, én rendőr vagyok, nem sokat értek a hókuszpókuszhoz. Annyit azonban tudok, hogy sásbábuk szurkálásával és varázsgombolyag legombolyításával egészen jól ki lehet készíteni valakit. A sásbábuval való gyilkosság természetesen távolról is végrehajtható, mégis azt mondják, úgy a leghatásosabb, ha a mamaloa vagy papaloa közvetlenül az áldozat közelében tartózkodik. Ekkor a halál időpontja igén pontosan megtervezhető.
175
- Arra gondol - kérdeztem óvatosan -, hogyha holnap éjszaka meg akarják Ölni Baptiste de Thiryt, akkor a gyilkos vagy gyilkosok már itt is vannak a közelében, hogy hókuszpókuszaikkal éppen a várt időben segítsék át a túlvilágra?
- így van - biccentett Barrault.
- Van valami elképzelése róla, ki lehet az a papaloa és ma-maloa, aki...
- Találja ki - mondta Barrault.
. .     37
Döbbenten meredtem az előttem hajladozó pálmafákra. Odafent az égen a nap szomszédságában megszaporodtak a bárányfelhők. Egyikük-másikuk fekete süveget viselt, mintha Daisytól kapták volna ajándékba. Lüktető fájást éreztem a fejemben, mintha egy láthatatlan kéz apró szegeket vert volna
bele.
- Miért nem tesz ellenük valamit? ~ kérdeztem hosszú hallgatás után. - Maga rendőr, megtehetné, hogy letartóztatja őket.
- Milyen alapon?
- Hogy meg akarják ölni de Thiryt.
- Nincs rá bizonyítékom.
- És a betegsége?
- A trópusokon napok alatt elpatkolhat valaki anélkül, hogy valaha is megtudnák, mibe pusztult bele. Ez már csak ilyen világ. Gondolja, hogy a bíróság komolyan venné, ha azt állítanám, Monsieur Baptiste-ot egy gombolyag legombolyításával
öltékmeg?
- Úgy tudom, Haitin nem nevetnek az ilyesmin.
- De nem is ítélnek el senkit ilyen bizonyítékok alapján. Monsieur Raphael Lafitte tiszteletre méltó ember, jő összeköttetésekkel. Nekem konkrét bizonyítékok kellenek!
- Éspedig?
- Fogalmam sincs róla. Talán Ön segíthetne nekem.
-Én?
- Hajói tudom, a hajón összebarátkozott Emilie-vel és Ra-phaellal. Esetleg megtudhatna tőlük valamit, ami megkönnyítené a dolgom. Mr. Birch pedig Brigitte Lafitte-t célozhatná meg. Hátha elkottyantanak valamit, aminek hasznát vehetnem.
- És ha nem sikerül?
176
- Akkor nagy a gyanúm, hogy Baptiste meg fog halni; La-fitte-ék pedig megvásárolják Bellevue-t.
Törtem a fejem, de néhány dolog túlságosan is kemény diónak bizonyult.
- Rendben van - adtam meg végül is magam -, fogadjuk el, hogy a Lafitte család meg akarja ölni Monsieur Baptiste-ot. Ez esetben miért találnak ilyen szívélyes fogadtatásra Bellevue-ben? Monsieur de Thiry egyenesen a keblére ölelte őket.
-Csakő.
- Hogyhogy csak ő?
- Nézze, Mr. Lendvay, Lafitte és de Thiry együtt gyerekes-kedtek. Baptiste űr jóindulatú, naiv ember, fel sem tudna tételezni becstelen dolgot a barátjáról. Ha megemlítenénk neki, mire gyanakszunk, bizonyára még rosszabbul lenne tőle. Ettől pedig Isten óvjon bennünket.
- Nem lehetne hazaküldeni őket?
- Milyen indokkal? Ráadásul ez az átkozott Daisy is itt van a nyakunkon. Baptiste nem fogja belekergetni őket a hurrikánba.
-Akkor hát?
- Meg kell próbálnunk megóvni az életét. Számíthatok önre?
- Természetesen - fogadtam el felém nyújtott kezét. - Mi lenne a feladatom?
- Tartsa nyitva a szemét. Ön is és a barátja is. S ha valami olyasmit látnak vagy hallanak, amiről azt gondolják, hogy érdekelhet, kérem azonnal értesítsenek. Megígéri?
Készséggel megígértem.
38
Alighogy Barrault elcsörtetett, Yvönne de Thiry bukkant feí a látómezőmben. Nem akartam a terhére lenni, ezért lehajtottam a fejem, felkínálva neki a lehetőséget, hogy ha akar, ne vegyen észre. Ő azonban nem élt vele. Egyenesen felém tartott, majd egyetlen hang nélkül lecsüccsent mellém a padra, amelyre Barrault távozása után telepedtem.
- Zavarom?
Tettetett meglepetéssel pillantottam rá.
~ Ugyan miért zavarna? Különben is, a ház asszonyának nem kell engedelmet kérnie, ha le akar ülni saját kertjében a saját padjára.
177
- Hagyja ezt az ostobaságot, John. Mit mondott önnek To-
mas Barrault?
Tetszett nekem, ahogy egyenesen, köntörfalazás nélkül a tárgyra tért. Ezért aztán elhatároztam, én sem köntörfalazok.
- Arra kért, segítsek neki,
-És ön?
- Természetesen megígértem, hogy megteszem, ami tőlem telik. Bár, őszintén szólva, fogalmam sincs róla, mi telik tőlem.
- Mondott valamit Barrault, kire gyanakszik?
- Alice meggyilkolását illetően?
-Például.
- Konkrétan nem. Csak nagy körvonalakban ecsetelte a lehetséges helyzetet.
- Pontosabban?
- Tomas Barraultnak az a meggyőződése, hogy a Lafitte család keze van Monsieur Baptiste betegségében. Meg akarják szerezni Bellevue-t, ezért aztán nem riadnak vissza semmitől. Emilie és Raphael vudu papok, mesterei a fekete mágiának. Nagyjából ezekről beszélt Barrault,
- Ön elhiszi, amit mondott?
Megvakartam a fejem búbját, és őszinte tanácstalansággal
néztem rá.
- Nemigen tudom, mit higgyek. Egyrészt minden porcikám tiltakozik ellene, másrészt viszont itt van a férje betegsége, arról nem is beszélve, hogy Alice-t tényleg megölték. Méghozzá Damballa botjával, amely egyértelműen vudu varázslatra utal.
Az asszony összeborzongott. Mintha óriási, fekete madár szállt volna a nap elé, elfogva előlünk a sugarait.
- Azt hiszem, Tomasnak ebben az esetben igaza van. Raphael és Emilie Lafitte valóban meg akarják ölni Baptiste-ot és valóban meg akarják szerezni Bellevue-t, hogy az a szent hely, ahol Ti-Marié-t megölték és valószínűleg a csontjai is nyugszanak, a birtokukba kerülhessen.
- Ön mit tenne abban az esetben, ha Monsieur Baptiste,.. Istenem, még kimondani is nehéz,,,
- Szedném a sátorfám és eltűnnék innét - mondta nagyon határozottan. - Én francia vagyok, Mr. Lendvay. Ott születtem és bár öt éve itt élek a szigeten, még nem sikerült tökéletesen haitivá válnom. Nekem nincs erőm megküzdeni velük. Odahaza, ha valami problémám akadt, ott volt a rendőrség, ahova bizalommal fordulhattam. De itt hiába is fordulnék hozzá. Mert
178
hiszen semmire sincs bizonyítékom. Hogy lehetne valakit felelősségre vonni csak azért, mert van valahol a lakásában egy gombolyag, amelyről minden este lefekvés előtt legömbölyít egy kicsit. Ez itt nem büntetendő cselekmény, és nem hiszem, hogy bárhol a világon ís az lenne. Nekem viszont a halálomat jelentheti. Merthogy Baptiste után én következem, ahhoz kétség sem férhet. S hogy a kérdésére válaszoljak, méghozzá nagyon határozottan és félreérthetetlenül: ha Baptiste meghalna, egyetlen napig sem maradnék itt. Eladnám Bellevue-t Lafitte-nak, és elmenekülnék ebből a szeretett, gyönyörű, de mégis elátkozott országból.
Azt hittem, zokogni kezd, de csak az arcát törölte meg a zsebkendőjével.
- Miért nem próbálja meg rábeszélni Monsieur Baptiste-ot, hogy költözzenek el innét?
- Azt hiszi, nem próbáltam? Csendes szóval és hisztérikusan is. Ő azonban nem engedett. Később rájöttem, alighanem én is így tennék a helyében. Neki ez az élete, itt nőtt fel, itt vannak az elődei eltemetve: ez a hazája. Akárhova is jönne velem, mindenütt idegennek erezné magát. Ő a halált választotta, nekem pedig tiszteletben kell tartanom a választását.
- Lehet, hogy furcsát kérdezek, de milyen a viszony ön és Lafitte-ék között?
Yvonne megvonta a vállát, és maga elé nézett a földre.
- Nem a kérdése a furcsa, hanem az én válaszom lesz az. Tulajdonképpen kedvelem őket. Raphael nagy mackó, Emilie pedig maga a kacér erkölcsösség. Nagy a szája, s azt a látszatot akarja kelteni, hogy ott csalja Raphaelt, ahol csak tudja, meg vagyok azonban győződve róla, olyan hűséges hozzá, mint egy zárdanövendék a szentképeihez. Ami Brigitte-et illeti, róla nemigen tudok mit mondani. Még egészen kicsi volt, amikor utoljára láttam.
- Pedig szomszédok.
- Most érkezett csak vissza Haitíra. Hajói tudom, öt évet volt távol, éppen akkor utazott el, amikor én ideérkeztem. Valamilyen főiskolán tanult a kicsike, de hogy milyenen, őszintén szólva fogalmam sincs róla. Amint látom, alaposan belezúgott az ön Birch barátjába.
- Döbbenten tapasztalom én is.
- Hja, barátom, vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Az nem eléggé megmagyarázhatatlan, hogy halottak
'   '        179
kelnek életre, és engedelmes, vak eszközei lesznek újraélesztő-jüknek? Vagy hogy Damballa kígyóisten mégelevenedik a botjában?
Ez utóbbi igencsak fájdalmasan érintett. Visszagondoltam az egy héttel ezelőtti eseményekre, és gyorsan nagyobb sebességre
kapcsoltam.
- Ön szerint hogy tudnám megóvni a férje életét? Felém fordult, és szomorúan megcsóválta a fejét.
- Kedves barátom, ha a leghalványabb fogalmam lenne róla, már rég a lába elé vetettem volna magam, hogy arra kérjem, tegye meg. Talán... nagyon is kiszolgáltatom magam, de mégis elmondom: számomra nem létezik élet Baptiste-on kívül. Ne tévessze meg, hogy ilyen szenvtelenül és racionálisan tudok beszélni a haláláról mint esetlegesen bekövetkező lehetőségről. Belül üvölt bennem a fájdalom és a kétségbeesés. - Önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem, de kiegyenesedett, s egyszeriben olyan visszautasító lett, mint egy jégből faragott titkárnő. - Kérem, csak ezt ne. Ne próbáljon vigasztalni. Attól rosszul leszek.
- Bocsásson meg. Megígértem Monsieur Barrault-nak, hogy bármit megteszek... és most önnek is...
- Köszönöm.
- Hogy került magához Alice?
-Tessék?!
- Azt kérdeztem, hogy került magához a lány, akit megöltek.
- Ja, hogy Alice? Cirka négy évvel ezelőtt vettem magam mellé. Szükségem volt valakire, aki segít a vetkőzésben, öltö-zésben. Nehogy azt higgye, valamiféle úri allűrök ezek: errefelé sokat kell öltözni a hőség miatt. Jó ha van a közelemben valaki, aki felügyel a cipőimre, fehérneműimre. Néhány jelentkező közül választottam.
- Honnan?
- A közeli faluból.
- Süketnéma volt?
- Csak néma. Nem tudott beszélni, csak sziszegett, mint a kígyó. Talán éppen ezért döntöttem mellette, pedig akadtak nála szebbek és főleg ügyesebbek is. Nekem mégis ez a szerencsétlen kis néma lány tetszett meg. Lényegében véve nem is csalódtam benne. Bár az elején még ügyetlen volt, később tökéletes komorna vált belőle. Baptiste szerint tűzbe ment volna értem,
- Volt valami köze a vuduhoz?
- Látja, ezt sosem kérdeztem meg tőle. Ámbár itt mindenki-
180
nek van. Biztos, hogy eljárt a szertartásokra: de azt hiszem, ez így is volt rendjén.
- Mit gondol, mit akarhatott azokkal az újságcikkekkel?
- Ezen máren is törtem a fejem. Arra gondolok, talán nem is ő vette el tőlem. Hiszen nem is tudott rendesen franciául. Talán felfedezte valakinél, vissza akarta adni nekem, de már nem volt rá ideje. Önnel futott össze, s mielőtt megölték volna, az ön kezébe nyomta.
Erőlködtem egy kicsit, de semmi épkézláb ötletem nem támadt. Azaz, egy mégiscsak támadt. Ez viszont annyira visszataszító volt, hogy először nem is akartam elmondani neki. Aztán mégiscsak elmondtam.
39
Gondolatban magam elé idéztem az újságokat, miközben letörtem egy ágacskát a mögöttünk húzódó bokorsorról.
- Mondhatok valamit?
- Hát persze.
- Attól tartok kissé... hm... kényelmetlen lesz. Rám nézett, majd a kezemre ejtette a tenyerét.
~ Kedves, jó Mr. Lendvay, azt hiszi, hogy azok után, ami eddig történt velem, van még valami, amit ne tudnék elviselni?
- Hát jó - adtam meg magam. - Ha jól láttam, az egyik újságlapon ott volt az ön fényképe is.
- Egészen pontosan egy csoportkép. Amennyiben egyáltalán képnek lehet nevezni. Csak sötét káposztafejek látszanak rajta.
- De mégiscsak ön az egyik közülük.
- Rám ismert?
- Őszintén szólva csak a névsorból jöttem rá. De nem is ez a lényeg. Nem tudom, hallott-e már róla, hogy vannak bizonyos varázslatok, amelyek a szimpatetikus mágián alapszanak. Ilyen a sásfigurákkal való játszadozás is. Vagy akár egy fényképet is fel lehet használni arra, hogy hatást gyakoroljanak vele a gazdájára.
Kissé tudálékosan mondtam, amit mondtam, de csak azért, nehogy hirtelen ráijesszek. Gondoltam, amíg kibogozza szavaim értelmét, hozzászokik a gondolathoz, hogy Monsieur Baptiste után minden bizonnyal ő következik.
181
Yvonne asszony azonban alighanem már korábban is tisztában lehetett a dolog lényegével, mert beleegyezően bólintott.
- Ellopták a fényképemet, hogy megöljenek a segítségével. Azonnal erre gondoltam, ahogy eltűnt. Abban is biztos vagyok, hogy Alice tudta, ki a tolvaj, visszaszerezte tőle, azzal sem törődve, hogy megbüntetik érte. Hát meg is büntették. így jár az,
aki szeret engem.
Hirtelen eszembe jutott a hajómodell és a sásfigura a labirintusban. Megtörölgettem a homlokom, igyekezve elhessegetni magam elöl az újságban látott csoportképet.
- Öt évvel ezelőtt Vincent kapitánnyal jött át az Újvilágba,
igaz?
- Roy mesélt róla?
- Éppen csak megemlítette. Azt mondta, soha nem fogja megbocsátani magának, hogy nem foglalkozott kellőképpen
önnel.                                                                                   1
-Hiszen még nem is ismert! Ha tudta volna, hogy feleségül   j
megyek de Thiryhez, biztos nagyobb figyelmet fordított volna   ]
rám.
- Történt önökkel valami szokatlan az úton? Rám nézett, és elgondolkodva féírehajtotta a fejét.
- A tűzre gondol?
- Vincent kapitány említett valamit.
- Mindenünk odaveszett. Ma már csak nevetek rajta, menynyire sajnáltuk azt a néhány ócskaságot, de akkor a mindenünk volt. Ugo rendes kis füstmérgezést kapott,,.
- Nem tudják, mi okozta a tüzet?
- Azt beszélték, hogy egy lány gyújtotta fel a kabinját, aztán saját magát. Végül égő ruhában a tengerbe vetette magát.
-Ismerte?
- Honnan ismertem volna? Még az arcára sem tudtam vísz-
szaemlékezni,
- Arra nem emlékszik, hogy rajta kívül valaki más is beleesett volna a vízbe?
- Ha ilyesmi történt volna, biztos beszédtéma lett volna az ebédlőben. - Felállt, megígazgatta hófehér, térd alá érő szoknyáját, és kezet nyújtott, - Akkor a viszontlátásra, Mr. Lendvay. - Megcsuklott a hangja, és az ujjaimba kapaszkodott. - Már csak két,., nap. Két... nap.
Megfordult, és futni kezdett a legközelebbi bokorsor felé, mintha a végzet elől menekülne.
182
40
Ugo sápadt képe olyan váratlanul bukkant fel az orrom előtt, hogy hátrahőköltem tőle. Talán már azon sem lepődtem volna meg, ha Damballa botját látom a markában.
Ugo Martinelli kezében azonban csak egy zsebkendő volt, amellyel a homlokát törölgette. Meleg, dióbarna szeme szinte égett a fájdalomtól, ahogy nővére után nézett.
- Teljesen ki van, mi? En is közel állok az összezuhanáshoz. De én elsősorban őmiatta. Mi lesz velünk, ha Baptiste meghal?
- Önök öröklik Bellevue-t, nem?
- Kit érdekel, ki örökli ezt a vityillőt?! Engem csak Yvonne érdekel, no és természetesen Baptiste. Ha történik velük valami, én... belehalok. De még előtte megölöm őket!
-Kiket?
- Mind a három Lafitte-et. Azt a kis cafkát sem kímélem!
- Biztos benne, hogy ők az okozói minden bajnak?
- A dolgok önmagukért beszélnek, Mr, Lendvay. Lafitte-ék meg akarják szerezni Bellevue-t, hogy a kegyhely és a jó földek birtokába jussanak. Ha az övék lesz, építtethetnek egy vudu houmfortot az udvar közepére. Istenem, bár csak tudnék tenni ellenük valamit!
Égett az arca, mint régi metszeteken a forradalmár diákoké, akik később pokolgépeket hajigáltak cárok és királyok hintójá-hoz, s vagy a bitófán, vagy a börtönben végezték.
- ön nem tudna valamit csinálni velük, Mr. Lendvay? -Ugyan mit?
- Akkor lelövöm őket. Isten engem úgy segéljen... Felpattant, és Yvonne után vágtatott.
Én pedig kényelmesen elnyújtóztam az árnyékban, és aggódó szívvel vártam, hogy Ti-Marie végre jelentkezzék.
41
Ti-Marie nem jelentkezett, jelentkezett viszont Raphael La-fitte. Jókora szivarral a szájában már-már elsétált előttem, amikor észrevett, s meglepetésében kikapta a szivarját a fogai közül.
- Ön itt?
183
- Miért, hol kellene lennem? - vakkantottam rá barátságtalanul.
Egyetlen pillantással felmérte a hangulatomat, aztán le-csüccsent mellém a padra. Kivett egy szivartárcát a zsebéből, és felém nyújtotta.
- Kér egy bűzrudat?
Tüzet adott, s megvárta, amíg néhányat pöfékelek belőle. ,
- Hogy ízlik?
- Őszintén szólva, nemigen szoktam szivarozni. Inkább a
pipát kedvelem.
- Pedig első osztályú. Kubai. Kézzel tekercselik, ha mond ez
magának valamit.
- Őszintén szólva...
- Barbár. Mindig is tudtam, hogy az amerikaiak barbárok.
Különben hogy érzi magát? Nem volt kedvem ostobaságokról fecserészni, ezért nagyon
komolyan néztem rá.
- Azt mondják, Monsieur de Thirynek már csak napjai vannak hátra.
Megállt a szivar a szájában. Lassan érte nyúlt, kivette és leverte a hamuját a földre.
- Ki mondja?
- Mindenki. Yvonne, Ugo...
- Akkor biztosan így is van.
-És ön?
- Hogy én mit mondok? Nem vagyok orvos. Rossz bőrben
van, kétségtelen.
- Nem próbálja meggyógyítani?
- Mondom, hogy nem vagyok orvos.
- Azt mondják, ön papaloa.
- Ki mondja?
- Mindenki.
- Akkor biztosan lehet benne valami. Ha sokan mondják ugyanazt, még az is előfordulhat, hogy igaz.
Bár meglehetős sűlyfölényben volt velem szemben, megmarkoltam az inge nyakát.
- Azt is beszélik, hogy maga meggyógyíthatná, ha akarná.
De nem akarja. Szelíd mozdulattal a csuklómra tette a kezét.
- Az emberek rosszindulatúak, Mr. Lendvay. Engem pillanatnyilag sokkal jobban érdekel, hogy hol a lányom. Egész nap
184
a maga vörös barátjával csavarog, és ez valahogy nem tetszik nekem. Megtenné, hogy elengedi az ingem?
Eleresztettem. Megigazgatta a nyakát, majd békülékenyen elvigyorodott.
- Van egy üveg igen kiváló clairinem a szobámban. Ha egyszer arra jár, nézzen be. Emilie is biztosan nagyon örülne magának.
- Miért nem mennek haza? Egyáltalán, mi a fenét keresnek itt?
Rám nézett, és egyszerre csak kialudtak a vidám, már-már cinikus szikrák a tekintetében.
- Baptiste de Thiry a barátom. Ha meg akar halni, hát itt a helyem, hogy fogjam a kezét, míg átgyalogol azon a keskeny pallón, amely a két világot elválasztja egymástól. Amint Daisy eltűnik, hazamegyünk. Sajnos rosszul választottuk meg a látogatásunk időpontját. Üzen valamit Emilie-nek, Mr. Lendvay?
Nem üzentem.
42
Néhány perccel a megbeszélt időpont után kopogtattam be Monsieur de Thiryhez. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, mintha ki tudja, mi várna odabent rám.
De Thiry egyedül volt, s látszott rajta, kopogtatásomra kászálódott csak ki a karosszékéből. Vörös volt a szeme környéke, amit akár egy könnyű, délutáni álomnak is tulajdoníthattam. Tarka, kínai mintás selyemköpenye szétnyílt a mellén, feltárva viselőjének még mindig erős, széles mellkasát.
De Thiry bágyadtán elmosolyodott. Intett, hogy üljek le vele szemben egy puffra, Lecsüccsentem, és magam alá húztam a lábam.
Házigazdám íróasztalához lépkedve szivardobozt kotort elő a fiókjából. Felpattantotta a fedelét, aztám felém kínálta.
- Gyújtson rá. Legalább nem" érzi.
Tőle is elvettem egyet, akárcsak korábban Lafitte-től, és ezt is megszagolgattam.
- Mit kellene nem ereznem? - kérdeztem gyanútlanul.
De Thiry pöfékelt, és a kellemes füstfelhő felett rám pislan-tott.
- A halál szagát, kedvesem.
185
- Ön tréfál, Monsieur.
- Magam lennék a legboldogabb, ha tréfálkozhatnék önnel. Csakhogy a halál nem tréfa. Legalábbis én nem tartom annak.
Ahogy beszélt, ráesett a lehúzott függönyök között beszűrődő erős, délutáni fény az arcára. A napsugarak felnagyították és elmélyítették a ráncait. Bár csak nemrég érhette el negyvenedik életévét, legalább hússzal látszott idősebbnek. Mintha a közelgő halál a korai vénség maszkját húzta volna az arcára.
Hallgattam és a szivart forgattam az ujjaim között. Sejtettem, hogy mást akar tőlem, nem azt, hogy vigasztaljam.
Pöfékelt néhányat, aztán elgondolkodva nézett rám.
- Szeretném tudni, milyen ember ön, Mr. Lendvay?
- Néha én is.
- Bár nem ismerem eléggé az amerikaiakat, az a benyomásom, hogy ön végeredményben tisztességes.
- Végeredményben?
- Űgy értem, hajlandó tisztességes lenni, ha megvannak
hozzá a megfelelő körülmények.
- Ez mind csak elmélet - mondtam zsebre vágva a szivaromat. - Lássuk a gyakorlatot. Mi lenne a feladatom?
- Gondoskodni róla, hogy Ugo és Yvonne ne kótyavetyélhessék el Bellevue-t.
- Azt akarja, hogy maradjanak itt?
- Nem. Ezt egyáltalán nem akarom,
-Akkor?
- Röviddel a halálom után Raphael Lafitte megveszi a birtokot.
- Biztos benne?
- Holtbiztos. Ő a szomszédom, elővásárlási joga van rá, Arról nem is beszélve, hogy barátok vagyunk.
- Biztos ebben?
- Mr. Lendvay, nem Raphael Lafitte a beszélgetésünk témája. Hogy mit érzek vele kapcsolatban, az nyugodjék az én lelkiismeretemen. Lafitte tisztességes summát fog ajánlani Bellevue-ért. Meg fogom hagyni az összeget, amennyiért eladhatja. Raphael nem fog ellenkezni Még többet is adna érte, ha szükséges lenne.
- Akkor majd többet kérek.
- Ön annyit kér, amennyit én felírok önnek. Egy huncut garassal sem többet vagy kevesebbet. Érti?
- A szavait igen, de a lényegét tekintve...
186
- Lényeg? Mi a fene a lényeg? A lényeg az, hogy én és Raphael barátok vagyunk. Szóval, ha megtörtént az adásvétel; a pénz az ön kezébe megy át.
-Tessék?!    '
- Jól hallotta. Az ön hozzájárulása nélkül Yvonne nem használhatja fel.
Villámsebesen kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nem voltam egészen biztos benne, jól értem-e a szándékait.
- Eszerint valami gyámféle lennék Madame Yvonne mellett?
.- Mondhatja ahogy akarja. Az ön hozzájárulása nélkül a pénz nem költhető el. Világos?
- Az, csak nem értem, miért?
- Mert attól tartok, hogy Yvonne rémületében kiszórná az ablakon. Egyedül áll a világban, s Ugo, bármennyire is rendes kis fickó, ebben a kérdésben aligha jelentene támaszt neki.
- Azt szeretné, ha befektetném valamibe a pénzét?
- Vesz neki egy farmot, egy kedvező adottságú birtokot valahol az Egyesült Államokban, vagy akár Latin-Amerikában. Haiti kizárva. Megszervezi a farm működését és ezzel az ön megbízatása befejeződik. Ha csak Yvonne továbbra is nem alkalmazza. Elfogadja az ajánlatomat?
Magam alá húztam a lábam és aprólékosan megvizsgálgat-tam a puff egyiptomi mintáit.
- Mielőtt válaszolnék rá, Mpnsieur, árulja el nekem, miért olyan biztos benne, hogy meg fog halni?
De Thiry sóhajtott, felemelkedett, a szoba sarkában álló iratszekrényhez sétált, kinyitotta az alsó ajtaját s kimarkolt belőle egy ölre való kis sásfigurácskát. Felém fordult és a lábam elé hajigálta őket a szőnyegre.
- Ezért.- mondta aztán nyugodtan. - Ezek súgták meg nekem. És azt is, hogy ami az én bajom, arra nincs orvosság.
43
Talán arra várt, hogy felnevessek vagy kicsúfoljam hiszé-kenységéért. Természetesen eszem ágában sem volt. Fogyásom ós májfájdalmaim emléke még igen élénken éltek az emlékezetemben. Felemeltem egy sásbabát és megnézegettem az arcát.
187
Bár igen durván alakították a vonásait, hajlott, finom metszett orrából és világoskék szeméből de Thiryre ismertem.
- Igen, én vagyok - mondta Monsieur Baptiste hátradőlve a székén. - És a többi is. Valamennyi.
~ Hol találta őket?
- Hol itt, hol ott. A szobámban, a kertben, a labirintusban
Amerre csak jártam. Ezt nézze, ni!
Felemelt egyet és felém mutatta. A sásbaba fejét fényes szeg fúrta keresztül: körülbelül a feje búbján hatolt be és a tarkója körül hagyta el a koponyáját.
- A többiben is találtam szeget vagy fémtűt. Nos, Mr. Lend-vay, kétség sem férhet hozzá, hogy ez a betegségem oka.
- Eszerint hisz a varázslatban?
- Mit számít az, hogy hiszek-e vagy sem? Egyszerű lenne a dolog, ha csak azokon fogna, akik hisznek benne. Én itt születtem Haitin, itt élek, pontosan tudom mit jelent, ha megátkoznak valakit. Ez ellen még nem talált fel semmit az orvostudomány.
- Rendben van - adtam meg magam. - Mi lenné, ha kikür-tölné, hogy eladja abirtokát, és külföldre költözik? Hátha megkegyelmeznének önnek,
De Thiry megrázta a fejét.
- Már késő. Alighanem odaígértek valakinek.
- Odaígérték? Kinek?
- Például Ogoun Badigrisnak, a Mennydörgőnek. Megfogadták az oltára előtt, hogyha segíti őket, megkap engem.
- Ezt nem egészen értem,
-. Pedig egyszerű. Amikor először szúrtak át egy engem ábrázoló sásbabát, Ogoun Badígris oltárára tették, és áldozati kakas kíséretében felajánlották neki. Ez pedig annyit jelent, hogy most már akkor is megölnek, ha megteszem, amit óhajtanak tőlem.
- A miatt az elátkozott kegyhely miatt?
- Minden bizonnyal. Ha tudom, nekik ajándékoztam volna Bellevue parkjának a megfelelő részét.
- Még megteheti.
- Lehet, hogy meg is teszem. De az én sorsomon ez már sze-
mernyit sem változtat, Úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba. Még akkor is, ha
nagyon nem fog tetszem neki.
- Figyeljen ide, Monsieur de Thiry - mondtam a lényegre térve. - Lehet, hogy nem veszi jőnéven, de többen is azon a vé-
188
leményen vannak, hogy Raphael Lafitte és családja tör az ön életére. Monsiuer Raphael meg akarja szerezni a birtokát. Az imént értesültem róla, hogy Brigitte véglegesen hazatért Amerikából. Nem tartja lehetségesnek, hogy Raphael Lafitte neki szánja Bellevue-t?
Felkészültem rá, hogy üvölteni kezd, kikéri magának a gya-núsítgatást, majd felháborodva kirúg a szobájából, de legnagyobb megrökönyödésemre házigazdánknak még a szeme sem rebbent.
- Igen, ez lehetséges.
- Es ezt csak így mondja?!
- Hogy mondanám? Igen logikus feltételezés. Megcsóváltam a fejem, miközben éreztem, hogy csillagászati magasságokban jár a pulzusszámom.
- Azt mondják, hogy Emilie asszony mamaloa, Monsieur Raphael pedig papaloa. Ők okozzák-az ön betegségét, és...
- Lehetséges, mondom.
- És maga a házába fogadja őket? Ha én lennék az ön helyében...
- Akkor ugyanezt tenné. Ön nem haiti, Monsieur. Éppen ezért, ne haragudjék meg érte, de nem is értheti meg az itteniek lelkét. Igen, én is tudom, hogy Emilie mamaloa, és Raphael papaloa. Ettől még lehetnek a barátaim, nem?
- Lehetni lehetnének, de nem azok. Sőt éppen az ellenkezői.
- Azt hiszem, téved. Ők nem az ellenségeim. Egyszerűen csak azt teszik, amit a híveik elvárnak tőlük. Azok pedig azt akarják, hogy Ti-Marie szent helye a tulajdonukba kerüljön. Márpedig ha Raphael megveszi Bellevue-t, ez történik.
- És maga ebbe csak úgy belenyugszik? Békésen kérődzve megy a vágóhídra?
De Thiry felemelte a fejét és türelmesen rám mosolygott.
- Ugyan már, Mr. Lendvay, mi mást tehetnék? Elmenekülhetnék akár Párizsba is, de az átok ott is utolérne. A varázslat nem riad vissza a mérföldektől. Arra a ki nem mondott kérdésére pedig, hogy Raphael és Emilie miért vannak a közelemben, illetve mért nem zavarom el őket, mit is válaszolhatnék? Hogy küldhetném el őket, amikor a barátaim? Mit érnék el vele, ha halálom előtt összekapnék velük s még ennek a súlyát is magammal kellene cipelnem odaátra. — Megsimogatta vékony kis bajuszát, aztán megvonta a vállát - Talán még segítenek is,
189
hogy minél fájdaiommentesebben sétálhassak át a folyó túlsó partjára. Hiszen ők is szeretnek engem...
Elgondolkodtam és arra az aligha túlzó következtetésre jutottam, hogy a vudut nem amerikaiak számára találták ki.
44
Negyed órával később mint Bellevue teljhatalmú jogi megbízottja, hagytam el a szobáját. Egyelőre még nem tudtam mit kezdeni magas méltóságommal, ezért arra gondoltani, további felfedező utakat teszek a környéken. Ki tudja, mikor veszem hasznát a terepismeretemnek?
Jó órácskát sétáltam a kastély körül anélkül, hogy bárkivel is találkoztam volna. Néhány inas és kertészféle ugyan időről időre feltűnt a látómezőmben, de hamar tova is suhant. Mivel úgysem igen tudtam volna beszélgetni velük, nem erőltettem az
ismerkedést.
A figurácskákra jő fél óra elmúltával bukkantam rá a labirintus bejáratánál bólogató pálmafa alatt. Mivel több alkalommal is a fa törzsének dőlve gyönyörködtem Bellevue panorámájában, akár arra is gondolhattam, hogy számomra készítették oda
őket.
A furcsa, sásfigura-kettős egyik alakja nő volt, szőke, vállára omló hajjal, kék szemekkel, finoman kihúzott piros szájjal. Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek: csak Yvonrie de Thiryt ábrázolhatja. A föléje hajló férfi viszont fekete volt mint a kátrány papír. Mivel körülbelül kétszerese lehetett a másiknak, arra következtettem belőle, készítőjük bizonyára külön is ki akarta emelni a kettejük közötti súly- és méretkülönbségeket. A férfi arca nem árulta el kiről vette a mintát a „művész". Robusztus sásteste azonban Raphael Lafitte-ra emlékeztetett, A legelső pillanatban, ahogy megpillantottam őket, még azt hittem, a fekete férfi a fehér nőt fojtogatja, ahogy azonban tüzetesebben is megvizsgáltam a párost, rájöttem, aligha erről lehet szó. Inkább valami olyasmi történik közöttük, amelynek ábrázolásáért szigorúan erkölcsös országokban akár börtönbe is csukhatják a merész alkotót.                                                i
Anélkül, hogy felemeltem volna a figurákat, gondolatban megpróbáltam megeleveníteni őket.
Yvonne asszony életre keltése nem esett nehezemre, a másiké azonban nem ment. Hiába próbáltam bárkit is a helyére képzelni, homályban maradt az arca.
Addig álltam a pálma törzsének dőlve, mardosó kétségeimmel, amíg csak fel nem bukkant Croyance Didier doktornő a közelemben.
45
Croyance doktornő kiválóan alkalmas volt arra, hogy új lökést adjon megelevenítő képességemnek. Ahogy ringó keblekkel alig-blűza alatt felém közeledett, a fa árnyékában lapító figurák mintha arcot cseréltek volna. A fehér sásfiguráé megfeketedett, a másiké pedig kifehéredett. A fekete sásnő Croyance, a fehér férfi pedig az én arcmásomat vette fel.
Croyance egyenesen felém igyekezett. Néhány lépésnyire tőlem megtorpant, üdvözlésre emelte a kezét, aztán azon nyomban le is eresztette.
- Nem zavarok?
Felderült ábrázatom napnál is világosabban mutatta, hogy nem. Croyance odasétált hozzám, szorosan elém állt úgy, hogy melle a mellemhez simult.
- Mit csinál ma éjszaka?
- Alszom. De ha van valami jobb ötlete...
- Azt hiszem, van.
- Hol és mikor? Én megyek magához, vagy maga jön hozzám?
- Találkozzunk itt. Mondjuk este 11-kor. Oké?
Komoly tekintetéből kénytelen voltam azt a sajnálatos következtetést levonni, hogy aligha erőtől duzzadó férfiasságom vette le a lábáról.
- Nem vagyok kimondottan kíváncsi természetű, de mégis szeretném tudni...
- Idejében meg fog tudni mindent. Milyennek találta a krip-tát?
Mintha csúfolódó zöngéket éreztem volna a hangjában.
- Meglepően gondozottnak. Nem is lett volna semmi baj, ha nincs ott Alice. Ismerte a lányt?
Croyance csípőre tette a kezét, amitől amúgy sem aprócska
191
190
mellei csak még jobban kidomborodtak fehér vászonblűza alól. Nem tudom, miért, de egyre szaporábban foly dogált a verejték a
homlokomról.
Croyance kíváncsian nézett rám, miközben meghimbálta kívánatos kebleit az orrom előtt.
- Melege van?
- Pokolian - nyögtem.
- Nem szokta meg még Haitit - mondta ártatlanul. - És a tomboló napot. Itt mintha közelebb lenne az ember a hőség forrásához.
- Ami azt illeti, én kétségkívül közel vagyok hozzá.
- Néha nem árt elbújni előle.
- Csakhogy én nem akarok elbújni! Megcsóválta a fejét és kellemesen összeborzongott.
- Néha úgy érzem, hogy a kezembe kéne venni. Mint egy
labdát.
- Ugyanígy érzek én is - biztosítottam.
- Kinyújtja a karját - mondta álmodozva -, és máris ott gömbölyödik a tenyerén. Csodálatos, nem?
- De még mennyire - nyöszörögtem. - Nem is sejti, meny*
nyíre az.
Sóhajtott és átölelte a fa törzsét.
- Azt kérdezte, ismertem-e Alice-t? Persze hogy ismertem. Rettenetesen megdöbbentett a halála.
Igyekeztem magamhoz térni. Valamivel könnyebben ment & vártnál, mivel ez az új póz már jóval kevésbé volt ingerlő.
- Ön szerint ki ölhette meg?
Felém fordult és megrándult az arca. Biztos voltam benne, hogy ott a válasz az ajkán, de mégsem mondta ki.
- Ezt önnek kell kitalálnia - dünnyögte halkan. - Azt hiszem, egyedül ön képes rá.
- Ezt vegyem bóknak?
- Annak veszi, aminek akarja. De egyet jegyezzen meg: ön is be van zárva Bellevue-be, mert Daisy bármelyik pillanatban megérkezhet. És habé van zárva, ez annyit jelent, hogy magát is bármelyik pillanatban megölhetik. Most már a saját és a barátja életéért is harcolnia kell.
Sóhajtottam és arra gondoltam, túlságosan is messze kerültünk a hőforrás-témától. Tudja isten, de arról valahogy szívesebben társalogtam volna.
- Azt hiszem, pontosan értem, amit mondani akar - bólin-
192
tottam s csalódással vettem tudomásul, hogy abbahagyja a fa ölelgetését. - Siet valahova?
- Vissza kell mennem Baptíste-hoz. Tőle tudom, hogy ön lett a jogi képviselője. Gratulálok.
Mintha nem éreztem volna örömöt a hangjában.
Hiába törtem a fejem, nem tudtam kitalálni, miért.
46
Miután Croyance eltávozott, a kastély személyzeti szárnya felé vettem az utam. A virágágyások között szalmakalapos kertésszel találkoztam, aki púpos talicska műtrágyát tolt maga előtt. Köszöntem, ő visszaköszönt, aztán tolta tovább a talics-káját.
Megkerültem néhány bokorcsoportot, néhány virágágyást, majd letettem a sásfigurácskákat a földre. Szétválasztottam őket, aztán mindegyiket odaültettem egy-egy virágbokor alá. Úgy vigyorogtak rám, mint elégedett kerti törpék. Mintha az elmúlt percek során magukis megunták volna azt a különben egyáltalán nem kellemetlen pózt, amelybe alkotójuk kényszerítette őket.                                                      -
Az ajtó, amely mellett számtalan szemétgyűjtő edény unatkozott, minden bizonnyal a konyhára nyílt. Kinyújtottam az ujjam s könnyedén benyomtam az ajtószárnyat.
A küszöbtől kiinduló hosszú folyosó, akár egy kínai étterem raktárának is beillett volna. A falak mentén végeláthatatlan sorban félig kibontott zsákok sorakoztak, kis lapátocskákkal a szájukban. Úgy éreztem magam, mintha egy őriások számára fenntartott cukrászüzletbe kerültem volna s a zsákok az óriások nyalókái, a lapátocskák pedig a nyalőkák nyelei lettek volna.
Átfurakodtam a zsákok között s egy nyitva álló ajtón keresztül a mosogatóhelyiségbe jutottam. Három fekete lány bámult szembe velem, ahogy felbukkantam a dézsák között. Mindhárom csinos volt és nevetős képű.
Másodpercek múlva kiderült, nemcsak én nem tudok franciául, hanem ők sem. Néhány mondatot váltottunk - ki-ki a saját nyelvén - aztán sajnálkozó képpel tovább gyalogoltam. A lányok egy fényesen csillogó rézüst fölé hajolva hangosan összenevettek. Keblük ringott, miközben huncut, kacér fények égtek a szemükben.
193
Erős elhatározással megfogadtam magamban, amint hazatérek, beiratkozom egy kreol nyelvtanfolyamra. Ha egyáltalán hazatérek innen valaha.
47
A konyha meglepően nagy volt és meglepően modern. A fehér csempefalak ragyogtak a tisztaságtól, a légkondicionáló teljes kapacitással működött, s bármennyire is szaglásztam, alig éreztem ételszagot.
Alighogy feltűntem az ajtóban, megtermett, fekete férfi perdült elém, jókora bárddal a kezében.
- Monsieur?
- Jó napot - mondtam óvatosan hátrébb húzódva. - Beszél
franciául?
- Angolul is, uram.
- Hál' istennek - könnyebbültem meg. - Azt hiszem, rossz
útra tévedtem.
- Attól függ, Monsieur, hova tart.
- A szobámba. Gondoltam, ezúttal a tóra néző bejáraton át
jövőkbe.
A lapos orrú, szurokfekete férfi megrázta a fejét, egyik tenyeréből a másikba téve át a bárdját.
- Ez nem jó bejárat.
- Sajnálom. Még nem ismerem ki jól magam errefelé. Különben John C. Lendvay vagyok.
- Jean-Jacques.
- Szép ez a konyha, Jean-Jacques. Maga a szakács?
- Főszakács vagyok, uram. És a kulcsár.
- Jól beszél angolul
- Sokáig dolgoztam amerikaiak között, uram. San Franciscóban.
Jó öt percig tartott az eszmecserénk a friscói szép napokról, majd mielőtt még visszavonultam volna, az üstök és a zsákok közé, elégedetten rámosolyogtam.
- Őrülök, hogy megismerkedtem önnel, Jean-Jacques. Öröm elbeszélgetni azzal, aki a ház urának az ételét készíti.
- Ó, azt nem én készítem - mondta némiképpen csalódottan Jean-Jacques. - Mióta az űr beteg lett, a Madame külön főz neki a kiskonyhában, az emeleten. És a koktéljait is ő keveri. Csoda
194
finom koktélokat tud keverni a Madame. Egyszer én is megkóstoltam. Majdnem olyan jó mint a clairin.
Ahogy kiléptem az ajtón, feltűnt, hogy mennyivel sötétebb van már idekint. A nap lejjebb szállt az égen, ráadásul mintha a felhők is komorabbak lettek volna körülötte. Abban a pillanatban, ahogy a kert kézepére értem, a nap még lejjebb merészkedett, s szemérmesen a parkot határoló óriás pálmák lombja mögé rejtette az arcát.
Mivel bőven volt még időm vacsoráig, úgy gondoltam, kerülök egyet a pálmafák felé. A kastély ablakaiban ebben a pillanatban gyulladtak fel az első fények. A fák közé dugott aggregátorházban felzümmögtek a motorok, mintha a gépész nagyobb teljesítményre kapcsolt volna.
Amikor elértem a legszélső pálmát, furcsa érzésem támadt. A kastély néhány szempillantás alatt úgy összement, mintha hitvány mosószerben áztatták volna. Nem tudtam másra gondolni, minthogy a trópusi este fényjátékai csalják a szemem.
Óvatosan lépegettem, mivel nem szerettem volna baráti ismeretséget kötni egy esti sétáját végző kígyóval. Gondosan a talpam alá néztem, így aztán nem is vettem észre a félhomályba burkolódzott férfit, aki az egyik fa törzsénél görnyedezett a gyomrát tapogatva. Csak akkor hőköltem hátra és kiáltottam fel meglepetésemben, amikor már nekikoccant a vallanak a térdem.
-Jézusom... maga az, Estudiantes?   •
A sötét alak megtántorodott és a levegőbe markolt Térdre vetettem magam mellette és átkaroltam a vállát.
- Rosszul van, professzor?
Ahogy közel ért az arcom az arcához, azonnal megéreztem rajta a friss vér szagát. S ahogy hozzászokott a szemem a közeli test látványához, úgy győződhettem meg róla, hogy Estudiantes képe csurom vér. Vérben úsztak az ujjai is, ahogy a kastély felé mutatott velük,
- Meg fognak dögleni valamennyien! Tűnjön el innen, ostoba! Megölik magát is a barátjával együtt!
- Megtámadta valaki?      '
Estudiantes horgas ujjai belekapaszkodtak az ingembe s szempillantás alatt összevérezték. Nem törődve nyállal, vérrel, magamhoz szorítottam és megpróbáltam lefektetni a homokos fűre.
A professzor azonban nem hagyta magát. Zihált, lihegett,
195
hörögve követelte, hogy eresszem el, majd úgy lerázott magáról, mint kutya az esőcseppeket. Sosem hittem volna, hogy ekkora erő rejtőzködik törékenynek látszó testében.
- Megtámadta valaki? - ismételtem meg másodszor is a kérdést.
Estudiantes feltérdelt a füvön s nem törődve a szemébe csörgő vérrel, ismét a kastély felé nyújtotta a karját.
- Mindent tudok, átkozottak! Eljön az utolsó órátok... Maga pedig meneküljön! Keresse meg a barátját és meneküljenek, amíg nem késő. Lehet,.. hogy már késő,,, de mégis, meg kell
próbálniuk!
Amíg beszélt, elkaptam az inge alját és felfelé rántottam. Nagyjából sejtettem, mire számíthatok, de még így is borzalommal töltött el a látvány. Estudiantes hasán és mellkasán legalább öt hatalmas sebhely vörösödött vércsíkokkal koszorúzva: Damballa botjának a nyoma.
Előkotortam a zsebkendőmet és a legcsűnyábbnak látszó
sebre szorítottam.
- Csak annyit mondjon, kik voltak? ígérem, hogy egész éjszaka maga mellett leszek. Reggel beteszem egy autóba és leviszem Port-au-Prince-be.
- Maga.., nem tudja... mit beszél. Itt van Daisy a,., nyakunkon!
- Előbb érünk Port-au-Prince-be mint ő!
- Ne beszéljen.., ostobaságot. Majd,,, megpróbálok meglógni előlük.
-Ki elöl?
Estudiantes száján véres nyál bukkant ki, . -Én.., csak.., felfedeztem... de nem tudtam micsoda. Most.«. már tudom. Zombik és... Legba papa... varázslói. És
ők is... A pálmák egyre erősebben kezdtek susogni a fejünk felett.
Egészen közel kellett hajolnom a füléhez, hogy halljam a
nyögdécselését. - Amikor rájöttek, hogy.., észrevettem, üldözni kezdtek.
Kár volt.,, visszajönnöm.,".
Egyre zavarosabbakká váltak a mondatai. Óvatosan megráztam a vállát, hogy megpróbáljam visszazökkenteni a normális kerékvágásba.
- Azt mondja meg, ki tette magával? Ki szúrta magába
Damballa botját? 196
Kövérre hízott vérbuborékok pattantak szét a szája szegletében. ^ - Ő... ő... - Felemelkedett és remegő ujjait a vállam felett
az éjszakába merítette. -Ő..', neki... ő...
Bár tudtam, hogy nincs ott senki ahova mutat, megfordultam és mögém néztem.
Aztán csak annyit éreztem, hogy minden csepp vér jéggé
fagy az ereimben. Nem messze tőlem a pálma alatt sötét alak állt Damballa
botjával a kezében.
48
Önkéntelenül is a zsebemhez kaptam, hogy előrántsam belőle a stukkeromat, de 38-as Smith and Wessonom helyett csak a pipám akadt a kezembe.
A sötét alak felemelte a botot, mintha belém akarná hajítani.
- Maga az, Mr. Lendvay?
Legnagyobb megdöbbenésemre .Croyance hangjára ismertem.
- Croyance?
- Egyedül van?
Éppen azt akartam mondani, hogy igen, de Estudiantes hangosan felnyögött a háttérben. Croyance tett egy lépést felém, aztán megtorpant. -Ez... kicsoda?
- Estudiantes - mondtam nagyokat nyelve. - Azt hiszem... szerencsétlenség érte. A fenébe is, nincs egy zseblámpája?
Croyance odabotorkált hozzánk, letérdelt a fűre, és a professzor fölé hajolt.
- Jézusom, hiszen ez merő vér!
Estudiantes ebben a pillanatban felüvöltött. Mint jobb rémfilmekben az ifjú férj, amikor éjfél után felriadva a nászágyon, rádöbben, hogy nem fiatal feleségét tartja karjai között, hanem egy vámpírt, aki ráadásul éppen a nyakába akarja mélyeszteni a
fogait,
- Neeee! Segíííítség, Lendvayl Ne hagyja, hogy megöljön! Ott van a bot... Nála van a.., Damballa..,
Óriási erővel dobta fel magát a levegőbe, Croyance is a levegőbe emelkedett, majd a fűre zuhant, Estudiantes azonban
197
ügyesen a talpán maradt, bár tántorgott, mint a háromnapos részegek.
-Meg akarnak... ölni De én... befutok... nekik! Maga menekül...jön! Miért kevere ..dett a nagyok játszmájába?
Hasára szorította a kezét, aztán összegörnyedt és rohanni
kezdett a labirintus felé.
Annyit láttam csak, hogy Croyance felpattan a fűről, és ke zében Dambalia botjával utána veti magát.
Egyedül maradtam a pálmák alatt. Tenyerembe hajtottam a fejem és vártam.
49   '
Nem tudom, mennyi idő múlhatott el ebben a tehetetlen várakozásban, én mindenesetre hosszú óráknak éreztem. Egyszer csak arra riadtam, hogy Croyance visszatér és mellém telepszik
a fűre.
- Megtalálta? - kérdeztem remegő hangon.
Megrázta a fejét és maga mellé fektette Dambalia botját. Érte nyúltam és a kezembe vettem. Aztán mintegy véletlenül a nyakához érintettem hegyes végét.
- Hogy került magához ez a bot?
Felemelte a fejét és a szemembe nézett. Nyugodt volt a pillantása annak ellenére, hogy nem lehetett kellemes a bot csik-
landozása.
- Találtam.
- Hol?
- A bokrok között. Néhány lépésnyire innét. Kissé ki akartam szellőztetni a fejem... Azt hiszem, ráléptem. Lehajoltam érte, majd meghallottam valakinek a hangját,
- Croyance... ugye nem maga tette?
Didier doktornő lassan, elgondolkodva nemet intett.
- Amikor letettem az orvosi esküt, arra esküdtem, hogy gyógyítani fogok, nem ölni. Miért tettem volna?
- Hova akar vinni ma éjszaka?
- Haitin nem illik kérdezősködni, ha vendégségbe hívják.
- Estudiantes szerint... meg akarnak ölni.
Mintha mosolyt láttam volna felvillanni a tekintetében.
- Itt mindenkit meg akarnak ölni. Ez egy ilyen ország! - Villámgyorsan átkarolt és futó csókot nyomott a számra. - Akkor
198
hát tizenegykor! Ne feledkezzék meg róla, és ne hozzon magával fegyvert.
Eltolt magától és arrafelé indult, amerre Estudiantes is felszívódott.
- Croyance! - szóltam utána könyörögve. - Ha bármit is tud, ami közelebb vinne bennünket a megoldáshoz...
- Minek a megoldásához?
- Hogy ki ölte meg Alice-t, hogy...
Mire idáig értem, már nem volt sehol. Eltűnt, mint az erdei szellemek.
Csak mintha halk kacagás maradt volna utána. A körülöttem repdeső-szálló homokszemek kacagása.
50
Rövid töprengés után arra a megállapításra jutottam, hogy bele kell erősítenem az iramba. Felemeltem a földről Dambalia botját, és a hónom alá csaptam. Bár tudtam, hogy nem veszélytelen olyasmivel a hónunk alatt sétálgatni, amivel súlyosan megsebeztek valakit, nemigen latolgathattam. Főleg, hogy 38-as Smith and Wessonomat a szobámban hagytam.
Óvatosan lépkedve jutottam el a konyhabejáratig. Benyomtam az ajtót, átnyomakodtam a fűszeres zsákok között, s mielőtt még beléptem volna a mosogatóba, az egyik zsák oldalához támasztottam a botot.
A vidám lányok régi ismerősként üdvözöltek. Nevetgéltek, integettek, s egyikük még a mosogatóléből is felém fröcskölt egy keveset. Csak akkor húzódott rémült sikításra a szájuk, amikor észrevették, hogy merő vér az ingem.
Hogy ne okozzak pánikot, igyekeztem eljátszani nekik, hogy hasra estem az ösvényen. Nem tudom, elhitték volna-e, és minden igyekezetem ellenére nem törtek volna-e ki mégiscsak rémült sikoltozásban - szerencsére éppen a kritikus pillanatban Jean-Jacques bukkant fel a konyhába átvezető ajtó nyílásában. Meghökkenve rám bámult, aztán egyetlen ugrással mellettem termett, és mintha csak meg akarna védeni tőlük, fejem fölé emelte a bárdját.
- Jézusom... mi történt magával?
- Semmi különös - mondtam figyelmeztető kacsintás kíséretében. - Beleestem egy bokorba és a tüskék megszurkáltak.
199
Jean-Jacques tekintete végigfutott rajtam. Tisztában voltam vele, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el. Mégis úgy tett,
mintha elhinné.
'- Vigyázni kell errefelé a bokrok között, Monsieur. Szóltam is a kertésznek, hogy jó lenne, ha lenyesegetné a kiálló ágakat. Nem akarja, mert szépek a bogyóik. Megfogtam a karját és a füléhez hajoltam.
- Hol van Alice?
- Mit mond?
- Hova vitték Alice-t? Ha maga a kulcsár, tudnia keli Jean-Jacques a lányokra nézett, aztán megrántotta a vállát,
- Jöjjön.
Kimentünk a zsákok közé a folyosóra. Biztonság kedvéért
azonnal felkaptam Damballa botját. Jean-Jacques ahogy meglátta, ugrott egyet és a bot vértől
csillogó végére meredt.
- Nem öltem meg vele senkit, ne izguljon - igyekeztem megnyugtatni. - Odakint találtam a bokrok alján. Hol van a
lány?
- Mit akar vele, Monsieur?
- Meg akarom nézni.
- Le van öntve jéggel.
- Mutassa meg.
-Nem tehetem, Monsieur. Madame Yvonne szigorúan ,
megparancsolta...      ,1 Olyan tekintettel néztem rá, hogy a vállai közé rántotta a
nyakát.
~ Hát, ha annyira ragaszkodik hozzá*..
Átvágtunk az udvaron, s körülbelül százötven lépés után alacsony, betonból épített pavilonféléhez értünk. Jean-Jacques sóhajtott, hatalmas kulcscsomót húzott elő fehér köténye alól, odakormány ózott az épület rikító sárgára festett vasajtajához, majd nagyot nyelt, mielőtt a zárba dugta volna a kulcsot,
-Ha madame Yvonne megtudná...
Felnéztem a szürke, a holdfényben inkább feketének látszó épületre s megpróbáltam kitalálni, minek szánhatták eredetileg. Jean-Jacques mintha olvasott volna a gondolataimban, óvatosan a falhoz érintette a mutatóujját,
- Még Baptiste úr édesapjának az idejében emelték. Akkoriban kezdtek eltünedezni a holttestek.                                    ,
- Hogyhogy eltünedezni?
**.
200
- Őriztetni kellett a halottakat, egészen addig, amíg csak... meg nem indult a bomlásuk, Akkor már nem lehet zombivá változtatni őket.
- Mikor volt, amiről beszél?
- Cirka negyven évvel ezelőtt. Én akkor még nem is éltem. Az idő tájt telepedtek meg errefelé Ixgba papa hívei. Senki nem tudja, honnan jöttek, de egyszerre csak itt voltak. Talán nem is voltak sokan, kezdetben csak páran, később egyre többen lettek. Egészen addig, amíg a kormányzat fel nem vette ellenük a harcot. Még az alkotmányba is bekerült, hogy a zombiélesztés büntetendő cselekmény.
- Mi köze ennek ehhez az épülethez?
- Akkoriban sokan dolgoztak errefelé. Amikor megkezdődött a nádaratás, idegenből jött embereket is felfogadtak. Néha előfordult, hogy meghalt valaki közülük. Hogy addig is, amíg a hozzátartozók el nem viszik a holttestét, őrizni lehessen, Baptiste úr édesapja felépíttette ezt a hullakamrát. Azóta már néhány falunyian megfordultak benne.
-Kinyitná?
Jean-Jacques engedelmesen bólintott, bedugta a kulcsot a zárba és elfordította.
Szólni akartam, hogy menjen csak előre, de abban a pillanatban, hogy a kulcs elfordult, már tessékelt is befelé.
Átléptem a küszöböt és csak akkor torpantam meg, amikor tompa puffanással becsukődott mögöttem az ajtó.
¦51
Alig tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak és döngetni ne kezdjem, de erőt vettem magamon, és a villanykapcsolóhoz léptem. A következő pillanatban lágy, sárga fény öntötte el a szobát.
Egyszerű, betonpadlójú terem húzódott előttem, hat részre osztva. Az osztást cirka harminc centiméter magas betonfa-lacskák végezték, melyek mint a Kínái Nagy Fal kicsinyített másai futottak egymás mellett.
Öt rész üres volt, a hatodikban viszont fehér jéghegy emelkedett, közönséges tégla nagyságú jégtéglákból összerakva. Bar a jégtéglákból és a fal mellett zümmögő hűtőmotorokbői
201
csak úgy áradt a hűvösség, mégsem volt kellemetlenül hideg
idebent.
Ismételten nyugtalan pillantást vetettem a mögöttem becsu-kődott ajtóra, aztán a jégkockákbol épített piramishoz léptem. Abban reménykedtem, hogy mint az üvegkoporsóból Hófehérke, talán rám is rám tekint Alice a jégtéglák alól.
Alice azonban nem tekintett rám. A jégtáblák ugyanis nem voltak átlátszóak. Mintha fehéres kulimászt adagoltak volna a vízhez, hogy a belőle fagyasztott téglák még szilárdabbak legyenek.                                                                            ' Sóhajtottam és rakosgatni kezdtem őket. Úgy gondoltam, előbb a piramis végét bontom meg, s ha bizonyosságot szereztem arról amiről akartam, nem dolgozom tovább feleslegesen,
A huszonvalahányadik téglánál járhattam már, amikor felbukkant előttem az első cipő. Megálltam és elgondolkodva bámultam rá. Amikor a kriptában felfedeztem Alice holttestét, még fekete, lapos sarkú szandálféle volt rajta. Elegáns formáját tekintve bizonyára madame Yvonne cipői közül származhatott.
Ez a cipő azonban, amely kikandikált a jégtéglák alól, minden volt csak elegánsnak nevezhető nem. Tompa orrú, vastag, gumitalpú bakancsféle, rikítóan sárga fűzővel. Ráadásul azok az alvadt vérpacák sem mutattak jól, amelyek az orrán és a sarka
táján ültek.
Remegő kézzel bontottam tovább a piramist, amíg csak elő nem került a cipő párja és a hozzá tartozó nadrágszár.
Ekkor rövid szünetet tartottam. Nem mintha elfáradtam volna a jégtéglák rakosgatásában, inkább hogy csillapítsam szívem fergeteges dobogását. Felemeltem egy téglát és az arcomhoz
szorítottam.
Két perc múlva folytattam a munkát. Egészen addig, amíg csak elő nem bukkant néhány töredezett szélű jégtömb alól Es-tudiantes professzor nyitott szemű, halálba meredt arca.
Bólintottam és lecsüccsentem a piramis szélére. Aztán kegyelet ide vagy oda, sokáig nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy mennyire pocsék dolog lehet a jégtéglák alatt feküdni.
52
Amikor fázni kezdtem, felálltam és az ajtóhoz léptem. Megráztam a kilincsét, majd jókorát ordítottam.
- Jean-Jacques!
Megkönnyebbülten hallottam, hogy léptek koppannak odakint a küszöb előtt.
- Ön az, Monsieur?                                        <
- Ki lenne más?
- Biztos benne?
Az ajtó lassan kinyílott s Jean-Jacques gyanakvó képe bukkant fel a nyílásában.
- Megtalálta?
Nem válaszoltam. Ehelyett elkaptam a karját és berántottam a hűtőkamrába. Jean-Jacques megkövültén engedett az erőszaknak, s csak akkor döbbent rá, mi is történt vele, amikor szabad kezemmel becsuktam az ajtót.
- Neeeem! Engedjen! - zihálta és megpróbált elgáncsolni. Én azonban keményen tartottam, s amikor végül is belátta, hogy én vagyok a helyzet ura, a jégpiramis szélére roskadt. - Szabadíts meg minket a gonosztól. És ne vígy minket kísértésbe...
- Ámen - szakítottam félbe. - Vegye bele azt is az imájába, hogy jó lenne, ha az angyalok megkeresnék Alice holttestét.
Jean-Jacques villámsebesen felugrott és a háta mögött csillogó piramisra bámult. Estudiantes képére, aztán vissza rám. Szája széle remegett, mintha elkapta volna a zsibbadó-frász.
Kinyújtotta a karját és ugyancsak reszkető ujjakkal a szerencsétlen professzorra mutatott.
- Ez nem.,, ő nem... Alice. Ő... nem... Alice! Ő... Aztán artikulátlan ordítás tört fel a torkán, s feledve csapotpapot, legfőképpen engem, kivágtatott az éjszakába.
Az ajtót szerencsére ezúttal nem zárta be maga mögött.
53
Kénytelen voltam bezárni én. Mivel Jean-Jacquesnak már híre-hamva sem volt, zsebre vágtam a kulcsot és visszasétáltam a kastélyba. Útközben csak a három vidám mosogatőlánnyal találkoztam. Összehajoltak, vihogtak, majd az egyik mintha felém intett volna. Olyanformán, hogy ha akarok, menjek utána.
202
203
I
Természetesen eszem ágában sem volt. Helyette feloldalog-tam a szobámba, hanyatt vágtam magam az ágyamon, fejem alá téve a karom. Csak miután jő fél órát pihentem, vettem magamnak a fáradságot, hogy lezuhanyozzam.
A vacsora tiszteletére aztán kénytelen voltam felöltem azt a sötét szmokingot, amelyet az ágyam mellé állított szék karfáján találtam. Kissé bővebb volt ugyan a kelleténél, de azért nem kívánkozott le rólam.
Éppen a tükör előtt illegettem magam, amikor Billy kopogtatott be hozzám. Rajta is szmoking feszült, méghozzá szó szerint, mivel az övé viszont néhány számmal kisebb volt a kelleténél.
Birch barátom végignézett rajtam, aztán bágyadt röhögésfélére húzta a száját.
- Mi a fenéért kell nekünk szmokingot öltenünk, nem tudod? Legalább tíz éve nem volt rajtam. Vegasban egyszer betakartunk menni a kaszinóba...
- Nem tudom, Billy.
Határozott hangom hallatán Billy Birch visszahullott a valóságba.
- Az az igazság, hogy kicsit ki vagyok akadva. Azt hiszem,
nem nekem való ez az egész,
- Mire gondolsz?
- Hát kérlek, izé... főleg ezekre a menyasszonyokra. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kellemetlenek tudnak lenni.
- Történt valami?
- Kérlek szépen... Brigitte megfenyegetett
- Éspedig?
- Azt mondta, elvarázsoltat. -Mivé?    ..                    :
- Azt nem mondta. Gyanítom, hogy olyan szarul fogok kinézni, mint te odahaza. El kéne vennem feleségül, Johnny.
-Hát vedd el!
- De Marcelle is el akar varázsoltatok Azt mondta...
- Tudod milyen óriási szerencséd van neked, Billy Birch? -kérdeztem sóhajtva, miközben megveregettem a vállát.
Billy felkapta a fejét.
- Szerencsém? Én mintha kicsit másképpen látnám a dolgot.
- Óriási szerencséd, hogy legalább Dixie, a mixerlány, nincs itt. Ha ő is itt lenne, és...
204
Billy csuklott egyet, aztán a karácsonyi jászol előtt álldogáló bárányka tekintetével nézett rám.
- Dixie itt van, Johnny - suttogta megtört hangon. - Csak néhány perce érkezett. Azokkal az emberekkel, akiket Mr. Barrault rendelt ide. Most mit fogunk csinálni, Johnny?
A kérdés megállt a levegőben és ott is lebegett jó darabig.
54         .     .   '   .        ¦
Billy rövid tébiábolás után magamra hagyott, mivel vacsora előtt még találkoznia kellett mindhárom választottjával - ráadásul nagyjából egy időben.
Még mindig maradt egy kis időm, ezért úgy döntöttem, rágyújtok egy pipára. Éppen a dohánytömés közepénél tartottam, amikor megkopogtatták az ajtót. Azt hittem, Billy jött vissza, de meglepetésemre Ugo várakozott a folyosón.
- Bejöhetek?
- Jöjjön, Mr. Martinelli.
Egyetlen további szó sem kellett hozzá, hogy megállapítsam: ki van borulva, mint a bili a gyerekszobában. Keze remegett, szeme alatt fekete karikák sötétlettek, szemhéja duzzadt volt a sírástól.
Úgy tettem, mintha nem látnék semmi rendkívülit rajta. Intettem, hogy foglaljon helyet és tovább tömtem a pipám.
Ugo rám nézett és megcsóválta a fejét.
- Mondja, miért van az, hogy valahányszor önnel taláíko- . /.om, kényszert érzek, hogy kibökjem ami a szívemet nyomja. Meg tudná magyarázni?
Beleszagolgattam a dohányba, aztán bólintottam.
- Talán igen. Az ügyvéd olyasféle, mint az orvos. Azért vagyunk, hogy meghallgassunk másokat. Ez aztán egy idő múlva nyomot is hagy rajtunk. Történt valami?
Ugo teátrálisan tárta szét a karját.
- Itt ne történne? De nem is ez a lényeg. Úgy érzem, nem bírom tovább, és valami olyat fogok elkövetni, ami... ami...
- Ami micsoda?
- Véres és borzalmas. Nem nézhetem tétlenül, hogy meghaljon! Egyetlen óra alatt éveket öregszik. A dögkeselyűk pedig
205
itt repdesnek körülötte. De én véget vetek a repülésüknek! Esküszöm, megteszem! Megölöm őket!
-Kiket?
- Ő, mintha nem tudná! A Lafitte-eket, ezeket a szörnyetegeket. Itt köröznek a haldokló feje felett, és csak a pillanatot lesik, hogy kivájhassák a szemét. Meg kell ölnöm őket!
- Ne tegye!
- Meg kell tennem!
Belenéztem a szemébe. Tágak voltak a pupillái, s a körülöttük villódző csillogás sem tetszett igazán nekem.
- Talán jobb lenne, ha lefeküdne - mondtam rábeszélő hangon, - Holnap majd megbeszéljük a dolgot. Mr. Birch említette, hogy jött néhány rendőr...
- Velük aztán sokra megyek! Barrault szedett-vedett legényei ... Megölöm mindhárom Lafitte-t. Csak azért jöttem, hogy ezt bejelentsem önnek. Meg fogom tenni!
-Ugo!
Egyszerre fordultunk az ajtó felé. A folyosón Yvonne állt,
villámló tekintettel, vörös lángrőzsákkal az arcán. Ugón mintha korbáccsal vágtak volna végig.
- Yvonne, én csak...
- Menj a szobádba!
- Értsd meg, Yvonne,..! Én...
Yvonne beugrott az ajtón, és csattanós pofont kevert le azv
üccsének.                                     .
- Takarodj vissza a szobádba!
Ugo arcához kapta mindkét kezét. Egyetlen pillanatig azt hittem, nekiugrik a nővérének, az utolsó szempillantásban azonban visszafogta magát, Mordult egyet, aztán egyikünkre sem nézve, kirohant a szobából.
Sóhajtottam és letettem a pipám a dohány zőasztalkára,
- Ezt nem lett volna szabad, Yvonne.
-Mit?
- Megütnie, Főleg egy idegen előtt.
Yvonne arca hirtelen elveszítette korábbi keménységét és a tehetetlenség rémülete hullámzott át rajta.
- Képzelje magát a helyembe - mondta néhány pillanatra behunyva a szemét -, ha egyáltalán képes rá, A férjem, akivel öt éve együtt élek, haldoklik, az öcsém pedig éppen meg akar gyilkolni valakit, Ön mit tenne a helyemben?
-»- Nem tudom - mondtam őszintén. - Lehet, hogy én is pofozkodnék.
- Nem azért kérdeztem, hogy igazat adjon nekem. Inkább próbáljon megérteni. Baptíste említette, hogy ön lesz a jogi képviselőm.
- Remélem, soha nem kerül rá sor. Elhúzta a száját és a semmibe bámult.
- Én is remélem. De azért azt is, hogy jól kijövünk majd egymással.
Egyetlen szempillantás alatt omlott össze. Megcsuklott a térde, s ha el nem kapom, összeesik.
Elkaptam és az ágyamra fektettem. Kivágtattam a folyosói fürdőszobába, hoztam egy pohár vizet, lefröcsköltem vele az arcát.
Kinyitotta a szemét és elkapta a kezem. Mint a fuldokló a mentőövet.
- Néha arra gondolok, nem lenne-e jobb vele mennem. Aliee-t is megölték, aki nagyon kedves volt nekem...
- Már akartam is kérdezni - vágtam közbe lesütött szemmel. - Hol van Alice?
Felnyögött és csodálkozva meredt rám.
- Hogyhogy hol van? Odakint a lapos pavilonban, a halottasházban.
- Biztos benne? Hóembersápadtan ült fel az ágyon.
- Történt valami?
- Az imént odabent voltam - mondtam halkan, - Meg akartam nézni a lányt,
-De hát... miért?
- Sokat hallottam a zombikről, Azt mondják, röviddel a halál után...
Villámsebesen a számra tapasztotta a tenyerét.
- Erről nem akarok hallani! Hogyhogy meg akarta nézni? Végül is nem nézte meg?
Kelletlenül ráztam meg a fejem.
- Nem tudtam. -Mi...ért?
- Mert Alice nincs odabent. Valaki más fekszik a helyén. -Ki...csoda?
- Estudiantes professzor.
206
207'
55
Tíz perc múlva mindenki tudta, hogy Estudiantest meggyilkolták. Barrault azonnal le akarta tartóztatni Raphaelt és Emi-lie-t, de nem találta őket sehol. Felszívódtak, mielőtt még rájuk
tehette volna a kezét.
Amikor Barrault észrevett, dühösen nekem támadt, mintha én lettem volna a hibás, amiért kicsúsztak a markából.
- A kocsijuk szerencsére itt maradt - mondta aztán némiképpen megkönnyebbülve, amikor egy terepszín ruhás, megtermett legény odasűgott neki valamit. - Nem juthatnak mész-szire. Ha megvirrad, elkapjuk őket.
- Van bizonyítéka a bűnösségükre? Barrault magabiztosan nézett rám.
- Lesz. Ha én akarom, lesz. Raphael Lafitte énekeim fog, mint a kanadai hattyúk. Főleg, ha megmorzsolgatom a... - hirtelen Yvonne-ra nézett és elharapta a mondatát. - Hogy van
Baptiste? Yvonne megrántotta a vállát. Barrault dühösen a levegőbe
csapott az öklével.
- Eztmégmegkeserülik! Arohadékvuduhívők! Megtaláltuk a gyilkos fegyvert is, amivel Estudiantest megölték. Odabent volt a kamrában. Soha nem fogja kitalálni, mivel nyírták ki...
- Damballa botjával - mondtam. Súlyos csend nehezedett ránk.
56
A vacsora végül is elkezdődött. Némiképpen a kerékasztal lovagjaira hasonlítottunk, bár az asztal, amely körül ültünk, hosszúkás volt, gyönyörű, lila színű trópusi fából faragva. Amíg a személyzet felszolgálta a levest, gyors leltárt készítettem. Hiányzott a Lafitte család, Estudiantes, Croyance, Roy Vincent, BillyBirch, itt volt viszont a vörös hajú, lófarkas Di-xie, aki Barrault legényeivel együtt toppant be Bellevue-be. Billy Birch két-három percnyi késéssel érkezett az asztalhoz, Croyance viszont egyáltalán meg sem jelent. Nyugtalanul legeltettem a szemem az ajtón, hátha betoppan - mindhiába. Helyette megjött viszont Baptiste de Thiry. Jobban mondva jött valaki, aki két nappal ezelőtt még Baptiste de Thiry volt.
208
Fogalmam sem volt róla, én magam mennyit láttam az igazi de Thiryből - talán már az sem az volt, akivel tegnap találkoztam ( -, de hogy ez az emberi roncs, akit betámogattak a főhelyhez, már nem ő, arra mérget mertem volna venni.
Amikor két inas karján megérkezett, csak Yvonne mosolygott rá. Az ő mosolya is inkább a betegápolő nővérek köteles-ségszera biztatása volt, semmint igazi, bensőből fakadó öröm.
Igaz, ami igaz, de Thiryre nem is volt miért mosolyogni. Talán már nem is látta az arcunkat: homályos, zavart tekintetéből legalábbis erre következtettem,
'Ahogy a helyére támogatták, az asztal lapjába kapaszkodott. Szemem sarkából láttam, fiogy két libériás fickó és Yvonne is ugrásra készen állnak, hogy ha kell, a segítségére siethessenek.
De Thiry, úgy tűnt, képes legyőzni a gyengeségét. Végighordozta rajtunk tompa fényű pillantását, aztán megszólalt. Szokatlanul elvékonyodott, csikorgó hangon, amelyről kis túlzással azt is mondhattam volna, hogy kriptaajtók csikorgására emlékeztetett.
- Jó estét mindenkinek - mondta, s baljával furcsa, bókoló mozdulatot tett. - Kérem, foglaljanak helyet.
Ügy ereszkedtünk a székeinkre, mintha tojásokra ültünk volna.
De Thiry sorban végigmért bennünket, mintha végső névsorolvasásra készülődne.
- Hol van Raphael és Emilie? - kérdezte végül megütődve. -És Brigitte-et sem látom.,. Roy Vincent? Hol vannak?
Yvonne gyengéden a karjára tette a kezét.
- Elmentek, Baptiste, -Hová?
- Valószínűleg haza.
- Hiszen el sem köszöntek!
- Nem akartak zavarni. Éppen pihentél.
- Azért ez mégiscsak furcsa.,. Hogy még Roy sem jött fel hozzám?! Nem látom a professzort sem,
- Ő is elment - mondta monoton hangon Yvonne.
- Hova?
- Talán kutatni. Tudod, hogy folyton mászkál.
- Nem mehetett messzire - csóválta meg a fejét de Thiry. -Érzem, hogy itt van a közelemben. Délután egy érdekes kérdésről vitatkoztunk. Nem említette, hogy el akarna menni.
Yvonne gyengéden megszorította a csuklóját.
209
- Baptiste, kérlek, tudod, hogy árt neked a sok beszéd. Inkább egyél...
De Thiry eltolta maga elöl a tányérját,
- Nincs étvágyam, Yvonne.
- Akkor legalább igyál egy kis limonádét vagy rumos teát.
- Talán majd később. Szóval, Estudiantesszel a cukornádról beszéltünk. Azt mondta, furcsa növény. Ezerféle dologra tel lehet használni. Apropó, Croyance sincs itt?
- Nincs - mondta idegesen Yvonne. - Talán sétál egyet.
- Pedig jó lett volna, ha itt van - mondta de Thiry lassan felemelkedve. - Pierre!
- Oui Monsieur - hajolt hozzá szolgálatkészen az egyik eso-
koládészínű, libériás inas.
- Ahogy megbeszéltük.                                  ,
- Oui, Monsieur.
Ugo elképedve nézett Yvonne-ra, Yvonne szája széle ideges táncba kezdett, s tányérja mellé ejtette a szalvétáját.
- Mi akar ez lenni... Baptiste?
De Thiry az éppen eltűnő Pierre után nézett, aztán Yvonne-ra
mosolygott.
-Ne légy nyugtalan, kedvesem, Szépen szeretnék elbúcsúzni.
- Elbű.,,csúzni? Mit jelentsen ez?
De Thiry jobbnak látta visszacsüccsenni a helyére. Felemelte a kanalát, s mintha csak születésnapi szónoklatra készülne, pohara oldalához ütögette.
- Megengednétek, hogy... szóljak hozzátok néhány szót?
- Tudod, Baptiste, hogy minden megerőltetés,,.
~ Yvonne, kérlek.
Yvonne szemét elfutották a könnyek, Ugo hátralökve a székét, nővéréhez ugrott, hogy segítsen neki. Yvonne azonban nem] lett rosszul, csupán az asztalra könyökölt, tenyerébe temetve az\ arcát. Ugo, amikor látta, hogy nincs rá szükség, szemrehány őan | a sógorára förmedt                                                             |
-<Nem tudom mire készülsz, Baptiste, de igazán lehettél 1 volna tapintatosabb is. Fogalmad sincs róla, mit kell szegény 1
Yvonne-nak kiállnia.
Aztán belátva szavainak tragikomikumát, yisszaoldalgott m helyére és jobb híján ő is a tenyerébe süllyesztette az arcát!
De Thiry szégyenlősen széttárta a karját,
-Bocsássatok meg... ha valami... olyat tettem         ^
210
amit... nem illik egy nagybetegnek. Azt kérdezted, Ugo, hogy mire... készülök. Nos... megmondom. A halálomra készülök. S miután azt hittem, valamennyien itt lesznek, akiket szeretek... illendően el akartam búcsúzni tőletek... felejthetetlenné téve a mai estét. De hogy befejezzem... mert tényleg kissé már megerőltető a... beszéd... Kérem, Pierre...!
Minden szem az ajtó felé fordult. Pierre és egy társa, mintha csak de Thiry szavára vártak yolna, besétáltak a szobába. Kezükben papírládát hoztak, olyan vigyázva, mintha robbanóanyag lett volna benne.
Lehet, hogy Tomas Barrault valóban ezt is hitte, mert félig felemelkedett és idegesen a dobozra mutatott.
- Mi a fene ez, Baptiste? - kérdezte élesen.     * A ház ura elmosolyodott.
- Bor, Tomas. 1927-es évjárat. Ezt ittuk az esküvőnkön, nem emlékszel?
- Nemigen kedvelem a bort - morogta faragatlanul a zsaru. Pierre, Bellevue urának határozott intésére kibontott egy
Üveggel, s valamennyiünk poharába öntött belőle. De Thiry felemelte az italát, s a fény felé tartva látható elérzékenyüléssel gyönyörködött a színében.
-Ilyen játéka csak Franciaországban van a bornak... A pezsgőt is hozzátok be! - vezényelt aztán határozott hangon.
- Uramisten! - suttogta kétségbeesetten Yvonne. - Megöli magát. Öngyilkos akar lenni!
De Thiry meghallotta a suttogását, és meghökkenve pillantott rá,         . '             ¦                                         .             •
- őngyil.. .kos? Miért lennék... az? Én már halott vagyok, Yvonne. Egy halott pedig nem lehet öngyilkos!
Billy Birch kétségbeesetten a lábamba rúgott. Fehér volt a képe az idegességtől: láttam rajta, legszívesebben de Thiry mellett teremne, és kitépné a kezéből a poharát.
- Jaj, de cuki! - hallottam hirtelen az asztal végéről Dixie hangját, - Ez valami házibuli? Mi a csoda ez az öngyilkossági izé....?
Lehet, hogy a többiek meg sem hallották, amit mondott. Billy mindenesetre hozzá hajolt és befogta a száját.
- Akkor hát... igyatok az emlékezetemre. Valószínű, hogy holnap este már nem lehetek veletek. Holnap lesz kerek századik évfordulója, hogy Ti-Maríe-t megölték...
-Baptiste, kérlek...
211
— Azonnal visszamegyek a szobámba, Yvonne, csak egyetlen pohárkával hadd hörpintsek még fel. Nem biztos, hogy odaát... találok majd 1927-es évjáratot. Bidoux páter szerint a mennyországban is vannak iszákos angyalok, akik elvedelik a minőségi borokat a szerencsétlen, szomjazó lelkek elöl. Az ördögökről már nem is beszélve. Felállt, s enyhén tántorogva lehajtotta a bort a torkán. Yvonne felugrott, majd Ugo támogató kezétől vigyázva
visszaroskadt a helyére.
- De hát mi folyik itt, Billy? - hallottam a lőfarkas lány elképedt suttogását. - Ez az ürge tényleg fel fogja dobni a talpát?
Barrault felugrott és az asztalra ütött.
.- Én ezt nem bírom tovább! Ne is haragudj, Baptiste, de elkapom őket. Itt húzom fel a fára mindhármat az ablakod előtt!
Úgy lökte hátra a székét, hogy az hangos robajjal vágódott a
falnak.
Ezzel aztán vége is lett Baptiste de Thiry halotti torának-
57
Pierre, és még két inas feltámogatták Bellevue urát a szobájába. Yvonne erőnek erejével velük akart menni, de Baptiste nagyon határozottan visszautasította.
- Te vagy a ház asszonya, Yvonne - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Itt kell maradnod a vendégekkel,
- De hát nincsenek is vendégek! — tört ki a zokogás Yvonne-ból. - Csak Mr. Lendvay, és...
- A többiek is vendégek - mondta határozottan de Thiry -, még ha nincsenek is itt. Ók a barátaim. És egyedül nekem, csak nekem van jogom kérdőre vonni őket. Érted, Tomas?
Tomas szeme felizzott, de engedelmesen biccentett,
- Minden úgy lesz, ahogy akarod, Baptiste.
Abban a pillanatban azonban, ahogy de Thiry kihúzta a lábát, felugrott, az ablakhoz lépett, és kifüttyentett rajta.
-Készüljetek!
Yvonne felemelte könnyes arcát, és rémülten az asztalkendőjébe markolt. - Mit akar tenni... Tomas? Barrault vicsorgott mint a vadállat, amely elől elhúzták a!
zsákmányát. 212
- Először is elkapom őket. Aztán majd meglátjuk.
- Tomas, kérem, jól gondolja meg, mit tesz! Amit tenni akar az... önbíráskodás.                                                            ,
Barrault hangja ekkor már nyugodt volt, akárcsak a tekintete.
- Nem lesz itt semmiféle önbíráskodás - mondta hideg mosollyal. - Mindenben a törvény szerint járok el. Ha nem tanúsítanak ellenállást, a hajuk szála sem görbül. Önnek mi a véleménye, Mr. Lendvay?
Őszinte meglepődéssel fordultam felé.
- Nem is tudom hirtelenjében, mit mondjak- vakartam meg a fejem. - Nem akarok beleszólni az önök dolgába, elvégre én a kripta miatt vagyok itt, és a haiti törvényeket sem ismerem, de nem hiszem, hogy egy feltételezett varázslat elegendő ok lenne valakinek a megölésére.
- Alice-t és Estudiantest nem varázslattal ölték meg, hanem falándzsaval - mondta Barrault fejébe nyomva a sapkáját. - De mondhatjuk úgy is, hogy Damballa botjával. Mindenesetre igen hálás lennék, ha az elkövetkezőkben mellettem, akarom mondani, mellettünk állna.
- Én eddig is önök mellett álltam - tártam szét a karom.
- Még csak nem is sejti, mi forog itt kockán, Mr. Lendvay! Ha sikerülne rábizonyítanom Lafitte-ékra, hogy Ti-Marie kegyhelyének megszerzése érdekében rituális gyilkosságokat követtek el, véget vethetnénk a vudu uralmának Haitin. Talán még be is tiltanák, amit úgy mellesleg a katolikus egyház is szorgalmaz. Ön milyen vallású?
- Baptista.
- Azért, remélem, megérti a törekvéseimet? Kérem, segítsen nekünk.
- Mit tudnék önökért tenni? - kérdeztem bizonytalanul.
- Egyelőre semmit. Sőt arra kérem, ne is avatkozzék semmibe. Menjen fel a szobájába, Mr. Birchcsel együtt. Az az érzésem, hogy önöket is meg akarják ölni, és én nem tudom megakadályozni, ha eltűnnek a szemem elől. Ez vonatkozik a kisasszonyra is... Önt egyébként még nincs szerencsém ismerni...
A vörös hajú fruska felpattant, és Barrault elé penderült.
- Dixíe vagyok - nyújtotta felé a kezét. - Azt mondja, valami balhé készül errefelé?
Barrault úgy tett, mintha nem vette volna észre a feléje nyújtott kezet.
- A kisasszony Víncent kapitány hajóján dolgozik?
213
- Mixernő vagyok - bólintott Dixie mosolyogva, és megri-szálta a csípőjét. - Nem nagy állás, de jó kereset. Nem tudom, érti-e mire gondolok?
- Vincent kapitány hívta ide?, Dixie Billyre mutatott.
- Őutána jöttem. Van egy facér hetem Haitin, gondoltam, megkeresem a vőlegényemet. Mert Billy a vőlegényem. Igaz,
Billy? Billy Bírch képe egyetlen másodperc alatt meszelt fallá fe-
héredett.
- Eeeegen - morogta aztán tétován. - Én valóban... izé...
olyan... vőlegényféle... lennék.
- Gratulálok, Mr. Birch - csapta össze a sarkát katonásan Barrault - Akkor vigye fel a kisasszonyt a szobájába, és ne is
engedje ki reggelig.
- No de kérem! - háborodott fel Billy, - Esküvő előtt nem illik...
Barrault ismét a lányra villantotta a szemét.
- Nem tudja véletlenül, hol tartózkodik Vincent kapitány? Dixie megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs róla. Annyira meglepődött, amikor meglátott, hogy azt hittem, világgá szalad. Gondolom, örömében. Akárcsak Billy. Igaz, kincsem?
- Ii... gen - nyögte Billy. - Hát az a szaladás,.. valahogy.,.
tényleg úgy volt.
- Besétáltam a Port-au-Prince-i rendőrkapitányságra - fecsegett tovább a lány. - Odasőhajtottam nekik, hogy Bellevue-be szeretnék jutni. Erre azt csicseregték, csoda mázlim van, mert éppen ide készül egy kocsi Barrault rendőrfőnök embereivel. Különben nem ismer meg? Hiszen együtt utaztunk a hajón ...! Mintha láttam volna éjszaka a fedélzeten... Miért nem jött le hozzám a bárba egy koktélra, jóember?
Barrault ismét felém fordult.
- Nagy szükségem lesz önre, Mr. Lendvay. Éppen ezért arra kérem, vigyázzon egy kicsit magára.
- Miért lenne rám szüksége? - kérdeztem csodálkozva.
- Ön amerikai, Mr. Lendvay. Tudnia kell, hogy Haitin igen erősen érvényesül az amerikai befolyás, ami nekünk, felvilágosult, modern haitibelieknek egyáltalán nincs is ellenünkre, elvégre az Egyesült Államok a demokrácia hazája, nemigaz?
, 214
- Bizonyos értelemben kétségkívül az.
- Nagyon sokat számít nekem az ön jelenléte. Ha egy amerikai állampolgár, aki ráadásul még jogász is, tanúsítja, hogy a vudu felszámolásában törvényesen, a demokrácia játékszabályaínak megfelelően jártam el... hát az nagy könnyebbséget jelentene nekem, és mindenkinek, aki e sförnyű, múltbeli kísértet ellen harcol. Ezek közönséges bűnözők, Mr. Lendvay. Meg kell tisztítani tőlük ezt a gyönyörű szigetet. Ahogy a cukornádat is gondozni kell, ugyanúgy az emberi-lelkekböl is ki kell tépdesni a dudvát. Még akkor is, ha némelyiknek vonzó és illatos a virágja. Nem tudom, érti-e, mire gondolok?
Persze hogy értettem.
58
Felsétáltam a szobámba, kinyitottam az ablakot, és lenéztem a parkra. A pálmafák felett hatalmas hold ragyogott: akkora mint egy malomkerék. Közvetlenül a bejárat mellett sötét alakot láttam sétálni. Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek, Barrault állított őrséget az ajtó elé.
Volt még egy órám tizenegyig, ezért visszavettem a sebességből. Levetettem az ingem, odahúztam egy széket az ablakhoz, rácsüccsentem, és a ragyogó holdfényben megpróbáltam semmire sem gondolni. Tíz percig pihentettem az agyam, majd felálltam és átmentem Billy Birchhöz. Billy az ágyán ült, Dixie maga alá húzott lábakkal egy fotelban. Amikor kinyitottam az ajtót, mintha mindkettőjüknek felderült volna az ábrázata.
- Gratulálhatok az ifjú párnak? - kérdeztem rosszmájúan. Billy a füle tövéig vörösödött, s mintha Dixie képén is piros
hullámok futottak volna át.
- Kérlek szépen, Johnny, az a helyzet, hogy Miss, izé... Neki még nincs szobája, és addig... ugye...
Leültem az ágya szélére, és beszélni kezdtem hozzá. Nagyjából azt a tervemet mondtam el neki, amit rövid pihenőm alatt kiagyaltam. Billy elképedt arccal hallgatta, majd Dixie-re mutatott.
-És... 6?
- Ő veled lesz, Billy. Dixie bólintott.
- Veled leszek, Billy.
215
Billy Birch elkeseredetten rázta meg a fejét.
- Én ezt nem csinálom, Johnny. Képtelen lennék megtenni. Erre ismét csak egy kis lelki masszázs következett. Billy
szájtátva hallgatta, aztán az ágyára hanyatlott.
- Nincs véletlenül egy kis clairined?
Természetesen nem volt. Helyette megfogtam a kezét, és Dixie kezébe tettem. Dixie mosolygott, és maga felé húzta
- Gyere, gyere, Billy boy!
Ekkor éreztem először, hogy talán még meg is nyerhetem ezt
az átkozott játszmát.
.      •   59    . ¦ ¦     •     ,
Visszamentem a szobámba, kivettem a bőröndömből a 38-ast. Felcsatoltam a hónom alá, bár egyáltalán nem voltak illúzióim afelől, hogy bárki előtt is észrevétlen maradhat.
Még egyszer kinéztem az ablakon. A hold vakítóan ragyogott, mintha elhatározta volna: a Ti-Marie feltámadása előtti éjszakán ugyancsak kitesz magáért.
Sóhajtottam, és elhatároztam, az ünnepi alkalomra való tekintettel némi átalakítást végzet a toalettemen. A fekete nadrággal és a fekete trikóval nem is volt baj, arra azonban nem gondoltam odahaza, hogy fekete sportcipőt is hozzak magammal. Szerencsére a fürdőszobában találtam fekete cipőkrémet. S bár majd a szívem szakadt habfehér cipőm miatt, úgy bekentem, mint tiroli korcsmáros az alpesi zsemlét vajjal.
Immár gyászruhába öltözve vándoroltam végig a folyosón, ;|
abban a reményben, hogy nem akadok bele senkibe.              |
Nem is akadtam. Csend volt idefent, csak Billy szobája felöl 1
hallatszott némi mocorgás.                                                   1
Besétáltam a fürdőszobába, és kinyitottam az ablakot. Óvatosan, nehogy zajt üssek, kiléptem a párkányra, s jól képzett Drakulaként az ablakig érő repkényszerű zöldbe kapaszkodva j ereszkedni kezdtem lefelé.                                                   *
A Barrault állította Őrszem éppen akkor tátotta a száját egy óriási ásításra, amikor felszívódtam a bokrok között. Mire befejezte, én már árkon-bokron túl jártam.
60
Croyance úgy lépett ki a fák árnyékából, mintha a semmiből bontakozott volna ki. Akárcsak az a két, megtermett fickó, akik machetével, jókora nádvágó késsel a kezükben ott tornyosultak a feje felett. Egyikük jobbról közeledett, a másikuk balról. Szempillantás alatt felmértem, hogy akkor sem tudnék elmenekülni előlük, ha nagyon akarnék. Egyelőre azonban nem is akartam.
Croyance szétterpesztett lábakkal állt előttem: lágy vízsugárként ömlött végig a bőrén a holdfény. Blúzát és rövid szoknyáját testére szorította a szellő. Ébenfa színe, táguló orrcimpái, s az egész lényét körüllengő ideges feszültség elmúlt évszázadok Afrikáját idézte.
És, sajnos, azt idézte a két pasas is. Mielőtt ugyanis még alaposabban kigyönyörködhettem volna magam a lányban, hozzám ugrottak, és hatalmas testük közé szorítottak.
Croyance egyetlen másodperc alatt felfedezte ingem alatt a stukkert. Mosolygott és felém nyújtotta a kezét.
- Add ide a fegyveredet!
-^ Jobb szeretném magamnál tartani.
- Később majd visszakapod.
Ez mindenesetre vigasztalón hangzott. Mármint az, hogy egyáltalán lesz később.
Hónom alá nyúltam és lecsatoltam a 38-ast, A lány elvette, majd elsiklott mellettem a tekintete, mintha lelkifurdalás gyötörné. Mintha nem mondott volna igazat, s ez a hazugság rövidesen az életembe kerülhet.
Fekete felhő futott a hold elé. Bársony gyászba borult tőle az éjszaka.
61
Rövid gyaloglás után elhagytuk a kastély területét, A parkon túl cukornádmezők húzódtak a csillogó végtelenbe veszve. Ahogy benyomultunk a nádszálak közé, a két fickó eíőresietett d machetékkel, Croyance pedig megfogta a kezem.
Mintha elektromos áram futott volna végig rajtam. Finom keze volt, és mégis erőteljes: igazi orvosi kéz, amely képes rá, hogy szeretetteljes törődéssel simogassa meg a haldokló hon>
216
217
lokát, de arra is, hogy habozás és sajnálkozás nélkül szétfűrészelje egy halott koponyáját.
Vagy akár egy élSét is, ha úgy hozza a sors.
Croyance maga mellé húzott és hozzám simult. Merész mozdulattal átkaroltam a vállát, s ettől a pillanattól kezdve úgy sétáltunk a lágyan ringatódzó végtelen nádmezőn, mint a szerelmesek*
- Arról, amit látsz és hallasz soha, senkinek nem szabad beszélned, megígéred?
Sző nélkül bólintottam.
Croyance a karomba mélyesztette a körmeit.
- Hallani akarom! ~ Megígérem.
Megdöbbenve éreztem, hogy ez a Croyance már nem az a Croyance, aki eddig volt. Határozottan, erőszakosan követelő-dzőek lettek a mozdulatai.
Szeme tágra nyílt, s én elvesztem a tekintetében.
¦    ¦    .    62
Ki tudja, hol járhattunk a végtelen cukornádmezőbe süllyedve, amikor hirtelen dobok hangja kondult a messzeségben. Előbb csak egy dob szólt, majd több is követte. Abban a ritmusban, amit nálunk a zenészek congaritmusnak neveznek.
Croyance szeme kitágult, és úgy megszorította a kezem, 1 i  hogy felszisszentem a fájdalomtól.                                        ]
- Hallod? - suttogta. - Hívnak a dobok..,
A két machetés megtorpant, és belehallgatódzott az éjszakába. Mintha még a hold is a dobok hangját hallgatta volna odafent az égen.
- A houmfort! Megnyitották a houmfort ajtaját - suttogta
Croyance felé az alacsonyabbik. Croyance megremegett, és jókorát rántott rajtam.
- Gyerünk!
Botladozva siettünk, vagy inkább futottunk tovább. A két machetés ekkor már egyáltalán nem törődött velem: ha akartam volna, akár fel is szívódhattam volna a cukornádban.
Természetesen eszem ágában sem volt. Engem is elkapott valami megmagyarázhatatlan izgalom, s Croyance kezét markolva szaladtam arrafelé, ahol a dobok szóltak.
218
Egészen addig futottunk, amíg csak véget nem ért a cukornádmező. Arra eszméltem, hogy rücskös kérgű, vastag levelű fák alatt állok Croyance mellett, A machetéseket nem láttam sehol.                          •
Láttam viszont egy alacsony, törékeny öregembert szalmakalappal a fején, az egyik fa törzséhez támaszkodva. Fél kezével átölelte a fát, míg a másikkal Croyance felé intett.
Croyance megtorpant, s vele együtt megtorpantam én is. Mintha láthatatlan zsinór feszült volna köztünk és az öregember között, melyet engedély nélkül nem szabad átlépnünk.
- Croyance? - hallottam az öreg reszelős, bizonytalan hangját. - Croyance?
- Én vagyok, Antoine.
- Veled van a fehér ember?
- Itt van mellettem, Antoine.
- Itt vagy, fehér ember?
Bár a szöveg kreolul hangzott, annyira egyszerű volt, hogy minden nehézség nélkül megértettem.
- Itt vagyok - válaszoltam franciául.
- Gyere ide.
Amíg beszélt, az arcát figyeltem. S amikor beszéd közben sem mozdította el a tekintetét arról a pontról, ahova akkor szegezte, amikor először megpillantottam, rájöttem, hogy vak. Talán a fába is azért kapaszkodott, hogy bele ne vesszen az éjszakába.
Eleresztettem Croyance kezét, és odalépkedtem hozzá. Amikor már csak pár centiméternyi távolságban voltam tőle, megálltam.
- Itt vagyok - ismételtem.
Az öreg rám emelte vílágtalan tekintetét.
- Te vagy az, fehér ember?
- Én vagyok.
- Megismerkedhetek az arcoddal?
- Ismerkedj - bólintottam.
Az öreg kinyújtotta a kezét. Kemény, dörzspapír simaságú tenyerével végigsimította a képem.
- Beszédes az arcod, fehér ember. Mit csinálsz a hazádban? Egyetlen pillanatig haboztam csak, hogy hazudjak-e neki.
Aztán úgy döntöttem, nem hazudok.
- A jót keresem ™ mondtam. - Megpróbálom megóvni az .mbereket a rossztól.
219
- Bölcs elhatározás - bólintott az öreg. - Tudod, hogy lehetetlen, amire vállalkoztál?
- Én is ezen a véleményen vagyok ~ mondtam.
- Akkor miért csinálod?    ^
- Mert máshoz nem értek.
Az öreg reszelős hangon felnevetett.
- Rendben van, Croyance. Olyan, amilyennek mondottad. Bolond. A bolondokat pedig kedveli Ogoun Badagris.
Croyance mosolygott, és megfogta a kezem.
- Gyere!
Mire visszafordultam, Antoine már nem volt a fánál. Csak a lágy, éjszakai szellő borzolta az ágakat.
Ha nincs mellettem a lány, holtbiztos, hogy látomásnak hittem volna az egészet.
63
Kézen fogva igyekeztünk felfelé a domboldalon, mint egymásba feledkezett szerelmesek. Croyance ezúttal nem sürgetett: átölelt, hozzám simult, futó céókra nyújtotta az ajkát, de semmi egyebet nem engedélyezett. Akármivel is próbálkoztam, szelíden lefejtette magáról a kezem.
A kezdetben még lágy, megkönnyebbülést hozó szél mintha kemencéből fújt volna. A levelek csüggedten lógtak az ágakon, mintha a forró szél ólommá nehezítette volna őket. Éreztem, hogy folyik a verejték az ingem alatt, s egyáltalán nem bántam már, hogy a machetések elvitték a revolveremet. Legalább nem nekem kell cipelnem.
Néhány lépés után a domboldal virágmezővé változott át. Amerre a szemem csak ellátott, lila, kék és vörös virágok pompáztak vad összevisszaságban, mintha egy odafent mulatozó, tréfás kedvű isten a dombra borította volna virágkosarát.
Bár nem vagyok az az elérzékenyülős fajta, mégis elszorult a torkom a meghatottságtól. Úgy éreztem, hogy amíg nem láttam ezt a holdfényben fürdő rétet, fogalmam sem volt róla, mi a szép. Mintha egész eddigi életemet egy sivár bérkaszárnyában éltem volna, s most először sikerült volna kijutnom a városi
parkba.
Croyance, aki számára mindennapos lehetett a virágokban fürdő domboldal látványa, csodálkozva nézett rám, Köhintet-
220
tem néhányat, hogy elszálljon a varázs, aztán engedelmesen tovább lépegettem.                   ¦
A varázs azonban nem akart elszállni. Sőt mintha még erőteljesebben rám telepedett volna, A pálmafák ágai között papagájok rikoltoztak,,s valahol a távolban méltatlankodni kezdett egy felriadt majom. Lábam alatt tücskök harsogták éjszakai himnuszukat: mintha Haiti egész élővilága egyetlen hatalmas kórussá alakult volna a tiszteletemre.
Croyance megperdült a tengelye körül, s amikor visszafordult, már apró, élesen csillogó üvegecskét tartott a kezében. - Igyál! - nyújtotta felém. - Kérlek, igyál belőle! Elvettem tőle, és engedelmesen a számhoz emeltem. Clairin volt, tüzes, és mégis megnyugtató. Bár a pokoli hőségben egyetlen porcikám sem kívánta az erős italt, ezúttal mégis jólesett. Ahelyett, hogy feltüzelt volna, hidegen simogatta a torkom.
Croyance elvette tőlem az üvegecskét, ő is ívott belőle, a virágok közé ejtette, majd átkarolt, s lehúzta rólam az inget.
A meleg, fullasztó hőség körülfonta meztelen felsőtestem. Úgy éreztem, mintha kitörni készülő vulkán kráterébe hullottam volna.                            .
Groyance lehajolt, felvette az üvegcsét, néhány cseppet a tenyerébe cseppentett belőle, s furcsa mosollyal az, arcán, megkente vele a mellem. Hűvös, majd egyre forróbbá váló tenyere végigsíklott rajtam egészen a hasamig, onnan fel a vállamra. Orrom megtelt a clairin kellemes illatával, s mintha gyors szédüléshullám száguldott volna át rajtam.
Croyance ismét leejtette az üveget s lassú, óvatos mozdulattal levetette a blúzát. Fején keresztül húzta le, majd felhajította a levegőbe.
Ébenfekete, nyújtózkodó teste úgy emelkedett ki a virágok színezte holdfényból, mint délutáni szürkületből az éjszaka. Ajka szétnyílt, mintha nyelve hegyére akarta volna ültetni a fáradt holdsugarakat.                                                        .
Bár egyetlen szót sem szólt, pontosan tudtam, mi a teendőm. Felvettem az üvegecskét, én is á tenyerembe hullajtottam belőle néhány cseppet, s gyengéden szétkentem őket a testén. Előbb a mellén, majd a hátán.            '
Croyance beleremegett az érintésembe. Amikor keblei közé értem, feldorombolt, mint a nagy macskák, ha ráj uk s.üt a tavaszi nap.
221
- Clairín! - suttogta, - Ogoun Badagris szent itala...
Úgy indultunk el kézen fogva a houmfort felé, mint akiket örökre egymásnak ígértek az istenek.
Ingem és Didier doktornő blúza viszont ott maradt a virágok között; áldozatul Locőnak, az erdők istenének, aki irányítja és jóindulatával támogatja a szerelmesek sorsát.
64
A domb tetején nem volt semmi, túlsó oldalán viszont csű-csos tetejű, vesszőfalű, két lakóháznyi épület terpeszkedett; sötéten, mint pihenő, őskori szörnyeteg.
Croyance megtorpant és előrehajolt. Karcsú teste megfeszült, mint a gazelláé, ha ragadozó szagát érzi a szavannán. Orrcimpái kitágultak, s egyre szaggatottabban szedte a levegőt.
- A houmfort - nyögte akadozó nyelvvel. - Tudod, mi... az?
Bár voltak róla elképzeléseim, nemet intettem. Ha valaha is sejtettem volna, milyen szerepet játszik majd a vudu az életemben, nyilván áttanulmányoztam volna a róla szóló szakirodalmat. Egyelőre azonban alig tudtam róla többet, mint amennyit néhány horrorfilmben láttam.   .
A hatalmas ház sötéten, hívogatóan hallgatott. Nem tehetek róla, de egyszerre csak ismét aggodalom költözött a szívembe. Mit nem adtam volna egy jókora adag whiskyért, vagy akár
clairínért!
- Gyere! - suttogta Croyance. - Azt mondják, mehetünk!
Megdöbbenve pillantottam rá, s éppen hogy csak vissza tudtam gyömöszölni a torkomon feltörni készülő kiáltást.
Esküdni mertem volna rá, hogy a lány, aki mellettem áll, nem Croyance. Fogalmam sem volt róla kicsoda, de hogy Croyance nem, arra mérget mertem volna venni. Csak a teste volt Croyance-é, bár az is némiképpen megváltozott formában. Keblei ugyan Croyance keblei voltak, feszesek és teltek, kissé duzzadt ajka is az övé volt, a szeme azonban nem.
És a hangja sem volt Croyance-é. Croyance-é lágy volt, mint a mélyhegedű, ezé a lányé pedig kemény és határozott, mint az
afrikai fasípok.
Megdöbbenve eresztettem el a kezét, - Croyance! Mi történt veled, Croyance? A keze is jéghideg volt, mint a halottak keze.
222
Ez a jéghideg kéz végigsimított mindkét mellén, aztán azt a néhány cseppecske clairint, amit mutatóujja hegyével össze tudott gyűjteni róluk, szájához emelte, és kéjesen leszopogatta.
- Clairin! Istenem, clairin!
- Croyance!
A hűvös, gyanakvó szemek felém fordultak.
- Monsieur Lend...vay - mondták a szétnyíló ajkak. - Te vagy hát... Monsieur Lend... vay.
Nehézkesen ejtette ki a számára szokatlan nevet, s elégedetlenül megcsóválta a fejét.
Hátraugrottam, s majdhogynem hanyatt is estem. Lábam megbillent valami göröngyön, s csak alig-alig sikerült visszanyernem az egyensúlyomat.
Az ismeretlen nő elkapta a kezem és magához húzott.
- Sietned kell - búgta vibráló hangsúllyal. -Rövid az éjszaka.
- Éjsza... ka? - hápogtam.
- Csak egyetlen éjszakám van, a mait kivéve. Azt mondták, te segíteni fogsz.
Most fogtam csak fel, hogy angolul beszél, valamivel hibásabb angolsággal, mint Croyance. -Ki vagy... te? Az ébenfekete lány felém hajolt.
- Erre az éjszakára megkaptam ennek a lánynak a testét. Hogy is hívják?
- Croyance - mondtam szerencsétlenül.
- Én is ismertem egyszer egy Croyance-ot. Csakhogy az vénasszony volt. Mégis... mégis.,, túlélt engem.
-Kivagy... te?
Felemelte kezét, és már egyre melegedő, de még mindig csak langyos tenyerével megsimította az arcom.
- Ostoba. Nem találod ki?
Nem tudtam másra gondolni, minthogy a fejembe szállt a clairin. Különben nem kérdeztem volna olyan szamárságot, mint amilyet kérdeztem,
~ Ti-Marie?
- Ti-Marie - bólintott a lány, és végighűzta ajkát az arcomon. - Ti-Marie.
Elindultunk a houmfort felé.
,223
65
A hatalmas, szalmatetős, vesszöfalű háznak csak egyetlen bejárata volt Ti-Marie eleresztette a kezem és az ajtóhoz lépett. Esküdni mertem volna rá, úgy fordult el az ajtószárny, hogy még csak hozzá sem ért.
Elhatároztam, úszom az árral, és nem sokat kérdezősködöm.
Ti-Marie megállt a küszöb előtt, és parancsolőan felém intett.
- Menj előre!
- Miért pont én?
- Mert a férfinak kell előremennie.
Nem értettem ugyan egyet a női egyenjogúság efféle sárba tiprásával, de mit tehettem volna? Amikor viszont át akartam lépni a küszöböt, Ti-Marie elkapta a csuklóm.
- Ahogy beléptél, találsz egy falmélyedést. A mélyedésben töklámpást. Gyújtsd meg!
Sóhajtottam, és fejest ugrottam a sötétségbe. Azaz csak ugrottam volna. Közvetlenül a küszöbön túl valami sámlifélébe botlottam, amelyet önkéntelenül is nagy ívben a falhoz rúgtam.
- Mi volt az?
- Honnan tudjam? - dühöngtem fájó bokámat tapogatva. -
Nem akarnál mégiscsak előremenni?
-Igyekezz!
Kinyújtottam a karom a töklámpa után. Legnagyobb meglepetésemre meg is találtam a vakablakban. Mellette doboz gyufa
hevert.
Megkerestem a töklámpa kanócát, meggyújtottam a gyufát, majd a lánggal a kanócot is. Nem mondhatnám, hogy csillárként vakított a fénye, arra azonban elég volt, hogy legalább a tárgyak körvonalait ki tudjam venni a segítségével.
Ti-Marie a szemét dörzsölgette mögöttem.
- Átkozott szemek - suttogta elégedetlenül. - Amikor még.,. köztetek voltam, vajon én is ilyen rosszul láttam velük?
Erre aztán nem volt mit mondanom. Feltartottam a töklámpát a levegőbe, és tanácstalanul körbepillantottam.
- Merre?
- Az oltárhoz. Végig a folyosón!
A lámpa sápadt fénye relikviákkal zsúfolt folyosófalra esett. Álarcok, faragott és varrott kegytárgyak, tollak tömege bontakozott ki előttem a láng lobogó bűvkörében, Ti-Marie szemei kitágultak, mintha rég nem látott ismerőssel találkozott volna.'
224
- Houmfort! - suttogta elragadtatott arccal. - Houmfort! Megpróbáltam előreengedni, de ismét csak rám ripakodott.
- Az oltárhoz!
Sok haboznívalóm nem volt, mivel a folyosó egyenesen előre vezetett, majd egyszerre csak megszűnt. Hatalmas, fából faragott ístenalakkal találtam szemközt magam, aki ormótlan fatestével utamat állta.
- Agoué — suttogta áhítattal Croyance-Ti-Marie. - Hódolat neked, Agoué.
Agoué széles szája mintha örömteli mosolyra húzódott volna. Lehet, hogy ráismert arra, aki szólította?
Az oltárterembe átvezető ajtó a jobb kezemnél nyílott. Már meg sem próbálkoztam vele, hogy előreküldjem. Mély sóhajtás kíséretében átpréseltem magam a szokatlanul szűk és keskeny ajtónyíláson.
Az oltárterem maga szegényesnek tűnt, annak ellenére, hogy jókora oltárféle állt a falnál szépen szövött térítővel letakarva. A térítőn nehezen megkülönböztethető tárgyak hevertek látszólagos összevisszaságban. Gyanítottam ugyan, hogy mindegyiküknekmegvan a maga rendeltetése, és feltehetően a helye is, csak éppen az én barbár szemeim képtelenek megragadni a felszín alatt a lényeget.
Le akartam tenni a tökhéjlámpást a földre, de Ti-Marie a vál-lamba markolt.
- Gyújtsd meg a többit is! Nekem nem szabad tűzhöz érnem.
Kénytelen voltam egyedül meggyújtogatni valamennyi töklámpást, pedig volt belőlük éppen elég. Mire elkészültem, éppen tizénhetet számoltam meg. Lett is fény idebent, a füstről már nem is beszélve.
Ti-Marie megfogta a kezem, és az oltár elé vezetett.
- Maitresse Ezilée - mondta egyszerű hangon. - Elhoztam hozzád a fehér embert, aki segít neked és nekünk. Fogadd kegyelmedbe, anyám.
Meghökkenve döbbentem rá, hogy az oltár kellős közepén jókora Mária-olajnyomat áll, mellette fa-Krisztus a kereszten. A kereszt jókora, fekete táblás bibliára támaszkodott, amelyet kolibritollakból fonott lánc fogott át.
Ti-Marie megperdült, és az egyik homályos sarokba mutatott. ^
~ ŐOgounBadagris,aMennydörgő, a leghatalmasabb isten!
Bárhogy is méregettem a szemem, nem tudtam felfedezni
225
egyebet, csak egy behemót, fekete követ. Jó néhány mázsát nyomhatott, nem lehetett kis teljesítmény becipelni a házba.
- Az a kő? - kérdeztem akaratlanul is fitymáló hangsúllyal. A lány szinte hisztérikusan sikoltott fel mellettem.
-Ő Ogoun Badagris! Nem tudod, te szerencsétlen, hogy Ogoun Badagris fekete kőbe búvik?
Honnan a fenéből tudtam volna? A Kaliforniai Egyetem Jogi Fakultásán valahogy kimaradhatott a tananyagból.
- Az ott Damballa - mutatott egy másik sarok felé. -
A Nagy Kígyőisten.
Hozzá már volt szerencsém. Több is, mint kellett volna. A hatalmas bot azonban, amely a sarokban szerénykedett, ennek ellenére megdöbbenéssel töltött el. Mintha egy egész gyökere felett elfűrészelt fát használtak volna fel a faragásához.
Arra ocsúdtam, hogy Ti-Marie a kezembe nyom egy kisebb Damballa-botot.
-Hozd!
Mielőtt tiltakozhattam volna, megrántotta a bot végét, leborult a terem közepére, s kényszerített, hogy én is kövessem a
példáját.
- Bocsássatok meg a fehér embernek - hallottam kérlelő hangját. - Bocsássatok meg neki, mert ostoba és nem ismeri a törvényeket. De a szíve tiszta! Adjatok neki erőt ahhoz, amit
, meg kell tennie!
- Hé! - hökkentem meg és megpróbáltam felemelkedni. -
Mi a francot kell nekem megtennem? Ti-Marie azonban észre sem vette, hogy ott szerencsétlenke-
dem mellette.     -
- Adjatok neki erőt, Ogoun Badagris, Nagy Isten, Mennydörgő; te is Maítresse Ezilée, Szelíd Istenanya; Loco, erdőisten; Damballa, Nagy Kígyó; Agoué, Tengerek Istene; s te is, Papa Legba, a Túlvilág Kapuinak Őrizője! Vangol, Föld Ura, onts
bátorságot a szívébe!
Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha feladatot róttak volna
rám. Mintha meg kellene tennem valamit, amit senki nem tud,,
vagy nem mer. Még modernebbre és fehér emberibbre fordítva j
a szót: ki kell nyírnom valakit az ő nevükben, hogy aztán a vé- i
gén én vigyem el helyettük a balhét.                                    i
Ti-Marie rám nézett, és Damballa faragott mására mutatott. ]
- ígérd meg neki, hogy megteszed!                                  \
- Eszemben sincs! - tiltakoztam, - Anélkül, hogy tudnám, miről van szó, nem ígérhetek semmit.
- Ostoba! Damballa előtt térdelsz!
- Damballa sem kívánhatja tőlem, hogy fejest ugorjak egy sötét medencébe, amelyről azt sem tudom, van-e víz a fenekén.
Ti-Marie fájdalmas arccal nyújtotta ében karjait a kígyóisten felé. ^
- Ó, az ostoba, ostoba fehér ember! Nem érzi végtelen jóságodat, Damballa. Nem érzi, hogy te megóvhatod mindentől!
Valóban nem éreztem. Sőt olyasféle eretnek gondolatok fut-károztak a fejemben, hogy ha Damballa és az egész isteni gyülekezet olyan hatalmas, amilyennek a mellettem térdeplő, különben rendkívül vonzó kísértetasszony állítja, mi a fene szükségük van rám? Miért nem ők maguk intézik el ügyes-bajos dolgaikat egymás között?
- ígérd meg neki!
- Eszemben sincs.
Ismét a csuklómra fonódtak az ujjal
- Ha nem ígéred meg, meghalsz.
Hirtelen eszembe jutottak a fájdalmak, az elveszített kilók, a lelkemben lyukat maró halálfélelem, s úgy döntöttem, semmit sem veszítek vele, ha egy fabálványnak megígérem, megteszem érte, amit tudok,
- ígérem - mondtam a békesség kedvéért. - Egye fene, megígérem!
Ti-Marie az elmúlt évszázad magánya alatt feltehetően elszokott az emberi szavak hangsúlyainak érzékelésétől, mert olyan örömmel rántott végig a padlón, mintha saját akaratomból ígértem volna akármit is Damballának.
- Hallod, Damballa? - búgott a hangja a tökíámpamécsesek között.'- A fehér ember megígérte! A fehér ember megtartja a szavát.
Csak annyira, amennyire a faragott isteneknek adott sző bármit is számít - tettem hozzá gondolatban.
Ti-Marie ekkor felemelkedett. Nem tudom a houmfortbeli szertartáshoz tartozott-e, vagy csak a révület hevében történt, de ahogy felállt, lecsúszott róla a szoknyája. Úgy állt előttem, majdnem tökéletesen meztelenül, a töklámpák fényétől körülfonva, mint egy ősi, guineai istennő.
Damballa rám mosolygott, és mintha az egyik szemével felém hunyorított volna.
226
227
Ti-Marie vagy Croyance - nem is tudom, melyik nevén nevezzem - ekkor lehajolt, s lassan, révült tekintettel felhúzta a
szoknyáját.
- Enni-inni hívnak az istenek,.. fehér ember - suttogta akadozó nyelvvel. - Gyere, vegyél részt a... lakomájukon.
Őszintén szólva, nem volt egészen világos előttem, mit akarnak jelenteni a szavai. Némi izgalommal gondoltam rá, hogy esetleg olyasmit is jelenthetnek, amiről akkor már nem is voltam annyira meggyőződve, hogy szeretném-e. Odakint, a virágmezőben, amikor még Croyance-ként húzogatta lefelé saját 1 blúzával együtt az ingemet, nem lett volna kifogásom egy kis 1 játszadozás ellen, itt, az istenek bámész tekintete előtt azonban másképpen festett a dolog. Még akkor is, ha a teste Croyance-é
volt - Kösz - mondtam udvariasan visszautasító mozdulattal, -
Nem vagyok éhes.
Damballa a sarokban mintha felröhögött volna. Még a szelíd Maitresse Ezilée is elmosolyodott, egyedül az Ogoun Badagnst jelképező fekete kő maradt komor. Igaz, neki nem is lett volna
mivel vigyorognia.
Ti-Marie szeme összeszűkült, és mint kifejtett borsószemek a hüvelyükből, pattantak ki szájából a szavak.
- Részt veszel a lakomán! Részt kell venned a lakomán! ,
- Semmi probléma - mondtam elegáns kis visszavonulót i fújva. - Addigra talán megjön majd az étvágyam.                   ]
- A lakoma... készen áll.            •
- Hol? - hökkentem meg rosszat sejtve. -Ahátad... mögött.
Villámsebesen fordultam meg. Ilyenkor már rég a kezemben szokott feketedni kedvenc 38-asom, ha éppen nálam van.
Most azonban nem volt nálam. De ha nálam lett volna sem lett volna kire lőnöm vele. Hacsak arra a terülj-asztalkára nem, amely ott állt a hátam mögött két-két, sarkára állított tökmécsestől megvilágítva.
Önkéntelenül is megdörzsöltem a szemem. Esküdni mertem volna rá, hogy amikor átléptem a küszöböt, még nem volt a
szobában,
- Ülj le, fehér ember!
Sóhajtottam, és éppen le akartam csüccsenni a padlóra, amikor észrevettem az alacsony, sámliszerű, karfátlan kis székeket
az asztal árnyékában. Savanyú képpel ereszkedtem rá az egyikre, Ti-Marie-val szemben.
Pedig amit az asztalon láttam, nem volt semmiség. Legközelebb hozzám felbontott clairines üveg állt, mellette gránátalma szörp, amellett közönséges árpáié. Tányérokon sütemények, gyümölcsök és alighanem még húsdarabok is.
Ti-Marie átnyúlt az asztalon és megfogta a karom.
- Egyél, fehér ember!
Ekkor valami megmagyarázhatatlan, keserű dac öntötte el a szívem. Háborgó lélekkel próbáltam meg magyarázatot találni rá, mi az ördögöt keresek én itt egyáltalán? Ha valaki három héttel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy nemsokára Haitin, egy vudu houmfortban, egy majdhogynem tökéletesen meztelen, amúgy vonzó, fekete, nőnemű, túlvilági lénnyel vacsorához készülök néhány fabálvány és egy megtermett fekete kő társaságában, bizonyára elmebetegnek néztem volna érte. És ha én vagyok az? - tettem fel magamnak a logikus kérdést. - Ha teljesen bediliztem, s most egy gumifalű, kellemes cellában dühöngök Miamiban, miközben azt képzelem, hogy Haitin ülök egy houmfortban?
- Nem - mondtam határozottan. - Nem eszem. Pokolba a lakomáddal!
Ti-Marie visszahúzta a karját. Nem mosolygott, nem is kérlelt tovább, inkább szomorúan nézett végig rajtam.
A következő pillanatban iszonyatos szúrást éreztem a májam tájékán. Akkorát, hogy majd a földre zuhantam tőle.
- Egyél! - kérlelt Ti-Marie szelíden. - Az istenek megsértődnek, ha visszautasítod a meghívásukat.
Mit volt mit tennem, benyúltam a süteményes tálba és kiemeltem belőle egy vanfliás kockát. Úgy terveztem, úgy teszek, mint a nyűgös, étvágytalan kisgyerek: nyammogok vele egy kicsit, aztán amint lehet, kiköpöm. A sütemény azonban ízletes volt; ahogy a számba vettem, már le is csúszott a torkomon.
Ti-Marie elégedetten mosolygott rám.
- Kedvüket lelik benned az istenek.
S bár egyáltalán nem tartottam igényt rá, hogy kedvüket leljék bennem, mégis büszkén kihúztam magam. Lám csak, lám: John C. Lendvay bizony nem akárki! Még arra is képes, hogy felfaljon egy vanfliás kockát az istenek lakomáján.
Ti-Marie felemelte a clairines üveget, és csurig töltött két vizespoharat
228
229
- Idd ki fenékig!
- Azt már nem - utasítottam vissza, - Ha megiszom, úgy járok, mint Büly Birch.
- Ő hogy járt? - kérdezte nem éppen földöntúli kíváncsisággal Ti-Marie.
- Minden nőnemű lényt, akit csak meglát, féleségűi akai
venni. Mintha komor felhő futott volna végig az arcán.
- Engem nem lehet feleségül venni. En Marehand-é vagyok. Egyedül Marchand-é és senki másé. Érted?
Naná hogy értettem. Azé a Marchand-é, akit vele együtt végeztek ki száz évvel ezelőtt.                                                :
Hirtelen kisimultak a vonásai, felemelte a poharát, és bal kezével az asztalra ütött.
- Fenékig! Damballára és Locóra!
A clairin kellemes volt, talán kissé édeskésebb a kelleténél. Még le sem tettem a poharamat, máris ott állt előttem egy
újabb, karimáig töltve.
- ,Kissé túl gyors az iram - Figyelmeztettem a májamat tapogatva. Egyelőre elmúlt belőle a fájdalom, de attól tartottam, a
clairintől ismét belé áll.
- Ne törődj vele - biztatott Ti-Marie. - Sietnünk kell. Ezzel a pohárral is sikerült megbirkóznom. Letettem az asztalra, és fel akartam emelkedni, de Ti-Marie visszatartott.
- Az utolsóval még. Nem hagyhatunk az áldozati üvegben
clairint.
Miért is ne? - gondoltam magamban. - Ha ez a vékonydon-gájú, éppen csak tüdőben erős lány, aki ráadásul száz éve nem I ivott egy cseppet sem, úgy szívja magába a cukornád drága le-f vét, mint a mosdőszivacs, akkor én miért maradnék el mögötte? - Felkaptam a poharam, és a körülöttünk imbolygó istenekre
emeltem.
- Egészségetekre, öreg fiúk.
Az istenek meghökkent ábrázattal bámultak ránk.
- Csak ki ne essen a szemetek - dünnyögtem, miközben hagytam, hogy Ti-Marie a kijárat felé cibáljon, - Hova a csodába sietünk?
- A szertartásra.
Én azonban megmakacsoltam magam. Főleg, mert úgy emlékeztem, láttam az asztalkán még egy bontott üveg clairint.
- Igyunk még egyet Te úgyis sokáig nélkülöztél odaát.
230
Ti-Marie szűrős szeme a szememet kereste.
- Mi a fene történt veled?
- Igyunk még egy pohárkával - próbáltam kissé ingadozva rábeszélni. - Ha már elkezdtük, dobjuk a lovak közé a gyeplőt. Csapjunk egy vidám kis murit... Van ott még egy üveg...
- Hol? - kérdezte Ti-Marie hidegen,
- Az asztalkán.
- Milyen asztalkán?
- Hát... az asztalkán. Mintha nem tudnád! A svéd,., azaz, izé... az áldozati asztalkán.
Szinte kényszerített a szeme, hogy forduljak hátra. Ahogy megtettem, felcsuklottam a rémülettől. Az asztalkának hűlt helyét láttam csak: mintha a föld nyelte volna el. A legfurcsább azonban az volt, hogy a töklámpák sem égtek, annak az egynek a kivételével, amely az oltáron, Maltresse Ezilée képe előtt világított. Ti-Marie megfogta a kezem.
- Gyere!
Maga után húzott, amíg csak ki nem értünk a friss levegőre. Odakint már türelmetlenül, sürgető pufogással szóltak a dobok.
66
A Hold mintha horgonyt vetett volna arra az időre, míg mi a houmfortban voltunk. A pálmafák levelei szaporán ingadoztak, a szellő azonban, amely megmozgatta őket, forró volt, mint a sárkányok lehelete. Ahogy kiértem az istenek házának viszonylagos védettségéből megperdült előttem a világ. Kétségbeesve Ti-Marie szoknyájába kapaszkodtam, s majdhogynem sikerült is megszabadítanom tőle.
- Gyere, gyere - sürgetett a ruhája után kapkodva. - Várnak a dobok.
Ismét felkapaszkodtunk a dombtetőre, s leereszkedtünk a másik oldalon, miközben átszeltük a virágmezőt. Néhány lépésnyire tőlünk láttam heverni az ingem Ti-Marie blúzával együtt, s tettem is egy bágyadt kísérletfélét, hogy megkaparintsam őket, de a kísértetasszony türelmetlenül továbbrángatott.
Ahogy véget ért a virágtenger, megerősödött a dobsző, s ha lehet, még türelmetlenebbül hívott bennünket. Kísérőm szapora
231
SÓ
u
SSaS
<a ^ >> E c
C   _.   bO 03   O
| ^ »^ E
Misi
' , S G ca


o
V   ti  w
C S  m
l>  c   O
Ui    11   «
«   R  >
«    C  «,
gs

VS i < « ^ vs
ai         d o 6
!3              ^   M:'
3 Ss
I
Ekkor vettem csak észre, hogy Ti-Marie eltűnt mellőlem. Tettem egy nyugtalan mozdulatot, de a Joelnak nevezett férfi gyengéden megszorította a kezem.
- Kérlek, gyere velem, fehér ember!
Mivel olyannak tűnt a szorítása, mintha vassatuba dugtam volna a tenyerem, nem tartottam időszerűnek az ellenkezést.
- Ittál kávét, fehér ember?
Érezhető nehézségei voltak a franciával; látszott rajta, mindegyre kreol szavak tolulnak az ajkára,
- Még nem - mondtam abban a reményben, hogy ahol kávé van, talán clairih is akad,
- Gyere, Teresához - mondta és a máglya mögött emelkedő
tornácos ház felé mutatott.
Engedelmesen követtem. A ház lakói mintha már értesültek volna a jövetelemről, kitódultak a tornácra. Ahogy a közelükbe értünk, valaki halkan elkiáltotta magát,
- Jönnek! Joel jön, és a fehér ember.
Joel nyomában felbaktattam a farönkökből készített lépcsőkön. Senki nem fordult hozzám, senki nem mosolygott rám, senki nem köszönt. Úgy gondoltam, ez esetben én is nyugodtan mellőzhetem a felesleges ceremóniát.
Ahogy felléptünk a legfelső lépcsőfokra, Joel utánozhatatlan eleganciával rám mutatott. . - Itt a fehér ember! Eljött, hogy üdvözölje Rufus papát
Gőzöm sem volt róla, ki az a Rufus papa és miért kellene üdvözölnöm, de határozottan bólintottam. Miért éppen Rufus papát ne üdvözölném?
Joel, és egy mellettünk lihegő termetes, fekete hölgy bekalauzoltak a házba. A küszöb előtt megálltak s mutatták, hogy én menjek előre. Őszintén szólva kezdett már elegem lenni a golyófogó szerepéből, de ha nem akartam nevetségessé válni, nemigen tiltakozhattam ellene. Sóhajtottam és beléptem a szobába.
Elégedetten tapasztaltam, hogy ezúttal nem kell meglepetéstől tartanom. Hosszú, terített asztal fogadott, minden jóval megrakva. Ki tudja miért, de éppen egy felbontott clairines üvegen akadt meg először a tekintetem.
Pedig máson is megakadhatott volna. Az asztalnál ülők felsőtestét ugyanis nem takarta semmi; azokét a gyerekkorból csak a minap kinőtt lányokét sem, akik tágra nyitott, nevető szemekkel bámultak rám. Mindegyikük tartott a kezében valamit: az
234
egyik süteményt, a másik gyümölcsöt, a harmadik pedig gránátalma-szörppel teli poharat. Aggódva tekintettem a zavaros színű; lére. Abban bíztam, talán nem nekem szánták.
Szerencsére úgy volt minden, ahogy gondoltam. Joel mutatta, hogy üljek le egy szabad helyre, aztán maga is mellém telepedett. Kissé nehezményeztem ugyan, hogy nem mutat be a jelenlévőknek, aztán rájöttem, végül is mi a fenéért tenné? Én a fehér ember voltam, úgysem mondott volna számukra semmit kiejthetetlen nevem.
Joel felvette az asztalról a clairines üveget, elénk kotort két poharat, aztán karimáig töltötte őket.
- Igyunk, fehér ember - mondta.
Nemigen kellett biztatnia. Felemeltem a poharam és leöntöttem a rumot a torkomon. Soha még nem volt szükségem ennyire az alkohol okozta enyhe kábulatra, mint ezen az éjszakán.
Joel ekkor az asztalfőn trónoló fekete ruhás, fehér hajú öregemberre mutatott.
- Ő Rufus papa.
Most jutott csak rá időm, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem az öreget, bár már belépésemkor is felkeltette az érdeklődésemet. Ő volt az egyedüli köztünk, akinek a felsőteste nem volt mezítelen, nem számítva néhány időről időre beku-kucskálő kíváncsi öregasszonyt. Magabiztosan, peckesen, talán kissé túl mereven ült kopott szmokingkabátjában, mint aM tisztában van a szerepével és funkciójával, amelyet a rajta lévő ruha tesz igazán hangsúlyossá.
Az öreg mellett nyolc-kilenc év körüli kislányka szorgoskodott időről időre megsimogatva szomszédja göcsörtös kezét.
- Ő Rufus papa - mondta még egyszer Joel, s valami furcsa, ^avart fényt láttam felvillanni a tekintetében.
Azt hittem, szeretné, ha üdvözölném az öreget, ezért kissé felemelkedtem és meghajoltam.
- Üdvözöllek, Rufus papa. Igazán szép nap ez a mai. Nem vártam választirádákat, de hogy meg se nyikkanjon, az
azért nem esett jól. Úgy látszik, a clairin élesre köszörülte az érzékenységemet, mert ha Joel ismét nem teszi a karomra hatalmas tenyerét, talán még meg is sértődtem volna. Ettől azonban egy csapásra elszállt a sértődöttségem.
Joel öntött még egy pohárkával, s csak amikor ezt is megit-iám, tért vissza az öregemberre a pillantásom.
Ekkor tűnt csak fel, hogy igazából nem is látom az arcát
A mélyen szemébe húzott keménykalap karimája árnyékot vetett rá, csak a szája és az álla látszott ki alóla. Keskeny, verteién ajkai voltak, s mintha még gúnyosan le is biggyesztette volna őket. Úgy tűnt, nem igazán dobja fel a jelenlétem.
A kislány, aki mellette ült, felemelt egy süteményt a tálkáról és felé nyújtotta.
- Egyél, Rufus papa.
Rufus papa neki sem válaszolt. Sem el nem utasította, Sem el nem vette, amit kínált. Csak eregette tovább vastag szivarjából a füstöt anélkül, hogy egyetlenegyszer is kivette volna a bűzrudat
a szájából.
Hatalmas termetű, némiképpen Emilie Lafitte-re emlékeztető asszony lépett be az ajtón, s nehéz ezüst tálcán két csésze kávét csúsztatott elénk.
- Igyál kávét, fehér ember.
A Rufus papa melletti kislány elégedetlenül felhúzta a szemöldökét.
- Rufus papa nem kap kávét?
Nekem sem kellett több. Fogtam a kávéscsészémet és az öreg
elé toltam.
- Én úgyis csak clairint iszom. Legyen a tiéd, Rufus papa! A kislány hálálkodva nézett rám, Rufus papa azonban fütyült
a gesztusomra. Annyira sem méltatott, hogy rám vakkantson
egy köszönömöt.
Ha kissé jobban odafigyelek, észrevehettem volna, hogy az asztalunknál ülő férfiak és nők nem vesznek részt a társalgásban, sőt ekkor már egymással sem beszélgettek. Mintha csak arra vártak volna, hogy a szivarozó öreg végre eldöntse, megtűr-e maga mellett vagy kiutasít a szobából.
A kislány felemelte a csészét és az öreg szájához értette. Meghajtotta egy kicsit - épp csak annyira, hogy néhány csepp Rufus papa ajkára cseppenjen belőle. S bár a clairin kékes ködbe burkolta az agyam, mégiscsak megütötte a lelkem a jelenet
szokatlansága.
A kávécseppek lecsordultak az öreg ajkáról, rá szmokingja fényes fazonjára, majd meztelen, horpadt mellére.
A kislány elégedetten biccentett és az asztal közepére tolta a
csészét.
- Rufus papa megitta a kávéját.
Értetlenül hordoztam végig a jelenlévőkön a tekintetem: volt: aki barátságosan szembenézett velem, volt aki elkapta a pillán-;
236
tását, volt aki lesütötte a szemét, de egyikük arcán sem láttam zavart vagy értetlenséget. Rufus papa megitta a kávéját és kész.
Lenyeltem néhány korty clairint, s éppen abban a pillanatban tettem le a poharam, amikor Rufus papa szivarjáról lehullott a hamu. Szerencsétlenségére szmokingja kivágásába pottyant: oda, ahol az ingmellnek kellett volna feszülnie. Mivel azonban az öregúr meztelen felsőtestére húzta fel a szmokingot, a még parázsló hamu a bőrére esett.
A kislány, ahogy észrevette mi történt védencével, felkapott egy szalvétát, kitisztogatta vele a szmokíngnyílást, s csak egészen kicsit fíntorította el az orrát, amikor megcsapta az égett szőr szaga. Annyira azonban nem zavarta, hogy otthagyja párt-fogoltját, sőt ügyesen leverte a még rajta maradt hamut a szivarja végéről, s visszadugta az öreg fogai közé.
- Rufus papa szivarozik - mondta aztán felém fordulva.
Megpróbáltam óvatosan hátratolni a székem. A clairin azonban megtette a hatását, mert beleakadtam valamibe, s székestől együtt hátrazuhantam. Szerencsémre maradt azért annyi lélek-jelenlétem, hogy belekapaszkodjak az asztal szélébe.
Elrántani hál' istennek nem tudtam, hiszen legfeljebb egy elefánt bírt volna vele. Annyit azonban mégiscsak elértem, hogy megbillent, ugrándozni kezdett, mintha meg akarta volna ragadni a kedvező alkalmat, hogy megszabaduljon mindattól a felesleges kacattól, amit a hátára raktak.
Az asztal úgy látszik Rufus papát is a felesleges kacatok közé számította, mert orvul kibillentette az egyensúlyából. Az öregúr megszédült: előbb hátracsuklott a feje, aztán előre. Kalapja lehullott a koponyájáról, nyilvánosság elé tárva gazdájának merev tekintetét, szenvtelen arcát, ki villanó fogait. Kissé még ingadozott, mint aki nem tudja eldönteni távozásának irányát, aztán hangos csattanással az asztalra zuhant. Arccal előre, a süteményes tányérok, gyümölcsös tálak, clairines, szörpös üvegek cs poharak közé.
Előrenyújtott, remegő mutatóujjamat vádlón Rufus papára böktem.
~ Ez az ember... halott!
Senki sem ugrott fel, nem kezdett sikoltozni, nem kiáltott rendőrért, sőt még csak fel sem emelte a hangját. Csendesen beszéltek tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy halott öregember ül az asztalunknál.
Rémült tekintettel a kislányra pillantottam, aki éppen ebben a
237
o
- Máááár jönneeeek! - énekelte a dobok ritmusára. - Jönnek... ők... jönnek!
Mivel a máglyák lángja egészen a közelemben lobogott, óvatosan hátrébb sasszéztam. Joel elkapta a karom és maga után
húzott.
- Gyere! Állj fel az asztalra!
A tunnelle egyik sarkában durván ácsolt, terítetten faasztal állt. Joel a hónom alá nyúlva felsegített rá.
- Onnan jobban látsz, fehér ember!
Bár nem vagyok könnyű súlyú, úgy szálltam fel a levegőbe, mint a pehely.
- Jól látsz, fehér ember?
Bólintottam, hogy ragyogóan látok. És valóban úgy is láttam. Láttam, hogy valahonnan az erdő feketeségébol körmenetféle bontakozik ki, templomi zászlókkal, sajátos conga-ritmusra táncolva. A menet élén megtermett, fekete férfi haladt, vállán katolikus miseing, fején vörös turbán. Kezében tökhéjból készült csörgőfélét lóbált, jobbján és balján egy-egy sudár termetű, meztelen felsőtestű lány táncolt, imazászlőikat a papaloa
fölé tartva.
Néhány pillanat erejéig megpihent a szemem a ruháján, aztán inkább a legnagyobb imazászlót vettem szemügyre. A gyöngyökkel és flitterekkel díszített selyemre Damballa kígyóisten képét hímezték. A papaloa mögött fiatal férfi lépdelt, kivont
karddal a kezében.
Egyetlen pillantást kellett csak vetnem a papaloa arcára, hogy meggyőződjek róla, kicsoda, bár őszintén szólva ez a pillantás
is felesleges volt. Raphael Lafitte haladt a körmenet élén.
69
Bár a papaloa sem volt alulöltözött, a mamaloa még rajta isi túltett. Talpig vörös ruhában táncolt a dobok ritmusára a kardot I hordozó férfi mögött. Fején papagáj- és kolibritollakkal díszített korona díszelgett, körülötte húsz-harminc tetőtől talpig fehér kendőbe csavart asszony szökdécselt torkuk szakadtából énekelve: Damballa Oueddo, nous p'vini.
Ami nagyjából annyit jelenthetett, hogy Damballa Oueddo! jövünk már, jövünk.
240
A körmenet szép lassan, forogva és énekelve bevonult a tun-nelle-be. A papaloa és a mamaloa mintha futó pillantást vetett volna rám, de egyetlen mozdulattal sem jelezték, hogy felismertek volna. A tunnelle közepén, nagyjából a máglyával egy vonalban megállapodott a menet. A papaloa felemelte a karját. Miseruhájának széles ujja visszahullott a könyökére.
- Damballa Oueddo, ou mait' la ciel, Damballa Oueddo, te vagy az ég ura! - kiáltotta torkaszakadtából a fekete éjszakának. A fejét azonban felém fordította, s egyetlen pillanatig úgy éreztem, mintha egyenesen nekem kiáltotta volna.
A fehér ruhás asszonyok körbefogták a papot és a papnőt. Szünet nélkül keringtek-forogtak körülöttük, amitől aztán én kezdtem szédülni az asztal tetején. Joel megérezhetett valamit enyhe rosszullétemből, mert elkapta a lábam szárát.
- Jól vagy, fehér ember? Kérsz egy kis clairin^? Fogalmam sem volt róla, hogy tehetett szert italra ebben a
nagy összevisszaságban, de annyit már megtanultam, nem egészen veszélytelen pályafutásom során, hogy ne tegyek fel senkinek felesleges kérdéseket. így hát némán lenyűjtottam a kezem, s markomba szorítottam az üveget.
- Damballa egészségére!
Csak néhány cseppet eresztettem le a torkomon, de ez is jólesett. Mintha a papaloa is elégedetten nézett volna rám.
Visszaadtam az üveget Joelnak és tovább bámultam a szertartást. Amíg ittam, a fehér ruhás nők kórusa elhallgatott; némán forogtak, mintha elveszett volna a hangjuk a nagy forgo-lódásban. A mamaloa néhány pillanatra eltűnt a tunnelle egyik oszlopa mögött, s csak akkor tért vissza, amikor a nők már élő gyűrűt alkottak a papaloa körül. Pár tánclépéssel mellettük termett, félretaszított egy különösen eksztatikus mozgással vo-nagló lányt, s beerőszakolta magát a papaloa mellé. A fehér ruhások mintha sértődötten vették volna tudomásul a dolgot, de azért táncoltak tovább.
Közben a háttérben, a dobosok szomszédságában is zajlott az élet. Egy megtermett, fekete férfi, fekete kecskét vezetett a tunnelle alá. Kistermetű, barátságos, fehér szakállú jószág volt, amilyet százszámra láttam a Port-au-Prince-ből kivezető országút mentén. Látszólag hidegen hagyta a körülötte hömpöly-gő-táncolő tömeg látványa: barátságosan mekegett, és arra a zöld fűcsomóra meresztgette a szemét, amelyet gazdája tartott a
241
kezében. Talán napok óta éheztették már, hogy annyira vágyott
afűcsomőra.
A papaloa, mintha átlátott volna a körülötte táncolok gyűrűjén, többször is a kecske irányába bökött a mutatóujjávaL
A kecske gazdája letérdelt a földre. Az éhes kis állat előrenyújtotta a fejét, s tépett néhány szálat a feléje nyújtott fűcso-mőből. Mielőtt azonban az egészet megehette volna, kipende-rült egy álarcos fickó az éjszaka sötétjéből és a kecskére vetette
magát.
Ayida Oueddo, ou couleuvre moins! Qui lé oufiler ou cou z'éclai! - harsant fel a hívők ajkán az ének. Ebből aztán megtudhattam, hogy Ayida Oueddo Damballa felesége, kígyóistennő, s ha közeledik, olyan fényesség támad, mintha az ég vil-
lámlana.
Behunytam a szemem, mert azt hittem, szegény kis kecskét elérte á végzete. Legnagyobb meglepetésemre azonban, néhány pillanat múlva, amikor kinyitottam, nem vérbefagyott áldozatként láttam viszont, hanem nyugodtan legelészve. Csakhogy volt valami az oldalára erősítve, ami korábban még nem volt ott. Lehajtottam a fejem, hogy megpróbáljam megkeresni atüle-kedők között Joelt. Fekete vagy éppen fehér gyapjas hajjal borított fejek hullámzottak alattam, gazdáik igyekeztek egymás hátára'mászni, hogy elkaphassanak valamit a tunnelle belsejében zajló eseményekből. A hold lehajolt, és megpróbált bekukucskálni az oszlopok közé. Közben igencsak libegtetgethette fekete szoknyáját, mert sötét, hosszan elhúzódó árnyékok csapdostak mellette az égen. A feltámadó szél fenyegető dalt fütyült, s a pokoli forróság a szél erősödésével mintha még csak tovább fokozódott volna.
Már-már feladtam, hogy valamit is megértsek az eseményekből, amikor megbillent alattam az asztal. Rémülten kapaszkodtam a semmibe, mert azt hittem, a körülöttem hullámzó tömeg akar felborítani. Szerencsére azonban csak Joel próbált meg felkapaszkodni a szélére. Szemem sarkából láttam, hogy néhány, körülöttünk billegő gyapjas fejet is igénybe vesz a hadművelethez, gazdáik azonban láthatóan nem nehezteltek meg érte. Amikor lenéztem rájuk, felintettek, sőt egyikük még fel is kiáltott hozzám: - Jól látsz, blanc? Jól látsz, fehér ember? -. Jól látok. Nagyon jól látok - nyugtattam meg őket, aztán] Joelhez fordultam. - Van clairined?                                     1
242
Joel vigyorgott, és lapos rumosüveget Jhűzott elő nadrágja zsebéből.
- Neked hoztam, fehér ember. Igyál
Ittam. Mintha láthatatlan erő késztetett volna rá, hogy ígyak. Mintha éreztem volna, hogy ezt az éjszakát clairin nélkül nehéz lenne elviselnem.
A fehér ruhás nők a papaloa és mamaloa vezetésével körbetáncolták a kecskét. A kis állat evés közben felnézett rájuk, s szaporán, barátságosan megrázogatta a farkát, mintha ő is részt kérne a mulatságból. A fuevés azonban egyelőre jobban lekötötte, mint a táncosok.
- Mit kötöttek a kecske oldalára? - suttogtam Joel fülébe, pedig akár ordíthattam is volna. Körülöttünk már mindenki énekelt, s édeskés clairinillat töltötte be a levegőt.
Joel zsebre vágta az üveget, és a kecske felé intett.
- Oungát.
- Az mi?
Joel kétségbeesve nézett rám, azt remélve, hogy csak tréfálok. Amikor aztán rájött, hogy eszem ágában sincs, kelletlen magyarázatba fogott.
- Az ounga az ounga. Már érted?
- Egyre közeledünk a lényeghez - mondtam. - Miből csinálják?
- Az oungát? - kérdezte meghökkenve. - Hát... bármiből. -Azon belül?
Joel alighanem csak most értette meg, hogy arra vagyok kíváncsi, valójában mi is az, amit a kecskére erősítettek.
- Ti-Marie nem beszélt neked róla? - kérdezte gyanakodva.
- Akart, csak nem volt rá elég ideje - hazudtam.
- És a papaloa?
- Neki sem. Azt mondta, majd Joel
Erre úgy meghökkent, hogy a karomba kapaszkodott.
- Az ounga nagy varázslat. Ruhából és kolibritollakből készítik. Ha beleteszik a hajad, te is benne leszel.
Néhány gyors keresztkérdéssel sikerült kicsalnom belőle az ounga titkát. Kiderült, hogy a rejtélyes valami nem egyéb közönséges amulettnél, amelynek védő vagy éppen rontó hatása van, attól függően, mi a használó szándéka vele. Ha rontani akar, rontó tárgyakat tesz a vászonzacskóba, ha segíteni, gyógyítókat. Ha pedig azt akarja, hogy valaki átvihesse a lelkét más testébe, az ounga segítségével, ezt is megteheti.
243
Joel, magyarázata alatt egyre szaporábban kortyolgatta a clairint, s a fehér rum fogytával izgatottan átváltott a franciáról a kreolra. Éppen figyelmeztetni akartam rá, amikor az állat hirtelen megfordult. Meghökkenve láttam, hogy a másik oldalán is lóg valami, mégpedig olyasmi, aminek a mibenlétéről nem kellett Joeltől tudakozódnom.
A kecske Baptiste de Thiry festett képét hordozta magán, s mintha időről időre kétségbeesetten felém pislogott volna.
Magamhoz parancsoltam a clairines üveget, és jót húztam-
belőle.
A dobok hangja az egekig csapott, akárcsak a lángok a máglyán.
Egyetlen pillanat alatt megértettem, hogy a kis, fekete kecske nem is kecske immár, hanem maga Baptiste de Thiry.
70
Szakadt rólam a veríték; legszívesebben a nadrágomat is le- J vetettem volna. A szél befűtt a tunnelle alá, beűzve hozzánk a  I tétovázó lángokat. A kormos, füstös lángcsővak ott csapdostak a közelünkben, de csodálatos módon nem félt tőlük senki. A beteljesülő misztérium és az elfogyasztott clairin hatására sokkal fontosabbá vált számunkra mindaz, ami a papaloa körül történik, mint a lángok fenyegetése.
A körülöttünk hullámzó tömeg közben zajos révületbe esett. A dobok ritmusa megmozgatta a kezeket-lábakat; szinte már nem is akadt senki, aki ne táncolt volna. Volt, aki széles moz.-dulatokkal hányta-vetette magát, mások maguk elé meredve helyben lépegettek csípőjüket riszálva hozzá.
Es meleg volt, pokoli, fojtogató hőség.
A toll álarcos férfi eközben ujabb kecskét vezetett a tunnelle alá. Ez is aprócska volt, éppen olyan hetyke kis szakáiul, mint a másik. Mivel az ő oldalára nem kötöttek semmit,, fogalmam sem volt róla, kit jeleníthet meg.
i Joel megmarkolta a vállam.
- A kecske - suttogta nehezen forgó nyelvvel - Baptiste űr. -Mit csinálnak vele? - suttogtam vissza.
Joel furcsa kis grimaszt vágott.
- Damballának adják, hogy tisztítsa meg.
A mamaloa hirtelen felrikkantott. Széles farát rázva megín-
244
dúlt a kecskék felé, miközben a fehér ruhások úgy követték, mint üstököst a csóvája. A papaloa ott bandukolt mögöttük, s csak időről időre emelte az ég felé a karját. Maitresse Ezilée, vini 'gider nous! - énekelte Szűzanyát híva segítségül a szertartáshoz.
A fekete kecske kissé meghökkent, amikor megpillantotta az új jövevényt. Lesunyta a fejét, mintha fel akarná ökleim, amiért meg merészelte közelíteni az ő fűcsomóját. Csakhogy a fűcso-mő már nem volt sehol, jobban mondva bent volt a fekete kecske gyomrában. Erre különben Ő maga is rájöhetett, mert hirtelen abbahagyta a háborús készülődést, s halkan felmekegett, mintha a másikat üdvözölte volna.
A mamaloa kezében ekkor már hatalmas nádvágő kés, ma-chete csillogott. Én jól láttam, hogy Ott van a tenyerében, szoknyája mögé rejtve, a kecskék azonban nem láthatták. Összedugták a fejüket, s mintha csak friss élményeiket mesélnék egymásnak, barátságosan rázni kezdték a farkukat.
legszívesebben felordítottam volna, hogy figyelmeztessem őket a veszélyre, de Joel mintha csak megsejtette volna, miben sántikálok, megragadta a karom, és felém nyújtotta az üvegét
- Igyál, blanc, igyál, fehér ember!
Kénytelen voltam inni. S őszintén szólva nem is bántam meg. Mialatt ittam, a dobok hangja szinte mennydörgésig fokozódott; a táncosok ajkát vad kiáltások hagyták el; a fehér ruhás nők sikoltoztak, forogtak; a mamaloa pedig kezében a rnachetével a kis, fekete kecske mellé lépett,
Egyetlen villanást láttam csak, s az állat torkából széles sugárban ömlení kezdett a vér. Felugrott a levegőbe, mintha menekülni próbálna, aztán panaszos mekegéssel visszazuhant a földre.
Ettől kezdve nem kellett bíztatni, hogy igyák. Vissza sem tettem a zsebembe az üveget: markomba szorítottam, és időről időre meghúztam.
Egy kolibrítolldíszes férfi a vért okádő kecskéhez ugrott, és leszorította a földre. A másik elkapta még sértetlen társát, felemelte a levegőbe, aztán lassú, méltóságteljes mozdulattal ráhelyezte a haldoklóra.
Bár a clairin ugyancsak kikezdte a józanságomat, lázas igyekezettel próbáltam értelmezni a történteket. Valaha sokat ol» vastam a mágiáról, így bizonyos dolgokat azonnal megértettem, mások viszont homályban maradtak előttem. Joelre pedig hiába
245
I
akartam hagyatkozni; minden magyarázat elől úgy elsiklott, mint a boa constrictor.
A két tollálarcos férfi folytatta a szertartást. A mamaloa intésére, aki még mindig kezében szorongatta a véres machetét, megfordították a kecskéket. Most a barna, az egészséges került alulra, a fekete vért okádó pedig rá. így is tartották mindaddig őket, amíg a fekete néhány búcsúrángás kíséretében el nem távozott az élő kecskék sorából
Papa Legba, ouvri barriére pour moins! Legba papa, nyisd ki a kapukat előttünk! - harsogott fülhasogatóan az ének.
A barna kecske veszélyt szimatolt. Talán vérrel telt meg érzékeny orra, mindenesetre vadul hányta-vetette magát a kolibriálarcos karmai között. Az meg mintha csitítani akarta volna, fölé hajolt, és gügyögött hozzá valamit.
A mamaloa háta mögé rejtette a machetét, és a barna kecskéhez lépett. Gyorsan számhoz emeltem a clairint, és jót húziam
belőle.
Amikor leeresztettem, a barna kecske még mindig élt, pedig a machete egyre ott villogott az orra előtt. A mamaloa mintha csak élvezte volna a halálra ítélt kis állat rémületét, lassú, megfontolt mozdulattal többször is elhúzta a kést a torka előtt.
A dobok mintha önálló életre keltek volna. Kegyetlen ritmusuk szegeket vert az agyunkba. Úgy éreztem, mintha koponyám lenne a legnagyobb dob, s a dobos meztelen, izmos tenyere a fejem búbját verdesne megszállott igyekezettel.
Damballa! Damballa! Damballa! - sírt, zokogott, harsogott és követelődzött az ének.
A mamaloa belemélyesztette machetéjét a halott kecske sebébe, s a már alvadni készülő vérből jócskán a barna kecske szőrére kent belőle. A kecske felsírt, majd elcsendesült a rémülettől. A mamaloa megforgatta a véres machetét a feje felett, aztán
széles mozdulattal elhajította. A legnagyobb máglya lángja hálásan fellobogott, amiből arra következtettem, hogy alighanem
a tűzbe esett.
A kolibriálarcosok egyike levette a halott kecskéről az ounga amulettet, Baptiste de Thiry képével együtt, s a még élő állatra akasztotta. Aztán gyorsan hátralépett, mintha a szakállas jószág a varázslat hatására ijesztő szörnyeteggé változott volna át.
246
A dobok pufogása monotonná, fantáziátlanná szelídült. Mintha a dobosok azt a ritmust ütötték volna, amellyel a megriasztott patások menekülnek.
A papaloa kiperdült a fehér ruhás asszonyok közül, letérdelt a kecskével szemben a földre. A döggel ekkor már nem törődött senki,*btt hevert,a táncosok lába előtt, elhagyottan, elfeledve.
Az élő kecske csak egyetlen pillanatig nézett szembe a térdelő papaloával, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy foglyul essék, mint légy a légypapíron. Ettől a pillanattól kezdve nem tudott többé máshová nézni; lábai a földbe gyökereztek, farka megmerevedett, mintha megfagyott volna.
A papaloa felemelte a karját, s valahova a távolba, a tun-nelle-en és valószínűleg még a kerítésen is túlra mutatott vele. A kecske kényszeredetten fordította arra a fejét, de mekegésre már nem maradt ereje. A papaloa ugyanis éleset rikkantva a hátára ütött.
A szakállas, áldozati állat mintha mély álomból ébredt volna: megrázkódott, feldobta magát a levegőbe. A papaloa erre még egyet kurjangott, mire furcsa, kegyetlen üldözőverseny kezdődött. A fehér ruhás nők pálcákat rángattak elő ruhájuk alól, s ütni-verni kezdték vele az állatot. Amikor már azt hittem, így végeznek vele, a kecske összeszedte minden erejét, s egyetlen, hatalmas ugrással átrepült a fejük felett.
A fehér ruhások mintha búcsút intettek volna neki a pálcáik-kai. A kecske mekegett, aztán mekegésével együtt beleveszett az éjszakába.
Arra riadtam, hogy Joel, clairines üveggel a kezében oldalba bök.
- Szép volt, fehér ember?
- Szép - bólintottam. - És főleg hasznos.
71
Alighogy a kecske eltűnt az éjszakában, ismét felhangzott a könyörgő ének.
MattresseEzilée, vini 'gidernous, sión manderpoule, mebai ou. Si on mander cabrit, me bai ou. Si on mander bef, me bai ou. Si on mander cabrit sans cor\ Coté me pren'pr bai ou?
247
&3-a.J§3Ia<8
-í   SS "-*  S ^ftj jrd
ma*
9
A papaloa ekkor hozzám lépett. Kihúzta a mamaloa övéből a machetét, és a mellemhez értette a hegyét.
Pisszenés sem hallatszott a tunnelle belsejében. A dobok hangja alig hallhatóvá szelídült, A machete ott körözött a szívem körül, készen rá, hogy a papaloa egyetlen mozdulatára be-íefúródjék.
Behunytam a szemem. Tudtam, hogy futnom, menekülnöm kellene, de nem volt hozzá erőm.
Még akkor is ott álltam bénán, minden szörnyűségre készen, amikor bevezették a fekete borjút. Azon már meg sem lepődtem, hogy az ő oldalára kötve az én festett képemet látom.
A dobok hangja ismét megerősödött. Annyit éreztem csak, hogy valaki erőteljesen oldalba taszít.
- Igyál, blanc, igyál, fehér ember!
Meglepetésemre Joel bukkant fel mellettem felém nyújtva egy clairines üveget. Számhoz emeltem, és kapkodva nyeldes-tem belőle az italt.
A fekete borjú közben halkan, idegesen elbőgte magát. Ugrott is egyet, csak úgy próbaképpen, hátha meg tudna szabadulni fogvatartóitól. A két kolibriálarcos férfi azonban erősen tartotta a kötelékét
A papaloa sebesen hadart kreol szóözön kíséretében felemelte a machetét, és biztos kézzel az állat oldalába döfte. A mamaloa fatálat tartott a feltörő forrás alá. A halálra sebzett borjú bőgött, hányta-vetette magát, miközben az ő sebéből is a lányok még itt-ott fehér ruhájára fröcskölt a vér.
Arcomon éreztem, hogy engem is elérnek a meleg cseppek, de már meg sem próbáltam letörölni őket. Felsőtestem merő ragacs volt, mintha magam is halálos sebet kaptam volna.
A mamaloa eközben némi vért csorgatott a fatálból egy fa-kupába, ajkához emelte, s a dobok tompa pufogása mellett ivott belőle. Be akartam hunyni a szemem, de nem tudtam. így aztán jól láttam, hogy a papaloa kivágja a bika szívét, és a fatálba dobja.
Festett képem ekkor már a tunnelle földjén feküdt Vérrel bemocskolva. Legszívesebben lehajoltam volna érte, de azt súgta valami a lelkem mélyén, ne tegyek váratlan, kiszámíthatatlan mozdulatokat.     '        ¦ ,
- Igyál, blane, igyál, fehér ember! Ittam.
Joel is ivott, a papaloa is ivott, mindenki ivott. Ki clairint, ki vért.
Mezítelen lábak tapostak végig a fényképemen, föld és vér-mocsok hullt rá.
A következő percek, vagy inkább félórák csak igen hézagosán maradtak meg az emlékezetemben. Arra emlékszem csak, hogy röviddel a borjú megölése után már magam is ott táncoltam a vérmaszatos asszonyok között, rikoltoztam, mint ők, s egyáltalán nem riadtam meg szemük kifordult fehérjétől. Talán ekkor már én is szemem fehérjét mutattam feléjük, ugyanúgy rikoltoztam, mint ők; egy voltam közülük, az áldozattévők közül. Velük együtt énekeltem Damballa himnuszát, amely talán öröktől fogva ott rejtezett a szívem mélyén, Damballa Oueddo, Ou couleuvre moins! Pas 'joudhui moins gagnin chetnin: Damballa, moins bien prete, moins pas 'river. Damballa Oueddo, kígyóistenünk, nem találom meg ma az utat. Damballa, én kész vagyok végigmenni rajta, de az utat lezárta valaki énekeltem, s keringtem-forogtam a tengelyem körül. Fogalmam sem volt róla, mikor került a kígyóbot a kezembe. Csak arra emlékszem, hogy vadul ráztam, Damballa nevét ismételgetve. A fáklyák és a máglyák haragosan lobogtak a tunnelle mellett az egyre erősödő szélben. Sós verejték csörgött a szemembe: mégis úgy éreztem, akár a világ végezetéig elugrálnék velük, hiszen mostantól kezdve én is közéjük tartozom, mint ahogy mindig is közéjük tartoztam, még akkor is, ha nem tudtam róla.
- Igyál, bíanc, igyál, fehér ember!
Ittam, és táncoltam tovább. Amikor az első, vérmaszatos, hajdan fehér ruhás asszony hozzám tapadt, ajkamra szorítva az ajkát, még meglepetten hátrakaptam a fejem. Aztán, amikor sorban jöttek a többiek, már nem ellenkeztem.
Damballa Oueddo, ou coeleuvre moins! Damballa Oueddo, kígyóístenünk!
- Igyál, blanc, igyál, fehér ember!
A mamaloa is hozzám táncolt, egyik kezében a bika szívével, a másikban a fakupával.
- Igyál, fehér ember!
Már nem undorodtam a vértől. Sós volt, de nem kellemetlen. Emilie Lafitte elvette tőlem a kupát, és a levegőbe emelte.
- Ivott belőle! A fehér ember ivott a kupából.
250
251
- Ivott a fehér ember! - hullámzott át az elégedett kiáltás a körülöttem tolongőkon, s máris táncoltak tovább,
- A fehér ember ivott a kupából! A fehér ember ivott a borjú
véréből! Újra csak Joel bukkant fel előttem a clakines üveggel,
- Igyál, blanc!
Ittam, és elestem. Többször is elcsúsztam a véren, amelyet M tudja, miért, nem szívott fel a föld. Elcsúsztam, meghempereg-tem benne, aztán az üveg után kaptam.                 '
- Igyál, blanc, igyál, fehér ember! -
Behunytam a szemem, s megpróbáltam egyetlen pillanatra magamhoz térni, hogy tisztázhassam, ki is vagyok valójában. John C. Lendvay az Allamokból, vagy valaki más. Esetleg egy fehér bőrű ősember Guineából.
Mielőtt azonban bármire is juthattam volna, ismerős, izgató illat csapta meg az orrom. Ahogy kinyitottam a szemem, Ti-Marié állt előttem. Vagy éppen Croyance. Egyelőre nem tudtam, melyikük.                                                              , Croyance teste ezúttal is Ti-Marie hangján szólalt meg, - Gyere! Gyere velem, fehér ember! Kinyújtotta a karját, és én engedelmesen beletettem a tenyerem az övébe. Hagytam, hadd vezessen, mint anya a kisgyerekét.
Nem tudom, feltűnt-e bárkinek is, hogy elhagyjuk a tun-nelle-t: azt hiszem, akkor már nem törődött velem senki. Mindenki önmagára figyelt, s arra a valakire, akinek az árnyéka ráborult a haiti éjszakára, akinek a botját még ekkor is görcsösen a kezemben szorongattam.
Ti-Marie átvonszolt abokrok között, s mire felocsúdtam, már egy tisztás közepén hevertem a pálmák alatt. Ti-Marie fölém hajolt, szétnyíló ajkai közül kivillantak fehér fogai. Nyelve hegyével végigfutott a mellemen, s hörgő sóhaj szakadt ki belőle, amikor megérezte rajta a vér ízét. -Vér! Istenem, vér!
Aztán rám vetette magát, és tépni, szaggatni kezdte a ruhám. - Gyere, blanc! - zihálta, mellemhez szorítva fedetlen mellét. - Gyere, blanc, gyere, fehér ember! Add a tested, fehér ember!
Ha akartam volna, sem tudtam volna ellenállni neki. I őszintén szólva nem is akartam. A hold megállt a tisztás felet és szélesen elmosolyodott, mintha kedvét lelte volna bennünl
252
A pálmák ugyan fölénk hajoltak, hogy diszkrét árnyékot bocsássanak ránk, de a hold nem engedte. Ragyogó és talán fenyegető sugarainak hatására ijedten visszahúzták az ágaikat.
Ti-Marie úgy magasodott fölém, mint ősi, pogány, afrikai istenség. A szépség, a vér és a szerelem istennője.
-Gyere, blanc!
Fájdalmas, majd örömteli sóhajtásai pírt csaltak a közeli bokrok fehér bogyóira. Valahol papagáj rikoltott, talán a társait hívta
- Megölsz, blanc! Meg akarok halni a karjaid között!
A forró szél lecsapott a tisztásra, végigsimogatta vérben, verejtékben fürdő testünk,
- Örökké így akarok maradni, blanc. Soha nem akarok elmenni innen! Nem akarok... vissza...menni... oda... Mégha... lok... blanc. Mégha... lok... fehér... ember!
A papagáj még egyet rikoltott. Mintha a közeledő hajnalt üdvözölte volna.                               '              .    _
72
A nap első, forró sugaraira ébredtem. Ti-Marie mellettem feküdt, nyitott szemmel, tenyerét a feje alá téve.
- Jő reggelt - köszöntöttem franciául. - Hogy aludtál? Villámsebesen felült, és a ruhái után tapogatódzott. Éri is azt
tettem volna, ha láttam volna egyetlen darabot is a közelünkben.
-Hol va...gyünk?
A hang immár nem Ti-Marie, hanem Croyance Didier doktornő hangja volt.
- Egy tisztáson - mondtam bölcsen. - Nem messze a tun-nelle-től.
- Tunnelle? ~ kérdezte tétovázva. - Hol a tunnelle? Odagurultam hozzá, és megfogtam a kezét. Előbb mintha el
akart volna húzódni tőlem, aztán belátva a dolog ostobaságát, maradt szépen a helyén.
- Szeretném tudni, végül is ki vagy? Nyelt egy nagyot, aztán lesütötte a szemét.
- Ki lennék? Croyance Didier.
- Biztos vagy benne? -Biz...tos.
- Van fogalmad róla, hol lehetnek a ruháink?
253
-Voltak?
- Voltak - mondtam határozottan. -Bár az ingem és ablűzod a virágmezőben maradt. Ugyanis lerángattad rólam..,
-Ti-Marie.
- Ti-Marie?
- Az nem én... voltam. Ti-Marie volt.
- Honnan tudod? - csaptam le rá.
- Mielőtt belém költözött volna, megmondta.
- Mit?
- Hogy kölcsönveszi a testem.
- Beleegyeztél?
- Mi mást tehettem volna? Különben is ez... nagy megtiszteltetés.
- Nem emlékszel semmire az éjszakából?
- Csak halvány emlékképek élnek bennem.
Mintha azt sugallta volna a hangja, hogy inkább nem akar
emlékezni.
Nem volt szándékomban kellemetlenkedni, ennek ellenére
tisztáznunk kellett néhány dolgot.
- Arra sem emlékszel, mi történt köztünk?
Riadtan nézett a szemembe, és gyorsan megismételte, amit
korábban mondott.
- Az nem én voltam. Ti-Marie volt!
-Megbántad?
Elfordította a fejét, mintha a ruháit keresné.
- Nem bánhatom meg, amit nem én tettem.
- És Ti-Marie?
- Ő azt tesz, amit akar. Sóhajtottam, és a szemébe néztem,
- Azért örülök.
-Minek?
- Hogy most már Croyance Didier vagy, Ti-Marie stílusa,
hogy úgy mondjam... kissé merész nekem. Lehajtotta a fejét, és megremegett a hangja, -Mit csinált... Ti-Marie?
- Kíváncsi vagy rá?
- Hát, tulajdonképpen... nem is,,. tudom,
- Akkor figyelj rám - mondtam. - Amikor ideérkeztünk a; tisztásra, Ti-Marie fölém hajolt... Kinyújtotta a kezét, és,..'
- Nem!                                                                         '
- így nem tudom elmondani, mi történt velünk. Megmutatni még kevésbé.
- Én már... nem is vagyok rá... annyira kíváncsi. Monsieur Lendvay, kérem... vigye innét a kezét.. .Én... őszintén mondom, nem vagyok rá... annyira kíváncsi... csak egy kicsit, és... nagyon kérem... Istenem, John!... Én annyira féltékeny vagyok Ti-Marie-ra, ami nevetséges, hiszen... csak azt sajnálom, hogy akkor... én nem éreztem semmit... Istenem, én meghalok... John!
Ha lett volna kedvem, elgondolkozhattam volna rajta, vajon mi a fenéért akar mindenki meghalni a karjaim között?
73
Jő órával később mégiscsak úgy döntöttem, megpróbálom megkeresni a holmijainkat. Mivel az égvilágon semmi nem volt rajtam, úgy lopakodtam át a fák között, mint egy kőkorszaki majomember. Szerencsére, nem kellett sokáig lopakodnom: nem messze a pálmafák alján csergedező patak partján rátaláltam a ruháinkra. Gondos kezek kimosták, és a part menti bokrok ágaira akasztva meg is szárították őket. 38-asom is ott hevert egy vakondtúrás tetején.
Didier doktornő hason fekve nyújtotta felém a karját. Úgy festett a rászáradt vértől, mintha egy vágóhídon töltötte volna az éjszakát,
Figyelmeztetésemre csüggedten leejtette a kezét.
-Hol a fenében...?    .,,*•
- A patakban - mondtam lakonikusan. - Gyere - s már majdnem hozzátettem a szót: fehér ember. Annyira megszoktam az éjszaka, hogy hozzám ragadt, mint kutyához a bogáncs.
Óvatosan dugtuk ki a fejünket a bokrok közül. Semmi nem mozdult a környéken, mintha a település apraja-nagyja még mindig békésen véres álmát aludta volna.
Gyorsan belecsobbantunk a vízbe. Croyance lemerült, majd erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett. Úgy gondoltam, éppen ideje, hogy behúzzam a csőbe.
Utolértem, és gyengéden megpaskoltam a vállát.
- Ti-Marie mondott nekem valamit az éjszaka, amit azóta sem értek.
- Mit mondott? - kérdezte vidáman prüszkölve.
254
255
- Hogy eltűnt valaki a rendelődből. Az asszisztensed vagy
kicsoda.
- Ti-Marie mondta?
- Amennyiben ő költözött beléd,
- Erről nem szabad beszélnem.
Megcsóváltam a fejem, kisegítettem a partra, majd yégigfe-küdtem a meleg füvön.
- Magyarázz meg nekem valamit. -Hallgatlak.
- Orvos vagy, intelligens ember,..
- Arra célzói, hogyan hihetek olyan ostobaságokban, miszerint valakinek a lelke beleszáll valakibe? Nevetni fogsz, de sehogy! Nem hiszek benne,
- Akkor nem értem.,.
- Én sem. Én nem akartam, hogy Ti-Marie belém szálljon, és nem is tudom elképzelni, hogy belém szállt. Csak álomtöreűé-kek maradtak bennem erről az éjszakáról.
- Vajon miért beszélt Ti-Marie az asszisztensedről?
- Louis nem az asszisztensem volt. Egyszerűen csak mindenes a ház körül.
Ekkor már nagyjából tudtam, hogy állok Croyance Didiervei.                   ;             '                      •
¦¦¦      •      .                                    74 •
Egészen a labirintusig sikerült eljutnom észrevétlenül, olt azonban Tomas Barrault-ba botlottam. Amikor megpillantott, fűriaként támadt rám, s felemelte a kezét, mintha meg akarna ütni. Az utolsó métereken azonban visszafogta magát, így én is visszafoghattam megelőző balegyenesemet, amely pedig már a szárnyait bontogatta.
- Hol járt? - förmedt rám remegő hangon. - Hol a pokolban
járt?
- Mi köze hozzá? - kérdeztem csendesen.
Ettől aztán annyira meglepődött, hogy kerekre tágult a sze-l me, mint két pingponglabda.                                               I
-Tessék?!                      .  '
Úgy láttam, kissé nehézkes a felfogása, ezért megismételtei
- Ezt hogy... érti? - hápogta.
- Úgy, ahogy mondom. Szeretném tudni, mi köze van hozzá, mikor merre járok?
Gőgösen kihúzta magát, és igyekezett lenézni rám. Kissé nehezen ment, mert nagyjából egyforma magasak voltunk.
- Ne feledje, kivel beszél. A kerület rendőrkapitánya vagyok!
- Én pedig az Egyesült Államok állampolgára, aki semmit nem követett el. Monsieur de Thiry vendége vagyok, s önnek nincs joga akadályozni szabad mozgásomban. Vagy igen?
Egyetlen pillanat alatt visszakozott. Megvakarta kopasz feje búbját, és eleresztette a revolverét, amelyet vitánk közben a zsebében markolászott.
- Nincs - mondta aztán valamelyest megnyugodva. - Egyelőre valóban nincs. De ez nem zárja ki, hogy nem is lesz,
- Történt valami? - kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
Barrault szivart húzott elő a zsebéből, leharapta a végét, s a fogai közé dugta.
- Ahogy vesszük. Ha csak úgy, baráti alapon kérdezem, hol járt az éjszaka, válaszol rá?
- Természetesen — mondtam. - Gáláns kalandom volt. -Hol?
- Megadjam az erdei tisztás telefonszámát?
Minden válaszomra villant egyet a szeme. Biztos voltam benne, ha egyszer úgy istenigazából a kezébe kaphatna, minden egyes ilyen villanás legalább két hatalmas pofont jelentene.
Szusszantott néhányat, és ráharapott a szivarjára.
- Azt persze nem hajlandó elárulni, kivel volt kalandja?
- Úriember nem fecseg ilyesmiről.   ,
- Hallottam, nagy cécó volt éjszaka a cukornád közepén. Persze, mire odaértünk, már eltakarítottak mindent. Azt természetesen fel sem merem tételezni, hogy ön is részt vett volna a vudu szertartáson.
- És ha részt vettem volna? Barrault megvakargatta a feje búbját.
- Hát az bizony nagy baj lenne. Ön idegen, így bizonyára nem is tudja, hogy a vudu nem elismert vallás Haitin. Az egyház rossz szemmel nézi, ha fekete fiai vudu istenekre kacsintgatnak. A vuduból bűnözés sarjad, erőszak, gyilkosságok, istentelen-ség. Éppen ezért, ha a hivatalos szervek megtudnák, hogy egy
256
257
külföldi Damballával kacérkodik, rövid űton kiutasítanák az
országból.
- Nyugodjék meg - mondtam. - Nem lettem a vudu híve,
- Hogy jött ki az épületből?
- Megvártam, amíg az őr hátat fordít, aztán kiosontam.
- Még egyszer kérdem: hol töltötte az éjszakát?
- Mondtam már, hogy a pálmafák között.
Közelebb lépett hozzám, és ismét a revolverére tette a kezét
- Ez már nem tréfa, Lendvay,
- Miért ne lenne az?
Kirántotta a fegyvert a zsebéből, és a mellemnek szegezte.
- Azért... - mondta lassan, vontatottan - mert Baptista eltűnt az éjszaka. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy elrabolták. És alapos a gyanúm, hogy az ön keze is benne van a dologban.
75     . ¦
Agyamban lázas gyorsasággal kergették egymást a gondolatok. Eszerint...
- Tehát? - hallottam Tomas Barrault hangját. - Kivel volt m
éjszaka?
- Nem hagyna fel végre az ostoba faggatódzásával? - kiáltottam ingerülten. - Hányszor mondjam, hogy...
Barrault ekkor elveszítette a fejét. Egyetlen pillanat alatt fejem magasába emelte a pisztolyát, s ahogy rám villantotta a szemét, biztos voltam benne, meg is fogja húzni a ravaszt.
- Te szemét! - rikácsolta idegességében franciára váltva. -Te mocskos kis szemét! Nem engedem, hogy beleturkálj a dolgaimba. Megtalálom de Thiryt, ha beledöglöm is. Téged pedig átküldelek a másvilágra. Gyűlöllek benneteket, fehér majmokat.. . Legszívesebben valamennyíőtöknek átvágnám a torkát. Most véged, te mocskos disznó!
A pillanat törtrésze alatt vágtam magam a labirintus oldalának, bár tisztában voltam vele, hogy reménytelen helyzetben vagyok. Csak akkor tudtam volna átpréselni magam a bokorfalon, ha egy jól sikerült vudu varázslat következtében apró rovarrá változom.
Ami a bokorsort illeti, nem is csalódtam. Úgy lökött vissza, mint a fal a gumilabdát. Megperdültem a tengelyem körül, s visszahullottam Tomas Barrault lábaihoz. Ott még kinyújtot-
258
tam a karom, hogy megpróbáljam elkapni a bokáját, de eltáncolt előlem.
Elkeseredett átkok közepette vártam a golyót, de csak nem akart megérkezni. Megérkezett viszont hangos jajgatás kíséretében maga Barrault, s úgy nyújtózott el mellettem a füvön, mint nem is olyan régen Croyance Didíer, bár a két eset között azért volt némi különbség. Croyance testéből ugyanis olyan mandula- és kőkuszillat áradt, hogy minden épeszű férfinak kedve lett volna beleharapni, míg Tomas Barrault-t izzadság és némi katonai fertőtlenítőszer szaga lengte körül
Arról nem is beszélve, hogy Croyance vállából nem állt ki Damballa botja, amely Barrault-éból viszont igencsak kiállt.
- Rohadékok! - suttogta felém, miközben a fűre ejtette a pisztolyát. - Ezt még megkeserülítek! Előbb-utóbb... a tökö% tökre lépek!
Fölé hajoltam, leszorítottam a térdemmel a kezét, aztán jő nagy lendületet véve, kirántottam a válláből a kígyóbotot,
Barrault felüvöltött, mint a csapdába lépett farkas.
Ebben a pillanatban elsötétült odafent a nap. Fekete esőfelhők úsztak át az égen, s valahol a messzeségben nagyot víllám-« lőtt.
Feltámogattam a csendesen jajgató rendőrfőnököt, és elindultam vele a kastély felé.
¦76
A líbériás inasok már szolgálatkészen álldogáltak a falnál, vendég azonban még egyetlenegy sem akadt a nagyteremben. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Yvonne bukkant fel a lépcsőfeljáró tetején Ugo kíséretében. Ránk pillantott, rnegtán-torodott, s ha Ugo el nem kapja, végigzuhan a földön. Marti-nelli, karjában a halálsápadt asszonnyal, kidülledő szemekkel felém ordított;
-Meghalt?
Intettem, hogy nem, lefektettem a káromkodó Barrault-t a szőnyegre, s magam is Yvonne-hoz ugrottam. Szükség ugyan nem volt rám, mert ekkor már mindenki körülötte serénykedett. Az inasok elrugaszkodtak a faltól, és ki vízzel, ki pedig vizes szalvétával igyekezett hasznossá tenni magát.
259
Nyílt az ajtó, s előbb Billy Birch, majd Dixie nyomakodott be rajta. Billy megállt a küszöbön, és bambán rám bámult.
- Valami balhé van, Johnny?
Ördöge volt. Valóban balhé volt, mégpedig a javából. Tomas Barrault a szőnyegen feküdt vállát tapogatva, miközben szüntelenül káromkodott, és segítségért rimánkodott; ügo rikácsolva orvosért kiáltozott; Yvonne sápadtan lógatta a fejét, mint akiből éppen kiszállni készül a lélek; egyedül a felbukkanó Vincent kapitány szívta nyugodtan a pipáját, mintha csak a parancsnoki hídon állna egy tájfun kellős közepén.
Fogalmam sem volt róla, hogy Croyance mikor és hogyan keveredett a képbe. Az egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikban pedig már ott térdelt Yvonne mellett a csuklóját tapogatva. Hogy a káosz még teljesebb legyen, fehér bóbitás szobalányok nyomakodtak be az ajtón, és kezüket tördelve vi-songtak az asztal körül.
Mivel a kutya sem törődött velem, félemeltem Tomas Bar-rault-t a szőnyegről, és az egyik székre ültettem.
-Jól van?
- Hogy a francba lennék jól? - nyögte. - Egek, mintha tüzes vasat vágtak volna belém. Nem látta... ki volt?
- Nem. De ha láttam volna, sem mondanám el magának. Ha jól sejtem, ki akart nyírni.                                                   .
- Egészen... ki voltam borulva. Elrabolták de Thiryt, és... nekem meg kell találnom. Erre maga...
Croyance lépkedett oda hozzánk. Rám csak futó pillantást vetett, de volt valami ebben a pillantásban, amitől egyik pillanatról a másikra torkomban kezdett dobogni a szívem. Annál inkább, mert még mindig azokat a ruhákat viselte, amelyeket én magam szedtem le a bokor ágairól. Egyetlen pillanatig tenyeremen éreztem a testét. Croyance hűvös szavai azonban visszazökkentettek a való világba,
- Mi történt, Tomas?
- Hogyhogy mi történt? - háborgott Barrault. - Nem látod, hogy át akartak küldeni a másvilágra?
- Azt aligha - mondta a lány, miközben felvett egy kést az asztalról, és felhasította vele Barrault zubbonyát. - Ha meg akartak volna ölni, meg is tették volna. Szorítsd össze a szád!
Barrault összeszorította, de még így is csak úgy ugrált benne a fájdalom. Elkeseredetten hányta-vetette magát, s a szőnyeget túrta a csizmájával.
260
Croyance vizes szalvétát tett a sebre, aztán megveregette sértetlen vállát.
-Megmaradsz, Tomas. De tudnod kell, akire Damballa egyszer rámérte az ítéletet, az nem menekülhet előle.
Barrault sötét arccal nézett fel rá.
- Letartóztatlak, Croyance.
- Ugyan miért?
- Tudod azt te nagyon is jól. Azt hiszed, nem vagyok tisztában vele, hogy te vagy az, aki... aki... - fájdalmasan felordított, és a szalvétára szorította a kezét. - Hol vannak az... embereim? Beszélni akarok velük. Hol a... pisztolyom?
Fehér bóbitás, láthatóan halálra rémült szobalány furakodott hozzánk Croyance táskájával a kezében. Didier doktornő előkotort belőle egy injekciós tűt, majd Barrault karjába nyomott belőle egy adag nyugtatót.
- Aludd ki magad, Tomas, hátha megjön tőle az eszed. Ebben az egyben erősen kételkedtem.
77
Semmi étvágyat nem éreztem, így aztán fel akartam menni a szobámba, de Vincent kapitány elkapta a karom. Ekkor már csak néhányan lézengtünk az ebédlőteremben; Yvonne Ugo kíséretében, Croyance asszisztálása mellett a szobájába távozott, Barrault-t pedig néhány inas vitte magával.
Leültem az asztal mellé, és töltöttem magamnak egy kávét. Vincent kapitány biccentett, amikor kérdőn ránéztem.
- Köszönöm. Hogy töltötte az éjszakát?
Mondtam neki, hogy jól. Bólintott, szívott egyet a pipáján, aztán a mennyezet felé küldött egy szépen kivitelezett karikát.
- Hallottam, hogy eltűnt a házigazdánk - mondta nyugtalanul. - Amikor értesültem róla, el sem akartam hinni. Hiszen olyan gyenge volt, hogy jószerével a lábára sem tudott állni. Semmiképpen nem mehetett el egyedül.
- Szerintem sem. Ráadásul hova is mehetett volna? Nem akart ő megszökni senki elől. Itt akart meghalni, ahol egész életét leélte.
Vincent kapitány bólintott.
- Nem is vitás, hogy megszöktették. Vagy elrabolták.
- így gondolom én is.
261
- Nem is sejti, ki tehette?
- Fogalmam sincs róla. Talán a barátja, Raphael Lafitte. És
természetesen Emilie.
- Miért tették volna?
- Talán hogy megöljék. Hiszen a vudu papjai.
- A vuduhívök nem ölnek. Sokkal inkább gyógyítanak.
- Szegény de Thiryre rá is férne egy kis gyógyulás.
- Ön szerint hova vihették?
- Talán a nádba - mondtam. - Nem nehéz felépíteni a nádasban egy kis kalyibát, ahol néhány napig bárki meghúzhatja
magát.
- Nem jő ötlet - mondta Vincent kapitány. - Csak az gondolkodhat így, aki idegen a környéken.
- Igazán? Miért?
- Mert Tomas Barrault minden talpalatnyi helyet ismer errefelé. Ráadásul kutyái is vannak. Azok pedig gyorsan felhajtják a vadat.
- Nem láttam, hogy hozott volna magával kutyát.
- Nem is itt vannak, hanem Fort-ban.
- Fort? - hökkentem meg. - Az mi?
-Tomas Barrault sasfészke. Másképpen a Levágottfejű Francia Sírjának a Völgye. Hárommérföldnyire innét.
- Azt hittem, Barrault rendőrfőnök.
- Az, de ma már földbirtokos is. Monsieur Viger hagyta rá
azt a területet. -Ráhagyta?
- Jó barátok voltak. Amikor meghalt, ráhagyta a birtokát. Mivel nem voltak utódai, minden nehézség nélkül Barrault-ra
szállt.
- Miben halt meg az az izé... Viger?
Vincent kapitány rám nézett, s habozott néhány másodpercig, mielőtt válaszolt volna.
- Megfojtották - mondta aztán vontatottan a pipájával szöszmötölve. - Állítólag... egy zombi. A vuduhívök támasztották fel, hogy fojtsa meg Monsieur Vigért.
-Mi a fenéért?
- Mert Monsieur Viger birtokán volt valaha egy houmfort, azaz istenház. Monsieur Viger megtűrte, mígnem egyszer csak elhatározta, nem dacol tovább a rendőrséggel, és lebontatja. A vuduhívök erre egy gyilkolőgépet küldtek a nyakára, aki elintézte. Legalábbis így mondják.
262                        .                           .     •
- Ezek szerint Monsieur Barrault itt lakik a környéken.
- Itt is lakott - mondta Vincent kapitány. - Jószerével együtt gyerekeskedtünk. Ő persze valamivel fiatalabb náljink, de azért jól megfértünk egymással. Később aztán szétváltak az útjaink: én tengerész lettem, Barrault pedig katona. Belépett az elnök testőrgárdájába, majd a titkosrendőrségbe. Ettől kezdve nemigen találkoztunk.
- Csak nem gyűlt még vele a baja?
- Dehogyis gyűlt. Nem is gyűlhetett, hiszen én az óceánokat jártam, ráadásul nem is hazai hajókon. Képzelje csak eí, fekete létemre a francia flotta legjobb hajóin szolgáltam előbb mint első tiszt, majd mint kapitány.
- Mi köze ennek a bőrszínhez?
- Nem is sejti, mennyi. De nem ez a lényeg. Inkább az, hogy elváltak az útjaink,
Ez volt az, ami nem annyira érdekelt. Mással is megesett már, hogy el kellett hagynia gyermekkori barátait.
- Azt mondja, ha de Thíryt egy kalyíbában rejtették volna el, Barrault megtalálná?
- Holtbiztos.
- Ön hova rejtené, ha...
- Ha?
- Ha, mondjuk, ön rabolta volna el.
Roy Vincent kivette a pipát a szájából, és elgondolkodva a markába ütögette a fejét.
- Talán a houmfortba. Sőt biztosan oda. Egészen biztosan. Rám kacsintott, és felém nyújtotta a kezét.
- Au revoire, monsieur. Remélem, szebb napokban még majd látjuk egymást.
- Elmegy?
- Muszáj, mielőtt Barrault letartóztatna. De különben is, mi a fenét keresnék még itt? Lafitte-ék eltűntek, eltűnt a házigazda is, ideje eltűnni nekem is.
- Gondolja, hogy Barrault letartóztatná?
- Valakit csak le kell tartóztatnia Azokat nem tudja, akik nincsenek itt. Maradnék én...
- És én, valamint Billy Bírch barátom.
- Úgy van - bólontott -, maguk itt maradnak. Hát... csak vigyázzanak egymásra. És tegyék a dolgukat.
Megígértem, hogy azt tesszük. Bár még távolról sem állt kristálytisztán előttem, végeredményben mi is a dolgunk.
¦      263
¦      .        . '      ¦                                  78
Ezúttal nem állt őr az ajtó előtt, Vincent kapitány mégis az ablakon át távozott. Búcsút intett a pipájával, aztán átlépte a párkányt, és eltűnt a bokrok között.
Éppen idejében. Alighogy visszafordultam, Yvonne de Thiry bukkant fel a lépcső tetején. Lenézett rám, tenyerét a homlokára szorította, s olyan fájdalom csillogott a tekintetében, hogy őszintén megrendültem tőle.
Végtelennek tűnő másodpercek után érkezett csak a lépcső aljára. A legalsó fokon megbillent, s minden tiltakozása ellenére is kénytelen voltam átkarolni a vállát.
- Rosszul van, Yvonne?
- Kissé... gyenge vagyok, de nincs... semmi bajom. Ebben a pillanatban döbbentem csak rá, hogy Yvonne de
Thiry mennyire vonzó nő. Ahogy hozzám simult, testemen éreztem teste melegét és ingerlő domborulatait. Egyetlen má« sodperctöredék erejéig összehasonlítottam Croyance Didiervei, s bár tudom, hogy nehéz a narancsot a banánhoz hasonlít-gatni, arra gondoltam, igen kemény küzdelem bontakozna ki köztük, ha egy férfizsűri előtt mérkőznének egymással
Sajnálatos módon azonban Yvonne de Thiry nem volt abban a helyzetben, hogy akármiféle szépségverseny zsűrije előtt álldogálhatott volna. Szeméből vállamra folytak a könnyei, s amikor hozzám dörzsölte az arcát, az én "arcomra is jutott belőlük bőségesen.
Néhány pillanatig tehetetlenül toporogtam, karomban a ház asszonyával: szerencsére ő maga volt az, aki fájdalmas sóhajtással megszabadult tőlem.
- Bocsásson meg, Mr. Lendvay - suttogta zavartan, miközben néhány pípacshullám suhant át az arcán. ~ Annyira... de annyira... megrázott a dolog.
. Fogtam egy széket, és odahűztam hozzá.
- Üljön le, Yvonne.
Hálásan biccentett, és megsimogatta a kezem.
- Köszönöm, John. Nem is tudom, mi lenne velem, velünk, hogy most Tomas is...
- Tomasnak nincs semmi baja. Legfeljebb belázasodik egy
kissé.                                                             f
- Croyance is ezt mondja. Jézusom, nem is tudom, mit tegyek!
264
Sajnos én sem tudtam. Csak hallgattam, mint megriasztott nyúl a fűben.
- Képzelje magát a helyembe, ha képes rá. Bár az az érzésem, hogy... aligha tudja bárki is beleképzelni magát a másik ember helyébe. Korábban én is azt hittem, hogy át tudom érezni mások fájdalmát, most azonban, hogy... ez történt velem, rájöttem, mindez csak mese. Egyedül vagyunk az érzéseinkkel, és egyedül is maradunk. Még a legközelebb állók is csak sejthetik, mi játszódik le bennünk... Néha megpróbálom egy kicsit kívülről nézni magam: ilyenkor egy tanácstalan asszonyt látok magam előtt, akinek fogalma sincs róla, mit hoz a holnap.
Megállt, és várakozva nézett rám. Én viszont lehorgasztot-tam a fejem, és tanácstalanul csipkedni kezdtem a nagyasztaí térítőjének a szélét.
Yvonne sóhajtott, és megvonta a vállát.
- Amikor öt évvel ezelőtt idejöttem, elhatároztam, távol tartom magam ettől a világtól. Természetesen már odahaza is hallottam vuduról, afrikai kultuszokról, undorító szertartásokról, amelyek a dzsungelek mélyén folynak, de arra gondoltam, végül is mi közöm nekem ehhez? Nem vagyok fekete, ráadásul egy fehér földbirtokos felesége leszek, s aligha kívánhatja tőlem bárki is, hogy meztelenül, tábortüzek körül ugrándozzam, miközben egy kakas vérét folyatják a fejemre.
- Honnan tudja, hogy ez történik a vudu szertartásokon? Icipicit húzta csak el a száját.
- Kedves Lendvay, hiszen itt élek! Öt éve hallom az alkal-raazottaim beszélgetését, olyankor is, amikor ők nem tudnak róla. Ne értsen félre, nem akartam soha kihallgatni őket, de gyakran előfordult, hogy azt hitték, nem vagyok a közelükben. Ilyenkor veszteg maradtam, mert úgy gondoltam, ha leleplezem magam, nekik okozok kellemetlenséget. így aztán sok mindenről tudok, amikről ők még csak nem is álmodnak.
- Lafitte-éktől is hallott a vuduről?
- Tőjük soha.
- Nem is érdeklődött iránta?
- Nem én. Hiszen mondom, az volt az elvem: ez a világ, itt, az én világom, az meg az övék. Nem jó, ha a kettő összekeveredik egymással. Persze, nem tudom, elhatárolhatók-e egyáltalán. Azt hiszem, nem. Ebben az esetben viszont tévedés volt részemről az elmúlt öt év minden erre irányuló törekvése. Én ugyan elhúzódtam előle, de a dzsungel mégiscsak utánam nyúlt.
265
- Sóhajtott, és megtörölgette zsebkendőjével a homlokát - Öt évet éltem le Baptiste-tal békében, szeretetben. Nem bántottam senkit, igyekeztem mindenkinek a kedvére tenni. És most mégis... Meg kell halnia^ mert nem adott oda nekik egy nyomorult kis földdarabot. Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, kimentem volna éjszaka egy konyhakéssel, és magam vágtam volna ki nekik Bellevue-ből. Vagy akár a saját szívemet is kivágtam volna, csakhogy megmentsem vele. Egyébként erre szeretném kérni, Mr. Lendvay. Egyetlen pillanatig azt hittem, rosszul hallok.
- Mi... re? - kérdeztem megdöbbenve. Yvonne az asztalra hajtotta a fejét.
- Hogy vágja ki a szívemet.
79
Sok utasítást kaptam, vagy kérést teljesítettem már hosszá pályafutásom során, ilyet vagy ehhez hasonlót azonban még soha. Meg is hökkentem tőle rendesen. ¦ - A szí.,, vét? - dadogtam levegő után kapkodva- - Hogy.., gondolja...
Felemelte a fejét, és a karomra tette a kezét
- Nem feltétlenül szó szerint
- Még szerencse - könnyebbültem meg. - Mi az ördögre gondol?
- Elmondom, ha nyugodtan végighallgat Lehet, hogy Bap-tiste-nak már csak órái vannak hátra. Ha hinni lehet a mendemondának, ma éjszaka kell meghalnia. Ti-Marie kivégzésének éjszakáján.
- Ez csak ostoba babona!
- Tökéletesen mindegy, minek nevezik, nekem egy a fontos: Baptiste élete.
- Beszéljen - mondtam rekedten. - Hallgatom.
- Nemrég jutottam erre az elhatározásra, pedig már korábban is gondolnom kellett volna rá. Csakhogy ehhez ön is kellett.
-Én?
- Ön, ön. Ne nézzen így rám, azonnal megérti, miről van szó. Nos, miután Baptiste eltűnt az éjszaka, és jó okom van feltételezni, hogy ők vitték magukkal, szilárd elhatározásra jutottam. Úgy döntöttem, magamat ajánlom fel helyette.
266
Hitetlenkedve csőváltam meg a fejem.
- Gondolja, hogy elfogadják a cserét?
- Ezért van szükségem önre. Az ön dolga lesz, hogy rábeszélje őket.
-De hát... miért?
Keserű mosollyal nézett a szemembe.
- Kizárólag önző szempontok vezérelnek, Monsíeur Lendvay. A legfontosabb szempont Ugo. A testvérem,
- Nem egészen értem...
- Pedig pofonegyszerű. Ugo képtelen egyedül megállni a lábán. Balesete nemcsak a lábát, hanem a lelkét is kettétörte. Ugo képtelen az önálló életre, ha egyedül marad... tönkremegy.
- Miért maradna egyedül? Ön vele lesz... Yvonne megcsóválta a fejét.
- Ugo mellé férfi kell, akire hallgat, aki egy kicsit apja helyett az apja is. Baptiste-ra úgy nézett fel, mint egy istenre. Ha én maradok mellette, attól félek... nem bírok vele. Ráadásul a pénzhez sem érteL Egy napon arra ébredek majd, hogy nincs egyetlen fillérünk sem. Ekkor pedig Ugo fel fogja adni.
-Mit?
- Ön nem tudhatja, de még odahaza legalább tízszer próbált meg öngyilkosságot elkövetni. Az volt a mániája, hogy nem akar rajtam élősködni Ha el kell adnunk Bellevue-t, el fogom veszítem Ugőt
- Én majd mellettük állok, Yvonne.
Yvonne de Thiry ismét csak a karomra tette a tenyerét, és gyengéden megsímögatta.
- Hálás is vagyok érte, John, de a dolog nem ennyire egyszerű. Ön nem állhat élethossziglan a rendelkezésünkre. Ezért űgy döntöttem... magamat ajánlom fel Baptiste helyett. Nekik végül is mindegy, ki hal meg a következő éjszakán, fő, hogy meghaljon valaki Bellevue-ből.
- Maga megőrült!
- Miért őrültem volna meg? Ha egy kicsit gondolkodik, rá fog jönni, hogy ez az egyedüli, célravezető megoldás. Mindenki megkapja, ami a része, s ezzel helyreáll a világ rendje. Baptiste visszanyeri az egészségét, Ugo pedig...
- Bár egyáltalán nem értek egyet ezzel az ostobasággal -csaptam elkeseredetten az asztalra -, és... eszem ágában sincs megtenni, amire kér, de ha megbolondulnék, és megpróbálnám teljesítem a kívánságát, ismétlem, csak ha megbolondulnék,
267
I
akkor sem tudnám hogy álljak a dologhoz. Amerikai vagyok, fehér ember, senkit nem ismerek közülük... Yvonne megcsóválta a fejét.
- Ne mondjon ilyet. Hiszen valamennyiüket ismeri.
-Kiket?
- Akik parancsolnak nekik. -Kiknek?
- A vuduhívőknek, és a zombiknak egyaránt.
- Yvonne, ez akkora ostobaság...
- Ne feledje, Baptiste minden perccel közelebb kerül a sírhoz.
- Úristen, de hát mit kellene tennem?
- Beszélnie kell velük.
- Az ördögbe is, kikkel hát?
- Például Raphael és Emilie Lafitte-tel.
- Miért nem beszélt maga velük?
- Mert akkor még nem voltam kész az áldozatra. És lehet, hogy nem is hallgattak volna rám.
- Azt hiszi, rám hallgatni fognak?
- Igen, azt hiszem.
- Miből gondolja? Yvonne szája elkeskenyedett.
- Abból, hogyha nem mennek bele a cserébe, megölöm Croyance Didier-t!
80
Fel akartam ugrani, de egyetlen, halk kiáltással visszaparancsolt a helyemre. Felemelte a mutatóujját, és az emelet felé bökött vele.
- Croyance odafent van. Bezártam a szobájába, és elé állítottam Tomas egyik emberét. Ha megölik Baptiste-ot, én is megölöm Croyance-t. Isten engem úgy segéljen!
Legszívesebben lekevertem volna neki néhány pofont, de valami visszatartott tőle. Talán a kegyetlen határozottság a
hangjában.                             '
- Legyen esze, Yvonne - próbáltam meg a lelkére beszélni. -Miért éppen Croyance? Croyance nem tehet semmiről.
Yvonne de Thiry összeszorította verteién ajkát.
- Mondhatnám azt is, édesmindegy, kit ölök meg, de sajnos
ez nem fedné az igazságot. Ha például önt akarnám elpusztítani, a vuduhivők a kisujjukat sem mozdítanák önért. De Croyance-ért mozdítani fogják.
- Csak nem hiszi, hogy Croyance...
Yvonne ismét a karomra tette a kezét. Legnagyobb megdöbbenésemre ezúttal már hideg volt, mintha vámpír keze érintett volna. Nem tudtam másra gondolni, minthogy a hatalmas lelki felindulás egyszerűen kiszívta a testéből a hőt.
- Kedves Mr. Lendvay, ön nagyon távol él ettől a világtól, túlságosan távol ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben is megérthesse. Még én sem állíthatom, hogy otthonosan mozgok benne, de mint már korábban említettem, vannak bizonyos elképzeléseim róla, mik történnek a vudu szertartásokon. És arról is, kik hajtják végre az áldozatokat.
- Azt akarja mondani, hogy Croyance.,.
- Mamaloa.
- Maga megőrült. Croyance orvos!
Madame de Thiry megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott.
- Nemhiába mondtam az imént, hogy ön nincs tisztában az itteni világgal. Az ön számára az a tény, hogy valaki orvos is és varázsló is egyszerre, nyilván elfogadhatatlan, igaz?
- Persze hogy az!
-Errefelé nincs semmiféle ellentmondás a dologban. Abszolút természetes, hogy valaki nappal az orvostudomány eszközeivel gyógyítja a betegeket, éjszaka pedig mezítelenül táncol a tunnelle alatt, letépi egy-egy kakas fejét, és a vérével belocsolja a többieket. Talán éppen azokat, akiknek néhány órával azelőtt tetanuszt nyomott a fenekükbe. Ez ilyen világ, Mr. Lendvay. Tele ellentmondással és számunkra érthetetlen magyarázattal. Tudja, hogy a következő éjszaka Damballa kígyó-isten születésnapja is egyben? Talán éppen ezért is végezték ki pontosan ezen az éjszakán Ti-Marie-t. De visszatérve Croyance-ra... Croyance maga is csupa-csupa ellentmondás. Nappal Vesta-szűz, aki előtt még egy kétértelmű viccet sem lehet elmondani, a dzsungelban pedig gondolkodás nélkül lefekszik azzal az ismeretlen fickóval, aki Damballát személyesíti meg a kígyóünnepen, s akinek Damballa nevében le kell feküdnie a mamaloával.
- Ebből elég! - mondtam. - Nem vagyok hajlandó... Ebben a szempillantásban elkeseredett üvöltés hangzott fel
odafent. Dulakodás zaja, ordítozás, pofonok csattogása.
268
269
Fel akartam ugrani, de Yvonne az utamat állta.
- Maradjon. Nagyon kérem, maradjon! Megpróbáltam lefejteni a karomról a kezét, de úgy belém
csimpaszkodott, hogy erőnek erejével sem voltam képes megszabadulni tőle.
- Nagyon szépen kérem, maradjon mellettem. Bertrand és
Olivér majd elintézik.
- De hát mi a csoda történt? Yvonne megvonta a vállát
- Ugóra rájött a rohama. Mindig rájön, ha... nem teheti meg,
amit szeretne.
- Ezúttal például mi a fenét szeretne? Yvonne értetlenül nézett rám.
- Hogyhogy mit? Hát megölni Croyance-ot!
81
Most már eggyel több okom volt, hogy kitépjem magam a szorításából, de amikor éppen sikerült volna, három fej bukkant fel a lépcsősor tetején. Kettő büszkén és némiképpen erőlködve, a harmadik lefelé lógva, mintha a nyaka nem bírná tartani a súlyát.
Szerencsére az ebédlőteremből nem hiányoztak a délutáni ejtőzést szolgáló pamlagok, így volt hova fektetni Martinellit. Sóhajtottam, és úgy döntöttem, történjék bármi, megiszom a kávémat. Ha segíteni nem tudok, legalább magamtól ne vonjam meg az apróbb élvezeteket.
Éppen akkor fejeztem be a kávézást, amikor Ugo kinyitotta a szemét. Ahogy észrevette a föléje hajló Yvonne-t, felsírt, mint egy gyerek. Átkarolta a nővére nyakát, és magához húzta.
Mivel úgy gondoltam, pofátlanság lenne, ha még rá is pöfé-kelnék egyet, inkább odabaktattam hozzájuk. A két zsaru úgy átnézett rajtam, mintha üvegből lettem volna. Ugo felkönyökölt a pamlagon, s Yvonne karjai közül felén
pislogott.
- Mr.... Lendvay?                                       , Odahúztam egy széket a fekvőhelye mellé, és megpaskolt
a kezét.
- Hogy érzi magát?
Bágyadtán elmosolyodott, és megnyalta a szája szélét.
270
- Remekül. Mondhatom, remekül. Összevertek, mint egy... mintegy...
Nem találta meg a hasonlat második felét, én pedig nem segítettem hozzá. Ehelyett az asztalhoz sétáltam, bevizeztem egy szalvétát, megtöröígettem vele a szája szélét, amelyre éppen akkor kezdtek rászáradni a vércseppek.
Ugo hálásan rám mosolygott, és nagyot nyögve megpróbált felülni.
Yvonne megvárta, míg a zsaruk eltűnnek az emeleten, aztán a fájdalmas sziszegés közepette feltápászkodni készülő öccsére támadt.
- Elment az eszed, Ugo? Hajói emlékszem, éppen fél órával ezelőtt ígérted meg, hogy...
Ugo visszahanyatlott a pamlagra, és a fal felé fordította a fejét.
- Nem megy, Yvonne... egyszerűen nem megy! -Őrült vagy!
- Lehet, hogy az vagyok... de akkor sem megy. Meg kell tennem, Yvonne. Drága kis kincsem, meg kell tennem!
Úgy gondoltam, átvedlem nézőből szereplővé. Fogam közé szorítottam a pipám, és a pamlag szélére csüccsentem.
- Hajlandó elmagyarázni nekem, Monsieur Martinelli, mi a fenét jelentsen ez a cirkusz?
Martinelli visszafordította a fejét, és a szemembe nézett. Zavaros volt a tekintete, igen tág pupillákkal.
- Ez nem cirkusz. Egyáltalán nem cirkusz. Meg kell tennem, mert... nem tehetek másként.
- Mit kell megtennie?
- Meg kell ölnöm... Croyance Didier-t!
Most már nem töltött el a dolog olyan rémülettel, mint percekkel ezelőtt. Úgy látszik, a gyilkosság gondolatához is hozzá lehet szokni.
- Miért akarná megölni? - kérdeztem sóhajtva.
- Ő miért akarja megölni Baptiste-ot?
- Honnan tudja, hogy éppen ő akarja? -Mindenki... tudja, hogy.,. Croyance közéjük tartozik.
- Miért nem a Lafitte családot próbálja kinyírni?
- Őket is kinyírnám, ha... itt lennének. De... leléptek a ro-tiadékok!
- Mi történt odafent?
- Be akartam menni hozzá.
271
-És?                          ,  '   .     ;
- Elvették a szemétládák a késem, és felpofoztak. Panaszt fogok tenni... Tomasnál. Ez mégiscsak lehetetlenség, hogy...
Itt aztán abba is hagyta. Megértettem, hogy rendkívüli sokk érte: nem hagyták, hogy megölje, akit szeretett volna. Az ilyesmi aztán csodamódra le tudja lombozni az embert, nem is vitás,
Yvonne öccse nyaka köré fonta a karját, és megkísérelt a lelkére beszélni.
- Próbáld meg felfogni, hogy ezzel nem segítesz Baptiste-on. Én már megtaláltam a legjobb megoldást, ami csak...
Ugo kiszakította magát Yvonne öleléséből, és dühöngve feldobálta magát a levegőbe.
- Márpedig én megölöm! Valamennyit megölöm, egymás után sorban! Megesküdtem a Szűzanya képe előtt, hogy elpusztítom őket!
Nem akartam én is szájon kapni, ezért csak leszorítottam a karját. Yvonne az asztalhoz ugrott, és jókora kancsó vizet zúdított a képébe.
- Ha megpróbálsz mást csinálni, mint amire engedélyt
adok...
Számba vettem két ujjamat, és éleset füttyentettem. Alig hangzott el a füttyszó, máris felbukkant egy fekete fej a lépcsősor tetején.
- Megtenné, hogy lejön hozzánk, Monsíeur?
A Monsieur odaszólt valamit a társának; feltehetően éberségre intette, aztán lesétált a lépcsőn. Néhány lépésnyire tőlünk megállt, és barátságtalanul szemügyre vett bennünket. Keze egyetlen pillanatra sem távolodott el a pisztolytáskájától.
- Megkérhetném valamire, Monsieur?
Csak nézett ránk kerek szemekkel, de semmi jelét nem adta, hogy megértette volna a szavam.
- Vigye fel a fickót a szobájába, és zárja be. Egyetért velem,
Yvonne? Yvonne sóhajtva biccentett.
- Tartsák szemmel az ajtaját. Ha megpróbálna kijönni... ne
engedjék.
A zsaru megvonta a vállát, a pamlaghoz baktatott, felnyalá-bolta Ugót, és egyszerűen a hóna alá csapta.
Úgy ment fel vele a lépcsőn, mint egy szalmabábuval.
Yvonne az asztalra hanyatlott, és felzokogott.
82
Odasétáltam hozzá, átkaroltam a vállát, és megtörölgettem a szemét a zsebkendőmmel.
- Meglátja, rövidesen rendbejön minden. A bűnösök elnyerik méltó büntetésüket...
- Baptiste-ot ki adja vissza nekem?
Valóban ez volt a kérdés. Ezen törtem a fejem immár percek óta.
Mivel semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszembe, tanácstalanságomban meggyújtottam a pipám.
- Tegyük fel, elvállalom, amivel megbízott. Bár előrebocsátom, kötelességem megakadályozni, hogy önnek bármiféle baja essék...
- Velem ne törődjék! - vágott közbe megkönnyebbülten -, az én életem úgysem ér semmit nélküle. Keresse meg, és... bírja rá őket, hogy cseréljenek ki vele. ígérem... meg sem mukkanok, amikor elvágják a torkom... Ön nem ismeri a himnuszukat, honnan is ismerhetné...? Mattresse Ezilée, vini 'gider nous... si on mander poule, me bai ou. Si on mander tahrit sans cor'. Coté me pren' pr bai ou? Maitresse Ezilée, Szűz Mária anyánk, segíts nekünk! Ha egy kakast kívánnak az istenek, odaadjuk. De ha egy szarvatlan kecskét (embert) kívánnak, honnan szerezzünk nekik?... Mondja meg, hogy én leszek a szarvatlan kecskéjük. Egyetlen mukkanás nélkül fogok meghalni, ha meggyógyítják Baptiste-ot. Az ellen sem lesz kifogásom, ha halálom után zombit csinálnak belőlem... Ugye, megteszi?                                   .
Tenyerembe hajtottam a fejem, mintha gondolkodnék. Pedig ekkorra már megszületett bennem az elhatározás: bedobom magam a mély vízbe.
Elvettem a tenyerem az arcom elől, és tragikus sóhajtás kíséretében bólintottam.
- Nem tudom, mi a fene kényszerít rá, de megteszem. Megpróbálok kapcsolatba lépni velük... Azt azonban nem ígérhetem...
Meg sem hallgatta az aggályaimat. A lábamhoz roskadt, és a kezem után kapott. Mire felocsúdtam, már úgy csókolgatta, mint kimustrált szolga az öreg uralkodóét,
- Óh, John... én annyira, de annyira hálás vagyok önnek! El sem tudom mondani...
272
273
Dereka köré fontam a kezem, és felemeltem. Ahogy mellettem állt, összesimult a testünk.
Arra gondoltam, ha mégiscsak feláldoznák Damballának, elégedett lehet vele a kígyóisten. Hosszú évszázadok óta aligha kaphatott ilyen szemrevaló áldozatot.
83
Első dolgom volt, hogy megkeressem Billy Birchöt. Billy boy szerencsére a szobájában tartózkodott Dixie társaságában. Annak ellenére, hogy éppen eljegyezni készültek egymást, valahogy nem uralkodott közöttük az ilyenkor szokásos bensőséges légkör. Billy a körmét rágta, s amikor beléptem, idegesen felugrott, és rám támadt.
- Végre, hogy a fene egyen meg! Mit tudtál vele annyit fe-
cserészni? Én azonban nem vettem a lapot. Helyette mosolyogva Dixie-re
pillantottam.
- Jó reggelt, Dixie. Remélem, meghívnak az esküvőjükre? Dixie csengő hangon felnevetett, Billynek azonban egyik
pillanatról a másikra vörös lett a képe, mint a püspökvirág.
- Nem hagynád ezt abba? Éppen elég felelőtlenség volt tőled, hogy belerángattál ebbe az izé... szarba, és még hülyéskedsz is velem. Ha legalább átlátnék rajtad..,
-Rajtam?
- A terveiden. Mi az ördögöt akarsz csinálni egyáltalán? Leültem az ágya szélére, és meggyújtottam a pipám. Végre
nyugodtan felereszthettem néhány karikát a levegőbe.
Amikor aztán úgy éreztem, nem töltöttem hiába a reggelt, boldogan elmosolyodtam.
- Éppen arra készülök, hogy a vuduhívők kezére juttassam
Yvonne de Thiryt.
Néhány mondatban elmeséltem nekik, mi a szándéka háziasszonyunknak.
Billy Birch rám meredt, elkapta az ingem ujját, és rángatni
kezdte.
- Csak nem mondtál igent nekik?
- Nem volt más lehetőségem.
- Te teljesen bediliztél! En fogom magam, összecsomago-l lom a cuccom, lemegyek Port-au-Prince-be...                      I
274
Dixie felállt, a dühöngő Billyhez lépett, és megsimogatta rövidre vágott, vörös haját.
- Kapcsold ki a vészvillogódat, Billy. Mr. Lendvaynak alighanem igaza van.
Billy eltátotta a száját, majd döbbenten a szívére szorította a kezét.
- Igaza? Hogy oda akarja adni azoknak az izéknek...? Kérlek, Dixie, ez sokkal komolyabb annál, minthogy ilyen izével... el lehetne intézni.
Dixie azonban tovább folytatta az izét. Addig simogatta Billy haját, amíg csak a kétségbeesett komputerszakértő le nem ros-kadt a karosszék karfájára.
- Én akkora marha vagyok, hogy az nem igaz! Csak azt tudnám, van-e Haitin halálbüntetés. Mert ha elkapnak, mindhármunkat fellógatnak, az tuti. Mondjátok meg, mi a fenét csináljak?
Megmondtuk neki.
84
Mielőtt elkezdtem volna megbízatásom teljesítését, bekopogtattam Yvonne-hoz. Azon már meg sem lepődtem, hogy Ugo is ott tartózkodik nála. Szerencsére ezúttal nem láttam a furcsa csillogást a szemében, és a pupillája is mintha összébb ment volna.
- Itt vagyok - mondtam az ajtóhoz támaszkodva. - Megteszem, amire kért.
Ugo felkapta a fejét.
- Mit?
Yvonne figyelmeztetőn felhúzta a szemöldökét.
- Mr. Lendvay megpróbálja felvenni velük a kapcsolatot.
- Én is vele megyek!
- Nem mész sehová ~ mondta határozottan Yvonne. - Azért is hálás lehetnél, hogy kimentettelek a szobádból. Magával viszi a barátját?
- Inkább nem vinném - ráztam meg a fejem. - Billy csak akadályozna. Azonkívül, azt hiszem, Dixie-t sem tudná levakarni magáról. Ahhoz pedig semmi kedvem, hogy csapatostul zúduljunk a nyakukba.
- Óné a döntés joga, John.
275
- Billynek azt az utasítást adtam, kószáljon a környéken, és tartsa nyitva a szemét. Hátha rábukkan valamire.
- Nem valami jő ötlet, de ez is az ön dolga. Hogy akar nekikezdeni?
Megrántottam a vállam, és őszinte tanácstalansággal bámultam rá.
- Fogalmam sincs róla. Mindent megteszek, amire kér, még lelkiismeretem ellenére is, azt azonban ne várja tőlem, hogy ezen az ismeretlen terepen eligazodjak. Menjek be a legközelebbi faluba, és tudakozódjam a vuduhívők után?
Yvonne lassan, nyugtalanul megcsóválta a fejét.
- Én nem ott kezdeném.
- Hát hol?
- Átkutatnám Raphael Lafitte házát.
- Gondolja, hogy ott találom Baptiste-ot?
- Őt aligha. De talán valami majd elárulja önnek, hova vitték. Nem szeretné... ha magával mennék?
Az ajánlat kétségkívül csábító volt, mégis vissza kellett utasítanom.
- Nem lenne bölcs dolog. Maradjon csak Barrault mellett. Arról nem is beszélve, hogy... kínos lenne űgy tárgyalni, ha ön is ott van.                                *
- Megértem az aggályait, John. Nem akar valaki mást kísérőnek?
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyedül megyek. Azaz mégsem... hiszen úgy oda sem találnék. Tudna ajánlani valakit, aki ismeri az utat?
-Van valaki a konyhán, aki a segítségére lehet Jean-Jacques-nak hívják, értelmes fiatalember.
Felemelkedtem, és igyekeztem űgy állni, nehogy észrevegye hónom alatt a 38-ast.
- Nincs egy jő tippje, hogy juthatnék be észrevétlenül La-
fitte-ékhoz? Yvonne az ablakon kívül gyülekező felhőkre nézett, aztán
összeráncolta a homlokát.
- Meg vagyok győződve róla, hogy üres fészekre talál. La-fitte-ék elszeleltek. De valakire azért... mégiscsak fel szeretném hívni a figyelmét.
-Kire?
- Roy Vincentre.
- Vincent kapitányra?
- Maga nem ismeri őt, Mr. Lendvay. Nem akarom megbántani, de néha űgy tűnik, annak ellenére, hogy ön ügyvéd... hm... ne sértődjék meg, kérem, de mintha nem lenne a legjobb az. emberismerete.
- Ezt már mások is mondták - sóhajtottam. - Sőt azt is, hogy alighanem pályát tévesztettem.
- Akárhogy is, de óvakodjék tőle. Talán jobb lett volna, ha Tornas még idejében őrizetbe veszi.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy ő is...?
- De bizony hogy azt! Az a hír járja, vudu szertartásokat rendez a hajóin, Nem tudom, hallott-e már róla, hogy az előző elnökünk sem igen kedvelte a vudut, a mostani meg kifejezetten utálja. Nem mintha nem hinne benne, ezt egyáltalán nem gondolom, csak éppen szégyenlí a világ előtt. A katolikus egyház viszolygásáról, sőt haragjáról már nem is beszélve. Éppen ezért azok a falvak, amelyek nem tartanak fenn houmfortot, istenházat - hogy ezzel elkerüljék a hatóságok retorzióit -, nem a szárazföldön tartják meg az ünnepeiket, hanem a tengeren. Roy Vincent hajóin.
-Hajóin?
- Vincent kapitány nemcsak kapitány, hanem hajőtulajdo-nos is. Van vagy tíz hajója. Ha valamelyik falu egy-egy istene tiszteletére ünnepséget akar rendezni, de nincs houmfortja, vagy csak egyszerűen fél a hatóságoktól, hajót bérel Vincent kapitánytól. Berendeznek rajta egy ístenházat, és máris kezdetét veheti az orgia.
- Mit szólnak mindehhez a hatóságok?
- Mit szólhatnának? Vajmi kevés beleszólásuk van abba, hogy egy-egy magánhajón mi történik. Ráadásul a vudu be sincs tiltva, A hatalom birtokosai szerint nem létezik, márpedig ami nem létezik, azt betiltani sem lehet. így aztán behunyják a szemüket, és alighanem tartják a markukat. Roy Vincent befolyásos ember. Kiterjedt összeköttetésekkel rendelkezik Port-au-Prince felső köreiben. Az a gyanúm, az elnök örülne neki, ha valaki a körmére koppíntana. Persze csak kellő bizonyítékok birtokában,
-Barrault?
- Tomas már régóta ott lohol a nyomában. Igazi vadászkutya, csak nincs elég esze, az a baja. De előbb-utóbb el fogja kapni. Főleg ha ön segít neki,
-Én?
276
277
- Önön sok múlik, Mr. Lendvay. Nem is sejti, mennyi Megköszörültem a torkom, és megpróbáltam erősen koncentrálni.
- Azt mondja, Vincent kapitány hajóin vudu szertartások folynak? Gondolja, hogy a Santa Mária de la Cruzon is?
- Konkrétan nem tudom.
- Figyeljen ide - mondtam izgatottan. - Azon a hajón, amiveljöttem, azaz a Santa Mária de la Cruzon... hm... volt egypár gyanús dolog, ami feltűnt nekem.
Yvonne-nak kinyílt az ajka az izgalomtól. -Éspedig?                                           >
- Rajta utazott Raphael és Emilie Lafitte. Sőt a lányuk, Brigitte is.
Yvonne könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.
- Sajnálom azt a kislányt, John, igazán sajnálom. El sem tudja képzelni, milyen aranyos kisgyerek volt még öt évvel ezelőtt. Baptiste és én bolondultunk érte. Talán azért, mert nekünk nincs gyerekünk. Olyan színe volt, mint a habos kávénak, egyszerűen meg kellett zabáim. És annyi esze volt, mint három felnőttnek együttvéve. Igazán sajnálom, sőt mélyen elkeserít, hogy mi lett belőle.
- Miért? Mi lett belőle? - kérdeztem meghökkenve. - Ha arra céloz, hogy Billy Birch menyasszonya, megnyugodhat. Már felbontották az eljegyzést.
Yvonne asszony a karomra tette a kezét. -Nem arra célzok, John. Arra célzok, hogy Brigitte-et Amerikába vitték iskolába.
- Olyan nagy baj ez?
- Ez még önmagában nem az. Csakhogy,.. nem éppen azzal a céllal, hogy olyasmit tanuljon, amire maga gondol
- Ezt hogy érti?
- Űgy - mondta angyali türelemmel -, hogy hallottam róla egy s mást. A konyhában beszélték, s én akarva-akaratlanul is meghallottam. Valaki azt mondta, hogy Brigitte nem főiskolán tanul, hanem... amerikai néger szekták pincéiben.
Szólni sem tudtam a megdöbbenéstől. Csak néztem rá megbabonázva, mint az erdőben tévelygő kislány a boszorkára.
- Ez nem lehet igaz - nyögtem ki végül.
- De bizony igaz, John. Legalábbis ők a konyhában meg voltak győződve róla. Márpedig miért mondták volna, ha nem tudnák, hogy igaz. Szóval, szerintük Emilie és Raphael, a ma-
278
maloa és papaloa, azért küldték Brigítte-et az Államokba, hogy eltanulja a szellemidéző szekták varázslatait, s hogy visszatérte után ő léphessen örökükbe mint mamaloa.
- Úristen! - nyögtem elkeseredetten. - Szegény Billy.
- Ne féltse a barátját, Brigitte alighanem csak játszott vele. Esze ágában sincs hozzárnenni egy fehér emberhez. Legfeljebb... - abbahagyta, és nyelt egyet. Mintha megbánta volna, hogy egyáltalán előhozta a dolgot.
Én azonban nem hagytam annyiban. Ha elkezdte, hát mondja is végig.
- Legfeljebb?
- Legfeljebb - morogta kelletlenül -, áldozatként van rá szüksége.
Megfordult velem a világ. Hiszen ma éjszaka lesz Damballa születésnapja! Talán egy másik houmfortban komolyan veszik a himnuszt. Mattresse Ezilée, vini 'gidernous... si on mander poule, me bai ou. Si on mander cabrit sans cor', coté tne pren" prbai ou? Maítresse Ezilée, Szűz Mária anyánk, segíts nekünk. Ha egy kakast kívánnak az istenek, odaadjuk. De ha egy szar-vatlan kecskét (embert) kívánnak, honnan szerezzünk nekik?
- Elképzelhetőnek tartja még napjainkban is az emberáldozatot? - kérdeztem remegő hangon.
Yvonne rám nézett, hosszasan, szó nélkül, mintha meg akarna kímélni valami szörnyűségtől. A végén azért csak kibökte:
- Azt hiszem... igen.
- Csak hiszi?
- A konyhában erről is beszéltek. Persze csak suttogva. Valami falu nevét említették, ahol nem is olyan régen feláldoztak valakit Legba papának, az alvilág urának, a Kapuk Őrének,
- Hiszen ez iszonyatos!
- Nekem is az volt, higgye el. Mindazonáltal úgy döntöttem, nem avatkozom az ügyeikbe. Mintha tudat alatt megéreztem volna, jobb, ha békén hagyom őket. Pedig igazság szerint jelentenem kellett volna Tomasnak.
Sóhajtott, és a fejét csóválgatta. Az én gondolataim viszont egyre csak visszatértek Vincent kapitány hajójára,
- Azon a hajón - nyögtem nagyokat nyelve - találkoztam Ti-Marie-val
Yvonne rémülten rám meresztette a szemét, és lekapta a tenyerét a kezemről.
- Ez nem lehet igaz!
279
Bár tudtam, hogy kímélnem kellene, valami furcsa vonzásnak engedve néhány mondatba sűrítve elmeséltem neki, mi történt velem idejövet a hajón. Beszéltem Raphael és Emilie-vel kötött furcsa barátságomról, Brigitte-ről, amint eljegyezte magát Billyvel, majd a zombikról. Ez utóbbiakról kissé félve, nehogy kinevessen érte.
Yvonne azonban nem nevetett ki. Még csak meg sem rándult az arca, amikor arról beszéltem, hogy majdnem elkaptak. S ha elkaptak volna, biztos, meg is ölnek. Az államokbeli eseményekről azonban nem beszéltem,
Yvonne sző nélkül hallgatott végig. Amikor befejeztem, sóhajtott, felállt, és az ablakhoz lépett. Nem láthattam az arcát, enyhén összerándulő vállai azonban nagy lelki felindulásról árulkodtak.
Amikor visszafordult, mintha még mélyebbek lettek volna a sötét árkok a szeme alatt.
- Azt hiszem, óriási szerencséje volt, John. Emilie és Raphael minden bizonnyal már ott kimondták önökre a halálos ítéletet.
-De hát.,, miért?
- Mert Bellevue-be szándékoztak jönni. Ide, ahol ma éjszaka meg kell halnia Baptiste-nak. Ez természetesen alaposan megzavarhatta volna a terveiket. Két külföldi, ráadásul amerikai Baptiste fedele alatt... Ezért próbálták meg már a hajón hidegre tenni magukat Csakhogy óvatosan kellett eljárniuk, hiszen bizonyára mások is voltak a hajón, nemcsak vuduhívők.
Hátborzongató volt, amit mondott. Bele is borzongtam rendesen. ..-És...Bffly?
- Ön mondta, hogy Brigitte Lafitte azonnal lecsapott rá. Önre pedig Raphael és Emilie.
,    - Még mindig nem értem, hogy Billy és Brigitte.,.
- Nem érti? Pedig pofonegyszerű. Brigitte az ujja körül csavargatta a maga barátját, hogy bármikor el tudja csalni oda, ahol,.,--jelentőségteljesen elhallgatott, és az ajkába harapott.
- Akkor miért hagyta, hogy Billy felbontsa az eljegyzését?
- De hiszen nem hagyta! Ön mesélte, hogy Brigitte könyör-gött önnek, beszélje rá Billyt, maradjon mellette. Aztán, amikor Billy Dixie-be szeretett bele, ejtették a dolgot. Hiszen Biíly cseberből vederbe esett.
- Ezt... hogy.,. érti? - hápogtam.
Szánakozva nézett a szemembe.
- Hát még mindig nem érti? Dixie Vincent kapitány hajóján szolgált. Dixie Roy Vincent embere!
- De hiszen fehér!
- Mit számít az? Arra jó, hogy magával csalogassa Billyt. Ma este lesz a nagy Damballa-ünnep. Ha nem tévedek...
Összeszorította az ajkát, mintha eltökélte volna, nem fog to* vább rémisztgetni. Tompa volt a hangom, mint a kicsorbult kés éle.
- Billy Bírchöt... elküldtem Dixie-vei, hogy nézzenek körül a környéken... Hátha látnak valamit... ami... ami...
Yvonne szája elé kapta a kezét.
- Úristen!
Tenyerembe hajtottam a fejem.
Nem volt még időm megszokni, hogy egyik-másik barátomat időnként fel akarják áldozni egy-egy kőkorszaki, afrikai istenség oltárán.
280
A nagy vudu szertartás v
i                   ¦
Jean-Jacques jókora húsvágó bárddal éppen egy marhacorn-bot szeletelt, amikor kimásztam a fahordók mögül. Előbb a mosogatólányok arcára telepedett valami bágyadt mosolyféle, majd amikor észrevett, Jean-Jacques is elvigyorodott,
- Nicsak, visszajött a Monsieur!
Nevetett, de nem volt igazi öröm a nevetésében. Sőt. Mintha kifejezett szorongást láttam volna az arcán.
- Valami baj van?
Meglőbálta a bárdot, és ügyes csapással lefejezett vele egy már megkopasztott, sárga lábú csirkét.
- Mi lenne? Nincs nekem semmi bajom.
Mintha a lányok vihogása sem lett volna az igazi. Lehet, hogy rémeket láttam, de mintha nyugtalan fények lobogtak volna a szemükben,
- Kijönnél velem a ház elé?
Jean-Jacques kijött, A bárdot azonban ott szorongatta a kezében.
Előadtam neki, mi lenne a feladata, Jean-Jacques komoran hallgatta. Amint befejeztem, a földre köpött, és csépelni kezdte gyapjas fejét az öklével,
- Miért én? Miért mindig én?
Hagytam, hadd verekedje ki magát. Néhány jól irányzott ökölcsapás után szerencsére abbahagyta a küzdelmet, és alig titkolt rémülettel nézett rám,
- Miért akarsz odamenni?
- Oda kell mennem. Te csak a házig kísérj el, onnan visszajöhetsz.
- A világ minden kincséért sem mennék be   biztosított. - És neked sem ajánlom - tette hozzá jóindulatúan.
- Miért nem?
Jean-Jacques körbepislogott, hogy nincs-e valaki a közelünkben, aztán a fülemhez hajolt.
283
- Monsieur Lafitte nagy varázsló. Azt mondják, tele van a háza... Velük társalog, és ők dolgoznak neki.
- Kikről beszélsz? Jean-Jacques mélyet sóhajtott.
- Zombikról.
- Láttál valaha egyet is közülük? Jean-Jacques összerázkódott.
- Erről ne beszéljünk. Ha akarod, megmutatom az utat. De csak addig megyek, ahonnan már látszik a ház.
- Rendben van - mondtam. - Áll az alku. ~ Várj, amíg visszajövök.
Amikor tíz perc múlva visszatért, már nem volt rajta fehér köténye. Mezítláb volt, kék kezeslábasba öltözve, széles kari-májú szalmakalap trónolt a fején, melynek az árnyéka éppen a
bárdjára esett. Jean-Jacques keresztet vetett, aztán megcsókolta nyakában
függő amulettjét.
- Maitresse Ezilée, segíts!
Mivel nekem nem volt amulettem, 38-as Smith and Wesso-nom nyelét markolásztam meg. Arra gondoltam, talán ez is ér annyit, mint az amulett.
Jő fél óra múlva már a cukomádmezőben bandukoltunk. Odafent az égen koromfekete felhők úsztak, de ezúttal nem borzolta szél a nádat. Mintha állt volna a levegő a végtelen zöld
síkság felett. Jean-Jacques nyugtalanul a levegőbe szimatolt, aztán nagyot
rúgott egy eléje kerülő göröngybe.
- Hamarosan itt lesz a nyakunkon.
Tudtam, hogy Daisyre gondol. Én is belerúgtam egybe, hogy végleg elnyerjem a szimpátiáját.
- Biztos, hogy megérkezik?
1. - Arra mérget vehetsz. Csak az a kérdés, mikor. Lehet, hogy néhány óra múlva, de az is lehet, csak holnap. A nők szeszélyesek. Márpedig a tornádók nők. Ezzel aztán meg is mondtam mindent, nem igaz? Amikor a tornácos, hófehér, meszelt falú udvarház elénk
bukkanta pálmák mögül, Jean-Jacques megtorpant, és leeresztette a bárdját maga mellé a földre.
- Innen már magadnak kell menned, Monsieur.
- Nem jönnél mégis velem? Jean-Jacques igen határozottan nemet intett.
- Semmi pénzért. Raphael úr és Emílie úrnő gros moon, fontos emberek. Én ugyan katolikus templombajárok, mégsem akarok ujjat húzni velük.
Sóhajtottam, és megveregettem a vállát.
—Jól van, Jean-Jacques. Akkor hát a viszontlátásra.
Az udvarház hívogatőn csillogott a délutáni, borongós fényben. Alig tettem felé néhány lépést, Jean-Jacques utánam kiáltott.
- Monsieur! Monsieur Lendvay!
Odalépegetett hozzám, a nyakához nyúlt, és leakasztotta róla az amulettjét.
- Kérlek, vidd ezt magaddal.
Elvettem tőle a kis bőrzacskőt, és óvatosan a tenyerembe fektettem.
- A legerősebb kígyófog oungám - mondta sóhajtva. - Ha magadon hordod, számíthatsz Damballa támogatására.
Nem voltam ugyan annyira biztos benne, mint ő, hogy Damballa egy fehér embert is hajlandó-e támogatni, mégis a nyakamba akasztottam. Veszíteni úgysem veszíthetek vele semmit.
Ismét elindultam. Perzselő szél süvített végig a fennsíkon, s a nádak furcsa, zümmögő hangon énekelni kezdtek.
- Monsieur! Állj csak meg!
Jean-Jacques futott mögöttem a bárddal. Óvatosan félrehű-zódtam az űtjából, de néhány lépésnyire tőlem megtorpant, és övébe dugta vágőszerszámát.
- Elkísérlek a házig - mondta szégyenlősen. - Hiszen rajtam is van ounga. De meg ne kérdezd, mi van benne, úgysem árulhatom el!
Természetesen'eszem ágában sem volt megkérdezni.
- Neked azért megmondom - morogta Jean-Jacques rövid hallgatás után. - Hiszen segíteni akarsz Baptiste úron,
- Honnan tudod?
- Mindenki tudja. Kolibritollak vannak benne, amelyeket fekete kakas vérével kentek meg. És benne van még sárkányölő Szent György képe is.
- Szeretted Baptiste urat?
284
285
Jean-Jacques szomorúan bólintott.
- Mindenki szerette. És már mindenki csak benned bízik.
Sóhajtottam, és a ház felé fordultam. Ott fehéredéit tőlünk mintegy száz méterre.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán fütyörészve elindultam az épületet szegélyző pálmafák felé.
A szél mintha nem akarta volna, hogy meglátogassam La-fitte-ékat, megerősödött, és igyekezett visszatartani. Ráadásul a szemembe is belehajigált némi homokot. Mire sikerült kipis-lognom, Jean-Jacques már ismét ott állt mellettem. Komor képpel akasztotta le a nyakából sárkányölő amulettjét, és ezt is
felém nyújtotta.
- Itt maradok a fák alatt - mondta az udvar szélén őrt álló pálmákra mutatva. - Ha szükséged lesz rám, csak kiálts. Hátha tudok segíteni.
- Amulett nélkül?
Jean-Jacques csendes mosollyal kinyitotta az ingét, és mutatta, hogy azért még rajta is maradt egy.
Lafitte-ék udvarháza délutáni álmát aludta az agyat forraló hőségben. Hogy meggyőződhessek róla, tiszta-e a levegő, megkerültem az épületet. Mindössze néhány csirkét sikerült felfedeznem egy elkerített udvarocskában. Fekete kakas nem
volt közöttük,
Miután megkerültem a házat, s megállapítottam, hogy a há-tulsó ablakok gondosan be vannak zárva, a zsaluk lehúzva és rögzítve, úgy gondoltam, nincs arrafelé semmi keresnivalóm. Felmentem a teraszra, s a tornác oszlopai között megkerestem a
bejárati ajtót.
Lépteim tompán koppantak a deszkapadlón.
Zsebembe dugtam a kezem, hogy kibányásszam belőle az álkulcsomat, amikor valami jókorát csattant a fejem felett.
Úgy repültem be a házat övező tűlevelű bokrok közé, mint egy kismadár. Azzal a különbséggel persze, hogy a kismadarak nemigen szoktak 38-as Smith and Wessonokkal repdesni. Le-pottyantam a bokrok közé, és egészen addig ott is maradtam, amíg csak meg nem győződtem róla, hogy mindössze egy elszabadult zsalut csapdos a szél az emeleten.
286
Kimásztam a bokrok közül, még egyszer végigmentem a tornácon, s leguggoltam az ajtó elé. Szerencsére olyasféle zárral volt dolgom, ami egy dörzsölt magánzsarunak nem okozhatott komolyabb fejtörést.
Nem is okozott. Alig dugtam be sokat próbált kis álkulcsomat a lyukba, a zár szinte magától elfordult. Mintha csak invitált volna, hogy lépjek be nyugodtan a Lafitte család fészkébe.
Lafitte-ék udvarházát, úgy tűnt, Bellevue-ról mintázták. Ugyanazt az ebédlőtermet láttam a földszinten, mint odaát, s ugyanolyan lépcsőfeljárő vezetett fel az első emeletre. Az egyedüli eltérést az a fekete kakas jelentette, amely az ebédlő-terem közepén üldögélt egy bot tetején.
Ahogy aztán jobban odanéztem, azt is észrevettem, hogy a fekete kakasnak nincs feje.
A bot pedig, amelyen ennek ellenére elégedetten elücsörgött, Damballa kígyóisten szépen faragott, cirádákkal ékesített varázsbotja volt.
Előrántottam a revolverem, és a kakasra fogtam. A hős lelkű madár azonban meg sem rezzent fenyegető tekintetemtől. Talán mert igencsak kényelmesen üldögélt a bot tetején, de az is lehet, hogy a fej nélküli kakasok nemigen szoktak felfigyelni a vaktában előrángatott revolverekre.
Sóhajtva dugtam vissza a stukkert a zsebembe. Csend volt idebent, csak néhány szorgalmas légy zümmögött a kakas körül.
Óvatosan megkerültem Damballa botját, s hátulról is szemügyre vettem a döglött szárnyast. Kénytelen voltam megállapítani, hogy innen sem vonzóbb, mint elölről. Egyetlen pillanatig felbukkant a szemem előtt Emilie vaskos alakja, amint félmeztelenül letépi a kakas fejét, aztán immár rosszulléttel küszködve az ablakhoz léptem, s rövid küzdelem után kinyitottam az egyik zsalut. A beáradó forró levegő sajnos cseppet sem enyhített az ebédlőterem forróságán. A kakas alvadt vére csomókban állt a padlón, a falakra fröccsent feketülő foltokon lusta legyek ültek.
Rövid habozás után úgy döntöttem, felmegyek az emeletre. Letettem a revolveremet a holt szárnyas elé, s gondosan megtapogattam a Jean-Jacques által adományozott oungákat, nehogy később szemrehányást tehessek magamnak, amiéit elmulasz-
287
I
tottam valamit. Amikor aztán már úgy éreztem,Damballa ereje és Loco erdőisten fürgesége is belém költözött, újra kezembe vettem a 38-ast, és elindultam az emeleti feljáró felé.
Az első három szobában semmi jelét nem láttam, hogy Bap-tiste de Thiry valaha is itt tartózkodott volna. A feljárathoz legközelebb eső Raphael Lafitte-é lehetett; ruhadarabjai, ágy alá rugdosott cipői mindenesetre erről árulkodtak. Csak úgy tessék-lássék nyitottam ki néhány fiókot: a szokásos fehérneműkön kívül azonban semmi különöset nem találtam bennük.
Akárcsak Emilie szobájában. Bár most nyugodtan megcsodálhattam volna a mamaloa asztalterítőnyi bugyijait, s azt a néhány, vödörnyi melltartót, amelyek békésen pihentek egy fiók mélyén, nem sokat törődtem velük.
A harmadik szoba telis-tele volt Brigitte gyermekkori játékaival Már abban a pillanatban, ahogy beléptem, szemembe tűnt, hogy jó néhány kép vagy fénykép hiányzik a szoba faláról. Világos négyszögek mutatták, hogy csak nemrég szedhették le őket.
A negyedik ajtóval sajnos meggyűlt a bajom. Részben, mert be volt zárva, részben, mert egy nekitámasztott sásfigura őrizte, amelyben Baptiste de Thiryre ismertem.
Bár a nyomozati szabályzat egyértelműen arra kötelezi a magánzsarut, hogyha gyanús nyomokat észlel egy gyanús házban, a hivatalos közeg megérkeztéig ne nyúljon semmihez, lehajoltam, és felvettem az ajtónak támasztott sásfirugát. Valamivel nagyobb volt, mint amilyeneket én kaptam odaát; talán ezen a környéken nem kellett spórolni készítőjének a sással.
Egyetlen pillanatig töprengtem csak el a dolgon. A figurácska minden kétséget kizáróan de Thiryt ábrázolta. A derekára kötött és teljesen legombolyított pamutszál alighanem azt jelképezte, hogy de Thiry életének fonala végérvényesen elfogyott.
Nekiestem a zárnak, és megpróbálgattam az álkulccsal a nyelvét. Legyűrhetetlen akadályt természetesen ez sem jelentett, mégis jó darabig elpiszmogtam vele. Amikor végre sikerült elfordítanom, fellélegeztem, és visszadugtam a zsebembe a szerszámot.
Nem utolsósorban azért, hogy kihúzhassam belőle a 38-ast. Vettem egy mély lélegzetet, lenyomtam a kilincset, aztán csak álltam értetlenül, Smith and Wessonomba kapaszkodva. Megpróbáltam félfogni, mi a fenét kereshet az a jégkockákbóí épített piramis a szoba közepén, amelyből vékony vízcsermelyek csörgedeztek az ajtó felé.
Mielőtt azonban még bármiféle eredményre is juthattam volna, megmoccant valami odalent a döglött kakas környékén. Léptek csosszantak, előbb a feljárón, majd a folyosón. Zsaruösztönömnek engedve, úgy az ajtószárny mögé préseltem magam, hogy akár freskónak is hihetett volna a művészettörténetben járatlan, felületes szemlélő.
A bizonytalan léptek csoszogtak még egy kicsit, majd az ajtó előtt megtorpantak. Rövid habozás után átlépte valaki a küszöböt, miközben kellemes orgonaillat csapta meg az orrom. Éppen csak annyira dugtam ki a fejem, hogy láthassam, kicsoda. Hiába kukucskáltam azonban, a testét borító hófehér köpeny és a fejére húzott fehér csuklya azonosíthatatlanná tették.
Az orgonaillatú jövevény, amikor megpillantotta a jégpiramist, hátrahőkölt. Én is hátrahőköltem, csak nem egészen azért, amiért ő. Engem elsősorban az döbbentett meg, hogy tétovázás nélkül ledobta magát a piramis mellé, és kétségbeesett szipogás közepette rakosgatni kezdte a jégtáblákat. Egészen addig rakosgatta, amíg csak elő nem bukkant alóluk két női cipő és a hozzá tartozó két, formás női lábszár. Az olvadoző jégtáblákból kiáradő víz csillogó tócsát vont köré, bevizezve hosszú köpenye alját.
Őszintén szólva nem lepett meg igazán, ami néhány perc múlva elém tárult. Előbb egy női felsőtest, majd az utolsó tégla félredobása után a halálba meredt arc is.
Alice-nak, Yvonne de Thiry szobalányának az arca.
A fehér köpenyes leroskadt a téglák tetejére. A jégtéglák meg mintha csak megelégelték volna a dolgot, még sebesebben ol-vadoztak tovább.
A fehér köpenyes ekkor ismét munkához látott: változatlan hevességgel hajigálva odébb a jégdarabokat. Egészen addig, amíg ismét napvilágra nem került egy újabb lábszár.
Úgy gondoltam, nyugodtan pihenhetek addig, amíg elő nem bányássza Estudiantest is.
Néhány perc múlva aztán elérkezettnek láttam az időt,- hogy előbújjak az ajtószárny mögül.
Udvariasan meghajoltam, és barátságos mosolyt varázsolva az arcomra, a fehér köpenyes felé nyújtottam a kezem.
- Örülök, hogy itt látom, Ugo.
288
289
Fel nem tételeztem volna róla, hogy a villámnál is sebesebb mozdulatokra képes. Másodpercek törtrésze alatt kapott fel egy még viszonylag jó állapotban lévő jégtáblát, és a homlokomhoz hajította.
Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, le kell csüccsennem. S mivel nem láttam a közelben mást, csak csupa-csupa tócsát, szépen bele is toccsantam a legkövérebb közepébe.
Ugo hátratolta a csuklyáját, és fölém hajolt. Lassan fagyni kezdő vérrel az ereimben állapítottam meg, hogy a fehér csuk-lyás pasas Ugo is meg nem is. Alakja és az arcvonásai az övét mintázták, merev, fehér bőre, homályos szemei azonban egy halott ember arcát idézték.
Mielőtt bármit is tehettem volna, kést rántott elő csuklyája alól, és a nyakamhoz szegezte. Olyasféle kés volt, amilyenekkel varrónők bontják a varrást. Kis pengéjű, de eszeveszetten éles.
Úgy megdermedtem, mintha egy lettem volna a jégtáblák közül. Nekem azonban eszem ágában sem volt olvadozni.
Ugo ajkai megmozdultak, s nehézkesen préselte ki közülük a szótagokat.
-Meg... halsz...! Meg... halsz!
Bár egy hideg pocsolya kellős közepén ücsörögtem, szakadt rólam a verejték. Ugo arcán azonban nyoma sem látszott, hogy melege lenne. Úgy általában nyoma sem látszott rajta emberi érzelemnek.
- Megölted... Baptísíe... ot... hát... meghalsz!
Olyan üres volt az agyam, mint egy cipősdoboz, amelyből kilopták a cipőt. Dermedten ültem a jeges vízben, és arra gondoltam, milyen jó is lenne, ha jönne valaki, és mielőtt még Ugo-zombi elvághatná a torkom, megszabadítana tőle. Fekete kecskét áldoznék Damballának, fekete kakast, fekete bikát, és még talán magát Billy Birchöt is, ha az istenek megmentenének.
Ugo felkiáltott, a kés megvillant, én alaposan megkésve a pisztolyom után kaptam, majd mivel a penge elhúzott az orrom előtt, kénytelen voltam néhány pillanatra behunyni a szemem.
Amikor kinyitottam, Yvonne de Thiry öccse már az olvadt tégladarabok között hevert, arccal felfelé, kiguvadt szemekkel. Felette Jean-Jacques álldogált a bárdjával, rémült képpel meredve a csendesen szuszogó Ugóra,
- Jézus Mária, Monsieur, csak nem ütöttem tűi nagyot?
Szerencsére pontosan akkorát ütött, amekkorát kellett. Kimásztam a vendégmarasztaló tócsából, és hálásan megveregettem a még mindig keservesen sóhajtoző főszakács vállát.
- Legjobbkor érkeztél, Jean-Jacques. Hogy mertél bejönni a házba?
- Nehezen - ismerte be Jean-Jacques, miközben visszadugta a bárdját az övébe. - Csak a nyelével ütöttem, és nem túl nagyot.
- Rövidesen magához fog térni - mondtam, miután megtapogattam a csuklóját. - Örülök, hogy mégsem mentél vissza Bellevue-be.
- Pedig vissza akartam. Éppen indultam volna, de megpillantottam onsieur Ugőt.
- Láttál valami szokatlant rajta? Jean-Jacques bólintott.
- Azért is jöttem utánad. Monsieur Ugo bevette a port.
- Milyen port? Jean-Jacques megvonta a vállát.
- Varázsport. -Az mi?
- A varázspor? Hát varázspor. Ha elkeseredett vagy, visszaadja az önbizalmadat. Egyszer én is kaptam egy adaggal a bo-cortől. Akkoriban nagy-nagy szerelmi bánatom volt. Majdhogynem bele is döglöttem.
Bár sem a hely, sem az alkalom nem volt a legmegfelelőbb szerelmi varázslatok megtárgyalására, mégsem fojtottam belé a szót.
- Nagyon-nagyon szerelmes voltam Luisába - merengett el Jean-Jacques bárdját lóbálgatva. A két halott nyitott szeme éppen rá bámult, mintha ők is kíváncsiak lettek volna a nem mindennapi történeíre. - Luisa a gyapotföldeken dolgozott: akkoriban, őt évvel ezelőtt még gyapotföld volt sok cukornádültetvény helyén. Nagyon kívánatos lány volt, bárki tanúsíthatja: akkora mellei voltak, hogy mindegyre kibújtak a blúza alól. Azt még csak hagyta valahogy, hogy megszorongassam őket, de semmi többet nem engedélyezett. Volt egy forrás a környéken, minden este odajárt a korsóival, én meg ott vártam a bokrok között, és megpróbáltam a lelkére beszélni. Egyszer, amikor be akartam húzni a fák alá, hogy komolyabban elbeszélgessek vele, fejbe vágott a korsójával.
290
291
Akárhogy is erőlködtem, nem ment a dolog. Akkor elmenten) a bocorhoz, a varázslóhoz. Fogatlan öregasszony volt már, de nagy hatalmú, állítólag az anyám sem akarta, hogy megszorongassa az apám, aki akkor még nem is ¦ volt az apám, de a bocor adott neki valamit, amitől anyám beleszédült apámba.
Fogtam egy téglamaradékot, és a homlokomhoz szorítottam.
- A bocor adott nekem egy kis port - folytatta Jean-Jacques. - Azt mondta, mielőtt lemennék Luisa után a forráshoz, vegyek be egy kanálnyival, aztán valahogy intézzem el, hogy Luisa is vegyen be belőle. Boldog voltam, de nagy bajban is voltam egyszerre. Én még csak beveszem a bocor porát, de mivel bírjam rá Luisát, hogy ő is bevegye? Sok időm már nem volt, meri közeledett az esti vízhordás ideje. Lenyeltem gyorsan aporo-mat, és lesiettem a forráshoz. Luisa éppen jött a korsóival... Nem tudom, mi történt velem, de úgy éreztem, ha nem lesz rögvest az enyém, belehalok. Nem is tétováztam tovább, odaálltam elé, és ráparancsoltam: itt ez a por, vedd be, kicsikém!
- Bevette? - kérdeztem kíváncsian. Jean-Jacques lemondóan legyintett.
- Nem vette be, Azt mondta, szarik a varázsporomra, és van annyi esze, hogy nem eszi meg, amit a bocor összekoty vasztoit. Sőt ezután meg sem fogdoshatom; azonkívül menjek a fenébe, mert fejbe vág a korsajával.
- És?
Jean-Jacques szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Én vágtam fejbe őt.
- A korsóval?
- Az öklömmel. EJ is dőlt a forrás mellett, mint egy gyapotos zsák. Erre elővettem a port, kifeszítettem a száját, és teleöntöttem vele. Aztán addig pofoztam, amíg fel nem ébredt. Amikor felébredt, megitattam a korsóból. Észre sem vette szegény, hogy lenyelte a vízzel együtt a bocor porát is.
Estudiantes feje alól kicsúszott egy olvadozó jégtábla, s ettől mintha bólintott volna egyet. Kicsit felhúzta az ajkát is, mintha tetszett volna neki Jean-Jacques elbeszélése.
Jean-Jacques természetesen nem vette észre a dolgot, és sóhajtva mondta tovább a magáét.
- Amikor felébredt... azt hittem, elveszítette az eszét. Fehér volt a képe, mint a frissen meszelt fal. Felkapta a korsaját, ösz-szetörte egy kövön, s a szilánkokkal nekem esett. Össze is vag-
292
dosta vele a mellemet rendesen, három hétig kenegette a bocor, míg rendbe jött.
- Aki a port adta?
- Ő hát. Másnap elmentem hozzá, és elmondtam neki, mi történt. Hogy Luisa majdnem megölt, s szerelmeskedés helyett úgy kellett az életemet mentenem előle.
A bocor erre a fejéhez kapott, és elkezdett pocskondiázni, hogy amilyen hülye vagyok, jóval többet adtam be Luisának, mint kellett volna. A tűi nagy adag megvadítja az embert, se lát, se hall tőle, meg akar ölni mindenkit, aki az útjába akad.
Aggódva az órámra pillantottam. A kívülről beszűrődő fények Ugo arcára estek: mintha valamelyest enyhültek volna a vonásai.
- Meddig tart a hatása? - kérdeztem reménykedve. Jean-Jacques tanácstalanul intett a kezével.
- Nem tudom, mert elmenekültem Luisa elől. Legközelebb két nap múlva találkoztunk. Úgy nézett rám, mint aki nem emlékszik semmire. Amikor megpillantottam Monsieur Ugőt, biztos voltam benne, hogy valamelyik bocortól szerzett port. Előbb nem akartam utánad jönni, később arra gondoltam, esetleg valami bajt talál csinálni neked. Ezért jöttem ide.
- A lehető legokosabban tetted - mondtam, s életemben nem mondtam még senkinek semmit komolyabban. Ha ő nincs, lehet, hogy már fölöttem is ott olvadoznának a jégtáblák.
Néhány pillanat erejéig eltöprengtem rajta, mi legyen Ugó-val, aztán úgy döntöttem, levisszük az ebédlőterembe. Ha felébredne, ne törje ki a frász a halottaktól.
Amikor elhelyeztük odalent, Jean-Jacques-hoz fordultam,
- Visszamész, vagy velem maradsz?
Jean-Jacques kibámult az ablakon, a sötét felhőkkel terhes délutánba, aztán megvakarta a feje búbját.
- Inkább maradnék.
Intettem, hogy menjünk vissza az emeletre. Amikor elhaladtunk a nyitott ajtó előtt, nem tudtam megállni, hogy be ne tekintsek a szobába. Estudiantes ajkáról már lefagyott a mosoly, Alice-én pedig nem is volt. Fagyos, komor arccal feküdtek egymás mellett a szőnyegen.
Jean-Jacques, kezében a bárddal, kinyitogatta valamennyi szoba ajtaját, míg én a stukkerommal biztosítottam a menekülés útját.
Szerencsére nem kellett senki elől menekülnünk. Végignéz-
293
tünk vagy öt-hat szobit, de egyikben sem találtunk semmi olyat, ami felkeltette volna az érdeklődésünket.
Amikor befejeztük a szemlét, Jean-Jacques megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Ezzel végeztünk is.
- És a pince? - kérdeztem tőle szemrehányón. Jean-Jacques elfintorította az orrát, mint akinek semmi kedve
lemászni a Lafitte család pincéjébe.
Mint később kiderült, meg is volt rá minden oka, hogy húzódozzék tőle.
Bár hosszú, izgalmakkal tarkított pályafutásom során sok olyan pincében jártam, amelybe nem kellett volna lemennem, Raphael Lafitte-é valamennyin túltett. Nem is elsősorban amiatt, amit odalent találtunk, hanem ahogy feltálalták nekünk. Ha egyáltalán nekünk tálalták fel...
Maga a pince hatalmas, betonozott, föld alatti terem volt, amelyben akár népgyűlést is lehetett volna tartani. Cirka húsz méter volt a hossza és tíz a szélessége. A falakat hasadozott, fekete drapéria fedte, s a hasadékokban pislákoló villanykörték még kísértetiesebbé tették a hangulatot.
A legkísértetiesebb azonban az asztal volt a terem közepén. Hatalmas, szinte végeláthatatlan bútordarab, fehér damasztte-rítővel letakarva. Rajta minden, ami szem-szájnak ingere: hű-sok, sajtok, gyümölcsök és sütemények.
Az asztalfőn, a hatalmas mennyiségű étel ellentéteként csupán egyetlen vendég üldögélt, szemére csúszott kalapban, fogai között égő szivarral, amelyről időről időre meztelen mellére hullott a hamu. S bár a kalap karimája adta árnyéktől nem lát-, hattam az arcát, biztos voltam benne, hogy Rufus papa az, akivel tegnap este együtt vacsoráztam, s aki már akkor halott volt. Arra riadtam, hogy Jean-Jacques rémülten felkiált mellettem, és az ajtó felé lopakodik. Éppen az utolsó pillanatban sikerült elkapnom az inge ujját, Jean-Jacques keresztet vetett, és letörölte rémületében arcára
fröccsent nyálát.
- Segíts, Damballa, és Atya, Fiú, Maítresse Ezilée, segítsetek... Hiszen ez Rufus papa!
294
Erről különben nemcsak a kinézete, hanem a szaga is árulkodott. Még a szivar büdös füstje sem tudta elkergetni a keménykalapos halott felől lengedező kellemetlen illatokat.
Egyik kezemmel Jean-Jacques ingét fogtam, a másikkal a stukkeromat. így oldalaztunk szépen az ajtó felé, lassan, megfontoltan, mint akiknek nem igazán sietős a dolga.
Jean-Jacques hirtelen megmarkolta a karom, és az egyik homályos sarokba mutatott,
- Ott! Nézd! Báron Samedi, az alvilág fejedelme!
Odanéztem, és akaratlanul is eleresztettem az ingét. Feltehetően azért, hogy megvakarhassam revolverem csövével a homlokom, amelyről ekkor már ismét szakadt a veríték. Mert nemcsak Rufus papa látványa volt az, ami körhintába tette az egyensúlyérzékemet, hanem azé a fickóé is, aki ott ült a sarokban maga alá húzott lábbal, elegáns lakkcipőben. S hogy ne csak a cipője üssön el a pince puritán egyszerűségétől, arról fekete szmokingkabátja, hófehér inge és a fején trónoló kürtőkalap gondoskodott.
Sajnos ez a férfi is halott volt, akárcsak Rufus papa.
8
Nem emlékszem már rá pontosan, ki kit támogatott: én Jean-Jacques-ot, ő engem, vagy mindkettőnket Jean-Jacques bárdja. Mindenesetre sikerült minden különösebb hézag nélkül felkapaszkodnunk a lépcsőn, s visszatérni a szobába, ahol a változatosság kedvéért ugyancsak két halott fogadott bennünket.
Na és, természetesen, a falhoz támasztott Ugo Martinelli.
Yvonne de Thiry öccse még mindig valahol a messzi végtelenben kóborolt. Odakint eközben kissé megváltozott a világ: a fekete felhők elröppentek a tenger felé, s a búcsúzó nap ismét meleg fénnyel árasztotta el Raphael lafitte birodalmának a környékét.
Jean-Jacques ennek ellenére úgy kapkodta a levegőt, mintha most jöttünk volna fel a tenger alól egy huzamosabb szivacshalászat után.
- Halottak. Mindenütt halottak.
Elővettem egy rágógumit, és az orra alá dugtam.
- Kérsz egyet?
295
Jean-Jacques szenvedő képpel rázta meg a fejét.
- Nem, mert hánynom kell tőle.
Ekkor vettem csak észre, hogy egyfolytában az oungáját szorongatja. Legszívesebben én is megszorongattam volna az, enyémet, csakhogy úgy döntöttem, inkább a pisztolyomat részesítem előnyben. Az a még égő szivar odalent a pincében, Rufus papa szájában, nagyon nem tetszett nekem.
Ugót akkor már nem volt nehéz magához térítenem. Hogy valamelyest enyhítsek a szájából kitóduló bűzfelhőkön, belenyomtam egy rágógumit.
- Halljuk a mesedélutánt!
Ugo köhögött, fuldoklott egy kicsit, aztán sápadtan nézett rám.                                                                       .
¦ - Mire... céloz?
- Először is, mi ez a maskara magán?
- Ez nem... maskara. Yvonne köpenye,
- Már azt hittem, Ku-Klux-Klant játszik. Ugo savanyúan elvígyorodott.
-Hát ez... ebben az országban nehezen menne. Yvonne szokott benne járni, amikor.., éles homokszemeket fúj a szél. Főleg tavasszal.
- Második kérdésem: mit keres itt? Ugo felhúzta a vállát.
- Amit maga.,, és Jean-Jacques. El akarom kapni ezeket a , rohadékokat.
- Csak így, puszta kézzel?
- Volt fegyverem is, de... elvesztettem.
- Következő kérdésem: mit vett be?
Zavartan lehajtotta a fejét, és ismét megvonta a vállát.
- Őszintén szólva... fogalmam sincs róla.
- Honnan szerezte?
- Yvonne-tól.
- Ő adta magának?
- Dehogyis adta! Kivettem a szekrényéből. Tudom, hogy ott j őrzi őket.
-Miket?
- A varázsszereit.
- Yvonne-nak varázsszerei vannak?
Ugo felemelte a fejét, és elgyötört arccal nézett rám.
- Mit tudom én, mik azok, Monsieur Lendvay!? Baptiste eltűnt, és ha nem találom meg, meghal.
296
- Ehhez kellettek a nővére tablettái?
- Nem csinálnak azok a tabletták semmi rosszat. Yvonne Alíce-tól kapta őket, ő pedig egy bocortőí. Azért, hogy ne féljen.
-Ne féljen? Kitől? Lafitte-éktől?
- Maga nem tudja elképzelni, mit jelentett számunkra az át-település. Addig sem Yvonne, sem én nem hagytuk el Lyont, kivéve azt a néhány rövidebb alkalmat, amikor a csapattal vidéken edzőtáboroztunk. Aztán egyszerre csak körülvett bennünket ez a világ... Nem volt könnyű hozzászokni.
- Mit szólt mindehhez Monsieur Baptiste?
- Yvonne-nak Baptiste távollétekor kellettek a tabletták. Hogy jobban megértse, tudnia kell: Baptiste-nek öt évvel ezelőtt még a sziget távoli végében is voltak birtokai. Előfordult, hogy a hét elején odautazott, és csak a hét végén jött vissza. Addig egyedül voltam Yvonne-nal.
- Es a személyzet?
-Ők velünk voltak, de hát... bocsáss meg, Jean-Jacques, akkor még tőlük is féltünk. A pokoli forróság ellenére sem mertük kinyitni az ablakot, ott kuporogtunk egymást átölelve valamelyik szobában, és rettegtünk az ablakon végigsuhanó árnyaktól, a madarak vijjogásától, s a furcsa, ellenséges zajoktól, amelyek a sötétségből felénk szűrődtek... Alice volt.az egyedüli, aki észrevette, mennyire félünk. Egy napon hozott egy kiskosárnyi, újságpapírba csomagolt port, és kézzel formázott tablettát Yvonne-nak. Összedugták a fejüket, és sugdolóz-tak: nekem természetesen nem mondták meg, miről. Persze nem vagyok hülye, és már aznap este, amikor Yvonne nem volt a szobában, megvizsgáltam a kosárkái. A port azonban nem mertem megkóstolni, és a tablettákat sem. Yvonne attól kezdve megváltozott. Ha Baptiste elment a birtokára, bevett a porból és a tablettákból. Attól kezdve nyugodtan aludtunk, sőt még az ablakot is nyitva hagytuk.
- Monsieur de Thiry tudott a dologról? Ugo megrázta a fejét.
- Aligha. Később aztán már nem is volt jelentősége, mert Baptiste látva, hogy mennyi nyugtalanságot okoz Yvonne-nak a távolléteivel, eladta vagy elcserélte azokat a földeket.
A lenyalt hajú fiúhoz hajoltam, felhúztam a szemhéját és belenéztem a szemébe. Nagyjából rendben volt minden, bár a pupillája talán még mindig kissé nagyobb volt a kelleténél.
297
- Azért vett be a nővére tablettáiból, hogy bátrabb legyen? Ugo szégyenlősen elfordította a fejét.
-E...zért. Lehet, hogy egy kissé... túladagoltam őket? Nézegettem még egy kicsit a szemét, aztán abbahagytam.
- Hogy került ide Alice és Estudiantes professzor holtteste?
- Tőlem kérdi? Én nem hoztam őket ide, az biztos. Legfeljebb Lafitte! A fene egye meg... már megint rosszul vagyok...
Szája elé kapta a kezét és kiszaladt a folyosóra. Én pedig kihasználva az alkalmat, villámsebesen néhány sort firkantottam egy papírlapra. A fejléces levélpapír Raphael Lafitte szobájából származott, az alján Lafitte pecsétjével. Amikor kész lettem, összehajtogattam és Jean-Jacques zsebébe dugtam.
- Figyelj rám, Jean-Jacques... Az első adandó alkalommal lépj le tőlünk. Állíts le egy autót és menj be vele a Port-au-prince-i rendőrségre. Ha bejutottál, mondd el nekik, hogy ki küldött, és azt is, hogyha nem jönnek ide ma éjjel, meghal a Lafitte család, meghal Baptiste de Thiry, és talán mások is. Érted?
Jean-Jacques szomorúan rázta meg a fejét.
- Nem.
Én is szomorú voltam, talán csak nem egészen ugyanaz volt az oka a szomorúságunknak.
- Megteszed? Jean-Jacques tétovázott.
- A bárdomat magammal vihetem? -Viheted.
- Akkor jó - derült fel az arca. - Amint lehet, lelépek. Öt perc múlva le is lépett. Ugo Martinelli észre sem vette,
hogy felszívta a hirtelen beköszöntött éjszaka.
Odakint a bokrok között igyekeztem lerázni magamról Ugo öcsikét is. A pálmafák türelmetlenül hajladoztak körülöttünk, mintha elfogta volna őket a várakozás izgalma. Az égen már csak a hold rótta magányos vándorűtját: a fekete felhők beleolvadtak az ég bársonyába.
Megvakartam a fejem búbját és a holdra néztem.
- Sajnos, el kell válnunk egymástól, Monsieur Martinelli.
Ugo meghökkenve nézett rám.
- Elválni? Miért? Hiszen ön is el akarja kapni őket meg én is. Együtt talán...
- Az az érzésem, hogy ma éjszaka valami szörnyűség fog történni - mondtam vészjósló mosollyal. - A Lafitte család leszámolásra készül Bellevűe ellen. Úgy is mondhatnám, szép kis tömeggyilkosság van előkészületben.
Ugo hátrahőkölt és nagyot nyelt.
- Jézusom, ön tényleg... ezt gondolja?
- Ha Lafitte-ék ki akarnak nyírni bennünket - mert azt hiszem, nekem és Billy Birch-nek sem kegyelmeznének már - a mai éjszaka a legmegfelelőbb rá. Ti~Marie halálának az éjszakája. Látott már vudu szertartást, Ugo?
- Dehogyis láttam!
- Akkor el sem tudja képzelni, milyen is az. Folyik a clairin, pufognak a dobok, az áldozatra szánt kakasok kétségbeesetten csapkodnak a szárnyaikkal, a kecskék rémülten mekegnek, fröcsköl a Vér és forróság van, pokoli forrőság. Egy ilyen vad éjszakán, amikor az istenek leereszkednek a földre, hogy a halandókkal táncoljanak, vagy velük háljanak a bokrok alján, minden megtörténhet. Egyetlen szikra, és lángra lobbanhat a ház.
- Úgy gondolja... fel akarják gyújtani Bellevúe-t?
- Még az is megtörténhet. Lafitte mindenesetre sugalmazni fogja a tömegnek, hogy öljenek meg bennünket. És ha erre ő maga nem lenne elég, ott lesz Croyance Didier, aki megszabadul Bellevue-ből és Ti-Maria hangján fog szólani hozzájuk.
-Honnan... tudja?
- Maradjon az én titkom. Mindenesetre Emilie és Raphaeí Lafitte arra ösztönzik a híveiket, rohanják le Bellevue-t, gyilkoljanak le mindenkit... miközben ők, és Croyance igen látványosan megpróbálják majd megakadályozni.
Akkorára tátotta a száját, mint egy kemenceajtó.
- Megakadá... lyozni?
- A későbbi bírósági eljárás során számos tanú fogja igazolni: ők mindent megtettek, hogy visszatartsák a megvadultakat. Ugo, kérem, nagy szükségem lenne önre. Érez magában annyi erőt, hogy megpróbál szembeszállni ezzel a szörnyűséggel?
Martinelli lihegett, láttam rajta, legszívesebben leroskadna a fűre.
- Én nem is tudom - nyögte végül, Leg.. .jobban Lyonban
298
299
szeretnék lenni... de végül is... ez az otthonom és meg kell védenem. .. Mit kellene... tennem?
- Menjen vissza Bellevue-be, amilyen gyorsan csak tud, és figyelmeztesse a többieket. Zárják be az ajtókat, ne engedjék ki a személyzetet, s ami a legfontosabb, próbáljon meg lelket vemi Tomas Barraultba.
-Jézusom..; hát,., hogyan?
- Vegye el Croyance táskáját és kutasson benne. Hátha talál valamit, amivel magához téríthetné.
- Én? Hiszen nem tudom megkülönböztetni az aszpirint a gyilkos galócától.
- Yvonne majd segít önnek. Vagy ha nem megy másképpen, kényszerítsék Croyance-ot.
- Jő vicc, hogyan?
- Pofozza fel. Kínozza meg, bánom is én! Az a legfontosabb, hogy készítse fel Yvonne-t a menekülésre.
- Maga hova megy? Miért nem jön velem?
- Meg kell keresnem Billy Birchöt.
- Hol akarja megkeresni?
- A nádban szimatol Raphael Lafitte és Monsíeur Baptiste után. Meg kell találnom, mielőtt még végeznének vele.
- És ha nert találja meg?
- Mindenképpen visszatérek Bellevue-be. - Átöleltem és megveregettem a vállát. - Akkor hát munkára fel, Ugo! Es sok szerencsét!
- Önnek is, Monsieur Lendvay,
Búcsút intettem, aztán előhúztam a stukkerom és mint Afrika-kutatók réges-régi Tarzan-filmekben, elindultam a cukornád dzsungelében, hogy megkeressem Billy Birchöt,
Akiről különben egészen pontosan tudtam, hol bujkál.
10
Mivel nem volt iránytűm, megpróbáltam a hold után tájékozódni. Mit mondjak, nem ment könnyen. Sosem gondoltam volna, hogy minden szál cukornád ennyire egyforma. Még csak véletlenül sem találtam olyat, amelyik elütött volna a többitől. Egyetlenegy feküdt csak keresztben előttem az ösvényen -szép, görbe nádszál - csakhogy amikor örömteli mozdulattal le
akartam hajolni érte, felháborodottan felsziszegett és becsúszott az ösvényt szegélyező fűcsomők közé.
Letörölgettem arcomról a verítéket és zsebre vágtam a pisztolyom. Még egyszer végiggondoltam mindent, s csak akkor lélegeztem fel, amikor ismét arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy alig néhány százalék esélyem van csak a sikerre. Ha ennyire reménytelen a. dolog, érdemes megpróbálkozni vele.
Jó félórai gyaloglás után elértem az országutat. Ahogy megpillantottam, íecsüccsentem a fűre s megpróbáltam eszembe idézni azt az éjszakát, amikor Croyance Didier Bellevue-be hozott bennünket. A hold akkor is így világított, akkor is ott nyugodott a dombocska felett... Megrázkódtam, feltápász-kodtam és lassan, immár minden lépésemre figyelve elindultam a domb felé. Annak idején alapos tengerészgyalogos kiképzésen estem át és annyit még nem felejtettem el belőle, hogy ne tudjam, mire kell vigyáznom egy elhagyatottnak tűnő, de alighanem igencsak jól védett mezőn.
Tízpercnyi óvatos tapogatódzás után bukkantam rá az első drótra. Alattomosan futott végig a nádszálak között, egyikük-másikuk oldalára csavarodva, térdmagasságnál is magasabban, hogy a kisebb rágcsálók akadálytalanul elférhessenek alatta.
A második drótba minden óvatosságom ellenére is majdhogynem beleakadtam. Térdmagasságban vártam, azonban a földön futott végig, várva, hogy rálépjen valaki. Sóhajtottam és átmásztam fölötte. Hallgatództam, de nem hallottam, hogy bárhol is megszólalt volna a riasztócsengő.
A cukornádültetvény olyan hirtelen ért véget, mintha ollóval vágták volna le a szélét. Ha nem vigyázok, akár bele is futhattam volna abba a nádnál valamivel alacsonyabb növényzettel borított mezőbe, amely ott zöldült az orrom előtt újabb drótcsapdákat rejtve.
Lecsíptem egy levelet az orrom előtt hajladozó bokorról és összemorzsoltam az ujjaim között. Furcsa, jellegzetes illata volt, olyan illat, amit ha egyszer megszagol az ember, soha többé nem felejti el.
Úgy éreztem, az utolsó mozaikkockák is kezdenek a helyére csúszni abban a gyilkos társasjátékban, amelyet életre-halálra játszottunk már napok óta.
300
301
11
A megtermett, kék kezeslábasba öltözött fickót is csak az utolsó pillanatban vettem észre. Mintha árnyék futott volna a hold elé: egyszerre csak ott magasodott felettem. Szempillantás alatt rántottam elő és fogtam rá a strukkeromat
- Csitt! - mondtam figyelmeztetőn ajkamra téve az ujjam. — Csitt, mert beléd pumpálok néhány koporsőszeget.
Nagy lelki felindulásomban angolul szóltam hozzá, ami annyit jelentett, mintha ki sem nyitottam volna a számat.
A hatalmas fickóhoz azonban bármilyen nyelven beszélhettem volna. Elbámult felettem a levegőben, mint akinek semmi köze hozzá, mi történik az orra előtt. Szemmel láthatóan csak az érdekelte, hogy a hatalmas kődarab, amelyet a vállán egyensúlyozott, le ne essék valahogy a földre. Szemét, ha egyáltalán szemnek lehet nevezni azt a két tompán csillogó valamit az orra két oldalán, a híg levegőbe áztatta és a szürke semmibe bámult vele.
Óvatosan félrehúzódtam az űtjáből és csak arra vigyáztam, ha mégiscsak meggondolná magát és megpróbálná hozzám hajítani a kövét, lehetőleg ne.találjon telibe.
A zombi, mert hiszen mi más lehetett volna, szerencsére üveglapnak nézett. Elvánszorgott mellettem nehézkes, fáradt léptekkel, s anélkül, hogy rám pillantott volna, beleVeszett a zöld növények sűrűjébe.
Megfordultam. Éppen idejében ahhoz, hogy elugorhassak a következő útjából, aki kis híján átgyalogolt rajtam. Oldalra húzódtam, s amikor mellém ért, rá is rápisszentem.
- Hé! Hova-merre, jóember?
Ezt már franciául mondtam, abban a reményben, ha életében kreol volt az anyanyelve, valamit azért csak megért belőle.
Mintha a falnak beszéltem volna. Vitte a kövét a vállán, mint jól beprogramozott robot és csak arra vigyázott, le ne ejtse.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán elkaptam a karját. Magam is meglepődtem, hogy abban a szent pillanatban megtorpant, és úgy lecövekelte magát a porba, mintha gyökeret vert volna a lába.
Fekete, fájdalommal és keserűséggel teli férfiarc nézett rám, amelyet még elviselhetetlenebbé tettek a kifejezéstelen, halott szemek. Minden négyzetcentiméteréről csak úgy áradt a szótlan
szemrehányás: miért élesztettetek fel, emberek, miért nem hagytatok hűvös sírom mélyén nyugodni?
Bár nem kis lelkierőre volt szükségem hozzá, a szájához hajoltam. A bűzös lehelet, amely kicsapott belőle, szinte hátra taszított.
Az élőhalott ekkor felemelte a fejét és belevartyogott a levegőbe.   :¦
-Braaaááá! Gáááá...!
Kinyújtottam a karom és végigtapogattam. Azonkívül, hogy bivalyerős volt a teste, s foszlott kezeslábasa alatt olyan izmok dagadoztak, amelyeket bármelyik menő boxbajnok megirigyelhetett volna, semmi rendkívülit nem találtam rajta. Nem számítva, hogy büdös volt, mintha már kissé tovább heverészett volna a sírjában a kelleténél.
Bólintottam és szomorúan megpaskoltam az arcát.
- Viheted kövedet, barátom!
Legnagyobb megrökönyödésemre azonban a pasas nem mozdult. Taszítottam rajta egyet, persze vigyázva, nehogy orra bukjék vagy leejtse a kövét.    ,
-Braaaaáááá! Gáááá...!
Végigfutott a hátamon a hideg. Csak nem kapcsoltam ki valamivel az automatikáját?
Még egyet löktem rajta, s kinyújtott kezemmel mutattam az irányt, amerre a másik beleveszett a zöldbe.
- Braaaaáááá! Gáááá...!
Mintha bólintott volna. Engedelmesen felemelte az egyik lábát, majd rövid habozás után a másikat is mellé tette. Aztán mint egy beindított, de még be nem melegedett gép, nehézkes, darabos mozgással elindult a társa után.
Megtörölgettem a homlokom és elhatároztam, akárhány zombival találkozzam is az éjszaka hátralévő részében, egyetlen egyet sem fogok többé megállítani közülük.
Ha csak ők meg nem állítanak engem.
12
Ez a holdsütötte udvarház is nádföldek kellős közepén feküdt. A terjedelmes birtokot szabályos négyszögekre szabdalták, minden négyszög szélén cukornád zöldült, néhány sor után azonban másféle növényi kultúra következett. Ha valaki a
302
303
négyszögek közötti ösvényekre téved, észre nem vette volna, hogy a négyszögek közepében már nem cukornád hajladozik. S hogy az erre tévedt vándornak esze ágában se legyen bemerészkedni a nádba, arról a tízlépésenként kirakott: Vigyázat! Mérgeskígyó-veszély! - feliratú táblák gondoskodtak.
Az udvarház nemhiába viselte a. fart, azaz erőd elnevezést, valóban régi, francia erősségekre emlékeztetett. Vastag falai, s a falak sarkában emelkedő őrtornyok arról tanúskodtak, hogy gazdáiknak az elmúlt évszázadok során nemegyszer meggyűlhetett a bajuk szomszédaikkal,
A hatalmas, valamikor kétségkívül impozáns fakapu most tárva-nyitva állt, s kaviccsal felszőrt utacska vezetett hozzá. Az út közepén géppisztolyos, terepszínruhás, széles karimájú kalapot viselő legény álldogált, halkan maga elé fütyörészve.
Négykézlábra ereszkedtem és az utat szegélyező pálmafák árnyékában igyekeztem tovább. Éppen a kapuhozxrtem, amikor a fickó felkapott a földről egy kavicsot, felhajította a levegőbe, majd ráfogta a géppisztolyát.
Elképedve bámultam rá, de ahelyett, hogy meghúzta volna a ravaszt, csak a szájával pukkantott egyet s jót rúgott a lefelé hulló kődarabba.
Végígosontam a pálmafák között, s amikor már úgy éreztem elég messze lehetek a kavicshajigálótól, visszafordultam. Éppen ekkor dobott egy újabb kőgöröngyöt a levegőbe, s vidámat pukkantott hozzá.
Behúzódtam a sötét árnyékot adó kapuboltozat alá, s tíztizenöt méter távolságból szemügyre vettem a házat. Az oszlopos tornác, a hosszú, külső folyosó, Raphael Lafitte birtokára emlékeztetett, valamivel durvább kivitelben. Biztos voltam benne, hogy aki építtette, katonaember volt, s többet adott a célszerűségre, mint az esztétikumra. A csipkés bástyafokok egyenesen egy középkori vár hangulatát idézték.
Rövid várakozás után kivágódott egy ajtó a tornácon, s előbb egy magas termetű férfi, majd néhány másik nyomakodott ki az oszlopok közé. A legelöl haladó hangjában nem kis meglepetésemre Tomas Barrault-éra ismertem.
- Noel! Hol a francban vagy, Noel?
A kérdés feltehetően a kavicshajigálónak szólt. Nem is tévedtem, mert sietős léptek csikorogtak a kavicson, s a tornác aljában felbukkant a terepszínruhás fickó.
- Itt vagyok, Monsieur!
304
Bár a felém irányuló géppisztolycsff némiképpen zavart a leskelödésben, lehetetlen volt nem észrevennem, hogy Tomas Barrault alig áll alábán. Egy mögötte téblábolő árnyék időnként hozzá ugrott, mintha meg akarná támogatni.
- Kávét! Hozzatok kávét! Hol van, Elísa?
- Elment érte, uram.
- Mondd meg neki, hogy egy vödörrel főzzön. Olyan a fejem, mint a moslékosdézsa. Kibabrált velem az a szuka! Akár a másvilágra is átküldhetett volna. Elisa! Az istenit neki, hol marad az a kávé!? Noel?
- Oui, Monsieur,
- Minden rendben?
- Rendben, uram.
- Hányan vagytok összesen odakint?
- Már csak hárman, uram,
- Szedd össze őket, aztán gyertek ide az udvarba.
- Velük mi legyen?
- Hagyják abba a munkát. Tereld őket a föld alatti karómba. Zárd be az ajtót, szórj földet a tetejére.
- Oui, Monsieur.
- Semmi gyanúsat nem tapasztaltatok?
- Nem, uram,
- Sammy!
- Igen, uram.
- A helikopterrel minden rendben?
- Rendben, uram,
- Egész éjszaka állj készen. Bármelyik pillanatban előfordulhat, hogy indulnunk kell. Az istenít neki, de fáj a vállam! De megkeserülik a rohadékok; ma éjszaka végre végzek velük.
- Tudja hol vannak, uram?
Barrault nyögött egy nagyot és dühösen a földre köpött.
- Persze hogy tudom, A Delamare-szakadéknál. Ott verték fel a tunnelle-t.
- Croyance Didier is ott lesz?
Mintha nyugtalanságot éreztem volna a kérdező hangjában
- Croyance Didier nem lesz ott - mondta Barrault komoran. - Bár imádkozom, hogy ott legyen. Ha valami csoda folytán mégiscsak megjelenne, saját kezemmel fojtanám meg a szajhát
- Azt mondják, uram... Ti-Marie lelke költözött belé.
- Annál jobb. Legalább a sajátjával együtt azt is kiszorítom belőle. Croyance egyelőre Bellevue-ben van. Mondd meg a
305
többieknek; nem kell félniük tőle. Madame Yvonne rázárta az ajtót, én pedig odaállítottam elé Arthurt.
- Akkor jól van - mondta a hang. - Arthur elől nem tud
megszökni.
- A rohadt Arthur - mondta egy másik, érezhetően irigy bariton. ~ Még képes bemenni hozzá, és meg...
- Kuss!
Barrault csípőre tette a kezét és dühös fintort vágott.
- Lemegyünk a Delamare-szakadékhoz.
- Helikopterrel?
- Gyalog, te barom! Fél óra alatt ott vagyunlc, ha átvágunk a mezőn. Útközben ismertetem a tervet. Senkinek nem szabad
elmenekülnie.
- Mi legyen Raphaele úrral és Emilie úrnővel?
- Ha szökni próbálnának, öljétek meg őket.
- És a kis Brigitte? - kérdezte valaki vigyorogva. Barrault hangja váratlan hevességgel csattant fel.
- Ő az enyém! Hozzá ne merjen nyúlni senki, mert elevenen megnyúzlak benneteket.
Tennivalóm több is lett volna, mégis a visszavonulást választottam. A korábban kavicsokat hajigáló terepszín ruhás a tornác alatt tereferélt Tomas Barrault-val, így nem kellett attól tartanom, hogy összeakadok vele. Hátramenetbe tettem magam, és néhány pillanat múlva felszívódtam a zöld növényzetben.
Csak amikor már a cukornádmező közepében jártam, döbbentem rá, fogalmam sincs róla, merrefelé lehet a Delamare-szakadék. Megálltam és visszafojtottam a lélegzetem: hátha szertartásra hívó dobok hangja útbaigazít. Mindhiába. Bár ezerféle hangot hallottam felém szűrődni, dobszót még csak
véletlenül sem.
Órámra pillantottam, és összeszorult a torkom a rémülettől. Rövidesen megkezdődnek a Damballa születését köszöntő ceremóniák.
Egyre kétségbeesettebben kóboroltam a nádasban, mígnem " végül majdnem belefutottam Noelbe, aki ezúttal nem hajigált kavicsot, hanem kissé tétován egy vékonyka ösvény közepén álldogált. Nem sokat teketóriáztam: mögéje kerültem és kíméletlenül belenyomtam a 38-as Smith and Wesson csövét az oldalába.
- Ne mozdulj, mert lövök!
Még csak meg sem rándult a teste. Ehelyett felnyögött; fájdalmasan, mint egy kitörni képtelen vulkán.
- Gááááá! Gööerrrr!
Nagyot nyeltem és legszívesebben földhöz vágtam volna a stukkeromat elkeseredésemben. Noel helyett ismét egy zombit fogtam... Úristen, mit csináljak veled, te szerencsétlen?
Az élőhalott cipőtalpmerev arcához hajoltam és megpróbáltam a szemébe nézni.
- Tudod merre van a Delamare-szakadék?
- Gerrrráááá! - nyögte alig mozgó ajakkal. - Gerrrrráááá! Lemondóan legyintettem és már-már otthagytam volna,
amikor hirtelen az eszembe ötlött valami. Kétségbeesett ötlet volt, amilyet csak végső elkeresedésében csihol ki magából az ember.
- Delamare-szakadék - mondtam neki olyan tisztán artikulálva, mint egy első osztályosokat oktató tanító néni. - Delamare-szakadék.
- Gerrrááá! - gurgulázta a zombi engedelmesen. - Gerrrááá! Megtaszítottam, de nem mozdult, tőidre szegezte a tekintetét
és állt mereven, reménytelenül. Kétségbeesetten vágtam az öklöm egy ártatlan nádszál oldalába.
Aztán egyszerre csak ismét villant valami az agyamban. Egy ötlet, amely olyan képtelen volt, hogy beleremegtem. Olyan képtelen, hogy érdemes volt kipróbálnom.
Körülnéztem, de nem láttam követ a közelben. Összeszorult gyomorral ugráltam jobbra-balra, s addig nem is nyugodtam, amíg kb. százméternyi távolságban észre nem vettem egyet. Akkora volt, hogy alaposan össze kellett szednem magam, ha meg akartam emelni.
Pedig muszáj volt. Nyögtem egy óriásit, aztán az ölembe vettem. Nehéz volt, mint szegény Atlasznak a földgolyó. A zombi fel sem emelte a tekintetét, ahogy a rohadt nehéz súly-lyal az ölemben kibukkantam a cukornádszálak közül.
- Gerrráááá!
Leejtettem a követ az orra elé.
- Fel tudod emelni, pajtás?
A zombi most nézett először rám, ha élettelen pillantását egyáltalán nézésnek lehet nevezni.
- Berrriiii? - kérdezte bizonytalanul mozgó ajakkal, -Berrriiii?
Mivel ez valami új volt eddigi, meglehetősen egyhangú kommunikációnkban, megvakartam a fejem búbját. Rátettem
306
307
a lábam a köre, aztán bizonytalan irányba mutattam az ujjammal.
- Delamare-szakadék - mondtam. - Tunnelle. Delamare tunnelle.
- Geeerrrrráí - mondta a fickó engedelmesen, aztán olyan gyorsan hajolt le a kőért, hogy alig tudtam elugrani az útjáből. Egyetlen pillanatig átsuhant rajtam a félelem, hátha hozzám vágja, de aztán megnyugodtam. A zombí vállára emelte zsákmányomat és lassú, nehézkes léptekkel elindult az ösvényen. Éppen ellenkező irányban, mint ahol Tomas Barrault gyűjtögette embereit a végső leszámolásra.
Kissé kísérteties és nem kevésbé túlvilági volt a jelenet. Ha egy múlt századi a romantika iránt fogékony festő megleshetett volna bennünket, megfesthette volna rólunk élete nagy művét. Széles, végtelennek tűnő cukornádmezőben keskeny ösvény; a felhőtlen égről palacsintányi hold szórja sugarait; elöl az ösvényen egy ébenfekete, óriásira nőtt, merev tekintetű élőhalott, vállán hatalmas terméskővel; mögötte egy ugyancsak megtermett, de azért talán csak a zombi válláig érő, kefehajű fehér ember, kezében 38-as Smith and Wessonnal...
Arra riadtam, hogy a cukomádmező figyelmeztetően susog körülöttem.
Akárhogy is hallgattam, nem volt barátságos a susogása.
13
Meglepően rövid idő, cirka háromnegyed óra alatt elértük a Delamare-szakadékot, Amikor egy alacsonyra nőtt dombocska mögül fülünkbe csapott a dobok tompa pufogása, a zombi megdermedt. Előrenyújtotta a nyakát, mintha halígatódzna, A követ is csak hosszas rábeszélés után vette le a válláról és ejtette a fűre.
- Visszamehetsz, mon ami ~ mondtam neki franciául -A követ nyugodtan itthagyhatod. Majd csak kezdünk vele valamit. Fort! Eredj vissza Fort-ba, barátom!
- Gerrrráááá! - helyeselt a zombi és nekilódult. Néhány másodperc múlva már csak lassan himbálődzó széles hátát láttam, majd rövidesen azt is felitta a hoídfény.
Összerázkódtam és elindultam a dobsző után.
14
A Delamare-szakadék szélén felépített tunnelle legalább kétszer akkora volt, mint az, amely alatt tegnap éjszaka magam is ott mulatoztam. A zenészek azonban ugyanazok voltak a deszkákból összeütött emelvényen, s a közönség is nagyjából ugyanazokból az arcokból tevődött össze. Ezek az arcok azonban ma sokkal komolyabbak, mondhatni komorabbak voltak, mint tegnap. Mintha hiányzott volna róluk az az életöröm és vidámság, amely tegnap éjszaka egészen a koponyacsontjukig átitatta őket.
Behúzódtam egy bokor mögé és megpróbáltam nyomon követni az eseményeket. Egyelőre még csak a dobok szóltak s hosszú, terített asztalok mellett néma csendben üldögéltek a résztvevők, A tunnelle egész hátulső traktusát egyetlen, hatalmas, fából faragott kígyó foglalta el: Damballa kígyóisten szobra. Előtte deszkából összeállított dobogőféle az áldozatok számára.
Természetesen ezúttal sem jutott mindenkinek hely az asztaloknál. A gyerekek, öregasszonyok, és azok a fáradt, ráncos képű férfiak, akik valószínűleg a környező településekről érkeztek a szertartásra, a tunnelle oszlopai között tolongtak néma csendben figyelve az étkezőket. Jól láttam, hogy az asztaloknál körbejárnak a clairines üvegek, s a lábak izgatott ritmust vernek a földön.
Órámra pillantottam. Már csak néhány perc hiányzott az éjfélből.
Ebben a pillanatban megzörrent mögöttem valami. Hátrakaptam a fejem, de nem láttam senkit. Ennek ellenére gyorsan bedolgoztam magam egy nagy és szőrös levelű cserje közepébe. Csak reménykedhettem, hogy nem egy éppen távol lévő mérgeskígyő fészkébe telepedtem bele.
Megborzongtam és kidugtam a fejem az ágak közül.
A nők és férfiak arca továbbra is komor maradt, mintha pon^ tosan tudnák, mi vár még rájuk ezen az éjszakán. A clairines üvegek mozgása meggyorsult; valóságos körtáncot lejtettek az asztal körül.
Damballa kígyóisten elégedetten elmosolyodott. Mintha gyönyörködött volna ébenfekete fiaiban.
308
309
15
Az ünnepséget halk, távoli zsolozsmasző vezette be. A felvonuló nők most is talpig fehérben voltak: egyetlen gyanúsan vöröslő foltot sem sikerült felfedeznem patyolat ingükön. Mintha még a hold is irigyen elsápadt volna e szokatlan fehérség láttán.
A menet élén a papaloa, Raphael Lafitte haladt szépen hímzett templomi zászlóval a kezében. A selyemről a szelíd tekintetű Mária, és az ölében ülő pufók képű Kisjézus nézett ránk megértő jóindulattal. Mellettük riadt barika álldogált, piros szalaggal a nyakán, mintha azt latolgatta volna, elszaladjon-e, vagy hagyja, hogy húsvéti bárányt csináljanak belőle.
A nők kórusa ekkor még nem énekelt, csak lehajtott fejjel zümmögött. Közvetlenül mögöttük a mamaloa, Emilie Lafitte ringatódzott füstölőt lóbálva, mintha csak a menet láthatatlan lábanyomát igyekezett volna megszentelni.
A tunnelle közepén a papaloa a mellé furakqdő mamaloa kezébe nyomta a zászlót. A nők erre lassan, saját tengelyük körül forogva táncolni és énekelni kezdtek. Damballa Oueddo ou couleuvre moins! Damballa Oueddo, kígyőistenünk!
Raphael Lafitte meghajolt Damballa szobra előtt, majd a Máriát és Kisjézust ábrázoló zászlót beleszúrta a tunnelle földjébe.
Csend támadt, halálos csend. Csak a clairines üvegek egymáshoz csapódó koccanása hallatszott.
A papaloa széttárta a karját, felkiáltott, majd váratlanul hasra vetette magát Damballa előtt. A hatalmas, faragott kígyőfej mintha kíváncsian szegezte volna Raphael Lafitte-ra merev tekintetét.
A fekvő papaloa levetette magáról lila karingét és magas püspöksüvegét, amitől a fehér ruhás asszonyok torkában rekedt a zümmögés. A dobok mintha új életre keltek volna. Pergőbb, határozottabb lett a ritmusuk és a sebességük is felgyorsult, mint amikor a cirkuszban a hármas szaltó következik.
Egyre többen és többen ugrottak fel az asztalok mellől, hogy a táncoló asszonyokhoz csatlakozzanak. Néhányan még clairines üvegüket is magukkal vitték. A hold mintha megunta volna az egyedüllétet, lejjebb ereszkedett, s a tunnelle ponyvája alatt belesve ő is táncolni kezdett az égen.
Emilie mamaloa testes, fehér pulykával a karján bukkant ki a táncoló asszonyok közül. Ahogy megpillantottam őket, meg-
310                         "
dermedt bennem az ütő. Az óriási állat lehetett vagy harminc kilő, s első pillantásra inkább struccnak mint pulykának tűnt. Békésen simult a mamaloa mellére, elfedve a kebleit, ami Madame Lafitte méreteit ismerve nem volt kis teljesítmény.
A mamaloa ringott-ringatódzott, majd táncolni kezdett a pulykával, szemét az állat szemébe mélyesztve. Jókora súlya ellenére is könnyedén mozgott, mint jóllakott, kissé lusta, de azért még mindig ruganyos párduc.
A dobok időről időre elhalkuló hangja ismét megerősödött és ahogy szinte már törvényszerű volt, a ritmusuk is felgyorsult. A mamaloa magához szorította a pulykát s elfordította róla a tekintetét. Az óriási lény, mintha bilincseiből szabadult volna, csapkodni kezdett a szárnyával, csőrével többször is Emilie Lafitte arca felé vágott, karmaival beletépett a ruhájába, A táncosok ekkor abbahagyták már-már extázisig fokozódó táncukat és clairines üvegeiket takargatva óvatosan félrehű-zódtak.
Úgy látszott* mintha a mamaloa élvezné a küzdelmet. Eltartotta magától az állatot, majd ismét közel engedte. A madár pedig most már igen határozottan arra törekedett, hogy a szemébe vághasson a csőrével. Emilie olyan könnyedén emelgette, mintha csak egy pehelypárnával táncolt volna, pedig a gigászi szárnyak egyre ott csapdostak körülötte. Hosszú percekig tarthatott a kegyetlen játék: a leskelődés hevében megfeledkeztem róla, hogy az órámra pillantsak, akkor pedig, amikor Emilie Lafitte megragadta a pulyka nyakát, már nem volt jelentősége az időnek. Minden figyelmemet lekötötte a pulyka rémült, fájdalmas rikácsolása, s az asszony erőlködő, eltorzult arca.
Nem sokkal éjfél után beteljesült az áldozat. A pulyka utolsó erejével Emilie arca felé kapott a csőrével, szárnyával szinte betakarta a testét, körmeit a ruhájába mélyesztette. Emilie hatalmas, ébenfekete keze a pulyka fehér nyakára fonódott. Az állat rémült, már-már emberi kiáltásokat hallatott, egészen addig, amíg még volt feje.
Mert röviddel éjfél után már nem volt. Emilie egyetlen rántással szabadította meg tőle s feltartotta a testét a levegőbe.
A dobszó fortissimóig erősödött: a tunnell teteje megmozdult, mintha együtt táncolt volna az ismét táncra perdülőkkel Orrom megtelt a friss vér izgató szagával. A hatalmas állat hő-fehér testéből mint vérrel feltöltött tömlőből egyre bugyboré-kolt, fröcskölt, fecskendezett a vörös folyadék.
311
, Emilie mamaloa boldog mosollyal tartotta a mennyezet felé a még mindig vergődő madarat, s lehunyt szemmel élvezte, amint a fejére ömlik a vére.
Az ünneplő férfiak és nők, majd a hozzájuk csatlakozó gyerekek is vad táncot lejtettek a vértől csuszamlő pádlón. Itt-ott fekete tollak röppentek a levegőbe, s amikor ismét megpillantottam, Raphael Lafitte éppen egy kakasnak szakította le á fejét.
- Damballa Oueddo, ou couleuvre tnoins! Damballa Oueddo, kígyőistenünk! - harsogott az ének. - Damballa, légy velünk! Damballa, mutasd meg az utat, amelyen végig kell mennünk! Damballa, hálásak vagyunk, amiért megszülettél, Damballa, pulykát áldozunk neked, amiéit megszülettél! Kakast áldozunk neked, amiért megszülettél!
Sóhajtva néztem végig, amint a letépett fejű állatok vérét fa-kupákba öntik, és egymásnak kínálják. Bár az elmúlt éjszakán magam is ittam vért, most valahogy nem kívánkoztam rá. Inkább egy adag whiskyt öntöttem volna magamba, ha lehet.
De nem lehetett. Már csak azért sem, mert nem volt whiskym, de ha lett volna, sem maradt volna rá időm. A papaloa ugyanis csendet intett. Ekkorra a letépett fejű áldozatok már ott hevertek a Damballa-szobor előtti emelvényen. Raphael-papaloa kezében felemelkedett Damballa botja, majd földig hajolt a kígyó-isten előtt.
- Damballa Oueddo, vini'gider nous, Si pn mander poule, me bai ou. Si on mander cabrit, me bai ou. Si on mander bef, mei bai ou. Si on mander cabrit sans cor', coté me pren 'pr bai ou? Damballa Oueddo, segíts nekünk! Ha egy kakast kívánnak az istenek, mi megadjuk nekik. Ha egy kecskét kívánnak, azt is megadjuk. Ha bikát kívánnak, megadjuk. De ha egy szarvatlan kecskét kívánnak, vajon hol találunk számukra egyet?
A tömeg leborult a földre, refrénként ismételve az utolsó sort: De ha egy szarvatlan kecskét kívánnak, vajon hol találunk egyet?
Raphael-papaloa ekkor felrikoltott. Ég felé tárta a karját, s a vérmaszatos, immár felismerhetetlen ünneplők felé kiáltotta.
- Damballa áldozatot kap! Damballa szarvatlan kecskét kap! Damballa jóllakik a születésnapján!
Rémülten felkiáltottam, és majd kiestem a bokorból. A háttérben ugyanis lassú léptű menet bukkant fel, amely egyenesen a tunnelle felé közeledett.
Mintha óriási kéz nehezedett volna a torkomra. A forrósig
312
J
egyenesen az égből hullott ránk. Talán még a hold is verejtékezett odafent a felhők között.
Sós vizű tóvá egyesültek a hátamon a verejtékpatakok, amikor felismertem a felénk közeledőket. Legelöl Billy Birch haladt, s ha nem tudtam volna, hogy eredetileg is vörös a haja, azt hihettem volna, vér festette pirosra. Szeme segítséget keresve ugrált jobbra-balra. A mellette botorkáló Dixie a kezét fogta, kétlépésenként megbotlott, s ilyenkor a másik kezével is Billy-be kapaszkodott.
Mivel sejtettem, hogy Tomas Barrault és emberei a közelemben rejtőzködnek, még jobban bepréseltem magam a bokor ágai közé.
Raphael Lafitte elégedetten vigyorgott. Immár alig tudtam megkülönböztetni a többiektől: a vér mindenkit beborított, és egyformán undorítóvá tett.
Emilie mamaloa terjedelmes fenekét azonban nehéz lett volna összetévesztenem bárkiével is. Mária a kis Jézussal a templomi zászlóról mintha egyenesen rá szegezte volna a szemét. Mintha azt mondta volna vádló tekintete: Miért engeded mindezt a szörnyűséget, hiszen nő vagy te is!
Emilie Lafitte azonban ezekben a percekben aligha volt nő, Mamaloa volt, vudu pap, akinek minden igyekezete arra irányult, hogy megengesztelje Damballát, a már sokszor megszületett és még sokszor megszülető istent.
Amikor végül Baptiste de Thiry is felbukkant a tunnelle világosságában, elégedetten elmosolyodtam. Bár még igen messze voltam attól, hogy könnyed és magabiztos lehessen a mosolyom, egy kis előleget azért megengedhettem magamnak. Billy Birch a mellé felzárkózó de Thiryre pislantott - sokéit nem adtam volna, ha látom, mi minden tükröződhet a tekintetében. S hogy Bellevue vendégei közül ne sokan hiányozzanak, hátul Roy Vincent kapitány zárta a sort, egyik kezében mache-tével, a másikban Damballa botjával. Úgy kísérte a középütt botladozókat, botját és machetéjét egyaránt rájuk szegezve, mintha csak a pillanatot várná, hogy végre beléjük márthassa őket.
A menet eközben Damballa óriási képmása elé ért. Billy Birchnek, aki a menetet vezette, nem mondta senki, hol kell megállnia, ő azonban mégis a legjobb helyet választotta. Pontosan Damballa csavaros farka előtt torpant meg.
313
A tunnelle allatt csend támadt, szinte halotti csend, egyedül az egyik dob kísérte halk pufogással az eseményeket.
A három véres, áldozatra szánt alak összegörnyedt Damballa előtt, ijedt tekintetét az isten magabiztosan gőgös arcára szegezve. Damballa unottan átnézett a fejük felett, mintha igazából nem is lelné kedvét az egészben. Mintha az elmúlt évszázadok során annyira megszokta volna a kecskék és kakasok haldoklásának a látványát, hogy a szarvatlan kecskék kimúlása már egyáltalán nem is érdekelné.
Raphael Lafitte széles mozdulattal leborult Damballa előtt.
- Damballa, hatalmas kígyőistenünk! - kiáltozta. - Áldozatot hoztunk neked: szarvatlan kecskét. Elfogadod tőlünk, kígyóisten?
Lélegzet-visszafojtva figyeltem a főszereplőket. A papaloa arcvonásait nemigen láthattam a rászáradt vértől, Emilie viszont elégedetten mosolygott. Roy Vincent kapitány elmasza-tolt a képén egy alvadt vércsomót, és egyenesen a szemembe nézett. Mintha csak sejtette volna, hol rejtőzködöm.
- Hajlandók vagytok megadni Damballának az áldozatot? Először Bilíy Birch szólalt meg. Meglepően tiszta és határozott hangon.                <•¦'¦¦
. - Oui - mondta. - Hajlandó vagyok.
- Én is - csatlakozott hozzá Dixie.
Raphael Lafitte ekkor Baptiste de Thiryhez lépett.
- Te is hajlandó vagy, Baptiste?
- Hajlandó vagyok, papaloa.
Raphael Lafitte megfordult, és a vértől mámoros tömegre kiáltott.
- Hajlandó megadni, amire kértük! Megadja az áldozatot!
- Megadja, megadja! - ujjongott a tömeg.
Ekkor Billy Birch, Dixie és Baptiste de Thiry letérdeltek.
Csend támadt: a félelem, a várakozás és a közeledő halál csendje.
Emilie Lafitte hosszú, egyenes pengéjű kést húzott elő ruhája alól, s a három térdeplőhöz közeledett vele. Előbb Dixie-t vette szemügyre, majd Billyn állapodott meg a tekintete. Bílly felemelte vérmaszatos képét, és mintha halványan, várakozón el-vigyorodott volna.
A mamaloa biccentett, és de Thiry elé állt.
- Elfogadom az áldozatod, testvérem. Meghalsz, hogy új életre kelhess!
Felemelte a kést, és de Thiry nyaka felé bökött vele.
Ebben a pillanatban lövés dördült: Emilie mamaloa a földre bukott, a bokrok közül pedig fegyverrel a kezükben előrontottak Tomas Barrault emberei.
16
Támadt némi sikoltozás, némi lökdösődés, aztán igen hamar rendbejött minden. A Barrault-legények néhány gyors, erélyes és főleg tapasztalt mozdulattal a tunnelle alá kergették azokat is, akik eddig az oszlopokon kívül bámészkodtak. Tomas Barrault határozott, katonás léptekkel de Thiryhez masírozott, és felrántotta a földről.
- Vedd úgy, Baptiste, hogy megmentettem az életedet.
A felajzott tömegen a kétségbeesés hullámai csaptak át. Az egyik dobos csak úgy kísérletképpen ráütött a dobjára, de csat-tanős pofon jelezte, hogy nem aratott osztatlan sikert a próbálkozásával.
Egyre nyugtalanabb tekintettel figyeltem Emilie Lafitte-et, aki még mindig a földön hevert, csuklóját szorongatva. Barrault fölé hajolt, az arcába nézett, aztán jókorát rúgott az oldalába.
- Ne szimulálj nekem, te rohadt tehén! Köszönd az istenednek, hogy nem lőttem szét a segged!
Raphael Lafitte ökle éppen csak milliméterekkel suhant el Tomas Barrault orra előtt. Barrault hátrakapta a fejét, majd géppisztolya tusával úgy vágta arcon Lafitte-et, hogy az fájdalmas kiáltással végigzuhant a földön.
Valaki ekkor szomorú hangon énekelni kezdett. Kreolul szólt a dal, nem értettem jól a szövegét, de mintha arról mesélt volna, hogy élt egyszer egy jóságos mamaloa, akit megöltek a rossz emberek.
Egyre többen vették át a dallamot, s néhány perc múlva már mindenki énekelt. Testüket ringatva, vértől maszatosan, arcukat Damballa felé fordítva zúgott az ének. A mamaíoáról, akit megfogtak, és gonosz vádakkal börtönbe zártak. Mielőtt azonban a bíróság meghozhatta volna az ítéletet, valakik kiszabadították a rács mögül, hogy mégölhessék.
Már a sokadik strőfénál tartottak, amikor rájöttem, TI-Maríe-ról énekelnek.     .
314
315
17
„ Talán reggelig is szólt volna a románc, ha Tomas Barrault kezében fel nem ugat a géppisztoly. De felugatott: tenyérnyi darabokat tépve ki a tunnelle nádtetejéből.
- Kuss! - üvöltötte a főzsaru tele szájjal. - Ha nem akarjátok, hogy belétek eresszek egy sorozatot, befogjátok a pofátokat!
A vudu vérmaszatos hívei jól ismerhették rendőrfőnöküket, mert még egyszer nem kellett megismételnie fenyegetődzését. Olyan csend támadt, hogy még a messze távolban vadászó macskák halk, izgatott nyávogása is idehallott.
- René!
Terepszín kalapos fickó bújt elő a tömeg háta mögül, és Barrault mellett termett.
- Igenis, főnök.
- Ha valaki énekelni kezdene, azonnal agyonlövöd.
- Oui, főnök - tisztelgett a fickó vigyorogva.
- Ha valaki menekülni próbálna, kidöntöd a belét.
- Oui, főnök.
- Mindenki eljött Bellevue-ből?
- Csak hárman maradtak ott, főnök. És Arthur. Ő Croyance doktornőt őrzi.
- Agyon kellett volna lőnie!
- Azt a parancsot adta, főnök, hogy vigyázzon rá, és ne eressze ki.
Barrault morgott valamit az orra alatt, aztán dühösen toppantott.
- Madame Yvonne és Monsieur Ugo?
- A házban vannak, uram.
Barrault sarkon fordult, és a még mindig térdeplő Billy Birchre és Dixie-re nézett. '- Felemelkedhetnek, a mulatságnak vége. Alain! Újabb tarka kalapos bukkant ki az emberek közül.
- Megtaláltátok Mr. Lendvayt?
- Nem, uram. Pedig végigkutattuk a nádat. Mintha a föld nyelte volna el.
- Lehet, hogy elindult Port-au-Prince felé? A terepszín kalapos felvonta a vállát.
- Meglehet, uram.
- Nem juthat oda élve - mondta a rendőrfőnök, és dühösen
kiköpött. - Vigyétek a dzsipet, és menjetek utána. Ha megtaláljátok...
- Oui, monsieur?
- Lőjétek agyon - mondta lakonikusan Barrault. - És hozzátok ide a holttestét.
18
Nem tudom, miért, de még jobban bepréseltem magam a bokrok ágai közé. Egy kiálló, rücskös kéregdarab kellemetlenül nyomta ugyan az oldalam, de ki törődött most vele?
Az Alainnak nevezett terepszín ruhás tisztelgett, megfordult, és keresztültörtetett a tömegen. Társával együtt ott vonult el közvetlen közelemben géppisztolyát csattogtatva. Még a lélegzetem is visszafojtottam, amikor elcsörtettek mellettem.
- Ezzel talán meg is volnánk - mondta Barrault, de Thiry felé fordulva. - Csodálatos az élet, nemdebár, Baptiste!
Baptiste de Thiry egyenesen állt, mintha soha nem is lett volna beteg. Hideg, sárga fény villogott a szemében, ahogy Bar-rault-ra nézett.
- Vond vissza a parancsodat, Tomas! Barrault szelíden elmosolyodott.
- Engem te nem utasíígathatsz, Baptiste. Azt csinálok, amit akarok. Különben látom, meggyógyultál...
- Legjobb úton vagyok afelé,
- Az előbb mintha azt láttam volna, hogy legjobb úton vagy a halál felé.
- Tudod, hogy ez nem igaz! Tomas Barrault megcsóválta a fejét.
- Miért ne lenne igaz?
- Mert te is tudod, hogy a Damballának szánt áldozat, az nem...
Tomas Barrault tréfás ijedtséggel kapta maga elé a kezét.
- Én nem tudok semmit. Én keresztény vagyok, semmi közöm a vuduhoz. Sőt az a kötelességem, hogy minden erőmmel üldözzem.
- Ne feledkezz meg róla, hogy ez a terület az én birtokom!
- Te se feledkezz meg róla, hogy én itt a haiti államot képviselem. De nem hiszem, hogy sokra vezetnének az elvi viták. Az a kérdés, meg tudunk-e egyezni.
316
317
- Mivel kapcsolatban?
Barrault váratlanul Billy Birchhöz lépett, belekapott a hajába, és maga felé rántotta a fejét. Billy a hirtelen mozdulattól megtántorodott, s amikor engedelmesen Barrault felé billent, szembe találta magát a rendőrfőnök öklével. A hatalmas ütés nyomán a levegőbe emelkedett, majd hangos csattanással a vértől csuszamlós földre zuhant. Dixie a segítségére akart sietni, de Tomas hatalmas pofont húzott le neki.
- Mi a francért kellett neked a nagyok dolgába keveredned, te bárpatkány? Ha megmoccansz, megfojtalak!
Monsieur Baptiste felordított, és Barrault géppisztolyának a csövére csapott. A rendőrfőnök azonban csak mosolygott, és csendes derűvel az arcán ágyékon rúgta de Thiryt. Aztán megcsóválta a fejét, amikor Bellevue ura jajgatva Büly Birchre hanyatlott.
- Miért kényszerítesz olyanra, Baptiste, amihez igazából
nincs sok kedvem. Hogy jöttél rá a dologra?
- Milyen... dolog... ra?
- Nem akarsz őszinte lenni hozzám? Sebaj. Az a legfontosabb, hogy jól megszervezzük a ma éjszakai színjátékunkat
Paul-Richard! Újabb terepszín kalapos bújt elő a tunnelle oszlopai mögül,
- Oui, monsieur?
- Válogass ki tizenöt embert. Ismered őket?
- Oui, monsieur - mosolyodott el a legény. - Ismerem vala- 1
mennyit.                                                                             1
-Helyes. A nagypofájűakat válogasd ki, és azokat, akik
utálnak engem. Paul-Richard megvakarta a tarkóját, és előrebillentette a ka-1
lapját.                                                                                1
- Téged valamennyien utálnak, uram. Tomas Barrault elégedetten felröhögött.
- Ezt el is vártam tőlük.
Néhány percnyi nyomasztó várakozás után a nagy kalapos' ismét felbukkant Barrault közelében.                                    ;
- Megvan, uram.
- A fáklyák és a szurkos rongyok?
- Rendben, urain.
- Helyes. - Barrault megfordult, és lenézett a földön ücsörgői de Thiryre, aki Billy Birch homlokát nyomkodta a tenyerével -| Nem is kérded, mire készülök, Baptiste?                             |
318
De Thiry lehajtotta a fejét. Barrault döcögve felnevetett.
- Elmondom, de angolul, nehogy ezek a nyomorultak megértsék. Persze franciául is elmondhatnám, úgysem tehetnének ellene semmit... Tudod, hogy az enyém lesz a birtokod, Baptiste?
Baptiste de Thiry ajkán szomorú mosoly suhant át.
- Tudom, hogy mindig is ezt akartad. De hogy mindenre képes is vagy érte, arra nem gondoltam.
Barrault tovább nevetett.
- Pedig megtettem mindent, hogy Lafitte-re gyanakodj. Én is a szomszédod vagyok, Baptiste: ugyanolyan jogom van az elővásárlásra, mint neki. Márpedig az a gyanúm, hogy rövidesen el fogsz halálozní, barátom. Akárcsak ez a szerencsétlen, hülye papaloa. - Megcsóválta a fejét, és elégedetten géppisztolya tusára ütött. - De nagy marha is vagy te, Baptiste, de nagy marha! Azt hitted, amiért idehívattad az Allamokból ezt a kerge Lend-vayt, megúszod a dolgot? Egy ilyen kis patkány nekem nem ellenfél. Különben is valószínű, hogy azóta már Damballa hátán nyargalászik odaát a másvilágon. Nem csúszhat ki az embereim keze közül, mon ami. Egy amerikai mindig megkavarhatja a szart. Mi a fene az ott? He??
Hátul, a tunnelle oszlopain kívül mintha dulakodás támadt volna. Egy terepszínű kalapos fickó fekete testet lódított maga elé, majd egyetlen, jól irányzott rúgással Barrault elé terelte. Barrault felkapta a fejét, aztán a vérmaszatos férfi arcába nézett,
- Csak nem Roy Vincent kapitány? Üdvözlöm, kapitány űr. Észre sem vettem, hogy hiányzik a díszes kompániából. Jöjjön csak közelebb.
A terepszín kalapos erre búcsúzóul még belerúgott egyet.
Barrault sajnálkozva csóválta meg a fejét.
-Ez az utolsó kikötőd, Roy. Innen soha többé nem fut ki a hajód.
Vincent kapitány felemelte, a fejét, és arcon köpte a rendőrfőnököt.
- Te szemét!
Géppisztoly csattant, s a kapitány is leroskadt a földre. Bar^ rault megtörölgette a képét, majd de Thiryhez fordult.
- Ezek a te barátaid, Baptiste?
- Nem is te! Barrault vigyorgott.
319
I
- Pedig én is lehettem volna. Emlékszel, amikor először példálóztam róla, hogy igazán eladhatnád nekem Bellevue-t? Nem? Kár. Pedig sok kellemetlenséget megtakaríthattál volna magadnak. Azt hittem, ismersz engem. Tudod, hogy amit meg akarok szerezni, meg is szerzem.
- Akárcsak Fort-ot? Barrault megcsóválta a fejét.
- Hát tudod? Persze, persze, hiszen mindenki tudja. Csak nem mertetek beszélni róla, igaz? Te is befogtad a szádat, és elhallgattattad a lelkiismeretedet.
- Elismerem, hibát követtem el - morogta de Thiry. - Ami-kor értesültem a dologról, szó nélkül golyót kellett volna röpítenem a fejedbe.
- Csakhogy erre te képtelen vagy, Baptiste, és a hozzád hasonló szivacslelkű fickók valamennyien azok. Ezért vagyunk mi sokkal különbek nálatok. Nekünk nincsenek gátlásaink; mi azon nyomban meghúzzuk a ravaszt, ha a pénz kiadja a parancsot. Azonkívül, azt hiszem, nem is merted volna megtenni, hiszen jóban voltam az elnökkel. Mondhatni, közeli barátságban. Nem mint ezzel a mostani fattyúval... - kiköpött, éppen felém. aztán folytatta. -Elég bajom volt azzal a szerencsétlen flótássaí, amíg végre sikerült megszereznem tőle Fort-ot.
-Megölted...
- Mi a fenét csinálhattam volna, ha magától nem akart átköl tözni a másvilágra? Mindenesetre Fort az enyém lett, és enyém lesz Bellevue is, ennek a szerencsétlen kóklernek a birtokáról már nem is beszélve.
- Te küldted rám a betegséget, Tomas? Tomas Barrault megcsóválta a fejét.
- De nagy hülye vagy te, Baptiste. Nem látsz tovább az orrodnál. Talán nem is olyan nagy baj... Legalább nyugodt lélekkel sétálhatsz át az örök cukornádmezőkre. - Sóhajtott, és a még mindig vigyázzban álló legény felé intett. - Átmentek Bellevue-be, és felgyújtjátok. Azt akarom, hogy porrá égjen az
egész.
De Thiry felhorkant. Tomas Barrault óvatosan távolabb húzódott tőle.
-Jobban tennéd, ha nyugton maradnál, Baptiste. Bizony, bizony, felgyújtják Bellevue-t. Mégpedig ezek a fickók gyújtják fel, akik meg akartak ölni téged.
- Nem akartak megölni!
- Nem-e? Bizonyítsd be, barátom. Különben is, nem vagyok köteles ismerni a rítusaikat. Én jó katolikus vagyok, honnan tudhatnám, mit akartak veled csinálni? Én csak annyit láttam, hogy a bálvány elé hurcolnak, és ki akarják vágni a szíved.
- A betegséget akarták kivágni belőlem!
- A szíveddel együtt?
- Ki beszél itt a szívemről? Nézd csak Emilie kését... te állat! Hiszen festett fakés!
- Lehet, hogy fakés, de mostantól fogva vaskés lesz belőle. Ha egyáltalán érdekelnek majd még valakit ezek az apróságok. Szóval, Baptiste, Bellevue-nek vége. Sajnálom, de feL kell gyűjtatnom. Ne aggódj, később újjáépíttetem: kár,' hogy azt te már nem fogod látni. De ha mégiscsak látod majd, mert a fene se tudja, mi van odaát, bizonyára kedved leled benne.
- Miért, te... őrült? Miért kell... felégetned?
- Mert így akarom. Azt akarom, hogyha bárki is vizsgálatot indít - márpedig az az érzésem, lesz itt még vizsgálat bőven —, legyen meggyőződve róla: a vuduhívők gyújtották fel a fészkedet. Éppen Damballa és Ti-Marie születésének éjszakáján, hogy bosszút álljanak rajtatok, fehéreken, Ti-Marie-ért.
-Te átkozott...
- Sajnos, jó néhány embernek meg kell halnia, jó barátom. De hát ez az élet törvénye. Egyeseknek meg kell halniuk ahhoz, hogy mások élhessenek, ahhoz viszont jóval többnek kell elpusztulnia, hogy mások jól élhessenek.
- Nem fogod megúszni, Tomas!
-Dehogynem, Baptiste. Csak azért vicsorogsz rám, mert azt hiszed, könnyebb lesz átmenned a túlvilágra abban a tudatban, hogy majd engem is elér a végzet. Sajnos el kell vennem a kedved, barátom.
-Az emberek nem fogják megtenni, amit kívánsz tőlük.
- Dehogynem teszik meg. Már vedelik a clairint, és valamennyien részegek. Mire kijózanodnak, alig emlékeznek valamire, legfeljebb csak arra, hogy felgyújtották Bellevue-t. Ezért hallgatni is fognak róla, mint a sír. És a többiek, az ártatlanok is hallgatnak: éppen miattuk. Paul-Richard úgy válogatta össze őket, hogy a legcsahosabbak és a családapák legyenek a gyűj-togatók. Nekik lesz miért hallgatniuk. Sosem fogja megtudni senki az igazságot.
- Yvonne és Ugo majd elmondja. Barrault szomorúan csóválta meg a fejét.
320
321
- Nem lesz rá alkalmuk, Baptiste. Yvonne és Ugo benn fognak égni Bellevue-ben. Akárcsak Didier doktornő. Őket is megölik a megrészegült vudu táncosok Damballa és Ti-Marie
éjszakáján.
Baptiste de Thiry tenyerébe temette az arcát, és felzokogott. Billy Birch erre kiszakadva apátiájából, Bárrault-ra támadt. • - A hatóságok majd kiszedik belőlük, kik voltak a gyújtoga-tők. A hatóságok majd...
- Állítsa le magát, Mr. Birch - szakította félbe Barrault. -Ne feledje, itt én vagyok a hatóság. Tisztában vagyok vele, hogy bűnöst kell produkálnom, és én produkálok is! Kiválasztok néhány féleszűt, és kinevezem tettesnek őket. Örömmel vallják majd be, hogy ők gyújtották fel Bellevue-t. Lecsukom őket, és egy-két év múlva futni hagyom. A többiek meg hallgatnak, mint
a sír.
- Monsíeur Baptiste
- Monsieur Baptiste nem fogja megérni a reggelt. Őt is, a papaloát és a mamaloát is megölik a vuduhívők.
- Saját papjaikat?
- Annyira megvadulnak a clairintől és a vértől, hogy egymásnak esnek. Sőt még a lányukat, Brigitte-et is kinyírják.
Monsieur Lafitte felemelte vérben ázó arcát.
- Hol van... Brigitte? Hol a lányom?
- Jó helyen - mondta Barrault. - Rövidesen ismét találkozhattok vele, és többé el sem kell válnotok. Kéz a kézben sétálhattok át az örökkévalóságba.
Most már Emilie is felzokogott: kétségbeesett nyüszítő sírással,                                                                                i
Tomas Barrault összeráncolta a homlokát, mint aki gyanúd vagy kellemetlen dologra jött rá, és a tömeget őrző rendőrlegé-j nyék felé kiáltott.                                                               '
- Itt vagy, Denis?
Újabb terepszín ruhás bújt elő az oszlopok közül.
- Itt vagyok, kapitány. -Hol a lány?
A görnyedt, mackómozgású fickó tarkójára nyomta a kalapját.
- Milyen lány?
Tomas Barrault ekkor ordítani kezdett, mély hajókürthangon.
322
- Ha azt mondod, hogy nincs nálatok a Lafitte lány* összetörlek benneteket. Hol van Brigitte?
A kalapos rémülten megvonta a vállát.
- Talán Paul-Richard...
- Paul-Richard szerint a te kötelességed lett volna elkapni.
- Nem találtam, uram. Nem volt a házban.
Tomas Barrault dühösen a földre köpött, aztán felrántotta a sebesült Ermlie-t a földről.
- Akkor sem ússza meg! Nem ússza meg élve! - kiáltotta az arcába, - Ezer dollárt fizetek annak, aki megöli! Azonnal vigyétek a másik terepjárót is!
Megvárta, amíg Denis és még néhányan elcsörtetnek, akkor aztán összekulcsolta a kezét a hátán, és sétálni kezdett, le-fel, Damballa szobra előtt. Komor képpel mászkált vagy másfél percig, majd lehajolt, felemelte a földről Damballa elejtett botját, melyet eredetileg a papaloa szorongatott a kezében, néhányszor a csizmájára ütött vele, s a még mindig rémülten hallgató ünneplők felé fordult.
- Valamennyiőtöket kivégeztethetnélek - mondta fenyegető hangon. - Egytől egyig megölethetnélek benneteket. Ott a hátatok mögött, a terepjáró tetején a géppuska, mellette Louis-Marc, remélem, ismeritek, és tudjátok, hogy egyetlen szempillantásig sem tétovázna, ha parancsot adnék neki. Ha azt hiszitek, hogy a macska is nyávogna utánatok, hát tévedtek. Ti nem Olvastátok az Elnök úr levelét: én olvastam. Az állt benne, hogy a vüdut minden eszközzel üldözni kell. Én ugyan azt mondtam neki: ugyan már, Elnök űr, ezek a műveletlen, hiszékeny és babonás emberek nem tehetnek róla, hogy milyen zagyvaságban hisznek. A papaloák és mamaloák a bűnösek, akik ostobasár gokra tanítják őket. Én már akkor megmondtam, hogy ti nem tehettek a dologról. Vigyék csak el azok a balhét, akik becsaptak benneteket. Rövidesen ismét megmondom az Elnök úrnak, hogy az orrotoknál fogva vezettek benneteket, de ti végül is rájöttetek, hogy hibáztatok, és a magatok módján rendbe tettétek a dolgot. Mivel tudtátok, hogy Monsieur Baptiste és Madame Yvonne barátja a papaloának és a mamaloának, úgy döntöttetek, megölitek őket. Lemossátok magatokról a szégyent, amiért korábban a vudunak hódoltatok. Mr. Lendvay, Mr. Birch és az amerikai lány pedig megszentségtelenítették a houmfortotokat, amelyből később katolikus templomot akartatok építeni, ezért
323
nekik is meg kellett halniuk. Nos, elmondhatom mindezt az Eí-nök úrnak, ha legközelebb találkozunk?
Néma csend volt, csak a szél zúgása hallatszott, amint a tun-nelle szalmatetejét feszegette.
Barrault szivart húzott elő a zsebéből, meggyújtotta, majd dühösen maga elé fújta a füstöt.
- Persze az is előfordulhat, hogy nem hallgattok a jó szóra, és forraltok valamit az ostoba agyatokban. Például olyasmit, hogy hiába beszél nekünk ez a Barrault rendőrfőnök úr, mi bizony nem fogadunk szót neki. Inkább a saját, buta fejünk után megyünk. Például ha mindaz megtörtént, amiről Monsieur Barrault beszélt - Bellevue-t felgyújtották, Madame Yvonne, Monsieur Ugo és Croyance Didier doktornő bennégett, s a houmfort is hamuvá lett -, néhányan arra gondoltok, mi bizony inkább bemegyünk Port-au-Prince-be, az elnöki hivatalba, és megpróbáljuk elmagyarázni az uraknak, mi történt idefent a cukornádföldeken. Bizony ez is előfordulhat, erre is gondolnom kellett. És én gondoltam is rá, emberek. Azt gondoltam, vajon hogy is kerülhetnének ezek a műveletlen, írni-olvasni nem tudó, franciául nem értő parasztok az Elnök úr színe elé. Hát bizony, sehogy se, emberek. Már a városba bejutnotok is nagy dolog lenne, hiszen az ellenőrző pontokon ott vannak a rendőreim, akik ismernek valamennyiőtöket. De ha mégis, véletlenül - ezt, pei-sze, én egyáltalán nem hiszem, csupán a példa kedvéért mondom -, bejutna közületek valaki Port-au-Prince-be, és megkeresné a belügyminisztériumot vagy az Elnök úr palotáját, hát az ajtónál ott is az én barátaimba botlana. Én pedig felhatalmaztam őket, hogy azokat, akik az én tudtom nélkül belopakodnak Port-au-Prince-be, hogy beszéljenek a belügyminiszter úr vagy az Elnök úr emberei közül valakivel, a helyszínen öljék meg. Szívott egyet a szivarján, aztán még egyszer végignézett a hamuszürke arcú és egyre inkább kijőzanodni látszó embereken.
- De ez még nem minden. Akit elkapunk és megölünk, annak a családjára is ez a sors vár. Lányaitokat tíz év fölött megerőszakoljuk, fiaitokat felakasztjuk a fákra. Aztán majd azt mondjuk, hogy a társaik tették, amiért be akarták árulni őket. Egyd szóval, semmi esélyetek nincs ellenem.                              !
A tömeg hallgatott. Hallgattak a dobosok az emelvényer hallgatott a hold az égen, hallgattam én a bokorban, egyedi csak a szél nem hallgatott. A tunnelle meg-megremegett egy
324
egy erősebb rohama után. Barrault nyugtalanul pillantott a mennyezet felé, aztán kivette szájából a szivarját, és leverte róla a hamut.
-Jean-Luc!
Villám cikázott át az égen. Még messze, talán Port-au-Prince felett riogatta a felhőket, s a nyomában felcsapó dörgés sem hallatszott idáig. Mégis valamennyien éreztük, hogy Daisy már a közelben jár. A levegő megtelt elektromossággal, a falevelek a fehér ruhás lányok táncához hasonló táncba kezdtek az ágakon, a férfiak és nők orra kitágult, mintha a vibráló levegő ismét megtöltötte volna őket a claírin mámorával.
Tomas Barrault fejére szorította a sapkáját, és még egyet ordított.
- Jean-Luc!
- Itt vagyok, főnöki                                               ,
- Válogass ki még öt embert. Adj nekik is fáklyákat!
- Igenis, főnök.
Tomas Barrault arcán nyugtalan hullámok futottak át. A szél egyre erőteljesebben tépte-cibálta a tetőt, elhajlította az orrom elől az ágakat. Ijedten rángattam vissza őket, miközben az örökzöld apró tövisei csintalanul a bőrömet karcolgatták.
Valahol a sötétség mélyén gépkocsi tülkölt, majd terepszín ruhás férfiak futottak a tunnelle alá. Legelöl, géppisztolyával a nyakában Alain, akit Barrault utánam küldött. Még akkor is levegő után kapkodott, amikor főnöke elkapta a gallérját.
- Megöltétek?
Alain óvatosan hátrébb húzódott, ujját a kalapjához értetve.
- Nem, uram.
Barrault mély lélegzetet vett.
- Miért nem?
- Nincs sehol.
- Lehet, hogy beszökött Port-au-Prince-be?
- Csak az ellenőrző pontokon át mehetett volna. Azoknál pedig nem járt.
- Akkor itt bujkál a nádban. El kell csípni a fickót! A kalapos megcsóválta a fejét.
- Pokoli idő van odakint, uram. Itt a tornádó a nyakunkon. Akkora a por a nádban, hogy meg lehet fulladni tőle. Ha odabent van, nem bírja sokáig. Fél óra múlva halott;
Barrault elvigyorodott.
- Biztos vagy benne?
325.
- Két bátyámat Ölte meg a legutolsó vihar a nádban, pedig azok aztán tapasztalt fickók voltak. Levágtak egy hosszú nádcsövet, felnyűjtották a levegőbe, hogy friss levegőhöz jussanak, a por mégis megfojtotta őket.
Barrault elégedetten dörzsölte össze a kezét.
- Akkor a lánnyal is végez. Talán jobb is így, Daisyt aztán igazán nem írhatja az én számlámra senki.
Újabb autőberregést hozott felénk a szél. Néhány perc múlva a másik terepszín ruhás különítmény is visszaérkezett Pauí-Richard parancsnoksága alatt. Láttam, hogy a tunnelle alá sietö Paul-Richardnak sem akaródzik megközelíteni Barrault-t Illő távolságban tőle megállt egy oszlop mellett, és csak onnan küldött felé egy kínos mosolyt.
Barrault szájába tette kialudt szivarját
- Minden rendben, Paul-Richard?
Paul-Richard megköszörülte a torkát, és a tunnelle mennyezetére bámult, mintha csak azt kívánta volna: bárcsak ott lehetne, annak a kis gyíkocskának a helyében, amely a gerendák között hancúrozott.
- Hát... tulajdonképpen.,. -Felgyújtottátok?
- Nem, uram,
Tomas Barrault megtántorodott, mintha mellbe vágták volna. -Miért... nem?
-Mert... nem volt odabent senki. Minden ajtó tárva-nyitva... egyszerűen nyomuk veszett.
- Az őr? Croyance Dídier szobája előtt? Paul-Richard óvatosan hátrébb lépett.
- Alszik, uram,
Tomas Barrault becsukta a szemét. Megtörölgette a homlokát, aztán ismét kinyitotta, -Alszik?
- Alszik,
- Hol?
- A folyosón.                                                       *
- Croyance?
- Nincs sehol,., uram! -A többi őr? Paul-Richard nagyot nyelt.
- Halottak, uram.
19
Tomas Barrault néhány pillanatig szélütötten állt, majd a kalapos után kapott. Paul-Richard szerencséjére azonban túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy elérhette volna.
- Te átkozott! Te rohadék! - lökte ki magából a szavakat. -Megöllek! Agyonlőlek, te...
Pisztolya után kapkodott, de mire kiszabadította a tokjából, meggondolta magát. Remegő ujjai ugyan még ott matattak a fegyver ravasza körül, de már látszott az arcán, hogy nem fog lőni vele.
- Hogy történt? - kérdezte aztán rekedten. Paul-Richard panaszos hangon mentegetődzni kezdett.
- Én nem tehetek semmiről, főnök. Már amikor Bellevue-höz közeledtünk, észrevettem, hogy nem áll őr a bejáratnál. Azt hittem...
-Mit hittél?
Paul-Richard szótlanul széttárta a karját.
- Folytasd!
A szél megrázta a tunnelle-t. Paul-Richard aggódva a tetőre pillantott.
- Pierre a lépcsőn feküdt, uram.
- Megölték? -Oui.
- Hogyan? Paul-Richard nagyot nyelt.
- Damballa botja...val, uram. Átszűrták vele a torkát. Tomas Barrault többször is zihálva levegő után kapott, s csak
azután intett Paul-Richard-nak, hogy folytassa.
- A. másik kettőt... az emeleten találtuk meg, uram.
- Őket is Damballa botjával...? Paul-Richard bólintott.
- Azt mondtad, Albert aludt.
- Croyance doktornő szobája előtt.
- Ne merd még egyszer arra az átkozott boszorkányra azt mondani, hogy doktornő!
-Nem mondom többé, uram - bólintott megszeppenve Paul-Richard.
- Láttál még valamit?
- Oui, Monsieur.
- Mi a fenét? Nyögd már ki!
326
327
Paul-Richard a tunnelle oszlopai felé nézett, mintha ott bujkáló társaitól várna segítséget. Azok azonban hallgattak. Akárcsak a várakozó tömeg,
- Ti-Marie-t láttam még - mondta nyöszörögve Paul-Richard. - Ott állt az egyik folyosón, majd.,, szembejött velünk.
-Megöltétek?
PaulrRichard eltátotta a száját.
- Hogy ölhettük volna meg, amikor... Tí-Marie-t nem fogja a golyó!
Tomas Barrault a torkához kapott, de a hörgést már magába fojtotta.
- Mondott valamit? Paul-Richard bólintott.
- Mindannyiunkat... meg fog ölni. Téged is, uram. Barrault előhúzta a pisztolyát. Egyetlen pillanatig azt hittem,
lelövi a legényt, s alighanem ő is azt hitte, mert összegörnyedt, és védekezőn arca elé tartotta a tenyerét *" Barrault azonban nem lőtt. Szárazon, mindenre elszántan reccsent a hangja.
- Mi történt aztán?
- Kilépett az ablakon. -Hol?
- Az emeleten, uram.                                              ¦
- Madame Yvonne-t sem láttátok?
- Őt sem, uram. És Ugo urat sem. Üres a ház.
- Miért nem gyújtottátok fel?
- Mert azt a parancsot kaptuk tőled, hogy gyújtsuk rájuk. De ők, ugyebár, nem voltak bent.
A következő szélroham majdhogynem levitte a tetőt, A tunnelle megremegett, majd az egyik oszlopa óriási reccsenések közepette a mellette ácsorgókra dőlt. Valaki éles, fájdalmas hangon felsikított, aztán menekülni kezdett. Valahol a holdfény mélyén felkattogott egy géppisztolysorozat: éppen felettem húztak el a golyók. Az ünneplők összegörnyedve, immár nemcsak a vértől, hanem a rájuk tapadt portól rücskösbarnára változva, ugyanolyan rücskösbarna, felismerhetetlenségig eltorzult képű emberek kezét markolászva igyekeztek elmenekülni az egyre iszonyatosabbá váló porvihar elől.
Mire felocsúdtam, kalapok, ruhák, deszkadarabok, szalmakötegek száguldottak át felettem, majd őket követve egy ember
328
Is. Átsuhant a bokrom felett, s hangos jajveszékeléssel felszívódott az éjszakában.
A sűrű, nehéz por eltömte az orrom, a szám, betolakodott a ruhám alá s a hajam szálai közé. Ki kellett tisztítanom a fülem, hogy meghallhassam Barrault kétségbeesett ordítását.
- A houmfortba! Be a houmfortba! Kapjátok el őket! Ne engedjétek...
Kimásztam a bokorból, és előrevetettem magam. Félig vakon tapogatóztam a tunnelle felé. Attól nemigen kellett tartanom, hogy bárki is felismerne. Bár ezúttal kivételesen nem volt rajtam egyetlen cseppnyi kakasvér sem, a por kéményseprőpatyolatra színezte az arcom.
Éppen a tunnelle mellé értem, amikor egymást követve dőlni kezdtek az oszlopok. Egyik csak centiméterekkel suhant el az arcom előtt. Az azt követő kévényi szalmaköteg azonban már nem kímélt. Éppen telibe talált, és levert a lábamról
Bár a jobbik eszem azt súgta, maradjak a földön, és várjam meg, amíg a tunnelle további darabjai is elszállnak felettem, mégiscsak felálltam. Éppen idejében ahhoz, hogy észrevegyem a kalapos, géppisztolyos fickót, amint a hajánál fogva maga után rángat valakit. A hold zavartalanul szórta ránk porral kevert fényét, mégsem tudtam kivenni, kicsoda. Szakadt volt, mint bármelyikünk, s az arca is kellemesen ripacsos a rákenő-dött kosztól.
Feltápászkodtam, s amikor a géppisztolyos mellém ért, szépen kivitelezett mozdulattal állón vágtam. Meghökkent, mor-gott valamit, és a géppisztolya után kapkodott. Mivel láttam, hogy az ütés kicsit kibillentette az egyensúlyából, adtam neki még egyet. A harmadik lett volna aztán az igazi, csakhogy a tunnelle szalmatetejének újabb kötege hullott ránk, s jóságos anyaként betakargatott bennünket.
Mire kimásztam a takaró alól, a géppisztolyos már nem volt sehol. Amit eddig a karjának hittem, és vadul markolásztam, valamiféle támasztórúdnak bizonyulj s alighanem Damballa szobráról pottyant elém. Félrelöktem, aztán a földön heverő áldozat fölé hajoltam. A csokoládészínű, rücskös bőrű hölgy feí-térdelt, és rám ordított:
- Ne velem törődjék, balfácán! Húzzon a houmforthoz!
A hangban mintha Dixíe kellemes szopránjára ismertem volna. Meggyőződni róla már nem volt időm, mert a változatosság kedvéért ekkor egy deszkadarab talált fejen. Ez volt a
. ,      '       '     329
pillanat, amikor űgy éreztem, távoznom kell. Főleg, hogy Damballa többmázsányi faragott képe is felém ingadozott.
Csak amikor már a cukornádban bolyongtam, porfelhőkben fuldokolva, ötlött eszembe, hogy fogalmam sincs róla, hol járok, és főleg, merre van a houmfort. Megtorpantam, és a homlokom fölé ernyőztem a tenyerem.
Mintha Damballa küldte volna, bukkant fel egy géppiszto-lyos fickó az orrom előtt. Szerencsére nem a fegyverét marko-lászta, hanem a kalapját. Olyan magabiztosan igyekezett az alig látható ösvényen felém, mintha egész életét a nádmezőben töltötte volna.
Természetesen kinyújtottam elé a lábam. A kalapos beleakadt, aztán hangos, fájdalmas üvöltés közepette fejjel előre berepült a zöldbe. Repülés közben, mint zuhanó gép gondos pilótája, megszabadult feleslegessé vált terhétől, ez esetben a géppisztolyától. Én meg, mivel utálom a zöld mezőkben gazdátlanulhagyott, környezetet rondító fémtárgyakat, szépen felvettem, és ráfogtam. Amikor pár másodperc múlva fájdalmas sziszegés közepette feltápászkodott, éppen a fegyver csövével találta magát szemben.
Okos és jól fegyelmezett rendőrlegény lévén, pontosan tudta, mi a teendője. A hatalmas erővel lökdöső szélnek is ellenállva, felemelkedett, és a tarkójára kulcsolta a kezét.
- Tudod, merre van a houmfort? - kérdeztem nyájasan. Emberem szótlanul megrázta a fejét.
-Én is erre gondoltam - mondtam, és kibiztosítottam a fegyvert. Aztán, csak úgy próbaképpen, hogy meggyőződjek róla, nem tojásos nokedlivel van-e megtöltve, belelőttem egy sorozatot a nádba.
- Merre van a houmfort?
Emberem idegesen a fegyverre, majd a letört nádszálakra pislantott, miközben többször is megrándult a szája széle.
- Nem ismerem ki magam errefelé, uram - mondta váratlanul jó franciasággal. - Nem vagyok idevalósi, és...
Közvetlenül a lába elé lőttem. Olyan közel fúródtak be a golyók az ujjai előtt a földbe, hogy félő volt, még egyszer nem tudom ugyanígy megismételni a produkciót.
Úgy látszik, a kalapos is ugyanerre gondolhatott, mert az egyik kezével a homlokára csapott.                                      .
- Már eszembe jutott, Monsieur - mondta felcsillanó szemmel.                                            ,
330
Bólintottam, és udvariasan magam elé engedtem. A szél megcsattogtatta a nádszálakat, mintha a sikeres előadásnak tapsolt volna.
20
Némi tekergés után meglepően rövid idő alatt értük el az istenek házát. Igaz, útközben még egyszer- csak úgy memória-serkentőként - a lába elé kellett lőnöm, különben rendben ment minden. Ahogy a szikrázó holdfényben felbukkant előttünk a houmfort nagy, fekete épülete, elérkezettnek láttam az időt az érzékeny búcsúra.
- Hogy hívnak, fiam? - kérdeztem a legénytől atyai jóindulattal. Fiatal, szinte gyerekarca volt; lehetett vagy tizennyolc éves.
- Ferdinánd - mondta nagyot nyelve. - Ferdinánd La-moreaux.
- Szép neved van - mosolyogtam. - Gyere ide, fiam. A fickó hozzám lépett, némi reménykedéssel az arcán.
- Ugye nem lősz le, Monsieur?
- Nem - mondtam barátságosan..- Utálom a lövöldözést. Különben is, a houmfortban még meghallhatnák.
Előhúztam a zsebemből a késem, és kipattintottam a pengéjét. Ferdinánd gyerek rémülten meredt a csillogó szerszámra.
- Három apró gyerekem van odahaza - figyelmeztetett.
- Én magam is árvaként nőttem fel - vigasztaltam. - Ki lehet bírni.
- Nem ismered a haiti árvaházakat - mondta szomorúan.
- Tudsz futni, Ferdinánd? - kérdeztem tőle kíváncsian.
- Én voltam a legjobb az iskolában - biztosított.
- Hiszel az oungák hatalmában?
- Hiszek, Monsieur. Nekem is van kettő.
- Azt hittem, te nem vagy vuduhívő.
- A katolikus templombajárok, uram, de oungám azért van. Az az igazság, hogy... Damballát is tisztelem.
Olyan félve mondta, mintha attól tartott volna, Tomas Bar-rault kihallgatja a beszélgetésünket.
- Helyes - mondtam elégedetten. - Akkor figyelj rám, Ferdinánd. Én most a nyakadba akasztok egy oungát, amit egy na-
331
gyön híres mistery-varázsló készített. Ez a ftrtás-ounga. Hallottál már róla?
- Még nem - mondta hamuszürke arccal.
- Akinek a nyakába akasztják, annak a legközelebbi városig kell futnia, különben meghal. Mi is errefelé a legközelebbi város?
- Port-au-Prince, Monsieur - mondta halálra váltán. Levettem a nyakamból az egyik amulettemet, és keresztülhúztam a fején.
- Indulj el, fiam, Port-au-Prince felé - mondtam sóhajtva. Ha a város határáig megállnál, megáll a szíved is. Ha az első házakat megpillantottad, megpihenhetsz. Rendben?
Úgy megrémült, hogy még szalutált is egyet. Ettől aztán újabb ötletem támadt. Végignéztem rajta, s amikor úgy láttam, hogy talán rám jönne a ruhája, ismét megcsóváltam a fejem.
- Csakhogy előbb még valamit el kell intéznünk. A nagy ruhacsere-varázslatot.
Erre már meg sem merte kérdezni, micsoda. Amikor mutattam, hogy mire gondolok, engedelmesen kibújt az ingéből, vékony vászonkabátjáből, és a kalapját is felém nyújtotta. Viszonzásul magára szedhette az én ingemet. Nem mondhatnám, hogy szerencsétlen képet vágott, amikor megtapogatta.
- Hány dolláros ing, uram?
- Negyven - mondtam sóhajtva.
- Megtarthatom? -Tartsd.
Vidáman felém intett, és a porszemecskék milliárdjait cipelő, viharos szélben futni kezdett Port-au-Prince felé.
Biztos voltam benne, már nem is annyira az oungátől fél, mint inkább attól, hogy meggondolom magam, és visszacserélem az ingemet.
21
A houmfort oldalfalai keserves táncba kezdtek, amikor elosontam mellettük. A szél megpróbálta lekapdosni a kalapot a fejemről; minden ügyességemre szükségem volt, hogy a helyén tartsara Ferdinánd inge furcsa és nem éppen kellemes illatokat árasztott: csak abban bízhattam, hogy az erős szél előbb-utóbb kifújja belőle,
332
A terepjárókat a közeli pálmafák alatt fedeztem fel. Hasra vágtam magam, és a magas fűtől takarva feléjük igyekeztem. Óvatosan mozogtam, csak akkor egyenesedtem fel, amikor megpillantottam az egyik kocsi oldalának támaszkodó őrt is.
Vállamra csaptam a géppisztolyt, és hétrét görnyedve a fickó felé osontam. Akadálytalanul el is jutottam a kocsiig, s amikor éppen kezembe kaptam volna a fegyvert, hogy jól fejbe csapjam vele, vidám nevetést hallottam a pálmák irányából. Villámsebesen fordultam hátra. Vagy fél tucat géppisztolycső nézett velem farkasszemet.
Mivel a hold éppen a szemembe sütött, csak akkor ismertem fel Tomas Barrault-t, amikor odalépett hozzám, és kiakasztotta a géppisztolyt a nyakamból.
- Üdvözlöm, Mr. Lendvay - mondta mosolyogva. - Ugye nem haragszik? - Megszemlélte a fegyvert, és kíváncsian rám pislantott. - Ezt meg hol szerezte?
- Találtam - mondtam mogorván. -Hol?
- A nádban. Sétáltam, és egyszerre csak ott feküdt előttem a földön. Magam is meglepődtem, de azért csak felvettem.
- És az ing meg a kalap?
Csodálkozva a kalaphoz nyúltam, és megsimogattam a szélét.
- Erről beszél? Nem fogja elhinni, de ezt is találtam.
- A géppisztoly mellett?
- Nem messze tőle. Az úgy volt, hogy éppen egy hosszú tábla mellett mentem el, aztán befordultam egy rövidebb mellé, ekkor megint egy hosszú következett, hogy egy rövidebb...
Barrault megcsóválta a fejét.
- Majd máskor elmeséli. Odaát, a többieknek. -Odaát?
- A másvilágon. A többiek ugyanis oda készülnek,
- Milyen többiek?
- Például a barátja: Baptíste de Thiry.
- Az én barátom? Eddig úgy tudtam, az ön barátja. / Barrault legyintett, aztán legényei felé vakkantott.
- Vigyétek be.
Elkapták a karom, de mielőtt még becípelhettek volna, heves tiltakozásba kezdtem.
- Mit akar csinálni? Figyelmeztetem, hogy ez a személyes szabadság megsértése. Amerikai állampolgár vagyok...
333
- Most még - mondta Barrault.
- Hogyhogy most még?
- Rövidesen a Nagy Mennyei Köztársaság polgára lesz. Miért ütötte az orrát olyasmibe, amibe nem kellett volna?
-Nem vettem észre, hogy bármibe is beleütöttem volna.
-Vigyétek be!
Az történt, amire számítottam.
Bekísértek a houmfort belsejébe.
22
Végig a folyosón elektromos lámpák világítottak a megszokott fáklyák helyett. Úgy látszott, Barrault jól felkészült a leszámolásra. A terepszín ruhás legények ügyet sem vetettek a falakon lógó álarcokra, halkan oda-odavakkantottak egymásnak valamit, egyikük noszogatva oldalamba döfte fegyvere
csövét.
A houmfort nagytermében, a terített asztal mellett, a Bellevue ebédlőjéből megszokott társaság üldögélt. Baptiste de Thiry fáradtan hajtotta tenyerébe a fejét, ennek ellenére sokkal egészségesebbnek látszott, mint bármikor, amióta megismertem. A ráncok ugyan még nem tűntek el a szája szegletéből, de szemmel láthatóan apadt a mélységük. Szeme a megpróbáltatások ellenére is frissebben csillogott, s a beteg, sárga színt némi pír váltotta fel az arcán.
Mellette Billy Birch gubbasztott szomorúan, magába ros-kadva: Csak akkor derült fel a tekintete, amikor megpillantott a folyosó ajtajában.
- Jól vagy, Johnny boy?-nyögte felém, mosolyt erőltetve az
arcára.
- Oké, Billy. És te?
-Megjárja.                                                        . .
Láttam rajta, szívesen megkérdezné, nem láttam-e Dixie-t, de nem merte. Főleg, hogy Tomas Barrault is felbukkant a nyomomban, megvető pillantással illetve a hátulsó traktusban meghúzódó oltárt. Megvárta, míg két géppisztolyosa elhelyezkedik az ajtó mellett, aztán lecsüccsent közénk, Raphael Lafitte mellé.
- Hogy vagy, Raphael?
Raphael Lafitte felemelte a fejét. Ha egy mit sem sejtő, jám-
334
bor lélek pillantott volna rá, holtbiztos, hogy Összecsinálta volna magát rémületében. Lafitte papaloa meztelen felsőtestét vérrel kevert sár borította, amely a bőrére száradva rücskössé repedezett, némiképpen egy őslényhez téve hasonlatossá viselőjét. Emilie mamaloa - a másik őslény - vérző kezét szorongatta, s időről időre kérlelő pillantást vetett a sarokban meghúzódó Ogoun Badagrist, a Mennydörgőt rejtő fekete kőre. Raphael papaloa megpróbálta magához ölelni, de a mamaloa önérzetesen eltolta magától. Kettősüket Vincent kapitány egészítette ki, aki talán még rajtuk is túltett. Bármelyik álarcosbálon óriási sikerrel eleveníthette volna meg az ördög figuráját. Tomas Barrault undorral az asztal alá söpört egy süteménynyel teli tálat, aztán felém fordult.
- Hát nem visszataszító? Ön mint művelt ember, mit szól hozzá?
-Mihez?
- Tudja, mi az, amiben vagyunk?
- Hogyne tudnám. Houmfort.
- Bravó, Mr. Lendvay. Egészen jól tájékozott. Ez az istenek háza, ahova hívatlanul nem szabad belépnie senkinek. Aki mégiscsak megteszi, az szerintük többé nem lép ki élve. Jő, mi?
Nem válaszoltam, csak lehajtottam afejem. Barrault azonban nem zavartatta magát.
- Persze én köpök rá, hogy szabad-e bejönnöm vagy sem. Ha olyan hatalmasak az isteneik, hát tessék! Intézzék el, hogy ne tudjak kimenni többé!
Győzelemittasan pillantott végig a hátulsó traktuson, ahonnan Damballa kígyóisten faragott képe, s Maítresse Ezilée néztek vissza rá. Mintha fájdalmas mosoly játszott volna az arcukon.
Bocsáss meg neki, Ogoun Badagris, hatalmas Isten, hiszen nem tudja, mit beszél, és mit cselekszik!
Barrault az asztalra csapta a tenyerét.
- Kukacos húsok, penészes sütemény, fonnyadt gyümölcsök... Undorító. És ezek a szörnyű istenek...!
Elakadt a hangja a meghökkenéstől. Ebben a pillanatban figyelt fel csak arra, ami nekem már akkor a szemembe tűnt, amikor betuszkoltak az ajtón. Nem messze az oltártól, talán három-négy méternyire tőle, magasított deszkaemelvényen Ti-Marie figurája üldögélt, ruhából összefércelve, szalmával kitömve. Az életnagyságú rongybaba arca meglehetősen primi-
335
tívre sikeredett; látszott rajta, hogy a durva szövetet sebbellobbal, a részletekre fittyet hányva dolgozta össze a készítője. Tí-Marie száját vastag, piros vonal helyettesítette, szemeit fekete szénnel vagy korommal odabíggyesztett pont.
S bár nem hasonlított az égvilágon senkire, legfeljebb távoli országok hóembereire, mégis, valamennyien, magyarázat nélkül is tudtuk, hogy csakis Ti-Marie lehet.
Tomas Barrault megrázkódott, és gúnyosan lebiggyesztette az ajkát.
- Szörnyetegek, csak éppen nincs semmi hatalmuk; Ártalmatlan gyerekjátékok. Ezek a te isteneid, Raphael. Már gyerekkorunkban sem értettem, miért vonzódsz hozzájuk... Damballa és Ti-Marie... Pfuj!
- Egyszer majd.,. megbánod minden szavad... Barrault Az istenek jó szívűek... de nem bocsátanak meg,
Barrault nyögve felállt, és az oltárhoz lépett, -Hogy tudtatok ennyi kacatot összegyűjteni!? Oairines» üvegek, szentképek... kagylók... illatszerek... elmebajosok vagytok ti valamennyien. Azt hiszitek, egyetlen, valamirevaló isten is szóba állna veletek...? Figyeljetek csak ide... - Előhúzta a pisztolyát, és Ti-Marie hatalmas, szélesre tömött figurájára fogta. - Fejbe lövöm ezt a dagadt hajasbabát, akitől any-nyira féltek. Belelövök a homloka közepébe, és meglátjátok, nem fog történni semmi. Semmi az égvilágon. Ti-Marie hatalma kevés ahhoz, hogy szembeszálljon velem! Itt én vagyok a leghatalmasabb: Tomas Barrault!
Éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt csuromvizes lesz az ingem. A szél vadul dörömbölt odakint, mintha megpróbálta volna ránk dönteni a houmfortot, Barrault felemelte a pisztolyát, összehúzta a szemét, és már-már meghúzta volna a ravaszt, amikor végre sikerült megszólalnom,
- Ismerem ezt a típust - nyögtem vállat vonva. - Maga egy a százból, Barrault. Apró dolgokkal igyekszik elkápráztatni az embereket, hogy aztán később felnagyíthassa őket.
Barrault néhány másodpercig még Ti-Marie homlokán tartotta fegyvere csövét, aztán váratlan fordulattal rám fogta.
- Mir01 beszél?
- Nem lényeges - mondtam annyi maró gúnnyal a hangomban, hogy talán még egy benzineshordő is kilyukadt volna tőle.
- Hallani akarom!
Igyekeztem addig húzni az időt, amíg lehet. Persze jól tud-
\
tam: nem kevés kockázatot vállalok, ha még tovább hergelem. .A pszichopatáknál bármikor elpattanhat az a vékony szál, amely a való világhoz köti őket, s bármelyik pillanatban kiáramolhat a leikükből a pokol
- Ha nem fél a vudu istenektől - mondtam rövid habozás után •-, ne Tí-Marie-ba lőjön, hanem Damballába. Ha azt meg meri tenni, keménytökű gyerek! De ha nem...
A következő pillanatban eldurrant a fegyver a kezében. Nem is egyszer, hanem hatszor egymás után. A tár egész tartalmát belelőtte Damballa faszobrába.
23
Még el sem oszlott a lőpor füstje, máris hozzám ugrott és a hajamba markolt.
- Meg van velem elégedve, nagyokos?
Ebben a pillanatban a hournfort ismét recsegni-ropogni kezdett. Odakint a folyosón feljajdult valaki, majd az ajtónak vágódott. A két géppisztolyos közül az egyik rémülten térdre vetette magát, és Damballa lyukas képű szobra felé nyújtotta a karját. Barrault eleresztette a hajam, és a földre zuhant Lafitte mellé lökött. Felrúgta a térdeplőt, az ajtóhoz ugrott, feltépte és kkmiított rajta.
- Mi történt, Denís?
Valamit visszakiáltottak neki, de hogy mit, nem értettem. Barrault megnyugodva vísszacsörtetett hozzánk, és az asztal melletti padra telepedett.
- Csak a vihar. De a houmfortot nem fogja elvinni. Ugye, Raphael? Úgy építettétek, hogy a legerősebb tornádónak is ellenálljon. Különben mit szólsz hozzá, hogy belelőttem Damballába? És mit tett Damballa? Semmit, csak szépen lenyelte az őlomgaluskákat. - Zsebébe nyúlt, új tárat tett a stukkerjába, aztán hozzám fordult. - Különben, azt hiszem, igaza volt. Damballába kellett belelőnöm. Ez a vén, kitömött kurva nem érdemel golyót. Bent fog égni magukkal együtt.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy kicsit megbeszéljem vele az én sorsomat is.
- Engem is ki akar nyírni? Csodálkozva kerekedett ki a szeme.
336
337
- Ne hülyüljön már, hiszen mindeddig erről beszéltem, Azt hitte, magára nem vonatkozik a halálos ítélet?
- Csak reménykedtem benne.
- Tegyen le róla. Nem szeretnék beleköpni a reményeibe, de egy óra múlva már hot dog lesz magából.
- Nem köthetnénk valami üzletet? - kérdeztem tétován. Barrault felvonta a vállát.
- Ugyan, mit tudna felajánlani nekem? Pénzt? Ahogy tudom, odahaza sem jár térdig benne. Különben sincs rá szükségem. Legalábbis a magáéra nincs.
- De hát miért akar megölni? - vettem rimánkodóra a figurát.
— Mit vétettem én magának? Fogalmam sincs róla, miről szól a dal. Semmi közöm vuduhoz, Damballához, Ti-Marie-hoz: úgy cseppentem ebbe az egészbe, mint Pilátus a krédóba.
- Mondom, hogy ne erőlködjék. Maga már halott ember.
- Mi a fenéért? - kérdeztem egyre kétségbeesettebben. - Mi a fenéért kellene megdöglenem? Maguk csak irtsák egymást, ha akarják. Nyírja ki őket, ha az ellenségei. Égesse halálra ezeket a vudumegszállottakat! - Raphael és Emilie Lafitte-re mutattam.
— Nyírja ki de Thiryt, csak engem meg a barátomat engedjen szabadon. Ha látott már néma majmokat, akkor mi leszünk azok. Felszállunk az első hajóra...
- A barátját is magával akarja vinni? - vigyorodott el a fő-zsaru. - A végén még Baptiste is kellene, aztán a nagyseggű Emilie, Vincent kapitány...
- Félreért - mondtam rimánkodva. - Én csak egy lehetőségről beszéltem. Ha nem megy másként, engedjen el egyedül. Majd azt mondom Billy anyjának, hogy maláriában pusztult el a fia. Ne félj, Billy, soha nem tudja meg, hogy benn égtél egy houmfortban.
El kellett kapnom a fejem, mert Billy Birch felém köpött.
- Te csaltál ide, te szemét! Szégyellem magam, hogy valaha is szóba álltam veled.
-Billy, lásd be...
Majd elpárologtam Baptiste, Emilie, Billy és Vincent kapitány megvető pillantásainak kereszttüzében. Én azonban nem bántam. Mintha egy kis pacsirta dalolt volna a lelkem mélyén.
338
24      .
Rövid ideig némán hallgattuk a szél dübörgését: mintha pajkos gyerekek gesztenyével dobálták volna odakint a houmfort falát. Tomas Barrault türelmetlenül dobolt a térdén, csak akkor emelte fel a földről elgondolkodó tekintetét, amikor nyflott az ajtó, és egy kalapos fej bukkant fel a nyílásában.
Barrault úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna magasba.
-Beszélj!
A kalapos szája széles mosolyra húzódott.
- Elkaptuk, uram.
- Melyiket?   ,
Válaszra nem is volt szükség, mert Brigitte Lafitte repült be a szoba közepére. Megfordult a tengelye körül, a levegőbe kapaszkodott, majd elterült a földön. Emilie felsikoltott, odakúszott hozzá, és az ölébe vette a fejét.
- Brigitte... kislányom!
Ahogy az ájultnak látszó lány arcát simogatta, egyáltalán nem hasonlított arra a félig tébolyult mamaloára, aki nem is olyan régen még egy élő pulyka fejét tépdeste a tunnelle alatt. Szorult helyzetem ellenére is felmerült bennem a gondolat, hogy alighanem minden ember testében minimum két lélek lakik. Csak hely és idő kérdése, mikor melyik bukkan a felszínre.
Brigitte pillái megrebbentek, majd kinyitotta a szemét.
-Jézusom, én...
Barrault letérdelt a lány mellé. Brigitte igyekezett elhúzódni előle, de nem volt hova. Végül is Emilie asszony emelte védőn lánya feje fölé a tenyerét.
Barrault habozott néhány másodpercig, hogy ellökje-e Emi-lie-t, majd felemelkedett, csizmás lábát Brigitte arcához érintette, mintegy jelezve, hogy bármikor eltaposhatná, ha akarná.
- Megérkezett végre az én legveszedelmesebb ellenfelem? -kérdezte gúnyos mosollyal. -A híres Brigitte Lafitte? Vegyétek el tőle a pisztolyát!
A fickó engedelmesen Brigitte-hez lépett, és végigtapogatta. Hitetlenkedő képpel, mint aki el nem tudja képzelni, hogy a vékony selyemruhát viselő lány fegyvert hordhatna magánál. Aztán egyszerre csak kerekre tágult a szeme, amikor legnagyobb megdöbbenésére fegyvertokot talált Brigitte hóna alatt. Ezt volt
339
hívatott elfedni az a selyemkendőszerű stőla, amely a pokoli hőség ellenére is ott függött a lány nyakán. ' A kalapos felemelte a fegyvert, és Barrault felé nyújtotta. Barrault intett, hogy dobja csak a földre.
- A kedves, aranyos, ártatlan kis Brigitte! - csőválta meg a fejét. - A család kedvence... Kár érted, kicsim, bizony nagy kár! Akár még feleségül is vehettelek volna!
- Te szemét! - kiáltotta zokogva Barrault felé Emilie. - Te mocskos szemét!
Barrault tréfásan megfenyegette a földön fekvő, sárral, vérrel borított asszonyt.
- Valamikor nem beszéltél így velem, Emilie. Ez a lány akár az én lányom is lehetett volna. -Lehajolt, és megfogdostaalány mellét, - Hasonlít rád, Emilie. Csak vigyáznia kell, nehogy olyan tehén legyen, mint te! - Aztán a homlokához kapott, s mint aki csak most ébredt rá, milyen ostobaságot mondott, megcsóválta a fejét. - Istenem, én nem is tudom, mit beszélek... Hiszen a kedves kis Brigitte sohasem fog meghízni, és mamaloa sem lesz belőle. A kedves kis Brigitte rövidesen meg fog halni, szeretett édesanyja, édesapja és nagybácsija társaságában.
Meglepetve láttam, hogy de Thiry közönyösen bámul maga elé, mint akinek kikapcsolt az automatája. Ugy látszott, reteszt húzott maga és a világ közé.
- Bizony, bizony, a kis Brigitte is meg fog halni! - sóhajtotta pisztolyát forgatva Tomas Barrault. - El kell ismernie, Mr. Lendvay, hogy ez a gépkocsitrükk pokoli jól működik, hiszen mindenkinek, aki be akar jutni Port-au-Prince-be, gépkocsira van szüksége. Kocsik pedig csak itt találhatók a houmfortnál. így aztán nem kell megkeresnem senkit, mindenki idejön hozzám. Akárcsak ön.
- Bellevue-ben is vannak kocsik - mondtam mogorván.
- Az igaz. Csak éppen használhatatlanok. Gondoskodtam rőla, hogy azok legyenek. Akárcsak a kedves Croyance kocsija. Az a mocskos kis némber...                                ,
Összecsikordult a foga, ahogy Didier doktornőről beszélt. Aztán rám pillantott, és Brigitte felé bökött,
- Tudja-e, nagyokos, hogy kicsoda Brigitte Lafitte? Tudja? Megráztam a fejem.
Pedig tudtam.
25
Brigitte megpróbált felemelkedni, de Barrault ráfogta a revolverét.
- Maradsz ahol vagy! Ezt a játszmát elveszítetted, kislány. -Csúnyán rá fog fizetni, ha bármi is történik velünk -
mondta olyan határozott, kemény hangon Brigitte, amilyet eddig még soha nem hallottam tőle. Hol volt már kissé nyafogó, orrhangú kényessége, amely, ha nem is tette ellenszenvessé, de rokonszenvessé sem. Keményen pattant a hangja, mint a katonáké.
- Ráfizetni? - hökkent meg Barrault. - Vajon mire fizetnék rá? Hiszen én nem vettem részt semmiben. Az egyetlen hibám talán az, hogy nem figyeltem fel rá, mire készülnek a vuduhí-vők. Bár tulajdonképpen ez sem az én bűnöm, inkább az Elnöké, aki mintha vonzódna ezekhez a fickókhoz. Bezzeg az előző Elnök nem tett volna ilyet... Ez a végeredménye a tetves választásoknak, a tetves parlamentnek, amikor minden tetves civil beleugathat a katonák dolgába. A tetves választásokon tetves eredményt lehet elérni, s összeállítani a tetves parlamentet, amely egy tetves elnököt választ. Ez a tetves, demokrácia Haitin. - Köpött egyet, és rám pislantott. - Ezt pedig mind a maguk tetves országától tanultuk. Szóval, engem ne hibáztasson senki. Megtettem, amit tehettem, de azt nem tudtam megakadályozni, hogy a Ti-Marie ünnepétől megvadult vuduhívők rá ne gyújtsák Bellevue-t Monsieur de Thiryre és családjára. A houmfortot pedig azokra, akiket feláldoztak Ti-Marie előtt. Közöttük Brigitte Lafitte-re. Mit szólsz hozzá, Brigitte?
- A miniszter úr nem hülye!
- Az lehet - bólintott Barrault. - Csak éppen nem lesz bizonyítéka ellenem. A váratlan haláltól pedig még az amerikai rendőrakadémiák sem védik meg az embert. Nemdebár, kislány?
Brigitte lehajtott fejjel hallgatott, s ugyanúgy hallgatott Ra-phael Lafitte és Vincent kapitány is, csupán Emilie szegezte gyűlölettel teli tekintetét Barrault-ra.
Barrault elfogta Emilie pillantását, és megvonta a vállát.
- Tudom, Emilie, roppantul kínos dolog végignézni valakinek a saját lánya halálát, de nem én kerestem magamnak a bajt. Akkor kellett volna meggondolnotok a dolgot, amikor felültetek annak a pökhendi mulattnak, aki most Elnöknek hívatja
340
341
magát. - Hirtelen felém fordult - Tudja, hogy ez a szép lány zsaru?
Persze hogy tudtam. Ennek ellenére olyan hitetlenkedő képet vágtam, mint a sivatag lakói, amikor az angyal figyelmeztette őket, hogy rövidesen jön az özönvíz.
- Mit mond?
- Jól hallotta. A kis Brigitte Lafitte zsaru. Los Angelesben végezte a rendőrakadémiát, két hónappal ezelőtt. - Büszkén a mellére vágott, és kihúzta magát. - Én mindent tudok. Azt hitte az az ostoba mulatt, hogy eltitkolhat előlem bármit is. Ott vannak mindenütt az embereim, még a hálószobájában is. Pontosan tudom, mikor és hányszor fekszik le a feleségével... Aki elnök akar lenni, annak mindenről tudnia kell!
Végre kibújt a szög a zsákból. Kimondta, amit már rég sejtenem kellett volna. Csak hát közel sem ismertem annyira a haiti politikai viszonyokat, hogy feltételezzem: Barrault-nak elnöki hatalomra fáj a foga.
- Hogy tudja, miről van szó - magyarázta tovább -, a mulatt néhány évvel ezelőtt kiemelte ezt akis taknyost az iskolából, és néhány társával együtt az Államokba küldte. Természetesen a legnagyobb titokban. S ezúttal a titok titok is maradt, annak ellenére, hogy Haitin vagyunk. Persze én nem vagyok annyira ostoba, mint amilyennek hisznek. Te pedig vigyázatlan voltál, Raphael, nagyon vigyázatlan. Bár az Elnök a lelkedre kötötte, hogy soha, senkinek ne beszélj arról, mit csinál a lányod Amerikában, te mégis elkövettél egy óriási hibát.
- A fény. „képek - rebegte Lafitte szétvert, véres ajkai között,
- Úgy bizony, a fényképek- bólintott Barrault. - Amikor két évvel ezelőtt meglátogattad a lányod, csináltattál magatokról néhány felvételt. Az egyenruhás Brigitte, mama, papa: együtt a szent család. A képet aztán kinagyíttattad és feltetted a szobád falára. Akkor is ott volt, amikor egyszer nálad jártam, Raphael. Te nem voltál otthon, Emilie sem, lehet hogy éppen kakasok fejét tépdestétek valahol, én pedig szépen felgyalogoltam az emeletre, és végigjártam a szobáitokat. Tudod, hogy van ez, Raphael. Néha nem árt, ha az ember szemügyre veszi barátai fészkét. Előfordulhat, hogy kakukktojást talál benne, mint ahogy én is azt találtam.
- Ehhez nem volt jogod! - nyögte Lafitte, miközben kiköpött
342
néhány alvadt vércsomőt a szájából. - Ehhez egyáltalán nem volt jogod. Házkutatási parancs nélkül...
- Ugyan már, Raphael, ne légy ostoba! - mondta némiképpen dühbe gurulva Barrault. - Úgy teszel, mintha nem is Haitin élnél, és nem tudnád, hogy errefelé másként értelmezik a jogot, mint a tankönyvben. De ha már jogról van szó, hogy buktattátok meg az előző elnököt? Mert a te kezed is benne volt, Raphael, méghozzá vastagon. Mint papaloa, az Elnök ellen hangoltad az embereket, akik aztán ellene szavaztak.
- Én csak harcoltam ellene - mondta Lafitte. - Ahogy 0 is harcolt miellenünk.
- Ahogy megpillantottam a zsaruruhás lányodat a falon -folytatta Barrault -, azonnal rájöttem, hány a mennyi. Te az Elnök embere vagy, Raphael. Bármennyire is tagadod, lepaktáltál ezzel a féreggel.
-Nem paktáltam le senkivel - rázta meg.a fejét Lafitte.
- Akárhogy is, de zsarunak küldted a lányod, miközben mi mindannyian úgy tudtuk, közönséges egyetemen tanul.
- Azt hiszem, az a magánügyem... hol... hol taníttatom a lányom.
Barrault megcsóválta a fejét.
- Még mindig nem tanultad meg, Raphael, hogy Haitin nincsenek magánügyek, az én körzetemben pedig végképp nincsenek? Amikor fellebbent előttem a titok fátylának a sarka, kissé utánapiszkáltam a dolgoknak. Meg kell mondanom, piszok nehéz volt, hiszen szokatlan módon sem írásos feljegyzést nem találtam, sem pedig szemtanút. így aztán az Elnök titkárát kellett kezelésbe vennem,
- Novembre! - nyögött fel Lafitte. - Hát te ölted meg?
- Én bizony.- mondta büszkén Barrault. - Ki kellett szednem belőle az igazságot. Mielőtt meghalt volna, csak kiköpte, hogy az Elnök, ez a vén idealista szarházi kiválogatott öt, jő házból való űrilányt, hogy a Los Angeles-i rendőrakadémíára küldje őket. S a te lányod is ott volt az öt között, Lafitte.
Emilie Lafitte felnyögött, és kinyújtotta sebesült kezét, hogy megsímogassa a lányát. A közben egészen magához tért Brigitte azonban gyengéden visszautasította anyja dédelgetését
- Sajnálatos módon, az öt lány közül már csak egy él: a te lányod - mondta Barrault. '
Brigitte szeme összeszűkült.
- Maga ölte meg őket... maga szörnyeteg?
343
Barrault elhúzta a száját.
- Hát már magázódunk? Annak idején, amikor a térdemen ringattalak, még tegezted Tomas bácsit. Boldog voltál, ha cukorkát hoztam neked!
-Maga sátán! - nyöszörögte a lány. - Maga... maga... Barrault vidáman felnevetett.
- Ezt már szeretem. Aki elveszíti a fejét, beismeri a kudarcát. Valóban én tetettem el láb alól a barátnőidet. Amikor a kis Pre-vert lányt nyírtuk ki, majdnem le is buktunk. De végül azért megűsztuk valahogy. Gyanakodott az Elnök űr, hogy nem a véletlen végez a reménységeivel? Rájött talán, hogy egy fantom áll a gyilkosságok hátterében? De hát mit is beszélek... hiszen balesetnek tűnt valamennyi. Egy a metró alá esett, egynek véletlenül elsült a szolgálati fegyvere... folytassam?
Mivel senki nem biztatta, Barrault megcsóválta a fejét.
- Mára már csak te maradtál közülük, szép gyermekem. Természetesen gondosan figyeltük minden lépésedet; ha kíváncsi vagy rá, felsorolhatom, mikor kivel feküdtél le az évek során. Mert azt el kell mondanom, Emilie drágám, hogy a kislányod közel sem élt olyan szűzies életet, mint amilyent illett volna. Lehet, hogy rád ütött, Emilie? Kérlek, ne köpködjél, feleslegesen strapálod magad, amint látod, kívül vagyok a köpő-távolságodon. Szóval, kislány, a markunkban voltál mindvégig: bármikor megölhettünk vagy elrabolhattunk volna. De mi nem tettük. Vártuk a kedvező alkalmat, hogy a segítségünkre lehess.
Várakozva előbb a lányra, majd Raphaelre, végül Emilie-re nézett.
- Még csak meg sem kérdezitek, hogy mi ez az alkalom, vagy jobban mondva lehetőség? Nem? - Fájdalmas arccal megrázta a fejét, és felsőhajtott. - így számítson az ember a barátaira. Pedig együtt gyerekeskedtünk, nem igaz? Egészen jő barátok voltunk. Ó, Raphael, hogy drukkoltam neked, amikor bevallottad, hogy le akarod fektetni Emilie-t. Emlékszel? Még fel is ajánlottam, hogy beszélek vele.
- Hallgass, te átkozott! - nyögte Emilie, kezébe temetve az arcát. - Eletem legpiszkosabb emléke vagy, Barrault!
- Akkor nem ezt mondtad, amikor megpróbáltalak meggyőzni róla, hogy Raphael éppen jó lesz neked. De te mindenáron nekem akartad széttárni a combod. Végül aztán már nem tudtam ellenállni, és megtörtént, aminek meg kellett történnie. Máig is csodálkozom, milyen telhetetlen voltál, Emilie!
344
Legszívesebben belelőttem volna, ha nem vették volna el a stukkeromat. Másrészt viszont kezemre is játszott szószaporítása. Összeszorítottam a számat, s keserű szívvel figyeltem, amint Raphael megpróbál a talpára állni, de Barrault álla alá nyomta a csízmáját, és nem is túl durván hanyatt lökte.
- Maradj a fenekeden, Raphael! Ne tégy úgy, mintha nem is tudtál volna róla. Nem neked mondtam, amit mondtam, hanem a kicsikének, aki akár az én lányom is lehetne... ha éppen nem az.
Emilie a földhöz szorította az arcát, és felzokogott. Baptiste de Thiry viszont nem törődve Barrault fenyegető pillantásával, a vigyorgó főrendőrre förmedt.
¦- Fogd be a szád, Tomas! Ha meg akarsz ölni bennünket, rajta! Nem vagyunk kíváncsiak a locsogásodra, nem vetted észre, hogy bemocskol bennünket?
Barrault arcáról eltűnt a sértett kifejezés, és vidám, elégedett mosoly költözött a helyére.
- Ő, hát te is itt vagy, Baptiste? Azt hittem, csak a tested ücsörög a földön, a lelked valahol messze-messze jár. De ha itt van, annál jobb. Nos, veled majd később tárgyalok, most még mindig a kis Brigitte-ről van szó, akit az elmúlt öt év alatt kőkemény zsarulánnyá képeztek ki. így van, kincsem? Kőkemény zsarulánnyá, aki most is lázasan töri a fejét a menekülésen. Csakhogy ilyen helyzetekre aligha készítették fel a rendőrakadémián. Anyuka, apuka a csúnya bácsi fogságában; felettük egy faház, amely bármelyik pillanatban kigyulladhat, ráadásul mindez Haitin, ahol csak sötétben tapogatódzik a jog és a törvényesség keze. Hát így állunk, kislány. Jobb szembenézni a dolgokkal, mint ahogy én is szembenéztem velük. Amikor megtudtam, az öt kiválasztott lányt arra képezteti ki az Elnök, hogy a közigazgatási körzetek majdani parancsnokai legyenek, nos, akkor elhatároztam, az én kis Brigitte-emre nekem is égető szükségem lesz még. Ezért aztán megóvtam az életedet, kicsim. Kedves Emilie, kedves Raphael, mit szólnátok hozzá, ha most itt, ünnepélyes keretek között megkérném tőletek a lányotok kezét?
Még az én szám is tátva maradt, pedig azt hittem, ezen az éjszakán már nem érhet semmiféle meglepetés. Ha tudtam volna, hogy a java még hátra van...
345
26
A többieket is úgy érte Barrault lánykérése, mint a bombatalálat. Mintha Daisy lecsapott volna ránk, és elvitte volna a fejünk felöl a tetőt. Brígitté nagyot nyelt, és mintha könnycseppeket láttam volna csillogni a szemében. Mindenesetre kiválóan tartotta magát, láthatóan nem akart örömet szerezni Bar-rault-nak azzal, hogy összeomlik, amire úgy egyébként minden oka meg is lett volna. Vigyázatlanul belesétált egy csapdába, amelybe nem lett volna szabad belemásznia.
Emilie Lafitte még mindig a földhöz szorította az arcát. Ra-phael viszont feltérdelt, és Barrault felé tárta vértől mocskos karját.                                                           *
- Keblemre, fiam!
Barrault megrázkódott, mintha korbáccsal vágtak volna rajta végig. Megpróbáltam a mélyen hallgató Billyre mosolyogni, de ö elkapta rólam a tekintetét, mint akinek örökre elege van belőlem,
- Kár gúnyolódnod, Raphael - mondta Barrault gyorsan magához térve. - Lehet, hogy mégsem öletlek meg benneteket. Ne hálálkodj, erre majd ráérünk később is. Mégiscsak furcsa lenne, ha az ember azzal kezdené a házasságát, hogy megöleti az apósát és az anyósát. Brigitte, kincsem, hajói viselkedsz, neked adom az anyád és az apád.
Lehajolt a lányhoz, és megsímogatta az arcát. Brigitte megpróbálta elhúzni a fejét, de Barrault nem nyugodott addig, amíg meg nem círőgatta.
- Kellemesen bársonyos a bőröd, kicsim. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy akinek bársonyos az arcbőre, annak bársonyos a hasa is. Még ma éjszaka meggyőződök róla, igazat mondott-e az a lány. Szóval, megígérem neked, hogy megkímélem Raphael és Emilie életét. Nincs hozzám egy szavad sem?
Brigitte hallgatott, csak meg-megrándulő vállain láttam, hogy alighanem rövidesen elfogy a lelkiereje.
- Ja, hogy el ne felejtsek valamit... természetesen, azt nem ígérhetem, hogy olyanok lesznek, mint régen, de az életüket meghagyom... Egészén pontosan újrateremtem őket.
Mintha megfagyott volna a csend a szobában. A szél újabb köveket vágott a houmfort oldalához; baljós kopogásuk éppen úgy hangzott, mintha koporsőfedelet szegeztek volna ránk.
Barrault kiegyenesedett, és összekulcsolta a hátán a karját.
- Emilie és Raphael természetesen meg fognak halni, leg-
346
alábbís a külvilág számára. A maguk számára, és az én. számomra viszont életben maradnak. Mit szólsz az ajánlatomhoz, Brigitte?
Brigitte nem szólt semmit, Billy Bírch viszont, akiről mind ez ideig azt hittem, talán nem is követi nyomon az eseményeket, falfehérré sápadt arccal Barrault felé fordult.
- Csak nem akar... zombít csinálni belőlük? Barrault elismerően ingatta meg a fejét.
- Mr. Bírch, meg kell mondanom, kellemesen csalódtam önben. Ön éles eszű, kitűnően következtető fiatalember. Kár, hogy ilyen csúnyán kell végeznie. Nem lett volna szabad Haiti-rájönnie, bár távol álljon tőlem, hogy ezért szemrehányást tegyek önnek. Az ön hazája, az emberi jogok letéteményese, így hát önnek is jogában állt idejönni és... jogában áll itt meg is halni. Ennek ellenére, sajnálom. Igazán sajnálom,
- Kösz - mondta Billy savanyúan.
- Ami pedig a következtetését illeti, rendkívül éles elmére vall Mr. Birch, ön jól látja a dolgot: Raphaeí barátomból és Emilie barátnőmből valóban zombit fogok csinálni, hogy az ön szavaival éljek.
- Hogy tudja... megtenni? - kérdezte remegő szájjal Billy. -Előbb megöli.,, őket?
Barrault-nak láthatóan hízelgett Birch rémülete, én azonban a lelkem mélyén megéreztem, hogy Billy is az időt akarja húzni. Talán abban reménykedett, hogy az eltűntek közül valaki majd a segítségünkre siet.
- Nem kell ahhoz senkit megölni, hogy zombi legyen belőle - mondta Barrault. - Csak a szamarak és a turisták hiszik, hogy a zombik halottak. Vannak bizonyos módszerek, amelyek segítségével...
Ismét kivágődott az ajtó. Ismét beleesett valaki az egérfogóba. Ezúttal Dixie, Billy Birch legújabb menyasszonya, Roy Vincent kapitány mixerlánya.
27
Ahogy a tarka kalaposok belökték a terem közepére, Barrault tréfásan meghajolt, és mutatta a lánynak, hogy csüccsenjen a földre a többiek mellé. Dixie halálra vált arccal nézett végig
347
rajtunk, s tétova mozdulattal a szeme alá nyúlt, ahol jókora kék karika sötétedett. Billy Birch figyelemre sem méltatva Barrault fenyegetően toporgó csizmás lábát, átkarolta az új jövevényt.
- Jól vagy, Dixie?
Barrault kerekre tágult szemmel füttyentette el magát.
- Csak nem? Egy újabb románc? Pedig azt hittem, ez az én románcom éjszakája. Mr. Birch, gratulálok az ízléséhez. Amint látom, a kisasszony ragyogó formában van...
Egyetlen ugrással Dixie mellett termett, kitépte Billy Birch karjából, hátralökte, majd mellé térdelt. Dixie sikított, és megpróbálta eltaszítani magától. Barrault keze befurakodott a lány keblei, majd a lába közé is. Arcán azonban nem tükröződött érzelem, mint akit nem is izgat igazán, mit csinál. Dixie hányta-vetette magát, s csak akkor nyugodott el, amikor Barrault valahonnan a fehérneműi alól eíőbányaszott egy pisztolyt. Megnézte, aztán undorodó képpel a sarokba hajította.
- Ide süllyedt a világ - mondta rezignáltán. - Egy kívánatos lány lába közé nyúl az ember, és mit talál ott? Csőre töltött 38-ast. Ennél már sokkal szebb volt a múlt század, akkor legalább biztosra mehetett az ember. Ön kinek dolgozik, kisasz-szony?
Dixie nyelt egyet, majd felemelte a fejét.
- Vincent kapitány alkalmazottja vagyok.
- Vagy úgy - csodálkozott Barrault. - Eszerint Vincent kapitány alkalmazottai pisztollyal a lábuk között keverik a koktélokat?
- Csak a hajón kívül hordok fegyvert - mondta a lány. - Különben a vőlegényemet keresem. Mr. Birchöt.
- Megtalálta- bólintott Barrault. - Átkozott szerencséje van, hogy még idejében érkezett. Az a helyzet ugyanis, kedves kisasszony, hogy a mai éjszakán Mr. Birch nagy útra indul.
- Igazán? - hökkent meg Dixie. - Nem is mondtad, Billy.
- Ne hallgass rá, kicsim - duruzsolta Billy szokatlanul lágy hangon. - Monsieur Barrault azt akarja neked mondani...
- Hova utazol, Billy?
Billy helyett Barrault válaszolt. Felmutatott a mennyezet felé a hüvelykujjával.
- Oda. A mennyországba. Dixie eltátotta a száját.
- Ezt nem értem. Hova?
348
Barrault ingerülten toppantott egyet, és megrázta a fejét, mintha esőcseppeket rázna le a hajáról.
- Na, ebből elég! Ön is meg fog halni Billy barátjával együtt, kisasszony. Kedvem lenne ugyan hozzá, hogy kicsit elszórakoztassam magával a barátaimat, de nincs rá időnk. Minden pillanatban új vendég érkezhet.
Sajnos érkezett is. Csak éppen nem az, akire Barrault várt. És az sem, akire én vártam.
Ennek következtében szépen felépített tervem egyetlen pillanat alatt úgy összeomlott, mint a kártyavár.
28
A folyosóra vezető ajtó hirtelen kivágódott, és a tarka kalaposok újabb vendégeket tuszkoltak be rajta. Amikor megláttam őket, megfordult velem a világ. Pedig nem is ismertem egyiküket sem. Mégis, bennük volt minden reménységem és bizodal-mam.
A kék svájcisapkás, megtermett férfiak, szinte úgy repültek be a szobába. Belebotlottak a földön fekvőkbe, egyikük az asztalnak vágódott, átrepült rajta, majd hangos jajkiáltással éppen Billy Birch mellé zuhant.
Barrault elképedt arccal bámult rájuk, kezében a pisztolyával, s csak akkor tért valamelyest magához, amikor az egyik kalapos hozzá ugrott, és izgatottan a fülébe kiabált valamit. Barrault türelmetlenül hallgatta a kreol nyelvű szóözönt, majd határozott mozdulattal félretolta rendőrlegényét.
- Nem tudok hova lenni a meglepetéstől... - mondta őszinte riadalommal a szemében. - Maga a biztonsági szolgálat nagy hatalmú főnöke! Erre aztán igazán nem számítottam!
A kövér, nagy hasú férfi, akihez a szavait intézte, felállt, le-porolgatta a nadrágját, aztán körülnézett a számára szokatlan helyiségben.
- Hol a fenében... vagyunk?
- Egy houmfortban - készségeskedett Barrault. - Tudja, mi az?
- Persze hogy tudom - mondta a biztonsági főnök. - Én tudom. Csupán csak az a kérdés, ön tudja-e, hogy mit csinál?
Barrault megvakargatta az állat pisztolya csövével.
- Mind ez ideig azt hittem, igen. Sőt meg voltam győződve
349
la, hogy elképzeléseim szerint zajlanak az események. Az önök felbukkanása azonban... hm... kissé más megvilágításba helyezi a dolgokat.
A tagbaszakadt férfi, aki átesett az asztalon, feltápászkodott, és tett egy lépést Barrault felé.
- Adja ide a pisztolyát, Barrault.
Barrault az ajtóban álló, hamuszürke arcú legényre kiáltott.
- Ha még egy lépést tesz, lőj!
A legény felemelte a géppisztolyát.
A markáns arcú, keménykötésű férfi elmosolyodott.
- Ismerem az ilyen blöffölő nagyfiúkat, Barrault. Az ilyen tetű kis senkiket, akik...
Villámsebesen lendült előre a karja. A következő pillanatban több esemény is történt egyszerre. Barrault kezében eldördült a fegyver; az ajtó irányából felugatott a géppisztoly; torkaszakadtából ordított, üvöltözött és sikoltozott mindenki; valaki az ajtó felé ugrott, de egy géppisztolysorozat lekaszálta; én az asztal alá gurultam, és megpróbáltam elrejtőzni a vaskos lábak mögött. Arra emlékszem csak, hogy előbb Billy Birch, majd Dixie vágódott mellém, de hogy később hova tűntek, fogalmam sem volt róla, mert amikor elhallgatott a csatazaj, éppen de Thiry feküdt keresztben rajtam, nehezen lélegezve.
Lapultam még egy kicsit, aztán megpróbáltam legurítani magamról. El voltam készülve a legrosszabbra is, de amint elkaptam a vállát, aggódó tekintetével találkozott a szemem.
-Eltalálták?
- Fogalmam sincs róla - nyögtem, az asztal lábába kapaszkodva. - Azt hiszem... nem.
A körülmények mindenesetre ez ellen szóltak. Bármerre is tapogatott a kezem, meleg vértócsába csobbant. Éppen az orrom előtt egy kék barettes férfi feküdt lassan üvegesedő szemekkel. Egyenesen á mennyezetre nézett, mintha onnan várt volna segítséget. El akartam venni az oldalfegyverét, de valami keményen a bordáim közé nyomódott. Felemeltem a fejem: Barrault állt felettem szétvetett lábakkal.
- Másszon elő, de gyorsan!
Nem kellett soká biztatnia. Kimásztam, és ülve is maradtam a vértócsák közepén. Barrault odébb rugdosta a halottat, aztán engem is megtisztelt eggyel.
- Van még valaki az asztal alatt?
350
Engedelmesen hátrafordítottam a fejem. Csak de Thiry ku-corgott odalent reszkető ajakkal.
Mielőtt válaszolhattam volna, Barrault is lehajolt és szemügyre vette Belíevue urát. Még egyszer az oldalamba rúgott, aztán rám parancsolt.
- Húzza ki a fickót!
Megfogtam és kihúztam. De Thiry nem ellenkezett, hiszen nyilvánvalóan ugyanarra a megállapításra jutott, mint én: feleslegesen nem szabad ingerelni az ideges oroszlánt.
Ahogy Belíevue ura megérkezett mellém, végigpillantottam a csatamezőn. A már említett kék sapkás férfin kívül még egy másik, ugyancsak kék sapkást is eltaláltak a golyók: ő a falnál ült hátát egy lecsüngő faliképnek támasztva. Tenyerét a vállára szorította, melyből szép lassan csergedezett a vér. Odamásztam volna hozzá, hogy segítsek neki, de Barrault lába megállított.
- Maradjon, ahol van.
Sebesen végigkutatta a szobát: lehajolt a hason fekvő testekhez, megfordította őket, s elégedett mosoly suhant át az arcán, amikor meggyőződött róla, hogy lassan valamennyien kinyitják a szemüket és nyögve megpróbálnak felülni.
Két nagy lépéssel visszatért hozzám és elkapta az ingem ujját.
- Ültesse őket a.falhoz! Ha megpróbál átverni, kap egy sorozatot a hátába.
Mivel holtbiztos voltam benne, hogy nem beszél a levegőbe, nem próbálkoztam semmi disznósággal. Sőt egyáltalán semmivel sem próbálkoztam,. Engedelmeskedtem, mint cirkuszi kutya a porondmesternek.
De Thiry vei nem volt sok dolgom. Mivel hallotta miről van sző, magától a falhoz mászott. Nekivetette a hátát, sóhajtott és behunyta a szemét. Mintha megszűnt volna számára a világ.
Billy Birch számára azonban nem szűnt meg. Úgy látszott, még mindig tartja a haragot, mert amikor megpróbáltam segíteni neki, kirántotta a kezemből a karját.
- Hol van... Dixie? - kérdezte zavaros tekintettel. Mielőtt válaszolhattam volna, valaki átmászott a lábamon és
Billy ölébe omlott. -Itt vagyok... Billy.
- A falhoz! - vezényelt Barrault. - Igyekezzenek a falhoz. Lőkdösse oda őket, mert lábon lövöm!
351
Mivel Roy Vincent éppen ekkor tápászkodott fel, megpróbáltam a fal felé terelni.
- Emilie? - suttogta rekedt, reszkető hangon. - Hol... van.. Emilie?
Én is szerettem volna tudni. Csak másodpercek múlva találtam rá, egy harmadik kék barettes teste alatt, aki mozdulatlanul bámulta a földet, mintha hangyákat keresne rajta. Nem tudtam megállapítani, kicsoda, mert fél fejét elvitte a sorozat.
Rövid idő múlva Lafitte és Emilie is a falnál ültek, Roy Vin cent társaságában. Brigitte-et maga Barrault hozta, s lökte a szülei mellé.
- Egyelőre itt maradsz! Üljön mellé, Lendvay!
Miután meggyőződött róla, hogy az ajtóbejáratnál minden rendben, Barrault az asztal szélére telepedett. Felemelte a mu tatóujját és vádlón a szemközti falnál nyögő sebesültre mutatott.
- Ha nem játssza meg a cowboygyereket, nem került volna sor a lövöldözésre. De Legrand mindig ilyen volt. Ha kellett, ha nem, fejjel ment a falnak.
A pocakos, ősz hajú férfi döbbenten csóválgatta a fejét.
- Maga elvesztette az eszét, Barrault. Legjobb lenne, ha ideadná a fegyverét. ígérem...
- Nekem ne ígérjen semmit! - csattant ingerülten a rendőrfőnök hangja. - Nincs abban a helyzetben, hogy ígérgessen. Köpök az ígéreteire! Mostantól fogva egyes-egyedül az én jóindulatomtól függ az élete!
- Figyeljen ide, Barrault - avatkozott a szóváltásba egy vékony, karcsú, mulatt fiatalember. - Nem lesz semmi baj! Ideadja a fegyverét, és...
Barrault kezében megvillant a pisztoly. A lövés az asztal lábát érte néhány centiméternyire a beszélőtől.
- Fogd be a pofád, Pascalé! Mielőtt meghalsz, szétlövöm a tököd!
A mulatt elhallgatott. Barrault megtörölgette a homlokát, aztán az ajtónál álló géppisztolyosokhoz sétált.
- Minden rendben, Denis?
- Oui - mondta vigyorogva a megszólított.
- Félix?
- Oui - mondta a másik. -Victor?
- Soha jobban - morogta a harmadik.
352
Barrault ott állt előttük, háta mögé szorított stukkerral, látszólag csak őket figyelve. Természetesen egyetlen pillanatra sem tévesztett meg a dolog; biztos voltam benne, hogy a legkisebb gyanús mozdulatunkra habozás nélkül belénk lőne.
Önkéntelenül is Ti-Marie vastag, formátlan alakjára pillantottam. Festett, kerek szemei mintha szomorúan bámultak volna ránk.
- Kissé megváltozott a helyzet, fiúk - recsegte Barrault ügyet sem vetve rá, hogy halljuk-e vagy sem. - Meg kell változtatnom a tervemet.
A három géppisztolyos biccentett. Mintha máris tudnák, mit forgat fejében a főnökük.
- Előbbre kell hoznom bizonyos dátumot. Mégpedig azon-nalra. Készek vagytok mindarra, amiben egyszer már megállapodtunk?
A géppisztolyosok olyan egyszerre bólintottak, mintha már jó ideje ezt gyakorolták volna.
- Helyes - mondta Barrault. - Ismeritek ezt az embert? Kinyújtott karjával a pocakos, ősz hajú férfira mutatott.
- Oui - biccentett Denis készségesen. - Pierre Matisse, a biztonsági szolgálat főnöke.
~Éső?
- Jules Pascalé, a titkára. -Ő?
Denis a falnál nyögdécselő hatalmas termetű férfira nézett és gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Legrand. Eric Legrand. Parancsnokom volt a kommandóegységben. Amíg ki nem rúgott.                             '
A halottak személyazonosságát nem kérdezte; ők már nem rúghattak labdába ezen a mérkőzésen.
- Előbb jön az ősz, mint számítottam rá - mosolygott Barrault átkarolva a géppisztolyos vállát. -- Kezeskedsz mindenkiért?
- Oui - bólintott Denise boldogan.
- Akkor még a vihar alatt miénk lesz az elnöki palota... -Megfordult és Ti-Marie felé intett. - Kezdem azt hinni, hogy maga Damballa vagy Ti-Marie irányítja a sorsomat. Ha sikerül, amit elterveztem... magam is eljárok a houmfortokba. Nagy kár, Raphael, hogy te már nem lehetsz ott, vagy ha ott is leszel, nem tudsz majd róla. És te kedves, kedves Emilie... Csak nézel majd azokkal a nagy szemeiddel és azt sem tudod, hogy a vilá-
353
gon vagy. Parancsot adok neked, és te késlekedés nélkül végrehajtod.,. Gyilkolni fogsz, Emilie. Habozás és gondolkodás nélkül!
A kövér, ősz hajű férfi, ahogy kissé enyhülni látszott a helyzet, előrehajolt és Barrault felé nyújtotta a kezét.
- Figyeljen ide, Tomas, ez az utolsó figyelmeztetésem! ön nem tudja mit cselekszik. Követelem, hogy azonnal engedjen szabadon bennünket, fegyverezze le az embereit és én ígérem, pártatlan bíróság fog ítélkezni maga felett.
Barrault felnevetett,
- Pártatlan bíróság Haitin? - aztán elkomorult arccal a beszélőhöz lépett és jókorát rúgott az oldalába, A pocakos megremegett, de nem dőlt ei. - Most én mondom, hogy ez az utolsó figyelmeztetés! Ha még egyszer megmukkan az engedélyem nélkül, fejbe lövöm.
A pocakos volt annyira bölcs, hogy nem válaszolt, Barrault meghimbálta magát a csizmáin, aztán elégedetten felnevetett,
- A képlet roppant egyszerű. Önt Tí-Marie vagy Damballa játszotta a kezemre. Feltett szándékom ugyanis, hogy elfoglaljam az elnöki palotát, és magam üljek az elnöki székbe. Hogy nem fog menni? Dehogynem fog. Órákon belül kiürül a város, mindenki Daisyvel lesz elfoglalva, én pedig ezalatt az önök társaságában szépen besétálok az elnök úrhoz, A többit bízzák rám, Mire Daisy elvonul, áj elnöke lesz Haitinak, Mit szólnak hozzá?
A pocakos bölcsen hallgatott. Barrault sóhajtott és a sebesültre nézett,
- Te aztán komoly fejtörést okozol nekem, Erié. Mi a fenéért kellett hepciáskodnod? Egy ejtőernyős ne legyen okos a földön. Remélem, meg fogsz dögleni, egyszer úgyis meg akartalak ölni,,. Különben árulják el, hogy kerültek ide? Nos, Monsieur Pascalé?
- Parancsot kaptam - mondta a fiatal férfi nyugtalanul, Barrault megcsóválta a fejét,
- Ezek szerint valakinek mégiscsak sikerült bejutnia Port-au-Prínce-be. Félix!
-Quí.
- Menj ki és mondd meg Fernandeznek, vigyék magukkal az összes kocsit. A vendégeinkét is. Cirkáljatok az országúton, figyeljétek, nem közeledik-e valaki. Bár nem hiszem, hogy"
felverték volna a bozótot... az ördög nem alsziL Két ember elég a csapda őrzéséhez. Állítsátok ki a terepjárót a holdfényre.
- Nincs már holdfény - mondta Félix.
- Akkor közvetlenül a houmfort elé. Be kell hogy sétáljanak a csapdába. Valakinek sikerült bejutnia a városba. Valakinek...
Letérdelt a kreol férfi mellé, nyakának szegezve a pisztolyát.
- Ki tud róla, hogy idejöttetek?
A kreol rémülten megrázta a fejét.
- Senki. Senki nem tud róla. Mindenki a tornádóval van elfoglalva,
Barrault elvette a fegyvert a nyakáról
- Ha hazudtál, megkínoztatlak. Indulj, Félix!
Odakint eközben további jelentős változáson mehetett át az időjárás. Furcsa, zúgó moraj töltötte be a környéket, mintha autókaravánok vonultak volna Bellevue felé. A ház meg-megremegett, mintha őriások rázogatták volna a tenyerükön.
Amikor becsukődott Félix mögött az ajtó, Barrault elégedetten a pisztolytáskájára csapott.
- Már csak három vendéget várok. El kell jönniük a kocsiért. Ha eljöttek, megkezdődhet az előadás.
A sebesült a falnál nagyot nyögött. Ti-Marie mintha megmozdult volna és rám emelte volna a tekintetét. Nem tehettem mást, vártam. Vártam a vendégeket.
29
Ha vendégek nem is jöttek, jött egy hatalmas szélroham, amely feltépte az ajtót. Denis megpróbálta ugyan becsukni, de a huzat kitépte a kezéből a kilincset.
- Támaszd be! - üvöltött rá Barrault hirtelen támadt ingerültséggel. - Támaszd be valamivel!
Denis segítségkérőn körbepillantott, majd az oltár mellé ugrott, felemelt egy söprűt a földről, s megpróbálta a nyelével kitámasztani az ajtót. Rövid ügyködés után sikerült is neki, de csak addig, amíg a következő szélroham ismét ki nem tépte.
Barrault ekkor a másik géppisztolyosra ordított.
- Mi történik itt?
A legény arca halálsápadt volt a rémülettől.
- Nyitva felejtették a külső ajtót.
354
355
- Szólj nekik, hogy csukják be.
A legény kiugrott a folyosóra. Hallottam, hogy kiáltozik valamit, de a szél elvitte szavai felét. Néhány pillanat múlva vísz-szatért és vísszadugta a fejét a szobába.
- Nincs senki odakint.., uram.
- Fernandez?                                                  »
- Nem látom sehol.
- Az őr a kocsival?
- Nem mentem ki az épületből. Barrault kezében megremegett a fegyver.
- A másik két terepjáró?
- Az utat ellenőrzik, uram.
A sebesült hangosan felnyögött. Barrault megcsikorgatta a fogát:
- Kuss, mert beléd eresztek egyet!
Az ajtó ismét kicsapódott. Forró levegő töltötte be a termet, megemelgette a térítőket az asztalon, s egyetlen lökéssel le-döntött egy süteményekkel pűpozott tányért az oltárról. A kemény tésztakarikák végíggurultak a földön s éppen a sebesült előtt állapodtak meg.
Barrault megrázkódott és Denis-re ordított.
- Hagyd az ajtót! Victor! Menj ki és keresd meg Fernandezt! -Oui!
A tarka kalapos eltűnt a szélben. Közben újabb és újabb lökések értek bennünket. Meglebegtették Ti-Marie szoknyáját és Maítresse Ezilée zászlaját,
Barrault szájába kapta a hüvelykjét és idegesen harapdálni kezdte. Egészen addig harapdálta, amíg Victor fel nem bukkant az ajtóban.
Ahogy felbukkant, Barrault azonnal megérezte, hogy baj van, Victor ugyanis sápadt volt a rémülettől, s úgy remegett a szája, hogy néhány másodpercig hang sem jött ki rajta. Amikor aztán megszólalt, meztelen félelem vinnyogott a torkában.
- Nem találom... Fernandezt, uram.
- A kocsinál sem?
- Ott sem, uram.
Barrault leeresztette a pisztolyát.
- Akkor mi a baj? -Michel...
- Mi van Michellel?
- Megölték, uram.
356
•     ' ¦                                        , .30
Barrault a falhoz támaszkodott, miközben az ajtóra szegezte a stukkerét. -Megölték?
- Oui. -Jól láttad?
- Egészen jól, uram. -Hol fekszik?
- A kocsiban.
- Hogy... ölték meg?
A kalapos összerázkódott.
- Damballa... botjával, uram.
- Mást senkit nem láttál?
- Phillippe-et is láttam, uram. -őt is...?
A kalapos reszkető kézzel megigazgatta a kalapját. -Őt is... uram.
- Ugyanúgy?
- Damballa... botjával, uram.
A sebesült mintha diadalittasan feínyögött volna. Damballa szobra, talán a beáramló levegő hatására, megbillent, majd a süteményeket követve, végiggurult az oltár előtt a földön. Victor rémülten felkiáltott és talán ki is ugrott volna az ajtón, ha a másik, Denis el nem kapja a karját.
Barrault rágott egy kicsit a hüvelykjén, aztán ránk pillantott. ¦   ,
- Baleset - mondta bizonytalanul. - Balesetek mindig előfordulhatnak. Néhány perc, és megjönnek az embereim..,
Úgy éreztem, nem is nekünk beszél, hanem saját magának, ^íntha csak szuggerálni akarta volna magát, hogy ne veszítse el az önbizalmát. Azt hiszem, sokért nem adta volna, ha visszavonhatja a parancsát, amellyel elküldte a terepjárókat a Port-au-Prince-be vezető ellenőrző pontokhoz.
-Victor!
- Oui... Monsíeur.
- Csukd be a külső ajtót! A géppisztolyos felnyögött.
- Amikor bejöttem... becsuktam, uram.
- Told rá a reteszt is!
357
- Azt is rátoltam, uram.
Mindannyian éreztük, hogy nem mond igazat. A forró szél-rohamok akadálytalanul áramlottak felénk, s űgy kerengtek körülöttünk, mint megvadult táncosok.
- Akkor kitépte a szél. Támaszd be valamivel.
- Oui... Monsieur!
Victor előredugta a géppisztolyát, s szemrehányő pillantást vetve Barrault-ra, kilépett a folyosóra. Néhány pillanatig még hallottuk óvatos lépteit, majd elnyomta őket a szél sü-vítése.
Hirtelen abbamaradtak a szélrohamok. A lábunk körül tekergő szélkígyók rejtekhelyükre szorultak. Barrault megköny-nyebbülten felsóhajtott.
- Becsukta. Még néhány perc és visszajönnek a többiek. Ismét felhangzottak odakint a léptek. Kipp-kopp, kipp-
kopp... Csakhogy ezúttal mintha kissé lassabban, méltóságteljesebben koppantak volna, mint amikor Victor kifelé igyekezett. Furcsa módon a szélkígyők is mintha társául szegődtek volna. Hiába csukta be odakint az ajtót, makacsul visszakűsztak hozzánk.
Barrault Összerázkódott és felemelte a pisztolyát.
Az asztalterítő széle a houmfort mennyezete felé libbent, amikor a széles vállú, csapott árnyék megjelent az ajtóban. Terepszínű kezeslábasának gallérját vidáman fütyörészve lebegtette a szél. Felhajtott karimájú kalapja hetykén, magabiztosan ült a fején.
Amikor Barrault-ban végre tudatosult, ki áll a küszöbön, felengedett az arcára fagyott feszültség és leeresztette a fegyverét.
- Na végre, Fernandez! Hol a pokolban bujkáltatok?
Fernandez biccentett, tett néhány lépést befelé, aztán megtorpant. Ekkor tűnt csak fel, hogy nincs géppisztolya, s. mindkét kezével az ajtőfélfába kapaszkodik.
Denis rémülten hátraugrott, Barrault pedig kétségbeesetten felordított.
- Fernandez! Mi történt? Beszélj, mert...
Fernandez azonban nem beszélt. Megpróbált ugyan, de nem ment jól neki.
Nagyon nehéz értelmesen beszélnie annak, akinek átvágták a torkát.
358
31
Fernandez lépett néhányat felénk, aztán elkezdett vért hányni. Denisben erre elpattanhatott valami, mert felugatott kezében a géppisztoly. Centiméterekkel a fejünk felett verték a golyók a houmfort oldalát.
Vékonnyá lapultunk a földön, mint a lepényhal. Szerencsére Barrault odaugrott hozzá és kiverte a kezéből a fegyvert. Elvette s a saját nyakába akasztotta.
- Megőrültél? Van póttárad?
- A kocsi...ban.
Barrault lehajolt, Fernandez hóna alá nyúlt, és odahúzta a sebesült mellé. Közben egyetlen pillanatra sem vette le az ajtóról a szemét.
- Denis!
- Oui, főnök.
- Kimegyek és körülnézek odakint.
Denis rémülten meresztette a szemét a nyitott ajtó fekete négyszögére. -Főnök, én...
- Ülj ide az asztal szélére!
- Inkább a falhoz támaszkodnék.
- Akkor támaszkodj oda. Ha bármi történne, amíg nem vagyok idebent...
-Micsoda... uram?
- Például, ha bejönne valaki. Azonnal lődd le.
- Oui, főnök.
- És őket is. Valamennyit. Ha bármi történne... bármi... ami...
Denis bólintott.
Barrault megpöckölte orra hegyét fegyvere csövével és ránk nézett. Egészen pontosan rám.
- Azért csak ne örüljenek - mondta nyugodtan. - Elkapom, akárki volt is és égő parázzsal sütögetem a talpát, akár férfi, akár nő. Croyance! Csak az a boszorkány lehetett... - Lehajolt é» megpaskolta Brigitte arcát. - Várjál rám, kis menyasszonyom. Amint elkaptam azt a csúnya nénit a késével, visszajövök hozzád. Elhozom neked a szívét nászajándékba.
Denisre pislantott, bólintott, aztán beleveszett a félhomályba. A szélkígyók mintha csak megörültek volna a távozásának, újra ott tekeregtek körülöttünk.
359
32
A sebesült felnyögött és az oldalára fordult. ~ Vizet... kérem szépen... vizet!
Roy Vincent felemelte a fejét és vérrnocskos kezével a kalapos felé intett.
- Adj neki vizet, fiam.
Denis egyetlen szempillantás alatt homlokának irányozta a géppisztolyát. -Kuss! ~ Csak vizet kér.
- Ha még egyszer megszólalsz, beléd lövök.
- Kinek ártasz vele, ha...
A fegyver felugatott. Vincent kapitány a sarokba kuporodott és úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért.
- Te rohadék! Te mocskos disznó! Csak vizet kért tőled?..
- Kuss! Ha nem hallgatsz el, fejbe lőlek!
Láttam Denis szemén, hogy nem blöfföl. Elpattant benne valami a rémülettől és immár nem ura önmagának.
Kockáztatva, hogy kilyukasztja a bőröm, odamásztam Vin-centhez és a szájára tapasztottam a tenyerem.
- Fogja be a száját - suttogtam a fülébe. - Ha nem hallgat el, megöl valamennyiünket.
Vincent mintha bólintott volna. Vigyázva levettem a tenyerem a' szájáról, aztán vissza akartam mászni a helyemre, de a sebesült fájdalmas kiáltása megbénított.
- Vizet! Nagyon kérem,., vizet!
Denis az övéhez kapott, fűrészes hátú dzsungelkést húzott elő belőle, s fenyegető léptekkel a sebesült felé indult.
- Nem lőlek le, mert takarékoskodni kell a golyóval... de elmetszem a torkod. Ti is megöltétek Fernandezt, én is megöllek titeket. Sorban kicsinállak valamennyiőtöket! Monsieur Barrault megparancsolta, hogy nyírjalak ki benneteket. Te leszel az első... Kikészítelek, te patkány!
A sebesült fölé hajolt, hogy belemélyessze a kését a testébe. A mindeddig víz után könyörgő férfi ebben a pillanatban feldobta magát a levegőbe, s egyetlen, jól irányzott ütéssel kiverte a tőrt Denis kezéből. Ökle előrelendült, de hogy végül is talált-e vele, nem láthattam, mert a lehulló kés után vetettem magam. Amikor megkaparintottam, felemeltem és Denist kerestem a szememmel. Csak néhány másodperc múlva fedeztem fel Ti-
360
Marié kitömött figurája előtt térdelve, amint éppen ránk fogta a géppisztolyát. Ebből aztán világossá vált előttem, hogy Eric Legrand kapitány terve csütörtököt mondott,
- Azt hitted, bedőlök az ócska trükködnek? - visította hisztérikus fejhangon a legény, aki lassacskán kezdte eszét veszíteni a félelemtől. - Azt hiszed, nem számítottam rá? Éppen te tanítottad, Legrand, hogy a foglyok gyakran sebesültnek tettetik magukat...
Hirtelen mintha csodát láttam volna. Ti-Marie kitömött figurája megmozdult és megbíccentette a fejét.
Szakadni kezdett a veríték a homlokomról. Előrenyűjtottam a kést és tettem egy lépést Denis géppísztolycsöve felé.
- Ajánlom, tegye le azt a fegyvert - mondtam határozott, kemény hangon. - Ha leteszi, megígérem, nem lesz semmi bántódása.
Csak reménykedhettem benne, hogy nem Denis volt Legrand kapitány legjobb tanítványa. Ha igen, veszítettem.
Denis azonban szerencsére nem lőtt azonnal. Nyilvánvalóan megzavarodott a felé villanó késtől, s reflexszerííen védelmet keresett magának. Tett néhány lépést hátrafelé; szinte behátráít Ti-Marie karjai közé.
- Kuss! - ordította immár artikulálatlan hangon. - Kilyukasztom a bőröd, te... te...
Nem jutott eszébe hirtelen megfelelően sértő jelző, gondolkodni pedig már nem volt ideje,
Ti-Marie ugyanis felemelte a kezét, amely ezúttal nem volt üres. Megcsillant benne valami s a csillogó tárgyat elhűzta Denis torka előtt.
A terepszín ruhás legény felhördült és a nyakához kapott. Aztán szép, lassú, megfontolt mozdulattal lecsüccsent a főidre Ti-Marie lába elé. A változatosság kedvéért immár az ő szájából fröcsögött felénk a vér,
Ugrottam volna, hogy felkapjam a fegyverét, de egy lövés megakadályozott benne,
Tomas Barrault állt" az ajtóban, rám szegezett pisztollyal.
33
Barrault csak Denis holttestét látta és a dzsungelkést a kezemben,                                                    , - Ahogy a macska kihúzza a lábát, cincognak az egerek?
361
Nem hittem volna, hogy ilyesmire vetemedik, Mr. Lendvay. Azt mondják, az alamuszi macska nagyot ugrik. Hát ön nagyot ugrott, az tuti. De ez volt élete utolsó ugrása.
Láttam az arcán, hogy azonnal meghúzza a ravaszt. Bár tudtam, hogy felesleges amit teszek, mégsem tudtam ellenállni az életösztönnek. Elörevetettem magam, megpróbáltam elérni a lá-. bát. Barrault azonban hátraugrott és felugatott kezében a pisztoly.
A dörrenés félig megsüketített, a golyót azonban csodálatosképpen nem éreztem.
Barrault fölém magasodott és én biztos voltam benne, hogy lőni fog. Még egyszer és utoljára.
Ez a lövés azonban nem dörrent el. Néhány másodpercig ott állt felettem csodálkozó kifejezéssel az arcán, aztán megrázkő-dott, mintha undor töltötte volna el mindattól, amit eddig csinált. Mondani akart valamit, de csak halk bugyborékolásféle
jött ki a torkán.
Négykézlábra tornáztam magam és rémülettel teli csodálkozással meredtem rá.
Tomas Barrault mintha hatalmas, vastag törzsű fa lett volna, amelyből szempillantás alatt vékony, ingó-bingó ágacska nőtt ki. A fatörzs két izmos ága ebbe a karcsú, új hajtásba kapaszkodott, mintha megpróbálta volna kirántani a kéreg alól. Az űj hajtás azonban nem hagyta magát hiába tépték-feszegették: in-gott-hajladozott, de nem engedett.
A következő másodpercben a fatörzs, mintha villám sújtotta volna, hatalmas csattanással kidőlt. Az új hajtás pedig úgy meredt belőle az égre, mint figyelmeztető, túlvilági mutatóujj.
Felálltam és lenéztem rájuk. A törzsre és a mutatóujjra.
Tomas Barrault még mindig rángatődzó testére, és a torkából kiálló kígyóbotra.
34
Nem is tudtam, mit csináljak hirtelenjében. Felkaptam Denis géppisztolyát és az ajtóhoz ugrottam vele. Sötét volt odakint, mintha a szél lekapcsolta volna az elemlámpákat. Hallottam, hogy izgatott kiáltozás csap fel mögöttem, de nem volt időm törődni vele: előrenyújtott kézzel, lélegzetemet visszafojtva lopakodtam a kijárat felé, s csak akkor nyugodtam meg, amikor elértem.
Néhány másodpercnyi habozás után feltéptem az ajtót.

A houmfort és környéke reménytelen szürkeségbe hullott, az árván álló terepjáró környékén nem láttam élő embert.
Óvatosan, hátra-hátranézve közelítettem meg a kocsit. Ott állt ugyan egy tarka kalapos férfi az oldalához támaszkodva, ő azonban már senki számára nem jelentett veszélyt. Úgy meredt ki a nyakából Damballa kígyóbotja, mint Tomas Barrault-éből odabent. Életében különben a Victor névre hallgatott.
A másik fickó a csomagtér mögött feküdt, békésen elterülve. A harmadikat a pálmák alatt láttam; úgy fogta a nyakából kiálló botot, mintha furcsa, egzotikus hangszer lett volna.
Sóhajtottam és begyűjtöttem a géppisztolyaikat.
A houmfort nagytermében olyasféle látvány fogadott, mint amilyen Pierre Bezuhovot a borogyinőí ütközet kötözőhelyén. Amerre a szemem ellátott, minden vérben úszott, s a friss, kinti levegő után hányingerrel töltött el a benti bűz.
Ledobtam a géppisztolyokat a földre, aztán a pocakos, haját simogató férfihoz fordultam.
-Jól van?
- Én jól. Hát maga?
- Megjárja. Hoztam néhány géppisztolyt. Látta, ki ölte meg Barrault-t?
A pocakos nemet intett.
Valaki hozzám tántorgott és elkapta a karom. Bár fekete, kemény por álarc fedte az arcát, Vincent kapitányra gyanakodtam.
- Nagyot alakított, Mr. Lendvay. Hogy nyírta ki ezt a szemetet?
Sóhajtottam, aztán a lassan felkászálődókra néztem.
- Nem én nyírtam ki. -Hát akkor ki?
Ez volt a kérdés, amelyre a következő pillanatok sem hoztak választ. Hiába kérdezgettem a lassan magához térő Baptiste-ot, Raphael Lafitte-ot, vagy éppen Billy Birchöt, egyikük sem tudott válaszolni rá.
- Talán Ti-Marie - mondta a tántorogva felálló Eric Legrand. - Neki megvan hozzá a hatalma.
Éreztem, hogy elszorul a torkom. Víllámsebesen megfordultam és Ti-Marie-t kerestem a szememmel.
Az istennő nem volt a helyén.
Úgy tűnt el, hogy sem ők idebent, sem én odakint nem vettük észre.
Ahogy igazi, nagyhatalmú istennőhöz illik.
362
Székláb és húsvágó bárd
Nyomott hangulatban közeledtünk Bellevue-höz, amin úgy egyébként nem volt sok csodálkozni való. Mindegyikünknek megvolt a maga baja: én például úgy éreztem, nincs egyetlen ép csontom sem. Emilie útközben többször is elájult, csak a kocsiban derült ki, hogy két találat is érte: egyik a combján, másik a karján. Szerencsére Eric Legrand sebe nem bizonyult súlyosnak, bár jó darab húst kitépett vállából a golyó. Vincent kapitány Raphael ápolásával volt elfoglalva, akinek egy golyó majd a fél fülét lehasította. Baptiste de Thiry viszont újjászületett. Nyomát sem láttam rajta, hogy halni készülne, csak a tekintete volt kissé elgondolkodó, mintha mindegyre az emlékeiben kotorászott volna.
Bellevue felé félúton Brigitte odakuporodott mellém.
- Jól van, Mr. Lendvay? ' - Én jól. Hát maga?
- Ragyogóan. Nem látja?
Most néztem először végig rajta azóta, hogy megszabadultunk a houmforttől. Szó ami szó, jelenlegi állapotában aligha választották volna szépségkirálynőnek a Los Angeles-i zsarulányok évnyitó bárján. Ruha csak hellyel-közzel akadt rajta, s ami volt, az is lekívánkozott róla. Blúzán egyetlen gomb maradt csak, valahol a nyaka táján. Sóhajtott és megpróbálta visszagyömöszölni mindegyre holdfürdőzni kívánó kebleit.
- Maga tényleg zsaru?
Hülye kérdés volt, de valamivel csak el kellett kezdenem a beszélgetést.
- Nem tudta?
- De - mondtam szégyenlősen. - Tudtam.
- Akkor miért kérdi? Mikor jött rá?
- Amikor ellátogattam magukhoz. A Lafitte-birtokra.
- Maga járt nálunk?
- Kénytelen voltam.
-És?                                                           -
365
- Észrevettem a képek nyomait a szobájában, amiket bizonyára az édesapja szedett le.
Brigitte mélyet sóhajtott.
- Szegény apu. Most látom csak, mennyire megöregedett. Tudja, amíg távol van az ember, azt hiszi, csak felette rohan el az idő, az otthon maradottak ugyanolyanok maradnak, mint amilyeneknek utoljára látta őket. Bár szigorúan meghagytam neki, dugja el a közös képeket... meg lehet-e tiltani egy apának, hogy büszke legyen a gyerekére?
- Valóban az elnök küldte Los Angelesbe, mint ahogy To-mas Barrault állította?
Á lány akaratlanul is a terepjáró végében ponyvával letakart holttestek felé pillantott.
- Úgy van, ahogy Barrault mondta. Az elnök még középiskolás korunkban választott ki bennünket. Sokat nyomott a latban, hogy mindannyian mamaloák és papaloák családjából származtunk. Nekünk jutott volna a feladat, hogy mint rendőrparancsnokok békét teremtsünk a vudu és a hatóságok között.
-Volna?
Brigitte a szeme felé nyúlt, mintha könnyet akarna kitörölni belőle, de félúton megtört a mozdulata.
- Már csak.. .én élek közülük - suttogta szomorúan. - Barrault megölette a többit. De hiszen maga is tudja.
Hirtelen valami megkondult a'fejemben. Egy kelet-ázsiai gong, amely akkor szokott megszólalni, ha rájövök valamire.
- Eszerint Dixie...
- A barátnőm. Együtt végeztük az Akadémiát.
- Ki szólt önnek arról, hogy valami baj van ideát? Brigitte habozott egy kicsit, mint aki nem biztos benne, el
szabad-e árulnia egy titkot, végül azonban megvonta a vállát.
- Croyance. Croyance Didier.
Igazság szerint izgulnom kellett volna Croyance miatt. Én azonban nem izgultam. Tudtam, hogy most már biztonságban van.
- Már a távozásom utáni első években érkeztek bizonyos jelzések - folytatta Brigitte -, hogy Bellevue-ben nem mennek jól a dolgok.
366
- Csak nem akarja azt mondani, hogy nem járt közben idehaza? - húztam fel csodálkozva a szemöldököm.
- Az elnök kifejezett kívánságára történt. Azt mondta, jobb, ha azok, akik mindent megtennének, hogy megbuktassák, és a terrort hoznák vissza Haitiba, nem figyelnek fel ránk.
- De a szülei ösak meglátogatták?
- Egyetlenegyszer: a harmadik év végén. Három éve nem láttam őket, Mr. Lendvay... Amikor elvállaltam a megbízatást, fogalmam sem volt róla, mire vállalkozom. Kislány voltam még és nem láttam a küldetésemben mást, mint egy hosszú és izgalmas kirándulást Amerikába. A harmadik év végén anya és apa eljöttek hozzám. Gyönyörű napokat töltöttünk együtt, ekkor készültek azok a bizonyos felvételek is. Tudtam, nem szabadna megengednem apának, hogy egyenruhában fényképezzen le, de azt is tudtam, én vagyok élete értelme és büszkesége. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a kérésének. Álmomban sem gondoltam volna, hogy kinagyítja és felrakja a hálószobám falára... Mikor kezdett gyanakodni rám?
- Amikor kiszúrta magának Billy barátomat. Igyekeztem halkan beszélni, nehogy Dixíe vagy Billy meghallhassa.
Brigitte elmosolyodott.
-Meg kellett tennem, bár.., őszintén szólva először önt akartam.
- Kár volt lemondania rólam.
- Maga nehezebb diónak ígérkezett. Nekem pedig gyorsan kellett eredményt produkálnom. Valami indok kellett hozzá, hogy Bellevue-be jöhessek, és esetleg itt is maradhassak. -Elgondolkodott, megrázta a fejét, aztán mélyet sóhajtott. - Alighanem az lesz a legjobb, ha az elején kezdem.
- Én is azt hiszem — helyeseltem.
- Azt tehát tudja már, hogy a Los Angeles-i rendőrakadémián tanultam. Szüleim nem látogathattak, viszont gyakorta eljött hozzám valaki, aki pontosan beszámolt az itteni eseményekről.
- Kicsoda?
- Croyance Didier - mondta sóhajtva. - Igen... Croyance Didier.
- Ismerte már gyerekkorában is?
__ - Futólag. Csak annyit tudtam róla, hogy ő is az Egyésült Államokban tanult. Orvosi egyetemen.
367
- Semmi egyebet?
Brigitte mintha szégyenlősen elmosolyodott volna,
- Azt is tudtam, hogy... van valami köze a vuduhoz. Apa elmondta, hogy Croyance anyja,., hjres mamaloa volt, az ő nagyanyja pedig még nála is híresebb.
Ismét megszólalt a gong a fejemben. Méghozzá az előbbinél is élesebben.
- Croyance dédanyja?
Brigitte a többiekre pillantott, aztán még jobban lehalkította a
hangját.
- Croyance Didíer dédanyja.,. Ti-Marie volt. GroyanceDi-
dier Tí-Marie dédunokája.
Meglepett amit mondott, bár őszintén szólva nekem is rá kellett volna jönnöm a dologra Csakhogy nem könnyű úgy következtetéseken törni a fejünket, hogy közben attól rettegünk: minden pillanatban az oldalunkba szúrhatnak egy tűhegyes kí-győbotot.
- Az édesapja mondta ezt el önnek?
- Igen, ő.
- Croyance? Ő nem említette?
- Soha. Bár... valószínűleg feltételezte, hogy tudom.
- Eszerint Croyance felkereste önt Amerikában. Először mikor?
- Már az első évben.
- Lehetséges, hogy maga az elnök küldte? Brigitte megrázta a fejét.
- Nem küldte senki. Magától jött, bár aligha véletlenül. Azt hiszem... Croyance előre látott valamit. Ha,., hinnék abban, hogy ez lehetséges, azt mondanám; Croyance előre látta a jövőt.
- Ilyenkor mikről beszélgettek?
- Általában hazai dolgokról. Croyance beszámolt az itthoni ügyekről, beszélt politikáról, és...
-És?                   .      .
- A... vuduról.
- A vuduról? ~ hökkentem meg. - Ne haragudjon, de ezt nem
egészen értem. ~ Azt hiszi, én értem? Valószínűleg attól tartott - a szüleim-
368
mel együtt -, hogy Amerika kiöli belőlem a vudu hitét. Egyszer azt mondta: az istenek csak addig élnek, amíg hiszünk bennük, Ha már nem lesz senki, aki tisztelje Damballát, vagy Ogoun Badagrist, el fognak pusztulni, mert az istenek sem halhatatlanok.
- Utalt rá valaha is, hogy Monsieur de Thiryt veszély fenyegetné?
- Az első években nem. Általában vidám volt és érdeklődő. A negyedik évben azonban megváltozott. Nyugtalan és ideges lett. Valahányszor meglátogatott, mintha mindig mondani akart volna valami fontosat. Akkor már sok mindent tanultam a főiskolán, többek között lélektant is. Megéreztem, hogy rejteget előlem valamit, amiről nem tudja eldönteni, elmondhatja-e vagy sem. Én pedig - éppen az iskolában tanultaknak megfelelően - nem akartam sürgetni. Később aztán, persze, megtudtam tőle mindent, anélkül is, hogy elmondta volna.
- Ez hogy lehet?
- Bocsásson meg, rosszul fejeztem ki magam. Összefüggően nem mondta el mi bántja, részleteiben azonban igen. Azzal kezdte, hogy Tomas Barrault-ről mesélt nekem. Elmondta, az ő dédapja volt az, aki megölte Ti-Marie-t.
Akkorára kerekedett a szemem, amekkorára a rám tapadt, kemény por csak engedte.
- Barrault dédapja ölte meg Croyance dédanyját?
- így volt, Mr. Lendvay. Csak hát ezek már régi dolgok, kinek jutna eszébe bosszút állni a dédanyjáért? Mindenesetre sokat beszélt nekem a Barrault-kről.
- Az egész családról?
- Elmondta, hogy egyetlen tisztességes ember sem volt köztük. Mintha a gonoszság átka verné őket. Annak ellenére mondta, hogy Tomas Barrault ugyancsak rendőr volt, mint én, csak éppen Haitin. Más alkalommal meg arról beszélt, hogy a vér nem válik vízzé. Tomas Barrault éppen olyan jellemhibás, mint az ősei.
~ Megindokolta, hogy miért?
- Először nem, aztán igen. A soron következő látogatás alkalmával. Most így utólag visszagondolva rá: mintha csak tudatosan adagolta volna az információkat. Mindig csak annyit mondott, amennyín elgondolkozhattam, de soha nem annyit, amennyi megijeszthetett vagy agyonnyomhatott volna.
- Miket mondott?
369
- Elmesélte, hogy Barrault meg akarja szerezni a környező birtokókat. Elsősorban a mienket, de Bellevue-t is. Arról is beszélt, hogy Barrault az előző elnök híve, akit diktatórikus módszerei miatt taszítottak ki a bársonyszékéből - éppen az Egyesült Államok támogatásával. Barrault csak kényszerből állt a. mostani, demokratikusan megválasztott elnök mellé. Megjátssza a lojális rendőrtisztet, miközben arra készül, hogy az első adandó alkalommal kést szegezzen a torkának.
- Beszélt arról Croyance, hogy Barrault esetleg maga akar elnök lenni?
-Soha
- Arról sem, hogy miért akarja mindenáron megszerezni Bellevue-t és a Lafitte-kűriát?
- Konkrétan nem. Csak annyit közölt velem, hogy Baptiste urat halálos veszedelem fenyegeti.
- Éspedig?
- Barrault elérkezettnek látja az időt, hogy megölje és megkaparintsa magának Bellevue=t
- Azt is elmondta, hogyan akarja megölni? A lány bólintott.
- Talán egy varázsló segítségével, aM gombolyagot gömbölyít le, vagy sásbábut szurkai, amelyben Monsieur Baptiste lelke lakik?
Brigitte megrázta a fejét.
- Croyance világosan elmondta, hogy nem vuduvarázslat fogja megfosztani Baptiste urat az életétől, hanem közönséges méreg. A sásbábuk, amelyek itt-ott felbukkannak, azt a látszatot keltik, mintha vuduhívők akarnák eltenni láb alól a Ti-Marie-nak szánt kegyhely miatt. Pedig Barrault van a háttérben, aki a vudu követőire akarja kenni Monsieur de Thiry halálát.
- Nem mondta ki az az ember, aki módszeresen mérgezi Bellevue urát?
Brigitte nemet intett.
- Ezt nem tudja senki Croyance-on kívül. Kénytelen voltam megcsóválni a fejem.
- Azt hiszem, téved, Brigitte.
- Miért? Tudja még valaki? Kicsoda?
Büszkén kihúztam magam, és elégedetten felé csippentettem a szememmel. -Én.
370
4
A kocsi döccenve megállt. Legrand lekászálódott a vezetőülésről, és bele veszett a porfelhőkbe. Az egyre hatalmasabbá és terebélyesebbé hízó porvihar betakart bennünket, a por mintha kiszorította volna az oxigént a levegőből, ráfeküdt a tüdőnkre, összenyomta a mellkasunkat. Különösen a sebesültek szenvedtek a hirtelen beállott oxigénhiánytól.
Előrehajoltam, és megveregettem Matisse vállát.
- Történt valami?
- Mintha keresztülhajtottunk volna valakin.
Rövid várakozás után Legrand visszatért, sebesült vállát szorongatva.
- Csak egy pálma. Szerencsére nem tűí vastag. Milyen messze lehet még Bellevue?
De Thiry összerázkódott, és kibámult a vigasztalanul átláthatatlan éjszakába.
- Még tíz perc. Vigyázzanak a fákra. Kétoldalt pálmasor hú-zódik.
Úgy érkeztünk meg Bellevue-be, hogy nem tudtam befejezni a Brigitte-tel folytatott sokat ígérő beszélgetést
Bellevue-ben senki nem várt bennünket, csak a halottak. De Thiry, feledve korábbi fásultságát, megmutatta a megfelelő helyeket, ahova elraktározhatjuk őket. Tomas Barrault-val együtt éppen kilencen voltak,
Sőt Monsieur Baptiste annyira magához tért, hogy megpróbált találni valakit a fedélzeten. A személyzet azonban egy emberként kereket oldott Annak ellenére, hogy Yvonne-nak és Ugőnak is nyoma veszett, Monsieur Baptiste nem látszott nyugtalankodni miattuk.
- Bizonyára elérték Port-au-Prince-et - mondta bizakodva. -El kellett hogy érjék.
-Gyalog?
- Elérték - mondta kitérőén. - Yvonne és Ugo nem egy tornádót átvészelt már. Pontosan tudják, mi ilyenkor a teendő.
Én azért nem voltam ennyire nyugodt, bár őszintén szólva fogalmam sem volt róla, ő mennyire az. Mindenesetre jói tar-
371
totta magát, sőt amikor a hullaszállítással készek lettünk, még egy szivarra is rágyújtott.
Most, hogy Brigitte kimondta, amiben magam is biztos voltam, megkönnyebbültem. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Monsieur Baptiste-ot módszeresen mérgezte valaki. Valaki, akit Barrault csempészett a személyzet tagjai közé.
Sokáig azonban nem töprenghettem a dolgon, mert volt tennivaló éppen elég. Mivel magam viszonylag sértetlenül úsztam meg a kalandot, tevékeny szerepet vállaltam a többiek ellátásában. Szerencsére orvosság és kötszer akadt bőven. Alig két óra múltával, mindenki lesikálva, bekötözve, fájdalomcsillapítóval ellátva hevert az ágyán.
Kivéve engem és Billy Birchöt. Mi egy-egy clairines pohárkával a kezünkben a konyhában üldögéltünk, és a hogyan to-vábbon töprengtünk.
- Azt hittem, becsináltál, Johnny - mondta Billy, a houm-fortban történtekre célozva. - Olyan élethűen játszottad a becsináltat, hogy magam is elhittem. És Dixie is.
- Dixie jól van?
- Azt hiszem, alszik.
- Hogy vagy vele? Billy sóhajtott.
- Valószínűleg elveszem feleségül.
Ábrándosán az egyik hatalmas hűtőszekrény oldalára ragasztott, nyílvesszővel átszúrt piros szívet mintázó matricára bámult, és csendesen elmosolyodott.
Szerencsére nem tudta, hogy Matisse és én éppen abba gyömöszöltük bele Tomas Barrault hulláját.
Talán a vihar tette, talán a kevés oxigén, talán a csapkodó ablaktáblák: sokáig képtelen voltam elaludni. Álmatlanul hánykolódtam az ágyamon, gondolataim mindegyre visszatértek a houmfortban történtekhez. Kivert a veríték, ha arra gondoltam: mi történt volna, ha Barrault nem Damballába, hanem Ti-Marie-ba lő bele?
Halk, diszkrét csattanásra riadtam. A zsaluk résein át szobámba lopakodó fénysugarak valcerszerű táncot jártak az ágyam körül, s a hátukon ülő porszemek vidáman szánkáztak a

szőnyeg felé. Látszólag rendben volt minden, én azonban éreztem, hogy még sincs rendben.
Felkönyököltem, s a stukkerom után tapogatóztam. Jéggé vált szívvel döbbentem aztán rá, hogy nincs a párnám alatt, ahova pedig lefekvéskor tettem. Kivetettem magam az ágyból, és még egyszer átkutattam a fejem alját. A stukker most sem volt sehol.
Éreztem, hogy a forró éjszaka ellenére hideg veríték folyik végig rajtam. Egyetlen ugrással a ruháimnál termettem, és reszkető kézzel végigtapogattam őket. Természetesen ott sem volt a revolver.
Ekkor már tudtam, hogy baj van, méghozzá nagy baj. Nem is haboztam egyetlen pillanatig sem. Elkaptam az ágyam mellett álló, nehéz fából faragott széket, és kétpercnyi kemény munkával kiszereltem az egyik lábát. Villámsebesen magamra kapkodtam a ruháimat, s a nehéz széklábbal a kezemben kilopakodtam a folyosóra. Billy Birch szobája előtt megtorpantam, és megkocogtattam az ajtót.
Jó néhányszor meg kellett ismételnem a műveletet, míg végre mocorgás támadt odabent. Billy nyöszörögve az ajtóhoz tapo-gatódzott,* és elfordította a kulcsot. Amikor meglátta a széklábat a kezemben, meghökkenve hátrébb húzódott. Arra azonban vigyázott, hogy eltakarja előlem a bejáratot.
- Ez meg... mi a fene? - kérdezte gyanakodva a széklábra mutatva.
-Székláb.
- Hány óra van egyáltalán?
- Hajnali három.
- Azért jöttél ilyenkor, hogy megmutasd?
- Csinos darab, mi?
- Az - biccentett Billy. - Biztos vagy te benne, Johnny boy, hogy normális vagy?
Félre akartam tolni, de nem hagyta magát. -Pillanatnyilag nem vagyok abban a helyzetben, hogy széklábakkal foglalkozzam.
- Nem vagy egyedül?
- így is lehet mondani.
- Nézd, Billy, én.....
- Kérlek, Johnny, ezt majd reggel megbeszéljük. Reggel majd megnézem a széklábadat is. Különben tényleg szép darab.
372
373
Most azonban jól tennéd, ha visszamennél aludni, és hagynál minket... izé... engem is.
Mondtam volna tovább a magamét, de ebben a pillanatban Dixie feje bukkant fel Bílly válla felett.
- Csak nincs valami baj, Mr. Lendvay? Bílly dühösen az ajtófélfára ütött.
- Kérlek, Dixíe, ezt talán mégsem kellett volna. Tisztában vagyok vele, hogy modern világban élünk, ennek ellenére...
Dixie azonban ügyet sem vetett rá. Félretolta, és elém állt. Ennivaló volt alig-feálóingében, tarkabarka papfrcsavarőkkal a hajában.
- Mi a baj?
- Szeretném, ha megmutatná á revolverét És te is, Bílly.
- Mi a fene? - háborgott Birch, - Azt hittem, csak a széklábak érdekelnek.
Dixie kezdetleges fegyveremre pillantott, aztán egyetlen ugrással eltűnt a szoba belsejében. Csak halk motozása árulkodott róla, hogy keres odabent valamit.
Amikor visszatért, feszült volt az arca, mintha egy rég várt baseballmérkőzést kellett volna félbeszakítania a kedveméit.
- Nincs - mondta rövid habozás után nagyot nyelve. - Nincs meg a pisztolyom. És Billyé sincs.
A kezemet húzó széklábra pillantottam és biccentettem.
- Ez a baj. Méghozzá nem is akármekkora.
Átlopakodtunk a szobámba, és kiszedtük a maradék lábakat is a székből. Billy egykedvűen gubbasztott az immár lábatlanná vált nyomorék mellett, míg Dixie dühös képpel rángatta ki a hajcsavarőkat a hajából.
- Pedig bezártam az ajtót! - hajított a földre egy papírgala-csínt. - Emlékszem rá, hogy elfordítottam a kulcsot
Meglengettem a széklábat, és csak úgy próbaképpen a levegőbe csaptam vele. Kocsmai verekedésben nem rossz fegyver, revolverek és géppisztolyok ellen azonban aligha mennénk sokra vele.
- Mit gondolsz, ki lophatta el? - kérdezte suttogva Billy. -
Mit gondolsz.., Dixie ebben a pillanatban végzett az utolsó csavaróval is,
374
Még egyszer meglengettem a széklábat, és óvatosan kinyitottam az ajtót.
-Gyerünk!
-Hova?
- Fegyvert szerezni.
Hiába strapáltuk azonban magunkat, nem jártunk szerencsével. A kamrában, ahova a géppisztolyokat raktuk, nem találtunk semmit. A következő félórában aztán az is kiderült, hogy mindenkinek eltűnt a fegyvere, beleértve házigazdánk gondosan elzárt puskáit is. Mintha egy láthatatlan, gonosz manó fegyverzett volna le bennünket.
De Thiry a fejét rázta, és értetlen képpel a levegőbe meredt.
- Az ajtókat bezártam, a zsalukat rögzítettem. Elő ember be nem juthatott az épületbe,
- Akkor már idebent volt, amikor megérkeztünk.
- De hát kicsoda? A személyzetből valaki? Megvártam, míg valamennyien összegyülekeznek, s amikor
már senki sem hiányzott, házigazdánkhoz fordultam.
- Ön szerint melyik á kastély legbiztonságosabb helyisége? De Thiry habozott, aztán megvonta a vállát.
- Talán a könyvtárterem. Majd másfél lábnyí vastagok az ajtai. Még ágyúgolyóval is nehéz lenne átlyukasztani őket. Ha behordunk néhány zsák élelmet, a vihar elmúltáig kihúzhatjuk.
- Gyerünk, mutassa az utat!
De Thiry ment elöl, mi többiek utána. A Legrand oldalán fityegő üres fegyvertok mutatta, hogy még a mindig éber kommandóst is lefegyverezték.
Ha nem hittem volna már eddig is a boszorkányságban, itt lett volna az ideje, hogy végre hinni kezdjek benne.
8
A könyvtárterem régi, európai kastélyok könyvtárszobáit idézte: talán csak a képek a falon nem voltak egészen európaiak. A cirádás, sárga keretekbe zárt fekete férfiak és nők alaposan elütöttek az Európában megszokott ősöktől. De Thiry követte a pillantásomat és büszkén elmosolyodott.
- Én festtettem őket. Volt egy fickó a közelben, aki naphosszat csak képeket pingált
De Thiry képei ahhoz a művészi irányzathoz tartoztak, amit
375
manapság alighanem naiv festészetnek neveznek. Látszott rajtuk, hogy alkotójuknak, bár ügyesen kezeli az ecsetet, a művészi látásmód terén komoly hiányosságai vannak. Dinnyéket azonban kétségkívül nagyon tudott festeni.
A polcokon sorakozó, bőrbe és réges-régi pergamenbe kötött könyvek mintha csodálkozva néztek volna ránk. Vajon kik lehetnek ezek a furcsa figurák, akiket még soha nem láttunk idebent?
Leroskadtunk az olvasőasztal mellé, s még Emilie sem volt hajlandó befeküdni a sarokba, pedig kellemes fekhelyet készítettem neki szőnyegekből és takarókból összegyúrva.
- Mindannyian megvannak?
Matisse államtitkár párnákat rakott a fal mellé, aztán odalépkedett hozzám.
- Ön érti, hogy mi történik itt?
Mit mondhattam volna? Jobbnak láttam megrázni a fejem.
- Önnek is eltűnt a pisztolya?
- Persze hogy eltűnt! Pedig bezártam az ajtót. Kétszer is ráfordítottam a kulcsot. - De Thiryhez fordult, és vádlón felé bökte a mutatóujját. - Vannak az ajtóknak pótkulcsaik?
- Persze hogy vannak - morogta Baptiste űr. - Miért ne lennének?
-Hol?
- Fogalmam sincs róla. Ezekkel a dolgokkal Ugo foglalkozott. Azt hiszem, a kertésznél.
- Ő hol lakik?
- A személyzeti épületben. De a vihar elől bizonyára lemenekült a faluba.
- Ezek szerint bárki megkaparinthatta őket. Még szerencse, hogy ezen az ajtón legalább van retesz.
' - És ha ki kell menni WC-re? - kérdezte a praktikus Billy Birch.
- A mosdó onnan nyílik - mutatott egy alig látható ajtócskára de Thiry. - A régiek mindenre gondoltak.
- Más kijárat nincs, csak ez?
- Csak ez.                                                                     ,
- Fáj a lábam - panaszkodott halkan Emilie. - Pedig megpróbáltam megmagyarázni neki* hogy ne fájjon. Az ember tudjon parancsolni a testének. Most azonban valahogy nem akar hallgatni a jó szóra.
Raphael és Vincent kapitány olyan aggódó törődéssel vették
376
körül, hogy miatta nem nyugtalankodtam. Szerencsére nem kellett Legrand miatt sem. Kicsit ugyan sziszegett, ha megfeledkezett a sebéről, és váratlan mozdulatot tett, egyébként meg sem látszott rajta, hogy meglőtték. Még a fájdalomcsillapítókat sem vette be.
De Thiry, aki közben ki-kiment, újabb és újabb takarókkal tért vissza. Jó óra múlva úgy berendezkedtünk Bellevue könyvtárában, mintha ellenséges bombázástól tartottunk volna.
De Thiry a legutolsó forduló után, amikor is behordtunk a konyhából egy kosárra való konzervet, rátolta a reteszt, és elégedetten az asztalhoz telepedett.
- Három napig szokott tartani a vihar. A végén még majd arra vetemednek, hogy könyvet vesznek a kezükbe stukker helyett.
Tréfának szánta, de senki nem nevetett rajta. Legrand az ajtóhoz sétált, ellenőrizte a zárat, aztán felém fordult.
- Van valami ötlete?
- Bárki megtehette - mondtam elgondolkodva.
- Kivéve Barrault-t - szellemeskedett Jules Pascalé.
- És az emberei? Matisse megvonta a vállát.
- Ha megtudják, hogy Barrault halott, szanaszét futnak.
- Hátha még nem tudják.
Mindannyian éreztük, hogy rossz nyomon járunk. Aki belopódzott a szobáinkba, és elvitte a fegyvereinket, pontosan tudja, hogy Barrault halott.
Én pedig lassan kezdtem megérteni, mi lehet velünk a szándéka.
Matisse államtitkár feltette a lábát az asztal szélére, és leplezetlen érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte az arcom.
- Hajói sejtem, Mr. Lendvay - mondta aztán töprengve -, ön aligha a cukornádmezők szépségei miatt érkezett Bellevue-be. Bár őszintén szólva, nem csúnya látvány az sem.
Úgy gondoltam, jobb, ha azonnal belevágok a dolgok közepébe.
- Hát nem - mondtam mélyet sóhajtva. - Valóban nem a cukornádmezők miatt jöttem ide. Ha hiszi, ha nem, egy nő parancsolt rám.
- Csakugyan? - kerekedett ki Matisse szeme. - Cherches la femme! Kicsoda? Talán egy ringó csípejű, ébenfa csoda?
377
- Nem fogja elhinni, Monsieur - sóhajtottam. - Maga Ti-Marie. Tudja ki ő?
Matisse államtitkár meghökkent.
- Hogy a fenébe ne tudnám? Hiszen Ti-Marie élő legenda Haitin. Ha gyerek születik, az ó* áldását kérik rá.
- Pontosán tudja, ki volt?
- Már amennyire tudni lehet. Boszorkány vagy vudu papnőfogalmazás kérdése. De hogy nagy hatalma volt, ahhoz kétség sem férhet. Különben nem élt volna száz évet a halála után. Azt beszélik, az akkori elnök börtönbe csukatta, de mielőtt még kezdetét vehette volna a bírósági eljárás, a körzeti katonai parancsnok kihozatta a sittről, és szeretőjével, Sámuel Mar-chand-nal együtt megölette. Ennyit tudok róla. De hogy érti azt, hogy Ti-Marie parancsára érkezett ide? Mindeddig úgy tudtam, tabu alatt áll a neve, s az egész szigeten nincs névrokona.
- Nagyon meglepődne, ha azt mondanám, hogy az igazi, a száz éve halott Ti-Marie jött el hozzám Amerikába s... hm... arra kért, intézzek el neki bizonyos dolgokat?
Matisse államtitkár legnagyobb meghökkenésemre, megcsóválta a fejét.
- Mr. Lendvay, én olyan országban élek, ahol az sem meglepő, ha egy délutáni sétája során halott nagybácsikájával találkozik a cukornádban, akit hónapokkal azelőtt a saját két kezével temetett el Akkor miért lepődnék meg az ön történetén?
- Annál is inkább ~ sóhajtottam -, mert végül is mégiscsak itt kezdődik Haitin, illetve kezdődött jő néhány évvel ezelőtt. Itt gyerekeskedett ugyanis Bellevue körül, néhány fiú és lány: To-mas Barrault, Emilie, Raphael Lafitte, Roy Vincent és Baptiste de Thiry. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy mindannyiuk szülei Monsieur de Thiry édesapjának a szolgálatában állottak.
- Igen. Ez így volt - biccentett Baptiste de Thiry.
- A későbbiek során aztán szétváltak a fiatalemberek útjai. Monsieur Baptiste, apja halála után átvette Bellevue irányítását, Roy Vincent viszont a tengerészetet választotta, és igazán szép karriert futott be. Ennek ellenére nem sikerült jelentős vagyonra szert tennie. Igaz, kapitány?
Roy Vincent csodálkozva nézett rám.
- Igaz hát, mennyire hogy igaz! Csak azt nem értem, hogy jön ez ide?
- Pedig a tengerészet nem fizet rosszul
378
Roy Vincent elhúzta a száját.
- Volt már maga tengerész?
- Emilie és Raphael évek múltán összeházasodtak.
Szándékosan tartottam egy kis szünetet, miközben a körmömet piszkálgattam. Emilie és Raphael zavartan a földre süly-lyesztették a tekintetüket, hiszen tudták, mire gondolok. Barrault gúnyos szavai még mindig elevenen éltek bennük, akárcsak bennem.
- Ők másfajta utat választottak, mint a többiek. Amellett, hogy sikerült venniük egy udvarházat, megfelelő földterülettel együtt...
- Apám hagyta rám a pénzt - mondta élesen Raphael. - Ha gyanúsítgatni akar...
- Eszem ágában sincs - kaptam magam elé ijedten a tenyerem. - Csak beszélgetünk. Meg sem fordult a fejemben, hogy tisztességteleneszközökkel szerezte volnaabirtokát. Különben is, az urak bizonyára tudnának erről.
- Hova az ördögbe akar kilyukadni? - kérdezte összeráncolt homlokkal Matisse.
-Tulajdonképpen sehova. Az mindenesetre tény, hogy a Lafitte család és Vincent kapitány kapcsolata a továbbiakban is szoros maradt.
- Mire céloz?
- Az úszó vudu szertartásokra.
- Az meg mi a fene? - kérdezte meghökkenve az államtitkár.
- Ezt talán inkább Vincent kapitánytól kellene megkérdeznie.
Matisse Vincentre pillantott.
- Akkor most megkérdezem. Vincent dühös képpel bámult rám.
- Mr. Lendvay arra céloz - bár fogalmam sincs róla, miért üti az orrát olyasmibe, amihez semmi köze -, hogy vudu szertartásokat rendeztem volna a hajóimon. Ez természetesen szemenszedett hazugság.
- Nem is annyira az -mondtam könnyedén. - Tudomásom szerint Haiti egyes vidékein be vannak tiltva az ilyesfajta ösz-szejövetelek. Vincent kapitány, persze csak azután, hogy leszerelt a francia flottától, arra az elhatározásra jutott, kiegészíti a nyugdíját. Houmfortokat alakíttatott ki a hajóin, s azokon, akik tiltott szertartásokat akartak rendezni valamelyik isten
379
tiszteletére, jó pénzért hajlandó volt segíteni. Erről különben Monsieur Raphael és Madame Emilie is tudott.
Önkéntelenül is Brigitte-re pillantottam. A lány arcán időről időre fájdalmas rángás futott végig. Nem lehetett kellemes végighallgatnia a mondandómat, de a halál árnyékában nem lehettem vele sem kíméletes.
Meg voltam ugyanis győződve róla, hogy a fenyegető veszély még egyáltalán nem múlt el a fejünk felől.
Néhány másodpercnyi döbbent csend után Vincent kapitány felpattant, és meglóbálta az öklét az orrom előtt.
- Ki a fene maga, hogy csak úgy beleturkál mások magánügyeibe? Monsieur Matisse, vegye figyelembe, hogy ez az ember amerikai és...
A pocakos államtitkár egyetlen mozdulattal elhallgattatta.
- Az most nem fontos. A fontos az, hogy igazat mond-e?
- Természetesen hazudik. Én soha.,.
- Monsieur Raphael?
Lafitte ajka megrándult, és Emilie-re nézett. Az asszony behunyta a szemét, mint aki nem akar tudni semmiről. Vincent kapitány nézése egyre fenyegetőbbé vált: ha a hajóján vagyok, bizonyára behajíttatott volna a cápák közé.
- Rendben van - mondta visszazökkenve a helyére Matisse -, ennek majd még utánajárunk. Gyerünk tovább, Mr. Lendvay!
- Én az önök helyében azért nem tulajdonítanék a kelleténél nagyobb jelentőséget az ügynek. Vincent kapitány így pénzhez jutott, a hívők pedig megtarthatták szertartásaikat.
- Az elnök szigorú tilalma ellenére!
- Folytassuk a sort Tomas Barrault-val - igyekeztem gyorsan témát váltani. - Barrault katonaiskolába került, majd ennek elvégzése után különböző posztokon szolgált a hadseregben. Amint hallottam, a korábbi elnök bizalmasai közé számított.
- Ez így is volt - bólintott Legrand.
- Mit gondolnak, az előző elnök tudott róla, hogy Barrault mivel foglalkozik a birtokán?
Matisse összeráncolta a homlokát.
- Nem beszélne világosabban?
Zsebembe nyúltam, és hosszas kotorászás után előhalásztam
380
belőle egy növénydarabkát, amelyet Fort közelében, Barrault birtokán zsákmányoltam.
- Tudják, mi ez?
Matisse kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az ujjaim között hervadozó, gyászos látványt nyújtó, hajdanán zöld maradványt.
- Fogalmam sincs róla. Csalán?
Körbemutattam a szálat. Mindenki megbámulta, de senki nem tett rá megjegyzést. Egyedül mintha Monsieur Baptiste tekintetében láttam volna felcsillanni valamit.
- Mi az ördögről van sző, ember!? - förmedt rám Legrand, aki mindeddig láthatóan azon törte a fejét, hogyan tudná beve-hetetlenné tenni a várunkat. - Csak nem ezzel akar takarmá-nyozni bennünket, amíg Daisy elvonul?
- Ha ezzel etetném, csak vigyorogna, mint az ajándékmalac. Jules Pascalé odahajolt hozzám, s anélkül, hogy megérintette
volna, megszaglászta a növényt. Amikor felegyenesedett, elgondolkodó volt az arca.
- Canabis - mondta -, kender. így van?
-így ~ mondtam. - Valóban canabis. Másképpen marihuána.
10
Olyan csend támadt a teremben, hogy még a faburkolatban dolgozó apró bogarak is abbahagyták a percegést rémületükben. A villanylámpa fénye megrebbent, mintha a különben rendben dolgozó aggregátorok is megtárgyalták volna egymás között az új hírt.
Matisse államtitkár megvakarta az orrát, és gyanakodva a zöld növénymaradványra bámult.
~ Ez?
- Sosem látott még ilyet?
- Hol a fenében láttam volna? A kendert természetesen ismerem...
- Ez egy kissé másfajta kender. Az igazi nagy marihuána-földek mindenesetre Kolumbiában vannak. Onnan csempészik a narkót az Egyesült Államokba. Sajnos, egyre nagyobb a felvevőpiaca.
Brigitte elvette tőlem a canabist, és ő is megszaglászta. Matisse megköszörülte a torkát, és elfintorította az orrát.
381
- Hogyan jött rá?
- Majd elmesélem, ha kíváncsiak rá. Egyelőre maradjunk csak Tomas barátunknál.
- Sosem hittem volna, hogy ennyi esze legyen a fickónak -csóválta meg savanyú képpel a fejét Pascalé.
- Az igazi, nagy bulihoz nem szükséges Nobel-díj. Mindenesetre kezdetben keményen meg kellett dolgoznia minden grammért, hiszen Fort nem éppen maga a Kánaán.
- Ezt... hogy érti? - kérdezte csodálkozva Matisse.
- Mr. Lendvaynak igaza van - vágott közbe váratlanul Ra-phael Lafitte, akiről pedig azt hittem, soha többé nem áll szóba velem. - Barrault földjei valóban nem a legjobb minőségűek.
- Miért? Mi a baj velük?
- Nagyon köves arrafelé a vidék. A különben sem vastag humuszrétegből előbb ki kell bányászni a köveket, s csak aztán ültethető be növényi kultúrával. Ott még a franciák is tehetetlenek voltak, pedig nekik aztán volt rabszolgájuk, amennyi csak kellett.
- Igazán kíváncsi lennék rá, mindezek mellett mikor maradt ideje a rendőri munkára? - csodálkozott Pascalé.
- Ne higgye, hogy Barrault beállt követ hordani - mondtam sóhajtva. - Sőt még az emberei sem.
- Hát akkor kik? - kérdezte Matisse előrehajolva, mint aki már sejt valamit a válaszomból. - Ki az ördög végezte el neki a piszkos munkát?
Én is előrehajoltam, és a szemébe néztem.
- Zombik - mondtam. - Élőhalottak.
11
A szorgalmasan rágcsáló bogarak ismét megpihentek a faburkolatban; hagyták, hogy a sűrű, nehéz csend megülje a szobát.
- Rosszul hallottam valamit - mondta Matisse megütögetve a fülét. - Mit mondott, kik dolgoztak Barrault birtokán?
- Zombik - ismételtem engedelmesen. - Élőhalottak. Jules Pascalé felnevetett, de valahogy hamisan csengett a
nevetése. Nem is nevetett vele senki. Matisse megígazgatta a pocakján fekete mellényét
- Úgy érti, életre kelt holttestek?
382
- Fogalmazzunk óvatosan. Nem feltétlenül az a véleményem, hogy ezek a zombik egyszer már meghaltak, majd feltámadtak.
-Hát mi?
- Egyszerűen csak élőhalottak.
- Mi a különbség a kettő között?
- Az én értelmezésemben nagyon is sok. Szerintem ezek az emberek fizikailag sosem haltak meg, csak szellemileg. Legba papa kultuszának a papjai képesek rá, hogy akarat és gondolat nélküli robotokká változtassák áldozataikat.
- Kitől hallotta ezt a badarságot? - tárta szét a karját Pascalé.
- Egy szakembertől. Kiváló néprajzkutató volt, akit...
- Hol van ez a maga szakembere, hogy megkérdezhetném tőle...
- Ne fárassza magát - legyintettem. - Vele már nemigen beszélhet.
- Miért? Hol van?
Kénytelen voltam az ajtó felé inteni.
- Monsieur Lafitte birtokán egy olvadozó jéghegy alatt. Barrault megölette a szerencsétlent.
A bogarak ezúttal már tovább percegtek, mintha megunták volna a túl gyakran beálló csendszüneteket. Matisse szivart kotort elő a zsebéből, és de Thiry felé fordult.
- Megengedi, hogy rágyújtsak?
- Csak ha engem is megkínál.
Matisse engedelmesen szétosztotta a szivarjait: még nekem is jutott belőlük. Csak azért fogadtam el, hogy gondolatébresztő füstkarikákat fújhassak belőle a mennyezet felé.
- Ott hagytam abba, hogy a Legba-kultusz varázslói, Estu-diantes professzor szerint képesek az emberekből élőhalottat csinálni - folytattam, miután mindannyian várakozó képpel néztek rám. - Talán valami növényi kivonat segítségével, bár ennek a felderítése aligha az én dolgom.
Matisse megcsóválta a fejét, és a karomra tette a kezét.
- Kedves Mr. Lendvay, önnek fogalma sincs a haiti viszonyokról. Ez itt nem az Egyesült Államok, ahol százak tűnhetnek el nyomtalanul naponta. Ha azok az emberek valóban zombivá lettek volna, hozzátartozóik már réges-régen keresték vagy kerestették volna őket. Haiti kis ország. Egy ember még csak eltűnhet, de tízesével vagy százasával... Ez az elmélete gyengéje, Mr. Lendvay.
383
- És ha ezek az emberek nem Haitiről származnak?
- Hanem honnan?                                                  \
- Mondjuk Dominikából, vagy a környező szigetekről. Bar-rault nem volt ostoba: pontosan tudta, amit ön. Ügynökei végigjárták a szigeteket, s munkaerőt toboroztak jól fizető, kemény munkára. Az összetoborzott embereket aztán Haitira szállították. Valamennyien hatalmas, erős férfiak voltak, hiszen nyilvánvalóan csak ilyeneket válogattak ki Barrault toborzői. Munkába álltak, majd egyszerre csak kezdték elveszíteni az értelmüket. Rövid idő múlva már nem tudták kicsodák, honnan jöttek, miért és kinek dolgoznak: egyszerűen semmire sem emlékeztek. És nem emlékeznek ma sem. Barrault emberei megtanították őket a legegyszerűbb parancsok végrehajtására: a munkára és az ölesre. Ok pedig dolgoznak és ölnek. Mikor melyiket kívánják tőlük.
-No de... miért?
- Hogyhogy miért? Zombínak nem kell bért fizetni, a zombí nem éhezik, nem szomjazik, megelégszik azzal, amit eléje dobnak, nem lázadozik, és főleg: nem árulkodik. A zombi szedi a köveket, és telepíti a marihuánát anélkül, hogy tudná, mit csinál. A zombi megöli a betolakodót, mert ura és parancsolója így kívánja.
-Hajlandó lenne eskü alatt is megerősíteni, hogy zombik dolgoztak Barrault birtokán?
- Természetesen. Hiszen láttam őket. És a marihuánafolde-ket is.
- Hogy talált rájuk?
- Croyance Didier vezetett hozzájuk.
Valahol az emeleten hangosan becsapódott egy ajtó.
12
- Barrault-nak különben nagyon is életrevaló elképzelései voltak -folytattam. - Hatalmas négyzetekre osztotta a földjét, a négyzetek szélére, tíz-tizenöt méter szélességben cukornádat telepített, a négyzetek belsejébe pedig marihuánát. A kettőt biztonsági rendszer választotta el egymástól, amelyhez néhány zombi is tartozott.
-Elképzelhetetlen!
- Pedig így van. Fort-t marihuánatermelő gazdasággá alakí-
384
totta át. A lebukás kockázata minimális volt, hiszen ki az ördög csatangolna a cukornádban? És ha mégis, véletlenül, belemászott volna valaki a kenderbe, fogalma sem lett volna róla, mit lát az orra előtt. Megtörölgettem a homlokom, és tovább folytattam.
- Barrault azonban nem elégedett meg az így befolyt pénzzel, hanem tovább akarta fejleszteni az üzemét. Zombi akadt bőven, hiszen a környező szigetek korlátlanul öntötték a munkaerőt, már csak jó minőségű földre volt szüksége. így szúrta ki magának a Lafitte-udvarházat és Bellevue-t. Úgy gondolta, mivel Raphael és Emilie vudu papok, gond nélkül rátenyerelhet a birtokukra, Vagy letartóztatja őket tiltott szertartásokon való aktív közreműködés vádjával, vagy egyszerűen megöleti és a gyilkosságot a vuduhívőkre fogja. Az első esetben arra kényszerítette volna a Lafitte-szülőket, hogy adják hozzá feleségül Brigitte-et.
Brigitte összerázkődott, mintha undorító rovar esett volna rá.
- Barrault természetesen tisztában volt vele, hol tanul Brigitte, de szíves engedelmükkel, erre egy kissé később térnék majd rá... A másik célpont, a másik szomszéd vár: Bellevue volt.
- Fogalmam sem volt róla, Tomas miben mesterkedik - sóhajtotta de Thiry.
- Pedig ön aztán igencsak a szakadék szélén állt - bólogattam. - Barrault-nak az volt a szándéka, hogy önt is likvidálja, majd megvásárolja a birtokot madame Yvonne-től. Természetesen az ön haláláért is a vuduhívőket tette volna felelőssé. Egész kis stratégiát dolgozott ki a siker érdekében. El akarta hitetni mindenkivel, hogy Raphael Lafitte, Emilie és mások a gyilkosok. Hogy rájuk terelje a gyanút, sásfigurákat és pamutgombolyagokat rejtett el az udvar különböző pontjain, miközben egyszerűen csak mérget szóratott az ön levesébe.
Nem robbant bomba bejelentésem hallatán, hiszen nagyjából már valamennyien tudták, mi rejtőzik házigazdánk rejtélyes betegsége mögött.
- El tudja ezt képzelni, Monsieur de Thiry? - kérdezte hitetlenkedve Matisse államtitkár.
Házigazdánk mélyet sóhajtott, aztán bizonytalanul bólintott,
- Én csak annyit tudok, hogy kutyául éreztem magam. Ha Mr. Birch és Miss Dixie nem rabolnak el...
385
-Micsoda? - hökkent meg Legrand. - Önök elrabolták Monsieur de Thiryt?
- Mint a pinty! - mondta büszkén Billy. - Soha nem hajtottam még végre ilyen jól sikerült emberrablást!
Dixie nem dicsekedett, csak diszkréten maga elé kuncogott. -De hát... miért?
- Mert tudtam, ha nem sikerül megállítanom a mérgezés folyamatát, házigazdánk huszonnégy óra múlva halott. Éppen Damballa éjszakáján kellett volna meghalnia. így aztán a Jóisten sem moshatta volna le a vuduhívőkről és a Lafitte családról, hogy az ő kezük van a dologban. Megbíztam hát Birch barátomat és Dixie kisasszonyt, rendezzenek egy kis emberrablást, és tüntessék el Mr. de Thiryt. Ami végül is, hála nekik, simán ment.
- Annyira simán azért talán nem - tiltakozott Billy. - Or is állt a kapu előtt, azonkívül Monsieur de Thiry sem akart velünk jönni. Abban az állapotban jószerével fel sem fogta, miről van szó.
- Végül is csak magukkal ment.
- Hát persze... miután jól fejbe vágtam. Monsieur de Thiry felcsillanó szemmel biccentett.
- Erre emlékszem. Valaki tényleg fejbe vágott. És csak egy kalyibában ébredtem fel a nádasban. Nem is tudtam, hogy léteznek ilyesfajta kalyibák odabent. Pedig ez az én birtokom.
- Nem is létezte^ - mondta Billy. - Én csináltam egyet. Legrand elismerően elhúzta a száját.
- Maga aztán univerzális tehetség, Mr. Birch. Űgy látszik, egy kis emberrablás és kalyibakészítés meg sem kottyan önnek.
- Kiváló cserkész voltam - feszítette ki büszkén a mellét Billy. - De ez még mind semmi. Egy ültő helyemben, tíz perc alatt képes vagyok meginni egy egész üveg clairint.
A katonák összemosolyogtak.
Úgy gondolták, a kétségkívül sokoldalú Billy Birch ezúttal alaposan elvetette a sulykot.
13
Fújtam néhány rosszul sikerült karikát a mennyezet felé, aztán folytattam a történetem. - Barrault barátunk szépen fövő levesébe azonban néhány
386
évvel ezelőtt beleköpött valaki. Mondhatnám űgy is, hogy a véletlen, egy kiváló férfiú személyében.
- Csak nem önmagáról beszél? - érdeklődött Matisse.
- Ezúttal nem, bár a jelző rám is illene. Kivételesen egy jobb sorsra érdemes néprajztudósra, bizonyos Jósé Estudiantesre célzok vele. Estudiantes professzor hosszú éveken át dolgozott az önök országában, a falvakat járta, az ültetvényeket...
- Úristen! - suttogta Pascalé. - A kenderföldek!
- Úgy bizony - bólintottam. - Estudiantes kutatóútjai során egyszer véletlenül belekeveredett Barrault kenderébe. És mivel - gondolom - képzett biológus is volt, azonnal tudta, mit talált. Járt ő már marihuánával fertőzöttebb helyen is, mint Haiti. Mindenesetre volt annyira okos, hogy tisztában legyen vele: ha bárkinek is elárulná, mire'bukkant, aláírná vele saját halálos ítéletét. Ezért aztán kimenekült a kenderből, és végezte tovább a dolgát. Közben azonban szimatolt, és rövid úton kiderítette, kié az ültetvény, kinek takarítják a köveket a zombik. Lehet, hogy mindörökké magában tartotta volna a titkát, ha meg nem betegszik, és lázálmában ki nem fecsegi az orvosának. Aki nem volt más, mint...
- A fenébe is, Johnny, csak nem...? - kiáltott rám csodálkozva Billy Birch.
Elnyomtam a szivart a hamutartóban, elővettem a pipám, és csak úgy szárazon a fogam közé szorítottam.
- De bizony, Billy, ő volt, akire gondolsz. Croyance Didier -mondtam szipákolva. - Ő és Estudiantes jő ideje pontosan tudták, mivel foglalkozik szabad idejében a Port-au-Prince-i körzet rendőrfőnöke.
14
Ismét csak hosszabb hallgatás ereszkedett ránk. Matisse hitetlenkedve megrázta a fejét, aztán mélyet sóhajtott.
- Folytassa, ha tudja.
- Miért ne tudnám? Képzelhetik Croyance Didier lelkiállapotát, amikor látta, hogyan virágzik Barrault bűnös üzlete, sőt arra is rájött, hogy a rendőrfőnök terjeszkedni akar. Amikor pedig de Thiry úr megbetegedett, ráébredt, hogy lépnie kell. Ha továbbra is arra vár, hogy Brigitte hazatérjen és kinevezzék,
387
Barrault megelőzi. Közben azonban történt valami, ami némiképpen megváltoztatta a dolgok menetét...
-Barrault barátunk alighanem szagot kapott - mondta Legrand.
- Ahogy mondja, kapitány - vettem ki a pipám a számból -Barrault rájött, hogy Croyance tud az üzelmeiről.
- Honnan a fenéből veszi mindezt? - fordította a mennyezet felé a szemét Jules Pascalé.
-Mert minden jel erre mutat. Talán meglátta valaki a kenderföldek közelében, mindenesetre Barrauít ettől a pillanattól kezdve figyeltette a lányt. Olyannyira, hogy az is feltűnt neki, amire eddig ügyet sem vetett: Croyance időről időre megfordul az Egyesült Államokban. Természetesen semmi jelét nem adta, hogy gyanakodna a doktornőre, talán még barátságosabban is viselkedett vele mint addig. A legelső alkalommal aztán, amikor Croyance ismét átruccant Amerikába, nyomába szegődött, s el is jutott általa Brigitte-hez. Tomas Barrault ekkor iszonyúan megijedt. Rájött, hogy csak hajszál választja el a lebukástól. Bár bízott az erejében, jő zsaruhoz híven nem becsülte le az ellenfelét. Meg volt győződve róla, hogy Croyance és Brigitte összeesküdtek ellene.
Brigitte a zsaluk rései között befurakodó holdsugarakra nézett, aztán lassan bólintott.
- Pontosan így volt, Mr. Lendvay. Ma sem értem, hogy bukkant rám Croyance. Tudom, jelentenem kellett volna az elnöknek a látogatásait, de nem volt hozzá elég erőm. Főleg, hogy a szüleimmel sem találkozhattam. Mindenesetre, jő évvel ezelőtt mesélt nekem először Barrauít üzelmeiről. És arról, hogy jelentenem kell a dolgot amerikai feletteseimnek.
- Miért éppen nekik? - kapta fel a fejét sértődötten Jules Pascalé.
-¦ Mert Barrault marihuánáját, vagy a belőle készült keményebb drogokat oda szállítják. Azonkívül a két országot kábítószer-ellenes egyezmény köti egymáshoz.
- Miért nem ...ami elnökünknek számolt be róla?
- Croyance kifejezetten megtiltotta. Azt mondta, az Elnök környezete nem tiszta: még nem szilárdult meg annyira a hatalma, hogy nyíltan ujjat merjen húzni a korábbi elnök híveivel, köztük Barrault-val. Elmondta, amiről addig fogalmam sem volt, hogy az elnök űr bizonyos kompromisszum következtében került hatalomra. Meg kellett ígérnie, hogy a diktátor híveinek
388
nem lesz bántódásuk. Mivel közéjük tartozott Tomas Barrault is, az Elnökre nem számíthattunk. Feletteseim várattak egy kicsit, majd magukhoz hívattak. Elmondták, hogy a felderítés lé-gifelvételei megerősíteni látszanak mindazt, amiről Croyance beszélt. Megbíztak, ha hazaérek, győződjek meg róla, igaz-e, amit a felvételek és Croyance Didier állítanak. S hogy ne egyedül kelljen a nádban mászkálnom, mellém adták egy volt évfolyamtársnőmet.
Valamennyien Dixie-re néztünk, A kedves, szerelmes kis Dixie-re, akinek úgy egyébként nagykaliberű pisztoly szokott keményední a harisnyatartójában.
- Dixie-t rátelepítették Vincent kapitány hajójára. Az már az ő dolga volt, hogyan kerül ide. Hát ő... illetve ő is... kiszúrta magának Mr. Birchöt.
Nagyot nyelt, és sajnálkozva Bíllyre píslantott. Bííly füle tövéig elvörösödött, és merev nyakkal Dixie felé fordult.
- Igaz ez, Dixie?
Csodálatos módon a lány is elvörösödött. Még csodálatosabb módon ő is a füle tövéig. -Igaz, Billy, de... Billy Birch sértett lovagként emelte fel a kezét.
- Köszönöm, csak erre voltam kíváncsi — Aztán szemmel alig láthatóan elhúzódott a lánytól.
- Billy, meg kell értened..,
- Értem én, tökéletesen értem - mondta enyhén remegő hangon Bírch barátom. - Én csak egy feladat voltam neked.
- Éppen ellenkezőleg! Billy dühösen felhorkant.
- Hogy én milyen marha voltam! Elhittem, azt is, hogy Miss Brigitte belém szeretett.
Brigitte arcán gyors mosoly futott végig, aztán megcirőgatta Billy arcát.
- Azt hiszem, azért egy kicsit mégiscsak beléd estem, Billy. Billy barátom szeme megrebbent.
- Ezt csak úgy mondod.
- Egyáltalán nem csak úgy! Bár valóban kezdetben csak azért, izé,., barátkoztam veled, hogy jegyességünk ürügyén betelepedhessek Bellevue-be, és szemrevételezhessem, mint mennek itt a dolgok, de a végén...
- A végén?
389
-Hát... Istenem. Kezdtél nekem túl sokat jelentem, Billy.
- Becsszóra?
- Pedig harcoltam a vonzásod ellen, de... éreztem, ha'még sokáig csinálom... ezt ajegyesség-bulit, elvesztem. Arra tanítottak bennünket az Akadémián, hogy minden érzelmünket, egyéni ambícióinkat alá kell vetnünk a feladatnak. Még a boldogság utáni vágyunkat is. S amikor megtudtam, hogy... Di-xie-nek is megtetszettél, hát... lemondtam rólad.
Dixie közben igyekezett a kezébe kaparintani Billy kezét.
- Billy, kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam.
- Nem szükséges - mondta Billy elutasító gőggel. - Vannak szituációk, amelyek nem igényelnek magyarázatot.
-De hát én... igazán... -Tessék?
- Én... vonzódom hozzád, Billy.
Igyekezett átkarolni Birch barátomat, és a fülébe sugdosni valamit.
Legrand kapitány jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és de Thiryhez fordult.
- Maga meg csak úgy hagyta magát elrabolni, Monsieur? De Thiry széttárta a karját.
- Mi mást tehettem volna? Olyan gyenge voltam, mint a ma született, féllábú kenguru. Azonkívül Miss... izé... Dixie, és Mr. Birch később megmagyarázták, mire megy ki a játék.
- Első szóra elhitte nekik?
- Sok választásom nem volt. Arról már nem is beszélve, valóban úgy éreztem, hogy a halálomon vagyok.
Sóhajtott néhányat, és megcsóválta a fejét. Csak én tudtam egyedül, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy elleplezze előlünk az igazságot.
15
Hallgattunk egy sort: mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Végül Jules Pascalé törte meg a csendet.
-Azt hiszem... ezzel nagyjából meg is oldódott az ügy. A részletek feltárása a későbbiek dolga. Csak azt magyarázzák meg nekem, ki a fene fújta meg a fegyvereinket?
Elmosolyodtam, és megrágcsáltam a pipám szopókáját.
390
- Hogy megmagyarázhassam, előbb néhány szót még ejtenem kell szerény személyemről is, bármennyire utálom előretolni magam...
- Az ön személyéről? - hökkent meg Matisse. - Miért, kicsoda ön?
-Ügyvéd'- mondta mintegy magát is megnyugtatva de Thiry. - Tegnaptól a jogtanácsosom.
Elmosolyodtam, és kicsippentettem a dohányzacskőmból egy adagra való dohányt.
r- Bizonyos értelemben kétségtelen, hiszen jogot végeztem. Jelenleg azonban magánzsaru vagyok. Van egy kis irodám Los Angelesben.
Kifeküdt mindenki, mintha akna hullott volna közénk. Természetesen Billy Birchöt kivéve. A többiek kimeredt szemekkel bámultak rám: ki szebben, ki csúnyábban, de mindegyikük arcán ott ült a félelemmel vegyes meglepetés.
- Magán... zsaru? - nyögte Dixie kétségbeesetten. - Kol-lé...ga?Teis..,Billy?
Billy Birch azonnal felismerte a kínálkozó lehetőséget. Kemény mosoly kúszott át az arcán, s hangsúlyozott nemtörődömséggel veregette meg a lány arcát,
- Én is, bébi, nem látszik rajtam?
- Billy, te tudtad, hogy én... hogy Brigitte...? Billy gúnyosan elkaccantotta magát.
- Mindent tudtam, bébi. Engem nem lehet átverni. Arról vagyok híres a szakmámban, hogy jéghegy van a szívem helyén. Zabálom a csajokat, bébi. Úgy eszem őket, mint Maci Laci a müzlit.
A többieket azonban nemigen érdekelte Billy étvágya. Matisse szigorú arccal felém fordult.
- Maga zsaru? Mintha elfelejtette volna közölni a hatóságokkal.
- Magánzsaru vagyok - mondtam. - Rendes évi szabadságomat töltöm Haitin.
- Igazán? És mi az ördögöt akar itt csinálni?
A bejárati ajtóra néztem, majd megcsóváltam a fejem. ¦- Megpróbálom megóvni az életünket, ha ez egyáltalán még lehetséges.
391
16
Szerencsém volt, hogy nem volt náluk fegyver, mert minden bizonnyal rám fogták volna. Alighanem az kezdett mocorogni az agyukban, hogy dilinyőssal van dolguk.
Magabiztosan elmosolyodtam, meggyújtottam a pipámat, és folytattam a mondókámat.
- Önök most azt gondolják, vége a történetnek, én pedig egy minden lében kanál amerikai zsaru vagyok, aki tűlpörgeti a dolgokat. Mint a vadászkutya, amely elkapta ugyan a vadat, de még felajzott, ideges, nem szeretné befejezni a vadászatot így van?
- Bizonyítsa be az ellenkezőjét - mondta élesen Legrand kapitány.
- Azon leszek - fújtam néhány karikát a mennyezet felé. -Hol is hagytuk abba?
- Hogy vége a történetnek - morogta mogorván Matisse. -A bűnös elnyerte méltó büntetését, a nézők tapsolnak, és hazamehetnek.
- Hajlandók még egy kis időt áldozni rám? ígérem, nem veszem soká igénybe a türelmükét. Igen? Akkor hát az önök en-gedelmével visszakanyarodnék Croyance Didier-hez. Bellevue környékén köztudott, hogy Tomas Barrault és Croyance között nem volt zavartalan a viszony, hogy finoman fejezzem ki magam. Oka lehetett, hogy Croyance nemcsak hitt a vuduban, hanem mamaloaként is tevékenykedett. Amihez egyébként mint Ti-Marie egyeneságű leszármazottjának minden joga megvolt. Amikor Croyance úgy döntött, lebuktatja Barrault-t, arra is rájött, a jelenlegi haiti viszonyok miatt szüksége lesz egy külföldire, aki ha feltárja és nyilvánosságra hozza az ügyet, az egyszeriben nemzetközivé válik. Ha ez a külföldi például megjelenteti nyomozása eredményét valamelyik amerikai lapban, a haiti hatóságok kénytelenek lesznek eljárni a rendőrfőnök ellen. Ehhez azonban keresni kellett egy megfelelő személyiséget. Egy jól ismert fickót, aki képes felkelteni az újságírók érdeklődését. Rövidre fogva a szót: egy szuperzsarura volt szüksége. Akinek nem mond el semmit, mert ha elmondaná, úgysem hinne neki, egyszerűen csak idecsalja Beüevue-be, aztán hagyja, hadd jöjjön rá magától mindenre.
- Akit persze nem talált meg - legyintett lemondóan Legrand. -. Ilyen csak a mesékben van,
392
Fújtam néhány karikát a mennyezet felé, aztán sértődötten kivertem a pipám egy hamutartóba.
-Téved - mondtam szerény mosollyal. - Egyetlen fickó azért mégiscsak létezik, aki megfelel a felsorolt követelményeknek. Olyannyira létezik, hogy én magam is ismerem.
- Igazááán? - kérdezte elhúzva a szót Legrand. - Kíváncsivá tesz... Meg tudná mondani, ki az?
- Hogyne - vigyorogtam rá segítőkészen. - Természetesen én vagyok.
17
Legrand kapitány csúnyán eltátotta a száját, pedig egy kommandósnak minden körülmények között meg kell őriznie a hidegvérét.
- Maga?
- Miért? Nem úgy nézek ki? Akkor csak hallgassanak tovább. Amikor Croyance rájött, hogy Brigitte mellett szüksége van még valaki másra is, törni kezdte a fejét. Mivel ő maga senkit sem ismert, aki megfelelt volna az általa támasztott követelményeknek, régi ismerőséhez, Jenny O'Connorhoz fordult.
- Az meg kicsoda? - kérdezte komoran Matisse államtitkár.
- Bizonyára valamennyien tudják, hogy Croyance az Egyesült Államokban végezte az orvostudományi egyetemet. Volt a kollégiumban egy barátnője: bizonyos Jenny O'Connor. Croyance hozzá fordult, hogy segítsen neki megfelelő fickót találni.
- Ő pedig magát ajánlotta Croyance-nak!
- Jenny O'Connor kiváló természetgyógyásszá nőtte ki magát, s olyan csodadoktorféle lett Los Angelesben,
- Croyance tehát felkereste ezt a bizonyos Jennyt, aki önt ajánlotta. Eszerint önnek is ismernie kellett őt.
- Eeeegen - mondtam sóhajtva. - Ismertem. És Jenny is ismert engem.
- Minden világos - simogatta meg olajosán fénylő haját Pascalé. - Ennek a Jenny-csodadoktornak a tanácsára Groyance aztán elment önhöz. így van?
- Nincs így - mondtam. - Croyance nem jött el hozzám.
- Kutya legyek, ha egy szót is értek az egészből. Kiráztam a pipámból a maradék hamut, és forgatni kezdtem
az ujjaim között,
393
- Jenny O'Connor valóban jől ismert engem. Nem egy nehéz ügyet oldottam már meg a tanácsai segítségével. Nos, Jenny tudta, hogy soha, a büdös életben el nem vállalnék egy ilyen megbízatást.
- Ugyan miért nem?
- Mert nem szeretek ismeretlen terepen mozogni. Én amerikai zsaru vagyok, amerikai ügyekkel szeretek foglalkozni. Az az elvem, ha Ungabungán elkövetnek valamit, arra ott az unga-bungai rendőrség, ha Haitin, ott pedig a haiti zsaruk az illetékesek.
- Nemes elv - biccentett Legrand.
- Ezt különben nemegyszer elmondtam Jennynek is. Ezért aztán Croyance és ő kifőztek egy olyan tervet, amely többször is kis híján az életembe került.
Megcsóváltam a fejem, tovább forgattam a pipám, miközben megpróbáltam legyűrni a torkomat fojtogató felháborodást. Akármilyen nemes ügy érdekében is kényszerített Haitira Croyance Didier, majd beledöglöttem a varázslataiba.
- A dolog azzal kezdődött, hogy egy napon megjelent az irodámban egy fickó, bizonyos Sámuel Marchand, aki Croyance utasítására csónakstoppal jött hozzám.
- Marchand? - hökkent meg Legrand. - Hiszen Marchand...
- Most már én is tudom. Marchand Ti-Marie szeretője volt, akit vele együtt végeztek ki száz évvel ezelőtt. Akkor azonban még fogalmam sem volt róla, kicsoda. Csak annyit láttam, hogy egy öregember, aki nem is biztos, hogy tudja, mit beszél. Nos, ez az öregúr megfenyegetett, hogyha azon nyomban nem megyek vele Haitira, megmenteni Baptiste de Thiry urat, meghalok. Ti-Marie megöl, méghozzá egy varázsgombolyag és néhány sásfigura segítségével.
- Kiderült végül is, kicsoda a látogatója?
- Ezt Croyance-tól kellene megkérdeznünk. Talán a közvetlen környezetéből valaki: egy falubeli öregember, aki apróbb szolgálatokat tesz neki az orvosi rendelő körül. A Marchand névre azért volt szükségük, hogyha elpofáznám valakinek a dolgot, és megbízatásom híre eljutna Haitire, ne vegye senki komolyan... Különben tőle hallottam először Damballáról és Legba-papáról. Olyannak tűnt, mintha egy mesét hallanék az Ezeregyéjszakából. Később aztán kiderült, dehogyis mese! Olyannyira komoly, hogy majd bele is pusztultam. Attól a naptól kezdve ugyanis, hogy az öreg megjelent nálam és megfe-
394


nyegetett, megbetegedtem. Fájni kezdett a májam, fogytam, rohadtul éreztem magam. S tudják, miért?
- Rossz volt a lelkiismerete.
-Frászt. Croyance Didier és Jenny O'Connor mérgezni kezdtek.
-Tessék?!
Valamennyien rémülten néztek rám, még Raphael és Emilie is.
- Ahogy mondom. Croyance és Jenny a beszarásig megrémítettek, hogy Haitira kényszerítsenek.
- Hogy a fenébe tudták megmérgezní magát. Ciánt szórtak a levesébe?
- Nem ciánt, és nem a levesembe. A többi stimmel. Csak később, már itt, Haitin jöttem rá, hogy a reggeli tejembe nyomtak bele valamit az ajtóm előtt. A tejesember elment, jött Croyance vagy Marchand, vagy később Louis, és a dugón keresztül belepumpált egy adaggal az üvegembe. Én gyanútlanul megittam, a májam meg beintett. A kör bezárult: ha nem megyek Haitira, meghalok. Ennyi.
- Nem próbált orvoshoz fordulni?
- Hogy az ördögbe ne próbáltam volna? Természetesen Jennyhez fordultam, aki az öregember megjelenése előtti napon csupa szeretetből felhívott. Semmi rendkívülit nem találtam a hívásában, hiszen régi ismerősök voltunk. Most már tudom, hogy nem véletlenül tette. Azt akarta, ha megfájdul a májam, azonnal ő jusson az eszembe.
Jenny barátnőm előbb összeismertetett egy fickóval, aki Louisnak mondta magát - lila gőzöm sincs, hogy ő ki lehetett: bizonyára egy öreg haverja -, majd Damballával rémítgettek, akiről mint már említettem, akkor hallottam először. Végül megtalálták a lakásomon a kígyóisten sziszegő botját.
Szívtam egyet a pipámon, aztán elmeséltem nekik, hogy bukkantam a tető alatt, az álmennyezeten a botra, amelyet természetesen Jenny tett oda. Nemrég jutott csak eszembe, hogy évekkel ezelőtt, amikor Jenny - egy rövid és viharos viszony után - elköltözött tőlem, elfelejtette visszaadni a szobám kulcsát. Ugyanilyen könnyen bejuthattak az irodámba, hiszen akár egy hitelkártyával is kinyithatták az ajtaját. Arról nem is beszélve, hogy Miss Rose körülbelül kétnaponként felejti nyitva...
395
- Tényleg sziszegett az a bot? - kérdezte Jules Pascalé kíváncsian. - Vagy csak úgy hallotta?
- Bár a testi-lelki kiborulás határán álltam, bízyást állíthatom, hogy Damballa botja igenis úgy sziszegett, mint egy ideg bajos kígyó. Most, ahogy visszagondolok rá, már nem is tartom akkora varázslatnak a mutatványt. Ha nem vagyok olyan nyomorult állapotban, fel kellett volna hogy tűnjön: minden egyes boton egy aprócska selyempapírt találtam, mintha ebbe tekerték volna bele a hegyes végét.
-És?
- Ez a selyempapír darabka tulajdonképpen egy zászlócska, amelyet a bot végére erősítettek, méghozzá úgy, hogy bevágták a fát, s a résbe szorították bele. A légkondicionáló keltette légmozgásban a selyempapír zizegni kezdett a kígyősziszegés képzetét keltve bennem.
- Ügyes, nagyon ügyes - bólintott Legrand.
- Miután nem óhajtottam májamat tapogatva átvándorolni a másvilágra, megpróbáltam megvizsgáltatni Damballa botját egy szakemberrel, ha másért nem, hát azért, hogy egy tudós materializmusa új erőt csepegtessen a szívembe. A sors - minő véletlen - Estudiantes professzorral hozott össze, aki meglátván a magammal cipelt botot, rettenetesen megrémült. Azt hitte, Barrault embere vagyok, és így akarom figyelmeztetni: min-dent tudnak róla, és ha beszélni mer, megölik. így aztán Estudiantes rövid úton megszabadult tőlem, sőt még a felajánlott botot sem volt hajlandó elfogadni.
Ekkor következett a pillanat, amiről én természetesen nem tudhattam. Barrault, amikor megérezte, hogy növekszik a veszély, amely marihuánaüzletét fenyegeti, elhatározta, véglegesen leszámol ellenfeleivel.
Tudta, hogy volt menyasszonya mindent megtesz, hogy lebuktassa, s immár azzal is tisztában volt, hogy szövetségesre akadt Brigitte Lafitte személyében, ezért amikor Croyance hajóra szállt, követte. Természetesen nem egyedül, hanem néhány gyilkológép társaságában.
Legrand ellátottá a száját meglepetésében.
- Azt akarja mondani, hogy Barrault zombikat vitt magával az Egyesült Államokba?
-Miért ne? Megfelelő okmányokkal bármi lehetséges. Ha lebuktak volna, aligha árulták volna el megbízójuk nevét... -No de, a hajón...
396
- Erről majd később. Barrault és különítménye követte Cro-yance-ot, s mivel a lány nem gyanakodott a főzsaru jelenlétére, páholyban érezhette magát. Megfigyelte, ahogy Marchand felkeres engem, majd Jennyt is. Nem kellett sokat kombinálgatnía, hogy rájöjjön: Croyance engem szúrt ki, hogy lebuktassa. Ekkor elhatározta, keményen odacsap.
Sóhajtottam, és megforgattam a pipám az ujjaim között.
- Először Louist ölte meg Damballa botjával. Figyelmeztetésül, hogy maradjak a fenekemen, felejtsem el a kígyóistent és Haitit mindörökre. De hát hogy a fenébe felejthettem volna el, amikor egyre fogytam, a májam pedig a lábamra készült zuhanni?
Ekkor kellett volna a rendőrséghez fordulnom. Csakhogy képtelen voltam rá, méghozzá a saját egészségem miatt. Ha megteszem, nem engednek elutazni Haitira, amivel akkori hitem szerint aláírták volna a halálos ítéletemet. Ezért elhatároztam, eltüntetem Louist. Életemben nem csináltam ilyet, de most meg kellett tennem. Barrault eközben megölte Jennyt is, majd a hulláját kicserélte Louiséval.
- Szórakozásból?
- Barrault semmit sem tett szórakozásból. Azért cserélgette össze a halottakat, hogy megfélemlítsen vele. Hátha ezektől a titokzatos eseményektől jobban megrémülök, mint Damballa botjától, és mégsem utazom Haitira.
Ekkor úgy döntöttem, még egyszer felkeresem Estudiantest, s megtudok tőle mindent erről az átkozott varázslatról. Mert akkor még szilárdan hittem, hogy valóban Damballa botja okozza a bajt. Közben meg egyre csak ittam azt a rohadt tejet...
Barrault Louis és Jenny után a professzort vette célba. Talán Jenny volt az, aki halála előtt bevallotta a főzsarunak, hogy Estudiantes fedezte fel a marihuánaültetvényeket. Estudiantes múzeumában aztán beleszaladtam a zombikba, akik éppen meg akarták dolgozni a professzort.
- Úgy érti, megölni?
- Barrault először valóban arra gondolhatott, hogy kinyíratja a botgyűjtőt, s ezzel végérvényesen megszabadul tőle, ugyanakkor rá kellett döbbennie, ha el is pusztítja Estudiantest, jön majd a következő kutató, aki esetleg ugyancsak belebotlik a kenderföldjeibe. Mennyivel hasznosabb lenne hát megvásárolni a félkegyelmű tudóst s megbízni, egyetlen kollégáját se en-
397
gedje erre a vidékre. Estudiantes hallgatása a kenderföldek biztonságát jelentette volna.
Barrault úgy döntött, elsői lépésként halálfélelembe kergeti a professzort. Megmutatja neki Louis holttestét, aztán elétárja a választás lehetőségét: vagy a halál, vagy az együttműködés.
Ott voltam azonban én, a minden lében kanál, aki belerondított a tányérjába...
A hajőútról nem sokat beszéltem nekik, pedig lett volna me-sélnivalőm bőven. Csak hát Emilie és Raphael is ott volt a közelemben. Mindenesetre feltűnt a szemem előtt Emilie mama-loa széles vásznű feneke, amint a kabinjában bugyit cserél, s megtörölgettem verejtékező homlokomat.
Arra sem vesztegettem szót, hogy Barrault zombijai a hajon is megpróbáltak elkapni. Szerencsémre sikertelenül. Valaki, amikor az élőhalott már majdnem megfojtott, megmentett. Méghozzá úgy, hogy egy kötélen lógva a kajütablakon át Dan> ballá botját hajította a szörnyetegbe. Hogy tudtam-e, ki volt? Természetesen tudtam, csakhogy még korai lett volna bevalla-nom.
Ismét megtömtem a pipám. Közben arra gondoltam, arról sem beszélek, hogy a hajón összefutottam Ti-Maríe-vai Elvégre a magánügyem.
Azt viszont készségesen elmeséltem nekik, hogy a kikötőből Croyance hozott Bellevue-be, s útközben megmutatta Barrault kenderföldjeit. Terve csak félig sikerült, hiszen a kender nem keltette fel a figyelmemet, a zombik viszont annál inkább. Orromat megcsapta a titok szaga - az élőhalottakéról nem is beszélve -, s elhatároztam, egészségem helyreállítása mellett ennek a rejtélynek is a nyomába eredek. Bellevue-ben szeretettel és látható örömmel fogadtak. Pedig nem is annyira örült mindenki az érkezésemnek...
- Remélem, nem rám céloz? - kérdezte rezignáltam Mon-sieur de Thiry.
- Inkább Barrauít-ra... de voltak mások is, akik hasonló cipőben jártak. Hogy mi minden történt még a kastélyban az elmúlt napok során, lesz alkalmuk számtalanszor végighallgatni... ha megszabadulunk innen.
Akaratomon kívül baljósán csengtek a szavaim. Nem is véletlenül.
398
1
18
Néhány másodpercig haboztam, vajon ejtsek-e szót a bokrok mellett talált sásfigurákról is, aztán úgy döntöttem, várok még vele. Alice-ről azonban - akit a Bonami-kriptában találtam holtan - már nem hallgathattam.
- Őt vajon ki ölte meg? - tette fel a költői kérdést Legrand.
- Erre egyelőre nem tudok válaszolni. Pedig dehogyisném tudtam.
Jobban mondva tudtam volna, ha akarok.
- Tomas Barrault természetesen mindent megtett, hogy Monsieur de Thiry betegsége okán Monsieur Raphaelra és Madame Emilie-re terelje a gyanút - folytattam rövid lélegzetvétel után.
- Maga hitt neki? - kérdezte Matísse államtitkár.
- Dehogyis hittem! Elég emberismeretem van ahhoz, hogy lássam, kiben mi rejtőzik. Márpedig a Lafitte család egyetlen tagjában sem rejtőzik gyilkos.
- Kösz - mondta savanyúan Monsieur Raphael. - Ez igazán jólesett.
- Madame Yvonne-nal azonban azt hiszem más a helyzet. Néma csend támadt, senki nem szólt egyetlen szót sem. Házigazdánk hitetlenkedve rázta meg a fejét. -Yvonne sem hihette...
Aztán elhallgatott. Ő tudta miért.
- Ezután következett Estudiantes halála - soroltam tovább monoton hangon. - Természetesen felmerül a kérdés, vajon miért jött Estudiantes Haitira, ha már odahaza is meg akarták ölni. Nos, tudniuk kell, hogy Estudiantes megszállott tudós, aki az életénél is többre becsüli a tudományát. Idejött ugyan, de igyekezett elkerülni Tomas Barrault kenderföldjeit. Csakhogy Daisy közeledte beűzte Bellevue-be. Bárhogy is strapáltam magam, sajnos nem sikerült megakadályoznom a halálát. Szolgáljon mentségemül, hogy egyszerre többfelé is kellett figyelnem, arról nem is beszélve, hogy Monsieur de Thiry helyzetét veszélyesebbnek ítéltem, mint Estudiantesét.
Ami Estudiantes holttestét illeti, amint többen is tudják, a jégveremben fedeztem fel. Természetesen Barrault vitette oda, miután megölte, Alice holttestét pedig eltüntette. Hogy miért? Nyilván Lafitte-ékra akarta terelni a gyanút, hogy ellopták a lány hulláját...
399
- Mi a fenéért? - kérdezte révetegen Jules Pascal.
- Természetesen azért, hogy zombit csináljanak belőle.
- Estudiantesé miért nem kellett nekik?
- Mert Estudiantes nem fekete bőrű. A zombík pedig általában feketék. Mindezek után, remélem, nem kell ecsetelnem, mennyi aggodalomra adott okot Monsieur de Thiry állapota. Mivel alkatomnál fogva racionális típusú vagyok, arra gondoltam, ami már őszintén szólva odahaza is megfordult a fejemben: hátha valaki azzal szórakozik, hogy mérget szór a levesünkbe. S ahogy nálam elmúlt a méreg hatása, mihelyst kihúztam a lábam hazulról, talán Monsieur de Thiry is felépül, ha elhagyja a fészkét. Mikor aztán rádöbbentem, hogy a cukornádba épített kalyiba egyáltalán nem olyan biztonságos, amilyennek gondoltam, meghagytam Billy Birch barátomnak, kísérjék Monsieur Baptiste-ot Raphael Lafitte birtokára. Onnantól már Monsieur Raphael irányította házigazdánk sorsát. Többek között alávetette egy kecskebak-szertartásnak, amely hm... a be-avatatlan szemlélő előtt azt a látszatot keltheti, mintha emberáldozatról lenne szó, pedig csak át akarják testálni az ember bűnét az állatra, hogy az vigye el helyette a balhét.
Raphael Lafitte sóhajtott, mint akinek nem igazán tetszik a stílusom. Tetszett, nem tetszett: mégiscsak kifejezte a lényeget,
- Házigazdánk életéért szinte mindenki aggódott: Madame Yvonne például saját magát ajánlotta érte cserébe.
- Saját magát? - tátotta el a száját Legrand. - Ez meg mi a fene?
- Azt hitte, a vuduhívők fel akarják áldozni Monsieur de Thiryt az istenüknek, Damballának, magát ajánlotta hát áldozatként férje helyett. Különben nekem kellett volna lebonyolítanom a cserét.
-Istenem, Yvonne, kicsikém - csuklott meg de Thiry hangja.
- Sajnos, nem árulhattam el neki, hogy biztonságban van a férje, sőt, a gyógyulás jelei mutatkoznak rajta. Madame Yvonne mindamellett nem elégedett meg a csereajánlattal, hanem... hm... erőszakosabb eszközökhöz is folyamodott. Bezárta a szobájába Croyance Didiért, és... azt üzente a vuduhívőknek, hogy amennyiben nem bocsátják szabadon a férjét, megöli a doktornőt.
- Maga... elhitte ezt az őrültséget? - cső válta meg a fejét de Thiry.
400
- Abban a feszült helyzetben nem tehettem mást. Egy kétségbeesett házastárs mindenre képes.
- Hiszen Yvonne a légynek sem tudna ártani!
- Mindezek után ellátogattam a Lafitte-birtokra. Vittem magammal egy kísérőt is Jean-Jacques személyében. Amit aztán a Lafitte-birtokon láttam... hm... kissé elkedvetlenített.
- Mi nem tetszett magának nálam? - emelte fel a fejét sértődött képpel Raphael Lafitte.
- Először is, nem szeretem, ha valaki döglött kakast őrizget az ebédlőjében. Még akkor sem, ha Damballa botjára szúrták, és legyek lakmároznak belőle. Hiába, maradi az ízlésem.
- Ezt... nálam látta? - hördült fel Lafitte. Emilie is felkapta a fejét, és szájtátva bámult rám.
- Azonkívül találtam egy Monsieur de Thiryt ábrázoló sásfigurát, amelynek a derekáról nemrég még pamutszálat gom-bolyított le valaki.
- Uramisten! - sápadt hamuszínűvé Emilie arca. - Ez nem lehet igaz!
- Továbbá a hullákat sem kedvelem, szobák közepén, jégtéglák alá dugva.
Emilie és Raphael előbb ájuldoztak, aztán magukhoz tértek. Nyilván rádöbbentek arra, amire én már akkor, ott rádöbbentem.
- Felesleges mentegetődzniük, tisztában vagyok vele, hogy maguk nem tudnak semmiről. Tomas Barrault az én számomra készítette elő a színpadot, amikor önök a szertartásra készülődtek. Természetesen Ugo sem tudott a dologról, amikor megpillantotta a jégkocka hegyet, azt hitte, Baptiste holtteste rejtőzik alatta. Barrault úgy gondolta, ha felfedezem a halottakat, még inkább meg leszek győződve a Lafitte család kollektív bűnösségéről. És ha úgy adná az Isten, hogy valami csoda folytán mégiscsak megmenekülnék, legyek én a koronatanú Lafitte-ék ellen. Egyébként hogy került a pincéjükbe Rufus papa és egy ismeretlen, kürtőkalapos fickó?
Raphael Lafitte akkorát nyelt, hogy egy nyitva felejtett zsalu csattanásának hangzott.
- Rufus papa? Hiszen... eltemettük.
A többire már nem voltam kíváncsi. Szegény Rufus papa! Szívből kívánom, ha még egyszer eltemetnek, ne akadjon senki, aki ismét kiás a sírodból! Nyugodj békében, és bocsásd meg
401
Tomas Barraultnak, amit ellened vétett. Beszéljétek meg odaát a dolgot, hiszen lesz időtök rá éppen elég. Azt mondják, jó sokáig tart az Örökkévalóság.
19
Amikor befejeztem a mondandómat, újra rágyújtottam a pipámra. Hosszasan szöszmötöltem vele, mintegy jelezve, hogy részemről befejeztem a mesedélutánt
Matisse államtitkár hallgatott egy sort, aztán megvonta a vállát
- Azt hiszem, ezennel véglegesen le is zárhatjuk az ügyet. Nagy vonalaiban minden világos, a részletekre pedig a későbbiek során úgyis fény derül. Mindannyiunk nevében mondhatom: nagy hálával tartozunk önnek, Mr. Lendvay, mi is, biztonsági emberek, és ők is - ezzel széles mozdulattal de Thiry-re, Raphaelre és Emilie-re mutatott. - Ha ön és a barátja nem olyan éles eszű, és hm.., vakmerő, akkor.,, De erre inkább ne is gondoljunk. Azonkívül természetesen dicséret illeti önt is, Mademoiselle Brigitte és Miss Dixie, akik, hm... hogy is mondjam csak.., ragyogó munkát végeztek. Javasolni fogom az Elnöknek..', hm... - morgott valamit aztán elhallgatott.
- Már csak az a kérdés, hol a fenében vannak a fegyvereink? - tette csípőre a kezét Legrand. - Próbáljunk meg kinézni a nagyvilágba. Hátha Daisy meggondolta magát, és már odébb is tolta a seggét.
Bár a kívülről beszűrődő harsogás egyáltalán nem ezt mutatta, valamennyien buzgó bólogatásba fogtak, leghevesebben Monsieur de Thiry.
Legrand felállt, Jules Pascalé is ehhez készülődött. Várták, hogy kövessem a példájukat, én azonban ülve maradtam.
Legrand hozzám lépett, és megrázta a vállam.
- Kimegyünk megkeresni a fegyvereket Nem jön?
Felnéztem rá, tétova, ábrándos szemekkel, aztán kinyújtottam a kezem, megfogtam a széklábamat, és a markába nyomtam.
- Itt van, vigye. Hátha hasznát veszi. -Maga nem jön?
-Nem.
402
- Miért?
- Gondolkodom. Töröm a fejem.
- Igazán? Min?
- Tényleg kíváncsi rá? Nem tudok például megmagyarázni magamnak néhány sásbábut, amiket a parkban találtam. Mintha valaki szántszándékkal tette volna az utamba.
Legrand lassan, mogorva képpel visszacsüecsent a helyére.
- Miről beszél egyáltalán?
- Ismeri a vudu varázslatokban használt sásbábukat?
- Persze hogy ismerem, hiszen magam is haiti vagyok.
- Nos, hát ilyen sásból font bábukat tálalt fel nekem valaki a kertben. Az egyik egy hajót ábrázolt Mit szól hozzá?
Legrand megvakarta a feje búbját -Mit szólhatnék? Talán elhagyott gyerekjátékokra bukkant
- Bellevue udvarában nem hevernek gyerekjátékok.
- Akkor mire tippel?
- Egyelőre csak gondolkodóm a dolgon. Aztán találtam a hajótól nem messze egy női figurát Is. Mintha vízbén úszott volna.    »
- Képtelen vagyok felfogni, mire akar kilyukadni - csapott a térdére a kommandós. - Ki az ördög tette volna ezt a micsodát maga elé?
- Például Alice.
~ Alice? Madame Yvonne, izé... szobalánya?
- Komornája - helyesbített de Thiry.
- Mi a fenéért szórakozott volna ilyesmivel?
- Mert a tudomásomra akart vele hozni valamit,
- Akkor miért nem mondta eS élőszóban? Félt, hogy kiütéseket kap a hangjától?
- Aligha - mondtam.
- Hanem miért? A fenébe is... Monsieur de Thiry? Házigazdánk kelletlenül megtörölgette a homlokát.
- Az az igazság, hogy... Alice valóban nem tudott volna elmondani Mr. Lendvaynak semmit.
- Nem volt nyelve, vagy mi a fene?
- Fején találta a szeget - bólintott de Thiry. - Alice ugyanis néma volt, csak sziszegni tudott, mint a kígyó.
403
20
Legrandot kétségkívül meglepte a dolog, de azért nem any-nyira, hogy megrendült volna tőle.
- Értem - mondta rövid hallgatás után. - Tehát arra gondol, Mr. Lendvay, mivel a lány nem tudott beszélni, így akart az ön tudomására hozni valamit?
- Éppen arra.
- Mit, ha szabad kérdeznem?
- Az a helyzet, hogy nemcsak ez volt az egyetlen élőkép, amit Alice elém varázsolt.
- Miért van annyira meggyőződve róla, hogy Alice volt az? Hiszen más is lehetett.
r- Ez igaz. Csakhogy több tényező is Alice mellett szól. Ha befejeztem, ön is be fogja látni, mennyire megalapozottak az érveim.
- Rendben van - mondta. - Folytassa.
- A másikféle ajándék, amit kaptam tőle, néhány kivágott újságcikk volt.
De Thiry idegesen összerezzent.
- Nem beszélnénk inkább valami másról? A végén még mi is hinni kezdünk a vudu-varázslatokban.
Legrand gyors pillantást váltott Matisse-szal, aztán a karomra tette a kezét.
- Folytassa, kérem.
Néhány szóban elmondtam nekik, mit tartalmaztak az újságcikkek. Feszült figyelemmel hallgatták, csak de Thiry dobolt idegesen a asztalon.
-Az újságkivágásokat természetesen visszaszolgáltattam Madame Yvonne-nak. Szerinte bizonyára Alice lopta ki a fiókjából. Hogy miért, arra nem tudott magyarázattal szolgálni.
- Na látják? - emelkedett fel de Thiry. - A kérdés tehát megoldódott. Alice kihasználva betegségemet, ezt-azt eltulajdonított odafentről. Talán azt hitte, értékpapírok, vagy mi a fene. Ki lát bele egy ilyen ostoba, írástudatlan lány fejébe? Inkább men-jünk ki a folyosóra, és próbáljuk meg kideríteni...
- Alice halála után aztán rátaláltam a második kis sásjelenetre is.
- A fenébe is, elég már ebből! - pattant fel de Thiry, aki láthatóan visszanyerte egészségét és vele együtt a ruganyosságát is. - Mr. Lendvayt úgy látszik, elragadta a költői fantázia.
i
Matisse nem szólt egyetlen szót sem, csak jéghideg tekintetét de Thiry szemébe mélyesztette. Házigazdánk állta egy ideig a sarat, aztán lehorgasztotta a fejét, Matisse ekkor ismét hozzám fordult.
- Folytassa!
- Ez az élőkép két alakból állt. Hogy úgy mondjam, egy pár... akik, hm... bizonyos kényes helyzetben fonódtak össze,
-Kikérem magamnak...
- Hallgasson, de Thiry!
- Meg tudta állapítani, kik azok?
- Csak találgathatnék, ezt pedig el szeretném kerülni. Ámbár...
- Mit akar mondani?
- A férfi... mintha Tomas Barrault lett volna.
- Miből gondolja?
- Feketére volt festve a bőre. Azonkívül az arca is rá emlékeztetett.
- Ostobaság! - hasított a figyelő csendbe de Thiry felháborodott kiáltása. - Honnan lehetne megállapítani egy közönséges sásfiguráról, hogy kit ábrázol, ha egyájtalán ábrázol valakit? Ismerem jól a készítőiket: közönséges vénasszonyok, akik egyszerűen csak összekötnek egy bábura való sást. Nem hasonlítanak azok senkire, és nem is akarják, hogy hasonlítson. Nem értem, hogy felnőtt férfiak...
- És a nő? - kérdezte, mit sem törődve de Thiry szózuhata-gával Legrand.
Méláztam egy kicsit, aztán megkocogtattam a fogamat a pipám szárával.
- Van türelmük hozzá, hogy meghallgassanak még egy rövidke történetet?
Most én néztem határozottan Matisse szemébe, arra késztetve, hogy beleegyezően bólintson.
- Ha óhajtja. De siessen, kérem, nagyon nyugtalanít ez a dolog a fegyverekkel. Nem szeretném...
~ ígérem, rövid leszek. ígérem...
- Maga csak ne ígérjen semmit! - nyújtotta ki a karját de Thiry. - Lehet, hogy az életünkkel játszunk. Lehet, hogy Barrault emberei fegyvereztek le bennünket, s amíg mi felesleges fecsegessél múlatjuk az időt...
- Beszéljen! - mondta határozottan Matisse. Felemelkedett,
404
405
és nem is olyan gyengéd mozdulattal visszatolta de Thíryt a helyére. - Beszéljen, ember!
Fogaim közé szorítottam a pipám, s bátorságot merítve belőle, beszélni kezdtem.
21
- Amit most elmondok, régi, ugyanakkor rendkívül kényes történet, s ha nem díszítenék emítt-amott apró kis gyilkosságok, mint asztalterítőt a brüsszeli esípke, talán el sem kezdeném. De mivel valamennyiünket közelről érint, mégiscsak nyilvánosság elé kell tárnom, annak ellenére, hogy szívem szerint inkább magamba folytanám mindörökre.
- Ámen - mondta Legrand.
- Hat évet vissza kell mennünk az időben, ha meg akarjuk érteni az eseményeket. Élt ez idő tájt Lyonban, Franciaországban egy fiatal lány, Yvonne Martinelli. Martinelli kisasszony igen tehetséges atléta volt, megyei válogatott akadályfutő. Szülei korán elhaltak, így de Thiry úrhoz hasonlóan magányosan élt, azzal a különbséggel, hogy neki azért volt egy barátnője, bizonyos Lucille Petit kisasszony. Ez utóbbi jóval tehetségtelenebb volt, vagy mondjuk úgy, "kevésbé tehetséges, mint Mademoíselle Martinelli. Különösebb eredményei nem voltak, viszont volt egy előnye: határozottan és kifejezetten csinos volt, minden bizonnyal jóval csinosabb, mint Martinelli kisasszony.
- Ez azért már mégiscsak tűrhetetlen! - rikácsolt felém de Thiry. - Nem tűröm, hogy a feleségem magánéletében vájkál-jon. Mi köze hozzá, milyen eredményeket ért el lánykorában? Vegye tudomásul, nemcsak a megbízatását vonom vissza, hanem az engedélyemet is! Nem engedélyezem, hogy tataroztassa a Bonami-kriptát! És azt sem, hogy egyetlen pillanatig is a fedelem alatt maradjon.
Matisse államtitkár vasvílla szemekkel meredt rá.
- Nem fogná be végre a száját, de Thiry?! Ha még egyszer elragadtatja magát, letartóztatom.
- Hahaha! Ugyan mivel? Hiszen nincs is fegyverük! Matisse a Legrand kezében emelkedő széklábra mutatott. ¦— Nem is sejti, mekkorát lehet ütni vele.
De Thiry a széklábra pislantott, aztán behunyta a szemét,
406
mint aki nem akar tudni semmiről. Én pedig folytattam a történetet.
- Martinelli és Petit kisasszonyok barátságát kezdetben még az sem zavarta különösebben, hogy Petit kisasszonynak akadt egy barátja, Charles Prokopi ifjúsági gerelyhajító bajnok személyében.
- Honnan a fenéből tudja mindezt? - rökönyödött meg Jules Pascalé.
- Gondoljon csak az újságcikkekre, amiket Alíce-től kaptam.
- De hiszen... azokban... ilyesmikről sző sem voltl - ámult el a fiatalember.
Matisse államtitkár összekulcsolta a kezét az ölében, és rá-vakkantott.
- Fogja be maga is! Folytassa, Lendvay.
-Charles Prokop megismerkedésük után röviddel súlyos autóbalesetet szenvedett, majd hosszas kórházi kezelés után tolókocsiba kényszerült. Ezzel párhuzamosan anyagi helyzete is siralmasra fordult, hiszen karambolja miatt elveszítette egyesülete támogatását. Charles Prokop ott állt, jobban mondva ott ült a tolókocsijában' egyetlen fillér nélkül.
Ebben az időben történt, hogy véletlenül Mansíeur de Thiry kezébe került egy lyoni újság, amelynek a sportrovatában közöltek egy képet az ifjúsági atlétákról, köztük Yvonne Marti-nelliről. Azt hiszem, a világmindenség örökre megfejthetetlen talányai közé tartozik, miért ragadott tollat, s miért írt levelet annak a lánynak, akinek még az arcát sem lehetett igazán kivenni a képen.
Házigazdánkra pislantottam: ő azonban ezúttal makacsul összezárt szájjal hallgatott.
- Talán megszólalt a szívében valami, talán láthatatlan hatalmak vezették a kezét, amikor megírta a levelét, ki tudja? Mindenesetre beleírta minden magányát és elkeseredettségét. Hogy gazdag, szép ültetvényei, kastélya van, mégsem boldog. Hiányzik mellőle valaki, akivel megoszthatná a gazdagságát
De Thirynek mintha megrándult volna a válla.
- Miután elküldte a levelét, várt. S nem is kellett sokáig várnia. Szavai, hogy úgy mondjam, szíven ütötték Martinelli kisasszonyt. Gondolják csak meg: Mademoiselle Martinelli árva volt, szegény, ráadásul éppen elveszíteni készült a barátnőjét is, aki egyre erőteljesebben kötődött Charles Prokophoz. Talán
407
sportbeli fejlődése sem volt egészen töretlen: mindenesetre amikor megkapta Monsieur de Thíry Haitiről küldött levelét, gondolkodóba esett. Ugye küldött neki képet Bellevue-ról? De Thiry hallgatott.
- Martinelli kisasszony néhány átalvatlan éjszaka után úgy döntött: miért ne tegyen próbát? Az, hogy elutazik Haitira de Thiry költségén, még nem kötelezi semmire. Odamegy, körülnéz, aztán ha nem tetszik neki a dolog, hajóra száll és visszatér Lyonba. Ha pedig megtetszene az ottani világ, és esetleg de Thiry is? Istenem, hiszen annyian abbahagyták már fiatalon az atlétikát.:.
Martinelli kisasszony természetesen nem temette magába de Thíry úr meghívását. Azt nem mondom, hogy nagydobra verte, de bizonyára nem is hallgatta el barátnője előtt.
Mademoiselle Yvonne szerencséje, azt hiszem, sárga irigységgel töltötte el a szép Lucille Petit szívét. Barátnője, ha másra nem, hát egy hosszú, kellemes nyaralásra utazik Haitira, ő pedig itt marad szegényen, rosszkedvűen, éhesen Charles Prokop mellett. S ekkor Lucille agyában megfogamzott egy ötlet.
Matisse megforgatta a széklábat a kezében. A többiek a földre meresztették a tekintetüket, egyedül Billy Birch nézett velem farkasszemet.
- Lucille Petit arra gondolt - folytattam -, hogy miért ne kísérthetné meg ő is a szerencsét? Mi lenne, ha ő is elutazna Haitira, s bemutatkozna de Thírynek? Úgyis versenyző típus: gyerünk, Yvonne, mérjük össze az erőnket! Aki jobb, vigye a zsákmányát!
Csakhogy a valóságban nem volt ilyen egyszerű a dolog. Nyakán lógott á barátja, Charles Prokop, akibe mellesleg halálosan szerelmes volt. Hosszú, álmatlan éjszakák során mégiscsak körvonalazódni kezdett egy terv a fejében, amelyet Charles Prokop úgyszintén örömmel fogadott. Neki aztán igazán nem volt sok választanivalója: orvosa közölte vele, hogy valószínűleg soha többé nem versenyezhet. Élete végéig tolókocsiban kell ücsörögnie, s legfeljebb WC-kezelőként keresheti a kenyerét.
Nem akarom szaporítani a szót: lassan elérkezett az indulás ideje. De Thiry elküldte Martinelli kisasszonynak a jegyet, méghozzá a Montreal nevű hajóra, amelyen Roy Vincent volt a kapitány. így volt?
408
- így - biccentett Roy Vincent. - Én hoztam át Madame Yvonne-t az óceánon. Ez volt az utolsó utam a francia flottánál.
- Mademoiselle Martinelli felszállt a hajóra, nem sejtve, hogy már rajta tartózkodik barátnője, Lucille Petit és annak barátja, Charles Prokop is.
Valamennyien szájtátva bámultak rám. Még Brigitte Lafitte és Dixie is. Egyedül de Thiry horgasztotta le a fejét.
- Miss Lucille és Mr. Prokop nagyon vigyáztak, nehogy Miss Martinelli szeme elé kerüljenek. Lucille testvére betegségére hivatkozva, kajütjükbe kérette az ennivalót. Csak az alkalmas időpontra vártak, hogy...
- Nem! - mondta váratlanul és határozottan de Thiry. -Nem! Nem!
- Pedig így történt. Egy estén aztán megesett, aminek a dramaturgia szabályai szerint meg kellett esnie: Lucille, aki elkendőzött arccal egyre ott ólálkodott barátnője közelében, vízbe taszította a lányt. Igaz, Vincent kapitány?
Vincent kapitány csak hápogott, mint a megkergetett kacsa. -Istenem... szörnyűség... Én nem is tudom, mit mond-jak...
- Vízbe esett valaki az úton vagy sem?
-  I...gen. Egy... lány. -Kicsoda?
'  -Már... elfelejtettem a nevét.
- Nem is fontos, hiszen Lucille Petit bizonyára álnéven utazott, akárcsak Prokop. Egy borús, barátságtalan éjszakán Lucille egyszerűen a tengerbe lökte a barátnőjét. Másnap természetesen kiderült, hogy hiányzik valaki, a francia hatóságok bizonyára nyomoztak is utána, csakhogy a fantázianévből nem tudtak megállapítani semmit. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a vízbe esett, ismeretlen lányt összefüggésbe hozza Lucille Petit és Charles Prokop lyoni eltűnésével. Az a gyanúm különben, hogy őutánuk sem sokáig nyávogtak a macskák. Az egyesület egy ideig még visszavárta őket, aztán megfeledkezett róluk. Új lányok jöttek, új atléták; Lucille arca pedig a semmibe veszett.
- Honnan a fenéből veszi mindezt? - kérdezte elhűlve Jules Pascalé. - És olyan meggyőző erővel adja elő...
- Kombináljon már egy kicsit, Jules! - veregette meg a vállát Matisse államtitkár. - Gondoljon az újságcikkekre, a sásból font hajóra, a vízben úszó figurára...
- Jézusom! - nyögte Jules Pascalé. - Jézusom!
409
- Alice hívta fel minderre a figyelmemet. Arról viszont Vin-cent kapitány beszélt, hogy egy éjszakán, valószínűleg azon, amelyiken eltűnt egy lány a hajójáról, tűz támadt néhány kajüt-ben. Sok csomag és papír elégett, köztük Yvonne és Ugo Mar-tinelli papírjai is. Egy szál ruhában léptek partra, ahol is Mon-sieur de Thiry fogadta őket.
Most már valamennyi szem házigazdánkra fordült. De Thiry
sápadt arccal emelte fel a fejét, és remegő ujjal felém bökött.
¦ - Ez az ember.,. nem tudja, mit beszél. Be fogom perelni...
rágalmazásért... - Aztán a szívéhez kapott, és hátrahanyatlott a
székében.
Emilie Lafitte odaugrott hozzá, megpróbálta lefejteni a melléről a karját. De Thiry azonban nem hagyta. Szívére szorított kézzel rikácsolta felém:
- Átkozott! És én is legyek átkozott, amiért befogadtam Belíevue-be!
- Ha nem tette volna, ön már nem élne.
- És most? Most élek? Mindent megtesz, hogy elvegye az életem!
- Folytassa - tette karomra a kezét Matisse. - Kérem, folytassa!
¦- Lucille Petit és Charles Prokop, immár mint Yvonne és Ugo Martinelli lépett partra Port-au-Prince kikötőjében. Mon-sieur de Thiry majd elolvadt a gyönyörűségtől: álmában sem remélte, hogy ilyen csodálatos lányt hoz számára Víncent kapitány hajója. Mit törődött ő a kerekeken guruló testvérrel? Bellevue elég gazdag ahhoz, hogy ne jelentsen problémát egy tolókocsis rokon... A végzet beteljesedett: Monsieur de Thiry feleségül vette... Yvonne Martínellit, azaz... Lucille Petitet
Lafitte feje megbillent, és lassan a mellére csuklott.
- Uramisten! Szegény, szegény... Baptiste.
Valamennyien sajnálták szegény de Thíryt, nagyon sajnálták. Mielőtt azonban még megszakadhatott volna a szívük a sajnálattői, kénytelen voltam közbeavatkozni.
- Azt hiszem, Monsieur de Thiry néhány év óta már tisztában van az igazsággal. Vagy tévednék?
Azt hittem, Belíevueura továbbra is makacsul hallgatni fog, meglepetésemre azonban ezúttal kinyitotta a száját,
- Igen ~ mondta határozottan. ~ Ha tudni akarja, valóban rájöttem néhány apróságra.
- Elárulná miből?
410
De Thiry a szemembe nézett.
-Rajtakaptam őket. Testvérek pedig nemigen szoktak...
- Jézusom! - suttogta Lafitte. - Miért nem beszéltél erról soha, Baptiste? Talán...
De Thiry immár mindenbe beletörődve megvonta a vállát. -Miért beszéltem volna? Csendben visszavonultam és... minden úgy ment, mint eddig. -Hogy tehetted...?
- Nem akartam ismét egyedül maradni. És... az az igazság, hogy szerettem... szeretem Yvonne-t, bármit is csinált. Számomra ő Yvonne Martinelli, azaz Madame de Thiry, a felesé-gem. Ugo pedig a sógorom. És az is marad.
Súlyos csend ereszkedett ránk. Talán a végtelenségig is eltartott volna, ha Matisse meg nem töri.
-És a második kép? A... hogy is mondjam csak, pajzán ölelkező figurák. Róluk nem beszél?
Letettem a pipám az asztalra, és ismét tömködni kezdtem.
- De - mondtam aztán, amikor már megtelt a feje dohánnyal. - Róluk is beszélni fogok.
' 22
Feleresztettem néhány karikát a mennyezet felé, majd elégedetten letettem a pipám egy asztalon heverő könyv szélére.
- Amikor megtaláltam a két sásfigurát, biztos voltam benne, hogy egyikük Tomas Barrault. De hogy a másik kicsoda, arra gondolni sem mertem. Nem futkos olyan sok szőke hajú, fehér nő a környéken. Aztán bármennyire is menekültem a gondolattól, be kellett látnom, nem ábrázolhat mást, csak Madame Yvonne-t. Ez esetben pedig,.. ugye... magától adódik a következtetés...
- A feleségem Tomas Barrault szeretője - mondta nyugodtan de Thiry.
Valaki felnyögött, talán Emilie Lafitte. Billy Birch tátott szájjal vakargatta meg vörös tüskés haját. + Jézusom! Hogy jött rá?
- Nem vagyok vak - mondta de Thiry sóhajtva.
- Nem próbált meg...?
- Mit próbáltam volna? Tudomásul vettem és kész. Szerettem Yvonne-t és szeretem ma is. Ha Ugőt eltűrtem, miért ne
411
tűrtem volna el Thomast? Különben is, csak idő kérdése volt, hogy elpusztítsák egymást. Ugo természetesen tudja, hogy Barrault arra kényszerítette Yvonne-t...
- Kényszerítette? - tágult kerekre Matisse szeme. - Ugyan mivel kényszeríthette?
Mielőtt de Thiry válaszolhatott volna, kénytelen voltam közbevágni.
- Tomas Barrault bizonyos idő után rájött az igazságra.
~ Rájött? - hitetlenkedett Legrand. - Honnan a csodából?
- Ez most nem fontos - mondta kitérőleg. - Sokkal fonto= sább, hogy Barrault szövetkezett Yvonne-nal és Ugőval - most már nevezzük mi is így őket. Más szóval bevette őket a marihuána businessbe. Az ő ötlete volt, hogy tegyék el láb alól de Thiry urat és a Lafitte családot. S őszintén meg kell mondanom, nem hullott köves talajra a mag, melyet Monsieur Ugo és Madame Yvonne szívében elvetett. Azt hiszem, Madame Yvonne nem érzett soha semmit Monsieur de Thiry iránt
- Ez nem igaz! Yvonne igenis szeretett!
Döbbent csend támadt, majd Matisse zavartan megsimogatta göndör, őszes haját.
-Ne legyen gyerek, Baptiste. Mint férfinak, szembe kell néznie a ténnyel..,
Monsieur Baptiste hangja emeletnyi magasságba szökött.
- Nem akarok szembenézni semmivel! Én Yvonne-t akarom, mint ahogy mindig is őt akartam. Önök nem tudják és nem is érthetik, mennyire nehéz felszámolni egy régi kapcsolatot. Ugo és Yvonne már nagyon régen együtt voltak ahhoz, hogy csak úgy, egyik napról a másikra abbahagyják. Láttam Yvonne-on, hogy szabadulni próbál... de nem ment szegénykémnek.
- Szüntelenül hazudott magának!
- Yvonne nem hazudott - tiltakozott hevesen de Thiry. -Csupáncsak elhallgatta előlem az igazság egy icipici részletét. Mi szerettük egymást...
- Hiszen ez az asszony nem is az, akinek mondja magát! Nem Yvonne Martinelli, hanem Lucille Petit!
' - Mit változtat ez a dolgon? - kérdezte könnyekkel a szemében de Thiry. - Ugyan mit változtat? Hát nem mindegy, kinek milyen nevet adtak a keresztségben?
- Ember, értse meg, a maga felesége... vagy nem is tudom, hogy nevezzem, gyilkos! Megölte Yvonne Martinellit, akit ön kinézett magának abból az újságból...
412   ¦            .
- Én nem őt néztem ki, hanem egy fantomot - tiltakozott de Thiry. - Azon a képen ki sem vehető az arca... Én csak úgy találomra választottam ki egy nevet és írtam neki egy levelet.
- Akárhogy is, Lucille Petit gyilkos!
- Yvonne nem az.
- A kettő ugyanaz!
- De nem ő ölt. Ő senkit nem bántott. Lehet, hogy bizonyos értelemben elhallgatta előlem az igazságot, de nem gyilkos. Nem és nem!
- Térjen magához de Thiry!
- Nincs miért magamhoz térnem! Yvonne nem gyilkos!
- Hagyd csak, Baptiste. Nincs semmi értelme. Amit ezek egyszer a fejükbe vettek, senki nem verheti ki belőle... talán csak a halál.         .
Rémülten fordultunk az ajtó felé, de nem volt ott senki. Aztán a toalettszoba irányába kaptuk a fejünket.
Az ajtőnyílásban Yvonne de Thiry, alias Lucille Petit állt, géppisztollyal a kezében, mögötte Ugo Martinelli.
A szél vadul tombolt odakint, s mint amikor koporsőfedélbe verik be a szegeket, tompán koppantak a folyosón a félig letépett ablaktáblák.
23
- Úristen! - hallottam magam mellett Jules Pascalé rémült motyogását. - Hát ezek meg hogy a fenébe...
Befejezni nem volt ideje, mert Madame de Thiry élesen ránk rivallt.
- Húzódjanak valamennyien az asztal túlsó oldalára! Te is, Baptiste!
- Yvonne, kedvesem, én csak...
- Majd később, Baptiste. Menj csak szépen a többiek közé.
- Tudtam, hogy jönni fogsz, drágám.
Yvonne intett Ugónak, hogy üljön fel az asztal szélére és tartsa rajtunk a fegyverét. Aztán odajött hozzánk és sorban mindenkit megmotozott. Csak akkor mosolyodon el, amikor nem talált egyikünknél sem semmit.           ^
- Miután meglennénk a protokollal, engedjék meg az urak, hogy köszöntsem önöket Bellevue-ban, ebben a gyönyörű*, Mes kastélyban. Igaz, Baptiste?
413
-Yvonne, kedvesem, én...
- De hiszen a kastély a tiéd... volt, drágám, így aztán méltán dicsérhetem. Nagyon sajnálom, hogy korábban nem tették a tiszteletüket nálam. Például, ön sosem fordult meg Bellevue-ben, Matisse államtitkár. Nehezményeztem is kissé, ámbár tudatában voltam, ami késik nem múlik. A végén mégiscsak ide sodorta a végzet. Igazán megtisztel a jelenlétével.
Matisse mogorván maga elé bámult. Őszintén szólva én is zavarban voltam, Hiszen Yvonne asszony maga volt a szépség, a kívánatosság és a báj. Feszes dohányzöld nadrágja szorosan tapadt a testére, piros kockás, telt kebleit hangsúlyozottan kiemelő blúza belém fojtotta a lélegzetet.
Ugo Martinelli nem sokban ütött el tőle. Talán csak annyiban, hogy az ő nadrágja fekete volt, a dzsekije dohányzöld, a haja lenyalt és fekete, s a szemeiben, amelyek ugyancsak feketék voltak, nem égett az ártatlanság bája.
A géppisztoly azonban, amelyet a kezében tartott, semmiben sem tért el Yvonne-étől.
Biztos voltam benne, hogy a határozottságuk is egyforma.
Továbbá abban is, hogy a legcsekélyebb habozás és tétovázás nélkül meg fognak ölni bennünket.
24
Yvonne elvette a szemét Matisse államtítkárről és Baptíste-ra mosolygott.
- Köszönöm, Baptiste, hogy elvetted a fegyvereiket és kikészítetted nekem a konyhai szemétgyűjtőbe. Tudtad, drágám, hogy bele fogok nézni, nincsenek-e benne patkányok, mert velük aztán ki lehetne kergetni a világból. Látják, hogy Baptiste milyen tökéletes férj? Igazán kár, hogy sosem tudtam megszeretni.
- Kérlek, Yvonne, ne mondj ilyet - könyörgött összetett kézzel de Thiry.
Yvonne megcsóválta a fejét.
- Pedig hát ez az igazság, Baptiste. Nem akarlak bántani, főleg, hogy megtetted nekem ezt az utolsó, óriási szívességet, de hát az urak minden bizonnyal tisztán akarnak látni. Ön, ott, azt hiszem, Jules Pascalé. Sokat hallottam önről: őszintén szólva, kissé idősebbnek képzeltem. De hát hol van megírva, hogy egy
414
elnöki biztonsági tanácsadónak, fehér szakállú öregembernek kell lennie, nem igaz? Üdvözlöm önt is Legrand kapitány. Hogy van a bájos Yvette? Jól? Örülök neki. - Ő is felült az asztal szélére, Ugóval szemközt, aztán sorban végignézett valameny-nyiünkön. - Látom, együtt a szent Lafitte család. Mamaloa, papaloa és a szende kis Brigitte. Csodálkoztok, mi? Raphael Lafitte megcsóválta a fejét.
- Én már semmin sem csodálkozom.
- Hát te, édes Emilíe?
Emilie asszony fájdalmasan felnyögött. Verejtékcseppek futottak végig a homlokán, amiből arra következtettem, kezd belázasodni.
- És a kis Brigitte? Abba kellett volna hagynod kicsim a fegyverekkel való játszadozást. Nem való lánynak a zsarumelő. Ha megkérdeztél volna, óvtalak volna tőle. De hát nem kérdeztél meg, kincsem.
Elfordította róla a tekintetét és Dixie-t vette szemügyre.
- Te aztán igazán nem tudom, miért keveredtél ebbe a szarba. Beleestél, mint légy a levesbe, pedig az égvilágon semmi keresnivalód nincs benne. Akárcsak Mr. Billy Birchnek.
Végül rám nézett és megcsóválta a fejét.
- Önt őszintén csodálom, uram. Méltó ellenfél volt: azt hiszem, jóval többet tudott, mint amennyit hajlandó volt elárulni nekünk. Ugye, hogy gyanakodott ránk?
- Miért tagadnám? - bólintottam. - A magánzsaruk lételeme a gyanakvás, mint halnak a víz. Ha egy magánzsaru nem gyanakszik, az a magánzsaru már halott.
- Frappáns meghatározás. Kár, hogy a végén azért csak elszúrta. Nem számolt Baptiste irántam való, olthatatlan szerelmével, sem azzal, hogy Bellevue-nek több bejárata is van.
- Túlságosan is igénybe vettek az utóbbi napok - sóhajtottam panaszosán.
- Hát ez bizony nagy kár. Mi mindenesetre becsúsztunk-másztunk az egyik föld alatti egérlyukon és végighallgattuk az önök épületes társalgását. Ismétlem, csak gratulálni tudok önnek, Mr. Lendvay. Majdnem valamennyi lényeges dologra rájött. Igaz, Ugo?
Ugo szó nélkül bólintott. Most is furcsa, tompa tűzben égett a szeme, ami nagyon is emlékeztetett a narkősok tekintetére. Yvonne ölébe eresztette géppisztolyát.
- Csodálatos, amit végzett, Mr. Lendvay, bár meg kell mon-
415
dánom, kapott segítséget bőven. Sosem gondoltam volna, hogy Alice ilyesmire vetemedik. Pedig hogy megbíztam benne! Csakhogy Alice nem volt elég kemény. Aki pedig nem kemény, az előbb-utóbb megtörik. Sóhajtott és megvonta a vállát.
- Ne higgyék ám, hogy mindig ilyen voltam. Odahaza én voltam a legszelídebb és legbutább lány: egész Lyonban nem találták volna páromat. Ugo aztán megtanított rá, hogy a szavak mögött különböző jelentések húzódhatnak meg. Igaza volt, Mr. Lendvay, szegény voltam és szerelmes. Pokolian szerelmes Ugóba. Szerettem a barátnőmet is, csak hát hamarosan rá kellett jönnöm, a szerelem önző, nem bírja elviselni még az ilyesféle vetélytársakat sem. Ugo mindenemet kívánta, az utolsó sejtemet is, s én kénytelen voltam azt is nekiadní, amit addig Yvonne Martinellinek adtam. így volt, Ugo?
- Mit tudom én hogy volt!? - rántotta fel a vállát a fiatalember. - Mi a fene ez a zűrzavaros fecsegés?
- Ugo mindig ilyen volt - sóhajtotta Yvonne-Lucille. - És én mégis megdöglöttem érte, és bizonyos értelemben még ma is csak az övé vagyok. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle.
- Ne is nagyon próbálkozzál vele, kicsim - mondta Ugo sokat sejtetőn.
- Amikor értesültem Yvonne óriási szerencséjéről, akkor sorozott be először az irigység istennője kísérőlányai közé. Mindezek ellenére soha nem gondoltam volna arra, amire végül is Ugo bíztatott. Nem kis erőfeszítésébe került, míg rá tudott beszélni, de végül is engedtem neki. Őszintén meg kell mondanom, nem is bántam meg. És azt hiszem, Baptiste, drágám, te sem.
- Szerétlek, kicsim.
- Higgyék el, nem születtem bűnözőnek. Ugo már inkább.
- Ezt nem akarom még egyszer hallani, Yvonne! Yvonne elmosolyodott.
- Látják, már egymás között is Yvonne-nak és Ugőnak szólítjuk egymást... Ahogy akarod, drágám. Akkor rólad nem beszélek. Mindenesetre,-én még jóval ideérkezésünk után is felfelriadtam álmomból, és arra a szerencsétlen lányra gondoltam ott, a hideg tengerben. Remélem, nem szenvedett soká.
- Ne gondolj rá, kedvesem, ne gondolj rá -kőnyörgött de Thiry. - Én megbocsátok neked, és biztos vagyok benne, ff is megbocsát.
416
- Barátnőmet mindenesetre Ugo lökte be a vízbe. Ugo akkor már a gyógyulás útján járt, s volt annyi ereje, hogy megtegye. Leállíttatta a tolókocsiját a fedélzet egyik sarkában és várt. Skót sapkában, vörös bajusszal, vörös parókában: dehogyis ismerte fel Yvonne a kockás pléd alatt Charles Prokopot! Charles meg^ szólította s megkérte, keresse meg padlóra esett szemüvegét. S miközben szegény, ostoba Yvonne négykézlábra ereszkedve a némlétező szemüveg után tapogatózott, Ugo kiszállt a kocsijából és keresztülhajította a korláton. így volt, Ugo?
- Minek ez a sok duma? Yvonne elismerően sóhajtott.
- Nehéz, de jő munka volt. A többi aztán már ment, mint a karikacsapás. Csináltunk egy kis tüzet a kabinjainkban, s úgy érkeztünk Port-au-Prince-be mint az igazi hajótöröttek. Reméltem, hogy Monsíeur Baptiste szíve megesik rajtunk és nem balhézik a váratlanul felbukkant jövendő sógor miatt. Hát Baptiste nem is balhézott!
Sóhajtott még egyet, s mintha árnyék futott volna át az arcán.
- Élhettünk volna boldogan az idők végezetéig, mint három galamb - higgyék el, Ugo már nem féltékeny természetű, én pedig nem vagyok monogám - ha Tomas Barrault, ez az undorító féreg ki nem szúr magának. Nem is sejtik, mit jelent nekem, hogy nincs már az élők sorában. Millió tonnányi bazalt hullott le a szívemről. Nem akarja meghallgatni, Mr. Lendvay a megkönnyebbült dobogását?
- Fogd be a szád, Yvonne! - rivallt rá türelmetlenül Ugo. -Elég legyen a nyavalygásből! Végezzünk velük minél előbb Van porod?
- Elégedj meg annyival, amennyit kaptál.
Ugo vicsorgott, és a vállát rángatta. A terem egyetlen pontjára szegezte a tekintetét, de biztos voltam benne, mégis éberen figyel valamennyiünket. Egyelőre nem láttam esélyt rá, hogy elvehessem a fegyverét.
- Mint már említettem, Tomas Barrault kinézett magának. Megtudta a féreg, ki vagyok.
- Fogd rövidre, Yvonne! Egyre erősebb bennem a vágy. hogy szítává lyuggassam őket!
Yvonne a zsebébe nyúlt és megvető tekintettel előhalászott belőle valamit.
- Nesze, de azonnal gyere vissza.
417
Ugo felmordult és géppisztolyát a hátára vetve kiviharzott a fürdőszobába.
- Narkós - sóhajtotta Yvonne. - Barrault szoktatta rá. Már csak ezért is megérdemelte, hogy megdögöljön a rohadék. Szóval, egyszer csak Barrault megzsarolt. Azt mondta, mindent elmond Baptiste-nak, ha nem fekszem le vele. Mit tehettem volna, meg kellett tennem, amire kért. Igaz, hogy megalázott, de végül is jó volt vele. Ugo is elviselte valahogy... Te ezt is tudtad, Baptiste?
De Thiry fájdalmas képpel bólintott.
- Benned aztán igazán mártírok vére folyik. Más már negyedennyiért is megfojtott volna.
- De hát más nem szeret, én pedig szeretlek!
- Barrault-val való kapcsolatom minden volt, csak szerelem nem. Csak a testemet akarta, amit rendszeresen meg is kapott, mint az uzsonnát, ha látogatóba jött. Ő ajánlotta be Alice-t is hozzám. Mit beajánlotta?! Rám parancsolt, hogy alkalmazzam. Tudtam, hogy az ő embere, de végül is mit tehettem volna? Pechjére Alice megszeretett és néhány nap múlva már azt tehettem vele, amit akartam. Bocsáss meg, Baptiste, de irántad tényleg nem éreztem semmit. Ugót szerettem, ha férfinak nem is volt elsőrangú, Barrault állat volt, de szeretőnek a legkitűnőbb, akivel életemben csak dolgom akadt, te viszont egyik sem voltál. Nem volt benned semmi kiemelkedő, csak a jóságod. Csak hát a jóság olyan, mint a csokoládé: mindenki szereti, de melegben elolvad, az eső pedig szétáztatja. Egy napon aztán arra gondoltam, miért ne csatlakozhatnék Barrault-hoz?
Neked - sajnos - mindenképpen pusztulnod kell, Baptiste. Sajnálom, de a jó emberek gyakran járnak úgy, mint te. Ebből persze nem akarom azt a következtetést levonni, hogy nem érdemes jónak lenni, csak hát a jóság nem mindig kifizetődő. Barrault halott, de én azért végrehajtom a tervét. Bellevue kigyullad, s mindenki bennég, aki ide menekült a vihar elöl. Kivéve természetesen magamat és Ugót..Ne nyugtalankodj, Baptiste, illendően meg fogunk gyászolni... Aztán majd én veszem át az üzletet és átteszem a székhelyem mondjuk... Miamiba. Vagy Párizsba. Üzletasszony leszek... ámbár Franciaország talán túlságosan is veszélyes számomra.
Összeszűkült a szeme és a levegőbe meredt.
- Azért lesz még egy kemény menetem. Croyance megúszta valahogy, és kis szerencsévei a vihart is megúszhatja. Pedig itt
418
állt az őr az ajtaja előtt, de az a ravasz dög a kulcslyukon keresztül fenéken szúrta valami altatóval. Sebaj, Croyance nem lehet ellenfél azok után, hogy a közvélemény és az Elnök is mellettem áll majd, hiszen azt, akit baj ért, általában szeretik az emberek. Elveszítettem a férjem, leégett a családi fészkünk... s ráadásul még egy csomó barátunk is ott pusztult a romok alatt.
Lassan, centiméterről centiméterre nyílott ki a háta mögött a toalett ajtaja. Előbb csak Ugo géppisztolyának a csöve jelent meg a résben, aztán maga a géppisztoly, majd a fegyvert tartó kéz.
Ez a kéz azonban nem Ugo Martinelli, vagy más néven Charles Prokop keze volt.
A kéz, amely a géppisztolyt tartotta, fekete volt, mint az ébenfa, s ebben a feszült, életet vagy halált jelentő pillanatban még azt is észrevettem, hogy apró verejtékcseppek csillognak a körmei felett a bőrén.
Baptiste de Thiry rémülten összerezzent, majd mielőtt megakadályozhattam volna, felüvöltött.
- Vigyázz, Yvonne! Croyance...
Yvonne megperdült és felugatott a kezében a géppisztoly.
Esés közben a padlóhoz vertem a fejem. A sorozatok elszáguldottak felettünk, majd csend lett, súlyos csend.
Akkor mertem esak felemelkedni, amikor éreztem, hogy valaki elbotorkál mellettem s a fülembe csapott de Thiry kétségbeesett zokogása.
- Yvonne, kicsikém, mit tettek veled? Mit tettél vele, te átkozott?!
Letörölgettem az arcomról Yvonne ráfröccsent vérét és négykézlábra emelkedtem. Csak ekkor tört ki az általános ordítozás és sikoltozás.
25
Croyance Didier doktornő sápadtan állt a toalett ajtajában: csak akkor eresztette le a fegyverét, amikor odaléptem hozzá." Hamuszüfke volt az arca, szemét éppen kihullani készülő könnyek homályosították. Mielőtt megszólalhatott volna, elvettem tőle a géppisztolyt és megveregettem a karját.
- Legjobbkor érkezett, Croyance.
Most mertem csak Yvonne de Thiry felé fordítani a fejem.
419
Egyelőre nem sokat láttam belőle, mert Monsieur Baptíste ráborult, elfedve előlem az asszonyt. Emilie és Brigitte hasztalan próbálták elhúzni tőíe, de Thiry nem tágított.
- Átkozott... gyilkos! - zokogta Croyance felé. - Miért... kellett...?
- Ha Didier doktornő nem lövi le, ő lőtt volna le bennünket -mondta kíméletlenül Legrand, elvéve tőlem a géppisztolyt. -Legalább már van fegyverünk. Vegye fel az asszonyét, Mr. Lendvay. Magának pedig ne legyenek illúziói, Monsieur! Ez a némber jéghideg szívvel kicsinált volna valamennyiünket, önt is beleértve. Megértem, hogy sajnálja, de be kell látnia...
- Nem látok be semmit! - toporzékolt de Thiry. - Nyomorult, gyáva gyilkosok!
Letérdeltem Yvonne mellé. Az asszony pillái megrebbentek, s ahogy végígsimítottam a homlokán, a szemét is kinyitotta.
-Mi... tör... tént?
Vérhab buggyant ki a szája szélén. Legszívesebben betakar-gattam volna, hogy ne lássa saját sebeit. Azt a három vörös nyílást, amely közül a legalsó a gyomra tájékán lüktetett egyre lassuló mozgással, a másik kettő pedig a mellét csúfította el
- Ön az... Monsieur Lendvay?
- Én vagyok.
- Nem látok jól... azt hiszem, rosszul... lettem. Nem hozna egy... pohár vizet?
Szemem sarkából láttam, hogy Brigitte máris a fürdőszoba felé igyekszik.
-Azonnal... Yvonne. Kérem, ee beszéljen! Bekötözzük, és...
- Ostobaság. Ne... áltasson, kérem.
Brigitte mellénk térdelt a vízzel. Yvonne szájához tartottam a poharat, de inkább csak arra volt szüksége, hogy megnedvesíthesse az ajkát.
-Fáj és... éget. Pokolian... éget Mi történt... velem? Rám... lőttek? U... go?
- Nem történt baja - mondtam. - Odakint van a toalettben. -Meg... sebesült?
- Nem.
- Hála... istennek. Croyance... volt? Tudtam, hogy... az a boszorkány hozza rám... a bajt. Már korábban meg... kellett volna... ölnöm. Meg is tettem volna, de... Tomas, ez az átko-
420
zott... bolond nem engedte. Talán még mindig.., még mindig ... - aztán legyintett és elhallgatott.
Legrand levetette terepszinti mellényét és az asszony feje alá tette.
- Nem szabadna beszélnie, asszonyom.
- Nekem már... senki nem... tilthat meg... semmit Csak az a baj, hogy... rosszul látok.
De Thiry ismét megpróbálta rávetni magát Szerencsére fennakadt Legrand kapitány előrenyújtott karján.
- Megbolondult? Nem látja milyen állapotban van?
- Ő az... enyém! Egyedül az enyém! Nincs joga... Legrand nem vitatkozott. Felnyalábolta de Thiryt és az egyik
sarokba vitte. Ott aztán lerakta a padlóra és megfenyegette a mutatóujjával.
- Itt marad, megértette?! Ha meg akarja ölni, inkább lője agyon. Annak az asszonynak most nyugalomra van szüksége. Croyance!
Croyance erőt véve magán, odatántorgott hozzá. -Meghal?
- Igen - mondta halálsápadtan Didier doktornő.
- Ne tegyen magának szemrehányást. Ha öt percet késik, már csak a holttesteinkben gyönyörködhetett volna. Yvonne bűnöző, és csak azt kapta, amit megérdemelt
- Ne mondjon... ilyet
- Maradjon de Thiry mellett. Nincs magánál az orvosi táskája?
~Ni,.. incs.
- Akkor vágja fejbe valamivel, ha oda akarna mászni hozzánk.
- Yvonne...! Kincsem! - tárta a karját a sebesült asszony felé de Thiry. - Mit tettek veled ezek az átkozottak?
A vérpatakok tovább csergedeztek Yvonne szája két sarkában, mintha soha nem is akarnának elapadni.
- Hát, ez nem jött... össze - suttogta szomorúan, amikor észrevette, hogy ismét fölé hajolok. - Maga volt az oka.,. ugye tudja? Kár... hogy nem sikerült. Pedig, hogy Barrault.,. meghalt, most már én lettem volna a marihuana-császárnő. Sajnos... elkövettem egy hibát... nem lett volna szabad futni hagynom Croyance-ot Croyance vipera. Azt hiszed, már agyontapostad... de ő felemeli a fejét és a.. .sarkadba mar. Hát nekem... belemart. Mi lesz Ugőval?
421
- Most ne vele törődjék... - motyogtam. - Nem akar inkább imádkozni?
Az asszony fájdalmasan elmosolyodott. -Csak nem valami... álruhás pap maga, Lendvay? Majd lesz még elég időm rá. Monsieur Matisse?
- Itt vagyok - mondta kelletlen képpel az államtitkár. - Jó! van, kérem?
- Szeretném megkérdezni... mi történik Ugóval? Matisse nagyot nyelt, aztán látható nemtörődömséggel megvonta a vállát.                       .         .»           ¦
- Alighanem vísszatoloncoljuk Franciaországba. Talán rövidebb börtönbüntetéssel megússza.
Valamennyien tudtuk, hogy Matisse kegyesen hazudik, lehet, hogy Yvonne is tudta: mindenesetre úgy tett, mintha elhitte volna.
¦- Hát ez jó... hír. Nem szeretném, ha ez a kölyök miattam... Sötét van... Nem látok jól, Mr. Lendvay...
Brigitte megtörölgette az arcát. Díxie Billy Birchhöz bújt és a mellére hajtotta a fejét. Emilie és Raphael a fal felé fordulva imádkoztak.
Minden figyelmemmel Yvonne felé fordultam, ezért csak az utolsó pillanatban Vettem észre Roy Vincent kapitányt a fürdőszoba előtt. Futólag ránk pillantott, majd gyorsan eltűnt az ajtó mögött.                               #
Fel akartam emelkedni, de Yvonne átkulcsolta a csuklóm.
- Mr. Lendvay... kérem... én... én...
Megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de nem ment. Ráadásul Yvonne minden erejét összeszedve felemelkedett, mintha arcon akarna csókolni. Eltolni nem mertem magamtól, így csak a karjai között üvölthettem Legrand felé.
-Vigyázzon... Legrand! Vincent kapitány... a fürdő... szobában!
Yvonne de Thiry véres ruhaujja azonban felfogta a kiáltásomat, csak valami nyögdécselésféle szűrődhetett ki alóla.
- Adjon neked Maitresse Ezilée örök nyugalmat, kicsikém -hallottam Emilie mamaloa simogató hangját. - Damballa vezessen a Kapuk felé, és a Kapuk Őre, Legba papa nyissa meg előtted a boldogság útját.
- Ámen! - hallottam egymással összefonódva Dixie és Billy   J Birch hangját.
Mivel nem akartam, hogy Legba papa rövidesen előttem is a ;|
kapukat nyitogassa, minden erőmet összeszedve kiköptem a számból Yvonne ruhaujját és élesen felordítottam.
- Legrand, hol a fegyvere?
Legrand úgy fordult meg, mintha azt kiáltottam volna, hogy egy tigris áll mögötte. Rémülten a vállához kapott, de nem volt rajta a géppisztolya. Az enyém sem volt ott, ahova leeresztettem, amikor Yvonne elkapta a csuklóm.
Tovább kiáltoztam, nem is tudom mit, talán azt, hogy valaki menjen a fürdőszobába és kapja fel Ugo fegyverét, de fogalmam sincs róla, meghallották-e egyáltalán.
Kétségbeesett pillantásom Yvonne csúfondáros tekintetével találkozott.
- Ostoba... ostoba féreg! Ez feltehetően én voltam.
- Most aztán... megfizetnek. Én elmegyek... de valameny-nyien velem jönnek...                                                        '
Ebben a pillanatban sikerült csak végérvényesen megszabadulnom az asszonytól. Ennek örömére újólag ordítottam egyet
- Vigyázzanak! Vincent kapitány...
- Már elkésett, Lendvay - mondta a fürdőszobából visszatért Rby Vincent oldalamba vágva géppisztolya csövét. - Oda a sarokba, de gyorsan!
Két perc múlva mindannyian a falnál ültünk a halott Yvonne mellett, Vincent kapitány és a merev tekintetű, vérző fejű Ugo Martinelli, azaz Charles Prokop fegyvereinek csöve előtt.
Legrand maga elé meredt és halkan káromkodott.
Nekem már erre sem maradt erőm.
26
Ugo kibiztosította a géppisztolyát és Yvonne felé nézett. -Meg... halt?
- Mit gondoltál, öcskös?
- Megölöm valamennyit!
- Akkor mindennek vége, barátom. Egy francia börtönben fogsz elrothadni, vagy ami még rosszabb, egy haitiben. Ezt akarod?
- Tudod, hogy nem ezt akarom, Roy -mondta Ugo idegesen. . - Csak akkor lősz, ha megkérlek rá, oké?
- Oké, oké. De én.., olyan szívesen kifingatnám őket.

422
423
- Hamarosan megteheted. Addig azt csinálod, amit mondok. Ugo beletörődve biccentett.
- Űgy lesz, kapitány.
Raphael Lafítte elképedt arccal bámult Roy Víncent-ra,
- Megbolondultál, Roy?
- Nem én, Raphael.
Emílie Lafitte keblére szorította a kezét.
- Ugye ez csak valami... rossz vicc, Roy? Ugye... Vincent kapitány megcsóválta a fejét,
- Néha én is azt kívánom, bárcsak az lenne. -Én nem értem...
Vincent hangja türelmetlenül csattant.
- Mit nem értesz, Emilie? Mi a fészkes fenét nem lehet ezen érteni? Eladtam a lelkem Tomas Barrault-nak, annyira eladtam, hogy még a halála után is az övé. Tovább kell folytatnom a játszmát, Emilie.
- De hát.,, milyen játszmát? Hiszen a bará.., tom voltál, Roy. Ezerszer is elmondtad...
Vincent kapitány arcán türelmetlen rángás futott végig.
- Igaz, hogy éreztem valamit irányodban, Emilie, de az már a... múlté. Tomas találta ki, hogy játsszam meg a vénülő, szerelmes kandúrt.
~ Sosem voltál őszinte hozzám, Roy? Roy Vincent elfordította a fejét,
- Semmi közöd hozzá! Ennek már különben sincs jelentősége. És annak sem, ha... igazán kívántalak volna.
Emilie a falhoz döntötte a homlokát. Raphael átkarolta, és minden bizonnyal vigasztaló szavakat sugdosott a fülébe. Billy Birch és Dixie kitágult szemekkei bámultak Vincent kapitányra. Egyedül Brigitte tett néhány lépést felé.
- Roy bácsi... ez lehetetlen! Roy bácsi, én nem tudom elhinni...
Láttam, hogy Monsieur Vincent szeme összeszűkül s ujjai ráfonódnak a ravaszra.
Rémült, figyelmeztető kiáltás hagyta el az ajkam, a lányra ugrottam és a földre rántottam. Éreztem, hogy a fegyver csöve csak néhány milliméterre suhan el a halántékom mellett, aztán lövés dörrent, s vakolat hullt rám. Amikor felemeltem a fejem, Vincent kapitány géppísztolycsövét éreztem a homlokomon.
- Emelkedjék csak fel szép nyugodtan, Lendvay!
424
Szép nyugodtan felemelkedtem. Brigitte nyöszörögve kimászott alólam s fájdalmas sziszegéssel az oldalára fordult,
- Maga megbolondult! - sziszegte felém. - Szerencsétlen őrült!
Vincent kapitány a hátamhoz nyomta a fegyvercsövet, s kényszerített, hogy álljak fel.
- Mr. Lendvaynak igaza volt - mondta aztán a lány felé pís-lantva. - Édes kis Brigitte-em, Mr. Lendvay alighanem megmentette az életedet. Ha én nem is, Ugo biztosan lőtt volna. Igaz, Ugo?
- Persze hogy lőttem volna, Roy.
- így is lőttél.
- Csak a mennyezetbe.
- Nem kellett volna Ugo, de azért köszönöm. Most pedig tüzet kell gyújtanunk. Sültgesztenyét csinálunk belőlük, barátom.
Matisse államtitkár mintha csak most tért volna egészen magához. Megtorölgette a homlokát, majd a kapitányra támadt,
- Tudja maga egyáltalán, mit beszél, Vincent? Ön tisztességes ember...
Vincent kapitány megcsóválta a fejét.
- Csak voltam, Monsieur Matisse, csak voltam. Olyan régen, hogy már nem is emlékszem rá. Igaz, Mr. Lendvay?
Matisse gyanakodva pillantott rám.
~ Hogyhogy Mr. Lendvay? Csak nem ő is...
- Nem, dehogy. Mr. Lendvay a maguk embere, ha egyáltalán valakié. Csak arra céloztam, hogy alighanem úgy olvasott bennem, mint a nyitott könyvben.
- Ez azért erős túlzás, kapitány - szerénykedtem, miközben szorgalmasan kavarogtak fejemben a gondolatok. Sokat egyelőre nem tehettem, hiszen Vincent kapitányon kívül Ugo is sakkban tartott bennünket a géppisztolyával. Mindenesetre beszélnem kellett, beszélni, beszélni...
- Ha Yvonne nem kapja el a kezem, másképpen is alakulhattak volna a dolgok - mondtam.
- Yvonne megtette a magáét- dörmögte Vincent kapitány. -Bár a vége felé azért elszámította magát.
- Nyugodjék békében - mondta minden sajnálat nélkül Ugo.
- Érti maga ezt... Lendvay? - fordult hozzám nagyot nyelve Matisse államtitkár.
Megragadtam az alkalmat és gyorsan tovább löktem a szöveget.
425
- Természetesen értem. Már korábban rájöttem, hogy Vin-cent kapitány egyáltalán nem az a snájdíg mintatengerész, akinek láttatni szeretné magát. Először a kriptánál kezdtem gyanakodni rá, amikor Alice-t megölte valaki. Ön volt az, kapitány?
- Én hát - mondta Roy Vincent minden különösebb érzelem nélkül. - Meg kellett tennem. De ha annyira büszke magára, csak beszéljen tovább. Te meg pihenj egy kicsit, Ugo.
Ezzel aztán ismét nyertem egy kis időt. Vincent nyílván meg akarta várni, amíg Ugo fejében helyreáll a marihuána által igazgatott rend.
- Valamennyien tudják, hogy Vincent kapitány a francia flottánál teljesített szolgálatot. Amikor abbahagyta - ki tudja mi lehetett az oka?...
- Nem titok - vágott közbe Vincent kapitány. - Csempészés miatt elbocsátottak.
-Kábítószer?
- Cigaretta. De a franciák azt sem díjazták.
- Miután elbocsátották, visszatért hazai vizekre, ahol egy szállítmányozási cégnél kamatoztatta tapasztalatait. Nem sokkal ezután kapcsolatba került Tomas Barrault-val, akit gyerekkora óta jól ismert. Vincent kapitány ekkorra már melléktevékenységet is talált magának: úszó houmfortokat rendezett be vuduhívők számára.
- Szánom-bánom - tréfálkozott a kapitány. - Remélem, amikor majd sor kerül rá, Legba papa méltányolja erőfeszítéseimet.
- Barrault gyorsan kiszúrta, miben buzgólkodik gyermekkori barátja. Megfenyegette, majd tett neki egy ajánlatot. Csak akkor folytathatja űszőhoumfort-buliját, ha az irányítása alatt álló hajókkal segít neki illegális munkaerőt - azaz zombi-nyersanyagot - szállítani a szomszédos országokból Haitira. Jó pénzt ígérhetett, mert Vincent kapitány ráállt az alkura.
- így igaz.
- Snájdíg kapitányunk ezután már két helyről húzott mel-, lékjövedelmet: a vuduhívőktől is és Barrault-tőí is az emberanyagért. De ez még mind nem volt neki elég. Visszazsarolta ugyanis Barrault-t.   ..
Vincent kapitány elhúzta a száját.
- Nem túl erős ez a kifejezés? Hogy lehetne zsarolni olyasvalakit, aki... hm... a hatalmi ranglétra jóval magasabb fokán
426
terpeszkedik. Én csak megemlítettem neM, hogy szeretnék részesedni az üzleteiből. Barrault meg ráállt. Tomas jószívíí ember volt, ha éppen olyan volt a hangulata. Főleg, hogy elmondtam neki, kicsoda Yvonne. Nem kellett sokat kutakodnom hozzá, hogy rájöjjek. Már a hajón gyanús volt nekem az öcsikéjével együtt. Szegény, marha, Baptiste barátom, de behúztak a csőbe!
- Vincent kapitány tudta, hogy Barrault meg szeretné szerezni Lafitte-ék birtokát, Bellevue-t, és arról is, hogy milyen eszközökkel - folytattam. -Tudott Monsieur de Thiiy folyamatos mérgezéséről...
- Ugye nem igaz, Roy? - fordította felé kétségbeesett arcát Emilie Lafitte. - Mondj már valamit, Roy. Mondd, hogy nem igaz..J
Vincent kapitány savanykásan elmosolyodott.
- Sajnos igaz, Emilie. Tagadhatnám, de nem lenne semmi értelme.
- Képes lettél volna engem is... engem is.-..?
Vincent kapitány zavartan megsimogatta az arcát, aztán megvonta a vállát.
'- Nem szívesen, Emilie. De ha valaki egyszer fejest ugrott a folyóba, azt az ár magával sodorja.
De Thiry nem szólt semmit, csak a halott asszony kezébe ka-' paszkodott, mintha megpróbálta volna visszatartani a nagy út-tői. Croyance egy szék háttámlájának támasztotta a fejét és meg-megremegő válláből arra következtettem, hogy rosszulléttel küszködik.
- Később aztán a kis csapat, melyet eredetileg Barrault, Ugo, Yvonne és ön alkotott, kapitány, kettészakadt. Jól sejtem?
- Ördöge van - mondta szinte vidáman Vincent kapitány. -Különben Yvonne-é volt az ötlet. Azt mondta, megcsinálhatjuk a mi kis bulinkat Barrault nélkül is. Sőt igen fontos, hogy megcsináljuk. Yvonne biztos volt benne, ha Barrault-t az elnöki székbe segíti a pénz, amelyet a marihuána révén szerzett, elsff dolga lesz megszabadulni tőlünk. Ezért arra gondolt, mihelyst Barrault felesleges lesz számunkra, mi szabadulunk meg tőle. S ez az idő most el is következett... Barrault tudott róla, hogy Croyance és Brigitte miben mesterkednek, ezért néhány zom-bival együtt hajóra szállt, s. követte Croyance-ot, mint az árnyék. Rövidesen arról is tudomást szerzett.- attól az O'Connor lánytól, akit kicsinált -, hogy Croyance - egyik falubelije segítségévei - mit tervez Mr. Lendvayval. Felmérte milyen ve-
-      ,       '     '           '                                        427
szélyt jelenthet számára egy amerikai magánzsaru felbukkanása Bellevue-ben: legalább akkorát, mint Estudiantes. Ezért elhatározta, mindkettőt elkapja még odaát, Amerikában.
- Nem lett volna egyszerűbb itt, Haitin?
- Barrault nem volt ostoba. Jövendő elnöksége idején jó viszonyt akart kialakítani az Egyesült Államokkal, erre pedig árnyékot vethetett volna két amerikai állampolgár titokzatos meggyilkolása. Ezért úgy gondolta, haljanak csak meg az amerikaiak Amerikában.
- Csakhogy valaki mindegyre az útjába állt. Vincent kapitány elvigyorodott.
- Yvonne, Ugo és én másként határoztunk. Arra gondoltunk, jöjjenek maguk csak Haitira, s leplezzék csak le Barrault-t Ezért aztán az őrangyalukká szegődtünk. Mit gondol, ki volt az, aki megvédte önt a zombitól Estudiantes lakásában? Aki időről időre csodálatos ügyességgel belehajított egy-egy Damballa-botót abba, aki az ön életére tört? Aki olyan ügyes, mint a macska, s mesteri módon kezeli a gerelyt?
- Ugo!
- Bizony, bizony - bólogatott Vincent kapitány. - Az én kedves, Ugo barátom. Aki valaha tehetséges gerelyhajítő volt. Igaz, Ugo?
Ugo Martinelli felé fordítottam a fejem. Csodálkozva láttam, hogy a hajdani gerely vető gyomrára szorítja a kezét és esdeklő tekintettel Vincent kapitányra pislog.
- Csak egy kicsit kérek még.., Roy... éppencsak egy icipicit.
Vincent kapitány szeme összeszűkült.
- Már megkaptad a mai adagodat.
- De hát ez nem egy normális nap, Roy. Láttad te is, mennyi lótni-futni valóm akadt. Egyszerűen kikészültem, na!
- Várj egy kicsit. Egy percet csak tudsz várni?
- Csak siess, Roy, kérlek, nagyon siess. Már a tökömön is folyik a víz...
Roy Vincent koncentrálni próbált.
- Ugo Martinelli végig ott volt maguk mögött, bár sok mindent azért nem tudott megakadályozni. Nem tudta és nem is akarta, azét az amerikai kuruzslónőét, Jennyét és Louisét sem...
- Dehogyis akartam - nyöszörgött Ugo. - Mi a francért akartam volna? Elég volt nekem ennek az idiótának az életéért
3ni,
428
- Úgy bizony, uraim, a végefelé már egymás ellen dolgoztunk. Tomas természetesen mit sem sejtett róla, azt hitte, még mindig az ő emberei vagyunk. Csakhogy, mint kiderült, mostanra már ő is meg akart szabadulni tőlünk. Mint az öt aranyásó. Megtalálják az aranyrögöt, aztán halomra lövik egymást.
- Valóban ön ölte meg Alice-t?
- Persze hogy én. Méghozzá a kriptánál, mielőtt ön odaérkezett volna. Azzal csaltam oda, hogy Monsieur de Thiryn szeretnék segíteni.
- Hiszen Alice Barrauít embere volt!
- Egy darabig, amíg meg nem szerette Baptiste-ot. Tomas bizonyára azt hazudta neki, csak egy kicsit akarják megbetegí-teni a méreggel, nem pedig megölni. Amikor aztán rájött, hogy becsapták, s Baptiste meghal, méghozzá az ő keze által, rémületében kapcsolatba lépett Mr. Lendvayval. Természetesen tudott Yvonne korábbi életéről - valószínűleg Tomastől - s az árulkodó újságcikkeket is volt módjában végigolvasni, míg asszonya szobáit takarította. Mivel néma volt, sásbábuk segítségével akarta Mr. Lendvay tudtára adni az igazságot. Egyébként Yvonne utasítására öltem meg.
Felemelte a géppisztolyát és ránk fogta.
- Teljesítenem kell Yvonne végakaratát. Azt akarta, hogy Ugőnak rendben legyen az élete. Sajnálom, uraim, véget kell vetnünk a komédiának. Bellevue leég, de Ugo majd újjáépítteti. Meg is érdemli, hiszen gyilkolt érte eleget. Barrault jő néhány embere bánja... Szerencsére Ugo még mindig kitűnően kezeli a gerelyt.
Legrand kétségbeesetten emelte fel a kezét.
- Álljon meg, maga őrült! Nem fogja megúszni! Rá fognak jönnii..
- Mire? - kérdezte Vincent kapitány mosolyogva. - Hiszen én feddhetetlen vagyok. Ráadásul mindenki tudja a kikötőben, milyen gyengéd szálak fűznek Emilie Lafitte-hoz. Azt hiszik, akadna valaki is, aki feltételezné, hogy én öltem meg? Ugyan már.. Készülj, Ugo!
Ugo azonban ehelyett a gyomrára szorította a kezét s arra sem figyelt, hogy a nyakába bukik a géppisztolya.
- Nem tudok  . Roy. Teljesen kivagyok. Nézz ide, hogy remeg a kezem!
- Eredj a benzineskannákért, te... átkozott!
Ugo Martinelli bizonyára úgy látta, az az egyetlen módja egy
429
kis marihuána kizsarolásának, ha nem megy. Megrázta hát a kezét és ismét Vincent kapitány felé mutatta.
- Ilyen remegő kézzel és lábbal.., képtelen vagyok rá. Adj egy adaggal Roy! Vagy menj te értük,
Roy Vincent a géppisztolyára nézett, aztán halk káromkodást morzsolt szét a fogai között.
Végigfutott a pilantásom a többieken. Yvonne-t már nem érdekelte öccse kezének a remegőse: márványsima arccal meredt a mennyezetre, mint aki már megbékült áz elmúlással. Még az sem tudta visszavarázsolni a mindörökre elröppent pírt az arcára, hogy de Thiry egyfolytában a kezét simogatta. Sebhelyei mint tenyérnyi, száradásnak indult vörös pipacsok virítottak a testén. Bílíy Birch halálsápadt volt, átkarolta Dixie< s alighanem már azon járt az esze, milyen komputereket ajánl majd megvételre az angyaloknak. Hogy Dixie mire gondolhatott, fogalmam sem volt róla, s csak halványan mertem remélni, hogy a pisztolya talán még mindig ott van a harisnyakötőjében. A lány rémült pillantása azonban sajnos arról árulkodott, hogy nincs.
Emilie Lafitte és Raphael összehajoltak, átölelték a lányukat és előre-hátra ingadozva énekelni kezdtek:
Damballa Oueddo odan q'icit Mandé ga la! Legba papa odan q'icit! Mandé ca la!
Damballa Oueddo, nézzetek ránk, megtettük amit parancsoltatok.
A katonatisztek sápadtan meredtek maguk elé: egyedül Jules Pascalé próbált meg valamit Vincent kapitány felé nyögdécsel-ni, de alig jött. ki hang a torkán.
Nem törődve Roy Vincent géppisztolyával, Croyance-hoz léptem és megfogtam a kezét.
- Jól vagy?
Croyance hálásan rám mosolygott.
- Nagyon sajnálom, Johnny. En vagyok a hibás. Nem kellett volna belekényszerítenem téged...
Gyorsan a szájára tettem az ujjam.
- Csitt! Erről egy szót sem. Emlékszel a holdfényes virágmezőre?
Elmosolyodott és megsimogatta az arcom.
- Akkor én... Ti-Marie voltam, de azért egy kicsit emlékszem rá. Ugye, nem fogsz soha... elfelejteni?
Megszorítottam a kezét és mélyen a szemébe néztem.
430
- Csak nyugalom, kedves.
Mondani akartam neki még valami szépet, de Ugo artikulát-lan ordítása belém fojtotta a szót,
- Hanem kapok egy adaggal, nem megyek sehova! Gyújtsd fel magad, ha annyira akarod! Szarok a birtokra, a rohadt kenderedre, mindenre. Én port akarok! Ha nem adsz... elmegyek a francba!
Vincent kapitány egyetlen pillanatig habozott csak. Aztán a zsebébe nyúlt és átlátszó papírcsomagocskát nyomott az őrjön-gő kezébe.
- Vedd be és gyere vissza! Siess, mielőtt még elvinné a fejünk felől Daisy a tetőt
Ugo reszkető kézzel kapott a zacskó után, aztán géppisztolyával a nyakában kívágtatott a fürdőszobába. Vincent kapitány elgondolkodó arccal nézett utána.
2? '
Elmúlt egy perc, két perc, öt perc, Ugo még mindig nem tért vissza. Vincent kapitány egyre idegesebben tekingetett az ajtó felé, majd végül türelmét veszítve elordította magát.
- Ugo! Hol a fenében vagy?
Csak a szél válaszolt kívülről és valami nyöszörgésféle a, fürdőszoba felől. Vincent kapitány fogai megcsíkordultak dühében.
- Hülye, barom! Ha hazudott, és volt még neki egy adagja... Az ajtóhoz ugrott és bedugta a résbe géppisztolya csövét.
- Ugo! Gyere elő!
Ugo nyögdécselt, de nem jött. Szemem sarkából láttam, hogy Legrand és Pascalé szeme összevillan. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, Vincent kapitány visszafordította ránk a fegyver csövét.
- Ha bárki is megmoccan, lövök. Ráadásul a gyomrába, hogy a poklok minden kínját átélhesse, mielőtt áthajőzna boldogabb vizekre. Ugo!
Villámsebesen bedugta a fejét a nyíláson. Legrand ugrott volna, de nem volt rá szüksége. Vincent kapitány lábai megroggyantak, s amikor visszahúzta a fejét, már olyan fehér volt az arca, mint frissen hullott hő után
431
a rét. Tett egy lépést felénk, aztán földre ejtette a géppisztolyát és maga is mellé zuhant.
Az ajtó nyikorogva feltáruit, s előbb Jean-Jacques ébenfa koponyája bukkant fel előttünk, majd a bárdja is, amelyet görcsösen a markában szorongatott.
Amikor meglátott, zavartan elmosolyodott, és aggódó képpel a földön fekvő Legrand fölé hajolt.
- Damballa segíts! Remélem, nem ütöttem túl nagyot?
Holdfényes mezőn
i
Amerre csak elláttunk, letört faágak, szétszaggatott pálmalevelek, letarolt nád jelezték Daisy útját. A virágmező azonban sértetlen maradt, mintha a vihar szándékosan kímélte volna meg.
Croyance lecsüccsent a margaréták közé és átkarolta a térdét. A hatalmas holdtányér ezekben a pillanatokban bukkant ki a szemközti dombok mögül ezüsttel színezve az éjszakát. Papagájok rikoltoztak az ágak között, későn fekvő bogarak zümmögtek s valahonnét mintha távoli dobszőt hozott volna az enyhe szellő.
Croyance megcsóválta a fejét és jóleső mosollyal a holdsugarakba merítette az arcát.
- Elmúlt hát Damballa éjszakája - suttogta -, kígyóisten újjászületett. - Felém fordult és megfogta a kezem. - Meg tudsz nekem bocsátani?
- Miért kellene megbocsátanom?
- Amiért megmérgeztem a tejedet.
- Ha nem teszed, sosem látom meg ezt a virágmezőt, nem hallok Damballáról, nem ismerlek meg téged, Emilie-t, Ra-phaelt, Brigitte-et és nem ismerem meg Haitit. Kár lett volna érte?
~ És Baptiste-ot - tette hozzá.
- Igen - mondtam szomorúan -, és Baptiste-ot. Jobban van? Croyance csüggedten ölébe ejtette a kezét
- Azt mondják a kórházban, talán évek múlva rendbejön,, de lehet, hogy soha. Mintha megzavarodott volna. Egyre Yvonne-t keresi, nem fogja fel, hogy meghalt. Vagy nem akarja felfogni.
Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam.
- Te voltál Ti-Marie?
- Miért fontos ez?
- Tudni akarom.
- Valakinek csak vigyázni kellett rád! Ha már belerángattalak ebbe az ügybe... ott akartam lenni melletted.
433
- Megijedtél, amikor a houmfortban Barrault rád fogta a pisztolyát?
Éreztem, hogy ostobaságot kérdeztem, Croyance megrázkó-dott és felállt.
- Erről nem akarok beszélni.
- Akkor beszéljünk egy éjszakáról. Arról, amikor Ti-Marie-val kijöttem erre a rétre. Emlékszel?
- Csak... homályosan. Te mire emlékszel?
- Hogy levetetted a blúzod.
Croyance rám nézett, aztán lassú mozdulatokkal vetkőzni kezdett.
-így?
Betemettek bennünket a virágok, A papagájok szerelmi éneket zengtek felettünk, a Croyance testéből áradó illat összefonódott az alattunk hajladozó fűtengerével.
Aztán egyszerre csak feldübörögtek a domb mögött a dobok:
MaitresseEzilée, vini 'gidernous, sionmanderpoule,mebai ou.
Fel akartam emelni a fejem, de Croyance visszahúzott.
~ Damballa várhat... holnapig - suttogta. - Gyere.., szeress!
A dobok hívogatták még egy ideig, majd csalódottan elhallgattak.
TARTALOM
Kígyőisteh a papírkosárban   7
A zombik hajója   6?
Vacsora a szivarozó halottal   93
A nagy vudu szertartás   283
Székláb és húsvágó bárd   365
Holdfényes mezőn   433
Amikor John C Lendvay befejezte a történetét, elmosolyodott, összerakta a papírjait és meghajolt.
- Jövő pénteken találkozunk, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történettel is szolgálhatok. Addig is kellemes hétvégét mindenkinek.
Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagyta az előadótermet.
ISBN 963 8229 05 5
Gesta Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető* igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4952.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1994. évben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Megjelent 24,9 A/5 ív terjedelemben'
LESLIE L. LAWRENCE
Leslie L. Lawrence, tanára, John C. Lendvay kalandjai közül mesél el egyet. Lendvayt vudu varázslat segítségével Haitira kényszerítik, ahol titokzatos események középpontjába kerül. A vuduhívők Damballa kígyóisten születésének éjszakáján gyilkosságra készülnek: el akarják pusztítani Bellevue kastélyának lakóit. Életre keltett holttestek - zombik — kóborolnak a cukornádmezökön, megszólalnak a szertartásra hívó dobok, letépett fejű áldozati kakasok vére festi pirosra a hívők testét, s a bokorban ott lapul Lendvay és barátja, Billy Birch, hogy megakadályozzák a gyilkosságot.
De talán nem is a vuduhívó'k akarnak gyilkolni? Talán nem is sírjukból felkeltett halottak a cukornádmezők éjszakai árnyai? Talán azok a gyilkosok, akiket ártatlanoknak hiszünk?
John C. Lendvay vaslogikával és nem kevés bátorsággal száll szembe a könyörtelen és ravasz ellenféllel, hogy végül kiderülhessen az igazság, s a bűnösök elnyerjék méltó büntetésüket.
398 Ft