Leslie L. Lawrence

Ganésa gyémántjai

Könyvkiadó
Budapest, 2000

Lőrincz L. László 2000
A borító fotóját Hauer Lajos, a szerző fényképét Felmer István készítette
ISBN 963 8229 49 4
Gesta Könyvkiadó Kft., Budapest
Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc
Tipográfia: TypoStúdió Kft.
A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait Őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2000. évben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 413.49.01
Készült 27,06 (A5 ív) terjedelemben


Nagypapa a kerekes székben

1.

Azért utaztam le Goába, hogy a hátam mögött hagyjam Bombay gyilkos melegét. Olyan hőség zuhant a városra egy szerdai nap délutánján, hogy még a kígyók is izzadtak a kígyóbűvölők kosarában. Kedvencem, egy fürge kis szemüveges, ezúttal meg sem próbált elinalni idomítója elől, csak bágyadtan felém sziszegett. Mintha azt sziszegte volna, hogy ami sok, az sok: ilyen dög melegből a kígyók sem kérnek.
Goában már jóval kellemesebb volt az idő. Nem lehetett több 30 °C-nál, s a pálmafák vidáman integettek, amikor kisétáltam a Holiday Inn strandjára.
Az öregurat csak dél felé vettem észre. A vízparton ült, szikrázó napsütésben, fekete ruhába öltözve, fején széles karimájú kalappal. Csak ült a napon, mozdulatlanul, mintha a székébe ragasztották volna. Néztem rövid ideig, aztán megvontam a vállam, és visszafröcsköltem azt a két csinos indiai lányt, akik tetőtől talpig selyembe öltözve pancsikáztak a térdig érő vízben. Minden nagyobb hullám érkeztekor kéjesen felsikítottak, és felém fröcskölték a vizet. Éppen arra gondoltam, hogy ideje lenne kimentenem valamelyiket az életveszélyből, amikor visszatért a tekintetem a kerekes székben ülő férfira.
Még mindig ott Ült, szoborrá dermedve, pedig fél órája is elmúlhatott, hogy utoljára rápillantottam. Akkor is meleg volt már, azóta azonban még feljebb araszolt a nap az égen, s bár a hőség nem volt a bombayihoz hasonlítható, éppen elég volt ahhoz, hogy hőgutát kapjon, akit a napon felejtenek.
Kiverekedtem magam a hullámok közül és óvatosan megközelítettem az öregurat. A kerekes szék két nagyobb bucka között állt, kerekei a homokba süppedtek, a felcsapó hullámok éppen kezdték körülnyaldosni a küllőiket. Akárhogy is fürkésztem a víz fölé hajló pálmafákat és a körülötte heverésző csekély számú szállodavendéget, senkit sem sikerült felfedeznem, aki az öreghez tartozott volna.
A bácsi a vizet nézte, gondterhelt tekintettel. Egyetlen pillanat erejéig még az is megfordult a fejemben, hogy hátha már meg is halt a tűző napon, ekkor azonban pislantott egyet, ami megnyugvással töltötte el a szívem. Tapasztalataim szerint a halottak csak a legritkább esetben szoktak pislogni.
Megvakargattam a fejem búbját, és amikor még mindig nem láttam senkit, aki felfigyelt volna ránk, csípőre tettem a kezem, és megpróbáltam beszédbe elegyedni vele.
- Jó reggelt, uram - kezdtem, bár a reggel már Dubai felé járt, az Arab-tenger túlsó partján. - Szép időnk van, igaz?
Azért sikerült ilyen szellemesen indítanom a társalgást, mivel nem tudhattam, nem angollal van-e dolgom. Márpedig ha angol, és nem az időjárással kezdem, feltehetően válaszra sem méltat.
Így sem méltatott. Csak ült tovább, merev tekintetét a hullámokra szegezve, mintha a hajnali delfineket várta volna, akik azóta már a reggellel együtt messze jártak.
Még egyszer megpróbálkoztam az időjárással, aztán amikor erre sem válaszolt, kénytelen voltam a tettek mezejére lépni. Annál is inkább, mert észrevettem, hogy száraz a teste, mint a napon felejtett medúzáé. Nagyon úgy festett a dolog, hogy az öregúr akkora folyadékhiányban szenved, mint a Szahara.
Mivel még mindig nem mutatott senki érdeklődést iránta, megfogtam széke hátulját, és nem törődve esetleges tiltakozásával, betoltam egy pálmafa szegényes árnyékába. Morogtam valami bocsánatkérés-félét, aztán elügettem az udvari úszómedence partján található italméréshez - elegánsan a pool-bárhoz. Kértem négy üveg sört meg egy sörnyitót, s az üvegekkel a hónom alatt visszasiettem az öregúrhoz.
Kár volt annyira sietnem. A kerekes szék gazdája jelét sem adta, hogy hiányoznék neki. Csak ült mozdulatlanul, mintha egy kirakati próbababát ültettek volna a kerekes székbe, varjúnak öltöztetve.
Pedig nem volt az. Erről akkor győződtem meg úgy istenigazából, amikor a szájához nyomtam az üveget. A szemét nem vette le ugyan a tengerről, a száját azonban úgy rászorította
az üveg nyílására, mintha le sem akarná venni róla, amíg egy csepp is akad benne.
Nem is vette. Úgy kiszippantotta a fél litert, mintha kerti szivattyú lett volna a gyomrában. ElismerŐn rápillantottam, majd felemeltem a második üveget.
- Kéri a másikat is?
Nem nézett rám, és nem is biccentett. Mégis, minden sejtem azt súgta, hogy kéri. Mintha agyának valamennyi - egyelőre még mérhetetlen - hulláma ott tolongott volna körülöttem, és azt ordította volna teli szájjal, hogy adjam oda már neki azt a rohadt sört.
Megvontam a vállam, kinyitottam két üveget, majd összeütöttem a nyakukat.
- Csirió!
Előbb az öreget itattam meg, aztán magamat. Kicsit lassabban nyeldekelt, mint az első menetben, de még mindig kifejezetten jó huzata volt. Alig valamivel rosszabb, mint az enyém.
- ízlett a sör? - kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit. Az öreg a tengert nézte, és meg sem moccant. Mint ahogy
nem moccant senki a környéken.
- Itt felejtették a parton?
Erre sem válaszolt. De a keze mintha leheletnyit megmoccant volna a kerekes szék karfáján.
- Itt lakik valamelyik szállodában?
Ez sem volt bölcs kérdés, bár egy fokkal talán jobb, mintha még egyszer az időjárásról tudakozódtam volna.
Amikor erre sem érkezett válasz, feladtam a harcot. Nyilván képtelen a beszédre, és nyilván valóban a napon felejtették. Majd ha eszükbe jut, kétségbeesetten keresni kezdik és örömmel nyugtázzák, hogy vannak még tisztességes emberek, akik jó érzéssel viseltetnek hátrányos helyzetű embertársaik iránt.
Összeszedtem az üvegeket, és menni készültem. Kicsit kijjebb toltam a kocsit a fa alól, nehogy egy rosszindulatú kókuszdió a fejére essen és éppen indultam volna a pool-bár felé, amikor valaki megszólalt mögöttem. Olyan erőlködve, mintha sűrű léckerítésen kellett volna átverekednie magát a hangjának, hogy eljuthasson hozzám.
- Meg... fognak Ölni!
Ugy megdermedtem, mintha az én fejemre esett volna a kókuszdió. Villámsebesen megfordultam, de senkit sem láttam magam mögött, csak a tengert bámuló öreget a kerekes kocsijában.
- Mondott valamit, uram?
Mondott. Pontosan ugyanazt, amit először.
- Meg... fognak Ölni!
Lassan kezdett világosság gyúlni a fejemben. Feltehetően súlyos agyér-elmeszesedésben szenved, megfelelő üldözési mániával súlyosbítva.
Tettem két lépést a pool-bár felé. Aztán megálltam, töprengtem egy kicsit, majd megtettem ugyanezt a két lépést visszafelé is.
- Ki öli meg?
Az öreg ekkor rám nézett. Zavaros, szürke, homályos volt a tekintete. Ha látott is, valószínűleg csak a kontúrjaimat látta.
- Mentsen meg... kérem.
Letérdeltem mellé és meglazítottam a nyakán a nyakkendőjét.
- Ki akarja megölni?
- Hát... ők... akik... Xavéri Szent Ferenc... sírjában... Ó-Goában... azt hiszik... Van... a lakk...
- Kik azok az ők?
A Pool-bár felől hangos muzsika szűrődött felénk. A Venga boys egyik népszerű számát játszotta a zenegép.
Az Öreg ekkor felemelte a kezét és végre elfordította a tekintetét a tengerről.
- Mendelssohn - nyöszörögte. - A hegedűversenye. A legszebb a világon, amit... valaha hegedűre írtak.
A venga boyok tovább énekeltek.
- Ugye... szép?
- Az - bólintottam.
Behunyta a szemét, úgy hallgatta a zenét. Ő Mendelssohnt, én pedig a venga boyokat.
Ugy gondoltam, ideje lelépnem. Indultam volna, de az öreg hirtelen a kezemre tette a kezét. Olyan váratlanul, hogy rémületemben le is ejtettem az Üres üvegeket a homokra.
- Kérem... - nyöszörögte -, nagyon... kérem. Mentsen meg.
- Hogy mentsem meg? - kérdeztem, és óvatosan megpróbáltam kiszabadítani a kezem. Egyelőre sikertelenül. Olyan kétségbeesetten szorította a csuklómat, hogy félő volt, ha sokat mocorgok, eltörnek vékony, csirkelábhoz hasonló ujjai.
- Lője... le őket.
- Kiket?
- Mindet... És vigye el a... a... lakkot.
Vártam egy kicsit, amikor aztán nem folytatta tovább, vettem egy mély lélegzetet.
- Mit vigyek el?
- A recep... tet és keresse meg... Maryt. Adja neki...
- Milyen receptet?
- Stradi... vari... is használta... Segítsen, kérem... Ó-
Goában... a sírban...
Talán egyebet is mondott volna, ha a hátam mögül rá nem kiált valaki.
- Nagypapa! Hogy a csodába kerültél ide, nagypapa? Megfordultam, aztán másodszor is a homokra ejtettem az
üvegeket.
Olyan gyönyörű lány állt előttem, amilyet csak legkellemesebb álmaiban álmodik az ember.

2.

Hogy a meglepetésem még kellemesebb legyen, ruhát azt csak nagyon takarékosan viselt magán, ha azt a két cipőfűzőt egyáltalán annak nevezhetjük, amely feltehetően véletlenül keveredett rá valahol. Az egyik felülre, a másik alulra. A felső női félcipőből eshetett ki, ezért vékony volt és sodrott, az alsó pedig egy bakancsból - ez kissé vastagabb volt és szalagszerűen lapos.
Láthatóan nem hatotta meg, hogy eltátottam a számat, és úgy néztem rá, mint a görög pásztorok a habokból kibukkanó nimfákra, mert a kerekes székhez vágtatott és megragadta az öregúr vállát.
- Hogy kerültél ide, nagypapa?
Nagypapa idegesen pislogott. Olyan rémület ült a tekintetében, mintha Ő lett volna a felelős érte, hogy a kocsija a fa alá kerekezett.
- Én toltam ide - mondtam bátortalanul, ámbár az igazságnak megfelelően.
A szőke, világítóan kék szemű lány félrehajtotta a fejét és rám nézett.
- Igazán? - kérdezte fenyegető hangon. - És ki a fene maga, ha szabad kérdeznem?
Elővettem fürdőnadrágom zsebéből a legcsábosabb mosolyomat. Még a pipám is elővettem volna, ha nálam lett volna. Csakhogy nem volt nálam. Ritkán szoktam ugyanis pipával fürdeni.
Bár pipa nélkül közel sem volt annyira férfias az ábrázatom, mint szerettem volna, mégis meghajoltam és udvariasan megbiccentettem a fejem.
- A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence.

3.

Ennyi erővel akár John Smith-t is mondhattam volna. Meg sem rebbent tőle a szeme.
- Mi az ördögöt akar maga az én nagyapámtól, mi? Olyan erőteljesen hangsúlyozta az én szócskát, mintha attól tartott volna, hogy jogot formálok a nagyapjára.
- Bocsánat - mentegetőztem. - Az égvilágon semmit sem akarok tőle.
- Akkor miért tolta ide?
- Mert ott lejjebb melege volt.
- Azért toltam oda, hogy melege legyen.
- Azt gondoltam, megfeledkeztek róla, és...
A lány megindult felém. Mintegy másfél méternyire tőlem megállt és csípőre tette a kezét, amitől a cipőfűzők furcsa táncba kezdtek rajta. Hol lejjebb, hol feljebb csúsztak, mintha csak csúf olódtak volna velem. Ide nézz, most meg ide nézz!
Igyekeztem nem nézni sehova. Végül akaratlanul is a felső cipőfűzőn állapodott meg a tekintetem.
- Figyeljen ide! - mondta most már sokkal békülékenyebb hangon a lány. - Maga nem tudhatja, hogy a napon a helye. Jobban oda kellett volna figyelnem rá, elismerem. Csakhogy... Volt egy kis dolgom odaát.
Az odaát azt a kis fabódét jelentette, amely nem messze a medencétől a pálmafák alatt rejtőzött. Pultjánál barna bőrű fiúk ringatták tetovált felsőtestüket a sörcsap mellé állított rádióból kiáradó zene ütemére. Ez a zene már nem a venga boyoké volt; sokkal nyugodtabb annál, és valahogy mégis izgatóbb.
Nem volt semmi közöm a történtekhez, ezért nem is firtattam tovább nagypapa és szép kisunokája históriáját. Már-már intettem volna, hogy részemről lezártnak tekintem az ügyet, amikor nagypapa ismét magához tért. Felemelte a kezét és rám mutatott.
- Xavéri Ferenc - nyöszörögte reszkető hangon. - Ezek a rohadékok... ki fognak nyírni. Segítsen... kérem! Mary... öröksége...
Mivel mutatóujja egyenesen a mellemnek irányult, hamarjában nem is tudtam, esetleges megmentői, vagy a rohadékok közé számít.
Nyeltem egyet és megvontam a vállam. A lány a nagypapája fölé hajolt és játékosan megfenyegette az ujjával. Nagyapó ekkor sírni kezdett. Nem nagyon, éppen csak annyira, hogy nedves legyen tőle fekete zakójából kikandikáló, hófehér ingének az eleje.
- Ejnye, ejnye, nagypapa! Hogy beszélsz ezzel a kedves úrral?
Nagypapa behúzta a vállai közé a nyakát és hallgatott. Csak a könnyek hullottak változatlan erővel a szeméből.
A lány idegesen körülnézett, aztán helyére simította homlokába hulló szőke haját.
- Isten bizony, néha már a falra mászok tőle. Hogy a fenébe nyaraljak jól, amikor itt van az Öreg a nyakamon. Ha elkezdek beszélgetni valakivel, egyre azon jár az agyam, hogy meg kéne néznem, nem történt-e vele valami. Nem tolták-e be az árnyékba, vagy mit tudom én.
Ez utóbbi kétségkívül nekem szólt.
- Miért baj, ha árnyékban van a nagypapája? - tudakoltam kíváncsian.
- Mert a napon kell lennie.
- Hogyhogy a napon?
- Ez egy ajurvédikus recept. Tudja, mi az?
Valami rémlett, bár nem voltam egészen biztos benne,
hogy jól emlékszem-e. Az ajurvédikus gyógyítási mód az Ősi, szent iratok egyikének, az Ajurvédának a módszereit követve gyógyít bizonyos betegségeket. Manapság a természetgyógyászat egyik ága Indiában.
- Hallottam valamit az Ajurvédáról - mondtam óvatosan.
- Nagypapa nagyon beteg. Látja rajta?
- Látom - bólintottam. Nagypapa valóban nagyon betegnek látszott.
- Ki van purcanva a fél agya. Olyan, mintha rövidzárlat lenne benne. Nem kap levegőt, vagy mi. Meg a doktor szerint vért sem eleget. így aztán összevissza kever mindent.
Szó ami szó, nagypapa valóban nem volt szellemi képességei magaslatán.
- Otthon az orvosok becsődöltek vele. Azt mondták, be kell dugni valami sufniba, ahol majd eltengeti öreg napjait. Elszórakozik a hasonlóan rövidzárlatos Öregekkel. Csakhogy az anyám nem akarta. Kiszúrta ezt az ajurvédikus blablát valami könyvben, hogy ez csodát tud csinálni. Lát maga rajta valami csodát?
- Őszintén szólva...
- Ha valami csoda van itt, akkor az az, hogy még mindig él. Mert az a lényege ennek az ajurvédikus istencsapásnak, hogy be kell bugyolálni tetőtől-talpig, aztán ki kell rakni a napra. Ettől állítólag kitágulnak az erei, és jó esetben elmúlik a rövidzárlata. Ez a dolgok lényege. Felfogta?
- Úgy tűnik.
- Azonkívül, ha nem vette volna még észre, jókora üldözési mániája is van. Azt hiszi, hogy meg akarjuk ölni. Néha már meg sem ismer bennünket. Mit mondott magának? Hogy el akarjuk tenni láb alól, igaz?
- Őszintén szólva mondott valami hasonlót.
- Ez a rögeszméje. Hogy ki akarjuk nyírni az örökség miatt. Tudja, mit örökölök én tőle? Ha nincs szerencsém, akkor a rövidzárlatot az agyában. Ha sokáig itt leszek még vele, az én fejemben is gyülekezni kezdenek majd a gombócok. Különben Rebecca Bigelow vagyok. Nem iszik velem este valamit?
Mielőtt bármit is mondhattam volna, kitolta nagypapát a napra. Az öreg felemelte a kezét, mintha tiltakozna az atrocitás ellen, aztán megadóan a szék karfájára ejtette. Ekkor
már nem sírt, csupán a szeme járt kétségbeesetten az üregében.
- Most jön a jó kis orvosság - mondta a lány, és a kocsi hátába épített zsebbe nyúlt. Kihúzott egy üvegfiolát, egy papírpoharat, töltött a fiolából, visszatette a zsebbe, aztán az öreg fölé hajolt. - Idd meg, nagypapa.
Nagypapa az istennek sem akarta meginni. Tiltakozott volna, ha tudott volna, de valahogy ekkor már a kezét sem tudta felemelni. Mintha az unokája jelenléte megbénította volna.
- Nem... - hörögte végül is minden erejét megfeszítve. - Megmér... kábító... szer.
Mesteri volt, ahogy a lány végül is felfeszítette a száját. Lent, az állkapcsa végét nyomta meg, látszólag könnyedén, minden erőlködés nélkül, nagypapa mégis azonnal úgy kitátotta a száját, mint az éhes madárfióka, ha feltűnik az anyja árnyéka a fészek felett. A lány óvatosan a szájába öntötte a pohár tartalmát.
- így ni - mondta aztán elégedetten. - Ezzel meg is volnánk. Szóval, iszik velem valamit?
Úgy gondoltam, iszom. A nagypapája egészségére.

4.

Megállapodtunk, hogy este kilenckor találkozunk a pálmák alatt és bedobunk valamit, esetleg táncolunk is egyet valamelyik bódénál. Nagypapának akkor már szerencsére ágyban kell lennie, ahol tovább hadakozhat a rövidzárlatával.
- Szívesen magáért megyek - bizonygattam harmadszorra is. - Melyik szállodában lakik?
- A Dona Silviában - mondta. - De ne jöjjön értem. Az anyám miatt.
- Pedig bennem nyugodtan megbízhat az édesanyja - mondtam önérzetesen.
Mosolyogva felrántotta magán az alsó cipőfűzőjét.
- Magában valószínűleg meg is bízna. De bennem nem bízik meg.
ígéretesnek tűnt az előttünk álló éjszaka.

5.

Egészen addig, amíg délután be nem ugrottam a tengerbe. Úsztam egy jót, mivel olyan sima volt a felszíne, mint a tündérek ezüsttaváé a mesékben.
A tengerben azonban nem tündérek laktak, hanem egy krikettcsapat, akik még a vízbe is magukkal vitték az ütőjüket. Nem igazán értettem, mit csinálnak vele, hiszen tudomásom szerint a vízi krikettet nem találták még fel.
Mivel egyre csak az orrom előtt hadonásztak, jobbnak láttam oldalra húzódni. Továbbúsztam, de amikor abbahagytam, már ismét csak ott tülekedtek a szomszédságomban.
Jó fél óráig tartott ez a kiszorítósdi, s mivel egyre közelebb kerültem a folyótorkolat köveihez, befejezettnek nyilvánítottam a játékot. Hátamra fordultam és behunytam a szemem. Úgy döntöttem, megkerülöm a csapatot, és ott mászom ki, ahol belecsobbantam a tengerbe.
Még a felénél sem tarthattam a kerülésnek, amikor árnyék suhant el a szemem előtt. Mintha felhők mögé bújt volna a nap.
Hatalmas ütést éreztem a fejemen, és elsötétedett előttem minden.

6.

Arra ébredtem, hogy kint aszalódom a forró homokon és barna lábak sorakoznak körülöttem. A lábak gazdái halászok voltak, én pedig ott feküdtem a parton, néhány kupac dögledező hal és rák társaságában. A halászok rám mutogattak és vigyorogtak.
A fejemhez nyúltam. Nem is csodálkoztam, hogy vörösek lesznek tőle az ujjaim.
Feltápászkodtam és körülnéztem. A halkupacok száma egyre nőtt, ahogy a halászok kifelé hányták a zsákmányt a csónakjaikból.
- Jól van, uram? - kérdezte egy vékony, szakadt nadrágú legény. - Beleakadt a hálónkba.
- Mi történt... velem? - kérdeztem a fejemet tapogatva.
A legény vigyorgott, mint aki nagyon is mókásnak tartja a történteket.
- Közel merészkedett a sziklákhoz, és nekicsapta egy hullám. Ön már a hatodik ebben a szezonban. Kettőt kórházba szállítottak közülük.
- És a másik négy?
- Őket a hullaházba.
A legény együttérző képpel szemlélte, amint előre-hátra dülöngélve megpróbálok talpon maradni.
- Látott, amikor nekivágott a sziklának a hullám? - kérdeztem két előre-hátra között.
- Nem láttam én semmit, uram - mondta megcsóválva a fejét. - Csak a halakra figyeltem. Akkor vettem észre, amikor már beleakadt a hálónkba.
Megmondtam neki, hol lakom. Ha befejezte a munkáját, sétáljon el hozzám egy kis jutalomért. Úgy gondoltam, néhány száz rúpiát csak megér az életem.
Fél óra múlva a fabódénál voltam. Sem nagypapa nem látszott már a fák alatt, sem a kerekes kocsi. Látszott viszont a csapos, aki az eldobált papírpoharakat söprögette éppen össze. Odaballagtam hozzá és a vállára vertem. Majd összeesett rémületében, amikor megpillantott.
- Allahra, uram, ön az? Mondtam, hogy én vagyok. A csapos megrázta a fejét.
- Megtalálták a papucsát a parton. Azt mondták belefulladt a vízbe.
- Csak úszkáltam egyet De kérdeznék valamit, Ahmed.
- Ibrahim vagyok, uram.
- Látta, Ibrahim, amikor beleugrottam a tengerbe?
- Egészen véletlenül, száhib. Nagyon jól láttam.
- Azt is látta, kik jöttek be utánam?
- Lássuk csak... valami csapat. Igen. Egy krikettcsapat. Még az Ütőiket is magukkal vitték a vízbe.
- Mit látott még?
- Semmit, száhib. Dolgom olt, ki kellett hoznom a raktárból egy csomag papírpoharat.
- Mióta dolgozik ebben a bódéban, Ibrahim?
- Két éve, uram.
- Látta már ezeket a pasasokat máskor is?
- A krikettcsapatra gondol?
- Arra, Ibrahim.
- Még nem, száhib. Soha. Pedig mindenkit ismerek, aki erre jár. És nem is felejtem el az arcát legalább tíz évig. Rájuk nem emlékszem, tehát nem is jártak erre.
- Arra viszont csak emlékszik, mi történt azután, miután beugrottam a vízbe?
- Kihoztam a raktárból a poharakat.
- Arra gondolok, hogy mi történt a tengerben.
- Mi is? Kijött a csapat.
- Hányan voltak?
- Nyolcan, száhib. Szedték a lábukat, mintha sietős lenne a dolguk. Arra gondoltam, bizonyára meccsre mennek, kicsit fürdőztek előtte, aztán rájöttek, hogy elszaladt az idő, és a bivalyok közé csaptak az ostorral.
- Bivalyok?
- Ez csak olyan szólásmondás, száhib. Beugráltak a kocsijaikba, még csak fel sem öltöztek, máris továbbhajtottak. Még az ütőjét is bedobta valamelyik a bokrok közé.
- Hol van az a bokor?
- Már elvitték az Ütőt, uram. Egy kisgyerek találta meg és elvitte.
- Azt mondja, kocsikkal voltak?
- Három nagy kocsival. Vörös színű volt mind a három. Ismerte őket, uram?
Megtapogattam a púposra dagadt sebet a tarkómon.
- Éppen csak megismerkedtem velük, Ibrahim. És ha szerencséjük van, nem is erőltetik tovább az ismerkedést.

7.

Egyelőre azonban inkább a saját szerencsémnek örültem. Ha nem fognak ki a halászok, akármi is történhetett volna velem. Például az, hogy a hullámok valóban odacsapdosnak a sziklákhoz.
A halász késő délután felkeresett - ekkor már jól öltözött, jól fésült legény volt - s Örömteli mosollyal elvette tőlem az ezer rúpiát.
Megnézte, aztán megcsóválta a fejét.
- Ez az egész havi keresetem, száhib. Havonta csak egyszer kéne kifognom egy önhöz hasonlót és dolgoznom sem kellene.
Kivettem még ötszáz rúpiát a zsebemből és eléje tettem az asztalra.
- Szeretnék megtudni valamit egy krikettcsapatról. A legény figyelmes arccal nézett rám.
- Melyikről, száhib?
- Amelyik ma délután a tengerben fürdött.
Eltette az újabb ötszázast, és sajnálkozva megcsóválta a fejét.
- Nagyon a sziklához verhette a fejét, száhib. Ebben maradtunk.

8.

Miután a halász eltávozott, kúrálgatni kezdtem a sebem. Az én módszerem kevésbé ajurvédikus volt, viszont a maga módján nem kevésbé hatásos. Sebhintőport ráztam a tetejére, leragasztottam egy cementszürke tapasszal, majd rendeltem egy dupla whiskyt. A kettő együtt már nem egy esetben igencsak eredményesnek bizonyult.
Lefeküdtem az ágyamra és egyre szegény nagypapán jártattam az eszem. Végül úgy döntöttem, beásom magam egy kicsit az ajurvédikus módszerekbe.
Kezdtem azzal, hogy kikotortam az éjjeliszekrény aljából egy helyi telefonkönyvet és kikerestem belőle az ajurvédikus stúdiókat. Szerencsére kettő is volt a környéken. Rövid habozás után azt választottam, amelyiknek az emblémájáról Siva isten nyújtogatta felém mind a négy karját.
Hosszasan csengett odaát a telefon, mire végre felvették a kagylót.
- Ajurvédikus stúdió - mutatkozott be egy kellemes női hang.
- Szeretnék bejelentkezni önökhöz - mondtam a telefonkönyvből biztatón rám mosolygó Sivára pislogva.
- Mikor óhajt meglátogatni bennünket, uram? - kérdezte a hang.
- Ha lehet, azonnal.
- Nem szoktunk ilyen gyorsan...
- Pedig sürgős lenne.
- Miről van szó, száhib? Masszázsról, csontfájdalmakról...
- Mindkettőről.
- Ezer rúpia - mondta a hang.
- Fél óra múlva ott vagyok.
Taxiba ültem, és fél óra múlva ott voltam.

9.

Az ajurvédikus stúdió szalmatetős kunyhó volt, egyetlen helyiséggel, amelynek a közepén fehér lepedővel letakart asztal állt. A lepedőn még látszottak az előttem kezelt ajurvédikus áldozat verejtékcseppjei.
Ősz hajú, száriba öltözött, idősebb asszony fogadott, s a Goában megszokott módon kezet rázott velem. Erős volt a szorítása, amolyan masszázshoz szokott.
- Kér egy italt, száhib? Kértem.
Összeütötte a tenyerét, mire valahonnan, talán az ajurvédikus istenek világából, felbukkant az ajtóban egy fiatal lány, tálcával, rajta pohár mangólével. A mangólé hűvös volt, a pohár csak mérsékelten piszkos. Amennyire egy jól menő stúdióhoz illik.
Megittam a levet, visszatettem a poharat a tálcára. A lány biccentett és kilibegett az ajtón.
- Nos? - szegezte rám kíváncsian a tekintetét a száris asszony. - Mi a problémája, miszter?
Kinyújtottam a lábam az alacsony faszéken, és a masszírozópad felé néztem.
- Azt hiszem... csak beszélgetni szeretnék Önnel. Az asszony megcsóválta a fejét.
- Attól tartok, rossz címet kapott, uram. Mi valóban ajurvédikus stúdió vagyunk. Amire ön gondol...
- Kifejezetten az ajurvédikus módszerekre gondolok - siettem eloszlatni az aggodalmát.
Az asszony felcsüccsent a masszírozóasztal szélére. Kövérkés hölgy volt, gyanakvó tekintettel. Még mindig azt hitte, hogy összetévesztettem a szalonját egy nyilvánosházzal.
- Újságíró vagyok - mondtam, hogy megnyugtassam. - Cikket írok az indiai természetgyógyászati módszerekről. Ide tartozik az ősi Ajurvéda gyakorlata is.
Az asszony szeme kerekre tágult. A bindipötty az orra felett, a homloka közepén lila mosollyal nézett rám.
- Újságíró?
- Mi ebben a meglepő?
- Még sosem keresett fel újságíró.
- Akkor én vagyok az első.
Fészkelődött egy kicsit az asztal szélén, miközben még mindig gyanakodva nézett rám.
- Az ezer rúpia áll?
- Természetesen.
- Nos, rendben. Mit akar tudni?
Óvatosan kellett kérdeznem, ha nem akartam őt is, és magamat is félrevezetni.
- Adva van egy öregember - kezdtem -, akinek rövidzárlat van az agyában.
- Micsoda? - hökkent meg.
- Nem működik a fél agya.
- Agy masszázzsal nem foglalkozom - mondta lecsusszanva a masszírozóasztalról.
- Állítólag ajurvédikus módszer, hogy az előrehaladott állapotban lévő agyérelmeszesedéses beteget meleg ruhába öltöztetik, és kiteszik a tűző napra. Olyankor, amikor harminc fok felett van a hőmérséklet még árnyékban is.
- A tűző napra? - kérdezte elfintorítva az orrát.
- Az a módszer lényege, hogy a forróságban kitágulnak az agyi erek, és helyreáll a zárlatot kapott fél agyban a vérellátás.
Az asszony hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Mondja még egyszer.
- Mit mondjak?
- Hogy mit csinálnak vele.
Még egyszer elmondtam. Természetesen nem tettem említést sem kábítószerről, sem Xavéri Ferencről, sem lakkról, sem Ó-Goáról: egyszóval az öregúr hagymázas álmairól.
- Arra lennék kíváncsi, az az eljárás, aminek az öregurat alávetették, valóban ajurvédikus módszer-e?
Az asszony furcsán elmosolyodott és ismét csak megrázta a fejét.
- Ez nem ajurvédikus módszer, nekem elhiheti.
- Hát akkor micsoda?
Az asszony végigsimított erősen őszülő haján.
- Közönséges gyilkosság, uram.

10.

Természetesen megtehettem volna, hogy felkeresem a másik ajurvédikus stúdiót is, és ott is felteszem ugyanezeket a kérdéseket, de az idő is sürgetett, meg úgy gondoltam, amazok sem adnának más válaszokat, mint a Siva-stúdió vezetője. Bevágtam hát magam a taxiba, és megadtam a Dona Silvia címét.
A tengerparti szálloda beleveszett az esti melegbe. A pálmák kókadtan lógatták koronáikat a fehér kerítés túloldalán, a szemközti üzletsor ablakaiban már csak elvétve égtek fények.
A portán azonban szorgalmasan dolgoztak. Két angolul beszéld úr állt a pult előtt számtalan utazási csekkel. Bár legszívesebben azonnal a csokornyakkendős, láthatóan igencsak elfoglalt portásra rontottam volna, türelmet kényszerítettem magamra, és belehuppantam egy szépen faragott, kényelmes karosszékbe. A múlóban lévő nap eseményei annyira megviselhették a lelkemet, hogy amint széket éreztem a fenekem alatt, azonnal kikapcsolt az automatám.
Arra riadtam, hogy rázza valaki a vállam. A valaki a csokornyakkendős volt, aki kifejezetten az én kedvemért sétált ki a pult mögül. A csekket váltogatóknak már hírük-hamvuk sem volt.
- Óhajt valamit, uram?
Mielőtt megszólalhattam volna, hátat fordított és visszavonult a pult mögé. így már sokkal hivatalosabbnak látszott a dolog.
- Miss Bigelow-t keresem.
A portás megigazgatta a csokornyakkendőjét Mereven a levegőbe bámult, aztán megrázta a fejét.
- Nem ismerem.
- Pedig itt lakik.
- Miss Bigelow? Várjon egy pillanatra,uram.
Leült a komputeréhez és játszadozni kezdett vele. Jó hosszú ideig nyomkodta, a fejét csóválgatta, majd végül határozott mozdulattal eltüntetett minden adatot a képernyőről.
- Sajnálom, uram. Miss Bigelow nem lakik itt.
- Ez a Dona Silvia, nem?
- Úgy van. De Miss Bigelow akkor sem lakik itt.
- És a nagypapája?
- Kit keres még, uram?
- Egy idős urat, kerekes székben. Nagyon beteg. A portás immár határozottan rázta meg a fejét.
- Biztos, hogy nem nálunk lakik, uram. Nálunk nem lakik kerekes székes vendég.
A pult oldalához támaszkodtam és magam elé bámultam. Mi a fenébe tenyereltem már megint bele?

11.

A portás jóindulatú volt és segítőkész. Egy óra leforgása alatt végigtelefonáltuk Dél-Goa valamennyi szállodáját, mégsem tudtunk nagypapa és Miss Rebecca Bigelow nyomára bukkanni. Mintha szántszándékkal bújtak volna el előlem.
- Sose bánkódjék, uram - mondta a portás egy évezred tapasztalatával a mellényzsebében. - A nők jönnek-mennek, ahogy az apály meg a dagály. Én is beleszerettem egyszer egybe. Olasz lány volt, tudja, olyan kék szemekkel, mint az ég. Azt mondta, itt akar letelepedni Goában. Azt mondta, tizennégy gyereket akar tőlem, és valamennyi csokoládébarna legyen. Még az elsőnek is alig álltunk neki, amikor lelépett. Egy hajnalon már nem volt mellettem. Aztán csak egy levelet kaptam tőle, hogy Indonéziában telepedett le. Tudja, kivel él?
- Nem - mondtam borús képpel.
- Egy indonéz szállodaportással. De már panaszkodott a levelében, hogy arrafelé sokat esik az eső. Néhány hónap és újra itt lesz.
Sok sikert kívántam neki, aztán kivitettem magam a partra. Hajnalig vártam Miss Bigelow-ra - mindhiába.

12.

Rövid alvás után újra leügettem a tengerhez. A bódé már nyitva volt, Ibrahimot azonban nem láttam sehol. És nem láttam nagypapát sem a kocsijában, Miss Bigelow-ról már nem is beszélve.
A bodega gazdája - bizonyos Panduranga - éppen a bejáratnál piszkálgatta egy gázpalack csavarját. Óvatosan megvártam a művelet eredményét, és csak akkor mentem be hozzá, amikor megbizonyosodtam róla, hogy a bodega ezen a délelőttön még a földön marad.
- Namaszté, száhib.
Panduranga illedelmesen összetette a kezét és szomorúan rám bámult.
- Namaszté, namaszté.
- Ibrahimot keresem.
- Én is - mondta bánatosan.
- Nem jött be talán dolgozni?
- Ibrahim meghalt, száhib.
Megfordult velem a világ. Mi a fene történik itt körülöttem?
- Hogy halt meg? Panduranga megrázta a fejét.
- Nem tudom, száhib.
- Honnan tudod, hogy meghalt?
- Tudom és kész.
Eltátottam a számat. Panduranga feljebb rántotta magán ételfoltos vászonnadrágját és bánatosan a levegőbe bámult.
- Két éve dolgozik nálam Ibrahim. Soha egyetlen napra sem maradt el a munkából. Most elmaradt. Következésképpen meghalt.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Azért talán nem ennyire komoly a dolog.
- Nem láttad Miss Bigelow-t?
- Az ki?
- Aki az öregurat tolta a kerekes székben.
- Miss Lovejoyra gondolsz?
- Miss Bigelow-ra gondolok.
- Aki az öregurat tolta, az Miss Lovejoy. Kezdett alaposan Összekuszálódni minden.
- Semmiféle kisasszonyt nem láttál ma reggel?
- Nem én.
- És az öregurat a kerekes székben?
- Őt sem. Szerencsére. Rossz hely ez, száhib. Az a másik is éppen itt járt szerencsétlenül. Cirka tíz évvel ezelőtt.
- Másik? Szerencsétlenül? Hol?
- Itt, a pálmafák alatt. Egy fiatal lány tologatta; alighanem az unokája. Most, ahogy mondod, valóban hasonlított Miss Lovejoyra.
- Nem tudod, hol lakik Miss Lovejoy?
- A Dona Silviában.
- Hm. És mi lett azzal a tíz évvel ezelőtti kerekes székes öregúrral?
Panduranga feltett egy serpenyőt a gázra, aztán szomorúan megcsóválta a fejét.
- Szomorú történet ez, uram. Az Öregúr a homokon állt a kocsijával, oda tolta ki az unokája. Mindenáron a tengert akarta nézni. Aztán megtörtént a baj. Láttad már a homokot apálykor, száhib? A partra gondolok. A lejtős homokpartra.
- Láttam - bólintottam, pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, valóban láttam-e apálykor.
- Akkor tudod, miről beszélek. Éppen dagály után voltunk, a víz szépen húzódott vissza. Ahonnan visszahúzódott, nyomban elkezdett száradni a homok. A kocsi ott állt a még nedves homokban a lejtős part legtetején. A homok jól tartotta, hiszen nedves volt, amibe könnyedén besüppedtek a kerekek. Ha nincs negyven fok meleg, és ha a víz nem húzódott volna egyre lejjebb a partról, a homok megtartotta volna a kocsit.
- így viszont nem tartotta meg?
- Bámulatos a logikád, száhib. A homok kiszáradt, a kocsi kerekei kiszabadultak valahogy - lehet, hogy az öregúr ficánkolt egy kicsit a kocsijában -, a kocsi megmoccant, kiugrott a száraz homokból és belefutott a tengerbe. Késő délután volt, mire megtalálták. Aztán olyan gyorsan elvitte a rendőrség, mintha aranyból lett volna. Majd meg az unokájával történt valami...
- Lelépett?
Panduranga megsimogatta a bajuszát.
- Ő is meghalt, száhib.

13.

Két okból is kezdtem rosszul érezni magam. Az egyik ok a kísértetiesen megismétlődő történet volt, a másik maga Panduranga, aki ismét csak piszkálgatni kezdte a gázpalack csatlakozóját. Ezúttal egy kanalat használt a művelethez, ezzel próbálta meg kifeszegetni fémbilincséből a tűzhelyhez tartozó gumicsövet. Égnek állt a hajam ekkora szakszerűtlenség láttán, és alighanem bele is sápadhattam egy kicsit a látványba, mert Pandurangának feltűnt a színem változása.
- Valami baj van? - kérdezte kidugva a nyelvét a szájából nagy erőlködésében.
- Nem robban fel a gázpalack? - kérdeztem teljesen feleslegesen.
- Miért robbanna fel? - tárta szét a karját Panduranga. - Tíz éve ebben a konyhában főzök. Eddig még nem volt baj belőle.
- Mióta van palackos gázod? - kérdeztem gyanakodva.
- Tegnap este hozták - mondta büszkén. - Csak nem mutatták még meg, hogy kell a tűzhelybe csatlakoztatni a csövet. Nem próbálkoznál meg vele?
Szerényen visszautasítottam a megtisztelő ajánlatot és menni készültem - lehetőleg jó messzire -, amikor eszembe jutott valami. Megfordultam, és a gázpalack láthatóan megrozsdásodott csavarjára tettem a kezem.
- Szeretnék kérdezni tőled még valamit. Azzal a vízbe fúlt öregemberrel kapcsolatban.
Panduranga kelletlen képpel vakargatta meg bajusza tövét.
- Nem jó az ilyesmiről sokat beszélni, száhib. A fene se ismeri ki magát a szellemeken: ha sokat jártatjuk a szánkat, előfordulhat, hogy hipp-hopp! - egyszer csak megjelennek.
- Hogy halt meg az a lány? - kérdeztem könnyedén, bár éreztem, hogy kellemetlen érzés kezdi kaparni a torkom. - Megviselte tán a nagyapja utáni bánat a szívét?
- A kígyóméreg viselte meg, amit a kobra belepumpált - mondta Panduranga.
Ha lett volna erőm, leroskadtam volna egy székre a meglepetéstől. Az egyre terjedő gázszag azonban sietésre késztetett.
- Milyen kígyóméreg?
Panduranga gyanakodva szimatolni kezdett. Úgy járt a bajusza le-fel, mint egy aggódó rágcsálóé.
- Te is érzed a szagot, száhib?
A gázszag egyre erősödött, bár Panduranga már abbahagyta a rozsdás csavar piszkálgatását.
- Annyit mondj még meg, hogy hol marta meg a kígyó? A kertben, vagy az erdőben?
- Az ágyában - szimatolt tovább Panduranga. - Kígyó került a szobájába. Senki nem tudta, hogyan. Hogyan kerülhet egy kígyó a harmadik emeletre, be egy szobába, be egy ágyba? Ne engem kérdezz erről, száhib, hanem Nagaradzsát A kígyók királyát. Ott van a temploma a Dzudzagar-vízesés lábánál. Talán neked elmondja az igazságot, bár nem vagy hindu.
- Nincs véletlenül egy csavarkulcsod? - kérdeztem tőle, bár már előre tudtam a válaszát.
Panduranga nemet intett a fejével.
A gázszag egyre erősödött.
A palackhoz ugrottam, majd amikor azt rendben találtam, megpróbáltam elcsavarni a tűzhely zárját. Azt hittem, az is berozsdásodott, de őszinte meglepetésemre kitűnően működött. Ekkor egyetlen, óriási rántással kirántottam a csatlakozó bilincsből a gumicsövet. Ahogy megragadtam és kifelé kezdtem vonszolni a palackot, megbotlottam, és majdhogynem lenyeltem a csavarját.
Hihetetlennek tűnt, de nem éreztem, hogy dőlne belőle a gáz.
Még egyszer megszagolgattam. Inkább mentaszósz illata érződött rajta, mint gázé.
A gázbűz eközben már elviselhetetlen volt idebent. Panduranga kerek szemekkel bámulta, amint frissiben szerzett kincsével viaskodom, akkor aztán végképp elveszítette a hidegvérét, amikor lehajítottam a dögnehéz palackot a földre és óriásit ordítottam:
- Kifelé!
- Száhib, te megőrültél! - ordította vissza. - El kell zárni, mielőtt...
Nem volt mese, cselekednem kellett. Elkaptam a nyakát és kihajítottam a bódéból, méghozzá a sörcsapon keresztül.
Kalimpáló lábaival lesodort néhány italos palackot a pultról, a maradékot viszont én sodortam le.
Ahogy lehuppantunk a homokra, Panduranga azonnal felpattant és vadul ugrándozva egyfolytában felém ordítozott.
- Megőrültél, száhib? Miért csináltad ezt velem, száhib? Én megfojtalak, száhib! Darabokra szaggatlak, száhib!
Tovább is mondta volna, ha a bekövetkező robbanás félbe nem szakítja az átkait.
A bodega megremegett, majd mintha rakéta indult volna Cape Kennedyről, nyugodt, méltóságteljes szárnyalással felemelkedett alevegőbe, hogy aztán darabokban, lángolva hulljon vissza.
Pandurangába, pedig óriási volt körülöttünk a hőség, belefagytak az átkok.

14.

A tűzoltók vezetőjét Babunak hívták, aki ennek megfelelően ráncos képű volt és méltóságteljes. Letette a sisakját a homokra, aztán mellém telepedett a pálmák árnyékába.
- Panduranga jól van? - kérdeztem tőle.
Babu bólintott.
- Az egyik fülére nem hall. Kicsit vért is köp. Lehet, hogy a lába is eltört. Meg a bordája. Különben jól van.
- Mi robbant fel? - kérdeztem tőle, miután sikerült kiköpdösnöm a számba került utolsó homokszemeket is.
- Valamelyik gázpalack.
- Valamelyik?
Babu csodálkozva nézett rám.
- Egy palack volt odabent. Tíz kívül. A homokba ásva. Azt hittem, rosszul hallok, ezért a fülemhez nyúltam, hátha maradt benne egy kis homok.
- Tíz palack a homokba ásva?
- Éppen tíz. Összeraktuk a darabjaikat. Becsatlakoztatta őket egy gumicsőbe, majd a csövet behúzta a bódé alá. Barkácsmunka. Pandurangára vall.
- Ezt hogy érti?
- Azt akarhatta a balfácán, hogy jó darabig ne fogyjon ki a bódéjából a gáz. Óriási szerencséje, száhib, hogy idejében ki tudta önt menekíteni.
- Engem? Ki?
- Hát Panduranga! Elmesélte, hogy mielőtt a bodega felrobbant volna, még kimentette magát. Ezzel valószínűleg mentesül a büntetés alól. Vagy legalábbis részben. Mert súlyosan megszegte a... - Néhány törvénycikk felsorolása következett valamilyen törvénykönyvből.
Nem vártam meg a végét, hanem felálltam és Panduranga keresésére indultam.

15.

Nem kellett soká keresnem. Ott állt az egyik pálmafánál kétségbeesetten, bodegája romjaira bámulva. Az orra valóban vérzett, más jelentősebb sérülést szerencsére nem láttam rajta.
Odasétáltam hozzá és a vállára vertem.
- Köszönöm, hogy megmentettél, Panduranga. Panduranga szégyenlősen elvigyorodott.
- Csak kellett mondanom valamit a tűzoltóknak... Megcsóváltam a fejem és szemrehányón néztem rá.
- Hogy jutott eszedbe palackokat ásni a homokba?
Panduranga az ég felé fordította a tekintetét, mintha a pálmalevelek között kíváncsian lefelé leskelődŐ isteneket keresné.
- Változzak elefánttá, száhib, mégpedig azonnal, ha egyetlen palackot is elástam. Nem tudom, ki lehetett az az átkozott, aki ezt tette velem. Én csak egyetlen palackot hoztam ide, de azt sem tudtam becsatlakoztatni a tűzhelybe. Még csak nem is sejtem, ki lehetett az a rohadék.
Én viszont sejtettem.

16.

Hazamentem a Holiday Innbe, rendbe hoztam magam, és ráültem a telefonra. Mindhiába. Sem Miss Bigelow-nak, sem Miss Lovejoynak, sem a kerekes székes öregúrnak nem adott szállást egyetlen szálloda sem.
Négy előtt tíz perccel a parton voltam a pálmák alatt.
Mivel sem Pandurangát, sem Ibrahimot nem láttam sehol, lecsüccsentem a homokra.
Mintha az egyik szélfútta bucka oldalában gumikerék halvány lenyomata látszott volna. Felsóhajtottam és éppen le akartam hasalni, hogy megvizsgáljam, amikor egy hang megállított. Egy bársonyosan szelíd, erős amerikai akcentussal beszélő, de mégiscsak indiai férfi hangja.
- Rossz helyen keresi - mondta a hang. - Menjen jó tíz lépést jobbra.
Mindenre készen kaptam fel a fejem. Az egyik, pálmafához támaszkodva jóképű, turbánt viselő, szakállas-bajuszos szikh férfi állt, kék ingben, barna vászonnadrágban. Egyik lábát felemelve a szandálja talpával támasztotta meg magát.
Biccentettem, és tettem tíz lépést oldalra. Meg sem lepődtem, amikor valóban megpillantottam a kerekes szék nyomát a homokban. Csak az volt a furcsa, hogy olyan jövés-menés volt körülötte, mintha a pálmafák között rendezték volna az atlétikai világbajnokságot. Volt a lábnyomok között mezítlábas láb lenyomata, szandálos, bakancsos, sőt még egy falábé is. Ez utóbbi a féllábú koldusé lehetett, aki pontban tizenkettőkor szokott felbukkanni a bodegák között.
- Szép kis gyűjtemény - mondtam elismerőn. - Már csak madárlábnyomok hiányoznak belőle.
- Azok is ott lesznek hamarosan - mutatott a fákon károgó varjakra. - A varjak mindig ott vannak, ahol történik valami.
- Miért? Itt történt? - adtam a tájékozatlant. A turbános férfi kedvetlenül bólintott.
- Történt bizony, Mr. Lawrence. Méghozzá nagyon szomorú dolog.
Furcsa volt, hogy tudja a nevemet. Vagy tán nem is volt olyan furcsa?
- Mi az a szomorú dolog? - kérdeztem, pedig a lelkem mélyén már régóta kész volt rá a válasz.
- Gyilkosság, Mr. Lawrence - mondta a turbános előhúzva zsebéből a zsebkendőjét. Azt hittem, szomorú szemét akarja megtörölgetni vele, de csak az orrát törölgette meg. - Méghozzá nagyon csúnya gyilkosság.

17.

Nem mondhatnám, hogy nem rendített meg a dolog, pedig amióta Panduranga bodegája a levegőbe emelkedett, biztos voltam benne, hogy cifra napok várnak még rám Goában. A turbános csinos férfi odasétált hozzám és kíváncsian az
arcomba nézett.
- Tehát Ön Mr. Lawrence? - mondta, vagy inkább kérdezte gunyoros mosoly kíséretében. - Reméltem, hogy itt találom.
Ekkor tettem fel a következő, teljesen felesleges kérdést. Mégis fel kellett tennem, hogy tisztázhassuk a frontvonalakat.
- Ön kicsoda?
A férfi mosolyogva a zsebébe nyúlt, és egy plasztiklapot
húzott elő belőle.
- Szadanand Szingh felügyelő. Már attól tartottam, lelépett - sóhajtotta megkönnyebbülve. - Tűvé tehettem volna maga után egész Indiát.
- Miért léptem volna le?
- Ó, hát azok, akik gyilkossági ügybe keveredtek, általában le szoktak lépni.
- Ezek szerint abba keveredtem? A felügyelő együttérzőn bólintott.
- Sajnos abba, Mr. Lawrence.
- Kit gyilkoltak meg?
Kissé meghökkenve lépett hátra.
- Azt hittem, ön fogja megmondani nekem. Kénytelen voltam szomorkás mosollyal megrázni a fejem.
- Attól tartok, csalódni fog bennem, felügyelő. Szadanand Szingh elégedetten Összedörzsölgette a tenyerét.
- Majd meglátjuk, Mr. Lawrence. Majd meglátjuk.

18.

A rendőrség épülete valaha szép, tornácos, szellős portugál ház lehetett, folyamatos tatarozás hiányában azonban mostanság már az enyészet nyújtogatta felé a karmát. A hajdan vakítóan fehér oszlopokon kiütköztek a monszunesők nevelte
penész zöld foltjai, a falakról lehullott a vakolat, a fazsaluk - már amelyik megvolt -, szomorúan álmodoztak a letűnt időkről.
Szadanand Szingh felügyelő irodája azonban tiszta volt és gondozott; még egy vázányi fehér virág is díszelgett az asztalán. A felügyelő letelepedett Mahatma Gandhi falra akasztott képe alá, aztán mutatta, hogy én meg foglaljak helyet egy kényelmes kanapén.
Ahogy leültem, azonnal rám függesztette kíváncsi tekintetét.
- Ugye, nincs fegyver Önnél?
- Ha lett volna, már rég odaadtam volna önnek.
- Ez esetben eltekinthetek az olyan felesleges intézkedésektől, mint a motozás. Elég, ha a becsületszavát adja.
- Csak egy 38-as Smith and Wessonom van - mondtam.
- Megkértem rá a behozatali engedélyt.
- Tudom - bólintotta.
- Akkor bizonyára azt is tudja, hogy a szobámban van a bőröndömbe zárva.
Szadanand Szingh felügyelő megingatta a fejét.
- Nincs ott, Mr. Lawrence.
- Hogyhogy nincs ott? - hökkentem meg. - Ott kell lennie. Ha nincs ott, akkor hol van?
Szadanand Szingh mosolygott, kihúzta a fiókját és kiemelte belőle a stukkeromat.
- Itt van, Mr. Lawrence. - Látva meghökkent képemet, magyarázón tette hozzá: - Nem volt otthon, és nekünk meg kellett bizonyosodnunk róla, nem az ön fegyverével lőttek-e?
- Remélem, megbizonyosodott róla - mondtam mélyet sóhajtva.
Szadanand Szingh mosolygott.
- Ebből a fegyverből már nagyon régen nem lőttek.
- Akkor akár vissza is adhatja. A felügyelő széttárta a karját.
- Adnám én, Mr. Lawrence, de nem tehetem.
- Miért nem?
- Mert az elkobzott fegyvert - akár lőttek belőle, akár nem
- nem szokás visszaadni egy gyilkosság gyanúsítottjának.

19.

Nem igazán éreztem jól magam. Mint ahogy nem igazán érzi jól magát senki, akit gyilkossággal gyanúsítanak. Ráadásul Indiában.
- Eszerint... ön ki akar hallgatni egy gyilkossággal kapcsolatban?
- Mondjuk inkább úgy, hogy beszélgetni szeretnék önnel egy kicsit. Kér egy mangólevet?
Kértem. Közben lázasan forgattam az agyam, hogy kiötöljek valamit, de hát fogalmam sem volt róla, miről mit ötölhetnék ki.
A mangólé hideg volt és kellemesen édes. Mégsem támadt mosolyogni való kedvem tőle. Egyszer már ültem két teljes napot Újdelhiben; égnek állt ahajam, ha arra gondoltam, hogy ismét el kell töltenem legalább ugyanennyit egy másik börtönben.
- Akkor hát essünk neki - sóhajtotta a felügyelő. - Miért
jött Indiába, Mr. Lawrence?
- A nágákhoz készülök - mondtam.
- A fejvadászokhoz?
- Ma már nem vadásznak fejre.
- Dehogynem - mosolygott Szadanand Szingh. - Indiai fejekre. Tudja, hogy forró arrafelé a helyzet?
- Tudom - bólintottam.
- Kedveli a kígyóembereket?
- Érdekelnek. Sok barátom van odaát, a burmai oldalon. Az indiain is néhány.
- Maga tudja - vonta meg a vállát. - Én az ön helyében mégsem mennék Nágaföldre. Megtörténhet, hogy túszul ejtik. Pillanatnyilag polgárháborús a helyzet odalent. De végül is ez az ön dolga. Az enyém, hogy tisztázzak egy s mást Önnel kapcsolatban. Miért jött Goába?
- Pihenni - mondtam, miközben csak úgy dübörögtek a fejemben a gondolatok. Eszerint nagyapót mégiscsak megölték. A segítségemet kérte, én pedig nem hittem neki.
- Mit akar kipihenni?
- Előtte Bhutánban jártam. A Himalájában. Gondoltam, veszek néhány meleg lábfürdőt a tengerben.
- Hol ismerkedett meg az áldozattal?
- Lent, a parton. A pálmafák alatt.
- Hogy ismerkedett meg vele?
Elmeséltem, hogy mivel a tűző napon ült, ezeregy fokban, úgy gondoltam, a napon felejtették. Aztán összetalálkoztam Miss Bigelow-val, aki Panduranga szerint nem is Miss Bigelow.
- Hanem ki? - kérdezte kidülledő szemekkel Szadanand Szingh.
- Miss Lovejoy.
- És ő ki?
- Miss Bigelow. Nem világos?
A felügyelő szomorún nézett rám.
- A maga számára az?
- Hogy őszinte legyek, nem egészen.
Azért tovább meséltem. Elmondtam, hogy Miss Bigelow az ajurvédikus módszerekre kente a szerencsétlen áldozat napoztatását. Én mindenesetre gyanakodtam, és fel is kerestem egy ajurvédikus központot.
- A Sivát - mondta.
- Honnan tudja?
Csak nézett rám szomorúan. A mindentudó zsaruk humánus tekintetével.
- Kinyomoztuk - mondta végül. - Ön Tapatinál érdeklődött.
- Nem is tudtam, hogy így hívják.
Szadanand Szingh a jegyzeteibe pislantott. Most vettem csak észre, hogy papírok hevernek előtte az asztalon.
- Ön az iránt tudakozódott, hogy mi van akkor, ha egy agyér-elmeszesedéses beteget kitesznek a napra. A tűző napra, igaz?
- Persze hogy igaz. Nagypapa valami kábítószerről is beszélt. A segítségemet kérte, és mintha arra célzott volna, hogy... kábítószeres hatás alatt áll.
- Nagypapa? - kérdezte meghökkenve.
- Az. A nagypapa.
Szadanand Szingh megtapogatta fejére simuló turbánját.
- Milyen nagypapa?
- Aki a kocsiban ült.
- Milyen kocsiban?
- Akarom mondani kerekes székben.
Szadanand Szingh előrehajolt.
- Nagypapa?
- Ki más?
Szadanand Szingh ekkor felugrott és hatalmasat vágott az asztalra. Akkorát, hogy a párkányon pihenő varjúpár rémülten felröppent, és a jóval messzebb porosodó pálmafa ágaira telepedett.
- Ebből elég! - kiáltotta. - Nem tűröm, hogy szórakozzék velem!
- Eszem ágában sincs szórakozni - tiltakoztam. - Én csupán azt mondtam, ami...
Szadanand Szingh felemelkedett és az ajtó felé intett.
- Jöjjön!
Barátságtalan, már-már rideg volt a hangja. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy bevág egy cellába.
- Szeretném felhívni a brit nagykövetséget - mondtam. - Azonkívül ügyvédet is kérek.
- Jöjjön!
Megtehettem volna, hogy megmakacsolom magam, de nem tettem. Mit érek vele, ha beküld két tenyeres-talpas fickót, akik jól összevernek, és ráadásul még meg is bilincselnek.
Kiléptünk a folyosóra. Reményt keltő volt, hogy nem hívott segítséget, és hogy ő ment előre. Akit le akarnak tartóztatni, nem szokták szem elől téveszteni.
A folyosó végén kinyitott egy vasajtót, majd felkattintotta a villanyt. Széles betonlépcsők vezettek az orrunk előtt a mélybe.
Ismét csak megdobbant a szívem. Csak nem valami régimódi, föld alatti tömlöcbe akar besuvasztani?
Szadanand Szingh hátrafordult és lefelé bökött a mutatóujával.
- Odalent várja magát valaki.
Még egy ajtó nyílt meg előttünk, aztán egy jókora terembe kerültünk. Alighogy kinyílott az ajtó, a hűvös hőmérsékletből és a kellemetlen illatból máris kitaláltam, hol járunk.
A terem közepén, a szokásos bádogasztalon ott feküdt a halott. Az asztal mellett nem volt senki, a sarokban viszont ketten is; fehér köpenyben, fehér sapkában, a The Navhind Times reggeli számát tanulmányozták nagy figyelemmel.
Jöttünkre felemelték a fejüket, majd az egyik le is rakta az újságját.
- Mutassa meg neki, Luis - utasította a felügyelő a nagy bajuszú, ráncos képű férfit.
Luis biccentett, tett néhány lépést előre, az asztal fölé hajolt, és lerántotta róla a fehér lepedőt.
Amint megpillantottam a halott arcát, kellemes szédülés fogott el. Nem a vegyszerszagtól, nem is a látványtól. Ez utóbbiakat már volt módom megszokni az elmúlt évtizedek során.
Ha nagypapa bújt volna elő a lepedő alól - akár élve, akár holtan -, meg sem rebbent volna tőle a szemem.
Csakhogy nem nagyapó feküdt a boncasztalon, golyóval a homloka közepén.
Hanem az a fickó, aki a legvidámabban csapkodott krikettütőjével a közelemben, mielőtt leütöttek volna a tengerben.

20.

- Hogy tetszik? - kérdezte Szadanand Szingh rövid időt hagyva csak a szemlélődésre.
- Sehogy - mondtam az igazságnak megfelelően.
- Figyeljen ide, Mr. Lawrence - morogta Szadanand
Szingh lehalkítva a hangját. - Segíteni szeretnék önnek. Mert azt bizonyára sejti, hogy nagy bajban van.
- Kezdem magam is azt hinni.
- Én mégsem gondolom, hogy maga lenne a gyilkos. De mit tenne Ön az én helyemben?
- Attól függ, mi az, amit tudok.
A felügyelő a boncolóasztal sarkának támaszkodott.
- Nem kellene elmondanom, de elmondom. Éppen néhány biciklitolvaj után nyomoztam, amikor megtalálták a holttestet a parton. Egy pálmafának dőlve ücsörgött. Meg is mutattam magának a helyét.
- Hogy találtak rá?
- Telefonbejelentésre. Valaki rábukkant, aztán telefonált nekünk, hogy a pálmák alatt egy hulla ücsörög az újjászületésére várva. Több halász is azt vallotta, hogy ön meggyanúsította a fickót, és le akart számolni vele. Azzal vádolta, hogy
fejbe vágta önt az ütőjével a tengerben, azaz ki akarta nyírni. Ezután felkerestük a Holiday Innt - amíg ön távol járt - és utólagos engedelmével tettünk egy baráti látogatást a szobájában. Megtaláltuk a bőröndjében a stukkerját, egy jófajta 38-as. Mit tesz isten, ezt a fickót is 38-as kaliberű Smith and Wessonnal lőtték le. Ez már csak elég ok ahhoz, hogy elbeszélgessek magával. Nem igaz?
Mi a fenét mondhattam volna? Persze hogy igaza volt.
- Azt is feltételezhetném, hogy Ön robbantotta fel Panduranga bungalóját.
- Mi az ördögért tettem volna?
- Hogy megsemmisítsen néhány áruló nyomot. Vagy például magát Pandurangát. Lehet, hogy Panduranga kiszimatolt valamit, és maga attól tartott, hogy beszélni fog. Ezért aztán levegőbe repítette bungalóstul együtt.
- Vele önmagamat is...
- Amint látom, nem esett komoly baja.
Hosszabb hallgatás és a rituális mangóléivás után - a boncnokok hoztak be két gyanúsan kopott bádogpohárral - szelíden a boncolóasztal sarkára csapott.
- Itt az utolsó lehetősége, hogy elmondja az igazságot. Még az is lehet, hogy kiadják Nagy-Britanniának. Ott aztán már minden megtörténhet. Lehet, hogy hamarabb kiengedik, mint gondolná.
Erre én is rácsaptam a bádogasztal szélére.
- Meg kellene keresniük a kerekes székes öregurat! Érzem, hogy ez a gyilkosság, akárhogy is, de összefüggésben van vele.
A felügyelő szomorúan simogatta meg a bajuszát.
- Tehát továbbra is ragaszkodik ahhoz a hihetetlen meséhez, hogy egy erőszakos halálára váró kerekes székes öregurat talált a pálmák alatt... aki aztán szőrén-szálán felszívódott?
- Kérdezzék meg Pandurangát, elvégre Ő is látta. Felcsengett a telefon. Az egyik fehér sapkás felemelte, belehallgatott, majd a felügyelő felé intett.
- Magát keresik, felügyelő.
Szadanand Szingh a készülékhez sétált. Néhány másodpercig a fülére szorította a kagylót, miközben fokozatosan elsötétült az arca.
- Alighanem megvan - mondta aztán, miután visszatért a boncasztalhoz.
- Mi van meg? - kérdeztem értetlenül.
- Az Öregember a kerekes székben.
- Na, végre! - sóhajtottam fel őszinte megkönnyebbüléssel. Mintha még a halott is örülni látszott volna a jó hírnek. - Hol találtak rá? Remélem, szót tudunk érteni vele.
- Vele ugyan nem - rázta meg a fejét Szadanand Szingh felügyelő.
- Csak nem...? - döbbentem meg a boncasztal szélébe kapaszkodva.
- De bizony, Mr. Lawrence. Bizony, bizony - bólogatott a felügyelő szomorúan. - Az öregúr a kerekes székében, halott. Most már az a legfontosabb kérdés, vajon ki ölhette meg? Mert ugyebár, aki megölt egyet, az kettőt is megölhetett, nem igaz?

21.

Nagypapa a parton ült, ezúttal a pálmák árnyékában, bár ebben a napszakban már akár a víznél is ülhetett volna. A nap néhány perccel ezelőtt lenyugodott; csupán egy vörös üdvözlőlapot hagyott a látóhatár szélén. Majd holnap - szólt a ráírt üdvözlet - Várjatok holnapig, emberek! Napfénynél gyilkoljátok inkább egymást!
Szadanand Szingh csak legyintett, amikor a szék körül sürgölődő rendőrökre nézett.
- Meg ne kérdezze tőlem, hogy miért taposták össze a lábnyomokat, mert én sem tudom - mondta fenyegető mosollyal.
Egy magas, zöld sapkás rendőr tízévesforma gyereket vezetett hozzánk a karjánál fogva.
- Ő talált rá, uram.
A gyerek ijedt volt: nem voltam biztos benne, hogy kitől fél jobban, a rendőröktől-e, vagy a halott nagypapától.
Hagytam, hadd kérdezgesse ki Szadanand Szingh, magam inkább közelebb sétáltam az öregúrhoz. Az egyik rendőr az utamat akarta állni, de a felügyelő egyetlen intéssel félreparancsolta.
Az öregúr félrebillent fejjel pihent a karosszékében. Szeme nyitva volt; azt a vörös foltot nézte az égen, amely lassan
sötét bársonnyá szelídült. Mintha a nappal együtt az Ő lelke is végtelen feketeségbe süllyedt volna.
Külsérelmi nyomokat nem láttam rajta. Legszívesebben kigomboltam volna az inge nyakát és levettem volna a fejéről a széles karimájú kalapot. Legalább holtában szabaduljon meg a ráerőltetett feszes és meleg gúnyától.
Néztem az Öregurat, de ahelyett, hogy nyugalom szállt volna rám, egyre nyugtalanabb lettem tőle. Volt valami körülötte, ami egyre erősebben birizgálta a hatodik érzékemet. Sóhajtottam és nekifogtam a leltárkészítésnek.
A ruhájával nincs semmi gond, a cipőjével sem, a kocsijával sem, a bőre...
Egyetlen pillanat alatt vigyázzba vágták magukat a gondolatok a fejemben. A bőre! A bőre a furcsa. Mintha vastagon borítaná a veríték. Méghozzá jó vastagon. Még most is csillog rajta, pedig a nap már jó ideje lement, egyre hűvösebb fuvallatok szálldosnak a pálmák között. Már rég le kellett volna száradnia róla a verítéknek.
Szadanand Szingh végre odaballagott hozzám. Vetett néhány felületes pillantást az áldozatra, aztán rám nézett.
- Nos, mi a véleménye?
Egyáltalán nem úgy kérdezte, ahogy gyanúsítottat kérdezget egy rendőrtiszt; sokkal inkább, mintha egy szakértőhöz
fordulna tanácsért.
- Nincsenek rajta külsérelmi nyomok - mondtam, összevonva a szemöldökömet.
- Legalábbis első látásra nincsenek - javított ki.
- Van viszont valami, ami nem tetszik nekem.
- Nekem úgy ahogy van, az egész nem tetszik - sóhajtotta. - Mintha valaki szórakozna velünk. Hm. És mi nem tetszik magának rajta?
- Például a bőre - mondtam.
Szadanand Szingh nagyapó fölé hajolt, nézegette egy kicsit az arcát, a nyakát, a kezét, aztán óvatosan kinyújtotta a mutatóujját és megbökdöste a csuklóját Ott, ahol a vastag, fehér mandzsetta alól kilátszott a kézfeje.
Nyomkodta egy kicsit, aztán meghökkenve nézett vissza
rám.
- Mi az ördög ez?
- Én még nem nyúltam hozzá.
- Hát akkor nyúljon!
Oda nyúltam, ahova ő. Azt vártam, hogy nagyapó bőre nedves, nyirkos, visszatetsző legyen: ehelyett száraz volt, kemény, és egyáltalán nem volt kellemetlen tapintású. Mintha egy bábfigura keze lett volna, amit színtelen lakkal kentek be.
Láttam már tanácstalan rendőrtisztet nem is egyet, ezért felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy a rendőrtisztek tanácstalansági versenyén Szadanand Szingh a rajt után azonnal az élbolyba került volna.
- Maga szennt mi a fene ez?
Válasz helyett tovább tapogattam nagypapát. Szegény Öreg, mintha halála előtt közvetlenül a Ku-Klux-Klan kezébe került volna, akik előbb lakkban fürösztötték meg, hogy aztán tollba hempergessék - csakhogy a tollat időközben elfújta a szél, és az áldozat belakkozva került ki a karmaik közül.
- Valami lakk.
- Milyen lakk?
- Fogalmam sincs róla. Talán bútorlakk.
- Érez maga lakkszagot?
Nem éreztem. Ha éreztem valamit, akkor az a pálmákat ölelgető bokrok alá behajigált szemét rothadó szaga volt.
Szadanand Szingh letérdelt a kerekesszék mellé, majd megtette azt, amit én nem tehettem meg, de ha megtehettem volna is, ellenálltam volna a csábításnak. Vetkőztetni kezdte nagypapát.
Talán szólnom kellett volna neki, hogy illene lefényképeztetni az öregurat, mielőtt elmozdítja a helyéről, de mégsem szóltam semmit. Jobb, ha meghúzom magam, elvégre az ő kezében van a legközelebbi jövőm.
Szadanand Szingh volt annyira zsaru, hogy nem piszkálgatta kelleténél tovább az áldozatot. Csupán kigombolta a zakóját, meglazította a nadrágszíját, kihúzta az ingét, és szabaddá tette a hasát. Fölé hajolt: orra majdnem az öregúr horpadt véknyát érintette.
- Nézzen csak ide!
Oda néztem. Nagypapa hasát is fényes, kemény réteg borította. Mintha nem is ember lett volna, hanem egy fából készült, belakkozott automata.
- Érti maga ezt?
Megvontam a vállam. A lényeget értettem, az okot azonban nem.
- Miért nem ragadt rá a ruhája?
- Mert amikor felöltöztették, már megkeményedett rajta valamelyest a lakk.
Szadanand Szingh elfehéredett. Pedig feltételezhetően látott már halottat éppen eleget.
- Maga szerint mi történt vele?
Haboztam egy kicsit, aztán úgy döntöttem, elmondom neki, mire gondolok.
- Nagypapát kivégezték - mondtam könnyedén, pedig már percek óta borzongtam a látványtól, amely ott volt előttem, és borzongtam az Ötlettől is, amelyet bizonyára egy szörnyeteg agyalt ki.
- Kivégez... ték? Hogy végezték... ki?
- Belakkozták. Tetőtől talpig. Ahogy ön is látja. Kínában sok-sok évszázaddal ezelőtt létrehoztak egy hóhérképző iskolát, amelynek a tananyaga tapasztalt hóhérok és kínzómesterek receptkönyveire épült. Emlékezetem szerint ezek a könyvek tartalmazzák a belakkozás művészetét is.
- Belak... kozás?
- Az a lényege, hogy az engedetlen - esetleg vallomást tenni nem akaró - páciens egyik végtagját lassan száradó lakkal kenik be, majd a napra ültetik. A lakk, miközben megszilárdul, pokoli fájdalmat okoz a szerencsétlennek. Arról nem is beszélve, hogy eltömi a pórusokat, akadályozva vele a bőrlégzést. Amíg egyetlen végtaggal csinálják, még csak hagyján, de képzelje el, hogy másnap kezelésbe veszik a következőt is. Aztán az ezután következőket, majd a törzset. Igazi versenyfutás a halállal. Vagy vall a szerencsétlen, vagy szörnyű kínok között hal meg. Általában vallani szoktak.
- És akkor?
- A hóhérok nem szeretik befejezetlenül hagyni a munkájukat.
Szadanand Szingh elszörnyedve, és egyúttal gyanakodva nézett rám.
- Honnan tudja maga ezt ilyen jól?
- Jól ismerem Kínát. Láttam és hallottam odaát egy s mást. Lehajtotta a fejét, miközben mozdulatlanul állt, mintha
imádkozna. Aztán összerázkódott, és a vállamra csapott.
- Bevitetem az áldozatot a hullaházba. Majd a fiúk eldolgoznak rajta. Magának mi a szándéka?
- Azt hiszem, ez nagymértékben öntől függ. Tetszhetett neki a válaszom, mert halványan elmosolyodott.
- Menjen vissza a szállodájába. Érezze jól magát, de ne hagyja el a környéket. Ha el akarna menni valahova, előtte hívjon fel. Oké?
Bólintottam, és szentül elhatároztam: betartom a játékszabályokat. Elvégre akár be is csukathatna egy nem egészen Estée Lauder-illatú cellába.
Nem rajtam múlott, hogy mégsem sikerült betartanom őket.

22.

Éjfél felé járt az idő, amikor végre hazaértem. Nem fürödtem, nem zuhanyoztam, még csak be se mentem a fürdőszobába. Bár a földszinten laktam, az ablakot sem csuktam be éjszakára. Rádobtam magam az ágyra, és már aludtam is. Egészen addig, amíg valamiért fel nem riadtam.
Fogalmam sem volt róla, mennyi idő múlhatott el azóta, hogy elaludtam, de gyanítottam, nem sok. A hold beszűrődő fénye egészen kicsikét mozdult csak el a falon azóta, hogy behunytam a szemem.
Néhány percig csendben, mozdulatlanul feküdtem - még a lélegzetem is igyekeztem visszafojtani. Csak nem a krikettcsapat maradéka érkezett hozzám éjszakai látogatásra?
Óvatosan kinyújtottam akezem és leemeltem az éjjeliszekrénykéről az odakészített dzsungelkést. Lássuk csak, hol is rejtőzködhet a betolakodó?
Rövid töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy csak a szekrényben bújhatott el. Nyilván a szekrényajtó halk nyikorgása ébresztett fel. Akkor hát lássuk a medvét!
Ha nálam lett volna kedvenc 38-asom, nem lett volna különösebb gondom. Felrántom az ajtót és az orra alá nyomom a stukkert. Késsel, sajnos, komplikáltabban ment a dolog.
Odalopakodtam a szekrény ajtajához, lekushadtam előtte a szőnyegre, majd ügyesen elkaptam az ajtó fogantyúját. Óriásit rántottam rajta és a fejem fölé tartottam a kést.
Készen rá, hogy amíg a rejtőzködő embermagasságban eregeti a golyókat, alulról a kezébe szúrhassak.
Az ajtó kivágódott, a szekrényben lógó ruhák pedig előre lendültek, mintha támadásba akarnának indulni ellenem. A várt lövések azonban elmaradtak. Nem volt senki a szekrényben, aki lövöldözhetett volna.
Sóhajtottam és felkattintottam az állólámpát. Úgy látszik, alaposan megviseltek az elmúlt napok eseményei. Odafent, a Himalájában sem volt könnyű dolgom, s most ahelyett, hogy végre nyugodtan pihenhetnék, ismét csak megmagyarázhatatlan események középpontjában találom magam.
Már-már visszafeküdtem volna, amikor kellemetlen bizsergés futott végig a bőröm alatt. Úgy égetett, mintha moszkitók csipdestek volna. Felkaptam a fejem, és a fürdőszoba felé bámultam.
Ajtaja résnyire nyitva volt; nagyjából úgy, ahogy az este hagytam. Szántszándékkal nem csuktam be; azt akartam, hogy a padlóra kent, rovarirtóval kevert tisztítószer szaga reggelre tűnjön el a levegőből.
Ebben a pillanatban megcsikordult odabent valami. Mintha gumipapucs csosszant volna a kövön. Magasra emeltem a kést, aztán úgy is maradtam, felemelt karral, megdermedve, mint egy köztéri szobor.
Akkora krokodil totyogott be a kitáruló ajtón át a szobámba, hogy ha megfogja valaki, bízvást bekerülhetett volna vele a Guiness rekordok könyvébe.

23.

Egy népszerű természettudományos könyvben olvastam, hogy az állatok két nagy csoportra oszthatók: a hasznos állatok és a káros állatok csoportjára. A hasznosak azok, amelyek nekem dolgoznak és szükség esetén meg is ehetem őket, a károsak pedig azok, amelyek vagy a nekem dolgozó és alkalomadtán táplálékomul szolgáló hasznos állatokat, vagy engem akarnak megenni. Nos, az én krokodilom eszerint káros állat volt a javából. Ahogy rám nézett, és icipicit kitátotta a száját, lerítt róla, hogy nem beszélgetni jött hozzám. Ezt aztán néhány másodperc múlva be is bizonyította.
Óriási testétől nem várt fürgeséggel átmászott a pamlagon, és rám vetette magát. Közben röfögött, mint egy jóllakott disznó. Hihetetlen hosszúnak látszó farkának hiányzott a vége - talán egy nála még hatalmasabb káros állat harapta le.
A krokodil röfögött, én pedig ordítottam. Hogy mit és hogyan, arra már nem emlékszem, az azonban biztos, hogy a krokodil meghökkent tőle. Becsukta a száját, és mintha elmerengett volna rajta, hogy egy ilyen hangú fickót érdemes-e bekebeleznie. Rövid tépelődés után arra az elhatározásra juthatott, hogy bizony érdemes, ezért újult erővel folytatta az útját felém.
Ha vezetőjét veszített úthenger járt volna körbe-körbe a szobámban, sem okozott volna nagyobb felfordulást. Előbb az éjjeliszekrény zuhant nagy puffanással a sarokba, majd az állólámpa kenődött fel a mennyezetre. A körte eldurrant, üvegesőt zúdítva a krokodil fejére.
Őt azonban nem olyan bőrből készítették, hogy egy kis üvegzápor megijessze. Félresöpörte az útjába került ruhafogast, majd a szemeteskosárral végzett. Ott lehelte ki a szerencsétlen a lelkét a hüllő lábai alatt.
A krokodil eközben megpróbálta kitalálni, hova az ördögbe tűnhettem el, amikor az imént még itt voltam az orra előtt.
Sajnos, a csúszómászók felfelé is látnak, így rövid keresgélés után fel is fedezett a karnis tetején. Úgy lógtam rajta, mint egy szerencsétlen majomgyerkőc, aki még nem tanult meg rendesen kapaszkodni. Ráadásul a függöny végét sem tudtam elég magasra rángatni.
A krokodil szájtátva bámult rám. Méghozzá szó szerint. Akár meg is számolhattamVvolna a fogait. Csakhogy - ki tudja, miért? - nem izgatott különösebben a dolog. Inkább megkíséreltem a nyitott fürdőszobaajtó tetejére kapaszkodni.
A krokodil röfögött egy kicsit, és sajnálkozva nézett rám. Mintha azt sugározta volna felém ravasz tekintete, hogy megpróbáltál áthintázni pajtás, pedig úgyis minden hiába. Ebben a sportban én vagyok a jobb.
Egyetlen esélyem az lett volna, ha elérem valahogy az ajtót és kimenekülök a folyosóra, csakhogy lefekvés előtt rátoltam a biztonsági reteszt. Amíg sikerülne elhúznom, a krokodil megenné előételnek a hátulsó felemet.
Maradna hát a fürdőszobaablak; elég nagy ahhoz, hogy kiférhessek rajta. Előbb azonban oda kell jutnom valahogy...
Nem volt mese, kockáztatnom kellett. Kezemben a késsel, leugrottam a karnisról, majd fölé hajoltam és jó nagyot ütöttem a szemére a nyelével. A krokodil jelezte a találatot: feldobta magát a levegőbe, felém csapott a farkával és fájdalmasan röfögött.
Elviharzottam mellette - kemény csapása még így is oldalba talált -, aztán beugrottam a fürdőszobába. Bevágtam magam mögött az ajtót, felugrottam a fürdőkád szélére és megpróbáltam kitárni az ablakot.
Ahogy ilyenkor már lenni szokott, kinyílt egy kicsit, majd nem tárult tovább. Mintha beragadt volna.
Az ajtó nagyot puffant mögöttem.
Remegő kézzel nyúltam fel az ablakpárkányig, hogy megtaláljam azt a valamit, ami nem engedi kinyílni menekülésem kapuját. Ez a valami jelen esetben vörös színű, puha kulimász volt, jól odaragadva az ablakszárny és a párkány közé. Ösztöneim azt súgták, hogy nyers hús, amit tapogatok, az eszem azonban azonnal le is hülyézett érte. Hogy került volna jó kétkilónyi hús az ablakpárkányomra?
Lepillantottam a lábam mellé a fürdőkádra. A kádban vörös lé úszott, amiről immár kénytelen voltam feltételezni, hogy vér.
Az ajtó hatalmas csattanással kiszakadt a tokjából. Éppen abban a pillanatban, amikor a húsdarab lehullott a földre, én pedig kitártam az ablakot. A hűs éjszakai levegő szembecsapott velem, de még az sem tudta eloszlatni a hús gyomrot kavaró bűzét. Szemem sarkából láttam, hogy a hatalmas szürke test berobban a szobába és utánam kap. Nadrágom szára szemrehányón reccsent egyet, én pedig kihullottam az ablakon az épületet szegélyező tamariszkuszbokrok közé.

24.

Szadanand Szingh felügyelő végigszimatolta a vérfoltokat, a szétvert berendezést és elismerőn megcsóválta a fejét.
- Maga aztán nem végez félmunkát, hallja-e!
Megütődve kaptam fel a fejem.
- Csak nem gondolja, hogy én vertem szét a szobát, és én kentem be vérrel a falakat? Erről már akkor leszoktam, amikor áttértem a vuduról egy másik vallásra.
- Melyikre? - érdeklődött Szadanand Szingh.
- Az egyesült transzcendens kozmikus optikai parallelizmusra - mondtam.
- Még sosem hallottam róla - húzta el a száját.
- Nem csodálom - vontam meg a vállam. - Eddig egyetlen tagja van.
- Maga?
- Miből találta ki?
- Ha nem lenne ennyi eszem, sosem neveztek volna ki felügyelővé. Különben mi a vallása alaptétele?
- Az alaptétele? Egyetlen mondatban összefoglalható. Sose bosszants fel turbános rendőrfelügyelőket, akik bármikor becsukathatnak.
Mintha mosoly suhant volna át az arcán.
- Szimpatikus alaptétel. Vegye úgy, hogy máris megtérített egy pogány báránykát. Akkor hát, Mr. Lawrence, halljuk a meséjét!
Mese helyett felálltam és megfogtam a karját.
- Jöjjön velem, kérem.
- Hova?
- Mutatok magának valamit.
Szadanand Szingh feltápászkodott és az ajtónál posztoló rendőr felé intett.
- Gaonkar!
Gaonkar bólintott és mögénk állt. Kezét egyetlen pillanatra sem vette le a pisztolytáskájáról.
- Hova megyünk?
- Csak ide, a fürdőszobába.
A szétrombolt fürdőszoba ablaka alatt felemeltem a karom és az ablakpárkányra mutattam.
- Tapogassa csak meg a párkányt, felügyelő! Szadanand Szingh helyett Gaonkar lépett az ablakhoz és
tapogatta meg a párkányt. Amikor visszafordult, furcsa vigyor ült az arcán. Mondott valamit a Goában használatos konkani nyelven a felügyelőnek, amit természetesen nem értettem.
- Azt mondja, hús - fordította Szadanand Szingh.
- Ezt mondom én is.
- Mi van a kádban? - kérdezte kicsit később, immár jóval csendesebben a felügyelő.
- Vér - mondtam. - Akárcsak odakint a füvön. A krokodil húzta maga után a vércsíkot, amikor lelépett.
Szadanand Szingh néhány pillanatig a lába előtt heverő szétszakadt szőnyegre bámult, aztán csípőre tette a kezét.
- Elegem volt a, hazudozásaiból, Mr. Lawrence! Letartóztatom gyilkosság gyanújával.
Ezután különböző paragrafus-számokat kezdett sorolni, amelyek közül természetesen egyet sem jegyeztem meg.
Amikor befejezte, Gaonkar mellém lépett és elmarkolta a vállam.
- Meg is bilincseltet? - kérdeztem némiképpen elkeseredve.
- Nem szükséges - legyintett Szadanand Szingh. - Ha szökni próbál, saját kezemmel eresztek golyót a fejébe.
Nem próbáltam.
Így aztán be is kerültem Goa fővárosában egy kedélyes kis zárkába.

Miss Istencsapása

1.

A zárka hűvös volt és kellemesen tiszta. Valószínűleg azon külföldiek számára tartották fenn, akik komolyabb bűncselekményeket követnek el Goa területén. A vastag rácsok és a szigorú tekintetű őr mindenesetre erről tanúskodtak.
Kellemes volt a zárka - mint már említettem -, ennek ellenére az unalom evett volna meg, ha egyedül vagyok benne. De nem voltam egyedül.
Erről abban a pillanatban bizonyosodtam meg, amikor becsukták mögöttem az ajtót. Az emeletes priccs tetejéről lekászálódott valaki, és lehuppant elém a padlóra. Gyorsan léptem egyet hátrafelé, hiszen sosem lehet tudni, milyen szándékkal van irántunk a cellatársunk.
Az én cellatársam, magas, szőke, vékony fickó volt, valaha fehér nadrágban, és rövid ujjú, kék ingben, amelynek az eleje és - mint később kiderült - a háta is cafatokban lógott le róla. Orrán aranykeretes szemüveg csillogott. Amikor bezárult mögöttem az ajtó, megcsóválta a fejét, majd mondott valamit az őrnek. Az őr megfordult és a fenekét mutatta felé.
A magas, aranykeretes fickó rám nézett, aztán mondott valamit nekem is, de ebből sem értettem egyetlen szót sem.
- Bocsánat - mentegetődztem angolul, miközben ökölbe szorítottam a kezem. - Nem ismerem a konkani nyelvet.
- Ez nem is konkani, maga ütődött, hanem svájci német - fordította angolra a szót. - Ki az ördög maga?
Átbámultam rácsunkon keresztül a többi cellába. A mellettünk húzódó, már közel sem ennyire lakályos lyukakban legalább ötvenen szorongtak, kerek szemekkel bámulva ránk. Némelyikük arcára vastag rétegben száradt rá a vér. A levegőben mosdatlan emberi testek kellemesnek egyáltalán nem mondható szaga, a kesudióból készült pálinka - a feni - aromája, és mentalevél illata terjengett. A felettünk keringő
ventilátor nem hagyta leülepedni, hanem mindegyre a képünkbe csapta Őket.
Én azonban nem keseredtem el. Elmosolyodtam, és felé nyújtottam a kezem.
- A nevem Lawrence - mondtam optimistán csengő hangon. - Leslie L. Lawrence.

2.

Még körülbelül tíz másodpercig tartott az optimizmusom. Addig, ameddig a pasas le nem csüccsent az ágyam szélére.
- Megverték? - kérdezte némi részvéttel.
- Egyelőre még nem - mondtam ötven fürkésző szempár tekintetének a kereszttüzében.
- Pedig véres a feje.
- Az a hús vére.
- Pardon?
- Annak a húsnak a vére, amelyet az ablakpárkányomra tettek.
A magas, szőke férfi, aki ezúttal nem felemás, hanem fehér, kényelmes sportcipőt viselt, és mindkettő egyformán vörös porral volt borítva, megvakarta az orra hegyét.
- Az ablakpárkányára tették a húst?
- Oda - bólintottam.
- Mit mond? - kérdezte az egyik cellában hindiül valaki.
- Hogy az ablakpárkányára tették a húst - magyarázta egy másik hang.
- Milyen húst?
- Azt még nem mondta.
- Milyen húst? - kérdezte szőke cellatársam.
- Feltehetően marhahús lehetett.
- Marhahús - horkant fel valaki a cellák mélyén.
- Ha kiszabadulok, megölöm! - háborgott egy harmadik hang. - Tilos megenni a tehén húsát!
- Miért tették a húst az ablakpárkányára? - nézett rám tétován a cellatársam.
- Amiért a vért a fürdőkádba - mondtam.
- Rendben van - helyeselt sietve nagyra nőtt cellatársam. - Ha odatették, hát odatették. Nincs abban semmi rossz. Akarja
a felső ágyat? Mostantól maga itt a főnök. Én ugyanis reggel visszaköltözöm a szomszéd cellába a rablógyilkos mellé.
- Eddig ott volt?
- Csak egy órát, aztán kivittek belőle, amikor meg akart fojtani. De inkább visszamegyek. Nem akarom zavarni magát. Kiáltok is, hogy vigyenek vissza!
Kénytelen voltam gyorsan elkapni összevissza gyűrt zakója szélét.
- Azt hiszi, bolond vagyok?
- Dehogy hiszem. Mondtam én ilyet? Miért lenne bolond az, aki húst tesz az ablakpárkányára, és vért önt a fürdőkádjába? Állítólag Poppea, Néró felesége is megtette. Bár lehet, hogy ő inkább csak tejben fürdött. Az a lényeg, hogy érezze magát itthon, én meg vagy visszamegyek a rablógyilkosomhoz, vagy a csalóhoz. Az még jobb.
Azt már nem kérdeztem meg tőle, hogy a csalóval is egy cellában volt-e, ehelyett lenyomtam magam mellé az ágyra és halkan, hogy a többiek ne hallják, elkezdtem mesélni neki a történetemet.
Cellatársam először csak ímmel-ámmal hallgatta, mint aki meg van győződve róla, hogy csupán gőzös agyam melléktermékei szálldosnak a levegőben, aztán egyszerre csak eltátotta a száját, és annyira belefeledkezett a mesébe, hogy amikor befejeztem, egyszerűen elfelejtette becsukni. Úgy nézett rám, mintha fogorvos lennék és arra volnék kíváncsi, mi a fene történt azzal az elhanyagolt bal alsó hatosával.
Meg kellett ráznom a vállát, hogy magához térjen. A szomszéd cellák lakói ekkor már nemigen figyeltek ránk; elunták hosszadalmas suttogásunkat és más szórakozás után néztek. Valaki halkan énekelt, azt kísérték halk dobogással és zümmögéssel.
- Azt mondja, becsaltak a szobájába egy krokodilt, hogy kinyírja magát?
- Egészen pontosan, hogy megegyen. A krokodil nemcsak kinyírja, hanem meg is eszi az áldozatát. Ebben különbözik az embertől.
- Nem feltétlenül - tiltakozott. - Jártam én már olyan helyen, ahol akit kinyírtak, azt meg is ették.
- Hol? - kérdeztem kíváncsian.
- Országot talán nem említenék. Nem szeretném, ha kitiltanának
onnan, egészen jó kis helyeket lehet fényképezni arrafelé. Már persze, ha sikerül elkerülni a kondért. Maga mivel foglalkozik?
Elmondtam neki, hogy a londoni egyetemen tanítom a belső-ázsiai kultúrákat, valamint, hogy egy másik egyetemen a rovartan professzora vagyok.
Akkorára kerekedett a szeme, mint a csodálkozó krokodilé.
- Ejha! - füttyentette el magát. - Ez már valami. Mit gondol, miért akarják csőbe húzni?
- Fogalmam sincs róla. Nem tudok mást elképzelni, minthogy attól tartanak: nagypapa elmondott nekem valamit, amit nem lett volna szabad.
- Na és elmondott?
- Dehogy mondott. Egyre azt káricálta, hogy megölik, és hogy mentsem meg. Meg is próbáltam volna, de közben kiderült, hogy csak egy ősi, ajurvédikus módszerről van szó. Illetve akkor azt hittem. Sajnos, nem vettem észre, hogy az öregúr be van lakkozva.
Cellatársam felállt, összevágta a sarkát, és felém nyújtotta a kezét.
- Engedje meg, hogy némi késéssel ugyan, de bemutatkozzam Önnek, Mr. Lawrence. Füssli vagyok. Joachim Füssli. Fényképész, Svájcból. Nem is kérdezi, miért vagyok itt?
- Éppen most akartam előhozakodni vele.
- Nos, Mr. Lawrence, az élet néha eszeveszett furcsaságokat produkál. Ön egy krokodil miatt van itt, én meg néhány madár miatt.
Ezúttal az én szemeim kerekedtek krokodilszem nagyságúra.
- Milyen madár miatt?
- Fogalmam sincs róla. De hogy szépek voltak, az biztos. Az egyik például fütyült is. Rám nézett és fütyült. Jó, mi?
- Az - biccentettem. - És hol történt ez az izé... esemény?
- Margaóban, a piacon - sóhajtotta. - Tudja, Margaóban két piac is van. A nyitott meg a fedett, amelynek van azért nyitott része is. Ott történt!
- Megcsípték a madarak?
- A rendőrök csíptek meg. A madarakkal. Mert akkor már a markomban voltak.
- A madarak?
- Kalickástól.
Hirtelen fény gyulladt a fejemben. Joachim Füssli eszerint madarakat vásárolt a margaói piacon.
- Maga madarakat vett?!
- Vett a fene! - fakadt ki indulatosan. - Mi az ördögért kellene nekem madár, amikor egy évben alig egy-két hónapot töltök otthon. De hogy ne beszéljek rébuszokban: ott sétáltam a piacon, és valami gombásodás elleni port akartam szerezni, mert azt vettem észre a minap a lábujjamon, hogy gyanús foltok virítanak rajta - ámbár ez önt nyilván nem érdekli -, amikor elém penderült egy fickó, és megkérdezte, nem akarok-e madarakat venni? Mielőtt tiltakozhattam volna, már elő is kapott a bódéjából két kalitkát és a markomba nyomta őket. Szép madarak voltak bennük, szó se róla, keveset láttam olyan szépet, pedig már madarakat is fényképeztem nem is egyszer. Mondtam az illetőnek, hogy nem kellenek a madarai, mit kezdjek velük, amikor egyszerre csak nagy riadalom támadt, asztalok borultak, zsákok puffantak, sárga por szállt a levegőben, hogy azonnal tüsszögnöm kellett tőle. Mire kitüsszögtem magam, az én emberem már nem volt sehol, volt viszont helyette legalább tíz rendőr. Úgy körülfogtak mint a Szaturnuszt a gyűrűi. Kérdezték, hogy mit tartok a kezemben? Mondtam, hogy kalitkákat. Erre azt kérdezték, tudom-e mi van a kalitkákban? Mondtam, hogy madarak. Azt kérdezték, tudom-e, milyen madarak? Kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nem, mivel tényleg nem tudtam. Ekkor elkaptak, elvették tőlem a kalitkákat, és elkezdtek valami blabla szöveget felolvasni, hogy ilyen meg ilyen törvények alapján Őrizetbe vesznek, mert védett madarakkal kereskedtem. Persze tiltakozni kezdtem, hogy kereskedett a fene, én csak megfogtam egy fickó kalitkáit. Kérdezték, hol az a fickó? Naná, hogy nem volt sehol. Majd hülye lett volna előjönni.
- Szép történet.
- Még nincs vége. Ezután megbilincseltek és közölték velem, hogy mivel ENSZ-határozat tiltja a védett madarakkal való kereskedést, akár életfogytiglant is kaphatok érte. Kértem ügyvédet, diplomáciai segítséget, mifenét, de a fülük botját se mozgatták. Csupán annyit mondtak, örüljek, hogy a
felháborodott tömeg nem lincselt meg a helyszínen. Mondanom sem kell, hogy nem volt ott semmiféle felháborodott tömeg, aki volt, az vadul menekült a rendőrök elől. Most aztán itt ülök, illegális állatkereskedésért bekaszlizva.
Nagyon, de nagyon szomorúan néztem rá.
Eszerint rá is hosszú évek várnak, nem csak rám.

3.

Viszonylag rövid, de feledhetetlen éjszaka után meglátogatott Szadanand Szingh felügyelő. Nem a cellámban került sor a találkozónkra, hanem egy lehangoló kinézetű szobában, valahol az emeleten. Néhány egyenruhás rendőr dolgozott odabent, akik jöttömre egyszerre álltak fel, és egyszerre sétáltak ki az ajtón.
Szadanand Szingh szeme alatt sötét karikák húzódtak, mintha átdorbézolta volna az éjszakát. Szakálla azonban gondozott volt, és a turbánj a is makulátlanul kék. Fehér inge olyan fehéren virított, hogy hunyorognom kellett tőle.
- Meg van elégedve a cellájával? - kérdezte, miután hellyel kínált, maga pedig rátelepedett az egyik asztal szélére.
- Lakályos - mondtam könnyedén, pedig mázsás kövek nyomták a lelkemet.
- Azért jöttem, hogy egyezséget ajánljak önnek - bólintott azonnal a tárgyra térve. - Bevall mindent, én meg megteszem, ami tőlem telik, hogy a legkisebb büntetést kapja.
- Mennyi lenne az? - kérdeztem Összehúzva a szemem. Szadanand Szingh úgy tett, mintha elgondolkozott volna.
Még az ujjait is szétnyitotta, hogy azon számolja ki a rám váró, szép éveket.
- Tizenöt. Egy dekával sem több.
- Mit kellene bevallanom érte?
A felügyelő arcán elégedett mosoly suhant át.
- Pár csekélységet. Néhány gyilkosságot csupán. Igazán nem sok az egész. Meglátja, megkönnyebbül tőle. Higgye el, ismerem azt az érzést; nem egy gyanúsított arcán láttam már. Vannak mifelénk nagyon konok emberek, akik be nem vallanának semmit; látszólag erősek, mint a vasbeton, belül viszont rogyadoznak a bűntudat és a lelkifurdalás súlya alatt.
Ha pedig hallgatnak a szavamra - mert bevallhatom önnek, jó néhányan voltak már, akik hallgattak - egyszerre csak beköszönt náluk a tavasz, lelkiismeretük tavasza. Ugy olvad le róluk a lelküket nyomasztó teher, mint a jégcsap az ereszről, és rájuk köszönt a béke derűje.
- Plusz a tizenöt év - mondtam. Szomorúan csóválta meg a fejét.
- Az a bajuk maguknak, gyanúsítottaknak, hogy felfújják a dolgokat. Szükségtelenül és feleslegesen. Mert valójában mi is az a tizenöt év? Sóhajtás az idők végtelenjében. Képzelje el, hogy a Szumeru-hegyre rászáll egy madár. Tudja, mi az a Szumeru-hegy?
- Hogyne tudnám - mondtam.- Az ind mitológiában a világ közepe.
- A Szumeru-hegyet olyan kemény anyagból gyúrták az istenek, hogy még a legkeményebb gránit is csak elefántszar hozzá képest. Képzelje el, hogy rászáll a csúcsára egy madár és beletörli a csőrét. Elképzelte?
- El - mondtam mogorván.
- Na már most - folytatta -, a madár minden százezer évben visszaszáll, és ismét beletörli a csőrét a sziklába. Tud követni?
- Minden erőmmel azon vagyok - biccentettem.
- Helyes. Amikor a Szumeru hegye egészen elfogy a sziklatörölgetésben, vége lesz ennek a világszakasznak - kaipának -, amiben most élünk. És ez a kalpa is csak egyetlen mosoly a végtelen arcán. Egyetlen pillantás az idő feneketlen kútjába. Mi a fenét számít magának akkor az a rongyos tizenöt év? - Felállt és bíztató mosollyal tárta szét a karját.
- Igazán nagyvonalú az ajánlatom. Maga is elismerheti.
- Kétségkívül az - mondtam simulékonyan. Szadanand Szingh rám mosolygott.
- Elfogadja?
- Én is mondanék önnek egy példázatot, felügyelő - sóhajtottam.
Szadanand Szingh arcáról lefagyott a mosoly.
- Példázatot? Inkább azt mondja meg végre...
- Az én példázatomban is egy madár a főhős - folytattam zavartalanul. - Ismeri a kingfishen, a jégmadarat?
- Hogyne ismerném. De mi a fene köze van...
- Egyszer egy tudós férfiú Orisszában azt mesélte nekem, hogy Visnu felettébb kedvelte a kingfishert. Csak akkor természetesen még nem angol neve volt. Maga is hallott róla?
Szadanand Szingh gőgösen emelte fel a fejét.
- Én szikh vagyok, nem ismerem az orísszai babonákat.
- Nem babona ez, felügyelő - tiltakoztam. - Az a tudós ember, aki mellesleg a falu papja is volt, azt magyarázta nekem, hogy Hanumannak, a majomkirálynak van egy lekváros bödöne. Mert az, remélem, nem titok Ön előtt sem, hogy Hanuman imádja a lekvárt?
Szadanand Szingh visszautasítóan hallgatott.
- A már említett kingfisher néha megdézsmálja a lekvárját. Csíp belőle néhány falatot, majd a csőrét beletörli egy kis kövecskébe az erdő közepén. Állítólag minden százezer évben egyszer törli bele a csőrét a golflabdányi kövecskébe.
- És? - kérdezte immár komor képpel Szadanand Szingh, amikor néhány másodpercre megtorpantam a mesélésben.
- Minden százezer évben ráken a kőre egy csipetnyi lekvárt. Nos, felügyelő, ez a lekvártömb egyre növekszik, mígnem akkora lesz, mint a Szumeru hegye.
- És? - kérdezte egyre idegesebben Szadanand Szingh. Barátságosan rámosolyogtam.
- Akkora marha lennék én, felügyelő, ha elfogadnám az ajánlatát.
Szadanand Szingh leugrott az asztal széléről és dühösen ütni-verni kezdte az ajtót. Amikor a kiküldött rendőrök beözönlöttek rajta, remegő szájszéllel rám mutatott.
- Vigyék innen a fenébe és... végezzék ki... vagy csináljanak vele, amit akarnak.
Egyelőre visszacsuktak a cellámba.

4.

A második találkozónkra délután került sor. Az ebédet még a cellában fogyasztottam el. Nánt kaptunk ebédre - lepényszerű kenyeret - bundás zöldséggel, mentaszósszal. Szadanand Szingh felügyelő saját két lábával kegyeskedett lejönni hozzám. Megállt a rács előtt, és a bezártak harsány pfujolása közepette figyelmesen nézett rám. Nem tudtam, mit
néz rajtam - egyetlen pillanatra még meg is hökkentem, hiszen amint végighordozta rajtam a pillantását, mintha azt fürkészte volna, nem kellene-e egy fokozattal magasabbra állítani az akasztófa akasztóját.
- Maga katolikus? - kérdezte aztán csak úgy, rácson keresztül.
Odasétáltam hozzá és vidáman rámosolyogtam.
- Hogy s mint, felügyelő?
- Azt kérdeztem, katolikus-e? Eddig úgy tudtam, az angolok többnyire anglikánok.
- Nem vagyok angol - mondtam. - Az Egyesült Királyságban élek ugyan, de sem katolikus, sem anglikán nem vagyok. Továbbá, felhívnám a szíves figyelmét, hogy Nagy-Britanniában például szikhek is élnek. Méghozzá nem is kevesen.
Megvakarta a turbánját, majd kinyitotta az ajtót.
- Jöjjön velem.
Öt perc múlva ismét fent voltam a lehangoló kinézetű szobában.
Ahogy átléptem a küszöböt, megtorpantam. Odabent, az egyik széken egy katolikus pap ült, egyházi omátusban. Csokoládébarna képe, lapos orra arról árulkodott, hogy India déli részéből származhat.
Az atya felemelkedett, és mielőtt megmukkanhattam volna, odatipegett hozzám és átölelt. Ölelés közben az arcomhoz dörzsölte az arcát.
- Óh, Istenem, köszönöm neked, hogy engedted megérnem ezt a pillanatot! Leslie, Istenem, Leslie!
Még fel sem ocsúdtam a meglepetéstől, máris meghallottam egy másik hangot is, amely mintha nem is az övé lett volna, de valahogy mégis az övé volt. Úgy repdesett a fülem körül, mint egy makacs légy.
- Vágjon jó képet a dologhoz, különben itt fog megrothadni a cellájában!
Hagytam magam sodortatni az árral. A pap alaposan meglapogatta a hátamat, aztán visszasüllyedt abba a kényelmes karosszékbe, amelyet kizárólag az ő számára keríthettek elő valahonnan. Rám emelte fekete szemét, és szelíd mosollyal megütögette a karosszék karfáját.
- Ugye, nem tudod, fiam, ki vagyok?
Arra tippeltem, hogy azt várja: nem.
- Nem - mondtam.
Az atya szomorúan bólintott.
- Sejtettem. Persze nem is csodálkozom rajta, gyermekem. Az emberi emlékezet gyenge, mint a vízililiom a tó tükrén. Egy bivaly is lelegelheti. De a bivaly egyszer csak elpusztul, a vízililiomok pedig még akkor is ott tenyésznek a tavon.
Őszintén szólva nem láttam át a példázat lényegét, de azért szép volt.
- Kicsi voltál még, amikor a karomban tartottalak - mondta az atya. - Manchesterben.
Ott aligha - gondoltam magamban. - Amikor karon ülő voltam, száz kilométeres körzetben nem akadt emberfia, aki tudta volna, hol található Manchester.
- Igazán? - kérdeztem én is szelíd mosollyal.
- Luis Sequeira atya vagyok.
- Dicsértessék, atyám - mondtam megkönnyebbült sóhajjal.
- Mindörökké, fiam. - Elfordult tőlem, és a felügyelőre nézett. Láttam Szadanand Szingh szemén, hogy feszülten figyel bennünket, és esze ágában sincs elhinni a manchesteri szép mesét. Azt is láttam továbbá, hogy tehetetlen düh fojtogatja.
- Mennyi is az óvadék, felügyelő?
- Óvadékról csak a bíróság dönthet - mondta Szadanand Szingh.
A páter mosolygott.
- Már döntött, felügyelő. - Papírt kotort elő a reverendája alól, és a felügyelő markába nyomta. - Tegnap este felkerestem a bíró urat. Még az éjszaka összehívta a bíróságot, és százezer rúpiában állapították meg az óvadékot. Itt a végzés. Az egyház természetesen leteszi Mr. Lawrence-ért a megállapított összeget. Itt a nyugta. Ezzel akkor meg is lennénk.
Szadanand Szingh csak állt lehajtott fejjel, mint akibe villám sújtott.
Azt hittem, leterítette a nem várt fejlemény.
Később jöttem csak rá, hogy alaposan félreismertem a turbános felügyelőt.

5.

Miután úgy tűnt, minden rendben, csavartam egyet az amúgy ís feszült hangulat csavarján.
- Van egy társam odalent a cellámban. Sequeira atya értetlenül meredt rám.
- És?
- Szeretném ha az egyház... őérte is letenné az óvadékot.
- Ez lehetetlen!
Úgy csúszott ki a száján a tiltakozás, hogy nem is vette észre. Attól tartottam, más is kicsúszhat, ezért némiképpen mérsékelni igyekeztem a meglepetés erejét.
- Mr. Füssliről van szó, nagy nemzetközi magazinok fotósáról. Tévedésből csukták be. Azzal a váddal, hogy tiltott állatkereskedést folytatott.
- Szó sem lehet róla! - mondta keményen az atya.
- Akkor én sem fogadom el az ajánlatot - mondtam én. Sequeira atya néhány pillanatig töprengett. Aztán ismét
magához rántott és Ölelgetni kezdett.
- Óh, fiam, drága fiam! Csakhogy újra látlak!
Az ezt követő, Szadanand Szingh számára bizonyára némának tűnő ölelgetés alatt azonban felháborodottan suttogta a fülembe:
- Itt fog megrothadni a rács mögött, ha sokat okoskodik! Arról az emberről szó sem lehet!
Eltaszított magától és a felügyelőre mosolygott.
- Mr. Lawrence velem jön.
- Nem megyek - tiltakoztam. - Visszamegyek a börtönbe. Sequeira atya szemében felvillant valami, ami általában a
bengáli tigrisek szemében szokott felvillanni, ha megpillantják a dzsungelben a zsákmányukat. Összeszorította a fogát, és a nyakában függő vaskos kereszthez kapott. Attól tartottam, heveny indulatában a fejemhez vágja.
Sequeira atya azonban gyorsan legyűrte a haragját. Mire kettőt pislantottam, már ismét jóságos volt a tekintete.
- Látja? - fordult Szadanand Szingh-hez. - Ilyen volt mindig. Csak a mások javát kereste. Ilyennek szerettem meg gyerekkorában.
Igazán kíváncsi lettem volna rá, hol volt az a bizonyos
gyerekkor. Talán az is Manchesterben? Természetesen azért eszem ágában sem volt megkérdezni tőle. Sequeira atya megtapogatta a keresztjét.
- Telefonálhatnék valahonnan, felügyelő? Szadanand Szingh kelletlenül bólintott. Kinyitotta az ajtót
és kiordított rajta.
- Gaonkar!
A testes, nagy fejű rendőr bedugta a fejét a szobába. Egyenruhája tiszta volt és rendes, a cipőjét azonban, úgy látszik, ezen a napon otthon felejthette, mert csak mezítelen sarkát csattantotta össze, ahogy illedelmesen odatisztelgett a főnökének.
- Vezesd az atyát a folyosói telefonhoz. Gaonkar és az atya eltűntek odakint.
Egyedül maradtam Szadanand Szingh felügyelővel.

6.

Rövid ideig némaságba burkolóztunk. Nekem nem volt semmi mondanivalóm a számára, fordítva nyilván nem így állt a dolog, csakhogy ahhoz előbb magához kellett térnie abból a sokkból, amit Sequeira atya okozott neki.
- Maga... ismeri Sequeira atyát? - kérdezte végül, belevágva a dolgok közepébe.
- Ő ismer engem - mondtam.
- Maga nem?
- Nem hallotta, hogy kisgyerek voltam, amikor utoljára láttam? Egy kisgyerek pedig csak hézagosan emlékszik vissza a múltjára.
Szadanand Szingh elvigyorodott és egészen addig hallgatott, amíg Sequeira atya vissza nem tért. A nyomában klaffogó, mezítlábas rendőr illedelmesen az ajtón kívül maradt.
Sequeira atya összedörzsölte a tenyerét és mosolyogva nézett rám.
- Örömhírt hozok számodra, fiam. Halleluja! Mr. Füssli is szabad. Az imént beszéltem a kormányzó úrral. A papírok egy órán belül átkerülnek önhöz, felügyelő. Feltétlenül meg kell várnia Mr. Füsslinek ezt az időpontot?
Szadanand Szingh felügyelő udvariasan meghajtotta turbános fejét.
- Felesleges, atyám. A madárkereskedő... akarom mondani, Mr. Füssli szabad. Mennyi óvadékot állapított meg számára a bíróság?
- Tízezer rúpiát - mondta az atya. A felügyelő elmosolyodott.
- Annyi, mint egy védett madár a jobbik fajtából. - Sóhajtott és a mellére tette mindkét karját. - Isten önnel, atyám.
- Isten önnel, felügyelő.
Indultunk volna, de Szadanand Szingh még utánunk szólt. - Atyám?
- Igen? - fordult hátra Sequeira páter.
- Ha egyszer majd azt olvassa az újságban, hogy Szadanand Szingh felügyelőt elhamvasztották, mert belehalt afelett érzett bánatába, hogy a gyilkosok szabadon mászkálnak Goában, kérem, mondjon értem egy rövid imát. Bár szikh vagyok, azt hiszem, megérdemelném Öntől.
Sequeira atya komoly képpel bólintott. - Megteszem, felügyelő. De azt hiszem... ez az időpont még igen-igen messze van.
- Az egyáltalán nem biztos - mondta Szadanand Szingh mély sóhaj kíséretében. - Nem ismerhetjük előre a napot és az órát.
- Ámen - biccentett rá az atya.
Úgy éreztem, jól megírt színjáték részese vagyok.
Az a mafla fickó, aki még akkor sem tudja, miről szól a darab, amikor már mindenki hülyére röhögte magát a nézőtéren.

7.

- Van holmija? - kérdezte megtörölgetve a homlokát fehér zsebkendőjével az atya. - Ha van, szedje össze, aztán tűnjön el a balfenéken.
Szép, jellegzetesen angol kifejezéseket használt, amiket akár Manchesterben is tanulhatott.
- Mr. Füssli?
- Menjen le érte.
A hír előbb leért mint én. Amikor lefékeztem a celláknál, egy rendőr már kiengedte Mr. Füsslit.
Akarom mondani, csak engedte volna. Mr. Füssli azonban nem volt hajlandó kijönni a cellájából.
- Nem és nem! - hallottam idegesen vibráló hangját. - Amíg nem tudom, hova visznek, tapodtat sem mozdulok.
Kibújtam az ajtó mögül és a szomszédok vidám hujjogása közepette a nyitott vasajtóhoz sétáltam.
- Nyugodtan kijöhet.
- Mit beszél?
- Azt, hogy kijöhet
- Hova visznek bennünket?
- Sehova — mondtam. - Ön szabad.
- De hiszen... tegnap még el akartak ítéltetni.
- Jöjjön gyorsan, ha mondom.
A cellákra szabdalt hatalmas terem előterében maga Szadanand Szingh felügyelő állt ránk mosolyogva. Mosolya a bengáli tigris mosolya volt, még a bajusza is úgy meredezett, mint az ingerült nagymacskáké.
- Tűnjenek el, de gyorsan! Maga is, madárcsempész! De vegyék tudomásul, hogy Indiát nem hagyhatják el.
Füssli még vitatkozni akart, de aztán józan belátásra tért. Mintha őrangyala azt súgta volna neki, hogy örüljön a lehetőségnek, és fogja be a száját. Az emberi jogokért ráér majd akkor küzdeni, ha biztonságban lesz.
Azt hittem, sosem látom többé Sequeira atyát, legnagyobb meghökkenésemre azonban ott várt bennünket a kapu előtt. Mielőtt megszólalhattam volna, tiltón felemelte a kezét.
- Egyetlen szót se halljak! Nem a saját jószántamból jöttem. Ami köznapi nyelvre lefordítva valahogy úgy hangzott
volna, hogy keresztényi szeretet ide vagy oda: felőle akár életünk végéig a cellánkban raboskodhattunk volna, ha egy nagyobb erő nem kényszeríti rá, hogy kiszabadítson bennünket. Vajon mi a fene lehetett ez a nagyobb erő?

8.

Sequeira atya nagy, fekete kocsija a sarkon állt, az atyának azonban esze ágában sem volt beültetni bennünket maga mellé. Mielőtt beszállt volna, előhúzott a reverendája alól egy kis csomagocskát és a markomba nyomta.
- Itt vannak az útleveleik.
A kormány mellett fiatal, kemény tekintetű pap ült. Ránk nézett, és mintha lenéző mosolyra biggyedt volna az ajka.
- Hogy köszönjem meg, atyám? - kezdtem volna a hálálkodást, de az atya letorkolt.
- Sehogy. - Felnézett az égre, és hogy pontosan tudjam, kiről van szó, mutatóujjával a véletlenül arra tévedt bárányfelhők felé bökött. - Neki köszönje.
Beugrott a kocsiba - korát és funkcióját meghazudtoló fürgeséggel -, és mielőtt még elkaphattam volna a reverendája szélét, az éjfekete Maruti kihúzott a rendőrség előtti parkolóból és elporzott Margao irányába.
Mr. Joachim Füssli - ha lehet - még bárgyúbb tekintettel nézett az égre, mint én.
- Hova mutogatott? - kérdezte értetlen képpel.
- Maga mindig ilyen gyors felfogású? - kérdeztem vissza, de az eszem már másutt járt.
- Miért? - tudakolta sértődötten. - Valahova felfelé mutatott, nem?
- Az első emeletre - mondtam.
- Ott ki lakik?
Úgy gondoltam, ezek után nem szabad magára hagynom.
- Ön hol szállt meg? - sóhajtottam a levegőbe.
- A Holiday Innben. Cavelossimban.
- Óriási szerencséje van - biccentettem.
- Igazán? - csodálkozott zsebre vágva az útlevelét. - Miért?
- Mert van itt valaki a közelében, aki hazavezeti. Mr. Füssli eltátotta a száját.
- A felügyelő?
Ezek után már nem volt mondanivalóm a számára. Hívtam egy taxit és elindultunk Cavelossim és a Holiday Inn felé.

9.

A taxi hintázása álomba ringatta, amiből csak akkor ébredt fel, amikor egy szemben közlekedő tartálykocsi elől lefutottunk a zöld mezőre. Útközben súroltuk egy szent tehén oldalát, és bezavartunk a rizsföldeken serénykedő munkások közé egy kecskecsordát. Mivel az ilyesmi errefelé mindennaposnak
számít, nem lepődött meg rajta senki, kivéve a kecskéket, akik ezen a reggelen nem szándékoztak langyos fürdőt venni.
Ahogy visszaküzdöttük magunkat az útra, megpróbáltam szót érteni Mr. Füsslivel.
- Megkérdezhetem, mi járatban van Indiában? - kérdeztem tőle előhúzva a pipámat. Nem gyújtottam meg, csupán a fogaim közé szorítottam.
- Fényképezek - mondta. - Remélem, nem lopták el a gépeimet.
- Hol hagyta Őket?
- A szobámban.
- Legfeljebb Szadanand Szingh beléjük nézett, hogy nem rejtegeti-e valamelyikben a kisördögöt.
- Milyen kisördögöt?
- Semmilyet - sóhajtottam - csak úgy belebeszélek a vakvilágba.
- Maga túlságosan is szeret fecsegni, mi?
- Régi hibám. De ha már fecsegek, megkérdezhetem, hogy mít fényképez?
- Sziklarajzokat - mondta rövid hallgatás után.
- Milyen sziklarajzokat?
- Odafent, Szikkinben. Tudja, hol van Szikkim?
- Hogyne tudnám - mondtam. - Észak-Indiában.
- Egy folyóiratnak fényképezem le őket. Állítólag majdnem olyan szépek, mint az Ezer Buddha barlangtemplomának a képei Tunhuangban. Járt már ott?
- Csak futólag - mondtam. - De a barlangokat még nem láttam.
- Mit gondol? - kérdezte aztán újabb töprengés után. - Felmehetek oda?
- Miért ne? - vontam meg a vállam. - Szikkim Indiához tartozik. Szadanand Szingh csak azt tiltotta meg, hogy elhagyjuk Indiát.
- Akkor jó - mondta megnyugodva. - És maga?
- Talán visszamegyek Bombayba - morogtam.
- Azzal mi a helyzet, amiről tegnap este beszélt?
- Miről beszéltem?
- Gyilkosságokról. Hogy belakkoztak és megöltek egy Öregembert, egy hapsit meg fejbe lőttek. Őszintén szólva,
nemigen hittem magának. Arra gondoltam, annyira be van szarva a börtöntől, hogy összefecseg mindenféle marhaságot.
- Lehet, hogy valóban ez történt - bólintottam. - Hajlamos vagyok rá, hogy a bolhából elefántot csináljak. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Ki tudja? India a valóságnak tetsző álmok, és az álomnak tűnő valóság országa.
- Ez nagyon szép mondat volt - nézett rám elismerőn. - Megengedi, hogy feljegyezzem?
Lássanak csodát: előhúzott a zsebéből egy jegyzetfüzetet, és egy ceruzacsonkkal belevéste a bölcsességemet.
- Ha könyvet írok Indiáról, lehet, hogy ez lesz a mottója.
Nem tartottam fontosnak elmondani neki, hogy a meghatározás nem tőlem, hanem hajdani mesteremtől, Radzs Kumar Szinghtől származik. Nem is volt fontos, hiszen nem kellett attól tartania, hogy Radzs Kumar beperli plágium címén.
Akik már odaát vannak, ritkán szoktak az élőkkel pereskedni.

10.

Piszkos voltam, kialvatlan, fáradt és kedvetlen. Azt hittem, ennél több és nagyobb csapás már nem érhet Indiában, mint ami eddig ért.
Ez volt életem egyik legkeservesebb tévedése. S ezt is csak azért követtem el, mert még nem ismertem Miss Nandini Naikot.
A kocsi megállt a szálloda előtt. Kikászálódtunk belőle és odavánszorogtunk a portához, hogy elkérjük a kulcsunkat. Jobban mondva, csak vánszorogtunk volna. A porta és környéke telis-tele volt frissen érkezett vendéggel, akik a bőröndjeik körül toporogva légmentesen elzárták a kulcsokhoz vezető utat. Bejelentő papírokat töltöttek ki lázas igyekezettel, csomagjaikat keresték, néhányan képeslapokat nézegettek, egy gyereket pedig éppen akkor fenekelt el az apja.
Arra gondoltam, hogy amíg elül a porta környéki vihar, kiülök a teraszra és rendelek egy kis whiskyt szódával. Ekkor azonban felbukkantak a pincérek az istenhozott italokkal.
A welcome drink kis pohár gyümölcslé, amellyel a jobb szállodákban az utazástól elgyötört vendéget fogadják. A gyümölcslével teli poharakat szállító tálcák ott imbolyogtak a frissen érkezettek feje felett, hogy végül a recepció ügyeletesének kis asztalkáján pihenjenek meg. Az utasok felnéztek a poharakra, s néhányan ki is nyújtották a kezüket, hogy csak úgy röptében lekapjanak egyet-egyet a tálcáról.
A szándék dicséretes volt, a kivitelezésbe azonban egy kis hiba csúszott.
A legelöl haladó, kövérkés, mosolygós pincér tálcáján cirka huszonöt pohár állhatott, teli hideg mangólével. A poharak oldalán lefutó cseppek jelezték, hogy percekkel ezelőtt vették csak ki őket a hűtőszekrényből. A vendégek ádámcsutkája le-fel liftezett, amint a pincérek hada végigvonult közöttük.
Azaz csak vonult volna. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a legelöl haladó, kövérkés pincér le akarta helyezni a tálcáját az asztalkára, hogy mindenki könnyedén hozzáférhessen, éles kiáltás hasított a monoton zsivajba.
- Hé! Maguk ott! Álljanak csak meg!
Egyetlen pillanatra mindenki kővé dermedt: a pincérek a tálcákkal, az utasok a bőröndökkel, egy belopódzott varjú a csőrében tartott cukrostasakkal, és megdermedtem én is Herr Füssli mellett.
Virágos szalvar kamizba - azaz pandzsábi viseletbe - öltözött hölgy állt a nyüzsgés közepén. Esküdni mertem volna, hogy éppen ránk néz. Fekete haja indiai eredetről árulkodott, ferdén metszett szeme viszont arra figyelmeztetett, hogy valamikor a történelem folyamán tibetiek vagy nepáliak is részt vettek családfája ágainak terebélyesítésében.
- Mr. Lawrence! - visította. - Álljon meg már, nagyon kérem!
Minden tekintet rám szegeződött. Bizonyára a sajátom is rám szegeződött volna, ha képes lettem volna egyszerre két célpontra figyelni. Mert ami ezután történt, az minden figyelmemet lekötötte.
A hölgy lendületet vett, hogy áttörje magát a bőröndblokádon, és felém röppent. A repüléssel nem is volt semmi baj, hiszen kecsesen szállt, mint a paradicsommadár.
Nem véletlenül használom a paradicsommadár szót. Őt
ugyanis olyan hosszú, uszályszerű farktollakkal ajándékozta meg a végzet, amelyek hovatovább a kipusztulásához vezetnek. Nos, a hölgy szál var kamiza - mellénynadrágja - felett, a vállán hanyagul átvetve élénkpiros selyemsál virított; hasonlatos egy paradicsommadár farktollához.
Hogy a paradicsommadár képes lett volna-e baj nélkül átszállni a bőröndök felett, fogalmam sincs róla, a hölgy azonban nem volt az. Már-már lehuppant elém, amikor sálja vége beleakadt a kövérkés pincér tálcájának a szélébe, és erőteljesen megrántotta. A pincér rémülten kapott a tálca után. E pillanatnyi figyelmetlenség aztán elég volt ahhoz, hogy rálépjen egy bőrönd szélére és elveszítse tőle az egyensúlyát. A tálca a huszonöt csordultig teli pohárral felemelkedett a levegőbe, majd szépen kivitelezett orsó után rápottyant a dermedten figyelő turisták fejére.
A nem várt esemény láncreakciót indított el. A pincérek egymás után léptek rá a bőröndökre, egymás után tántorodtak meg, és egymás után hajították poharaikat az áldozatokra.
Néhány pillanat múlva mangólében úszott a világ. Kivéve a tragédia előidézőjét, aki olyan tisztán és szárazon állt előttünk, mintha valamelyik isten védőn fölé tartotta volna az esernyőjét.
A pillanatnyi csendet harsány ordítozás követte, amely vidám nevetésbe csapott át. Néhány perc múlva már mindenki tántorgott a röhögéstől.
- Életemben nem kaptam még ilyen welcome drinket! - harsogta mellettem egy bajuszos angol, akinek az arca csak úgy úszott a sárga mangólében. - Akárki is találta ki, jól kitalálta. - Közvetlenül mellette négy-ötéves forma, szépen öltözött, szőke copfos kislány hasalt a márványon, és piros kis nyelvecskéjével megpróbálta felnyalni a kifolyt mangólét.
Herr Füssli rémülten nézett rám. Látszott a tekintetén, hogy attól fél: néhány pillanat és meglincselnek bennünket.
Amíg Mr. Füssli az életéért rettegett, a tragédia kiváltója odaröppent elénk és felrántotta vállára csúszott sálját, amely mint később megtudtam, ugyancsak a pandzsábi népviselet - a szalvar kamiz - része. Hiába kerestem rajta akár egyetlen mangólé foltocskát is - nem láttam ilyet. Értetlenül
megrázta a fejét, maga mögé pillantott, majd hátrabökött a mutatóujjával a válla felett.
- Fura, mi? Felnőtt emberek, és úgy viselkednek, mint a gyerekek. Ahelyett, hogy rendbe hoznák, amit elrontottak.
Ez utóbbi mondat nem volt egészen világos előttem. Arra gondolni sem mertem, hogy meg van győződve róla: nem ő csinálta a balhét, hanem valaki más.
A lány szép volt és elegáns. Mintha skatulyából húzták volna ki. Olyan skatulyából, amelybe nem folyt be a mangólé. Szelíden rám mosolygott és ismét csak rántott egyet a sálján.
- Ha nem tévedek, Mr. Lawrence, igaz?
Egyelőre nem láttam öklöket felénk emelkedni, ezért villámgyorsan bólintottam.
- Az vagyok.
- Gonsalves bíró úr kitűnő leírást adott magáról. És magáról is - tette hozzá ugyancsak mosolyogva Füssli felé fordulva. - Ugye, Mr. Füssli?
- Igen.de...
- Azért jöttem, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem keresnénk valami csendesebb helyet? Itt túl nagy a zaj. Nehéz a turistákkal; azt hiszik, minden az ő szórakoztatásukat szolgálja. Bocsánat - tette aztán hozzá elpirulva. - Ez nem maguknak szólt. Felmehetnénk a szobájába, Mr. Lawrence?
- Természetesen - mondtam gálánsan. Sohasem szoktam visszautasítani, ha szemrevaló hölgyek arra kérnek, hogy mutassam meg nekik az otthonomat. Bár, hogy őszinte legyek, az előzmények nem voltak a legmegnyugtatóbbak. - Az a baj, hogy még nem sikerült megkaparintanom a kulcsomat - mentegetődztem.
A szalvar kamizos hölgy rám mosolygott.
- Itt van nálam.
Felnyújtotta a kezét a levegőbe, amelyben két kulcs csillogott. Az egyik az enyém, a másik feltehetően Mr. Füsslié volt.
- A 18-as. Igaz?
Nem is kellett válaszolnom, bólintott ő helyettem is. Megfordult és elindult a szobám felé.
Megigézve követtük, mint a hipnotikus tekintetű kígyót az egerek.

11.

A szalvar kamizba Öltözött szépség akkor sem adta ki a kulcsot a kezéből, amikor a szobám elé értünk.
- Még nem is mondtam meg, ki vagyok. Nem találja ki? - kérdezte a kulcsokat lóbálva.
Füsslire néztem, ő vissza rám. A fényképész szívott egyet az orrán, és ügyetlenül meghajolt a lány előtt.
- Én talán mennék is.
A lány szégyenlősen sálja mögé rejtette az arcát.
- Nem megy sehova.
Herr Füssli szokása szerint eltátotta a száját.
- Hogyhogy nem megyek? Milyen jogon... A lány a vállára ejtette a sálját, és mosolygott.
- Ha nem teszi, amit mondok, börtönben marad. Herr Füssli megdermedt.
- Kicsoda maga? Zsaru? A lány tovább mosolygott.
- Annál sokkal rosszabb. Ügyvéd.

12.

Herr Füssli előbb hápogott, mint a kacsa a fürdőkádban, aztán meg nagyokat nyögött, mint a pocsolyájából nehezen kikászálódó elefánt.
- Ügy... véd? Kinek az... ügyvédje?
Miss Nandini Naik lényegében ekkor kezdte meg áldásos tevékenységét, amelyet csak azokhoz a makacs esőfelhőkhöz tudnék hasonlítani, amelyek kiszúrnak maguknak egy országot, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy ronggyá áztassák. Fölé úsznak és ott is maradnak mindaddig, amíg csak tönkre nem tesznek mindent. Eltakarják a napot néhány hétre, sőt néha néhány hónapra is. Tintafekete ég, zuhogó eső. És a mindegyre visszatérő remény, hogy egyszer majd csak vége lesz az égi áldásnak; most már annyira rossz, hogy ennél rosszabb nem lehet. Nos, ezen ország szerencsétlen lakosai kénytelenek lesznek szembesülni azzal a filozófiai problémával, hogy nincs olyan rossz, amely ne válhatna még rosszabbá; másképpen szólva, nincs olyan gödör, amelynél
ne volna még feneketlenebb. S hogy a játék még kegyetlenebb legyen: a tintafekete felhők néhány rövidke órára átadják a helyüket a világosabbaknak, vagy egészen ritkán a napsütésnek. A jobb sorsra érdemes, átvert lakosok ekkor kitódulnak az utcákra és hálát adnak a dzsungel isteneinek, hogy végre elzavarta a fekete felhőket.
A felhők csak erre várnak. Megfordulnak, és máris jönnek vissza. Ismét zuhogni kezd az eső és magával ragad mindent: utakat, gátakat, falvakat, városokat, embereket, állatokat, reményeket és hitet.
Miss Nandini Naik is ilyen fekete felhő volt. Eltakarta előlem az önbizalom napját és hullatni kezdte rám a nyugtalanság, a baj és az izgalom esőcseppjeit. Mintha már nem lett volna úgyis éppen elég belőlük.
Kezdte azzal hogy hiába kértem, nem adta ki a kulcsokat a kezéből. Elhúzta őket az orrom előtt, majd beledugta az egyiket a zárba.
- Pillanat. Máris odabent vagyunk.
Hát nem voltunk bent. A kulcs reccsent egyet, a zár még egyet, az ajtónak viszont esze ágában sem volt kitárulnia.
- Pillanat - ismételte Miss Naik immár nyugtalanabbul. - Úgy látszik, erőteljesebben kell csinálnom.
Mondhattam volna ugyan neki, hogy egyáltalán nem kell erőteljesebben csinálni, a zár úgy működik, mint az olajozott műszer, de már késő volt. A kulcs újra reccsent, a zár csatlakozott hozzá, majd fémes csendülést hallottam.
Miss Naik kihúzta a kulcsot a zárból. Csak a vége volt meg, a tolla benne maradt a lyukban.
Miss Naik vállára rántotta lecsúszni készülő, vérvörös sálját, és megvizsgálta a kulcsot.
- Na, ez beletört - mondta tárgyilagos hangon, mintha csak azt állapította volna meg, hogy ma mégsem jött a Mikulás Goában. - Miért nem szólt, hogy ne erőltessem, mi?
Én is tárgyilagos voltam, ahogy egy ügyvéddel csak tárgyilagos lehet az ember.
- Ez nem az én kulcsom. Miss Naik a kulcsra pislogott
- Hát kié?
- Az enyém - mondta Herr Füssli.
Meghökkenve pillantottam rá. A hangja nyugodt volt,
tekintete érdeklődő. Mintha egy furcsa, mindeddig ismeretlen madárfajra bukkant volna, és most a viselkedését tanulmányozza, hogy majd amikor később a fényképezésére kerül sor, ne érhesse kínos meglepetés.
- A magáé? - kérdezte Miss Naik hitetlenkedő mosollyal. Füssli bólintott.
- Az enyém.
Miss Naik felemelte a másik kulcsot.
- Akkor ez kié?
Furfangos kérdés volt, elismerem, de azért csak megválaszoltam valahogy.
- Az meg az enyém.
- Hát ez különös - mondta elgondolkodva Miss Nandini Naik. - Esküdni mertem volna rá, hogy ez a magáé. Érthetetlen, hogy miért csinálják a kulcsokat olyan egyformákra a szállodákban, nem?
- Kétségkívül az - mondta Mr. Füssli kitáguló orrcimpákkal.
- Vigye el a fene - sóhajtotta Miss Naik. - Még szerencse, hogy nem történt különösebb baj. - Ezzel fogta az én kulcsomat és megpróbálta bedugni a zárba. Tolta, tolta, de képtelen volt betolni.
- Nem fog menni - mondtam, hogy könnyítsek valamelyest a dolgán.
- Már miért ne menne? - kérdezte gúnyosan.
-!Mert már van egy benne - emlékeztettem. - Mr. Füssli kulcsának a tolla.
Miss Nandini Naik mintha elbizonytalanodott volna.
- Akkor most mi lesz?
- Szólni kell egy lakatosnak.
- A portás is megteszi - legyintett Mr. Füssli. - Maradjanak itt, máris megyek.
Mielőtt Miss Naik tiltakozhatott volna, eliramodott a porta felé.
Fél óra múlva kitárult előttünk a titkok kapuja. A portás segédje kitolta Herr Füssli kulcsának a tollát a záramból. Herr Füssli kapott egy új kulcsot, a segédportás pedig Ötszáz rúpiát. Valamennyien boldogok voltunk a dolgok szerencsés megoldása láttán, legboldogabbnak mégis a segéd tűnt.
Láttam az arcán, hogy akkor lenne igazán elégedett, ha Miss Naik naponta beletörné valamelyikünk zárjába a kulcsot.
Miss Naik nem csinált sokat, mindössze ott ugrált körülöttünk, és némiképpen zavarta a tevékenységünket. Ebben is sikerült azonban kipirulnia, ami igencsak jót tett az arcának. Halvány kakaóképének olyan színt kölcsönzött a pír, amilyet csak a nagy mogul uralkodók kedvenc feleségeinek az arcán láttam a régi miniatúrákon.
Be akartam zárni mögöttünk az ajtót, de Miss Naik kikapta a kulcsot a kezemből.
- Majd én - mondta felragyogó tekintettel. - Most már nem történhet baj.
Ahogy felém indult, hátravetette tűzpiros sálját, amely röptében beleakadt az ajtó melletti állványra állított fél méter magas virágvázába - két nappal azelőtt vásároltam egy helyi fazekastól a Margaóból Pandzsim felé vezető út mentén - megforgatta az állványon, majd le is rántotta róla. A virágváza előbb kelletlenül az oldalára dőlt, majd legalább ötven darabra hullott.
Miss Nandini Naik megtorpant. Megfordult, és a váza darabkáira nézett.
- Ez mi volt?
- Egy virágváza - mondtam sóhajtva.
- Maga tette oda?
- Én.
- Sosem hallott még róla, hogy virágvázát nem teszünk a bejárati ajtó mellé? Bárki bejöhet és leverheti.
- Bárki nem - mondtam.
Herr Füssli vigyorgott. Mintha nem is a halálát várta volna még tegnap este a pandzsimí sitten.
- Lefényképezhetem?
- Most nem  hárította el a kérést Miss Naik. - Munkaidőben vagyok.
- A vázát szeretném lefényképezni.
- Várjon egy kicsit. A cserepek nem szaladnak el. Meg kell beszélnünk néhány apróságot.
Ismét csak szabadjára engedte a sálját, amely úgy hullámzott, keringett-forgott a levegőben, mint a marhapásztorok lasszója. Mivel éppen egy, ugyancsak a fazekastól vásárolt
tál felé forgott, előrevetettem magam, lekaptam az asztalkáról, és óvatosan elrejtettem az állólámpa mögé.
- Lenne szíves abbahagyni a bújócskázást? - szólt rám szigorúan Miss Naik. - Felnőtt emberek nem játszadoznak ilyen ostobaságokat. Foglaljanak helyet, kérem.
Helyet foglaltunk. Az ő felszólítására, a saját szobámban. Miss Nandini Naik, vagy hivatalosan Miss Dr. Nandini Naik, leakasztotta a válltáskáját és beletúrt.
- Ismertetem önökkel a vonatkozó papírokat. Sok még nincs belőlük, de...
Kissé elbizonytalanodott. Kotorászott egy kicsit, majd megvonta a vállát, és becsattantotta a táskát.
- ValószínűlegnemhoztamŐketmagammal.Nembaj. Bizonyára tudják, hogy mivel gyanúsítják önöket. Mr. Lawrence-et több rendbeli gyilkossággal, Mr. Füsslit pedig védett állatok vásárlásával, és árusításával. Egyik szebb, mint a másik. Nem is tudom, rajtam kívül képes lenne-e valaki is kihúzni magukat a pácból.
- Maga... képes lesz rá? — kérdezte gyanakodva Herr Füssli.
- Én igen - mondta magabiztosan a lány. Herr Füssli megvakargatta az orra hegyét.
- Sok... gyanúsítottat kihúzott már a pácból?
- Még... nem - mondta Naik kisasszony.
- Keveset?
- Még azt... sem.
- Hányat?
Miss Nandini Naik szigorúan nézett rá.
- Még egyet sem, ha tudni akarja. Ez az első ügyem. Valamikor csak el kell kezdenem, nem?
Herr Füssli a tenyerébe temette az arcát.
Rázkódó válla nem árulta el, hogy sír-e, vagy nevet.

13.

Kellemesen és vidáman múlattuk az időt, én azonban egyáltalán nem voltam kellemes és főleg nyugodt hangulatban. Tisztában voltam vele, hogy Szadanand Szingh felügyelő nem pihen, hanem megpróbál további terhelő bizonyítékokat
gyűjteni ellenem. Azonkívül tisztában kellett valahogy jönnöm Miss Naikkal is.
- Végül is kicsoda maga? - kérdeztem tőle.
- Már mondtam. Ügyvéd.
- Hm. Ki bízta meg a védelmünkkel?
- Sequeira atya.
- Miért?
- Ezt meg honnan tudjam? Megbízott és kész. Azt a feladatot kaptam, hogy amíg India földjén tartózkodnak, ne tágítsak maguk mellől.
- Ezt nem mondhatja komolyan.
- Naná, hogy komolyan mondom. - Táskájába nyúlt és kihúzott belőle egy kulcsot, amely kísértetiesen hasonlított a mi kulcsainkhoz. - Látják?
- Mi ez? -. kérdeztem rosszat sejtve.
- A szomszéd szoba kulcsa. Abban lakom én. Herr Füssli eltátotta a száját.
- De... miért?
- Azért - magyarázta türelmesen Miss Naik -, hogy bármikor a rendelkezésükre állhassak. Ha például váratlanul megjelenne Szadanand Szingh felügyelő, és kérdéseket intézne magukhoz, ott kell lennem, hogy ellenőrizzem, olyanok-e a kérdései, amelyekkel nem sérti meg az önök jogait.
- De mi ketten vagyunk - rázta meg a fejét értetlenül Mr. Füssli. - És feltehetően igen gyorsan elválunk egymástól. Én Szikkimbe megyek, Mr. Lawrence pedig oda, ahova akar. Ez esetben választania kell közöttünk.
Vigyorgott, ami azt jelentette, hogy biztos benne: Miss Nandini Naik az én nyakamon marad. Elvégre engem többszörös gyilkossággal vádolnak, míg Őt csak tiltott madárkereskedelemmel.
Miss Naik azonban kioltotta a remény pislákoló gyertyáját a szívében.
- Nem kell választanom - mondta.
- Hogyhogy nem kell?
- Maguk együtt maradnak. Vagy mindketten Szikkimbe mennek, és én is magukkal megyek, vagy mindketten itt maradnak, és én is magukkal maradok. Ha jönne Szadanand Szingh felügyelő...
- Ezt már tudjuk - intettem le. Dühös volt a képem,
lelkemben azonban az öröm pásztortüzei lobogtak. - Jól értettem önt, kisasszony? Ha Mr. Füssli Szikkimbe utazik, nekem is vele kell mennem? Mi lesz, ha nem megyek?
- Megy.
- De ha mégsem?
- Akkor maradnak.
- De ha ő mégis elutazik?
Miss Naik előrehajolt. Kissé türelmetlen volt a tekintete. Ennyire akadékoskodó védencekre valószínűleg nem készítették fel az egyetemen.
- Figyeljenek ide - mondta. - Ha sokat vacakolnak, és nem csinálják azt, amit tanácsolok, gyorsan a sitten találhatják magukat. Sequeira atya visszavonja az óvadékot, és akkor nincs hátra más, csak a tárgyalás. Ahogy a dolgok állnak, el fogják ítélni magukat. Mr. Lawrence életfogytiglant kap, mivel külföldin nem hajtanak végre halálbüntetést, ön pedig, Mr. Füssli húsz évet. Jó esetben. Én a maguk helyében a börtön helyett Dr. Nandini Naikot választanám.
Akkor úgy tűnt, valóban ő a jó választás. Később viszont kiderült, hogy a börtön talán mégiscsak jobb lett volna.

14.

Herr Füssli azonban - velem ellentétben - nem óhajtott belenyugodni a dologba. Amint felfogta, hogy úgy össze vagyunk nőve, mint a sziámi ikrek, felállt és hosszú kezével kaszálva eszeveszett tiltakozásba fogott.
- Azt már nem! - kiáltotta kétségbeesetten. - Azt már végképp nem! Erre nem vagyok hajlandó!
- Mire? - érdeklődött Miss Naik.
- Erre az egész baromságra. Mi az, hogy nem mehetek ahova akarok? Mi az, hogy nem mehetek egyedül Ó-Goába? Mi az, hogy nem fényképezhetem le Xavéri Szent Ferenc sírját, ha úgy akarom? Mi az...
Miss Nandini Naik sajnálkozva nézett rá. Sajnálkozása közben ismét lendített egyet a sálján, amely lendítés a dohányzóasztalkán álló hamutartó életébe került. Három darabra tört, ami nem volt kifejezetten jó jel. Egy jóslatokhoz értő ember bizonyára meg tudta volna magyarázni, miért.
- A csoda vigye el - morogta a lány, vállára rántva a sálját. - Utálatos dolog.
- Mi... csoda? - kérdezte Herr Füssli falfehéren.
- Telerakják a szobát mindenféle felesleges mütyürrel. Meg sem tud tőlük mozdulni az ember. Aztán csodálkoznak, ha...
Herr Füssli nem várta meg a mondat végét. Mint az alamuszi macska, az ajtóhoz lopakodott, aztán harsány ordítással kiugrott rajta. Vetett egy semmihez nem hasonlítható búcsúpillantást az egyik üvegcserépdarabkát éppen az ágyam alá rugdosó Miss Naikra, majd eltűnt a folyosón.
Még sokáig hallottuk kétségbeesett ordítását.

15.

Miss Naikot immár nem zavarta semmi. Kivéve talán az a másik két cserépdarab, amelyet úgyszintén megpróbált az ágy alá tuszkolni.
Megcsóválta a fejét, és az ajtóra nézett.
- Ezt meg mi lelte? Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért foglalkozom vele...
- Az emberiség már csak olyan, hogy ha lehet, megfeledkezik a háláról - mondtam tudálékosan. - Másképpen szólva, a hála nem emberi tulajdonság.
Miss Naik eközben kikotort néhány papírlapot a táskájából és gondosan szemügyre vette őket. Tette úgy, hogy lecsüccsent az ágyam szélére és maga mellé eresztette a sálját. A sál némi mocorgás után lecsússzant a szőnyegre és ott is maradt.
Ekkor volt csak érkezésem jobban szemügyre venni kijelölt védőnket. Őszintén meg kell mondanom, Miss Nandini Naik feltűnően bájos jelenség volt - ezt már a szálloda halljában kénytelen voltam bevallani magamnak. Mindezidáig azonban nemigen volt időm szemrevételezni, hiszen annyi munkát adott a tevékenysége, hogy mindenre figyeltem, kivéve őt magát.
Aki ismeri a szalvar kamizt, az tudja, hogy furcsa hatása van a női testre - ki is emeli, és el is tünteti a vonalait. Teszi ezt pedig olyan ravasz módon, hogy amikor alaposan megnézünk magunknak egy szalvar kamizos hölgyet, jószerével semmit sem látunk belőle - a széles nadrág és a lobogó
felsőrész eltakarja a formáit -, amikor viszont csak futólag pillantunk rá, mintha nem is lenne ruha rajta - olyan élesen kirajzolódnak a szalvar kamiz alatt a vonalai, hogy ha ledobná magáról, jóval kevesebbet mutatna, mint felöltözve.
Óriási szerencsémre sikerült kifognom egy ilyen kedvező pillanatot. Miss Naik, afeletti örömében, hogy sikerült a táskájából kibányászni néhány gyanús színű, gyűrött papírlapot, hátrahanyatlott a levegőben - az ágyamra azért nem feküdt le - s égnek emelte mindkét karját.
A szalvar kamiz elérkezettnek látta az időt, hogy egy kicsit a kedvemre tegyen. Másodperc tört része alatt úgy rásimult a lány testére, mintha második bőre lett volna.
Mit tagadjam, megszorult a levegő a tüdőmben. Miss Naik szalvar kamiza olyan domborulatokat tárt fel előttem, amelyek mellett még a Baywach szilikonnal táplált szépségei is elbújhattak volna szégyenükben. Az arca pedig kifejezetten bájos volt, ahogy az egyik gyűrött papírfecnit vizsgálgatta.
Ahogy aztán felkapta a papírról a szemét, találkozott a tekintete az enyémmel. Enyhén elpirult, majd összehúzta a szemöldökét.
- Mit néz? - kérdezte nyugtalanul.
- Magát - mondtam.
Megköszörülte a torkát és gyanakodva pislogott rám.
- Mi a fenéért bámul engem?
- Kit bámuljak? - kérdeztem megvonva a vállam. - Maga az ügyvédem, vagy nem? Mr. Füsslit is bámulhatnám, ha itt lenne.
Miss Naik elmosolyodott.
- Vissza fog jönni - mondta magabiztosan. - Fogadjunk, hogy visszajön.
Nem fogadtam, és óriási szerencsém volt, hogy így tettem. Mr. Füssli valóban visszajött, méghozzá nem is akármilyen hírrel.

16.

Egyelőre azonban még csak ketten voltunk a szobában: Miss Naik és én.
Miss Naik beletúrt a papírjaiba, aztán mélyet sóhajtott.
- Ez mind maga. Pedig azt hittem, hogy otthon felejtettem őket.
- Micsodákat? - kérdeztem értetlenül.
- Kezdjük az elején - dünnyögte. - Maga azt állítja, hogy talált a parton egy öregembert, aki kerekes székben ült a napon, és arra kérte magát, hogy mentse meg, mert meg akarják gyilkolni. így van?
- Így.
- Valami Miss Bigelow volt vele. Kije is az öregúrnak?
- Feltehetően az unokája.
- Feltehetően?
- Feltehetően. Ha igazat mondott, akkor az. Nem kérdezhetjük meg tőle, mivel eltűnt.
- Ez lett volna a második megjegyzésem. Ez a Miss Bigelow szőrén-szálán eltűnt. Maga gyanakodott, hogy az öregúrral valami borzasztó dolog történik, ezért megpróbálta megtudni, hogy az ajurvédilkus módszerek között alkalmazzák-e a napon való aszalást. Igaz?
- Nagyjából.
- Azt is állítja, hogy leütötték a tengerben.
- Le - mondtam.
- Krikettütővel.
- Azzal.
- Mi a fenéért vitt volna bárki is krikettütőt a hullámok közé? Úgy tudom, a krikettet füvön játsszák.
- Eddig én is úgy tudtam. Úgy látszik, errefelé divat a vízikrikett. Főleg, ha én fürdök a közelben.
Miss Naik szomorúan ingatta meg a fejét.
- Jézusom, hát nem érzi, hogy micsoda marhaságokat beszél? Vízikrikett, ajurvédikus aszalás... Jó, menjünk tovább... - Lapozgatott egy kicsit a papírjaiban, majd folytatta. - Honnan tudta, hogy robbanás lesz Panduranga bódéjában? Ugyanis még jó időben kimenekült onnan.
- Észrevettem.
- Hm. Csak úgy észrevette...?
- Nem hisz nekem?
- Erről majd később. Aztán megtalálták annak a pasasnak a hulláját, akit maga a krikettes banda vezéregyéniségének tartott. Igaz?
- Valahogy úgy.
- Vízikrikett, elásott gázpalackok, Ibrahim eltűnése... Te jó ég! Mi jöhet még ezután?
- Az öregúr - segítettem neki. - Belakkozva.
- Ő legalább megvan.
- Utána a krokodil.
- Nem feledkeztem meg róla. Azt állítja, becsaltak a korábbi szobájába egy krokodilt, hogy végezzen magával. Nem lőtték agyon, nem verték még egyszer fejbe a vízikrikett-ütővel, nem fojtották meg, hanem beédesgettek magához egy csúszómászót. Hát ez jó. Megengedi, hogy összefoglaljam mindazokat az agyszüleményeket, amelyeket el kellene hitetnem a bírósággal?
- Foglalja - adtam meg magam. Az jelentett csak némi vigaszt a reménytelenségben, hogy Miss Naik testére ismét rásimult a szalvar kamiz, újabb dombokat és völgyeket tárva fel előttem.
- Kezdjük elölről. - Felemelte a kezét és számolni kezdett az ujjain. - Első a vízikrikett, második az elásott gázpalackok, harmadik a krokodil...
- Az a negyedik - figyelmeztettem.
Miss Naik ingerült mozdulatot tett. Gyorsan a kebleire függesztettem a szemem, amelyek megunva a szalvar kamizt, türelmetlenül mocorogtak a selyem alatt.
- Ez nem tréfa - mondta nagyon határozottan és némileg sértődötten. - Ha már segíteni nem akar, legalább ne nehezítse a munkámat.
- Eszemben sincs - mondtam, illetve csak akartam mondani. Mielőtt ugyanis megszólalhattam volna, nyílott az ajtó és belopakodott rajta Mr. Joachim Füssli.
Jobban mondva az, ami megmaradt belőle.

17.

Nem kell a szívéhez kapnia senkinek: Mr. Füsslit nem rágták meg az egerek, krokodillal sem találkozott a szobájában, mégis ahogy beosont hozzánk, valami hiányzott belőle. Néhány másodperc kellett csak hozzá, hogy rájöjjek, micsoda. Nos, a magabiztosság és a hetyke szemtelenség hiányzott a fegyvertárából.
Bejött, jobban mondva, betántorgott a szobámba, leroskadt egy székre és halálra vált arccal nézett rám.
Néhány másodpercig nem törődtem vele. Sőt Miss Naik sem mutatott érdeklődést iránta. Ő a papírjait szemlélgette, én pedig a kebleit, amelyek egyre nyugtalanabbul mocorogtak a selyem alatt.
- Hát - mondta váratlanul Herr Füssli. - Hát.
Erre már mindketten rápislogtunk. Előbb csak kíváncsian, majd egyre növekvő nyugtalansággal. Herr Füssli arcára úgy kiült a félelem, mint az indiánok a sátraik elé csendes tavaszi délutánokon. A keze és a lába kedvesen citerázott, mintha erőteljesen másnapos lett volna.
Mielőtt megszólalhattam volna, ő szólalt meg. A hangja is remegett, akárcsak a keze.
- Én... felmentem a... szobámba - mondta.
- Értem - bólintottam.
- És... kinyitottam az ajtót.
- Értem - bólintott Miss Naik.  - Felgyújtottam a... villanyt.
Erre már egyikünk sem mondta, hogy értem.
- Ittam egy pohár vizet a fürdőszobában. Aztán... kimentem a...
- A WC-t nyugodtan kihagyhatja - legyintett Miss Naik.
- Oda nem mentem - suttogta rekedt hangon Mr. Füssli. - Pedig... előbb még kellett. Azután már nem kellett.
- Miután?
Herr Füssli kétségbeesett képet vágott.
- Hogy észrevettem.
Miss Naik ujjai között összegyűrődtek a papírlapok, ahogy ökölbe szorította a kezét.
- Mit vett észre?
Herr Füssli köhécselt egy kicsit, és ha lehet, még rémültebben nézett ránk.
- Hát a... nagypapát.
Miss Naik rám mosolygott, miközben jelentőségteljesen a halántékához pöccentette a mutatóujját.
- Milyen nagypapát? - kérdezte aztán még mindig mosolyogva.
Herr Füssli az asztalka szélébe kapaszkodott.
- A belakkozott nagypapát.
Biztos voltam benne, hogy Herr Füssli kiborult. Minden rendhez és tisztasághoz szokott svájci lelkét megviselik az
indiai börtönök. Sőt, még a rendhez és tisztasághoz nem szokott svájciakét is.
- A nagypapát? - ismételtem meg, és legszívesebben én is a halántékomhoz pöccintettem volna a mutatóujjamat.
- Hát... őt. Nem hiszik?
Miss Naik igyekezett elmismásolni az egyenes választ. Ehelyett visszakérdezett.
- És mit csinál az izé... nagypapa?
- Ül - mondta Mr. Füssli.
- Hm. És miben ül?
- Természetesen a kerekes székében. Be van lakkozva.
- Honnan tudja?
- Csak úgy csillog az arca.
Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy valami felkúszik a hátgerincemen, és erőteljesen megkaparja. Ott, ahol égni szokott a bőröm, ha figyel valaki. Mintha kisegerek próbáltak volna meg felkapaszkodni apró körmeikkel a hátamon.
- Biztos, hogy ott van? - kérdeztem rekedten.
- Biztos - biccentett Herr Füssli. - Bárcsak ne lennék ennyire biztos benne. Pedig ott van.
- Hogy került... oda?
- Tőlem kérdi? Felmentem a szobámba, miután itt hagytam önöket, kinyitottam az ajtót - anélkül sikerült, hogy beletörtem volna a kulcsot a zárba - lerúgtam a cipőmet, aztán bementem a szobába. Ott ült a közepén, az asztal mellett. Előbb... azt hittem, rossz szobába tévedtem. Azt hittem, Miss Naikrossz kulcsot nyomott a kezembe. Ugyebár ez megtörténhet, és tulajdonképpen nem is csodálkoztam volna rajta...
- A lényegre, ha megkérhetném rá - szakította félbe türelmetlenül Miss Naik.
- Hiszen már ott vagyok. Azt hittem, tévét néz, én pedig szobát tévesztettem. De nem. Ő nem nézett tévét, én pedig nem tévesztettem szobát. A halottak különben sem szoktak tévét nézni.
Felugrottam és Miss Naikra kiáltottam.
- Gyerünk!
Telt keblei hátraszaltót csináltak rémületükben a selyem alatt.
- Maga azt hiszi...? Komolyan gondolja, hogy...
Ekkor már a folyosón jártam és arra gondoltam, hogyha mindaz igaz, amit Herr Füssli állított, nagypapa csoda makacs halott. Olyan makacs, amilyenekkel ez idáig csak a mongol népmesékben találkoztam.
Aztán meg arra gondoltam, hogy ezeket a makacs halottakat nem könnyű elűzni, ha a társaságunkra vágynak. Olyannyira nem, hogy néha még magukkal is visznek bennünket a túlvilágra.

18.

Mr. Füssli szobájának félig nyitva volt az ajtaja, így aztán nem kellett az ajtónyitással vacakolnunk. Ennek ellenére egyikünknek sem akaródzott bemenni. Mintha megéreztük volna, hogy nagypapa felbukkanása nem kecsegtet semmi jóval. Ha ugyan tényleg a szobában van.
Ott volt. Olyan peckesen ült a kerekes székében, mintha Ő rendelt volna magához bennünket, és most arra várna, hogy megmagyarázzuk, miért késtünk.
Amikor megpillantottam, az ajtófélfába kapaszkodtam és vettem néhány mély lélegzetet. Ha ez alatt sem tűnik el a szemem elől, valóban ott van a szoba közepén.
Lélegezhettem volna akár egy álló hétig is, nagypapa akkor sem szívódott volna fel. Ott volt teljes halotti valóságában a kocsijával együtt. Mint egy furcsa, kerekes kentaur.
Nem mondhatnám, hogy hallelujáztam a felbukkanásának és amint láttam, Herr Füsslit sem vetette fel az öröm. Miss Naik pedig kifejezetten rühellte a dolgot. Zöld volt a képe, mint az éretlen mangó. Hol volt már az a varázslatosan kreol pír az arcáról, amelyet kedvem lett volna üvegbe zárni és megőrizni mindörökre.
- Te jó ég! - nyögte Miss Naik a karomba kapaszkodva. - Ez itt van.
- Ez itt - biccentettem.
- Biztos hogy ő az?
- Vagy az ikertestvére - mondtam. - Erről hamar meggyőződhetünk.
- Hogy kerül... ide?
- Lelépett a hullaházból.
- Ne idétlenkedjék!
- Tud jobbat?
Nem tudott. Mint ahogy Mr. Füssli sem. A hosszúra nőtt fényképész úgy pislogott nagypapára, mintha életében nem látott volna még kerekes székes halottat.
Miss Naik egyetlen pillanatra megzavarodott. De csak egyetlen pillanatra és egyetlen kérdés erejéig.
- Most... mit csináljunk? - kérdezte tanácstalanul.
- Fel kell hívnunk Szadanand Szingh felügyelőt.
- Helyes - mondta immár határozottan. - Nincs más lehetőség. Ő majd kideríti, valóban nagypapa-e a nagypapa.
Ő volt.

19.

Ez csak akkor derült ki igazából, amikor Szadanand Szingh felügyelő megérkezett hozzánk. Nem egyedül jött: Gaonkar és egy másik rendőr kísérte. Ránk nyitotta az ajtót, megállt a küszöbön, és végigpillantott a szobán.
- Nocsak, nocsak - morogta, azonnal kiszúrva magának a hamutartó roncsait. - Az a cserép, az, ott, micsoda?
- Összetört egy hamutartó - mondtam. A vázát igyekeztem elhallgatni előle.
- Maga törte össze?
- Én - mondtam.
- Maga olyan törős fajta?
- Legendásan ügyetlen vagyok - mondtam. Szadanand Szingh nézegette még egy kicsit a cserepeket,
aztán lehajolt és kihuzigálta őket az ágy alól. Bár az az igazság, hogy csak félig bújtak el előlünk, a másik felük kilógott a villanyfényre.
- Nocsak - mondta a felügyelő. - Ez tényleg összetörött. És ez?
Természetesen észrevette a váza cserepeit is, pedig igyekeztem belesüllyeszteni őket a szemétládába.
- Érdekes - dünnyögte. - Alig van itt két órája és máris összetört egy vázát, egy hamutartót... csak nem valakinek a fején törte össze?
- Én törtem össze mindkettőt, ha annyira érdekli - szólalt meg Miss Naik. - A sálammal vertem le őket.
- így már egészen más - mosolygott Szadanand Szingh
felügyelő. - Akkor már nem is érdekel a dolog. Ön végig az urakkal volt, Miss Naik?
- Végig - biccentett a lány.
- Látta a halottat?
- Láttam. Valóban az izé... nagypapa?
- Valóban - biccentett a felügyelő.
- És... hogy kerül ide?
Szadanand Szingh felügyelő megigazgatta a turbánját, aztán lecsüccsent egy székre. Hófehér, vasalt nadrág volt rajta fehér mellénnyel. Igazán kíváncsi lettem volna rá, hány fehér nadrágja és mellénye lehet odahaza, hogy a nap minden szakában olyan elegáns, mintha skatulyából húzták volna ki.
- Azt önöknek jobban kellene tudniuk - mondta szakállát simogatva.
Erre aztán a mindeddig magába roskadt és mélyen hallgató Mr. Füssli felkapta a fejét.
- Nekünk kellene jobban tudnunk? Hát ki őrizte a hullát a hullaházban? Talán mi?
Szadanand Szingh felügyelő megvakargatta a turbánja tetejét.
- Igazában véve nem Őrizte senki. A hullaházat nem őrzik olyan nagyon. Még sosem fordult elő, hogy elvittek volna belőle bárkit is. Az már inkább, hogy hoztak bele valakit. A múltkoriban is, amikor leltároztak, találtak két ismeretlen fickót. Állítólag több éve parkoltak az egyik félreeső hűtőben. Előfordul az ilyesmi, nem igaz? Svájcban nem fordul elő?
- Nem tudom - morogta mogorván Herr Füssli. - Svájcban nem szoktam hullaházba járni.
Szadanand Szingh rám nézett, és megcsóválta a fejét.
- Látta már ön a Gangeszt, Mr. Lawrence?
- Persze hogy láttam - mondtam meglepetten. - Hogy jön ide a Gangesz?
- Benaresznél is?
- Ott is.
- Holdfényben is?
- Természetesen. Akkor a legszebb.
- Akkor bizony - bólintott Szadanand Szingh. - A szent folyó mintha aludna. Nem veri fel hullám, nem kavarja örvény, nem borítja hab, csupán végtelen nyugalom
hömpölyög a partjai között. A halottégető máglyák tüze már alig pislog, a maradványokat elnyelték a tovatűnt habok, nem zavarja semmi a szelíd folyó nyugalmát. Mintha óriási ezüsttükör lenne a Gangesz. Néha-néha egy félig elszenesedett emberi kéz bukkan csak ki a mélyből, mintha figyelmeztetne hús-vér embert és kíváncsi szellemet, hogy meg ne merje törni ezt a végtelen, csodálatos nyugalmat. Ilyen volt az én lelkem is, mielőtt találkoztam volna önnel, Mr. Lawrence. Most viszont a viharos tengerhez hasonlatos. Tomboló szél söpör végig rajta, elnyeléssel fenyegetve a vakmerő hajósokat.
Szadanand Szingh költő volt, ehhez kétség sem férhetett. Gyönyörűek voltak a képei: elsősorban a félig elszenesedett, vízből kiemelkedő, emberi kéz. Az különösen megfogta a lelkemet.
Szadanand Szingh megsimogatta a szakállát és szomorúan nézett rám.
- Mondja meg Őszintén, Mr. Lawrence, ön hozta ide az
Öregurat a tolókocsiban?
- Dehogy hoztam! - háborodtam fel. - Hogy hoztam volna? Hiszen amióta Miss Naikkal találkoztam, el sem váltam
tőle.
- Igaz ez? - kérdezte Miss Naikhoz fordulva.
A lány bólintott.
- Igaz.
- Ésön,Mr.Füssli?
- Én? - hökkent meg a fényképész. - Én sem. Végig itt
voltam... azaz...
- Azaz? :
- Annyi időre hagytam csak magára ezt a kettőt, amíg észre nem vettem, hogy... odafent van a szobámban...
- Mennyi az az idő? - kérdezte Szadanand felügyelő. Herr Füssli töprengve nézett rám.
- Az az igazság, hogy fogalmam sincs róla. Amikor megpillantottam, annyira megrémültem... talán rosszul is lettem.  Egyszerűen elhagyott az időérzékem. Pár perc múlhatott ell csupán.
- Mr. Lawrence?
- Nem néztem meg az órámat - mondtam kitérően. - Fogalmam sincs róla.
- És önnek, Miss Naik?
Miss Naik magasba emelte mindkét karját, minek következtében széles ruhaujja majd a hónaljáig csúszott vissza.
- Nekem nincs is karórám.
Szadanand Szingh türelmesen nézett ránk. Akárcsak a másik kettő. Álltak az ajtónál és álmos képpel várakoztak, mint akik úgy gondolják, hogy ez az idő is belefér a nyugdíjukba.
- Nagypapát ellopták a hullaházból, az ügyeletes orvost pedig leütötték. Azon töprengek - igazgatta meg a turbánját a felügyelő -, hogy akár maguk is megtehették volna.
- Ez gyanúsítás? - kérdezte még élesebben a lány. - Ön egy ügyvédet gyanúsít?
- Ugyan már, dehogy - tiltakozott a felügyelő. - Hogy jövök én ahhoz? Csupán azon töprengek, milyen érdekesek is a véletlenek. Említettem már, hogy sikerült megállapítanunk az öregúr személyazonosságát?
- Még nem - csillant fel Miss Naik szeme. - Kicsoda a szerencsétlen?
- Derek Kerkhof. Így hívták, amíg élt. S tudják, mi volt a foglalkozása?
- Micsoda?
Szadanand Szingh sóhajtott egy nagyot.
- Hangszerkészítő.

20.

Igazából nem mondott semmi meglepőt - hiszen miért is lett volna meglepő, hogy szegény nagypapa életében hangszerkészítő volt? - mi mégis meglepődtünk tőle. Valahogy jobban illett volna hozzá más foglalkozás, mint a hangszerkészítés.
Ami engem illet, néhány másodpercnyi csodálkozás után megnyugodtam. Eszembe jutott, hogy még haldokolva is a bungalókból kiszűrődő zenét hallgatta. Igaz, hogy összetévesztette Mendelssohn hegedűversenyét a Venga boys dalával, de ez másokkal is megesik, és nem is kell feltétlenül halálos betegnek lenni hozzá.
- Amerikai? - kérdezte Miss Naik.
- Nagyapó? Holland. Amszterdamban lakott. És nem is volt akármilyen fickó.
- Ezt hogy érti?
- Először is, nem csak a hangszerkészítéshez értett, hanem restaurátor és hangszergyűjtő is volt egy személyben. Régi, használhatatlan hangszereket vásárolt össze, amelyeket aztán újjávarázsolt.
- Bizonyára jó pénzt lehet keresni vele - biccentett Herr Füssli.
- Úgy általában igen. Csakhogy Mr. Kerkhof nem az a fajta volt. Ha sikerült megszereznie és restaurálnia egy régi darabot, vagy egy múzeumnak ajándékozta, vagy egy művésznek, akinek szavát vette, hogy folyamatosan játszik rajta. Mondhatjuk úgy is, hogy a zenekultúra megszállottja volt.
Bármilyen figyelmesen is hallgattam a szavait, nem ragadt rám Szadanand Szingh lelkesedése. Valahogy sosem hittem igazán a kultúra önzetlen megszállottjainak. Túl gyakran előfordult, hogy az önzetlen kultúrmecénás leple alól kilógott az ördög patás lába.
- Hogy került tolókocsiba? - kérdeztem Szadanand Szinghet.
A felügyelő rám pislantott.
- Ez a második furcsaság. Mr. Kerkhof ugyanis — hogy is mondjam csak - eredetileg egy sziámi ikerpár egyik fele volt.
- Micsoda?!
Hárman kérdeztük, olyan egyszerre, mintha összebeszéltünk volna.
Szadanand Szingh ismét csak vakart egyet a turbánja tetején.
- Sikerült kinyomoznom, hogy a század elején nagy port vert fel Hollandiában a Kerkhof sziámi ikerpár ügye. Akkortájt még csak kísérletezgettek a sziámi ikrek szétválasztásával, és jóval nagyobb volt a kockázata a dolognak, mint manapság. Persze manapság sem mindegy, hol vannak Összenőve. Az operáció mindenesetre sikerült: a Kerkhofokat szétválasztották, de sajnos minden örömbe vegyült egy kis üröm: mindketten tolószékbe kényszerültek, mivel operáció közben az orvosok megsértettek valami idegpályát. Később több sikertelen műtétet is végrehajtottak rajtuk.
Néhány pillanatra elhallgatott. Szinte hallottam, ahogy Miss Naik és Mr. Füssli fejében kattognak a fogaskerekek.
- És a másik... Kerkhof? - kérdezte végül helyettem is Mr. Füssli.
- Andreas? Ő besegített a bátyjának, ha egyáltalán tudni lehet, ki az öcs, és ki a báty ilyen esetben. Andreas Kerkhof ügyeskezű ember, és nagy tudású vegyész volt. Elsősorban a hangszerlakkok érdekelték.
- Lakkok? - kérdeztük ismét egyszerre. Szadanand Szingh bólintott.
- Azok bizony. A régi hangszerekről az elmúlt évszázadok során lekopott a lakk, az összetételüket pedig nem írta le senki. Andreas Kerkhof a lakkmaradványokat elemezve megpróbálta megalkotni az eredeti bevonatot. Hát így dolgoztak ők együtt, szép csendben, tolókocsiban, mígnem Andreas Kerkhof cirka tíz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. Mit szólnak hozzá?
Egyelőre nem szóltunk semmit. Csak álltunk mozdulatlanul, mintha beleragadtunk volna az Andreas Kerkhof által vizsgált lakkokba.
Szadanand Szingh sóhajtott és megismételte:
- Andreas Kerkhof nyomtalanul eltűnt. Senki nem tudja, hova. Soha többé nem adott életjelt magáról.
- A testvére? - kérdezte némiképpen megszeppenve Miss Naik.
- Ő sem tudta, hova lett. Legalábbis azt mondta a rendőrségnek, hogy nem tudja. Éjszaka történt a dolog: reggel vették csak észre, hogy Mr. Kerkhof felszívódott. Csoda kellemetlen esemény.
- Az - bólintottam.
- De még mennyire. Ön tegnap mesélt nekem egy hihetetlen történetet, Mr. Lawrence, amit Pandurangától hallott.
- így van - helyeseltem.
- Ők is ismerik a meséjét?
Az ők Miss Naik, és Mr. Füssli voltak.
- Ők nem - mondtam.
Szadanand Szingh felügyelő ekkor hozzájuk fordult.
- Az a bizonyos Panduranga, akinek tegnap felrobbant a vityillója, azt mesélte Mr. Lawrence-nek, hogy jó tíz évvel ezelőtt felbukkant itt a tengerparton egy tolókocsis öregúr, akit egy fiatal hölgy tologatott. Csakhogy rossz vége lett a tologatásnak; az öregúr egy óvatlan pillanatban a tengerbe zuhant és csak holtan került elő belőle, a lányt pedig halálra marta egy kígyó. Így volt, Mr. Lawrence?
- így - bólintottam.
Herr Füssli ekkor tett egy tiltakozó lépést előre.
- Nézze, felügyelő... én nem tudom, miről lehet itt szó, de hogy én nem vagyok benne, az holtbiztos. Én csupán a szikkimi barlangtemplomokat szeretném lefényképezni, nem ismerek semmiféle Kerkhofokat, a hangszerekhez sincs közöm, kivéve, hogy gyermekkoromban egészen ügyesen játszottam szájharmonikán, továbbá nem értek a lakkokhoz, és nem hoztam ide Mr. Kerkhof holttestét. Eszem ágában sem lett volna idecipelnem. Mi az ördögért cipeltem volna ide?
- A tények mégis ön ellen szólnak - tárta szét a karját a felügyelő. - Ön jó időre távol volt ettől a szobától, Miss Naiktól és Mr. Lawrence-től. Sajnos le kell tartóztatnom, Mr. Füssli. Beviszem a fogdába, és...
- Álljon csak meg a menet! - toppantott Miss Naik. - Azt maga csak szeretné! - Dühösen felrántotta a vállára a sálját. S lássanak csodát: a sál a rántás következtében megelevenedett. Mint a karikás ostor, megperdült a levegőben, összetekeredett, majd a vége a felügyelő arcához csapódott. Szadanand Szingh rémülten felkiáltott, és a szeméhez kapott.
- Sivára, megvakít ez a nő!
- Bocsánat - mentegetődzött Miss Naik. - Miért áll olyan közel hozzám? A végén majd még én leszek az oka, amiért tányéron viszi haza a szemét. Közlöm Önnel, hogy miután letették Mr. Füssliért az óvadékot, csak akkor tartóztathatja le, ha újfent vádat emeltet ellene. Márpedig ebből nem lesz vádemelés.
- Miért ne lenne? - kérdezte szemét törölgetve a felügyelő.
- Mert nincs semmi bizonyítéka rá, hogy Mr. Füssli tette volna, amivel gyanúsítja. Mr. Füssli különben sem tehette volna meg, hogy a dögnehéz kocsit és a halottat emelgesse.
- És miért nem? - kérdezte a szeme alját tapogatva Szadanand Szingh.
- Mert Mr. Füsslinek súlyos sérve van. Nem szabad emelnie. Azért.
Szadanand Szingh megvakarta a turbánja tetejét.
- Van erről papírja?
- Lesz - mondta Miss Naik a telefon után nyúlva.
- Jól van - legyintett csillapítóan Szadanand Szingh. - Hiszek magának. Eszerint önnek sérve van, Mr. Füssli?
Herr Füssli csodálkozva bámult Miss Naikra, majd észbe kapott és szapora bólogatásba fogott.
- Naná, hogy van! Akkora mint egy ház. Megmutassam? Már gombolta is a nadrágját, hogy közszemlére tárja sosem létezett sérvét.
- Felesleges - dörmögte Szadanand Szingh felügyelő. - Ha egyszer van, akkor van. Ez esetben Mr. Lawrence-t tartóztatom le.
Nem mondhatnám, hogy váratlanul ért a dolog. Szadanand Szingh nem olyan fajtának látszott, aki üres kézzel távozik, ha egyszer már elhatározta, hogy letartóztat valakit.
Miss Naik ekkor felkacagott. Szépen sikerült, csilingelŐ kacaj volt, mégsem volt benne szemernyi vidámság sem.
- Letartóztatja? - kérdezte merő gúnnyal a hangjában. - Aztán miért?
- Az előbb már említettem, Mr. Füsslivel kapcsolatban. De ha óhajtja, megismétlem.
Miss Naik nem óhajtotta. Ehelyett félrehajtotta a fejét és megmarkolta a sálját. A felügyelő tett néhány gyors lépést hátrafelé.
- Mr. Lawrence végig mellettem volt.
- Hol?
- Ebben a szobában. Pillanatra sem távozott mellőlem. Amíg nagyapót kilopták a hullaházból, és ide szállították, itt tartózkodott e négy fal között. Erre akár esküt is tehetek. Ha őt megvádolja, meg kell vádolnia engem is. Nos, felügyelő, megteszi?
Szadanand Szingh a szakállát simogatta. Biztos voltam benne, ha a középkorban élnénk, Miss Naik egy óra múlva már zsákba varrva úszna a tenger felé a Mandovi vizén.
Csakhogy nem voltunk a középkorban, és ezt Szadanand Szingh is tudta.
- így is jó - sóhajtotta. - Akkor nem tartóztatok le senkit. Legalább nem az állam kenyerét pusztítják. Arra viszont megkérném önöket, hogy ma este már ne találjanak több holttestet. Szeretném nyugalomban tölteni az éjszakát.
Nem rajtunk múlott, hogy nem így történt.

21.

Mivel megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk, kilenc óra környékén leballagtam az étterembe. Előtte megfürödtem, átöltöztem, fogat mostam - egyszóval ismét kezdtem jól érezni magam. Kicsit zavart ugyan, hogy még mindig az első számú gyanúsított voltam Szadanand Szingh listáján, de hát máskor is történt már velem ilyesmi. Akkor is megúsztam valahogy, miért ne úsznám meg ezúttal is?
Herr Füsslit a büféasztal előtt találtam, amint elborult tekintettel az indiai ételeket tanulmányozta. Végül csak úgy találomra belenyúlt az egyik ezüstszínű lábasba, és a tányérjára rakott belőle néhány zöld lében úszó csirkefalatot. Mogorva tekintete kissé megenyhült, ahogy megpillantott.
- Hogy van maga ezekkel az indiai ételekkel? - kérdezte a zöld combokra pislogva. - Egyáltalán, van valami elképzelése róla, mi lehet ez itt a tányéromon?
- Csirke - mondtam. - Mentaszószban.
- Hm. Evett már ilyet?
- Persze hogy ettem. Kissé erős, de fogyasztható. Herr Füssli felsóhajtott.
- Kissé erős? Ezt mondta tegnap reggel is az egyik pincér. Én meg, amilyen marha vagyok, hittem neki. Bekaptam egy jó nagy kanállal, aztán azt hittem, kisméretű vulkánt nyeltem le. Hiába köptem ki, az ereje bent maradt a számban.
- Próbálja csak ki - mondtam. - És főleg, vegyen hozzá nánt.
- Az mi?
- Lepény. Kenyértésztából készül. Felszívja az étel erejét.
Míg Herr Füssli a csirkéjével viaskodott, én is szedtem magamnak a büféasztalról. Halat piros panírban, fűszeres lencsét és rántott padlizsánt. Éppen idejében értem vissza az asztalunkhoz, hogy lássam kékben-zöldben játszani Herr Füssli arcát.
- Ez nem erős? - nyögte felém. - Ez... nem...?
Két-három percbe is beletellett, amíg visszanyerte eredeti színét. Akkor már nem volt más előtte, csak egy adag sült krumpli, és egy jeges limonádé.
- A fenébe is, meg akartak mérgezni! Maga hogy bírja a parázsnyelést?
- Meg lehet szokni - mondtam.
Herr Füssli bekapott néhány krumpliszeletet, aztán rám nézett.
- Mondja, Mr. Lawrence, komoly bajban vagyunk? Komolyan kérdezte, illett hát komolyan válaszolnom rá.
- Abban - mondtam minden teketória nélkül.
- Mennyire?
- Jó néhány év börtön fenyeget bennünket.
- Azért a néhány nyomorult madárért? Kénytelen voltam megcsóválni a fejem.
- Attól tartok, ön rossz társaságba keveredett, Mr. Füssli.
- Ez igaz, de mi köze ehhez Szadanand Szingh felügyelőnek?
- Hogy mi köze? Annyi, hogy meg van győződve róla: ön és én összetartozunk. Ha engem lecsukat, lecsukatja magát is.
- De hát nekem semmi közöm önhöz!
- Ezt neki magyarázza!
Herr Füssli ekkor felpattant, felkapta a tányérját, és a maradék krumplit a képembe akarta önteni. Szerencsére még idejében rájöttem, mit forgat a fejében, és gyorsan lefogtam a kezét.
- Csak nyugalom, mindenki minket figyel!
- Köpök rá, hogy ki figyel, és ki nem. Maga... behúzott engem a csőbe. Letetette értem az óvadékot, hogy olybá tűnjék a dolog, mintha magához tartoznék. De én nem tartozom magához! Nekem semmi közöm a maga gyanús ügyeihez.
Széttártam a karom és kárörvendőn néztem rá.
- Nyugodtan mondhatja... bár kicsit ront a képen, hogy belakkozott nagyapót, azaz Mr. Kerkhofot nem az én szobámban találták meg.
- Valami gond van, uraim?
Mindketten a hang felé pillantottunk. Miss Nandini Naik állt előttünk olyan lélegzetelállító szalvar kamizba öltözve, hogy el is állt tőle rendesen a lélegzetünk. Mr. Füsslié különben már amúgy is akadozott, mivel kénytelen voltam megszorongatni a nyakát.
Miss Naik megragadta a sálja végét és rántott egyet rajta.
Mintha a béke angyala fújta volna meg a harsonáját. Én eleresztettem Herr Füssli nyakát, ő letette a tányérját az asztalra, és óvatosan a sál röpködő végére pislogott.
Az a bizonyos sálvég pedig átröppent az asztal felett, telibe találta a vizeskancsót és leverte róla.
Herr Füssli belekönyökölt a szétömlő vízbe és üveges tekintettel meredt maga elé.
Alighanem kezdte belátni, hogy nem is volt olyan rossz helyen a pandzsimi börtönben.

22.

Miután a pincérek eltakarították a kancsó romjait, és végighallgatták Miss Naik szemrehányásait az asztal szélére állított vizesedény miatt, az ügyvédnő belemerítette kanalát a lencséjébe és vacsorázni kezdett. Közben megállás nélkül csacsogott, mint egy vidám madárka. Ezúttal halvány rózsaszínű szalvar kamizt viselt pöttyös sállal. Széles nadrágszára alól fekete lakkcipő kandikált ki.
- El kell döntenünk, hogy mit csináljunk - csacsogta megtörölgetve a száját. - Maguk is ettek a lencséből? Ugye, milyen felséges ez a tál? És nem is erős. Látszik, hogy külföldieknek készítették.
- Még egy tűzokádó sárkány is beledöglene - morogta Herr Füssli.
Miss Naik eltolta magától a tányérját.
- Akkor hát... beszéljük meg a jövőt. Attól tartok, bizonyos ideig Goában kell maradniuk, ha tetszik, ha nem.
- Nekem egyáltalán nem tetszik - pattogott Herr Füssli. - Azért jöttem Indiába, hogy barlangrajzokat fényképezzek Szikkimben.
- Oda egyébként sem mehetne - rázta meg a fejét Miss Naik. - Nem hallgat rádiót?
- Nem - mondta mogorván Herr Füssli.
- Rendkívüli állapotot hirdettek ki a határvidékeken. Megtámadtak bennünket a pakisztániak. Minden oda irányuló turistaprogramot töröltek.
- Puff neki! - dühöngött a fényképész. - Még csak ez hiányzott!
- Goa nem érdekli?
Herr Füssli megvonta a vállát.
- Elképzelhető, hogy itt is találok magamnak fényképezni valót. Legfeljebb felmegyek Ó-Goába.
- Nem hiszem, hogy Szadanand Szingh kifogást emelne ellene. Csak az államhatárt nem léphetik át.
- Meddig?
Miss Naik megvonta a vállát.
- Azt csak Visnu tudja. Nem hallott még az orosz pilóták peréről?
- Dehogy hallottam.
- Éjszakánként India fölé repültek és fegyvereket hajigáltak le a bengáli lázadóknak. Három éve vannak már előzetesben.
- Te jó ég! Inkább felakasztom magam.
- Ne izguljon, nem kell börtönbe mennie. Bízzon bennem és megússza.
- Nem akarok három évig Goában maradni! - ütött az asztalra Herr Füssli. - Semeddig sem akarok Goában maradni!
- Nem biztos, hogy három év - figyelmeztette Miss Naik jóindulatúan. - Lehet, hogy jóval több. Attól függ, van-e elég bizonyítékuk.
Herr Füssli két tenyere közé szorította a fejét és behunyta a szemét.
Lehet, hogy magában már a végrendeletét fogalmazta?

23.

Nyílott az ajtó, és egy kisebb társaság robbant be az elhagyatott étterembe. Rajtunk kívül már csak egy indiai páros vacsorázott a közeli oszlop árnyékába bújva. Elgondolkodó arccal, evőeszköz nélkül, kézzel ettek: ahogy az illem és a jólneveltség megkívánja. Az asztaluk mellé állított babakocsiból kisbaba elégedett gőgicsélése hallatszott.
- Nini! Amerikaiak? - rikkantotta egy izgatott női hang a hátunk mögött. - Ismeritek Őket?
- Csendesebben, Pat - csitította egy másik nő. - Nem illik... Pat azonban annyira fel volt dobva, hogy nem törődött a
figyelmeztetéssel, hanem odacsörtetett hozzánk. Nem tudtam mire vélni a csörtetését, s csak amikor már odaért mellénk, vettem észre, hogy majd derékig érő gumicsizmát visel.
Olyanfélét, amilyenben a pisztránghorgászok próbálják meg elkapni a ravasz halakat.
- Mindenkinek jó estét! - tárta felénk a karját egy középmagas, szőke lány. - Remélem, értenek angolul?
Miss Naik nem szólt semmit, csak megvetően lebiggyesztette az ajkát. Herr Füssli még mindig az előttünk álló szép, hosszú goai éveken töprengett, így magamnak kellett vállalnom a kommunikáció örömeit.
- Értünk, kisasszony.
A lány rám nevetett. Az az alkoholfelhő, amely felém áradt, még egy alaszkai szürke medvét is megrogyasztott volna. A lánynak kis kerek, fekete anyajegy sötétlett a szája szegletében, amely az alkoholfelhő ellenére is vonzóvá tette az arcát.
- Patricia Redfield - nyújtotta felém a kezét. - Ma van a születésnapom. Éppen ezért nagyon boldog vagyok. És... be is nyakaltam egy kicsit. Ugye, nem baj?
Szép, világoskék szeme volt és hozzáillő, szőke haja. Kedves volt, csinos, és csak enyhén részeg.
- Nem baj, kisasszony - mondtam, és önkéntelenül is hátrahúztam a fejem. Az alkoholfelhőt azonban nem lehetett lerázni; jött utánam és beburkolt, mint egy szolgálatkész nagykabát.
- Hát ha nem baj, akkor iszunk még egy kicsit! - Megtántorodott, és ha a csizmája meg nem fogja, talán hanyatt is esett volna. - Pincér! Három üveg pezsgőt a barátaimnak!
- Pat, azonnal gyere ide!
Félfordulattal szemügyre vettem a hang gazdáját. Ő már magasabb lány volt, és vékonyabb is, a gumicsizma szára azonban az ő lábán is ugyanolyan hosszú volt, mint az enyhén részeg Patén. SŐt, a harmadik jövevény, egy napbarnított képű, mind ez ideig szótlan férfi is a csizmás kandúrt játszotta az asztalok között.
Mivel horgászbotokat nem láttam a közelükben, csupán egy merítőhálót, és néhány vödröt a sarokban, valószínűnek tartottam, hogy nem horgászok.
- Pat, gyere már ide, az istenit neki! - kérlelte az enyhén szeplős, magasabb hölgy. - Arról volt szó, hogy veszünk egy üveggel, és felvisszük a szobánkba. Tégy le róla, hogy ilyen állapotban házibulit rendezz.
- Milyen állapotban?
- Ne akard, hogy kimondjam. Gyere szépen, veszünk egy üveggel, és felvisszük az emeletre.
Csizmás Pat ekkor megmakacsolta magát. Ahogy a részegek szokták, ha a fejükbe vesznek valamit.
- Nem megyünk sehova. Itt iszom meg a barátaimmal. Ugye számíthatok rátok, fiúk?
Miss Naik mélyet sóhajtott, és lendületesen a nyaka köré tekerte a sálját. Mr. Füsslinek már a szeme sem rebbent, amikor harsány csörömpölés jelezte, hogy a sótartó darabokra törve kimúlt az asztal alatt.
- A fenébe is! - morogta Miss Naik. - Soha nem értettem, miért kell a sótartót az asztalon hagyni, amikor már nincs rajta étel. Átkozott régi szokások!
- Patricia, nagyon kérlek, gyere ide! Ha nem vetted volna észre, az urak nem feltétlenül óhajtják a társaságodat. Hasonló esetben én sem óhajtanám.
Patricia azonban Ügyet sem vetett rá. Intett azéppen előkerülő pincérnek, majd megbillent, az Ölembe csüccsent, és szeretetteljes mozdulattal átfogta a nyakam.
- Ugye, te iszol egyet velem?
A magas, szeplős arcú lány odaugrott hozzánk, és megpróbálta lefejteni Patricia karját a nyakamról. Ennyi erővel persze egy indát is ráncigálhatott volna az Őserdőben. Patricia úgy belém csimpaszkodott, hogy még egy dél-karolinai hurrikán sem igen tépte volna le rólam.
A szeplős lány megcsóválta a fejét, és feladta a meddő küzdelmet.
- Elnézését kérem uram, a kolléganőm miatt - mentegetődzött kínosan mosolyogva. - Nem segítenél, Dustin?
Napbarnított Dustin széttárta a karját, és odacsámpázott hozzánk.
- Hogy segítsek? Robbantsam ki a fickó öléből? Hozzam ide a vödörből a dinamitot?
A szövege sem tetszett, és a fickó sem tetszett. Általában nemigen tetszenek az ilyen napbarnított, fehér fogú, szépen mosolygó, jól fésült pasasok. Még akkor sem, ha derékig érő gumicsizmát hordanak, és víz helyett dinamit van a vödrükben.
Mialatt megpróbálták kiimádkozni Miss Patriciát az ölemből, a pincér felbukkant a három pezsgővel.
- Te jó isten! - hökkent meg a szeplős lány. - Ki az ördög fogja ezt meginni?
- Én - mondta a részegek magabiztosságával Patricia. - És a barátom. Ugye, szivi?
Mivel a kérdés nekem szólt, határozatlanul bólintottam.
- Bontsa ki, mire vár!
A pincér udvarias mosollyal kibontott egy üveggel. A lány csuklott, megragadta az asztal közepén árválkodó virágvázát, és a pincér felé nyújtotta.
- Azt mondtam, hogy mindet bontsa ki! Ezt is bontsa ki! Óvatosan elvettem tőle, és letettem a székem mellé a
földre.
- Majd én kibontom - mondtam.
A lány hozzám hajolt, és cuppanós puszit nyomott a képemre.
- Azt imádom benned, hogy olyan Öntevékeny vagy. Szereted a békákat?
- A micsodákat? - kérdeztem.
—A békákat. Brekeke! Nem láttál még békát?
- Úgy emlékszem, már láttam - mondtam. - Kicsi és zöld. Ha felbosszantják, ugrik.
- Az a zöld bolha - morogta rosszkedvűen Herr Füssli, aki úgy tűnt, bárhova is néz, mindegyre börtönrácsot lát maga
előtt.
- Hahaha! Ez jó - nevetgélt a lány. - Öntenél, szivi?
Mivel beláttam, hogy Patriciától nem lesz könnyű megszabadulnunk, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha úszunk az árral.
Az enyhén szeplős, karcsú hölgy megcsóválta a fejét, és odahúzott egy széket közém és Herr Füssli közé.
- Lesül a képemről a bőr - mondta bemutatkozás helyett. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiüti magát. Pedig figyelmeztettem, hogy kevesebbet igyon. Az a nyomorult csónakos az oka.
- Csónakos?
- Kint a lagúnáknál. Járt már a mangrove-mocsaraknál?
- Jártam - bólintottam.
- Ott dolgozunk. Egy csónakos szállít bennünket ide-oda. Képes reggelire meginni egy üveggel. Mit szól hozzá?
A fenit vagy kesudióból, vagy kókuszból készítik, de akár-
mit is használnak alapanyagául, nem lehet kevesebb az alkoholtartalma negyven százaléknál.
- Szép teljesítmény - biccentettem elismerőn.
- Hát ez a csónakos megtudta, hogy Pat ma ünnepli a születésnapját, és hozott egy Üveg kesu-fenit. Abból nyalt be ennyire.
Szemem sarkából láttam, hogy napbarnított Dustin is húz magának egy széket, és odatelepszik Miss Naik mellé.
Patricia mindeközben egyre azon szorgoskodott, hogy bebújjon az ingem alá. Majd, amikor rájött, hogy ehhez még egyszer akkorának kellene lennie az ingnek, taktikát változtatott. Hozzám hajolt és csókolgatni kezdte az arcom. Miss Naik megvetően félrefordította a fejét. Herr Füssli, viszont, aki mind ez idáig vajmi kevés érdeklődést mutatott a hívatlan vendégek iránt, hirtelen felébredt. Olyan pillantásokat vetett a szeplős lányra, mintha arra várna, hogy vegyen példát Patriciáról, csüccsenjen az ölébe, és nyomjon néhány
cuppanósat a képére.
A karcsú lánynak azonban esze ágában sem volt Herr Füsslihez közeledni. Gondterhelten Patriciára nézett és felemelte a poharát.
- Pat! Hagyd békén az urat Inkább igyál, ha már muszáj valamit csinálnod.
Patricia rikkantott egyet és homlokon csókolt.
- Akkor igyunk. A szex majd ráér azután!
Herr Füssli egyetlen hajtásra kiitta a pezsgőjét, Miss Naik azonban még belenyalni sem volt hajlandó. Amikor biztatták, leplezetlen undorral a képén hátradőlt a székében és a levegőbe bámult.
Patricia ivott, kicsit fészkelődött az ölemben, majd a vállamra hajtotta a fejét és behunyta a szemét.
A karcsú lány felém nyújtotta a kezét.
- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam... Bártudom, hogy kissé rendhagyó itt ez az egész... de mondtam már...
Mr. Füssli felugrott, elkapta a lány kezét, és alaposan megrázta.
- Joachim Füssli vagyok, Svájcból. Fényképész. A lány biccentett.
- Örvendek uram. Bobby Valentine a nevem. A mangrovemocsarak élővilágát tanulmányozom.
Én is bemutatkoztam. Miss Naik viszont csak fintorgott, és a világ minden kincséért sem nyújtott volna neki kezet.
Napbarnított képű csizmás asztaltársunk közben megpróbált megszabadítani Patriciától, de a lány még álmában is úgy szorította a nyakam, hogy nem sikerült neki.
- Hát ez nem megy - mondta lemondó legyintés kíséretében. - Különben Dustin Robinsonnak hívnak. Ha már ilyen szépen összeismerkedtünk, megihatnánk még egy pohárkával.
Miss Naikot kivéve senkinek nem volt ellenére az ital, őt meg nem kérdezte senki. így aztán Patriciával az ölemben legurítottam még két pohárkával a torkomon. Ezalatt megtudtam, hogy a hármas egy, a mangrove-mocsarak Ökológiájával foglalkozó szervezet megbízottja, s most éppen az a feladatuk, hogy megvizsgálják: a mocsarak szélére telepített gyógyszergyárnak van-e valamilyen negatív hatása a lagúnák élővilágára. A szervezetet, amely ide küldte őket, magánalapítvány pénzeli, munkáját azonban nemzetközi környezetvédő szervek felügyeletével végzi.
- Azt hittük, amerikaiak - mosolygott rám Miss Valentine. - Ön angol?
- Az Egyesült Királyságban élek - mondtam.
- Néha hetekig sem látunk normális embert - panaszkodott a szeplős lány, megvakargatva a lábát. - A fene egye meg, lehet hogy bebújt a csizmámba egy pióca?
- Csak arra vigyázz, hogy krokodil ne bújjon bele - vigyorgott Dustin.
A krokodil szóra mindannyian felébredtünk. Kivéve természetesen Patriciát.
- Krokodil? - kérdeztem óvatosan. - Sok krokodil van a mocsarakban?
Dustin Robinson megütődve nézett rám.
- Komolyan kérdi? Csak úgy hemzsegnek, annyian vannak. Az utóbbi években jelentősen megugrott a populációjuk. Végigment már a Mandovitól a kettős hídig terjedő partszakasz mentén?
Nem ismertem jól a Mandovi folyó partját, ezért csak bizonytalanul bólintottam.
- Van ott egy falu, ha a tenger felé megy, bal oldalon. Abban a faluban más sem él, csak féllábú, vagy félkarú ember.
- Aknára léptek? - kérdezte nem igazán bölcsen Herr Füssli.
Dustin Robinson felnevetett. Férfias volt a nevetése, de ez sem igazán tetszett nekem.
- A krokodilok uram, a krokodilok! Azoknak a szerencsétleneknek a krokodilok leharapták a végtagjaikat. Egyszerűen odaszoktak hozzájuk. Ha egy kézre vagy lábra szottyan kedvük, csak kiúsznak a partra, és szereznek maguknak.
Miss Naik megvetően elhúzta a száját Mr. Füssli hitetlenkedve mosolygott, és alighanem az én szememből is gúnyos szikrák pattogtak. Jól ismertem az ilyen nagyszájú ijesztgetőket, akik másokat traktálnak a rémségeikkel, de ha maguk kerülnek melegebb helyzetbe, azon nyomban inukba száll a bátorságuk.
- Sajnos későn kezdtem félni a krokodiloktól - mondta némi szomorúsággal a hangjában Dustin Robinson. - Szörnyű éjszakát töltöttem abban a nyomorult faluban, nem sokkal azután, hogy ideküldtek.
- És? - kérdezte Mr. Füssli, akinek addigra már eltűnt a mosoly az arcáról.
Dustin Robinson nem szólt semmit, csak lehúzta magáról a csizmáját. Szándékosan nem mondom, hogy a lábáról, mert a csizma szára egészen a derekáig ért. Nem tartott rövid ideig, amíg megszabadult tőle, de mi türelmesen vártunk. Nem lett volna illedelmes, hogy visszatartsuk a sztriptíztől.
Pedig azt kellett volna. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy lehullottak a csizmák a padlóra, szemünkbe tűnt Mr. Robinson lába. Egészen pontosan az a valami, ami a lábfeje helyén sötétedett.
- Műanyag - mondta Mr. Robinson szégyenlős vigyorral. - A legújabb készítmény. Majdnem olyan jó, mint az eredeti. És azoknak a dögöknek sem ízlik.
Erre már Miss Naik szája is tátva maradt; észre sem vette, hogy a piros pöttyös sál szép lassan lecsúszik a válláról.
- Hogy... történt? - kérdezte elfehéredve Herr Füssli.
- Megengedik, hogy feltegyem a lábam egy székre? - kérdezte Mr. Robinson. Mielőtt válaszolhattunk volna, már oda is rántott az asztalhoz egy széket, és feltette rá műanyag lábfejét.
- Nem árt néha megpihentetni - mondta. - Azt kérdezi,
hogyan történt? Úgy, hogy kezdő voltam és naiv. Krokodilokat addig csak állatkertben láttam és ott is csak rövid ideig. Ösztönösen utáltam őket, mintha csak megéreztem volna, hogy egyszer még padlóra küldenek. Ideérkezésem megünnepelendő, már a harmadik estén a féllábúak falujában kötöttem ki. Addig még soha nem ittam fenit; azt hittem, elbírok vele, mint a whiskyvel odahaza. Hát nem bírtam el. Úgy berúgtam, hogy elvesztettem az eszméletemet. Megfordult velem a világ, és én kifeküdtem, mintha kiütöttek volna. Kétszer indultam útnak az éjszakában, hogy megtaláljam azt a bungalót, ahova beszállásoltam magam, kétszer estem össze, és kétszer cipeltek vissza a falusi kocsmába, hogy töltsem ott az éjszakát. Én azonban akkor már annyira tele voltam fenivel, hogy nem hallgattam senkire. Harmadszor is elindultam a mocsár partján. Ráadásul még meg is fenyegettem a többieket, hogy megölöm őket, ha utánam mernek jönni. Elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy hazataláljak. Szerencsémre nem hallgattak a szavamra. Harmadszorra is utánam jöttek, és egy nagy fa alatt találtak meg; állítólag kétségbeesetten sikoltoztam, és megpróbáltam ellökdösni magamtól azt a krokodilt, amelyik éppen a csizmát rágta le rólam. Az a feneség az egészben, hogy mindebből nem emlékszem semmire, csupán zavaros ködfoltok jelennek meg a szemem előtt, ha arra az éjszakára gondolok. A kocsmabeliek megpróbálták elűzni a krokodilt, ami végül is sikerült nekik. Csakhogy elvitte a csizmámat, ami még önmagában nem is lett volna olyan nagy baj, ha a lábfejemet is nem viszi magával. De még mindig jobban jártam, mint...
- Nem hagynád ezt abba, Dustin? - kérdezte lekoppintva a poharát az asztalra Bobby. - Nem hiszem, hogy asztaltársaink kíváncsiak lennének rá, hogy veszítetted el a lábfejedet.
Dustin megvonta a vállát és elhallgatott. A pezsgő kifogyott az üvegből, és egyszerre csak nyomasztó, súlyos csend ereszkedett ránk.
- És önök? - kérdezte végül megtörve a hallgatást Dustin Robinson. - Önöket mi szél hozta Goába?
Nehéz lett volna elmondani a történetünket, és még ha neki akartunk volna fogni, sem tehettük volna. Miss Naik olyan szemeket meresztett ránk, hogy belénk fagyott a szó.
- Turisták vagyunk - mondta, rövid habozás után Herr
Füssli. - Én igazság szerint Szikkimbe készültem volna, de amint bizonyára tudják...
- Tudjuk - bólintott a lány. - Bár ami azt illeti, azzalegyütt, hogy éppen a múlt héten vágták le a felkelők néhány arra kóborló turista fejét, csak icipicit veszélytelenebb odafent az élet, mint itt a mangrove-mocsaraknál. Ha jót akarnak, nemigen mászkálnak be a lagúnákba.
Herr Füsslire néztem, ő vissza rám. Anélkül hogy kinyitottuk volna a szánkat, erős fogadalmat tettünk: amennyire csak lehetséges, visszatartjuk magunkat a mangrove-mocsarak látogatásától.
Felesleges volt erőlködnünk.

24.

Miss Valentine mélyet sóhajtott, és belecsípett az ölemben szuszogó Miss Redfield fenekébe.
- Ébresztő, Patricia! Haza kell mennünk.
Patricia dünnyögött, mocorgott, majd kinyitotta a szemét.
- Mi a helyzet, Bobby? - nyöszörögte, de már mintha valamelyest józanabbul csengett volna a hangja.
- Tudod, hogy át kell rámolnunk a holminkat az új szállásra.
- Ma éjszaka? - cuppantott Patricia, és ismét behunyta a szemét. - Ma éjszaka nem szeretnék költözni. Ma éjszaka inni szeretnék, és ágyba bújni valakivel.
- Előbb költözünk, aztán majd ágyba bújhatsz.
- Ki... vel?
- Attól tartok, egyedül. Patricia kinyitotta a szemét.
- Most hol vagyok?
- Egy kedves úr ölében.
A lány megnyugodva becsukta a szemét.
- Akkor jó. Itt is akarok maradni.
De nem maradhatott ott. Másodszorra már körültekintőbben fogtunk a hadművelethez. Dustin Robinson levette a lábát a székről, és visszabújt a gumicsizmába. Herr Füssli felállt, hosszú karját Patricia dereka alá csúsztatva. Csúsztatás
közben aztán alighanem rossz helyre tévedhetett a keze, mert Patricia csukott szemmel felnyögött.
- Isteni a technikád, szivi. Azonnal rátaláltál a lényegre. Herr Füssli erre úgy elrántotta a kezét, hogy szegény Patricia lecsússzant a földre.
- Mi a fene ez? - nyögte. - Földrengés?
Pár perc múlva aztán, ha ingadozva is, a talpára állt. Dustin Robinson mellette maradt, és megpróbált beletölteni egy adag kávét. Patricia ezzel szemben újabb pezsgőt kívánt, amit a pincér szerencsére már nem hozott ki. Miss Naik az asztalra meresztette a szemét, és meg sem mukkant. Herr Füssli ezalatt megkísérelte meggyőzni az elősettenkedő fizetőpincért, hogy a pezsgőszámla nem őt illeti.
A kellemesen szeplős képű, fitos orrú Miss Valentine sajnálkozva megcsóválta a fejét.
- Szegény gyerek, nagyon kiborult. Ki van éhezve egy kis szórakozásra.
- Ahogy látom, némi szexre is - tette hozzá Herr Füssli. Miss Valentine csodálkozva nézett rá.
- Az is szórakozás, nem?
- Mióta laknak a Holiday Innben? - kérdeztem, hogy ne kelljen Miss Patriciával foglalkoznom, akiben ezekben a pillanatokban tudatosult csak, hogy kipottyant Abraham öléből, és keresni kezdett.
- Fél éve. Most azonban költözünk.
- Mikor?
- Ezekben a percekben. Ha Patricia nem csinálja ezt az őrültséget, már összecsomagoltunk volna.
- Hova költöznek?
- Az új villatelepre. A Mandovi lagúnáinak a partjára. Azt hittem, rosszul hallok.
- Hova?
Megismételte, amit mondott. A Mandovi partjára.
- A... krokodilok közé? - kérdeztem elhűlve. - Mintha Mr. Robinson azt mesélte volna, hogy a folyó partján sétafikálnak a krokodilok.
Miss Robinson bólintott.
- Valóban ott sétálnak. Nekünk azonban ott a helyünk. Aki ökológiával foglalkozik, annak a természetben kell élnie.
- És a krokodilok?
- Majd vigyázok a lábujjaimra. Különben nagyon szép az a vidék. Nem látta még a villákat?
- Nem én.
- Látogasson el egyszer hozzánk. Nem fogja megbánni. Mintha olyasmit éreztem volna a hangjában, ami nem feltétlenül függött össze a természet szépségeivel.
- Egyszer odamentem, amikor még épültek, és kiálltam az egyik épület teraszára. Csodálatosan szép onnan a világ. Holdfény volt, és alig száz méterre tőlem hömpölygött a Mandovi. A hold éppen ezüsthidat vert a felszínére. A fákon madarak énekeltek, kabócák cirpeltek: ott élt körülöttem, dalolt és lélegzett a szabad természet. Csodálatos és felejthetetlen volt.
- És a krokodilok?
- Ó, hát azok is ott lapultak valahol az iszapban. De én nem gondoltam rájuk. Olyan vagyok, aki nem gondol a rosszra. Milyen élet az, amikor valaki, ha rózsát lát, azonnal arra gondol, hogy tövisek is lehetnek rajta. A krokodilok is a természet részei, nekik is joguk van az élethez. Különben is védett állatok, ha megöli őket, becsukják érte. Persze az önvédelem az más. Egyszóval, elkészültek a villák, és mi még ma éjszaka odaköltözünk. Nincs kedvük szállást cserélni?
Úgy nézett a szemembe, hogy egyetlen pillanatra meginogtam. Mi lenne, ha mondjuk még ma éjszaka meglátogatnám? Szerencsére Dustin Robinson csizmáira esett a tekintetem, és mindjárt magamhoz is tértem.
- Majd egyszer, ha arra járok - ígértem. - Nem mulasztom el, hogy benézzek magához.
- El is várom - mondta. - Mi még Goában leszünk egy ideig. Hát maguk?
A kérdés ott maradt a levegőben, és még akkor is ott lógott a fejünk felett, amikor ők már nem voltak sehol.

25.

Miss Naik harapós kedvében volt; kétszer is a vállára rántotta a sálját. Ezúttal hiába kerestem kihívó domborulatait: úgy elrejtőztek a szalvar kamiz alatt, mintha ott sem lettek volna. Pedig ott kellett lenniük.
- Nos? - kérdezte Miss Naik hidegen. - Meg vannak elégedve a honfitársaikkal?
- Nem a honfitársaink - tiltakozott Herr Füssli. - Ők amerikaiak, én meg svájci vagyok. Mr. Lawrence...
Miss Naik azonban egyetlen kézmozdulattal eldöntötte a vitát.
- Egyre megy - legyintett. - Maguknak is csak az italon meg az izén... jár az eszük.
- Az italon? - hökkent meg Herr Füssli. - Láthatta, hogy mi csak áldozatok voltunk.
- Azok bizony - helyeseltem.
- Hahaha! - kacagott Miss Naik sokat sejtetőn.
- Mi az az izé? - tudakoltam kíváncsian.
Miss Naik elpirult, és a sálja mögé rejtette az arcát. Amikor néhány másodperc múlva elkapta előle, már nyoma sem volt rajta pirulásnak.
- Az a nő a maga ölében ült.
- Be volt rúgva - védekeztem.
- De maga hagyta.
- Mit kellett volna tennem? Ledobni?
- Például. Vagy lekeverni neki két pofont. Maga meg megtapogatta - fordult Füssli felé.
- Én? - háborodott fel Herr Füssli. - Én csak segíteni akartam neki.
- Azt hiszik, vak vagyok? - Összetette két karcsú, gyöngyház körmŰ tenyerét a mellkasa előtt, és égre emelte a tekintetét. - Miért büntetsz engem, Siva, miért? Mennyit imádkoztam, hogy az első ügyem könnyű, és örömteli legyen. Miért nem küldtél hozzám egy gyilkost, egy szatírt, egy terroristát, vagy akár egy fegyvercsempészt? Miért éppen őket? Ha büntetni akarsz őseim vétkeiért, küldj a mangrove-mocsarakba, hogy felfalhassanak a krokodilok, csak ezektől szabadíts meg! Kérlek, Siva...
Tovább nem folytatta, mert nyílott az ajtó, és besétált rajta Gaonkar rendőr kíséretében Szadanand Szingh felügyelő.

26.

Szadanand Szingh fején úgy feszült a turbán, mintha nem is állt volna mögötte fáradsággal teli nap. Fehér ruhája is hófehér volt; ránctalan, és pecsétet sem láttam rajta. Amint megpillantott bennünket, elmosolyodott, és összedörzsölte a tenyerét.
- Ó, hát itt vannak? Éppen tűvé akartam tenni maguk után a környéket. Azt hittem, sétálni mentek.
- Jézusom! - riadozott Füssli. - Ismét eltűnt talán belakkozott nagyapó?
Szadanand Szingh tovább mosolygott.
- Szerencsére nem, Mr. Füssli. Visszavittük, és most jól érzi magát a hullaházban. Ezúttal nem keresek senki mást, csupán Önöket.
Nem mondhatnám, hogy örültem az érkezésének. Szadanand Szingh felbukkanása még soha nem hozott jót, rosszat annál inkább.
- Történt valami, felügyelő? - kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
Szadanand Szingh arcáról nem röppent el a mosoly.
- Szállást kell változtatniuk.
Ha kézigránátot hajítottak volna közénk, sem lepődtünk volna meg jobban.
- Szállást? - kérdezte felemelkedve a székéből Miss Naik. Sáljának a vége a felügyelő szeme felé röppent, de ezúttal Szadanand Szingh résen volt; még idejében hátrakapta a fejét.
- Szállást - biccentett a felügyelő.
- Ez meg mit akar jelenteni?
- Gaonkar!
Gaonkar előrelépett és egy papírlapot nyújtott át Miss Naiknak.
,- Mi a fene ez? - kérdezte elsápadva Herr Füssli. - Csak nem akar börtönbe záratni bennünket?
- Már hogyne akarnám - mosolygott Szadanand Szingh. - Mást sem akarok. Csak éppen nem jött össze idáig. De bízzon bennem: előbb-utóbb Összejön.
Miss Naik kezéből kihullott a papírlap. Rá az asztalra, onnan le a földre. Gaonkar lehajolt érte és felvette.
Mr. Füssli Miss Naikra kiáltott.
- Mondja már, az isten szerelmére, mi van benne?
Miss Naik ránk emelte a tekintetét. Némi riadtságot és tanácstalanságot láttam benne, ami egyáltalán nem nyerte meg a tetszésemet.
- A felügyelő... beszélt az államügyésszel.
- Az ágyából vertem ki - dicsekedett Szadanand Szingh.
- És?
- Sikerült elérnie nála, hogy... költöztessék magukat kényszerlakhelyre.
- Micsoda?
Egyszerre kiáltottunk fel mind a ketten. Miss Naik megvonta a vállát.
- Sajnos, ehhez joga van az államügyésznek. Úgy ítélte meg a helyzetet, hogy önök bizonyos értelemben veszélyeztetik a közbiztonságot.
- Mi a francos fenével? - kulcsolta össze a kezét Mr.
Füssli.
- Ezt tőle kellene megkérdeznie. Annyira nem, hogy letartóztassa magukat, annyira viszont igen, hogy kényszerlakhelyet jelöljön ki az Önök számára... És az én számomra is, ha éppen magukkal akarok menni.
- És... hol van az a kényszerlakhely? - kérdezte halálra vált ábrázattal Herr Füssli.
Miss Naik beharapta a szája szélét.
- A Mandovi mellett.
Az ételek gőze megcsapta az orrom. Ott várakoztak ránk alig néhány méternyire a büféasztalon a legétvágygerjesztőbb goai falatok. Éreztem a panír, a sajtszeletek kesernyés, de mégis erős ízét; a darabokra vágott banánnal kevert káposztasaláta pikáns illatát, a tanduri csirke páráját. Ott gomolyogtak körülöttünk, beburkoltak bennünket, mintha csak védelmet akartak volna nyújtani Szadanand felügyelő édeskés szavai ellen.
- Ho... ol? - nyögte Herr Füssli.
- Az új villatelepen - mosolygott Szadanand Szingh felügyelő. - Ne aggódjanak, csoda jól fogják ott érezni magukat.
Miss Naik lelombozódva, szótlanul állt Szadanand Szinghgel szemben; még arra sem volt ereje, hogy tiltakozzék.
A felügyelő úgy érezhette magát, mint aki az annyira vágyott hegy tetejére ért. Közvetlenül a csúcs alá, ahonnan már csak néhány lépést kell tennie, hogy világgá kürtölhesse a győzelmét.
- Meglátják, csoda jól fogják érezni magukat - ismételte. - Én is ellátogatok majd hébe-hóba magukhoz. Igaz, hogy a nyáron szabadságra megyek - lehet, hogy Európába és Kanadába is ellátogatok -, de maguk majd megvárnak. Úgy tudom, Mr. Lawrence biológus is. Igaz?
- I... gaz - nyögtem.
- Akkor a maga számára elérkezett a Kánaán. Vesz magának számítógépet, papírt, lepkehálót, vödröt. A csoda tudja, mi minden nem kell még a biológiához - és máris megkezdheti a lagúnák vizsgálatát. Olvastam a múltkor egy érdekes cikket az egyik újságban. Odaát Amerikában történt egy orvossal, aki mellesleg kiváló gyógyszerkutató is volt. Becsukták, és majdhogynem halálra ítélték, mert meggyilkolta a feleségét. Ronda egy perszóna lehetett, ha ennyire ki tudta hozni a sodrából azt a szegény gyógyszerkutatót. Az meg, a szerencsétlen, fogott egy kést, és belebökte az asszonyba. Lett is belőle nagy balhé; előbb halálra ítélték, ha jól emlékszem, méreggel kellett volna kivégezni, csakhogy az utolsó pillanatban a kormányzó megkegyelmezett neki. Kár, hogy nálunk nincs ilyen lehetőség. Ha véletlenül halálra találnák majd ítélni Önt, Mr. Lawrence, Goa kormányzója nem változtathatná meg az ítéletet. Na, nem kell annyira mellre szívnia, egyáltalán nem biztos még, hogy halálra fogják ítélni. Bár... őszintén szólva az előjelek nem a legkedvezőbbek.
Szadanand Szingh csak fecsegett, fecsegett, mint aki iszonyúan élvezi a helyzetet. Jómagam már közel sem szórakoztam olyan jól, mint Ő.
- Egyszóval, Mr. Lawrence és Mr. Füssli, nekikezdhetnek életük nagy munkájának. Lesz idejük rá, hogy alaposan kidolgozzák. Önt például mi foglalkoztatja, Mr. Füssli?
Mr. Füssli arcán gyors egymásutánban váltogatta egymást a düh és a félelem. Ettől aztán olyan lett a képe, mint a Rubik-kocka.
- Hogy mi foglalkoztat? - kérdezett vissza, és mintha ezúttal túlsúlyba került volna rajta a düh. - Fojtogatni volna kedvem.
- Igazán? - mosolygott Szadanand Szingh a turbánját vakargatva. - És kit óhajt megfojtani?
Herr Füssli elgondolkodó képet vágott.
- Nem is tudom. Talán egy rendőrfelügyelőt. Az olyan romantikus.
- Mikor kell költözniük? - állt Herr Füssli elé Miss Naik. Szadanand Szingh széttárta a karját.
- Azért vagyunk itt, hogy tüstént lebonyolítsuk a műveletet. A kocsi kint áll a szálloda előtt.
- Nem lehetne inkább holnap?
- A határozat azonnali költözésről szól.
- És én? - kérdezte Miss Naik.
Szadanand Szingh felügyelő megsimogatta szépen nyírt szakállát.
- Az ön számára természetesen fakultatív a dolog. Oda is mehet, de itt is maradhat. Villa van bőven, ha úgy gondolja, a rendelkezésére bocsátunk egyet, bár...
- Bár?
- Én a maga helyében meggondolnám a dolgot.
- Velük megyek - mondta határozottan Miss Naik. A felügyelő széttárta a karját.
- Ahogy óhajtja. Gaonkar! Intézkedj! Gaonkar ment és intézkedett.
Szadanand Szingh hozzám lépett, és vigasztalón a vállamra tette a kezét.
- Meglátja, nem lesz rossz helyük, és nem érzik majd egyedül magukat. Természetesen szabadon mozoghatnak, csak az államhatárt nem léphetik át.
- Akkor miért kell oda költöznünk? Szadanand Szingh elvigyorodott.
- Onnan nem lesz majd kedvük elkóborolni.
Nem magyarázta meg, miért, én meg nem kérdeztem. Úgy gondoltam, erre az estére ennyi is elég.
- A biológusok is most költöznek - mondta Szadanand Szingh. - Ők lesznek a szomszédaik. Kellemes társaság lesz ott, meglátják. Sokan drága pénzeket fizetnek érte, hogy ot lakhassanak. Maguknak pedig mindezt térítésmentesen bocsájtja a goai szövetségi állam a rendelkezésükre. Hát nem| csodálatos?
Csak úgy ragyogott az arca az örömtől. Talán már maga
előtt látott láb és kar nélkül, mint világcsodája festőt, ecsettel a fogaim között.
Megesküdtem magamnak, ha így történne, először az ő portréját festem meg.
Szarvakkal a homlokán, és patával a lábán.

Miss Cicus és Mr. Szandokan

1.

Nem mondhatnám, hogy sokáig tartott a csomagolás. Betettem a pizsamám a táskámba, összeszedtem a pipereeszközeimet, és már készen is voltam. Herr Füssli még ennyit sem vacakolt: hóna alá kapta a bőröndjét, és letelepedett a folyosón vöröslő szemétláda tetejére.
- Ez a végállomás - mondta szomorúan. - Ez az ember kinyír bennünket. Csak azt nem tudom, engem miért? Csupán azért, mert a piacon rám bízott valaki néhány szaros madarat?
- Az ő szemében maga gyilkos - mondta a közben felbukkanó Miss Naik. - Maga és Mr. Lawrence összetartoznak.
- De nem tartozunk össze!
- Az én dolgom az, hogy ezt bebizonyítsam. És be is fogom bizonyítani!
Herr Füssli lemondóan legyintett. Mintha az utóbbi órákban megrendült volna a bizalma Miss Naikban.
- Jobb volna, ha szépen hazamenne - mondta a csinos ügyvédnőnek, amivel jómagam is tökéletesen egyetértettem. - Miért keveredne bajba miattunk? A krokodilok nem válogatnak.
A lány nagyon határozottan megrázta a fejét.
- Nem tehetem. Sequeira atya miatt, és magam miatt sem. Amit elvállaltam, végre is kell hajtanom.
- Nem tudta, mit vállalt.
- Ez mit sem változtat a dolgon. Magukkal megyek és kész! Ne is próbáljanak lebeszélni róla. Mindig is kedveltem a krokodilokat.
- Készen vannak? - bukkant fel a lépcsőfeljárónál a felügyelő.
- Amint látja.
Szadanand Szingh összedörzsölte a tenyerét, és majdhogynem táncra perdült nagy örömében.
- Akkor hát indulhatunk is. Nem akarnak búcsút mondani a Holiday Inn-nek?
- Inkább majd visszajövünk - mondta Herr Füssli. Szadanand Szingh elvigyorodott.
- Csodálom az optimizmusát. Volt egy ismerősöm, akit összevissza szurkáltak az erdei méhek. Ráadásul allergiás volt a szerencsétlen. Úgy megdagadt mindene, hogy óriási futball-labdának látszott. Az orvos megvizsgálta, majd megállapította, hogy menthetetlen. És ezt meg is mondta neki. Néhány óra, és meg fog halni. S lássanak csodát: ahogy ezt kimondta, berepült az ablakon egy erdei méh, mintha csak meg akart volna győződni róla, hogy valóban elintézték-e a kollégái az ismerősömet. S erre mi történt? Ismerősöm észrevette, felkönyökölt az ágyon, és hatalmasra duzzadt kezével megfenyegette a feje felett zümmögő méhet. - Menj a többiekhez! - kiáltott rá az öklét rázva. - Mondd meg nekik, hogy holnap kimegyek az erdőbe és kifüstölöm valamennyiőtöket. - Ezzel párnájára hanyatlott és meghalt. Nos, indulhatunk végre?
Elindultunk.

2.

Ezen az éjszakán igazi tündérkertnek látszott a lagúnák környéke. Óriási telihold úszott az égen, folyékony ezüsttel öntve le a fákat. A víz felszínét lágy szellő borzolta, megremegtetve a föléje hajló bokrok ágait. A levegőben szúnyogokra vadászó denevérek röpködtek, lecsaptak ránk, majd amikor radarjuk közölte velük, hogy túl nagy falatok lennénk számukra, felhúztak a magasba, és belevesztek a ragyogásba.
Szadanand Szingh felügyelőnek szavát vette a látvány. szakállát dőrzsölgetve sokáig hallgatott; csak akkor szólalt meg, amikor leértünk a Mandovi partjára.
- Irigylem magukat- mondta mélyet sóhajtva -, hogy ebben a paradicsomban élhetnek. Én meg a büdös levegőt szívom Pandzsimban. Ha majd nyugdíjba megyek, ide költözöm magukhoz. Bár lehet, hogy addigra már a börtönben róják a vonalakat a falra. Miss Naik férjhez megy egy itteni halászhoz...
- Ezt kikérem magamnak! - villantotta rá a szemét az Ügyvédnő.
- Nem szereti talán a halat?
A kocsik megálltak a folyó partján. Szadanand Szingh kiszállt és kiegyenesítette a derekát.
- Hajóra szállunk, úgy megyünk tovább. Remélem, a krokodilok már nyugovóra tértek. Volt idő, amikor éjszaka is megtámadták a vízen közlekedőket. Van fegyvere, Mr. Lawrence?
- Jól tudja, hogy elkobozta tőlem.
- Óh, csakugyan. Látja, látja, már el is felejtettem. Olyan csodálatos ez a folyó, hogy mindent kimos a fejemből. Csónakos! Hol a fenében vagy már?
Előbb nem mozdult semmi, majd a folyóparti bokrok ágai közül kurjantás hallatszott, s előbukkant egy széles, inkább kishajónak tűnő csónak.
- Csakhogy előkerült - morogta türelmetlenül Szadanand Szingh. - Azt hittem, teljesen elázott, és itt kell megvárnunk a hajnalt a parton: Kezd már elegem lenni ebből az éjszakából. Gokul! Hol az Ördögben bujkálsz?
- Itt vagyok, főnök! - hallottuk az egyelőre még láthatatlan Gokul kiáltását. - Itt vagyok a hajó orrában! Azonnal ott leszek!
Az azonnal körülbelül húsz percet jelentett és akkor sem volt benne sok köszönet. Gokul háromszor is nekifutott a kikötésnek, míg végre sikerült valahogy a parthoz kormányoznia a hajóját. Mindeközben olyan mozdulatokat végzett a fedélzeten, mintha a táncoló Sivát, Siva Natarádzsát utánozta volna.
Szadanand Szingh beleszimatolt a levegőbe, majd amikor a bárka a parthoz koccant, egyetlen ugrással a fedélzeten termett, elkapta Gokul karját, és magához rántotta.
- Gokul, te részeg vagy!
- Én, főnök? - hallottuk a csónakos akadozó védekezését. - Hiszen alig ittam! Sivára esküszöm, nem ittam többet, mint máskor!
- Gokul, Gokul, egyszer a krokodilok szájában fogod végezni - sóhajtotta a felügyelő.
- Hát éppen ez az, főnök!
- Micsoda?
- Ismét felbukkant az Óriás!
Szadanand Szingh felügyelő hátratántorodott, mintha megcsapta volna a Gokul szájából kiáradó feni gőze.
- Mit mondtál? Hogy felbukkant az Óriás?
- Felbukkant, főnök.
- Mikor?
- Vagy egy órája. Éppen a part felé igyekeztem,hogy idejében itt legyek, ahogy a főnök kívánta, amikor egyszerre csak itt termett mellettem. Meg akarja nézni a fedélzet peremét?
- Mutasd!
Látni semmit sem láttunk, csak a dialógust hallottuk. Mit mondjak, hallottam már reményteljesebb párbeszédet is.
- A fenébe is! - szisszent fel a felügyelő. - Ez aztán jókora darabot Kiharapott a hajódból.
- Ez még mind semmi, főnök - panaszkodott Gokul. - Az alját is majdnem tönkretette. Már attól tartottam, elsüllyeszt. Ha tudnék úszni, kiugrottam volna a hajómból.
- Hát ez bizony nagy baj - vakarta meg a szakállát a felügyelő. Természetesen ezt sem láttam, csupán a szakálla sercenését hallottam az ezüstfényben. - Még mindig azt hiszed...?
- Holtbiztos vagyok benne, felügyelő úr.
Szadanand Szingh feltűnt végre a parton, és még akkor is a szakállát kapirgálta, amikor megállt velünk szemben.
- Van egy kis baj - mondta aggódó hangon.
- Mi az? - kérdezte nyugtalanul Herr Füssli.
- Ismét felbukkant az Óriás.
- Az meg... mi a fene?
- Egy hatalmas, soha nem látott nagyságú krokodil. Akkora, mint egy elefánt. Abban reménykedtünk, hogy átment a Zuari folyóra, de ezek szerint mégis itt maradt a lagúnákban. Fél évvel ezelőtt megevett egy bivalyt. Lehet, hogy azt emésztette a mocsárban. Most itt van, és Gokulra vadászik.
- Hogyhogy rá vadászik?
A felügyelő megcsóválta a fejét.
- Nem értenek maguk a krokodilokhoz, barátaim. Ha értenének, tudnák, hogy nincs nála bosszúállóbb lény kerek e világon. Ha egyszer megharagszik valakire, elmegy utána a
föld másik végére is. Lesben áll, és addig nem nyugszik, amíg el nem kapja az illetőt.
- Úgy érti, hogy... az az izé... Óriás, Gokult akarja elkapni? - nyöszörögte Herr Füssli.
- Sajnos így áll a helyzet. Elképzelni sem tudják, mit tett vele Gokul.
- Mit tett? - kérdezte feltűnő nyugalommal a hangjában Miss Naik.
- Beleszúrt a szemébe. Lehetséges, hogy fél szemére meg is vakította. Úgy történt a dolog, hogy az Óriás megtámadta, Gokul pedig védekezett. Gokul ugyan később megpróbált kibékülni vele, de ő nem fogadta el az áldozatot.
- Milyen áldozatot? - kérdezte remegő térddel Herr Füssli.
- Ha egy csónakos észreveszi, hogy egy krokodil üldözi, és el akarja kapni, megpróbál kiegyezni vele. Megfigyeli, hova jár napozni, és odavisz egy kecskét, vagy juhot áldozatként. Amikor a krokodil ráveti magát az állatra, a csónakos vagy halász is felbukkan a közelben, hogy a hüllő tisztában legyen vele, kitől kapta. A krokodilok többsége ilyenkor elfogadja a kecskét, és megbékül a halásszal. Persze vannak makacs krokodilok, akik nem és nem! Ilyen az Óriás is. Már-már szét akarta marcangolni az áldozati kecskét, amikor felbukkant Gokul. A krokodil erre megfordult, és visszacaplatott a vízbe. így adta Gokul tudtára, hogy nincs közöttük béke. Hát nincs is, hogy a fene vigye el.
- Ez esetben nem foglalhatjuk el a helyeinket - dörzsölte meg a tenyerét Herr Füssli. - Ilyen körülmények között nem tehetjük meg, hogy ebbe a lélekvesztőbe szálljunk.
- Pedig nincs más megoldás - sajnálkozott Szadanand Szingh felügyelő.
- Csak nem kockáztatja miattunk az életét? - kérdezte nagy ravaszul Füssli.
Szadanand Szingh elmosolyodott.
- Én nem is. Én ugyanis nem megyek magukkal. Herr Füssli elsápadt.
- Hogyhogy nem jön? Beszart, mi? Szadanand Szingh kihúzta magát.
- Engem egy egész állam választott meg rendőrfelügyelőnek. Nem okozhatok csalódást a választóimnak azzal, hogy
egy ilyen jelentéktelen ügyben megetetem magam a krokodilokkal. Na, befelé a hajóba!
- Én ugyan nem! - tiltakozott Herr Füssli. - Én ugyan nem!
- Be fog szállni - mondta keményen a felügyelő, akinek a kezében ekkor már revolver csillogott. - Ellenkező esetben lepuffantom. Szökési kísérlet - Gaonkar majd tanúsítja, hogy így volt. Na, indulás!
Herr Füssli tovább tiltakozott volna, de elkaptam a karját, és magam után húztam.
- Jöjjön már, hajókázunk egyet.
- De én nem akarok hajókázni.
Miss Naik nem szólt semmit, csak meglengette és a nyaka köré tekerte a sálját. Szadanand Szingh még idejében hátrarántotta a fejét, Gaonkar azonban feljajdult, és a szemére szorította a kezét.
- Gokul majd megmutatja hol kell kiszállniuk - integetett a partról a felügyelő. - Tudnak imádkozni?
Felemeltem a karom, s bár jólneveltségem tiltakozott ellene, a nemzetközi karjelzést mutattam neki.
Szadanand Szingh morcos képpel megfordult és beszállt a kocsijába.

3.

Gokul természetesen féllábú volt. Falába fehérre volt meszelve, mintha attól tartott volna, hogy nekimegy valaki a sötétben. Féllába és a megivott töméntelen mennyiségű feni ellenére ügyesen irányította a hajóját. Többen is lehettek a hajó tatján, ők azonban egyelőre nem kerültek a szemünk elé. Még akkor sem, amikor később komolyabban elbeszélgettem Gokullal.
Szerettem volna tisztába jönni Szadanand Szingh és a krokodilok szándékával, ezért megvártam, amíg kifut a hajó a lagúna közepére, Szadanand Szingh kocsiját pedig felszívja az éjszakai köd.
- Gokul!
- Itt vagyok, uram  bicegett hozzánk a féllábú fickó. Csupa vigyor és várakozás volt az arca. Akkora bozótvágó kést tartott a kezében, hogy a közeli erdőket is kiirthatta volna vele.
- Mi a fene ez itt? - kérdeztem a késre mutatva. Gokul igyekezett rettentően vérszomjas képet vágni.
- Kés - mondta szárazon. - Bozótvágó kés.
- Megnézhetem?
Gokul felém bökött a hegyével.
- Nézd, ha mered!
Lemondóan legyintettem, és úgy tettem mintha megfordulnék. Ehelyett azonban lehajoltam a fedélzet padlójára, felkaptam egy kötélcsomót, amelynek - ki tudja, miért - nem rögzítették a végét, és Gokul fejéhez vágtam. A csónakos megtántorodott, a levegőbe kapaszkodott, miközben kiejtette a kezéből a bozótvágót. Lehajoltam és megnézegettem. Szép, rozsdás darab volt, alkalmatlan rá, hogy bármit is elvágjanak vele.
Gokul belekapaszkodott a fedélzet peremébe, és még mindig vérszomjasan próbált vicsorogni. Visszavicsorogtam rá, és beledobtam a bozótvágót a vízbe.
Gokul ekkor meggondolatlanul nekem ugrott. Óvatosan félreléptem előle, és még meg is fogtam a hátán az ingét, nehogy el találjon esni.
Nem is esett el. Csupán a karjaimba hanyatlott. Én pedig átemeltem a perem felett, és belógattam a vízbe.
Gokul üvöltött, ahogy a száján kifért. A hajó tatján némi mozgás támadt ugyan, de senki nem jött közelebb, hogy segítsen neki. A bárka ugyanúgy folytatta az útját, mint eddig.
- Mi a fenét akarsz tőlem? - ordította Gokul. - Beleesek
a vízbe!
- Más is beleesett már - vigasztaltam.
- Csakhogy én nem tudok úszni!
- Itt élsz a víz partján, és nem tudsz úszni?
- Uram, én halász vagyok, nem vízisikló.
- Mi a helyzet az Óriással?
Gokul pontosan tudta, mit akarok hallani tőle. És egy pillanatig sem habozott elmondani az igazságot.
- Ördög tudja, hol van. Jó fél éve lelépett. Azóta nem látta senki. Valószínűleg átment a Zuariba, ott, ahol a két folyó
Összefolyik.
- Szadanand Szingh utasított, hogy ijessz ránk?
- Ő hát. A markában vagyok. Ha nem teszem, amit mond,
becsukat.
Éppen felhúztam volna a fedélzetre, amikor Herr Füssli izgatottan megszólalt a hátam mögött.
- Vigyázzon! Ott tényleg jön valami.
Előbb jobbra, aztán balra kaptam a fejem. Mintha hatalmas fatörzs úszott volna a hajó felé. Csakhogy a fatörzsek nem szokták időről időre felemelni egyik végüket a víz fölé.
- Sivára! - ordított egy hatalmasat Gokul. - Ez tényleg visszajött! Húzz fel gyorsan, mert itt az Óriás!
Nem kellett kétszer mondania. Gokul akkorát huppant a fedélzeten, hogy most meg már azon aggódtam, nehogy eltörje a falábát.
- Hol a bozótvágóm?
- Beledobtam a vízbe.
- Siva! - kiáltotta Gokul. - Ez éppen ide tart. Siva, segíts! A következő pillanatban mintha aknára futottunk volna.
A hajó megremegett, majd felemelkedett a levegőbe. Nem nagyon magasra, inkább csak úgy, mintha egy erős hullám a hátára kapott volna bennünket.
- Rágja az alját! - kesergett Gokul. - Visszajött a rohadék, hogy bosszút álljon rajtam. Pedig vittem neki kecskét, tehetek én róla, hogy nem kellett neki?
- Hol kell kikötnünk?
- Ott, a túlsó parton. De vajon eljutunk-e odáig? Eljutottunk. A krokodil, amely valóban nem mindennapi
példány lehetett, jó darabig a hajó fenekén kopácsolt, majd mellénk szegődött, és a bárka oldalát kezdte rágni. Óvatosan behúzódtunk a hajó közepére, és ott is maradtunk mindaddig, amíg fel nem bukkantak előttünk az új villanegyed kikötőjének a cölöpjei.
- Figyelj ide! - fordultam Gokulhoz, meglengetve egy százrúpiást az orra előtt. - Csak ez az út vezet ide?
Gokul nagy szemeket meresztett rám.
- Dehogyis, uram. Autóval fél óra alatt ideértetek volna. Szadanand Szingh felügyelő óriási kerülőt tett, hogy megcsónakáztasson benneteket. Szereti a külföldieknek bemutatni Goa természeti szépségeit. Jó hazafi, hogy az ördög húzza le az iszap mélyére!
Magam sem kívánhattam volna neki egyebet.

4.

Az új villanegyed a folyó szélére épült, de azért mégsem olyan közel hozzá, hogy az esős évszakban megemelkedő víz kárt tehetett volna benne. Mintegy száz-százötven méter széles kert választotta el a Mandovitól, s ahogy a hold rásütött a víz partjára, Meseországba léptünk. Az európai mintájú, piros tetős, erkélyes-teraszos épületek a középkori Ibériai-félszigetet idézték. Azt idézte az erkélyek csipkekő korlátja, a folyosók karcsú oszlopai, az egyes épülettömbök között átívelő hidak kecses íve is. A szépen nyírt kertben lila virágoktól roskadozó bokrok illegették magukat; a levegőben denevérek suhantak, mintha bennünket üdvözöltek volna műrepülőket megszégyenítő figuráikkal.
- Hát akkor itt is volnánk - mondta Gokul, aki olyan tüsténkedve sertepertélt körülöttünk, hogy kezdtem jól érezni magam.
A természet néha kegyetlenül becsapja az embert.

5.

Első osztályú turistának kijáró lakosztályt kaptam: fürdőszobával, erkéllyel és terasszal. Közvetlenül a terasz mellett pálmafa bólogatott kókuszdióval sűrűn megpakolva. A diók még zöldek voltak, de már elég nagyok ahhoz, hogy jókorát koppanjanak a fejemen, ha éppen lehullani támadna kedvük. A hold a folyó fölött lebegett, a vizet azonban nem lehetett látni a teraszomról. Közvetlenül a parton sűrűn egymás mellé ültetett pálmák sora zárta el a kilátást.
Hajnali két óra volt, éppen ideje, hogy nyugovóra térjek. Megterhelő napon voltam túl, és ahogy Szadanand Szingh felügyelőt ismertem, a következő sem ígérkezett nyugodtabbnak. Bevonultam a fürdőszobába, és éppen fogmosáshoz láttam, amikor meghallottam az ordítást. Egyetlen pillanatig azt hittem, elkapott valakit a folyónál a krokodil, és éppen most eszegeti a lába szárát. A hang azonban nem annyira a fájdalomé, mint inkább a dühé és a bosszúszomjé volt.
- Gyere ide, te rohadék! - hallottam az angol nyelvű átkozódást. - Gyere ide, ha mersz! Jól tudod, hogy elszámolni-
valónk van egymással! - Ezután az ordítozó nyelvet váltott -
nem voltam biztos benne, de mintha portugálul folytatta volna, majd meg a helyi nyelven, konkaniul.
Megállt a számban a fogkefe, és tovább hallgatóztam. Egészen addig, amíg Herr Füssli meg nem zörgette a falat.
- Hé! Mi a fenét csinál? Hangosan imádkozik?
Ajtó nyílott, s Herr Füssli kivonult a szomszédos teraszra. Fekete-fehér csíkos pizsamában volt; némiképpen egy eltévedt zebrára emlékeztetve.
Jómagam is követtem a példáját. Kidugtam az orrom a levegőre, ahol ismét fülembe csapott az ordítás. Ezúttal már ismét angolul.
- Gyere ide, te szemétláda! Hadd nézzek a szemedbe!
- Nem magát hívják? - kérdeztem, barátságosan Füsslire vigyorogva.
- Csoda szellemes - csóválta meg a fejét. - Ki az ördög lehet ez?
- Nem mindegy magának? - kérdeztem. - Inkább menjen, és szabadítson meg tőle bennünket.
- Én? - hökkent meg. - Miért éppen én?
- Nem fognák már végre be a szájukat? - hallottam Miss Naik hangját a fejünk fölül. - Nem tűnt még fel maguknak, hogy éjszaka van? Ha nem tudom kipihenni magam, képtelen leszek ellátni a védelmüket. Miért ordítozik ilyen szörnyen, Mr. Füssli?
- Nem én ordítozok - védekezett a gyanúsított.
- Akkor ki? Mr. Lawrence?
- Ahab kapitány - mondta egy hang a bokrok között.
A hatalmas termetű, turbános portás, Hamid állt a bokrok között keresztbe font karral a mellén.
- Ahab kapitány? - ráncolta össze a szemöldökét Herr Füssli. - Az meg kicsoda?
- Nem olvasta, száhib, a Moby Dicket?
- Gyerekkoromban.
- Abban szerepel Ahab kapitány. Aki a nagy hal miatt elveszítette a lábát. Ezért nevezték el Mr. Rodriguezt is Ahab kapitánynak.
- Mr. Rodriguez. Ki az ördög az?
A portás a bokrok között megrázta a fejét.
- Nagyon-nagyon öreg ember. Már a portugálok idején is
nagyon-nagyon öreg ember volt. Amikor 1961-ben a portugálok hazamentek, ő nem ment haza velük. Talán nem is volt hová mennie. Most itt él Goában. Az a villa ott az Övé... nem tudom, látják-e, hova mutatok?
Természetesen nem láttuk. A bokrok eltakarták előlünk a kezét.
- Ahab kapitánynak leharapta egy krokodil a lábát, és az egyik karját is. Azóta harcban áll velük.
- Ki nevezte el Ahab kapitánynak?
- Azt én bizony nem tudom, száhib. Valahogy ráragadt. Nincs ki neki minden kereke. Állítólag abba bolondult bele, hogy a feleségét megették a krokodilok.
- Te jó isten! - szörnyülködött a fejünk felett Miss Naik.
- Még a portugál időkben történt. Ahab kapitány fiatal tiszt volt, s meg akarta csónakáztatni a lagúnán a feleségét, de egy krokodil megtámadta a csónakot, és felborította. Az asszonyka sosem került elő... sem élve, sem holtan. Csak szörnyű vérnyomok maradtak utána a vízen, és állítólag a ruhájának a foszlányai. Senhor Rodriguez utána ugrott, de a krokodil Őrá is rátámadt, és szörnyen megcsonkította. Majdnem belehalt a támadásba, csak hosszas ápolás után nyerte vissza úgy-ahogy az egészségét. Az egyik keze és az egyik lába azonban ott maradt a dög gyomrában. És a józan esze is. Valami elromlott a fejében, emiatt a hadseregből is kénytelen volt távozni.
- Gyere elő, te rohadék! - hallottuk újra a kiáltozást a folyó felől. - Gyáva, szarházi! Ne bújj el előlem, dugd ki a pofád az iszapból!
Csak nagy sokára hallgatott el a fenyegető kiáltozás. A portás, aki változatlanul a bokrok között ácsorgott, összerezzent, és felénk intett.
- Megyek, mert erre jön. Nem szereti a kíváncsiskodókat. Reggel kilenctől van reggeli. Jöjjenek a nagy épületbe. Jó éjszakát, memszáhib, jó éjszakát, száhibok!
Összekulcsolta a kezét a mellén, meghajolt, majd a következő másodpercben már be is ugrott a bokrok mögé.
Éppen idejében. Alig csitult el mögötte az ágak himbálódzása, felbukkant valaki a pálmatörzsek között. Öles, megtermett alak volt, enyhén bicegett, és hosszú nyelű szigonyt cipelt a vállán. Igazság szerint diszkréten be kellett volna
húzódnunk a terasz mellvédje mögé, de nem tettük. Olyannyira lenyűgözött bennünket a szigonyt cipelő, bicegő férfi látványa, hogy egyszerűen sóbálvánnyá dermedtünk tőle. A megtermett fickó nem létező sapkájához emelte a kezét, ahogy megpillantott bennünket. Hullámos, ősz haja volt és szépen nyírt pofaszakálla.
- Jó estét, Albuquerque kapitány, jó estét, Menenzes-Braganza kapitány, jó estét, senhorita!
Annyira meglepődtünk, hogy egyedül csak Miss Naik köszönt vissza a fejünk fölül.
- Jó estét, uram.
Ahab kapitány fejében valószínűleg már nem különültek el a nyelvek egymástól, mert hol portugálul, hol pedig angolul beszélt, minden különösebb rendszer nélkül.
- Lent voltam a parton - mondta szigonyával a Mandovi felé intve. - Csónakáztunk egyet.
- Hát ez... örvendetes - nyögte mellettem Herr Füssli. - Fogott valamit?
- Ma nem horgásztam - dünnyögte a férfi Füsslire pillantva. - Nem venné ki jól magát, ha odaállnék a halászok közé. Barbarát vittem el inkább csónakázni. Kissé hullámos ma a folyó. Nem látták véletlenül Barbarát?
Önkéntelenül is nemet intettem.
A jövevény ekkor komolyabban is szemügyre vett.
- Mikor érkezett vissza, Albuquerque kapitány? - kérdezte szigonyára támaszkodva.
- Csak nemrégiben - mondtam kitérőn.
- Akkor bizonyára nem is hallotta, mi történt itt, mi?
- Még nem.
- Felbukkant az Óriás. Tudja, ki az az Óriás?
- Őszintén szólva...
- Nem is tudhatja. Pe Sousa atya szerint maga a Gonosz, krokodil képében. Azért jött, hogy elkergessen innen bennünket. Látta a templomukat a hegy tetején? Látta a halványaikat? Azok elevenedtek meg, és bújtak bele az Óriás testébe. Ezt mondta De Sousa atya. De én nem hiszem el!
- Nem hiszi... el? - hökkent meg csíkos pizsamájában Herr Füssli.
- Á, a papok csak összevissza beszélnek. Az ördögök meg effélék nem bújnak krokodilokba. Nem ördög van benne,
hanem krokodil-lélek. Merthogy nekik is van lelkük, nem csak az embernek, ebben biztosak lehetnek. Az Óriásnak vitéz lelke van, nem hagyja, hogy egykönnyen legyőzzék. Nem látták véletlenül Barbarát? El nem tudom képzelni, hova tűnhetett. Barbara, kedvesem, merre bujkálsz?
Miss Naik alighanem mondani akart valamit - legalábbis erre következtettem a mocorgásából -, de ekkor Ahab kapitány hangot váltott. Ismét csak ordítani kezdett, mint az éhes sakál.
- Hol vagy te, rohadt disznó? Gyere ki, hadd öljelek meg! Mert, hogy egyszer megöllek, az olyan biztos, mint hogy Rafael Rodriguez vagyok! - Megingott, a szívéhez kapott, aztán szigonyával a kezében felénk indult.
- Vigyázzon! - ordított rám Füssli, miközben hangos csattanás kíséretében végigvágódott a terasz kövén. - Vigyázzon a szigonyára!
Anélkül is megtettem volna, hogy figyelmeztet rá. Behúztam a nyakam, és éppen csak annyira dugtam ki a fejem a mellvéd mögül, hogy szemmel tarthassam. Miss Naik meg sem moccant a fejem felett.
Ahab kapitány néhány lépésnyire tőlem megtorpant, és felém nyújtotta a szigonyát.
- Kapitány úr, kapitány úr, az istenre kérem, segítsen rajtam! Azonnal jöjjön kapitány úr... segítsen rajtam!
Legokosabbnak tartottam, ha úszom az árral. Felemelkedtem, és a terasz magasából lenéztem rá.
- Mi történt, Rodriguez?
- Felborultunk a csónakkal, és... Barbara... Óh, istenem, Barbara... ott volt az Óriás, és... vér, vér vér! Minden csupa vér! Véresek a habok, a hullámok, és még a falevelek is véresek. Istenem, uram, hova lett Barbara?
- Megkeressük - motyogtam le neki. - Megkeressük. Ahab kapitány megrázta a fejét.
- Ő már... nincs ott. Ő már az Óriás... gyomrában van. De jönni fog... - Mellénye zsebébe nyúlt, és egy zsebórát húzott ki belőle. Szeméhez emelte, aztán elégedetten visszadugta.
- Rövidesen jönni fog. Megbeszéltük, hogy találkozunk... Ide kell jönnie. Jó éjszakát, uraim. Megyek Barbarához. Figyelmeztetem, hogy ott leselkedik a vízen az Óriás. Megyek...
Megfordult, és elballagott a pálmafák felé. Herr Füssli megtörölgette a homlokát.
- Ez komplett őrült. Még szerencse, hogy nem támadt ránk. Mit is mondott, kicsoda maga?
- Albuquerque kapitány.
- Én meg valami Menenzes-Braganza. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.
- Pandzsimban, a fővárosban. Az egyik legnagyobb épület őrzi a család nevét.
- Te jó ég! Ez a pasas a múltban él. És minden pillanatban visszatérhet.
- Ártalmatlan öregember.
- Mondja maga. Látta azt a szigonyt a kezében? Mi történik, ha egyszer még jobban bekattan az agya, és engem, vagy magát nézi krokodilnak? Jézusom, és mindennek ez az átkozott felügyelő az oka!
A portás ismét csak kibukkant a bokrok közül, pedig egyszer már elköszönt tőlünk. Megigazgatta a turbánját, és karba tette a kezét a mellén.
- Azt hiszem, megszerette magukat. Akiket megszeret, azokat hívja Albuquerque és Menenzes-Braganza kapitányoknak.
- Magát hogy hívja? - tudakolta Herr Füssli. A turbános szomorúan elmosolyodott.
- Engem sehogy. Én üvegből vagyok a számára.
- Ennyi elég is volt az éjszakából - mondtam Herr Füssli-nek. - Megvárja, amíg visszajön?
- Dehogy várom - nyögte a fényképész. - Bezárok ajtót, ablakot...
- Azt hiszem, én is - hallottam a fejem fölül Miss Naik hangját. - Megyek, és lefekszem. Ne próbáljanak bejönni hozzám, mert aki megpróbálja, azt lelövöm. Jó éjszakát!
- Ezt teszem én is - csatlakozott hozzá Herr Füssli. - Kilyukasztom, mint a villamosjegyet.
Éppen meg akartam kérdezni tőle, ugyan mivel, de ebben a szempillantásban szétnyíltak odalent a bokrok ágai, és enyhén imbolygó női alak bukkant fel a rózsaszínű virágok között.
A virágokból született lány fenis üveget tartott a kezében, amelyből kétszer is húzott, amíg az egyik bokortól a másikig
ért. Ott aztán megállapodott, és mielőtt még eltűnhettem volna a balfenéken, észrevett. Herr Füssli bizonyára ügyesebb volt nálam, mert a hölgy csak engem szúrt ki magának.
- Hé, hé! Hohó, hó! - lengette felém az üveget. - Ez aztán kellemes meglepetés! Mintha már találkoztunk volna. Hol is? Már tudom. Odalent, a farmon, ahol a beteldió terem. Ettél már betelt, édes? Csuda jókat lehet köpni tőle. Kár, hogy nincs nálam egy adag. Várj, mindjárt odamegyek, és viszek egy kis piát!
A pocsolyarészeg hölgy természetesen Miss Patricia Redfield volt. Nagy nehezen odatántorgott az erkélyem alá, húzott egyet az üvegből, és felém nyújtotta.
- Tankolj, szivi, különben nem működik a motor. Tudod, hogy ma van a születésnapom?
Lehajoltam, és elvettem tőle az Üveget. Erre belekapaszkodott a terasz mellvédjének az oszlopocskáiba, és felnézett rám. Olyan üveges volt a tekintete, hogy olcsóbb régiségboltokban elment volna velencei tükörnek.
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem tőle. - Miss Valentine és Mr. Robinson?
- Elveszítettem őket - vonta meg a vállát. - Én mindenkit elveszítek, szivi. Ahány pasasom volt, mindet elveszítettem. Egyiket-másikat még keresgéltem egy kicsit, aztán kerestem újat magamnak, de azt is elveszítettem. Nem akarod, hogy megtaláljalak, szivi? Lehet, hogy téged nem veszítenélek el.
- Majd holnap megbeszéljük - mondtam. - Le kéne feküdnie.
• Persze, hogy le kéne - mondta. - Csak az a kérdés, kivel. Nem is olyan nagy errefelé a választék. Az ember próbálkozik, aztán feladja. Később már nem is érdekli más, csak a krokodilok, a madarak, meg a békák. Egyszer megpróbálkoztam a békával is. Ne ijedj meg, szivi, és főleg ne gondolj rosszra. Megfogtam, a tenyeremre ültettem, és megcsókoltam, hátha herceggé változik. És tudod, mit csinált, szivi? Beleszart a tenyerembe. Ilyen az én formám. De hát mit csináljak? Vannak nyertesek, és vannak vesztesek. Bobby például kifejezetten nyerő típus. Neki nincsenek problémái.
- Miért nincsenek? - kérdeztem, miközben letettem a fenis üveget a terasz kövére.
- Hogy miért nincsenek? Azért, mert neki lelke sincs, szivi.
Akinek nincs lelke, annak lelki bajai sincsenek. Másszak, vagy felhúzol?
Odafent, a fejem felett ajtó csattant, amiből arra következtettem, hogy Miss Naik bezárkózott a szobájába. Mivel Füssli fejét sem láttam a szomszédban, nem gondolhattam másra, minthogy megfutamodtak, és egyedül hagytak Miss Redfielddel.
- Csak egy kicsit segíts, szivi - kérlelt a lány. - Nehéz a popsim, nem tudom magam után húzni. Bár vannak, akik kifejezetten az ilyet kedvelik. Te milyet kedvelsz, szivi?
Megfogtam a csuklóját, és megpróbáltam felrángatni a teraszra. Miss Redfield azonban nehéz volt, mint a sószsák.
- Nyúlj a hónom alá, szivi. Imádom, ha a pasasok a hónom alá nyúlnak. Hopp! A fenébe is, elveszett az üvegem. Várj, visszamászok érte. Ott kell lennie valahol a fűben.
Szerencsére elfelejtette, hogy ő maga nyújtotta fel a teraszra.
- Ne másszon le, mert jöhet egy krokodil! Miss Redfield megvonta a vállát.
- Ha nem mászok, akkor is jöhet. Annyi van belőlük, mint földigilisztából eső után. De miről is beszéltünk?
- Erről-arról.
Megrázta a fejét és körbepislogott.
- Hol a fenében vagyok egyáltalán?
- Pillanatnyilag a teraszomon. Hogy érzi magát?
Kár volt megkérdeznem. Miss Redfield a vállamra borult, és felcsukló hangon pityeregni kezdett.
- Szarul, szivi, nagyon szarul. Néha meg is kérdezem magamtól: mi a fészkes fenét keresek én itt, a mangrove-mocsarakban. Megmondjam, szivi? Pénzt. Nem mintha errefelé papírpénz zörögne a fákon levelek helyett, de mégiscsak több van belőle, mint odahaza. Ráadásul itt meg is írhatom a disszertációmat. Itt van előttem kiterítve Goa egész élővilága. Csak le kell hajolnom, és meg kell piszkálnom. De mit keresek én a te teraszodon, szivi?
- Jó kérdés. Már magam is fel akartam tenni.
- Akkor tudod, mit? Keressük együtt a megoldást. Mondd, szivi, neked lakásod is van vagy csak teraszod?
- Az is van - nyugtattam meg.
- Akkor miért nem megyünk be oda?
Sóhajtottam, és félreálltam az útjából. Ha már egyszer felhúztam a teraszra, nem lökhetem vissza a krokodilok közé.
Miss Redfield betántorgott a szobámba, megállt a közepén, és megvakargatta a feje búbját. Ekkor figyeltem csak fel rá, hogy szépen nyírt, rövid frizurája van, ami leginkább a harmincas évek úgynevezett bubifrizurájára emlékeztetett.
- Szakasztott olyan, mint az enyém. Lehet, hogy a saját szobámban vagyok? Nem hallgatsz el valamit előlem, szivi?
Szerencsére felfedezte magának a legnagyobb karosszéket, és mindjárt bele is csüccsent.
- Imádom ezeket a böhöm karosszékeket. Sok mindenre fel lehet használni őket. Ha idejössz, megsúgom, hogy az ücsörgésen kívül még mire. Te jó ég, vizes a bakancsom. Alighanem beledőlt a feni. Fordulj félre, szivi, lehúzom a cipőmet.
Engedelmesen elfordultam. Sosem hallottam ugyan, hogy valaki a lábát is szégyellje mások előtt, de hát ahány ház, annyi szokás.
- Nem kéne inkább hazamennie?
- Miért, most hol vagyok?
- Az én lakásomban.
- Te olyan vagy, szivi, aki ennyire tiszteli a magántulajdont? Sosem tüntettél még a gazdagok ellen? Hol a fenim, szivi? Csak nem itták meg a krokodilok? Vagy Ahab kapitány?
- Ismeri Ahab kapitányt? - ragadtam meg az alkalmat.
- Ki ne ismerné? Azóta van itt, mióta a fák a parton. Vagy még régebbi idők óta. Lehet, hogy már a bevándorló árják is itt találták. Tisztelgett nekik, és megtudakolta az első, lováról lepottyanó árjától, hogy tisztelettel megkérdezem, uram, nem véletlenül Albuquerque kapitányhoz vagy Menenzes-Braganza kapitányhoz van szerencsém? Ahab kapitány mindig is itt volt. Hallottad, mi történt a menyasszonyával?
- Azt mondják, már a felesége volt.
- Akkor meg mit kérdezősködsz, ha úgyis tudod. Megette a krokodil. Mint ahogy előbb-utóbb engem is meg fog enni. Vagy leeszi a kezem, vagy a lábam. Ebben biztos lehetsz. És ha nem tűzöl el innen, a tiédet is leharapja. Istenem, szivi, nagyon vigyázz magadra! A lábadra rá se köpj, de ha azt akarja leharapni, hát ne hagyd! Üss-vágj, de ne engedd! Én mondom
ezt neked, szivi, mert nekem aztán van némi tapasztalatom e téren. Kíváncsi vagy rá, hogy jártam Juannal? Nem, mi? Akkor elmondom. Tudod, hol lakik Juan? Juan Cardoso? A faluban, ahol a féllábúak élnek. Most már annyian vannak, hogy be lehetne íratni őket a Guiness rekordok könyvébe. Nos, ott lakik az a pasas, az a Cardoso gyerek. Néhányszor velem jött békát fogni, meg mérni a víz tisztasági fokát, főleg lejjebb, ahol a Mandovi és a Zuari összefolynak, szóval velem jött a pasas, és egész nap ott hajladozott előttem. Kedves arcú fiú, csupa szolgálatkészség. Ahogy ott hajladozott, azt gondoltam magamban, miért is ne? Már úgyis eléggé nyugtalanok voltak az éjszakáim, éppen úgy, mint mostanában, ezért aztán mondtam, hogy délután, ha vége a békafogásnak, felmegyek a faluba hozzá, jó lenne, ha elzavarná az utamba eső krokodilokat, a feleségét is, ha van neki, és mindenkit, aki megzavarhatja az együttlétünket. Láttam rajta, hogy nagyon be van gyulladva, irul-pirul, pedig azt nagyon nehéz meglátni rajtuk. Én mégis megláttam. Estefelé a hónom alá csaptam egy Üveg fenit, előtte lemosakodtam alulfelül, rányomtam egy kis rózsaillatot, aztán gyerünk. Juan otthon is volt, egyedül, s olyan szépen kiöltözött, mintha misére készülne. Erről jut eszembe, hogy egy kicsit zavart is a szobában lévő oltár, amelyen gyertyák égtek, Xavéri Szent Ferenc képe meg egyenesen rám bámult, mintha kitalálta volna, mit is akarok ettől a szegény Cardoso gyerektől. Mondtam neki, tegyen egy törülközőt Xavéri Szent Ferencre, mert kitör rajtam a hideglelés, de Juan meg sem mert moccanni. Csak állt a szoba közepén, és nézett rám, mozdulatlanul. Gondoltam, száguldás előtt be kell gyújtanunk a rakétákat. Kipöcköltem a fenis üvegből a dugót, húztam egy jót belőle, aztán odanyújtottam neki. Az meg egyből kiitta, majd az egész üveggel, úgy kellett erőszakkal visszavennem tőle. Még én is akartam belőle inni, arról nem is beszélve, hogy attól tartottam, kiüti, mielőtt még komolyabbra fordulnának az események.
Sóhajtott, és megrázta a fejét
- Szomorú buli volt az, szivi. Még most is beleborsódzik a hátam, ha rá gondolok. Azt hittem, zavarban van szegény, aztán meg arra gondoltam, lehet, hogy egy gyereket akarok elcsábítani? De akárhogy is pislogtam rá, nem tűnt gyereknek,
éppen abban a korban volt, amikor már tudnia kell, hány lába van a póknak... Hova a fenébe lett az üvegem, szivi? Na, mindegy. Hol is hagytam abba? Ja, ott állt a pasi a szoba közepén, megfésülve, kiöltözve, mint egy próbababa. Gondoltam, segítek magunkon, és odamentem hozzá. A többit talán jobb lenne, ha el sem mondanám... Pokoli látványban volt részem, szivi. Elkaptam szegény Juant, lenyomtam neki két puszit, aztán lehúztam a nadrágját. A szoba sarkába vágtam, és már a magamét cibáltam, amikor oda néztem. Tudod, hova? Képzelheted, hogy megrémültem, amikor nem láttam ott semmit. Se kicsit, se nagyot. Még az is végigfutott rajtam, hogy talán rosszul mértem fel a helyzetet, és Juan Juanita. Mint a középkori, francia darabokban. Mindenki azt hiszi a fiúról, hogy lány, a lányról meg, hogy fiú. Csakhogy Juan nem volt lány. De fiú sem volt. Legalábbis bizonyos értelemben nem. Mondd, szivi, te ugye nem vagy ilyen? Na jó, szóval csak álltam ott, és néztem, de nem láttam semmit. Juan Cardoso meg sírva fakadt, és elkezdte felcibálni magára a nadrágját. Még szerencse, hogy hagyott egy kis fenit, amit leguríthattam a torkomon.
Akkor aztán elmesélte szegénykém, hogyan járt. Még gyerekkorában történt, hogy otthon aludt a testvérével, amikor egy krokodil bemászott a házba, és megölte a testvérét. Neki meg leharapta. Jó darabig bütyköltek rajta az orvosok, de ennél jobban nem tudták megbütykölni. A legszükségesebbeket el lehet intézni vele, hancúrozásról azonban szó sem lehet. Hát így jártam én Juan Cardosoval, szivi.
Amitől tartottam, bekövetkezett. Miss Redfield a karosszékemben ült, ruha azonban nem volt rajta egyetlen szál sem. Valamennyi a szék karfáján lógott szépen kiteregetve.
Bár nem volt éppen megfelelő az alkalom a szemlélődésre, kénytelen voltam megállapítani, hogy Miss Redfield józan állapotában nem lehet elhanyagolható teremtés.
Kimentem a fürdőszobába, kivettem a szekrényből egy nagyméretű törülközőt, és betakartam vele.
Miss Redfield hálásan mosolygott rám.
- Imádom, ha törődnek velem. Hol a fenim? Hol a...
Robbanásszerűen aludt el. Karjára hajtotta a fejét, és már aludt is.
Én meg törhettem a fejem, mit csináljak vele.

6.

Szerencsémre nem kellett soká törnöm, mert alighogy összeszedegettem a ruhadarabjait, megzörgették odakint az ajtót.
- Mr. Lawrence! Ébren van még?
Kellemes női hang volt az érdeklődő. Nem gondolhattam másra, mint hogy Miss Valentine az.
Ő is volt. Kék, virágos selyempizsamában állt odakint. Lábán papucs volt, amely krokodilfejet mintázott. Zavartan rám mosolygott, és széttárta a karját.
- A barátnőmért jöttem. Úgy hírlik, magánál van.
Miss Valentine megtorpant, amikor megpillantotta a karosszékben szundikáló lányt. Annál is inkább érthető volt a megdöbbenése, mivel Miss Redfielden éppen nem volt semmi. Amíg az ajtót nyitogattam, sikerült leráznia magáról a törülközőt.
Nyitottam volna a számat, de Miss Valentine a kezemre tette a kezét.
- Nem kell mentegetőznie, Mr. Lawrence. Ismerem Patriciát, mint a tenyeremet. Elmesélte, hogy járt Juannal?
- El.
- Akkor nagyon ki lehet borulva szegénykém. Magától vetkőzött le, igaz?
- Megkért, hogy forduljak félre, mert lehúzza a bakancsát.
- Ezek az apró kis trükkjei. Ha megengedi, magammal viszem.
- Segítsek? - kérdeztem szolgálatkészen. Ahogy felé hajoltam, pizsamája vágásába tévedt a tekintetem. Olyan hatással volt rám a látvány, hogy kiesett a kezemből Miss Redfield bakancsa, amelyet pedig már kihúzkodtam a fotel alól.
Miss Valentine-on nem látszott, hogy észrevette volna, mi történt velem. Rám mosolygott és a fürdőszoba felé intett.
- Megkérhetem rá, hogy menjen át egy kicsit? Ugye, megérti?
Hogyne értettem volna meg. A kád szélére ültem, és az órámra pillantottam. Három óra múlt. Lassan itt a napkelte, én pedig még szemhunyást sem aludtam.
Mire kimehettem a fürdőszobából, Miss Redfield már úgy-ahogy felöltözve ücsörgött a széken, ha a bugyit és a melltartót
egyáltalán öltözéknek nevezhetjük. Rám pillantott, és szégyenlősen megrázta a fejét.
- Az a helyzet, szivi, hogy rohadtul szégyellem magam. Itt voltam nálad, és nem emlékszem semmire. Hát ilyen az én formám. Hónapok óta álmodozom arról, hogy találkozom egy ilyen pasival, amikor meg megtörténik a dolog, nem is emlékszem rá.
- De hiszen nem történt semmi - védekeztem, de Miss Valentine ennivaló ajkára tette az Ujját.
- Hagyja rá, bármit is mond. Úgy könnyebben velem jön. Közben Miss Redfield ismét elbóbiskolt. Miss Valentine
a hóna alá nyúlt, felemelte, és hagyta, hogy rádőljön. Kinyújtotta a karját, és intett, hogy rakjam rá a ruhákat. Úgy távozott a szobámból, mint egy alaposan felpakolt Mikulás. Miss Redfield domborodó hátulsó része karimájáig tömött, kerek puttonyt formázott.
Becsuktam mögöttük az ajtót, és beledöltem az ágyamba. Félálomban voltam már, amikor rádöbbentem, hogy elfelejtettem ellenőrizni, bezártam-e a terasz ajtaját.
Mielőtt megtehettem volna, már el is aludtam.

7.

Arra riadtam, hogy a krokodil járkál a szobámban. Kinyitottam a szemem, és nem létező fegyverem után kaptam. Szerencsére csak az erkélyajtó elé akasztott függöny lengedezett az éjszakai szellőben.
Órámra pillantottam. Éppen tíz perce múlt, hogy lehunytam a szemem. Azon töprengtem, vajon mi ébreszthetett fel, amikor megkopogtatták odakint az ajtót.
- Mr. Lawrence! Ébren van még?
Odabotorkáltam az ajtóhoz, és kinyitottam. Miss Valentine állt a folyosón, de már Miss Redfield nélkül. Üde illatfelhő lengte körül, feledtetve munkatársnője feniszagát.
- Még ébren - mondtam, miközben megpróbáltam féken tartani mindegyre lefelé csúszkáló szempilláimat. - Még... áááá... ébren!
- Istenem, már azt hittem, elaludt.
- Még nem... de...
Ahogy kimondtam, már fel is ébredtem. Miss Valentine belibbent az ajtón, miközben mintegy véletlenül hozzám dörzsölődött a pizsamája. Ez önmagában még nem ébresztett volna fel, amit viszont a pizsama alatt éreztem, az annál inkább.
- Ne aggódjék - mondtam, ekkor már az igazságnak megfelelően. - Jó darabig úgysem tudnék elaludni.
- Szakasztott így vagyok vele én is - mondta Bobby Valentine, megállva a szoba közepén. Az ablakon beragyogó hold glóriát font a feje köré, majd átfurakodva a selymen, egész testét sugárfürdőbe áztatta.
- Foglaljon helyet - mutattam sóhajtva a karosszékre, amely talán még mindig őrizte Miss Redfield melegét. - Hogy van a barátnője?
Miss Valentine belecsüccsent a székbe. Aztán megemelte hosszú, táncosnő lábait és feldobta a szék karfájára.
- Ugye, nem zavarja, ha kényelembe helyezem magam. Legalább pihentetem a lábam.
- Egyáltalán nem zavar - nyögtem. - Miért is zavarna?
- Egész nap a lagúnákat járom, derékig érő csizmában, estére néha már nem is érzem a virgácsaimat. Lehet, hogy mégis táncosnőnek kellett volna mennem? Néha az az érzésem, hogy elszúrtam az életemet, amiért a biológusi pályát választottam.
- A táncosnők élete sem fenékig tejfel.
- Tudom én azt jól, de néha mégis úgy érzem - főleg, amikor a mocsárban caplatok -, hogy kellemesebb a színpadon ugrándozni, és learatni a tapsot meg a sikert, mint az elhagyatott mocsár mélyén az üledék vastagságát méregetni. Persze azért ennek is megvannak a maga szépségei.
Ahogy kényelmesen elhelyezkedett a székben, nadrágszára felcsúszott a combjára, nadrágjának a dereka pedig éppen fordítva. Még egy kiválóan képzett fizikusból álló kutatócsoport is csak nehezen tudta volna leírni azt a bonyolult mechanikai mozgást, amelyet ez az átkozott pizsamanadrág végzett. Mivel mindig is volt érzékem a titokzatosnak tűnő fizikai jelenségek iránt, nem igen tudtam levenni a szemem róla.
Ráadásul a pizsama felső része úgyszintén fizikai rejtélynek bizonyult. Amikor Bobby Valentine még a folyosón állt az ajtóm előtt, megfelelő méretűnek látszott, most viszont itt, a karosszékben, amelyről hirtelenjében nem is tudtam mást
elképzelni, mint hogy varázskarosszék, egyszerűen összement.
Váratlanul lekapta az egyik lábát a székről, megfordult, és úgy összecsavarodott, mint egy kígyó. Még az orrát is elfintorította nagy igyekezetében.
- Bocsánat - motyogtam meghökkenve. - Történt valami? Miss Valentine feje felbukkant a fotel mélyéből, és szenvedő képpel nézett rám.
- Az a helyzet, hogy... kicsit bajban vagyok.
- Mi a baj? - hökkentem meg.
- Elért a végzet - mondta mosolyogva. A mosolya mélyén azonban mintha nyugtalanság vibrált volna.
- Miféle végzet?
- Medúza - nyögte. - A nagy piros.
- Jelly fishre gondol?
- Látott már?
- Ha jól emlékszem, csak akváriumban.
- Van belőle jó néhány a lagúnákban is. Feljönnek a tengerről, aztán visszamennek. Nem jó találkozni velük. Erős a mérgük. Ha nem kezelik a csípésüket, csúnyán elfertőződhet, és egyéb súlyos következményei is lehetnek.
Természetesen hallottam már a vörös medúzáról, és arról is, hogy valóban kerülni kell a vele való találkozást. Ha mégsem sikerülne, és megcsípne bennünket, azonnali kezelést igényel a csípés helye. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem hideg vizes borogatással kell lelohasztani a méreg keltette hólyagot, hanem forró vízzel. Fél órai borogatás után a hólyag lelohad, aztán pedig már csak antiallergén tabletták szedése javallott. Szóval, ha valakit megcsíp a piros medúza, legyen észen és ne vakargassa feleslegesen.
- Magát... megcsípte egy medúza?
- Meg - hajtotta le szégyenlősen a fejét Miss Valentine.
- Ennek a fele sem tréfa - ugrottam fel. - Mikor?
- Hát úgy... háromnegyed órája. - Te jó isten! Fáj?
- Most kezd csak... igazából.
Egyszerre azt is észrevettem, amit eddig nem: hogy Miss Valentine-nek verejtékgyöngyök bukkannak ki a homlokán a fájdalomtól, s az egész hacacáré csak azért volt a karosszékkel, hogy észrevétlenül megvakarhassa a csípés helyét.
- Nem akartam szólni magának... - nyögte. - Nem akarok senkit zavarni, de.. pokolian fáj. Előbb arra gondoltam, hogy majd Patricia... csakhogy ő részeg,Dustin pedig... elájulna, ha meglátná. Mióta az történt vele, a legkisebb seb láttán összecsuklik.
- Tudja, hogy forró vizes borogatást kell rakni rá?
- Tudom.
- És nem... próbálná meg... egyedül?
- Már megpróbáltam - mondta szelíden. - Nem ér oda rendesen a kezem. Ha odaérne... nem jöttem volna be magához.
Sóhajtottam és szenvedő arcába néztem.
- Majd én... beborogatom.
Úgy nézett rám, mint a leprás beteg a fölé hajló, lepragyógyító, szent emberre.
- Megtenné?
- Teréz anya lelke szorult belém - mondtam már a fürdőszoba felé menet. - Mindent a rászorulókért.
Mire visszaértem a szobába, kezemben a forró vizes vödörrel, és egy törülközővel, Miss Valentine már az ágyamon feküdt.
Letettem a vödröt a szőnyegre, a törülközőt pedig a szék karfájára akasztottam.
- Hol van pontosan a... hólyag? Miss Valentine elpirult.
- Hát... hogy is mondjam... meg fogja találni. És a combomat is... elérte. Az itt van elől. Azt talán még magam is... de...
Megsimogattam az állam, és töprengve néztem rá.
- Tisztában van vele, hogy mivel jár a kezelés?
- Mi... vel?
- Először is... le kell vetnie a nadrágját.
- Hát... én nem is tudom... ha nincs más megoldás... bár...
- Selymen keresztül nem lehet borogatni.
- Hát... nemigen. Az az igazság, hogy... nem szeretem mutogatni magam.
- Én csak kizárólag szakszerűen és a... gyógyulása... izé... érdekében...
- Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy... jobb, ha felkészül valamire.
- Mire? - nyögtem.
- Hogy én ott... arrafelé... szóval... nem vagyok hibátlan.
- Mi a csoda? Csak nincs falába magának is?
- Az nincs, de... majdnem olyan rossz. Egyszeriben elkapott a szédülés. Milyen szörnyűséges titka lehet Miss Valentine-nek?
- Mondja el nyugodtan - biztattam. - Talán túl fogom élni.
- Nem akarom, hogy kellemetlen látványban legyen része.
- Ha nincs falába, márpedig nincs, akkor nem tudom, miféle meglepetés várhatna rám. Lehet, hogy maga nem is Roberta, hanem Robert?
- Ne tréfálkozzon, kérem. Elég nekem a magam... baja.
- Akkor mitől kellene megijednem?
Miss Valentine felém fordította az arcát. Valahogy úgy, mintha én lennék a szolárium fényforrása, vagy maga a Nap. Behunyta a szemét, miközben ajkai enyhén elváltak egymástól.
- Látja? - kérdezte elhaló hangon. - Látja?
Nem tudtam, mire céloz. Kezemtől alig néhány centiméternyire pihegő keblére-e, vagy hófehér, ajkai közül kivillanó fogaira.
- Mit kellene látnom?
- A homlokomat. És... az orromat.
Rémülten vettem szemügyre előbb a homlokát, majd az orrát. A homloka amolyan tisztességes női homlok volt, néhány halovány ránccal, verejtékcseppel, és jó néhány szeplővel. Ott ücsörögtek a ráncok között, kacéran bámulva rám.
Homlokáról az orrára csorgott le a tekintetem, de ott sem találtam semmit, amitől hátast kellett volna dobnom. Kellemesen fitos, vonzó orra volt, szintén szeplőkkel díszítve. Nem volt se túl nagy, se túl kicsi, se görbe, se ferde, még csak egy icipici szabálytalanságot sem láttam rajta.
- Mi van velük? - kérdeztem, megvakargatva a fejem.
- Mégsem látja?
Szinte sikoltott a hangja a felháborodástól. Leejtette a fejét a párnámra, s beletemette az arcát. - Ez az, amit a leginkább utálok a férfiakban - mondta keserűen. - Hogy úgy tesznek, mintha nem vennék észre, szemtől szembe adják a lovagot,
a hátunk mögött aztán kiröhögnek bennünket. Maga is közéjük tartozik?
- Nem tartozom sehova - mondtam, némiképpen elveszítve a türelmemet. - Esküszöm, nem látok semmit, sem az orrán, sem a homlokán.
Miss Valentine felkönyökölt, és szemrehányón nézett rám.
- Na és a szeplők?
Olyan felháborodottan csengett a hangja, mintha meg akartam volna venni szőröstül-bőröstül, a szeplői árát azonban nem akartam volna kifizetni.
- Mit akar velük?
- Ott vannak.
- Persze hogy ott vannak - mondtam értetlenül. - Akinek szeplői vannak, annak vagy a homlokán virítanak, vagy az orrán, vagy...
- Kérem szépen, ne folytassa. Éppen elég bajom volt miattuk.
- Baja? Mi baja lehetett néhány szeplő miatt?
- Az, hogy mindig csúfoltak értük. Én voltam a pulykatojás. Szerencsére már sok eltűnt rólam, de így is maradt éppen elég.
Képtelen voltam eligazodni rajta. Pokolian éghetett a medúza csípése a hátulján, meg ott, ahol érte, ő viszont ahelyett, hogy engedte volna beborogatni, a szeplőiről tartott tudományos értekezést.
- Tudomásul vettem - mondtam meglengetve a törülközőt. - Szeplők vannak az orrán és a homlokán. Egyben biztos lehet: én nem fogom kicsúfolni értük. Már kinőttem abból a korból. Kész?
- Nem - mondta határozottan. Meglepődve kaptam fel a fejem.
- Van még valami?
- Hát... szeplő.
- Hol?
- Éppen ez az - mondta mélyet sóhajtva -, hogy hol. Éppen ott. Ahol a medúza...
Eltátottam a számat. Ezért volt hát a nagy nyugtalanság! S akkor nem tudom miért, de annyira mulatságosnak tartottam a dolgot, hogy hangosan elnevettem magam.
- Maga képes és ezért...
Ahogy elkaccantottam magam, már fel is pattant az ágyon. Ugrott kettőt, és az ajtónál termett.
- Vegye tudomásul, hogy csalódtam magában! Őszintén bevallottam minden hibámat, és megkértem, hogy mentse meg az életemet, szabadítson meg a pokoli fájdalmaktól, és erre maga kiröhögött. Ilyenek a férfiak, egytől egyig. Maga sem kivétel, pedig azt hittem.
Imára kulcsolt kézzel kezdtem tiltakozni.
- Eszem ágában sem volt kinevetni magát. Csak a torkomat reszeltem, mert beleszállt valami por, vagy toll a nyelőcsövembe.
- Biztos, hogy nem hazudik?
- Ne legyen Szadanand Szingh-ből soha főfelügyelő, ha nem mondok igazat!
Ez aztán lecsillapította valamelyest. Visszarázta felháborodástól kibuggyant kebleit a pizsamafelsőbe, és gyanakodva nézett rám.
- Egészen biztos, hogy nem a szeplőimet nevette ki?
- Egészen biztos.
Visszasétált az ágyamra, és ismét végigfeküdt rajta.
- Ha nem fájna ennyire... nem lennék rászorulva senki segítségére. A magáéra sem. Nem is sejti, mennyit szenvedtem annak idején a szeplőim miatt. Egyszer tornaórán valamelyik szörnyeteg osztálytársnőm észrevette, hogy ott is szeplős vagyok.
- Hol ott?
- Hát az, izé... hátulsó részemen. Attól kezdve én lettem a szeplős seg... fenekű. Mindenki azt akarta megnézni. Sosem tudhattam - persze már később -, hogy egy fiú tisztességes szándékkal közeledik-e hozzám, vagy csak meg akar győződni róla, igazak-e a pletykák. Azóta... mindenkit figyelmeztetek... Bár őszintén szólva, azért nem állnak tömegek az ajtóm előtt.
Ennivaló volt, ahogy a bizonyítványát magyarázta. Közben azonban a szeplők már verejtékben áztak a homlokán a fájdalomtól.
- Forduljon hasra! - vezényeltem.
- Biztos, hogy nem fog... nagyon fájni?
- Ennél jobban már aligha. Gyerünk. Sóhajtott, és a hasára fordult.
Két ujjammal elkaptam a pizsamanadrág gumiját, és lefelé húztam. Erre hátranyúlt, és elkapta a kezem.
- Mit csinál?
- Már megbeszéltük, nem? Lehúzom a nadrágját.
- Másképp... nem lehet?
- Azt is megbeszéltük, hogy a selymen keresztül nem megy.
- Van egy ötletem.
- Mondja gyorsan.
- Hozok egy ollót, és... maga meg lyukat vág rajta. Akkor nem kell levetnem. Maga a lyukon keresztül beborogatja az izé... csípésemet...
- És a pizsamája?
- Majd veszek Pandzsimban másikat.
- Inkább vegyen egy mély lélegzetet!
Olyan váratlanul kiáltottam rá, hogy engedelmeskedett. Felfújta a képét, úgy nézett rám. Én meg ezalatt, mint a tapasztalt sebész operált betegét a kötéstől, megszabadítottam a nadrágjától.
Bobby egy kicsit elfehéredett, hátranyújtotta a kezét, mintha védekezni akarna, aztán leejtette maga mellé.
- Hát ezt... mesterien csinálta.
Úgy látszik, engem is megcsíphetett a medúza a Mandovin, mert annak ellenére, hogy nem éreztem a csípése helyét, én is verejtékezni kezdtem. Nem nagyon, éppen csak néhány cseppecske bukkant elő a homlokomon.
- Lát... ja?
- Őszintén szólva, nemigen.
Pedig láttam. Csak nem a csípés nyomát
Kis vörös foltocska szerénykedett csupán a gerincoszlopa mellett, ez azonban aligha medúzacsípés volt Vagy ha az, akkor egy bébi-medúza csiklandozhatta meg.
Rányomtam a vörös foltra a mutatóujjamat.
- Itt?
Megvonaglott a teste az ujjam nyomásától.
- Ott! Éppen ott! Nagyon csúnya?
- Semmi az egész - mondtam a homlokomat törölgetve. — De azért... látszik valami.
- Úristen! Tudtam, hogy elkapott! Kérem, borogassa be.
Óvatosan leejtettem a pizsamafelsőmet a szőnyegre.
Reméltem, hogy ezt nem veszi észre, ő azonban észrevette. Kikerekedett a szeme, és csodálkozva nézett rám.
- Maga mit csinál? Vetkőzik??!
- Dehogy vetkőzöm - tiltakoztam. - Csupán a felsőmet vetettem le.
- Na, de miért?
- Akadályoz a mozgásban, azonkívül, ha beborogatom, vizes lesz az ujja. Kérem, feküdjön a hátára. Azt mondta, másutt is megcsípte. Alaposan meg kell néznem.
- Nagyon... csúnya?
- Majd, ha láttam, megmondom.
Miss Valentine behunyta a szemét. Én viszont annál jobban kinyitottam az enyémet. Mindeközben még a pizsamafelsőt is megpróbáltam lehúzni róla.
- Hé! - tiltakozott. - Ez meg miért kell? Felül nem csípett meg.
- Mondja maga.
- Hogyhogy mondom én?
- Az a helyzet, hogy a vörös medúza roppant alattomos jószág. Képes úgy is csípni, hogy akit megcsípett, meg sem érzi. Csak akkor, amikor már végzetes a hatása. Ezért nem árt mindenütt ellenőrizni, ahol csak lehetséges.
A hold besütött az ablakon, így aztán nem kellett villanyt gyújtani ahhoz, hogy megkezdjem a kezelést. Fogtam a törülközőt, és a hátára szorítottam.
- Hú! - szisszent fel. - Ez egy kicsit meleg. Most meg mit csinál?
Az váltotta ki nyugtalanságát, hogy lerúgtam magamról a pizsamanadrágomat is.
- Hogyhogy mit csinálok?
- Az izé... nadrágja...
- Ó, hát erre gondol. Nincs jelentősége. Az a lényeg, hogy odaszorítsam magához a törülközőt. Érti már?
- Nem. De én...
- Itt van a hátán a feltételezett medúzacsípés. Rátettem a törülközőt, ez azonban nem elég.
- Nem elég? - visszhangozta.
- Indiai ismerőseimtől tudom, hogy ilyenkor az a legjobb módszer, ha odaszorítjuk az illetőhöz.
- Hát akkor... szorítsa oda.
- Csak éppen nem a kéz a lényeg. - Hát mi?
 Igazából a testünkkel kell odaszorítanunk, hogy átáramolhassanak a sérültbe testmelegünkkel együtt a esi és csu energiák is.
- Mi az ördögöt beszél itt összevissza? Mi az a esi meg csu energia?
- Azonnal meg fogja tudni. Szóval... itt a törülköző... ide szorítjuk...
- De hiszen ott nincs is csípésem...
- Utálom, ha a beteg magyarázza az orvosnak, hogy mit kell tennie. Most ez itt...
- Jézusom, erről nem volt szó! Maga félreérti a helyzetet... egészen félre... Jaj, de hiszen az ott... maga most... jaaaaaj, Istenem... miért nem mondta, hogy... még szerencse... hogy bejöttem magához... hozzád... hogy ilyen szakavatott kézbe került az, izé... csípésem... Jaaaaj... talán mégis jobb lenne, ha ezt nem... csinálná... mert én... hiszen még nem is.,, ismerem...
- Akarja, hogy bemutatkozzam?
- Akarom... azaz... nem akarok semmit... csak azt... már úgyis bemutatkoztál... most azt akarom, hogy mindent mutass meg, amit... ami... már nem is fáj a csípésem... már nem is... már nem is... Kérlek, gyógyíts tovább... mert még nagyon... beteg vagyok... Kérlek...
Csaju mama egyszer azt mondta odafent északon, hogy a sámán gyógyításának többször is meg kell ismétlődnie. Egyetlen gyógyítás nem gyógyítás.
Mindig is arra törekedtem, hogy kövessem Csaju mama utasítását. Ezúttal is.

8.

A kerek hold úgy hintázott a függönyön, mint pajkos kisgyerek. Lendült előre, lendült hátra, s amikor már majdnem leesett róla, gyorsan a függöny rojtjába kapaszkodott.
- Mire gondolsz? - kérdezte Bobby Valentine, lerúgva magáról a takaróját. - Pokoli meleg van.
- Remélem, nem sétál be hozzánk egy unatkozó krokodil.
- Csukd be gyorsan a teraszajtót. Nem hallottad Juan Cardoso történetét?
Kiugrottam az ágyból, és az ajtóhoz ügettem. A kert holdfényben fürdött; a pálmák az ég felé nyújtóztak, mintha zuhanyoztak volna.
- Minden csendes?
- Nem látok krokodilt.
- Akkor meg mit ácsorogsz az ablaknál? Gyere gyorsan vissza! Különben csoda tehetséges orvos vagy - dicsért cinkos kis mosollyal a szája szegletében. - Már alig érzem a medúzacsípésemet.
- De még érzed?
- Éppen csak egy kicsit.
Úgy tettem, mintha mélyen elgondolkoztatna a dolog. - Ez annyit jelent, hogy... talán nem végeztem tökéletesen a dolgom. Fordulj meg, utókezelés következik.
- Na végre - suttogta. - Mindig is erről ábrándoztam odakint, a mocsárban. Hosszú kezelésről, majd futó utókezelésről.
- Futó?!
- Jó-jó, nem annyira futó. Szóval... nem zavarnak a szeplőim?
Annyira nem zavartak, hogy csak akkor hagytam abba a velük való foglalatosságot, amikor megzörgették odakint az ajtót.

9.

- Ez meg ki az ördög? - hallottam Miss Valentine elkeseredett suttogását. - Ki a fészkes fene zörget más ajtaján, amikor az éppen pihenni vágyik?
- Pihenni?
- Jaj, ezt csak úgy mondtam. Ne vedd el a kezeeeed, kérleeeek! Ott... ott... jaj!
Még határozottabban hallatszott a kopogás az ajtón.
- Van ott valaki - mondtam reményvesztetten. - Ki kell mennem megnézni, ki az.
- Moooost? Éppeeen mooost?
- Akkor kell, amikor kopognak - mondtam, pedig semmi kedvem nem volt a mászkáláshoz. - Várj egy kicsit, azonnal vissza jövök.
Bobby Valentine odébb gurult az ágyon.
- Adok neked egy percet - mondta. - Ezalatt az idő alatt kimehetsz a fürdőszobába, megkeresheted a borotvádat, kinyithatod az ajtót, és egyetlen szó nélkül elvághatod a torkát. Mit szólsz hozzá?
Ha nem is voltak ilyen vérfagyasztóak a terveim, azt azért én is elhatároztam, hogy bemázolok egyet Füssli szeme alá, ha Ő az. Hacsak nem éppen egy támadó krokodil elől menekül.
Az ajtóhoz ballagtam, és csak úgy, a biztonság kedvéért, kiszóltam rajta.
- Ki az?
Majd hanyatt estem a rémülettől, amikor Füssli hangja helyett Szadanand Szingh felügyelő dörmögése szűrődött be a kulcslyukon.
- Szadanand Szingh. Beengedne végre?
Az ajtónak dőltem, és lázasan törni kezdtem a fejem. Hiába törtem, nem jutott az eszembe semmi, amivel kivédhettem volna a látogatását.
- Nem - mondtam.
- Hogyhogy nem?
- Nem engedem be. Ez az én szobám, kikérem magamnak, hogy a rendőrség átjáróháznak használja. Főleg éjszaka. Éjszaka aludni szoktam.
- Igazán?
- Most is aludnék, ha hagyna.
- Egyedül van?
- Semmi köze hozzá!
- Azt hiszem, téved, Mr. Lawrence. De hogy ne húzzuk tovább a dolgot, házkutatási parancs van nálam. Azonkívül itt áll mellettem Miss Naik. Ő is azt tanácsolja, hogy nyissa ki az ajtót.
- Te jó isten! - suttogta Miss Valentine, magára kapva a pizsamáját. - Ez meg ki az Ördög?
- Szadanand Szingh felügyelő.
- Mire ügyel fel?
- Rendőrfelügyelő.
- Mi dolgod van neked rendőrfelügyelőkkel? Megvontam a vállam.
- Néhány gyilkosságot szeretne a nyakamba varrni.
- Neked??!
- Nyissa ki, Mr. Lawrence, mert betörjük. Gaonkar! Ide!
- Mr. Lawrence - hallottam ekkor Miss Naik megszeppent hangját. - Valóban jobban tenné, ha kinyitná. Érvényes a házkutatási parancsa. Megnéztem.
- Megkérhetnélek valamire? - fordultam Bobbyhoz, aki tanácstalanul ücsörgött az ágyam szélén.
- Lőjem le a fickót? Szívesen megtenném, de nincs fegyverem.
- Mássz be a szekrénybe.
- Tessék?
- Bújj be a szekrénybe, később mindent megmagyarázok.
- De hát teli van pokróccal! Egyszer már belenéztem.
- Kérlek, Bobby.
Kicsit még kérette magát, de végül engedett. Benyomtam a szekrénybe, és rácsuktam az ajtót. Visszamentem az ajtóhoz, és mielőtt Gaonkar betörhette volna, kinyitottam.
Színes kis társaság gyűlt össze odakint. Legelöl Szadanand Szingh felügyelő állt patyolattiszta turbánban, fehér ruhában, kék övvel a derekán. Holtbiztos voltam benne, hogy alig öt perce öltözött át. Kénytelen voltam arra gondolni, hogy Szadanand Szingh a kocsijában hordja teljes ruhatárát, és cirka negyedóránként öltözéket vált. A rendőrségi mosoda Margaóban pedig kizárólag csak neki dolgozik.
Éppen akkor léptem ki a folyosóra, amikor Gaonkar már emelte a lábát, hogy berúgja az ajtót. Amikor meglátott, úgy is maradt: fél lábon. Kedvem lett volna kípöckölni alóla, mégsem tettem. Nem bölcs dolog, ha a főnökök helyett a beosztottakon töltjük ki a mérgünket.
- Hol az a házkutatási parancs? - förmedtem a felügyelőre.
Szadanand Szingh mosolygott összetette a kezét a mellén, és szertartásosan meghajolt.
- Jó estét, Mr. Lawrence.
Gaonkar, aki még mindig fél lábon állt csatlakozott hozzá.
- Jó estét, Lawrence száhib.
- Jó estét - suttogta Miss Naik, miközben rám kacsintott. Fogalmam sem volt róla, mire akar figyelmeztetni, de nem volt időm hosszasan eltöprengeni a dolgon.
Szadanand Szingh besétált a szobámba, Miss Naik is besétált, és - lássanak csodát! - Herr Füssli is besétált akit pedig nem is láttam a folyosón. Gaonkar viszont kint maradt, immár két lábon.
Szadanand Szingh az asztalomra ejtett egy papírlapot, amely a házkutatási parancs lehetett körülnézett, majd a fürdőszoba ajtót vette célba.
- Benézhetek oda is?
- Nézzen - mondtam. - Különben lenne még egy-két tippem, hova nézzen be.
Szadanand Szingh meg sem hallotta, amit mondtam. Besétált a fürdőszobába, majd elégedetlenül visszaballagott.
- Hát itt nincs - mondta.
- Megtudhatnám, mit keres? - kérdeztem, az ajtófélfának támaszkodva.
Szadanand Szingh megsimogatta a szakállát.
- Eltűnt valaki.
- Ki?
Habozott egy kicsit, mintha nem lenne egészen biztos benne, elmondhatja-e, ki hiányzik a leltárból, végül mégis csak elmondta.
- Mr. Gokul.
- Az meg ki?
Ahogy kimondtam, már eszembe is jutott A csónakos, vagy hajóskapitány, ahogy tetszik.
- Hogyhogy eltűnt?
- Vissza kellett volna jönnie hozzám. De nem jött vissza.
- Hova kellett volna visszamennie?
- A kikötőbe.
- Nyilván találkozott valakivel. Vagy egy fenisüveggel. Szadanand Szingh megrázta a fejét.
- Ki van zárva. A kikötőben kellett volna megkapnia a pénzét, amiért ideszállította önöket. Márpedig soha nem fordult még elő, hogy Gokul ne lett volna hajszálpontosan a megbeszélt helyen, ha pénzről volt szó. Csak akkor nem jön, ha meghalt.
Megvontam a vállam.
- Nekem mi közöm mindehhez?
- Előfordulhat hogy maga ölte meg.
- Tiltakozom - mondta nagyon határozottan Miss Naik.  Rendben van, nem állítottam ilyesmit - visszakozott Szadanand Szingh. - Én csupán nyomozok, és a lehetőségeket vizsgálom.
- Miért öltem volna meg?
- A legénység állítása szerint ön rátámadt Gokulra, elvette a bozótvágó kését, beledobta a vízbe... és magát Gokult is a vízbe lógatta. Igaz ez?
- Kénytelen voltam vele - védekeztem. - Különben is, csak tréfa volt az egész. Ha hallotta volna, hogy kacagott Gokul. Én mondom, felügyelő, ritkán szórakozott olyan jól. Azt mondta, úgyis unta már a bozótvágóját, éppen ideje volt, hogy vízbe dobja valaki. A víz felett pedig egyenesen imád röpdösni. Azt mondta, kisgyerek korában mindig arról ábrándozott, hogy egy nagy erős ember a víz fölé tartsa, miközben csak úgy száguld alattuk a hajó. Ő a férfi kezébe kapaszkodik, és boldog. Gondolja, hogy ez valami apakomplexus?
Szadanand Szingh felügyelő arca kezdett gyanúsan sárga színt ölteni. És aligha csak a villanykörte halvány fénye
miatt.
- Nekem az a gyanúm, hogy Mr. Gokult meggyilkolták.
- Meggyilkolták? - hökkentem meg. - Aztán miért?
- Például bosszúból. Vannak olyan emberek, akik képtelenek a megbocsátásra. Pedig keresztények.
- Ebben igaza lehet - bólintottam.
- Meg aztán Gokul megtudhatott valamit. Például, odafent a hajón, amíg ideszállította magukat.
- Mi a fenét tudhatott volna meg?
- Talán maguk beszélgettek, és ő kihallgatta a beszélgetésüket.
- Kinek a beszélgetését?
- Herr Füssliét, és az Önét.
- Ezt kikérem magamnak! - tiltakozott a fényképész. - Engem ne hozzon kapcsolatba Mr. Lawrence-szel!
- Ne bizony! - tiltakozott Miss Naik is.
- Akárhogy is történt a dolog, magának volt oka kinyírni.
- Egész este a szobámban voltam - védekeztem. - Sőt, az éjszaka eltelt részében is.
- Mondja maga - vigyorgott Szadanand Szingh. - Én viszont azt mondom, hogy maga nem volt a szobájában. Magának volt egy kis elintéznivalója Gokullal. Hogy pontosan miért, azt nem tudom. A legénység szerint maga életveszélyesen
megfenyegette a kapitányt. Sajnos, le kell tartóztatnom magát.
- Mondom, hogy ki sem mozdultam a szobámból!
- Csakhogy én ezt nem hiszem el. Gaonkar!
Gaonkar előhúzott a ruhája alól egy bilincset, és közelebb lépett hozzám.
- Álljon csak meg! - kiáltottam a felügyelőnek. - És ha van alibim?
Szadanand Szingh felhúzta az ínyét, és vérszomjasan vicsorgott rám, mint a tigris az áldozati kecskére.
- Alibije? Mire?
- Arra, hogy nem hagytam el a szobámat.
- Na, arra kíváncsi lennék. És ki lenne az a híres-nevezetes alibi? Miss Naik talán? Sajnos, Miss Naikot egyedül találtam a szobájában. És Herr Füsslit is. Ha pedig nem ők, akkor ki lenne az alibije?
- Egy meztelen nő - mondtam. Szadanand Szingh eltátotta a száját.
- Ki?
- Egy pucér hölgy.
- Pu„. cér... hölgy? Hol van?
- A szekrényemben - mondtam. Szadanand Szingh ismét elvigyorodott.
- Nagy kópé maga, Mr. Lawrence, de ezúttal akár fel is hagyhat a tréfamesterséggel, az sem segít magán. Különben sem férne be abba a szekrénybe senki: tele van pokróccal, és paplannal. Már körülnéztem benne.
Eszerint már akkor végigkutatta a szobámat, amikor még nem is laktam benne.
- És ha mégis odabent lenne egy pucér hölgy? Aki megesküdne rá, hogy velem töltötte az éjszakának azt a részét, amelyben nem voltam kénytelen önnel társalogni, felügyelő.
Szadanand Szingh arcáról elröppent a tigrismosoly. Immár a macska mosolya költözött rá, amely megengedheti magának, hogy játszadozzék egy kicsit az egérrel, mielőtt megeszi.
- Tudja, mit, Mr. Lawrence? Ha én most kinyitom a szekrény ajtaját, és kisétál belőle a maga pucér hölgye, természetesen darabokra tépem a letartóztatási parancsot, és még meg is eszem belőle egy darabot. Mit szól hozzá?
- Maguk is hallották? - fordultam a többiekhez.
Gaonkar mereven elnézett a fejem felett, mint aki csak azt hallja meg, amire a feljebbvalója utasítja. Miss Naik fejcsóválva pislogott rám, és egyfolytában kacsingatott, ami alighanem azt akarta jelenteni, hogy ne adjak fel magas labdákat a felügyelőnek, mert azonnal lecsapja őket. Herr Füssli jelentőségteljesen megkocogtatta a mutatóujjával a halántékát.
Én pedig a szekrény ajtaját kocogtattam meg.
.— Bobby! Jöjjön ki, kérem.
Szadanand Szingh elhűlt tekintettel nyitotta ki az ajtót. Még nem tudhatta, valóban van-e odabent valaki, de ösztönei megsúgták neki, hogy rövidesen kedvezőtlen fordulat következhet be a sikeresnek induló vadászatban.
Az ajtó nyikorogva kitárult, majd kibújt a párnák, takarók és pokrócok közül Bobby Valentine. Hogy a hatás nagyobb legyen, nem volt rajta felül semmi. Sőt, ahogy kikászálódott a szekrényből, a nadrágja is lejjebb csúszott a megengedettnél.
- Pardon - mosolygott, megigazgatva az engedetlen ruhadarabot. - Meglazult a gumija. Ön Szadanand Szingh felügyelő? Örvendek a szerencsének, uram. Már rég fel akartam önt keresni. Vannak bizonyos problémáink, amelyeket meg kellene tárgyalnunk a rendőrséggel.
A hatás leírhatatlan volt. Gaonkar kirántotta övéből a pisztolyát, majd amikor rájött, hogy mit csinált, zavarában a tusával előre próbálta meg visszadugni. Miss Naik elindult az ajtó felé, majd útközben valahogy elkanyarodott, és nekiment az asztalnak.
- Pardon - mentegetődzött kínos mosollyal az ajkán. - Elnézést, uram.
Herr Füssli eltátotta a száját, és úgy bámult Bobbyra, mintha kedvenc gyermekmeséje elevenedett volna meg előtte.
- Maga...kicsoda? - krákogta Szadanand Szingh. Még a turbánját is elfelejtette megigazgatni nagy meglepetésében.
- Bobby Valentine.
- A... biológus?
- Ezt meg honnan tudja?
Szadanand Szingh végre felfogta, hogy aligha ez élete legsikeresebb akciója.
- Mit keresett a... szekrényben?
Bobby Valentine nem az a típus volt, aki Összeomlik a keresztkérdések súlya alatt.
- Az autóbuszra vártam - mondta mézédes mosollyal. - Nem tudja, mikor jön a következő?
Szadanand Szingh összerázkódott.
- Nem venne fel valamit magára?
- Leslie, hol a felsőrészem?
Benn volt a szekrényben, és ezt ő is jól tudta. Ennek ellenére megfordult, és kotorászni kezdett a pokrócok között.
- Nem találom, Leslie.
Végül mégiscsak megtalálta. Ott hevert az egyik sarokban. Amikor észrevette, hol van, kezébe kapta, megfordult, és diadalittasan felénk lengette.
- Aki keres, talál.
Kezében a meglelt ruhadarabbal, eltűnt a fürdőszobában. Csak néhány vágyakozó sóhaj röppent utána.

10.

- Kínos, roppant kínos - morogta Szadanand Szingh, amikor Bobby Valentine mögött becsukódott az ajtó. - Nem tudott figyelmeztetni?
- De hiszen figyelmeztettem.
- Dehogy figyelmeztetett. Azt mondta, hogy...
Sosem tudta befejezni a mondatát. Ebben a pillanatban ugyanis nyílott a fürdőszobaajtó, és belépett rajta valaki, aki Miss Valentine volt, és mégsem volt az. Testét ezúttal pizsama helyett az én ingem, a rövidnadrágom, és egy vékony törülköző takarta, amelyet szalagpánt gyanánt a homlokára kötött. Olyasféle látomás volt, amilyet szomjhalállal küszködő sivatagi vándorok látnak röviddel elmúlásuk előtt.
- Hello, fiúk, hello, lányok! - üdvözölt bennünket vidám mosollyal. - Bobby már itt is van. Mi ez a nagy felfordulás? A szekrényben hallottam, hogy elveszett valaki.
- Mr. Gokul - nyögte nehezen forgó nyelvvel a felügyelő. Bobby bólintott.
- Éppen ideje volt. Nála nagyobb gazembert nem hordott még a hátán a Mandovi. Mikor tűnt el?
- Nem sokkal ezelőtt.
- Úgy látszik, ez az eltűnések éjszakája. Én is eltűntem a szekrényben. De végül is előkerültem.
- Mikor tűnt el benne? - tudakolta a felügyelő.
- Amikor kopogott. Meg akartam takarítani magamnak is, Mr. Lawrence-nek is, és önnek is egy csomó kellemetlenséget. Igen kínos dolog nászutasokra nyitni az ajtót.
- Maguk... nászutasok? - hökkent meg Szadanand Szingh.
- Csak átvitt értelemben.
- Egész éjszaka itt... volt?
- A szekrényre gondol? Nem, dehogy. Az éjszaka elmúlt részét ágyban töltöttem. Ebben - s az ágyamra mutatott.
- Mr. Lawrence egyetlen pillanatra sem... izé... ment ki a szobából?
- Még csak az hiányzott volna!
- Fuj! - rázkódott össze Miss Naik. - Fuj!
- Erre akár meg is esküszik?
- Természetesen, felügyelő. Akárki is lopta el azt a csirkefogó Gokult, Mr. Lawrence biztosan nem lehetett a tettes.
Szadanand Szingh néhány másodpercig némán nézte a lányt, majd sóhajtott egy nagyot.
- Sajnálom önt, Miss Valentine.
- Nem újdonság. Sokan sajnálnak. S ami a legszörnyűbb: néha én is sajnálom magam. Jó néhány éve taposom a lagúnákat, mérem a szmötyit...
- Bocsásson meg, de én nem ezért sajnálom.
- Akkor miért?
- Mr. Lawrence miatt.
- Ó, miatta nem kell sajnálnia. Nem mondom, hogy világcsúcs a pasas, de azért sajnálkozni miatta erős túlzás.
- Ön nem tudja, kicsoda.
- Azon vagyok, hogy megtudjam. Ha nem kopog az ajtón, már jóval többet tudnék róla.
- Ön tréfának veszi a szavaimat, Miss Valentine - mondta komoran a felügyelő. - Pedig egyáltalán nem azok. Mr. Lawrence komolyan gyanúsítható néhány gyilkossággal.
- Valóban?
- Mr. Lawrence-nek nincsenek gátlásai. Egy öregembert
például...
- Tiltakozom! - kiáltott közbe Miss Naik. - Semmi bizonyítéka nincs rá!
- Rendben van, visszavonom. Mindenesetre, Mr. Lawrence többrendbeli gyilkossággal is alaposan gyanúsítható. És Mr. Füssli is.
- Én miért? - hökkent meg a fényképész. - Én tökéletesen ártatlan vagyok. Még a madarakat sem nyírtam ki a piacon, pedig megérdemelték volna a rohadékok. Megkarmoltak, és belém is csíptek!
- Térjünk csak vissza a tárgyra! - kiáltotta Miss Naik, aki egyetlen pillanatra sem veszítette el a fejét. - Ön azt állította, felügyelő, hogy Mr. Lawrence megölte Mr. Gokult, és ezért le akarta tartóztatni. Csakhogy Mr. Lawrence-nek... akármilyen is... de tökéletes az alibije. Itt volt... voltak, ugye... az ágyban. Mi a hozzáfűznivalója?
Szadanand Szingh lehorgasztotta a fejét és hallgatott. Miss Naik kinyújtotta a mutatóujját.
- Ön ígért valamit, felügyelő.
Szadanand Szingh homlokán először jelentek meg ezen az éjszakán verejtékcseppek. Rám nézett, én vissza rá. Kár volt Amit a tekintetében láttam, arról árulkodott, hogy óriási szerencsének kellene ahhoz rám szakadnia, hogy élve elhagyhassam Indiát.
Szadanand Szingh felemelte az asztalkáról a papírlapot, majd az ajtónál álló rendőrre kiáltott.
- Gaonkar!
- Igenis!
- Kifelé!
Gaonkar eltakarodott, de az ajtót nem csukta be maga mögött.
Szadanand Szingh nem nézett ránk. Mintha ott sem lennénk, tépkedni kezdte a papírlapot Előbb négy részre, aztán nyolcra, majd így tovább. Amikor már egészen apró darabokra tépkedte, lehajította őket az asztalra. Egy kis csomó kivételével. Ezt a szájába tette, és kifejezéstelen arccal rágni kezdte.
Én is lehajtottam a fejem. Biztos voltam benne, hogy kamatostól visszakapom még a papírrágást Szadanand Szingh-től.
Nem is tévedtem.

11.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Miss Valentine a párnámra hanyatlott, és zokogni kezdett.
- Óh, Leslie, olyan megalázó volt...olyan szörnyen megalázó! Ezek most azt hiszik rólam, hogy én egy... olyan vagyok.
- Milyen?
- Tudod te azt jól. Ne akard, hogy kimondjam.
Mellé ültem, és megsimogattam a haját.
- Köszönöm, Bobby.
- Vigyen el az ördög, miért kellett éppen beléd akadnom?
- Kitűnően játszottad a szerepedet.
- Szegény nagymamám szokta mondogatni, hogy ha már nagyon benne vagyunk valamiben, jobb, ha nem kapálódzunk, hanem úsztatjuk magunkat az árral. így legalább nem pocsékoljuk el az energiánkat, mert jöhet alkalom, amikor szükségünk lehet még rá.
- Bölcs volt a nagymamád, Bobby.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Valóban meggyilkoltál néhány pasast?
- Dehogyis gyilkoltam.
- Akkor miért vadászik rád Szadanand Szingh?
- Mert utál valamiért. Azt hiszi, körülöttem forog a világ.
Mivel immár volt időnk bőven, részletesen elmeséltem neki, mi minden történt velem azóta, hogy az a búbánatos ötletem támadt: Goába jövök pihenni. Szóltam a belakkozott öregemberről, Ibrahim eltűnéséről, és Panduranga bungalójának a felrobbanásáról. Éppen nagyapó ismételt felbukkanásáról beszéltem Mr. Füssli szobájában, amikor újfent megzörgették odakint az ajtót.
- Mr. Lawrence! Gaonkar vagyok. A felügyelő kéri, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön le a partra!
Bobby Valentine hozzám simult, és csókot nyomott a képemre.
- Lehet, hogy életem legnagyobb marhaságát követem el, de nem tudok haragudni rád. Ha már úgyis feláldoztam miattad a jó híremet, veled megyek.
Mielőtt elindultunk volna, azért még visszatartottam egy kicsit.
- Mondj el nekem valamit őszintén, Bobby.
- Miről van szó?
- Megcsípett téged egyáltalán a medúza? Bobby Valentine elpirult.
- Persze hogy megcsípett - biccentette.
- Akkor miért nem látszik a nyoma? Miss Valentine magához húzott.
- Mert tavaly ilyenkor csípett meg, te balfácán.
Ki tudja meddig tartott volna a magyarázkodás, ha Gaonkar ismét meg nem veri az ajtót.

12.

A parton már ott várt ránk az egész díszes kompánia. A hajó, amelyen érkeztünk, gazdátlanul sötétlett a parti fák alatt. A holdsugarak hiába próbálták meg áttörni magukat a ráhajló fák ágainak sűrűjén, nem sikerült nekik. Úgy számoltam, körülbelül tíz perc kell még ahhoz, hogy a holdfény megvilágítsa a hajótestet.
- Itt van Gokul bárkája - mondta Szadanand Szingh, önkéntelenül is suttogóra fogva a hangját - De nincs rajta senki.
- Honnan tudja? - suttogtam vissza.
- Nem égnek rajta fények. Furcsa, mert Gokul egyetlen percre sem marad fény nélkül.
- Fél a krokodiloktól?
- Éppen ellenkezőleg. A fények csalják oda a dögöket. Gokul mégis egész éjjel égeti a lámpáját. A mocsári szellemektől fél. Tudja, azoktól, akik képtelenek kiszabadulni a hínárból. Mert nem kapnak elég imádságot.
- Micsodát?
Szadanand Szingh megcsóválta a fejét.
- Nem hallott még róluk? Tudja, hányan fúlnak bele naponta a mocsárba? És hányan fúltak bele azóta, hogy víz folyik a lagúnákban? Nem szabadulhatnak a víz alól, mert a hínár és a fák gyökerei lehúzzák Őket. Ha a testük fel is bukkan, a lelkük odalent marad mindaddig, amíg vagy egy imádság
ki nem szabadítja őket, vagy... egy másik lélek helyet nem cserél velük.
- Helyet nem cserél?
- Ahogy mondom. Egy imádság egy lelket képes kiszabadítani a mélységből. Sajnos, manapság már egyre kevesebben imádkoznak. A lelkek ezért egész éjszaka áldozatokra vadásznak. Csakhogy nagyon félnek a szerencsétlenek a lámpafénytől. Ha világot látnak, nem mernek közeledni hozzá. Ezért égeti a lámpáját Gokul. Azaz égetné, ha itt lenne.
Hiába méregettem a szemem, nem láttam fényt a hajón. Olyan elhagyatottnak tűnt, mintha még a portugálok felejtették volna itt a hatvanas évek elején.
A hold ebben a szempillantásban kiszabadult az ágak fog ságából, és felröppent az égi mezőkre. Erős, ezüstös fénye végigkorcsolyázott a lagúnák felszínén, a mangroveleveleken, a lótuszok virágján, tocsogó ezüstben fürdetve Gokul elhagyatott hajóját.
Szó, ami szó, rá is fért a fürdetés. Kis túlzással élve, már csak a festék tartotta Össze. Árboca réges-régen megfeledkezett arról az időről, amikor még sudár, élő faként Örvendezett a tavaszi szélnek; a lágy hullámverés nyomán kissé előrehajolt, mintha helyet keresne magának a parton, ahova kiugorhatna, ha a krokodilok kiharapják a hajó fenekét.
Az ezüstfény elfedte az árboc fekete foltjait, a belevágott rovátkákat és hajszálrepedéseket. Mesehajó volt: mintha a legtisztább ezüstből verték volna.
Az a valaki, aki az árbochoz támaszkodott, jóval kevesebbet kapott az ezüstből. Felemelt fejjel állt, egyenesen ránk bámulva, mintha nem érdekelte volna semmi más ezen a világon, csupán Szadanand Szingh felügyelő, Gaonkar, Miss Naik, Miss Valentine, Herr Füssli és jómagam. Szadanand Szingh szeme fölé ernyőzte a tenyerét.
- Valaki van a fedélzeten - mondta halkan. - Megtenné azt a szívességet, hogy célba veszi?
- A nagyujjammal? - kérdeztem. - Volt olyan kedves és elkobozta a fegyveremet.
- Persze, persze. Majd Gaonkar. Gaonkar, vedd célba a
fickót.
- Célba vettem, uram.
Szadanand Szingh ekkor nagyot kiáltott.
- Gokul, te vagy az?
Gokul, vagy akárki is volt a fedélzeten, nem válaszolt.
Én is a szemem fölé emeltem a tenyerem, és megpróbáltam kitalálni, ki ácsoroghat az árboc mellett. Ilyen távolságból és ebben a fényes ragyogásban azonban képtelen voltam rá.
Szadanand Szingh felügyelő rám mosolygott.
- Maga bátor ember, igaz?
- Ha maga mondja.
- Menjen oda hozzá, és mondja meg neki, hogy másszon le a hajójáról, mert... beszélni akarok vele.
- Miért nem maga megy oda?
- Mert nem akarom, hogy úgy érezze: ön nélkül zajlanak az események.
Kénytelen voltam nagyon határozottan megrázni a fejem.
- Én itt gyanúsított vagyok, ha nem tévedek. Márpedig egy gyanúsított nem vehet részt a nyomozásban.
- Nem bizony - erősítette meg Miss Naik. Bobby mellém somfordált, és megfogta a kezem.
- Nehogy odamenj!
Magamtól is volt annyi eszem, hogy ellenálljak a felügyelő csábításának.
- Gaonkar!
- Parancs, felügyelő úr.
- Odamész és megmondod neki, hogy jöjjön ide.
- Én inkább kiáltanék egy nagyot.
- Már kiáltottunk.
- Kiáltok még egyet.
Gaonkar kiáltott. Gokul azonban a füle botját sem mozdította tőle. Csak állt mozdulatlanul, ránk bámulva. Szadanand Szingh mélyet sóhajtott.
- Nem marad más hátra, mint Mr. Füssli. A fényképész hátrahőkölt.
- Én? Eszem ágában sincs odamenni. Miért mennék oda?
- Mert maga nem hisz a gyökerek között megbúvó kísértetekben. Igaz?
- Hogy jönnek ők ide?
- Úgy, hogy be kell gázolnia a vízbe. Látja...? Ott kell megkerülnie a hajót. A túlsó oldalán van a kötéllétra, amin felkapaszkodhat a fedélzetre. Na már most, ha ott végigmegy,
végig kell lépkednie a gyökerek között, ahol a láp kísértetei vannak.
- Menjen maga!
- Én nem mehetek.
- Miért, ha szabad kérdeznem?
- Mert én hiszek bennük.
- Na és?
Szadanand Szingh mosolygott.
- Csak azokat veszélyezteti, akik hisznek bennük. De magát biztosan megkímélik. Hitetlen nem kell nekik.
- És ha mégis?
Szadanand Szingh széttárta a karját.
- Akkor tévedtem.
Gokul egyre csak mosolygott, mintha arra várt volna, hogy végre eldőljön a vita, és kiderüljön, ki megy fel a hajójára.
- Gaonkar!
- Sajnálom, uram - mentegetődzött a rendőr földre ejtve a puskáját. - Olyan görcs állt a lábamba, hogy mozdulni sem tudok. Inkább hívjunk erősítést.
Ekkor valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy mégiscsak meg kellene néznünk Gokult. Annál is inkább, mert minél tovább figyelgettem árbochoz dőlt alakját, annál inkább kezdett nem tetszeni nekem.
Sóhajtottam, és tettem egy bizonytalan lépést előre.
- Majd én megnézem.
Szadanand Szingh elégedetten felsóhajtott.
- Remélhetőleg értékelni fogja a bíróság a szíves közreműködését.
- Csökkentik a büntetésemet?
- Azt aligha. Viszont engedélyezhetik, hogy hetente akár kétszer is elbeszélgethessen velem. Kollégáim szerint kifejezetten jó társalgó vagyok.
Gokul ruhája és a fejére tekert kendő hivalkodón csillogott a holdfényben, mezítelen felsőtestéről azonban egyszerűen leperegtek a holdsugarak. Lehet, hogy Szadanand Szingh is ugyanarra gondolt, mint én; rezzenéstelenül mosolygó képéről egyelőre semmit sem tudtam leolvasni.
Bobby Valentine magához húzott.
- Megbolondultál? - suttogta felháborodottan a fülembe.
• Elveszítem miattad a jó híremet, s te ahelyett, hogy honorálnád az áldozatkészségemet, megöleted magad a vízben.
- Eszem ágában sincs megöletni magam.
- Hiszen éppen azt teszed. Mi van, ha jön a krokodil?
- Ilyenkor már nemigen mozognak. Fény sincs, amire rágerjedhetnének.
- Na és a gyökerek?
- Csak nem hiszel a szellemekben?
- Azokban nem, de fogalmad sincs róla, milyen veszélyesek errefelé a mocsári fák gyökerei. Olyanok, mint a pókháló. Ha közéjük keveredsz, nincs erő, amely kiszabadíthatna. Inkább kerítsünk valahonnan egy csónakot.
- Oda van kötve a hajóhoz.
- Vigye el az ördög, olyan szépen elterveztem a ma éjszakai programot! Ha fél óra múlva ágyba kerülünk, még mindig marad egy kis időnk reggelig. Nem hallottad Juan Cardoso történetét? Nem szolgált számodra némi tanulsággal?
- Várjon! - mordult fel a hátam mögött hirtelen egy hang. - Majd én elkísérem!
A virágos bokrok között, ahol a portás szokott felbukkanni, egy férfi állt, mellette még egy, és talán egy harmadik is, akinek csak a sziluettjét láttam a holdfényben.
A férfi mondott valamit a társainak, majd leballagott hozzánk a partra. Fekete ingének kerek nyaka arról árulkodott, hogy alighanem egyházi személlyel van dolgunk.
Gaonkar kérdőn a felügyelőre pillantott, az azonban ügyet sem vetett rá. A férfit figyelte, amint felénk közeledett.
- Jó estét, uraim - mondta az ismeretlen, s udvariasan megbiccentette a fejét. - Jacob Gilbert testvér vagyok. Elnézésüket kérem, hogy kéretlenül az önök dolgába avatkozom, de odafent imádkoztunk a bokrok között, és véletlenül meghallottuk, miről beszélnek. Ne vegyék tolakodásnak, de én szívesen elkísérem az urat a hajóra. Hátha segítségre szorul valaki odaát.
A beszélő alacsony termetű, szemüveges, fekete hajú férfi volt, szája szélén fekete anyajeggyel. Fekete haja a fejére simult, mintha olajjal tapasztotta volna a koponyájára.
Szadanand Szingh gúnyosan lebiggyesztette a száját.
- Mióta él Ön Indiában... Mr. Gilbert?
- Két napja érkeztem - mondta a fekete hajú bársonyos
hangon. - Csodálatos ország. Sajnálom, hogy már korábban nem figyeltem fel rá. Sajnos eddig leginkább csak archívumokban munkálkodtam.
- Csak azért kérdezem, mert a ruhája nem éppen a lagúnákba való.
- Nem tesz semmit - legyintett Jacob testvér. - Majd megszárad.
- Ön... pap?
- Olyasmi - mondta Mr. Gilbert. - Pontosan hova kell mennünk?
- Arra a hajóra - mutatta Szadanand Szingh. - Keresünk valakit; egy bizonyos Gokult. Látja azt a fickót ott az árbocnál?
- Látom - bólintott Mr. Gilbert.
- Lehet, hogy ő az. Lehet, hogy más. Lehet, hogy csak volt Mr. Gokul. Ezt kellene megnézniük.
Mr. Gilbert bólintott, és lerúgta a cipőjét. Fél szemmel a másik kettőt figyeltem, Ők azonban nem jöttek közelebb. Álltak a bokrok árnyékában, és semmi jelét nem adták, hogy fel óhajtanák venni velünk a kapcsolatot.
Néhány pillanat múlva Mr. Gilbert hosszú, zöld alsógatyában állt előttünk. Kezében jókora keresztet tartott, amelyet a ruhája alól bányászott elő.
- Isten nevében előre! - mondta, és anélkül, hogy meggyőződött volna róla, ott vagyok-e mögötte, belecsobbant a vízbe.
Nem tehettem mást, követtem. Bobby megpróbált ugyan visszatartani, de lefejtettem az ujjait a csuklómról.
Mr. Gilbert úgy törtetett előre, mintha arannyal lett volna tele Gokul előttünk himbálódzó bárkája. Csak akkor fordult hátra, amikor begyalogolt a gyökerek közé.
- Vigyázzon - mondta. - Telis-tele van gyökérrel az alja.
- Meg kísértettel - tettem hozzá.
- Kísértet mindenütt van - intett felém a keresztjével. - A Gonosz mindenütt ott ólálkodik. Miért éppen a gyökerek között ne ólálkodna?
- Át kellene mennünk a hajó túlsó oldalára - mutattam. - Ott lóg a létra.
- Menjünk, testvérem.
Hatalmas keresztjére pislantottam, és óvatosan előre tapogatództam, miközben a víz lassan a vállamig ért.
- Ha a bűzös víz szennye a szátokig ér, csukjátok be, és gondoljatok az Úrra. Rá, aki kies folyóvízre vezet titeket.
- Jeremiás? - kérdeztem a hágcsó felé igyekezve.
- Jacob Gilbert. De akár Jeremiás is lehetne. Bizonyos értelemben én is próféta vagyok ugyanis.
- Ennek örülök.
Beértünk a hajó árnyékába, láthatatlanná válva a többiek számára. Ahogy ránk borult a sötét, Jacob Gilbert megtorpant.
- Maga csak menjen a létrához, majd odafent találkozunk. Az az érzésem, hogy valaki lapul itt az árnyékban!
Mielőtt megmoccanhattam volna, eltűnt a szemem elől. Megvontam a vállam, és megkerültem a hajót. A kötélhágcsó ott függött a helyén, és a csónak is ott hintázott a hullámokon. Némi habozás után megragadtam a hágcsó végét, és felkapaszkodtam a fedélzetre.
A parton várakozók harsány örömujjongással fogadták a felbukkanásomat.
- Ott van! - kiáltotta Bobby Valentine. - Istenem, Leslie, jól vagy?
Intettem, hogy minden rendben, aztán átfutottam a fedélzeten, és lenéztem a hajó másik oldaláról a vízbe.
- Mr. Gilbert! Hol a fenében jár?
A lagúna enyhén hullámzott a hajó mellett. Bármennyire is erőltettem a szemem, nem láttam senkit odalent.
Még kijjebb hajoltam; már-már alig érintette a lábam a fedélzetet.
- Hé! Mr. Gilbert!
A következő pillanatban már repültem is. Fejjel előre, be a vízbe. Annyit éreztem csak, hogy megemelkedem és úton vagyok az ezüstszínű víztükör felé.
- Jézusom, ez beugrott! - kiáltotta Miss Naik. - Ez megbolondult!
Valóban megbolondultam volna, ha beugrottam volna. Csakhogy nem ugrottam be. Amíg Mr. Gilbertet figyeltem, valaki hátulról volt olyan kedves, és megemelte a lábam.
- Leslie! - hallottam Bobby Valentine kétségbeesett sikoltását. - Nehogy belefulladj nekem!
Előrenyújtottam a kezem, hogyha netalán gyökérbe ütköznék, megpróbáljam kivédeni a támadását. Szerencsére ott,
ahova pottyantam, nem volt gyökér, csak a felkavarodott mocsárszagú víz.
Ahogy leértem a fenékre, már fordultam is vissza. Közvetlenül a hajótest mellett bukkantam fel, nem messze a parti fáktól. Néhány karcsapást kellett volna csak tennem, hogy elérjem őket.
- Ez eltűnt! - hallottam Miss Naik elkeseredett hangját. - Vagy belefulladt, vagy... Siva, ezt nem teheted velem! Ő az első ügyfelem, és ha elpusztul, soha senki nem fog szóba állni velem.
Óvatosan oldalra fordítottam a fejem. Gilbert testvér éppen ekkor kapaszkodott fel a hágcsón a fedélzetre.
- Megátkozlak téged, gonosz lélek! - kiáltotta és a vízre ütött a keresztjével. - Megátkozlak az Ő nevében!
- Hé! Mi van ott? Mi az Ördögöt művelnek maguk? - békétlenkedett Szadanand Szingh felügyelő. - Gaonkar!
- Parancs, főnök.
- Menj be a vízbe, és nézd meg, mi van ott!
Szinte láttam, ahogy Gaonkar kétségbeesett vigyor kíséretében megrázza a fejét.
- Moccanni sem tudok, felügyelő úr. Beleállt a görcs a lábamba.
- Hogy lehet, hogy neked mindig akkor görcsöl be a lábad, amikor balhé van valahol?
- Úgy látszik, ez valami pszichés dolog nálam, felügyelő úr.
- Hé! Hova megy? - csattant fel Szadanand Szingh. - Azonnal jöjjön vissza!
- Hagyjon békén, hallja?! - kiáltotta Bobby Valentine. - Jobban ismerem a mocsarat, mint maga.
- Attól még belefulladhat!
- Nem szerzem meg magának azt az örömöt!
- Ugyan, ugyan, kedves kisasszony...
Csobbanást hallottam, mint amikor valaki vízbe veti magát.
- Vissza! - ordítottam, ahogy a számon kifért. - Menj
vissza, Bobby!
- Csak nyugalom - morogta a hágcsóról Gilbert testvér. - Mi van a fedélzeten?
- Alighanem egy halott.
- Gokul?
- Még nem sikerült megnéznem.
- Hát nézze meg! Én addig kiviszem a csónakot a partra.
Bólintottam, megvártam, amíg belecsobban a vízbe, összeszedtem minden erőmet, és felkapaszkodtam a hágcsón a fedélzetre. Ekkor már a kezemben volt a késem, arra az eshetőségre, ha valaki ismét megpróbálna tréfálkozni velem.
Ez a pillanat volt az éjszaka utolsó pillanata. A hold még egyszer felragyogott, mint egy búcsúzó szupernóva. Ezüst sugarai végigszáguldottak a hajó fedélzetén, a korhadt deszkákon, a dőlni készülő árbocon, a töredezett korláton, s végül az árbocnál álló férfi arcán állapodott meg.
Bár közel sem voltam biztos benne, hogy valóban Gokult találom-e a fedélzeten, szívesen vettem volna, ha ő az. Persze nem holtan, hanem elevenen.
Az a fickó azonban, aki az árbocnál állt - szorosan hozzá kötözve - nem Gokul volt, és nem is élt.
Üvegesen csillogó szemei a lagúnák fölé hajló fák gyökereit fürkészték, turbánja meglazult, szakálláról páracseppek hullottak a fedélzet korhadt padlójára.
Az arca azonban tiszta volt, és fényes, mintha nem is érintette volna meg a halál csontos ujja. Sőt, nemcsak tiszta és fényes volt, hanem furcsán ragyogott is.
Ibrahim, Panduranga csaposa állt az árboc mellett, tetőtől talpig belakkozva.
Addig ácsorogtam mellette az arcába bámulva, amíg Szadanand Szingh felügyelő meg nem köszörülte a torkát mögöttem.

13.

- Maga is látja, amit én? - kérdezte némi toporgás után a felügyelő.
- Attól függ, maga mit lát.
- Én Ibrahimot - mondta. - Be van lakkozva.
- Te jó isten! - nyögte Miss Bobby Valentine, felkapaszkodva a fedélzetre. - Mi történt itt, Leslie?
- Azt én is szeretném tudni - mondtam.
- Ki ez a pasas?
- Bizonyos Ibrahim.
- Gokul legénye?
- Panduranga csaposa, Cavelossimból.
- Hogy a fenébe került ide?
Ez is azok közé a kérdések közé tartozott, amelyekre nem volt válasz.
Szadanand Szingh még gondterhelten a szakállát simogatta, amikor Miss Naik támadásba lendült.
- Látja, felügyelő? Ez a pasas Ibrahim, és belakkozták. Maga Ibrahim meggyilkolásával is Mr. Lawrence-t gyanúsította. Csakhogy ő nem lehetett, hiszen megdönthetetlen az alibije. Az öregembert is belakkozták, az ő meggyilkolásával is Mr. Lawrence-t gyanúsította, következésképpen...
Szadanand Szingh felügyelő lépett kettőt előre, és hatalmasat rúgott az árbocba.
- Mindenki hazamehet - mondta fenyegető hangon. Csak én láttam, hogy kiköp egy apró papírdarabkát a szájából. - Vigyék a csónakot. Ha tíz perc múlva meglátok valakit a kertben, vagy a folyó partján, azonnal letartóztatom.
Tíz perc múlva az új villák sora békésen pihent a kelő nap fényében.

14.

Az étterem - a kora reggeli órán - kongott az ürességtől. Ennek ellenére három egyenruhás pincér állt a büféasztalok mellett: az egyik nánt sütött, a másik rántottát, a harmadik töltött palacsintát.
Kivettem egy ezüstszínű dobozból egy pár virslit, tettem mellé némi sült krumplit, majd bekerítettem fél adagnyi rántottával. Éppen a teámat készítettem hozzá, amikor nyílott az ajtó, és belépett rajta Jacob Gilbert testvér.
Amint észrevett, örömmel felém intett.
- Jó reggelt, Mr. Lawrence.
A háta mögött beosonó két férfi is örömteli mosolyra húzta a száját. Egyikük magas, vörös szakállú, szeplős képű volt, a másik kövér, joviális, pattanásos homlokú. Amikor rám nevetett, úgy éreztem, ez az a pasas, akinek az arcáról még az anyja temetésén sem fagy le a mosoly.
Gilbert testvér odalépkedett hozzám, és kezet nyújtott.
- örülök, hogy látom, Mr. Lawrence. Megengedi, hogy helyet foglaljunk az asztalánál?
- Csak tessék - mondtam udvariasan, pedig nem voltam meggyőződve róla, jól teszem-e, ha odaengedem Őket.
Mielőtt leültek volna, a vörös, hosszú szakállú, némiképpen torzonborz fickó, aki rozsdabarna, vékony, trópusi Öltönyt viselt - alighanem egy számmal kisebbet, mint kellett volna - meghajolt, és Gilberthez hasonlóan felém nyújtotta a kezét.
- Ironside testvér vagyok. Charlton Ironside.
A mindig mosolygós arcán még szélesebbre terült a mosoly.
- Neil Glovernak hívnak.
Mindegyikükben volt valami papos, és nemcsak az, hogy az ingüknek nem volt gallérja, csupán fehér merevítő fogta össze a nyakát Mr. Glover ugyancsak rozsdabarna Öltönyt viselt, és ő is egy számmal kisebbet, mintha azokban a körökben, ahol forgolódnak, ez lett volna a divat.
Néhány percre egyedül maradtam. Figyeltem, amint megpakolják a tányérjukat Nem szedtek sok ételt, de nem is böjtöltek. Talán csak a nán volt az, amelyből hármat is a tányérjuk mellé tettek.
Leültek az asztalomhoz, majd Gilbert testvér előrehajtotta a fejét, és imádkozni kezdett. Latin imát mondott, amelyet nem ismertem. Amíg mondta, udvariasan abbahagytam az evést
Amikor befejezte, rám mosolygott.
- Tudja, hogy én ismerem önt Mr. Lawrence?
- Találkoztunk már valahol? - tettem fel a meglepett kérdést.
Gilbert testvér mosolygott.
- A Vatikánban. Három évvel ezelőtt.
Három évvel ezelőtt valóban jártam ott, amikor bizonyos Ügyből kifolyólag meglátogattam Enrico Santarcangeli atyát.
- Elhiszem, hogy nem emlékszik rám - mondta Gilbert testvér. - Jelentéktelen figura voltam Santarcangeli atya titkárságán.
- Még most is a Vatikánban dolgozik? - kérdeztem udvariasan.
Gilbert testvér megrázta a fejét.
- Már nem dolgozom ott. És... pap sem vagyok. Ezt kénytelen vagyok bevallani önnek.
- Akkor micsoda?
- Csak Gilbert testvér. Semmi egyéb.
- Szerzetes?
- A lelkemben legalábbis. Akárcsak a testvéreim.
Meglehetős zavarban voltam. Ha jól értettem Gilbert testvért, kiugrottak a papok közül, de valamiképpen mégis az egyházhoz tartoztak.
Gilbert testvér az arcomat fürkészte, mintha azt próbálta volna leolvasni róla, ami nem is volt rajta. Legalábbis reméltem, hogy nincs rajta semmi. Ezután átnyúlt az asztalon, és megfogta a csuklómat.
- Nagy szükségünk lenne önre, Mr. Lawrence. Ha ünnepélyes akarnék lenni, akár azt is mondhatnám, hogy az Úr küldte hozzánk.
- Ezt hogy érti? - tettem le a villámat. Gilbert testvér beszélni kezdett.

15.

- Tudom, Mr. Lawrence, hogy nem szívesen avatkozik más dolgába, de remélem, ezúttal kivételt tesz.
A másik két testvér szapora bólogatásba fogott, mintha az ő szívükben is ott szunnyadozott volna a remény, hogy kivételt teszek velük.
- Kivételt? - hökkentem meg. - Milyen kivételre gondol?
- Talán jobb lenne, ha elmondanék mindent - sóhajtotta Gilbert testvér.
Én már közel sem voltam annyira biztos benne, mégsem tiltakoztam ellene. Pedig igazság szerint tiltakoznom kellett volna. Azt kellett volna mondanom, hogy nem vagyok kíváncsi semmiféle történetre, elég nekem a magam baja; épp az egyház jelszava, hogy cipelje mindenki a maga keresztjét, én is cipelem az enyémet - némi képzavarral élve Miss Naikot és Mr. Füsslit - semmi szükségem rá, hogy másokét is a vállamra vegyem. Arról nem is beszélve, hogy Yidam-védőszellemem is ugrándozni kezdett a lelkem mélyén, arra biztatva, hogy ne hallgassam meg, amit Gilbert testvér mondani akar. Ezeknek a meghallgatásoknak többnyire az a vége, hogy belekeveredem valamibe, amibe eszem ágában sem lett volna belekeveredni. A szerencsétlen védőszellem pedig törheti a fejét, hogy húzzon ki a bajból. Pedig nem akárki volt a védőszellemem, ezt maga Pepe, aki nem Pepe, mondta meg Pápua Új-Guineán, amikor belebotlottam a csontvázba.
Történt, hogy kimentünk a falu határán tuba kukacot keresni. Még a szomszédos falu területére is bemerészkedtünk, ami nem volt éppen veszélytelen dolog - nem mintha, mint régen, levágták volna a fejünket, ha elkapnak bennünket - az azonban könnyen megtörténhetett volna, hogy a fenekünkbe lőnek néhány nyílvesszőt, vagy fejbe koppantanak parittyával. Csakhogy Magdalena, aki nem Magdalena, akinél laktam, nem tudott ellenállni a kukacoknak, így amikor a férfiak elindultak kukacgyűjtő útra, magam is velük tartottam. Természetesen nem sejtettem, hogy ez a nap döntő fordulatot hoz az életembe: olyan védőszellemet kapok, amilyenről még csak nem is álmodhattam idáig.
Aki nem tudja, annak elmondom: a kukac nagy dolog Pápua Új-Guineán. Nemcsak a szó valódi, hanem átvitt értelmében is. A jókora, fehér kukacok igazi csemegének számítanak, sok bennük a protein, azonkívül nem a földben élnek, mint más világrészek gilisztái, hanem odvas fatörzsekben a kéreg alatt. A Pápua Új-Guinea-i kukacok mindemellett sokkal eszesebbek a világ egyéb pontjain élő testvéreiknél, ezért megtalálni sem könnyű őket. Úgy elrejtőznek a fatörzsek kérge alatt, hogy pápua legyen a talpán, aki felfedezi a rejtekhelyüket. Minden faluban akad persze egy-két tapasztalt kukackereső; ő a határt járja, és feltérképezi a gyanús helyeket. Ezeket aztán időről időre végigvizsgálja, hogy valóban jól gondolta-e a dolgot. Gyakran előfordul, hogy a gyanús helyeken valóban élnek kukacok - csak éppen még aprók, vékonykák, amolyan kamaszok. A kukackereső ember ilyenkor bejelöli a törzseket, s meghatározza az alkalmat, amikor visszatérhet kukacszüretre. Amikor a kukacok már vastagok, és csak úgy duzzadnak a proteintől.
Régebben gyakorta előfordult, hogy a falvak véres csatákat vívtak egy-egy jelentősebb kukacforrásért. Ma már ez
nem divat, de azért pofonok még gyakran elcsattannak, ha az egyik falu megdézsmálja a másik kukacait.
Pepe, aki nem Pepe azt is elmondta, hogy a legújabb időkben már tudományos alapossággal termesztik a kukacokat. Kikeresik a megfelelő fatörzseket, ráhelyeznek néhány fülöncsípett kukacot, és megvárják, amíg elszaporodnak. Hiába, Pápua Új-Guineán is halad előre az idő, mint a súlyos úthenger.
Azon a napon, amikor kukacgyűjtő útra mentem, hogy Magdalenának, aki nem Magdalena, megszerezzem a kukacokat, valahogy belém bújt a kisördög. Nem követtem szorosan a kukacgyűjtőket, hanem elszakadva tőlük, be-bekukkantottam az erdőbe. így keveredtem a csontvázak közé.
Ha sejtem, hogy ott vannak, eszem ágában sem lett volna becsalinkázni közéjük. De nem sejtettem. Így aztán, mire felriadtam, már jószerével rajtuk is tapostam. Mindennek a tetejében még kiáltottam is egy nagyot. A kukacgyűjtők megtorpantak és keresni kezdtek.
Ekkor még mindig ott hagyhattam volna a csontvázakat, de annyira rájuk csodálkoztam, hogy nem volt erőm visszavonulni. Egyszerűen földbe gyökerezett a lábam a látványtól, és nem tudtam levenni róluk a szemem.
Mintha csontvázakat termett volna az a hatalmas fa, amely ott emelkedett előttem. Széles volt, mint a tengeröblök Pápua Új-Guineán, és magas, mint a vulkánok csúcsa. Óriási fa volt, amelynek az ágain, egészen a csúcsig bezárólag úgy Ültek a csontvázak, mintha egy lelkibeteg, középkori festő festette volna oda őket.
A kukacgyűjtők elsápadtak, egyetlen szempillantás alatt megfordultak, és elmenekültek. Én természetesen utánuk. Fogalmam sem volt róla, mit fedeztem fel, de hogy a többiek nem örültek neki, abban biztos lehettem.
Erről akkor győződhettem meg igazán, amikor végül is kifulladva leroskadtunk a földre. Ott aztán rám mutogatva, meglehetősen zavaros magyarázatát adták, hogy miért követtem el óriási hibát. Nagy nehezen sikerült felfognom, hogy a csontvázak egy kábé száz évvel ezelőtt kihalt törzs tagjai, akiket csak Atamata törzsének hívnak. Hogy mit jelent az Atamata név, arról fogalmuk sem volt, arról azonban igen, hogy ki volt a pasas. Amint szavaikból kiderült, címeres gazember
lehetett; fittyet hányt a törvényekre, lett légyen akár törzsiek, akár pedig a hatóságok törvényei. Még akkor is fejekre vadászott, amikor a hatóságok már réges-régen megtiltották a fejvadászatot. Atamata ezenkívül hatalmas termetű harcos volt, a legendák szerint nem is innen származott, Pápua Új-Guineáról, hanem sok-sok emberöltővel ezelőtt jött ide valahonnan valamelyik őse, akinek olyan feketén csillogott a bőre, mint a megkövesedett vulkáni hamu. Mivel igazi óriás volt, az itteniek mindjárt varázslónak választották, és vakon követték az utasításait. Ennek a fickónak volt a leszármazottja Atamata, akinek sikerült - mint később kiderült - rálépkednem a csontjaira.
Mivel Pápua Új-Guineán nem ismerik azt a mondást, hogy sok beszédnek sok az alja, az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy megvitattuk a történteket a fák árnyékában. Közben megettük a nehezen megszerzett kukacokat, és még Magdalena, aki nem Magdalena, kukacait is megették volna, ha nem állok ellent Elvégre ő volt a kiötlője a kukackeresésnek, nem illett volna, hogy jóllakva bár, de üres kézzel térjünk vissza hozzá.
Hosszú tanácskozás után a törzs vezetői - Samuel, aki nem Samuel és Thomas, aki nem Thomas - meghozták a döntésüket Azonnal vissza kell mennünk a csontvázakhoz, ha nem akarjuk, hogy azok lelkei pajpajok képében életünk végéig kísértsenek bennünket.
Mit volt mit tenni, összecsomagoltuk a maradék kukacokat, visszalopakodtunk a csontokhoz. Ott voltak azok a helyükön, mintha bennünket vártak volna.
Egy kivételével. És ez az egy Atamata hatalmas csontváza volt; éppen keresztben feküdt az általunk taposott ösvényen. Látszott rajta, hogy alaposan megtiporta valaki.
Felpislogtam a fára. A csontvázak mintha vádlón néztek volna rám üres szemgödreikkel. Te léptél rá Atamatára! - vádolt mozdulatlan szájuk. - Te tapostad meg Atamatát!
Sajnos a kukacgyűjtők is ezt gondolták. S míg én azon töprengtem, vajon miért éppen Atamata kötele szakadt szét odafent, - talán azért, mert az ő csontja nehezebb volt a többinél? - a férfiak meghozták a döntésüket. A döntés indoklása úgy szólt, hogy Atamata nyilván kiválasztott engem, ezért lépett kapcsolatba velem. Az ő lelke hívott le az Ösvényről,
ő irányította a lépteimet a csontvázat termő fa felé. Szándékosan esett le az ágról, és feküdt elém, hogy ráléphessek.
Ha nincs a kukacgyűjtő csapatban a helyi varázsló - David, aki nem David - talán soha nem tudtam volna meg, mit akar tőlem Atamata, s akkor most szegényebb lennék egy nagyon hatékony, ámde rendkívül háklis védőszellemmel. A varázsló azonban velünk volt, és rövid gondolkodás után azt ajánlotta, hogyha veszek neki a rabauli piacon egy disznót, megmondja, mit akar tőlem Atamata. Rövid alku után egy malacban állapodtunk meg.
A varázsló munkához látott. Első lépésként ki akarta enni a tarisznyámból Magdalena, aki nem Magdalena kukacait - ezt viszont nem hagytam. Morgott egy kicsit, de nem neheztelt meg érte. Ezután ráültetett Atamata csontvázára, hogy belém áramoljon az ereje. Mindeközben énekelt, füstölt, és némiképpen még transzba is esett, amiből csak az a tüske ébresztette fel, ami tánc közben a talpába fúródott. Hangos és nem egészen idevaló szitkozódás kíséretében kirángatta a talpából a tüskét, és folytatta a varázslást. A többiek ezalatt az árnyékból figyelték, amint Atamata csontvázán ülök - a tűző napon - a varázsló pedig ugyancsak az árnyékba húzódva dolgozik.
Rövid idő múlva Davidnek, aki nem David sikerült kapcsolatba lépnie Atamata szellemével. A szellem elmondta neki, mit akar tőlem. Ahhoz, hogy én is megtudjam, még egy malacot kellett ígérnem a varázslónak, valamint antibiotikumos kenőcsöt a lábfekélyére. Amikor mindez megtörtént, a varázsló nyilvánosan kihirdette, mit intézett Atamata szellemével.
Röviden összefoglalva: Atamata már akkor kinézett magának, amikor Pápua Új-Guinea földjére tettem a lábam, és elhatározta, hogy a védőszellemem lesz. Mivel csak ilyen fondorlatos módon volt lehetősége rá, hogy elérje a célját, még saját, jobb sorsra érdemes csontvázát is feláldozta a kedvemért.
Arra a kérdésemre, vajon miért akar Atamata annyira a védőszellemem lenni, nem volt válasz. Talán lett volna, ha rászánok még egy kis pénzt egy újabb malacra, de takarékoskodnom kellett. David, aki nem David, pedig megtartotta magának a titkot. Azóta Atamata a védőszellemem, a lelkemben
lakik, és igyekszik kihúzni minden bajból. Biztos vagyok benne, hogy ezerszer is megbánta már azt a pillanatot, amikor engem választott. Nincs könnyű dolga szegénynek, nem is vitás.
Védőszellemem ezúttal is ott toporgott a lelkem mélyén, és megpróbált rábeszélni, hogy ne hallgassam meg, amit Gilbert testvér mondani akar. Ugrált, lázadozott, de már tisztában volt vele, hogy veszített. Mint minden alkalommal, ha rá akart bírni valamire.
- Ismeri Goa történetét? - kérdezte beleharapva egy nánba Gilbert atya.
- Csak futólag - mondtam.
- Bizonyára tudja, hogy Indiának ezt a részét, amelyet a történelem során nagyjából ugyanígy hívtak, mint ma, 1498-ban pillantotta meg először európai szem. A legendás hajós, Vasco de Gama kötött ki ekkor a malabarí partokon, ő ugyan nem sok időt töltött itt, de elvitte hírét e rendkívül jó kikötési lehetőségekkel és gazdag természeti adottságokkal rendelkező vidéknek Portugáliába, ahol elhatározták, hogy gyarmatosítják, még ha akkoriban ezt a tevékenységet nem is így nevezték. 1503-ban egy portugál nemes, bizonyos Afonso de Albuquerque felmérte a terepet, majd visszatért Európába, hogy komolyabb erőket hozzon magával. 1510-ben megkezdődött a malabari part elfoglalása. Nem akarok önnek előadást tartani, de ettől az időtől kezdve minden úgy ment, ahogy azt a történelmi forgatókönyvek előírták: katonák és szerzetesek érkeztek, hogy közreműködjenek a pogányok ráncba szedésében. A portugáloknak néhány év alatt sikerült megverniük a Goa területére ugyancsak igényt tartó muzulmán sahokat, és nagyjából ugyanez várt volna a Goát ugyancsak szemmel tartó hindu uralkodókra is, ha azok igen bölcsen el nem ismerik a portugálok fennhatóságát. így alakult ki Portugál India, amely egészen 1961-ig, a függetlenség visszanyeréséig állt fenn.
A Goában munkálkodó szerzetesrendek tevékenysége kezdetben pozitív volt - tanították a gyerekeket, és gondját viselték a szegényeknek, akikből volt bő ven. Ugyanakkor két szörnyű bűn is terheli lelküket, Mr. Lawrence.
Harapott egyet a nánjából, majd folytatta.
- Az első bűn, amelyet elkövettek, az volt, hogy parancsot
adtak a portugál hódítás előtti kultúra emlékeinek a megsemmisítésére. E parancs jegyében lerombolták az ősi templomokat, köveikből középületeket, keresztény székesegyházakat emeltek. Ma alig néhány hindu templom található csak Goában, ezek is az elmúlt évtizedekben épültek. A portugál papok hittérítő vehemenciájukban tönkretettek mindent, ami a pogány korra emlékeztette volna a lakosságot. Apropó, Mr. Lawrence. Tudja ön, kicsoda Ganésa?
Hogyne tudtam volna. Ganésa, a bölcsesség istene, az indiai mitológia egyik legkedvesebb istenfigurája. Napernyőt tartó, vagy éppen könyvet olvasó alakja ott látható a legtöbb hindu domborműven.
- Tudom - mondtam. - Egy nagyon kedves isten.
- Nos, a portugálok bejövetele előtt Ganésa rendkívül kedvelt volt a malabári partokon. Állt itt valahol, nem messze Ó-Goától egy temploma, amelynek messze földről csodájára jártak. Zarándokok százezrei kerekedtek fel minden évben, még India legtávolabbi vidékeiről is, hogy imádkozzanak Ganésa előtt. Jártak hozzá dúsgazdag maharadzsák gyermekáldásért könyörögve, s az isten elé szórták megszámlálhatatlan kincseiket. Ha volt valahol mesebeli gazdagság Indiában, akkor az Ganésa goai templomában volt.
- Maguk kincset keresnek? - szúrtam közbe udvariatlanul.
Gilbert testvér a karomra tette a kezét.
- Hallgasson végig, Mr. Lawrence, aztán döntsön. Fogalmam sem volt róla, miről kellene döntenem, de bólintottam. Elvégre belefér az időmbe egy kis mesehallgatás.
- Talán arról is hallott - folytatta Gilbert testvér -, hogy a portugálokkal együtt a Szent Inkvizíció is betette a lábát Goába. De még előtte valamit Ganésa templomáról. Amikor a portugálok megérkeztek Goa földjére, s a katolicizmus nevében rombolni kezdték a hindu templomokat, a Ganésa-templom papjai, a ganadévaták felismerték, hogy minden ellenállás céltalan lenne, hiszen Goa elfoglalása a környező hindu uralkodók beleegyezésével történt. Nevezett uralkodók úgy gondolták, hogy a portugálok majd segítenek nekik ősi ellenségeik, azugy ancsak India földjén pöffeszkedő muszlim uralkodók ellen. így hát a ganadévaták nem várhattak segítséget még azoktól sem, akik évszázadokon át elhalmozták
őket drágaságaikkal. Ezért úgy döntöttek, hogy elrejtik kincseiket a jövő számára. Arra az időre, amikor a portugálok majd elmennek a hajóikkal - úgy ahogy idejöttek - s ismét felvirágzik a vidám, kedves, elefántfejű istenség kultusza.
Azzal is tisztában voltak ugyanakkor, hogy ez az idő nem egyhamar következik be. A portugál uralmat egyelőre semmi nem veszélyeztette; az Összeomlott hindu templomok köveiből hatalmas keresztény katedrálisok emelkedtek. A ganadévaták tudták, hogy a Ganésa-templom is rövidesen társai sorsára jut. Ezért gyorsan cselekedtek. Összegyűjtötték a kincseket, és ismeretlen helyre szállították. Hogy mit és mennyit, azt csak találgatni lehet. A legendák arról szólnak, hogy harminc éjjelen át vitték a bivaly, és ökörvontatta szekerek a drágaságokat a hegyek közé. Köztük volt Ganésa tyúktojásnyi gyémántokból összeállított nyakéke is.
Megköszörülte a torkát, harapott egyet a nánjából, majd elgondolkodva nézett rám.
- Régi papírok szerint Ripudamannak hívták a templom főpapját. Nos, ez a Ripudaman arról volt nevezetes, hogy egyáltalán nem félt a krokodiloktól. Naponta megf ürdött a lagúnákban, és ha a hüllők túlságosan közel merészkedtek hozzá, Siva nevének sűrű emlegetésével, és néhány mantra, azaz szent mondás elmormogásával elkergette őket. Volt már odafent a régi Ganésa-templomnál?
- Még nem - mondtam az igazságnak megfelelően. - De feltétlenül felmegyek. Akár igazak a legendák, akár nem, megéri, hogy megnézzem.
- Bizony megéri. Van hangulata annak a helynek - nekem elhiheti. Megborzongtam, és majdhogynem térdre hullottam az áhítattól, amikor megpillantottam. Pedig megsúghatom magának, nem vagyok az a kifejezetten térdrehullós fajta. Nem is az a néhány, kormos kő varázsolt el, hanem maga a táj, amelyben valaha a templom állt. Egyik oldalon hatalmas erdő övezi, másik oldaláról a Mandovira lát, a templom bejáratától pedig a hegyekre vethet néhány pillantást, ahol a Dzudzagar-vízesés zuhan alá. Csodálatos hely. Akik a templomot építették, tisztában voltak az emberi lélekkel. Tudták, hogy érvényesül leginkább a valamennyiünkben ott rejtező, áhítatra való hajlam.
- Vagy egyszerűen csak kedvező helyet kerestek Ganésának - mondtam.
Gilbert testvér bólintott.
- Az is meglehet. Mi, kései utódok, nehezen tudjuk beleképzelni magunkat századokkal ezelőtt élt emberek gondolkodásmódjába. Hát még ha azok az emberek nem is a mi kultúrkörünkbe tartoztak! Igaz, testvérek?
Glover és Ironside testvérek bólogattak, mint akik maguk is szó szerint így gondolják a dolgot.
- Bizonyára most felteszi magában a kérdést, Mr. Lawrence, vajon miért érdekel bennünket Ganésa temploma? Lehet, hogy közönséges kincsvadászok vagyunk, akik egy legenda nyomába eredtek, abban a reményben, hogy talán ki lehet hozni belőle egy kis pénzt. Igaz?
- Megfordult a fejemben - mondtam őszintén.
- Elvileg persze azok is lehetnénk. Csakhogy nem vagyunk azok. - Lopva körülnézett, s amikor meggyőződött róla, hogy még mindig üres az étterem, közelebb hajolt hozzám. - Mutatok magának valamit. Talán ez is mesének tűnik, mint sok egyéb Indiában, ennek is valóságos lehet azonban az alapja, mint sok egyébnek Indiában. - Zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle néhány összehajtogatott papírlapot. - Fussa át, kérem. Tudjuk, hogy ön ért portugálul.
A szöveg portugálul íródott, kézírással, de igen olvasható betűkkel. Látszott rajta, hogy egy valamikori iromány kései változata.
Gilbert testvér a papír fölé hajolt.
- Amint bizonyára észrevette, másolat. Eredetije az egyik egyházi levéltárban található Európában. Évszázadokig hevert ott, senki nem törődött vele. Aztán egy véletlen kapcsán rábukkant valaki, és eljuttatta hozzám.
- Miért éppen Önhöz?
- Egyházi körökben köztudott, hogy mennyire vonzódom Indiához. Amikor ez a levél a kezembe került, már volt némi ismeretem a goai portugál hódításról. Ez aztán... De tudja, mit? Előbb olvassa el, aztán majd megbeszéljük.
Beleharapott a nánjába, és úgy tett, mintha ettől a pillanattól kezdve csak vele kívánna foglalkozni. A másik kettő követte a példáját. Ettek, mintha ott sem lettem volna. Én pedig nekiláttam az iromány átolvasásának.

16.

Porfirio Diainak.
Az Úr legyen veled, testvérem, mint ahogy velem is legyen, és valamennyiünkkel, akik imádjuk őt, és úgy akarjuk, hogy az Ő szeretete vezérelje a világot.
Kedves testvérem. Mindenben úgy tettem, ahogy tanácsoltad nekem. Találkoztam azzal az emberrel, aki a gyémántokat őrzi. Nem volt könnyű az utam, és valószínűleg még egyszer nem is vállalkoznék rá. Így is csak úgy merészeltem útra kelni, és felkeresni őt, hogy mindegyre a Mi Urunk és Megváltónk nevét mondogattam magamban, mintha csak mantra lett volna, olyan varázsmondás, amit ezek az emberek hajtogatnak naponta tízezerszer is. Én is mondogattam, előbb csak magamban, aztán hangosan. Ez valahogy tetszett nekik, és már nem néztek rám olyan utálattal. De elmondom az elejéről, hogyan történt a dolog.
Utasításodnak megfelelően magamhoz engedtem azt a bizonyos nőszemélyt, aki Mariának mondta magát, de amint később kiderült, a pogány Radhika névre hallgatott. Komor tekintetű, villogó szemű asszonyszemély volt, olyan, amilyenből szép számmal van errefelé, és akiknek eszük ágában sincs felvenni a Mi Urunk hitét; inkább életük végéig a pogányság mocsarában fetrengenek, és szörnyűségeket cselekszenek. Ez a Radhika vezetett aztán oda, ahol még nem fordult meg közülünk való, és valószínűleg nem is fog soha.
Éjszaka jöttek értem, amikor már mindenki aludni tért. Nem tudom, hogy jöttek be a kertbe, talán a kőfalon másztak keresztül, pedig a fal tetejére törött üvegeket helyeztek az építők. Tudom, nem szép dolog, hogy védjük magunkat, ahelyett hogy mindenünket a szegényeknek adnánk, de meg kell óvni a szentségeinket, hiszen a pogányok nemcsak a mi életünkre törnek, hanem a kegytárgyaink közül is sokat magukkal vinnének, hogy megszentségtelenítsék őket így aztán őriznünk kellett valahogy a templomunkat, és mi az őrzés eme nem egészenfelemelőmódját választottuk.
Ők azonban ennek ellenére bejöttek. Éppen a cellámban imádkoztam, amikor kinyílott az ablak, és mint a majmok, bemásztak rajta. Nem véletlenül említem a majmokat - ezzel természetesen nem őket akarom emberségükből kivetkőztetve állattá tenni -, csupán azt az ügyességet érzékeltetem, amellyel felmásztak a kőfalon, és bepréselték magukat a kicsi nyíláson. Mire befejeztem az imát, ott álltak körülöttem, szorosan hozzám simulva.
Ha nem lettem volna mindenre elkészülve, talán meg is rettentem volna, és azt hittem volna, hogy elérkezett vértanúságomideje, amely már sok-sok testvérünknek elérkezett, akik előttünk éltek a Földön, és szenvedtek mártíromságot Krisztus hitének terjesztése miatt.
Ők azonban nem bántottak. Megfogdosták a csuhámat, az övemet, megtapogatták a keresztemet, de nem vették el semmimet, és meg sem gyalázták semmimet. Azok az emberek, akik körülfogtak, piszkosak voltak, torzonborzak, némelyikük szakálla egészen a derekáig ért, szemükben ott villogott a pogányok kegyetlensége. És mégis. Valamiképpen bíztak bennem, hiszen, ha nem bíztak volna, nem vállalkoztak volna erre az útra.
Ma is sokat töprengek rajta, vajon miért éppen én nyertem el a bizalmukat. Talán elterjedt a híre, hogy akit tudok, kiragadok a katonák kezéből, és megpróbálom az igaz vallásra téríteni. Albuquerque hercegnek nem is tetszett, amikor a múltkoriban is legalább tíz pogányt mentettem ki a börtönéből, akiket később fel akartak koncolni. Tettem ezt úgy, hogy mielőtt még kionthatták volna a belüket, gyorsan megkereszteltem őket. így aztán - ha tetszett, ha nem - már nem viselkedhettek velük szemben úgy, mintha kereszteletlen pogányok lettek volna.
Meg kell mondanom, testvérem, hogy én másképpen látom a világ dolgait, mint a katonák, még akkor is, ha ők többnyire nemes urak és nagy tiszteletnek örvendenek. Másképpen látom, mert az én uram hatalmasabb, mint az övék, és a törvényei sem feltétlenül ugyanazok, mint az ő uruk törvényei. Hogy ne beszéljek rébuszokban: úgy gondolom, hogy nekem a Mindenható törvényeit kell követnem, amelyek földi letéteményese a Pápa Őszentsége, és nem a királyét, aki ugyan buzgó híve a pápának, de mivel földi uralkodó, nem egészen ugyanazt gondolja a világról, mint a mi urunk. Ezért jómagam arra az álláspontra helyezkedem, hogy a tudatlan őslakosokat nem megsemmisíteni, hanem megmenteni kell. Meg kell keresztelni őket, jó kereszténnyé kell változtatni a lelküket, nem pedig elprédálni, hogy a Sátán országába jussanak. Ezért aztán néhány hasonlóan gondolkodó testvéremmel sikerült sok száz, ha nem ezer pogányt megóvni a kínzásoktól, és a kegyetlen haláltól, amely cselekedetünk híre elterjedhetett a bennszülöttek körében is.
A pogányoknál kardok is voltak, és ezek mutogatásával mindegyre arra akartak rábírni, hogy másszak ki előttük a keskeny ablakon, amelyen ők jöttek be. Csak hosszas rábeszélés után tudtam elérni, hogy kijöjjenek velem a folyosóra, és az alvó kapus mellett a rendes úton hagyjuk el a templom területét. Talán attól tartottak, hogy mégiscsak rosszul ismertek meg, és csapdába csalom őket.
Az útról kevés a mondanivalóm. Előbb gyalog mentünk, majd egyszer csak elefánt hátán találtam magam. Addig még soha nem ültem ormányoson, és nem is kívántam soha, hogy ráülhessek. A lovat sem szeretem, ez a hatalmas, oszloplábú lény pedig egyszerűen félelemmel és rettegéssel töltött el. Talán nagyobb bizalmam lett volna hozzá, ha a Mi Urunk is elefánt hátán vonult volna be Jeruzsálembe azon a szent napon, de mivel ő szamáron utazott, én is jobban kedvelem a szamarat. Csakhogy az erre nincs, elefánt viszont van.
Amikor egy erdő szélére értünk, az engem kísérők közül néhányan hozzám jöttek és bekötötték a szemem. Én eközben hangosan Jézus Krisztus nevét ismételgettem, ők pedig a saját mondásaikat. Így vonultunk keresztül az erdőn, mintha szócsatát vívtunk volna egymással.
Hajnalodott már, amikor leszállítottak az ormányos hátáról, és gyalog folytattuk az utunkat. Kongó lépteink neszéből arra következtettem, hogy talán már nem is a földön járunk, hanem leereszkedtünk a pokol mélységes fenekére.
Úgy is lett, ahogy gondoltam. Egyszer csak levették a szememről a kötést, és én valóban a föld alatt találtam magam. Egy férfival szemben, aki olyan tiszteletet ébresztett bennem, mintha bibliai patriárkával találkoztam volna.
Megjelenése Mózesre emlékeztetett; talán a bőre volt egy kissé barnább amazénál. Bár ki tudja, milyen lehetett annak idején Mózes bőre? Csak a festők festményeiről ismerjük, Ők pedig nem voltak ott, amikor kivezette a népét Egyiptomból, és akkor sem, amikor megkapta az Úrtól a kőtáblákat. Hát egy ilyen Mózes ült velem szemben a föld alatt, egy tűzrakás
mellett, amelynek a melege igencsak jólesett az éjszaka hűvöse után.
A patriarka jól beszélt portugálul, talán csak kissé udvariatlanabbul, mint kellett volna. Előbb azt hittem, sértő szándékból teszi, aztán rájöttem, hogy nem ismeri eléggé nyel vünk finomságait. Beszéde annak a parasztnak a beszédére emlékeztetett, aki egész életében a földet túrja, és nincs ideje a finom szavak elsajátítására.
A nevét nem mondta meg, és az enyémet sem kérdezte. Annyit mondott csupán, hogy tudomására jutott: sok ember életét mentettem meg a katonák elől. Ő ezt megköszöni, bár nem jó szívvel teszi. Sokkal szívesebben venné, ha nem kellene megköszönnie, mert meg sem történtek volna ezek a dolgok. Ha a portugálok a fenekükön maradtak volna, a hazájukban, és sem a katonák, sem én nem jöttünk volna ide. Bár akkor sem lenne könnyű a helyzetük, mert India földjén is van elég ellenség, aki szorongatná Őket. Itt vannak például Mohamed próféta hívei, akikkel életre-halálra vívják a harcot.
Aztán odahajolt hozzám, és a következőt mondta: jól tudja, hogy az új vallás papjai sem egyformák, mi, akiket Agoston-rendinek hívnak, nagy könyörülettel vagyunk az itteni lakosok iránt. Megértjük a panaszaikat, gyógyítjuk a betegeket, és nem akarunk gazdagsághoz jutni. Ez utóbbi miatt kéretett ide engem. Tudja jól, hogy mi, Agoston-rendiek szegénységi fogadalmat tettünk; semmiféle javakat nem gyűjtünk magunknak, hiszen a túlvilágra úgysem vihetjük át. Ezért mutatna nekem valamit.
Amikor idáig jutott, többen - előkelően öltözött férfiak, karddal az oldalukon - felugráltak a tűz körül, és heves vitába bocsátkoztak vele. Olyan nyelven, amiből egyetlen szót sem értettem. Azt azonban mégiscsak felfogtam, hogy tiltakoznak az ellen, amit nekem mondott. Másképpen szólva, nem akarják, hogy megmutassa azt a valamit, amit pedig meg akart mutatni.
Hosszú ideig tartott a vita; én ezalatt a tűz mellett ültem, és hallgattam őket. Még az is megfordult a fejemben, vajon nem az életem-e a tét. Lehet, hogy az volt, lehet hogy nem, ezt már sohasem fogjuk megtudni. Mindenesetre a vita eredményeképpen ketten megfogták a két karom, és a barlang mélyébe vezettek. A patriarka ott jött mögöttem, a hangosan kiabálók azonban elmaradtak valahol.
Ekkor következett be az, ami csodálattal, és egyúttal undorral is töltött el. Hosszas föld alatti vonulás, és keskeny járatokban való csúszás-mászás után egy nagy terembe érkeztünk, amely majdnem akkora volt, mint amaz, amelyben a tűz égett, és a harcos férfiak forgatták a kardjaikat. Nos, ez a terem színültig volt töltve aranytárgyakkal, drágakövekkel, és még ki tudja, mivel. Az aranytárgyak legtöbbje edényt formázott, a drágakövek pedig az oldalaikon tündököltek. Nem vagyok szakember, és meg sem tudom becsülni, mennyi lehetett a súlya ennek a töméntelen gazdagságnak. A terem közepét egy elefántfejü bálvány foglalta el, nyakán tyúktojásnyi gyémántokból készített nyakék csillogott.
A patriarka megvárta, amíg kicsodálkozom magam, aztán elmondta, hogy ez a rengeteg gazdagság nem az övék, hanem az istenüké, Ganésáé, akinek a templomában őrizték valaha. Mielőtt a templomot a katonáink lerombolták, és a köveit széthordták volna, szerencsére még sikerült biztonságba helyezniük. Azért rejtették a föld alá, mert biztosak benne, hogy a portugálok egyszer elmennek, akkor ők ismét felépítik Ganésa templomát, és visszahelyezik belé az isten kincseit. Merthogy a portugálok elmennek, az biztos. Sok-sok emberfajta és hadsereg szállta már meg ezt a földet, voltak, akik nagyon sokáig itt maradtak, de végül ők is csak eltakarodtak. Az idegenek jönnek-mennek, de ők itt maradnak. A kincs Ganésát illeti, és az övé is marad.
Ezután azt is elmondta, miért hívatott engem ide. Őszinte volt hozzám, én legalábbis úgy éreztem. Elmondta, hogy bár lehozták ide a kincset a föld alá, nem érzik biztonságban. Nagy úr a kapzsiság, előfordulhat, hogy egyszer majd áruló akad a soraikban, vagy a katonák - akár véletlenül is - reá bukkanhatnak. Ezért van szükségük rám.
Őszintén megvallva, nem értettem, mit akar tőlem, ezért feszülten figyeltem. Jól is tettem, mert hamarosan megmondta. Olyan dolgot, amit el sem tudna képzelni élő ember.
Mert hiszen, akárhogy is legyen, nehezen képzelhető el, hogy az üldözött éppen az Őt üldözőhöz folyamodjék segítségért. Márpedig ebben az esetben ez történt. Hiába voltam én személy szerint kegyelmes szívvel az itteniek iránt, és még isteneik iránt is türelmesebben viseltettem, mint más atyák, azért mégiscsak azok közé tartoztam, akik az őhalálos ellenségei. És ő mégis hozzám fordult.
Nem fogod elhinni, testvérem, de a pogány patriarka azt szerette volna, hogy én - az ellensége - rejtsem el Ganésa kincsét. Őrizzem meg addig az időig, amikor Ganésa csillaga ismét felragyog az égen.
Elgondolhatod, testvérem, hogy levegőt is alig kaptam, és kivert a veríték. Arra gondoltam, hogy ez a sok kincs, ami ott hevert alig karnyújtásnyira tőlem, milyen jó szolgálatot végezhetne az egyház érdekében. Mennyi éhezőnek dughatnának ennivalót a szájába, mennyi szomjazó juthatna friss ivóvízhez általa, mennyi mezítelen testére készíttethetnénk belőle ruhát, hány templomot építhetnénk a Mi Urunk tiszteletére.
Megértettem a patriarka kétségbeesését, aki mindazon gondolatokat ismerhette, amelyek megfordultak a fejemben. És mégis, mégis a segítségemet kérte. Mint a fuldokló, aki még afelé nyújtott, éles kardba is belekapaszkodik, csakhogy elkerülje a vízbefúlást.
A patriarka azt is elmondta, hogyan képzeli a dolgot. Úgy, hogy a kincs egy részéből - a töredék részéből, mert hiszen az is éppen elég hozzá - templomot építhetnénk a Mi Urunk tiszteletére. Új templomot, arra a helyre, amelyet ők mutatnak meg nekünk. Amikor a templomot alapozni kezdik, megjelennek ők, és egyetlen éjszakán, amikor mi nyugovóra tértünk, az előre elkészített rejtekhelyekre rejtik Ganésa kincsét, így az arany és a gyémántok a legbiztonságosabb helyen lesznek, hiszen ki gondolna rá, hogy az elefántfejű isten mérhetetlen vagyonát éppen egy keresztény templom alapjai őrzi. Idáig jutottunk a beszélgetésben, amikor megjelent egy kardos férfi, és súgott valamit a patriarka fülébe. Az mintha elsápadt volna, majd engedelmet kért, és eltávozott. Jó óráig vártam rá, de csak nem jött vissza. Már nyugtalankodni kezdtem, amikor két kardos érkezett a hírrel, hogy a Patriarka utasította őket - kísérjenek vissza a rendházba. Bizonyos idő elteltével ismét felkeresnek, hogy megtanácskozzuk a dolgot.
Amint azt bizonyára sejted, testvérem, soha többé nem találkoztam a patriarkával. Nem tudom, mi történt vele, lehetséges,
hogy a kardosok megölték. Annyira idegen volt számukra Ganésa kincse elrejtésének a gondolata - és éppen egy keresztény templom alá -, hogy inkább megölték a patriarkájukat, semmint beleegyezzenek a kitervelt csúfságba.
A barlangról pedig a következőket hallottam. Később, amikor a Szent Inkvizíció megkezdte áldásos tevékenységét Goa földjén, a szentatyák tudomására jutott Ganésa elrejtett kincse. Hogy honnan? Ó, hát az inkvizíciós atyák számára nincsenek titkok. Értenek Ők annyira a mesterségükhöz, hogy megoldják azokat a nyelveket, amelyeket az ördög pecsételt le a hallgatás pecsétjével. Egy feltört pecsét nyomán megtudták, hogy mely barlangban rejtőzik az a mérhetetlen kincs, amelyneka segítségével százezernyi lelket lehetne megmenteni a pokol tüzétŐl - ha másképp nem, hát máglyák és hüvelykszorítók által. Merthogy az atyák szerint sokkal jobb egy halott hívő, mint egy élő pogány.
Az inkvizíciós atyák segítségére siettek a katonák is, mert hiszen a Kormányzó Úr őkegyelmessége számára sem volt közömbös, hogy zsebébe kerül-e Ganésa kincse. SŐt, Őfelsége, a király is érdeklődött utána. Azt beszélik, hogy ha megtalálják, általa új hajóhadat építtethetne őfelsége azoknak az olasz és spanyol építőmestereknek a kezével, akik már évek óta a napot lopják Porto kikötőjében, mivelhogy tallérok fogytán nem jutnak királyi megrendeléshez.
De hogy ne fecsegjek feleslegesen: a katonák és az inkvizíciós atyák feltúrták a barlangokat, de nem találtak bennük semmit. Ránk, Agoston-rendbeliekre különösen görbe szemmel néztek, mert azt gyanították, hogy mi, akik megvetjük a világ hívságait, megértjük más népek és más emberek gondolatait, még akkor is, ha azok nem feltétlenül egyeznek a miénkkel, mi tudunk valamit Ganésa kincséről.
Azon az estén, amikor az atyák és a katonák dolguk végezetlenül tértek meg a barlangokból, az inkvizíciós atyák vezetője, Jose Alaovar atya magához hívatott, és kerek perec kijelentette, hogy megégettet, ha nem adom ki neki a kincset. Pontosan tudja, hogy mi, istentől elfajzott Agoston-rendiek rejtegetjük. Ha az este elmúltával sem mondom meg a helyét, másnap megégetnek a főtéren, előtte azonban darabokra törik a csontjaimat.
Mit tehettem volna - bár irtózom afenyegetéstől - elővettem kis vasládikámat és megmutattam neki annak a levélnek a másolatát, amelyet egyik rendtestvérünk rokona hagyományozott ránk. Mindebben pontos felsorolását adja ama asszonyoknak, akik törvénytelen gyermeket szültek részben magának, Jose Aldovar atyának, részben pedig magas inkvizíciós méltóságoknak. Ha úgy gondolja, mielőtt máglyára lépek, felolvasnám a levelet az egybegyűlteknek, vagy ha ez nem sikerülne, halálom után közvetlenül a levél eredetije eljut Őfelsége kezébe, mivel egy megbízottam azonnal átnyújtja neki, ha halálhíremet venné.
Ezek után az inkvizíciós atya azt mondta: lám csak, lám, milyen nehéz is megtalálni az utat szívtől szívig, ha még mi, Urunk szentéletű papjai is félreértjük egymást. Emiatt aztán nem égettek meg, a Mi Urunk és az én legnagyobb örömömre.
Most pedig hadd mondjak még el valamit a kinccsel kapcsolatban, mert hiszen tudom, hogy te, testvérem, mennyire szereted távoli vidékek legendáit, és nem mulasztasz el semmi alkalmat, hogy megismerkedjél velük.
Előre kívánom bocsátani, hogy az alatt az idő alatt, amíg a Mi Urunk hitét terjesztettem a pogányok között, sikerült minden rendű és rangú emberrel megismerkednem, akik beszámoltak nekem a nép között kerengő pletykákról, mendemondákról, híresztelésekről. Egy alkalommal egy ragyás képű férfi, akit sikerült gondos ápolással megmentenem a haláltól, s emiatt hálából nyomban felvette a mi hitünket, mesélt nekem a patriarkákról, akiknek egyikével magamnak is volt szerencsém találkozni. Elmondta, hogy a ganadévaták nemzedékről nemzedékre átadják egymásnak a tudásukat, amely tudás a Ganésa isten számára végzett rítusokból, imákból, szertartásokból, és a kincsek őrzésének módozataiból áll. Mindaddig, amíg a portugálok meg nem jelentek ezen a földön, könnyen végezhették tevékenységüket, hiszen nem volt senki, aki zavarta volna őket. Még a muszlint uralkodók sem háborgatták a Ganésa-templomot - nem voltak rászorulva más istenek javaira. Amikor azonban a portugálok ide érkeztek és arra kényszerítették a népeket, hogy új vallást vegyenek fel, a pátriarkák elrejtették Ganésa kincseit, beleértve gyémánt nyakláncát is.
Amikor a ragyás férfiú elmesélte nekem, hova rejtették a
kincset, tátva maradt a szám, pedig te aztán tudhatod testvérem, hogy ama dolgok miatt, amiket láttam és tapasztaltam, azt hittem, nekem már csak akkor maradna tátva a szám, ha az inkvizíciós atyák szent buzgalmukban peckeikkel peckelnék ki, amitől mentsen meg az Úr.
Hogy megértsed csodálkozásom, és hitetlenkedésem okát, el kell mondanom, hogy van itt két nagy folyó, amelynek egyikét Mandovinak, a másikat Zuarinak hívják. E két folyó között mangrove-mocsarak helyezkednek el lagúnákkal teli; ezek vad szépségét magam is sokszor megcsodáltam. E lagúnák hasonlatosak azokhoz a pogány leányzókhoz, akiket ne ked és nekem testvérem, sokszor volt alkalmunk szemügyre venni a távoli szigeteken. E pogány lányok bűnös vadsága mérhető csak a lagúnákéhoz. A víz fölé hajló mangrovefák az imént említett lányok fűszoknyájához hasonlóak, amely alatt a bűn, a gyönyör, a kárhozat lakik. Akit megtéveszt, és magával ránt a mocsár, annak számára nincs örök élet, csak örök szenvedés, és fogaknak csikorgatása.
Ezekben a mangrove-mocsarakban számtalan vad, vízi élőlény él; legveszedelmesebbjei azok a krokodilok, amelyek nagysága még engem is ámulatba ejtett. Mintha az elefántok változnának át időről időre krokodillá, megőrizve eredeti méretüket, vagy pedig a krokodilok, látván a szomjukat oltó elefántokat, s megirigyelve azok nagyságát, maguk is hasonlatossá lennének hozzájuk.
Ezek a monstrumok, amelyek egyike-másika még a lagúnán közlekedő hajót is képes felborítani, a mangrovefák alatti rejtekhelyükön élnek, s tojásaikat is a mélybe rejtik. Hogy ebből mi igaz, és mi nem, nem tudhatom, hiszen láttam már tojásokat a parton is, és a belőlük kikelt krokodilkölyköket is. Az azonban kétségkívül igaz lehet, hogy vannak hatalmas víz alatti barlangjaik, ahova a zsákmányuk azon részét rejtik, amelyet nem tudtak azon nyomban elfogyasztani.
Hogy csak egyetlen példát említsek: élt az egyik faluban egy fiatal legény, aki megkeresztelkedett, és ezáltal a mi kis közösségünk tagjává vált. Szorgalmasan megjelent közöttünk minden alkalommal, ha egybehívtuk híveinket tiszta szívvel dicsérni az Urat. E fiatalember, aki megtérésének tiszteletére a keresztségben a Gonzales nevet kapta, a lagúnák között élt, és halak fogásával tartotta fenn magát és családját. Egy
alkalommal, éppen a húsvéti ünnepet ültük, feltűnt, hogy Gonzales hiányzik közülünk. Üzentem érte az anyjának, aki sírva és lélekszakadva panaszolta el, hogy a fia három nappal ezelőtt elindult hozzánk, cipőben és abban a ruhában, amelyben meg szokott jelenni az oltár előtt. Nem gondolhattunk másra, mint arra, hogy vagy muszlim martalócok hurcolták magukkal, vagy baleset érte. Néhány nap múlva egy halász megtalálta az egyik cipőjét a lagúna vizében. Ez még nem lett volna olyan nagy tragédia, csakhogy a cipőben benne volt a lábfeje is. A halász a nyomokból arra következtetett, hogy a szerencsétlen Gonzalest egy krokodil kapta el, és húzta le magával a mélybe.
Ezután hosszú ideig nem találtunk más nyomot, s már a halotti imákat is elmondtuk érte, amikor a halászok közölték velünk, hogy ismét találtak egy darabot Gonzalesből. Akkor beszélték el nekem azt is, hogy a krokodiloknak hatalmas váraik vannak a víz alatt, ahova leviszik az áldozatokat, majd amikor megéheznek, kiharapnak belőle egy-egy darabot. Mindeközben előfordulhat, hogy néhány cafat a felszínre bukkan és elúszik a lagúnák vizén.
Amiről igazán beszélni akarok, az most következik. Az a legény, aki a legendákról mesélt nekem, azt állította, hogy a patriarkák ismerik a krokodilokat, és nem is félnek tőlük. Állítólag olyan mantrák - varázsmondások - birtokában vannak, amelyek megbénítják a hüllőket. Ők maguk képesek a vízbe ereszkedve fellelni a krokodilok vájta rejtekhelyeket, és Ganésa szobrocskákat helyeznek el odalent, hogy azok a lelkek, amelyek korábbi életükben még emberek voltak, s csak rossz cselekedeteik következtében váltak krokodillá, imádkozhassanak az elefántfejű istenhez. Később arról is beszélt, hogy a patriarkák, a ganadévaták, a krokodilok vájta, víz alatti barlangokban rejtették el a lerombolt Ganésa-templom kincseinek egy részét, míg a másik részét keresztény papok vették magukhoz, Ganésa gyémánt nyaklánca pedig...
A levél kurtán-furcsán ért véget, mintha az, aki másolta, nem tartotta volna érdemesnek a továbbiakat is lejegyezni.
- Nos? - kérdezte Gilbert testvér, miután befejeztem az olvasást, és visszaadtam neki a kis paksamétát. - Hogy tetszett?
- Szép mese - mondtam.
Elmosolyodott, és eltolta magától a tányérját.
- Úgy gondolja?
- Mi egyéb lenne?
A szívem mélyén természetesen másképpen gondoltam. Egyelőre azonban óvakodtam tőle, hogy lássa rajtam: nagyon is komolyan veszem a dolgot.
Gilbert testvér összenézett a másik kettővel, majd elŐrehajolt.
- Egyelőre ne mondjon semmit. Még nincs vége a történetnek. Járt már Ó-Goában?
- Sajnos még nem.
 Feltétlenül el kell mennie. Ó-Goában ma már alig lakik valaki, nem úgy, mint régen. Ami a város történetét illeti, kezdete, mint a városoké általában, a történelem homályába vész. Annyit érdemes tudni róla, hogy amikor a portugálok megjelentek a Mandovi folyó torkolatában, hogy alkalmas kikötőhelyet keressenek maguknak, Ó-Goa kikötője már hívogatóan várta a befutó hajókat. Govepuri - ahogy akkoriban hívták - a muszlim szultánok tulajdona volt, így a portugáloknak meg kellett küzdeni a birtoklásáért 1510. december 25-én Afonso Albuquerque herceg csapataival - néhány sikertelen kísérlet után - támadást indított a muszlim városvédők és vezérük, Adil sah ellen. A támadás következményeképpen Govepuri portugál kézbe került, és hosszú évszázadokon át abban is maradt.
1542-ben lépett Goa földjére a legendás térítő és misszionárius, Xavéri Szent Ferenc. Felbukkanása sajnos nem hozott szerencsét a város lakosai számára.
Egy évvel az érkezése után kolerajárvány csapott le Goára. Megjegyezném, hogy a Goa név akkor még csak a fővárost jelentette, később vitték át a mai Goa egész területére.
Hogy elképzelése legyen róla, mekkora is lehetett az évtizedekkel korábban még csak kis halászkikötőnek számító város - a kolera maga kétszázezer halottat hagyott maga után. A járvány elvonultával aztán soha nem látott építkezések kezdődtek: hatalmas katedrálisok nőttek ki a földből, nem egyszer a lerombolt hindu templomok köveiből. A tömegesen érkező szerzetesek és papok a templomok mellett kórházakat, palotákat is építettek, így rövid néhány évtized alatt Goa - amely ekkor már a főváros rangját is elnyerte - a keleti világ
gyöngyszemévé vált. A távolról jött utazók rajongó szavakkal ecsetelték szépségét, falai vastagságát, a katedrálisok fenségességét, a paloták kecsességét, és azt a biztonságot, amelyet a város lakóinak nyújtott.
Fél évszázaddal az első portugál hajósok megjelenése után Goa Lisszabon mögött a második legnagyobb és legpompásabb portugál város volt a világon. Lakóinak száma elérte a
negyedmilliót.
S ahogy az már megszokott dolog, kedves Mr. Lawrence, a fény és csillogás mögött ott ólálkodott a bánat és a könny, a felemelkedés mögött a bukás és az összeomlás. Mint a szépasszony, aki fényűző ruhájában még kegyeket és mosolyokat oszt, de belül már férgek rágják selymek alá bújtatott testét. Nos hát, a csodálatos Goa is hasonló volt ehhez a szépasszonyhoz.
1635-ben a kolera ismét lecsapott a városra. A hatóságok kénytelenek voltak belátni, hogy a járványok gyakori kitörésének Goa szerencsétlen fekvése az oka. A hosszú hónapokra beköszöntő forróság, a monszun idején tengerré váló rétek, a dögletes kigőzölgésű mocsarak, mind-mind búvóhelyei a kolera mérgének.
A járvány megszűnte után az alkirály parancsot adott, hogy a kormányhivatalok költözzenek el Goából, s ezzel a város megszűnt főváros lenni. Szép lassacskán el is néptelenedett; ma már gyakorlatilag nincs is lakosa; működő templomai és a gondosan megőrzött templomromok azonban a világörökség részét képezik. Kevés olyan szépen megőrzött műemlékegyüttese van Indiának, mint Goa Velha, azaz Ó-Goa. Nem aludt még el?
- Ellenkezőleg - tiltakoztam. - Kedvet csinált hozzá, hogy megnézzem a hajdanvolt fővárost.
- Hát még ha meghallgatja, amit eztán mondok! Röviden már szóltam róla, hogy Xavéri Szent Ferenccel együtt, még a XVI. század közepén megkezdődött a szerzetesrendek beáramlása az új gyarmatra. Jöttek ferencesek, domonkosok, jezsuiták, de jöttek Agoston-rendiek is. Az a levél, amelyet az imént a kezében tartott, egy Agoston-rendi szerzetes levele volt.
- Vettem észre - mondtam.
- Az Agoston-rendiek valahogy kilógtak a többi közül.
Nem mintha nem lettek volna jó keresztények, vagy nem tartották volna be mindazt, amit az egyház követelt tőlük - egyszerűen csak nagyobb együttérzést tanúsítottak a meghódítottak iránt, mint a többiek. Megvetették a világi hívságokat, nem érdekelte őket a pénz és a hatalom. A többi rend ezért nem is igen kedvelte őket. Olyannyira nem, hogy még templomuk sem volt Goában.
Aztán egyszerre csak - 1602-ben - gyors építkezésbe kezdtek. Figyelje csak az évszámokat! 1587-ben érkeztek Goába, tizenöt évig nem volt templomuk, nem volt rendházuk, gyakorlatilag semmijük sem volt. Támogatást nem kaphattak hazulról, hiszen a rend odahaza, Portugáliában is szegény volt. Márpedig egy hatalmas templom felépítése nem kevés pénzbe kerül. Sajnos, az Agoston-rendi szerzetes levelében egyetlen évszám sem szerepel. Én mégis arra gondolok, hogy valamikor 1587 és 1602 között találkozhatott a ganadévatákkal. Röviddel ezután a szegény, pompától tartózkodó Agoston-rendiek felépítették Goa legszebb és leglenyűgözőbb templomát, a Szent Agoston-templomot Kérdem én, miből?
Gondolni éppen sok mindenre gondolhattam, de az én fejemben is ugyanaz forgott, mint az övében. Abban az elrejtett barlangban mégiscsak születhetett valamiféle egyezség az Agoston-rendi szerzetes és a brahmin között.
- 1835-ben - folytatta Gilbert testvér - kétszázharminc évvel a templom felépítése után, történt valami Portugáliában, ami arra késztette az Agoston-rendieket, hogy elhagyják Goát. Ennek okai valószínűleg a Portugáliában bekövetkezett polgárháborús eseményekben keresendőek, amelyek részletes taglalására kár lenne időt vesztegetnünk. Elégedjünk meg annyival, hogy ahogy az Agoston-rendiek elhagyták Goát, a magára hagyott templom állapota romlani kezdett. 1842-ben beomlott a teteje, falai 1938-ban dőltek le. Ma már a hajdanvolt gyönyörű templom egy elmúlt kor földre zuhant emléke csupán. Ön szerint mi következik mindebből?
- Mi kéne, hogy következzék?
- Figyeljen ide, Mr. Lawrence - hajolt még közelebb hozzám. A másik két testvér követte a mozdulatát. - Mi van akkor, ha mindaz, ami a levélben található, hogy enyhén fejezzem ki magam, nem fedi a valóságot. Egészen pontosan csak
a valóság töredékét tartalmazza, és éppen azért készült, hogy a teljes igazságot elfedje. Tételezzük fel, hogy az Agoston-rendiek - akik megvetették a világi kincseket - elfogadták a ganadévaták ajánlatát. Nem mintha szükségük lett volna a templomra: sokkal inkább azért, hogy megőrizhessék Ganésa kincsét a jövő számára. Ezt természetesen nem vallhatták be senkinek, hiszen az inkvizíció azonnal kérdőre vonta volna őket, a kincset pedig Portugáliába szállították volna. Ezért a megkötött alkunak megfelelően templomot építettek, majd alárejtették a kincseket Ganésa csodálatos gyémánt nyaklánca kivételével. Ez később Xavéri Szent Ferenc birtokába jutott valahogy. Halála után pedig holttestével együtt a szarkofágjába került.
Nevetséges volt, amit mesélt. Nevetséges és zavaros, és az időpontok sem stimmeltek benne. Számtalan hasonló történetet ismertem szarkofágokba rejtett kincsekről, amelyek csak a szarkofág felnyitásáig léteztek.
Rövid hallgatás után végre megkérdeztem, amit talán már régebben meg kellett volna kérdeznem.
- Hogy kerülök én a képbe?
Gilbert testvér barátságosan rám mosolygott.
- Nagyon megörültem, amikor felismertem önt, Mr. Lawrence. Ugy gondoltam, sokat segíthetne nekünk Ganésa nyakláncának a megtalálásában.
- Eszerint mégiscsak kincskeresők? Gilbert testvér mosolygott.
- Bizonyos értelemben kétségkívül azok. Kiugrott papok, akik kincset keresnek. Csakhogy mi nem magunknak keressük.
- Hanem kinek? - kérdeztem kíváncsian.
- Vissza akarjuk szolgáltatni jogos tulajdonosának.
- Visszaszolgáltatni? - hökkentem meg. - A ganadévaták-nak?
- Nekik aligha, hiszen már nem léteznek, vagy ha léteznek is, India más részében élnek. Mi az egész goai népnek akarjuk adni. Tudom, nevetségesnek tűnhet az ötlet, hogy három volt katolikus pap hindu templomot építtet, de manapság az Ökumenikus gondolatok idején, talán már nem is olyan nevetséges.
- Volt pap?
Gilbert testvér arca elkomorult.
- Az egyház - mint már említettem - nem tartott ránk igényt, hogy finoman fogalmazzak. Rövid úton kirúgtak bennünket. Köszönhetően egy cikkünknek, amelyben felszólítottuk a Vatikánt, hogy ideje lenne bűnbánatot gyakorolnia mindazok miatt, amikről már beszéltem. A válasz ez volt. Mi most, hogy úgy mondjam, magánemberként tartózkodunk itt.
Kezdett összeállni valamiféle kép a fejemben.
- Mr. Lawrence... biztosak vagyunk benne, hogy Ganésa gyémántjait kizárólag ön találhatja meg nekünk.
- Miért éppen én?
- Mert ön mindent megtalál, és a legkacifántosabb. ügyeket is megoldja. Ismerjük jól a tevékenységét. Ön mindig igaz ügyet szolgál. Ennél igazabb ügy pedig talán nincs is a világon.
- És ha elvállalom - kérdeztem mély sóhajok közepette -, mit kellene tennem?
- Tőlünk kérdezi? - csodálkozott Gilbert testvér. - A profi az amatőröktől? Talán Xavéri Szent Ferenc sírját kellene megnéznie. Ha megtalálná a nyakláncot, óriási szolgálatot tenne vele a goai népnek. Kérve kérjük, Mr. Lawrence, segítsen nekünk!
Ők elvonultak, én viszont ott maradtam fél csésze kihűlt teával, egy alig megkezdett adag tojással, és egy megharapdált nánnal. Úgy éreztem magam, mintha a szívemet is megharapdálták volna.

17.

Éppen azon töprengtem, hogy kicserélem a kihűlt reggelit melegre, amikor egy nagy orrú pasas dugta be a fejét az ajtón. Körülnézett, majd hátraszólt valakinek. - Nyugodtan bejöhettek. Csak egy simlis van idebent. Önkéntelenül is körbeforgattam a fejem. Mivel csak két pincér árválkodott a büfé ezüstedényei mögött, nem gondolhattam másra, mint hogy a simlis én vagyok.
A pasasnak nemcsak az orra volt nagy, hanem a feje is. Ráadásul kontyot viselt, amelyet a szikhekhez hasonlóan felügyeskedett a feje tetejére. Besétált az ajtón, és megállt néhány lépésnyire tőlem.
Nagy termetű, zömök fickó volt, olyan, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Úgy gondoltam, ha felállnék és elmennék kicserélni a rántottámat, megfutamodásnak vehetné, azért inkább a helyemen maradtam. Kavartam egyet reménytelenül kihűlt teámon és éppen a nánomat vettem tüzetesebb vizsgálat alá, amikor a pasas megszólalt.
- Remélem, a torkodon akad a falat, simlis. Felnéztem rá. Olyan aggódva figyelt, mintha attól tartott
volna, hogy mégiscsak megúszom valahogy élve a reggelit. A pasas ekkor néhány gyors lépéssel odajött hozzám, és leült velem szemben.
- Nem szégyelled magad? - kérdezte és egészen illetlen módon piszkálgatni kezdte az orrát. Eltoltam magamtól a közben teljesen kihűlt teát, és érdeklődve néztem rá.
- Valami nem tetszik talán? - kérdezte a fickó rákönyökölve az asztalra. - Nem tetszik, simlis?
A pincérek rémülten néztek össze. Az egyik mozdult volna, hogy a segítségemre siessen, de a másik ijedt képpel visszatartotta.
A pasas csak nézett, én meg tanácstalan képpel pislogtam vissza rá.
- Érted, amit mondok? - kérdezte gyanakodva. Feszülten figyeltem a száját, majd megráztam a fejem. Aztán mosolyogva a fülemre mutattam, és ismét megráztam.
- Süket is vagy, nemcsak hülye - állapította meg a nagy orrú tovább turkálva az orrát. - De zabálni azt tudsz. Azt tudtok valamennyien. Mitől vagy süket, simlis? Belefingott a jólét a füledbe?
Nem volt mosolyogni való kedvem, de azért mosolyogtam.
- Te vagy a vigyorgó süket - mondta az emberem, elvéve előlem a tányéromat. - Mit zabálsz? Tojást? Na, figyelj csak ide!
Ami ezután következett, őszinte meglepetéssel töltött el. A pasas felemelte az egyik lábát, feltette az asztalom sarkára, majd szépen, komótosan kifűzte ormótlan bakancsát. Amikor kész lett vele, a bakancsot a tányérom fölé tartotta és az elmúlt napok, vagy talán hónapok során belehullott port a
rántottámra rázta. Amikor már néhány milliméternyi vörös porréteg borította, elégedetten felnevetett.
- Hogy tetszik, süket simlis?
Hogy nagyobb legyen a hatás, feltűrte trikója ujját. Jókora izomkötegek lapultak a bőre alatt, nem is vitás.
- Zabáld, simlis - mondta nagyvonalúan. - Ez jár minden rohadék kapitalistának. Nem tetszik? - vágott aztán szomorú képet, amikor látta, hogy nem dobom fel a talpam a lelkesedéstől. - Ó, szegénykém, hát máshoz szoktál? Na, gyere szépen, majd én megetetlek.
Átnyúlt az asztal felett és elmarkolta a nyakam. Éreztem, olyan erő kap el, mintha egy elefánt kért volna fel táncolni.
- Zabálj, simlis, zabálj!
Nehezen tudtam csak ellenállni a nyakamra nehezedő nyomásnak, ezért kinyújtottam a lábam és amilyen erősen csak tudtam, térden rúgtam.
Bődületes ordítás remegtette meg a helyiséget. Az asztal megemelkedett, majd visszaesett a helyére. A pasas szemébe könnyek szöktek, pedig nem vettem észre, hogy rossz hírt hozott volna neki a postás.
- Te rohadt! - hörögte vérben forgószemmel. - Te rohadék! Kicsavarom a nyakad!
Nagyon megtetszett a szeme, ahogy ott forgatta-tekergette előttem. Olyannyira, hogy felkaptam az asztalról a csilipaprika-tartót és néhány marékkal a lámpácskáiba szórtam. Aztán én kaptam el a nyakát, magam felé húztam, és belenyomtam a képét a rántottába.
- Vincent! - kiáltotta ekkor az ajtó felől egy kétségbeesett női hang. - Mi történt veled, Vincent? Mit csinált vele, maga gengszter? Megölték Vincent-t!
Kontyoshajú Vincent már nem sok vizet zavart. Valahol az asztal alatt kapálódzott, miközben ordítása halk nyöszörgéssé szelídült. Térdére hajtotta a fejét, úgy sírdogált, nem mindennapi muszklijait mutogatva.
A lány, aki berontott az ajtón, barna volt, vékony, és némiképpen egy karácsonyfára emlékeztetett. Nem azért, mintha ajándékok hevertek volna a lábánál, hanem mert fel volt díszítve rendesen. Két karjáról csak blúza rövid ujjából tudtam megállapítani, hogy meztelen, mert egyetlen centiméternyi sem látszott ki a bőréből a számtalan üveg karkötőtől.
Nyakában legalább tizenöt nyakbavaló fityegett, hajában megszámlálhatatlan mennyiségű és meghatározhatatlan funkciójú tárgy porosodott. Akármelyik indián törzs, a világ bármely pontján, csodálattal adózott volna a dekorációjának. De aki mögötte jött, sem volt sokkal unalmasabb nála. Kövér kis fickó volt: majdhogynem gurult a nagy hasától. Hosszú szakálla, turcsi orra mérges törpére hasonlított. Talán csak hosszú, majd a válláig lógó ezüst fülbevalói Ütöttek el Walt Disney világától.
- Hé, Vincent! - kiáltott a pasasomra, amint megpillantotta. - Mi a francot keresel te ott az asztal alatt?
Vincent nem válaszolt, csak sírdogált tovább, fejét két térdére hajtva.
Felálltam és a büféhez indultam. A két pincér reszkető szájszéllel nézett rám. Rájuk kacsintottam, és szedtem egy újabb adag rántottát magamnak.
Már az asztalom felé tartottam, éppen azon töprengve, hogy talán nem is kellene annyira ragaszkodnom ahhoz a helyhez, amikor az újonnan jöttek rám támadtak. Szerencsére csak szavakkal.
- Mit csinált Vincent-nal? - kiáltotta a lány, megrázva mindkét karját, amitől harsány csilingelés töltötte be a termet. - Mit csinált vele, maga állat?
A kis kövér el akarta kapni a karom. Figyelmeztetőn felemeltem a mutatóujjam, mire meggondolta magát, és tett egy lépést hátrafelé.
- Elbeszélgettem vele - mondtam.
- Miről? - dühöngött a lány, és letérdelt Vincent mellé. - Miről beszélgetett el vele?
- A jó modorról - mondtam. - Az elején még jelentős volt köztünk a véleménykülönbség, a vége felé már sok mindenben egyetértettünk.
A kis kövér egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.
- Nézd csak, Milly, nincs rajta a cipője! Istenem, ez a hülye bedobta a cipőlehúzós trükköt.
- Jaj, istenem, Vincent! - karolta át a lány a pasast, akit addigra már félig-meddig kirángatott az asztal alól. - Miért kell neked mindig kötekedned?
- Simlis! - bőgte a nagy orrú fájdalomtól elcsukló hangon. - Simlis!
Aztán váratlan dolog történt. Az asztalom az orrom előtt felemelkedett a levegőbe, és ha nem vagyok óvatos, magával sodort volna. Szerencsére még idejében félre tudtam lépni előle. Ahhoz azonban már nem volt elég időm, hogy a pasas elől is kitérjek.
Őszintén meg kell mondanom, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan egyenesbejön. És amit a felkeléssel produkált, az sem volt semmi. Az egyik pillanatban még a földön ült - zokogva és bőgve -, egyik lábán a bakancsával, a következő pillanatban pedig már a talpán állt, anélkül, hogy feltápászkodott volna. Rettentő hasizmai úgy lökték a levegőbe, mintha rugók lettek volna beépítve a bőre alá.
Ha akkor nekem esik, nem lett volna könnyű dolgom, sőt, lehet, hogy a rövidebbet húztam volna. Ő azonban szerencsémre nem mászott a képemre, hanem elviharzott mellettem és ordítva-bőgve kiszáguldott az ajtón.
Éppen kitöltöttem az újabb teámat, amikor elsötétült felettem az ég. Előbb azt hittem, a nagy orrú és utána iramodó társai tértek vissza, de tévedtem. Széles mellű, szalmakalapos, szájában szivart tartó pasas állt az asztalom mellett, dühösen rám meresztve a szemét.
- Ez az én asztalom, hé!
Előbb az asztalra pillantottam, hátha amikor a pincérek a talpára állították, kitették rá a foglalt táblát. Akárhogy is nézegettem azonban, nem volt rajta semmi. Kivéve az asztallap közepére helyezett vizeskancsót.
- Ez az én asztalom! Húzz innen a francba.
Ránéztem a pasasra. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak ő állt előttem, hanem egy vörös hajú, vörös körmű, vörös ruhájú hölgy is. A nagydarab fickó takarásában ácsorgott, ezért alig látszott belőle valami.
- Pardon? - kérdeztem, és félrehajtottam a fejem, mint aki nem egészen érti, miről van szó.
- Söpörj el az asztalomtól! - brummogta a pasas. - Különben rád borítom. Ez az asztal az enyém! Tegnap is az enyém volt, kvázi ma is az enyém.
- Nincs ráírva - mondtam. - Ha a magáé lenne, volna rajta egy kis tábla. Az ön nevével. De nincs rajta. Tud követni?
- Kis tábla? Az én nevemmel? - kérdezte a pasas megingatva a fejét. - Hallod, Cicus, az okos fiút? Van neked valami táblád?
- Nincs - mondta a vörös hajú, ruhájú, ajkú stb. nő a háttérből. - Nincs semmiféle táblánk, Szandokan.
- Hallja? - kérdezte a pasas, miközben kissé lehajolt. Megfogta a karom, amitől úgy éreztem, mintha satuba szorították volna. - Menjen, mert összetöröm a csontját.
- Majd hívok segítséget - mondtam, miközben megpróbáltam kihúzni a kezem a szorításából.
- Segítséget? - vigyorodott el az embertorony. - Maga aztán hívhat akárkit. Igaz, Cicus?
- Maga aztán hívhat akárkit - helyeselt Cicus a háttérből. - Szandokan úgyis összetöri a csontjait. Ha csak el nem tűnik az asztalunktól.
- Akit én hívok, azét nem töri össze - ellenkeztem mosolyogva.
- Igazán? Aztán kit hívnál? - kérdezte Szandokan, és mintha icipicit engedett volna a szorítása.
- Hajoljon csak közelebb - mondtam neki. Szandokan hozzám hajolt.
- Na?
- Atomembert hívnám. Szandokan meghökkent.
- Atomember egy nagy nulla. Las Vegasban úgy odakentem, hogy betehették volna két fél zsömle közé. Atomember egy seggfej, egy kalap szar! Te meg honnan a fenéből ismered?
- Las Vegasból - mondtam.
Szandokan eltátotta a száját. A kezemet meg úgy elengedte, mintha égetni kezdte volna az övét.
- Te ott voltál... akkor?
- Életem legcsodálatosabb éjszakája volt. A nagypofájú Atomembert mőresre tanította Szandokan.
- Ki a franc vagy te?
- Bizonyára elfelejtette már a nevem - mondtam -, pedig egymás mellett ültünk utána a fogadáson.
A hatalmas termetű fickó arcát mennyei derű Öntötte el. Aztán akkorát vágott a vállamra, hogy ha nincs lebetonozva a padló aljzata, bizonyára a földbe süllyedtem volna.
- Lawrence! Istenemre, ez Lawrence! Ki a fene gondolta
volna, hogy itt találkozunk? Tíz éve nem láttuk egymást, ember!
- Csak nyolc - javítottam ki.
- Nyolc-tíz, egyre megy. Egy idő után tök mindegy, hogy hány év telt el a szép emlékek óta. Maga mit keres itt?
- Úgy is lehet mondani, hogy pihenek.
- Maga és a pihenés! Biztos, most is kerget valakit. Vagy éppen belekeveredett valamibe. Cicus, bújj csak elő az árnyékomból!
Cicus némi habozás után előbújt. Vékony, szép arcú lány volt, csak valahogy túl vörös volt rajta minden. A ruhája is vörös volt, a haja is lángolt, a cipője, mintha festékbe lépett volna, még a hajában is nagy, vörös masni díszelgett.
- Ő Leslie L. Lawrence - mutatott rám csillogó szemmel az emberhegy.
A lány rám vetette álmos szemét, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy meghatódott volna tőlem.
- És?
- Mi az hogy és? - horkant fel Szandokan. - Ő is egy fickó a múltamból.
- Vannak szép számmal - mondta a lány, és ásított egyet.
- Szandokan!
- Mi van, Cicus?
- Döntsd el végre, hogy kidobod a pasast az ablakon, és akkor leülhetünk az asztalunkhoz, vagy keresünk magunknak egy másikat. Neked kell döntened, Szandokan. Megvárom, amíg döntesz, de kérlek, ne várakoztass soká! Ha soká várakoztatsz, sikítani kezdek, és beugrok a krokodilok közé. Mit mondasz erre, Szandokan?
Mielőtt Szandokan bármit is mondhatott volna, felpattantam a helyemről és a lányhoz toltam a székemet.
- Parancsoljon, Miss...
- Cicus - mondta a lány. Elmosolyodott és leült a székre.
- Imádom az udvarias férfiakat.
- Ez már csak ilyen - mondta Szandokan oldalba taszítva. - Igazi macska. Az egyik pillanatban meg akar karmolni, a másikba pedig doromból. És sajnos fordítva is igaz. Jól ülsz a seggeden, Cicus?
- Imádom a stílusodat, Szandokan. Légy szíves, hozzál nekem valamit inni, mert port köpök. Fene gondolta volna,
hogy ilyen szárazak errefelé a reggelek. Maga is port köp, Mr. Lawrence?
Bár éppen további székek elhelyezésével voltam elfoglalva, szemem sarkából azért észrevettem az asztalunkhoz telepedő Miss Naikot.
- Meg kell szokni az itteni klímát. Száraznak érezzük, pedig valójában nem az - magyaráztam.
Cicus kinyújtotta a kezét, és megfogta Miss Naik nadrágja szárát.
- Muris ez a szerelés, kicsim. Felül nem rossz, de az alja lötyögős. Hogy is hívják?
- Szarvar kamiznak - mondta Miss Naik. Merev arcáról nemigen tudtam leolvasni érzelmet. Azt azért gyanítottam, hogy nem feltétlenül repes a boldogságtól.
Cicus még közelebb hajolt a ruhához, majd bólintott.
- Jó az anyaga. Mit gondolsz, hogy állna rajtam egy ilyen? Mit gondolsz, Szandokan?
- Tündéri lenne, Cicus - mondta Szandokan. - Ha csak elképzelem, milyen lenne rajtad, már kedvem is lenne letépni rólad, pedig még rajtad sincs.
Cicus meghökkenve nézett rá.
- Hogy mondtad, Szandokan? Az a te bajod, hogy mindig olyanokat mondasz, amit a fene se ért meg. Olyan komplikált vagy, mint egy biztonsági zár. Hogy a francba akarsz letépni rólam valamit, ami rajtam sincs?
- Ez csak egy példa volt, Cicus.
- Egy példát meg pláne nem lehet letépni. Szandokan megcsóválta a fejét.
- Bájos, mi? Csak nincs érzéke az elvont gondolkodáshoz. Szerencsére Cicus ezt már nem hallotta, mert visszatért az
érdeklődése Miss Naik szalvar kamizára.
- Használsz alá cicifikszet? Miss Naik elvörösödött.
- Pardon?
- Azt kérdeztem, hogy egyenesen a pultra teszed-e az árut, vagy alátétre rakod?
Miss Naik kétségbeesetten nézett rám.
- Úgy látszik, nekem sem erős oldalam az elvont gondolkodás.
- Mert én nem használok cicifikszet! - tiltakozott Miss Cicus
hetykén felvetve a fejét. - Nem, és nem! Nekem senki ne magyarázza, hogy kihívó vagyok. Szandokan se magyarázza!
- Én nem magyarázok neked semmit, Cicus. Én csak azt mondtam, hogy...
- Ne mondjál semmit, Szandokan, mert ideges leszek tőle. Én se szólok bele, hogy van-e slicce a gatyádnak, te se szólj bele, hogy mit veszek a blúzom alá. Eldöntötted már, hogy hozol nekem valami levet?
A Miss Naikkal együtt érkező Mr. Füssli, aki mindeddig szájtátva bámulta az eseményeket, felugrott, és udvariasan összecsattantotta a bokáját.
- Majd én hozok, kisasszony. Milyet óhajt?
- Maga meg kicsoda?
- Joachim Füssli vagyok. Cicus tekintete felderült.
- Ismertem egyszer egy Füsslit. Aktfotókat csinált rólam, de az nem maga volt. Hozna egy mangólevet?
- Természetesen, kisasszony - hajolt meg gálánsan Herr Füssli.
- Örülök, hogy találkoztunk - mondtam, és Miss Naikra böktem. - Ő Miss Naik. Az ügyvédünk. Ő pedig Szandokan.
Miss Naik borús tekintettel méregette az emberhegyet.
- Színész?
- Egyem a lelkét - vigyorgott Szandokan. - Ez azt hiszi, hollywoodi sztár vagyok. Kinézetemet tekintve persze lehetnék is. Világbajnok vagyok, kisasszony... Azaz csak voltam - tette hozzá szomorúan.
Miss Naik összeharapta a száját, de nem kérdezte meg, milyen világbajnok.
- Mi a helyzet, Szandokan? - kérdeztem tőle, hogy kipiszkáljam a tüskét a begyéből.
- Szar a világ, Lawrence - sóhajtotta, és ismét a vállamra akart ütni. Szerencsére sikerült elhúzódnom előle, mint az esetek többségében Szadanand Szingh felügyelőnek Miss Naik sálja elől.
- Vagy nem is! - sivított fel hirtelen Miss Cicus hangja olyan erővel, hogy majd leestem tőle a székről. - Nem mangólevet kérek, hanem ananászt.
- Vettem - kiáltotta Herr Füssli a pulttól. - Igenis, ananászt.
- Szóval?
- Kilöktek a brancsból - panaszolta Szandokan, és majdhogynem könnyek csordultak ki a szeméből. - Azok a barmok kibaltáztak velem. Eltiltottak. Öt évre meszeltek el, ez pedig tudja, mit jelent? Azt, hogy végem, öt év után nincs visszatérés. Vagy ha van is, csak úgy, ha én leszek a seprű. Akivel felsöprik a küzdőteret. Ez lett belőlem amiatt a szarházi Batman miatt.
- Sosem hallottam még róla - ráztam meg a fejem.
- Nullinger. Még esni sem tanult meg rendesen. Állítólag rendőr volt, csak kirúgták, mert a saját zsebére dolgozott. Ellene kellett fellépnem New Yorkban. Persze meg volt dumálva a dolog. Csakhogy az a rohadék kibabrált velem. Beszorította a szakállamat a térde és a padló közé. Mert akkor még marha nagy szakállam volt, ahogy az a sok félhülye Szandokant elképzeli. Az a barom meg rátérdelt, és húzta a fejem felfelé. Majd becsináltam a fájdalomtól. Két teljes percen át magyaráztam neki - persze úgy, hogy meg ne hallja senki -, hogy szálljon le már rólam. De nem és nem. Nem szállt le. Erre bepöccentem.
- Mit csinált? - sóhajtottam.
- Átrendeztem a bal szemét. Benyomtam egy kicsit a hüvelykujjammal, hogy engedje már el a szakállamat. Csakhogy tudja, hogy van ez... Egy hüvelykujjat nem lehet úgy irányítani, mint egy precíziós műszert. Előfordul, hogy túlszalad.
- A maga hüvelykje... túlszaladt?
- Icipicit. De azért nem vakult meg... teljesen. Nagy marha voltam, az igaz. Amikor ő szorította a térde alá a szakállamat, nem látta senki, mert volt esze, és úgy csinálta, hogy rejtve maradjon mindenki elől, azt viszont, hogy megdolgoztam a szemét, mindenki látta. Így aztán öt kemény évet kaptam. A versenyek környékére sem mehetek.
- És Miss... Cicus?
- Cicus cirkuszos. Szabadulóművésznő.
Jobban megnéztem Cicust. Vörös ruhája szorosan a testére tapadt, s ahogy láttam, nem volt rajta egyetlen felesleges dekagramm sem.
- Ő sem dolgozik?
- Éppen szabadságon van. Két teljes hónapot vett ki magának. Velem akarja tölteni az egészet. Hát nem édes?
- Itt az ananászlé, kisasszony - lihegett Herr Füssli, lerakva Cicus elé a levet.
A lány felvette és belekóstolt. Kortyolt néhányat, majd elfintorította az orrát.
- Túl édes - mondta. - És egy kicsit karcos. Megfekszi a torkomat. Inkább mégiscsak mangólevet innék. Hozna eggyel, Mr. izé...
- Füssli.
- Ja persze. Hiszen mondtam, hogy egy névrokona aktképeket csinált rólam. Tudja, milyen jól sikerültek? Szandokan nemigen szereti az efféléket, pedig jó mulatság.
Herr Füssli elügetett egy újabb gyümölcsléért, jómagam pedig belekóstoltam a teámba.
- Meg akarjuk nézni a régi fővárost - mondta Szandokan. - Ó-Goát. Cicust izgatják a templomok. Azt mondta, tele van templommal. Tényleg tele van?
- Ahogy hallottam, valóban van benne jó néhány.
- Valami szent is van ott eltemetve.
- Xavéri Szent Ferenc. Szandokan hozzám hajolt.
- Cicusnak feltétlenül kell az egyik csontja.
- Kinek a csontja?
- Hát ezé az izéé. Xavéré, vagy kicsodáé.
- Úgy érti, Xavéri Szent Ferenc csontja?
- Az övé.
- De hát... miért?
- Valaki megbízta, hogy szerezzen neki egyet a gyűjteményébe. Cicus tele van milliomos haverral. Ezért is hozott magával.
- Úgy értsem, ő fizeti az útjukat?
- Legalább nem fogy a saját pénzem. A látszat ellenére az alkalmazottja vagyok.
Herr Füssli visszaért a mangólével. Miss Cicus legyintett és félretolta.
- Mégiscsak az ananászlé mellett döntöttem. Szóval, maguk is Goába tartanak?
Szandokan a fülemhez hajolt.
- Nekem kell felemelnem a kripta tetejét. Ő lemászik, én
meg tartom addig. Nem is sejti, mennyire örülök, hogy találkoztam magával. Ez a hölgy itt... ügyvéd, igaz?
- Az.
- Lehet, hogy még szükségünk lehet rá. Nem tudja, menynyit kaphatok itt egy ilyen... izé... csontlopásért?
- Fogalmam sincs róla - mondtam.
- Cicus ugyan azzal biztat, hogy nem lesz semmi baj, én mégis nyugtalan vagyok. Valami azt súgja, hogy nem kellett volna belemásznom ebbe a dologba. Csakhogy kevés a pénzem, ezért pedig jól megfizetnek. Vagy ezt említettem már? Kérem, ne szóljon egyetlen szót sem Cicusnak. Megígéri?
- Megígérem.
- Akkor jó. Ha pedig mégis gond lenne.belőle, próbáljon meg kihúzni a bajból. Nincs egy rendőr ismerőse, aki segíthetne rajtam?
Szadanand Szinghre gondoltam, és majdhogynem elnevettem magam.
Pedig úgy egyébként nem volt nevetgélni való kedvem.

18.

Úgy gondoltam, délelőtt körülnézek egy kicsit a környéken, hiszen éjszaka, amikor megérkeztünk, nem volt időm körbeszimatolni.
A lakópark a mangrove-mocsarakat átszelő lagúnák egyikének a partjára épült, jó rálátással a messzeségben kéklŐ hegyekre. A kétszintes, piros téglás épületeket kaviccsal leszórt utacskák és kecses hidak kötötték össze egymással. Az ösvények szélét bougainvilleabokrok díszítették: piros virágjaik mintha lángoltak volna az ágak végén. Hátul, a házak mögött magas kőkerítés húzódott, elválasztva a lakatlan bozótost a lakóparktól, elöl viszont - a lagúna és a villanegyed között csupán néhány magasra nőtt fa kíváncsiskodott, lombját a lakóépületek felé fordítva. Némelyikük még le is hajolt, mintha a fürdőszoba ablakokon bekukucskálva a reggeli toalettjüket készítő hölgyekben gyönyörködött volna.
Miss Cicus azonban semmiféle toalettet nem készített; ott ácsorgott az egyik bokor tövében, és a virágokat szemlélgette elmélyült igyekezettel. El akartam osonni mögötte, de Cicusnak hátul is lehetett szeme, mert alighogy mögé értem, már rám is kiáltott:
- Hova, hova?
Megtorpantam és úgy tettem, mintha korábban nem vettem volna észre.
- Csak összevissza - riadoztam. - Gondoltam, szippantok néhányat a jó levegőből.
Cicus rám nézett. Olyan mozdulatlan volt az arca, mintha nem is igazi, hanem álorca lett volna.
- Mit szólna hozzá, ha együtt szippantanánk belőle? Ettől féltem. Hogy beleakadok valakibe, akitől aztán nem
tudok majd megszabadulni.
- Remek ötlet - örvendeztem. - Bár nem tudom, nem hiányolja-e magát Szandokan?
Cicus arcán némi ingerültség hullámzott át.
- Szandokan egy marha. Azt hiszem, belém zúgott a szerencsétlen. Pedig esküszöm, nem bátorítottam semmivel.
Nem is kellett, hogy megtegye. Ahogy Cicus kinézett, maga volt a bátorítás. Szűk, piros ruhája úgy tapadt a testére, mint kígyóra a bőre, ajka pedig úgy meg-megvonaglott, mint az említett csúszómászó, ha el akar menekülni az őt üldöző kígyóvadász elől.
Cicus felrántotta fekete, keskenyre húzott szemöldökét és mélyen a szemembe nézett. Azzal a tekintettel, amely elől nincs menekvés.
- Magára vártam.
Olyan kifejezéstelen hangon mondta, mintha csak azt jelentette volna be, hogy amint kilépett a házból, éppen az orrára esett egy esőcsepp.
- Rám? - kérdeztem tétován. Cicus biccentett.
- Magára.
- Volt valami... oka rá?
Cicus ekkor elegáns, arany cigarettatárcát húzott elő kabátkája zsebéből és felkattintotta a fedelét.
- Kér egyet? Nemet intettem.
- Kár. Pedig a legkiválóbb kubai szivarkák vannak benne. Egyáltalán nem dohányzik?
- Néha-néha rágyújtok egy pipára.
- Imádom a pipás pasasokat. Olyan férfias, ahogy a szájukban tartják apipát Mintha vulkán születne a szemem előtt. Maga a teremtés. Minden pipás egy teremtő.
- Ez szép hasonlat volt - mondtam elismerőn. - A pipások elolvadnának, ha meghallanák.
Becsukta a tárcáját, majd mielőtt még udvariasan a segítségére siethettem volna, már fel is kattantott egy mindezideig láthatatlan öngyújtót, és meggyújtotta vele a cigarettáját.
- Akar velem beszélgetni? - kérdezte, miközben kifújta a füstöt.
- Ha maga akar - mondtam.
Elővettem a pipámat és a számba szorítottam. Még nem gyújtottam meg, és nem is voltam biztos benne, hogy meggyújtom-e. Csupán arra a biztatásra volt szükségem, amit a pipa sugárzott magából.
Cicus kacéran hátrasimította a haját.
- Akkor hát mivel kezdjük?
Egészen jól játszott, bár alapjában véve amatőr volt. Olyan, aki nem tudja pontosan, mit kellene tennie, ezért inkább az ösztöneire hagyatkozik.
- Mi lenne, ha abbahagynánk a játszadozást? - javasoltam. - Maga arra kíváncsi, mit mondott nekem Szandokan. Igaz?
- Mi a fenét mondott? Ki vele!
Már nyoma sem volt az arcán a szelíd nyugalomnak. Mindenporcikája csak úgy remegett az idegességtől.
- Akarja hallani?
- Mit gondol, mi a fészkes fenéért társalgok én itt magával?
- És ha nem mondom meg?
Cicus szívott egy nagyot a cigarettájából, aztán elhajította a fű közé.
- Akkor a lagúnákban végezzük mind a hárman.
- Kik? - kérdeztem meghökkenve. Cicus rám nézett.
- Na, mit gondol?
Arra kellett gondolnom, hogy alighanem én is ott vagyok a hullajelöltek listáján.

19.

Rövid habozás után úgy döntöttem, elmondom neki, amit Szandokantól hallottam.
- Az ereklyéről beszélt - mondtam. - Hogy maga egy csontocskát szeretne Xavéri Szent Ferencből.
Cicus hallgatott egy kicsit, aztán ömleni kezdett belőle a szó. Mint akinek nagyon fontos, hogy minél előbb elmondja, ami a szívét nyomja.
- Három évvel ezelőtt a Barnumnál dolgoztam - kezdte. - Nem tudom, látta-e a Barnumot valaha. Egész jó kis cirkusz, és a produkciói sem akármilyenek. Nem akarom dicsérni magam, de az én produkcióm is világszám... volt Még ma is az lenne, ha nem hal meg Ted.
- Ted?
- A társam volt, a pasim, az élettársam: mit tudom én, hogy hívjam. Az a lényeg, hogy jól megvoltunk. Puerto Ricóban szedtem fel, amikor Bert otthagyott. Egyik napról a másikra megnősült a rohadék.
- Ez bizony kellemetlen - sóhajtottam.
- Több okból is - bólintott Cicus. - Részben, mert odavoltam érte, részben pedig ugrott a produkció. Kétszemélyes szám volt, és nem is egészen veszélytelen. Képzelje csak el, egy vízzel töltött akváriumban kellett megszabadulnunk a láncainktól. A láncok le voltak lakatolva, és olyan szorosan tekeredtek ránk, hogy mozdulni sem tudtunk tőlük. Az akváriumot letakarták egy takaróval, nekünk pedig harminc másodperc állt rendelkezésünkre, hogy szabaddá tegyük magunkat. Fél perc múltával leemelték az akváriumról a takarót, addigra mi már vígan úszkáltunk a vízben. Hát ez volt a számunk. És még néhány apróbb trükk, amik nem igazán érdekesek. Minden profi könnyedén megcsinálhatja őket. De az akváriumi szabadulás az világszám volt.
- Kár, hogy még nem láttam ilyet - sajnálkoztam.
- Egy ideig nem is fog. Szóval, mint mondottam, Bert öt
perc alatt otthagyott. Bejött a lakókocsiba, és bejelentette, hogy megpattan. Ráadásul nem is akármiért. Elveszi egy ottani hapsi ébenfekete lányát, aki valahol az isten háta mögötti hegyekben lakik. Azt mondta, őrjítő a csaj, és annyi a pénze, hogy az még Őrjítőbb. Elege van az akváriumban való fuldoklásokból, a cigányéletből, meg akar telepedni valahol. Csinál tíz-tizenöt fekete srácot, és még király is lehet odafent a hegyek között. Képzelheti. Ő király, én meg munkanélküli. Mert mire mentem volna egyedül, nélküle?
Nem hiába mondják, hogy ahol a legnagyobb az ínség, ott vagyunk a legközelebb Istenhez. Aznap este még elmaradt a számom - képzelheti, hogy magam alatt voltam -, délután azonban már madarat lehetett volna fogatni velem. Nem, nem Bert jött vissza, Ő akkor már az ébenfa-csaj karjai között pihegett, egy másik fickó bukkant fel a semmiből. Ted. Egy hajóról jött, amelyik ott horgonyzott a kikötőben. Azt mondta, minden este megnézte az előadásunkat, csakis miattam, tegnap is meg akarta, de elmaradt. Megkérdezte valamelyik artistától, mi történt, az meg elmondta neki. Ezért jött be hozzám. Hogy nem venném-e fel Bert helyére szabadulómŰvésznek. Alig tudtam megállni, hogy el ne röhögjem magam. Hosszú évekre van szükség ahhoz, hogy bárki is megközelítse Bert színvonalát - ha egyáltalán valaha is meg tudja közelíteni. A pasas csak hallgatta a kifogásaimat, aztán azt mondta, próbálkozott ő már sok mindennel, a teste meg elég hajlékony, hiszen ezerszer is kimászott a legkisebb kabinablakon is, ha úgy hozta a szükség.
Mondtam neki, hogy vetkőzzön le, és mutassa magát. Ted nem tiltakozott. Én pedig megkövülten álltam és nem tudtam levenni a szemem róla. Hiszen akkora szerencse ért, amilyen csak ritkán éri az embert. Láttam Teden, hogy az Isten is a mi szakmánkra teremtette. Olyan volt, mint a kígyó. Az ízületei meg mintha nem is lettek volna. Ha azt mondtam volna neki, hogy bújjon keresztül egy nadrágszíj lyukán, holtbiztos, hogy megtette volna.
Ettől kezdve ő lett a partnerem. Előbb csak megközelítettük, majd elértük, később pedig már túl is szárnyaltuk a korábbi színvonalat.
Aztán egyszerre csak beütött a krach. Ted játszani kezdett, pedig addig még sohasem játszott. Volt a cirkuszban egy zenészbanda, azok kezdték a dolgot. Én nem értek a szerencsejátékhoz, nem is izgatott soha, ha volt egy kis szabad időm, inkább újabb és újabb számokat Ötlöttem ki. Ted azonban nekiállt a zenészekkel játszani: előbb csak kicsiben, aztán egy re nagyobb összegekben.
Hogy miért nem szóltam bele még az elején? Talán bele kellett volna, és ha tudom, mi lesz a vége, bizony beleszóltam volna.
Egy este aztán bevallotta, hogy az utóbbi időben nagyon sokat veszített. Ekkor már nem a cirkuszban játszottak, hanem csak a jó isten tudja, hol. Egyszer azt mondta, hogy akikkel játszik, csupa-csupa úriember, valami szimfonikus, vagy milyen zenekar tagjai, akikkel a cirkusz-zenekariak hozták össze. Ez természetesen nem akadályozta meg őket abban, hogy amikor Ted veszített, és nem tudott fizetni, ne fenyegessék meg. Hogy ki és hogyan tette, arról fogalmam sincs. Csak azt láttam, hogy Ted egyre idegesebb és dekoncentráltabb. Olyannyira, hogy már-már a produkció sikerét veszélyeztette. Csak abban bízhattam, hogy jó hónap múlva felszedjük a horgonyt és meg sem állunk Európáig.
így is történt. Ezután Amszterdam következett. Azt hittem, rendbe jön minden, de nem ez történt. A hitelezők ide is követték. Ted, úgy látszik, nem mondott el nekem mindent, sőt, most, ahogy visszagondolok rá, semmit sem mondott el. Egyszer említette csupán, hogy rövidesen szabadságot vesz ki és Goába utazik. Akkor még azt sem tudtam, hol van Goa. Azt hittem, valami csaja van, és csak átverés ez a Goa név.
De nem volt az. Ted eltűnt, és csak fél év múlva került elő. Már lemondtam róla és egy másik pasassal dolgoztam, aki nem érhetett a nyomába, így aztán a produkciónk is sikertelen volt. Éppen azon töprengtem, hogy át kellene nyergelnem valami másra; amikor visszajött Ted. Uramisten, de milyen állapotban! Mintha egy hadifogolytáborból szabadult volna. Reszketett keze-lába, annyira ki volt borulva fizikailag és idegileg is, hogy rá kellett döbbennem: nem egyhamar leszünk mi újra világhírű páros.
Hát nem is lettünk. Az új fickót kirúgtam ugyan, és újra folytattuk a produkciónkat, de soha többé nem voltunk képesek utolérni magunkat. Ted alapvetően megváltozott: nyugtalan lett, és úgy viselkedett, mintha üldözné valaki. Nekem jószerével csak annyit mondott, hogy goai útja során igen kellemetlen emberekkel ismerkedett meg, akik rövid időre még börtönbe is juttatták. Egyikük, egy levakarhatatlan fickó, még mindig követi.
Aztán elérkezett az a nap, amire nem szívesen emlékszem
vissza. Ha csak rágondolok, kiver a veríték. Azon az estén Ted belefulladt az akváriumba. Nem tudott kiszabadulni a láncok közül, és amikor észrevettem, hogy baj van, már késő volt. Olyan gyorsan fulladt meg, hogy meg sem tudtam moccanni. Talán nem jött még rendbe a goai kaland után, talán volt valami a szívével - elég az hozzá, hogy megfulladt. Mint később kiderült, nem a szíve volt a ludas a halálában. Valaki ráerősített egy kampót a láncokra, megakadályozva vele, hogy Ted áthúzza az egyik láncot a másikon.
Látom az arcán, hogy mire gondol. Igaza van, Mr. Lawrence: Tedet meggyilkolták. Valami miatt, amiről fogalmam sem volt, micsoda.
A temetés után aztán rám szakadt az ég. Alighogy levetettem a gyászruhát, megjelent nálam néhány pasas. Ők is feketében voltak, de nem Ted temetéséről jöttek. Fekete volt a szakálluk, vastag a szemöldökük, s még én, aki nem voltam járatos az álcázásban, még én is kiszúrtam, hogy álszakállt hordanak.
Leültek nálam, és beszélgetni kezdtek velem. Elmondták, hogy Ted sok pénzzel tartozott nekik, amit nem tudott kifizetni. Hiába voltak türelmesek és vártak hosszú ideig, Ted képtelen volt összeszedni a pénzt. Ezért felajánlották neki - ezt sem mindenkivel teszik meg, csak azzal, akit kedvelnek -, hogy végezzen el nekik egy kis munkát, amivel letörleszthetné az adósságát. Csakhogy Ted csődöt mondott - kétszeresen is. A munkát nem végezte el, a száját viszont túl sokat jártatta.
Aztán elmagyarázták, mit akarnak tőlem. Hogy lépjek Ted helyére, és csináljam meg, amit kérnek tőlem. Goába kell utaznom, ahol Ted is megfordult, és el kell hoznom onnan valamit, amit lehet, hogy csak én tudok megszerezni. Olyan helyre rejtették ugyanis, ahova nem mindenki tud bemászni. Az én csontjaimmal és ízületeimmel azonban gyerekjátéknak látszik a dolog. Ismernek egy gazdag fickót, aki szentek ereklyéit gyűjti. Furcsa szokás, de hát gondoljak arra, mennyi mindent gyűjtenek az emberek. Van odaát egy szent - bizonyos Xavéri Szent Ferenc - aki Goában, annak régi fővárosában, Ó-Goában van eltemetve. Nos hát, ennek a szentnek a jobb kezét kellett volna elhoznia Tednek az adóssága fejében. Sőt, még tekintélyes kis summát is kapott volna mellé, amiből
akár egy cirkuszt is vehetett volna magának. Csakhogy Ted nem volt tisztességes: nem tartotta be a játékszabályokat. Ezért nekem kell a helyére lépnem. Ha nem teszem meg, amire kérnek, megölnek. Vagy azonnal, ott a helyszínen, vagy csak később, amikor már meggyőződtek róla, hogy valóban nem akarok segíteni nekik. Hogy mikor ölnek meg, az az ő titkuk marad. De soha, egyetlen másodperc nyugtom sem lesz: soha nem fogom biztonságban érezni magam, soha nem tudhatom, melyik előadás alatt fulladok bele az akváriumba, szakad le alattam a trapéz, vagy csíp meg egy mérges kígyó. Ha viszont átérzem az ő problémájukat, jobbra fordul a sorom. Gazdag leszek, mint az az ostoba Ted lett volna, ha nem húz ujjat velük.
- Maga tehát vállalta a megbízatást? - sóhajtottam. Cicus felrántotta a vállát.
- Ugyan, mi mást tehettem volna? Ott állt szemben velem három gátlástalan férfi, hangtompítós pisztollyal a kezükben, és bármelyik pillanatban kinyírhattak volna. Tudtam, hogy nem a vakvilágba beszélnek. Még ha meg is hagyják az életemet, örök rettegés lesz minden napom és minden éjszakám, így aztán beleegyeztem a dologba. Most itt vagyok Goában és várom, hogy ellophassam Xavéri Szent Ferenc jobbját. Előbb- utóbb meg kell tennem, hiszen a végtelenségig nem húzhatom az időt: ezt meg is mondták. Egy-két hétnél nem várnak tovább. Azután végeznek velem.
- Ezt értsem úgy, hogy ők is itt vannak Goában?
- Itt vannak testközelben. Bármilyen furcsa is, de érzem a jelenlétüket.
- Érzi?
- Úgy látszik, nemcsak a testem, hanem a lelkem sem olyan, mint az átlagembereké. Sok mindent megérzek. Például érzem Tedet is. Itt van mellettem. Mintha el akarna mondani valamit, de nem képes rá. Nem tudja áttörni az élő és az élettelen közti falat. Valószínűleg figyelmeztetni akar valamire. Talán, hogy vigyázzak. Istenem, de mire?
Bár még soha nem láttam Xavéri Szent Ferenc sírját, annyit azért tudtam róla, hogy Ó-Goában, a Bom Jesus katedrálisban található. A márványból és nemes kövekből készült hatalmas kripta 1698 óta őrzi a nagy hittérítő földi maradványait.
Maguk a maradványok már 1659 óta a bazilikában nyugodtak - jóval szerényebb körülmények között.
Mivel Cicus maga elé meredve hallgatott, volt egy kis időm, hogy felidézzem mindazt, amit Xavéri Szent Ferencről tudtam. Goa jelenkori védőszentje Spanyolországban, Navarrában született, nemesi családból, 1506-ban. Szülei a párizsi egyetemre küldték, ahol megismerkedett Loyola Ignáccal. E találkozás döntő fordulatot hozott a tehetséges ifjú életébe. 1534-ben, öt barátjukkal egyetemben megalapították a Jézus Társaságot, másképpen a jezsuita rendet. Céljuk a Szentföld pogányok alóli mielőbbi felszabadítása volt. Bár akkortájt erre éppen nem volt lehetőség, a kalandvágyó ifjak nem tettek le tervükről, amelyből Xavéri Ferenc számára a későbbiekben már aligha maradt más, csupán a kelet iránti érdeklődés. Mindenesetre a Loyola Ignáccal való barátság késztette rá, hogy misszionárius legyen, s az ismeretlen keleti világ pogányai között terjessze a katolikus hitet.
1541-ben indult el Portugáliából, s 1542-ben lépett India földjére, Goában. Rövid ottani tartózkodás után még rejtelmesebb keleti tájak felé indult. Megjárta Japánt, Ceylont, Kínát. 1552-ben a kínai partok közelében halt meg egy kis szigeten.
Halála után szolgái ládába tették a testét, majd oltatlan meszet szórtak rá. Egy évvel később, amikor a láda megérkezett Goába és felnyitották, megdöbbenve tapasztalták, hogy a test teljesen ép. A portugálok tódultak a látványra, amely hamarosan az egyház által is elismert csoda lett. 1556-ban a portugál alkirály orvosa tudományos vizsgálatnak vetette alá a testet, és megállapította: csak igen kevéssé érte károsodás, annak ellenére, hogy konzerválására nem használtak semmiféle tartósítóanyagot. A tiszteletreméltó doktor ezenkívül még egy lyukat is talált a holttest mellkasán. Megkért két vizsgálatban résztvevő jezsuitát, hogy dugják a sebbe a mutatóujjukat. A jezsuiták engedelmeskedtek. Amikor visszahúzták, az ujjaik vörösek voltak a friss vértől. 1622-ben Xavéri Szent Ferencet szentté nyilvánították. Az elmúlt évszázadok során a test jelentős része eltűnt - ki tudja, ma már mit őriz a Bom Jesus templomában található szarkofág.
- Hogy került össze Szandokannal? - kérdeztem.
Cicus dühösen legyintett.
- Ők hozták a nyakamra. Hiába tiltakoztam, hogy vigyék a fenébe, csak púp a hátamon, annyira erősködtek, hogy a végén beleegyeztem. És jó is, hogy beleegyeztem.
Világos volt a dolog. Ahhoz, hogy bármit is ellopjon a sírból, először fel kell emelnie a szarkofág tetejét. Márpedig a szarkofágot borító tetőt vagy csak egy hidraulikus daru, vagy pedig egy ezt helyettesítő emberhegy képes felemelni. Mint amilyen Szandokan.
- Őt mivel vették rá?
- Egyszer kérdeztem csak meg tőle, de nem válaszolt rá.
- Milyen a viszony maguk között?
- Egy lakásban élünk, ha erre kíváncsi. Azt a látszatot kell keltenünk, hogy összetartozunk. Te jó isten, talán ez a legnehezebb az egészben.
- Miért fordult éppen hozzám?
Ez volt az a kérdés, amit mindenképpen fel kellett tennem. Sok minden kiderülhet a válaszából, még az is, amit nem is akar elmondani.
- Mert beszéltem Szandokannal. Meg akartam tudni, kicsoda maga.
- Megtudta?
- Amit elmondott, az nekem éppen elég. Azt mondta, maga az a pasas, akinek helyén a szíve meg az esze. Sok kemény fickó megbánta már, hogy magával találkozott.
- Erősen túloz a barátja.
- Nem a barátom, azt meg nem hiszem, hogy túlozna. De végül is mindegy. Nincs sok választásom.
- Miért nem hajtja végre vele a feladatot? Cicus rám nézett.
- Mert megölnek. Ha elvégeztem, amit el akarnak végeztetni velem, megölnek.
- Miből gondolja?
- Csak nem képzeli, hogy meghagyják az életemet azok után, ha tudom, mit szereztem meg nekik?
- Mit szerez meg nekik? Ha szerencséje van, Xavéri Szent Ferenc jobbját.
Cicus rám villantotta a szemét.
- Azt aligha.
- Miért? - kérdeztem gyanakodva. Cicus elkapta a karom és magához húzott.
- Azért, mert Xavéri Szent Ferenc jobb keze nincs a szarkofágban!
A körülöttünk virító bougainvilleabokrok mintha helyeslőn integettek volna.

20.

Néhány másodpercnyi riadt hallgatás után Cicus megköszörülte a torkát.
- Nem vagyok hülye lány, nekem elhiheti. Még akkor sem, ha néha úgy kell viselkednem. Amikor megkaptam a megbízatást, az volt az első dolgom, hogy elrohantam egy templomba és megkérdeztem a papot, mi is a helyzet ezzel a szenttel? Szerencsére csak igen keveset tudott róla. Mert ha az én papom többet tudott volna, soha nem jövök rá az igazságra.
- Miféle igazságra?
- Hogy ezeknek a fickóknak fogalmuk sincs róla, mi van a szarkofágban. Mert ha van is benne valami, az semmi esetre sem a szent jobb keze. Az ugyanis nincs ott.
- Hát hol van?
- Miután a papom jószerével még azt sem tudta megmondani, hogy hol van eltemetve ez a szegény hittérítő, adott nekem egy címet. Egy atyáét, aki szerinte sokkal tájékozottabb nála. Nos, ez valóban így volt, mert ő tényleg tudta hol nyugszik Xavéri Szent Ferenc. Többet viszont ő sem volt képes kinyögni róla. Mindazonáltal kaptam tőle egy telefonszámot. Itt már legszívesebben fel is adtam volna a küzdelmet - az a bizonyos pap ugyanis a Vatikánban dolgozik -, ha belém nem bújik a kisördög, aki ez esetben alighanem Ted volt.
- Ted?
- Mondtam már, hogy néha úgy érzem, itt van a közelemben, és meg akar óvni a bajtól. Talán ő volt az, aki azt sugallta, hogy hívjam csak fel azt a papot a Vatikánban.
- Emlékszik még... a nevére? - kérdeztem visszafojtva a
lélegzetem.
- Hogyne emlékeznék - mondta rám villantva a szemét. - Enrico Santarcangeli atyának hívták. Mond magának ez a név
valamit? Természetesen mondott.
- Felhívtam az atyát. Bemutatkoztam, és megkérdeztem
tőle, mi a helyzet Xavéri Szent Ferenccel. Ötven dolláromba került a telefon, de megérte. Santarcangeli atya elmesélte Xavéri Szent Ferenc egész élettörténetét, sőt utóéletét is. Mindeközben valami olyat is említett, amitől majdhogynem kősziklává váltam. Tudja, mit?
- Nem én.
Hozzám hajolt, és ismét a fülembe suttogott.
- Xavéri Szent Ferencnek hiányzik a jobb keze. Nincs bent a szarkofágban!
- Azt is megmondta, miért nincs?
- Mert 1614-től kezdve majdhogynem széthordták a szerencsétlent. Ebben az évben leválasztották a jobb karját és felosztották a Japánban állomásozó és a Rómában élő jezsuiták között. Megbízóim és jövendő gyilkosaim még arra is lusták voltak, hogy utánanézzenek a szent utóéletének. Következésképpen az a bizonyos megbízó sem létezik. Ha valóban létezne egy megszállott gyűjtő, aki lenne olyan ferde hajlamú, hogy rég meghalt emberek csontjait gyűjtse, akkor feltétlenül tudnia kellene arról, hogy a jobb kar nincs a szarkofágban. És talán már a bal sem.
- Hm. Mit szűr le mindebből?
- Azt, hogy ezt a jobb kar históriát olyan valaki találta ki, aki nem ismeri a maradványok sorsát. Következésképpen valami mást keres a szarkofágban. Ha pedig megtaláltam neki, azonnal ki is nyírat. Tudja, hol? A szarkofág szélén, majd nyomban oda is fektetnek a szent maradványai mellé. Bár megtisztelő a lehetőség, úgy döntöttem, nem élek vele. Szeretném ép bőrrel megúszni ezt a kalandot. Már amennyire egyáltalán kalandnak nevezhető.
Hiába túráztattam az agyam, nem akart összeállni a történet. Olyannyira zavaros volt, mintha monszun idején a Mandoviba néztem volna.
Cicus intelligensen hallgatott. Nem kellett soká visszafognia magát, hiszen néhány perc alatt végigondoltam mindazt, amit Xavéri Szent Ferenc sírja jelenthetett. Ez a mindaz pedig édeskevés volt. Mintha egy szúnyogot kergettem volna a Himalája körül.
Azzal nagyjából tisztában voltam, hogy a titokzatos megbízóknak akkor kell Xavéri Szent Ferenc jobbja, amikor nekem. Nincs olyan Őrült, aki szentek csontjait gyűjtené, ráadásul annyi pénzt áldozna rá, mint amennyit a titokzatos megbízó. Akkor viszont mi a fenét akarhatnak megkaparintani? Csak nem Ganésa gyémántjait?
Első pillantásra hihetetlennek tűnt az ötlet, aztán ahogy elmúlt néhány másodperc, már nem is tűnt annyira annak. Tegyük fel, hogy a gyémántok mégiscsak léteznek. Valaki valamikor bedugta őket Xavéri Szent Ferenc kriptájába. Onnan kellene kivenni és elvinni valakihez.
Cicus hozzám hajolt, hogy az ajka érintette a fülemet.
- Biztos vagyok benne, hogy szó sincs itt csontokról. Valami más van abban a kriptában. Ezért is... vártam rád. Mi ketten megszerezhetnénk. Te meg én.
- Szandokan soha nem egyezne bele - ráztam meg a fejem. Cicus hangja úgy csattant, mint a pisztolylövés.
- Kit érdekel az a hülye? Te tényleg aggódsz miatta?
- Nagyon is - mondtam. - Még ha bele is mennék abba, amit kívánsz tőlem...
- Persze hogy belemennél - mondta Cicus hozzám préselve magát. - Már bele is mentél. Látom rajtad, hogy tetszik az ötlet.
- Te tetszel - mondtam.
Cicus majdnem elolvadt a karjaim között.
- Te is nekem... nagyon... nagyon... nagyon. Rettenetesen meg foglak jutalmazni. Úgy fogod érezni, hogy a mennyországba kerültél. Fogalmad sincs róla, ki vagyok én. Én vagyok a két lábon járó gyönyör.
- Biztatóan hangzik. Én mégis aggódom Szandokan miatt. Cicus teste megrándult.
- Felejtsd már el azt a hülyét. Leemeli a kriptatetőt, aztán annyi.
- Mennyi?
- Kivesszük a cuccot, ő pedig ott marad.
- Úgy érted, a kriptában?
- Hogy a fenébe érteném másként?
- Ez gyilkosság - mondtam bizonytalanul.
- Fenét az - suttogta a tarkómat birizgálva. - Véletlen baleset. Tudod te, milyen rohadt nehéz egy kriptatető? Fogalmad sincs róla. Nagyon könnyen megtörténhet, hogy az, aki tartja, nem bírja tovább. A tető rázuhan, ő pedig... ott marad a kriptában.
- Nem jó ötlet.
- Miért nem jó?
- Azért, mert észreveszik és kiengedik. Ha dörömbölni kezd...
- Ki mondta neked, hogy élve esik a kriptába?
- Ezt nem értem.
Cicus kezében ekkor megvillant egy fegyver. Kicsi 38-as forgópisztoly, amely akár az én revolverem kistestvére is lehetett volna.
- Tudod, mi ez?
- Valami stukker.
- Rá lehet szerelni egy hangtompítót. Akkorát pukkan csak, mint amikor egy felfújt papírzacskót eldurrantanak. Mire felfedezik Szandokant, mi már árkon-bokron túl járunk.
- Nem megy - mondtam.
- Mi az, hogy nem megy? Miért ne menne?
- Nem tudom... bevallhatom-e - nyögtem savanyú képpel -, engem mindenki nagyon kemény fickónak tart, de...
- De?
- Nem tudok... embert ölni.
Cicusból kirobbant a nevetés. Elkapta a fejem, és a keblére húzta.
- Ó, szegénykém. Egyre jobban tetszel nekem. Ne félj, nem kell olyat csinálnod, ami miatt évekig nem tudnál aludni. Cicus néni majd meghúzza azt a csúnya ravaszt, neked oda sem kell nézned. Istenem, te, én kezdek beléd szeretni! Mi lenne, ha este benéznék hozzád?
Hirtelen elszakadt tőlem, és beugrott a bokrok közé. Onnan hallottam figyelmeztető suttogását.
- Vigyázz! Jön Szandokan. Viszlát este!
Elővettem a zsebkendőmet és megtörölgettem a homlokomat.
Volt okom rá.

21.

Szandokan hunyorgott, és a bokrok felé pislogott.
- Üdv, Leslie - köszönt a fejét forgatva. - Nem Cicus volt az?
- Kicsoda? - adtam az ártatlant.
- Úgy láttam, mintha Ő lett volna. Vagyis inkább a ruhája színe tűnt fel.
- Biztos a virágokkal tévesztette össze - mondtam megvonva a vállam.
- Lehet - adta be a derekát. - Pedig nem találom sehol. Néha úgy eltűnik, hogy órákig nem bukkanok a nyomára.
- Annyira hiányzik? Szandokan megrázta a fejét.
- Éppen ellenkezőleg. Arról akarok meggyőződni, nincs-e itt valahol. Várjon csak! - beugrott a bokrok közé, és eltűnt a szemem elől.
Kissé nyugtalankodtam Cicus miatt, de mint kiderült, feleslegesen. Szandokan egyedül jött vissza, és ami a fő; megnyugodva.
- Úgy látszik, rémeket látok - morogta megrázva a fejét.
- Csak nem fél tőle?
- Dehogy. Csak... néha olyan furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Mintha a vesémbe látna. A reggelinél például az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk mi ketten?
- Mi az ördögöt?
- Hát a csontot. Megszerezzük annak a fickónak a csontját, vagy akármit, ami odalent van, és majd mi tárgyalunk a vevőkkel. Én felemelem a kripta tetejét, maga lemászik, és máris elhúzhatunk a zsákmánnyal. A pénzen meg osztozunk. Figyeljen ide, Leslie. Tudom, hogy nem vagyok egy Einstein, de agyas sem vagyok. Megvan a magamhoz való eszem. Ha magával társulok, jobban járok. Ez a csaj nem olyan, mint maga. Tudja, mitől félek?
- Mitől?
- Hogy amint megszereztem a szajrét, belém ereszt néhányat egy hangtompítósból. Maga nem is sejti, milyen vagány ez a lány. Na, mit szól az ötletemhez?
- Meggondolom a dolgot- ígértem. - Egyelőre sajnos van egy kis gondom. Szadanand Szingh nem akar lemászni a hátamról.
- Szadanand Szingh? - hökkent meg Szandokan. - Az ki a fene?
- Rendőrfelügyelő. Fejébe vette, hogy elkapja a nadrágom
szárát. Berángat a pandzsimi börtönbe, és ott felejt néhány évtizedre.
Szandokan szeme akkorára tágult, mint a golflabda.
- De hát miért, Mr. Lawrence, miért?
- Gyilkosságért - mondtam szelíden mosolyogva. - Többrendbeli gyilkosságért.

22.

Szegény Szandokan úgy távozott el tőlem, hogy fogalma sem volt róla, élete főnyereményét ütötte-e meg azzal, hogy szövetkezett velem Xavéri Szent Ferenc szarkofágjának a feltörésére, vagy a világ legnagyobb marhaságát követte el. Az volt a vicces a dologban, hogy én sem tudtam.
Elhatároztam, hogy amennyire lehet, megpróbálom rendszerbe rakni az eddig történteket. Alighogy egy kókuszpálmához támaszkodva nekikezdtem volna, Herr Füssli bukkant fel a kaviccsal felszórt utacska végén. Láthatóan keresett valakit. Amikor megpillantott, hangos sóhaj szakadt ki belőle.
- Csakhogy itt van. Már azt hittem, meglépett.
- Ugyan, hova léphetnék? - kérdeztem szomorúan. - Alig húznám ki a lábam innen, Szadanand Szingh máris elkapna.
Füssli az én pálmafám mellett álló pálma törzsének döntötte a hátát.
- Itt az ideje, hogy kiötöljünk valamit - mondta, levette a szemüvegét és megtörölgette az ingében. - Életemben nem voltam még ilyen kilátástalan helyzetben. Ha behunyom a szemem, azt hiszem, nem is velem történik mindez. Azt hiszem, csak álmodom, és rövidesen otthon, vagy a világ valamely más pontján ébredek egy kellemes szállodai ágyban.
- Szép is lenne - mondtam.
- Az lenne a legszebb, ha magát is csak úgy álmodnám. De nem azért kerestem, hogy veszekedjünk - sóhajtotta. - Inkább, hogy próbáljunk meg együtt kimászni a slamasztikából.
- Mást sem próbálok - vontam meg a vállam. - Sajnos, akárhogy is gondolkodom, nem találok kiutat.
- Tényleg fogalma sincs róla, mi történhetett a Holiday Inn mögött, a tengerparton?
- Nagypapára gondol?
- Meg a többire. Panduranga bodegájára, satöbbi.
- Fogalmam sincs róla.
- Talán elkövetett valamit, ami miatt magára akarják húzni a vizes lepedőt.
- Kik?
- Mit tudom én! Talán egy hindu szervezet, amelynek szálka a szemében.
- Akkor engem nyírtak volna ki, nem nagypapát.
- De hiszen magát is ki akarták!
- Ez igaz.
Herr Füssli nyelt egy nagyot. Láttam rajta, hogy emberfeletti erővel próbálja fegyelmezni magát.
- Figyeljen ide, Mr. Lawrence... szeretnék mondani magának valamit... - enyhén remegett a hangja, ahogy a nagy indulat feszegette. - Jó lenne, ha megértené, hogy maga miatt kerültem bajba.
- Miattam? - hökkentem meg. - Csak nem azt akarja mondani, hogy az én madaraimat árulta a margaói piacon?
- Értse már meg végre, hogy semmiféle madarakat nem árultam. Utálom a madarakat, egytől egyig. Csak éppen megfogtam, amikor a pasas felém nyújtotta őket.
- Akárhogy is van, maga a madarak miatt került sittre, nem miattam.
- Csakhogy maga addig ügyeskedett, amíg magához ragasztottak. Az a félnótás felügyelő meg van győződve róla, hogy cinkostársak vagyunk, csak nem akarjuk bevallani.
- Cinkostársak? Nekem semmi közöm a madarakhoz. Herr Füssli ekkor ordítani kezdett.
- Hagyja már azokat a kurva madarakat, mert magához vágom ezt a fát! Nekem sincs közöm hozzájuk! De magához sem. Azért kerültem szarba, mert maga belerángatott. Márpedig ha belerángatott, kötelessége is kihúzni belőle.
- Majd Miss Naik kihúzza!
- Ne jöjjön nekem ezzel a Miss Naikkal, mert megüt a guta. Amint lehet, telefonálok Svájcba, hogy küldjenek nekem egy ügyvédet, különben tovább csökken Svájc amúgy is leszálló ágba került népességi rátája. De addig is követelem, hogy tegyen meg mindent a kiszabadításom érdekében.
- Ezt megígérhetem - bólintottam. - Mindent megteszek, hogy kiderítsem az igazságot.
Herr Füssli ismét ordított egy nagyot.
- Köpök az igazságra! Engem nem az igazság érdekel, hanem hogy kikerüljek innen. Az igazságot majd Szadanand Szingh felügyelő kideríti. Elegem van abból, hogy maga csak ücsörög, ácsorog, belemereszti a szemét a nagy semmibe, és úgy tesz, mintha a fejét törné.
- Lehet, hogy töröm is.
- A szeme egyáltalán nem erről árulkodik.
- Hát miről?
- Nem voltam messze magától, amikor azzal a piros ruhás kis cicababával enyelgett.
- Cicussal?
- Honnan a francból tudjam, hogy hívják? Mindenesetre, láttam a maga szemét, amikor utána nézett. Egyáltalán nem olyan kifejezés ült benne, mint amikor valaki egy nehéz probléma megoldásán töri a fejét.
- Hallgatódzott is talán? - kérdeztem kíváncsian.
- Ugyan már, mit képzel? Csupán csak beszélni akartam magával. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám: azok, akik itt ólálkodnak körülöttünk, bármelyik pillanatban megölhetnek bennünket.
- Erre már én is gondoltam.
- És? Nem akar tenni semmit ellene?
- Majd a rendőrség. Elvégre ez az ő dolga.
Herr Füssli kétségbeesetten a pálma törzséhez ütögette a homlokát.
- Maga a felügyelőben bízik? Édes istenem, de hát ő veszélyesebb, mint a gyilkosok! Ha nem éppen... Jézusom, kimondani sem merem...
- Jobban is teszi - dörmögte egy hang a bokrok közül. A virágos ágak megrebbentek, s kibújt közülük Gaonkar kíséretében Szadanand Szingh felügyelő.

23.

Szadanand Szingh természetesen ezen a délelőttön is úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna elő. Kék turbánja a fejére simult, bajszát frissen pederte. Fehér ingén alpesi világkupát rendeztek a napsugarak.
- Csodaszép reggelünk van, nemde bár? - kérdezte, megsimogatva a szakállát. - Sikerült három egész órát aludnom, így aztán friss és fürge vagyok, mint a pisztrángok.
- Ellentétben velem - dühöngött Herr Füssli. - Persze magát nem is akarják börtönbe csukni.
- Ez igaz - bólintott Szadanand Szingh. - Viszont én nem is kereskedtem védett madarakkal.
- Magának ez a mániája?
- Jól van, jól - emelte fel a kezét Szadanand Szingh. - Nem azért jöttem, hogy madarakról társalogjunk. Bár... azt azért nem árt, ha tudja, hogy a nagy papagáj elpusztult.
- Miféle nagy papagáj? - rémüldözött Herr Füssli.
- Amit el akart adni a piacon.
- Nem volt ott semmiféle papagáj!
- A tagadással csak magának árt. Bár nem erről akartam beszélni önnel. Az a papagáj mindenesetre plusz öt évet jelent. Ha bebizonyosodik, hogy társak voltak, akkor Mr. Lawrence is megkapja a plusz öt évét.
Herr Füssli vérben forgó szemekkel nézett rám.
- Társak voltunk - mondta csikorgó fogakkal. - Lelőttünk ötven védett elefántot, oroszlánt, éticsigát...
- Jegyezze fel, Gaonkar!
- Igenis, száhib.
- Szóval, uraim, azért jöttem, hogy bejelentsek egy-két apróságot. Hátha érdekli önöket.
- Kiderült volna az ártatlanságom? - kapkodott levegő után Herr Füssli.
- Apróságot mondtam. Azzal kezdeném, hogy megvizsgáltuk végre Ibrahimot.
- És?
- Megfojtották. Méghozzá egy zsinórral. Akarom mondani, hegedűhúrral.
- Hegedűhúrral? - esett le Herr Füssli álla. - Ez meg mi a szar? Honnan tudja, hogy éppen hegedűhúr volt?
- Egy szakértő azt állítja.
- Gondolom, a lakkot is megvizsgálták.
- Természetesen, Mr. Lawrence. Valamiféle bútorlakk.
Talán csak... egy kissé nehezebben szárad. Ezután megvizsgáltattam nagypapa lakkját is... őszintén szólva már korábban is meg kellett volna tennem. Ugyanaz a lakk. Elvittem
valakihez... hm... egy ismerősömhöz, aki arra az eredményre jutott, hogy a lakk... hangszerlakk.
Herr Füssli megvakargatta az orra hegyét, és levette a szemüvegét.
- Hangszer... lakk? Jelent ez valamit? Szadanand Szingh széttárta a karját.
- Ki tudja? Én csak elmondtam, amit tudok. Az mindenesetre bebizonyosodott, hogy mindazokat, akiket belakkoztak... ugyanazzal a lakkal kenték be. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy ugyanazzal a gyilkossal van dolgunk. Mit szól hozzá, Mr. Lawrence?
- Arra gondol, hogy én lakkoztam be őket? Szadanand Szingh édesdeden elmosolyodott.
- Ugyan már, Mr. Lawrence, hogy állíthatnék én ilyet? Ha ilyet állítanék, azt bizonyítanom is kellene. Csakhogy sajnos még nincs rá bizonyítékom. Még nincs. Még csak a tényeket rakosgatom egymás mellé. Nem akar nekem mondani valamit, Mr. Lawrence?
- Nem én - ráztam meg a fejem.
- És ön, Herr Füssli?
- Szarja össze magát. Vagy ezt mondtam már? Szadanand Szingh megfordult, és Gaonkarral a nyomában
elcsörtetett.
Rövidesen Herr Füssli is magamra hagyott, így egyedül maradtam a pálmák alatt.

24.

Amikor néhány perc múlva Miss Naik bukkant fel a színen, már meg sem lepődtem. Úgy éreztem magam, mintha óriási forgószínpad szélén állnék, közvetlenül a forgórész mellett. Csak állok mozdulatlanul, a színpad pedig odaforgat mellém valakit, s ha az eltávozott, máris odaforgatja a másikat.
Miss Naik természetesen szalvar kamizt viselt vörös sállal. Amikor mellém ért, kénytelen voltam félrekapni a fejem a sál repülő vége elől.
- Hogy van? - kérdezte Miss Naik. Fekete szeme óvatosan tekintett rám.
- Megjárja - mondtam.- Hát maga?
- Egész éjjel fent voltam, és a maga dolgán jártattam az agyam. Ráadásul ez a reggeli is... Mondja, magával minden Öt percben történik valami?
- Magam sem értem - sóhajtottam.
Miss Naik is sóhajtott egy nagyot. Megrebbent tőle a szempillája, megrebbent tőle a selyemfelső, amely hetykén előreálló kebleit takarta és megrebbentem én is, aki tanúja voltam mindennek.
- Van egy problémám - mondta. - Mégpedig egy nagy-nagy problémám.
- Éspedig?
- Egy ügyvédnek mindig hinnie kell a védence ártatlanságában. Mindig! Érti?
- Ezt vegyem úgy, hogy maga nem hisz az enyémben? Miss Naik talán még az előbbinél is mélyebbet sóhajtott.
- Próbálok. De őszintén be kell vallanom, nehezen megy. Ugyanez vonatkozik Mr. Füsslire is. Ráadásul maguk sem tesznek meg mindent, hogy meggyőzzenek róla. S ha egy reggelen netalántán úgy ébredek, hogy istenem, de szép nap ez a mai, és az én embereim biztos, hogy ártatlanok, öt perc múlva valami olyasmi következik, ami ismét megingatja amúgy is gyenge lábakon álló hitemet. Most Mr. Füssliről nem beszélek, pedig ő is megérdemelne néhány szót. Elkapják a margaói piacon három védett madárral a kezében, ő pedig azzal védekezik, hogy valaki arra járt és a markába nyomta. Ámbár ő Önhöz képest, Mr. Lawrence, csak tehetségtelen kezdő. Nézzük a tényeket: maga felbukkan Goában, kisétál a tengerpartra, ahol is megtalálja nagyapót a kerekes székben. Nagyapó a segítségét kéri, maga megígéri neki, mindeközben rábukkan egy hölgyre, aki nagypapa unokájának mondja magát. Azt hazudja, hogy nagypapa beteg, és ezt gyógyítandó, ajurvédikus recept szerinti napkúrának vetik alá. Ezután következik egy krikettcsapat, amely a zöld fű helyett a tengerben krikettezik, és a labda helyett a maga fejét üti.
- Ez sajnos így volt - sóhajtottam.
- Azután felrobbantják Panduranga bódéját. Ibrahim pedig - aki gyanúsítható lenne a robbantással - eltűnik. Ja, hogy el ne felejtsem: megölik a magát verő krikettcsapat egyik emberét is. Panduranga elmeséli magának, hogy egyszer már -
tíz évvel ezelőtt - volt itt egy kerekes székes öregember egy lánnyal. Déjá vu. Ezután Szadanand Szingh magára bukkan, amint a parton szimatol. Később megtalálják az öregurat holtan és belakkozva. Nagyjából ezzel kezdődik az ön goai története. Maga ezzel szemben azt állítja, hogy ártatlan és mindezekhez semmi köze. Vagy tévednék? Már nem állítja ezt?
- Nem téved - mondtam. - Változatlanul azt állítom.
- Sivára! - nyögte, kétségbeesetten felrántotta a vállára a sálját, minek következtében néhány ágacska lerepült a virágzó bokrokról a földre. - Vigye el az ördög - békétlenkedett, a lehullott ágakra nézve. -, miért ültetik ilyen közelre a bokrokat az úthoz, nem tudja?
- Kertészeti kérdés - mondtam megvonva a vállam.
- Rendben van. Hiszek magának. És hiszek Herr Füssli-nek is. Bár... meg kell kissé erőltetnem magam. Mindazonáltal mondja meg őszintén, nem hallgat el előlem valamit?
Törtem egy kicsit a fejem, aztán bólintottam.
- De. Azt hiszem.
Miss Naik döbbenten nézett rám.
- Mi a csodát?
- Ganésa gyémántjait.
- Ganésa gyémántjait? - hökkent meg. - Az meg mi az ördög?
- Honnan származik maga? - kérdeztem tőle.
- Nem tudom, hogy jön ez ide, de Radzsasztánból.
- Tehát a szomszédos államból. Sosem hallott még Ganésa gyémántjairól?
- Biztosíthatom, hogy soha.
- Akkor hallgasson ide.
Nekidőltem egy pálmafának és mesélni kezdtem. Miss Naik előbb csak az egyik kezével támasztotta meg a szomszédos pálma törzsét, később már mind a kettővel. Amikor befejeztem, mintha álomból ébredt volna.
- Sivára - nyögte. - Ez igaz, vagy csak engem akar átejteni?
- Miért akarnám átejteni az ügyvédemet? Felrántotta a vállára a sálját, amitől majd tenyérnyi kéreg
repült le a szerencsétlen pálma törzséről. A kókuszpálma nyugtalanul megrezegtette a leveleit. Mit nem adott volna érte, ha elmenekülhetett volna Miss Naik fenyegető közelségéből.
Miss Naik fáradtnak tűnt ugyan, de az esze azért a helyén volt. Még egyszer magára rántotta a sálját (újabb tenyérnyi kéreg a fáról), aztán megdörzsölte szépen rajzolt szemét. Ekkor tűnt csak fel, hogy Miss Naik szeme pontosan olyan, mint az indiai nőké az évezredes domborműveken. De hát miért is ne lett volna olyan, amikor ügyvédünk indiai nő volt a javából.
- Ganésa kincse! - sóhajtotta. - Meglehetősen hihetetlennek tűnik. Kizártnak tartom, hogy a ganadévaták keresztény papokhoz fordultak volna, azok pedig teljesítették volna a kérésüket. Akkor már inkább elképzelhető, hogy a krokodilok rejtették el a lagúnákban.
- És ha mégis igaz? Valahogy meg kellene győződni róla. Miss Naik megrázta a fejét.
- Lehetetlen. Délután megmutatom magának a templomromot. Tele van kriptával, és...
- Kriptával?
- Márványfedéllel. Alattuk kripták vannak.
- Kiknek a kriptái?
- Portugál előkelőségeké. Még soha nem olvastam el egyetlen fedőlap feliratát sem, tekintettel arra, hogy csak rendkívül nehezen olvashatók. Azonkívül nem is értek portugálul.
- Meg lehet tekinteni őket?
- Dehogy lehet! - háborodott fel Miss Naik. - Az Agoston-rendiek romtemploma is a világörökség része. Fegyveres őrség vigyázza, és ha csak egyetlen kávéskanálnyit is megpróbál kiemelni a kövek közötti földből, máris ott teremnek és örülhet, ha nem durrantják fenéken.
- Van egy harmadik lehetőség is - mondtam. - Eszerint Ganésa gyémántjai Xavéri Szent Ferenc szarkofágjában rejtőznek az Agoston-rendiek romtemplomától nem messze, a Bom Jesus katedrálisban.
Miss Naik megcsóválta a fejét.
- Mondja, mi az ördögöt akar maga Ganésa szerintem soha nem létezett gyémántjaitól? Fel akarja ajánlani Szadanand Szingh felügyelőnek a szabadságáért? Én a maga helyében nem ezzel törődnék. Magát nem azzal vádolják, hogy el akarja
lopni Ganésa gyémántjait. Sokkal inkább azzal, hogy belakkozta és megölte Mr. Derek Kerkhofot, megölt egy krikettező tengerészt, megölte Ibrahimot, és feltehetően megölte Gokult is. Hirtelenjében több nem jut az eszembe. - Sóhajtott, levert a sáljával egy újabb tenyérnyi kérget a fáról, aztán rám függesztette fekete szemeit. - Nem jut az eszébe valami, amit esetleg felhasználhatnék a védelmében?
- Talán az, hogy mi okom lett volna mindezeket elkövetni? Továbbá, ki volt és hova lett belakkozott nagyapó állítólagos unokája?
- Az a szerencséje, hogy Szadanand Szingh is éppen ezeken töri a fejét.
Ekkor én léptem át kérdezővé. Meg kellett tudnom néhány apróságot, mielőtt továbbindulhattam volna.
- Ki az a Sequeira atya? Miss Naik meghökkent.
- Azt hittem, tudja. Ő Goa püspöke.
- Mióta?
- Amióta az eszemet tudom.
- Eszerint köztiszteletben álló ember.
- A legteljesebb mértékben.
- Mit gondol, honnan szerezhetett tudomást arról, hogy én a pandzsimi tömlőében csücsülök?
- Fogalmam sincs róla. Különben ezt a kérdést már én is többször feltettem magamnak.
- Ön hogy kapta a megbízatását?
- Felhívta az irodát.
- Magát kérte, vagy általában egy ügyvédet?
- Ügyvédet kért. Én voltam... szabad... éppen. Ez annyit jelentett, hogy élete első ügyére várt.
- Mit mondott magának az atya?
- Azt, hogy Szadanand Szingh felügyelő be akarja záratni magát, és hogy ne engedjem. Ne szálljak le magáról, azaz egyetlen pillanatra se veszítsem szem elől. Főleg, ne hagyjam egyedül Szadanand Szingh-gel. Ha pedig le akarná magát tartóztatni, azonnal lépjek közbe.
- Meddig?
- Ameddig ki nem derül valami. Vagy beszünteti ön ellen a nyomozást, vagy vádat emeltet. Itt vagyok maga mellett, ne izguljon.
Lágy hangon mondta, és talán még tovább is lágyult volna a hangja, ha hirtelen meg nem fordul és ott nem hagy.
Ácsorogtam még egy kicsit, majd amikor közeledő kiáltozás csapta meg a fülem, óvatosan behúzódtam az ösvényt szegélyező bokrok közé.

25.

- Akkora barom vagy, Vincent, mint egy emeletes ház! - hallottam a Millynek nevezett lány rikácsoló hangját. - Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy mit csináltál?
- Bedurrant az agyam! - bőgte Vincent, és ezzel együtt fel is bukkant a szemem előtt. Haja a feje búbján tornyosodott, mintha szikh borbélya lett volna. - Egyszerűen bedurrant az agyam. Ha ilyen pasasokat látok, mindig bedurran.
- Mi lenne, ha egyszer nem durranna be? - kérdezte a turcsi orrú, kövér fickó. - Ha csak egyetlen egyszer nem durranna be? Akkor végre lenne egy kis nyugtunk. Nem kellene kerítéseken át menekülnünk...
- De bedurrant, Jerry! - feleselt Vincent olyan ideges hangon, amely után nagy valószínűséggel már a bömbölés következik. - Mit csináljak, ha bedurrant?
- Mit vétett neked az a pasas?
- Bedurrantotta az agyam.
- Tudod egyáltalán, ki az?
- Nem tudom, de nem is érdekel. Igazi simlis. És még a haja is meg volt fésülve. Biztos voltam benne, Milly, hogyha meglátod a szemétládát, azonnal ráveted magad.
Milly hátrahökkent a meglepetéstől.
- Te nem vagy észen, Vincent. Már megint kezded? Amikor meggyanúsítottál azzal a tengerésszel...
- Ne akard bedumálni, hogy nem volt köztetek semmi.
- Nem akarom bedumálni, de mi közöd hozzá?
- Akkor meg mi az, hogy meggyanúsítottalak?
- Az, hogy semmi közöd hozzám. Nem miattad vagyok itt, és te sem miattam vagy itt. Hanem azok miatt a nyomorult krokodilok miatt, és a Mandovi vize miatt, és a mangrovefák miatt, és az egész elcseszett természet miatt De nem miattad. És ez nagy különbség.
- Én miattad is itt vagyok.
- Erről csak feledkezz meg szépen.
Vincent arca sápadt lett, mint a Holdé októberi éjszakákon.
- Mi a szar ez a sok süket duma? Ha nyomja valami a seggeteket, ki vele! Mi a bajotok velem? Különben elég volt a seggfejű szövegetekből, főleg a tiédből, Jerry Solomon.
Megfordult, és bevetette magát a bokrok közé. Olyan gyorsan, hogy majd nekem rohant. Alig tudtam beugrani előle egy pálma törzse mögé.
Ebben a pillanatban éles kiáltás hasított a levegőbe.
- Mr. Lawrence! Mr. Lawrence! Bújjon már elő, akárhol is van!
Előbújtam. Miss Naikot találtam ismét csak az ösvényen, s amikor kikecmeregtem a bokrok közül, vidáman belém karolt.
- Csakhogy itt van - duruzsolt a fülembe. - Az imént beszéltem a portással. Délután indul egy különbusz Ó-Goába. Többen is meg akarják tekinteni a régi fővárost. Háromkor kell a bejáratnál lennünk. Remélem, nincs kifogása ellene, hogy foglaltam három helyet rajta?
Természetesen nem volt.
Pedig ha tudtam volna, hogy mi vár rám Ó-Goában, talán fel sem szállok arra a nyomorult autóbuszra. Én azonban meggondolatlanul felszálltam.

Xavéri Szent Ferenc kriptája

1.

Mielőtt felszálltam volna a buszra, azért történt még egy s más. Például, hogy felkerestem Szadanand Szingh felügyelőt. Az elmúlt napok eseményei arra kényszerítettek, hogy társalogjak vele egy kicsit.
A portás jóindulatúan eligazított. Elmagyarázta, hogy a felügyelő beköltözött a 14-es számú villába és feltehetően jelenleg is ott tartózkodik. Így is volt. Még kopogtatnom sem kellett az ajtaján, mert a bejáratnál Gaonkar állt fegyverét egy rododendronbokorra szegezve.
Tisztes távolságban megálltam tőle és feltartottam mindkét kezem.
- Megadom magam - mondtam.
Gaonkar rám pillantott, aztán villámgyorsan lába mellé ejtette a puskáját.
- Csak... gyakoroltam, szá... hib - nyögte bocsánatkérő mosollyal.
- Itthon van a főnököd, Gaonkar? - kérdeztem a rododendronra pillantva. Szerencsére nem láttam lyukat a levelein. Nem valami szívderítő látvány, ha fegyveres zsaruk virágzó bokrokra lövöldöznek.
- Itthon van, száhib.
- Bejelentenél neki?
- Máris, száhib.
Néhány perc múlva Szadanand Szingh szobájában ültem egy kis asztalka mellett.

2.

Szadanand Szingh virágillatú volt, akárcsak a szobája. Az illat egy, az ablakpárkányon árválkodó flakonból eredt. A flakon oldalán virágos szánba öltözött, mosolygós lány éppen egy hófehér WC-kagylót fújt le rózsavízzel.
Szadanand Szingh ezúttal is elegáns volt. Hófehér ingét nem csúfította ránc, turbánját mintha öltöztetők hada varázsolta volna fejére. Ha száz évvel korábban jön a világra, bizonyára maharadzsának születik. Vagy talán az is volt egyik előző életében.
A felügyelő arcán diadalittas kifejezés ült. Nem kérdezte, miért jöttem csupán elém tolt egy teáscsészét, és teletöltötte teával. Letette a kancsót és csak akkor mustrált végig elégedett ábrázattal.
- Hol akarja, hogy megtörténjék? - kérdezte.
- Micsoda? - néztem rá értetlenül.
- Hát a vallomása. Vallomást tenni jött, nem? Gaonkar szapora bólogatásba fogott az ajtónál. Mi másért
jöttem volna, ha nem vallomást tenni?
Kénytelen voltam letörölni a képükről a hivalkodó mosolyt.
- Attól tartok, tévednek, uraim.
Szadanand Szingh a teáscsészémre nézett. Már attól tartottam, visszaveszi tőlem a teát, ami ezek szerint kizárólag a vallomástevőknek járt.
- Akkor mi dolga itt?
- Szeretnék néhány szót váltani magával.
- Miért pont velem?
- Mert magában megbízom.
Ez erős túlzás volt, de nem volt senki, akihez fordulhattam volna.
Szadanand Szingh megkövülve bámult rám.
- Maga... megbízik bennem?
- Jobb híján.
- Sivára! Hol követtem el hibát? Ha a bűnös megbízik a rendőrben, akkor valahol nagy baj történhetett. Végül is mi az ördögöt akar tőlem?
- Némi felvilágosítást - mondtam.
- Legalább azzal biztasson, ha válaszolok a kérdéseire, fontolóra veszi, hogy bevallja a gyilkosságokat?
- Fontolóra veszem - ígértem.
Szadanand Szingh elmosolyodott és megpödörgette a bajszát.
- így már más - mosolygott Gaonkar is az ajtónál. Megkóstoltam a teát. Felséges volt az íze, talán csak egy
kissé erősebb a szokottnál.
- Kiváló teát főz - dicsértem.
- Köszönöm - biccentett a felügyelő. - Akkor hát miről is van szó?
- Ganésa gyémántjairól - mondtam. - És arról, hogy mióta is él ön Goában, felügyelő?
- Öt éve - szaladt ki a száján. - Nem tudom, hogy jön ez ide, és mi köze a mihez is...? Kinek a gyémántjaihoz?
- Csak azért kérdeztem, mert ha jól sejtem, ez egy goai legenda. Ha maga nem goai...
Szadanand Szingh még mindig nem értette, mit akarok tőle. Bizonytalanul Gaonkarra mutatott.
- Gaonkar tősgyökeres goai. Hindu ugyan, nem keresztény, de goai.
- Az vagyok, száhib - mosolygott Gaonkar, akinek szemmel láthatóan tetszett, hogy belefolyhat a beszélgetésbe.
- Feltehetek néhány kérdést Gaonkarnak? - kérdeztem a felügyelőt.
- Csak tessék - legyintett nagyvonalúan Szadanand Szingh. - Majd utána megteheti a vallomását. Gaonkar feszült figyelemmel nézett rám.
- Eszerint te régi goai családból származol, Gaonkar? - kérdeztem.
Gaonkar bólintott.
- Abból, száhib. Az Őseim már akkor itt éltek, amikor a portugálok ide érkeztek. Ezt mesélte a dédapám.
- Másról is mesélt?
- Ó, a dédapám nagyon sokat mesélt. Sajnos, én már nem emlékszem rá, mert nagyon kicsi voltam. De a nagyapám és az apám mindig a dédapámra hivatkoztak, ha meséltek valamit. Ő volt a legokosabb ember a faluban.
- Miért nem vette fel a családod a kereszténységet? Gaonkar rám nézett.
- Te keresztény vagy, száhib?
- Persze.
- Miért nem veszel fel egy másik vallást?
- Mesélt a dédapád valaha is Ganésa kincséről? Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Nagyon sok múlhatott rajta.
Gaonkar megrázta a fejét.
- Nem, száhib.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy a nagyapám, sőt az apám sem mesélt róla. Márpedig, ha a dédapám mesélt volna, akkor az apám és a nagyapám is meséltek volna.
- Arra sem emlékszel, hogy gyerekkorodban hallottad-e ezt a történetet?
- Nem, száhib.
Éppen ez volt az, amire vártam. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ami nem kerülte el a felügyelő figyelmét.
- Nem erre a válaszra számított? Ha érdekli, én sem hallottam Ganésa gyémántjairól, pedig gyermekkoromban csak úgy faltam a régi történeteket.
Megittam a teám maradékát és felálltam.
- Hé! - állta el az utam a felügyelő. - Mi az ördögöt csinál?
- Elmegyek.
- És a vallomása?
- Egy kicsit várnia kell rá.
- Amiazt illeti, ráérek. Van még pár évem a nyugdíjig. Akárcsak magának. Nálunk, Indiában, a börtönbe is kikézbesítik.
Búcsút intettem és megkerestem a település távközlési központját.

3.

Óriási szerencsém volt, hogy néhány nappal ezelőtt a villatelep rákapcsolódott az internetre. A számítógépek jókora, táncteremnek is beillő szobában helyezkedtek el, fehér kendős, komoly képű lány felügyelete alatt. Amikor megpillantott, felderült az arca.
- Maga az első vendégem - lelkesedett. - Már azt hittem, csak arra leszek jó, hogy port törölgessek a gépekről. Segíthetek valamiben, száhib?
Kissé elszontyolodott, amikor megköszönve szíves ajánlkozását, elutasítottam a segítségét.
- Majd magam - mondtam. - Nem akarom zavarni.
Leültem a kijelölt géphez és munkához láttam. Rövid tétovázás után beléptem a Britanniai Keleti Intézet számítógépes rendszerébe. Ablakot nyitottam a könyvtárra, majd megkezdtem a vizsgálódást.
Először is az indológiai szakirodalmat vettem célba. A Ganésa címszóval nem kísérleteztem, hiszen legalább tízezer hivatkozási helyet kaptam volna. Ezért rövid habozás után a Ganésa gyémántjainál maradtam.
A gép villogott, aztán egy legörbült szájat jelentő piktogramjelezte, hogy a szakirodalomból hiányoznak Ganésa gyémántjai. Értsd: háromszáz év során senki egyetlen sort sem írt róluk.
Más talán értetlenül meredt volna a készülékre, én azonban nagyon is elégedett voltam. Amit megtudtam, elméletemet látszott erősíteni. Mivel a Ganésa gyémántjainál nem találtam semmit, a Ganésa kincsét is felvittem a képernyőre. Hasonló eredménnyel. Se kincs, se gyémánt.
Megvakartam a fejem és továbbléptem. Immár nem ragaszkodtam Londonhoz, hanem csak úgy belelőttem a keresett szavakat a vakvilágba. Hátha ráakadok valamire.
Rá is akadtam. Mégpedig ott, ahol nem számítottam rá. Tizenöt évvel ezelőtt, Amszterdamban, egy ezoterikus, főleg földön kívüli jelenségekkel foglalkozó kiadónál jelent meg egy könyv Ganésa gyémántjai címmel.
Rövid kotorászás után magára a műre is sikerült rábukkannom. Szerzője bizonyos Adam de Gruyter volt. A könyv maga alig ötvenoldalas, inkább csak amolyan brosúraféle, viszont nagyon szép borítólappal dicsekedhetett.
Mivel volt időm bőven, belelapoztam a könyvecskébe. Rövid, néhány soros előszót tartalmazott csak, amelyben a szerző arról számolt be, hogy Goában jártában megismerkedett Ganésa gyémántjainak a történetével, s annyira érdekesnek találta, hogy ezúttal közzé is teszi a nagyérdemű olvasóközönség okulására.
Ettől a pillanattól kezdve képtelen voltam letenni a könyvecskét. Egyszerűen odaragadtam a képernyőhöz. Hogy miért? Mert Adam de Gruyter ugyanazt a történetet írta le benne, amit Gilbert testvértől hallottam. Hogy annak idején a portugálok hajszát indítottak Ganésa gyémántjainak a felkutatására, s hogy a gyémántokat végül is keresztény papok - Agoston-rendi szerzetesek - mentették meg. Akkor pedig, amikor azt a levelet is megtaláltam a második fejezetben, amelyet Gilbert testvér dugott az orrom alá, nagyjából biztos
voltam benne, hogy mindazok, akik Ganésa kincsét keresik, honnan szerezték az információjukat.
Megtörölgettem izzadó tenyeremet és törni kezdtem a fejem. Ugy néz ki a dolog, hogy Ganésa gyémántjainak a története az elmúlt egy-két évtized során keletkezett. Ráadásul nem is Indiában, Goában, hanem Európában, a portugálok távozása után. De miért, Istenem, miért? Kalapáltam még egy kicsit a billentyűzetet, hogy megtudjam, ki a fene ez az Adam de Gruyter.
Végigböngésztem a hollandiai kiadók és antikváriumok listáit, olyannyira elmerülve bennük, hogy még ebédelni is elfelejtettem. Egyórai kemény munkával végül is sikerült rábukkannom a keresett névre. Méghozzá egy pletykalap hasábjain. Jelentéktelen cikkecske tudósított róla, hogy nemrég megjelent egy bizonyos könyv Adam de Gruyter írói álnéven Ganésa gyémántjai címmel. Szerzője gyaníthatóan Frank Haan professzor, az amszterdami egyetem kémiai fakultásának a vezetője. A cikkíró szerint Haan professzor már ifjú korában feltűnt szépirodalmi érdeklődésével, rövid ideig bizonyos irodalmi csoportok vezéralakjának számított, úgy látszott, reményteljes irodalmi jövő áll előtte, amikor váratlanul átnyergelt a kémiára. Otthagyta az irodalmat és bevetette magát a természettudományok tengerébe. Nem lett volna pletykalap a pletykalap, ha nem jegyzi meg, hogy kósza mendemondák szerint ez az éles fordulat egy bizonyos Antje nevű lány hatására következett be, akinek a professzorhoz fűződő kapcsolatáról majd egy későbbi számban tájékoztatják a kedves olvasót.
Az utolsó, hosszú körmondat aztán különösképpen megdobogtatta a szívem. Arról szólt, hogy Frank Haan professzor, amellett, hogy jelentős elméleti kémiai munkásságot folytat, híres zenésznek számít, bár nem annyira ő maga zenél, mint inkább a hangszerei, mivel szenvedélyes hangszergyűjtő; a régi hangszerek megszállottja. A minap is az ő egyik, Stradivarinak tulajdonított hegedűjével játszotta Paganini egyik hegedűversenyét John Friedbauer, a neves hegedűművész.
Meghökkenve bámultam a képernyőre. Eddig semmiféle kapcsolatot nem találtam Ganésa gyémántjai és a nekem tulajdonított gyilkosságok között. Most mintha megcsillant volna valami az alagút végén.
Nem minden izgalom nélkül kezdtem keresni Frank Haan munkásságát. Sejtettem, mit várhatok, mégis beléptem az amszterdami Királyi Könyvtár rendszerébe. Néhány perc alatt az orrom előtt termett az a lista, amely Haan professzor megjelent irományait tartalmazta.
Egyszerűen jéggé dermedtem a hosszúsága láttán. Jómagam is írtam tudományos cikket szép számmal, az a mennyiség azonban, amellyel Haan professzor elkápráztatta a világot, már-már nem is e világi szorgalomról tanúskodott. Rövidesen a hatszázadik tételnél jártam, és még mindig sehol sem volt a vége. Úgy ezerkétszáz körül aztán végre befejeződött a sor. Egészen pontosan 1213-nál. Ennyi tudományos és nem tudományos cikket írt össze Dr. Frank Haan.
Fél órámba került, amíg alaposabban áttanulmányoztam a listát, de sokkal okosabb nem lettem tőle. Frank Haan munkássága rendkívül széles skálán mozgott, szinte nem is volt olyan ága a kémiának, amelybe bele ne ütötte volna az orrát.
Még egyszer átfutottam a jegyzéket, majd arra a megállapításra jutottam, hogy a professzor különösen kedvelte a ragasztókat és a lakkokat. Harminc cikket írt róluk, s amennyire meg tudtam állapítani, nem egy központi gondolati mag köré csoportosítva őket. Foglalkozott háztartási ragasztókkal, pillanatragasztókkal, bútor lakkokkal, két cikkében pedig régi hangszerek lakkozásával. Az egyik tanulmánya különösen érdekesnek látszott, kár, hogy magát a cikket nem találtam meg, csupán egy rövid ismertetést róla. Ebben Haan professzor egy régi, alighanem a XV. századból származó zongoraszerű valami lakkozásáról értekezett.
Lehajtottam a fejem és tovább gondolkodtam. Bárhogy is hánytam-vetettem azonban az újonnan kapott adatokat, még mindig nem voltam képes rájönni, mi a fene lehet az összekötő kapocs halálra lakkozott nagyapó és Ganésa nem létező gyémántjai között.
Már-már feladtam, amikor eszembe jutott valami. Megpróbáltam kideríteni, társszerzőként szerepel-e valahol Frank Haan professzor neve.
Ami a képernyőn az orrom elé rajzolódott, maga volt a csoda. Ha nem ülök már úgyis, alighanem fenékre estem volna meglepetésemben.
Frank Haan professzor tíz alkalommal írt valaki mással
együtt cikket, vagy könyvet. A cikkek nem voltak különösen érdekesek: vagy kutatótársai, vagy külföldi kollégái neve mellett szerepelt az övé. Hanem a maradék öt - mind az öt könyv volt -, már más kategóriába tartozott. Mind az öt régi hangszerekkel foglalkozott, különös tekintettel a hangszerek lakkozására. Kettő a Stradivari-titkot elemezte. Mi az a valami, ami olyan csodálatossá és egyénivé teszi a Stradivari hegedűk hangzását? A két könyv társszerzője bizonyos Andreas Kerkhof volt.
Nagypapa sziámi ikertestvére, aki tíz évvel ezelőtt kerekes székével együtt felbukkant Goában, majd feltehetően gyilkosság áldozata lett.
A másik három könyvé - ezek régi hangszerek gyűjtőinek nyújtottak segítséget kutatásaikhoz és gyűjteményük kialakításához - viszont Derek Kerkhof volt.
Maga nagypapa - Andreas Kerkhof vegyész, hangszerkészítő ikertestvére -, akit néhány nappal ezelőtt belakkozva, holtan találtunk a tengerparton, s aki minden kétséget kizáróan gyilkosság áldozata lett.
A képernyőre meredtem, és halkan magam elé morogtam:
- Ki az ördög vagy te, Frank Haan professzor?
A gép kattogott, villogott, s mintha arra biztatott volna, keressek csak tovább.

4.

A fityulás lány éppen akkor jött oda hozzám, amikor ismét indítani akartam a keresést. Nem tudom, mi ülhetett a képemen, mindenesetre nyugtalan hullámok futottak át az arcán.
- Jól van, száhib? - kérdezte tisztes távolságba húzódva tőlem.
- Jól vagyok - mondtam az igazságnak megfelelően. - Egészen jól.
- Nem kér egy teát?
Ekkor jöttem csak rá, hogy olyan száraz vagyok, mint a napon felejtett keksz. Rámosolyogtam és bólintottam.
A következő fél órában sikerült valamelyest megszabadulnom a Kerkhof ikrektől, és a ragasztóktól is. A lány - Eleonora Martinez - kedves volt, csinos és nagyon okos. Ganésa kincséről azonban ő sem hallott. Pontosabban, hallott valamit rebesgetni Günthertől.
- Ki az a Günther? - kérdeztem tőle.
Eleonora elpirult, és alighanem már kezdte megbánni, hogy teázni hívott.
- Az... ismerősöm - mondta kelletlenül. - Útépítésen dolgozik. Imádja Goát. A hetvenes években gyakran járt ide. Tudja, akkoriban Goa még igazi hippi-paradicsom volt.
Ezt is elraktároztam magamban. Ki tudja, nem lesz-e még valaha hasznomra ez az útépítő Günther? Lett.

5.

Eleonora magamra hagyott, én pedig újult erővel vetettem magam a munkába. Meg akartam tudni Frank Haan professzorról mindent, ami csak megtudható. Amit aztán végül is megtudtam, alaposan megemelte az adrenalinszintemet. A holland lakossági nyilvántartó kurtán-furcsán közölte velem, hogy Frank Haan professzor 1978 novemberében vele élő kislányával együtt nyomtalanul eltűnt.
Egyre izgatottabban nyomogattam a gombokat. Újabb fél óra múlva - a holland rendőrség keresőszolgálatának a segítségével - kirajzolódott előttem Frank Haan eltűnésének a története. De hogy mire megyek vele, arról még mindig fogalmam sem volt.
A kihallgatott tanúk elmondása szerint az eltűnését megelőző hetekben Haan professzor furcsa változáson ment keresztül. Ez tulajdonképpen nem is igen lepte meg sem a hallgatóit, sem a kollégáit, hiszen mindannyiszor így viselkedett, ha foglalkoztatta valami. Márpedig a professzort gyakran foglalkoztatták megoldatlan problémák, amiről rengeteg cikke is tanúskodik.
A legfurább azonban az volt a dologban, hogy Haan professzor eltűnése előtt röviddel négyszer is megfordult a vatikáni levéltárban. Arról azonban, hogy mit keresett ott, senki nem tudott semmit mondani. Egy bizonyos Mancini atya vezette be a kutatóterembe, ahol körülbelül negyven különféle időből származó és különféle témájú levelet vagy kéziratot kért ki tanulmányozás céljából.
Okos - gondoltam magamban. - Nagyon okos. Jómagam sem csinálhattam volna jobban. Negyven, egymástól elütő tartalmú kéziratot rakatott az asztalára, hogy lehetetlen legyen megállapítani, mi érdekelte igazából.
Ezután következett az a hír, ami talán még ennél is izgalmasabb volt. Haan professzor egyre gyakrabban látogatott el olyan negyedekbe, ahol egy becsületben és tisztességben megőszült egyetemi tanárnak semmi keresnivalója. Mindazonáltal nem kell túlontúl megrökönyödni: Haan professzor nem a rosszlányok negyedeit kezdte látogatni, hanem a kábítószeresekét és a hippikét. Néha napokra eltűnt közöttük, majd amikor előkerült, még idegesebb és még révedezőbb lett.
További húsz perc kemény munkájával azt is sikerült kiderítenem, hogy Frank Haan nemcsak könyveket írt a Kerkhof testvérekkel közösen, hanem üzleti vállalkozásba is fogott velük. Régi hangszerek eladásával és vételével foglalkoztak, továbbá aukciókra készítettek elő hangszereket. Vállalkozásuk nem mehetett rosszul, de világhírnévre sem tettek szert. Hiába is kerestem, nem találtam olyan nyomot, amely azt bizonyította volna, hogy alapítói irigylésre méltóan gazdagokká váltak. Volt mit aprítaniuk a tejbe, de messze álltak attól, hogy az üzleti élet hatalmasai között emlegessék őket.
Itt volt az ideje, hogy a két Kerkhofot vegyem vizsgálat alá. Amit végül is sikerült róluk megtudnom, édeskevés volt. Andreas Kerkhof néhány évvel Frank Haan eltűnése után vált kámforrá. Holttestét végül is Goában, Indiában találták meg.
Csak ennyi. Lakkról és az Őt kísérő fiatal lányról egyetlen szót sem találtam a képernyőn.
Mint ahogy Derek Kerkhofról sem. Ráadásul neki még aktája sem volt a rendőrségi keresőszolgálatnál, ami alighanem annyit jelenthetett, hogy csak mostanában vehették vizsgálat alá az eltűnését Hollandiában.
Éppen azon töprengtem, hogy rákapcsolódjak-e a Vatikán könyvtárára, amikor valaki kétszer is gyengéden a vállamra ütött. Rémülten fordultam hátra. Szerencsére nem krokodil, csupán a fityulás lány állt mögöttem.
- Sokáig dolgozik még, száhib? - kérdezte jelentőségteljesen az órájára pislantva. - Mert ha nem, elmennék ebédelni.
Néhány pillanatig a várakozón villogó képernyőre bámultam, aztán úgy gondoltam, amit megtudhattam, azt meg is tudtam. Legokosabb, ha én is ebédelni megyek.
El is mentem.

6.

Ha azt hinné valaki, hogy egy luxusvillatelep ebédlőjében csupa öröm az étkezés, alaposan téved. Még meg sem kíséreltem átlépni a küszöbét, máris olyan lökdösődésben volt részem, amilyenben legutoljára ifjúkoromban az egyik angol kupadöntőt követően.
A bejárat küszöbénél a portás, Hamid állt, két kézzel próbálva meg visszataszigálni a mindenképpen betörni szándékozó természetvédő hippiket.
- Ez egy szabad ország! - ordította magából kikelve kontyos Vincent. - Nincs joga senkinek, hogy megtiltson nekünk bármit is. Ha be akarunk menni, hát be is megyünk! Mi a természet szabad gyermekei vagyunk!
- Ide nem - mondta nyugodtan a portás. - Ide nem jönnek be. Nincs
itt semmi keresnivalójuk.
- Ebédelni akarunk.
- Itt csak az ebédelhet, aki itt is lakik.
- Én itt lakom! - üvöltötte Vincent, s előremeresztette tekintélyes nagyságú orrát. - Vegye tudomásul, hogy én itt lakom!
- Hol? - tudakolta a portás nagyot lökve a befelé igyekvőn. - Melyik villában?
- Egyikben sem! - ordította Vincent. - Az én hazám a szabad természet. Én mindenütt otthon vagyok, és mindenütt lakom.
- Akkor kérjen ebédet a szabad természettől - mondta a portás és ismét visszataszította a lépcső aljába.
- Ez disznóság - szegezte le határozottan Milly is, megcsörgetve az üveg karkötőket a karján. - Ez az emberi jogok
lábbal tiprása.
- Én nem tiportam meg senkit - védekezett a portás. - Ámbár, amint látom, még arról is lehet szó.
Érdeklődve figyeltem a jelenetet. Egészen addig, amíg észre nem vették, hogy ott állok mellettük. Jelenlétem mintha icipicit elterelte volna a figyelmüket az ebédről.
- Nini! - rikkantotta Vincent. - Itt a simlis!
- Van pénzük ebédre? - kérdeztem halkan a lánytól.
- Mi köze hozzá? - kérdezte Milly lehulló hajsátra mögé bújva. - Különben is, minek a pénz? Mi már átléptünk ezen az elavult értékmérőn.
- Hátha az étterem tulajdonosa még nem.
- Menjünk a fenébe, Milly - sóhajtott a kisgömböc Jerry. Láttam rajta, hogy liftezni kezd az ádámcsutkája, amint az étteremből kiáradó illatok megfordultak körülötte. - Menjünk a... fenébe.
Miss Milly sápadtan meresztette fitos kis orrát a levegőbe. Nemcsak piszkos volt, hanem éhes is. És alighanem az volt Vincent is, bár az ő arcából nem sokat láttam a rátelepedett gőgtől.
A portás elégedetten mosolygott. Úgy értékelte a helyzetet, hogy túl van a nehezén.
Milly sóhajtva megvonta a vállát.
- Talán igazad... van, Jerry. Menjünk a fenébe. Vincent gyilkos pillantást vetett rám, mintha bizony én tiltottam volna ki az étteremből.
- Várjanak egy kicsit - vakartam meg a fejem búbját, és a portáshoz fordultam. - Lenne rá lehetőség, Hamid, hogy a hölgy és az urak odabent ebédeljenek?
A portás meghökkenve meredt rám.
- De hiszen nincs pénzük, száhib.
- Majd én kifizetem az ebédjüket.
- Nincsenek a helyhez öltözve, száhib.
Ez valóban probléma volt. Olyannyira az, hogy kénytelen voltam odasétálni hozzá, és a markába nyomni száz rúpiát. Hamid gyors pillantást vetett rá, aztán felhúzta a szemöldökét.
- Megdöbbentő, hogy mennyire el tudja kápráztatni az ember szemét a nap. Az imént még úgy láttam, hogy nincsenek a helyhez Öltözve. Bemehetnek, hölgyem és uraim.
A hölgy és az urak azonban nem mozdultak. Gyanakodva néztek rám, majd malacgömböc Jerry odalépett hozzám, és tisztes távolságból a szemembe nézett.
- Ezt értsük úgy, hogy befizet bennünket?
- Be én.
Jerry elvigyorodott.
- Csakhogy nekünk nem kell a maga jóindulata. Ugye,
Milly?
Milly orrocskáját tovább birizgálták a konyhából szemérmetlenül felénk áradó illatok. Sóhajtott egy nagyot, aztán megvonta a vállát.
- Talán meg kéne beszélnünk a dolgot.
- Nincs ezen mit beszélni! - rikkantotta fogát vicsorgatva kontyos Vincent. - Ez egy rohadt... polgár! A röhögni való pénzével.
A polgár szó jó muníciót szolgáltatott Millynek a küzdelemhez.
- Igazatok van - biggyesztette le az ajkát. - Ez egy rohadt polgár! Kispolgár, nyárspolgár, szarpolgár!
Ha hiszik, ha nem, ez mind én voltam egy személyben.
- Az bizony - vigyorodott el Vincent. - Bunkópolgár! Jerry csak bólintott. Úgy látszik, kimerülőben volt a szókincse.
- Akkor botránkoztassuk meg - javasolta Milly. - Tartsunk tükröt elé!
- Ezt hogy érted... Milly? - nézett rá bágyadtan kontyos
Vincent.
- Hadd fizessen a pasas - mondta Milly. - Alázzuk meg azzal, hogy elfogadjuk.
Jerry összehúzta a szemöldökét.
- Biztos... hogy megalázzuk vele?
- Biztos - bólintott Milly. - Ilyenkor feltámad bennük a lelkifurdalás, és szarul érzik magukat.
Jerry és Vincent elgondolkodtak. Az illatok tovább áradtak felénk; körülfontak bennünket, megindították a nyálképződésünket.
Jerry végül nagyot nyelt és bólintott egyet.
- Jól van Milly, alázzuk meg a szarost.
- Alázzuk meg - csatlakozott hozzá Vincent is.
Milly ismét lebiggyesztette a száját. Mint penészes kenyeret szokás a koldus elé, úgy vetette a lábamhoz a szavakat.
- Most az egyszer elfogadjuk... Érezze megtisztelve magát. Lehajtottam a fejem és úgy tettem, mint aki egyszerre érzi magát megalázottnak és megtisztelve.
Jerry azért nem mulasztotta el, hogy a küszöbről visszafordulva felém ne köpjön.
Hamid szolgálatkészen nézett rám.
- Fojtsam őket a levesükbe, száhib?
- Egyelőre még ne, Hamid. Hamid karba tette a kezét.
- Én ráérek, száhib.
Én azonban nem értem rá. Ha életben akartam maradni, sürgősen cselekednem kellett.

7.

Alighogy eltűntek az étteremben, magam is utánuk akartam indulni. Mozdultam volna, de a bokrok közül felhangzó halk taps megállított.
Szadanand Szingh felügyelő bújt elő Gaonkar kíséretében. Turbánja homlok feletti részén fényes gombocska csillant meg a napfényben.
- Kiváló alakítás volt, Mr. Lawrence - mondta elégedetten. — Megsajnálta őket?
- így is lehet mondani.
- Ma már kevesen vannak belőlük, de annak idején elözönlötték egész Észak-Goát. Annyian voltak, mint szöcske a fűben. Tömegpartykat rendeztek a holdfényes tengerpartokon, és szívták a füvet. Azóta alaposan lecsökkent a létszámuk. Főleg, hogy India anyagi garanciát kér a belépésükhöz. Csak az kap hosszabb időre szóló vízumot, akinek bankbetétje van odahaza.
- Úgy gondolja, ezeknek van?
- Van a papájuknak. Sóhajtottam, aztán témát váltottam.
- Segítene nekem egy kicsit, felügyelő?
- Papírt, ceruzát, Gaonkar! Mr. Lawrence vallani akar.
- Erre egyelőre még várnia kell - hűtöttem le a lelkesedését.
- Akkor meg mit akar tőlem?
- Megkérdezni, hogy ki volt az elődje.
- Úgy érti, ki volt előttem a goai rendőrfelügyelő? Hát az öreg Mascarenhas.
- Él még?
- A múlt héten még élt.
- Nagyon öreg?
- Van vagy hetvenéves. Amikor utoljára megfordultam nála - egy héttel ezelőtt - még jógagyakorlatokat végzett. Éppen kézen állt, és az egyik lábujját a szájába dugta.
- Beszélhetnék vele?
- Miről?
- Mondjuk, az első kerekes székes gyilkosságról.
- Én már kikérdeztem - legyintett. - Semmi izgalmasat nem tudtam meg tőle.
- Én mégis beszélnék vele. Szadanand Szingh bólintott.
- Holnap tizenegykor. Jó lesz?
- Nekem jó - mondtam. - Csak az a kérdés, hogy neki is
jó lesz-e?
- Neki biztosan. Hiszen ő adta meg az ön számára ezt az
időpontot.
Megráztam a fejem, és értetlenül meredtem rá.
- Időpontot? Hiszen még nem is kértem tőle.
- Tudta, hogy kérni fog.
- Honnan tudta volna?
Szadanand Szingh rám vigyorgott.
- Tőlem.
- Maga... honnan?
Szadanand Szingh tovább vigyorgott.
- Milyen rendőrfelügyelő lennék, ha nem látnék bele a gyanúsítottak lelkébe? Gyerünk, Gaonkar!
Biccentettek és elhúztak a bokrok között. Megrökönyödésemben még azt is elfelejtettem megkérdezni tőlük, hova mennek.

8.

Mielőtt ismét elindulhattam volna a küszöb felé, a három "testvér" bukkant fel az utacska végén. Lehajtott fejjel közeledtek, mint Isten igazi, alázatos szolgái. Csak akkor emelték fel a fejüket, amikor mellém értek.
Gilbert testvér, szája sarkában a fekete pöttyel, mosolyogva nézett rám.
- Látom, szorgoskodik, Mr. Lawrence. Sietnie kell, fogy az időnk. Ha sokat vacakolunk, mások elhalásszák előlünk, amit keresünk. Rájött már valamire?
- Természetesen - mondtam.
Gilbert testvér arcán diszkrét öröm futott át.
- Megosztaná velünk a titkát?
- Miért ne? - vontam meg a vállam. - Nagyjából úgy hangzik, hogy a nyitva hagyott szájba berepülnek a legyek.
Charlton Ironside testvér a szakállába markolt és megrángatta a végét. Neil Glover testvér arcára pedig úgy ráfagyott az állandó mosoly, mintha pofon löttyentették volna egy vödör lakkal.
- Hogy? - kérdezte gyanakodva Gill?ert testvér. - Milyen legyek?
- Ez egy pápua közmondás - magyaráztam. - Az a jelentése, hogy aki sokat fecseg, annak legyek szállnak a szájába. Ezért a pápuák inkább megtartják maguknak azt, amiben bizonytalanok, és csak akkor rukkolnak elő a megoldással, ha már száz százalékig biztosak a dolgukban.
Gilbert testvér vidáman rázta meg a fejét.
- Nagy kópé maga, hallja-e? Látom, szereti a közmondásokat.
- Egyenesen rajongok értük - mondtam.
- Majd egy évtizedig dolgoztam Madagaszkáron. Én is ismerek néhány malgas közmondást. Mondjak egyet?
- Megköszönném - bólintottam.
- Ha soká halogatja a tamariszkusz a virágzást, jönnek a baltás emberek és kivágják. Mit szól hozzá?
- A tamariszkusz ettől gyorsabban virágzik? - kérdeztem. Gilbert testvér megvonta a vállát.
- Ez csak egy közmondás. De azért minden közmondás száztonnányi bölcsességet sűrít magába. Jómagam is láttam, amikor jöttek a baltás emberek és kivágták a meddő fákat. Kivágták őket - méghozzá minden könyörület nélkül -, és a vízbe vetették. Jó étvágyat, Mr. Lawrence!
Olyannyira elgondolkodtam a hallottakon, hogy még viszonozni is elfelejtettem a jókívánságát.

9.

Miss Naik és Herr Füssli érkezését kisebb égiháború kísérte. Még nem láttam őket, de már hallottam a hangjukat. Miss Naik ingerült kifakadása talán még a gyengébb idegzetű bougainvilleabokrokat is meghátrálásra késztette volna, ha legalább olyan lábuk lett volna, mint Dustin Robinsonnak, vagy éppen Ahab kapitánynak.
- Ez már-már tűrhetetlen! - kiáltotta ingerült toppantások közepette. - Van valami szabály ön szerint arra nézve, hogy milyen szélesnek kell lennie egy ösvénynek?
- Ösvénynek? - szűrődött hozzám Herr Füssli meghökkent, és főleg megszeppent hangja. - Őszintén szólva...
- Ön mit szól hozzá, Hamid?
Eszerint a portás is ott téblábolt valahol a bokrok között.
- Parancsol, memszáhib?
- Azt kérdeztem, hogy mi a fészkes fenének kellett ezeket a bokrokat ide ültetni közvetlenül az ösvény mellé. Tessék! Kitépte a tüske a sálamat!
- A sálja pedig a bokrokat tette tönkre, memszáhib.
- Sivára, egy-két bokor ide vagy oda, mit számít az? Nem történt volna meg, ha maga nem ültette volna a nyakamra őket.
- Nem én ültettem a bokrokat, memszáhib.
- Nem érdekel. Tolja hátrébb őket.
Hamid néhány másodpercre elhallgatott. Nyilván azon törte a fejét, hogyan tudna eleget tenni az ügyvédnő fura kívánságának.
- Mit csináljak, memszáhib?
- Tolja hátrébb a bokrokat, vagy mit tudom én! Mégiscsak tűrhetetlen, hogy...
- Jaaaaj!
- Most meg mit jajgat?
- A memszáhib a sáljával... a szemembe...
- Látja, ez is a bokrok miatt van.
- Jaaaj!
- Ne legyen már olyan kényes, mint egy kisasszony. Maga meg mit bujkál a fák mögött, Mr. Füssli?
- Én csak...
- Jöjjön már közelebb, az ördög vigye el ezeket a bokrokat! De Hamid majd elintézi őket, igaz?
- Mindent megteszek, memszáhib.
- Nem látta Mr. Lawrence-t?
- Nem láttam, memszáhib.
- Mit mond? Vegye el a kezét az arca elől, ha magával beszélek! Hol látta Mr. Lawrence-t?
Ideje volt lelépnem.

10.

Úgy gondoltam, lesétálok a lagúna partjára s megvárom, míg valamennyien elhelyezkednek odabent. Alig támasztottam a hátam egy megtermett fához, máris megzördültek mellettem a bokrok és Ahab kapitány mászott ki közülük. Amint megpillantott, megrázta a fejét, és halkan felém mormogta:
- Ezek a fiatalok... ezek a fiatalok.
- Jó napot, hadnagy - köszöntem neki portugálul.
Ahab kapitány nem köszönt vissza. Mankóját a közeli fatörzshöz döntötte, falábát pedig jó erősen benyomta a lágy földbe. Csak akkor vetett rám vizsgálódó pillantást, amikor biztosan érezte magát a lagúna partján.
- Hol a fegyvere, Albuquerque kapitány?
- Odafent - mondtam. - A szobámban. Rodriguez hadnagy elégedetlenül csóválta meg a fejét.
- Nem lenne szabad. Tudja, hogy nem lenne szabad! Látja a fát?
Ritkás levelű, fenyőféle fára mutatott a parton. Nem messze állt tőlünk, talán ha százötven lépésnyire. Kissé tájidegennek tűnt a számtalan trópusi fa között.
- A figyelmeztető fa - mondta.
- Figyelmeztető fa? - tátottam el a számat.
Ahab kapitány megsimogatta Ősz, hullámos, oroszlánsörényre emlékeztető haját.
- Még az első gyarmatosok hozták őket Portugáliából. Úgy látszik... megszokták az itteni klímát. Tudja, miért hozták?
- Nem - vontam meg a vállam. - Talán, hogy a hazájukra emlékeztesse őket.
- Egyáltalán nem azért - rázta meg a fejét. - Ez a figyelmeztető fa. Ezzel figyelmeztették magukat és a bennszülötteket a veszélyes partszakaszokra. A tengerparton is, a Mandovi partján is és a lagúnáknál is. Ez a fa veszélyt jelez. Ott, ahol ilyen fát lát, rendkívül óvatosnak kell lennie, Albuquerque kapitány. Csak nemrég érkezett Goába?
- Nemrég - hagytam rá.
- Akkor mától kezdve ne járjon olyan helyre, ahol ilyen fát lát. Főleg fegyvertelenül ne.
- Eszemben tartom a figyelmeztetését - ígértem.
- Persze nem mindig a parton, vagy éppen a vízben leselkedő vadállatokra hívja fel a figyelmet. Figyelmeztet az álnok tengeri áramlatokra is.
- Itt mire figyelmeztet?
Ahab kapitány a fülemhez hajolt.
- A halottakra, Albuquerque kapitány.
- Halottakra?
Ahab kapitány megcsóválta a fejét.
- Amikor elkezdték építeni a villákat, idejöttem, és megmondtam nekik, hogy ne itt építkezzenek, mert baj lesz belőle.
- Milyen baj? - kérdeztem óvatosan. Ahab kapitány hozzám hajolt.
- Istenfélő ember ön, Albuquerque kapitány? Komoran néztem rá, amit bárhogy értelmezhetett. Ő úgy
értelmezte, hogy igen. Megköszörülte a torkát és megcsóválta a fejét.
- Vannak hihetetlen dolgok a világban. Sokat közülük magam sem hittem el, amíg nem ismertem meg azt az embert, akit elástak a föld alá. Bombayban láttam a saját két szememmel. Volt ott egy ismerősöm, Hamilton hadnagy, ő hívott meg néhány napra, pedig az angolok nem különösebben kedveltek bennünket, portugálokat. Én valahogy mégis jóba lettem Hamilton hadnaggyal... talán a sors ujja volt az, amely kijelölte barátságunk útját. Nos, akkor ott, Bombayban ismertem meg azt az embert, aki élve eltemettette magát. Méghozzá nem akárhol, hanem a tiszti kaszinó kertjében. Volt a garnizonban egy Shapleton nevű ezredes, aki váltig hangoztatta, hogy amit a szent emberek, a szádhuk művelnek, az mind humbug, ő nem hisz nekik. Én Barbarával voltam ott, lett egy kis baj is belőle, mert nem engedték be a kaszinó területére, mint ahogy az angol hölgyeket sem. A külön klubjuk miatt. A kaszinóban működött egy klub, ahova csak férfiak léphettek be. De ez végül is nem fontos. Nem látta véletlenül Barbarát? Az imént csónakáztunk egyet.
- Nem láttam - mondtam.
- Pedig itt volt. Sebaj, biztosan megkerül. Hol is hagytam abba?
- Shapleton ezredesnél és a kaszinó klubjánál.
- Már emlékszem. Nos, Shapleton, amikor meghallotta, hogy él a közelben egy szádhu, aki néha hónapokra eltemetteti magát, Összevitatkozott egy másik ezredessel, a nevét már elfelejtettem, hogy mi lehet igaz belőle, és mi nem. Shapleton váltig állította, hogy a szádhu, mint ahogy valamennyi szádhu, csaló, szemfényvesztő, és a jó ég tudja, még mi nem. A másik ezredes viszont éppen az ellenkezőjére esküdözött. Vitatkozás közben olyan erős szavakat használtak, hogy már-már becsületbíróság elé került a dolog. Végül is Shapleton magához tért, és verekedés helyett fogadást ajánlott ellenfelének. Azt javasolta, hogy ő behozatja a szádhut a kaszinó területére, a kertben sírt ásat neki, a szádhu belehelyezheti a koporsóját, belemászhat, a legények pedig eltemetik, őrséget is állíttat a sír mellé, amit meghatározott idő elmúltával felbontat. Ha a szádhu még életben van, akkor a másik ezredes nyert, ha pedig nem, akkor Ő, Shapleton, és ezzel jogot szerez rá, hogy papírból oroszlánfarkat ragaszthasson - tudja, olyan csimbókosat - a másik tiszti zubbonyának a hátuljára, és az köteles három vasárnapon át végigsétálni benne a Bombay-i sétányon, amely köztudottan a Malabari-öböl partján húzódik.
Az ezredes, akinek a nevét már elfelejtettem, ráállt a dologra. A kaszinó kertjébe hozatta a szádhut. A szent ember ott, mindenki előtt, mezítelenre vetkőzött, befeküdt az előre elkészített fakoporsóba, és hagyta eltemetni magát. Mindenki hidegvérrel nézte a történteket, csak a doktor ugrált összevissza, hogy neki kötelessége megakadályozni egy biztos Öngyilkosságot, de végül is egy üveg whiskyvel lecsillapították. A szádhu el lett temetve: csak úgy kopogott a koporsóján a föld.
Shapleton ezredes beváltotta ígéretét: őrséget állított a sír mellé, lehetetlenné téve mindenfajta csalást és sportszerűtlen próbálkozást. Sőt, az eltemetett koporsó fölé egy lovaglópálcát szúrt a földbe, amelynek a mozgása azonnal jelezte volna, ha odalent nincs rendben valami.
Egy hét után az összegyűlt tisztek jelenlétében felbontották a sírt. Mit gondol, mit találtak benne?
- A szádhut - mondtam. Ahab kapitány megrázta a fejét.
- Nem találtak benne senkit. A koporsó üres volt, és a lovaglópálcán sem látszott, hogy valaki is megmozdította volna. Ásásnak nyoma sem volt a környéken, továbbá a koporsó és a gödör is érintetlen maradt. Említettem, hogy miután a koporsót leeresztették a sírba, Shapleton egy viaszpecséttel le is pecsételte a fedelét. Nem? Akkor most említem. Hát ezt a viaszpecsétet is érintetlenül találták a koporsón. Nem volt odabent senki.
- És a szádhu?
- Fél óra múlva megérkezett. Azt mondta, nem az az igazán nehéz, hogy valaki lent maradjon egy hétig a föld alatt, hanem az, hogy nyom nélkül szabaduljon meg onnan. Ami végül igaz is.
- Hogy magyarázta a történteket?
- Eléggé zavarosan. Valami olyasmit motyogott, hogy igazából nem is ő volt a föld alatt, hanem egy alak, akit a gondolataiból hozott létre.
- Tulpa - mondtam.
- Micsoda?
- Tibeti szó - magyaráztam, - Ugyanazt a fogalmat takarja, amelyről az imént beszélt.
- Ő mindenesetre azt akarta elhitetni velem, hogy képes megkettőzni Önmagát: létrehozni az ikertestvérét, ha úgy tetszik. Ez a valami azonban bomlékony anyagból van, még az embernél is bomlékonyabból. Bizonyos idő után semmivé foszlik szét. így történt annak a fickónak az esetében is, aki a koporsóban feküdt, s aki nem a szádhu volt valójában, még csak nem is élő ember, hanem ilyen gondolatalak. Mit szól
hozzá?
- Hallottam már ilyenről - bólintottam.
- A tisztek persze nem akarták elhinni, és talán még ma is vitatkoznának, hogy ki nyerte a fogadást, ha közben ki nem ebrudalják őket Indiából.
- Hogy jönnek ide a Mandovi lagúnái?
őszintén szólva azt hittem, összevissza keveri a múltat a
jelennel, és azt sem tudja, mit beszél. Ahab kapitány azonban nem volt szenilis, csupán őrült.
- Ez után az eset után gyakran elbeszélgettem a szádhuval. Mondhatom, sok érdekes dolgot tudtam meg tőle. Miután megmondták neki, hogy portugál vagyok, nem angol, szívesen válaszolt a kérdéseimre. Amikor pedig arról értesült, hogy Goában élek, a Mandovi közelében, majdhogynem a lábamhoz borult lelkesedésében. Kísérői is - két szádhujelölt - ég felé tárták a karjukat, mintha magam is egy lennék az isteneik közül.
A szádhu később elmagyarázta tiszteletük okát. A Mandovi szent folyó, lagúnái szent lagúnák, és akik a lagúnák vizével érintkeznek, maguk is szentté válnak. Szerinte itt, a Mandovi lagúnáiban található az alvilág bejárata, amely levezet a démonok és a visszajáró halottak világába.
Meghökkenve bámultam rá. Sok mindent hallottam már a Mandovi lagúnáiról, de ezt még nem.
- Itt van bizony az alvilág bejárata - ismételte Ahab kapitány. - A halottak pedig néha-néha átbújnak rajta, hogy elvegyüljenek az élők között, és befejezzék, amit haláluk előtt nem tudtak befejezni.
Megvakarta oroszlánsörényét, a lagúnák felé pislantott, aztán aggódva nézett rám.
- Nem értem Barbarát, sosem szokott ennyi ideig elmaradni. Nem látta véletlenül?
Felkapta a mankóját és becsörtetett a bozótosba. Fogalmam sem volt róla, a feleségét keresi-e tovább, vagy az ebédlőnek veszi az irányt.
Úgy gondoltam, éppen eleget foglalkoztam ma már meggyilkoltakkal, alvilágból kikapaszkodó halottakkal, figyelmeztető fákkal: itt az ideje ebédelni.
Talán még a lakkba dermedt halottakat is könnyebb jóllakottan elviselni, mint éhesen.

11.

Az étterem zsúfolva volt. Nemcsak ismerőseim üldögéltek az asztalok mellett, hanem néhány ismeretlen is. Mint később kiderült, külföldi szakértőkből álló csoport érkezett a közeli vegyi üzembe, akik néhány napra a villanegyedben kaptak
szállást. Valamennyien németek voltak, s bizalmatlan mosoly kíséretében turkáltak az indiai ételekben.
Miss Naik, amint megpillantott, nagy lendülettel felém integetett. Gyorsan behunytam a szemem. A felhangzó csörömpölésből megpróbáltam kitalálni, ezúttal mit vert le. Kancsóra gyanakodtam, de csak egy üveg sótartó volt.
- Elképesztő! - hallottam a lány felháborodott hangját. - Hányszor kell még mondanom, hogy ezeket a törékeny izéket ne rakják az asztal szélére! Tessék, belevágott a sálamba... Ne higgyék, hogy ezt megússzák! Kártérítést követelek. Mr. Lawrence, hé, mit áll ott az ajtónál?! Sivára, ez alszik! Nézzék, be van csukva a szeme!
Gyorsan kinyitottam. Miss Naik ismét felemelte a kezét, és a nyaka köré tekerte a sálját. Herr Füssli minden eshetőségre készen kitárta a karját, majd elkapta a lezuhanni készülő vizeskancsót.
- Ne kapkodjon itt, hallja? Azért potyog minden, mert maga folyton kapkod! Sivára, soha nem hittem volna, hogy ilyen pokoli nehéz lesz az első ügyem... Jöjjön már ide, mit ácsorog ott? Itt a nánja, itt a mukhani dálja...
Sorolta tovább az ételeket, amelyeket tulajdonképpen nem szerettem, de amelyeket volt szíves és kirakott az asztalkára.
- Egye csak meg, mert hosszú lesz a kirándulás. Maga miért nem eszik?
A kérdés Herr Füsslinek szólt.
- Kissé erős ez nekem - védekezett a fényképész.
- Lárifári! Férfiak maguk, vagy gyerekek? Itt ez a finom
szósz... Tessék lenyelni, úgy mint én! Egy, kettő, három!
Ismeretlen erőtől vezérelve mindketten bekaptuk a vékony, ropogós lepényre kent szószt. Én csak annyit éreztem, hogy parázs szorult a nyelőcsövembe, és egy pohár vízzel azonnal ki is oltottam, Herr Füssli viszont még levegőt sem kapott tőle.
- Ugye milyen finom? - kérdezte Miss Naik vastagon megkenve a lepényét a szósszal. - Na még eggyel!
Herr Füsslinek már tiltakozni sem maradt ereje. Én viszont megragadtam a vizeskancsót, és védekezőn magam elé tartottam. Ki tudja, hogy végződött volna a küzdelem - talán meg kellett volna még birkóznunk néhány pokolian erős fogással -, a természet szabad gyermekei szerencsére megmentettek tőle. Vincent, amikor megpillantott, hátrarúgta a székét és az asztalomhoz sétált.
- Nini, a simlis - köszönt rám barátságosan közvetlen stílusában. - Hát te mi a fenét keresel itt?
Úgy nézett ki a dolog, mintha én lennék a hívatlan vendég, ő pedig a törzstag.
Rosszallóan megcsóválta a fejét, és a vizeskancsó után nyúlt.
- Vigyázz, mert elejted.
- Majd vigyázok - mondtam.
De nem sikerült vigyáznom. Abban a pillanatban, ahogy megpróbáltam letenni az asztal szélére, Vincent villámgyors mozdulattal meglökte a kezem. Mire felocsúdtam, a kancsó már kilehelte a lelkét a padlón. Mintha csak Miss Naik sálja találta volna telibe.
Talán ez volt az a pont, amely a legérzékenyebben érintette Miss Naikot. Azt még csak elviselte volna, hogy Vincent modortalanul közeledik hozzánk, azt azonban, hogy megsértse kancsótörési privilégiumát, már nem tudta lenyelni.
Vincent még mindig vigyorgott, én pedig hitetlenkedő csodálkozással bámultam a cserepeket és az elfolyt vizet, amikor Miss Naik felállt, megigazgatta szalvar kamizát, s hetykén előretolta kávébarna orrát.
- Mi a fenét csinál itt maga?
Vincent elvigyorodott. Most láttam csak, hogy feketék elől a fogai, ami a túlzott bételrágás biztos jele.
- Megbotránkoztatok - mondta. - Olyannyira sikeresen, hogy a maga haverja le is ejtette tőle a kancsót. A hülye simlis.
Ez voltam én.
Miss Naik is elmosolyodott. Szelíden és kedvesen.
- Szóval megbotránkoztat, mi?
- Szóval igen - mondta Vincent. Olyan örömtüzek égtek a szemében, mintha egy sikeres elnökválasztáson lenne túl. - Maga is megbotránkozott, nem?
- De. Megbotránkoztam - mondta Miss Naik. Vincent örömmel fordult hátra a másik kettő felé.
- Halljátok? Hallod, Milly? Nemcsak a simlis, hanem a csaja is megbotránkozott.
Miss Naik elkapta Vincent könyökét.
- Tudja, mit szoktam én azokkal csinálni, akik megbotránkoztatnak?
- Kíváncsivá tesz - vigyorgott Vincent.
- Fel szoktam pofozni őket - mondta a lány. Vincent még jobban kivicsorította fekete fogait.
- Akkor hát rajta! Pofozz fel, bögyöske!
Miss Naik nem várta meg, hogy írásban is megkapja az engedélyt. Dacosan felemelte az állát, és a nyaka köré tekerte a sálját.
Mi már tudtuk, mi következik. Gyorsan az asztal lapjára hajtottam a fejem, az óvatos Herr Füssli feje mellé. És jól tettük, hogy így tettünk. A sál bojtos vége elzúgott felettünk, telibe találva Vincent-t, a természet egyszerű gyermekének a szemét.
Vincent nagyot ordított és az arca elé kapta a kezét. Ekkor jött a lórúgás. Csak az istenek tudták volna megmondani, hogy a karcsú Miss Naik honnan szerezte hozzá az erőt - talán közülük is egyedül Ganésa, a bölcsesség letéteményese -, mindenesetre abba a pofonba, amit Vincent kapott tőle, még a falak is beleremegtek. Ahab kapitány, aki nem sokkal mögöttem lépett be az ebédlőbe, és éppen a levesét kanalazta, felemelte a fejét, és elismerően csettintett a nyelvével.
- Díszlövés. Alighanem megérkezett Albuquerque kapitány Lisszabonból.
Vincent kissé elfordult, mint a vihar tépte szélmalom lapátja. Arcán csodálkozás ült, mintha nem értette volna, mi az ördög történt vele. Hiszen az imént még tiszta és derűs volt az ég, a madarak zavartalanul csiviteltek a fákon, majd minden különösebb figyelmeztetés nélkül lehullott a derült égből a gumibot.
Miss Naik nyilván észrevette, hogy Vincent-nek félreáll a feje és a szája, ezért megismételte az előbbi műveletet. Csakhogy ezúttal a másik oldalról. Vincent ezt már ki akarta kerülni, de belelépett az asztal mellett terebélyesedő víztócsába, megcsúszott és fenékre ült.
Ez még önmagában nem is lett volna olyan nagy baj - szerencsére a trópusokon gyorsan száradnak a nadrágra került víztócsák - a nagyobb baj az volt, hogy a tócsában üvegszilánkok lubickoltak, mint jeges tengerben a jéghegyek. Vincent, a természet szabad gyermeke pedig az üveghegyek csúcsára telepedett. •
A feltörő visítással kevert ordítás megrezegtette a szomszédos asztalokon álló kancsókat. Egyetlen pillanatra az az érzésem támadt, mintha valamennyien szolidaritást vállaltak volna összetört társukkal, s elkeseredésükben kollektív öngyilkosságot akartak volna elkövetni.
- Nagyon meg vagyok botránkozva - mondta, megtörölgetve a kezét az asztalkendőjében Miss Naik. - Kér még egyet?
Vincent nem is tudott volna válaszolni a felindulástól. Tudott viszont a természet másik szabad gyermeke, Milly. Felugrott, és az asztalkendőjét elhajítva, hozzánk vágtatott.
- Várj csak, te kis cafka! Eddig két szemed volt, mostantól kezdve egy se lesz.
Milly gyors volt, majdnem olyan gyors, mint Miss Naik. Megkerült bennünket, majd meglendítette a lábát, hogy felrúgja Miss Naikot székkel együtt. Már-már sikerült is neki, de a süketté és félig vakká vált Vincent éppen ebben a pillanatban tápászkodott fel.
Milly már nem tudta visszaparancsolni az agarait, akarom mondani a lábát. A rúgás a feltápászkodó Vincent-t találta telibe. A nagy orrú, fekete fogú, búbos hajú fickó megperdült, és fájdalmas ordítás kíséretében begurult az asztal alá.
A mellettünk ücsörgő németek közül egy nagydarab, sörhasú, pofaszakállas fickó elismerőn megcsóválta a fejét.
- Ez kéne nekünk a Bayernbe Effenberg helyére.
Ekkor Jerry Solomon is elhatározta, beveti magát a küzdelembe. Látszott ugyan rajta, hogy semmi kedve az egészhez, mégsem hagyhatta cserben a társait. Felállt, fenyegetőn rám nézett, majd tett két lépést előre.
Jómagam jószerével nem csináltam semmit. Csupán elővettem a zsebemből a pipámat, és jelentőségteljesen megkocogtattam a körmömmel a fejét.
Jerry Solomon megtorpant, aztán szó nélkül visszaült a helyére.
A mindeddig némán álmodozó Patricia Redfield viszont úgy érezte, elérkezett az ő ideje. Kissé tántorogva felállt, és odasétált az asztalunk alatt kucorgó Vincent-hez.
- Hé! Mi újság odalent?
- Eredj a pokolba! - hallottuk a természet szabad gyermekének udvariatlan hangját.
- Nem akarsz egy kortyot?
Vincent hallgatott, csak néhány másodperc múlva szólalt meg.
- Te is polgár vagy?
- Whiskyland polgára - mondta Miss Redfield. - Sőt, elárulok neked valamit. Én vagyok a polgármestere!
- Eredj a francba!
Miss Redfield nem szólt többet, csak lenyújtotta az asztal alá a whiskyt. Néhány pillanatig nem történt semmi, majd hirtelen felbukkant egy fekete körmű kéz és eltüntette az üveget a szemünk elől.
- Mi a fene történik itt? - kérdezte az ajtó felől egy érdes hang. Arra sem kellett fordítanom a fejem, hogy meggyőződjek róla: Szadanand Szingh felügyelő ereszkedett le hozzánk Gaonkar kíséretében.
Mivel a tekintete Herr Füsslire irányult, a fotóriporter széttárta a karját.
- Ebédelünk, ebédelgetünk.
Szadanand Szingh ekkor az asztalunk alját vette szemügyre.
- Maga meg mit keres itt az asztal alatt?
Mivel Vincent meg sem mukkant, Herr Füssli válaszolt helyette.
- Most éppen megbotránkoztat.
Szadanand Szingh megvakarta a turbánja tetejét.
- Botrányokozásért két év.
- Egy szart! - hallottuk az asztal alól. - Én csak pihenek. Szadanand Szingh az összetört kancsóra nézett.
- Károkozásért további kettő. Ki engedte be magukat ide?
- Mr. Lawrence - mutatott rám Milly, megcsörgetve a karkötőket a karján.
- Neki is két év bűnpártolásért.
Miss Naik felugrott az asztaltól, és a nyaka köré tekerte a sálját.
- Fenyegetődzik, felügyelő? Fenyegeti a védencemet?
Kancsó már nem volt az asztalon, amit összetörhetett volna, sótartó sem, Herr Füssli pedig már az ebéd kezdetén óvatosan levette a szemüvegét. Ráadásul napok óta edzésben voltunk, így abban a pillanatban, ahogy Miss Naik a sáljához nyúlt, vállunk közé húztuk a nyakunkat.
Nem így a szerencsétlen Vincent. Abban a pillanatban, ahogy kidugta a fejét az asztal alól, telibe találta Miss Naik sáljának a bojtos vége.
Ez már sok volt a természet romlatlan gyermekének. Nagyot ordított, Miss Redfield kezébe nyomta az üres üveget, majd az ajtó felé vágtatott.
- Ezt még megkeserülitek! - üvöltötte; - Eljön majd az idő...
Sose tudtuk meg, melyik idő eljövetelére kellett volna várnunk. Hirtelen olyan csend támadt odakint, mintha orkán fújta volna el a fenyegetődzését.
Nyílt az ajtó, és Hamid lépett be rajta, elégedett mosollyal az arcán.
- Van valami probléma, hölgyeim és uraim? Nem volt.

12.

Azt terveztem, hogy indulás előtt még visszanézek az internethez, de alig határoztam el magam, kopogtak az ajtómon. Bobby Valentine állt a folyosón, terepszínű ruhában, kezében hosszú nádszálbottal, vödörrel, kis és nagy táskával. Mintha enyhe mocsárszagot is hozott volna magával a hajában és a bőréhez tapadva.
- Bocs - mondta mosolyogva, miközben letette a vödröt a kőpadlóra. - Bejöhetek?
- Persze - tártam ki az ajtót.
Bobby Valentine belibegett a szobámba. Mit mondjak, izzadtan és mocsárszagúan is első osztályú teremtés volt, talán még izgalmasabb is, mint patyolattisztán.
Ő azonban valahogy másként látta a dolgot. Megcsóválta a fejét és nagyot szusszantott.
- Csakhogy ideértem. Majd összeesem a fáradságtól. Nem láttad Patriciát?
- Együtt ebédeltünk.
- Nem tudod, hol lehet?
- Fogalmam sincs róla - tártam szét a karom. - Ahogy ismerem, újratölti az üvegjét valahol.
Néhány szóban beszámoltam neki az ebédnél történtekről.
- Szegény Patricia - sóhajtotta. - Néha teljesen ki tud akadni. Behozhatom a vödrömet?
- Mi van benne? - kérdeztem gyanakodva.
- Iszap.
- Csak nem félsz, hogy ellopja tőled valaki?
- Ez bizonyíték-iszap.
- Mit bizonyít?
- Hogy túl sok van belőle a lagúnákban. Alighanem fel kell húzni a zsilipeket.
Mielőtt tiltakozhattam volna, behúzta a vödröt is a szobába.
- Legalább tedd ki a teraszra - kértem.
- Hogy gondolod? - hökkent meg. - Valami belepotyog és megváltoztatja az összetételét.
- Akkor fedd be valamivel.
Miss Valentine őszinte természetességgel vetette le terepszínű zubbonyát, és terítette rá a vödörre.
- Meg vagy elégedve?
Nagyon is meg voltam. Főleg, mert a zubbonya alatt jószerével nem viselt semmit.
Egyetlen pillanat alatt eszembe jutott az elmúlt éjszaka, s egyre reménytelenebbnek láttam kora délutáni terveimet.
- Patricia elvitte a kulcsomat - mondta sóhajtva. - Büdös vagyok, és ki vagyok zárva a fürdőszobámból.
- Itt van az enyém - javasoltam nagylelkűen.
Miss Valentine lehajolt és elkezdte kifűzni a bakancsát. Ez a lehajlás aztán végképp betette a kaput az internetnek.
Bobby a vödör mellé rakta a bakancsait, és óvatosan megigazgatta a bambusznád botokat, amelyek alighanem az iszap mélységének a mérésére szolgáltak.
- Kicsit kivagyok - mondta, és csak úgy álló helyében elkezdte lehúzkodni magáról a nadrágját. - Ha nem akarnék karriert csinálni, már rég felmondtam volna. Semmi pénzért nem csinálnám, ha nem kecsegtetne szép eredményekkel a munkám. Száz cikket is írhatok az eliszaposodás veszélyeiről és folyamatáról. Csak legyen egy kis időm. Eresztenél a kádba egy kis vizet?
Átsétáltam a fürdőszobába, és kinyitottam a csapot. Mire visszaértem, Bobby Valentine már az ágyon feküdt, egy lepkeszárny nagyságú valamiben.
- Büdös vagyok - mondta, amikor felbukkantam az ajtóban. - Be kell látnom, hogy büdös vagyok.
- Majd lemosod magadról az iszapot - vigasztaltam.
- Remélem, még lejön. Néha arról az iszonyatról álmodom, hogy dörzsölöm, de nem jön le. Villamoson utazom, és egyszerre csak mindenki szimatolni kezd, suttognak, rám mutogatnak, majd leszállnak az első megállónál. Borzalmas.
A kádban zubogott a víz, és talán nem is tudtam volna ellenállni Bobby közelségének, ha a szaga vissza nem riaszt. Olyasféle illata volt, mint a mocsarak királynőjének, aki köztudottan békalencséből épített palotájában lakik az iszap mélyén.
- Találkoztam Ahab kapitánnyal - mondtam, csak hogy mondjak valamit.
- Nagy élmény lehetett - húzta fel a szemöldökét és olyan mozdulatokat tett, mintha a lepkeszárnyat is le akarná vetni magáról.
- Mesélt valamit, amin jót mosolyogtam - vigyorodtamel.
- Mit mesélt?
- Hogy itt, a Mandovi mocsaraiban található az alvilág lejárata.
Legnagyobb meglepetésemre Bobby nem nevetett, hanem nagy komolyan bólintott.
- Nem tudtad?
- Nem én.
- Pedig itt van. Ha megszagolsz, magadtól is rájöhettél volna. Nem folyt még ki a vizem?
Átsétáltam a fürdőszobába és elzártam a csapot.
- A fürdő előállt.
Miss Valentine leugrott az ágyról, aztán kecses mozdulattal kilépett a lepkeszárnyból.
- Bocsáss meg, de kiteszem a teraszra.
Kitette a teraszra, majd átvonult a szobán. Közben azért arról sem feledkezett meg, hogy csókot nyomjon a homlokomra. Mégpedig úgy, hogy a karját szorosan a nyakam köré fonta.
- Csak azért kaptad, hogy legyen összehasonlítási alapod.
- Mim? - kérdeztem értetlenül.
Mielőtt behúzta volna a fürdőszoba ajtaját, hátrafordította a fejét.
- Hát, hogy milyen vagyok fürdés előtt és fürdés után. Rám kacsintott, és nagy csobbanás kíséretében eltűnt a fürdőkádban.

13.

Nem tudom, észrevették-e már, hogy van valami idegesítő a vízcsobogásban. Természetesen nem arra gondolok, amikor egy kristálytiszta vízesés hangját halljuk, vagy amikor egy hasonlóan kristálytiszta patak csacsog az ablakunk alatt, hanem amikor ott fürdik valaki a közelünkben, félig nyitott ajtótól takarva, s tudjuk róla, hogy még egy nyomorult lepkeszárny sincs rajta. Ez a valaki természetesen ellenkező nemű, mint mi vagyunk, és némi vonzalommal viseltetünk iránta.
Ennyit a vízcsobogásról.
Fejem alá tettem a karom, és megpróbáltam gondolkodni. Egyelőre azonban olyan kusza volt körülöttem minden, mint egy orsójáról lefutott magnetofonszalag. Ember legyen a talpán, aki visszatekercseli.
- Hé! Ébren vagy még? - hallottam egyszer csak a csobogó vízen át Bobby Valentine hangját. - Segítenél egy kicsit?
- Miben? - kérdeztem, szolgálatkészen felülve az ágyon.
- Képtelen vagyok... rendesen megmosni magam. Egyszerűen nem megy - mintha sírósra váltott volna a hangja. - Egyre az az érzésem, hogy kimarad valami, és... nem jön le onnan a mocsárszag.
Úgy gondoltam, az internet várhat holnapig, és én is lerúgtam magamról a ruhát.
Bobby Valentine nagy szemeket meresztett rám, amikor ott termettem az orra előtt.
- Jézusom, hova készülsz? Nudista bálba?
A kád szélére ültem, és szigorú masszőrként néztem rá.
- Hol van az a bizonyos hely?
Bobby Valentine bűntudatosan bökött maga mögé.
- A hátam közepén. Nem érek el odáig.
- Máskor ki szokta megmosni?
- Többnyire Patricia... ha éppen képes rá. De értem én a kérdés lényegét. Tudod, mit válaszolok rá?
- Mit?
- Hogy semmi közöd hozzá! Átkozottul semmi közöd!
- Hol a fürdőkesztyű?
- Az imént még itt volt valahol.
Rövid keresgélés után sikerült megtalálnom. Úgy úszkált a vízben, mint egy szorgalmas könnyűbúvár.
- Menj odébb - biztattam.
Miss Valentine meghökkenve nézett rám.
- Azért, mert megkértelek valamire... még nem kell bemásznod neked is... jól van... idejöhetsz. Már meg is fordulok. Megtalálod a hátam közepét?
- Majd megkeresem - biztosítottam.
Fogtam a kesztyűt és munkához láttam. Néhány másodperc múlva aztán megszólalt Bobby Valentine, kissé remegő és bizonytalan hangon.
- Nem akarlak... kérdőre vonni.., de van valami fogalmad az anatómiáról? Az ott ugyanis, nem a... hátam közepe... azon kívül... elég nagy ez a kád, miért kell olyan szorosan...
- Akár el is mehetek - sértődtem meg.
- Jaj, istenem...azt azért nem mondtam... azt azért nem kívánhatom... ha már itt vagy... de azt tudnod kell, hogy ez séma... hátam közepe... sőt az aztán végképp nem...!
- Ez esetben kénytelen vagyok...
- Nem bánom... ha már egyszer azt hiszed... akkor... legyen is az... el ne vedd a kezed és... ha elveszed, belefojtalak a vízbe, és... ott... ott... és úgy... Istenem, ezért érdemes bemászni még a mocsárba is... Ha tudnám, hogy utána... mindig... a hátam közepét... naponta többször is bemásznék!
A fürdőkesztyű sértődötten leugrott a kezemből, és elbújt
a hab alatt.
Mintha a lagúnák vízére felrándult halott lett volna, aki dolgavégezetten visszatért az alvilágba.

14.

Bobby Valentine elkövette azt a hibát, hogy nem elégedett meg a fürdéssel, még mosni is akart nálam. Mint egy amazon, kisétált a teraszra, behozta a lepkeszárnyat, és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját.
- Nem bánod, ha néhány pillanatra átalakítom a fürdőszobádat mosókonyhává?
- Nem bánom - bólintottam.
Hibáját még azzal is tetézte, hogy ezúttal sem csukta be maga mögött az ajtót. Én meg, amilyen kíváncsi természet vagyok, az ismételt csobogásra csak belestem rajta.
Nem emlékszem már pontosan, hol láttam annak a jelenetnek a festett vagy domborított mását, amit Bobby Valentine élőben produkált. Azon a félig már feledésbe merült képen vagy domborművön két asszony mosott - talán tógát, leplet vagy lepedőt - egy folyó partján. A folyó lehetett a Tiberis, a Tigris, de a Nílus is. Ott guggoltak a parton, mélyen a folyó fölé hajolva, s tették a dolgukat. Mivel a mű az ókorból származott, nem voltak soványak, sőt, mai szemmel nézve alighanem jelentős súlyfelesleg volt rajtuk. Hanem maga a jelenet csodálatos volt. A nádszálak és a pálmafák föléjük hajoltak, és esküszöm, nem a munkájukban gyönyörködtek, hanem bennük.
Bobby Valentine ugyanezeket az ősi mozdulatokat végezte, s csak kis képzelőerő kellett hozzá, hogy valamelyik neves folyót képzeljem a fürdőkád helyére.
Óvatosan, lábujjhegyen belopakodtam a fürdőszobába, felvettem a sarokba dobott fürdőkesztyűt, aztán gyengéden a hátához érintettem.
Bobby akkorát sikított, hogy majd lepottyant a borotvakölnim a polcáról.
- A frászt hozod rám, Leslie! Már azt hittem, megtámadott valaki.
- Csak azt jöttem befejezni, amit félbehagytam - mondtam. Bobby összehúzta a szemöldökét, és alighanem el is pirult
egy kicsit.
- Azt hittem... mindent befejeztél... amit elkezdtél. Felemeltem a még nedves szivacsot, és a hátához csaptam.
- Csak éppen a hátad közepéről feledkeztünk meg. Pedig ezért másztam be a kádba.
- Te jó ég! Lehet, hogy valóban megfeledkeztünk róla?
- Biztosan - mondtam. - Márpedig az nagy baj. Képzeld el, hogy utazunk a buszon Ó-Goa felé, s egyszerre csak szimatolni kezd valaki. Azt mondja a többieknek: nem érzitek, milyen mocsárszag van itt? Mintha egy krokodil utazna velünk... - Én nem tudom - mondja erre a másik -, de mintha Miss Valentine felől jönne a szag. Bobby Valentine behunyta a szemét.
- Hallgass el, mert rosszul leszek tőled. Mögé álltam, és rátettem a tenyerem a hátára.
- Menjek be... a kádba? - suttogta.
- Felesleges - mondtam. - Egyszer láttam egy képet...
Elmondani már nem sikerült, mit láttam rajta. Bobby Valentine ugyanis annyira megrémülhetett attól, hogy a buszon valóban szimatolni kezd valaki, hogy feleslegesnek tartotta a kádba való bemászkálást.
- Szemernyit... sem javult az anatómiai... tudásod - nyöszörögte rövid szünet után. - Szemernyit sem javult, de... ne is javuljon!
Amikor jó fél óra múlva Miss Naik bekopogott hozzám, már nem volt nálam.
Tetőtől talpig felöltözve Ültem a kerti székben a teraszon, és arra vártam, hogy elinduljunk végre Ó-Goába, Portugál-India hajdani fővárosába.

15.

Mielőtt felszálltunk volna a buszra, ismét meggyűlt a bajunk a természet egyszerű gyermekeivel. Amikor a parkolóhoz értünk, Hamid éppen elkeseredett várvédőként próbálta meg letuszkolni a felfelé igyekvő trojkát a lépcsőről.
- Maguk aztán nem! - tiltakozott határozottan. - Maguknak nincs itt semmi keresnivalójuk! Ez a vendégek számára fenntartott autóbusz.
- Mi is vendégek vagyunk - feleselt Vincent.
- Kinek a vendégei? - tudakolta Hamid.
Vincent akkor vette észre, hogy Miss Naik, Herr Füssli és jómagam is az autóbusz felé közeledünk.
- A simlisé - mondta, rám mutatva. - A simlis lelkiismeretéé.
- Ha még egyszer azt mondja...
- Hagyja csak, Hamid—legyintettem. - A hölgy és az urak
a vendégeim.
- Nem látok itt semmiféle hölgyet és urakat - fortyogott Hamid, de azért félreállt hármuk útjából.
Hogy néhány jó pontot szerezzek nála, markába nyomtam egy százrúpiást. Hamid elégedetten elvigyorodott, és az utolsónak felkapaszkodó Millyt még feljebb is tolta a fenekénél fogva.
Miss Naiknak sem igen tetszhetett az a védangyali szerep, amelyet a természet három egyszerű gyermekével kapcsolatban kiosztottam magamnak, mert elégedetlenül megrázta a sálját. Herr Füssli mögém bújt, én pedig védekezőn magam elé kaptam a kezem.
- Mi a fenét akar maga tőlük? - kérdezte, rám meresztve fekete bogárszemeit. - Először is büdösek, másodszor nehezen elviselhetők, harmadszor pedig semmi keresnivalójuk itt.
- Megsajnáltam őket - mondtam. - Ne feledje, ahova készülünk, az a világörökség része. Hadd nézzék meg a saját szemükkel.
Miss Naik idegesen csóválta meg a fejét.
- Nincs enélkül is elég baja? Ha jól tudom, néhány gyilkosságot akarnak a nyakába varrni, és ha én nem lennék, maga már rég eltűnt volna a pandzsimi börtön mélyén. Ezért ahelyett, hogy velük szórakozna, inkább azon kéne törnie a fejét, hogyan bizonyítsa be az ártatlanságát.
- Töri maga helyettem is - mondtam.
Miss Naik dühösen felkiáltott, és megtekerte a nyaka körül a selyemsálját. Én elrántottam a fejem, Herr Füssli a karosszériához lapult, így a sál vége zavartalanul rátekeredhetett a visszapillantó tükörre. Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, a tükör már a fűben hevert a kocsi mellett. Miss Naik pedig éppen a fülkéből kikászálódó gépkocsivezetőre támadt.
- Ez aztán már mindennek a teteje, hallja-e! Úgy kiállnak ezek az izék a buszából, hogy mindegyre beleakad az ember. Még senki nem mondta magának, hogy tilos kilógatnia a pipereeszközeit ebből a bádogkaszliból?
A vezető nagy-nagy tisztelettel nézett rá.
- Ez egy visszapillantó tükör, memszáhib.
- Na és? Nem ökör maga, hogy kilógjon a szarva az országút szélére.
A sofőr lehajolt, felvette a tükröt, és megpróbálta visszanyomni a helyére.
- Nem tudná beljebb húzni ezt a vacakot? - bökött a visszapillantó keretére Miss Naik.
- Ez egy visszapillantó tükör, memszáhib - ismételte immár elkeseredetten a vezető.
- Ezt már hallottam egyszer! Elképesztő ez a sok mütyür az autóbuszán. Na, én fel is szállok! Jöjjenek, mert elfoglalják a helyünket!
- Te jó ég! - sóhajtotta Herr Füssli. - Remélem, azért még
tud vezetni a fickó!
Én is csak reméltem. A vezető ugyanis, miután harmadszorra sem sikerült visszanyomnia a tükröt a keretébe, a műszerfalra borult, és csak úgy rázkódott a válla a nagy-nagy felindulástól.
Nem tudtam eldönteni, sír-e, vagy csak imádkozik.

16.

Másodpercekkel azután, hogy elfoglaltuk a helyünket, a három testvér - Gilbert, Ironside és Glover - bukkant fel az ajtónyílásban. Amikor megpillantottak, leheletnyit megbiccentették a fejüket, majd gyorsan mögénk telepedtek. Úgy, hogy Gilbert és Ironside ült mögöttünk, Glover testvér pedig egy sorral hátrébb, egy ismeretlen német férfi mellett.
Gilbert testvér előrehajolt, és megveregette a vállam.
- Hogy van, Mr. Lawrence?
Bár Nagy-Britanniában élek, mai napig is idegesít, ha ötpercenként megkérdezik tőlem, hogy vagyok. Még akkor is, hanem várják el, hogy válaszoljak rá.
- És maga? - kérdeztem.
- Teli vagyok aggodalommal.
Körbepislogtam, hogy nem hallja-e más is a szavainkat. Úgy vettem észre, hogy nem. Miss Naik éppen a szerencsétlen Herr Füssli egzecíroztatásával volt elfoglalva, aki reménytelen küzdelmet vívott egy beragadt ablakkal.
- Ez már mégiscsak tűrhetetlen! - ágált mellettem a csinos ügyvédnő. - Ideküldenek egy kocsit, amelyen nem működik a légkondicionáló. Ráadásul egy izé... valami tükör is kilóg az oldalából.
- Mi az oka az aggodalmának? - kérdeztem kíváncsian Gilbert testvért.
- Ön, Mr. Lawrence - mondta sóhajtva. - Kizárólag ön.
- Mit tanácsol, hogy kezdjek hozzá a kincskereséshez? Gilbert testvér széttárta a karját.
- Ha tudnám, már jómagam is rég nekikezdtem volna. Önnek az a híre, hogy minden rejtélyre képes fényt deríteni, önnek gyerekjáték megtalálnia egy elrejtett kincset. Maga jobb, mint a legjobb varázsvessző. Hát csak igyekezzen. Dobja be a tudását. Van valakire szüksége?
- Kire gondol? - kérdeztem.
- Rám - dörmögte Ironside testvér torzonborz, vörös szakállát simogatva.
- Meg rám - tette hozzá a mosolygós Glover testvér.
- Nem egészen értem.
- Pedig egyszerű - krákogta kissé repedt fazék hangján a torzonborz testvér. - Ne feledje, a romok között őrök is vannak. Csak intsen, és én megszabadítom tőlük.
Glover testvér mosolyogva felemelte két karját. Olyan izomkötegek ugrándoztak rajta, mint fiatalabb korában Szandokanén ugrándozhattak.
- Ha fel kell emelnie valamit, csak szóljon. - Rám kacsintott, és tovább mosolygott. - Érti, ugye?
Talán tovább is társalogtunk volna, ha fel nem bukkan az ajtóban Cicus és Szandokan. Szandokan megtorpant és a sofőrhöz fordult.
- Nincs olyan buszuk, amelyikben normális ülések vannak?
- Pardon, száhib? Szandokan felhördült.
- Nem megy bele a seggem ezekbe az ülésekbe. Ha meg belement, nem jön ki belőle. Nincs néhány számmal nagyobb buszuk?
Cicus megtaszította és előrelökdöste. Szandokan dohogva vonult el mellettem, egészen a leghátulsó ülésekig, amelyek valamivel szélesebbek voltak a többinél.
Közben felszállt néhány német hölgy és úr is, s a sofőr éppen becsukni készült az ajtót, amikor felbukkant a lépcsőn Miss Patricia Redfield.
- Hé! - kiáltotta csengő, kellemes hangon. - Itt vagy, Bobby?
Bobby Valentine nem volt itt, s ezt szégyenszemre magam is csak ekkor vettem észre. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy egyszerűen megfeledkeztem róla. Hirtelenjében arra sem emlékeztem, hogy el akart-e jönni velünk egyáltalán.
- Miss Valentine nincs itt - mondta Miss Naik. Csak úgy sütött a szavából a megvetés, ahogy kimondta a nevét.
- És Dustin?
- Ő sincs.
Miss Redfield a lépcső kapaszkodójába markolt.
- Hol a fenében lehetnek?
- A memszáhib is velünk utazik? - kérdezte a vezető udvariasan.
- Még nem tudom - rázta meg a fejét Miss Redfield. - Még bizonytalan a dolog, mint a jövő évi szőlőtermés.
- Indulnom kellene - mondta szerényen a pilóta. Miss Redfield ráemelte kissé fátyolos tekintetét.
- Mi van, ha kifogy az üzemanyaga? A sofőr értetlenül nézett rá.
- Ha kifogy... az üzemanyagom? Akkor... nem jár tovább a motor.
- Szakasztott így vagyok vele én is - bólintott Miss Redfield. - Éppen ebben az állapotban szenvedek ugyanis. Elfogyott az üzemanyagom. Mit gondol, Ó-Goában kapok?
A vezető udvariasan biccentett.
- Ha fenire, vagy whiskyre gondol a memszáhib, biztosan. Patricia behajolt a vezető fülkéjébe, és homlokon csókolta a meglepett sofőrt.
- Kösz a jótanácsot. Én is megyek, emberek. Nincs valakinek egy nyeletnyi itala?
Dustin Robinson és Bobby Valentine nem bukkant fel a környéken. A sofőr kettőt tülkölt, majd elindult.
A mellettünk bókoló pálmafák mintha aggódva tekintettek volna utánunk.

17.

A sofőr, aki egy személyben a botcsinálta idegenvezető is volt, néhány mondattal összefoglalta mindazt, amit a hajdani fővárosról tudni kell, majd elbocsátott bennünket. Elmagyarázta, nagyjából milyen költségekre számíthatunk, s felhívta a figyelmünket, hogy este nyolckor találkozunk a parkolóban. Ha valaki lemaradna, foghat taxit, amely mérsékelt összeg fejében visszaszállítja a szállásunkra.
- Velem tart? - kérdeztem röviddel a végállomás előtt Herr Füsslit.
- Van más választásom? - kérdezett vissza.
- Nincs - avatkozott a beszélgetésbe Miss Naik. - Én is magukkal tartok. A saját érdekükben - tette aztán hozzá kemény hangon, észrevéve elhomályosuló tekintetünket. - Hova akarnak menni?
- Én az Agoston-rendiek templomához - mondtam.
- Oda? - ámuldozott a lány. - Hiszen nincs ott más, csak romok. Meg egy ugyancsak romos torony.
- Engem éppen a romok érdekelnek.
- És magát? - fordult Herr Füsslihez.
- Engem is a romok.
Miss Naik sóhajtott, és nyakára rántotta a sálját. Halk kiáltást hallottam, s csak annyit láttam, hogy Gilbert testvér a szeméhez kapja a kezét.
- Utálom, ha valaki közel hajol hozzám - magyarázta Herr Füsslinek Miss Naik. - Tehetek én róla, hogy pont a képébe talált a bojtja?
Azért csak leszálltunk valahogy. Amint a parkoló betonjára tettük a lábunkat, gyertyákat és virágfüzéreket áruló gyerekek és koldusok hada rohant meg bennünket. Vettem két gyertyát, két virágfüzért és a zsebembe dugtam.
- Hé! - figyelmeztetett Miss Naik. - Azok nem arra valók, hogy hazavigye őket.
Megnéztem a térképemet, aztán intettem, hogy ellenkező irányba induljunk, mint a többiek. A templomromok ugyanis kívül esnek a ma is szolgálatot teljesítő templomok körén. Jó negyedórai gyaloglással viszont megközelíthető valamennyi.
Útitársaink lassan elhagyták a buszt. Legtöbben a működő templomokba igyekeztek, néhányan viszont a vaskerítéssel határolt templomváros mellé telepített árusítóbódék felé vették útjukat.
- Csoda, hogy még nincs itt a felügyelő - jegyezte meg Herr Füssli, miközben erőteljes mozdulatokkal odébb tessékelt egy különösen szívós virágárust.
Miss Naik a ragyogóan kék égre nézett, aztán sóhajtott egy nagyot.
- Itt van.
- Hol? - hökkent meg Herr Füssli. Miss Naik határozatlan mozdulatot tett.
- Akárhol. Ő mindenütt ott van. Biztos vagyok benne, hogy most is bennünket figyel.
Ezzel ellentétben sem Szadanand Szingh, sem Gaonkar nem látszott sehol. Miss Naik megtörölgette verejtékező homlokát, és szinte könyörgő tekintettel nézett ránk.
- Biztos, hogy fel akarnak menni a romokhoz?
- Biztos - mondtam én.
- Romok lejjebb is vannak. Itt van mindjárt a Szent Katalin kápolna romja. Alig ötven lépés.
- Engem az Agoston-templom romjai érdekelnek - mondtam határozottan.
- Engem is - csatlakozott hozzám Herr Füssli.
Miss Naik kétségbeesetten a nyaka köré tekerte a sálját. Óvatosan elugrottunk előle, a makacs virágárusnak azonban nem sikerült. A sál bojtja telibe találta a jobb sorsra érdemes, és főleg eladásra szánt virágokat. Levelek, szirmok, virágszárak röppentek fel a levegőbe, mintha egy virágkarnevál megnyitóján lettünk volna, vagy mintha Miss Naikot köszöntötték volna alázatos hódolói abból az alkalomból, hogy sikerült elnyernie a Goa főügyvédje kitüntető címet.
A virágárus fiú azonban nem így látta a dolgot. Sivalkodni kezdett, mintha a nadrágját lopta volna el egy majom.
- Jaj, a virágaim! - jajgatta. - A koszorúim!
- Ez már mégiscsak pofátlanság - kiáltozta villogó szemekkel Miss Naik. - Ide dugdossa az orrom alá, majd felbukom bennük, amikor aztán véletlenül lever a sálam egy nyomorult szirmot, úgy ordít, mintha az anyját öltem volna meg.
Mindezideig erről szó sem volt, a fiú azonban új ötletet merített Miss Naik tiltakozásából.
- Anyám, édesanyám! - ordította, ahogy a száján kifért. - Tönkretették a virágaimat! Tönkretették a koszorúimat! Jaj, mit tettek velem, édesanyám!
A kiáltozásra pillanatok alatt kisebb csődület támadt körülöttünk. Félmeztelen útjavító munkások, félmeztelen gyerekek és egészen meztelen kutyák sokasága gyűlt körénk.
Előbb csak a ruhánkat rángatták, majd fenyegető kézmozdulatok kíséretében már-már a testi épségünket veszélyeztették. Miss Naik mint indiai, megpróbált ugyan rendet teremteni közöttük, elegáns szarvar kamiza azonban inkább hozzánk, külföldiekhez közelítette, mint honfitársaihoz.
- A virágaim! Ellopták a virágaimat! - ordította a fiú. - Ki fizeti meg a virágaimat?
Jobbnak láttam kezembe venni az események irányítását. Éppen a zsebembe nyúltam volna, hogy néhány aprópénzzel elejét vegyem a további hangoskodásnak, amikor erőteljes hang dörrent mögöttünk, mintha a templomok magasából maga az Úr cserdített volna ránk.
- Mi folyik itt, hé?
Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ki az. Természetesen Szadanand Szingh felügyelő volt, az elmaradhatatlan Gaonkar kíséretében.

18.

Miss Naiknak igaza volt: Szadanand Szingh és Gaonkar mindenütt ott volt, mintha egyszerre több példányban is léteztek volna. Kénytelen voltam arra gondolni, hátha a felügyelő is ismeri a gondolatok megelevenítésének a titkát; képes megkettőzni, megháromszorozni, vagy az ördög tudja, hány példányban megsokszorozni önmagát.
A turbános, szakállas felügyelő és az egyenruhás Gaonkar megjelenése lecsillapította a kedélyeket. Láttam az imént még hangosan ágálók mozdulatain, hogy legszívesebben elfutnának, de Szadanand Szingh fekete szeme mintha hipnotizálta volna őket.
- Mi történik itt? - kérdezte minden idők vizsgálódó rendőreinek leggyakrabban használt kérdésével.
A maszatos képű, kissé hazudós virágárus fiú halkabbra fogta a vádjait.
- A virágaim... - rebegte. El... tönkrementek a virágaim.
Lopásról ezúttal már szó sem esett.
Szadanand Szingh megcsóválta a fejét.
- Ki tette tönkre őket?
A kisfiú előbb Miss Naikra akart mutatni, de még idejében meggondolta magát. Úgy értékelte a helyzetet, hogy a felügyelő bizonyára szívesebben ugrana a külföldiekre, mint saját honfitársaira. Ezért immár határozottabban Herr Füsslire bökött.
- Az a száhib!
Szadanand Szingh elégedetlen szuszogás kíséretében odasétált hozzánk.
- Jó napot, Miss Naik, jó napot, uraim. Sivára, már megint mit kell hallanom? Önök a virágárusokat fosztogatják? Ejnye, ejnye, Mr. Füssli. Előbb madarak, most meg virágok?
Herr Füssli elképedve meredt a vádaskodóra.
- Még hogy én? Hiszen hozzá sem nyúltam a virágaihoz!
- De bizony hozzányúlt! - támogatta meg a kisfiú a felügyelőt. - Ő nyúlt hozzá.
- Mennyi a károd, fiam?
- Legalább ötven... nem... ötszáz rúpia.
Bár nem voltam egészen tisztában a virágárakkal, azt azért sejtettem, hogy Ötszáz rúpiáért akár egy kisebb virágoskertet lehetne venni.
- Ötszáz rúpia? - komorult el Szadanand Szingh tekintete. - Ez annyi, mint... fél év börtön. Nagyon sajnálom, Mr. Füssli, de tanúk sokasága bizonyítja, hogy Ön megsértette ezeket a szerény, vendégszerető embereket...
Ismét csak arra gondoltam, hogy bölcsebb, ha magam intézem el a dolgot, mielőtt még valamennyien a börtönben kötnénk ki. Nem voltam ugyanis biztos benne, hogy Sequeira atya másodszor is letenné-e értünk az óvadékot.
Kiszúrtam magamnak egy nagydarab, rongyos fürdőgatyában vakaródzó fiút, s amíg Herr Füssli kétségbeesetten bizonygatta az ártatlanságát, néhány szót váltottam vele. Társalgásunk bensőségessé tételét néhány tízrúpiás bankjeggyel is elősegítettem. A fiú bólintott, és átfurakodott a tömegen.
- Nem igaz! - hallottam aztán visító hangját. - Egyáltalán nem igaz!
Szadanand Szingh meghökkent. A fiúra nézett, és megvakargatta a szakállát.
- Mi nem igaz, fiam?
A fürdőnadrágos gyerek a virágárusra mutatott.
- Hemanga hazudik.
- Ki az a Hemanga?
- Én vagyok, száhib - mondta a virágárus.
- Ő mindig hazudik - erősítgette a másik. - Mindig úgy tesz, mintha tönkretették volna a virágait, hogy aztán a turistákra foghassa. Ő már csak ilyen.
Pillanatok alatt erősítés érkezett a templomok környékéről. Már tíz-tizenöt gyerek bizonygatta ordítva, sírva és toporzékolva, hogy a virágárus gyereknél nincs nagyobb gazember széles e világon.
Szadanand Szingh ekkor akkorát ordított, hogy halk harangkondulás jelezte a közeli templomtoronyban az erejét.
- Tűnés innen, amíg szépen beszélek!
Öt másodperc múlva nem volt senki a téren.

19.

- Hová, hová? - kérdezte Szadanand Szingh, miután tiszta lett körülöttünk a levegő. - Sétálunk egyet a délutáni tavaszban?
Ahhoz képest, hogy jóval harminc fok felett lehetett a hőmérséklet, kissé erős volt a tavasz kifejezés.
- Sétálunk egyet - bólintottam.
- Megtudhatnám, merre?
- Amerre az orrunkat fordítjuk - mondtam. - De úgy is fogalmazhatnék, hogy az orrunk után megyünk.
Szadanand Szingh elmosolyodott.
- Ez jó. Ez nagyon jó. Ezt megjegyzem magamnak. Hol is az orra?
Bár sejtettem, hogy most alighanem egy Szadanand Szingh-féle szellemesség következik, önkéntelenül is az orromhoz nyomtam a mutatóujjamat.
- Itt.
Szadanand Szingh bólintott, majd a levegőbe meredt. Mintha azt nézné, mit láthatok arra, amerre az orrom áll.
- Tudja, mit látok én abban az irányban? - kérdezte aztán derűs nyugalommal.
- Mit? Mert én a Szent Katalin székesegyház romjait. Szadanand Szingh megcsóválta a fejét.
- Érdekes. Én egyáltalán nem azt látom. Tudja, mit látok?
Erre már nem válaszoltam. Nem válaszolt Miss Naik sem, és Herr Füssli sem. így hát Szadanand Szingh kénytelen vott Gaonkarhoz fordulni.
- Tudod, mit látok én arra, Gaonkar?
Gaonkar elégedetten elvigyorodott, hogy hosszú hallgatás után végre ő is belefolyhat egy kis beszélgetésbe. - Mit, száhib? Szadanand Szingh a szeme fölé ernyőzte a tenyerét.
- Magas falakkal határolt szürke épületet - mondta olyan hangon, mintha valóban látta volna. - Széles, zöldre festett fakapuval. Az ablakán rácsok vannak. Vajon mi lehet az?
Gaonkar vigyorogva a levegőbe emelte mindkét karját.
- A pandzsimi börtön, száhib. Szadanand Szingh bólintott.
- Az bizony, Gaonkar! A pandzsimi börtön. Rövidesen ott lesz majd szerencsém üdvözölni az urakat. Nem tudod, Gaonkar, kitakarították már a celláikat?
- Már takarítják, száhib.
- Szólj nekik, hogy siessenek. Egyre rövidül az idő, amelyet még Pandzsimon kívül töltenek. Szólj a fegyőröknek, Gaonkar!
- Szólok, száhib.
- Most pedig gyerünk! Van fontosabb dolgunk is, mint a hölggyel és az urakkal társalogni. Ők már ugyanis a kezünkben vannak. Az ő ügyük lefutott ügy.
Turbánjához emelte a kezét, és sarkon fordult. Gaonkar követte.
Addig néztünk utánuk, amíg csak el nem tűntek az elárusító bódék között

20.

Az Agoston-templom valaha gyönyörű és főleg impozáns lehetett; még mindig álló, negyvenméteres tornya legalábbis erről tanúskodott. Herr Füssli elismerőn megbiccentette a fejét, amikor megpillantotta.
- Csinálok róla néhány felvételt. Maguk meg menjenek a dolgukra. Utálom a körülöttem legyeskedőket.
Talán nem említettem még, hogy Herr Füssli alaposan felszerelte magát az útra - minimum négy fényképezőgép lógott a nyakában és az oldalán, a hozzá való objektívekkel, színszűrőkkel és a csoda tudja, még mikkel együtt.
Mivel nemigen érdekelt Herr Füssli tevékenysége, továbbsétáltam. Miss Naik követett egy kicsit, aztán eltűnt egy árnyékos szegletben.
Sóhajtottam és körülnéztem. Éppen a valamikori templom közepén állhattam. Körülöttem, amerre a szemem csak ellátott, rommező húzódott. Még egyet sóhajtottam - így adóztam azoknak a régen élt, valamikori embereknek, akik a templomot építették, benne áhítatoskodtak, majd haláluk után itt nyertek nyughelyet. Mert azt talán mondanom sem kell, hogy amerre csak léptem, hajdani kripták tetejére tapostam. A vörös márványba vésett, mára már a felismerhetetlenségig elkopott betűk a portugál uralom emlékét hirdették.
Lehajoltam, és böngészni kezdtem a kriptatetők feliratait. Egészen addig, amíg rám nem köszönt valaki.
- Jó napot, uram.
Magas, jóképű, egyenruhás indiai férfi állt előttem, kezében jókora bottal.
- Jó napot - köszöntem vissza.
A férfi mosolygott, és bedugta az Övébe a botját.
- Angol?
Az egyszerűség kedvéért bólintottam.
- Hogy tetszenek a romok?
- Valaha nagyon szép templom állhatott itt - dicsértem.
- Az már igaz - biccentett. - Csakhogy az idő, száhib, tönkretesz mindent. Meg a vandálok.
- Vandálok? - hökkentem meg.
- Sokan vannak, akik még a faragott köveket is ellopnák. Ezért kell őriznünk, száhib. Hiszen ezek az indiai kultúrához tartoznak, még akkor is, ha keresztény templomok. A kriptákat is fel akarják feszíteni. Azt hiszik az ostobák, hogy egykét csonton kívül találnak bennük valamit. Látja ott azt a kriptatetőt? Valaki felfeszítette. Jelentenem is kell az elöljáróimnak.
- Mikor feszítették fel? - néztem a mutatott irányba.
- Néhány perccel ezelőtt vettem észre.
- Megnézhetem?
- Miért ne? - vonta meg a vállát. - Bár nincs rajta semmi érdekes.
Elindultam a mutatott irányba. Az őrszem békésen bandukolt mellettem, mint akit azért korántsem viselt meg annyira a kriptafeszegetés.
- Gyakran előfordul - ismételgette Önmagát. - Mintha keresnének valamit. A múlt hónapban is felemelték vagy nyolc kriptának a tetejét. Persze egyikben sem találtak semmit. Mondtam is, hogy meg kéne növelni a létszámunkat.
A megbolygatott kripta ott feküdt a lábam előtt. Ha az őr nem mutat lefelé, talán észre sem vettem volna.
- Ez az - mondta. - Ezt feszegették.
A kripta tetejét jelentő vörös márvány fedőlap halványra kopott betűivel úgy hevert a földön, mintha hozzá sem nyúlt volna senki. Repedezett, vörös márványlap volt, alatta az elmúlás lakhelyével. Nem hivalkodó, szobrokkal díszített szarkofágokban hevertek itt a halottak - ez csak uralkodóknak, püspököknek, és nemeseknek járt -, az egyszerű halandónak - értem ezalatt a kisnemeseket, magasabb rangú katonákat, gazdag polgárokat - "csak" egy kriptahely dukált a templom hajójában, vörös márvány fedlap alatt.
A kopott, már-már olvashatatlan betűk szomorúan néztek rám. Mintha azon sajnálkoztak volna, hogy hiába minden erőfeszítésem, soha nem fogom megtudni, ki nyugszik a márvány alatt.
Pedig megtudtam.
Kétszer is egymás után.

21.

Először akkor, amikor gyanakodva rámeredtem a márványkőre.
- Biztos, hogy ezt piszkálták? - kérdeztem hitetlenkedő mosollyal.
- Holtbiztos, száhib - biccentett az őr. - Nincs egy cigarettád?
- Cigarettám az nincs - sajnálkoztam. - De pipadohánnyal szolgálhatok.
- Az is jó lesz - terült szét a mosoly az arcán. - Az őrházban, a zubbonyomban van a pipám.
Elővettem a zsebemből egy csomag holland dohányt, és a markába nyomtam. Olyan Örömet szerezve vele, hogy akár a
vállamra vehettem volna a kriptatetőt, és hazavihettem volna emlékbe, ha tudom.
Az Őr a pipadohány, én pedig a kriptatető szemlélésébe merültem. Szó, ami szó: ha magamnak kellett volna felfedeznem, hogy melyik tetőt mozdították már meg a sok száz közül, akár órákig is elbíbelődtem volna vele. Az őr szeme azonban olyan volt, mint a hiúzé, vagy inkább a gazdáé, aki azonnal észreveszi, ha nincs rendjén valami a rábízott jószág körül.
Előrehajoltam,éslesöpörtemamárványrólaráhullottport,
faleveleket és törmeléket.
A márványlap semmiben nem különbözött attól a talán még kétszáznál is több márványlaptól, amely beborította az Agoston-rend hajdani templomának a padlóját. Úgy feküdtek egymás mellett, mint elesett katonák.
Újdonsült ismerősömnek azonban mégiscsak igaza volt: a lap melletti tágult repedések, és a rajtuk kitüremkedő friss föld azt mutatta, hogy bizony megmozgatta valaki a fedlapot. Méghozzá alaposan.
Az őr zsebre vágta a csomag dohányt, és odasétált hozzám.
- Azt hiszik a hülyék, hogy van benne valami. Tudod, száhib, hogy kinek a sírja?
Megsimogattam a márványlapot, hogy eltüntessem róla a maradék port. Ahogy simogattam, egyre másra bukkantak elő a koszba fulladt betűk. Maria Piedade Rodriguez 1682-1723... Nyugodjék békében.
- Maria Piedade Rodriguez - mondtam. - Egy tábornok felesége volt.
Az Őr megcsóválta a fejét.
- Barbár szokás - dünnyögte. - Földbe temetni a halottakat. Én, ha meghalok, a Gangeszba szóratom a hamvaimat. Egyelőre persze nem óhajtok meghalni. Előbb még elszívom a dohányodat.
Én ezalatt megpróbáltam kitalálni, vajon mikor próbálhatták felemelni a márványtetőt. A föld, amely kitüremkedett a réseken, viszonylag friss volt ugyan, de nem annyira, hogy megtudtam volna állapítani belőle a mozgatás időpontját. Ha feltételezem, hogy éjszaka nyúltak hozzá, a földnek csonttá kellett volna keményednie. Csakhogy az is megtörténhetett,
hogy a hatalmas toronyrom árnyéka megakadályozta a megszáradását.
- Mi a baj, száhib? - kérdezte az őr. - Nem tudod elolvasni a többit?
- Nemigen - mondtam sóhajtva. - Nagyon elkoptak a betűk.
Az őr ismét csak megcsóválta a fejét.
- Látod, száhib? Minden mozdulatunkkal, minden próbálkozásunkkal a halálát okozzuk valakinek. Nem rettenetes ez?
- Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Ez a bogár is - mondta. - Mit sem sejtve járt erre, aztán egyszerre csak vége szakadt az életének.
Néhány pillanatig arra gondoltam, hogy vagy én felejtettem el angolul, vagy ő nem tanult meg. Mindkettő furcsa lett volna a maga módján, lévén, hogy korábban egészen jól elbeszélgettünk.
- Milyen bogár?
- Ott. A földön.
A bogár, amely a lábam mellett feküdt, s amelyet eddig egy megtermett göröngytől nem vettem észre, közvetlenül a márványlap széle mellett búcsúzott el a világtól. Úgy látszott, hogy a márványlap nyomta agyon, amikor megmozdították. Szokványos, hosszúkás, barnászöld szárnyú rovar volt, amelyet közönségesen csak temetőbogárnak szokás nevezni.
- Szerencsétlen lélek, aki újjászületett benne - sóhajtozott tovább az őr. - Most aztán kereshet új testet magának.
Hideg hullámok futottak végig a hátamon. Hogy a fenében is van ez? Ekkor már védőszellemem is vitustáncot járt a lelkem mélyén, arra próbálva figyelmeztetni, hogy hagyjam a csodába a bogarat, és menjek vissza a többiek közé. Mi az ördögért kell nekem holmi szétmorzsolt temetőbogarakkal törődnöm?
Amikor elkezdett kiáltozni, már tisztában voltam vele, hogy ismét beleakadtam valamibe. Csak még azt nem tudtam, mibe.
Nem akarok gusztustalan lenni, mégis el kell mondanom, hogy a szerencsétlen bogarat úgy a földhöz kente a márványlap, mint a kés a kenyérre a vajat. Belső részei hosszú csíkot húztak a márványlap felületére, amit mindeddig ugyancsak
nem vettem észre. A bogárból húzott csík még mindig nedvesen csillogott a napfényben.
A hideg tovább futkosott a hátamon. Legszívesebben előhúztam volna a 38-ast, ha nálam van. Csakhogy nem volt nálam.
- Valami baj van, száhib? - kérdezte az őr, észrevéve arcszínem megváltozását. - Hiszen nem történt baja a márványlapnak.
- Húsz perccel ezelőtt emelték fel a lapot - mondtam. - Tíz perccel azelőtt, hogy idejöttem.
Lehajoltam, és megpróbáltam lábnyomokat találni, de a kőkemény földön nem látszott semmi, csak néhány kontúrtalan félkör: lehet, hogy cipősarok nyoma.
Az őr Összehúzta a szemöldökét, és megsimogatta a bajuszát.
- Tíz perccel azelőtt? Honnan tudod?
- Nézd meg a bogarat.
- Látom, száhib. Már az imént is láttam. Én hívtam fel rá a figyelmedet.
- Nézd meg alaposan. Dugd oda az ujjad.
- Dehogy dugom - tiltakozott az őr. - A végén engem hibáztat majd a haláláért! - Hirtelen felállt és a turbánjára csapott.
- Nedves... Azt hiszem, igazad van, száhib!
Ebben a pillanatban éles kiáltás közepette leugrott valaki egy közeli romhalmaz tetejéről. Piros ruhájában trópusi madárra hasonlított, amely éppen most ereszkedik le a fáról a földre.
Olyan könnyedén huppant le, mintha valóban szárnyai lettek volna. Odafutott hozzánk és a fedlap fölé hajolt.
- Találtak valamit?
Mielőtt válaszolhattam volna, mély, dörmögő hang szólalt meg a fejünk felett.
- A fenébe is, Cicus, hol van itt a lejárat?
- Ahol feljöttünk - mondta Cicus, de még csak fel sem nézett a kérdezőre.
- A francba... nem találom!
- Hát csak keresd.
- Ne légy már ilyen, Cicus. Te hoztál fel ide, vezess is le a földre.
Felpillantottam az elégedetlenkedő Szandokanra. Egy kőfal tetején állt, mintegy másfél méternyi magasságban a föld színe felett. Alighanem egyéb romok tetején botladozva jutottak el idáig.
- Ugorj le - biztatta Cicus. - Egyszerűen csak leugrasz.
- Kiszakad a májam - tiltakozott Szandokan. - Ha én innen leugrok, egyenesen a pokolban kötök ki.
- Csak már látnám - suttogta Cicus, és az arcomhoz dörzsölte az arcát. - Mit talált?
- Egyelőre egy döglött bogarat - mondtam.
- Kezdetnek nem is rossz.
- Friss a bogár - magyarázta fellelkesülve az őr. - Csak nemrég nyomták szét. Még meg sem száradt a bele.
Cicus kicsit elsápadt.
- Mi a francot csinálnak maguk itt a bogarakkal? Szandokanra pillantottam, aki még mindig a rom tetején
téblábolt.
- Jöjjön le, Szandokan!
- Ne hülyítsen már maga is - hallottam kétségbeesett hangját. - Persze, hogy lemennék, ha tudnék. Nincs egy létrája ennek az egyenruhás izének?
- Ugorjon, majd elkapom.
- Akkor úgy jár, mint a bogár, amit találtak.
- Ugorjon csak, ne aggódjék miattam.
- Nem is maga miatt aggódom, hanem saját magam miatt. Ha leugrok, kitörhet a lábam.
- Ugorjon, majd elkapom.
Szandokan sóhajtott, aztán ugrott. Kissé gyorsabban is, mint számítottam. Ennek ellenére sikerült elkapnom a karját, és még a levegőben oldalra rántanom. Elterült a földön, mint egy béka, majd ügyesen átbucskázott a vállán, és a talpán landolt.
Felállt, megrázta a fejét, aztán rám vigyorgott.
- Jól csinálta, ember. Mintha csak a birkózószőnyegen gyakoroltam volna.
Megveregettem a vállát, és a bogárhoz húztam.
- Látja ezt itt? Fel tudná emelni?
- A bogarat? Azt maga is fel tudja, ha nincs nagyon szétkenve.
- A tetőre gondolok, ember!
- Megpróbálhatjuk. Tényleg azt akarja, hogy emeljem fel?
Cicus hozzám hajolt, és mintha izgalmában tenné, átkarolta a nyakam, és a kebléhez húzta a fejem.
- Megtaláltad volna Ganésa gyémántjait, édes? Ha így lenne, nyertünk. Lelövöd őket?
- Kiket? - kérdeztem a kebleitől.
- Valamennyit. Nálam nincs fegyver.
- Nálam sincs.
- Akkor fojtsd meg őket. Vagy várj, van egy jobb ötletem. Bár egyre szorosabban préselte magához a fejem, mégiscsak sikerült valahogy kiszabadítanom magam.
- Szandokan - vettem egy mély lélegzetet. - Emelje fel a tetőt!
Ekkor azonban az őrszem vetette közbe magát. Megragadta a karom, és tiltakozni kezdett.
- Ezt nem szabad, száhib. Nem szabad hozzányúlnunk.
- De hiszen már mások hozzányúltak.
- Nekünk akkor sem szabad!
- És ha egy élő van alatta? Valakit bedugtak a kriptába, majd rátették a fedelet. Ha meghal, minket hibáztat a haláláért. De nemcsak minket, hanem téged is. Ez pedig jelentősen rontja az újjászületési esélyeidet.
- Élő? Odalent? - hökkent meg az őrszem. - Megyek, és értesítem a rendőrséget!
- És ha meghal addig?
- Sivára, mit tegyek?
Amíg gondolkodott, Szandokan lehajolt, elkapta a márványlap szélét, és felemelte. Először csak térdig sikerült neki, majd gyorsan alákapott, feljebb emelte és lecsúsztatta oldalt a földre.
Penészes, beomlott falú üreg tárult fel előttünk, amely csak jóindulattal volt kriptának nevezhető. Oldalait valaha tégla borította, ez azonban az évszázadok alatt lepotyogott, és darabjaira töredezett. A levezető lépcsősor viszont furcsán ép maradt; mintha arra várt volna, hogy valaki lemenjen rajta, és felébressze a csendben nyugovókat.
A föld alatti üreg nem volt nagy. Egy vagy tán két koporsó férhetett csak bele; ezeknek azonban nem volt nyoma. Ha csak azt a néhány elszenesedett fadarabkát nem nevezzük annak, melyek a tégladarabok között korhadoztak.
Egyetlen, sötét sarka maradt csak az üregnek, ahova nem
hatolt le a nap fénye. Hiába meregettem a szemem, nem láttam, hogy az is üres-e, vagy tele van törmelékkel.
Azt hiszem, ha egyedül vagyok, nem is foglalkoztam volna tovább a sírgödörrel. Hiszen a vak is láthatta, hogy nincs idelent semmi említésre méltó.
Cicust azonban nem olyan fából faragták, hogy egyetlen sötét sarkot is kihagyjon, ha egyszer keres valamit. Mivel nem volt nála elemlámpa - ki vinne elemlámpát magával egy ragyogóan tiszta, verőfényes trópusi délutánon?- aprócska tükröt húzott elő a táskájából. Összecsattantotta a táska fedelét, majd a tükörrel a sarokba világított.
A tükör által befogott napsugarak lesuhantak a lépcsőn, átszálltak a törmelék felett, szétoszlatva a sarokba húzódott sötétséget.
Előbb Cicus kezében remegett meg a tükör, majd az őr kezében a bot. Mégpedig úgy, hogy ki is esett az ujjai közül: egyenesen a lábamra.
- Ott... ott! - motyogta elszürkült ábrázattal. - Ott van... valaki...!
- Van... bizony - helyeselt rekedten a közben hozzánk csatlakozott Herr Füssli. - Ott van... valaki.
Valóban volt. Egy terepszínű ruhába öltözött alak; szemébe lógó haján megcsillantak a napsugarak. A szőkésbarna, sűrű fürtök eltakarták előlünk az arcát, csupán erős orra emelkedett ki a hajzuhatagból.
- Maria Piedade Rodriguez - motyogta az őr. - Sivára, olyan, mintha élne.
A derék őr két dologban is tévedett. Az egyik, hogy a sarokban ücsörgő valaki semmi esetre sem lehetett a néhány száz évvel ezelőtt élt tábornok felesége. Akkoriban ugyanis még nem viseltek terepszínű ruhát, sildes sapkát, vastag, rézcsatos övet, és olyan bakancsot sem, amelynek a fűzőlyukait vastag fémkeret szegélyezi.
Aztán az sem illett a képhez, hogy az illetőnek - aki elméletileg persze lehetett volna az említett előkelő hölgy is - hiányzott az egyik lábfeje, amelyet műanyag lábfej helyettesített. Egyik bakancsa ugyanis lehullott a lábáról, és ott hevert néhány centiméternyire tőle. Az ismeretlen azonban meg sem kísérelte, hogy felvegye. Bennünket nézett inkább, ha egyáltalán átlátott szemébe hulló sűrű haján.
A másik, amiben az őrszem tévedett, hogy a sarokban kucorgó valaki semmi jelét nem mutatta az életnek. Mozdulatlanul ült, lélegzetét is visszafojtva, mint akinek elege lett a földi világból, s elhatározta, az utolsó ítéletig hátralévő éveket már idelent tölti csendes magányban, a föld alatt.
- Úristen! - suttogta Cicus, miközben remegni kezdett kezében a tükör. - Ki ez a... fickó?
Az őrszem abban is tévedett, hogy Maria Piedade Rodrigueznek, azaz nőnek vélte a magányos valakit.
Pedig nem volt nő. Férfi volt, amíg élt, és a Mandovi vizének a szennyezettségét vizsgálta.
Annak ellenére is felismertem, kicsoda, hogy szemébe hulló hajától nem sokat láttam az arcából.
Dustin Robinson volt, Bobby Valentine munkatársa.

22.

Ezt aztán hangosan ki is mondtam. Útitársaim úgy meredtek rám, mintha azt közöltem volna velük, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke ücsörög odalent a kriptában a Nemzetbiztonsági Tanács vezetőjére várva.
- Dustin... Robinson? - hökkent meg Cicus. - Az meg ki a fene?
- Ki a... fene? - visszhangozta Szandokan is.
Miss Naik olyan mozdulatot tett, mintha a nyaka köré akarná tekerni a sálját, de aztán meggondolta magát. Elegáns szalvar kamizában úgy elütött a komor és ocsmány valóságtól, mint egy szál rózsa az emésztőgödörtől.
- Jézusom! - nyögte Herr Füssli, s lábujjhegyre állva lelesett a mélybe. - Biztos, hogy az?
Ekkor már ismét sötétség borult a sarokra, mivel Miss Cicus a markomba nyomta a tükrét.
- Vigyázzon rá - figyelmeztetett. - Drága jószág.
Már korábban is észrevettem, hogy a csinos kis tükörnek aranyból van a kerete, és alighanem a hátulja is.
- Majd vigyázok - ígértem. - Levilágítana valaki vele? Sem Szandokan, sem Cicus nem igyekezett teljesíteni a
kérésemet, de még az őr sem nyújtotta érte a kezét. Végül is Herr Füssli sietett a segítségemre.
- Hagyják csak. Majd én.
Elindultam a lépcső felé, de Cicus visszatartott.
- Le akar menni?
- Valakinek le kell - vontam meg a vállam. - Talán maga akar lemenni helyettem?
- Dehogyis akarok - tiltakozott. - Menjen csak maga, és nézzen jól körül!
Úgy mondta, mintha biztos lett volna benne, hogy Ganésa kincse ott lapul Dustin Robinson feneke alatt.
Pedig nem lapult ott. Csak egy tégla, amelyre a szerencsétlent ráültették.
Fölé hajoltam, és legelőször is megpróbáltam kisimítani a haját az arcából. Legnagyobb meghökkenésemre nem ment. Úgy a bőréhez ragadt, mintha szakálla lett volna. A szépen mosott, még mindig samponszagú fürtök közül elővillantak a bőrére kent ragasztó árulkodó cseppjei.
Ezután a nyakát vettem szemügyre. Az immár sötétkékből feketére váltó, mélyen a bőrébe vágódott csík arról árulkodott, hogy Dustin Robinsont egy vékony szállal fojtották meg.
Néztem néhány másodpercig, aztán elindultam felfelé. Nem volt már semmi keresnivalóm odalent.

23.

Mire felértem - az őr kivételével -, már valamennyien tisztában voltak a helyzettel. Sápadt arcuk, verejtékező homlokuk gyilkos erejű lelki viharokról tanúskodott.
Cicus el akarta tenni a tükrét, már félúton járt a keze, amikor ismerős hang dörrent ránk egy romos fal tetejéről.
- Kit látnak szemeim? Figyelj csak, Gaonkar! Megint ismerősökkel találkozunk. - Egyetlen másodperc alatt észrevette, hogy történt valami idelent, ezért Pókembert megszégyenítő ügyességgel lemászott a magas falról, és néhány pillanat múlva már mellettünk állt.
- Játszunk, játszogatunk? - kérdezte a tükörre pislantva. - Az őrszemek szemébe világítunk vele? Ez pedig köztudottan büntetendő cselekmény. A hatóság munkájának akadályozása, mivelhogy az őr is hatóság. Cirka három évig
terjedő börtönbüntetés járhat érte. A szemébe világítottak,
fiam?
Az őr rémülten nézett rá. A szakállas, turbános felügyelő megfelelően impozáns jelenség volt ahhoz, hogy egy egyszerű őr szíve a torkában dobogjon tőle.
- Nem, száhib - nyögte összecsattantva a bokáját.
- Neeem? - hökkent meg Szadanand Szingh. - Akkor mit csináltak magával?
- Ez a száhib ott, adott egy csomag pipadohányt. Egészen jó dohány, száhib. Sőt, nagyon is jó.
- Hivatalos személy megvesztegetésére irányuló kísérlet - morogta Szadanand Szingh a közben mellé érkezett Gaonkarnak úgy, hogy mi is halljuk. - Ez sem kevesebb három évnél. Mire akarták rábírni, fiam?
Az Őr kissé megijedhetett a börtönben töltendő három évtől, mert alaposan összekeverte a dolgokat.
- Azt akarták, hogy... nyissam fel a kripta fedlapját. Szadanand Szingh látványosan megtántorodott.
- Hallottad, Gaonkar?
- Hallottam, száhib.
- Nem is tudom hirtelenjében, hogyan minősítsem ezt a mindenképpen veszélyes cselekményt. Ahogy látom, többrendbeli vádemelésre lesz szükség. Először is...
- Van odalent valaki, száhib.
Ezt az őr mondta teljes, remegő tisztelettel a hangjában.
- Hol?
- A kriptában... száhib.
Szadanand Szingh igazából most fogta csak fel, hogy a kriptának valóban leemeltük a tetejét. Abbéli szorgalmában, hogy megfelelő indokokat találjon az ellenünk foganatosítandó vádemeléshez, még arról is megfeledkezett, hogy utánanézzen, mi mindent követtünk el még a vesztegetésen kívül a világörökség részét képező kriptamezőn.
- Kicsoda?
- Nem Maria Piedade Rodriguez, száhib.
- Nem?
- Hát... nem.
Szadanand Szingh összeráncolta a homlokát.
- Akkor kicsoda?
- Nem tudom, száhib.
- És mit keres odalent?
- Halott, száhib.
Szadanand Szingh immár másodszor tántorodott meg rövid idő alatt.
- Azt mondják... egy halott van odalent? Gaonkar! Lefelé!
Gaonkar tett egy lépést a kripta felé, aztán megállt, és megcsóválta a fejét.
- Én nem tudok... uram.
- Már miért ne tudnál?
- Mert le kell hajolnom, és... nem bírja a derekam.
- Gaonkar!
- Igenis, uram. - Lefelé!
Gaonkar szenvedő képpel mászott le az üreg aljába. A Cicustól elkobzott tükörből visszaverődő fények mutatták neki is a levezető utat. Amikor a halott mellé ért, felnézett ránk, és szemrehányó tekintettel fel is kiáltott.
- Itt vagyok, és... majd leszakad a derekam.
- Világítson az arcába - parancsolta Szadanand Szingh Füsslinek, aki a tükröt tartotta.
Herr Füssli engedelmeskedett.
- Ne Gaonkaréba, maga kétbalkezes, hanem a másikéba, így ni! Meg tudják mondani, kicsoda?
- Dustin Robinson - mondtam.
- Gaonkar! Simítsd ki a haját a képéből!
- Nem fog menni - figyelmeztettem.
Nem is ment. Még akkor sem, amikor Gaonkar sikertelenségétől feldühödve Szadanand Szingh maga is lemászott a kriptába.
- Mi a fene ez? - hallottam elképedt hangját. - Mi az ördög ez?
- Ragasztó - mondtam nyugodtan. - Vagy inkább lakk. Amivel...
Lehajolt és felvett valamit a földről. Valamit, amit a fényhiány miatt egyikünk sem vett észre, pedig sejtettük, hogy ott kell lennie valahol.
A valami vékony volt: olyan vékony, hogy jószerével nem is láttuk, micsoda. Én is inkább sejtettem csak, hogy egy húros hangszer húrját tartja a kezében - valószínűleg hegedűét.
- Ezzel fojtották meg - morogta Szadanand Szingh. Nekirugaszkodott, és három másodperc múlva ismét ott állt közöttünk. - Maga tette?
A kérdés természetesen nekem szólt.
- Miért tettem volna? - kérdeztem meghökkenve.
- Amiért a többit. Ennek a képét is beragasztózták, mint a többiét. Tudja, miért?
Megráztam a fejem. Tényleg nem tudtam.

24.

Mintha a távollévők is megérezték volna, hogy történt valami a Szent Agoston-templom romjai között, sorban odacaplattak hozzánk. Szadanand Szingh éppen ott tartott, hogy mennyit kaphatok ezért a gyilkosságért, természetesen Herr Füsslivel együtt, aki természetesen bűnsegédi minőségben kerül a vádlottak padjára.
- Azt mondja, végig magával volt valaki? - kérdezte Szadanand Szingh, pedig eddig nem is tette fel ezt a kérdést. - Valóban volt magával mindig valaki, amikor itt, a templomromok között csatangolt?
Úgy kérdezte, hogy biztos voltam benne, nagyon jól tudja, mit fogok felelni rá.
- Nem - mondtam, megtörölgetve a homlokomat. - Voltak pillanatok, amikor egyedül maradtam.
- Igazán? - hökkent meg. - Egyedül? Még az őr sem volt maga mellett?
- Még ő sem.
- Ez aztán valami! Herr Füssli például miért nem volt maga mellett?
- Mert nem a sziámi ikertestvérem. Egyedül szeret fényképezni.
- Úgy van - biccentett Herr Füssli. - Pisilni és fényképezni egyedül szeretek.
- Csuda szellemes - dicsérte meg Szadanand Szingh. - Remélem, a bíró is méltányolja majd a szellemességét. Szóval, Mr. Lawrence rövid ideig egyedül volt, és egyedül volt ön is, Miss Naik?
- Mi van velem?
- Ön is egyedül volt?
- Néhány percig én is.
- Akkor akár mind a hárman megölhették Dustin Robinsont. Gaonkar! Telefonálj Pandzsimba, hogy küldjék ide a hullaszállítót.
Ekkor érkezett meg Miss Patricia Redfield. Alighogy megpillantott bennünket, örömmel emelte magasba laposüvegcséjét.
- Jaj, de örülök, hogy látlak benneteket, fiúk, lányok! Sikerült végre egy kis üzemanyaghoz jutnom. Néhány Üveggel bepakoltam már a buszba. Gyertek, nyaljátok meg a csutorát! De mi a franc van veletek? Olyan a képetek, mintha hullát találtatok volna. Nem kell elkomorodni a temetőben: ott a hulla már nem is hulla, hanem esztétikai kategória. Nini, valaki felemelte egy kripta tetejét! Benézhetek, gyerekek?
Odamerészkedett a nyitott kripta szélére, és talán bele is esett volna, ha Herr Füssli el nem kapja a karját.
- Jöjjön onnan, kisasszony. Üljön le arra a kőre!
- De én...
- Üljön le, ha mondom!
Miss Redfield engedelmeskedett.
- Ülök. Most akkor mi van?
Szadanand Szingh sem volt vele kíméletes. Belenézett Miss Redfield enyhén üveges szemébe, aztán megigazgatta a turbánját.
- Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy odalent is van
egy?
Miss Redfield összevonta a szemöldökét, és koncentrálni próbált.
- Odalent? Egy? Micsoda?
- Ahogy ön mondta az imént: esztétikai kategória. Miss Redfield elmosolyodott, és húzott egyet a laposüvegéből.
- Ezt aztán megkaptam. Díjazom a humorát, felügyelő. Jutalomból ihat egyet.
Szadanand Szingh szó nélkül felrántotta a lányt, és a lejárathoz vonszolta. Már-már azt hittem, le akarja lökni a kriptába.
- Nézzen le! - kiáltott rá. - Nézzen csak le!
Miss Redfield megpróbált tiltakozni, de sem ereje, sem
ideje nem volt hozzá. Mire felocsúdott, már ott lógott Szadanand Szingh karján a lejárat felett.
- Oda nézzen!
Gaonkar - ekkor már nála volt a tükör - levilágított a mélybe.
Miss Redfield követte a fény útját, aztán egyszerre csak döbbenet ült ki részeg képére.
- Dustin? Mi a fenét keres ott Dustin? Hé, Dustin! Mi a francot csinálsz te ott?
Dustin nem válaszolt. Úgy látszik, a szájába is befolyt a lakk vagy ragasztó.
- Dustin! Mi az istent csinálsz ott? - ágaskodott egyre magasabbra a lány hangja. - Gyere fel, Dustin! Azonnal gyere fel!
Hiába szólongatta, Dustin meg sem mozdult. Ekkor a lány, mintha kijózanodott volna. Leejtette maga mellé az üveget, és kétségbeesetten nézett a felügyelőre.
- Csak nem történt... baja?
Szadanand Szingh visszahúzta a lejárat fölül és letette a földre. Miss Redfield mindaddig úgy lógott a felügyelő hóna alatt, mintha kirakati próbababa lett volna.
- Meghalt - mondta a felügyelő.
Miss Redfield megsimogatta az arcát, amelyen ekkor már nagy cseppekben csillogott a veríték.
- Dustin?
- Ő.
A lány megrázta a fejét.
- Az nem lehet. Nem régen még... beszéltem vele. Hiszen... ott állt előttem, és beszélt hozzám. Akkor még élt... Az nem lehet...
Szadanand Szingh elkapta a lány könyökét, és kényszerítette, hogy ránézzen.
- Mikor beszélt vele utoljára?
- Mit tudom én... Akkor, amikor... italért mentem. Még ő mondta, hogy hova kell mennem. Jobban ismeri a környéket, mint én. Azt akarta, hogy vele... menjek.
- Hova menjen vele?
- Akárhova. Csak italért ne menjek. Azt akarta.,. hogy ne igyak. Szegény, hülye Dustin.
- Nem mondta, hova megy?
- Nem... emlékszem rá. - Megsimogatta a homlokát, majd Ökölbe szorította a kezét, és hármat-négyet rá is ütött vele. - Nem emlékszem, nem emlékszem! Lehet, hogy nem is mondta?
- Ezután mit csinált, Miss Redfield?
- Hogy mit csináltam? Elmentem piáért. Ő mondta, hogy ott a sarkon kaphatok. Úgy látszik, meg is vettem.
- Úgy látszik?
- Nem emlékszem rá valami jól. De megvettem, mert betettem a buszba. Arra viszont emlékszem.
- Végig egyedül volt?
- Dehogy voltam egyedül! Sok-sok ember volt körülöttem. Indiában mindenütt sok-sok az ember.
- Látta az útitársai közül valaki, amikor ön italt vásárolt? Miss Redfield mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
Merev tekintettel a lépcsőlejárat felé nézett, és időnként nyelt egy nagyot.
- Biztos, hogy Dustin az?
- Arra mérget vehet.
- Inkább innék egyet.
Felemelte az Üvegét a földről, lecsavarta akupakját, és mohón ivott. Ivás közben kisimultak a vonásai, hogy már azt hittem, halott kollégájáról is megfeledkezett.
De nem feledkezett meg róla. Ahogy befejezte az ivást, megcsóválta a fejét.
- Szegény, hülye Dustin. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége.
- Micsoda?
- Hogy megölik. Vagy szerencsétlenség éri. Mint például engem, ha egyszer végérvényesen elfogyna az italom. Ez csak tréfa volt különben. Hogy... halt meg?
- Megfojtották.
Miss Redfield már meg sem döbbent. Csak bólintott néhányat, mint aki előre látta az eseményeket.
- így jár, aki nem elégszik meg azzal, amit a sors megad neki.
- Ezt hogy érti?
- Úgy, hogy Dustin mindig keresett valamit.
- Mindig?
- Ő mondta. Hogy ő világéletében keres valamit. Hol ezt, hol azt.
- Most éppen mit keresett?
A lány megvonta a vállát, és megkocogtatta körmével a laposüveget.
- Most éppen Ganésa gyémántjait.
Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy én is feltegyek neki néhány kérdést. Jobban szerettem volna ugyan, ha kevesebb bámészkodó vesz körül bennünket, mégsem szalaszthattam el az alkalmat. Ki tudja, lesz-e még valaha is olyan állapotban, hogy kérdéseket tehessek fel neki?
- Lakkot nem keresett? Meghökkenve nézett rám.
- Mit?
- Lakkot vagy ragasztót.
- Dustin? Mi a fenéért kellett volna neki ragasztó?
- Nem tudja, értett a zenéhez?
- Dustin? Fogalmam sincs róla. Egyszer láttam ugyan valami sípon játszani a féllábú emberek falujában... de nem tudom, hogy... Érti, ugye?
- Nem.
- Szóval, nem tudom, hogy csak úgy fújta-e, vagy valamit fújt rajta.
- Húros hangszerhez nem értett?
- A franc se tudja. Nem mehetnénk valahova árnyékba? Úgy süt a nap, hogy felforr tőle az agyam. Várjanak, beveszek még egy nyeletet.
Még a száján volt az üveg, amikor valaki hatalmasat ordított a torony tövében.
- Ó, Albuquerque kapitány! Hát itt ájtatoskodik, nem a kápolnában? Üdvözletem hölgyeim, üdvözletem uraim. Csak azt akarom kérdezni, hogy nem látták-e véletlenül Barbarát? Valahol elveszítettem. Lehet, hogy neki is itt kellett volna imádkoznia? Tudják, annyi itt a templom, hogy az ember elkeveredik közöttük. Csak nem temetésre jöttek, hölgyeim és uraim? Jézusom, csak nem feledkeztem meg róla? Meghalt volna Inez néni? Bocsánat, grófom - fordult Herr Füsslihez. - Valóban szegény Inez néni halt meg?
- Dustin Robinson - mondta mogorván Herr Füssli. Ahab kapitány számára nem okozott gondot múlt és jelen
összevegyítése. Olyan időkulimászban fickándozott, ahol az évek úgy csaptak át a feje felett, mint a valóságos hullámok a vízen.
- Akinek leette a lábát a krokodil? Mondtam is neki, hogy vigyázz, komám, te is úgy jársz, mint én, de nem hallgatott rám. Ő is a kincset kereste, Ganésa kincsét. Csakhogy azt nem találja meg soha, soha!
- Hátha megtalálja - ellenkezett Herr Füssli. - Vagy már meg is találta.
Ahab kapitány elvigyorodott.
- Azt ugyan nem. Azt ugyanis én találom meg! Vagy lehet, hogy már meg is találtam? Lehet találgatni, hölgyeim és uraim! Ön is találgathat, Albuquerque kapitány! Isten önökkel, hölgyeim és uraim.
Megfordult, és ravasz mosollyal az ajkán kisétált a romok közül.

25.

Azt hittem, ha visszaérünk a szállásunkra, megnyugszanak a kedélyek. Jószerével még azt sem vettem észre, hogy a három testvér nincs velünk a buszon. Csak akkor figyeltem fel a hiányukra, amikor Herr Füssli figyelmeztetett rá.
- Akár ők is lehetnének a gyilkosok - mondta. - Úgy eltűntek, mint a kámfor.
- Akár maga is lehet - dörgöltem az orra alá. - Mit csinált az alatt az idő alatt, amíg nem volt Miss Naikkal vagy velem?
- Mi az ördögöt csináltam volna? Fényképeztem. Ez a dolgom. És maga?
- Én meg nézelődtem.
- Akkor maga is lehet a gyilkos. Sőt, bárki.
Miss Redfield magába roskadva üldögélt és időről időre meghúzta az üveget. Kijózanodni még a tragikus események beköszönte tiszteletére sem volt hajlandó.
Jó húsz perccel később - amikor a többiek már visszavonultak a szobáikba - Bobby Valentine elkeseredetten omlott a karomba.
- Ó, Leslie, istenem, Leslie, hogy történhetett? - hadarta. - Hiszen ő nem ártott még a légynek sem. Miért ölték meg, miért, miért?
- Talán túl sokat tudott - mondtam. Könyörögve tette össze a kezét.
- De hát mit tudhatott, könyörgök, mit?
- Például rábukkanhatott Ganésa gyémántjaira.
- De hiszen az csak mese! A valóságban nem is létezik!
- Hátha mégis.
- Lehetetlen. Én csak tudnék róla!
Odakint álltunk a parkban, a bokrok között. A folyó felől sűrű párát hozott a szél, messziről egy vontatógőzös ideges kürtszava hallatszott.
Vigasztalni próbáltam, de még az elején sem tartottam, amikor három árnyék bukkant fel a közelünkben. Kettő illedelmesen hátramaradt, egy azonban odajött hozzánk és meghajtotta a fejét.
- Mr. Lawrence? Bocsásson meg, hogy háborgatom. Válthatnánk néhány szót?
Eltoltam magamtól Bobbyt, és tettem vagy tizenöt lépést előre. Oda, ahol a másik kettő várakozott.
Olyan komoly volt a képük, mintha éppen Dustin Robinson temetéséről jöttek volna.
Ahogy Bobby körvonalai beleolvadtak a lassan ránk boruló sötétségbe, Gilbert testvér elkapta a karom, és magához rántott.
- Mit csinált, maga szerencsétlen?
Nem szeretem, ha a karomat fogdossák, és ráadásul rángatnak is hozzá. Ezt meg is akartam mondani neki, de még idejében levette rólam a kezét.
- Mit csináltam?
- Arról nem volt szó, hogy megöljön bárkit is. Csupán arról, hogy keresse meg Ganésa kincsét.
- Nem én öltem meg Mr. Robinsont.
- Ki hiszi ezt el magának?
- Akármit is hisznek, nem én voltam.
A vörös szakállú Ironside testvér megcsóválta a fejét.
- Nincs jogunk senkinek sem elvenni az életét. Magának meg különösképpen nincs.
Gilbert testvér előrehajolt.
- Talált valamit?
- Csak a hullát.
- Van fogalma róla, ki ölte meg?
- Nincs.
- A kincs?
- Ha valamelyik kriptában van, akkor lemondhat róla. Azóta annyi ott az őr és a rendőr, hogy minden kriptafedélre jut egy belőle.
Gilbert testvér megcsóválta a fejét.
- Ez már a maga dolga. Ne feledje: az idő szüntelenül fut előre. Egyszer csak elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor már nincs tovább. Magának nincs. Ugye, ért engem?
Értettem.
Ez már nem kérés volt.
Sokkal inkább fenyegetés.

26.

Meg kellett próbálnom lerázni Bobbyt, ami ezúttal nem is követelt tőlem különösebb erőfeszítést. Első, bágyadt próbálkozásomra bólintott, és eleresztette a kezem.
- Csak menj, ha dolgod van. Este még... összefutunk? Ami azt akarta jelenteni, hogy együtt töltjük-e az éjszakát.
- Még nem tudom - mondtam kitérően. - Lehet, hogy lejövök a partra.
- Ide? - hökkent meg. - Mi az ördögöt akarsz itt csinálni?
- Élvezni a trópusi éjszakát.
- Csak vigyázz, nehogy rád löttyintsen valaki egy vödör ragasztót. Úristen, szegény Dustin! Még most sem tudom elhinni. Azt hiszem, át fogom bőgni az éjszakát.
Bár én sem örültem kifejezetten Dustin Robinson halálának, nem csatlakoztam a programjához. Ha sokat sírdogálok, a végén még majd engem kell elsiratni.
Bobby hüppögött még egy kicsit, aztán lehajtott fejjel és meggörnyedt vállal elindult a szobája felé.
Én pedig megfordultam, és ugyancsak szedni kezdtem a lábam.
Szerettem volna még idejében - azaz lefekvés előtt - elkapni Günthert.
Eleonora Martinez, a telefaxos és számítógépes kisasszony háza a park túlsó végébe épült, így majd húsz percembe került, amíg megtaláltam. Többször is eltévedtem a bokrok és pálmák között, egyszer még ki is jutottam egy lagúna partjára. A víz csendesen fodrozódott, de akárhogy is meregettem a szemem, még egy békát sem sikerült felfedeznem benne, nemhogy krokodilt.
Martinez kisasszony háza igazából nem is különálló ház volt, hanem a villatelep valamely szolgáltató egységéből alakították ki. Közvetlen szomszédságában raktárak és egy erőműféle húzódott. Az egyre erősödő zümmögés arról árulkodott, hogy alighanem innen működtetik a légkondicionálókat.
A házacska fából készült, lapos tetővel. Volt valami barakkszerű benne, de az ablak elé akasztott színes függönyök kedvessé, hívogatóvá és barátságossá tették. Ahogy a benti fények átszűrődtek a függönyökön, úgy tűnt, mintha odabent minden csupa-csupa szín és ragyogás lenne.
Megkopogtattam az ajtót, és türelmesen vártam. Cirka húsz másodperc múlva magas, erőteljes alak árnyéka vetült az ajtófüggönyre.
- Van ott valaki?
- Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
- Az angol - magyarázta egy női hang. - Ő az, Günther.
- A francba! - szitkozódott a megszólított, - Még éjszaka sem hagyják békén az embert?
- Még nincs is éjszaka.
- Éjszaka akkor van, amikor én mondom. Amikor ágyba bújok veled, kiscicám. Most pedig igencsak kedvem lenne ágyba bújni veled.
- Annak is eljön az ideje.
- Beereszted a fickót?
- Felkapok magamra valamit, Günther. Nyisd már ki neki az ajtót!
Bár nem szokásom mások családi idilijeit szimatolni, ezúttal nem tehettem mást. Ha nem akartam elszaladni, végig kellett hallgatnom. Márpedig elszaladni semmiképpen nem akartam.
Az ajtó kitárult előttem, és a hatalmas termetű Günther elfoglalta az egész bejáratot. Talán egészen akkora nem volt, mint Szandokan, mindazonáltal nem sokkal maradt el mögötte.
- Mr. Lawrence?
- Én vagyok - mondtam németül.
Günther szakállas, bajuszos ábrázata meglepett mosolyra húzódott.
- Maga beszél németül?
- Miért ne? - vontam meg a vállam. - Hülyének kellene lennem, ha nem beszélnék. Két évig tanítottam a bonni egyetemen.
- A sört is szereti?
- Mit gondol, mit ittam Bonnban? Tejeskávét? Günther félreállt az útból.
- Jöjjön be, ember!
Beléptem a szobába. Jókora szoba volt; sezlonokkal, székekkel, szőnyegekkel, faliszőnyegekkel, mindenféle falon lógó és mennyezetre akasztott mütyürökkel felszerelve, amelyek egy indiai és egy német otthon sajátos keverékét alkották. A feszes német rendet, a repkedő és libegő-lobogó zászló-elefántok vidám könnyedséggel oldották fel. Lehet, hogy egy lakberendező elsírta volna magát a két világ stílusának eme zagyvaléka láttán, nekem azonban mégis tetszett.
- Üljön le.
Leültem. A faragott faszéken ugyancsak felemelt ormányú, faragott elefántok bóklásztak néhány nagyra nőtt fa körül. Miss Martinez csak a háttérből integetett felém - vizes haja arról árulkodott, hogy néhány másodperccel jövetelem előtt állhatott csak a zuhany alá.
Günther nem akármilyen figura volt. Duzzadó izmait csak alig takaró trikójából, telis-tele tetovált mellkasából inkább rakodómunkásra, mint tisztes építési vállalkozóra következtettem. Sör formálta ezt a gyönyörű, testet! - hirdette a trikó felirata. S hogy tévedés ne essék: a felirat mellett hatalmas, kicsorduló habú korsó magyarázta a felirat értelmét, a maga piktografikus módján.
Günthernek világoskék volt a szeme, ezzel szemben fekete - már kissé őszülő - a szakálla. Göndör, itt-ott dérrel vert fekete haján látszott, hogy - amint tréfásan mondani szokás - az idő vasfoga könyörtelenül elröppent felette. Egy Szó, mint száz: Günther öregedő hippi volt a javából.
- Szóval, szereti a sört? - kérdezte, miután leült velem szemben.
- Szeretem.
- Bonnban sokat ivott, mi?
- Meglehetősen.
- Hol?
Felsoroltam neki egy-két söröző nevét. A többségét már elfelejtettem, de neki ez is elég volt.
- Jól van - intett szenvtelen ábrázattal. - Eleonora! Tubicám!
- Hozom már, hozom! - hallatszott a másik szobából a lány zsörtölődése. - Meztelenül mégsem mehetek ki.
- Már mért ne jöhetnél? Herr Lawrence látott már olyat. Miss Martinez végül mégiscsak kijött. Amikor megláttam,
majd felkiáltottam a meglepetéstől. Egyetlen pillanatig azt hittem, gonosz tréfa áldozata vagyok, és Miss Naik játszotta el Eleonora Maitinez szerepét. Aztán megnyugodtam. Csak a hasonló színű szalvar kamiz emlékeztetett Miss Naikra.
Miss Martinez nem jött Üres kézzel. Egy rekesznyi sörösüveget tolt maga előtt, tiritarka kerekeskocsin. Az üvegek oldalán kicsapódott pára jelezte, hogy a hűtőszekrényből vette ki őket.
Günther rám nézett, összevonta a szemét, és az üvegekre bökött az állával.
- Nos, ha élt Németországban, akkor tudnia kell, mi az a Bierfahrt.
- Tudom is - mondtam.
- Micsoda?
- Elindulunk az utca egyik oldalán, bemegyünk az első sörözőbe, iszunk egy pohár sört, megyünk a másikba, ott is iszunk egyet, a harmadikban is és így tovább. Ha az utca egyik oldalát végigittuk, jöhet a másik oldala.
Günther elismerőn nézett rám.
- Nocsak! Akkor most rendezünk egy kisBierfahrtot. Benne van?
Akár akartam, akár nem: benne kellett lennem. Úgy éreztem, Günther nélkül moccanni sem tudok ebben a nyomorult ügyben.
- Rendben.
Kivett a dobozból két üveget, kinyitotta őket, aztán az egyiket a kezembe nyomta. Felmutatott a felettünk lengedező zászlócskára, amelyen néhány elefánt - természetesen a boldogságot és szerencsét szimbolizáló felemelt ormánnyal - menetelt egy távolból integető erdő felé.
- Látja a leghátulsó elefántot?
- Látom.
- Hát akkor arra igyunk. Fenékig. A sör jó volt, és hideg.
Amikor lecsúszott a torkunkon, Günther nem szólt semmit, csak kivett újabb két üveget a rekeszből.
- Látja az utolsó előtti elefántot?
- Látom.
- Akkor most arra.
Villámgyorsan megszámoltam az elefántokat. Nyolcan voltak. Ahogy aztán elfordítottam a fejem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy az első zászló mellett lengedezik egy másik is, azon viszont majmok kapaszkodnak egy faágba. Tíz majom.
A negyedik elefánt után Günther szerencsére csökkentette az iramot Böffentett néhányat, és elismerőn nézett rám.
- Jól bírja. Látszik, hogy német iskolája volt.
- Köszönöm a dicséretet.
- Maga angol?
- Nem egészen. Csak ott élek.
- Milyen nemzetiségű?
- Magyar.
- Akkor szomszédok vagyunk. Azazhogy majdnem - helyesbített, miután rájött, hogy Ausztria mégiscsak ott van köztünk. - Eleonora azt mondta, beszélni akar velem.
- Szeretnék.
- Maradt még négy elefántunk. Addig egy szót sem. Negyedóra múlva túl voltunk az elefántokon, és abba az
állapotba kerültünk, amikor az élet már csupa líra, és nem ismer az ember lehetetlent maga előtt.
- Miről lenne szó, barátom? - kérdezte Günther a vállamra verve. - Csaj kellene? Eleonórának van néhány barátnője.
- Inkább... szeretném, ha mesélnél.
- Mi a fenéről?
- Arról, hogy milyen volt akkor az élet errefelé. A legendás időkben.
Egyetlen pillanatig azt hittem, rossz gombot nyomtam meg. Günther ugyanis sírva fakadt. Szeme elé szorította a tenyerét, és csendesen hüppögött. Megdöbbenve néztem Miss
Martinezre, aki viszont meg sem moccant a helyén. Egy térdére terített újságot olvasgatott nagy igyekezettel.
- Mindig ilyen - mondta anélkül, hogy rám pillantott volna. - Iszik, aztán sír.
Günther rövid hüppögés után letörölgette a könnyeit, az üvege után kapott és lehajtotta, amit még benne hagyott.
- A régi szép időkről meséljek neked? - kérdezte remegő hangon. - Olyan az, mintha halottat idéznénk. Hogy milyen szép volt, milyen kívánatos, hogy remegtek a cicijei - közben már semmije sincs, ami szép és kívánatos lenne, talán csak az urnája. így vagyunk azzal az idővel is. - Megcsóválta a fejét, és leverte a könnyeket a szakálláról. - Hej, bizony nagy idők voltak azok! Úgy kezdődött, hogy az apám azt mondta: Günther, vagy elmész abba a rohadt szerelőműhelybe, vagy kitaposom a beled. Meg is tette volna, mert ő olyan volt. Én meg kimentem a haverokhoz az utcára, és elmondtam nekik, hogy holnaptól beállok a sorba; én szerelem a gazdag ficsúrok kocsijait, szerelőaknába bújva, tökig olajban. Azok meg azt mondták, hogy Günther, te meg vagy húzatva. Én is tudtam, de hát mit csinálhattam volna? Ráadásul bele voltam zúgva egy csajba, cirka tíz évvel volt idősebb nálam, és cirka százzal tapasztaltabb. Ő adta a tippet, hogy lépjek meg hazulról, és vegyem a lábam közé a nagyvilágot vele együtt. Hogy, hogy nem, éppen akkoriban jött össze a környéken egy jó kis banda, amely elhatározta, hogy engedve a divatnak, megnézi magának Goát. Mert akkor Goa volt a nagy divat. Igazi hippi paradicsom, ahol mindig süt a nap, a monszunt kivéve nem esik az eső, lehet a szabadban aludni, nincs nagy tömeg, még az indiaiak is csak ritkán járnak arra. A hatóságok elnézőek, nem törődnek vele, ha nincs teli a bukszád - nem úgy, mint mostanában. Azonkívül szarnak a fűre. Ott szívhatod az orruk előtt, akkor sem izélgetnek érte. Nem úgy, mint mostanában.
Belekortyolt a sörébe, és a zászló-elefántokra nézett.
- Kellett azért egy kis pénz, ez kétségtelen. Három hónapig álltam a szerelőaknában, amíg sikerült összedobnom a dohányt a repülőjegyre. Sőt, még a többiekébe is be kellett segítenem, mert volt köztünk olyan, aki már a munka említésére is elájult. Renate szerencsére pincérnő volt; keresett ő is annyit, hogy kettőnk pénze már elég volt az utazásra.
Képzelheted, mekkorát nézett az Öregem, amikor egy nap csak hűlt helyemet találta. írtam neki egy levélkét, hogy így, meg úgy, majd egyszer visszajövök elefántháton. Aztán leléptem Renatével. Én, istenemre, nem is bántam meg. Ez az életem! Goa!
Kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni India legkisebb államát.
- Akkoriban gyönyörű volt itt az élet. Kinn aludtunk a partokon, vagy bérelt valaki egy apartmant, ahova néha még ötvenen is behúzódtunk. Mindenünk közös volt, ha ők is úgy akarták, még a csajok is. Ez persze nem volt kötelező. Renate nem akarta, és én sem. Jól éreztük magunkat ketten, mi a fenéért kellett volna részt vennünk a vadabbnál vadabb bulikban? Szívtuk a füvet és éltünk. Európa úgy beleveszett a ködbe, mint a hajó, amelynek csak a kürtjét hallod a tengeren. Hát így volt valahogy. Aztán... egyszer csak Renate lelépett. Egy szar alakkal, valami dánnal. Ugy nézett ki, mint egy seggnyaló hivatalnok. Mégis ő kellett neki. Attól kezdve valahogy egyedül éreztem magam. Persze, mások azonnal elfoglalták a helyét, de mégis hiányzott. Azóta már meghalt. Itt halt meg. Megfojtották.
- Micsoda?!
- Bűntény áldozata lett a kedvesem. A dán megfojtotta.
- Miért... fojtotta meg?
- Ki tudja? Talán elege lett belőle, vagy mert egy beteges állat volt. Pedig volt neki két kisgyereke is.
- Elfogták?
Günther megrázta a fejét.
- Felszívódott. A hatóságokat meg nemigen érdekelte Renate halála. Ekkoriban határozta el néhány nagyfejű, hogy felszámolja a goai hippitelepeket. Éppen jól jött nekik a gyilkosság. Egyre több cikk jelent meg a lapokban arról, hogy a szakadt seggű európaiak csak bajt hoznak Goára, szemetelnek, kábítószereznek, a goaiakat is rászoktatják, és még ráadásul gyilkolnak is. Ki kell hát őket söpörni innen. És meg is tették. Szigorú beutazási feltételeket szabtak, véget vetve vele az aranykornak. Persze lehet, hogy másképpen is véget ért volna, hiszen semmi sem örök. Nem igaz?
- Sajnos így igaz - bólintottam. - Vagy talán hála istennek?
- Ki tudja? - tárta szét a karját. - Az az idő mindenesetre elmúlt, és Renatét sem lehet feltámasztani. Amikor vége lett a dalnak, felpakoltam a cuccom, és hazamentem. Az Öregem meg, ahelyett, hogy a seggembe rúgott volna, újra befogadott. Mint a tékozló fiút az őse a Bibliában. Beiratkoztam egy suliba, és kitanultam az építészetet. Azóta útépítőként dolgozom, illetve dolgoztam Németországban. De azért Goát nem felejtettem el soha. Mindig ott élt a lelkemben, mint az a hely, ahol igazán boldog voltam.
Kihúzott a rekeszből egy sört, lepattintotta a kupakját, és ivott egyet. Nekem már szerencsére nem kellett vele tartanom.
- Aztán egyszerre csak hihetetlen dolog történt. Megbízták a cégemet, hogy építsen utakat Indiában. Képzelheted, mit éreztem. Ráadásul akkor már a faterom sem élt, így aztán átugrottam a tengeren. Előbb más államokban építettünk, négy évvel ezelőtt pedig ide jöttünk, Goába. Eleonórával két évvel ezelőtt jöttem össze. Azon töröm a fejem, hogy el kellene vennem feleségül. Hozzám jössz, Eleonora?
- Inkább egy bivalyhoz - mondta a lány a szalvar kamizban.
- Ebből is láthatod, hogy megdöglik értem. Hát ennyit Goáról, és a régi időkről. Mit akarsz még tudni?
Törtem egy kicsit a fejem, aztán előhúztam a zsebemből Frank Haan fényképét, amit az internetről vettem le.
- Ismered ezt a pasast?
A hatás leírhatatlan volt. Günther hátratántorodott, és kiejtette az üvegét a kezéből. A söröspalack lezuhant a szőnyegre, ahol a sör kiszabadulva börtönéből magasra csapó, fehér habot vert egy piros szálakból szövött lovas férfi fején.
- A rohadt életbe! - nyögte. - A rohadt, kurva életbe! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer látom még a mocskos képét!
Előrehajoltam, és felemeltem a lábam, amelyet lassan kezdett beborítani a sörhab.
- Ki ez a férfi, Günther?
Günther hatalmasat csapott az asztalra. - Ki lenne más, mint az a szarházi dán! Aki megölte Renatét!

27.

Bár igazából már nem kívántam a sört, erre a lelki megrázkódtatásra innom kellett néhány kortyot. Pedig higgyék el: számítottam valami hasonlóra.
- Hol szerezted? - kérdezte aztán nyugalmat erőltetve magára.
- Egy könyvből printeltem ki.
- Zsaru vagy?
Biztos voltam benne, hogy Günther zsigerből utálja a zsarukat, ezért nagyon óvatosnak kellett lennem.
- Magándetektív vagyok - mondtam. Ettől sem lett barátságosabb a képe.
- Mi után kutakodsz? Megpöcköltem az asztalon heverő képet.
- Ezután a madár után.
- Mit akarsz tőle?
- Először is elcsípni. Ha ez megtörtént, súlyos bilincsekbe szállíttatom vissza Hollandiába.
- Miért éppen oda?
- Mert nem dán, hanem holland.
- Csinált valamit odaát?
- Ezt még nem tudom - sóhajtottam. - De hogy itt sok mindent csinált, az holtbiztos. Segíthetnél nekem, Günther. Hátha el tudom kapni a fickót.
- Gondolod, hogy még itt van?
- Meglehet
- Gondolod, hogy még él?
- Az is meglehet.
- Mit akarsz tudni róla?
- Mindent, amit csak elmondasz.
Felállt, rám nézett, aztán a bejárat felé intett.
- Kimegyek pisilni, addig jártatom az agyam. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Eleonora megszólalt. Csak úgy nyüszített a hangjában a fájdalom.
- Még mindig szereti. Még mindig őt szereti.
- Csak az emlékeit szereti - mondtam.
- Azt a lányt szereti. Renatét.
- Az ifjúságát szereti.
Eleonora Martinez megrázta a fejét.
- Nem tudok versenyezni vele. Egy halottal nem lehet versenyezni.
Günther visszajött, és leült. Arca nyugodt volt, mintha a sörrel együtt a harag is eltávozott volna belőle.
- Mit akarsz tudni?
- Mesélj el mindent róla.
Megfogta az üvegét, de már Ő sem ivott. Csak forgatta az ujjai között, és úgy nézte, mintha ott forgott volna az oldalán annak a régmúlt évtizednek minden szépsége és rútsága.
- Három éve voltunk már Goában, amikor feltűnt a pasas. Erőteljes figura volt, mégis olyan értelmiségiforma. Furcsa kiejtéssel beszélt angolul, ami még nem lett volna feltűnő, hiszen itt még az angolok is furcsa kiejtéssel beszéltek. Sok volt köztünk a fogatlan. Nem volt pénzünk fogat csináltatni, és nem is akartuk ezzel lopni az időt. Ha bedurrant valakinek a foga, egy indiai felcser kikapta, aztán mehetett tovább a buli. Itt északon, Andzsuna és Colva Beach környékén különösen szép volt az élet. Emlékszem a holdfénypartykra a parton. Volt, amikor ötszáz ember is együtt szívta a füvet. Olyan erős volt az illata, hogy talán még Dubaiban is érezték. Akkor egyszer csak felbukkant a fickó. A két gyerek is vele volt. Sovány, nyolc év körüli kislányok; amikor először pillantottam meg őket, éppen egy-egy virágkoszorú volt a homlokukon. Jensen - mert annak mondta magát - elmesélte, hogy a két ikergyereknek igazából nincs is anyja - egyszer valami koncert után bemászott valakivel egy bokorba, ebből a picsi-pacsiból születtek. Az anyjuk egy év múlva felkereste, markába nyomta a csecsemőket, elszívott vele egy füves cigarettát, aztán kisétált az életéből.
- Tudom, hogy nevetséges a kérdésem, Günther, de mégis meg kell kérdeznem. Végül is mit csinált itt ez a Jensen?
Günther felvonta a vállát.
- Előbb azt hittem, amit mi. Azaz semmit. Aztán később kiderült, hogy mégsem.
- Mi derült ki?
- Hogy keres valamit.
- Nem mondta, mit?
- Nem mondta, és mi nem kérdeztük. Nézd csak, detektív haverom...
- Leslie - figyelmeztettem.
- Egye fene, Leslie. Szóval, Leslie, bár Goában olcsó volt az élet, azért mégiscsak kellett pár rúpia erre-arra. Azt pedig meg kellett szerezni valahogy - ha éppen nem lapult a cipőd sarkában, vagy a gatyád korcában egy csekkecske. Akinek nem lapult, az összegereblyézte a pénzt. Úgy tudtuk, hogy Jensen időről időre gereblyézni indul. Hol a kislányokkal, hol nélkülük. Ez utóbbi esetben mi vigyáztunk rájuk. Nem zavartak Ők senkit.
- És?
- Néha eltűnt a szemünk elől. Az volt az érzésünk, hogy keres valamit.
- Honnan veszed ezt?
- Onnan, hogy néha papírokat nézegetett. Mindenféle papírjai voltak, amelyeket meg-megnézegetett, aztán visszarakta őket a tarisznyájába. A tarisznyát meg a feje alá tette. Még ha éjszakai fürdőre mentünk, akkor is ott volt nála.
- Nem tudod, milyen papírokat nézegetett?
- Nem én. De azért voltak, akik megkérdezték tőle. ő meg azt válaszolta, hogy kincset keres. Ganésa, az elefántfejű isten gyémántjait. A zsaruk is tudtak róla, és jókat röhögtek rajta. Ganésának ugyanis nincsenek és nem is voltak gyémántjai. Még a lagúnákban is a gyémántokat kereste. Kicsit buggyantnak is tartottuk érte. Anthony mesélte, hogy látta, amint Jensen tökig gázolt a lagúnában, s a papírjait tartotta a kezében, mintha térkép lett volna. Ment és észre sem vette, hogy Anthony ott van a közelében. Elborult néha a fickó agya, nem is vitás. Csoda, hogy nem ették meg a krokodilok. De ez még nem minden. Egyszer Anthony azt mesélte, hogy látta a Bom Jesus bazilikában, Xavéri Szent Ferenc szarkofágja körül.
- És?
- Anthony azt mondta, esküszik rá, a fickó megpróbálta felemelni a szarkofág tetejét. Tudod, hány tonnás az? Emelődaru kell hozzá. Anthony ráköszönt: Jensen meg úgy tett, mintha csak a domborműveket nézegetné. Ilyen furcsa fickó volt. A baj akkor kezdődött, amikor beadta intézetbe a kislányokat.
 Intézetbe adta őket? - hökkentem meg.
- Egyik nap bejelentette, csak úgy hadova közben, hogy a két kislány iskolába megy. Mi nem szóltunk rá semmit, hiszen elvégre az Ő lányai voltak, azonkívül egy gyereknek
tényleg nem árt, ha suliba jár. Ne röhögj ki érte, de tényleg úgy gondolom, ha nekem lenne gyerekem, az is iskolába járna. Eleonora, mit gondolsz, ne csináljunk egyet? Eleonora lebiggyesztette a száját.
- Ahhoz kevesebbet kellene innod, Günther. Lehet, hogy elfelejtetted már: a gyerek nem a sörösüvegből születik?
- Jól van, jól. Azután, hogy megszabadult a gyerekektől, kezdett foglalkozni Renatével. De nem ám úgy, egyszerűen, hogy én is tudhattam volna hány óra, és mondhattam volna neki valamit - nem, csak úgy stikában történt a dolog. Volt ott egy nagy csöcsű, olasz lány, azt hittem azzal kavar, le is mentek néhányszor a partra sötétedés után - a csaj egy visítógép volt, egészen Delhiig hallatszott a sikoltozása -, szóval azt hittem, minden oké vele és az olasz lánnyal, amikor egyszer csak szólt valaki, és megkérdezte, hogy úgy egyébként hülye vagyok-e, vagy vak? Kiderült, hogy ez a Jensen már nem az olasz lánnyal hajt, hanem Renatével. Ő nem akart szólni, végül is kinek mi köze hozzá, csak éppen látja rajtam, hogy hülye vagyok, a hülyéknek pedig segíteni kell. Akkor este lekaptam a lábáról Renatét, aki ahelyett, hogy megbánta volna a dolgot, még fel is hergelt. Azt mondta, mi közöm hozzá, nem a tulajdonom, annak adja magát, akinek akarja. Szememre vetette, hogy nekem is volt kalandom egy másik csajjal, egy norvéggal. Ez igaz volt, csak éppen én megmondtam neki előre, ő meg beleegyezett. Másnap reggel aztán szedte a cuccát, és átment a dánhoz. És ettől a pillanattól kezdve ő is megváltozott.
- Ezt hogy érted?
- Ő is hülye lett. Mintha fertőző betegséget ragasztott volna rá a rohadék. Együtt mászkáltak a lagúnákban - ezt is Anthony mondta -, és együtt koslattak Xavéri Szent Ferenc szarkofágja körül a Bom Jesus katedrálisban.
Biztos voltam benne, hogy Jensen, azaz Frank Haan, beavatta valamibe Günther volt barátnőjét. De mi az ördögbe avathatta be?
- Továbbra is maradtak a mi csapatunkban - folytatta Günther -, de valahogy mégis kilógtak belőle. Jensen jóval idősebb volt nálunk, bár az igaz, hogy az életkor nem volt annyira fontos a bandában. Voltak köztünk kimondottan Öregek is, mégis jól érezték magukat velünk. Ők azonban kilógtak közülünk, na. Először is, mindig volt pénzük, másodszor meg néha hetekre is eltűntek. Egyszer aztán megfojtotta a rohadék Renatét.
- Emlékszel, hogy találtak rá?
- Úgy emlékszem,.mintha ma történt volna. Reggel felkeltünk, hogy lemenjünk fürödni a tengerre. Mert a süket dumával ellentétben, mi nem voltunk piszkosak. Loncsosak inkább, mert szartunk a borbélyokra, de fürödni azért szerettünk. Az Ő sátrukból délig nem jött ki senki. Ott állt a napon, a kurva melegben, de nem mászott ki belőle senki. Valaki egyszer csak azt mondta, hogy büdös van a sátorban. Kinyitottuk és ott találtuk Renatét megfojtva. A pasas meg felszívódott.
- Kézzel fojtotta meg?
- Nem is a lábával.
- Úgy értem, az ujjaival?
- Valami húrral. Úgy belevágott szegény nyakába, hogy majdnem lejött tőle a feje. Hát ez maradt Renatéból. Elkapod?
- Minden erőmmel azon leszek - bólintottam.
- És ha elkaptad, mit csinálsz vele?
- Átadom a rendőrségnek.
- Nem lehetne, hogy előbb idehoznád hozzám?
- Nem hiszem. De ha megtehetném is... mit csinálnál
vele?
Günther sötéten elvigyorodott.
- Azt bízd csak rám. Alighanem leharapnám a tökét. Odakint megerősödött az Arab-tengerről fúvó szél és megnyikorgatta a pálmafák törzsét.

28.

Amíg hazafelé bandukoltam, megpróbáltam összegezni magamban mindazt, amit fontosnak tartottam az elmúlt órák információözönéből. Élt egyszer egy frank Haan nevű, jó hírű vegyész Amszterdamban, aki amellett, hogy kiváló vegyész volt - különösen a ragasztók és a lakkok érdekelték -, csodálója volt a régi hangszereknek. Szerette és gyűjtötte is őket. Mindemellett szoros barátságot ápolt a Kerkhof ikertestvérekkel, akikhez üzleti kapcsolat is fűzte. Egyszer aztán, addigi egész tevékenységétől merőben elütő módon írt egy könyvet - jóllehet álnév alatt - Ganésa gyémántjairól, amely elég nagy port vert fel. Kiderült azonban, hogy a történetnek semmi reális alapja nincs, minden bizonnyal ő maga találta ki. Mint ahogy ő maga hamisította azokat a dokumentumokat is, amelyek a történet valódiságát lettek volna hivatottak igazolni. De vajon miért tette? Mi vihetett rá egy tisztes, jó nevű kémikust, zenészt, hangszerszakértőt és üzletembert, hogy írjon egy könyvet, amelyért aztán hülyének nézik. A tízegynéhány, tudományos körökből érkezett recenzió a sárga földig ledorongolta a művet, neves indológusok és régészek minősítették szemenszedett marhaságnak Frank Haan irományát. Néhányan pedig - ha nem is mondták ki - csalásra gyanakodtak. Mi a csodáért volt szüksége erre Frank Haannak? Feltűnési viszketegségből? Erre nemigen lehetett oka, hiszen így is nagyon sokan ismerték és sokra is tartották. Akkor viszont miért?
Pedig Haan módszeresen készült valamire. Mielőtt Goába utazott volna, előtanulmányokat folytatott a vatikáni könyvtárban, majd az amszterdami hippik között. Hogy az első helyen mit tanulmányozott, azt senki nem tudja, de a második helyszínen bizonyára a hippi életet. Amikor Goába érkezett, már kész csavargó volt. Legfeljebb az keltett kisebb feltűnést a többiek között, hogy gyakorta a lagúnákat járta, Xavéri Szent Ferenc sírja körül ólálkodott; azt a kincset kereste, amelyet ő maga talált ki. Itt valami nem stimmelt, méghozzá nagyon nem stimmelt.
Megcsóváltam a fejem, és tovább túráztattam az agyam.
Frank Haan idejött Goába, beállt a hippik közé, aztán hipp-hopp! - elszerette egy Günther nevű német barátnőjét. Vele kutatott a mocsarakban és Xavéri Szent Ferenc sírja körül a nem létező gyémántok után, majd egyszer csak megölte a barátnőt, és nyom nélkül felszívódott. Ki érti ezt?
De ez még nem minden. Néhány évvel Frank Haan eltűnése után volt üzlettársa, barátja, a volt sziámi ikrek egyike, Andreas Kerkhof, aki ugyancsak vegyészmérnök volt, úgyszintén ide utazott Goába, majd röviddel ezután életét vesztette.
Tíz évnek kellett elmúlnia, hogy a másik Kerkhof iker is
felbukkanjon Indiában. Ugyanott szállt meg, ahol a testvére és ugyancsak elhalálozott. Ő egyértelműen gyilkosság áldozata lett, míg Andreasról semmi biztosat nem tudok. Kérdés: ki Ölte meg Derek Kerkhofot, és esetleg korábban Andreas Kerkhofot?
A válasz önmagától adódott: természetesen Frank Haan. Haan idecsalta régi üzlettársait, és megölte őket. Aztán belakkozta. Hogy miért? Talán volt valami elszámolnivalója velük. Talán egy régi ügy, amelynek a középpontjában lakkok és ragasztók álltak. Persze ez még mindig nem magyarázza meg, miért írt könyvet Ganésa kincséről, mi az ördögöt keresett a lagúnákban, valamint Xavéri Szent Ferenc szarkofágja körül. Ráadásul úgy néz ki a dolog, mintha igazából ő akart volna valamit a Kerkhof ikrektől, nem azok tőle. Derek Kerkhof halála - amely az orrom előtt történt - arról árulkodott, hogy valamit éppen tőle óhajtott megtudni a gyilkos. De mi az ördög lehet az?
Ezeken kívül is volt még kérdés a tarsolyomban bőven. Talán fel is tettem volna magamnak őket, ha meg nem érkezem a szobám elé. Amikor megláttam az ajtót, hatalmasat ásítottam, és elhatároztam, ha már így alakultak a dolgok, legalább békésen végigalszom az éjszakát. Csak abban reménykedhettem, hogy Günther története nem keseríti meg az álmaimat.
Nem keserítette meg. Mert nem is voltak álmaim.
Csak a valóság. Az pedig néha furcsább, szokatlanabb és hihetetlenebb dolgokat produkál, mint maguk az álmok.

29.

Csak akkor döbbentem rá, hogy lapul valaki a szobámban, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és a biztonsági láncot is beakasztottam. Léptem kettőt előre, és máris tisztában voltam vele, hogy nem vagyok egyedül. Hátamon figyelmeztető táncot jártak az izmok, őrzőszellemem pedig egyfolytában azt kiáltozta, hogy amilyen hülye vagyok, ismét besétáltam egy csapdába, és ha nem akarom itt hagyni a fogam, próbáljak meg valahogy kimászni belőle.
Első reakcióm természetesen az volt, hogy megfordulok,
az ajtóhoz ugrom, kinyitom a zárat, és kikapcsolom a biztonsági láncot. Csakhogy azzal is tisztában voltam: ehhez annyi idő kellene, amennyi alatt akár három jólkivitelezett gyilkosságot is végre lehet hajtani. Ha a szobának hátat fordítva az ajtónál matatok, ne csodálkozzam, ha a legközelebbi tárgy, amely érintkezésbe kerül velem, nem a biztonsági lánc lesz, hanem egy nagykés a hátamban.
Őrzőszellemem is azt rikoltozta a lelkem mélyén, hogy csak előre menekülhetek. Mégpedig tüstént.
Ezért aztán nem is haboztam. Bár tudtam, hogy egyáltalán nem kockázatmentes, amit teszek, felugrottam a levegőbe, fejjel előre átszálltam az ágyam felett, s a túlsó oldalon a szőnyegre huppantam. Nem lepődtem volna meg, ha repülés közben megpróbál leszedni valaki, vagy szőnyegre érkeztemkor fogad egy késsel, hogy felszúrjon a hegyére - szerencsére sem egyik, sem másik nem történt Még annyi időt is hagyott nekem a betolakodó, hogy bekotorjak az ágyam alá.
- Van itt valaki? - kérdeztem kicsit később, kidugva a fejem az ágy mögül.
- Van - válaszolta egy hang, amely dobhártyám dobolása miatt olyan idegennek tűnt, mint a békák vartyogása a lagúnákban.
- Mit akar tőlem?
- Magát - mondta a hang.
Ekkor már kezemben volt a fűrészhátú késem, amelyet az ágy alatt tartottam az egyik keresztpánt alá dugva. Nem mintha paranoiás lennék: csak éppen az elmúlt évek során kétszer is az eldugott fűrészhátú mentette meg az életemet.
A hold eközben kibukkant az ablak előtt bólogató pálmák mögül, és bezúdította sugarait a szobába. Karosszékem, amelyben szerettem volna békés délutánokon elüldögélni, és a pálmák hajladozását bámulni, az ágy felé fordult, és ahogy a holdfény fellobbant, mintha tűzpiros láng gyúlt volna benne.
Összehúztam a szemem, és megpróbáltam rájönni, ki az. Tippem lett volna, de addig azért nem mertem megkérdezni, amíg fel nem nevetett.
- Cicus?
- Muszáj ezt a hülye nevet használnod?
- Miután nem tudom az igazit.
- Mondjuk, Erika.
- Mondjuk?
A kapcsoló felé tapogatództam, de amint megmozdult a karom azonnal rám is szólt.
- Mi lenne, ha inkább velem foglalkoznál?
Még mindig nem lehettem biztos a szándékait illetően, ezért nagyon óvatosnak kellett lennem. Cicus azonban nem akart meggyilkolni. Legalábbis akkor még nem.
- Imádom a fülledt éjszakákat. Kettesben egy jó pasival... nem világít ránk más, csak a holdfény... Nem isteni?
- Hogy jöttél be a szobámba? Cicus elmosolyodott.
 Édesem, ha én nem tudnék tized másodpercek alatt behatolni egy lezárt lakásba, már rég nyugdíjba kellett volna mennem. Vagy már rég megfulladtam volna az akváriumomban.
- Ez azért egy kicsit sok - mondtam letelepedve az ágy szélére. - Betörsz a szobámba, nem engeded, hogy felgyújtsam a villanyt...
- Csak a kettőnk érdekében, édes. Neked egyáltalán nincs érzéked a romantikához?
Mondhattam volna, hogy dehogyis nincs, csak éppen a körülmények nem kifejezetten romantikusak. Kezdve a belakkozott hulláktól, egészen a Günther által elmondottakig. Ezen az éjszakán valahogy nem igazán volt kedvem holdfényben fürdeni.
- De van - mondtam.
- Még szerencse. Miért vagy ilyen morcos?
- Mitől lenne jó kedvem?
- Például, mert én itt vagyok.
Felállt, ismét kinyújtózott, majd odasétált hozzám. Ezúttal is piros ruha volt rajta, s ezúttal is úgy tapadt a testére, mintha a második bőre lett volna. Elképzelni sem tudtam, hogy képes magára venni, és ha már magára erőltette valahogy, miért nem szakad darabokra minden mozdulatára.
Cicus lehajolt, és csókot nyomott az orrom hegyére.
- Idegesnek látszol.
- Pedig nem vagyok az.
- Akkor inkább nyugtalannak. De majd én megnyugtatlak
- mondta. - Jobb vagyok, mint egy egész doboz nyugtató tabletta. És mellékhatásom sincs.
- Azt hiszem... ma éjszaka csak nehezen lehetne megnyugtatni.
A homlokomra tette hűvös tenyerét.
- Mi a legnagyobb bajod?
- Azt hiszem... Szandokan.
Felcsúszott a szemöldöke a homloka közepére.
- Szandokan? Mi van vele?
- Bizonyos értelemben... jó ismerősöm. És én nem szoktam...
Cicus megcsóválta a fejét.
- Szandokan nem a férjem, nem a vőlegényem, még csak nem is a barátom. Szandokan a testőröm, ha úgy tetszik. Nem tartozom neki felelősséggel.
- Én mégsem szeretném...
- Jól van - mondta Cicus. - Elfogadom az érvedet. Bár nem értek vele egyet. A nyakad azért csak megmasszírozhatom?
Mielőtt tiltakozhattam volna, már hanyatt is döntött az ágyamon.
- így ni. Tedd fel a lábad is. Hol a fejed?
- Ahol lenni szokott - mondtam.
- Vesd le az inged és nyújtsd ki a kezed. A másikat is. Fogd meg az ágy vasát. A másikkal is. így ni. Most pedig...
Halkan csörrent valami. Mintha fém ütődött volna fémhez, őrzőszellemem nagyot sikoltott a lelkem mélyén, és meg is volt rá minden oka. Hideget éreztem az egyik csuklómon, majd a másikon is. El akartam rántani a kezem a vastól, de nem sikerült. Elhűlve tapasztaltam, hogy bilincs feszül rajtam.
Megrángattam a kezem, de csak annyit értem el vele, hogy az ágy rémülten nyikorogni kezdett alattam.
- Mi az ördög ez? - kérdeztem dühösen.
- Mire gondolsz? - kérdezte ártatlan képpel Cicus.
- Erre a nyavalyára a csuklómon. Bilincs?
- Olyasmi. Különben Parvati füvét kellett volna a teádba kevernem.
- Az meg mi a csoda?
- Nem ismered az indiai mitológiát? Parvati alkalmazta
nem is egyszer. Olyankor, amikor neki kedve lett volna, Sivának meg nem. Érted, mire gondolok?
- Én is gondolok valamire.
- Mire?
- Hogy most azonnal elengedsz. Cicus megrázta a fejét.
- Sajnos nem megy. Most pedig le foglak vetkőztetni. Ha ellenállsz, az a veszély fenyeget, hogy megkarmollak, esetleg beléd csípek satöbbi. Az lenne a legjobb, ha hagynád magad.
ťTe megőrültél!
- Csodát. Csak ebben a holdfényben csintalan gondolataim támadtak. Szomorú, hogy neked nem.
- Kérlek, azonnal...
Cicus nem hazudott. Fölém hajolt, és elkezdte leszedni rólam a ruhát.
- Ugye, nem fogsz megrúgni? - kérdezte. - Nem lenne kellemes, ha a lábad is oda kellene bilincselnem...
- Honnan a fenéből szerezted a... bilincset?
- Szadanand Szinghtől loptam.
- Remélem... kulcsot is loptál hozzá.
- Nyugodt lehetsz, anélkül is kinyitom, ha akarom.
- Most nyisd ki.
- Nem vagyok hülye.
Cicusnak nem kellett több idő a vetkŐztetéshez, mint amennyi idő alatt egy keményre főtt tojást szabadított volna meg a héjától. Amikor befejezte, elégedetten nézett végig a ruháimon.
- Hol vetted ezt az inget?
- Mi közöd hozzá?
- Szeretem azokat a pasasokat, akik jó ingeket hordanak. Nem is sejted, hogy az ing mennyit elárul valakinek az egyéniségéről.
- Megmondom, ha rám húzod a takarót.
- Megvesztegetni nem hagyom magam. Szóval?
- Londonban - mondtam mindenbe beletörődve. - A
Fleet-streeten.
- Imádom a Fleet-streetet - sóhajtotta álmodozva. - Egyszer bele is zuhantam ott valakibe.
- Őt is megbilincselted?
- Csodát. Nem kellett azt megbilincselni. Vagy jobb volt az ízlése, mint neked, vagy akkor még nagyobb volt a vonzerőm. Az alsónadrágodat hol vetted?
- Azt is ott - mondtam mogorván.
- Te mindig ugyanott veszed a fehérneműidet?
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
- A zoknimat viszont Spanyolországban vásároltam - mondtam sietve, hogy megelőzzem a következő kérdését. - A zakómat...
- Nem fontos - legyintett. - Azt tudom.
- Honnan tudod?
- Megnéztem, milyen márkájú. Jó az ízlésed. Nőben milyen?
- A kövér szőkéket szeretem - mondtam. - Akiken lötyög a ruha.
- Akkor éppen ideje, hogy megszeresd azokat is, akik nem szőkék, és a ruha egyáltalán nem lötyög rajtuk. Látod ezt a vörös ruhát?
Hogy a csodába ne láttam volna? Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Mintha igazából nem is ruha lett volna, hanem vastag paradicsomlé, amelyet meztelen testére löttyintettek.
A ruha után én következtem. Kritikus szemmel nézett végig rajtam, aztán megvonta a vállát.
- Nem rossz. Még nincs rajtad egyetlen deka felesleg sem, de vigyázz, hogy ne is legyen.
- Majd vigyázok - ígértem.
Kinyújtotta a mutatóujját, és a mellem közepére bökött vele.
- Jó légtornász lehetett volna belőled. Az alakod mindenesetre megvan hozzá. Erősíteni kellett volna az izmaidat, az altestedet is... Nem szédülsz?
- Már percek óta.
- Általában értettem. - Felállt és szembefordult velem. - Látod ezt a ruhát? - Megcsípte a szélét, és egy kicsit felemelte. Nagyon nem tudta, hiszen olyan szorosan tapadt rá, hogy úgy kellett volna ollóval lefejteni, ha le akarta volna vetni.
Gondoltam én. De nem így történt Olyan gyorsan és szakszerűen bújt ki belőle, mintha ez is a szabaduló művészetéhez tartozott volna.
- Látod a ruhámat?
- Látom - mondtam, ha jól emlékeztem rá: harmadszor vagy negyedszer.
- A La Fayette egyik butikjában vettem. Nem volt olcsó, de én ezt a fajtát szeretem. No, milyen?
Fölém hajolt, és az arcomhoz dörzsölte. Finom, puha anyag volt, olyan, amelyik sokáig Őrzi viselőjének az illatát.
- Csodálatos - mondtam. - Mi lenne, ha...
Visszaült az ágyam mellé, és a harisnyáját kezdte letekerni. Lassú, szakszerű mozdulatokkal, mint a sztriptíz-táncosnők.
- A harisnyáim viszont Londonból valók. Értesz a női harisnyákhoz?
- Nem.
- Akkor nem is magyarázom tovább. Pedig harisnyát venni külön tudomány. Néha a drága rosszabb, az olcsóbb meg a jobb. Ha valakinek harisnyát akarnál venni, nyugodtan fordulj hozzám, majd én megmagyarázom, milyet vegyél. Oké?
- Oké - bólintottam. Egyre inkább kezdett meggyőződéssé válni bennem a gyanú, hogy Cicus nem egészen normális.
- Ez itt egy melltartó. Milyen?
- Jó - sóhajtottam.
- Elsőosztályú márka. Ezzel kapcsolatban az a megjegyezni való... Te nem is figyelsz rám! A kezemet nézd, ne a... beszélhetek én neked. No, most jön az utolsó darab. Már ki is bújtam belőle. Ehhez mit szólsz?
- Mit szólhat... nék? - Én hogy tetszem neked?
- Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb alkalom...
- Nem hiszed? - húzta fel a szemöldökét. - Én meg éppen az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Ennél jobb alkalmat az életben nem találhatnék. Az ajtó be van zárva; itt vagy te, akin nincs ruha; itt vagyok én, akin még annyi sincs; a hold besüt az ablakon, mikor lenne még ennél is jobb alkalom?
- A bilincset elfelejtetted - figyelmeztettem.
- Ugyan már! Gondold azt, hogy csak egy karkötő van rajtad.
- Nem tudok másra gondolni.
- Nem-e? Majd meglátjuk. Csak egy picit húzódj félre, hogy odafekhessek melléd... vagy tudod, mit? Nem is fontos.
Így ni. Két meztelen ember kis helyen is elfér. Ne légy már olyan, na... így már más. Látom, kezdek tetszeni neked... Ó... már nagyon is tetszem... Sőt... már... nagyon... nagyon... tetszem. Te is tetszel nekem, édes... Jaj istenem... de tetszel! Tetszel... tetszel... tetszel.
Sokáig mondogatta, miközben a hold fénye szégyenlősen ragyogott be a szobába.
Úgy csörgött a bilincs a csuklómon, mintha a lagúnák kísértetei jártak volna táncot az ablakunk alatt.

30.

Arra riadtam, hogy pokolian fáj a kezem. Hogyne fájt volna, amikor még mindig oda voltam bilincselve az ágy vasához. Cicus ott szuszogott mellettem, a holdfény felé tárva minden titkát. A hajnali hűvösben libabőrös volt a karja. Ahogy végignéztem rajta, becsülettel meg kellett állapítanom, hogy nála jobb alakú teremtést aligha láttam még életemben. Kicsi volt; az átlagnál talán valamivel kisebb; izmos, és minden pont akkora volt rajta, amekkorának lennie kell. Nem közelítette meg Bobby Valentine méreteit, és nem is volt annyira puha és odaadó. Cicus ragadozó volt, aki nem kínálta fel magát, hanem elvette, amire szüksége volt.
Bár igazság szerint haragudnom kellett volna rá, nem tudtam haragudni. Már csak azért sem, mert a ráhulló holdfény izgága gondolatokat ébresztett bennem.
Felhúztam a lábam, és a hüvelykujjammal gyengéden megkapirgáltam az oldalát.
- Hé!
Nagyot nyögött, és felpattintotta a szempilláit.
- Mennyi idő van még az előadásig? - kérdezte, feje alá téve a karját, majd mintha némi felismerésféle villant volna a szemében. - Te vagy az? Mit akarsz?
- Nyisd ki ezt az átkozott bilincset.
- Miért nyissam... ki?
- Mert fáj tőle a kezem.
Cicus sóhajtott, és felkönyökölt.
- És ha kinyitom?
- Akkor nem fog fájni.
- Meg akarsz verni?
- Ne félj, nem bántalak. Nem szoktam hölgyeket verni. Csak ha nagyon muszáj.
- Most nem az?
- Nem.
- Csak a saját érdekedben mondom.
- Az meg mi?
- Nem hiszem, hogy meg tudnál verni. Azt hiszem... én vernélek meg téged. Ettől pedig meg akarlak kímélni. Egy ilyen éjszaka után mégiscsak arcátlanság lenne, ha felpofoználak, nem?
- Vedd már le őket!
Cicus bólintott.
- Hát jó. Fújj rájuk.
- Mit csináljak?
- Amit mondtam. Rájuk fújsz a fejed felett. Nem fújtál még forró teát?
- És?
- Fújj csak rájuk!
Nem tudhattam, nem szórakozik-e velem, de azért engedelmeskedtem. Jó néhányat fújtam a bilincsek felé. Csak úgy a fejem felett.
- Kész vagy?
- Kész.
- Most próbáld meg.
Megfeszítettem a kezem. A bilincsek úgy pattantak le a csuklómról, mintha szöcskék laktak volna bennük.
- Te jó ég! - csodálkoztam. - Hogy csináltad?
- Szakmai titok - fordította vissza a fejét. - Mi a szándékod? Meg akarsz verni?
- Megígértem, hogy nem.
- Én is kérdezhetek valamit?
- Persze.
Te hogy csináltad?
- Mit? - kérdeztem értetlenül.
- Hát az éjszaka. Amikor... tudod... te így, én meg... úgy... erre te...
- Szakmai titok - mondtam én is. - Nem ismételnéd meg? Kérlek... - Te megőrültél? Azok után, hogy...
- Azok után - bólintott Cicus.
Szégyenlősen a hátulsó oldalát mutatta felém, s még a fejét is eldugta a párna alá.
Arra gondoltam, hogy miért is ne? Elvégre, ha valamiben tehetséges valaki, akkor nem szabad elpazarolnia a tehetségét.
- Döntöttél? - kérdezte rövid szünet után a párna alól.
- Döntöttem.
- És...? Forduljak vissza?
- Nem... szükséges.
- Jól döntöttél - hallottam pár másodperc múlva a párna alól a hangját. - Nagyon jól... döntöttél. Nagyon... nagyon jól... döntöttél...
A hold eltűnt a pálmák mögött, és lassan felkelt a nap.

31.

A reggelinél nem történt semmi különös. Csupán annyi, hogy Hamid barátságos kacsintással fogadott. Jóindulatúan visszakacsintottam rá, és beléptem a terembe.
Azaz csak léptem volna. Mielőtt megtehettem volna, elkapta a karom.
- Odabent vannak - mondta sokat sejtetőn.
- Kicsodák? - kérdeztem. Kissé nehezebben fogott az agyam, mint egyéb reggeleken.
- A természet három szabad gyermeke. Azt mondták, erre a reggelire is meghívta Őket. Igaz ez?
Haboztam egy kicsit, aztán bólintottam.
- Igaz.
A reggeli nem érdemel sok szót. A természet három szelíd gyermeke vidáman falatozott a pénzement s csak akkor komorult el némiképpen az arcuk, amikor felbukkantam az asztaluk mellett.
Természetesen egyikük sem köszönt, Örülhettem, hogy egyáltalán észrevesznek.
- Itt a simlis - mondta Vincent. - Jött, hogy zabáljon egyet.
Mindeközben betömött a szájába egy egész péksüteményt, és egy jókora zöldséggombócot.
- Zabálj, simlis - csatlakozott hozzá Jerry Solomon is.
Milly nem mondott semmit, csak nézett rám fekete szemével, mintha megsajnált volna.
- Van valami hézag? - kérdezte aztán, nézésével ellentétben már egyáltalán nem szelíd hangon.
- Semmi - mondtam megnyugtató kézmozdulat kíséretében. Csak akkor szólalt meg még egyszer, amikor már feltettem a tálcára a reggelimet, és éppen le akartam ülni vele a szomszédos asztalhoz.
- Hé! - mondta éles hangon. - Nem mennél egy kicsit odébb? Utálom a jólöltözöttség szagát!
Mit tehettem volna, néhány asztallal hátrébb húzódtam.
A következő tíz percben azért jó néhányan így is megszólítottak. Mindjárt az elején Szandokan, aki megkérdezte, mit tudok Cicusról, mert egész éjszaka távol volt a lakásuktól. Ő ugyan nem felelős érte, de mégiscsak aggódik, hogy nem történt-e baja. Végszóra kinyílott az ajtó, és bejött rajta a keresett személy. Ezúttal is hódító volt, mint mindig, de mintha a szokásosnál kissé duzzadtabb lett volna az arca.
- Fogd be a szád, Szandokan - vetette oda a birkózónak, mielőtt még az megszólalhatott volna. - Csak társak vagyunk, nem házastársak, oké?
- Én csak...
- Kuss! - Ezzel senkire sem nézve inni kezdte a kávéját.
- Hallotta ezt? - csóválta felém a fejét Szandokan. - Már beszélni sem lehet vele.
A következő Miss Naik volt Harmatosan, mint a hajnali rózsa. Az ő arca bezzeg sima volt és kipihent Nem úgy nézett ki, mintha bilincsek között töltötte volna az éjszakát.
Herr Füssli sem. Ő ennek ellenére letört volt, és némiképpen depressziós, mint reggelenként általában. Felém nézett, aztán csak legyintett, mint aki kezd beletörődni, hogy legjobb esetben is még hosszú-hosszú évekig fogunk így együtt reggelizni a Mandovi lagúnáinak a partján.
Bobby Valentine is törődött volt, és kicsit büdös is. A terepszínű ruhájából áradó mocsárszag arról árulkodott, hogy a hajnali órákat a lagúnákban töltötte, iszapcsapdáit méregetve. Szerencse, hogy nem kopogott be hajnalban hozzám.
Patricia Redfield a szokásosnál kissé később érkezett, kezében elmaradhatatlan üvegével. Ezúttal azonban szótlan
volt: senkit sem próbált megnyerni ivócimborának. Mintha Dustin Robinson halála elvette volna a barátkozó kedvét.
A három testvér sem volt beszédes hangulatban. Már-már azt hittem, megúszom figyelmeztetés nélkül, de Gilbert testvér csak megtalálta a módját, hogy odasomfordáljon hozzám, és a fülembe sugdosson.
- Hogy halad? - kérdezte reggelijével a kezében.
- Sehogy - mondtam, az igazságnak megfelelően.
- Hát az baj - sóhajtotta szemét a tálcájára szegezve. - Az bizony nagy baj. Valamennyiünknek az. De azért majd imádkozunk önért.
Mintha ezen a reggelen nem lettem volna olyan éhes, mint máskor. Sőt, egyáltalán nem voltam az. Ezért úgy döntöttem, kisétálok inkább a bokrokon pompázó virágözönbe.
Úgyis rövidesen találkám lesz Szadanand Szingh-gel.
32.
Mielőtt beléptünk volna a takaros, piros tetős, oszlopos, portugál házba, Szadanand Szingh a fülembe súgta:
- Beszéljen hangosan, nagyothall az öreg. Úgy egyébként világos az elméje. Világosabb, mint a magáé.
Santana Mascarenhas alacsony, töpörödött emberke volt, kis bajuszkával a szája felett, élénken csillogó madárszemekkel. Szadanand Szingh már korábban felvilágosított, hogy indiai anya szülte, apja portugál tisztviselő volt, ő maga harminc évig vezette Goa rendőrségét.
Senhor Mascarenhas szépen faragott hintaszékben ücsörgött, amikor beléptünk a szobájába. Egy ugyancsak madárszemű kislány, az unokája mutatta az utat. Amikor senhor Mascarenhas megpillantott bennünket, úgy megbillentette a hintaszékét, hogy már attól tartottam, kizuhan belőle. Felé kaptam volna, de az öregúr ügyesen kipattant a székből, és az orrom előtt termett.
- Ó, már vártam magukat - mondta mosolyogva. Fehér egérfogai voltak; nyoma sem látszott rajta a bételrágásnak.
Szadanand Szingh meghajolt előtte.
- Bomdia, főnök.
- Bomdia, fiam.
- Elhoztam Mr. Lawrence-t, ahogy ígértem.
Az öreg bólintott, és felém nyújtotta a kezét.
- Bomdia, Mr. Lawrence. Örülök, hogy felkeresett. Az utóbbi időben valahogy megfogytak a látogatóim. Ez a fickó is csak ritkán keres fel.
- Sok a dolgom, főnök- mentegetőzött Szadanand Szingh. - Az ilyenek miatt, mint Mr. Lawrence.
- Akkor valóban elfoglalt ember lehetsz - vigyorgott Mascarenhas. - Nem olyannak néz ki, aki csak úgy hagyja csőbe húzni magát.
- Én mégis behúzom - vicsorgott a felügyelő. - Előbb-utóbb behúzom.
- Te is itt akarsz maradni?
- Dehogy akarok - szaladt ki Szadanand Szingh száján. Amikor aztán rájött, hogy udvariatlanságot követett el, gyorsan helyesbített. - Maradnék, de vár a kötelesség.
- Hát akkor csak menj - intett senhor Mascarenhas. - Elboldogulunk nélküled is.
Amint Szadanand Szingh lépteinek a nesze elhalt odakint, hozzám fordult.
- Rendes ember, csak kissé önfejű. Te milyen vagy?
- Rendes ember, csak kissé Önfejű - mondtam.
- Akkor marhára utálhatjátok egymást.
Tovább nem folytatta, mert bejött az unokája és teát hozott. Amíg kitöltötte az italt, volt alkalmam körülnézni a szobában. A teremnek is beillő, hatalmas szoba mennyezetét lakkozott gerendák tartották, mint a régi parasztházakét bárhol a világon. A falakat faburkolat fedte; némelyik lécén már kiütköztek a mögötte megbúvó penész előőrsei. Az ablak mellett jókora, négyszögletű folt jelezte, hogy ott valamikor értékes tükör csilloghatott. A padló mintás falapokból állt, szépen csiszolva.
A kislány kitöltötte a teát, és letette a kancsót a tálca mellé, amelyen a csészéket hozta. Ráhelyezte a tálcát egy kis kerek asztalkára. Mivel Mascarenhas felügyelő a hintaszékébe csüccsent, magam az asztalka mellé állított egyetlen székre telepedtem.
- Ő az unokám, Celina - mondta a felügyelő. - Négy unokám van. ő a legkisebb.
- Szép család - dicsértem.
- Az - bólintott. - Köszönöm, Celina.
Celina mosolygott, és kiment.
Mascarenhas felügyelő rám villantotta élénk kis szemét.
- Nem vagyok egyedül. Sokan vannak körülöttem. De azért hiányzik a munka. Azt nem tudja pótolni senki. Rohadt dolog megöregedni.
- Az - hagytam rá.
- Igya meg a teáját. Majd aztán beszélünk. Látom, megnézte a házat. Remélem tetszik?
- Nagyon szép.
- A Coelho családé volt. Gyerekkoromban mindig ezt az épületet csodáltam. Sokszor eljöttem előtte, és arra gondoltam, hej, ha én egyszer bejöhetnék ide. Csak úgy körülnézni. De sose mertem megtenni, pedig az Öreg Coelho biztos megengedte volna. Aztán jött a felszabadulás, én már a rendőrségnél dolgoztam, és a feleségem révén szegények sem voltunk. A portugálok elindultak haza. Akkor az öreg Coelho átjött hozzánk. Azt mondta, eladná a házát olcsón. Én pedig megvettem. Így került ide a családunk. Azóta egyszer írtak és megkérdezték, megvan-e még a nagy banánfa - maguk bengáli fikusznak hívják - az udvarban. Írtam nekik, hogy megvan, és hogy vigyázunk rá. Azóta nem írtak. Én megvettem ezt a házat, érti?
- Értem.
- Fenét érti. Ha nem veszem meg, ingyen is az enyém lehetett volna, mint ahogy a többi ház is ingyen lett az új gazdáié. De én megvettem. - Előrehajolt, és körbemutatott a szobában: - Ez volt a nagyterem. Még egyszer akkora volt, mint most. Röviddel a távozásuk előtt valamiért elfalaztatták. Ott lógott a nagy tükör. Nem tudom, hol van; talán magukkal vitték, talán eltörött. Sok-sok bált rendeztek ebben a teremben. Kár, hogy nincs meg a nagy tükör. Még a nagyanyám is abban igazgatta a haját, amikor részt vett a Coelho család bálján.
Úgy éreztem, mellé nyúltam. Túlságosan is lefoglalták a saját emlékei; aligha maradtak meg a fejében azok, amelyek nem kapcsolódnak hozzá és a családjához.
Mascarenhas felügyelő azonban rácáfolt a gyanakvásomra.
- Ennyi elég is a házból - mondta a térdére ütve. - Maga
nem azért jött, hogy egy öregember szentimentális nyavalygását hallgassa. Rendelkezésére állok, Mr. Lawrence.
Felemelte az állát, és figyelmesen nézett rám apró, élénk madárszemével.
- Ön vezette a nyomozást egy Renate nevű hippi lány halála Ügyében?
Mascarenhas felügyelő bólintott.
- Én. Különben Renate Steinnek hívták.
- Jól emlékszik rá?
- Mintha tegnap történt volna. Nem voltak akkoriban mindennaposak a gyilkosságok Indiában. Szerencsére Goa a mai napig kivétel. Egy-egy gyilkosság még ma is megrázza a közvéleményt, hát még akkor!
- Mondana róla valamit?
Mascarenhas széttárta a karját.
- Mire kíváncsi? Egy Jensen nevű fickóval élt együtt. Sátorban laktak Colva Beachen. Egy rekkenő délutánon bukkantak rá a többiek. A halottnak már szaga volt. A fickó, Jensen fojtotta meg. Valami zsinórral, vagy húrral vagy mi a fenével. Erre már nem emlékszem jól. Aztán lelépett. Egy darabig kerestük, de nem bukkantunk a nyomára. Annyi volt akkoriban errefelé a félkegyelmŰ, hogy nem látszott tőlük Goa. Valamennyinek hosszú volt a haja, koszos a ruhája, és olyan egyformák voltak, mint a kókuszdiók a fán. Ahhoz, hogy megtaláljunk valakit, valamennyit be kellett volna gyűjteni, megfürdetni, lenyírni a hajukat és a többi.
- A papírjaik segítségével sem lehetett volna megkülönböztetni őket?
Mascarenhas megingatta a fejét.
- Háromnegyed részének nem voltak rendben a papírjai. Jó részük hamis útlevelet használt. Ha valaki disznóságot követett el - fű szívására gondolok elsősorban - kiutasították az országból, és feljegyezték az útlevele számát. Erre egy hét múlva visszajött hamis útlevéllel. Akkor még hiányoztak a megfelelő eszközök a kiszűrésükre. Szóval, nem lett volna könnyű elkapni. És nem is sikerült. Mindenesetre jelentettük a dán hatóságoknak, de ők nem ismerték. Ebből arra következtettünk, hogy nem dán, és nem Jensen. Magunk között szólva, az ördög sem tudta, kicsoda.
- A lány?
- Ő Németországból jött. Volt abban a brancsban egy fickó, Günther Heiss - jól emlékszem a nevére -, aki korábban a barátja volt, csak az a Jensen elszerette tőle. Persze, hogy elsősorban őt vettük elő. De volt alibije. így aztán szabadon engedtük.
- A pasas lányai?
- Maga erről is tud? Nos, valóban volt két lánya, akik ugyancsak ott laktak a hippik között. Ők aztán nyomtalanul felszívódtak. Jensent viszont később megtaláltuk.
- És? - kérdeztem, nem is palástolva az izgalmamat.
- Sok hasznát nem vettük. De nem ám.
- Történt valami vele?
Mascarenhas felügyelő előrebillentette a hintaszékét, mintha ki akarna szállni belőle, de aztán meggondolta magát, és mégsem szállt ki.
- Történt bizony - mondta rövid hallgatás után. - Történt bizony.
- Micsoda?
Mascarenhas rám nézett, mintha azt latolgatta volna, elmondja-e a szomorú hírt.
- Mr. Jensen, vagy akárki is volt, gyilkosság áldozata lett. Másképpen szólva, átküldték a másvilágra, mégpedig ugyanúgy, ahogy azt a lányt is. Na, igyon egy teát, aztán folytatjuk.

33.

Ami engem illet, három nagy korttyal leküldtem a csésze tartalmát, ami úgy általában nem szokásom, sőt, lenézem azokat, akik képtelenek kiélvezni a tea semmihez nem fogható zamatát. Ezúttal azonban bocsássák meg nekem, hogy a nagy izgalomtól még a tea iránti érdeklődésemet és csodálatomat is elveszítettem. Továbbá, szolgáljon mentségemül, hogy csak rövid időre.
Mascarenhas felügyelő azonban nem hagyta zavartatni magát. Olyan nyugodtan kortyolgatta a nedűt, mint akit már nem sürget semmi, ami már kívül áll időn és téren - legalábbis fél lábbal. SŐt, mintha rólam is tökéletesen megfeledkezett volna.
Azért egyszer csak vége szakad mindennek. Mascarenhas
lekoppantotta a csészéjét az asztalkára, nyögött egyet, és rám meresztette élénk madárszemét.
- Hol is tartottunk?
- Ott, hogy Jensent meggyilkolták.
Ismét billentett egyet a hintaszékén.
- Azt meg. Valóban meggyilkolták. De mit akartam ezzel mondani?
- Ugyanúgy Ölték meg, mint a barátnőjét, Renate Steint - emlékeztettem.
- Úgy van - bólintott Mascarenhas. - Valami zsinórral fojtották meg. Ha jól emlékszem, magát a zsinórt nem találtuk meg. Vagy lehet, hogy megtaláltuk?
Egyelőre nemigen izgatott a zsinór. Sokkal inkább a halott.
- Hol ölték meg?
- Mapusa környékén. Egy erdő mellett.
- Az erdőben?
- A sátrában, ha arra gondol.
- Mit keresett ott?
- Bizonyára ott lakott.
- Eszerint a sátrában találták meg a holttestét.
Mascarenhas felügyelő előrebillentette a hintaszékét.
- Ezt mondtam volna? Akkor világosabban fejezem ki magam. Jensent a sátrában ölték ugyan meg, a jelek arra mutattak, de nem a sátrában találtuk meg a holttestét.
- Hanem hol?
- A tengerparton. Már jó néhány napja lebegett a vízben, amikor rábukkantak. Rendesen kikezdték a halak, még ma is itt van előttem a képe, ha behunyom a szemem. Akarom mondani, csak a feje van előttem, a képe az nincs, mert akkor már nem volt neki. Lerágták a halak, meg a tengeri micsodák.
- Miből gondolták, hogy a sátrában ölték meg?
- A nyomokból. Valaki bejelentette, hogy jó néhány napja áll az erdő mellett egy gazdátlan sátor. Nos, amint benéztünk, láttuk, hogy nagy balhé történhetett odabent. Vérnyomokat találtunk a falon, dulakodás nyomait az ágyneműjén. És a papírjait is megtaláltuk. Például a Jensen névre kiállított útlevelét.
- Miből gondolták, hogy a halott fickó Jensen volt?
- Két dologból is. Az egyik, hogy találtunk nála, mármint
a ruhája zsebében egy valutaváltási cédulát Jensen névre. Azonkívül a haverjai is felismerték. Valami tetoválás volt a karján, vagy mi a szösz, arról.
- És a lányai?
- Róluk nem tudok semmit. Talán visszatértek Európába.
- Két kislány?
- Sajnos nem találtuk meg őket. Vele nem voltak, az biztos. Vagy ha vele voltak, hát akkor... magával vitte őket a gyilkos.
Behunytam a szemem és gondolkodni próbáltam. Eszerint Frank Haan mérnököt és zeneszakértőt megölték Goában, miután ő megölte a barátnőjét, Renate Steint.
- Tudom, mire gondol - bólintott Mascarenhas felügyelő. - Mi is sokat töprengtünk rajta. Amint már ön is rájött, két dolog történhetett ugyanis. Az egyik, hogy Renate Steint nem Jensen ölte meg, hanem valaki más, s ez a másvalaki később őt is átküldte a túlvilágra. Jensen tehát nem gyilkos, csupán áldozat. A másik lehetőség, hogy ő ölte meg Renate Steint, őt pedig valaki más, bosszúból, a lány haláláért.
Ebben a szent pillanatban beugrott Günther neve. Neki aztán igazán lett volna oka a bosszúra. Csakhogy Günther egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki hidegvérű gyilkosságra képes. Vagy mégis?
Ekkor döbbentem csak rá, hogy Mascarenhas felügyelő közben tovább beszélt. Alighanem több mondatát is elmulasztottam, amíg saját gondolataimmal voltam elfoglalva.
-... ez volt a helyzet. Ezzel aztán meg is kezdődtek a bajok. Az első jó két évvel azután történt, hogy megtaláltuk Jensen holttestét. Cavelossimban bukkantunk a fickóra.
- Kire? - hökkentem meg.
- Maga alszik? - kérdezte rám villantva a szemét. - Most mondtam, hogy ott találtunk egy fickót belakkozva és megfojtva. Szintén azzal a bizonyos húrral a nyakán.
- Kerekes székben?
- Ki beszél itt kerekes székről, ember? Az egy jó lábú fickó volt, méghozzá elég fiatal.
- Hippi?
- Nem mondhatnám. Akkorra már a hippi fogalma is kezdett a semmibe veszni. Új irányzatok jöttek, s bár soha sem szűnt meg a turisták áradata, átalakult az összetételük. Divatját múlta a torzonborz haj, a piszkos, szakadt nadrág és a kommuna is. A következő nemzedék már más normák szerint élt Persze ők is sátraztak még, de inkább már panziókban béreltek szobát. Ez a pasas is egy panzióban lakott. Valami Tumer volt, és angol.
- Megfojtották?
- És belakkozták.
- Megtudtak róla valamit?
- Nem sokat. Kiderült, hogy hamis útlevéllel érkezett. Az angol hatóságok nem tudtak mit kezdeni vele, ezért itt temették el. Akárcsak a másikat.
- Másikat? - fogott el a rémület.
- Az meg amerikai volt. Megfojtva, belakkozva.
- Összesen hány:..
Mascarenhas felemelte a kezét.
- Négy. A kerekes székes volt az ötödik. Egyedül neki sikerült megállapítanunk a személyazonosságát.
- Ki volt az? - kérdeztem még mindig megdöbbenve.
- Andreas Kerkhof. Csakhogy őt nem egyedül ölték meg, hanem a kísérőjével együtt. Andreas Kerkhof holland volt, és Amszterdamból jött. Ki tudja, miért? Őt is megölték. Megfojtották és belakkozták. A kísérőjét viszont kígyó marta meg. Valaki beletette a dögöt az ágyába. Ez az igazság.
- Mit mondott a holland rendőrség?
- Jószerével semmit De legalább az ő holttesteiket hazavitették. - Megbillentette a székét, és mélyet sóhajtott. - Hát ez az, amit el tudtam mondani Önnek, senhor Lawrence. Nem sokkal ezután nyugdíjba mentem, és nem foglalkoztam többé gyilkossággal. Szadanand Szingh került a helyembe. Nagy tudású férfi, és kiváló az ösztöne. Azonkívül szívós, mint a buldog. Akit egyszer el akar kapni, azt el is kapja. Ön is rendőr?
- Nem vagyok az.
- Pedig úgy beszélt önről, mintha a kollégája lenne. Mindenesetre örülök, hogy meglátogatott. Ha valami fejlemény lenne az ügyben, ne felejtsen el tájékoztatni. Rendben?
Készséggel megígértem neki.

34.

Amikor eljöttem tőle, még jobban meg voltam zavarodva, mint korábban. Elvégre kiderült, hogy sorozatgyilkosságról van szó; méghozzá a javából. De mi az ördögért gyilkolnak? Bosszúból, vagy a nem létező Ganésa-gyémántokért?
Hazafelé utamon alaposan meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Először egy lányt Öltek meg, Renate Steint, aztán Jensent, alias Frank Haant, majd további négy ismeretlent. A különbség mindössze annyi köztük, hogy sem Renate Steint, sem Jensent, azaz Haant nem lakkozták be. A sok megválaszolandó kérdés közül toronymagasan kiemelkedett az, hogy vajon miért mázolták be az áldozatokat?
Nagypapa esete egyértelműen arra mutatott, hogy így akartak kiszedni belőle valamit. Az ezt megelőző gyilkosságokból azonban nem derült ki, hogy bármit is meg akartak volna tudni az áldozatoktól. Akkor viszont mi a fenének kellett a lakk? Figyelmeztetni, vagy emlékeztetni valakit valamire? És a húr? Miért éppen húrral öltek?
Végül azon is el kellett gondolkodnom, hogy megteszek-e mindent a saját biztonságom érdekében. S ahogy ezen törtem a fejem, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy bizony nem. Úgy téblábolok a - sajnos egyre gyakrabban előforduló - gyilkosságok között, mintha meg lennék győződve róla, hogy nekem aztán nem eshet bajom. Márpedig ezen minél gyorsabban változtatnom kell. Ha továbbra is a sérthetetlent játszom, egyszer csak arra ébredek a túlvilágon, hogy csípi a képemet a lakk, a nyakkendőmet pedig túl szorosra kötötték odalent.
Azon is el kellett töprengenem, hogy ismét felkeressem-e Günthert. Arra a következtetésre jutottam, hogy felesleges. Úgyis azt fogja mondani, hogy Renate halála után hazatért, és fogalma sem volt az ezután bekövetkezett gyilkosságokról.
Ahogy elértem az épületekhez vezető kis ösvényt, a számítógépes szoba felé fordultam. Eleonora Martinez ezúttal is egyedül üldögélt a szobájában. Amint megpillantott, felragyogott az arca.
- Maga aztán csodát tett Güntherrel! - lelkendezett. - Kedves és jókedvű, és sört sem ivott ma reggel. Gyakrabban kellene, hogy eljöjjön hozzánk.
Mindeközben olyan kacér mozdulatot tett a kezével, hogy nyomban elhatároztam: olyan ritkán jövök a közelébe, amilyen ritkán csak lehet. Még csak az hiányozna, hogy az elkövetkező éjszakákon ő is ott kopogtasson az ajtómon.
Ezúttal csak telefonálni szerettem volna, bár fogalmam sem volt a telefonszámról. Valaha tudtam, de elfelejtettem.
- Óhajt valamit, Mr. Lawrence? - kérdezte Eleonora. - Rákapcsolódik az internetre?
- Inkább telefonálnék egyet.
- Sajnos... nekem éppen mennem kell. Át kell ugranom az igazgatóságra. Igazán sajnálom.
Látszott az arcán, hogy valóban sajnálja.
- Várjon meg - mondta aztán sokat sejtetőn. - Futok vissza. Addig csak telefonáljon.
Amikor eltűnt, leültem egy székre, szemben a csillogó monitorokkal, és koncentrálni próbáltam. Ezúttal is, mint már annyiszor, a Himalája egyik csúcsát, a Ceringmát idéztem az emlékezetembe. Megvártam, amíg óriásira nő, és magába szippant. Szinte éreztem, amint egy hatalmas seprű seperni kezd bennem, és megtisztítja minden haszontalan ostobaságtól az agyam.
Jó néhány perc telt el ebben a megváltozott tudatállapotban, amikor megszólalt a belém rejtett biológiai csengő. Felpattantak a szemhéjaim, és ismét ott találtam magam a monitorok előtt. A keresett telefonszám már ott világított a fejemben, mintha sötétség mélyéről bukkant volna elő.
Tulajdonképpen onnan is bukkant elő. Abból a tartományból, amelyet normális körülmények között már képtelenek vagyunk felidézni.
Tárcsáztam a számot és vártam. Néhány másodpercnyi zörgés és zakatolás után meghallottam a kicsengetés jelét. Alig csengett hármat a készülék, odaát már fel is vették a kagylót.
- Tessék.
- Santarcangeli atyát kérem - mondtam.
- Ki kéri?
- Lawrence. Leslie L. Lawrence.
Éreztem, hogy a másik habozik a vonal végén.
- Sajnos nem tudom adni, Mr. Lawrence - mondta végül.
- Tárgyal valakivel?
- Erről nem adhatok felvilágosítást.
- A Vatikánban van?
- Sajnos erről sem adhatok felvilágosítást.
- Arról sem, hogy mikor érkezik vissza?
- Sajnos arról sem.
- Elutazott valahová?
- Sajnos nincs módomban...
- Köszönöm, atyám.
Jól ismertem a Vatikán embereit ahhoz, hogy céltalannak tartsam a további kérdéseket. Ha egyszer azt az utasítást kapta, hogy hallgasson, akkor is hallgatni fog, ha máglyára küldik is, mint Giordano Brunot.
Azt a számot, ami ezután következett, fejből tudtam. Ez is olasz szám volt. Csak éppen nem vatikáni.
Szerencsémre néhány csengetés után itt is felvették a kagylót.
- Casagrande bíboros titkársága.
- Leslie L. Lawrence vagyok - mutatkoztam be. - A bíboros úrral szeretnék beszélni.
- Leslie? - suttogta bele egy hang a kagylóba. Még sok ezer kilométer távolságból is éreztem rajta a meglepetést, talán az öröm erejét is. - Leslie?
- Én vagyok.
- Itt Bergomi beszél.
- Bergomi atya?
- Neked Luigi. Honnan beszélsz, Leslie?
- Egyenesen a pokol kapujából. De lehet, hogy a mennyországéból, csak nemrég feketére festették.
A hang mintha kuncogásba csapott volna át.
- Bajban vagy?
- Egy kicsit.
- Te mindig bajban vagy. Emlékszel Sierra Leonéra?
Hogy a fenébe ne emlékeztem volna. Bergomi atya akkor még nem volt Bergomi atya, csupán egy fekete képű papnövendék, és az a megtiszteltetés érte, hogy velem együtt lóghatott fejjel lefelé egy faágról, miután a felkelők felkötöttek bennünket.
- Emlékszem - mondtam.
- Hát csak vigyázz magadra. Világszerte sok a faág.
Egyszerre megszűnt a kuncogás, és ismét csak a zúgás töltötte be az űrt Majd kristálytisztán, mintha a hátam mögül beszélne, meghallottam Casagrande bíboros senkivel össze nem téveszthető baritonját.
- Leslie?
- Én vagyok, Pietro.
- Csak nincs valami baj? Luigi olyan kurtán-furcsán beszélt...
- Még nincs. De hogy ne is legyen, Santarcangeli atyával kellene néhány szót váltanom.
- Próbálkoztál már a hivatalában?
- Nem adnak felvilágosítást.
Néhány pillanatig csend volt, majd ismét megszólalt a kristálytiszta hang.
- Miről lenne szó?
- Szeretném tudni, hol van Santarcangeli.
- Nincs a Vatikánban.
- Akkor hol?
- Nem tudom pontosan. De azt hiszem... Európában sincs. Kezdett valami halvány gyanú ébredni a szívemben. Még
csak egy kis bimbócska volt, de villámsebesen bontogatta már a szirmait.
- Indiában van?
- Azt nem mondtam - visszakozott Casagrande bíboros. - Senki nem tudhatja, hol van. Én sem tudom.
Casagrande bíboros ezután hosszasan hallgatott. Talán arra a napra gondolt, amikor sikerült kiszabadítanom a kasmiri felkelők fogságából. Ha nem vagyok éppen a közelben, Casagrande most nem bíboros, hanem egy ismeretlen sírhalom a Himalája havas csúcsai között.
- Nem ugornál át hozzám egy kávéra? - kérdezte kissé megváltozott hangon.
- Nehéz lenne, Pietro - mondtam. - Legkevesebb nyolcezer kilométerre vagyok tőled.
- Ezt nem gondoltam volna - hűlt el. - Azt hittem, itt jössz-mész a szomszédban. Akkor vegyük úgy, hogy kávézunk. Érzed az illatát?
- Én inkább a himalájai teáét érzem.
Gyengéden figyelmeztettem rá, hogy valamivel azért tartozik nekem.
- Nos jó - mondta rövid habozás után. - Mit akarsz tudni?
- Hol van Santarcangeli?
- Azt beszélik, Indiában.
- Beszélik?
- Én nem vagyok bent a buliban, Leslie. Fogalmam sincs róla, mit kavar a nemzetközi osztály.
Panaszossá vált a hangja, mint akit nem avatnak be a nagypolitikába, pedig biztos voltam benne, hogy nála jólértesültebb bíboros nincs a naprendszerben.
- Hol Indiában?
- Azt nem tudja senki.
- Akkor legalább azt mondd meg, hova indult?
-Goába.
Libabőrös lett a hátam. Mi a fene történik itt egyáltalán?
- Most is Goában van?
- Azt nem... tudom.
- Hogyhogy nem tudod?
- Elveszett.
- Santarcangeli?
- Elveszett, ha mondom. Legalábbis azt beszélik.
- Hogy veszettel?
- Fogalmam sincs róla.
- Arról van, hogy miért ment Goába?
- Nem kívánsz egy kicsit sokat tőlem?
- Ezt döntsd el magad.
- Jó, rendben van. De tényleg nem tudom a pontos okát. Csak szóbeszédeket hallok. Állítólag meg akar keresni valamit. Valamit, ami roppantul érdekli a Vatikánt.
- Mi az?
- Ez az, amit nem tudok. Nem kötötték az orromra, de alighanem más orrára sem. Csak néhányan tudhatják. A legfelsőbb helyen.
Megtörölgettem a homlokom, és igyekeztem csillapítani szívem zakatolását.
- Eszerint Santarcangeli idejött és eltűnt. - Te is Goában vagy? - Én is itt.
- Megkeresed?
- Ha elárulod, hol keressem.
- Mondtam már, hogy nem tudom.
- Mikor tűnt el?
- Már vagy egy hónapja nem látták. De lehet, hogy régebben.
- Mi az, amit meg akar találni?
- Mondom, hogy... nem tudom.
Éreztem a habozást a hangján. Nyilvánvalóan tudott valamit, amit viszont nem akart elmondani. A barátság, a hála és az egyháza iránti hűség tusakodott egymással a lelkében.
Éreztem, hogy tovább kell ütnöm a vasat.
- Ereklyéről van szó?
- Milyen ereklyéről?
- Xavéri Szent Ferenc ereklyéjéről. Például a jobb kezéről. - Ugyan már, Leslie! Xavéri Szent Ferencnek nem is Indiában van a jobb keze.
Ez idáig stimmelt. Cicus tehát joggal gyanakodott, hogy valami mást akarnak megkerestetni vele, nem a szent jobbját.
- Akkor... talán kincsről?
- Milyen kincsről?
- Mondjuk, Ganésa gyémántjairól.
Idegesen és türelmetlenül csattant a hangja.
- Ne bomolj, Leslie, te is felülsz ennek az ostobaságnak? Értsd meg, mást nem mondhatok. Már így is többet locsogtam, mint szabad lett volna. Ez nem egy egyszerű ügy. Ez akkora...
- Mekkora?
- Mint a Himalája.
Ismét végigfutott rajtam a rémület. Mi az ördögbe tenyerelhettem bele?
- Hát ha nem ereklye, és nem gyémánt, akkor micsoda?
- Könyörgök, Leslie, nem mondhatok mást. Ha mondanék, a Vatikán érdekeit csorbítanám. Hidd el...
- Elhiszem - mondtam. - Csakhogy nekem más a véleményem. Nekem az a véleményem, hogy a Vatikán érdekei akkor csorbulnak igazán, ha elhallgatod előlem, amit tudsz.
- A fenébe is, mit csináljak?
- Figyelj ide - segítettem neki. - Összefüggésben van a dolog Xavéri Szent Ferenccel? - Bizonyos értelemben igen.
Úgy szorítottam a kagylót, hogy felforrósodott a tenyeremben a bakelit. Egyszerre csak megjelent előttem Derek Kerkhof, amint félrebillent fejjel, belakkozott testtel ismételget néhány szót.
- Amit kerestek, az... Xavéri Szent Ferenc kriptájában van?
- Nem tudom. Senki sem tudja.
- Kapcsolatban van a zenével?
- Leslie, én igazán...
- A hangszerkészítéssel? - Leslie, én igazán...
- Lehetséges, hogy Enrico Santarcangelit elrabolták?
- Leslie, én...
Egyszerre csak mintha fénybomba robbant volna a fejemben.
Mielőtt megszakadt a vonal, már tudtam, mit keres Santarcangeli atya Goában. Azt is tudtam, miért bízták meg Cicust, Xavéri Szent Ferenc jobbjának a megszerzésével. Azt is tudtam, miért követték el az immár számtalannak tűnő gyilkosságot.
Csak azt nem tudtam, hogy úszhatnám meg élve, ami ezután következik.

35.

Úgy döntöttem, kihagyom az ebédet. Megkértem Hamidot, szerezzen néhány szendvicset, magam pedig kivonultam a lagúnák partjára. Csendet és nyugalmat kívántam, hogy megpróbáljam összeállítani a fejemben a gyilkosságok történetét. Úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettem. Amíg a másodpercek vágtattak, a fejemben is száguldoztak a gondolatok. Annyi információ robogott át rajta, mint egy kisebbfajta számítógépen. Ugyanúgy összegyűjtöttem, rendbe raktam és kirostáltam az adatokat, mintha valóban egy számítógép tette volna. Éppen kész lettem az első következtetésekkel, amikor megzördültek mögöttem a bokrok és Cicus bontakozott ki közülük. Ahogy megpillantott, megtorpant, és megcsóválta a fejét.
- Sejtettem, hogy itt bujkálsz valahol. Kerestelek az ebédlőben.
Cicus ezúttal sárga ruhába bújt, jobban mondva sárga ruhát öntött magára. Amely - ha egyáltalán lehetséges - még szűkebb volt, mint azok a vörösek, amelyeket eddig láttam rajta.
Észrevette, hogy a kosztümjén felejtem a szemem, ezért felvonta a vállát.
- Lassan elfogynak a ruháim. Gondolod, hogy ki lehet tisztíttatni őket valahol? Ha nem, kénytelen leszek felvenni én is egy olyan lehetetlen izét, mint az ügyvédnőd. A feneke még csak-csak, de a többi...!
- Miss Naikról beszélsz?
- Egyelőre csak a ruhájáról. - Gyorsan körbepislogott, aztán odajött hozzám és az oldalamhoz simult. - Még most is remeg a lábam, ha az éjszakára gondolok. Szerinted ugyanúgy megismételhető?
- Meg kell próbálni - mondtam. - Hátha sikerül. Megcsóválta a fejét, miközben elkomorodott az arca.
- Nem tudom... sikerülni fog-e. Ahhoz az kell, hogy életben maradjak. Még ma este bele kell néznünk a kriptába.
- Hogy emeljük fel a tetejét?
- Szandokan felemeli. Én bemászok... Te pedig...
- Én pedig?
- Segítesz nekem. Megvan hozzá a tervem. Este hatkor indulunk.
- Jó.
- jó, de...
Csókot nyomott a képemre, és búcsút intett.
- Ne feledd: pontban hatkor a bejáratnál. Ha nem leszel ott... nekem végem. És vége a szerelmes éjszakáinknak is. És nemcsak azért, mert engem kinyírnak. Az az érzésem, hogy te sem úszod meg, Leslie. Akkor hát kellemes vízbámulást. Este hatkor a bejáratnál.
Úgy tűnt el a bokrok között, mint egy vízbe hulló, nagy, sárga virág.

36.

Fél órával a tervezett indulás előtt munkához láttam. Ellenőriztem a revolveremet - amelyet Mascarenhas felügyelőnél tett látogatásunk alkalmával meglepetésszerűen visszakaptam Szadanand SzinghtŐl -, felcsatoltam a késemet az övemre, sőt rövid habozás után a lábszáramra is felszíjaztam egyet. Igaz, ez már nem tőr volt, csak egy konzervnyitó kés, de hát az ilyen is csoda jól tud jönni, ha semmilyen más nincs kéznél. Zsebre tettem még ezt-azt, aztán rövid, de intenzív meditációba mélyedtem. Nem volt vele semmi más célom, mint hogy megnyugtassam magam. Őrzőszellemem ugyanis egész délután azt kiáltozta a lelkem mélyén, hogy nagy marha vagyok, ha belemegyek ebbe a kalandba, amely akár végzetes is lehet számomra, s velem együtt számára is. Meditációval próbáltam megnyugtatni, hogy nem eszik azért olyan forrón a kását: nem olyan könnyű engem hidegre tenni.
Őrzőszellemem ezúttal azonban nem akart megnyugodni. Azt kiáltozta eszement ugrándozás közepette, hogy fütyül Ő a meditációra, fütyül a megnyugtatására szánt kísérleteimre, csak azért sem hajlandó megnyugodni, sőt ha meghallgatnám, azt is elmondaná, hogy számtalan, azóta a túlvilágon bolyongó fickót ismert, akik valamennyien azt hitték, hogy nem is olyan könnyű hidegre tenni Őket.
Szerencsére 6 óra előtt tíz perccel kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, de nem Cicus állt odakint, hanem Szandokan, Fekete nadrágban, fekete pulóverben, fején fekete dokkmunkás sapkában - nagyjából és egészéből úgy nézett ki, mint egy kotrókeféjét veszített kéményseprő.
- Kész van? - kérdezte nyugtalanul pislogva, amikor bezártam magam mögött az ajtót.
- Kész.
 Mit döntött?
- Mivel kapcsolatban?
- Amit mondtam magának.
- Már elfelejtettem, mit mondott.
Szandokan elkapta a karom, és a falhoz lökött. Ott aztán úgy odaszorított, hogy levegőt is alig kaptam.
- Itt már nem lehet szórakozni - suttogta a fülembe. - Itt már nem babra megy a játék.
Megpróbáltam megszabadulni tőle, de nem igazán akart sikerülni.
- Mi lenne, ha leszállna rólam? - próbáltam meg odébb taszigálni.
- Mi lenne, ha meghallgatna?
- Hallgatnám, de a falhoz szorította a fülem.
Szandokan ekkor lazított a szorításán.
- Most már hall?
- Valamivel jobban.
- Akkor figyeljen ide. Mit válaszol arra, amit a múltkor kérdeztem?
- Mivel kapcsolatban?
Gyomromba nyomta az öklét, hogy ismét hiánycikk lett a levegő a környéken.
- Cicussal kapcsolatban. És azokkal a rohadék gyémántokkal kapcsolatban. Mert most már biztos vagyok benne, hogy azt keressük. Amíg maga csak a fenekét vakargatta, én levettem egy fülest. A három szomorú képű majom Ganésa kincséről makogott, amit valakik ennek a Xavéri fickónak a koporsójában rejtettek el.
- A magáé vagyok - nyögtem.
Szandokan sóhajtott és eleresztett. Úgy pottyantam le a falról, mint egy egyensúlyát veszített gekkó gyík.
- Képtelen lennék embert ölni - dörmögte szinte sírva. - Képtelen lennék megtenni.
- Hát ez az - sóhajtottam. - Nem is olyan könnyű elvenni másnak az életét.
Szandokan bólintott.
- Ezért maga fogja megtenni.
- Én?!
- Maga bizony. Én felemelem a kripta tetejét, maga és Cicus lemásznak. Megkeresik a gyémántokat, maga feladja nekem, aztán kinyírja Cicust.
- Hogy nyírjam ki?
- Az a maga dolga. Meg tudja fojtani?
- Talán meg. De... nem olyan erős a kezem, mint a magáé.
- Meg kell tennie. Ez valójában nem is gyilkosság, hanem jogos önvédelem.
- Ne mondja.
- Pedig így van. Ha maga, azaz mi nem öljük meg Cicust, ő öl meg bennünket. Ebben ezer százalékig biztos vagyok.
- Ha megöltem, mi jön ezután?
- Kimászik a kriptából, és elmenekülünk. Megszereztük Ganésa kincsét, miénk a világ.
- És a megbízói?
- Köpök rájuk. Annyi pénzzel, amennyit a gyémántok érnek, megtalálom a módját, hogy ne bukkanhassanak a nyomunkra.
Bár a meditációm nem sikerült valami jól, anélkül is kiélesedtek annyira a gondolataim, hogy tisztában legyek Szandokan szándékával. Ha megteszem, amire kér, és megfojtom Cicust - természetesen távol állt tőlem, hogy megtegyem -, úgy rám löki a tetőt, csak úgy csattan.
Azon néhány másodpercig még elgondolkodtam, hogy Szandokan valóban olyan hülye-e, mint amilyennek látszik. Valóban azt képzeli, ha sikerülne is mindaz, amit eltervezett, két-három percnél tovább birtokolhatná azt a valamit? Holtbiztos voltam benne, hogy akiktől a megbízást kapta, itt ólálkodnak körülötte, és figyelik minden mozdulatát. Akárcsak Cicusét, és most már az enyémet is. Ha a titokzatos valami a birtokunkba kerülne, alig egy rövidke imára lenne időnk, és máris útban lennénk Charon ladikján a Túlsó Part felé.
- Gondolja, hogy Cicus nem sejt semmit?
Szandokan elvigyorodott.
- Azt a csajt nem érdekli más, csak a férfiak. Ezúttal alighanem én.
- Biztos benne?
- Na, hallja! Az ember megérzi az ilyet. Döglik értem, nekem elhiheti. Éppen ezért nehezemre is esne... érti, ugye? Ráadásul még nem is próbáltam a... gyilkosságot. Nálunk, a birkózásban előre meg volt dumálva minden. De hát azt maga is tudja! Egy gyilkosságot azonban nem lehet előre megdumálni. Tudom, hogy technikailag hogyan kell csinálni; elkapja az ember az illető nyakát és szorítja, csakhogy... valahogy nehéz elképzelni, hogy kiszorítsam a szuszt egy olyan, csajból, aki döglik utánam. Még szerencse, hogy nem maga, után döglik. Nem igaz?
- De még mennyire, hogy igaz.
- Abból is látszik, mennyire odavan értem, hogy... fáraszt.
- Mit csinál?
- Maga nem szokott horgászni?
- Nemigen.
- Figyeljen és tanuljon. Amikor a hal ráharapott a csalira és már a horgon van, a horgász megpróbálja kihúzni a vízből. A hal persze nem akar kimenni. Húzza visszafelé a zsinórt, megpróbálja eltépni, mifene. A horgász húz egy kicsit rajta, aztán elereszti, aztán megint húz rajta - egyszóval fárasztja. Amikor a hal elfáradt, kihúzza a partra. - Azt mondja, hogy Cicus fárasztja magát?
- Azt hiszi a kis hülye, hogy ráharaptam. Pedig az az igazság, hogy Ő harapott énrám. Ő mégis megpróbál fárasztani.
- Például hogyan?
- Hát... azt tudja, hogy együtt lakunk. Ő azonban nem enged magához. Érti?
- Értem - bólintottam. - És miért nem?
- Mert fáraszt. Azt akarja, hogy harapjak rá, és adjam meg magam neki. Legyek a pincsikutyája; azt csináljam, amit ő akar.
- Igazán?
- Igazán. Azonkívül szándékosan meztelenül járkál előttem. Vagyis... majdnem meztelenül. Felül semmi, alul is csak egy kis izé. Az a helyzet, hogy a fürdőszobánk is közös. Ez egy családi vityilló, amiben vagyunk, vagy mi a szar. Szóval, úgy jár-kel, mintha ott sem lennék. Egyszer azt mondta, hogy én neki levegő vagyok. Mi ez, ha nem fárasztás?
- A fárasztás tipikus esete - bólintottam.
- Vagy egy másik dolog. Tegnapelőtt este eléggé begerjedtem... Tudja hogy van ez. Meleg volt, meg minden. Cicus ott feküdt az ágyán anyaszült semmiben. És az ajtaját sem csukta be. Éppen a fürdőből jöttem, és rajtam sem volt sok minden. Mondhatnám semmi. Megláttam az ágyán... erre begerjedtem. Odamentem hozzá és mondtam neki, hogy itt az idő, amire vártunk. Megfordult, és még be sem takaródzott. Felvett az éjjeliszekrényéről egy kalapácsot - a franc se tudja, hogy került oda, és mi a francért van egy csajnak kalapácsa? - és azt mondta, hogy megtehetem, amit akarok, de ez lesz életem utolsó... dobása, mert közben szétveri a fejem. Mi ez, ha nem fárasztás?
- Ez is az - bólintottam.
- Száz szónak is egy a vége; megfojtja, és gazdagok leszünk. Majd kerítünk magunknak két jó csajt: pénzzel mindent el lehet intézni. Azt azért sajnálom, hogy Cicust kihagytam. Kár érte.
Cicus a kijáratnál várt ránk. Ő is tetőtől talpig feketébe öltözött. Ha hiszik, ha nem: fekete ruháját is úgy öntötték rá.
Kíváncsi lettem volna, valódi ruha-e, vagy szurok, de nem volt időm ellenőrizni. Alig hogy felbukkantunk, márki is gördült egy kis mikrobusz a bokrok árnyékából.
- Taxival megyünk - mondta a sofőr felé intve.
- Nem lesz kicsit feltűnő? - kérdeztem.
- Itt mindenki taxival jár. Az lenne a feltűnő, ha gyalog bóklásznánk. Nem tudott valami normálisabb ruhát magára venni?
Zöld nadrágban és zöld ingben voltam, ami úgy egyébként nagyon is normálisnak tűnt.
- Világítani fog a sötétben.
- Nem lesz sötét - mondtam.
- Mindjárt lemegy a nap.
- A templomban viszont égnek a gyertyák.
- Égnek?
Ha nem lettem volna szorult helyzetben, elnevettem volna magam. Életemben nem találkoztam még két ilyen balfácán betörővel.
Csak az volt a kérdés, hogy gyilkosnak is ilyen balfácánok-e?
Szandokan előreült a sofőr mellé. Cicus megadta a koordinátákat, és a vállamnak dőlt. Közben, mintha véletlenül tenné, a combomra ejtette a tenyerét.
- Hogy vagy, szivi?
- Jól - mondtam.
- Adrenalinszint?
- Normális.
- Adj egy csókot!
- Majd utána.
- Mi ez? Babona?
- Mondjuk.
Levette a kezét a lábamról, és elhúzódott tőlem. Úgy látszik megsértődött egy icipicit.
- Ugye nem felejtetted el, Leslie, hogy meg kell ölnöd| Szandokant?
- Miért pont nekem?
- Pokolian gazdaggá teszlek, tálcán kínálom neked a vi| lág legklasszabb nőjét - te is tégy hát valamit, hogy a tiéd lehessen.
- Amit tudok, megteszek - ígértem. - Csakhogy nem lesz
egyszerű megölnöm. Ha lelövöm, visszhangzik a környék, hangtompítóm nincs, megfojtani nemigen tudom. Ez a pasas birkózó volt, és Ötven kilóval súlyosabb, mint én.
- Nem is kell - mondta. - Nem kell megfojtanod.
- Akkor?
Cicus a lábamnak nyomott valamit. Azt hittem, újra kezdi a tapogatást, de ezúttal tisztességes szándékai voltak. Jókora kalapácsot tartott a kezében: feltehetőleg azt, amiről Szandokan beszélt.
- Ezzel ölöd meg.
- Csak úgy?
- Nem csak úgy, hanem fejbe vágod vele. A menetrend a következő: bemegyünk a templomba, megkeressük Xavéri Szent Ferenc kriptáját, Szandokan felemeli a fedelét... Eddig világos?
- Eddig az.
- Szandokan és te bemásztok.
- Azt hittem, Szandokan tartja a tetőt.
- Szandokannak nem kell semmit tartania. Félrehúzza a kriptatetőt; éppen csak annyira, hogy ne csússzon vissza. Feladjátok a cuccot, akármi is az, és te megölöd a fickót. Kimászol és máris eltűnünk, hogy életünk végéig a mennyországban érezhesd magad a te Cicusoddal. Különben... levettem egy fülest avval kapcsolatban, hogy igazából mit keresünk.
- Mi lesz a tetővel?
- Kit érdekel az a szar tető? - kérdezte idegesen. - Az a szent pasas odalent nem fog panaszkodni, hogy húzzák vissza rá, mert nem tud a gyertyafénytől aludni. És Szandokan sem fog panaszkodni.
- A megbízóid?
- Azokat csak bízd rám. Megvan a tervem. Azt csináld, amit mondok.
Bátorítóan megszorította a combom, miközben talán kissé feljebb is merészkedett, mint illett volna.
Szomorúan csóváltam meg a fejem. Ezek szerint Cicus is végezni óhajt velem. Biztos voltam benne, hogy ott lapul a táskájában a hangtompítós pisztoly, amelynek a segítségével Szandokan távozása után megismertetne a túlvilág Örömeivel.
- Rendben - mondtam.
- Ez már beszéd. Ha vége, boldoggá teszlek. Egy hétig ki sem mászunk az ágyból.
Ismét bólintottam, és a gondolataimba mélyedtem.
Megpróbáltam összeszámolni, hogy jelenlegi ismereteim szerint hányan próbálnak majd megölni a következő órák, vagy napok során.

37.

Amint elértük Ó-Goa szélét, Cicus megállította a kocsit, és kifizette a sofőrt. Valamit sugdosott vele; valószínűleg a visszautat beszélték meg. Kíváncsi lettem volna rá, hány személyről folyt a tárgyalás.
- Akkor hát megnézzük az Agoston-templom romjait - mondta Cicus olyan hangosan, hogy a sofőr jól értse a szavait. - Azt mondják, csodálatos onnan a napkelte. Igaz, Mr. Diaz?
A sofőr megvonta a vállát.
- Én még soha nem éjszakáztam a romoknál, asszonyom. Sokak szerint a portugálok szellemei kísértenek ott. Vigyázzanak magukra, asszonyom.
Felénk intett, és eltűnt a lopakodó sötétségben.
Cicus sóhajtott egyet, és a dombról lefelé vezető útra mutatott.
- Negyedóra múlva a kerítésnél vagyunk. Jó lenne, ha nem sokan vennének észre bennünket.
- Gyalog megyünk? - kérdezte nyűgös hangon Szandokan. - Otthon felejtettem a repülőgépemet - sziszegte Cicus.
- Persze, hogy gyalog. Lehetőleg maradj árnyékban, bár amekkora marha vagy, nincs olyan árnyék, amelyik betakarna.
- Ma este alaposan felvágták a nyelvedet, Cicus - morogta minden harag nélkül Szandokan. Merengő volt a képe, mintha maga előtt látott volna bennünket - Cicust és jómagamat - a kripta fenekén.
Hirtelen vakító fény villant fel velünk szemben. Egy autó bukkant fel az út végén a templomromok felé tartva.
Cicus elkapta a könyökömet, és berántott az utat szegélyező bokrok közé. Szandokannal ugyanazt tehette, mert az óriás szemrehányóan felmordult.
- No de Cicus! Éppen a tüskék közé?
A kocsi elviharzott mellettünk. Cicus kidugta a fejét az ágak közül, és gyanakodva bámult utána.
- Ezek meg kik a fenék lehettek?
- Talán más is gyönyörködni akar a holdfényben a romok között - találgattam.
Cicus nem válaszolt. Ebben a pillanatban ugyanis felbukkant előttünk a világörökség részét képező terület vaskerítése. A kapuk még nyitva voltak, de a gyertyákat és virágfűzéreket árusító gyerekek hada alaposan megfogyatkozott.
- Bemászunk a kerítésen - vezényelt Cicus. - Keresünk egy elhagyatott helyet és...
Szandokan értetlenül csóválta meg a fejét.
- Ki az a marha, aki a kerítésen mászik keresztül, ha nyitva van a kapu?
- Te - mondta határozottan Cicus.
- Én? De hiszen ennek a kerítésnek... ilyen izék... lándzsák vannak a tetején.
- Na és?
Szandokan megtörölgette a homlokát.
- Nem érted a dolgot, Cicus. Tudod, hogyan lehet csak ezen a kerítésen átmászni?
- Hogy?
- Úgy, hogy felkapaszkodom rá, és a legtetején ezt az izé... lándzsát a lábam közé veszem.
- És?
- Az a lándzsahegy akkor a világ legrosszabb helyén lesz, Cicus.
- Te így hívod?
- Nem arról van szó, aranyom. Hanem arról, hogy véletlenül meg találnék csúszni.
- Majd keresek neked állást egy női énekkarban. Na, gyerünk! Ne szarakodj, Szandokan, mert ha nem tudnád, az életedről van szó. Arról már nem is szólva, hogy alighanem az enyémről is.
Aranyos volt, ahogy az én életemmel nem törődött egyikük sem.
Itt volt az ideje, hogy legalább én törődjek vele.
A hely, amelyet Cicus kinézett magának, valóban elhagyatottnak látszott. Hatalmas fikuszfa ágai borultak a kerítésre olyannyira ráhajolva, hogy az ágak a lándzsákat érintették.
- Itt jó lesz - mondta Cicus, megsimogatva a fikuszfa leveleit. - Ki megy előre?
- Majd én - mondtam sóhajtva.
Cicus megsimogatta az arcom.
- Vigyázzon magára.
Vigyáztam, ahogy tudtam. A kerítés cirádái nem okoztak gondot. Nem okoztak a lándzsahegyek sem, csupán a vas felületén kivirágzott rozsda marta a tenyerem. Körülnéztem a kerítés tetejéről. Mivel a kíváncsian vigyorgó holdon kívül nem láttam semmit, beugrottam a templomkertbe.
Egy apró dombocska oldalában értem füvet. Mellettem néhány téglatest formájú kődarab fehéredett a holdfényben - bizonyára egy romtemplom darabjai.
- Vigyázzon, megy Szandokan! - hallottam Cicus halk hangját a kerítésen túlról. - Jó lenne, ha elkapná, mielőtt meteorkrátert vág a földbe.
Szandokan azonban kellemes meglepetést okozott. Gyorsan felkapaszkodott a kerítés tetejére a lándzsahegyek felett pedig még sebesebben rakta át a lábait. Láttam a képén, hogy nem mer arra gondolni, mi lenne, ha véletlenül megcsúszna a vason.
Megkönnyebbülve toppant mellém, és a karomba kapaszkodott.
- Itt vagyok, ragyogok. Jól ment, mi?
Szandokan ügyessége azonban semmi nem volt ahhoz, amit Cicus művelt. Ha nem figyelem meg jól, akár azt is hihettem volna, hogy káprázat játszik velem. Úgy ugrott fel a kerítésre, hogy még csak lendületet sem vett. Az egyik pillanatban még a földön állt, a másikban a kerítés vaslándzsáit érintették az ujjai, a harmadikban pedig már ott tollászkodott mellettünk.
- Jól vannak?
Láttam Szandokanon, hogy az ő álla is leesett a csodálkozástól.
- Hogy csináltad, Cicus? - kérdezte rekedten.
- Kijöttem a gyakorlatból - mentegetődzött a lány. - Annak idején sokkal gyorsabb voltam. Gyerünk, fogy az időnk.
Mintha csak a szavait akarta volna baljós, fekete tintával! aláhúzni, az egyelőre még láthatatlan templomtornyok között felhuhogott egy bagoly.

38.

Nem sokkal ezután a templom, a Bom Jesus katedrális is felbukkant a szemeink előtt. Bejárata előtt két, piros svájcisapkás őr ácsorgott, elmélyült beszélgetésbe merülve. Ha nem tudtam volna, hogy Ó-Goa őrei, akár kommandósoknak is hihettem volna Őket.
- Zárva van az ajtó - suttogta Cicus. - Vége a látogatási időnek.
Az őrök oldalán hosszú bot fityegett, felfelé pödört, kosszarv bajuszuk marconává varázsolta képüket. Olyannak tűntek, akik gondolkodás nélkül használják is a bambuszbotjukat, ha úgy hozza a szükség.
Amíg az őrök beszélgettek, a katedrálisra meresztettem a szemem, és megpróbáltam felidézni magamban mindazt, amit csak tudtam róla. Már a kinézetén látszott, hogy nem stimmel vele valami. A leírások azt mondják, hogy az egyetlen olyan keresztény templom volt Goában, amelyet nem vakoltak be. A vakolatlan téglák nyers erőt és szívósságot árasztottak. Talán ennek tudható be, hogy 1950-ben egy hirtelen támadt ötlet nyomán a felügyelettel megbízott állami szerv be vakoltatta - méghozzá egy portugál szakértő javaslata alapján. A friss vakolás azonban úgy állt szegény Bom Jesus katedrálison, mint tehénen a gatya. Bár elismerem, hogy a hasonlat talán túlságosan is profán, mégis ez az igazság.
A Bom Jesust néhány évnyi építés után a XVII. század legelején, 1605-ben fejezték be. A hozzá való építőanyagot - bazaltot - mintegy háromszáz kilométer távolságból szállították ide. A bejárat felett - ez a holdfényben jól látszott, három betű - IHS - hirdette, hogy a templom a jezsuita rend közreműködésével épült.
Tovább is nézegettem volna a múlton merengve, ha Szandokan fel nem mordul mellettem.
- Mi a fenét csináljunk? Ezek a fickók el nem mozdulnak innen reggelig.
Cicus biccentett egyet szép kis fejecskéjével.
- Egy biztosan itt marad.
- Akkor hogy megyünk be?
- Bemegyünk.
- Szóval csapjam le? - ütött öklével nyitott tenyerébe
Szandokan. - De mi lesz, ha előbb vesz észre, mint odaérnék
hozzá?
- Nem kell lecsapnod - nyugtatta meg Cicus. Látszott rajta, hogy már akkor kész volt a terve, amikor mi még nem is gondoltunk Bom Jesus katedrálisára. - Hátul megyünk be.
- Ott is van ajtó? - tudakolta Szandokan.
- Az ablakon.
- Beférek? - aggódott az óriás.
Cicus erre már nem válaszolt. Visszasüllyedt a kerítés árnyékába. Azt hittem, kimászunk az udvarból, de csak az árnyékra volt szüksége.
- Gyerünk - suttogta felém. - Jöjjenek a nyomomban!
Olyan magabiztosan mozgott, hogy biztos voltam benne: jó néhányszor megjárta már ezt az utat. Nem az a fajta volt, aki kizárólag a véletlenre bízza a sorsát.
Rövid gyaloglás után immár a templom oldalfala állt előttünk. Valahol a magasban - kis túlzással a csillagok között - jókora, csúcsos ívű, gótikus ablak látszott.
- Azon át hatolok be - mondta ellentmondást nem tűrő
hangon.
Szandokan úgy meglepődött, hogy összekoccantak a
fogai.
- Cicus, te megvesztél - csóválta meg a fejét. - Szárnyak nélkül oda fel nem jutsz. Én meg még úgy sem.
- Neked nem is kell - nyugtatta meg ismét Cicus. - Én megyek be rajta, aztán belülről kinyitok egy oldalajtót.
- Mivel? - érdeklődött Szandokan.
- Mivel be van zárva.
- Hahaha, ez jó vicc volt. Mégis szeretném tudni...
- Odabent is lehet valaki - magyarázta Cicus.  Kívülről az őrök karjába futnánk. Meg kell győződnöm róla, hogy tiszta-e odabent a levegő.
Igazat kellett adnom neki. Nem igazán örültem volna, ha a nyitott ajtón át beosonva Szadanand Szingh felügyelőbe botlunk. Gaonkarról már nem is beszélve.
- Hogy mész fel oda, Cicus? - nyugtalankodott Szandokan. - Volt egy barátom, kisváltósúlyú bunyós, aki egyszer csak megbuggyant valahogy. Lehet, hogy egy marha nagy ütést szedett Össze. Elhatározta szegény, hogy sportágat vált;! és hegymászó lesz. Meg is próbált megmászni valami sziklát, de pechjére lepottyant róla. Olyan lapos lett a szerencsétlen, hogy bele lehetett volna tenni egy óriási hamburgerbe. Egy hordónyi ketchupot rá...
- Nem fognád be, Szandokan?
- Már be is fogtam.
Cicus felnézett az égre. Jómagam is oda néztem, ahova ő nézett. Annak a pálmafának a koronájára, amely ott állt cirka tizenöt méternyire a templom falától. A magassága megfelelő lett volna, a távolsága azonban nem. Akárhogy is nézegettem, be kellett látnom, ekkorát egy majom sem tudna ugrani. Főleg úgy, hogy pontosan a becsukott ablak vékony párkányán landoljon.
- Nem fog menni - mondtam.
Cicus rám nevetett.
- Gondolja?
Letette a táskáját a földre, és kinyitotta. Kirázott belőle egy szövetzacskót, és beletúrt. Amikor visszahúzta a kezét, nem volt benne semmi, a tenyere azonban szürke volt, mintha cementpor borította volna.
- Ez meg mi a fene? - hajolt a táska felé Szandokan.
Cicus nem válaszolt, csupán becsattantotta a táska tetejét. Rám kacsintott, és nem a kiválasztott pálmafához sétált, hanem ahhoz, amely még ennél is távolabb várakozott.
- Ez őrült! - suttogta a fülembe Szandokan. - Le fog zuhanni.
Magam sem voltam meggyőződve róla, hogy Miss Cicus tudja, mit csinál. Elvégre szabadulóművész volt, nem légtornász, bár ha jól emlékeztem, mintha említette volna, hogy abba is belekontárkodott.
A következő pillanatok csodákkal voltak terhesek. Már maga az is csoda volt, ahogy Cicus felszaladt a pálmafára. Mint egy majom. Mintha a nehézségi erő, vagy a pálma törzse nem jelentettek volna akadályt számára. Mire felocsúdtunk, ott gubbasztott tizenöt méter magasan, a levelek között.
- Pszt! - sziszegte rémülten Szandokan. - Jön valaki.
Valóban jött. Egy piros svájcisapkás őr bukkant fel botját lóbálva a pálmák között. Cicus odafent gubbasztott, mi idelent. Az őr - mintha csak megsejtett volna valamit - nekidőlt a pálma törzsének, és felnézett a lombjára. Egyetlen pillanatig azt hittem, észrevette Cicust, de nem látszott az arcán,
hogy bármit is észrevett volna. Cigarettát húzott elő a zsebéből, meggyújtotta, szívott néhányat belőle. Még egyszer felnézett a lombokra, aztán szép lassan eltávozott.
Amikor az Őr eltűnt a templom sarka mögött, Cicus munkához látott. Elkezdte himbálni magát odafent, minek következtében a pálma is eszeveszett hintázásba kezdett. Olyan mélyre hajolt, hogy már-már azt hittem, eltörik.
- Jézusom! - suttogta Szandokan. - Ez a hülye nekicsapódik a falnak!
Cicus azonban nem volt hülye. Lengés közben kinyújtotta a karj át, elkapta a falhoz közelebbi pálma koronáját, és magához húzta.
Elismerőn csóváltam meg a fejem. Nem akármilyen ügyesség és fizikai erő kellhetett hozzá, hogy megszelídítse a pálmát. Még akkor is, ha a pálmatörzs amúgy ugyancsak
rugalmas.
A templomfalhoz közelebbi pálmafa törzse a távolabbihoz hajolt, mintha csak barátságosan összedörzsölték volna a fejüket. Cicus az első pálma koronájába kapaszkodott, majd eleresztette a másodikét. Az első pálmafa a templomfal felé | lendült, hogy elfoglalja eredeti helyzetét. A visszavágódó, ki | egyenesedő fatörzs úgy repítette a falhoz Cicust, mint a csúzli a kosarába helyezett követ.
Szandokan behunyta a szemét. Legszívesebben azt tettem
volna én is.
De nem hunytam be, és jól is tettem, hogy nyitva tartottam. Ha behunyom, lemaradtam volna valamiről, ami legmértéktartóbban is csak csodának volt nevezhető. Cicus, ügyes kis majomként átrepülte az istenkísértő távolságot, és pontosan az ablak vékony párkányára pottyant. Még arra is! maradt ideje, hogy barátságosan felénk intsen.
Szandokan ekkor nyitotta ki a szemét. Amikor észrevette a párkányon kuporgó lányt, mélyet sóhajtott.
- Istenem! Ez a nő a világ csodája. Kár, hogy meg kell ölnünk. Ha életben hagynánk, egyetlen percig sem érezhetnénk biztonságban magunkat.
Többes számot használt, pedig egyedül csak rám várt
a nemes feladat.
Cicus úgy kuporgott a párkányon, mint Drakula gróf
erdelyi várkastély falán. Mintha nem is hatott volna rá a nehézségi erő.
Aztán egyszerre csak eltűnt a szemünk elől. Szandokan ijedten szusszant egy nagyot.
- Hol a fenében van?
Cicus ekkor már a templom belsejében volt.
Intettem Szandokannak, hogy sétáljunk a pálmák alatt meghúzódó faajtóhoz.

39.

Az ajtó éppen csak annyira nyílott ki, hogy beférhessünk rajta. Ajtót mondtam, pedig jókora fakaput kellett volna mondanom. Bár nem ez volt a katedrális főkapuja, ezt sem véletlenül erre kószáló törpék számára készítették. Felületén bibliai képek faragott sorozata látszott; éppen a fejem magasában a Jerikói városfalak omlottak le néhány kürtös szorgalmas munkája nyomán. Szandokan vállánál Genezaret-tavi halászok a hálójukat húzták, miközben a környező dombok felett lenyugodni készült a nap.
Cicus úgy állt előttünk, mintha a tóból emelkedett volna ki. Haja kiszabadult a sapkája alól, és a vállát verdeste.
- Minden rendben - lihegte, ahogy benyomakodtunk az ajtón. - Nincs senki idebent.
Ember valóban nem volt, de még fényforrás sem. Mégis világos volt, mintha sok száz gyertya égett volna a padok alatt. A hold olyan bőkezűen szórta ránk a fényét a hatalmas üvegablakokon át, mintha arra biztatott volna bennünket: keressük meg, ami a szarkofágban van; kár lenne itt hagyni, kitéve a múló évtizedek ezer veszélyének.
- Hol a szarkofág? - kérdezte idegesen Szandokan.
- Ott - mutatott az oltártól jobbra eső templomrészre Cicus.
- Hol? - Szandokan rémülten az arcához kapta a kezét. - Az ott?
Nem csodálkoztam rajta, hogy Szandokan majd kővé meredt a meglepetéstől. Alighanem ő is olyasmire várt, amire mindenki, aki megtekinti Xavéri Szent Ferenc kriptáját. Az egyszerű halandó szokványos kriptát képzel maga elé, kőtetővel, amelybe esetleg még a könnyebb felemelhetŐség kedvéért fémkarikát is építettek.
Aki ezek után aztán valóban találkozik Xavéri Szent Ferenc kriptájával, bódultan hanyatlik hátra, és Szandokanhoz hasonlóan csak a levegőt kapkodja.
Xavéri Szent Ferenc kriptája nem egyszerű kripta, jóval inkább templom a templomban. Hatalmas építmény, cirka egyemeletnyi magas. Két helyről is meg lehet közelíteni: az egyik a templom földszintje, a másik pedig egy körbe futó folyosó a már említett emeletnyi magasságban.
A hatalmas márványtömb - a kripta aljzata - úgy hevert a kápolna közepén, mint a Szfinx a piramisok előtt. Rajta cirádásan kiképzett téglatest alakú koporsó - alighanem bazaltból - amely a szent maradványait rejtette. Ennek a tetején további tornyocskák és oszlopok sorakoztak.
Szandokan megcsóválta a fejét és leroskadt egy pad szélére.
- Végállomás - nyögte. - Ezt nem lehet felemelni.
Cicus ekkor már nem volt mellettünk. Hogy mikor mászott fel a kápolna vaskorlátjára, mikor huppant le a másik oldalán, egyikünk sem vette észre. Amikor felfigyeltünk rá, már a szent síremlékének a tetején kucorgott a kőlapot vizsgálgatva.
- Mi újság? - kérdezte az egyre idegesebbé váló Szandokan. - Van ott valami?
- Meg lehet oldani - hallottam Cicus hangját. - Fel lehet emelni a tetejét.
- Fel lehet? - csillant fel Szandokan szeme. - Akkor rajta! (
Aggódva pislogtam jobbra-balra. Nem láttam semmi gyanúsat, mégsem tetszett a világ. Holtbiztos voltam benne, hogy van valaki a közelünkben. Bőrömön hideg hullámok futottak végig, majd forróság kezdte birizgálni a hátam közepét.
- Állj! - kiáltottam Cicusra, aki ekkor már a szarkofág tetején állt és megpróbált megbízható kapaszkodót keresni magának. - Jöjjön le azonnal!
Cicus a füléhez érintette a tenyerét.
- Mi van?
Mondtam volna tovább, de Szandokan félretolt.
- Ne szórakozzon itt velem. A csaj megtalálta, amit keres tünk. Menjen előttem, mert kitaposom a belét.
Öröm volt látni, ahogy begőzölt. Mint amikor annak idején megpillantotta az ellenfelét a szorító sarkában. Még akkor is, ha előre meg volt dumálva az eredmény.
S hogy ne csak a levegőbe beszéljen, elkapta a vállam és átrántott a vaskorláton. Szerencse, hogy ez a korlát jó ha nyolcvan centiméter magas volt, így baj nélkül áteshettem rajta.
Szandokan az orrom alá dugta az Öklét. - Felemelem a tetőt, és majd azt mondom, hogy másszanak bele, oké?
- Oké - bólintottam.
- Cicus erre majd azt mondja, hogy másszon be maga egyedül. Maga ne törődjön semmivel, csak másszon bele a kriptába.
- És Cicus?
- Maga után lököm. Maga megkeresi a gyémántokat, és felnyújtja nekem. Én lenyúlok... várjon csak, előbb maga kinyírja a csajt. Gyorsan csinálja és lehetőleg halkan. Idegesít, ha valakit nagyon zajosan ölnek meg pár centiméternyire tőlem, azonkívül odakint is ólálkodhat valaki. Az lenne a legjobb, ha kitörné a nyakát.
- Megpróbálhatom - mondtam.
- Nem próbálkozni kell, hanem csinálni. Nem kiskutya maga, hogy próbálkozzék az ugatással. Jézusom, Cicus, de sajnállak.
Nem vagyok alpinista, és nem is szívesen mászom magas csúcsokra; kifejezetten csak akkor, ha muszáj. Így is megmásztam már jó néhányat, kriptát azonban még soha. Ez aztán ismét csak jó alkalom lett volna arra, hogy eltöprengjek a világ folyásán, Szandokan azonban nem hagyott rá időt. Mire feleszméltem, már Cicus mellett kuporogtam a szarkofág tetején.
Cicus átkarolt, hogy le ne essek, és gyengéden megszorította a karom.
- Kész vagy?
- Mindenre kész - biccentettem. Ruhája alá nyúlt, és kihúzta a kalapácsot. - Dugd a zsebedbe.
- Ki fog állni belőle a nyele - figyelmeztettem.
- Jézusom, hát ki a francot érdekel az a rohadt nyél? Ez
még egy elefántot sem venne észre, annyira ideges. Lehetőleg a homlokára üss vele. Mint a marháknak a vágóhídon. Aztán feladod a gyémántokat. Hé! Szandokan!
Az óriás átmászott a kerítésen, és szuszogva felkapaszkodott mellénk cirka félemeletnyi magasságba.
- Itt vagyok.
- Kész vagy?
- Kész.
- Húzódjon oldalra, Lawrence! Így ni! Próbáld meg leemelni a tetőt.
Amíg Szandokan a tetővel birkózott, végigpillantottam a kápolna falai mellé állított gyertyatartókon, zsámolyokon és a tartóoszlopokon is.
Ekkor fedeztem fel azt a sötét ruhába öltözött emberi alakot, aki az egyik oszlophoz támaszkodva figyelt bennünket.
Kissé előrehajló, vékony alakja Szadanand Szingh felügyelőt juttatta az eszembe..
Pedig nem ő volt.

40.

Olyannyira meglepődtem, és meg is rémültem, hogy kihúztam a kalapácsot a zsebemből. Szandokan észrevette, amint a kriptatető szélén ácsorgok kalapáccsal a kezemben, és azon módon rám is rivallt.
- Mi az ördögöt csinál ott, hé? Mi a fene van a kezében?
A pasas az oszlopnál mintha megrázkódott volna. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy lelke fenekéig rázkódóan röhög rajtunk.
Egyszerre csak hideg verejték kezdett csordogálni a hátamon. Ha Szadanand Szingh felügyelő az, elvesztem. Ki lenne hajlandó kiszabadítani a börtönből, miután rám bizonyították, hogy ki akartam fosztani a világörökség és az Indiai Köztársaság közös kincsét jelentő Bom Jesus katedrálisban Xavéri Szent Ferenc kriptáját. Hiába fordulnék fűhöz-fához, mindenki csak sajnálkozva csóválgatná a fejét. Még azok is, akiknek különben módjukban állna segíteni rajtam.
- Kalapács - mondtam sóhajtva. - Ez egy kalapács.
- Mi az ördögöt... akar vele?
- Kalapálni.
Cicus fenyegetőn felém sziszegte:
- Halál fia vagy, kincsem!
Szemem sarkából láttam, hogy valami megcsillan a kezében. Annyi időm maradt csupán, hogy kinyújtsam a karom és elkapjam a csuklóját.
- Csak nyugalom - suttogtam figyelmeztetőn. - Nézz csak arra az oszlopra!
Cicus előbb azt hitte, át akarom verni, és meg sem mozdította a fejét. Csak akkor pislantott arra, amikor Szandokan a dühtől fuldokolva felénk indult.
- Én megölöm magukat. Hol kell felemelni ezt a rohadt tetőt?
Cicus ebben a pillanatban pillantotta meg az oszlophoz támaszkodó valakit. Egyetlen másodperc alatt eltüntette a kését, és rám vetette magát.
Ha egy cicusnyi valaki az utcán ront rám, talán meg sem billentem volna a támadásától. Még akkor sem, ha váratlanul ér. Itt azonban, a szarkofág márványtetején, amely úgy csúszott, mintha jégpályán álldogáltam volna, merőben más volt a helyzet. Ahogy Cicus megtaszított, már el is veszítettem az egyensúlyomat. A levegőbe markoltam, majd zuhanni kezdtem a vaskorlát hegyes pálcikái felé.
Azt mondják, aki életveszélyben van, halála előtt végigfut előtte mindaz, amit élete során átélt. Hát rajtam valami egészen más futott végig. A tehetetlen harag, hogy Cicusnak ilyen könnyen sikerült átvágnia. Néhány tized másodperc, és úgy felszúrnak a pálcikák, mint a horgász a szerencsétlen gilisztákat.
Behunytam a szemem, hogy legalább ne lássam azokat az átkozott pálcikákat. Éreztem, hogy kemény tárgy érinti a derekamat, a következő pillanatban pedig már a talpamon álltam. Szandokan mellettem toporgott a tenyerét dörzsölgetve.
- Mi a francot csinál, ember? Ahelyett, hogy azon törné a fejét, hogyan nyírja ki a csajt, saját magát akarja kinyírni? Még jó, hogy észrevettem.
- Vigyázzon! - kiáltottam a képébe.- Van valaki annál az oszlopnál!
Szandokan villámsebesen arra fordult, amerre mutattam. Szadanand Szingh még mindig a helyén állt.
Kénytelen voltam megállapítani, hogy Cicusra a Bom Jesus bazilika belsejében sem hat a nehézségi erő. Úgy röppent le a magasból, mint egy vidám kismadár. Megállt Szadanand Szingh előtt, és hisztérikusan kiáltozni kezdett.
- Ők hurcoltak magukkal. Esküszöm, ők hurcoltak ide! Én nem akartam, és nem is jöttem volna, ha nem kényszerítenek rá. Megfenyegettek, hogy megölnek, ha nem jövök. Én nem akartam itt semmit. Sőt, még zajt is csináltam, hogy felfigyeljen valaki ránk! Esküszöm, én nem akartam semmit!
Lerogyott a márványpadlóra. Nem láttam jól, de alighanem térdre is borult Szadanand Szingh előtt.
- Adja ide a kalapácsát! - parancsolta Szandokan. - Odamegyek és fejbe vágom vele!
Meg is tette volna, ha odaadom. De én nem adtam oda. Ehelyett megszorítottam a karját.
- Várja ki a végét.
Cicus kiáltozott még egy kicsit, majd elcsendesedett. Nyilván arra várt, hogy Szadanand Szingh végre megszólaljon.
A felügyelő azonban nem szólalt meg. Csak állt az oszlophoz támaszkodva, érdeklődéssel figyelve Cicus műsorát. A hold éles sugarai bevilágítottak az ablakon. S mintha csak előre megrendeltem volna: éppen abban a pillanatban világították meg a feltételezett Szadanand Szingh mindeddig sötétségbe burkolódzott arcát, amikor Cicus felemelte a fejét.
A következő másodpercben mindenki ordított, nem törődve vele, hogy meghallják-e odakint vagy sem.
Ordított, vagy jobban mondva visított Cicus, szétmaszatolva az arcán a könnyeket; ordított Szandokan, és a szívét markolászta, mintha az ütője megelégelte volna az izgalmakat, és egy fokozattal kisebb sebességbe tette volna magát; legvégül ordítottam én is, bár jómagam inkább a megkönnyebbüléstől.
Az oszlop mellett nem Szadanand Szingh állt, de nem ám. Szadanand Szingh felügyelőnek ugyanis nem volt vörösbe forduló szakálla, sem nagy, majdhogynem formátlan krumpliorra, vállig érő haja, és üveges szemei sem voltak neki.
Ettől persze még lehetett volna Szadanand Szingh, hiszen | a halál és az éjszakai fényviszonyok alaposan át tudják rajzolni egy ember arcát.
Mert az a valaki, aki az oszlopnak támaszkodott, halott volt. Ezt bizonyította üveges szeme mellett az a csillogó, átlátszó lakkréteg is, amelyen megtörtek a hold sugarai, s róla visszaverődve ott ugrándoztak Xavéri Szent Ferenc kriptájának a tetején.
Az alakja azonban elárulta, hogy mégsem Szadanand Szingh felügyelővel van dolgunk. A hatalmas oszlopnak támaszkodó test nem lehetett másé, csak azé a férfié, akit életében Charlton Ironside testvérnek hívtak, és ugyancsak a Ganésa gyémántok megszerzése miatt érkezett Goába.
Ha a gyémántokra nem is, a halálra sikerült rátalálnia.

41.

Abban a pillanatban, ahogy Cicus rádöbbent, hogy nem Szadanand Szingh leselkedik ránk, már fel is pattant, és megigazítva a ruháját hozzánk ugrott.
- Még szerencse, hogy nem a felügyelő - mondta ránk mosolyogva. - Hogy tetszett a műsorom?
- Műsorod? - tátotta el a száját Szandokan.
- Csak nem képzeled, hogy elárultalak volna benneteket? - képedt el Cicus. - Hogy téged milyen könnyű átejteni, Szandokan! Mr. Lawrence bizonyára nem vette be a siránkozásomat.
Mivel kérdőn nézett rám, határozatlanul bólintottam. Annyira azért mégsem lehetett biztos a dolgában, hogy ne üsse tovább a vasat.
- Még hogy elárultalak volna titeket... Éppen, hogy ki akartalak húzni benneteket a szarból!
- Igazán? - kérdezte megszíva az orrát Szandokan. - Aztán hogyan?
Cicus a ruhája alá nyúlt, és kihúzott onnan egy kalapácsot; szakasztott olyat, mint amilyet nekem adott.
- Már nyúltam érte, hogy fejbe verjem vele. Ha ő Szadanand Szingh, csúnyán megjárhatta volna.
- Pedig a csillagjósok szerint rendőrfelügyelőt kalapáccsal fejbe verni nem jó jel - mondtam.
- Hagyja a francba a csillagokat! Ez a hála, amiért meg akartalak menteni benneteket attól a szörnyetegtől?
Szandokan hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
- Egész vaskereskedést hurcolsz magaddal, Cicus?
Cicus ekkor a fal felé fordult, és öklendezni kezdett.
Szandokan legyintett, megvető pillantást küldve felé.
- És még ez akart megmenteni bennünket a felügyelőtől! Te jóságos ég! - Mintha most döbbent volna csak rá, hogy nem is Cicus jelenti a fő problémát. - Ez Mr. Ironside?
- Az volt - mondtam.
- Hogy kerül ide?
- Jó volna tudni.
Cicus eközben jobban lett, és odasétált hozzánk. Olyan volt a mentegetődző mosoly a képén, mintha úgy kenték volna rá.
- Most már... minden oké. Csak egy kicsit kiborultam. Ha halottat látok, mindig... kiborulok.
Mr. Ironside a nagy szakállával mintha csodálkozott volna. Mintha nem értette volna, miért kellene az ő látványától bárkinek is kiborulnia?
Megcsóváltam a fejem, és a markomba szorítottam a nekem adományozott kalapács nyelét. Egyszerre milyen kényes lett mind a kettő. Az egyik ölni nem tud, a másik a halottak látványától készül ki, tőlem viszont elvárják, hogy végezzem el helyettük a piszkos munkát.
Ha lett volna némi vesztegetni való időm, móresre tanítottam volna őket. Abban a pillanatban azonban inkább a saját bőröm megmentésével illett foglalkoznom. Ha elkap Szadanand Szingh, nemcsak a betörést írhatja a számlámra, hanem a gyilkosságot is.
Így aztán odaléptem az oszlophoz támaszkodó Ironside-hoz, és közelebbről is megnéztem magamnak.
Őszintén szólva sok látnivaló nem volt rajta. Főleg azok után, hogy megvizsgáltam Dustin Robinson holttestét. Ahogy | egy cipész meg tudja állapítani, hogy a kezében lévő lábbelit melyik cipésztársa javította, én is biztos voltam benne, hogy ugyanannak a kéznek a munkájával van dolgom. Ha művész nyelven akartam volna kifejezni magam, azt is mondhattam volna, hogy ugyanazokat az ecsetvonásokat véltem felfedezni mindkét halott arcán.
Charlton Ironside életében sem volt a férfiszépség megtestesítője, halálában aztán még inkább eltávolodott a női
ideáltól. Nagy, formátlan krumpliorra úgy ugrott ki az arcából, mint egy szél alakította, esőmarta, magányos hegyorom a síkvidék földjéből. Vörös, és meglehetősen gondozatlan szakálla az arcához tapadt, ahogy a lakk vagy ragasztó odaragasztotta. Mintha egy távolkeleti, álarcos körtánc pihenő résztvevője lett volna.
A nyaka azonban nem erre mutatott. A húr, amivel megfojtották, mélyen belevágott a húsába; néhány pillanatig meg sem tudtam állapítani, rajta van-e még, vagy már leszedték róla. Csak hosszasabb hajladozás után bizonyosodtam meg róla, hogy a gyilkos húrt magával vitte a tettes.
- Jézusom! - ájuldozott mögöttem Miss Cicus. - Megfojtották?
- Ezt meg - bólintottam.
- Ho... gyan?
- Mint Robinsont. Húrral.
- És belakkozták - tette hozzá mogorván Szandokan.
Cicus azonban nem volt ostoba, és a sokkszerű látvány sem döntötte annyira a földre, hogy másodpercek alatt ne jöjjön rá, mekkora veszélyben forgunk.
- El kell tűnnünk innen! - lihegte a karomba kapaszkodva. - Ha Szadanand Szingh itt talál bennünket...
- Akkor tűnjünk el!
- Nem!
Ez utóbbit Szandokan mondta keményen és határozottan.
- Hogyhogy... nem?
Szandokan a fejünk fölé, a szarkofág teteje felé intett.
- Felmegyünk és megcsináljuk, amiért idejöttünk! - Közben rám villantotta a tekintetét, hogy tudomásomra hozza: nem változott a program. Meg kell fojtanom Cicust a szarkofágban.
- Te csak csináld - mondta Cicus felindulástól remegő hangon. - Én mindenesetre lelépek. Semmi kedvem életem végéig egy indiai börtönben rothadni. Márpedig ha még sokáig tökölünk itt...
Szandokan kezében ekkor már jókora stukker csillogott. Felém fordította a csövét, bár arra azért vigyázott, hogy időnként Cicusra is rámeressze fenyegető tekintetét.
- Cicus megy előre! Maga meg utána. Én zárom a sort.
Aki ostobasággal próbálkozik, keresztüllövöm. Hol a kalapácsod, Cicus?
A lány, aki észrevétlenül visszadugta a ruhája alá a kalapácsot, megvonta a vállát.
- Mi a fenét akarsz attól a hülye kalapácstól?
- Azt, hogy add ide!
- Gyere, veddel!
Évődve mondta, de Szandokan sem volt hülye. Ráfogta a lányra a fegyvert, és kissé dadogva bár, de nagyon határozottan mondta:
- Isten... e... engem úgy segéljen... hogy ha nem... addod... idde...
Cicus megvető képpel a ruhája alá nyúlt, előhúzta a kalapácsot, és Szandokan lábához hajította.
- Nesze, te hülye. Most aztán...
- Maga is.
Ez én voltam.
Másodpercek múlva az én kalapácsom is ott csattant Cicusé mellett a márványpadlón.
- Gyerünk fel a szarkofághoz!
Mielőtt elindultam volna, azért megpróbáltam a lelkére beszélni.
- Figyeljen ide, Szandokan - kezdtem. - Az életével játszik, és sajnos a miénkkel is. Ha bejön a felügyelő, meglátja a kalapácsokat és a halottat...
- Kuss! Tudom, mit csinálok. Gyerünk felfelé.
Mit volt mit tenni, kénytelenek voltunk megmászni Xavéri Szent Ferenc síremlékét. Úgy gubbasztottunk odafent, egymás mellett, mint a fecskék, akik elfelejtettek idejében délre indulni, s a villanydróton ücsörögve megcsapta Őket a közeledő tél jeges lehelete.
- Hol a teteje? Hol van az a francos teteje?
Talán megkerestem volna neki, ha nem csikordul meg az ajtó, amelyet résnyire nyitva hagytunk magunk mögött. A csikordulás a templomi csendben, amelyet csak saját magunk keltette zajok törtek meg, úgy hangzott, mintha elefántok csörtettek volna be, hogy szenteltvizet szürcsöljenek az ormányukkal.
Kidugtam a fejem egy pufók képű angyalka hasonlóan pufók feneke mögül. Szerencsére olyan jól láttam az ajtót, mintha páholyban ültem volna.
Közvetlenül alattam zajlottak az idegborzoló események.
Az ajtó tovább nyikorgott, nyílása pedig még tovább tárult. Villámgyorsan mellbe löktem a sóbálvánnyá dermedt Szandokant, és mutattam, hogy kuporodjon le az ágas-bogas márványdíszek mögé. Cicusnak nem is kellett szólnom: úgy eltűnt a márványoszlopok között, mintha eggyé vált volna velük.
Az ajtó csikorgott, nyikorgott, aztán egy kövérkés arc bukkant fel a nyílásában. Szépen fésült fekete haja, s a szája mellett feketedő, még ilyen távolságból is jól látható pötty arról árulkodott, hogy bizony a kedves, és udvarias Gilbert testvér a látogató.
- Charlton - suttogta bele a néma csendbe. - Itt vagy, Charlton?
Charlton nem válaszolt. Csak állt az oszlopnál, durcás képpel, mint aki fejébe vette, hogy ettől az időtől kezdve soha, senkinek semmiféle kérdésére nem fog válaszolni.
- Charlton - suttogott tovább Gilbert testvér. - Hallasz engem?
Charlton nem hallotta. Ezt akár írásban is adhattam volna Gilbert testvérnek.
- Tudom, hogy itt vagy - erősködött Gilbert testvér. - Itt kell lenned. Neil látta, amikor bejöttél. Igaz, Neil?
Hogy Neil Glover mit válaszolt, azt viszont én nem hallottam. Pedig nem is voltam halott. Még nem.
- Nincs itt - mondta Gilbert testvér félig hátrafelé fordulva. Ekkor a kövérkés, mosolygós arcú Neil Glover testvér feje is felbukkant a nyílásban.
- Pedig itt kell lennie - mondta, vagy inkább mosolyogta maga elé. - Láttam, amikor ide indult.
- Ő nyitotta ki az ajtót?
- Azt nem láttam, de csakis ő tehette. Ki más?
Gilbert testvér megsimogatta az arcát. Láttam rajta, hogy ő azért közel sem annyira biztos a dolgában, mint a másik.
- Charlton jól ért a zárakhoz, ezt te is tudod. Egy ilyen vacak nem okozhatott neki gondot.
- Akkor hol van? - Talán már elment.
- Szólnia kellett volna nekünk.
- Tudod, hogy milyen. Szereti a saját útját járni.
Gilbert testvér megcsóválta a fejét, mint akinek megvan a véleménye Charlton Ironside külön útjairól.
- Akár mehetünk is tovább - mondta Glover testvér.
- És a szarkofág?
- Amíg meg nem találtuk Charltont, semmihez sem kezdhetünk. Ki fogja tartani a tetőt?
Ez volt ám a fordulat! Eszerint a három testvér nem csak egy vasat tartott a tűzben, hanem kettőt is. Ha nem hármat. Mellettem, és saját maguk mellett talán még a Cicus-Szandokan duót is ők bérelték fel, hogy siker esetén megöljék őket, és elvegyék tőlük azt, amit a szarkofágban találnak.
- Bemegyek és körülnézek - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Gilbert testvér. - Te addig maradj itt!
Mielőtt a másik beleegyezhetett volna, már el is indult. Tétovázott egy kicsit, majd Xavéri Szent Ferenc szarkofágja felé vette az irányt. Közben szorgalmasan forgatta a fejét jobbra-balra: hátha felfedezi valahol a mély imába merült Ironside testvért.
Fel is fedezte. Amikor megpillantotta, a torkához kapott, és olyan hangokat adott ki magából, mint a disznó, amelyet nyakon szúrtak. Néhány pillanatig azt hittem, elájul, de nem tette. Ehelyett a zsebéhez kapott, és akkora stukkert rántott ki belőle, hogy akár puskának is elment volna.
- Van itt valaki? - kérdezte félhangosan, erre-arra forgatva a fegyver csövét. - Van itt valaki?
Óriási szerencséje volt, hogy rajtunk kívül nem tartózkodott más a katedrálisban. Mert ha rossz szándékkal tartózkodott volna itt, úgy leszedhette volna, mint a huzat a lepedőt a szárítókötélről.
Gilbert testvér ekkor azajtó felé fordult, és nagyot rikkantott. |
- Neil! Istenem, Neil! Megölték!
Neil Glover benézett, miközben vakrémület öntötte el az
arcát.
- Tűnés, jön valaki! Ha megtalálnak itt bennünket...
Gilbert testvérnek kétségkívül kiváló reflexei voltak. Mire felocsúdtam, már nem állt az oszlopnál Charlton Ironside mellett, hanem sehol sem állt. Úgy eltűnt Glover testvérrel együtt, mintha elfújta volna őket az éjszakai szellő.
Még az ajtót sem csukták be maguk után.

42.

A következő, aki mintegy véletlenül éppen errejárt, és ha már erre járt, benézett hozzánk, Herr Füssli volt. Ugy óvakodott be az ajtón, mint egy igazi zergevadász. Még a kalapja is a hegyivadászok fejfedőjére emlékeztetett. A stukker a kezében már nem volt annyira jellemző a hegyivadászokra, kellemes gyilkolászásra viszont annál megfelelőbb lehetett.
Herr Füssli úgy mozgott a templom belsejében, mintha gyerekkorának minden vasárnapját itt töltötte volna. Anélkül, hogy bárhova nézett volna, egyenesen a szarkofághoz jött és felpislogott a tetejére. Oda, ahol mi lapultunk, az angyalkák feneke mögött. Azt hittem, kiszúrt bennünket, talán szemünk csillogása árulhatta el a jelenlétünket, szerencsére kiderült, hogy csak az Őrzőszellemem riadozott bennem, és tömte tele a fejem ostobábbnál ostobább feltételezésekkel.
Herr Füssli csípőre tette a kezét, megcsóválta a fejét, majd levetette zöld hajtókás svájci zakóját, amelyet nyilván a Bom Jesus katedrálisa tiszteletére vett fel.
Ami ezután következett, az minden képzeletet felülmúlt.
Herr Füssli a zakója után a mellényét is levetette magáról. Ez még nem lett volna szokatlan - elvégre, aki mellényt hord, az néha meg is szabadul tőle. Persze, nem a legjobb alkalom éjszaka, egy, csak a holdfénytől megvilágított templomban vetni le a mellényünket, de még ez is belefért látogató programjába. Akinek kedve van hozzá, miért ne tegye?
Ami ezután következett, az azonban már nem program kérdése volt.
Herr Füssli a derekához nyúlt, és elkezdett lecsavarni róla egy kötelet Olyasfélét, amilyennel a hegymászók hódítják meg a magasabbnál magasabb csúcsokat. Ott keringett-forgott előttünk, amíg csak le nem fogyott a derekáról a kötél.
Meg kell mondanom, ritkán láttam ilyen precízen megtervezett munkát. Előbb egy jókora, legalább kétmázsás, magasan a feje felett egy falmélyedésben álldogáló angyalkához lépkedett a hozzá vezető, keskeny kis lépcsőn, és szárnyai alá csomózta a kötél végét.
Szandokan elképedve meredt rám. Ő még nem értette, mi fog következni, én azonban igen. És be is következett volna
amire számítottam, ha Herr Füssli nem kap szagot. Hogy miből érezte meg az újabb látogató közeledését, meg nem tudtam volna mondani. Talán olyan zajt is meghallott odakintről, amit mi előlünk elfogott az angyalkák feneke.
A következő pillanat a fejvesztett menekülésé volt. Megpróbálta előbb lekapni az angyalról a kötelet, ahogy azonban ilyenkor lenni szokott, a kötél megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó engedni. Füssli küzdött vele néhány másodpercig, majd amikor belátta, hogy nem megy semmire, abbahagyta az erőlködést, és megpróbált elrejtőzni.
Természetesen azt a helyet szúrta ki magának, ahol mi lapultunk: a szarkofág tetejét. Eleresztette a kötelet, és megkísérelt feljutni hozzánk. Szerencsére már az első lépésnél megcsúszott a márványon a talpa, és hangos kiáltással beesett egy sötét sarokba.
Az ajtó kinyílott, és belopakodott rajta a természet három naiv, ám romlatlan és neveletlen gyermeke.

43.

Szakasztott úgy festettek, mintha a hetvenes évek felejtették volna itt őket. Millyn lábtörlő-szerű ruha lógott, amelynek az eredetét nem lett volna könnyű megállapítani. Jómagam egy indián poncho, és egy futószőnyeg keresztezésére gondoltam. Lábán néhány pántból Összeeszkábált saru lötyögött, azt a látszatot keltve, hogy bármelyik pillanatban megunhatja a földön járást, és felröppenhet a levegőbe, mint a denevérek. Hajában, amely ezúttal a háta közepére lógott, rózsaszín virág pompázott, a szeme pedig úgy csillogott, mintha benarkózott volna. Ekkor támadt először olyasféle kíváncsiság a szívemben, hogy vajon milyen lehet Milly egy kiadós fürdés után? Leképzeltem róla a poncho-szőnyeg keveréket, az alatta feszülő foltos vászonnadrágot, a semmire sem jó pacskert, ugyanakkor ráképzeltem néhány apróbb fehérneműt. Csodák csodájára: Milly mintha kivirágzott volna.
Ugyanez nemigen lett volna elképzelhető a másik kettőről. Vincent például egy lopakodó, kissé debil indiánra emlékeztetett. Ezúttal nem volt semmi a fején, csupán a búbjára feltekert hajcsimbók. Jókora orra úgy meredt előre, mintha tüzes vizet szimatolt volna a padok alatt.
Jerry Solomon most is szeleburdi volt és hányaveti. Fülbevalói vidáman csilingeltek a fülében, amikor fejét himbálva megállapodott Xavéri Szent Ferenc szarkofágja előtt.
- Te Vincent - mondta meghintáztatva a felsőtestét. - Az az ajtó nyitva volt.
- Na és? - vonta fel a vállát Vincent. - Mi a fene vagyok én, portás, hogy törődjek vele?
- Ez az ajtó nem szokott nyitva lenni.
- Hát akkor hogy szokott lenni?
- Zárva.
Vincent megvakargatta a mellén szürkére koszolódott trikóját.
- Most meg nyitva van. Biztos úgy felejtették.
- Ezek nem felejtenek úgy semmit.
- Akkor most mit akarsz?
- Hátha csapda.
- Kinek a csapdája?
- Azé a buldog felügyelőé.
- Ne izgasson fel a dolog - legyintett Vincent. - Szadanand Szingh nem ránk utazik.
- Akkor kire?
- Lawrence-re. Őt akarja elkapni. - Miért akarná?
- Mert kihúzta nála a gyufát az ürge. De nem azért vagyunk itt, hogy erről dumáljunk.
- Hé! - hallottam hirtelen Milly hangját. - Látjátok ezt?
Nyilván rámutatott valamire, de hogy mire, azt nem láthattam az angyalka fenekétől.
- Mi a franc ez?
- Kalapács.
- Ez két kalapács!
- Biztos itt felejtették.
- Kik felejtették itt?
- Akik javítják a templomot.
- Nem javítja ezt senki.
- Hé! - csodálkozott ismét Milly. - Ide nézzetek! Egy kötél.
- Azannyát! - hökkent meg Jerry Solomon. - Kalapács és kötél?
- Rá van tekerve a vége az angyal szárnyára.
- Néhány órával ezelőtt még nem volt rajta - mondta Milly. - Biztos, hogy nem volt rajta. Láttam volna, ha rajta van.
- Akkor meg mi ez?
- Alighanem ellensúly.
- Micsoda? - mordult fel Vincent. - Mi az, hogy ellensúly?
Milly tétovázott egy kicsit, aztán hitetlenkedve nyögte ki.
- Ezek... ki akarták nyitni a kriptát.
- Kik azok az ezek?
- Akárkik.
- Én ebből egy kukkot sem értek - rázta meg a fejét Jerry Solomon. - Itt van két kalapács, meg egy kötél, és te azt mondod, hogy ki akarták nyitni a kripta tetejét. Mondok én neked valamit, Milly.
- Mondjál.
- Hogy nálam is van egy gombolyag madzag, egy kisbicska, sőt egy csomag rágógumi is, mégsem akarom kinyitni semmiféle kriptának a tetejét.
- Te, Milly... Mi az, hogy ellensúly?
- Nézd odafent azt az angyalt. A szegletben. Látod?
- Nem vagyok vak. Ott a szárnyán a kötél.
- Most képzeld el, hogy valaki ráerősíti a kötél másik végét a kripta tetejére. A fedőlapra.
- Elképzelve.
- A pasas ezután lelöki az angyalt a helyéről. Mi történik erre?
- Összetörik az angyal.
- Most ne az angyallal törődj. Ha törik, hát törik. Mi történik az angyal súlyával? Megfeszíti a kötelet, az megfeszül, és...
- Elszakad - bólintott Jerry Solomon.
- Vagy nem - mondta Milly.
- Hogyhogy nem?
- Ha jó erős, akkor nem szakad el. Megrántja a fedőlapot, amely... esetleg félrecsúszik. Érted már?
- Azannyát! - nyögte Vincent. - Próbáljuk ki, ha már itt vagyunk!
- Esetleg visszajövünk - ígérte Milly. - Egyelőre tűnés! Mire felocsúdtunk, már nem voltak a katedrálisban.

44.

Még egy kicsit igazán maradhattak volna. Már csak azért is, mert amikor kidugtam a fejem az angyalka feneke mögül, éppen Szandokan pisztolyával találtam szemben magam.
- Csend! - tette az ujját a szájára Szandokan. - Megvárjuk, amíg előmászik, akkor elkapom.
- Mr. Füsslit?
- Naná, hogy őt! Megcsinálja nekünk azt az izét. Lelöki az angyalt, én meg felnyomom a kripta tetejét. Már úgyis azon filóztam, hogyan nyúljak alá. Nincs ezen egy gyufányi rés sem. De ha a kötél megrántja...
Herr Füssli akkorát ordított odalent, hogy majd lepottyantunk a kripta tetejéről.
- A rohadt életbe... kicsoda maga, ember? Charlton Ironside? Mit keres maga itt, ahol a madár sem jár? Válaszoljon már... Jézusom... ennek a nyakán... ezt az embert meggyilkolták. Meggy ilkooolttáááák!
Feledve kötelet, kalapácsot, angyalkát és kriptát, hatalmasat ugrott az ajtó felé. Közben azonban megbotlott, és végigterült a márványon, amiből természetesen semmit nem láttam, csupán a zajokból következtettem rá.
Az ajtónyikorgásból pedig arra, hogy ismét bejött valaki a katedrálisba.

45.

A következő éjszakai látogató Patricia Redfield volt. Egyik kezében most is kis laposüveget tartott, a másikban egy bádogvödröt. Kezdtem azt hinni, hogy Miss Patricia már így is született - laposüveggel a kezében. Legfeljebb az lehetett a kérdés, hogy eredetileg az üveg is kicsi volt-e, és együtt növekedtek, vagy az Üveg már a születésekor elérte jelenlegi méretét.
Patricia nem hazudtolta meg önmagát. Át akarta lépni a küszöböt, de nem emelte fel eléggé a lábát, ezért belerúgott, és majdhogynem hasra is esett Csak a részegek istene mentette meg a nagyobb bajtól.
- A fenébe is - dünnyögte. - Olyan ez a márvány, mint a jégpálya. Halló, emberek, van itt valaki? Iszik valaki egyet? Mégiscsak elképesztő, hogy nem akad a környéken egy valamirevaló pasas... A fenébe is... tulajdonképpen hol vagyok én most? A vasútállomáson nem lehetek... akkor viszont... Jó estét, uram, meg tudná mondani, hol vagyok éppen?
Kidugtam a fejem az angyalka feneke mögül. Miss Redfield illedelmesen ott tántorgott a halott Ironside előtt, és megpróbálta szóra bírni.
- Ez elaludt - mondta aztán csak úgy a levegőbe, amikor a kérdezett meg sem moccant. - Bocsánat, uram, nem szeretném... felébreszteni, de... nem inna velem egy kortyot? Közben megbeszélhetjük... hogy hol a fenében is vagyok? Te jó isten, ez egy angyal! Csak nem az izé... mennyországban vagyok? Kérem, uram, ez tényleg a mennyország? Remélem, nincs itt szesztilalom?
Megrázta a fejét, és elindult felénk.
- így is jó. Ha nem akar beszélgetni velem, hát ne beszélgessen. Nini, ott is egy angyal! Mi a csoda van itt? Az angyalok évi, rendes közgyűlése? Na, egészségetekre, angyalkák!
Az volt a baj, hogy nem elégedett meg a csendes iszogatással, és az Ironside holttestével való barátkozással, hanem ismeretlen októl vezérelve elkezdett felkapaszkodni a kripta tetejére, ahol rejtőzködtünk. Lassan, óvatosan mozgott, vigyázva, nehogy eltörje az üvegét.
Már csak néhány méterre lehetett tőlünk, és én éppen arra készültem, hogy megakadályozzam, ha Szandokan vagy Cicus le akarnák taszítani, amikor jól ismert hang mordult fel a bejárati ajtó környékéről.
- Jó estét, jó estét, szép jó estét mindenkinek! Bocsánat, uram, hogy ismeretlenül megszólítom, de nem tudja véletlenül, merre találom Albuquerque kapitányt?
Ironside nem tudta. Vagy nem akarta megmondani. Makacsul, összeragasztott szájjal hallgatott.
- Istenem, hogy milyen zárkózottak errefelé az emberek - panaszkodott Ahab kapitány. - Hiába kérdezem bárkitől is,
hogy nem látták-e Barbarát, csak a fejüket rázzák. Pedig esküszöm, nem követnek el indiszkréciót, ha megmondják. Elvégre a férje vagyok. Albuquerque kapitány, jöjjön elő, kérem! Feltétlenül tudatnom kell önnel valamit. Úgyis tudom, hogy itt van. Láttam, amikor bejött. Meg kell hallgatnia, Albuquerque kapitány!
Fura helyzet volt, meg kell hagyni. Odalent a halott és Ahab kapitány, köztünk és közte pedig Miss Patricia Redfield kapaszkodott a szarkofág teteje felé. Hogy Herr Füssli hol tartózkodott, meg nem tudtam volna mondani.
- Albuquerque kapitány! - hallottam Ahab kapitány könyörgő hangját. - Feltétlenül beszélnem kell önnel.
- Én nem leszek jó? - kérdezte egy hang az ajtó felől.
Kicsit kellett csak nyújtózkodnom, hogy kilássak az angyalka feneke mögül.
Az ajtóban Szadanand Szingh felügyelő állt Gaonkar kíséretében. És alighanem ott derengett mögötte a pandzsimi börtön egy lakályosnak egyáltalán nem mondható cellája is. Nem kellett szakképzett jósnak lennem ahhoz, hogy kitaláljam: a felügyelő is, és a cella is, kizárólag rám vár.

46.

Mindeddig kiváló nyomozónak, zseniális emberismerőnek, és ki tudja még minek nem tartottam Szadanand Szingh felügyelőt. Ami ezután történt, az viszont megingatta ebbéli meggyőződésemet.
Az kell mondanom, hogy óriási szerencsémre.
Szadanand Szingh besétált a katedrálisba, elégedetten szemlélve az ablakon behulló holdfény csíkokat. Gaonkar is követni akarta, de a felügyelő egyetlen kézmozdulattal visszaparancsolta.
- Maradj az ajtónál, Gaonkar! Jó estét, kisasszony!
Miss Patricia Redfield megtorpant, alig néhány méternyire tőlünk, és belekapaszkodott az angyalka szárnyába. Szadanand Szingh aggódva nézett fel rá.
Patricia rövid habozás után eleresztette az angyal szárnyát, és látható örömmel Üdvözölte a felügyelőt.
- Hála istennek, hogy végre találkozom valakivel.
- Na végre! - könnyebbült meg Ahab kapitány is. - Maga bizonyára tudna nekem felvilágosítást adni egy súlyos problémával kapcsolatban.
Kérdésébe néhány portugál szót is vegyített, így aztán meglehetősen kacifántosra sikeredett a mondata.
Szadanand Szingh megtörölgette a homlokát.
- Mit csinál odafent, kisasszony?
Úgy tűnt, mintha Patricia Redfield futólag felénk pillantott volna. Talán arra gondolt, hogy milyen jól el tudna rejtőzni egy laposüvegecskével az angyalkák feneke mögött.
- Jó kérdés - fordult vissza Miss Redfield. - Az imént még azt hittem, hogy felszállhatok a vonat legutolsó kocsijára. Aztán rájöttem, hogy nem megy. Az én vonatom végérvényesen elment.
- A jó istenre kérem, uram! - kulcsolta össze a kezét Ahab kapitány. - Nem látta Barbarát? Csak néhány percre ugrott be imádkozni, én ezalatt odakint voltam, de amikor már jó hosszú ideje nem jött ki, kénytelen voltam bejönni érte. De nem találom sehol. Lehet, hogy lement a lagúnákhoz? Pedig a lelkére kötöttem, hogy egyedül nem szabad lemennie. Nem látta, uram, Barbarát?
- Nem láttam - mondta Szadanand Szingh. - De ha megvárja, amíg rendet teszek idebent, segítek magának megkeresni.
- Az isten is megáldja önt, uram. Tudja, hogy Albuquerque kapitány idebent van?
- Tudom - biccentett Szadanand Szingh. - Az egész Albuquerque család idebent van. Idebent!
Toppantott egyet a lábával. Pontosan tudtam, mire gondol. Hogy a templom hajójának a padlózata alatt ki tudja, hány Albuquerque alussza örök álmát.
Attól tartottam, hogy Ahab kapitány tovább erősködik, és a végén még valóban felhívja ránk a figyelmet, de hirtelen megnyugodott. Pontosabban szólva elterelte valami a figyelmét.
Szadanand Szingh csípőre tette a kezét.
- Nem jönne le onnan, kisasszony?
Patricia Redfield sóhajtott egyet.
- Miért? Odalent jobb?
- Érdekes kérdés - simogatta meg a szakállát a felügyelő. - Mindenesetre odafentről nagyobbat lehet esni.
- Meggyőzött - biccentett a lány, és némi sajnálattal a szemében megfordult, és mászni kezdett lefelé. - Még talán az is lehetséges, hogy amint leérek, iszik velem egy kortyocskát?
- Elméletileg igen - biccentett Szadanand Szingh. - A gyakorlatban azonban nemigen fog menni.
- Miért? - kérdezte a padló felé közeledve a lány.
- Mert szikh vagyok - mondta Szadanand Szingh. - És mint ilyen, antialkoholista. Arról nem is beszélve, hogy szolgálatban amúgy is tilos az alkoholos italok élvezete.
- Hát akkor én soha nem leszek szikh! Már itt is vagyok. Jó estét, felügyelő.
Szadanand Szingh segített a lánynak a talpán maradnia.
- Tényleg, mi az ördögöt keresett ott fent? - kérdezte kíváncsian.
Miss Redfield megvonta a vállát.
- Néha furcsa ötleteim támadnak. Főleg, ha nem iszik senki velem.
- Nem ártana, ha legyőzné őket - figyelmeztette a felügyelő. - Először is, életveszélyes felmászkálni a szarkofág tetejére. Megcsúszik a márványon, és akkor magának annyi.
Patricia Redfield legyintett.
- Nekem már úgyis annyi.
- Arról nem is beszélve - folytatta a felügyelő, - hogy igazság szerint be kellene vinnem a sittre. Éjszaka feltörte Bom Jesus katedrálisát...
- Én? - hökkent meg a lány. - Nem törtem én fel semmit. Csak nem voltam biztos benne, hol vagyok. Azt hittem, a vasútállomáson.
- Arra céloz, hogy nyitva volt az ajtó?
- Nyitva - biccentett a lány. - Még gondoltam is magamban: egy váróteremben mindig akad valaki, aki nem vet meg néhány kortyocskát.
Szadanand Szingh lemondóan legyintett, és Ahab kapitányhoz fordult.
- Ön nyitotta ki az ajtót, kapitány?
- Csak hadnagy vagyok - helyesbített Ahab kapitány.
- Bocsánat. Szóval, hadnagy, ön nyitotta ki az ajtót?
- Természetesen nem, Braganza uram. Én nem nyitottam ki semmiféle ajtót.
Gaonkar, aki nem mozdulhatott el az ajtótól, félénken felemelte a kezét.
- Uram?
- Mi van Gaonkar?
- Hátha van itt valaki.
- Hol itt?
- Hát a templomban, uram. Ahol most vagyunk.
- Persze, hogy van - mondta Szadanand Szingh felügyelő. - Én vagyok itt, Miss Patricia Redfield van itt, Ahab kapitány is itt van...
- Csak hadnagy - helyesbített Ahab kapitány.
- És te is itt vagy.
- Én úgy gondoltam, uram, hogy rajtunk kívül.
- Miből gondolod, hogy van még itt valaki rajtunk kívül?
Gaonkar a holdfényben sötétedő vödörre mutatott.
- Ott egy vödör, uram.
Patricia Redfield meghökkenve meredt rá.
- Ez az én... vödröm.
- Biztos?
- Holtbiztos.
- Miért hozta magával?
Patricia csuklott egyet.
- Magammal hoztam?... Hm... A fene se emlékszik rá.
- Meg kéne nézni, mi van benne, uram - javasolta Gaonkar.
Szadanand Szingh bólintott.
- Mi van benne?
Miss Redfield elutasító mozdulatot tett a kezével.
- Tőlem kérdi?
- Hát ha a magáé, kitől kérdezzem?
- Remélem... pia - bólintott a lány. - Képzelje csak el;| egy teli vödör feni. Nem is lenne rossz. Várjon, megnézem - Lehajolt, és beledugta az ujját a vödörbe. - Iszap... ez bi| zony. Sajnos csak iszap. |
- Tartóztassam le, uram? - kérdezte reménykedve Gaonkar. Szadanand Szingh megütődve nézett rá.
- Miért tennéd, Gaonkar, ugyan miért? Ha mindenkit letartóztatnánk, aki vödröt cipel, az ország fele sitten ülne.
- Igenis, uram - mondta sóhajtva Gaonkar. - Egy kötél is van még idebent, uram.
- Hol? - kérdezte meghökkenve a felügyelő.
Gaonkar a szegletben álló angyal felé nyújtotta a kezét.
- Odafent, uram. Rá van csomózva egy kötél.
Szadanand Szingh követte a mutatott irányt, és fel is fedezte az angyalon a kötelet.
- És? - kérdezte Gaonkarhoz fordulva.
Gaonkar izgatottan nyeldekelte a levegőt. Olyannyira, hogy beszélni is alig tudott tőle.
- Ki akarták... fosztani... uram... Az angyal... lezuhan... a kripta fedele... Valakik odafent rejtőzhetnek...
Behunytam a szemem. Ez a hülye Gaonkar a végén még lebuktat bennünket. Szadanand Szingh talán észre sem vette volna azt a rohadt kötelet!
Immár észrevette. Megsimogatta a szakállát, aztán a lányra sandított.
- A kötél is a magáé?
- Az nem - mondta határozottan Miss Redfield. - Az biztosan nem. A vödör az igen, de a kötél nem.
Szadanand Szingh most Ahab kapitányhoz fordult.
- Mi a helyzet ezzel a kötéllel, kapitány?
- Csak hadnagy - mosolygott Ahab kapitány. - Rodríguez hadnagy. Ha kincstári holmi, azonnal vissza kell szolgáltatni a számvevő őrmesternek.
- Talán tataroznak - találgatta a lány. - Itt hagyták éjszakára az angyalon... holnap majd...
Szadanand Szingh a homlokára Ütött.
- Hogy erre nem gondoltam. Teljesen igaza van, kisasszony.
- De uram, hiszen...
- Akkor szólj, ha kérdeztelek, Gaonkar.
- Igenis uram.
- Ez mindent megmagyaráz - biccentett Szadanand Szingh. - A vödör sem a kisasszonyé. Tataroztak, és a tatarozók hagyták itt.
- És a hullát? - kérdezte immár idegesen Gaonkar. - Azt is ők hagyták itt?
El nem tudtam képzelni, miből jött rá Gaonkar, hogy egy hulla is részét képezi a lenti társaságnak. Kidugtam a fejem
az angyalka feneke mögül, és mindjárt rá is jöttem, miből. A holdsugarak vándorlásuk közben éppen rácsúsztak a halott Ironside testvér arcára, aki vicsorogva fogadta a közeledésüket. Hogy, hogy nem, pontosan Gaonkarra vicsorgott, mintha ő sem értene egyet a rendőr kotnyeleskedésével.
Szadanand Szingh magasra vonta a szemöldökét.
- Milyen hulláról beszélsz?
- Amelyik ott áll ön mögött, felügyelő.
Szadanand Szingh megfordult. Charlton Ironside valóban ott volt, alig egy méterre a háta mögött. A felügyelő szemmel láthatóan meghökkent.
- Mr. Izé... Ironside?
Ez nem hulla - legyintett a bennfentesek magabiztosságával Miss Redfield. - Ez csak egy hülye. Vagy szikh. Nem akart velem inni. Pedig én adtam volna a piát.
A következő pillanatban Szadanand Szingh felügyelő felüvöltött. Olyan hangon, hogy az éhes sakál elbújhatott volna mögötte szégyenében.
- Már megint egy gyilkosság! Holtbiztos, hogy ő tette! Vagy ő! Vagy mind a kettő!
Miss Redfield megrázta a fejét.
- Kicsoda?
- Még kérdi? - vicsorgott a felügyelő, s ettől némiképpen Charlton Ironside hullájára kezdett hasonlítani. - Vagy Mr. Füssli, vagy Mr. Lawrence, vagy mind a kettő! EskÜszÖm, csak ők lehettek! Megyünk, Gaonkar, és... 1
- Tiltakozom! - hangzott fel ekkor az ajtó felől egy határozott hang. - Van valami bizonyítéka gyanúsításának alátámasztására, vagy ismét csak a levegőbe tátog, felügyelő?
Valamennyien megdermedtünk a hangtól. Valószínűleg még a hulla és a vödör is.
Az ajtón Miss Naik lépett be, halványbarna szalvar ka mizba és tűzpiros sálba öltözve.
Szadanand Szingh becsukta a szemét. Kis híja volt, hogy a hullába nem kapaszkodott.
- Maga... mit keres itt?
- A klienseimet védem - mondta Miss Naik felemelt fej jel. Szokása szerint megrántotta a sálját, minek következtében a vödör az oldalára dőlt, és folyni kezdett belőle az iszap.
- Ön felelőtlenül gyanúsítgatja őket. Kezd már ebből elegem lenni, felügyelő.
Szadanand Szingh ezekben a másodpercekben egy kitöréshez készülődő tűzhányóhoz volt hasonlatos. Nem csodálkoztam volna, ha felkapja a vödröt, a feje fölé emeli, és vagy magára, vagy Miss Naikra, esetleg Gaonkarra önti belőle a maradékot.
Szadanand Szingh azonban - hirtelen megszelídülő vulkánokhoz hasonlóan - másodpercek alatt lecsillapodott.
- A kötelet hagyjuk az angyalon. Ha oda tették, ott is a helye.
-No de, uram...
- Csend, Gaonkar! A hullát viszont magunkkal visszük.
- No de, uram...
- Te viszed, Gaonkar! Majd kapnak tőlem holnap, amiért nem zártak be éjszakára egy értékes épületet. Vedd a válladra, Gaonkar!
Gaonkar értetlen képpel a vállára kapta a néhai Mr. Ironside-ot.
- Valamennyien hazamehetnek! - vezényelt Szadanand Szingh.
Gaonkar csak állt sóbálvánnyá dermedve, vállán Mr. Ironside hullájával, és nem értette Szadanand Szingh-et. Mi sem.

47.

Miután Gaonkar, vállán a hullával, és Szadanand Szingh, vállán a megoldatlan feladat súlyával a többiek kíséretében kivonult az ajtón, lassan mi is előmerészkedtünk.
Szandokan akkorát nyögött, amikor észrevette a néhány lépésnyire tőlünk ájultan heverő Mr. Füsslit, hogy megmozdult tőle az angyalka feneke a fejem mellett. Kétségbeesetten kaptam utána, nehogy lepottyanjon, és a zaj visszacsalja Szadanand Szingh-et. A behemót kezében már nem sötétlett fegyver, viszont olyan buta vigyor ült a képén, hogy veszélyesebbnek tűnt ötven stukkernél. Aki ilyen hülye, az mindenre képes.
Nem is csalódtam benne. Sötéten ránk vigyorgott és az angyalka felé intett.
- Gyerünk! Lássunk munkához!
- Milyen munkához? - kapott a fejéhez Cicus. - Te valóban azt gondolod, hogy leemelhetjük a tetőt a kriptáról?
- Persze hogy azt gondolom.
- Mert én egészen mást gondolok.
- Te mit gondolsz, Cicus?
- Én azt gondolom, hogy nálad nagyobb marhát még nem hordott a föld a hátán. Azt hiszed, nem jön vissza öt perc múlva Szadanand Szingh? Eltüntetik a halottat, és máris visszajön, hogy csapdát állítson annak, aki megpróbál betörni a kriptába. Hát nem érted?
- Nem - mondta kétségbeesetten Szandokan.
- Akkor elmagyarázom. Szadanand Szingh azt hiszi, hogy az a valaki, aki megpróbálta a kötél és az angyal segítségével kinyitni a kriptát, csak időlegesen távozott el. Talán azért, mert rájött, hogy nem elég hozzá egyetlen kötél. Attól félt, hogy elszakad a kriptafedél súlya alatt. Ezért most elment, de nemsokára visszatér egy újabb kötéllel.
Szandokan megkönnyebbülve vigyorgott, és legyintett
egyet.
- Á, az nem lehet, Cicus. Szadanand Szingh maga mondta, hogy biztosan a templomot tatarozók hagyták itt. Ezt mondta. Nem emlékszel rá?
- Emlékszem - bólintott Cicus.
- Hát akkor meg?
- Akkor meg az a helyzet, hogy pont az ilyen hülyét akarja csőbe húzni Szadanand Szingh. Azért mondta, amit mondott, hogy ha esetleg itt bujkál valaki a környéken, elaltassa vele az éberségét. Azt akarja, hogy aki, vagy akik elkezdték a munkát, folytassák.
- Mun... kát?
- A tető leemelését. Csak hadd essenek neki. Ő visszatér és elkapja őket. Erre feltétlenül szüksége van. Még pedig Miss Naik miatt.
Szandokan eltátotta a száját.
- Miss Naik a gyilkos?
- Egy fenét, Szandokan.
- De hiszen éppen most mondtad...
- Én csak azt mondtam, hogy Miss Naik miatt kénytelen tetten érni a gyilkosokat és kriptafeszegetőket. Ezért Szadanand Szingh rövidesen vissza fog térni Miss Naik és Gaonkar kíséretében, és azokat a hülyéket, akik a kriptával foglalatoskodnak, azonnal letartóztatja. Miss Naik akkor már nem tiltakozhat, mert a tettenérés esete forog fenn. Már érted? Szandokan elkomorult.
- De hiszen, ha mi most elkezdjük... akkor bennünket kap el!
- Úgy bizony.
- Akkor tűnjünk el! - vezényelt a berezelt Szandokan. - Fene vigyen el, Cicus, lyukat beszélsz az ember hasába, az a véreb meg visszajön, és sittre vág bennünket. Miért nem vagy képes rövidre fogni a mondandódat?
Két perc múlva Üresen állt a Bom Jesus bazilika.
Nem maradt más oda nem való benne, csak egy angyalra erősített kötél és két kalapács, valamint az ájultan heverő Herr Füssli.
És talán egy titokzatos csomagocska Xavéri Szent Ferenc kriptájában.

48.

Ékes bizonyítékaként annak, hogy Goába semmi sem lehetetlen, sikerült az éjszaka kellős közepén egy taxit találnunk Szent Katalin temploma előtt. Cicus előre Ült, én pedig hátra Szandokannal. Ahogy a kocsi elindult, a volt birkózó már el is bóbiskolt. Vállamra hajtotta a fejét, és éppen horkolni kezdett volna, amikor felráztam.
- Hé! Mi a túró történt? - riadt fel. - Megjött Szadanand Szingh?
Cicus elöl szundikált, s a motorzúgástól nemigen hallhatta, miről beszélgetünk.
- Figyeljen ide, Szandokan - sugdostam a fülébe. - Mondanom kell magának valamit.
Egy csapásra kiröppent az álom a birkózó szeméből.
- Mit?
- Cicussal kapcsolatban.
- Mondja.
- Nem tűnt fel magának, hogy milyen ravaszul próbált eltávolítani bennünket a katedrálisból?
- Ezúttal alighanem igaza volt - vakarta meg vastag nyakát Szandokan. - A felügyelő minden pillanatban visszatérhetett. Kapja csak el Füsslit.
- Ez igaz. Csakhogy... azt hiszem, Cicus forral valamit.
- Maga szerint mit forralhat?
- Szerintem vissza akar térni még az éjszaka.
- Úgy érti... a kriptához?
- Naná hogy úgy értem.
- Ne tréfáljon, ember. Ez a cingár csaj akármilyen erős is, meg sem tudja moccanttani a tetőt.
- És az angyal? Kötéllel a derekán?
- Maga azt hiszi...?
- Cicus pokolian ügyes. Hátha meg tudja csinálni.
- Ez igaz. A fenébe is, ravasz róka ez a nő. Mit csináljunk?
Kiszálljunk?
- Eszébe ne jusson. Inkább tegyen róla, hogy semmiképpen ne mehessen vissza a templomba. Holnap majd mi visszamegyünk. Maga meg én. Addig Őrizze Cicust.
- Hogy őrizzem?
- Ne tágítson mellőle.
- És ha észreveszi, hogy figyelem?
- Éppen az a jó. Akárhova is indulna, ha csak sétálni is a kertbe, ne tágítson mellőle.
- Sétálni? Éjszaka?
- Attól tartok, ezzel az ürüggyel akar majd lelépni.
- Hát tőlem nem lép le, az hétszentség! ;
- Mit pusmognak maguk ott hátul? - fordult felénk Cicus., - A mai éjszakát sajnos elvitte az ördög! Talán majd holnap több szerencsénk lesz.
Szandokan oldalba ütött és rám kacsintott.
Úgy éreztem, jó ideig nem kell Cicustól tartanom.

A féllábú emberek falujában

1.

Már rég fenn ragyogott a nap az égen, amikor megzörgették az ajtóm.
- Ki az? - nyögtem az órámra pislantva.
Azt hittem, Szandokan minden igyekezete ellenére Cicus akar rám rontani. Legnagyobb meglepetésemre azonban reszkető, öreges hang hallatszott át az ajtón.
- Mascarenhas felügyelő.
Röpke másodpercek alatt felöltöztem, lemostam a képem, és már kint is álltam az ajtó előtt. A felügyelő piros tréningruhában volt, Ősz haját rózsaszínre festették a napsugarak.
- Fél óra alatt ideértem - mondta a villatelep mögött meghúzódó rét felé mutatva. - Kell egy kis mozgás. Aki megszokta, hogy egész életében tesz-vesz, öreg korában sem tud egy helyben Ücsörögni. Nem jön velem egy kis sétára?
Természetesen mentem. Tisztában voltam vele, hogy Mascarenhas felügyelő aligha az egészségem megóvása miatt javasolta a sétát.
Szótlanul lépegettünk vagy negyven-ötven métert: Mascarenhas behunyt szemmel szívta be a reggeli friss levegőt, majd hirtelen megtorpant egy pálmafa alatt, és rám nézett.
- Tudja, hogy érzik magukat a nyugdíjas zsaruk? - kérdezte megsimogatva sovány, csontos arcát.
- Ez valami találós kérdés? - kérdeztem.
- A sors ostoba találós kérdése - biccentett. - Rosszul érzik magukat, barátom, nagyon rosszul.
- Ez láthatóan nem vonatkozik önre - próbáltam enyhíteni a szavain.
- Mindenkire vonatkozik - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Minden nyugdíjas zsarura. De nem azért hívtam ide, hogy panaszkodjak. Inkább azért, hogy elmondjam, mi miatt érzi igazán rosszul magát egy nyugdíjas zsarufőnök.
- Mi miatt?
- A meg nem oldott ügyek miatt. Ezek kísértik minden óráját, és ha a kertjében dolgozik, és lehajol egy fej salátáért, valakinek az arca bukkan fel előtte. Valakié, akiről tudja, hogy bűnös, és mégsem tudta elkapni. Vagy éppen egy áldozaté.
- A maga szeme előtt kinek a feje bukkan fel mostanában?
- kérdeztem óvatosan.
- Azé a bizonyos Jensené - mondta sóhajtva. - Ennek természetesen maga és Szadanand Szingh az oka. Ha nem jönnek hozzám, talán soha nem jutott volna az eszembe.
- Igazán sajnálom.
- Ne sajnálja, már megtörtént, nem lehet segíteni rajta. Nos, Mr. Lawrence, az az igazság, hogy amióta csak előhozta ezt a Jensent, nem tudok szabadulni tőle. Mindegyre visszatérnek rá a gondolataim. Soha nem sejtettem volna, hogy ennyire a lelkemre vettem a halálát, vagy inkább talán azt, hogy nem tudtam mit kezdeni az üggyel. Ezért aztán most, öreg fejemmel, végeztem egy kis pótnyomozást.
Torkomban dobogott a szívem. Csak nem talált valami használható nyomot, amin végre elindulhatok?
- Sajnos, sok újat nem sikerült mégtudnom, bár bevallom önnek, beutaztam Pandzsimba, és körülnéztem egy kicsit az akkori iratok között. Rettentően birizgált valami. Tudja, mi?
- Mi? - kérdeztem rekedten az izgalomtól.
- Hova lettek a lányai?
- Tessék?
- Mondom, hova lettek Jensen lányai? Volt két lánya, akik
szőrén-szálán eltűntek. Hova lettek?
- Hát ez bizony kérdés.
- Olyannyira az, hogy utána is kotortam a dolognak. Sajnos, akkor, frissiben kellett volna megtennem. Csakhogy az idő tájt volt egyéb dolgom éppen elég. Nem voltam nyugdíjas, mint most. Szóval, fennáll a kérdés, hova lettek a lányai?
- Hova lettek? - ismételtem Összehúzva a szemem.
Az öreg nem válaszolt mindjárt: előbb még dohogott egy kicsit, önmagát hibáztatva.
- Utána kellett volna néznem az ügynek. Sajnos, belenyu godtam abba, hogy eltűntek. Őszintén szólva azt hittük, hogy a hippik vitték magukkal Őket, és kicsempészték az ország ból. De az is lehet, hogy volt érvényes útlevelük, elvégre Jensen holmijai között nem találtuk meg a papírjaikat. Hej, ha akkor jobban odafigyeltem volna rá,..!
- Mire? - kérdeztem türelmetlenül.
- Találkoztam egy öreg hippivel. Nepáli fickó, Balbonak hívják.
- Nepáli hippi?
- Valahogy odacsapódott hozzájuk. Hosszú hajat növesztett, és ő is virágot dugott a fenekébe. Szóval, hippi lett a fickó. Most Pandzsimban és Andzsunában árul.
- Mit árul?
- Ezüstöt. Nepálból hozatja az ezüstneműt, azonkívül tibetiekkel is dolgoztat. Ma már gazdag ember, kihúzta a virágot a fenekéből, a hajából meg kihullott magától is. Tegnap este megkerestem ezt a Balbot. Hej, ha előbb elmesélte volna!
Majd kiestek apró egérszemei a nagy sajnálkozástól, ahogy rám lesett velük.
- Mit mondott Balbo?
Igyekeztem nyugodtan viselkedni, pedig legszívesebben alaposan megráztam volna.
- Hogy mit mondott? Azt mondta, furcsa család voltak azok hárman. Érti, mire gondolok?
Értettem, de nem akartam érteni. El is sápadhattam, mert gyorsan megragadta a karom.
- Nem arról van szó. Soha nem nyúlt a kislányokhoz úgy. Ez nem volt divatban a hippik között: ki is közösítették volna, azonkívül Jensen nem volt ferde hajlamú ember;
- Akkor?
- Balbo szerint valahogy máshogy nem volt minden rendben velük. Mintha... az egyik kislány folyamatosan meg akart volna pattanni tőlük.
- Nem említette véletlenül Balbo a nevüket?
- Tudta, de már elfelejtette. Szóval, Balbo szerint az egyik kislány többször is megpróbált megszökni. Ilyenkor Jensen és a másik megkeresték és visszahozták. Balbo egyszer érdeklődött is Jensennél, de azt a választ kapta, hogy a kislány nincs rendben lelkileg. Anyja - Jensen felesége - halála annyira kiborította, hogy azóta sem képes magához térni. Jensen felesége ugyanis meghalt Dániában  vagy akárhol -, a lányok pedig anya nélkül maradtak. Szóval, a két kislány Jensennel volt, de az egyik szökni akart tőle. Egyszer egészen Margaóig jutott; ott talált rá Jensen.
- Hát ez érdekes - mondtam Günther ettől jelentősen eltérő meséjére gondolva.
A felügyelő megsimogatta vékonyka bajuszkáját.
- Ami ezután következik, még érdekesebb. Amikor Jensent megölték, a két kislány tanult valahol. Sajnos, nem kerestettem Őket elég intenzíven. Most azonban utánanéztem a dolognak. Nem akarom untatni, de annyit azért el kell mondanom, hogy van egy-két régi, nyugdíjas barátom egyik-másik államban, akik segítenek nekem, ha szépen megkérem őket. Például Bhagvaradzs felügyelő Maharastrában, itt a szomszédban. Felhívtam és megkérdeztem tőle, nem bukkant-e fel abban az időben két kislány a rendőrségi papírokban. Két gazdátlan, európai kislány. Olyan nyolc-kilencéves féle. Mit gondol, mit válaszolt?
- Nem tudom - nyögtem.
- Azt, hogy úgy emlékszik rájuk, mintha tegnap látta volna őket utoljára. Betty és Mary. így hívták őket.
- A családnevük?
- Jensen. A rendőrség az utcáról gyűjtötte be a szerencsétleneket, miután az iskolájuk tandíjfizetés elmulasztása miatt, kidobta őket. Hivatalos papírjaik nem voltak, és csak egyikük, Elisabeth állította, hogy Jensen lányai. A másik hosszú ideig tartó sokkot kapott; még a nevét sem tudta megmondani. A rendőrök tapintatosak voltak, nem akarták feleslegesen kérdezgetni Őket az apjukról, inkább megpróbáltak találni va lakit, aki magához venné őket. Hogy, hogy nem: végül is egy lánynevelő intézetben kötöttek ki.
- Hol van az az intézet?
- Csak nyugalom, barátom - tette a karomra a kezét. - Del hi mellett volt, de semmi értelme, hogy odautazzon. Ez a történet húsz évvel ezelőtt játszódott le.
- Valami nyoma csak maradt...
- Nem sok. Ugyanis a két kislány később eltűnt.
- Sejtettem - sóhajtottam.
- Méghozzá nem egy időben. Röviddel azután, hogy költöztek, a megnémult kislány már meg is pattant.
- Egy nyolcéves kislány?
- Ő bizony. Soha nem akadtak többé a nyomára. Elnyelte India.
Igazából nem sok együttérzést éreztem a hangjában. De hát miért is rázta volna meg egy régi történet? India naponta ezreket nyel el - főleg gyerekeket. Elnyelik őket a bányák, a szőnyegszövő üzemek, a nyilvánosházak, a koldustanyák, a dúsan burjánzó, ilyen-olyan fegyveres szervezetek. Valamennyien kilépnek a hétköznapi világból, s ettől kezdve bottal üthetik a nyomukat, ha egyáltalán ütné valaki. Néhány kisgyermek eltűnése Indiában nem ráz meg senkit.
- És a másik? - kérdeztem sóhajtva. Mascarenhas felügyelő megcsóválta a fejét.
- Látja, ez érdekes. Van egy ismerősöm, akinek van egy ismerőse, aki abban a nevelőintézetben tanított. Ez az ember azt mondja, hogy a másik lány, Elisabeth, szinte megőrült, amikor Mary lelépett.
- Nyilván szerette a testvérét.
Santana Mascarenhas ismét megcsóválta a fejét.
- Nem úgy nézett ki a dolog. Inkább úgy, hogy az a kislány, Elisabeth - rettenetesen félt valamitől. Ismerősöm ismerőse szerint, mintha büntetéstől rettegett volna.
- Büntetéstől?
- Attól, hogy megbüntetik, amiért a testvére megszökött.
- Ki bünteti meg?
- Ez a kérdés. El is indult megkeresni, két álló napig nem ment vissza az intézetbe, már azt hitték, Ő is lelépett. Két nap után aztán piszkosan, porosan, kialvatlanul visszatért. Csak annyit volt hajlandó elmondani, hogy a húgát kereste. Az a kislány tudott valamit, Leslie száhib.
- Vajon mit tudhatott?
- Talán látta az apja gyilkosát. Ki tudja?
- Gondolja, hogy tőle félt? Attól, hogy eljön értük, és megöli mindkettőjüket?
- Lehetséges... bár nem hiszem... Elisabeth abban az intézetben tanult még három évig, azután áttették India egyik legdrágább elit iskolájába.
- Hogyan? - ámultam el.
- Kiderült, hogy valaki nagyobb pénzösszeget helyezett el számára egy alapítványnál.
Tátva maradt a szám. Erre a fordulatra igazán nem számítottam.
- És?
- Senki nem tudta, honnan van a pénz. De nem is érdekelt senkit. Az alapítvány fizetett, Elisabeth Jensen pedig tanult. Csak valahogy...
- Igen? - sürgettem.
- Ismerősöm ismerőse szerint titokzatosság lengte körül azt a lányt. Például ott voltak az iskolai szünetek. Ilyenkor a gyerekek hazamennek a szüleikhez, akinek pedig nincsenek, az az iskola szervezésében tölti a szünidőt. Nos, első szünideje előtt Elisabeth híresztelni kezdte, hogy van egy gazdag maharadzsa ismerőse, aki eljön érte, hogy nyaralni vigye.
- Mint a mesében.
- Valóban, mintha Kipling írta volna. Az iskola egyet tehetett: megpróbálta leinformálni a maharadzsát. Kiderült, hogy a maharadzsa valóban maharadzsa, csakhogy a szegényebbik fajtából. Nem volt hajlandó felfedni, ő taníttatja-e a kislányt, azt azonban kijelentette, hogy vállalja a gyerek nyaraltatását. Miután a kislány jó állapotban és kipihenve tért vissza iskolakezdésre, az iskola vezetése nem nyugtalankodott többé.
- Kiderült, hogy ki a maharadzsa?
- Az egy megbízott maharadzsa volt, Mr. Lawrence.
- Az meg mi a csoda?
- Koldusszegény maharadzsa, akinek címe van, de birtoka vagy pénze nincs. Hogy megéljen valamiből, megbízásokat teljesít - persze némi díjazásért, amelyekhez jól jön a címe.
- Azt mondja, a maharadzsa valakinek a megbízásából vitte nyaralni a kislányt?
- Azt.
- Soha nem derült fény a megbízó személyére?
- Soha.
- Mi történt Elisabeth-szel?
- Elvégezte az iskoláit, majd egyetemre ment.
- Melyikre?
- Benareszbe. Ott aztán felszívódott. A rendőrség elveszi! tette a nyomát, de nem is lett volna miért szemmel tartani. Miután nagykorú lett, azt csinált, amit akart. Bár azért annyit
tudok, hogy Jensen néven soha nem tanult senki a benareszi egyetemen.
- Még valami?
- A lányokkal kapcsolatban semmi. Talán hasznát veszi annak, amit mondtam.
- Persze hogy hasznát veszem. Sokat segített, felügyelő száhib.
Mascarenhas a fejéhez kapott.
- Csak ezt ne! Én is ezt szoktam mondani azoknak, akik haszontalan információkkal tömtek tele.
- Én komolyan is gondolom.
- Ennek örülnék. Azután van itt még valami. Erről a Jensenről. Mond magának valamit az a név, hogy Szvamiszvara Rao?
- Kellene hogy mondjon?
- Ha több érdeklődés lenne magában az indiai kultúra iránt, kellene bizony. Mr. Rao a legkiválóbb hangszerkészítő Indiában. Egy nyomozás kapcsán kerültem jó viszonyba vele. Akkoriban itt töltötte a nyarakat Goában, volt is egy kis háza Colva Beachen. Történt egyszer, hogy meglovasították néhány hegedűjét és egy szitárját. Tudja egyáltalán, mi az a szitár?
Hogy az ördögbe ne tudtam volna. India legnépszerűbb hangszere, a régen három-, ma héthúrú lantféle.
- Természetesen tudom.
- A szurbahant, a szarodot, a szarangit, a vinát és a hegedűt is ismeri?
- A hegedűt mindenki ismeri.
- Szvamiszvara Rao nemcsak készíti, hanem gyűjti is őket. Ha meghallja, hogy felbukkant valahol egy régi darab, azonnal ott terem és megpróbálja megkaparintani. Bár tulajdonképpen ma már csak múlt időben kellene beszélnem róla.
- Meghalt?
- Szvamiszvara Rao még él, nyolcvanöt éves, csupán a szenvedély halt ki belőle.
- Honnan tudja?
- Onnan, hogy beszéltem vele.
Éreztem, hogy őrzőszellemem füle mögé teszi nyitott tenyerét, hogy jobban hallja Mascarenhas felügyelő szavait.
- Jelenleg Benareszben él. Azt mondta, közel akar lenni a
tűzhöz és a vízhez.
Mascarenhas hallgatott egy kicsit, talán azt várta, hogy megkérdezzem: mi az a tűz és a víz. Én azonban nem kérdeztem meg. Tudtam, hogy a tűz annak a halottégető máglyának a tüzét jelenti, amelyre majd felteszik a holttestét, a víz pedig a Gangesz vizét, amelybe beleszórják a hamvait.
- Beszélt vele? - kérdeztem enyhe sürgetéssel a hangomban. Lassan kezdett összeállni előttem valamiféle kép. Hiszen a belakkozott öregember, Derek Kerkhof is hangszergyűjtő és hangszerkészítő volt. Ráadásul utolsó szavai is azt a gyanúmat erősítették meg, hogy ennek az Ügynek inkább van köze a hangszerekhez, mint Ganésa nem létező gyémántjaihoz.
- Már mondtam, hogy beszéltem. Ezt is magának köszönhetem. Ha maga nincs, akkor talán már soha életünkben nem váltottunk volna szót egymással. Pedig érdekes ember... lobog még benne egy lángocska a réges-régi idők tüzéből. Ő is örült, hogy talán utoljára eltársaloghatott velem. A teste megtört már, de a memóriája kristálytiszta - nem olyan, mint az enyém. Pontosan emlékszik mindenre, még arra is, amikor először benyitottam hozzá... de végül is nem erről akarok beszélni önnel. Inkább arról, hogy ez a bizonyos Jensen többször is meglátogatta Szvamiszvara Raót. Volt úgy, hogy naponta kétszer is.
Elhűlve bámultam rá, pedig talán nem is kellett volna annyira csodálkoznom. Hiszen hasonlóra következtettem magam is.
- Mit akart tőle?
- Ez nem volt egészen egyértelmű. Legalábbis Mr. Rao
számára nem.
- Jensenként mutatkozott be? Mascarenhas felügyelő felemelte a mutatóujját.
- Látja, ez is roppant érdekes. Ha nem lettem volna akkoriban olyan felületes, amilyen voltam, és nem lettem volna agyonterhelve munkával, fel kellett volna figyelnem a személyére. Főleg, amikor Rao barátom bejelentette, hogy betörtek hozzá. Akkor említette, hogy egy amerikai fickó gyakran meglátogatja, akinek aztán röviddel a betörés után nyoma veszett.
- Álljon meg egy pillanatra - próbáltam megerőltetni az agyam. - Honnan tudja, hogy az amerikai és Jensen ugyanaz a személy?
- Onnan, hogy Szvamiszvara Rao felismerni vélte az újságban. Beletetettem ugyanis a helyi lapba a halott Jensen képét. Ekkor hívott fel Rao barátom, hogy a kép feltehetően egy amerikait, Mr. Clutchert ábrázolja. Nem volt egészen biztos a dologban, mert a pasasnak hiányzott az arca.
- Akkor miből gondolta, hogy Jensen az?
- Azt mondta, megérezte.
- Csak úgy?
- Azt mondta, vannak bizonyos megérzései. Megmagyarázni persze nem tudta őket. Erre én beszüntettem az eljárást, és még csak be sem hívtam halottszemlére. Ilyen hülye tud lenni egy rendőrfelügyelő.
- Térjünk csak vissza Clutcherhez. Mit mesélt róla Mr. Rao?
- Például azt, hogy rendkívül jól öltözött és, hm... ápolt volt.
- Akkor nem lehetett Jensen! Mascarenhas megcsóválta a fejét.
- Miért ne lehetett volna? Nem biztos, hogy szegény ember volt, és az sem biztos, hogy ápolatlan. Lehet, hogy a hippi viseletet csak álruhaként hordta. Rao barátom esküdött rá, hogy Mr. Clutcher választékos modorú, választékos öltözetű, és kivételes tudással megáldott férfiú volt.
Őszintén szólva nehéz volt elképzelnem, hogy az elmondottak Jensenre illenének, de végül is miért ne? Elég sok kis panzió akadt a környéken, ahol átöltözhetett, tisztálkodhatott, és talán még egy kis smink segítségével el is változtathatta az arcát. Hiszen Günther szerint a gyerekek sokszor maradtak egyedül akár hosszabb időre is: ilyenkor a közösség törődött velük. Eszerint Mr. Jensen igencsak kettős életet élt Goában.
- Azt is elmondta magának Mr. Rao, hogy mit akart tőle ez a Clutcher?
- Hogyne - bólintott Mascarenhas felügyelő. - A tanítványa szeretett volna lenni.
Elképedve bámultam rá. Erre aztán igazán nem számítottam.
- A tanít... ványa? - ismételtem meg ostobán.
- Miért csodálkozik rajta? Szvamiszvara Rao akkor már India-szerte ismert hangszerkészítő volt. Inasa is akadt jó néhány. Mi csodálatos van abban, hogy valaki a tanítványául akart szegődni?
- Végül is... elfogadta a jelentkezését? Mascarenhas felügyelő ismét csak figyelmeztetőn felemelte az ujját.
- Várjon már... Hová siet? Kezdjük ott, hogy a fickó először csak látogatóba ment hozzá. Egy állítólagos közös ismerősre hivatkozott, így aztán Mr. Rao fogadta, pedig nem igazán kedvelte a látogatókat. Amit aztán ezzel a férfival kapcsolatban tapasztalt, Őszinte bámulattal töltötte el. Egyszerűen lenyűgözte Mr. Clutcher hatalmas tudása. Az amerikai mindent tudott, amit a hangszerekről csak tudni lehet. Ismerte készítésük titkát, a történetüket, mindent. Éppen ezért lepte meg annyira, amikor Mr. Clutcher arra kérte, hadd lehessen a tanítványa. Rao azonban elutasította a kérést. Nagyon finoman és udvariasan, de elutasította.
- Miért?
Mascarenhas felügyelő megvakarta a feje búbját.
- Maga sem tudta megindokolni. Érzett valamit Mr. Clutcheren, ami nem tetszett neki. Először is nem értette, hogy mit akar tőle egy ilyen művelt, rengeteget tudó férfi, akinek bármely ország akadémiáján lenne a helye. Azonkívül pedig... nem akart idegent beereszteni a birodalmába. Nem szerette volna elárulni a titkait.
- Milyen titkait? - tettem fel az utóbbi napok legfontosabb kérdését.
Mascarenhas széttárta a karját.
- Ki tudja? Minden mesterségnek megvannak a fogásai, erre tanítja meg a mester a tanítványait. Vannak trükkök, amelyek úgyszintén fontosak. Vagy vegyük csak a nyersanyagokat, kikészítésük módját...
Elúszott a szava a levegőben. Csak álltam vele szemben és nyitott szemmel álmodtam. Megpróbáltam összerakni magamban egy hihetetlen történetet.
- Hé, hall egyáltalán engem?
Úgy riadtam fel, hogy fogalmam sem volt róla, mióta beszél a levegőnek és a pálmafáknak.
- Persze hogy hallom.
- A szeme nem ezt mutatta. Szóval, Szvamiszvara Rao nem akarta, hogy mindazok az apró mesterségbeli titkok, amelyeket a Rao-család hosszú évszázadok alatt összegyűjtött, külföldre szivárogjanak, vagy a konkurencia birtokába kerüljenek. Nem akart egy külföldit beavatni a titkaiba. Ezért aztán udvariasan bár, de elhárította Mr. Clutcher ajánlkozását.
- Ő erre mit tett?
- Mr. Rao szerint nem sértődött meg. Mintha számított volna valami hasonlóra. Csupán arra kérte a mestert, hogy néhanapján azért hadd látogassa meg. Neki már az is öröm, ha látja, hogy dolgozik, és közben néhány szót válthat vele. Rao barátom abbéli örömében, hogy megszabadult a kéretlen tanítványtól, készségesen bele is egyezett a dologba. És nem is bánta meg. Mr. Clutcher roppant érdekes dolgokat mesélt neki a középkori Európa hangszereiről. Egyszerűen imádta például a stradivarikat.
Megszólaltak a mindeddig hallgató szélcsengők a lelkemben. Azok, amelyeket őrzőszellemem azért akasztott ki, hogy ha fontos dolgokról esik említés a közelemben, felhívják rá a figyelmemet. Ezek a szélcsengők most olyan vadul csilingeltek, mintha a himalájai jeges szelek rázták volna őket.
- A stradivarikról mesélt Mr. Raónak?
- Róluk is, és az egész európai zenekultúráról. Roppant jó előadó volt.
Akárhogy is szoktattam magam a tényekhez, nehéz volt elképzelnem, hogy ugyanarról a személyről legyen szó. A Jensen nevű hippiről, aki magára hagyja a gyermekeit - vagy hogy stílszerű legyek, az ég madaraira, és az erdők virágaira bízza táplálásukat -, maga pedig átöltözik, igazi amerikai tudóssá válik, aki a középkori zenéről folytat magasszintű társalgást egy indiai hangszerkészítővel.
- Mi történt ezután?
- Járt egy darabig hozzá, és... megpróbált rájönni valamire.
- Mire? - hajoltam előre izgatottan.
- Ezt Mr. Rao sem tudta. Mr. Clutcher olyan ügyesen tette fel a kérdéseit, hogy nem derült ki, mire is kíváncsi igazán. Sőt, ahogy Mr. Rao említette, most már ennyi idő elmúltával abban sem biztos, hogy egyáltalán tett-e fel neki kérdéseket. Nem kérdezni akart ő, hanem együtt dolgozni Rao barátommal.
Eszerint Clutcher, vagy Jensen okos volt, pokolian okos.
- Mr. Rao szerint egyformán érdekelte minden; a fa, a fa elkészítésének módjai, pácolása, a megfelelő darabok kiszabása, belakkozása satöbbi.
- Minden hangszer egyformán érdekelte?
- A fúvósok egyáltalán nem. Mert tudnia kell, hogy Rao barátom fúvós hangszereket is készített. Azok azonban nem vonzották Mr. Clutchert. Csak a húros hangszerek.
- A szitár?
- Inkább a hegedűk. A hegedűkészítés foglalkoztatta leginkább.
- Azt nem mondta, hogy mi izgatta belőle igazán? A fa kiválasztása, a...
- Talán a lakkok - mondta Mascarenhas. - Amennyire Rao barátomnak sikerült megfigyelnie, a lakkok izgatták.
- Sikerült megfigyelnie?
- Többször is látta, amint a műhelyekben járkál - mert Raónak volt vagy öt egymásba nyíló műhelye -, és nézegeti a készülő hangszereket. Csakhogy Rao barátomnak kiváló orra van.
- Ezt hogy értsem?
- Úgy, hogy Clutcher aprólékosan kikérdezte a hegedűkészítés minden csínjával-bínjával kapcsolatban. Egyszer a lakkokról is érdeklődött, aztán soha többé. Mintha szándékosan kerülte volna a témát. De ha a lakkok közelébe ért, kitágult az orrlyuka, mint a csataménnek, ha meghallja a trombitaszót. Még a szemei is kikerekedtek és furcsa tűzben égtek. Ebből aztán Rao barátom azt a következtetést vonta le, hogy | igazából a lakkok érdeklik. De kérdezni nem kérdezett róluk többé. Csak lopott a lakkokból.
Olyan hangsúllyal mondta, mint aki nem tulajdonít a dolognak különösebb jelentőséget.
- Lopott? - hökkentem meg. - Hogy lopott?
- Hogy lopnak az emberek?
- Úgy értem... Mr. Rao rajtakapta?
- Nem Ő kapta rajta... igazából nem is kapta rajta senki. Egyik tanítványa vette észre. Mr. Clutcher azt hitte, egyedül
van, gyorsan előkapott a zsebéből egy üres konzervdobozt, és egy kis kanállal mert bele a lakkból. Aztán rápattintotta a fedelet a dobozkára, majd a zsebébe dugta. Így történt.
- Mi csinált Mr. Rao? Mascarenhas legyintett egyet.
- Semmit. Megszokta az ilyesmit. A látogatók hajlamosak rá, hogy magukkal vigyenek némi emléket. Van, aki egy darab fát vág zsebre, van, aki húrt, van, aki már kifaragott alkatrészeket. A turista ilyen. Ellopja és jó, ha már a következő sarkon nem dobja el. Röviddel ezután történt a betörés. Több hegedűjét és egy szitárját lopták el. Mr. Rao biztos volt benne, hogy Cluthcher a tettes. El is határozta, ha legközelebb felbukkan, kiutasítja a műhelyéből. De nem bukkant fel többé, csak az újságban látta a halott ember fotóját. Azt mondta, valami azt súgja neki, hogy Mr. Clutcher az. Aztán van itt még valami más is, amit Rao barátom nem értett, de amivel Mr. Clutcher nyaggatta. Méghozzá a családjával kapcsolatban.
- Kinek a családjával?
- Természetesen Mr. Rao családjával kapcsolatban. Azt kérdezgette tőle, milyen ősi a családja.
- És?
- Amikor Mr. Rao megmondta, hogy nagyon Ősi, megörült neki. Hát még, amikor Rao barátom azt is elmesélte, hogy évszázadokra visszamenően hangszerkészítéssel foglalkoznak. A legendák szerint már akkor is hangszerkészítők voltak, amikor a portugálok még be sem tették a lábukat Goa földjére. Továbbá, azt kérdezte Rao barátomtól, hogy kapcsolatba került-e valaki a családjából Xavéri Szent Ferenccel. Érti maga ezt?
Alighanem értettem.

2.

Legszívesebben megölelgettem volna Mascarenhas felügyelőt. Kizárólag az gátolt meg benne, hogy miután elmondta a mondandóját, futott egy kört körülöttem. Csak úgy, öregesen, de mégiscsak futott a lassan elviselhetetlenné váló hőségben. Az pedig mégiscsak furcsa lett volna, ha utánaügetek, és futás közben ölelgetem meg.
Szerencsére hamar megunta a futkosást, és verejtékező homlokkal lefékezett mellettem.
- Nos? Ki tud ókumlálni valamit az elmondottakból?
- Azthiszem, igen - bólintottam. - Mit gondol, hány hangszerkészítő működhetett egy időben Indiában?
Mascarenhas megütődve nézett rám.
- Honnan a csodából tudjam? Annyi erővel azt is kérdezhetné, hány elefánt trombitált egy időben. Mi az ördögöt akar ezzel?
Mégiscsak kénytelen voltam elkapni. És ha nem is ölelgettem meg, azt azért sikerült megakadályoznom, hogy tovább futkorásszon körülöttem.
- Szeretném megkérni valamire - mondtam. - Hozzon össze Mr. Raóval.
- Megőrült? - nézett rám. - Hiszen mondtam, hogy Benareszben lakik.
- Úgy gondoltam, telefonon. Megkérjük Miss Martinezt... Mascarenhas felügyelő megcsóválta a fejét.
- Én már megkértem.
Meghökkenve néztem rá.
- Mire?
- Hogy keressen kapcsolatot Rao barátommal. Mondja meg neki, hogy üljön a fenekén a telefonja mellett, mert egy bizonyos Leslie L. Lawrence hívni fogja.
- Maga... maga... előre tudta?
- Hogy a fenébe ne tudtam volna? Milyen zsarufelügyelő lettem volna, ha nem tudom kiszámítani a dolgok folyását. Őszintén szólva, Öt perccel korábbra számítottam, hogy eljut ide. De sebaj. Lassúbb a gondolkodása, mint reméltem.
Nem volt kifejezetten bók, amit mondott, én mégis felhőtlenül Örülni tudtam neki.

3.

Mr. Szvamiszvara Rao hangja korához képest fiatalos volt, mondhatni egészen fiatal. Néhány tiszteletkörrel akartam| kezdeni a beszélgetést, hogy hogy érzi magát, mi újság Benareszben satöbbi, de mielőtt megtehettem volna, már rám isf| ripakodott.
- Hagyja a locsogást! - parancsolta. - Mascarenhas felvilágosított, miről van szó. Ott áll maga mellett?
- Itt - mondtam.
- Akkor mondja meg neki, hogy küldje el a pénzt. Ha értetlenkedne, azt is tegye hozzá, hogy arról a tíz rúpiáról van szó, amit fogadáson nyertem tőle cirka harminc évvel ezelőtt. Tíz rúpia, és akkor még nem számoltam a kamatokat.
Tíz rúpia nagyjából egy üveg ásványvíz ára volt.
- Tüstént megmondom - ígértem.
- Le fogja tagadni - kesergett Rao a vonal másik végén. - De azért csak próbálja meg behajtani rajta. Különben mire kíváncsi?
- Mascarenhas felügyelő beszélt nekem egy bizonyos Jensenről.
- És?
- Tudja, ki volt valójában?
- Maga tudja?
- Tudom. Holland, igen gazdag ember, és kiváló tudós.
- Erre én is rájöttem. Ezért nem akartam magamhoz fogadni. Valami nem volt tiszta körülötte. Főleg, hogy lopott is tőlem.
- A lakkra gondol?
- Épp arra gondolok. Ha kért volna tőlem, talán adtam volna neki.
- Szeretnék megtudni mindent a lakkjairól.
Mr. Rao felnevetett.
- Nem lesz az egy kicsit sok, jóember? De igaza van; igyekeznünk kell mindent megtudni erről a világról, amíg nem késő. Én is igyekeztem mindent megtudni a lakkokról, de sajnos csak igen kevés adatott meg nekem. Mint ahogy az őseimnek is. Tudja, Mr. Lawrence, még csak tíz-tizenöt generáció óta foglalkozunk hangszerkészítéssel, ez pedig nem elég ahhoz, hogy megértsük a hangszerek lelkét. Tudja, mi a hangszer lelke?
- Micsoda?
- A lakk. A lakk adja a csodát, és esetleg a pác. A pác és a lakk. Igen, ezek alkotják a hangszerek lelkét. Félreértés ne essék, a húros hangszerekre gondolok; azok közül is elsősorban a hegedűfélékre. A hegedű teste olyan, mint az emberi test. Hardver - ahogy manapság mondanák. Hús, csont, inak,
ízületek - lélektelen anyag. A hegedűnél meg fa, húr, esetleg csont - ugyancsak lélektelen anyag. S ahogy az emberi testet a gondolat, a lélek, a szellem teszi emberré, a hegedűt a lakk teszi hegedűvé. Nem tudom, érti-e, amit mondok?
- Azt hiszem, igen.
- Egyszóval, hosszú-hosszú generációk óta kísérletezünk azon, hogy a hangszerek lelke olyanná váljék, mint az igazi arisztokratáé. Természetesen a szellem arisztokratáira gondolok. Bár apáról fiúra szállnak a titkok; még mindig nem sikerült elérnünk, amire mindig is vágytunk. A tökéletes tisztaságot.
- Ezt hogy érti?
- Nehéz megmagyarázni. Csak annak a szívében él a vágy, aki maga is zenész. Maga nem az, ugye?
- Sajnos, nem.
- Annyit azért bizonyára megért, hogy nemzedékek óta azt a csodálatos hangszert keressük, amely olyan tiszta hangokat ad ki magából, mint a források átlátszó, csobogó vize, vagy mint sötét éjszakában az anyját vesztett elefántbébi kétségbeesett, hívó sírása. Olyan hangokat, amelyektől rezonálni kezdenek a lelkünkbe beleépített, láthatatlan húrok. Érti, mire gondolok?
- Azt hiszem, igen.
- Akkor jó. Szóval, a lakk a vonós hangszerek lelke. Talán erre volt kíváncsi Jensen, vagy akárhogy is hívják. Azt hitte a szerencsétlen, hogyha elvisz belőle valamennyit, sikerül analizáltatnia. Pedig a lakk csak egy rész. Ott van még a kenés, a szárítás - hogy csak a legfontosabbakat említsem.
- Hány híres, hangszerkészítő dinasztiát ismer, akik lakkokkal is foglalkoznak? - kérdeztem.
- Foglalkoznak? Ember! Ők a lakk-készítés művészei! Tízet-tizenötöt biztosan.
- Valamennyinek megvan a maga sajátos receptje?
- Amennyiben a lakkra gondol, akkor igen.
- Valamennyi lakk különbözik egymástól?
- Hogy a különböző műhelyek által készített lakkok különböznek-e egymástól? Természetesen különböznek. Eredményüket tekintve azonban alig.
- Elmagyarázná, mi az alapja a hangszer-lakknak?
- Olvasson el egy idevágó szakkönyvet.
- Arra vagyok kíváncsi, van-e különbség az Európában készített hangszer-lakkok, és az itteniek között?
- Biztosan van.
- Micsoda?
- Például az, hogy az európai lakkokkal ellentétben, a mieink készítésénél rákpáncélt is használnak.
- Rákpáncélt? - hökkentem meg.
- Tengeri rákok páncélját. Ettől lesz gyönyörű a hegedűhang. Van, aki azt állítja, hogyha megtalálnánk a megfelelő rákot, és belőle csinálnánk lakkot, illetve a kitinpáncéljából, megkapnánk azt a tiszta hangzást, amire vágyunk. Csakhogy ez a fajta rák talán nem is létezik.
Hallgattam egy kicsit, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Mondja, Mr. Rao - folytattam rövid szünet után. - Ismeri ön Xavéri Szent Ferencet? A munkásságára gondolok természetesen.
- A hittérítőt? Nem túlságosan. Én hindu vagyok, és mint ilyennek, nincs sok közöm a keresztény szentekhez.
- De azért hallott róla?
- Hogy a csodába ne hallottam volna? Elvégre majd harminc évig éltem Goában. Rengeteg keresztény barátom van. Mire akar kilyukadni?
- Azon töröm a fejem, hogy lehet-e kapcsolat a hegedűkészítés, a lakkok és Xavéri Szent Ferenc között.
- Azt hiszem, igen - mondta Mr. Rao.
Kénytelen vagyok bevallani, hogy kissé megszédültem ettől az igentől.
- Micsoda? - nyögtem a titokvárás révületében.
- Hallottam egyszer egy történetet. Nem ragadott meg túlságosan, mert... soha nem éreztem vonzalmat a keresztény hittérítők iránt. Talán mert nem vagyok tősgyökeres goai. De visszatérve a történetre, mesélik, hogy egyszer Xavéri Ferenc kisétált valamelyik öböl partjára, hogy megáldjon egy frissen készült, vagy kitatarozott hajót Valószínűleg a Mandovi egyik öblében történhetett a dolog - ha megtörtént -, ott vannak ugyanis a legkiválóbb kikötőhelyek. Mielőtt a szentelés megtörténhetett volna, Xavéri Ferenc a víz fölé hajolt, hogy megbámulja a közelben úszkáló halakat. Nyakában függő keresztje hirtelen átcsúszott a fején és beesett a vízbe. Nyilván
óriási értéket képviselhetett számára, mivel a jezsuita rend megalapítójától, Loyola Ignáctól kapta. Szerencsére nem sokáig kellett bánkódnia; váratlanul egy rák bukkant fel a homokban, ollóján a szent keresztjével. Xavéri Ferenc annyira megörült neki, hogy megáldotta az állatot. Tudja, hogy áldotta meg?
- Hogy?
- Mit gondol?
- Fogalmam sincs róla. Nem ismerem a megfelelő rítusokat.
- Keresztet rajzolt a rák hátára. Az pedig letette Xavéri Ferenc keresztjét a homokra, megfordult, és visszaúszott a tengerbe. Kedves történet, igaz?
- Kedves.
- Attól kezdve, Mr. Lawrence, a legenda szerint a tengeri rákok itt, Goában, de csak itt, és sehol másutt a világon, fehér keresztet viselnek a páncéljukon. Hát ez az, ami Xavéri Ferenchez fűzi őket. És talán még más is.
- Micsoda?
- Hogy hegedűs rákoknak hívják őket. Úgy egyébként nagy a valószínűsége, hogy Xavéri Ferenc érdeklődött a hangszerek iránt, és zenélni is tudott. Erre azért gondolok, mert a jezsuiták, amennyire én tudom, rendkívül művelt emberek voltak, hiszen Loyolának az volt a törekvése, hogy csak kifinomult ízlésű, más kultúrák iránt toleráns, művészeteket becsülő emberek alkossák a rend hadseregét.
- Mr. Rao - tettem fel neki a legutolsónak szánt, igen fontos kérdést. - El tudja maga képzelni, hogy sikerült megtéríteniük egy hangszerkészítőt, aki ismerte a lakkok készítésének a titkát? Az illető kereszténnyé lett, s mint ilyen, felajánlotta a rendnek a tudományát. Leírta, miképpen kell azt a lakkot elkészíteni, amely csodálatossá teszi a hangszerek hangzását. A titok ezáltal a jezsuiták és Xavéri Szent Ferenc birtokábajutott. El tudja ezt képzelni?
- Miért ne tudnám? - kérdezett vissza Rao. - Aki felvesz egy új vallást, az szakít a régivel, és igyekszik az új kedvében járni.
Úgy éreztem, megfejtettem a nagy titkot. Most már csak a gyilkost kellett megkeresnem.

4.

Az ebéd meglehetősen nyomott hangulatban telt el, amihez hozzájárult Szadanand Szingh felügyelő és Gaonkar fenyegető jelenléte. Ahogy végeztünk az ebéddel, kezdetüket vették a kihallgatások. Szadanand Szingh bejelentette, hogy az éjszaka holtan találták Mr. Charlton Ironside-ot a Bom Jesus katedrálisban. Azt is elárulta, hogy csakúgy mint a többi halottat, őt is belakkozták. Megkezdődhetett hát a ki tud róla?-játék.
Meglepő módon velem kezdte a sort. Megkérdezte, hogy jártam-e a Bom Jesusban az éjszaka. Nem lett volna célszerű tagadnom, hiszen könnyen megtalálhatta a taxisofőrt, aki a helyszínre szállított bennünket.
Mondtam neki, hogy Cicussal és Szandokannal még egyszer kiautóztunk az Agoston-templom romjaihoz.
- Látta magukat valaki? - kérdezte komoran. Mondtam, hogy egy taxisofőr vitt ki oda bennünket. Szadanand Szingh bólintott.
- Őt már megtaláltam. Mit csináltak a romoknál?
Úgy tettem, mintha az éjszaka történt haláleset meghozta volna az igazmondásomat.
- Ganésa kincsét kerestük - vallottam be.
- Az Agoston-templomnál?
- Háthaott van...
Szadanand Szingh erre nem szólt semmit, csak összehúzta a szemét.
- Az őr látta magukat?
- Nem találkoztunk őrrel.
- Pedig állítja, hogy egész éjszaka ott mászkált a környéken. Ha ott lettek volna, látta volna magukat.
- Találkozott már olyan éjjeliőrrel, aki bevallotta volna, hogy elaludt?
Sajnáltam szegény éjjeliőrt, de reménykedtem benne, hogy nem éri baj a hazugságom miatt.
Természetesen Cicus és Szandokan is ugyanezt vallották. Hogy vallhattak volna mást, amikor jó előre megbeszéltem velük a dolgot?
Ez azért persze nem ment olyan könnyen. Cicus nekem támadt, és csak alig tudta megállni, hogy össze ne mázolja a képemet a könnyeivel.
- Annyira, de annyira be akartam menni hozzád az éjszaka! Annyira, de annyira kellett volna egy kis... társaság azután a szörnyűség után, de nem tehettem. Ez a barom nem engedett.
- Kicsoda? - kérdeztem álnokul.
- Szandokan. Te még ilyet nem láttál. Egyszerűen nem kopott le rólam. Még a WC-re is utánam akart jönni. Alighogy kitettem a lábam az ajtón, már belém is karolt, és nem engedett. Hiába mondtam neki, hogy férfihoz megyek, azt mondta, jön velem harmadiknak. Úúúúgy, de úúúúgy vágyódtam utánad!
Szandokan viszont egészen másként látta a dolgot. Amikor Cicus elment a teájáért, megcsóválta a fejét és horkantott egyet, mint a fáradt oroszlán, akinek elege van Afrikából, a melegből, a zebrák hajszolásából, és nem vágyik semmi másra, csak egy nyugodt, kellemes állatkertre, ahol a gondozók percnyi pontossággal szállítják neki az ebédet.
- Hrrr! Egészen kiborított ez a nő! Biztos voltam benne, hogy leroskad az ágyára és alszik reggelig, de úgy látszik, nem ismerem még eléggé. Nem aludt ez szemernyit sem. Őszintén meg kell mondanom, amikor tegnap este azt mondta, hogy Cicus esetleg vissza akar menni a Bom Jesusba, és ki akarja rabolni a kriptát, nem hittem magának. Azt hittem, rémeket lát. Be kell látnom, én voltam a hülye. Ez tényleg vissza akart menni. Képzelje, alighogy elhelyezkedtem az ágyamon, már nyílott is az ajtaja, és kinn állt a közös folyosónkon. Rendesen át akart vágni.
- Ezt hogy értsem?
- Úgy, hogy nem ahhoz való ruha volt rajta.
- Ahhoz való? Mihez?
- Kriptafeszegetéshez. Egy vadító hálóing virított a szégyentelenjén. Vörös, fekete virágokkal, és még a térdéig sem ért. Sőt, hogy őszinte legyek... Szóval meg akart etetni a liba.
- Hogy akarta megetetni?
- Egyszerűen. Amikor megkérdeztem tőle, hova-hova? - mit gondol, mit mondott?
- Fogalmam sincs róla.
- Hogy magához készül. Érti? Magához.
- Nevetséges.
- Én akkor már tudtam, hogy óriási átverés van a dologban. Szerencse, hogy figyelmeztetett rá. Cicus azt hitte, kibabrálhat velem, de ráfázott a kicsike. Figyeljen ide, és csodálkozzon azon a kristálytiszta logikán, amellyel lelepleztem a nőt.
- Figyelek - biztosítottam. Cicus még a büféasztalnál a teáját töltögette, így maradt némi ideje elmagyarázni, mi is történt az éjszaka.
- Cicus át akart dobni. Úgy okoskodott, hogy. észreveszem, amint kinyitja az ajtót és kilép a folyosóra. Éppen ezért hálóinget öltött, méghozzá azt a vadítót, amiről beszéltem, és amikor elcsíptem a folyosón, azt hazudta, hogy magához indult. Jó, mi?
- Az - sóhajtottam.
- Pedig nem oda indult. A Bom Jesusba indult, csak át akart ejteni engem. Azt akarta, hogy higgyem azt: magához megy, és térjek nyugovóra. Ha megtettem volna, ő szépen visszaöltözött volna a terepszínű ruhájába, és nem magához ment volna, hanem visszataxizott volna Ó-Goába. Ott aztán, ahogy maga mondta, az angyal segítségével megpróbálta volna megszerezni, ami a kriptában van. Na, mit szól hozzám?
- Maga igazi zseni - dicsértem.
- Azért önnek is volt némi szerepe az Ügyben - szerénykedett. - Ha bízik bennem, csoda dolgokra leszünk képesek mi ketten.
Tovább aztán már nem folytathatta az álmodozást, mert Cicus felénk fordult és beléfagyasztotta a szót.

5.

A legnagyobb problémát azonban nem Cicus közeledése, hanem az ajtó kitárulása okozta. Ez még önmagában nem lett volna olyan nagy baj - mármint, hogy kitárult -, csakhogy a kitárulást óriási csattanás és üvegcsörömpölés követte. Az ajtónyíláson át Hamid gurult be közénk. Ruháját és elegánsan szabott turbánját csillogó üvegszemcsék díszítették, amelyeken szivárványszínekben tört meg a nap sugara. Mögötte a természet három szabad gyermeke tolakodott befelé.
- Magát meg mi lelte? - kérdezte komoly képpel Vincent, megigazgatva feje búbján a kontyát. - Nem volt gyerekszobája? Illik ajtóstul rontani a házba?
- Megöllek! - hörögte Hamid, lehajolt, és egy jókora üvegcserepet emelt fel a földről. - Elvágom a torkod, te szarházi!
Ki tudja, mi lett volna a dologból, ha Szadanand Szingh, aki éppen Jacob Gilbert testvérrel beszélgetett, fel nem emeli a hangját.
- Hé! Mi történik ott?
Hamid az üvegdarabbal vádlón Vincent-re mutatott.
- Elgáncsolt a rohadék! Elvágom vele a torkát! Szadanand Szingh harapott egyet a lekváros kenyeréből.
- Tegye le azt az üveget!
- Nem teszem. Szadanand Szingh sóhajtott.
- Gaonkar!
Gaonkar vigyázzba vágta magát.
- Igenis, főnök.
- Lődd agyon!
- Kit, főnök?
- Hamidot.
- Most?
- Most azonnal. Ha csak le nem teszi azt a rohadt üveget! | Az üveg nagyot csörrent a padlón. ;;
- Letette, uram - mondta Gaonkar. - Azért még agyonlőhetem? - kérdezte reménykedve.
- Majd később. Most egyél inkább egy lekváros kenyeret. Mi történik ott, uraim?
- Be akartak jönni, száhib - mondta Hamid panaszosan. - Pedig nincs itt semmi keresnivalójuk.
Vincent kidüllesztette a mellét.
- Mi a simlis Lawrence vendégei vagyunk. Szadanand Szingh rám nézett.
- Igaz ez, Mr. Lawrence? Sóhajtottam és megvontam a vállam.
- Ha Ő mondja.
Szadanand Szingh megcsóválta a fejét.
- Madarat tolláról... de mindegy. Remélem, az ajtó üvegezését is kifizeti?
- Azt is - bólintottam.
- Akkor gyerünk, Milly! - biztatta a lányt Vincent. - Csoda éhes vagyok. Megeszem húsz tojásból a rántottát, aztán...
- Előbb elbeszélgetünk egy kicsit - állította le Szadanand Szingh.
- A francot! - háborgott a mindeddig hallgató Jerry Solomon. - Kilyukad a gyomrom, ember!
- Azért csak Üljön le arra a székre - mondta Szadanand Szingh egy székre mutatva. - Majd ha eldalolta, amire kíváncsi vagyok, megreggelizhet.
- A francot! - ismételte önmagát Solomon, de azért csak engedelmesen leült a székre.
Szadanand Szingh nyitotta volna a száját, de ekkor meg Hamid szólalt meg.
- Felügyelő úr?
- Mi van, Hamid?
- Mennyit kaphatok, ha ezzel az üveggel elvágom a torkát?
- Melyikét? - kérdezte Szadanand Szingh.
- Úgy gondoltam, mind a háromét. Ha már elkezdem, ne végezzek félmunkát.
- Sokat - mondta Szadanand Szingh. - Nem éri meg.
- Néhány évet rááldoznék az életemből.
- Akkor azt javaslom, hogy várja meg a következő alkalmat. Ha erős felindulásból követi el, felével is megúszhatja.
- És ha most követném el erős felindulásból? Nem jó az ilyesmit halogatni.
- Késő - legyintett Szadanand Szingh. - Sajnos, érzem a hangján, hogy már lecsillapodott.
- Akár fel is hergelhetem magam - ajánlkozott Hamid.
- Majd legközelebb, Hamid. Különben is, van egy kis dolgom velük. Üljenek már ide maguk is. A kisasszony is. Így ni. Nos, hölgyem és uraim, arra lennék kíváncsi, jártak-e az éjszaka Ó-Goában, pontosabban a Bom Jesus katedrálisban?
Vincent megigazgatta a fején a kontyát.
- Ki sem mozdultunk a sátrunkból, felügyelő. De ha akarja, akár azt is mondhatjuk, hogy ott voltunk, és kiirtottuk a fél várost. Maguk, zsaruk, azért vannak, hogy megpróbáljanak rákenni a mi fajtánkra minden disznóságot. Ha azt állítja, hogy ott voltunk, hát akkor ott is voltunk. Igaz, Milly?
- Igaz - biccentett a lány.
Szadanand Szingh harapott egyet a lekváros kenyeréből.
- Én a maguk helyében jól meggondolnám, mit beszélek. A Bom Jesusban az éjszaka gyilkosságot követtek el.
- Na mit mondtam! - rikkantotta Vincent. - Hallod, Jerry? Most fogja ránk kenni a szart! Szadanand Szingh felügyelő, a nagy szarkenő!
A felügyelőnek szeme sem rebbent, csak mintha icipicit megremegett volna a kezében a lekváros kenyér.
- Ott voltak, vagy nem voltak ott?
- Nem voltunk - mondta a turcsi orrú Jerry Solomon. - Ha hisz nekünk, ha nem: nem voltunk az éjszaka Ó-Goában. Igaz, gyerekek?
A gyerekek bólintottak.
Egyszóval, lehazudták a csillagokat az égről.

6.

Szadanand Szingh könnyedén kiengedte Őket a markából. Lemondóan legyintett és mutatta, hogy felőle akár el is mehetnek a fenébe.
A természet három szabad, ámbár neveletlen gyermeke erre a büféhez vonult, és némi lökdösődés közepette megpakolta a tányérját reggelivel. Szadanand Szingh felvonta a szemöldökét, és talán mondott volna nekik valamit, ha fel nem bukkan az ajtóban Herr Füssli.
Amikor észrevette a kitört üveget, amelyet Hamid nagy lelki megrendülésében még nem takarított fel, lehajolt, és megpiszkálta a csillogó törmeléket.
- Ez üveg - mondta aztán a nagy felfedezők örömével. - Valaki kitörte az ajtót.
Szadanand Szingh jóindulatúan bólintott. Látszott az arcán, hogy sokéves rendőri munkája ellenére is képes értékelni a nagy szellemi teljesítményeket. ;
- Ki törte ki? - kérdezte Herr Füssli.
- Mr. Lawrence - vigyorgott Vincent a tojásai mögül. - A simlis.
Nem volt erőm tiltakozni. Herr Füssli végignézett rajtam. s amikor úgy látta, sértetlen vagyok, megcsóválta a fejét.
- Ezt megúszta. Nálunk otthon egyszer Zürich mellett...
- Bocsánat, Mr. Füssli - vágott közbe gyorsan Szadanand Szingh. - Kérdezhetek valamit?
- Ó, hogyne. Persze - mosolygott Herr Füssli megigazgatva a szemüvegét. - Miről van szó?
- Hol töltötte az éjszakát? Herr Füssli elképedve bámult rá.
- Hogy hol töltöttem? Az ágyamban, természetesen. Hol kellett volna töltenem?
- Nem járt véletlenül Ó-Goában?
Herr Füssli maga volt az élő elképedés és értetlenség.
- Ó-Goában? Hogy kerültem volna oda? És miért?
- A Bom Jesus katedrálisban?
- Éjszaka? De hiszen a katedrálist bezárják éjszakára! Szadanand Szingh letette lekváros kenyere maradékát, és
gondterhelten Herr Füsslire nézett.
- A Bom Jesusban ma éjszaka meggyilkoltak valakit. Herr Füssli leroskadt egy székre, és a felügyelőre meredt.
- Meggyilkoltak? Kit?
- Mr. Charlton Ironside-ot.
Herr Füssli elsápadt, és majd leesett a székéről nagy rémületében.
Őszintén meg kell mondanom, rég láttam nála színvonalasabb színészi alakítást.

7.

Szadanand Szingh azonban nem volt oda annyira a csodálattól, mint én. Harapott egy nagyot a lekváros kenyeréből, és igen halkan csak annyit mondott:
- Márpedig nekem meggyőződésem, hogy maga benne van ebben a gyilkosságban, Mr. Füssli.
- Én? - kapott a fejéhez a gyanúsított. - Miért éppen én?
- És Mr. Lawrence-tette hozzá gyorsan Szadanand Szingh. - Mr. Lawrence is Önnel volt.
Herr Füssli némiképpen magához térve megvakargatta az állát.
- Azzal nem gyanúsít, hogy madarakat árultam a Bom Jesusban?
- Csupán gyilkossággal gyanúsítom. Méghozzá mindkettőjüket!
Most is az történt, ami már annyiszor az elmúlt napok során. Sietős léptek koppantak a folyosón, majd felbukkant az ajtóban Miss Naik. Talán észre sem vette, hogy nincs benne üveg, mint ahogy arra sem vesztegette az idejét, hogy megnézze, mi csikorog elegáns kis cipellői alatt. Betrappolt az étkezőbe, és galambszürke, virágmintás, soha nem látott szalvar kamizában megfordult az étkező közepén, dióbarna szemeit Szadanand Szinghre szegezve.
- Hohó hó! Maga aztán nem változik, felügyelő. Hiába mondják a harapós kutyának, hogy most már kussolhat, elment a postás, azért dühében a szomszédot is megharapja. Ilyen maga is. Ha valami történik a közelében, az első arra járó ártatlan emberre akarja kenni. Van valami bizonyítéka, vagy ismét csak a fantomjaival hadakozik?
Megfordult a sarkán, nyakára tekerve vadonatúj, rózsaszínű sálját. A legközelebbi asztalon álló vizeskancsó megperdült és lezuhant a kőre.
- A fenébe is, nem megmondtam, hogy ne állítsák az asztal szélére ezeket a rohadt kancsókat! - dühöngött. - Mintha csak szándékosan tennék. Letartóztatást óhajt talán foganatosítani, felügyelő?
- Nem óhajtok - morogta megszégyenülve Szadanand |
Szingh.
Miss Naik ismét csak a nyaka köré tekerte a sálját. Mi többiek, pedig tettük a dolgunkat. Még a bűnrészességgel gyanúsított Herr Füssli is magához szorított egy hamutartót.
Meglepő volt, hogy Szadanand Szingh mennyire meghunyászkodott Miss Naik előtt.
- Egyáltalán nem óhajtok... - morogta újra, majd Gaonkarra kiáltott.
- Gaonkar!
- Igenis, főnök.
- Hozz még egy lekváros kenyeret!
Óvatosan letettem egy közeli asztalkára azt a sótartót, melyet én kaptam a markomba. Miss Naik észrevette a mozdulatot és a kezemre bámult.
- Mi van magánál?
- Semmi - védekeztem. - Azaz... egy sótartó.
- Kleptomániás? Kutya legyek, ha értem a lelkiviláguk! Az egyik vizeskancsót szorongat a kezében, a másik sótartót, a harmadik meg hamutartót. Vegyék tudomásul, ez gyerekes dolog, uraim.
- Mi a gyerekes dolog? - kérdezte füle mögé ernyőzve a tenyerét Szandokan.
- Az, hogy az utamba rakják őket. Az asztal szélére, hogy leverjem. Még tízéves sem voltam, amikor már leszoktam az ilyen ostobaságokról. Úgy látszik, vannak egyesek, akiknek soha nem nő be a fejük lágya.
Erre már nem volt mit mondanunk. Megszégyenülve sütöttük le a szemünket. Miss Naik korholó szavai rövid életű egységfrontba tömörítettek bennünket.
Sajnos, nem sokáig tartott az idill. Amint Gaonkar - óvatosan egyensúlyozva a tenyerén egy lekváros kenyeret - visszatért hozzánk, Szadanand Szingh mintha álomból ébredne, megrázta magát. Elvette a kenyerét, és az asztalánál kucorgó Gilbert testvérre nézett.
- Most már csak azt mondja meg nekem, mit kerestek maguk éjnek éjszakáján a Bom Jesus katedrálisban?
Gilbert testvér szemei könnyben úsztak. Úgy tette össze a kezét, mintha imádkozna.
- Mi semmit, felügyelő úr.
- Akkor hogy került oda Mr. Ironside?
- Ezt sajnos nem tudom.
- Mr. Glover sem tudja? Egyáltalán, hol van Mr. Glover?
- Momentán rosszul érzi magát - sóhajtotta Gilbert testvér. - Nem mindennap gyilkolják meg a barátját. Higgye el, felügyelő úr, éppen olyan tanácstalan vagyok, mint ön. Egyszerűen. hihetetlennek tűnik mindaz, ami történt. Olyannyira, hogy nem is akarom elhinni.
- Pedig lassan hozzá kell szoktatnia magát a gondolathoz, hogy Mr. Ironside-ot meggyilkolták. Mikor látták utoljára?
- Amikor megérkeztünk Ó-Goából.
- Nem beszélgettek még egy kicsit lefekvés előtt?
- Szoktunk, de az este túl fáradtak voltunk hozzá.
- Van valami elképzelésük róla, miért mehetett vissza Mr. Ironside Ó-Goába?
Mr. Gilbert bólintott.
- Természetesen van. Feltehetően odacsalta valaki. Vagy elkábították, és úgy vitték oda.
- Megkérdezhetem, hogy mit keresnek önök Goában, Mr.
Gilbert?
Mr. Gilbert biccentett.
- Természetesen. Az Agoston-rendi szerzetesek nyomait kutatjuk. Ez konkrétan annyit jelent, hogy feltérképezzük mindazokat a helyeket, ahol Agoston-rendiek éltek. Lefényképezzük őket, később pedig szándékunkban áll egy könyvet is megjelentetni róluk. Ez csak nem baj, felügyelő?
- Ó, dehogy - mosolygott a lekváros kenyere mögül Szadanand Szingh. - És mi a helyzet Ganésa gyémántjaival?
Gilbert testvér sóhajtott egyet.
- Amint a legendák hirdetik: Ganésa gyémántjait Agoston-rendi szerzetesek mentették meg, és helyezték biztonságba. Amennyiben megtalálnánk, természetesen az Indiai Köztársaság rendelkezésére bocsátjuk. Erre a szavamat adom.
Észre sem vettem, hogy Bobby Valentine is belopakodott az étterembe. Csak akkor döbbentem rá, hogy ott van alig néhány méternyire tőlem, amikor Szadanand Szingh megszólította.
- Nini, Miss Valentine! Jól aludt?
Bobby szeme alatt sötét karikák húzódtak - különben frissnek és üdének látszott. Csak mintha a keze remegett volna egy kicsit, ahogy gyümölcsleves poharát markolta.
- Meglehetősen - mondta aztán villámgyors pillantást vetve rám.
- Kérdezhetnék valamit öntől? - kérdezte mézesmázosan mosolyogva Szadanand Szingh.
- Csak tessék - biccentett a lány, és üdesége ellenére szája elé emelte a tenyerét.
- Nem járt véletlenül az éjszaka a Bom Jesusban? Miss Valentine olyan csodálkozó képet vágott, mintha
kérdezték volna tőle, hogy részt vett-e nyugdíjas tüzér kaj tányként a harmincéves háborúban.
- Mi a fenét kerestem volna éj szaka a Bom Jesusban? Nem vagyok holdkóros!
- Csak úgy kérdeztem.
- Én meg csak úgy mondtam. Szadanand Szingh beleharapott a kenyerébe.
- Furcsa. Mr. Ironside-ot megölték, de senki sincs, aki
maguk közül ott lett volna a gyilkosság helyszínén. Kivéve Miss Redfieldet.
- Pardon, pardon - emelkedett fel az egyik sarokasztal mellől Miss Redfield. - Pardon, pardon. Én nem tudom, hogy ott voltam-e: ez a meztelen igazság. - S hogy szavainak nyomatékot adjon, mindjárt meg is húzta laposüvegecskéjét. - Brrr! Nem esik valami jól ez a feni. Pedig reggel vettem. A reggeli feni pedig általában telitalálat szokott lenni. Tudta ezt, felügyelő?
- Nem tudtam - mondta Szadanand Szingh. - Mit jelent az, hogy reggeli feni?
- Hát amit reggel vesz az ember. Ez valami közmondás. Egy fickótól hallottam a lagúnákban. Még verset is mondott hozzá. Reggeli feni, az ember benne kedvét leli. Valami ilyesmi. Lehet, hogy nem emlékszem pontosan rá. Amikor hallottam, nagyon ötletes kis versikének tűnt. Lehet, hogy az idő koptatja a költészetet?
- Szóval, nem emlékszik rá, hogy a Bom Jesusban lett volna?
A lány megvonta a vállát.
- Lényegében nem. A születésnapomat ünnepeltem.
- Mikor született, Miss Redfield? Úgy értem, melyik hónapban?
- Januárban.
- De hiszen most március van!
- Ez egy elhúzódó születésnap, felügyelő. A jó ünnepség sokáig tart. Akartam is venni tőle még egy üveggel, de nem volt neki. Csak egy kis üveggel. Mondtam, hogy kellene még, de meg sem mukkant. Még a pénzt sem akarta elvenni tőlem. Csak állt a fickó, és nem nyújtotta ki a kezét. Kénytelen voltam rádobni a kendőjére. Ki hallott még ilyet?
Senki sem figyelt a szavaira - én sem. Pedig nagyon is figyelnünk kellett volna. Szerencsére Szadanand Szinghben ébren tartotta a figyelmet a lekváros kenyér.
- Kiről beszél? - kérdezte Összehúzva a szemét. Látszott rajta: kemény erőfeszítéseket tesz, hogy megfejtse Miss Patricia Redfield szavait.
- Az árusról. Akitől a fenit vettem. A reggeli fenit.
- Ma reggel?
- Persze hogy ma reggel. Néhány perccel ezelőtt.
- Hol találkozott vele?
- A kikötőben.
- Mit keresett a kikötőben?
- Kedves felügyelő, miért késztet már kora reggel megfeszített agymunkára? Ott voltam, mert ott voltam. Miért röppen a lepke az egyik virágra, és nem a másikra? Mert valami odahajtja. Engem is odahajtott valami a kikötőbe, csak nem emlékszem rá, mi volt az, és mikor történt.
- Hm. Eszerint ott volt egy árus.
- Ott volt bizony. Egy kis Üveg fenivel. Még sosem láttam, hogy egy fickó egyetlen kis szaros üveggel árult volna. Kénytelen voltam azt megvenni.
- Azt mondja, nem válaszolt a kérdésére?
- Nem bizony. De lehet, hogy nem is kérdeztem. Ki tudja? Régen volt már. Legalább tíz perce.
Szadanand Szingh már-már hagyta volna az egészet a fenébe, de azért csak úgy rutinból még megkérdezte.
- Nem volt ismerős a fickó? Miss Redfield megrázta a fejét.
- Nem láttam jól a képét a fénytől.
- Milyen fénytől?
- A napfénytől. Úgy ragyogott, hogy seggre estek rajta a
napsugarak.
Szadanand Szingh lassan letette a lekváros kenyerét, és nagyon komolyan nézett Miss Redfield szemébe.
- Ragyogott hát - biccentett Miss Redfield. - Legalábbis
úgy láttam.
- Talán... be volt kenve valamivel?
- Lehet. Lehet, hogy be volt kenve.
- Lehet, hogy lakkal?
Miss Redfield felvonta a vállát.
- Éppenséggel lehet, de miért kenne valaki lakkot a képére? (
Szadanand Szingh felugrott. A lekváros kenyér kirepült a kezéből, egyenesen rá Miss Naik patyolattiszta szalvar kamizára.
Olyan sűrű lett a levegő, hogy még a feldobott kés is megállt volna benne.
Miss Naik rezzenéstelen arccal levette a kenyeret a ruhájáról és Gaonkarhoz fordult.
- Gaonkar!
- Parancsoljon, memszáhib.
- Vigye ezt a kenyeret a főnökéhez, és mondja meg neki, hogy...
Soha nem tudtuk meg, mit kellett volna tudatnia Szadanand Szingh-gel. Abban a pillanatban ugyanis, hogy Gaonkar felemelkedett a székéről, a felügyelő felkiáltott és egyetlen ugrással eltűnt az ajtó mögött.
Csak úgy csikorogtak a talpa alatt az üvegszilánkok.

8.

A férfi a kikötőben még akkor is mozdulatlanul állt, amikor köréje gyűltünk. Volt, aki csak egyetlen pillantást vetett rá, és már fordult is el, néhányan azonban tüzetesebben is megnézték maguknak.
Pedig a szerencsétlen feniáruson nem volt sok néznivaló. Úgy állt a fa törzse mellett, ahogy jótét lelkek hozzátámasztották. Lába előtt fehér kendő világított, rajta az a százrúpiás bankjegy, amelyet Miss Redfield hajított rá.
Szadanand Szingh ezúttal valóban ki volt borulva. Ha nem lett volna lehetetlen, azt is mondhatnám, hogy belesápadt a dologba, csakhogy egy kávébarna bőrű ember nemigen tud elsápadni. A keze viszont remegett, ahogy a pisztolyát tartotta benne.
- Gokul - mondta aztán panaszosan az előttünk örvénylő lagúnának, a mangrovefáknak, és a fák alatt lengedező vízinövények leveleinek. - Gokul!
Valóban Gokul, a hajóskapitány volt az áldozat.
Nem mondhatnám, hogy az áhítat csendje borultránk. Sokkal inkább a meztelen félelem vett körül bennünket. Az első meghökkent és fájdalmas kiáltások után már Szadanand Szingh is elhallgatott, csak nézte a halott lakktól ragyogó képét, és mintha könnyek csillogtak volna a szemében. El nem tudtam gondolni, hogy egy sokat tapasztalt, sok hullát látott rendőrfelügyelő miért könnyez meg egy kétes egzisztenciájú hajóskapitányt?
- Megfojtották? - kérdezte mellettem teljesen feleslegesen Herr Füssli. Válaszolni akartam, de ebben a pillanatban hangos, gajdoló kiáltozás hangzott fel a mangrovefák között.
- Édes, jó Jézusom, pedig megmondtam neki, hogy ne menjen ki csónakázni. A csónak már megkerült, ő azonban nincs sehol. Ó, dehogyis, Mendoza kapitány, nem vagyok én féltékeny, bízom az én Barbarámban, de ismerje el, mégsem normális dolog, hogy valaki csak úgy beszáll egy ismeretlen katona csónakjába, és le-fel csónakázik vele a Mandovin. Már csak azért is, mert a folyó veszélyes. - Ahogy megpillantott bennünket, széttárta a karját és felénk bicegett. - Ó, hó, hahó! Kit látnak szemeim?! Albuquerque kapitány, és még jó néhányan. Jó reggelt, hölgyeim és uraim. Nem akarom megzavarni önöket, de nem látták az én Barbarámat? Csapzott szakálla csak úgy remegett a felindulástól. - Képzeljék, beszállt DeSouza hadnagy csónakjába, és azóta nem látta senki. Aggódom miatta, mert DeSouza fiatal ember, csak nemrég jött Lisszabonból, nem ismeri a Mandovit, krokodillal, azt hiszem, eddig csak az állatkertben találkozott.  Nem látták véletlenül őket? Nini! Hiszen itt van DeSouza hadnagy is. - Egyenesen a belakkozott képű Gokulhoz bicegett, és illedelmesen levette előtte lyukas sapkáját. - Én Rodriguez hadnagy vagyok, uram. Még nem volt alkalmam megismerkedni önnel. Hallottam, hogy csak a napokban érkezett Lisszabonból. Én vagyok annak a fiatalasszonynak a férje, akit csónakázni vitt. Nagyon meg kell kérnem, hadnagy, többé ne tegye ezt anélkül, hogy ne szólna nekem. Ne értsen félre, nem engedélykérésről van szó, hiszen maradék talanul megbízom az én kincsemben, és az ön becsületébel is, hadnagy, kizárólag óvatossági okai vannak a kérésemnek. Ön nem ismeri a mocsarakat, én viszont igen. Köszönöm hadnagy, hogy megértően viselkedik.
Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, odaugrott a lakkos képű, halott kapitányhoz, és erőteljesen megrázta a kezét. Gokul, vagy inkább ami maradt belőle, nehezen viselte a kézrázást. Előbb csak előrecsusszant tőle, majd egy rr hevesebb mozdulat után széttárt karokkal Ahab kapitány nyakába dőlt.
- Te jó isten! - suttogta mellettem Herr Füssli. - Mi jön
még ezután?
Ha tudta volna, alighanem kilelte volna a hideg félelem.

9.

Délután én kerestem fel Mascarenhas felügyelőt. Méghozzá kerékpárral. Átbicikliztem egy hosszú réten, miközben megcsodálhattam Dél-Goa állat és növényvilágának szépségeit. Az utat, amely eredetileg gépkocsik számára készült, de manapság inkább már csak gyalogosok és kerékpárosok használják - a forgalom egy szélesebb, és ami a fő, sokkal simább útra terelődött át - két oldalról harsogó színű bougainvilleabokrok szegélyezték. Kissé messzebbről kókuszpálmák. szágópálmák és bételdiópálmák integettek felém. Közöttük a pocsolyákban bivalycsordák dagonyáztak.
Mascarenhas felügyelő egy pálma alatt Ült, fonott kerti székben, és szemüvegét a homlokára tolva, jókora papírhalmot vizsgálgatott nagy igyekezettel.
- Régi Ügyek - legyintett a papírok felé, amint helyet foglaltam vele szemben egy ugyancsak fonott széken. Ennek azonban nem volt háta; ugyancsak vigyáznom kellett, nehogy megfeledkezzek róla és hanyag mozdulattal hátradőljek. - Néha végignézegetem Őket. Ezek azok, amelyeket nem sikerült megoldanom. Az Önnel történt találkozás, mit tagadjam, felkavart egy kicsit. De legalább van mivel elfoglalni magam. Soha nem késő ráébrednünk, hol hibáztunk.
Akkor azonban mégiscsak meglepődött, amikor feltettem neki az első kérdést. Meghökkenve helyére igazította a szemüvegét, és csodálkozva nézett rám.
- Mit kérdezett? Hogy mi a helyzet a Mandoviban a krokodilokkal? Van belőlük bőven. Csak nem akar vadászni rájuk? Nem ajánlom, mert védett állatok. Ha elejt egyet, bizonyítania kell, hogy életveszélyben volt. Ez amúgy nem lesz nehéz. Ha a közelükbe merészkedik, azonnal életveszélybe kerül. Erről a krokodilok gondoskodnak.
- Arra lennék kíváncsi, vajon mennyire vadak.
Úgy egyébként egyáltalán nem voltam kíváncsi rá. És nem is érdekeltek jobban a krokodilok, mint bárkit, aki errefelé utazgat. Mégis fel kellett tennem a kérdéseket, ha nem akartam ajtóstul rontani a házba. Márpedig nem akartam.
- A krokodil vadállat - mondta elhúzva a száját. - De miért tőlem kérdezősködik róluk? Rendőr vagyok, nem zoológus.
- Csak úgy az eszembe jutott. Hallott valaha a krokodilok
barlangjáról?
- Hogyne hallottam volna. Egyszer láttam is egyet.
- Látott? - hajoltam előre.
- Láttam. Akkor még fiatal voltam és kíváncsi.
- Milyen az a barlang?
Mascarenhas megvonta a vállát.
- Tulajdonképpen nem is barlang. Inkább föld alatti üreget kellene mondanom. Úgy keletkezett, hogy a Mandovi-lagúnák magas partját szüntelenül ostromolja a víz. Volt idő, amikor alacsonyabb volt a vízállás a mostaninál, és a csapkodó hullámok alámosták a fák gyökérzetét. Közvetlenül alattuk jókora üregek alakultak ki. Akkor még, ha valaki átküzdötte magát a gyökerek között, felülről is be tudott jutni a barlangokba, idők múltával aztán a gyökerek úgy összefonódtak, hogy szilárd és vizet át nem eresztő mennyezetté álltak össze. Ennek a tetejére iszapréteg került, amely immár olyan erős falat alkotott, mint a beton. Később, amikor a vízállás megemelkedett, az üregeket már csak a lagúnák felől, azaz a víz alól lehetett megközelíteni. Ezek a krokodilok barlangjai.
- Ismeri a hozzájuk fűződő legendákat is?
Mascarenhas bólintott.
- Néhányat ismerek közülük. Egyes hiedelmek szerint a krokodilok itt halmozzák fel mindazokat a kincseket, amelyeket áldozataiktól vesznek el. Mert azt tudnia kell, hogy gonosz hüllők nemcsak elfogyasztják, hanem még ki is rabolják az áldozataikat. Ott fekszenek a barlangokban a kiölesek tetején, és nagyon jól érzik magukat. Mások szerint még családot is alapítanak. Ki rángatják az asszonyokat a csónakokból, leviszik őket a barlangokba, és ott fogva tartják őket. Az asszonyok aztán gyerekeket szülnek nekik, emberfejjű krokodiltestű lényeket. Óhajt még valamit?
- Azt hallottam, hogy esetleg egy ilyen barlangban rejtették el Ganésa gyémántjait.
- Mit csodálkozik rajta? Ha odalent kincstárak lapulnak és népes, emberfejű, krokodiltestű kolónia, miért ne lehetnének ott Ganésa nem létező gyémántjai is?
- Ön hogy került a barlangba?
- Úgy, hogy fiatal voltam és hülye. Azt hittem, több
életem is van, és ha az egyiket a krokodilok szájában hagyom, nyomban a helyére lép egy másik élet. Volt néhány barátom, akikkel elhatároztuk, hogy megnézzük, mi van odalent. Egyikük tudta is, hol a bejárata. Nem kellett nagy utat tennünk, hiszen ott hívogatott alig kétméternyire a víz alatt.
- A krokodilok?
- Nem jártak arra. Szerencsére.
- Milyen volt odalent?
- Sötét. Még jó, hogy vittünk magunkkal hajólámpát, amelybe nem ment bele a víz. Jókora üreget találtunk és riasztó sötétséget. Nem találtunk viszont sem kincseket, sem földi asszonyokat, pedig igazából őket akartuk kiszabadítani. Még krokodilnyom sem látszott az iszapban. Az az érzésem, hogy ők sem igen látogatták azt a helyet.
- Járt már a féllábú emberek falujában?
- Ki ne járt volna?
- Honnan költöztek ide? Mascarenhas megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs róla. Csodálkoztam is, hogy miért szivárognak ide, amikor úgyis elég bajuk van. Ha magának egyszer már leharapták a dögök az egyik lábát, és elmenekült előlük, feltehetően nem olyan helyre fog költözni, ahol ugyanaz a veszély fenyegeti. Nem igaz?
Nem volt egészen világos, amit mond, én mégis jól értettem. Nagyon is jól.
- Azt akarja mondani... hogy a féllábú emberek falujának a lakói már akkor is csonkák voltak, amikor ideköltöztek?
- Többségük feltétlenül. Bár itt is történt velük szerencsétlenség. Néhányukat valóban megtámadták a krokodilok, legtöbbjük azonban már úgy jött ide, hogy hiányzott valamelyik végtagja.
- Mióta vannak itt?
- Cirka tizenöt éve. Nagyon rendes, szolid emberek.
- És Ahab kapitány?
- Ahab kapitány bolond. Sültbolond.
 Arra lennék kíváncsi, ő mikor került ide? Mascarenhas felnevetett.
- Ahab kapitány? Nézze, Mr. Lawrence, én vagyok a hindu, nekem kell elsősorban hinnem a lélekvándorlásban. Márpedig, ha hiszek benne, akkor azt kell mondanom, nagyon-
nagyon régóta. Tudom, hogy ellenkezik a maga racionális gondolkodásmódjával, de nem lennék meglepődve, ha azt állítaná valaki, egy hozzáértő - mondjuk egy hindu pap -, hogy Ahab kapitány mindig is itt volt. Talán még Vasco de Gamával együtt tette a lábát India földjére. Öreg, mint az évszázadok.
- Komolyan mondja?
- Persze, hogy úgy mondom. A régi könyvek telis-tele vannak sok száz évet megélt emberekkel, matuzsálemekkel. Ha jól tudom, az önök bibliájában is esik szó róluk. Nos, Ahab kapitány is ilyen matuzsálem.
- A matuzsálemek kezét, lábát is leharapják a krokodilok?
- Úgy látszik. Mert az övét leharapták, az nyilvánvaló.
- Maga akkor már itt volt, amikor leharapták?
- Itt bizony. Még meg is látogattam a kórházban. Majdnem belehalt a sérüléseibe.
- Akkoriban hol lakott?
- A Mandovi partján. Barbaráját kereste a vízen. Még a legöregebb lakosok sem emlékeznek rá, mikor került ide. Azt mondják, mindig is itt élt. Mióta csak az eszüket tudják, a feleségét keresi. Lakott itt egy öregember, bizonyos Joshi, Ő ismerte Ahab kapitány titkát. Maga is titokzatos fickó volt, állítólag a thugok, a fojtogatók szektájának volt a tagja, és mint ilyennek, menekülnie kellett az angolok elől. Itt telepedett le, és attól kezdve nem fojtogatott többé. Tőle hallottam, hogy Ahab kapitánynak nagy titka van. Nem mondta el, mi az, de sejteni engedte, hogy nem olyan, mint a normális embereké. Van benne valami rendkívüli. Lehetséges, hogy túlélte az évszázadokat. Joshi azonban nem élte túl: nem sokkal ideérken zésem után meghalt. Ahab kapitány pedig él és virul.
- Hogy került a villatelepre?
- Itt bérel magának lakást.
- Van rá pénze.? Mascarenhas megvonta a vállát.
- Állítólag a portugál államtól húz életjáradékot. Nem dúskál, de azért ki tudja fizetni a lakbért. - Odébb tolta a papirjait és megveregette a karom. - Tudom, hogy átkozott ügy ez, hiszen igazából nincs is indoka a gyilkosságoknak, csak nem kezdünk el hinni Ganésa gyémántjaiban.
- Elég, ha mások hisznek benne.
Mascarenhas megcsóválta a fejét.
- Biztos vagyok benne, hogy valami egyébért folyik a harc.
Ebben jómagam sem kételkedtem.

10.

Röviddel azután, hogy visszatértem a villanegyedbe, felhívtam Casagrande bíborost. Nem volt könnyű kapcsolatba lépnem vele: úgy recsegett-ropogott a vonal, mintha valaki géppuskafészket épített volna a drótba. Ezúttal nem kellett Bergomi atya közreműködése, Casagrande maga vette fel a telefont.
- Lawrence vagyok - mondtam. - Leslie L. Lawrence. Le ne tedd!
- Leslie? - hallottam a hangját, amely mintha nem is lett volna olyan csodálkozó. - Honnan beszélsz?
- Goából.
- Nem is tudom, mit mondjak...
- Semmit - emeltem fel a hangom. - Majd inkább én beszélek. Attól tartok, Santarcangeli atya nagyon nagy bajban van.
- Jézus, segíts!
- Ha nem tudom gyorsan megtalálni... a legrosszabb is megtörténhet vele.
A vonal halkan mormogott, mintha Casagrande imádkozni kezdett volna.
- Ott vagy, Pietro?
- Itt vagyok, Leslie. Mit csináljak? Ahhoz, hogy mindent elmondjak, engedélyt kellene kérnem...
- Nem kell elmondanod semmit. Helyette lenne egy kérésem.
- Ha megtehetem, megteszem.
- Szerezz nekem egy szerzetest, aki jól ismeri Xavéri Szent Ferenc életét és munkásságát. Megteszed?
- Mikorra kell?
- Azonnal is jó lesz.
- Tudsz adni egy telefonszámot? Visszahívlak.
Olyan gyorsan röppent el az idő, hogy észre sem vettem.
Casagrande hangja ezúttal sem volt vidámabb, mint korábban.
- Itt van valaki mellettem, Leslie; alighanem rá van szükséged.
Meleg, kissé öreges hang recsegett a kagylóban.
- Forlani atya vagyok.
- Nem akarom soká feltartani, atyám - próbáltam meg annyira lerövidíteni a beszélgetést, amennyire csak lehet.
- Jól ismeri ön Xavéri Szent Ferenc munkásságát?
- Meglehetősen - dörmögte az atya. - Könyvem is jelent meg róla. Ha valaki ismeri, hát akkor én vagyok az.
Önbizalma volt, az kétségtelen.
- Olyasmiről szeretném kérdezni, ami talán be sem került
a könyvébe.
- Mi lenne az? - kérdezte hitetlenkedve Forlani atya.
- Egy titok - mondtam. - Amiről talán senki nem tudja,
micsoda.
Rövidebb szünet következett.
- Mondja tovább - biztatott Forlani atya, mintha gyóntatószékben ülnék.
- Ez az, hogy nem tudok mit mondani. Azt kérdezem Öntől, van-e valami olyan rejtélyes dolog Xavéri Ferenc életében, amelyre még ön sem tudja a választ, atyám.
- Ami azt illeti, az egész élete egy jókora rejtély. Hogy lehet egy emberben ennyi elszántság, elhivatottság, hit...
- Konkrétabb dologra gondoltam, atyám.
- Talán a zacskó. A bársonyzacskó.
Éreztem, hogy felugrik a vérnyomásom a Himalája tetejére.
- Milyen bársony zacskóról van szó?
- Fogalmam sincs róla - mondta szomorúan az atya. -. én bukkantam a nyomára.
- Mikor?
- Vagy húsz évvel ezelőtt.
- Hogy bukkant rá?
- Xavéri Szent Ferenc halálának a körülményeiről olvasgattam korabeli feljegyzéseket. Ez akkor még feltáratlan anyag volt - egyik testvérünk talált rájuk a lisszaboni levéltárban. Nekem, aki monográfiát óhajtottam írni Xavéri
Szent Ferencről, valóságos kincsesbányát jelentettek a régi papírok. Megtudtam például belőlük, hogy halt meg.
- Egy bársonyzacskót említett...
- Még az utolsó órájában is ott volt nála. Egy közelebbről meg nem nevezett szerzetesre várt, hogy átadhassa neki. A szerzetes azonban nem érkezett meg időben. Sőt, soha nem érkezett meg. Útközben megölték és kirabolták. Nyugodjék békében.
- Hol történt mindez?
- Makaóval szemben egy kínai szigeten. Xavéri Szent Ferenc megpróbált behatolni a tiltott országba - Kínába -, hogy térítő munkát végezzen a pogányok között. Az Úr azonban magához szólította, mielőtt még elkezdhette volna.
- Egy bársony zacskót említett...
- Igen-igen. A papírokból kiderül - ezek egy részét különben egy Cornelius nevű jezsuita testvér írta -, hogy Ferenc testvér különösen érdeklődött az idegen országokban fellelhető érdekességek, furcsaságok, találmányok iránt. Tudta maga például, hogy a kínaiak már a középkorban képesek voltak repülni?
- Hallottam effélét rebesgetni.
- Természetesen nem repülőgépekkel, hanem sárkányokkal. Olyasmikkel, mint a mai sárkányrepülők, csak jóval cicomásabbak voltak emezeknél. Azonkívül mesterei voltak a tűzijátéknak...
- Egy bársony...
- Azonnal ott vagyunk. Szóval, Xavéri Ferenc testvér mindezeket figyelemmel kísérte, és azt hirdette, hogy e találmányokból, amit csak lehet, el kell juttatnunk Őszentségének, a Szentatyának, hogy az otthoni éles elmék felhasználhassák őket a mi urunk, Jézus Krisztus tanainak terjesztése érdekében. Az már nem Ferenc testvér hibája, hogy fényes elmék nem mutatkoznak ezerszám, mint éjszakai lepkék a lámpa körül. Xavéri Ferenc testvér ezenkívül zeneszerető ember is volt; maga is játszott a bennszülöttek hangszerein. Kíváncsi volt rá, vajon hogy szólalnának meg az Úr zsolozsmái ezeken a pogány instrumentumokon. Visszatérve a bársonyzacskóra: fogalmam sincs róla, mi lehetett benne - talán valami találmány, amit be akart mutatni a Pápának. Esetleg
porcelánföld, bár azt már ismerték Európában. Talán olyasmi, ami azóta a feledés homályába merült.
- Hova lett a zacskó?
- Hát ez bizony kérdés. A papírok szerint Ferenc testvér halálakor nem volt senki mellette: sem pap, sem betegápoló, de még csak egy bátor ember sem, aki megtörölgette volna lázas homlokát.
- Miben betegedett meg?
- Ki tudja? Belázasodott és belehalt. Akkoriban könnyen ment az ilyesmi, bár még ma sincs bebiztosítva ellene senki.
- A zacskó?
- Két kínai volt vele, akik halála után sem hagyták magára, hanem koporsót rendeltek és belehelyezték. Természetesen ne gondoljon díszes koporsóra; nem volt az más, csupán egy deszkaláda. Akkor fedezték fel, hogy a köpönyege alatt egy bársonyzacskó rejtezik. Mivel a köpeny akadályozta a koporsóba helyezését, levették róla, s ekkor a zacskót is le kellett oldaniuk arról a zsinórról, amellyel a testéhez erősítette. Ebből is látszik, hogy értékes dolog lehetett, hiszen az ember nem szokott értéktelen vackokat magára kötözni.
- Nem nézték meg véletlenül, mi volt a zacskóban?
- A kínaiak is megnézték, később a testvérek is, és a portugál hatóságok is. Por volt benne.
- Milyen por?
- Nem tudja senki. A jezsuiták azonban érthető okokból nemigen feszegették a dolgot. ;
Lehet, hogy számukra érthető volt az ok, én azonban egy általán nem értettem.
- Tudja, hogy bennünket, jezsuitákat sok valótlansággal! vádoltak az évszázadok során. A vádak már röviddel azután felbukkantak, hogy Loyola Ignác megalapította a rendünket! S hogy elébe vágjak a kérdésének: a vádak oka irigység, fél| tékenység, nagyravágyás - csupa olyan emberi gyengeség volt, amely alól sajnos még az egyház fiai sem mentesek. Nem akarok Önnek előadást tartani a jezsuita rend történetéből, annyit azért mégis el kell mondanom, hogy testvéreii mindig rendkívül műveltek voltak - természetesen a kor színvonalához mérten -, ismerték a legfrissebb természettudományos eredményeket, azonkívül megértők voltak más vallások hívői iránt. Nem akarták tűzzel-vassal elpusztítani a
pogány vallásokat, inkább fel akarták használni őket Isten dicsőségére. Ferenc testvér maga is gyakran meglátogatta a pogány templomokat, beszélgetett a papjaikkal, nem átallotta kezébe venni szertartási eszközeiket, meghallgatta a tanításaikat. Ezeket a különben pozitív tulajdonságokat is felhasználták később ellenünk; ami sok országban a jezsuita rend betiltásához vezetett. Egy szó, mint száz, Mr. Lawrence: a helyszínen tartózkodó papok s a portugál hatóságok - ez természetesen már akkor történt, amikor a koporsó Goába érkezett, és megtalálták benne a bársony zacskót - nemigen érdeklődtek a tartalma iránt. Tudja, mit hittek?
- Mit?
- Hogy egy elhamvasztott, pogány pap hamvai vannak benne. Kiszórni nem akarták, ezért benn hagyták Xavéri Ferenc koporsójában.
- Nem vizsgálta meg senki tüzetesebben?
- Tudtommal senki.
- Eszerint még ma is benne van a koporsójában? Halk sóhajtás a vonal túlsó végén.
- Ezt sajnos már nem tudom megmondani. Xavéri Ferenc sírját 1984-ben az indiai kormány felnyittatta. A híradások szerint nem találtak benne semmi különöset, csupán a szent csontjait. Ezekből aztán jócskán el is tűnt, bár például a jobb keze már bent sem volt. Azt még korábban levágták, hogy ereklyeként tisztelhessék. Akkoriban a szentek testének a megcsonkítása bocsánatos bűnnek számított. Minden közösség szeretett volna egy valamirevaló ereklyét a magáénak tudni. Néha kemény harc folyt egy-egy csodatévőnek tartott ereklye birtoklásáért. Ja, és még valamit... a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. Nemcsak por volt a zacskóban.
Éreztem, hogy ismét gyorsabban kezd verni a szívem.
- Még mi?
- Papírok.
- Milyen papírok?
- Állítólag indiai írással íródtak. Ezért aztán egy páter, bizonyos Basilio atya azt állította, hogy a por - amiről különben ő sem sejtette, micsoda - nem Japánból származik, ahol Xavéri Ferenc testvér halála előtt tartózkodott -, hanem még Goából, ahol első ázsiai hónapjait töltötte. Onnan vitte őket
Japánba, majd Kínába is be akarta vinni a port, végül is visszakerült oda, ahonnan elindult.
- Nem olvasta véletlenül Basilio atya a papírokat?
- Ő biztosan nem, mert nem ismerte az írást és a nyelvet sem. Alig néhány napja érkezett csak az Úr hívó szavára Indiába. Ö maga tette be a zacskót papírostól a koporsóba, mielőtt lezárták volna a fedelét. Az imént elmondott okok miatt ő sem verte nagydobra, mit talált.
- Valami egyéb még?
- Többet nem tudok Xavéri testvérről. Ön Indiából hív,
Mr. Lawrence?
- Goából.
- Közel van önhöz Xavéri Ferenc sírja?
- Egy tucat kilométerre vagyok tőle.
- Megkérhetném valamire, Mr. Lawrence?
- Természetesen, atyám.
- Ha legközelebb a Bom Jesus katedrálisban jár, tegyen egy virágkoszorút a nevemben Ferenc testvér sírjára. Megteszi?
- Legnagyobb örömmel, atyám.
- Isten legyen magával, testvérem.
- Önnel is, atyám.
Csak a sok ezer kilométeres távolság zümmögése hallatszott a telefonkagylón át.

11.

Rápattantam a biciklire és vágtattam vissza Mascarenhas felügyelőhöz. Az öregúr ezúttal is a karosszékében ült a papírjait rakosgatva. Amikor lefékeztem mellette, felpillantott, ésf némi érdeklődéssel nézett rám.
- Néha az az érzésem, hogy maga körpályán jár, és minden kör megtétele után leszáll nálam egy kis csevegésre. Mi történt már megint?
- Ön ott volt, amikor 1984-ben felnyitották Xavéri Szent
Ferenc sírját?
- Ott voltam.
- Látta is?
- Nem láttam.
- Hogyhogy nem látta?
- Mert nem a kukucskálás, hanem a rend biztosítása volt a feladatom. Annyi volt ott az ember, hogy attól féltünk, halálra tapossák egymást.
- Miért nyitották fel egyáltalán?
- Hogy megjavítsák a szarkofágot. Még a kő sem vészeli át sértetlenül az évszázadokat.
- Ismer valakit, aki ott volt a koporsó felnyitásánál? Mascarenhas komoran nézett rám.
- És ha ismerek, akkor mi van?
- Szeretnék beszélni vele. Mascarenhas megsimogatta az állát.
- Megszervezhető.
- Mikor?
- Most.
- Hogyhogy most?
- Ő a szomszédom. Van öt perce?
Természetesen volt. És még sok-sok öt percem is akadt, így aztán egészen az este beköszöntéig beszélgettem Ignazio Valdes páterrel, aki neve ellenére tősgyökeres indiai volt.
Amikor befejeztem, nagy-nagy nyugalom szállt rám.
Az előadás a végéhez közeledett.

12.

Szobám felé menet csak Hamiddal találkoztam, ő sem ért rá azonban beszélgetni velem, mivel lefoglalta a bejáratnál csengő telefon. Megcsóválta a fejét, és éppen hallózni kezdett, amikor becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.
Öt perc elmélyült gondolkodás utána arra a megállapításra jutottam, hogy a mai éjszaka lesz a legmegfelelőbb a cselekvésre.
Elővettem a revolveremet, ellenőriztem, aztán kitettem az éjjeliszekrényre. Beletúrtam a bőröndjeimbe, összeállítottam egy kis csomagot, amelyről azt gondoltam, hogy szükségem lesz rá, tartottam egy rövidke, meditációs szünetet, ahogy annak idején Radzs Kumar Szingh-től tanultam, majd óvatosan kinyitottam az ajtót. Ekkor már terepszínű nadrág volt rajtam, ugyancsak terepszínű, sokzsebes zeke, könnyű inggel, sapkával. A 38-ast a nadrágzsebembe dugtam.
Herr Füssli felébresztése további tíz percet vett igénybe. Újabb tízet, amíg elmagyaráztam neki, miről van szó. Kétlem, hogy megértette, mert csak akkor ébredt fel igazán, amikor megkérdeztem tőle, tud-e úszni! Erre úgy megtorpant, hogy majdhogynem gödröt vágott a lába a talajba.
- Úszni? Mi a fenére céloz ezzel, ember? Csak nem akar bemerészkedni a lagúnába?
- Még az is megeshet.
- De nélkülem.
- Eszerint nem tud úszni.
- Éppen hogy tudok - tiltakozott. - Csak ahhoz jó esetben két kéz és két láb kell.
Meghökkenve néztem végig rajta.
- Ha jól látom, magának mindegyikből megvan mind a
kettő.
- Most még igen - válaszolta. - És azt is akarom, hogy megmaradjon. Ha viszont bemegyek magával a lagúnába, alighanem otthagyok belőlük néhányat. Sosem hallott még a féllábú emberek falujáról?
- Dehogynem - mondtam. - Pont oda megyünk. Ebből aztán megint származott egy kis kalamajka. Herr
Füssli leült a fűre, mintha fel sem akarna többé kelni róla.
- Menjen csak egyedül, én oda be nem teszem a lábam.
- Mitől fél ennyire?
- Részletezzem?
- Csak egyet mondjon.
- Az a hely vonzza a bajt. Ebben alighanem önre hasonlít. Voltam néhány faluban a környéken, de alig láttam levágott végtagú embert. Ott azonban mindenki az. Egytől egyig.
- Hát éppen ez az - mondtam.
- Micsoda?
- Hogy mindegyiküknek hiányzik valamelyik végtagja. -
Még a gyerekeknek is. ™
- Na és?
- Maga mit tenne, ha ott lakna, és mondjuk, gyereke születne? Akire az a jövő vár, mint magára?
- Hogy... mit tennék? A szentségit neki, hát elmenekül! nék onnan!
- Hova például?
- Például a szomszéd faluba. De mit akar ezzel?
- Semmit az égvilágon. Csupán azt nem értem, hogy azok az emberek miért nem tűnnek el onnan? Mintha feláldoznák magukat a krokodiloknak.
- Látja, már meg is találta a megoldást. Valóban feláldozzák magukat a krokodiloknak. Sosem hallott még ilyesmiről? Mert én igen. Az ókori kultuszokhoz például úgy hozzátartozott az emberáldozat, mint angyalhoz a szárnya. Főníciában gyerekeket áldoztak Molochnak, a jakuzák pedig mind a mai napig kisujjuk ujjpercét ajánlják fel a főnöküknek, az ojabunnak. Ezek meg a lábukat és a kezüket. Van egypár fanatikus hindu szekta, amelyek tagjai mindent megtesznek az istenüknek.
- Csakhogy nem kizárólag hinduk laknak a faluban. Laknak ott keresztények is. És iszlám-hívők. Egy muszlim például soha nem áldozná fel a lábát egy hindu istennek. De egy keresztény sem. Erre mérget vehet.
- Honnan tudja, hogy azok az emberek ott nem mind hinduk?
- Olyan valaki mondta, aki jól ismeri őket. Én valami egészen mást gyanítok.
- Mit?
- Egyelőre maradjon az én titkom. De nem sokáig marad az - ezt megígérhetem magának. Rövidesen megismerjük a krokodilrágta falu rejtélyét.
Meg is ismertük.

13.

Herr Füssli egy kicsit még kérette magát, majd amikor nagy nehezen rávettem az indulásra, érzékeny búcsút vett a kezétől és a lábától.
- Isten veled, jobb kezem - morogta - sokat segítettél a golfozásnál. Isten veled bal lábam, jó néhányszor kapura rúgtam veled.
- Tudja, mi a szerencsém? - kérdeztem sóhajtva.
- Micsoda?
- Hogy maga nem százlábú. Amíg búcsúzkodna, felkelne a nap.
- Ez jó vicc volt - mondta savanyú képpel. - Maga mindig ilyen hidegvérű?
- Csak eszembe jutott, hogy van otthon egy páratlan cipőm. A párját megette egy kollégám kutyája, akit hosszan tartó külföldi útja idejére nálam helyezett letétbe.
- Tréfás - nyögte. - Te jó ég... már itt is vagyunk? Ez Gokul bárkája! Arra én fel nem megyek a világ minden kincséért sem!!!
Halkan duruzsoló motorral futottunk ki a kikötőből, azt az illúziót keltve, hogy csak az éjszaka tud a kirándulásunkról.
Pedig biztos voltam benne, hogy jó néhány kíváncsi és vérre szomjas szempár figyeli a távozásunkat.
Ezt természetesen óvakodtam megemlíteni Herr Füsslinek. Ha megtettem volna, alighanem egyedül maradtam volna Gokul lélekvesztőjén.

14.

Nagyjából ismertem az utat - Mascarenhas jól elmagyarázta -, így nem volt nehéz rátalálnom a falura. Herr Füssli hangosan felcsuklott, amikor megpillantottuk a holdfénybe burkolódzott házakat.
- Ez... az?
- Ez. Mindjárt ki is kötünk.
- Nem lehetne, hogy ma csak szemrevételezzük a dolgot, terepszemlét tartunk, visszamegyünk, meghányjuk-vetjük a tennivalókat, aztán holnap visszatérünk?
- Ha én egyszer úgy döntenék, hogy visszamegyünk, magát soha többé nem tudnám a fedélzetre csalni.
- Ez igaz — ismerte be. - Éppen azért mondtam.
- Kapaszkodjon inkább - javasoltam, amikor egyre közelebb láttam a házakat. - Azt hiszem, neki fogunk menni a partnak.
- Istenem, hát kormányozzon normálisan.
- Az a baj, hogy nincs kormány a hajón.
- Minden hajón van kormány.
- Ezen nincs. Kapaszkodjon! Aztán ugorjon!
A hajó besuhant a parti növényzet közé. Természetesen volt a hajón kormány, csak éppen nem tudtam használni, valaki ugyanis lelakatolta. Abban bíztam, hogy épp a kanyarban fekvő faluhoz sodor a lagúna lassú vize.
Már a vízinövények között lapultunk, amikor Herr Füssli síri hangon megszólalt mellettem.
- Magának mindene megvan?
- Még meg.
- Nekem már nem sokáig.
- Történt valami?
- Valaki a... lábamra lépett.
Előhúztam a zsebemből a revolveremet, s bár majd derékig vízben álltunk, megpróbáltam megállapítani, mi az. Nagyon megrémültem volna, ha krokodil kerülgetett volna bennünket.
Szerencsére nem az kerülgetett. Herr Füssli hallgatott egy kicsit, majd megkönnyebbülve felsóhajtott.
- Elmúlt a veszély.
- Hál istennek - mondtam. - Ki lépett a lábára?
- Én - sóhajtotta. - Az egyikkel a másikra. Kellemesen eldiskuráltunk volna, ha a hajó meg nem indul mellettünk.
- Ez elmegy - rémüldözött Herr Füssli. - Nem kellett volna horgonyt vetnie?
- Ki a partra, gyorsan! - biztattam, mielőtt még a bárka nekünk jöhetett volna.
- Öröm magával hajózni - nyögte, amikor a fekete test elhúzott mellettünk. - Most aztán mit csinálunk?
- Először is elkapunk egy erre járót.
- És ha nem jár erre senki?
- Akkor majd idecsalunk valakit.
Vártunk tíz percig, de a sötét viskók ajtajai meg sem moccantak. Tíz perc elmúltával néhány gyerek futott végig a folyóparton. Csak egyikük volt sánta, de ő is gyorsan szedte a lábát. Mire felocsúdtam, már el is tűntek a partra húzott bárkák között. Ebben a pillanatban halk muzsikaszó szűrődött hozzánk a falu házain túlról.
Herr Füssli orra mozogni kezdett, mint a nyuszié, ha friss káposztaillatot érez.
- Ezek odaát vannak.
Valóban odaát voltak. A falu túlsó oldalán. Ezért bámultak ránk a házak sötét ablakokkal; ezért nem járt senki az egyetlen girbegurba kis utcán. A falu apraja-nagyja mulatságon vett részt a folyóval ellentétes oldalon.
- Gyerünk! - biztattam Herr Füsslit a vállára ütve. - Kapjunk el valakit!
Herr Füssli azonban nem mutatott különösebb lelkesedést a bújócska iránt. Megvakarta a feje búbját, és a partra húzott halászbárkák sötét testére bámult.
- Arra még sosem gondolt, hogy mi lesz akkor, ha nem mi kapjuk el őket, hanem fordítva történik?
- Arra még nem - mondtam.
- Pedig el kellene gondolkodnunk rajta. Ezek a pasasok bizonyára fenit isznak. Márpedig, ha elszabadul a pokol, akkor olyan köd ereszkedik az agyukra, mint az anyósoméra, ha meglát. Ilyenkor ütni támad kedvük.
- Nem is tudtam, hogy van anyósa - csodálkoztam.
- Képzelje, még feleségem is van - dicsekedett. - Jaaj!
Herr Füssli rémülten kapott a levegőbe. Kicsi, fekete árnyék ugrott ki a kezei közül, és rémült káricálással beleveszett a holdfénybe.
- Mi volt ez? - kérdeztem megtörölgetve a homlokomat.
- Meglepődne, ha azt mondanám, hogy krokodil? Különben volna egy javaslatom. Úgy látom, magának hátvédre lenne szüksége. Én esetleg vissza is úszhatnék a hajóhoz, és megvárnám magát. Ha közben keresnék, azt mondanám, hogy elment telefonálni. Mit szól hozzá?
- Feküdj!
Éppen idejében vágtuk magunkat hasra. Az előttünk tornyosuló halászbárkák közül előóvatoskodott egy újabb árnyék - amint láttam, jókora lécdarabbal a kezében.
- Van itt valaki? - kérdezte konkani nyelven. - Te vagy az, Pannalal?
Intettem Füsslinek, hogy elérkezett az idő a cselekvésre. Óvatosan oldalra húzódtam, s amikor úgy éreztem, elvágtam | a faluba vezető utat, felegyenesedtem, és csípőre tettem a kezem.
A férfi - mert egy magas hangú, cingár férfi volt a kíváncsiskodó - ugrott egyet hátra, majd a homloka fölé ernyőzte a tenyerét.
- Pannalal?
- Nem Pannalal - mondtam, türelmesen keresgélve a kasti kani szavakat. - Nem... Pannalal.
Már tőlem is megrémült; akkor azonban, amikor Herr
Füssli is felbukkant alig karnyújtásnyira tőle, feje fölé emelte a kezét és énekelni, vagy inkább dünnyögni kezdett. Behunyta a szemét és dünnyögött, dünnyögött, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Herr Füssli eltátotta a száját.
- Mi a fenét csinál ez itt? Kikaptuk a szatyorból a falu bolondját?
Akár az is lehetett volna, de nem volt az. Amint az ég felé nyújtotta a karját, azonnal észrevettem, hogy az egyik fából van. És az egyik lába is faláb volt.
- Mi az ördögöt csinál? - türelmetlenkedett Füssli. - A végén még idecsalja a falut.
- Átkot mond - próbáltam megérteni a konkani szöveget.
- Kire?
- Azt hiszem, magára.
- Már attól tartottam, dicsér. Tudja, van nálunk egy közmondás Svájcban. Dicsérjen meg a falábú sógorod. Nem valami szép a jelentése.
- A bagolyszemű démonra kér átkot.
- Ki a bagolyszemű démon?
- Azt hiszem, maga. Úgy csillog a szemüvege a holdfényben, mint a bagoly szeme.
- Hm. Ez nem is rossz - dörzsölte Össze Herr Füssli a tenyerét. - Ezt még felhasználom valahol. Most viszont mit csináljunk? Megvárjuk a reggelt, addig hallgatjuk a dörmögését, vagy hazamegyünk csicsikálni?
Mivel a pasasnak esze ágában sem volt kinyitni a szemét, a mormogást abbahagyni még kevésbé, kénytelen voltam a tettek mezejére lépni. Kinyújtottam a karom és megtapogattam a fakezét.
- Nyisd ki a szemed - parancsoltam neki angolra váltva.
- Nem nyitom, mert megvakítasz.
- Nem vakítalak meg - biztosítottam.
- De megvakítasz.
- Akkor elviszem a fakezed.
- Azt nem teheted!
Természetesen eszem ágában sem volt megtenni, ennek ellenére meghúztam egy kicsit. Erre aztán villámsebesen kinyitotta a szemét.
- Te ki vagy? - kérdezte némiképpen elámulva, hogy nem túlságosan démoni a kinézetem. - És ő kicsoda?
- Kezdjük talán azzal, hogy te ki vagy? - kérdeztem vissza.
- Rakesh - dünnyögte. - Mit akartok tőlem?
- Beszélgetni - mondtam.
- Én nem akarok beszélgetni - tiltakozott végleg leeresztve a kezét. - Azt hittem, ő a bagolyszemű démon - mutatott Herr Füsslire. - Éppen olyan a szemüvege, mint a démon szeme. Sajnos, nekem most mennem kell. Siva legyen veletek,
száhibok.
Én azonban tovább folytattam a társalgást.
- Ő nem démon. Nem bizony. Annál sokkal rosszabb.
- Micsoda?! - hökkent meg Rakesh, megsimogatva vékony bajuszkáját. Most láttam csak, hogy ravasz szemű legénnyel van dolgom, aki megpróbál hintába tenni bennünket.
- A barátom gyűjti a falábakat és a fakezeket - mondtam.
- Ő egy nagy gyűjtő.
Herr Füssli buzgón bólogatott mellettem, és mintegy véletlenül, félrelebbentette vászonkabátja szárnyát, hogy Rakesh megpillanthassa az alóla kikandikáló stukker nyelét.
- Pandzsimban van fakéz, és faláb-készítő - buzgólkodott a legény a házak felé pislogva. Nyilván arra várt, hogy felbukkanjon valaki és kiszabadítsa szorult helyzetéből. - Ti turisták vagytok, száhibok?
Ismét én következtem. Elkaptam fehér mellénykéjének a, hajtókáját és magam felé húztam. ;
- A barátom Őrült - mondtam neki halkan, mintha attól tartanék, hogy Herr Füssli is meghallja. - Csak az olyan fa láb érdekli, amely valakié. Érted? Csak használt falábra gerjed, az új nem izgatja. Nem kérdezed meg, mi történik azokkal, akiknek a favégtagjait sikerül begyűjtenie?
- Mi... történik velük? - morogta Rakesh. Elhúztam a tenyerem élét a torkom előtt.
- Nyissz!
Rakesh megtántorodott. Sajnáltam a fickót, de másként nem tehettem. Életre-halálra ment a játék - nem volt helye érzékenykedésnek.
- Uram... - suttogta felém kétségbeesetten. - Megmentenél?
A következő pillanatban már ugrott is. Egyenesen a legszélső ház felé.
Szerencsére résen voltam. Mármint az én szerencsémre. És résen volt Herr Füssli is, anélkül hogy külön felhívtam volna rá a figyelmét. Rakish még a tervezett út ezrelékét sem tette meg, amikor beleakadt egy hosszú lábba és elterült a földön. Herr Füssli aggodalmas képpel lépett hozzá, és gyengéden fölé hajolt.
- Remélem, nem törte Össze a falábát? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne. A keze az nem olyan nagy szó, de a lába, az valami csodálatos!
Rakesh még nagy bajában is elhűlve pillantott a falábára. Nem értette, mi lehet rajta annyira csodálatos.
Herr Füssli ekkor se szó, se beszéd, elővett egy jókora, fűrészhátú kést a kabátja alól, és a hüvelykujján megpróbálgatta az élét.
Én pedig tettem, amit tennem kellett. Rakesh elé álltam, persze úgy, hogy véletlenül megrúgtam a falábát. - Nem! Herr Füssli vérszomjas képpel nézett rám.
- Mit akar ez jelenteni?
- Nem engedem, hogy megölje ezt az embert!
Herr Füssli csak úgy játékosan felém sújtott a késsel.
- Mi ütött magába? Eddig még sosem szólt, hogy nem tetszik valami.
- Elegem volt a gyilkosságaiból. Amikor a múltkor elvágta annak a fickónak a nyakát... hát az borzalmas volt. Miért nyiszálta annyi ideig?
- Életlen volt a késem - morogta Herr Füssli, és ismét végighúzta a hüvelykjét a dzsungelkés élén.
- Remélem, azóta megköszörültette?
- Még nem volt rá időm, de ígérem, hogy legközelebb ezzel már nem lesz gond.
- Mégsem engedem, hogy megölje.
Herr Füssli ekkor könyörgőre fogta a dolgot.
- Akkor nem ér az egész semmit.
- Odaadja magától is.
- Éppen ezt nem akarom. Minden egyes darabnak megvan a maga története a gyűjteményemben. Az elsőt Brazíliában szereztem. Örökre emlékezetes marad számomra. Elmeséljem, hogy történt?
- Már elmesélte. Nincs rá valami mód, hogy ennek a szegény Rakeshnak megmentsük az életét?
- De hát miért akarná megmenteni?
- Mert ennek fejében Rakesh elmondhatná nekünk, amire kíváncsiak vagyunk.
- Én nem vagyok kíváncsi semmire.
- Én viszont igen. - Rugdostam egy kicsit a falábát, hogy Rakesh felfigyeljen rám. - Ugye, Rakesh, elmondasz mindent, amire kíváncsi vagyok?
- El én, száhib, el én - fuldokolta az ijedtségtől félig holtan. - Mindent elmondok, amire kíváncsi vagy. De mire vagy kíváncsi? Van itt egy lány, az bármire kapható. Odaviszlek hozzá, mégpedig tüstént. Pénzbe sem kerül.
- Engem nem a lányok érdekelnek, Rakesh - mondtam.
- Hát akkor mi, száhib? Biztos, hogy a bagoly szemű száhib nem fog...
- Biztos - mondtam. - Sokkal tartozik nekem. Azt ígérte egyszer régen, hogy egy alkalommal eleget tesz a kívánságomnak, és szabadon enged valakit a kedvemért.
- De miért éppen őt? - elégedetlenkedett Herr Füssli. - Amikor olyan kedvemre való a falába.
- Önnek minden faláb kedvére való - hűtöttem le a lelkesedését. - Persze attól függ, hogy mit válaszol Rakesh a kérdéseimre.
Rakesh nem válaszolt semmit, hanem ismét menekülni próbált. Ezúttal is Herr Füssli gáncsolta el.
- Ejnye, ejnye, Rakesh - korholtam, amikor már újra a földön feküdt. - Szabad ilyet csinálni? Most aztán aligha tudlak megmenteni tőle. !
Herr Füssli rémisztő képpel közeledett felé, Rakesh még ordítani is elfelejtett félelmében.
- Kérdezz, száhib - suttogta halálra váltan. - Kérdezz, nagyon kérlek, kérdezz!
Hátrébb hessentettem Füsslit, aki továbbra is olyan képpel szemlélte Rakesht, mint Dzsingisz kán a kedvenc fe leségét, amikor tudomására jutott, hogy az asszony nem tőle terhes.
- Hát jó - sóhajtottam. - Adok neked egy esélyt, Rakesh. Az első kérdésem: hol veszítetted el a kezed és a lábad?
- Letépték a krokodilok és megették - mondta gyorsan Rakesh.
Szomorúan pillantottam a Herr Füssli kezében csillogó késre.
- Azt hiszem, mégiscsak az öné a láb. Rakesh hazudik.
- Én nem száhib, én nem... Herr Füssli tett egy lépést előre.
- Jól van - kiáltotta Rakesh rémülten. - Elmondom az igazat! De ígérd meg, hogy nem adod tovább senkinek.
- ígérem - mondtam. - Kivéve, akinek kell.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy biztos helyen van a titkod. Tehát?
- Bombayban vágták le a kórházban - sóhajtotta Rakesh.
- Miért kellett levágni?
- Fertőzést kaptam. Ha nem vágják le, elüszkösödött volna.
- Mesélj - biztattam. - Mesélj!
Rakesh aggódó képpel pislogott a falu felé, mintha attól tartott volna, hogy valaki kihallgatja a vallomását, de nem tehetett mást, folytatnia kellett a szövegét.
- Levágták. Nagyon el voltam keseredve, mert nem volt többé reményem, hogy valaha is tisztességes munkához jussak, sőt még ahhoz sem, hogy megfelelő művégtagokhoz. Ekkor odajött hozzám az egyik orvos és azt mondta, rám köszöntött a szerencse. Ha elfogadok egy ajánlatot, biztos a jövőm. Képzelheti, milyen boldog voltam.
Még ennyi idő múltával is örömkönnyek csillogtak a szemében.
- Folytasd - biztattam.
- Azt mondta az orvos, hogy egy gazdag külföldi fel akarja építeni a félkarú és féllábú emberek faluját. Erre kellenék én neki. Életem végéig fizetést kapnék, nem kellene mást tennem, mint halászgatni, még féllábú feleségem is lehetne, csak ha valaki megkérdezné, miért hiányzik a kezem és a lábam, el kellene mesélnem neki egy történetet, amit majd később betanulnék. Elmeséljem, száhib?
- Ne - mondtam, - Inkább folytasd.
- Persze megkérdeztem, mi ennek az egésznek az értelme? Az orvos száhib azt mondta, az az ember azért akarja
felépíteni a féllábú és félkezű emberek faluját, hogy idecsalogassa vele a turistákat. A turista borzongani akar, és krokodilokat látni. Az lenne a még ennél is borzongatóbb a számára, ha olyan embereket is látna, méghozzá egy egész falura valót, akiknek, úgymond, a krokodilok ették le a végtagjait. Erre aztán adakozni kezdene, és mi gazdagok leszünk. Még a pénzt is megtarthatjuk magunknak.
- Miért tenné mindezt?
- A külföldiek általában őrültek. - Herr Füsslire pislantott, de az nem szólt semmit.
- Te persze ráálltál.
- Te mit tettél volna a helyemben, száhib? Hiszen semmi rosszat nem kellett csinálnom. Csak elmesélni egy történetet a külföldieknek. Az ismeretlen száhib ugyanis betartotta a szavát. Felépíttette a falut, és lett feleségem is. Igaz, hogy féllábú mint én, de nagyon jó feleség.
- Ő hogy veszítette el a lábát?
- Szegbe lépett és elmérgedt. Amputálni kellett.
- Ezek szerint ő sem idevalósi.
- Tamil Naduból jött. Először még beszélgetni sem tudtunk egymással, végül aztán megtanultunk egymás nyelvéből annyit, hogy ne legyen problémánk. Neki is egy orvos száhib ajánlotta a lehetőséget. Ó, az én asszonyom csodálatos asszony! Olyan sima a beszéde, hogy nem lehet nem figyelni rá. Magam is a hatása alá kerülök néha. Olyan történeteket kerekít rólunk és a krokodilokról a külföldieknek,:? hogy beleborzongok. Mintha tényleg megtörténtek volna ve lünk azok a dolgok. De ugye nem bántjátok a feleségemet és... nem zavarjátok szét a falut?
- Ezt megígérhetem - mondtam. - Bennünket csak egyvalaki érdekel.
- Kicsoda? - kérdezte mohón.
- Az, aki a falut létrehozta.
- Úgy gondolod, aki felépíttette? Hát azt mi bizony nem tudjuk, kicsoda.
- Sosem találkoztatok még vele? Rakesh megingatta a fejét.
- Még soha, száhib.
- Hányan laktok a faluban?
- Százötvenen, száhib.
- Mindnek hiányzik valamelyik végtagja?
- Csak a gyerekek a kivételek, száhib. Még a rekordok könyvébe is bekerültünk. Nem mi tetettük bele, mégis mi kaptunk ki érte. Patrónusunk értesített, hogy ha még egyszer írnak rólunk, mehetünk, amerre a szemünk lát. Azóta kerüljük az újságírókat.
Összenéztem Herr Füsslivel. Ezek szerint a falu építtetője kerüli a feltűnést és a nyilvánosságot, amire, úgy egyébként, meg is lehet minden oka.
Az történt eddig, amire számítottam. A falusiak kezét-lábát nem a krokodilok harapták le, hanem már csonkán érkeztek India különböző részeiből.
- Mi a helyzet a pénzetekkel? - kérdeztem. - Honnan kapjátok?
- A banktól - mondta Rakesh. - Minden hónapban elmegy valamelyikünk a bankba, és felveszi a pénzünket. Általában ki szoktuk sorsolni, ki legyen az. Nem kell félnünk, hogy meglép vele, hiszen valamennyien becsületesek vagyunk, és életünk végéig itt élhetünk. A pénz meg olyan, hogy könnyen megy. Igazam van, száhib?
- Igazad - bólintottam. - Hogy kapjátok az utasításokat? Ha, mondjuk, akar tőletek valamit?
- A postaládába teszi. Van egy ládánk a falu szélén. Minden reggel megnézzük, és ha van benne levél, elolvassuk.
- Gyakran küld utasításokat?
- Nem mondhatnám - vakarta meg a füle tövét Rakesh. - Többnyire csak akkor, ha kérünk tőle valamit. Erre szokott válaszolni. Betesszük a ládába a levelünket és várunk. Például, ha meg kell csináltatnunk valamit, és egy kis pénz kellene rá. Néha napokig sem nyúl a levelünkhöz. Aztán egyszer csak eltűnik, majd megjön rá a válasz. Ennyit tudok, száhib. Most már elmehetek?
- Maradj még egy kicsit, Rakesh - kértem. - Hiszen olyan jól elbeszélgetünk. Csevegjünk például egy kicsit a krokodilokról.
- Mit csevegjünk róluk? - hökkent meg Rakesh.
- Például, hogy sokan vannak-e a lagúnákban? Rakesh megvakarta a feje búbját.
- Azt mondják... sokan.
- Biztos ez?
- Nem olyan biztos, száhib. Feljebb, a Mandovin, ott talán többen vannak.
- Előfordult már, hogy... megtámadott közületek valakit
egy krokodil?
Rakesh megrázta a fejét.
- Még nem. Azaz... egyszer egy idegent. Mr. Robinsont.
- Ismerted Mr. Robinsont?
- Ismertem - biccentett kelletlenül Rakesh. - Gyakran járt erre. Itt dolgozott a lagúnákban.
- Tudod, hogy meghalt?
- Tudom, száhib.
- Azt is tudod, hogy halt meg?
- Azt is, száhib.
- És mit szólsz hozzá?
- Tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog történni. Ismét csak összenéztünk Herr Füsslivel.
- Miből gondoltad, hogy meg fog történni?
- Mert akik a krokodilok várait kutatják, amelyek odalent vannak a mangrovefák gyökerei között azokra halál vár.
- Igazán? És ki öli meg őket?
- A halottak szellemei. Azoké, akik belefulladtak a lagúnákba, vagy a krokodilok falták fel őket. Ezeket a szellemeket irányítja a krokodilok istene, az Óriás.
- Ezek szerint ő nem is krokodil?
- Krokodil is, meg nem is. Az alakja krokodil, de ő maga isten. Ő vigyáz a titkaikra és a kincseikre, amit odalent | halmoztak fel. Aki megpróbál a kincsek közelébe jutni, azt krokodilisten megöli.
- Mr. Robinson megpróbált?
- Azt hiszem, igen, száhib. Sőt, biztosan. Magam is láttam; egyszer azon a helyen... :
Elharapta a mondat végét. Úgy tettem, mintha nem vettem| volna észre, pedig dehogyisnem vettem észre! Nyeltem egyet és figyelmeztetőn Herr Füsslire pillantottam. Visszabólintott ami annyit jelentett, hogy Rakesh egyetlen szavát sem mulasztotta el.
- Térjünk csak vissza a krokodilokra - javasoltam. - mondtad, hogy főleg feljebb élnek, a folyón... A turisták mégis látnak erre is eleget. Hogy van ez?
Rakesh felnevetett, majd elkomorult.
- Erről aztán végképp nem szabadna beszélnem, száhib. Herr Füssli gondterhelten felemelte a kését, és a hegyét
Rakesh falábára ejtette.
- Nem lenne szabad, de beszélek - nyugtatott meg gyorsan bennünket Rakesh. - Az úgy van, hogy csak néhány krokodil él errefelé. Többnyire öregek és... lusták. Ha azt akarjuk, hogy lubickoljanak kicsit a csónakok körül - azok körül, amelyekben turisták ülnek - be kell kennünk az aljukat vérrel. Erre aztán megmozdulnak, és üldözőbe veszik a csónakot.
- Nem veszélyes játék ez?
- Hát, ha valaki a vízbe lógatná a kezét, bizonyára az lenne. Az az igazság, hogy amióta a gyógyszergyár beenged valamit a folyóba, a krokodilok feljebb költöztek. Azt hallottam, hogy az utazási irodák gumikrokodilt használnak. Tudod, száhib, olyan felfújhatóst. Kirakják őket a partra és a turisták kellő távolságból lefényképezhetik őket. Sok múlik az idegenvezetőn. A jobbak teli vannak izgalmasnál izgalmasabb krokodil-történettel és kísértethistóriával is. A lagúnák partján álló minden régi háznak megvan a maga kísértettörténete. Láttátok például Pandzsim után azt a nagy fehér házat? Annak például az a hiteles...
- Majd máskor, Rakesh - állítottam le. - Majd máskor szívesen meghallgatom. Ha ennyire nyugodtak errefelé a krokodilok, és nemigen támadnak meg senkit, akkor hogy történhetett, hogy Mr- Robinsonnak leharapták a lábát?
Rakesh habozott, majd kibökte.
- Mr. Robinsonnal gonosz tréfát űzött valaki, uram.
- Ez mit jelent?
- Ez azt jelenti, hogy... ráuszította a krokodilokat.
- Hogy lehet egy krokodilt ráuszítani valakire?
- Azon az estén Mr. Robinson annyira berúgott, hogy alig volt magánál. Voltak itt mások is vele, talán asszonyok is, már nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy Mr. Robinson kifeküdt a partra és elaludt. Akkor jöttek a krokodilok és csúnyán elbántak vele.
- Hol itt az uszítás?
- Ott, száhib, hogy a krokodilokat odacsalta valaki. Én azonnal észrevettem, a rendőrök nem. - Előrehajolt és a fülembe suttogta: - Egy vércsík vezetett a vízparttól Mr. Robinsonig. A rendőrök és a társaim is azt hitték, vagy Mr.
Robinson, vagy esetleg az egymást harapdáló krokodilok vére, de... én láttam, hogy egyiküké sem. Az egy másféle állat vére volt.
- Milyen állaté?
- Honnan tudjam? Valaki idehozott egy vödör vért, vagy egy vérző húsdarabot. Ennyit tudok, száhib.
Azt hiszem, elámult volna, ha elmondom neki, hogy jómagam is kis híján úgy jártam, mint Dustin Robinson. Ha nem figyelek eléggé, és nincs szerencsém, akár be is költözhettem volna a falujukba az első fehér bőrű féllábúként.
- Más mesélnivalód nincs, Rakesh? Rakesh megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Nincs, száhib. Mindent elmondtam, amit tudtam. Most
elmehetek?
- Azonnal, Rakesh. Csak még egy szóra. Valamit azért
mégiscsak kifelejtettél a mesédből.
Rakesh rémülten kapta a melle elé fakezét.
- Mit felejtettem ki, száhib?
- Azt elmondani, hogy hol található a krokodilok barlangja?
Rakesh arca egy árnyalattal szürkébbre változott.
- Honnan tudod, száhib, hogy én tudom?
- Mert okos ember vagy, Rakesh. Rakesh megrázta a fejét.
- Okos akkor lennék, ha nem szólnék egyetlen szót sem.; De ígérj meg valamit, száhib. Ha bármi is történne a faluval... segítesz nekem munkát keresni. Két gyermekem van és egy féllábú feleségem...
- Emiatt ne aggódj - nyugtattam meg. - Ha bármi történne, gondoskodom rólad és a családodról. Ünnepélyesen meg
ígérem.
- Rendben van, száhib, akkor elmondok neked valamit. Nincs véletlenül nálad egy kis pénz? Jó lenne, ha tudnék holnap venni a gyerekeknek... -
Kihúztam a zsebemből száz rúpiát, és a markába nyomtam. A húsból és nem a fából készült markába.
- Az istenek megáldanak érte, száhib - hálálkodott. - Na az úgy volt, hogy amikor ide kerültem, sokáig furdalta az oldalamat a kíváncsiság, vajon ki lehet a főnök, és hogy vajon ki veszi át a leveleket a ládából, és ki hozza rájuk a válaszokat.
Ezért egy este, bár szigorúan tilos, elrejtőztem a bokrok között, és meglestem a postást.
- Ki volt az?
- Azt nem láttam, száhib. Búvárruhában volt, nem láttam az arcából semmit. Többször is lebukott a víz alá különféle csomagokkal.
- Honnan kerültek hozzá a csomagok?
- Egy csónakból. Ő jött a csónakkal és a csomagokkal. Leállította a csónakot a vízinövények mellett, a kis Öbölnél, a fák alján, kijött a partra, kinyitotta a ládát, kivette a leveleket, és berakta őket egy műanyag dobozkába. Aztán kihordta a csónakból a ládikákat a partra, majd egyenként levitte őket a víz alá. Én meg csak néztem, aztán... nagyon meg is ijedtem, mert mintha észrevett volna. Gyorsan megfordultam és elfutottam. így történt, száhib.
Úgy gondoltam, hogy a búvárruhás valaki, infravörös szemüveget használva, gyanúsnak találhatta a bokrot, amely mögött Rakesh bujkált. Hogy aztán valóban észrevette-e a leselkedŐt, ki tudja?
- Hol van az a hely, Rakesh?
Rakesh sóhajtott, és a lagúnák felé mutatott. - Nem messze innen. Háromszáz lépésnyire. Pontosan ennyire, mert egyszer kiléptem.
- Hogyhogy a falubeliek nem bukkantak még rá?
- Mert tilos a folyó partján búvárkodnunk. Halászhatunk, de csak messzebbre innét. Ha valaki megszegi a szabályt, le is út, fel is út!
- Volt már ilyen?
- Még nem, száhib.
- Akkor gyerünk! - vezényeltem. - Mutasd az utat, barátom!
- Nem lehet, hogy csak ti menjetek? - nyűgösködött Rakesh.
- Gyerünk már, mert elalszanak a krokodilok. Rakesh hátrahajlította a törzsét, és átköpött a feje felett.
- Ezt a szót ki ne mondd még egyszer, száhib! A szavak néha valósággá válnak.
Öt perc múlva ott álltunk egy kis, zárt öbölben a lagúna
partján.
A krokodilok barlangjának a bejárata előtt.

15.

Mivel nem volt tovább szükségem Rakeshra, elbocsátottam. Lelkére kötöttem, hogy senkinek ne merjen szólni a jövetelünkről. Mindamellett biztos voltam benne, hogy már így is jóval többen tudnak róla, mint amennyivel kedvem lenne találkozni.
Amikor Rakesh elment, Herr Füssli összedörzsölte a tenyerét, és elégedetten felkuncogott.
- Milyen kár, hogy megfeneklett a tudományunk. Akár fordulhatunk is vissza. Úgyis kicsit elálmosodtam.
- Rövidesen fel fog ébredni - biztosítottam. - Tud úszni?
Herr Füssli eltátotta a száját.
- Hogy tudok-e úszni? Persze hogy tudok. Már mondtam egyszer. De mit akar ezzel? Csak nem...
- Lemerülünk a víz alá - mondtam.
- Maga megbuggyant!
- Lehet, de más lehetőségünk nincs.
- De nekem van! Húzok haza aludni.
- Csak menjen - bólintottam. - Lehet, hogy ez lesz az utolsó éjszakája, amelyet még nem rácsos ablakok mögött tölt.
Herr Füssli ezen aztán mélyen elgondolkodott. Olyannyira, hogy mégsem indult el hazafelé. Sőt, semerre sem indult: el. Ott téblábolt mellettem, és a holdfényben egyre ezüstszínűbb lagúnát nézegette.
- Mit akar csinálni? - kérdezte aztán bizonytalanul.
- Megkeressük a krokodilok barlangjának a bejáratát.
- Maga kétéltű? Mert én nem.
Nem szóltam semmit, csak kinyitottam a sporttáskám cibzárját. Elővettem belőle két búvárszemüveget, és a markába nyomtam az egyiket.
- Ez mi? - kérdezte megpörgetve a mutatóujján.
- Találja ki.
- Ezzel akar lemenni a víz alá? Ne nevessen ki érte, de valakitől azt hallottam, hogy a búvároknak speciális ruhája van, uszonyuk, és nem utolsósorban levegővel töltött palack a hátukon. Amikor lemerülnek a vízbe, a palackból kiáradó levegő...
- A tüdeje lesz a palack - mondtam.
- És ha kifogy belőle a levegő?
- Vagy szerez valahonnan, vagy vízbe fullad. Herr Füssli megtörölgette a homlokát.
- Volt már valaki, aki részt vett magával egy hasonlóan közös vállalkozásban, és megúszta élve?
- Sajnos, nem emlékszem rá - ráncoltam össze a homlokomat.
- Azt imádom magában, hogy csodára meg tudja nyugtatni az embert. Mi van, ha beugrunk a vízbe és elveszítem magát?
- Majd megkeres.
- És ha nem találom?
- Akkor tovább keres. Amíg csak tart a levegője.
- És ha már... nem tart?
Válasz helyett elővettem a sporttáskámból egy összehúzható szájú műanyag zacskót és a kezébe nyomtam.
- Bugyolálja jól bele a pisztolyát.
- Te jóságos isten! Lehet, hogy utoljára látom a holdat? És hajönnek a krokodilok? - rémüldözött Herr Füssli.
- Nem hallotta, hogy a pasas azt mondta, csak jóval feljebb élnek nagyobb csapatokban?
- És ha egy véletlenül mégiscsak erre tévedne?
- Próbáljon meg szót érteni vele.
Amíg kellemesen eltársalogtunk, magamhoz vettem mindent, amire szükségem volt. Kezemben olyan lámpácskát tartottam, amilyet víz alatti fényképezésnél használnak a búvárok.
- Én megyek előre. Igyekezzen nem szem elől téveszteni.
Mielőtt még további kérdésekkel fáraszthatott volna, belecsobbantam a vízbe. Nem volt rajtam sem uszony, sem pipa, így aztán takarékosan kellett bánnom a mozdulataimmal.
Ahogy lesüllyedtem a víz alá, máris a mangrovefák gyökerei között találtam magam. Végigvillantottam a lámpa fényét a gyökereken, s abban a pillanatban már észre is vettem a közéjük vágott utat. Hátrapillantottam, hogy jön-e mögöttem Herr Füssli. Szerencsére nem veszett el; úgy taposta a vizet pufókra fújt képpel, mint egy mérges gömbhal.
A víz alatti Üreg szája olyan váratlanul bukkant fel előttem, hogy be is vertem a bejáratába a térdem. Csodálkozva kaptam fel a fejem. A gyökerek úgy ölelték körbe a bejárati lyukat, mintha szándékosan keretezték volna be velük.
Beúsztam a lyukba, aztán kiegyenesedtem. A fejem kiszabadult a víz alól, s hatalmasat szippantottam a dohos, de mégiscsak oxigéndús levegőből.
A mellém érkező Herr Füssli úgy taszított oldalba, hogy majd visszaestem a vízbe. Letépte magáról a szemüvegét és fújtatott, mintha éppen egy maratoni verseny célszalagját szakította volna át.
- Álmomban... ne jöjjön elő ez a... szörnyűség. Látta
őket?
- Miket? - néztem rá értetlenül. - A... gyökereket.
- Mi van velük?
- Nincs magában szemernyi képzelőerő sem? Mintha óriások horgas ujjai kapkodtak volna utánunk. Vagy marásra kész tengeri kígyók.
- Van enélkül is elég bajom, ne várja, hogy újakat találjak ki magamnak - mondtam kedvetlenül. - Mindenesetre az első szakaszt már megtettük.
- Meg szabad kérdeznem, hogy hol vagyunk?
- Egy lyukban a víz alatt.
- Ki hitte volna? Nem tudom, maga hogy képzelte el odafent, de szerintem nem ez a krokodilok barlangjának a bejárata. Azt hiszem, utat tévesztettünk.
Előrevilágítottam a lámpával. Egyelőre nyakig vízben álltunk egy üregben, amelynek a mennyezetét mangrovegyökerek és tapasztott agyag borította. Az agyagréteg nem volt táti vastag, annyira azonban szilárd lehetett, hogy elbírja egy véletlenül rátaposó ember súlyát.
- Nézzen csak fel a tetőre - intettem neki. S hogy jobban láthasson, a mutatott helyre világítottam a lámpával.
Herr Füssli eltátotta a száját.
- Mit nézzek?
- Mit lát odafent?
Herr Füssli tovább bámulta a plafont, aztán egyszerre csak
felhorkant.
- Azok ott... emberi ujjak nyomai?
- Ahogy mondja. Valaki agyaggal tapasztotta meg a mennyezetet. A gyökerek elég szilárddá teszik ugyan a mennyezetet, csak hogy monszun idején becsorogna közöttük a víz. Lehet, hogy keverte valamivel az agyagot.
A víz alatti üreg továbbnyújtózott a partoldal alá. A talaj innentől fogva egyfolytában emelkedett. Két-három perc múlva már csak derékig ért a víz, öt perc elmúltával pedig végleg el is tűnt a lábunk alól.
Közben a folyosó is kiszélesedett. Látszott rajta, hogy természetes képződmény, amelyen gondos kezek éppen csak simítottak egy kicsit. A lagúna vize évszázadok - vagy talán évezredek - alatt messze a partoldal alá dolgozta magát, barlangok és víz alatti Üregek sokaságát hozva létre a munkájával. Fogalmam sem volt róla, mekkora lehet az a barlang, amely felé tartottunk, de nem lepődtem volna meg akkor sem, ha akkora, mint egy falusi ház.
A természet, mint már annyiszor, ezúttal is rácáfolt a várakozásomra. Pedig először azt hittem, tévúton járok. Hirtelen vége lett a folyosónak és a mangrovegyökerek olyan sűrűjével találtuk szembe magunkat, amelyen lehetetlen lett volna áttörnünk. Mintha csak börtönrácsok lettek volna a pandzsimi sitten.
- Végállomás - mondta mogorván Herr Füssli, aki mintha kezdte volna elveszíteni a víz alatti természet iránti rajongását. - Nem vezet út tovább.
Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy igaza van. A folyosó is alacsonyabbra fordult - eddig meggörnyedve járhattunk benne - közvetlenül a gyökérlabirintus előtt viszont úgy összement, mintha citromlevet csepegtettek volna rá.
Megfogtam az egyik vastagabb mangrovegyökeret és megráztam. Aztán a fejemet ráztam tovább. Olyan szívós volt, és olyan szilárd, hogy feleslegessé tett minden próbálkozást.
- Hé! - dörmögte mellettem Herr Füssli. - Nekem nem tetszik itt valami.
- Micsoda? - kérdeztem.
- Ez a gyökér-erdő itt... valahogy túl szabályos. Elismerön pillantottam rá. Eszerint ugyanazt érezte, amit
én. A mangrovegyökerek túlságosan sűrűn nőttek egymás mellett, túlságosan váratlanul bukkantak elénk, és túlságosan szabályos vastagságúak voltak.
Herr Füssli megköszörülte a torkát. Egyáltalán nem láttam már félelmet a képén: úgy látszott, elkapta a nagy felfedezők izgalma.
- Ez egy kapu - mondta, a gyökerekre mutatva.
Sorra megkopogtattam őket. Néhány élő volt közülük, sok pedig halott. Az élők rácsavarodtak a halottakra, mintha a vérüket szívták volna.
- Húzódjon egy kicsit félre! - szólt rám elgondolkodva
Herr Füssli.
- Hova félre?
- Lapuljon a falhoz.
Odalapultam. Nem telt sok örömöm benne, hiszen a labirintus fala ugyancsak gyanús színű agyagból volt, amely összekenhette volna a ruhámat, a kezemet...
Ez az agyag azonban nem kente össze. Szilárdan tartott, és kemény volt, mint az acél. Megpróbáltam belemélyeszteni az ujjam. Ennyi erővel akár egy vaslemezt is megpróbálhattam volna átfúrni a hüvelykemmel.
- Ez nem agyag - ráztam meg a fejem. - Hihetetlen, de
nem agyag.
- Micsoda? - kérdezte összevonva a szemét Herr Füssli.
- Mi a nem agyag?
- A fal. És a tető sem az.
- Akkor mi?
- Valami műanyag-féle.
- Ez az! - csapott a tenyerébe az öklével Herr Füssli. - A!
szimmetria!
Most viszont rajtam volt a csodálkozás sora.
- Milyen szimmetria?
- Ez a kapu nem szimmetrikus.
- Az mit jelent?
- Sokáig magyarázhatnám magának, de attól tartok, annyit érnék vele, mintha egy nagyothallónak magyaráznám, milyen is a IX. szimfónia. Vannak dolgok, amiket csak kevese képesek felfogni. Mint ezt itt. Várjon csak... várjon. Nincs bezárva, mert nincs rajta zár. De mégiscsak be van zárva, mert nem tudjuk kinyitni. Ez pedig csak annyit jelenthet, hogy a saját súlya nyitja, ha a megfelelő helyen nyomjuk meg. Az a kérdés, hol?
Hagytam, hadd törje a fejét. Legrosszabb esetben megpróbálkozhatom a pipaszurkálómmal.
- Mi ez itt az izén? Aha. Ez is azt bizonyítja, hogy... hú ez aztán elcsúszik rajta... A Mikulását neki! Te aztán ki vagy
találva, haver! De én nem az a bácsi vagyok, aki hagyja, hogy hülyét csináljanak belőle.
Kénytelen voltam a vállára verni.
- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom a társalgást, de megengedi, hogy megkérdezzem: kivel beszélget?
- A kapuval - mondta tenyerébe temetve az állát. Szemüvege fenyegetőn csillogott a lámpám fényében.
- És... mi a beszélgetés eredménye?
- Egyelőre még őrzi a titkát, de már nem sokáig. Tehát... Ezt figyelje!
Ekkor vettem csak észre, hogy kést tart a kezében. Piros nyelű svájci bicskát, amelyen minden megtalálható, ami a túléléshez szükséges: kés, olló, lyukasztó, és kiskanál is. A körömreszelőről és az agancsfűrészről már nem is beszélve.
Herr Füssli lendületet vett, és belevágott a késsel a legközelebbi gyökérbe. A penge nyikkant egyet, majd úgy csúszott le a fáról, hogy még egy icipici karcolást sem ejtett rajta.
- Látja? A gyökereket is bekenték valamivel. Még elfűrészelni sem lehet őket.
Immár biztos voltam benne, hogy jó helyen járok.
A krokodilok barlangjában.

16.

Magam is oda akartam nyomakodni a gyökérkapuhoz, de Herr Füssli gyengéden eltolt tőle.
- Várjon még egy percig.
Megállt a kapuval szemben és nézte. Én pedig kezdtem meggyőződni róla, hogy a többiek mellett Herr Füssli sem egészen normális.
- Szarjancsi - bökött az uyával a kapura. - Szarjancsi! De én kiszúrok veled.
Nézte, nézte a kaput, majd hirtelen felnevetett. Nevetése tökéletesen igazolta abbéli elméletemet, hogy Herr Füssli is buggyant, mint a napon felejtett kovászos uborka.
- Hahaha! Azt hitted, kicseszhetsz velem? Hát nem! Egy Füsslivel nem lehet csak úgy kicseszni!
A kapuhoz ugrott, felágaskodott, és megnyomta a tetejét. Ott, ahol rajta kívül aligha nyomogatta volna épeszű ember.
A kapu megremegett, majd egyszerre csak utat adott nekünk. Persze, egyáltalán nem ott, ahol nyomta. Lenn, a bal oldalán nyílott ki egy akkora lyukacska, amelyen négykézlábra állva átpréselhettük magunkat.
Már odaát voltunk egy, az előbbihez kísértetiesen hasonlító folyosón, amikor Herr Füssli megtorpant.
- Meg sem kérdi, hogyan csináltam?
- Hogyan?
- Felül zavarta valami a gyökerek szimmetriáját. Érti? Nem értettem, és attól tartottam, ha tíz évig magyarázná, sem érteném meg. Mivel hosszú éveket töltöttem keleti emberek között, icipicit sem csodálkoztam rajta, hogy vannak olyanok, akik azt is észreveszik, amit százmillió másik nem. Ezeket hívjuk aztán varázslóknak. Pedig nem azok, csupán olyan erők birtokában vannak, amelyekkel más nem rendelkezik. Herr Füssli fotós szeme abban is meglátta a szimmetriát, amiben talán nem is volt.
- Becsukjam? - kérdezte az ajtócskára bökve.
- Meg ne tegye.
- Én is így gondoltam.
Ahogy léptem egyet előre, lépcsőt éreztem a talpam alatt.
- Vigyázzon, továbbemelkedik a folyosó!
Addig emelkedett, amíg fel nem értünk egy medenceféle partjára. Nem értettem, mi célt szolgálhat a talajba vágott jókora mélyedés - hosszúsága lehetett tíz méter, szélessége öt -, s akárhogy is nézegettem, nem láttam benne semmit.
Herr Füssli mindeközben a mennyezetet bámulta. Őszintén szólva, volt is rajta bámulni való éppen elég. Először is, ; maga az a tény, hogy olyan világosságot árasztott, hogy akár le is kattinthattam volna a lámpámat.
- Látja ezt? - bökött felfelé. - Mintha tűz lobogna a talajban.
- Nem talaj az - csóváltam meg a fejem. - Inkább műanyag.
- És ami benne van? Szentjánosbogár? Valószínűleg igaza volt, bár nem éppen a szentjános
bogárral kapcsolatban. Kénytelen voltam megállapítani, hogy akárki is tervezte a föld alatti világ tetejét, mestermunkát végzett. Olyan műanyagot használt, amelybe a hold ragyogását felerősítő csillámszerkezetet kevert. A holdsugarak rásütöttek a műanyagra, amely megsokszorozva a fényüket, bőkezűen leszórta őket a föld alá. Idelent aztán majdhogynem földöntúlivá lényegült át a ragyogás.
Ez aztán újra csak fejtörésre késztetett. Ha ugyanis ilyen erős a fény idelent, lehetetlen, hogy azok, akik a műanyag lapok felett mászkálnak, ne vegyék észre. Persze csak akkor, ha kifelé is látszik a világosság.
Legszívesebben a homlokomra csaptam volna, ha nem tartok tőle, hogy a lendülettől megcsúszom és elesem a padlón. Mert eközben a talpunk alatt olyan simává szelídült a kőaljzat, mintha finoman beállított gép gyalulta volna le. Mindenesetre homlokcsapkodás nélkül is megfejtettem a fényjelenség titkát. Azért nem látszott odafent is a föld alatti ragyogás, mert olyan csillámszerkezetet tartalmazott, amely csak lefelé szólta a fényt, felfelé nem. Ha valaki végiglépkedett a mennyezet külső felületén, csak sötétséget látott a lába alatt. Szívesen elmagyaráztam volna Herr Füsslinek is a felfedezésemet, őt azonban nemigen érdekelték a csodák. Ehelyett az üres medencét nézegette értetlen képpel.
- Mi az ördög lehet ez?
- Talán úszómedence.
- Víz nélkül? És mi a fenéből készítették?
Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem az anyagát. Durva, göcsörtös műanyag lapok borították az egész medencét - az alját, az oldalait és a peremét is. Ahogy rájuk esett a hold fénye, kékeslila fényben tündököltek.
Herr Füssli idegesen megragadta a karom.
- Kapcsolja le a lámpáját.
Lekapcsoltam. Mintha kissé csökkent volna tőle a körülöttünk vibráló fény ereje.
- Csak azt ne mondja senki, hogy a krokodilszellemek találták fel ezt a fényorgonát - morogta Herr Füssli.
Megtorpantunk a medence szélénél. Hiába próbáltuk megkerülni, nem sikerült. Olyan keskeny volt az üreg falához támaszkodó pereme, hogy bármennyire is összelapultunk, nem fértünk el rajta.
- Bele kell mennünk, nincs mese - sóhajtotta Herr Füssli.
- Csak rajta. Úgysincs benne víz.
Herr Füssli előbb a lábát nyújtotta le, majd a perembe kapaszkodva lehuppant az aljára.
- Jön vagy marad?
Elkaptam a kezét, és én is leugrottam. Egyetlen pillanatig úgy éreztem, mintha élne alattam a medence alja. Amint leért a lábam, icipicit meghajolt, majd újra kiegyenesedett.
- Gyerünk tovább! - vezényeltem. - Hátha odébb is akad
látnivaló.
Látnivaló valószínűleg akadt bőven, lépcső azonban ezen az oldalán sem volt. így aztán szegény Herr Füssli kénytelen-kelletlen bakot tartott, hogy kimászhassak a medencéből. Amikor felhúztam a partra, fújtatva leroskadt mellém.
- Remélem, nincs több medence idelent. Mert ha bárki is azt hiszi... Nézze csak! Egy ajtó.
A medencén túl immár szélesebb folyosó kezdődött: ebből jobbra is és balra is ajtók nyíltak. Ajtót mondok, pedig igazából az ajtónyílás elé akasztott, szövött függönyt kellene mondanom, amely az ajtószárnyakat helyettesítette.
Herr Füssli előhúzta a ruhája alól a fegyverét, és az elsŐ függönyre fogta. Ezt tettem én is. Aztán csak némán mutattam, hogy amint az ajtónyíláshoz érünk, én elrántom a függönyt, ő pedig dugja be a nyílásba a stukkerja csövét.
Úgy rontottunk be a szobába, hogyha lett volna odabent valaki, biztosan a szívéhez kapott volna rémületében. De nem volt. A szépen berendezett laboratóriumban nem tartózkodott
ember.
Herr Füssli megtorpant az ajtóban, és jobbra-balra forgatta a fegyverét. Egészen addig forgatta, amíg rá nem döbbent,.; hogy hiába is forgatja, attól még nem lesz idebent senki.
- Ez meg micsoda? - ámult aztán el a néhány asztalka, a számtalan üveg, mérleg, néhány mikroszkóp és szekrényke láttán. - Mi az ördög ez?
- Laboratórium - mondtam.
Herr Füssli megvakarta az állát.
- Terroristák bombagyárára bukkantunk?
Volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy tudatában van vele: nagyon nem egészséges dolog terroristák bombagyárára bukkanni.
Bár biztos voltam benne, hogy a föld alatti laboratóriumnak semmi köze nem lehet semmiféle bombagyárhoz, még is az edényekhez sétáltam, és kezemben a 38-assal, végig vizsgáltam őket. Megnézegettem, és megszagolgattam valamennyit. Amikor kész lettem a művelettel, nagyjából ott tartottam, ahol akkor, amikor Herr Füssli berontott az ajtón.
- Rájött valamire? - türelmetlenkedett Herr Füssli.
- Őszintén szólva, semmire!
A következő szobában is laboratórium volt, és a még ezután következő háromban is. A negyedikben azonban nagy, barna, törökmézre hasonlító tömbök hevertek szerteszét. Az óriási kockák cirka egy köbméteresek lehettek.
- Ez meg mi a szar itt?
Felelet helyett odaballagtam az egyik, a többitől kissé elkülönülve heverő kockához és megrugdostam az oldalát. Legnagyobb meglepetésemre könnyedén odébb csúszott a sima, műanyag padlón. Óvatosan alányúltam és megemeltem. Olyan könnyű volt, mint a pihe. Egyetlen mozdulattal a fejem fölé emeltem, és ott is tartottam, amíg Herr Füssli elismerőn rám nem pisszegett.
- Tudja, hogy hasonlít Heraklészre? Csak ő köveket emelgetett.
A következő szobának, a többivel ellentétben, már volt ajtaja. Méghozzá nem is akármilyen. Vastag, ki tudja, milyen fából faragták; talán még ágyúval sem lehetett volna keresztüllőni.
Herr Füssli kérdőn nézett rám. Odasétáltam az ajtóhoz, és lenyomtam hatalmas, jó néhány kilós rézkilincsét.
Az ajtó, mintha csak sínen csúszott volna, egyetlen hang nélkül kinyílt előttünk.
Herr Füssli óriásit csuklott. Meg kellett erőltetnem magam, ha nem akartam követni a példáját. Amit odabent láttam ugyanis, az minden képzeletet felülmúlt. A laboratóriumszobákkal ellentétben ez a helyiség hatalmas volt, inkább előadóteremre emlékeztetett.
Csodálatunkat és megdöbbenésünket azonban nem is annyira a terem nagysága, mint inkább a berendezése vívta ki. A helyiség valóban előadóterem volt - azt bizonyította tizenöt széksor, a falakra akasztott bársonyfüggönyök, az ugyancsak függönnyel elválasztható színpad a terem végében, és a színpadon álló asztal. Az asztal mellett, ha jól láttam, kottatartó árválkodott, rajta fehér kottával. Herr Füssli eltátotta a száját és a falhoz támaszkodott. - Úristen! - nyögte. - Mi a fene ez itt?
Ekkor már sem Herr Füssli, sem jómagam nem az imént felsoroltakon csodálkoztunk. Csodálatunkat az az egyszerű tény vívta ki, hogy a székeken, amelyek a tizenöt sort alkották, ültek. Férfiak és nők vegyesen. Igaz, nem zavartatták magukat, amikor bejöttünk az ajtón, és amikor elballagtunk mellettük sem fordítottak figyelmet ránk. Mert hogyan is fordítanának figyelmet az élőkre az élettelenek?
A székeken Ülő férfiak és nők azonban nem voltak halottak, mint ahogy élők sem voltak. Bábuk voltak, szépen felöltöztetve. Némelyikük frakkban feszített, némelyikük csak elegáns zakóban és nadrágban. Voltak köztük indiaiak és európaiak is. Sőt nők is voltak: csinosan szabott kosztümben
vagy száriban.
Herr Füssli elképedt tekintettel nézegette őket, majd felém fordult. Csak icipicit remegett a hangja, amikor megkérdezte:
- Maga... érti... ezt?
- Azt hiszem, igen.
- Nem lenne jobb, ha...
- Én inkább azt javasolnám, hogy keresse meg saját magát.
- Saját... magamat?
- Ha nem tévedek, maga is itt ül valahol köztük. És én is. Bizony hogy ott ültünk! Herr Füssli mindjárt az első sorban, lábait átvetve egymáson.
- Hé! Ez az én kabátom! - kiáltotta az élő Herr Füssli felháborodottan. - És én még azt hittem, hogy a személyzet fújta meg! Magának mije hiányzik?
- A csíkos ingem - mondtam.
Valóban az hiányzott. Már korábban észrevettem, de nem voltam biztos benne, nem valamelyik költözésemkor hagytam-e el.
- Akkor ez maga.
Én voltam, kétség sem férhetett hozzá. A bábu nadrága, ugyan csak festett volt, de Őszintén szólva, nem mutatott rosszul rajta.
- A többiek is itt vannak - dörmögte Herr Füssli. Valóban ott ücsörögtek a székeken a lakótársaink is.
Nandini Naik elegáns szalvar kamizában, mellette Milly.
Vincent-t és Jerry Solomont viszont nem láttam. Ott volt ezzel szemben a halott Charlton Ironside - vörös szakállán csak úgy csillogtak a mennyezetről leszűrődő fények. Cicus ezúttal nem a vörös ruhájában, hanem egy szűk, sárga szerelésben domborított.
- Ez egy... egy panoptikum - nyögte Herr Füssli. - Már értem...
- Mit ért?
- Ez a szörnyeteg sorban megöli az áldozatait, aztán valahogy mintát vesz róluk és... lehozza őket ide...
- Maga és én még nem haltunk meg - emlékeztettem. - És a többiek is élnek.
- De már ki vagyunk választva a halál számára.
Ekkor vette csak észre a színpadon álló asztalkát, amelyen egy hegedű feküdt. Gólyalépteivel olyan gyorsan száguldott, hogy bár jómagam sem vagyok kerti törpe, alig tudtam követni.
- Látja ezt? - kérdezte izgatottan a hegedűre mutatva.
- Látom - bólintottam.
- Ez egy őrült. Becsavarodott művész, akinek nem sikerült az élete, és most így... most így...
Elcsuklott a hangja az izgalomtól.
Megnéztem a kottát. Egy Paganini hegedűdarab volt.
A hegedű olyan várakozva és talán reménykedve feküdt az asztalon, mintha csak arra várt volna, hogy a kezünkbe vegyük, és eljátsszuk rajta a zeneszámot.
Herr Füssli megdörzsölte az orra hegyét.
- Maga tud hegedülni?
- Nem - mondtam. - Hát maga?
- Én sem. Fiatal koromban gitároztam, de abban sem volt köszönet. Vigye el az ördög... valami nem tetszik itt nekem...
- Micsoda?
- A szimmetria.
Herr Füssli nézelődött egy kicsit a színpadon, aztán hirtelen mozdulattal az asztalkára könyökölt. Én pedig rémülten a színpad szélébe kapaszkodtam.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy az asztal megremegett a súlya alatt, a színpad mögötti fal kedélyes zümmögés közepette eltűnt előlünk, és mi ott álltunk egy föld alatti csodavilág kellős közepén.

17.

Nem véletlen, hogy csodavilágot mondok, hiszen valóban az volt. Ifjú koromban több könyvet is olvastam arról, hogy a föld belsejében egy másik világ rejtőzik, amely nagyjából ugyanolyan, mint a miénk, azzal a csekély különbséggel, hogy odalent béke és harmónia uralkodik; az ottani emberek szeretettel viseltetnek egymás iránt, nem ismerik a háborúkat, idejük nagy részét lelkük nemesítésével töltik. Akkortájt gyakran megkísértett a vágy, hogy mennyire jó is lenne egy olyan lyukat találni, amelyen át meglátogathatnám a földgolyó belsejében élő embertársaimat.
Ezúttal mintha gyermekkori vágyam valósult volna meg. Odalent voltam, a föld felszíne alatt, s mintha valóban abba az elképzelt világba érkeztem volna. A mennyezeten sütött a nap - méghozzá jókora, kerek nap -, mellette felhők úsztak az égen, nem messze tőlünk pálmafák álltak egy kék vizű tó partján. A csodálatosan békés tájba még egy csapat legelésző birka is belefért.
Herr Füssli ezen az éjszakán nem szókincsének változatosságával tűnt ki.
- Mi a... franc ez itt? - nyögte, ki tudja hányadszor. Ekkor már a tavat bámultam, amelyen általunk érzékelhetetlen széltől felvert hullámok vágtattak. Azaz, csak vágtatniuk kellett volna. Ezek a hullámok azonban álltak, mintha a tél hidege jéggé dermesztette volna őket.
És álltak a fák is, mereven, mozdulatlanul. Álltak a felhők. az égen, semmi sem mozgott, minden beragadt az időbe, mint a légy a mézbe. a
- Díszletek - mondtam. - Minden csupa díszlet!
A föld alatti fák valóban díszlet-fák voltak, a patak is díszlet volt a hullámokkal, na és, természetesen, a birkák is a díszletegyüttes részét képezték.
- Meseország! - füttyentett Herr Füssli. - Mindig is erre vágytam. Most aztán itt vagyok. Nem látja véletlenül a Mézeskalács házikót?
Annyira fellelkesedett a látványtól, hogy kénytelen vol tam lehűteni egy kicsit. ;
- Azért ha lehet, a stukkerjáról ne feledkezzék meg!
- De hiszen Meseországban vagyunk!
- Meseországban laknak a sárkányok és a vasorrú bába is.
Ekkor vettem észre a tó partján a kis, szabadtéri színpadot, amelyen egy férfi hegedült. Ez már a második színpad volt idelent, amiből azt a következtetést vontam le, hogy akárki is készítette a föld alatti mesevilágot, ugyancsak vonzódhat a művészetekhez.
A csodavilág körülbelül száz méter hosszú, és tizenöt méter széles lehetett. Aligha tévedtem sokat, amikor évtizedekre becsültem az elkészítési idejét. De hát ki az ördög csinálta, és miért?
Közben Herr Füssli is magához tért meglepetéséből. Immár el nem eresztette volna a pisztolyát; mintha ő is úgy érezte volna, hogy a boszorkánynak valóban elő kell bukkannia a díszletek mögül.
Egyelőre azonban nem bukkant elő. így hát odaballagtam a megdermedt tó partján álló pálmafák egyikéhez, és megkopogtattam a törzsét. Furcsa, kongó hangot adott, amiből arra következtettem, hogy üreges a belseje.
- Műanyag? - kérdezte Herr Füssli.
- Mint a mennyezet, vagy a falak - mondtam. - Az ég, a nap, a felhők...
Ebben a pillanatban megmoccant valami a megdermedt hullámoktól terhes tóban. A kék műanyag lapok közül egy emberi fej, majd egy rövid csövű géppisztoly bukkant elő.
A géppisztoly, mint már annyiszor életemben, ismét csak rám irányult.
- Uraim, roppantul leköteleznének, ha elhajítanák a fegyvereiket, és feltartanák a kezüket a levegőbe!
Úgy meglepődtünk, hogy elfelejtettünk engedelmeskedni. Ki tudja, mi lett volna a dologból, ha egy másik, barátságosnak tűnő hang nem csatlakozik hozzá.
- Bizony, jól tennék, ha felemelnék a kezüket, uraim! Ennyi kedvességnek már igazán nem lehetett ellenállni.
Sóhajtottam, és leejtettem a stukkeromat a lábam mellé. Herr Füssli habozni látszott, ezért kénytelen voltam nagyon határozottan rásziszegni.
- Tegye már le, a jó istenit neki!
Erre aztán lehajította. A hullámok között rejtőző férfi ekkor kikapaszkodott a partra, és megcsóválta a fejét.
- Erre sosem gondoltam volna. Műanyag patak, műanyag
vízzel, és műanyag hullámokkal. Mondja, Mr. Lawrence, biztos, hogy normális maga?
A férfi, aki a mozdulatlan hullámok közül kecmergett elő, Mr. Gilbert volt, azaz Gilbert testvér, míg a hátunk mögötti nem lehetett más, csak Mr. Glover.
Nem is tévedtünk.

18.

Mr. Gilbert odasétált hozzánk, és kellő távolságra rugdosta a fegyvereinket. Herr Füsslire nézett, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
 Maga is? Pedig azt hittem, maga nincs benne a buliban.
- Nem is vagyok benne - szegezte le határozottan Herr Füssli. - Semmiféle buliban nem vagyok benne.
- Akkor mit keres itt?
- Meglepődnének, hogyha azt mondanám, hogy a gyilkost?
Mr. Glover és Mr. Gilbert erre harsány kacajra fakadt. Úgy rázkódott a kezükben a géppisztoly, hogy attól tartottam, a nagy rázkódásban a végén még közénk köpködnek egy sorozatot.
Szerencsére nem történt baj. Akarom mondani, annál nagyobb nem, mint amekkorában voltunk. Merthogy azt a helyzetet, amelyben géppisztolyt szegeznek valakire, mi egyébnek lehetne nevezni, mint bajnak?
Gilbert testvér elismerőn forgott körbe-körbe, míg Glover testvér egyetlen pillanatra sem vette le rólunk a fegyver csövét.
- Ez igen. Mennyi idő alatt csinálta ezt a mesebirodalmat?
- Én? - böktem óvatosan a mellemre. - Csak nem azt akarja mondani...
- Ezt akár abba is hagyhatja - legyintett. - Azóta figyeljük, amióta csak felbukkant Goában. Pontosan tudjuk, hogy ön az, akit keresünk. Csak azt nem tudtuk, hogy Mr. Füssli
is sáros.
- Mi vagyok én? - kérdezte meghökkenve Herr Füssli.
- Különben jó kis kettőst alkotnak maguk. Az ördög  hinné, hogy tömeggyilkosok.
- Hülye maga? - kérdezte Herr Füssli, miközben kezdte
elönteni a képét a méreg. - Mi csak azért jöttünk ide, hogy megkeressük azt, aki ránk akarta kenni a disznóságait. Mi csak...
- Kuss! - mordult rá Mr. Gilbert. - Ne strapálja magát, mert kezdek begurulni. Pedig itt minden olyan gyönyörű, hogy csak úgy árad belőle a nyugalom. Engem azonban mégis inkább indulatok kerülgetnek. Hiszen itt állok a nagy felfedezés kapujában. Apropó, mikor jött rá a titokra? Mostanában vagy régebben?
Herr Füssli összehúzta a szemöldökét.
- Maguk nem papok!
- Egyem a szívét - dicsérte Glover testvér. - Ezt az éleslátást!
- De... voltak?
- Voltunk - biccentett Gilbert testvér. - Ha ennyire kíváncsi, bevallhatom: voltunk. Csakhogy még idejében meggondoltuk magunkat. Az persze, hogy valaha papok voltunk, egyáltalán nem akadályoz meg bennünket abban, hogy a legkegyetlenebb módon megkínozzuk magukat. Ne is számítsanak rá, hogy könyörületesek leszünk. Hiszen az inkvizíció sem volt könyörületes. Mi aztán jól tudjuk.
- Megkí... nozni? - hökkent meg Herr Füssli. - De hiszen mi semmi olyat nem követtünk el...
Gilbert testvér ekkor odalépett hozzá, és a fejéhez dugta a fejét. Olyannyira, hogy Összeért az orruk hegye.
- Na és Charlton? - kérdezte. - Charlton Ironside? Vele melyikük végzett?
- Önök fatális tévedés áldozatai, uraim - próbált meg magyarázkodni Herr Füssli. - Őszintén szólva nem is tudom, miről beszélnek. Mi csak...
Gilbert testvér ekkor jókora lendülettel Herr Füssli gyomrába vágta a géppisztolya csövét. Olyan erővel, hogy Herr Füssliből fájdalmas nyögés tört fel, gyomrához kapott, majd térdre roskadt.
- Fogja be a pofáját! - ordította türelmét veszítve Gilbert testvér. - Különben olyat teszek, hogy magam is megbánom. Egyszerűen az idegeimre megy a hazudozás. Sosem tanították meg magának, hogy ne hazudozzon? Soha?
Herr Füssli felemelte a fejét, és megpróbált válaszolni, ajkairól azonban ellopta a szót a fájdalom. Gondoltam, felsegítem, hátha könnyebben lesz tőle, de Gilbert testvér megbirizgálta az oldalamat a fegyvere csövével.
- Nono, nono! Maga is akar egyet?
- Ha egy ujjal is hozzám nyúl, nem tud meg tőlem semmit - figyelmeztettem.
- Jól van, jól - vette el tőlem a fegyverét. - Nem szándékom a felesleges szócséplés. De hogy tudja, mit akarok magától, elmondom: a receptet, és akkor nem lesz nagy baj. Akkor simán megölöm mindkettőjüket. Ha makacskodik, akkor viszont nagy baj lesz. Ordítani fognak a kíntól és könyörögnek, hogy végezzek magukkal minél előbb. Gondolkodjanak egy kicsit, de ne soká, mert a végtelenségig nem húzhatom el a dolgot. Ez a Szadanand Szingh egyre itt ólálkodik a nyomunkban. Fogadok, hogy gyanúba vett bennünket. Éppen ezért, ha úgy döntenek, hogy megteszik, amire kérjük magukat, könnyű és gyors haláluk lesz.
- Ez a hívő ember könyörülete? Gilbert testvér legyintett egyet.
- Nem is tudom, miért mondom el magának, de mégiscsak elmondom, talán azért, hogy megkönnyítsem a döntését. Nos, Mr. Lawrence, valaha valóban az egyház méltatlan bár, de szófogadó szolgája voltam, akárcsak Ironside testvér, vagy Glover testvér. Egy latin-amerikai államban fejtettük ki tevékenységünket, ott, ahol akkora a nyomor, hogy ha mesélni kezdenék róla, bizonyára el sem hinné. Ott dolgoztunk az indiánok között - amíg még voltak indiánok. Felépítettünk egy kis közösséget a dzsungel közepén, majd egy éjszaka fegyveresek jöttek, meglepték a falut, és mindenkinek levágták a fejét. Nem törzsi háború folyt - ez az erdőt kivágni szándékozó nagybirtokos háborúja volt. Az indián hivatal védte az indiánokat - de csak az élőket, a halottakkal nem volt semmi dolga. És ezt a földbirtokos is tudta. Mi is csak pokoli szerencsével éltük túl a mészárlást. S akkor ott, a dzsungel közepén, a lefejezett indiánok holttestei mellett rájöttünk valamire. Tudja, mire? Hogy nincs Isten. Mert ha volna, akkor nem engedte volna, hogy megtörténjék ez az iszonyat. Megfogadtuk, hogy harcolni fogunk, mint ahogy sokan teszik Latin-Amerikában. Csakhogy már nem az Isten, hanem az Ember nevében. Elkapjuk a gonosztevőket, és a pokolra küldjük őket.
Sóhajtott és folytatta.
- Ehhez viszont pénz kell, nagyon sok pénz. Fegyverre és kapcsolatokra. Meg kell vennünk a hivatalnokokat és a katonákat, hogy ne bukkanhassanak könnyen a nyomunkra. Ezért aztán kábítószert terjesztünk - nem, mi nem fogyasztunk belőle! -, és azoknak szállítjuk kemény pénzért, akik megérdemlik a halált. A pénzen pedig azoknak segítünk, akik az életet érdemlik meg. Hát ilyen egyszerű a mi történetünk, uraim. Ja, hogy miért vagyunk itt? Azért, mert kevés a pénzforrásunk, nekünk pedig sokra lenne szükségünk. A kábítószer, bár jó pénzt hoz, felettébb bizonytalan. Ha lebukik egy nagyobb szállítmány, hónapokig nincs miből etetnünk a szegényeket. Van egy testvérünk, aki a Vatikánban dolgozik, és éppen úgy gondolkodik, mint mi. Tőle hallottuk a Stradivari-sztorit. Remélem, nem akarják letagadni, hogy ismerik Stradivarit?
Mosolyogva mondta, mint aki jó tréfát mondott. Természetesen ismertem Stradivarit. Antonio Stradivari, a XVII-XVIII. század zseniális hegedűkészítője volt, akinek a hegedűi dollármilliókat érnek. Csodálatos hangszereinek a titkát máig sem sikerült megfejteni. A szakemberek szerint több oka is lehet a hegedűk gyönyörű hangzásának: a fa maga; a fa pácolásának a módja és a pác; a hegedű testének a kialakítása; vagy a lakk, amellyel a hegedű testét bekenték. Számos elmélet született az úgynevezett Stradivari-titok megfejtésére, ezek azonban nem bizonyultak helyesnek. Hiába készítettek az állítólagosan megfejtett titok birtokában hegedűket - meg sem közelítették a stradivarik hangzását, és ezzel együtt csillagászati árukat sem.
- Arra gondoltunk, amikor meghallgattuk ismerősünk történetét, hogy mi lenne, ha mi fejtenénk meg a titkot? Mert a Stradivari-titok létezik, de létezik ám! Ez a pap ugyanis furcsa dolgokat mesélt nekünk. Hogy miképpen jutott az információk birtokába, arról nem szólt, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekelt bennünket. Azt mesélte, hogy Stradivari titka a lakkban rejlik. Méghozzá a lakk sajátos összetételében. A legendák szerint Stradivari rákok páncélját főzette bele abba a kulimászba, amelyből a hegedű-lakkokat készíttette. Ráadásul nem is európai, hanem genovai kereskedőktől vásárolt ázsiai rákokét. A pap azt is tudni vélte, hogy az az
ország, ahonnan a rákok érkeztek, India, azon belül is Goa. Itt él az a rákfajta, amelynek a páncélját fel lehet használni lakkfőzésre. Ámbár erről ön, Mr. Lawrence, legalább annyit tud, mint én.
Szelíden magam elé mosolyogtam. Gilbert testvér igenlésnek vehette a mosolyomat, mert folytatta.
- A kérdés az, ki találta fel a csodalakkot - bár beismerem, hogy ez merőben tudományos kíváncsiság, hiszen a lényeget tekintve, tökmindegy. Csakhogy bennünk, valamikori jezsuitákban még ott él a tudásvágy, amit az az elhanyagolható tény sem volt képes kiölni belőlünk, hogy múló éveink során elvesztettük Istent. És megtanultunk gyilkolni. Bár ez utóbbit inkább csak átvitt értelemben mondom. De visszatérve a lakkra; azt hisszük, hogy a hangszerkészítésnek eme csodáját talán már évezredekkel ezelőtt is ismerték Indiában. Ki tudja, milyenek lehettek, és hogyan szóltak a réges-régi hangszerek? Majd elkövetkezett India gyarmatosítása, s az európai ember - jelen esetben a portugál - megismerkedett India titkaival, benne a csodálatos hangzást adó lakkal. Csakhogy ismeretlen oknál fogva a lakk nem jutott el Európába, vagy ha el is jutott, nem tudtak mit kezdeni vele. Évszázadoknak kellett elmúlnia, hogy valaki felfedezze. S ez a valaki minden bizonnyal Xavéri Szent Ferenc volt.
Elgondolkodott egy kicsit, aztán megcsóválta a fejét.
- Valaha én is olyan akartam lenni, mint Xavéri Ferenc. Nyitott minden új iránt, ugyanakkor hitének megszállott harcosa. Vagy ilyen is voltam? Ki tudja? Mindenesetre Xavéri Ferenc bukkant rá a lakkra, s mint gyakorló zenész rádöbbent, micsoda értéket is tart a kezében! Persze, ő az értéket másképpen értelmezte, mint manapság teszik. Számára a titok megismerése azzal biztatott, hogy a lakkal kezelt hangszerekből kiáradó csodaszép zsolozsmák rabul ejthetik a még eddig pogánynak maradt szíveket is. Hiszen a primitív emberek nagyon is muzikálisak. Talán azokat is meg lehetne nyerni Jézusnak, akik eddig pogány bálványok képeit dédelgették a szívükben. Így hát Xavéri Ferenc nem nyugodott addig, amíg meg nem szerezte a lakk receptjét. Csakhogy igazából nem ment vele sokra. Az ő feladata mégiscsak hittérítő állomások létrehozása volt, nem hegedűlakkozás. Hiába tudta, hogy a lakkot csak egy bizonyos rák - az Uca - kitinpáncélja segítségével lehet elkészíteni, meghalt, mielőtt még a gyakorlatban is kipróbálhatta volna felfedezését. Egy bájos legenda jelzi, hogy Xavéri Ferenc bizony tudott a rák páncéljában rejtőző kitin csodálatos szerepéről. Ismerik a keresztes rák legendáját?
- Ismerjük - bólintottam.
- Persze, hogy is gondolhattam, hogy nem ismerik... Nos, Xavéri Ferenc szerzett egy jókora adag szárított lakkot, megszerezte a lakk készítésének a leírását, bársonyzacskóba rejtette, és a testére kötve őrizte őket Abban a reményben, hogy maga nyújthatja át minden jezsuita földi parancsolójának, a pápának. Az égi hatalmak azonban keresztülhúzták a számítását. A bársonyzacskó hosszú hányattatás után Goába érkezett, és Xavéri Ferenc sírjában nyert elhelyezést. Értik? Itt hever a szarkofágban évszázadok óta a világ legcsodálatosabb találmánya! Persze hogy értik. Hiszen ezt Önök is tudják, akárcsak mi.
- Én igazán... - motyogta Herr Füssli félig tátott szájjal. - Nekem... fogalmam sem volt róla!
Gilbert testvér azonban ügyet sem vetett a tiltakozására. Nagy lelkesedésében talán meg sem hallotta a hangját.
- A lakk tehát nem Xavéri Ferencen keresztül jutott el Európába. Hogy pontosan miképpen, azt ma már nehéz lenne megmondani. Egy azonban biztos: volt valaki Stradivari cremonai hegedűkészítő környezetében, aki felhívta a figyelmét a lakkra. Ez a valaki egy indiai, egy goai lehetett, s talán még ma is ott nyugszik valamelyik elfeledett olasz temetőben.
Stradivari elkészítette a lakkot; a titkát azonban senkinek nem árulta el. Mind a mai napig hiába próbálták megfejteni, nem sikerült. Nekünk azonban sikerülni fog!
Sóhajtott, és elégedetten megcirógatta az arcát.
- Mindezekről természetesen csak azután szereztünk tudomást, hogy vatikáni emberünk elfecsegte nekünk Xavéri Ferenc sírjának a titkát. Akkor kezdtünk érdeklődni a csodalakk iránt. Akkor tudtuk meg, hogy Stradivari halála után többen is megpróbáltak a titok nyomára bukkanni, de senkinek sem sikerült. Pedig ott van az egy bársonyzacskóban, a szarkofágban, a Bom Jesus katedrálisában! Vagy másutt. Nem világos, amit mondtam?
Herr Füssli szó nélkül megrázta a fejét.
- Akkor megmagyarázom. Miután a Vatikán tudomására jutott, hogy Xavéri Ferenc szarkofágja micsoda kincset rejt, maga is érdeklődni kezdett iránta. OdaküldÖtt valakit, hogy próbáljon meg a titok nyomára bukkanni. Ön, Mr. Füssli, még csak nem is sejti, kit küldhetett a Vatikán Goába?
- Nem... én.
Gilbert testvér rám mutatott.
- Mr. Lawrence-t. Igaz, Mr. Lawrence?
Nem tartottam célszerűnek a felesleges tiltakozást, ezért meg sem rezzent az arcom.
- Az a testvérünk, aki a Vatikánban képviseli az érdekeinket, elmondta, hogy nagy a sürgés forgás újabban Goa körül. Közelebbit ő maga sem tudott, de annyit azért észrevett, hogy a sertepertélés középpontjában bizonyos Enrico Santarcangeli atya áll, egy Leslie L. Lawrence nevű londoni tudós barátja. Gyakran dolgoztak már együtt a Vatikán megbízásából úgynevezett rázós ügyeken Délkelet-Ázsiában, és a Távol-Keleten. Santarcangeli e régió szakértőjének számít. Aztán egyszer csak mi történt? Santarcangeli atya Indiába utazott, majd megdöbbenve értesültünk róla, hogy Leslie L. Lawrence professzor is elindult - röviddel Santarcangeli után - ugyanoda. Lehet ez a véletlen műve?
Ha akartam volna, bólinthattam volna. Mert bizony ez nem volt más, csak a vakvéletlen.
- Bizony nem lehet - válaszolt saját magának Gilbert testvér. - Hogy Herr Füssli hogyan került a levesbe, az is megérne ugyan némi kutatást, de végül is nincs jelentősége. Majd egy következő újjászületésben kárpótlást nyer, amiért ilyen kurtán-furcsán ér véget az élete. Én ugyanis hiszek az újjászületésekben. Jezsuita voltam, lélekben még ma is az vagyok, de hiszek. Rövidre fogva a szót: az a kis társaság, amely feladatául tűzte ki a lakk titkának a megszerzését, felfigyelt rá, hogy ezek ketten - Santarcangeli és Mr. Lawrence - ugyanoda tartanak: Goába. Ekkor úgy döntöttünk, hogy megelőzzük őket. Ha a Vatikán szerzi meg a lakk titkát, biztos, hogy hasznos célra fordítja - csakhogy mi még hasznosabbra fordíthatjuk. Segítségével felszabadítjuk az emberiséget a nyomor, a szenvedés és az elnyomás minden formája alól. Ezért kell nekünk a lakk, és ezért is fogjuk megszerezni!
Csillogott a szeme, és habzott a szája sarka, mintha benarkózott volna. Lehet, hogy Gilbert, valamikori atya Latin-Amerika őserdeiben, nem vetette meg a marihuána fogyasztását?
- Féltünk egy kicsit öntől, Mr. Lawrence, ezt be kell ismernem. Önnek olyan fene híre van, hogy már-már az ördögöt láttuk magában. Pedig ön csak egy kiscserkész.
Nem volt hízelgő, amit mondott, hát még ami ezután jött!
- Ön egy jelentéktelen senki. Ahogy a kínaiak mondanák: papírtigris. Kétségkívül jó a reklámja, de ez bennünket csak rövid ideig tévesztett meg. Amikor elhagyta Európát és Indiába indult, ott loholtunk a nyomában. Mi hárman: Glover, Ironside és én. Mondja, mi a fenét keresett maga azokban a nyomorult kolostorokban három egész hónapig? Azt hittük, szétmar bennünket az unalom, amíg magát figyeltük. Maga tényleg a láma-vallás híve? Hogy bírta ki a pogányok között? Ne féljen, nem kell válaszolnia a kérdéseimre. Mindenesetre három hónap után visszatért Indiába, majd Goába sietett. Ekkor vált bizonyossá számunkra, hogy jó lóra tettünk. Maga találkozik Santarcangelivel, ő elintézi, hogy felemeljék a kripta fedelét, maguk kiveszik belőle a zacskót, mi pedig elvesszük maguktól. A terv szép volt, csak éppen nem működött.
Elégedetlenül megcsóválta a fejét, majd folytatta.
- Pedig azzal is számoltunk, hogy maguk csődöt mondanak, és megbíztunk egy másik csoportot is a lakk megszerzésével - bár nekik fogalmuk sem volt róla, valójában mit is akarunk tőlük. Abban a hitben ringattuk őket, hogy csupán ereklyegyűjtők vagyunk, és Xavéri Ferenc csontjaira fáj a fogunk.
- Cicus és Szandokan! - fakadt ki belőlem. Gilbert testvér bólintott.
- Úgy van. Az artistalány és a volt pankrátor a mi találmányunk. Elvégre akár meg is szerezhették volna a zacskót. Mindenesetre megpróbálták, és már az is valami. Sőt. Elképzelhető, hogy ők szerzik meg végül is nekünk. Természetesen az Önök halála után. Tudja, Mr. Lawrence, hogy ön és mi rettentően hasonlítunk egymásra.
- Miben? - ámultam el.
- Mindannyian renegátok vagyunk. Mi hátat fordítottunk Istennek, maga pedig a megbízóinak. Mert arra azért igen hamar rájöttünk, hogy ön sem egészen az, akinek hisszük. Egyszer csak üzenetet kaptunk, hogy Santarcangeli atya eltűnt. Felszívódott Indiában. A Vatikán a legnagyobb titokban keresni kezdte, de nem találták meg. Nem tudom, gondoltak-e rá, hogy ön tüntette el?
Meglepő volt, amit mondott, de volt benne logika.
- Ön egy reggelen arra ébredt, Mr. Lawrence, hogy fütyül a megbízóira, és magának szerzi meg a Stradivari-lakk titkát. Ha az öné, néhány hónap alatt a világ leggazdagabb embere lehet. Ezért aztán első lépésként eltüntette Santarcangelit. Él még?
- Az élet relatív dolog - mondtam kitérően.
Öröm volt nézni, hogy váltotta egymást Herr Füssli ábrázatán a düh és az iszonyat. Előbb elhitte, amit Gilbert mondott, aztán gyűlölni kezdett, majd meg undorodva elhúzódott tőlem, ahogy egy gátlástalan gyilkostól szokás.
- Valószínűleg megölte. Ne féljen, nem akarok szemrehányást tenni érte, nem az én tisztem, hogy megítéljem magát. Majd a túlvilági bíróság megteszi helyettem. Mert valószínűleg létezik egy bíróság a túlvilágon, bármennyire is reménykedünk benne, hogy nincs. Ezután ön a saját szakállára kezdett dolgozni. Mindenkit meggyilkolt, akiről azt sejtette, hogy a lakkot akarja megszerezni. Közben áldozatnak tüntette fel magát. Megtámadták a tengerben, fel akarták robbantani... primitív kis trükkök ezek, Mr. Lawrence, a jó szemű és tapasztalt szakembert azonban nem tévesztheti meg velük. A mi szemünk a dzsungelekben élesedett ki.
Halvány emlékeim voltak csak Latin-Amerika dzsungeleiről, de arra azért emlékeztem, hogy nem kifejezetten személesítésre valók.
- Hagytuk dolgozni magát, de egyetlen percre sem veszítettük szem elől, Mr. Lawrence. Közben meg kellett küzdenünk Szadanand Szingh állandó gyanakvásával is. Elismerjük, mi magunk is felelősek vagyunk Ironside haláláért, és ezt nem is bocsátjuk meg magunknak. Természetesen önnek sem. Miért ölte meg? És miért lakkozta be?
- Miért éppen őt ne öltem volna meg? - kérdeztem. - Ott ólálkodott a szarkofág körül.
- Ostobaság volt részéről, hogy nem vigyázott jobban magára. Talán kissé elhatalmasodott rajtunk a magabiztosság ördöge. Maga egy kis csirkefogó, Lawrence, de néha a kis csirkefogók is átkozottul veszélyesek tudnak lenni. Visszatérve itteni tevékenységünkre: nem tettünk mást, csak ön után jártunk. Tudtuk, hogy kétségkívül kiváló helyismerete és kapcsolatai révén megkísérli megszerezni a lakkot. Önt követve végül is lejutottunk ide, a föld, a víz és a gyökerek alá. Tündéri kis világot épített itt ki, Mr. Lawrence. A laboratóriuma is szép. Szabad arra következtetnem belőle, hogy megtalálta a lakk titkát? Rövid habozás után bólintottam.
- Megtaláltam.
- Ó, hát ez érdekes. A szarkofágban?
- Nem volt benne semmi - mondtam. Láttam az arcukon a meghökkenést.
- A papírra írt recept sem?
- Az sem.
- Maga hazudik! Megvontam a vállam.
- Azt hiszik? Akkor nézzék majd meg a Vatikánban található jegyzőkönyveket. 1984ben felnyitották Xavéri Szent Ferenc kriptáját. Állítólag a Vatikán is küldött valakit az aktusra, s ő leírta, mit találtak benne. Tudják, mit?
- Mit? - hajolt előre komor képpel Gilbert testvér.
- Néhány nyomorúságos csontot, egy zacskó maradékát, valamint egy kis port a kőkoporsó alján. Az idő megette a zacskót is, a papírt is.
Gilbert testvér sápadtan nézett rám. Valószínűleg arra gondolt, hogy vajon erről miért nem szerzett tudomást a vatikáni emberük?
- Eszerint nem ölhetem meg magát azonnal - sajnálkozott Gilbert testvér. - Előbb meg kell szereznem öntől a titkot, és kipróbálni, hogy az-e, amit keresünk...
- Valahogy úgy - mondtam.
- Pedig már nagyon beleéltem magam az ön halálába. Odaadja amit Xavéri Ferenc sírjában talált, és mehet is át a túlvilágra... De ami késik, nem múlik. Befecskendezünk a bőre alá egy kis jóféle növényi kivonatot, amitől halálra kaparja magát. Vonyít, mint a veszett kutya, előbb csak a bőrét kezdi levakarni magáról, majd amikor az már elfogyott, a húsa következik. Saját maga csinál csontvázat önmagából. Rövidesen tapasztalni fogja, mint ahogy a társa is. Hiába próbál kibújni a felelősség alól, Mr. Füssli, vagy akárhogy is hívják! - Engem nem akárhogy hívnak, hanem Joachim Füsslinek!
- Legyen úgy, ahogy akarja - legyintett Gilbert testvér. - Mindenesetre remek kis világot építettek ki itt a víz alatt. Gondolom, hegedűt is készítettek néhányat. Nos, Mr. Lawrence, igen elégedett vagyok magammal, amiért a megfelelő módszert alkalmaztam önnel kapcsolatban. Értem alatta, hogy nem kaptuk el előbb. Szegény Charlton hogy erősködött, hogy üssük le, és tüstént szedjük ki magából a lakk titkát. Én azonban azt mondtam: nyugi, nyugi! Nem kell mást csinálnunk, csupán önre tapadnunk, és maga szépen elvezet bennünket a lakk-műhelyéhez. Arról persze nem is álmodtunk, hogy ilyen csinos kis világot hozott össze a gyökerek alatt. Nem két nap alatt építette, az biztos! Egyedül csinálta, vagy a nyomorékokat is beavatta? Elvégre egyre megy. Ők nem fognak segíteni magának.
Szorongató érzésem támadt. Nem olyannak látszott, aki megkockáztatja, hogy azok odafentről esetleg beavatkozzanak a dolgába.
- Ne aggódjon - mondta elmosolyodva -, nem bántottuk őket. Elvégre őértük vívjuk a harcot: a szegényekért. Egyelőre csak bezártuk őket a faluházba, majd ha vége lesz a dalnak, megbeszéljük, mi legyen velük. Mert mi is rájöttünk, hogy a féllábúak falva csak humbug. Ön nagyon okos Mr. Lawrence... legalábbis bizonyos kérdésekben az. Csak hálistennek nem elég dörzsölt. Nos, Mr. Lawrence, most az következik, hogy bevezet bennünket a megfelelő laboratóriumába és megmutatja a találmányát, a csodalakkot. Ért engem?
- Értem - mondtam. - Ganésa kincse nem érdekli? Erre aztán harsányan felnevetett.
- Csak nem ült fel maga is ennek az ostobaságnak? Ganésa kincse nem létezett soha. Ezt akárhány indiai elmondhatja önnek.
- Akkor valóban nem marad más hátra, minthogy előrukkoljak a felfedezésemmel. De hogyan győződnek meg róla, hogy valóban a csodalakkot kísérleteztem-e ki itt a föld alatt?
Gilbert testvér elmosolyodott.
- Ebben egészen biztosak vagyunk. Amikor maga rájött, hogy Xavéri Szent Ferenc koporsójában nem maradt semmi, nyilvánvalóan mindent megtett, hogy a régi mesterek receptjei alapján elkészítse a lakkot. De azért még mi is kipróbáljuk. Láttunk a bejáratnál néhány hegedűt a falon. Csak nem a csodalakkal készítette őket? Bizsereg az ujjam, hogy megérinthessek egyet közülük. Azonnal odamegyünk, csak... előbb végzünk ezzel a felesleges tanúval. Adj neki egy adaggal, Neil!
Glover testvér kezében ekkor már ott csillogott egy injekciós tű.
- Ha őt megölik, sosem kapják meg a lakkot - mondtam gyorsan.
- Akkor elvesszük!
- Ötféle por is van abban a szobában egymás mellett. Azt hiszi, nem gondoltam rá, hogy egyszer hasonló helyzetbe kerülhetek? Azok a porok csak alkatrészek. A keverési arány itt van a fejemben. Ha megöli Mr. Füsslit, soha nem juthat a titok birtokába!
Gilbert testvér megsimogatta a szakállát.
- Maga blöfföl,Lawrence!
- Meglehet - mondtam. - Csakhogy maga ebben nem lehet biztos.
Talán tovább is folytattuk volna az alkudozást, a Glover testvér kezében csillogó tű és a verejtékes homlokú, ájulással küzdő Füssli társaságában, ha az egyik műanyag pálma mögül mély basszus nem dörög ránk:
- Mintha rólam mindenki megfeledkezett volna. Ejnye-bejnye! Pedig én is itt vagyok!
A következő pillanatban már repültem is a föld felé. Annyi időm maradt csak, hogy elkapjam az elképedt arccal ámuldozó Füssli lábát, és lerántsam magam mellé.
A géppisztolysorozat szerencsére magasan a fejünk fölött szállt el, letépve néhány pálma tetejét.
Glover testvér fájdalmas arccal a karjára szorította a kezét.
- Tegyék le szépen a fegyverüket a fűre - vezényelt a hang. - És nehogy azt higgyék, mert egy öreg pankrátor vagyok, nem tudok célozni.
Gilbert testvér nyelt egy nagyot, majd letette a fegyverét
a földre. Glovernál nem is volt, hiszen ő már akkor egy pálma törzsének támasztotta, amikor előszedte az injekciós tűt a zsebéből.
A pálmák mögül Szandokan sétált elő víztől csepegő rövid nadrágban és sokzsebes mellényben. Amikor megpillantott, szánakozva megcsóválta a fejét.
- Látja, látja, velem kellett volna szövetkeznie!
Én is szomorúan bólogattam.
Cseberből vederbe kerültem.

19.

Erről néhány röpke másodperc múlva meg is győződhettem. Szandokan odasétált hozzánk, egyetlen kis kupacba rugdosta a fegyvereinket és az injekciós tűt.
- Így ni. Hát akkor essünk neki az ellenfélnek! Én is követtem magát, Mr. Lawrence, mint ahogy ezek a csirkefogók. Megvallom őszintén, kissé érthetetlen számomra mindaz, amit hallottam. Stradivarí lakkja? Te jó isten! Pedig mennyit izélgetett az anyám, hogy verekedés helyett inkább zenét tanuljak... Na mindegy. Az a lényeg, hogy a lakk is pénzt ér. Ne féljenek, én nem fogom megölni magukat. Maguk odaadják a lakkot, én meg alapítok egy frankó kis részvénytársaságot. Beveszem magukat is, kapnak bizonyos százalékot. De csak akkor, ha megegyezünk. Az enyém mondjuk nyolcvan, a maguké pedig tíz, plusz tíz százalék. Mit szólnak hozzá?
- El van fogadva - mondta gyorsan Herr Füssli. - Igazán gavallér ajánlat.
- És maga?
Törtem egy kicsit a fejem, aztán arra a meggyőződésre jutottam, hogy jobb, ha egy kicsit kéretem magam.
- Nekem húsz - mondtam. Szandokan szomorúan nézett rám.
- Mennyi?
- Húsz - ismételtem meg. Szandokan felém indult.
- Kénytelen leszek beverni a pofáját - mondta. - Nem sajnálja a fogait?
- Tizenöt - javítottam gyorsan.
Szandokan megtorpant előttem, és megvakargatta széles húsú, karfiolfüleit.
- Ez már jobban hangzik. Mi van abban a porban?
- A lakkra gondol? Például kitin...
- Arra gondoltam, mennyi pénz. -Sok.
- Milliók?
- Sok millió. Szandokan nagyot nyögött.
- Mégis érdemes volt idejönnöm. Igaz, fatökűek?
Ez utóbbi kijelentés a két testvérnek szólt, akik lehajtott fejjel álltak egymás mellett. Glover testvér megkarcolt karjából kibuggyant ugyan néhány csepp vér, de alig több, mintha egy egeret taposott volna szét. Szandokan nem is igen törődött vele; ránk szegezett géppisztollyal sétálni kezdett az orrunk előtt.
- Maguk azt hitték, hülyére vehetnek azzal a kurvával együtt, mi? Azt hiszik, nem sejtettem, hogy nem csontokat akarnak keresni a szarkofágban? Holtbiztos voltam benne, hogy kincsről van szó... ez a por azonban mégis meglepett. Az az igazság, hogy jobban kedvelem a gyémántokat, mint a frincfrancos porokat. De maguk majd eligazítanak, igaz? Hipp-hopp, ezt elteszem magamnak!
Lehajolt, és felemelte a földről a fecskendőt. - Ha valaki megpróbálna átejteni, vakaródzni fog, arra mérget vehet. Csak még azt nem tudom, magukkal mi a fenét csináljak? Mit csináljunk, Lawrence?
Úgy látszott, kedvezően alakulnak a dolgok. Bár nem bíztam Szandokanban, egyelőre nem tartottam tőle. Nagyobb szüksége volt rám, mint megfordítva.
- Majd kitalálunk valamit - nyugtattam meg. Szandokan megvakargatta a fejét.
- Tényleg maga csinálta ezt az izét itt a föld alatt?
- Tényleg én - mondtam.
- De hát miért?
- Itt állítottam elő a hegedűlakkot.
- Maga aztán nagy franc, hallja-e! Még engem is sikerült átvágnia, pedig én olyan dörzsölt vagyok, hogy a szögesdrót hozzám képest selyemkendő. Azokat a muksókat, akik itt-ott elhullottak, maga tette el láb alól?
- Mit is tagadjam - szerénykedtem.
- Ezek szerint engem is hidegre tenne minden gondolkodás nélkül, mi?
- Maga a társam - mondtam. - Vagy nem?
- Dehogynem, dehogynem - sietett biztosítani a jóindulatáról. - Engem abszolút nem érdekel, hogy mit csinált. Az a maga dolga, az enyém meg az, hogy felszippantsam a lét. De mondja csak... erre a szemüveges zsiráfra mi szükségünk van?
- Herr Füssli az első számú szaktanácsadóm.
- Az mi?
- Olyan, mint az edző a bunyóban.
- Akkor jöhet. De nem túl sok egy edzőnek tíz százalék?
- Nem - mondta határozottan Herr Füssli. - Egyszer már megegyeztünk. Ne csináljon segget a szájából.
- Jól van - legyintett békülékenyen Szandokan. - Ezektől a szemétládáktól viszont meg kell valahogy szabadulnunk. Mi lenne, ha szétverném a pofájukat?
- Nem sokat érne vele - mondtam. - Inkább Ölje meg őket!
- Én? - hökkent meg Szandokan. - Hogy öljem meg?
- Ott a tű. Bökje beléjük és nézze, hogyan vakarják halálra magukat.
A volt birkózó halálsápadtan pislogott rám.
- Én... nem tudom megtenni. Ha Cicus itt lenne... ő biztosan megtenné.
- Apropó... akartam is kérdezni. Hol van Cicus? Szandokan elvigyorodott.
- A szobájában. És nem is jön ki belőle egyhamar. Ezt garantálom.
Éreztem, hogy hideg borzongás fut végig rajtam.
- Csak nem csinált vele valamit?
Szandokan felháborodott kört írt le a levegőben apró kis géppisztolya csövével.
- Hogy csináltam-e vele valamit? Ő csinált volna velem, ha hagyom. Magának volt igaza, amikor figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert az a kis piszok készül valamire. Képzelje, bejött a szobámba. Úgy.
- Hogy úgy?
- Hát, hogy mindene kivolt. Alul is, felül is. Látszott rajta, hogy fel akar hergelni.
- De maga nem hagyta magát?
- Nem hagytam volna... de mégis felhergelődtem. Ha látta volna a csajt, maga is felhergelődött volna. Szóval, azt mondta, játsszunk.
- Mit játsszanak?
- Fogócskát Ha megfogom... szóval, azt már sejti, mi?
- Megfogta?
- Fogtam volna, de nem hagyta magát. Bekergettem a szobájába, ahol aztán... annyira kidöglöttem, hogy moccanni sem tudtam. Erre tudja, mit csinált? Előhúzott egy üveg valamit, bort, vagy mit, hogy ez majd visszaadja az erőmet, mert azonnal nagy szükségem lesz rá. Ahogy elvettem tőle az üveget, megszagoltam. Valami nem tetszett rajta. Mintha furcsa lett volna a szaga. Arra gondoltam, hogy a csaj bizonyára meg akar szabadulni tőlem, ezért tett valamit a piába. Az egész kergetőzés meg csak arra volt jó, hogy megitassa velem a koty valékát. Nem tudta a kis hülye, hogy Szandokannal nem lehet csak úgy kicseszni! Mondtam neki, menjen a fürdőszobába, és amikor visszajön, már ne legyen rajta semmi. Ő kirohant, én meg kiöntöttem a piát az ablakon. Amikor visszajött...
- Nem volt rajta... semmi? - tudakolta Herr Füssli.
- Még egy fülbevaló sem. Ismét kezdtem volna begerjedni, de erőt vettem magamon. Hanyatt vágtam magam az ágyán, és horkolni kezdtem. A szempilláim közül azért figyeltem, mit csinál. És képzeljék, mit csinált! Előhúzott az ágy alól egy bilincset, és hozzá akart bilincselni vele az ágyhoz. Csakhogy én résen voltam. Amikor közel jött hozzám, elkaptam és bárhogyan is visítozott, én bilincseltem oda őt. Szerencsére még láttam magát elhúzni Gokul hajóján.
- Honnan szerzett csónakot?
- Tele van velük a part.
Megrázta a fejét, mintha nem tetszene neki valami. - Telement a fülem vízzel. Hogy lehetett olyan pihent agyú, hogy a gyökerek alá rejtette a műhelyét?
- Mit szólna hozzá, hogyha azt mondanám, semmi közöm ehhez az egészhez?
- Hogy mit szólnék? Kiröhögném. Még a vak is látja, Mr. Lawrence, hogy ön mozgatja itt a szálakat. A fenébe, hát nem
telement a fülem vízzel? De még nem válaszolt a kérdésemre: ki fogja megölni ezt a két pasast?
- Majd én, Szandokan. De veled együtt!
A szabadtéri színpad irányából jött felénk a hang. Menetrendszerűen hasra vágtam magam, és ezúttal Herr Füssli is követte a példámat.
Azt hittem, nem történik semmi különös, csupán Cicus kisétál a fák mögül, és kezdődik minden elölről, azzal a különbséggel, hogy Cicus is beszáll az alkudozásba.
Csakhogy sajnos nem ez történt. Abban a pillanatban, ahogy a lány hangja felénk röppent a pálmák mögül, a két "testvér" munkához látott. Egyszerre emelkedtek a levegőbe, egyszerre vetették rá magukat elejtett fegyvereikre, egyszerre kaparintották magukhoz őket, és egyszerre akartak Cicusra tüzelni.
A sokadik egyszerre azonban már nem fért bele az időbe. Éppen abban a pillanatban érték őket a lövések, amikor meg akarták húzni a ravaszt.
Neil Glover felemelkedett a levegőbe, mintha profi baletttáncoshoz hasonlóan át akarna szállni a színpad felett, fél úton azonban megtorpant, és a földre zuhant. Közben feljajdult, mintha beütötte volna az ujját a színpad deszkájába.
Gilbert testvér viszont meg sem mukkant. Szája sarkából vörös buborékok törtek elő, miközben térdre roskadt.
Cicus csak ekkor sétált elő a pálmák mögül. Az Ő kezében nem géppisztoly volt, csupán egy hosszú csövű pisztoly. Nem ismertem a márkáját, és a formája is szokatlannak tűnt. Belefújt a csövébe, mint a westernfilmekben szokás, aztán a félelemtől megbénult Szandokanra nézett.
- Még nem meséltem volna, Szandokan, hogy két évig voltam céllövő a cirkuszban? Egy katicabogár hátáról is lelövök egy bolhát, ha nagyon akarom... Maguk meg mi a fenét heverésznek ott? Keljenek fel, és üljenek oda a pálmafa alá! Amint látom, meglepődtek az érkezésemen. Maga is meglepődött, Mr. Lawrence?
Mielőtt leültem volna, Gilbert testvér fölé hajoltam. Nyitott szemei arról árulkodtak, hogy alighanem már egy másik dimenzióban folytat ideológiai vitát az arkangyalokkal.
Hátrafordultam és csak ennyit mondtam:
- Nem, nem lepődtem meg.

20.

És ez így is volt. Tudtam jól, hogy jönnie kell, hiszen Cicusnak annyit jelentett egy bilincs feltörése, mint más számára kinyitni egy zárat, ha megvan hozzá a kulcs.
- Glover megsebesült, Gilbert meghalt - mondtam neki immár Ülve.
Cicus, azaz Miss Kozlowsky ezúttal szűk kerékpáros nadrágot és kendőszerű felsőrészt viselt, amelyek természetüknél fogva szorosan rátapadtak a testére.
- ők keresték maguknak a bajt - mondta megvakargatva pisztolya csövével meztelen hasát. - Nagy marha vagy te, Szandokan.
- Miért... vagyok marha? - kérdezte bambán az óriás.
- Azt hitted, azokkal a nyomorult bilincsekkel az ágyhoz ragaszthatsz?
- Tévedés volt, Cicus - mondta a halálra rémült Szandokan. - Én csak azt akartam, hogy mire visszamegyek... hergeld fel magad. Vannak csajok, akik imádják az ilyesfajta hacacárét.
- Még hazudni sem tudsz - biggyesztette le az ajkát Cicus. - Nem sír utánad senki, ha lepuffantalak.
- Nem puffanthatsz le, Cicus.
- Már mért ne puffanthatnálak?
- Hiszen mi... ugyanazon az ügyön dolgozunk.
- Csak dolgoztunk, Szandokan. Az az ügy nincs többé. Megoldódott. Én oldottam meg, nélküled. Csak nem képzeled, hogy a lábamon hagyok egy ilyen koloncot, mint te!
- Cicus, én...
- Fogd be a szád, mert beléd lövök!
Fenyegetőn a birkózó felé tartotta a pisztolya csövét, mir re Szandokan rémülten becsukta a száját.
Cicus ringó csípővel odasétált hozzám, és megállt előttem.
- Nos, kedves Leslie, fordult a kocka. Most én vagyok felül, és alighanem ott is maradok. Különben mindent tudok, nem kell magyarázatokkal lopnunk az időt.
- Mi mindent?
- Ami a lakkal kapcsolatos. Ne félj, drágám, nem foglak kihagyni a buliból. Amennyire észrevetted, nem vagyok hülye, és már akkor sem hittem az ereklyében, amikor ezek a
tökéletlenek megbíztak a megszerzésével. Persze, akkor még nem sejtettem, kik a megbízóim. Most már tudom, hogy kerültem a látómezejükbe. Bolíviában turnéztunk, amikor rám ragadt egy pasas. Kiugrott pap volt, és partizánvezér lett belőle. Csapta a szelet, ahogy tudta, de megmondtam neki, hogy kár a gőzért, utálom a szakállas pasasokat. Még egy darabig ott koslatott körülöttem, aztán lelépett. Feltehetően tőle kapták ezek a hülyék a címemet. Azt hitték, elhiszem a hazugságaikat. De végig kellett csinálnom a játékot, már csak azért is, mert nagyon nagy pénzt sejtettem az ereklye-csontok mögött. Mostanáig nem tudtam, pontosan miről van szó, egyben azonban biztos voltam: a megoldás kulcsa te vagy, kedves Leslie!
- Miből gondoltad? - kérdeztem, aggódó képpel nézegetve a nehezen lélegző Glovert.
- Szadanand Szingh egyfolytában csak utánad járt. Márpedig annak a fickónak elsőrendű a szimata. Tudta, hogy csinálsz valami disznóságot, csak éppen azt nem, hogy mit. Hát te csodát csináltál, Leslie, igazi csodát. Majd később elmagyarázod, mi is az a lakk, vagy micsoda. Hosszú és szép életünk lesz egymás mellett.
- És ha én nem akarom?
Cicus hozzám dörgölődzött és megsimogatta az arcom.
- Nem vagy abban a helyzetben, aranyom, hogy visszautasítsd az ajánlatomat. Egyszer mindenkinek az életében eljön a pillanat, amikor el kell gondolkodnia a hogyan továbbon. Az enyémben most érkezett el. Azt hiszem, megtaláltam azt a pasast, akivel le tudnám élni az életemet. Ráadásul nem is veszek zsákbamacskát. Gazdagok leszünk, Leslie. Letelepszünk egy eldugott kis szigeten, és csak egymásnak élünk, mint két galamb. A múlt úgy eltűnik mögöttünk, mint a kidobott csokoládépapír a vonat mögött. Nem is dicsérsz meg, hogy milyen nagyvonalú vagyok? Megtehetném, hogy lelépek, mondjuk Szandokannal. Szandokan aligha mondana nemet, ha felajánlanám neki a testem és a pénzt, amit a lakkért zsebelek be.
- Ebben biztos lehetsz, Cicus - mondta reménykedve Szandokan.
- Csakhogy az a baj... Szandokan nem indít meg bennem semmit. Legfeljebb felidegesedek tőle.
- Ugyan, Cicus...
- Már ez a Cicusozása is Őrületbe kerget. De ha te mondod, édes, a te szádon olyan, mintha méz csorogna róla. Jól mondom?
Nyeltem egy nagyot. Még mindig borotvaélen táncoltam: nagyon meg kellett gondolnom minden szavam és mozdulatom.
- Egyáltalán nem érdekel, ki voltál, és kiket gyilkoltál meg. Majd elmeséled egyszer, hogy miért lakkoztad be azokat a fütyiket. Néha előfordul, hogy bedurran az ember agya, és olyanokat csinál, amikre nincs magyarázat. Volt például a cirkuszban egy légtornász, aki minden fellépése előtt megevett fél kiló nyers sóskát. Nem babonából, csak úgy. Mindenki őrültnek hitte, egyedül én tudtam, hogy nem az. Megette a sóskát, mert meg kellett ennie. Te is így vagy ezzel a lakkozással. Megtetted, mert meg kellett tenned. De mondd csak... ugye kész van az a lakk? Akarom mondani, eladható állapotban?
- Hát hogyne - mondtam.
- Akkor lássunk munkához. Itt van a fecskendő Szandokannal. Add csak ide, aranyom. Te szúrsz, vagy én szúrjak?
- Az nem lesz jó... Cicus - mondtam gondterhelten. - Vakaródzni és ordítani fognak. Hátha meghallja valaki. Alig van néhány centiméternyi műanyag a fejünk felett.
- Nem eléggé hangszigetelő?
- Azt még nem sikerült megoldanom.
- Akkor... lövöldözni sem lehet, mi?
- Nem tanácsos. Már az eddigi lövéseket is meghallhatták.
- Ne izgulj, pillanatokon belül továbbállunk. Magadhoz veszel a lakkból egy kis mintát, és már itt sem vagyunk. Végül is, hogy öljük meg őket?
- Hagyjuk futni a nyomorultakat - javasoltam nagylelkűen.
Cicus megrázta a fejét.
- Kiúsznak. De van egy megoldás... elvégre te szeretsz fojtogatni.
- Az azért túlzás.
- De nem riadsz vissza tőle. Fojtsd hát meg Őket. Magam elé néztem, majd megvontam a vállam.
- Ahhoz húr kell.
- Anélkül nem megy?
- Gondolod, hogy Szandokan hagyja magát?
- Nana! - emelte fel a fegyverét Cicus, amikor Szandokan rémülten megpróbált felemelkedni. - Maradj csak a fenekeden! Ha megmoccansz, agyonlőlek.
Szandokan ajka úgy reszketett, mintha meztelenül ült volna egy jégtábla tetején. Alighanem akkor fogta csak fel, hogy mi vár rá.
Szép lassan, nehogy felkeltsem Cicus gyanakvását, oldalazni kezdtem a kijárat felé. Cicus azonban észrevette a szándékomat, és máris rám fogta a stukkerét.
- Hova, hova, kedvesem?
- Húrért. Már megbeszéltük, nem?
- Maradj csak itt mellettem. - Zsebébe nyúlt, és vékony, műanyag zsinórt húzott elő belőle. - Van nálam horgászzsinór. Nem hegedűhúr, de ez is megteszi. Láss neki, édes!
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Nemcsak azért, mert csábító perspektívaként ott állt előttem a lehetőség, hogy megfojthatom Herr Füsslit, a sebesült Glovert és Szandokant, hanem észrevettem valamit a bejárati ajtónál, ami nagyon nem tetszett nekem. Mintha egy másik zsinórt láttam volna keresztbe húzódni egyik faltól a másikig.
Cicus úgy olvasott a gondolataimban, mint a nyitott könyvben. Ahogy felé fordultam, gúnyos fényt láttam felcsillanni a szemében.
- Észrevetted? Nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket. Ha valaki megpróbál utánunk jönni, beleakad az én kis zsinóromba, és bumm! - szépen a levegőbe repül. Mit szólsz hozzá?
Be kellett látnom, hogy Cicusban méltó ellenfélre akadtam. SŐt, olyannyira méltó volt, hogy mindjárt le is győzött. Ha igaz, amit mondott - márpedig miért hazudna? -, szépen kimódolt tervem úgy omlott össze, mint favécé a hurrikánban.
- Melyikkel kezded, Leslie? - kérdezte Cicus, fegyvere csövével megbirizgálva az állát. - Szandokan lenne a legjobb, mert...
Ahogy kimondta a nevét, már repült is. Szandokan mellett termett és a fejére vágott a pisztolya agyával. Szandokan felpattant, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is zuhant.
- Gyorsan a zsinórral! Amíg magához nem tér!
Itt volt a pillanat, hogy cselekedjem. Villámsebesen mellé térdeltem, és éppen ki akartam tépni a stukkert a kezéből, amikor óriási dörrenést hallottam, és Cicus egyszerűen elszállt mellőlem.
Mintha hurrikán csapott volna le ránk. A légnyomás megrongálta a tetőt, vízcseppek permeteztek a fejünkre. Cicus a földön feküdt fegyvere után tapogatózva. Én is megpróbáltam magamhoz kaparintani egyet, de mielőtt megtehettem volna, Cicus a kezemre lépett.
- Hagyd... csak, elég ha... nálam... van. A fenébe is, cseng a... fülem. Hol van... Szandokan?
Szandokan nem messze tőlünk ájultan feküdt, akárcsak Glover testvér. Herr Füssli éppen ekkor pottyant le egy műanyag kerti padról. Szemüvegét letépte a robbanás, arca kormos volt, és vércseppek vöröslöttek rajta.
A robbanás ereje még Gilbert testvért is felültette néhány pillanatra. Felemelkedett, végighúzta csodálkozó, de üveges tekintetét a barlangon, aztán visszahanyatlott a helyére. A vértócsa, amelyben eddig feküdt, csendes beletörődéssel fogadta vissza magába.
- Mi a fene történt? - lihegte Herr Füssli a fülét tapogatva. - Te jó isten, én megsüketültem! Mi a francot csináltál, te kurva?!
Cicus ezúttal nem igyekezett elégtételt venni Herr Füssli udvariatlan szavain. Minden figyelmét lefoglalta a bejárat, amelynek pillanatnyilag csak a romjai látszottak a pálmák között.
Szandokan felkönyökölt, báva pillantásokat vetve ránk.
- Ez szabálytalan volt - fenyegette meg az ujjával Herr Füsslit. - Kurvára szabálytalan! Mondja meg annak a fekete mocsoknak, hogy palacsintává taposom, ha még egyszer megszegi a megállapodást. Én pontosan úgy csináltam mindent, ahogy megbeszéltük, az a barom meg...
Lehajtotta a fejét, és visszahanyatlott. Cicus felém intett a fegyvere csövével.
- Maradj a fenekeden, Leslie! Te is, Szandokan!
Ez utóbbit akár el is hagyhatta volna. Szandokan úgy feküdt a füvön, mint egy piknik után ottfelejtett, óriási virsli.
- Jöjjön ide, Mr. Füssli!
Mr. Füssli bizonytalan mozdulatokkal lépett néhányat előre.
- Elhagytam valahol a szemüvegemet...
- Ott van az orrán.
Herr Füssli megtapogatta, majd csodálkozva felmordult.
- Mégsem látok semmit.
- Mi lenne, ha megpucolná az üvegét?
Herr Füssli úgy állt mellettünk fekete lencséjű szemüvegében, mint egy rakás szerencsétlenség. Észre sem vette, hogy a robbanás következtében alaposan bekormozódott. Mintha napfogyatkozást akart volna nézni vele.
Remegő ujjakkal vette le az orráról és törölgette meg a kabátja ujjában. Amikor aztán ismét feltette, derűs mosolyra húzódott az arca.
- így már más. Legalább a saját kivégzésemet lássam rendesen.
Cicus azonban egyelőre elhalasztotta a gyilkolászást. Magához intette Füsslit, és a bejárat felé mutatott.
- Menjen oda, és nézze meg, mi történt. Herr Füssli megvakargatta az orra hegyét.
- És ha én is felrobbanok?
- Nem robban fel, mert nem tettem oda több robbanó testet.
- És ha megfeledkezett róla?
- Menjen, mert fenéken lövöm!
Herr Füssli kacsázó léptekkel átsétált a pálmafák között, egészen a bejáratig. Ott megállt és felénk fordult.
- Itt vagyok.
- Nézze meg, hogy mit lát?
Herr Füssli lehajolt, majd olyan lassan emelkedett fel, mintha görcs állt volna a derekába.
- Borzalmas. Rettenetes - motyogta felénk. - Ez a szerencsétlen lány...
- Kicsoda? - kérdezte Cicus.
- Miss Valentine.
- Mi történt vele?
Herr Füssli Cicus felé rázta az Öklét.
- Megölte, maga átkozott! Miért kellett ezt a szegény gyereket...
Cicus felhorkant.
- Szegény gyerek? Mr. Lawrence-től kérdezze meg, hogy
mennyire gyerek! Azonkívül, én nem akartam a halálát. Én senkiét sem akarom. Csakhogy a pénz megszerzése áldozatokkal jár. Mit gondol, az artista mit csinál, amikor rohadt néhány dollárért az életét kockáztatja a trapézon? Vagy amikor az állatszelídítő az oroszlán torkába dugja a fejét? Mindannyian áldozatokat hozunk a pénzért. Csak az a különbség, hogy egyesek magukat, mások viszont másokat áldoznak fel a pénz oltárán. Na, mit bámul annyit? Mi maradt belőle?
Herr Füssli orrára szorította a zsebkendőjét.
- Nem... sok.
- Sorolja fel!
- Jézusom, én...
- Sorolja, mert lelövöm!
- Itt egy nadrág, benne két...
- Elég! Sorolja tovább!
- Itt egy terepszínű blúz... benne... Te jóságos isten!
- Elég! Tovább!
- Két cipő... benne... Eeeee... én nem bírom...
- Tovább!
- Egy sapka. Ezt szerencsére... nem érte...
- Dobja ide!
- Tessék!?
- Dobja ide azt a rohadt sapkát!
Herr Füssli úgy hajolt le, mintha egy kegyhely előtt mutatná be a tiszteletét. Majdhogynem le is térdelt. Végül felemelt a fűről egy baseballsapkát, megsimogatta, aztán Cicus felé dobta.
- Itt van... maga... maga...
A sapka kormos volt és szakadozott szélű. A robbanás nyilván leszakította Bobby fejéről, és elsodorta, mielőtt még...
- Gyere ide, Leslie. És Mr. Füssli is! Herr Füssli visszasétált hozzánk.
- Rajta Leslie, láss munkához!
Herr Füssli a nyakára szorította a kezét.
- Azt hiszi, megúszhatja? Bármelyik pillanatban jöhet valaki.
Cicus felnevetett. Hátrahajtotta a fejét, amitől táncolni kezdtek apró, kemény kis mellei a rátapadó blúz alatt.
- Ne nevettesse ki magát, Mr. Füssli. Alaposan körülnéztem, mielőtt maguk után indultam volna. Mondja, kiben bízik még egyáltalán? Bobby Valentine elhunyt. Nyugodjék békében. Patricia Redfield olyan részeg, hogy meg sem ismert, amikor eljöttem mellette. Ahab kapitány? Ha nem alszik, akkor éppen Barbaráját keresi a habok között. Szadanand Szingh, vagy Miss Naik? Miss Naik alighanem úszni sem tud. A természet szabad gyermekei? Ők inkább vízbe fojtanák magukat, semmint kihúzzák belőle, arról már nem is beszélve, hogy lebontották a sátraikat és elhúztak Ó-Goa felé. Láttam őket, amint felkászálódtak egy rozoga buszra. Kit vár még, édesem?
Herr Füssli lehorgasztotta a fejét.
Rájött, hogy bizony már nem várhat senki mást, csak a halált.

21.

S hogy nehogy még valami kis illúzió maradjon bennünk a szabadulás lehetőségét illetően, Cicus a mennyezetre nézett és elmosolyodott.
- Kedves Mr. Füssli, úgy olvasok a lelkében, mint a bűvészek a lezárt borítékba rejtett levelekben. Ön, ha nem tévedek, a falusiakban bízik. Hogy esetleg meghallották a lövöldözést, és lejönnek kiszabadítani önöket. Sajnos, rossz híreim vannak. Bezárva találtam őket. Akárki is zárta be őket, jól tette. Természetesen az ajtajukhoz kötöttem egy bombát, és bekiabáltam nekik, hogy ha megpróbálnak kiszabadulni, valamennyien a levegőbe repülnek. Mint ez a Bobby Valentine.
Elvörösödött az arca és villámokat szórt a szeme, ahogy rám vetette a tekintetét.
- Hova tetted a szemed, Leslie, hogy vele kezdtél ki! Az a nő egy tehén volt! Akkora izékkel, mint...
- Ez kegyeletsértés! - rikácsolta Herr Füssli. - Még ki sem hűlt az a szegény lány...
- Azt hiszem, igaza van, Mr. Füssli!
A hang az ajtó felől hallatszott, onnan, ahol Bobby Valentine darabjai hevertek.
Cicus villámsebesen a hang felé fordította a fegyverét, és lőtt.
Talán el is találta volna a befelé igyekvő, víztől csepegő Szadanand Szingh felügyelőt és Miss Naikot, ha nem ütök hatalmasat a kezére. Így a golyók a földbe fúródtak, közvetlenül a lábam elé.
Cicus felsikoltott, és az arcomba vágott az öklével. Éles fájdalom hasított belém, olyan égető, hogy megtántorodtam tőle.
Cicus felemelte a fegyverét, de már nem volt ideje rá, hogy el is süsse. Miss Naik jó három méterre volt még tőle, a vérvörös sál vége azonban legyőzte a távolságot: egyszerűen kitépte a pisztolyt a kezéből. Szadanand Szingh bilincset húzott elő a ruhája alól. Éppen figyelmeztetni akartam, hogy Cicusnak annyi a bilincs, mint másnak a selyempapír karkötő, de ebben a pillanatban Szandokan felriadt.
- Ha te sportszerűtlen vagy, én is az leszek! - sziszegte, kivicsorította a fogát, és akkora pofont kent le Cicusnak, hogy az ájultan terült el a földön.
Herr Füssli égnek emelve a karját, nagyot rikoltott örömében.
- Halleluja! Ezt megúszták. Pedig dehogy úsztuk még meg.

22.

Szadanand Szingh odasétált hozzám, és elégedetten megveregette a vállam.
- Hogy van, Mr. Lawrence?
- Megjárja - mondtam. - Le akar tartóztatni?
- Most éppen nem - vigyorgott.
- Hát engem? - érdeklődött Herr Füssli.
- Magát már inkább. Aki madárral kereskedik...
- Ki a fene kereskedik madárral? És Mr. Lawrence-t miért nem?
- Mert ő felhajtotta nekem a vadat. Jó, elismerem, ön is segített benne. Vegyék úgy, hogy megmenekültek a letartóztatástól. Legalábbis egyelőre.
- Majd én kihúzom magukat a sittről - nevetett Miss Naik is.
Herr Füssli megcsóválta a fejét.
- Maga tényleg ügyvéd?
- Is - mondta Miss Naik.
- Hol tanulta ezt az izét... ezzel a sállal?
- Régi trükk - vonta meg a vállát Miss Naik. - Állítólag a mogul időkből származik. Valamelyik mogul uralkodónak volt egy női osztaga, tagjai fegyverként használták a sáljukat. Északon működik egy sportiskola, ahol ennek a művészetét tanítják. El-eljárogattam oda, és tanultam is valamicskét.
Amíg barátságosan társalogtunk, Glover hatalmasat nyögött és magához tért.
- Uramisten... - lihegte. - Mi történt itt? Miss Naik fölé hajolt.
- Megsebesült?
- Töhhöbbb helyen... khöhö... is - köhögte Glover. Miss Naik megvizsgálta a sebesült karját, a hasát, aztán
rezzenéstelen arccal Szadanand Szingh felé fordult.
- Orvos kellene neki. Méghozzá sürgősen. Szadanand Szingh széttárta a karját.
- Ahhoz előbb ki kellene vinnünk innen. Mondanom sem kell, hogy ők is a víz alól érkeztek.
Szadanand Szingh ezúttal is elegáns fehér ruhájában feszített, csupán a lába körül gyülekező tócsa jelezte, hogy csuromvizes. Szakállán nagy, a szivárvány minden színében pompázó vízcseppek hintáztak.
Annyira lefoglalt bennünket a sebesülttel való törődés, hogy - látszólag - a legelemibb biztonsági előírásokról is megfeledkeztünk. Ugy sertepertéltünk a halott Gilbert, a sebesült Glover, a lassan magához térő Cicus és Szandokan között, mintha biztosak lettünk volna benne, hogy nem fenyegethet bennünket veszély.
Pedig fenyegetett.

23.

Herr Füssli felemelkedett a sebesült Glover mellől és odacaplatott hozzám. Szadanand Szingh alig néhány méterre ácsorgott tőle, szakállát simogatva. Szeme nyugtalanul futkározott jobbról-balra, mintha egereket keresett volna a műfű között.
Herr Füssli megvakargatta az állát, aztán Szadanand Szingh-hez fordult.
- Most mi legyen? Megpróbálunk kikecmeregni a víz alól? Szadanand Szingh megbirizgálta a szakállát.
- Ez a kérdés.
- De hiszen... megoldottuk a rejtélyt, nem?
- Miféle rejtélyt? - tudakolta Szadanand Szingh.
- Hát... hogy miért történtek a gyilkosságok. A lakkért.
- Az nem érdekli, hogy ki gyilkolt? És hogy kié ez az egész föld alatti birodalom? Ki készítette, és miért?
Herr Füssli mogorván maga elé meredt.
- Talán valami ismeretlen.
Szadanand Szingh a szemembe nézett. Nyugtalan volt a tekintete, és ezt meg is tudtam érteni. Sokat kockáztatunk, meglehetősen bizonytalan eredménnyel.
Éppen indultam volna, hogy váltsak néhány szót Szandokannal, amikor gúnyos kiáltás harsant a bejárat felől.
- Tessék mondani, ez a Bom Jesushoz vezető út? Elindultam valahonnan - az ördög se emlékszik rá, honnan -, aztán ide jutottam. De nini, hiszen ezek az én szeretett lakótársaim! Mit keresnek maguk itt, ahol a madár sem jár? Ami persze nem csoda: elvégre a madarak nem szoktak víz alatt röpködni. Nem innának velem egy kis fenit? Itt kell lennie valahol az üvegemnek... Vagy fent hagytam volna? Ebben a nagy sietségben mindent összekutyul az ember...
Mondanom sem kell, hogy Miss Patricia Redfield volt a legújabb látogató.
Csakhogy ezúttal nem laposüveg volt a kezében, hanem egy kis géppisztoly.
Ránk tartotta a csövét, és csak mosolygott, mosolygott, mosolygott.
Bár barátságos volt a mosolya, mi mégsem mosolyogtunk vele.

24.

Miss Redfield tett néhány lépést előre, aztán egy pálmafa törzséhez támaszkodott.
- Bizonyára meglepődnek, hogy én is itt vagyok. Pedig itt vagyok. Ja, hogy nem látják az üvegemet? Ezúttal nem hoztam magammal.
- Sikerült... kijózanodnia? - nyelt egy nagyot Herr Füssli. - Ezt... Örömmel látom.
- Olyannyira, hogy be sem voltam rúgva - kuncogott Miss Redfield. - Nem is képzelik, milyen utálattal hordoztam magammal azt a rohadt üveget. Már a szagától majd elhánytam magam.
- Akkor... miért csinálta? - kérdezte Herr Füssli. Patricia bizonytalan mozdulatot tett a kezével.
- Mert ez volt a szerepem. Valamennyien szerepet játszunk, ha nem vette volna még észre. Rám a részeges lány figuráját osztotta a rendező.
- És... kiarendező?
- Szeretné tudni, mi? Előbb-utóbb megtudja.
- Maga a... gyilkos?
Miss Redfield felnevetett.
- Attól függ, mit nevezünk gyilkosságnak. Ha valaki kikészíti azokat, akik az életére törnek, az gyilkosság? Jó, tudom, vannak szabályok, amiket nem lehet megszegni, és az én érdekeim nem mindig esnek egybe a jog előírásával, de végül is értelmezés kérdése az egész. Valóban, a fennálló értékrend szerint elkövettem egy-két gyilkosságot. És attól tartok... még el fogok követni néhányat.
- Jézusom! - nyögte Herr Füssli rosszat sejtve. - És kiket akar megölni?
Patricia gúnyosan elhúzta a száját.
- Természetesen önöket, hölgyeim és uraim. Méghozzá egytől egyig.

25.

Nem mondhatnám, hogy repestünk volna az örömtől. Főleg, amikor Patricia Redfield magához intette Szandokant.
- Vegye el tőlük a fegyvereket. Szépen, sorban. Megértette?
Szandokan bólintott, majd támadott. Gyors volt, mint egy öreg pankrátorhoz illik. Patricia azonban még gyorsabb volt. Úgy csapta homlokon a géppisztolya agyával, hogy az óriás megtántorodott, és a térdére esett.
- Pihenjen egy kicsit - javasolta a lány. - Én addig majd sakkban tartom a hölgyeket és az urakat.
Szadanand Szingh rám pillantott. Alig észrevehetően bólintottam.
- Ne bántsa azt az embert - mondta a felügyelő a lánynak. - Nandini, kérlek, dobd el a fegyvered!
Ezzel ő maga is lassan, nagyon lassan, a ruhája alá nyúlt és eldobta kihúzott revolverét. Miss Naik fegyvere ugyancsak a fűre hullott.
Miss Redfield megvonta a vállát.
- így is jó. Különben szeretném figyelmeztetni magukat valamire. Nézzenek csak ide...
Odanéztünk. Még Szandokan is, pedig neki sürgős feltápászkodhatnékja támadt.
- Nem csak Cicus ért a robbanószerekhez, hanem én is - mondta. - Most meglazítom magamon a blúzom. Ha lehetséges, az se lődözzön összevissza, akinek elrejtett fegyvere van, mert valamennyien rosszul járunk.
Kigombolta a blúzát és széthúzta a mellénél. Miss Patricia Redfieldnek hetykén előreugró, kellemes keblei voltak, mégsem figyelt rájuk senki. Sokkal inkább arra a néhány műanyag csomagocskára, amelyek ott fityegtek közöttük.
- Látják? - kérdezte Miss Redfield szelíden mosolyogva. - Tudják, mi ez?
Herr Füssli akkorát nyelt, hogy talán még a bezárt falusiak is meghallották ádámcsutkája kattanását.
- Robbanó... szer?
- Bingó - mondta a lány. - Akkora adag, hogy valamennyien felszállhatunk vele a csillagokig.
Éreztem, hogy verejték folyik a szemembe a homlokomról. Ezt valahogy kifelejtettem a kalkulációból.
- Egy egész öngyilkos kommandó vagyok - dicsekedett a lány. - Csak meg kell nyomnom egy kis távirányítót és valamennyien a levegőbe repülünk. Csak finoman szitáló por és vízpára marad utánunk. Pedig kár lenne a hegedűkért. Tudják, már majdnem sikerült elérnünk a Stradivari-minőséget. Talán még egy-két hónap, és a titok nem titok többé.
- Maga... kicsoda? - kérdezte Herr Füssli, aki úgy látszott, átvette az ügyeletes csodálkozó szerepét.
- Nem mindegy az magának? - kérdezte megvonva a vállát a lány. - Én csak egy árnyék vagyok idelent. Az a feladatom, hogy biztosítsam a nyugodt munkához való körülményeket. Amennyire tőlem telik.
- Ezért találta ki... azt a piás figurát? Miss Redfield elhúzta a száját.
- Elég undorító voltam, mi? Néha már magam is majd elhánytam magam magamtól. Elvégre nő vagyok, tetszeni szeretnék, talán még udvaroltatni is magamnak, csak hát kinek kell egy két lábon járó szeszkazán?
- Mióta csinálja?
- Néhány éve. Már azt hittem, úgy is maradok. Várjon egy kicsit, bekapcsolom a blúzom, mielőtt még kiesne a szeme. Úgyis tudják már, hogy mi van rajtam, felesleges meztelenkednem.
- Maga... nem kutató?
- Ki mondta, hogy nem vagyok az? Biológus vagyok, méghozzá, megítélésem szerint, nem is a rosszabbak közül való.
- Akkor... miért...
- Hogy miért csináltam? Ó, ennek több oka is van. Először is pénzért. Ez önmagában is elég indok lenne, van azonban még egyéb is a tarsolyomban. Úgymint bosszú, és mint gyermeki szeretet. Nem tudom, érti-e valaki, mire célzok. Mr. Lawrence?
- Csak részben.
- Röviddel a halála előtt mindent meg fog tudni, ezt megígérhetem önnek.
- És... mikor lesz az?
Miss Redfield az órájára nézett.
- Szerény számításaim szerint néhány perc múlva. Eddigi önkéntes hóhéraimhoz hasonlóan Ő sem szabta bőre a hátrelévő időmet.

26.

Herr Füssli nagy szemeket meresztett a lányra.
- Maga... tényleg gyilkos? Patricia megvonta a vállát.
- Lovagolhatunk a szavakon, de a lényeg ettől még nem változik.
- Kit... izé... ölt meg?
Miss Redfield mosolygott. A tekintete azonban hideg volt, nem mosolygott együtt az arcával. Mint a tigrisé, amely barátságosan dorombol ugyan, de támadni készül.
Becsuktam a szemem, ahogy annak idején Radzs Kumar Szingh tanácsolta, és megpróbáltam közel férkőzni a lelkéhez. Nem is kellett nagyon lesüllyednem a tudatunkból kiáramló erők birodalmába, azonnal megéreztem, hogy Miss Patricia Redfield vár valakire. Akárki is az, de csapdába szeretné csalni.
- Hogy kit öltem meg? - kérdezte dorombolva a lány, miközben kitörölgette a hajáról lecsepegő vizet a szeméből. - Nézzük csak. Hát először is, itt van Dustin. Dustin Robinson. Tőle mindenképpen meg kellett szabadulnom.
- Mi... ért? - nyögte Herr Füssli.
- Természetesen azért, mert sokat tudott. Annak idején sajnos nem sikerült elpusztítanom... pedig akkor megspórolt volna nekem a sors egy fojtogatást. Pedig hű de utálom az ilyen munkát! Dustinnak pusztulnia kellett, mégis szívesen elengedtem volna, hogy én küldjem át a másvilágra.
- Mit... tudott?
- Mondhatnám azt is, hogy közel járt az igazsághoz. Borzasztó nehéz titkot rejtegetni olyan ember előtt, akivel majd fél évtizede együtt dolgozunk, és szó szerint testközelben. Előbb-utóbb letalált volna ide. Ezért ki kellett húzni a leltárból. Ennyi.
- De miért éppen... úgy?
- Miért zsinórral? Hát a középkori hagyományok miatt. Ne aggódjon, nem volt veszélyes magammal cipelnem a lakkot, ha erre gondol. KétfenekŰ a vödröm - amit maga lát benne az iszap, a lakk odalent van, az iszap alatt.
- Maga... csalta annak idején... véres hússal a krokodilokat... Mr. Robinsonhoz?
- Nincs jelentősége - bólintott szinte vidáman a lány. A tetőn keresztül beszűrődő holdfény megvillant kedvesen szelíd arcán. - Mint ahogy annak sincs, hogy ki próbálta meg eltenni Mr. Lawrence-t láb alól. Hogy önnek mekkora szerencséje van, Mr. Lawrence! Bizonyára nagyon jó Őrangyalt választott magának.
Őrangyalom a lelkem elhagyott sarkában lehajtotta a fejét, és elpirult örömében, aztán meg szégyenében. Bizonyára boldog volt, hogy végre valaki elismeri a teljesítményét, annak viszont aligha Örülhetett, hogy éppen egy többszörös gyilkos teszi ezt.
- Azonkívül Gokult is én öltem meg - vallotta be Miss Redfield Szadanand Szinghre pislogva. - Mit szól hozzá, felügyelő?
Szadanand Szingh arcát halálos sápadtság öntötte el. Lépett egyet előre, de Miss Naik elkapta a karját és visszahúzta.
- Ne!
- Bizony ne - bólintott Miss Patricia Redfield. - Ne feledkezzenek meg róla, hogy valamennyien a levegőbe repülhetünk. De visszatérve Gokulra, ő volt a második számú közellenségem. Megállás nélkül a lagúnákat járta, és szimatolt. Márpedig, ha egy hozzá hasonló fickó szimatolni kezd, annak meg is lesz az eredménye. Sajnos, korábban kellett volna rászánni magunkat az elpusztítására. Ugye, a maga embere volt, felügyelő?
Szadanand Szingh nem válaszolt, de olyan düh égett az arcán, amely önmagáért beszélt.
- Elkaptam, és őt is átvezettem azon a patakocskán, amely a túlvilágot ettől a világtól elválasztja. Őt is húrral öltem meg, és belakkoztam. Elismerem, kissé avittas szokás, de néha engedni kell a hagyományoknak. A hagyomány a híd, amely átível a generációkon. így aztán Gokul is a belakkozás sorsára jutott. Nyugodjék békében. Apropó, Mr. Lawrence.,. tisztában van ön vele, hogy miért húrral öltünk, és miért lakkoztuk be a halottak arcát? Tisztában van vele, hogy mit rejt a hagyomány?
- Azt hiszem, igen - bólintottam.
- Nagyszerű. Akkor legalább nem kell elmagyaráznom.
- De én... nem vagyok tisztában vele! - tiltakozott Herr
Füssli.
- Majd Mr. Lawrence felvilágosítja azon az úton, amely a túlvilágra vezet. Azért önt sajnálom, Mr. Lawrence. Voltak bizonyos elképzeléseim önnel kapcsolatban.
- Már letett róluk? - kérdeztem reménykedve. Miss Redfield megrántotta a vállát.
- Kénytelen voltam. Bizonyára nem tud róla, de... én voltam a villatelep füle.
- Füle? - hökkentem meg.
- Úgy értem, mindent tudnom kellett, ami a fejükben jár, hogy végül is tisztában lehessek a szándékaikkal. Ezért aztán kihallgattam magukat.
Ruhája alá nyúlt, és előhúzott egy laposüveget. Közönséges üveg volt, semmi nem utalt rá, hogy hallgatózni lehetne vele.
Pedig lehetett.
- Csodálkoznak? - kérdezte Miss Redfield felém lendítve a flaskát. - A világ legérzékenyebb lehallgatója van benne. Különösen éjszaka lehet élvezni általa lakótársaink magánéletét. Hát... Mr. Lawrence, önnek igencsak viharosak voltak az éjszakái. Legszívesebben betörtem volna az ajtaját, hogy én is beszállhassak a buliba. Szóval sajnálom, mindazonáltal meg kell Ölnöm Önt.
- Mint ahogy a többieket megölte?
- Az elmondottakon túl kikre gondol?
- Például nagypapára a strandon.
- Ó, őt nem én öltem meg. Úgy látom, még mindig nem érti, mi történik itt. Az nem az én dolgom volt. Bár elvileg természetesen megölhettem volna én is.
Szandokan és Cicus alighanem ekkor fogták csak fel, hogy szörnyű veszélybe kerültek. Olyanba, amely az életükbe ke rülhet.
- Nem lehetne... valami üzletet kötnünk, Patricia? - kérdezte a csuklóját dörzsölgetve Cicus.
- Milyen üzletre gondolsz? - kérdezte meghökkenve a lány lecsúsztatva a földre a fegyverét.
- Például Szandokan és én megpróbálhatnánk leemelni a tetőt Xavéri Szent Ferenc kriptájáról. Nekünk sikerülni fog!
- Mi a fenének? - kérdezte Miss Redfield. - Hiszen néhány csonton kívül nincs odabent semmi.
- Akkor... miért terjedt el, hogy van ott valami roppant értékes?
- Mert volt benne. Csak éppen ma már nincs ott. Olyannyira nevetséges volt az igyekezetük, hogy Miss
Redfield nem is törődött tovább velük. Inkább Szadanand Szingh-re irányította a figyelmét, aki víztől csepegő szakállát törölgetve elgondolkodó tekintettel szemlélte a környéket.
- Majdnem olyan jó, mint az eredeti - mondta a pálmafákra mutatva. - És a figurák sem rosszak. Kivel csináltatták?
- Idelent készültek - mondta a lány. - Abból a műanyagból, amit feltaláltunk.
- De hiszen ez a felfedezés milliókat ér!
- Kit érdekel? - vonta meg a vállát Miss Redfield. - Nincs benne semmi fantázia. Melléktermék. A hangszerek! Az az igazi!
- Milyen hangjuk van?
Miss Redfield megvakargatta az állát.
- Majdnem tökéletes.
- Majdnem?
- Hát igen - sóhajtotta a lány. - Ezzel a majdnemmel van a baj. Egyetlen, nyomorult kis szócska, és mégis benne foglaltatik a világ minden keserűsége. Majdnem sikerült rábukkannunk Stradivari titkára. Már csak ezredmilliméter választ el bennünket tőle, de az még elválaszt. Bár ez az ezredmilliméter is a miénk lesz! Rövidesen.
Kénytelen voltam megállapítani, hogy Miss Redfield őrült. Olyan őrült, mint...
- Ezt az izét... egészet itt... maga csinálta? - mutatott körbe Herr Füssli.
- Részben - biccentett a lány. - És a... tető?
- Azt kivételesen egyedül találtam ki. Ha rálép, azt hiszi, földre lépett. Kívülről átlátszatlan. Mi azonban csak úgy fürdünk a pórusain átáramló ragyogásban.
- A fák... a fű...?
- Minden műanyag.
- Képes... megölni bennünket?
- Rá vagyok kényszerítve. Még várok egy kicsit... megvárok valakit...
- Ha rám vársz, hát itt vagyok, Patricia!
A hang a hátunk mögül jött, ezért valamennyien megfordultunk. Velünk együtt fordult Miss Redfield is.
Ha arra számítottam, hogy hangos géppisztolyropogás veri majd fel a barlangot, tévednem kellett. Géppisztoly csak Bobby Valentine, a halálból visszatért kezében volt, de ő sem húzta meg a ravaszt.
Pedig ha meghúzza, talán megmenekülhettünk volna.
De nem húzta meg.

27.

És ez volt Miss Valentine életének egyik legnagyobb tévedése. Hogy nem használta ki a meglepetés erejét, és nem puffantotta le Miss Redfieldet.
Gondoltam én elkeseredetten. Néhány perc múlva aztán már meg is kellett változtatnom az álláspontomat. Bobby Valentine igen bölcsen tette, hogy nem kezdett el lövöldözni. Ha megtette volna, holtbiztos, hogy Miss Redfield ránkrobbantotta volna a barlangot.
- Már vártalak, Bobby - mondta mosolyogva Patricia. - Hol késtél idáig?
Bobby megrázta a fejét.
- Azt hiszem... por ment a fülembe. Tartsd csak fel a kezedet, Pat.
Patricia Redfield csodálkozó képet vágott.
- Te nem hallottál semmit, Bobby?
- Mit kellett volna... hallanom?
Fülébe dugta a kisujját és megpróbált kikotorni belőle valamit. Örömmel felsóhajtott, amikor jó gyűszűnyi fehér por pergett le a fülkagylójáról a földre.
- Te jó ég, már azt hittem, megsüketültem. Szóval, Patricia Redfield, vagy akárhogy is hívnak, tartsd fel szépen a kezed. Vége a játéknak!
Patricia megcsóválta a fejét.
- Te tényleg nem hallottál semmit, Bobby? Bobby zavartan nézett rám.
- Miről kellett volna hallanom?
Miss Redfield megemelte feszülő kis blúzát, és megmutatta a mellei közé erősített csomagocskákat. - Erről... Bobby. Bobby Valentine arcát halálos sápadtság Öntötte el.
- Te... fel akarod robbantani magad, Pat?
- Csak a végső esetben, Bobby. Csak a végső esetben. Ha nem tudlak titeket a pokolba küldeni. Persze, legszívesebben pokolba küldeném magamat is veletek együtt. Csak ezt a gombot kellene megnyomnom...
- Ne! - ordította Herr Füssli. - Meg ne nyomja! Szemem sarkából láttam, hogy Miss Naik Szadanand
Szingh felügyelőhöz húzódik, aki átkarolja. Nem sok időm maradt a csodálkozásra, mert Herr Füssli tovább ordítozott.
- Én csak néhány rohadt madár miatt kerültem ide! Nem akarok meghalni! Meg ne nyomja azt a tetű gombot!
Patricia Redfield sóhajtott.
- Mióta tudod, Bobby?
Bobby is sápadt volt, bár a portól is lehetett fehér az arca.
- Csak nemrég jöttem rá. Sokáig azt hittem... valóban részeges vagy.
- Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy szabadon mozoghassak és ne figyeljetek rám.
- Képes voltál... megölni Dustint?
- Kénytelen voltam vele. Bobby megcsóválta a fejét.
- Te szörnyeteg vagy, Patricia.
Patricia Redfield elnevette magát. Kislányosan kedves volt a nevetése, és ahogy apró ráncocskái ott ugrándoztak az orra mellett, egyenesen ennivaló volt.
- Persze - mondta aztán kuncogva. - Én egy szörnyeteg vagyok, Bobby. De nem biztos, hogy mindig az is maradok. A következő néhány újjászületésben még szenvednem kell a bűneim miatt, de aztán fokról fokra feljebb kerülök a tökéletesedés útján. Végül még olyan tökéletes is lehetek, mint te.
Herr Füssli most is éppen a legjobbkor kapcsolódott be a társalgásba.
- Maga... nem halt meg? - kérdezte Bobbyra bámulva.
- Amint látja.
- És a... ruhái? Csupa cafat... és a sapkája? Bobby megvonta a vállát.
- Csak a hülye nem látta, hogy van valami a folyosón. Annak idején a polgári védelemnél gyakoroltam, még komplikáltabb módon elrejtett aknákat is észreveszek, nemhogy ezt a micsodát.
Szandokan gyilkos tekintetet vetett Cicusra, aki berántotta a fejét a vállai közé.
- Nem volt időm - motyogta. - Ha több időm lett volna...
- Hoztam magammal egy váltás ruhát, mert tudtam, hogy le kell merülnöm a víz alá. Amikor megpillantottam azt a primitív szerkezetet, a zsinórjára dobáltam őket. Sejtettem, hogy
nagy pusztítást nem végezhet, hiszen akkor nem az ajtó elé feszítették volna. Mit akarsz csinálni, Patricia? Patricia az órájára pillantott.
- Csak türelem. Mindjárt itt kell lennie.
- Kinek? - suttogta a fülembe Herr Füssli.
Bobby Valentine mégis meghallotta, mert felénk fordult, és megcsóválta a fejét.
- Az első számú gyilkosnak. Aki ezt az egészet kitervelte! Alig halt el a hangja, már meg is szólalt az a másik. Mintha a végítélet harsonája szólalt volna meg.
Az élőknek a halált hirdetve.

28.

- Hohó, hó! - hallottuk a bejárat felől Ahab kapitány vidám hangját. - Mi a fene ez itt? Por és piszok? Majd jelentem Albuquerque kapitánynak, hogy nem söpörnek rendesen a legények. Ezerszer is elmondtam, hogy ügyelni kell a tisztaságra, mert a tisztaság hiánya szüli a rendetlenséget, a rendetlenség pedig előbb-utóbb lelki slampossághoz vezet. De majd rendet teremtek én itt!
Az egyik pálmafa jó félméternyire félrecsusszant, s kibukkant mögüle Ahab kapitány. Fekete, majd térdig érő kabátjában, sildes sapkájában, vitorlavászon nadrágjában inkább öreg tengerészre, mint katonatisztre emlékeztetett.
Amint megpillantott bennünket, meghökkent, és a feje búbjára tolta a sapkáját.
- Hahó, halihó! Kiket látok idelent, a víz alatt!? A kedves, jó Albuquerque kapitányt, Menenzes-Braganza kapitányt...
- Hagyd ezt abba, apa!
Mindannyiunk őszinte meghökkenésére, Miss Redfield állította le Ahab kapitány kiáltozását. Ebben a pillanatban döbbentem csak rá, mire hasonlít Ahab kapitány. Bicegő-totyogó járása, fekete, térdig érő kabátja, óriási pingvinre emlékeztetett.
- De én csak azt akartam mondani ennek a kedves Albuquerque kapitánynak...
- Kérlek, apa, hagyd ezt abba! Azonnal hagyd abba! Ahab kapitány megvonta a vállát.
- Akár abba is hagyhatom, bár... annyira belejöttem, hogy
időről időre akaratom ellenére kibukik belőlem ez a hahó, halihó! Mindazonáltal meg kell feddjelek, kislányom. Nem szeretem, ha robbanószert kötözöl magadra. Tudod, hogy az ördög sosem alszik.
- És akkor mi van?
- A robbanószerek azért vannak, hogy felrobbanjanak.
- Talán nem is lenne akkora tragédia. Belefáradtam a küzdelembe, apa. Mi lenne, ha ezekkel együtt mi is a levegőbe repülnénk?
Ahab kapitány ugrott egyet a lány felé, és lángoló szemekkel fenyegetni kezdte.
- Most adnád fel, amikor alig karnyújtásnyira vagyunk a sikertől? Valamennyi ellenségünk itt van velünk a víz alatt, és ha megöljük őket, nem marad senki, akitől félnünk kellene.
- Meguntam a gyilkolást, apa!
- De hiszen ez nem gyilkolás, kislányom. Csupán az ellenség megsemmisítése egy nagyon nagy ügy érdekében. Képzeld csak el: ha sikerül legtökéletesebb formájában előállítanom a Stradivarít, mit gondolsz, mennyi embernek, hány milliárdnak szerzünk vele felejthetetlen örömet? Mit számít akkor néhány akadékoskodó hülye? Csak még icipicit kell kibírnod! Csak egy milliméterecskét!
Herr Füssli olyan angyali együgyűséggel pislogott Ahab kapitányra, mint akinek fogalma sincs róla, mi történik körülötte.
- Apa? Kinek az apja ön, kapitány?
Ahab kapitány vigyorgott, és meghúzogatta a szakállát.
- Kié? Hát ezé az ifjú hölgyé, természetesen.
- Miss Redfieldé?
- Az Övé bizony.
Herr Füssli megrázta a fejét.
- Ez enyhén szólva is lehetetlen. Ön azt állítja, hogy még a portugál időkből maradt itt, ez az ifjú hölgy viszont cirka... szóval, ön sehogy sem lehet az apja. Vagy...
- Vagy?
- Nem a portugál időkből maradt itt. Ahab kapitány összeütötte a tenyerét.
- Bravó, Mr. Füssli!
Mr. Füssli nyelt egy nagyot.
- De hiszen... sokan állítják, hogy amikor a portugálok hazamentek... önt itt hagyták. Ahab kapitányt itt felejtették valahogy.
- Ez így is van - bólintott Ahab kapitány. - Rodriguez hadnagy, azaz Ahab kapitány valóban itt telepedett le. El is vadult rendesen. Itt élt a lagúnákban és a Mandovi partján, vízbefúlt feleségét, Barbarát keresve. Egyszer aztán találkozott velem, és attól a pillanattól kezdve... Ahab kapitány újjászületett.
- Ezt hogy érti?
- Roppant egyszerű. Testet cseréltünk. Ahab kapitány lelkét felvette az én testem, az ő teste pedig lessüllyedt a lagúna fenekére, ahol a krokodilok bizonyára jót falatoztak belőle.
Herr Füssli nem volt hülye, csupán néha kissé lassabban forogtak a kerekek a fejében, mint kellett volna. Most is habozott egy sort, aztán félénken Ahab kapitányra pillantott.
- Ön... megölte Rodriguez hadnagyot?
- Meg én! - rikkantotta szinte vidáman a kettes számú kapitány. - Elfogadható álca kellett, amelynek a segítségével megtelepedhettem itt a környéken, a nagy titok földjén. Kitalálni sem tudtam volna jobbat, mint Ahab kapitány figurája. Szakállat növesztettem és a magamévá tettem Ahab őrültségét. Azok, akik korábban is ismerték Ahabot, nem vették észre a változást.
- Ha ez igaz... akkor viszont fel kell tennem, kellő tisztelettel a kérdést: ki a csoda ön?
Ahab kapitány elégedetten vigyorgott. Bizonyára régóta várta már az alkalmat, hogy a szemünkbe mondja. És mégsem mondta. Nevetett, és rám bökött.
- Mr. Lawrence?
- Mit óhajt? - kérdeztem rosszkedvet és csalódottságot tettetve.
- Csak nem bántja valami? - tudakolta Ahab kapitány. - Talán nem jött be, amire számított? Nem gondolta, hogy Patricia követi minden lépését, és elkapjuk, mielőtt még kellemetlenséget okozhatna nekünk? Különben gratulálok, amiért ki tudta nyitni a levezető ajtót.
- Be kell vallanom; túljárt az eszemen, Ahab kapitány - sóhajtottam.
A kapitány csak legyintett.
- Nem nagy dolog. Én mindenki eszén túljárok. Errefelé én vagyok az isten!
Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy komolyan is gondolta, amit mondott.
Talán tovább is dicsérte volna magát, ha Herr Füssli félbe nem szakítja.
- Engedje meg, hogy kellő tisztelettel megismételjem a kérdést: ki a fene Ön, Ahab kapitány?
Ahab kapitány rám bökött.
- Mondja meg neki, Lawrence.
Megvontam a vállam, és Herr Füsslihez fordultam.
- Ahab kapitány valóban nem Ahab kapitány, azaz Rodriguez hadnagy. A neve... Frank Haan, és az amszterdami egyetem professzora volt valaha. Igazam van, Mr. Haan?
Ahab kapitány mosolyogva bólintott.
- Mint mindig, Mr. Lawrence.

29.

Végigfuttattam a tekintetem a kis csoporton. Arra voltam kíváncsi, vajon ki lepődött meg a legjobban. Csalódással tapasztaltam, hogy bejelentésem nem okozott földindulást. Még maga Ahab kapitány, azaz Mr. Haan is csalódottan vette tudomásul a viszonylagos érdektelenséget.
Pedig megvolt az oka, hogy miért nem tört ki az általános rémület és kiáltozás. Valamennyien inkább önmagukkal voltak elfoglalva - ahogy azt az ember várható halála előtt teszi - semmint azzal, hogy kit rejt egy nyilvánvaló őrült személyazonossága. Még talán Szadanand Szingh és Miss Naik mutattak valamelyes érdeklődést: az ő arcukon is látszott azonban, hogy alighanem már korábban is tisztában voltak az igazsággal.
Herr Füssli ezúttal sem tagadta meg önmagát. Olyan csodálkozásba fogott, hogy majd lepotyogtak a mennyezetről a műanyag lapok meghökkenésükben.
- Ön... Mr. Haan?
— Szíves engedelmével, én vagyok. Gondolom, Mr. Lawrence mesélt magának rólam?
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még összekerülök önnel... Te jó ég, micsoda fényképes riportot kerekítek ebből! Megengedné, hogy csináljak önről néhány felvételt? Aztán még egy kis riport-lehetőséget is kérnék. Ne ijedjen meg, nem veszem igénybe túl hosszú ideig a türelmét. Ezzel a cikkel betörhetek még a legzártabb magazinokba is... a francba is, de jó hogy találkoztam önnel! Mikor ejthetnénk meg az első megbeszélést? Ön körvonalazná, miről kérdezhetek, én pedig...
- Mr. Füssli, kérem...
- Parancsoljon, kapitány. Bocsásson meg, hogy úgy elragadott a hév.
- Emlékeztetni szeretném, hogy ön pár perc múlva meg fog halni. Bármennyire is sajnálom, nem lesz ideje megírni a riportját.
Herr Füssli megvakargatta az állát. Szeméből kihunyt az izgatott csillogás, és tompa közöny foglalta el a helyét.
- Tényleg - morogta aztán, leejtve gesztikuláló kezét. - Az ördögbe is, erről tökéletesen megfeledkeztem. Pedig jó cikk lett volna.
- Majd legközelebb, Herr Füssli. Talán egy másik újjászületésben.
Herr Füssli erre csak legyintett.
- Mi a biztosíték rá, hogy maga abban is Frank Haan lesz, én pedig Joachim Füssli? Mindazonáltal megtudhatnék valamit?
- Persze. Csak előbb... Patricia, kérlek.
- Igen, apa?
- Szedd le magadról azt az izét.  A robbanószerre gondolsz?
- Mi másra gondolnék? Már nincs rá szükségünk, kislányom. Vedd fel a géppisztolyodat, és...
Miss Patricia Redfield mosolygott és levette a blúzát. Herr Füssli ismét nyelt egyet mellettem, amit lassan kezdtem már megszokni. Miss Redfield meztelen felsőtesttel állt előttünk, hetykén előreálló mellekkel, vidám, mosolygós arccal. A szeme azonban fáradt volt, halálosan fáradt. Gyors mozdulattal leakasztott a nyakáról egy koszorút, amelyben a virágokat plasztikzacskók helyettesítették. Fordult egyet, hozzám ugrott, kissé felágaskodott, csókot nyomott a számra,
majd a koszorút a nyakamba ejtette. Ezzel egy időben fémbilincs halk kattanását hallottam. Önkéntelenül is le akartam tépni, de Patricia rám kiáltott.
- Ne nagyon piszkálgassa, mert előfordult már, hogy távirányítás nélkül is felrobbant.
Egyetlen másodperc alatt verejtékben úszott a testem.
- Miért kellett ezt, Patricia? - értetlenkedett Ahab kapitány.
- Rossz érzéseim vannak, apa. Mintha... veszély fenyegetne bennünket.
- Rémeket látsz, kicsim.
- Nem tudom, apa. Egyelőre jobb, ha a nyakában lóg. Hidd el, ez a fickó a legveszélyesebb mind között.
- De hát meg fog halni, kislányom! Kívül meg nincs már senki, aki csak sejtené is, hogy hol lehetünk. Onnan nem jöhet segítség... - Ahab kapitány legyintett, aztán Herr Füsslihez fordult. - Mit akar tudni, Mr. Füssli?
- Ön valóban... Frank Haan professzor? Ahab kapitány bólintott.
- Csak voltam. Egészen addig, míg ki nem léptem a civilizált világból.
- Mi... ért?
- Hogy miért léptem ki? Ennek hosszú sora van, Mr. Füssli. Mit mesélt önnek Mr. Lawrence rólam?
- Igazából nem sokat.
Ahab kapitány hallgatott egy kicsit, aztán a falábára csapott.
- Tudják, mit? Ismerkedjenek meg velem! Nem mintha hasznukra lenne, de talán joguk van megtudni - még ha percekkel a haláluk előtt is - valamit az igazságból. Mit szólsz hozzá, Patricia?
- Csak mesélj - legyintett a lány. - Tisztában voltam vele, hogy úgysem úszom meg, ha eljön az ideje.
- Kissé türelmetlen vagy az apádhoz, nem gondolod? Szóval, kedves Herr Füssli, hogy visszatérjek az iménti témánkhoz, nem az a típus vagyok, aki csak úgy kiválik a társadalomból, mert megcsömörlött tőle, miegymás. Éppen ellenkezőleg: én nagyon is jól éreztem magam benne, egészen addig, amíg hatalmába nem kerített egy agyrém. Ez az agyrém a Stradivari-hegedű volt. Mr. Lawrence bizonyára említette, hogy vegyészprofesszor voltam, nem is a legtehetségtelenebbek közül való, jó néhány szabadalmam leírása megtalálható a holland szabadalmi hivatalban, ezeket ma is használják, és nem kevés pénzt keresnek velük. Amikor felfedeztem valamit, úgy éreztem, ezért érdemes élni. Aztán rájöttem, hogy ezekért még nem érdemes.
Kora gyerekkoromban kerültem kapcsolatba a zenével. Kezdetben olyan viszonyom volt hozzá, mint a legtöbb gyereknek - utáltam a hegedűórákat, és igyekeztem elbliccelni őket. Aztán egyszer csak történt valami, amiről még ma sem tudom pontosan, micsoda. Egy jegesen szeles télen - kilencéves voltam akkor - agyhártyagyulladást kaptam. Szüleim a legjobb orvosokat hívatták hozzám, és nem is lett nagyobb bajom belőle - látszólag.
Sóhajtott, megsimogatta a szakállát, és a falra bámult.
- Egy este az ágyamon feküdtem, még fájt a fejem és lázam is volt, bár már nem túl magas, amikor a holdfény bekúszott az ablakon. Nem volt senki rajtam kívül a szobában, a szüleim már lefeküdtek, az ápolónő pedig kiment valamiért. Éppen a hegedűmre bámultam, amely ott feküdt mellettem egy asztalkán - bizonyára anyám tette oda, abban a reményben, hogy talán kedvet kapok tőle az élethez. Ő ugyanis elhitte a hazugságomat, hogy szeretek hegedülni, pedig a valóságban nem nyújtott semmiféle örömet. A holdfény, mint mondottam, belopakodott a szobába, és elérte az asztalra tett hangszert. Akkor történt valami, amiről ma sem tudom, hogy álom volt-e, vagy valóság.
- Mi... történt? - rebegte Herr Füssli.
- Csak annyit láttam, hogy a hegedű megremeg a holdsugaraktól, fehér vattaszerű valami száll ki belőle és felém röppen. Olyan gyorsan történt mindez, hogy még a takarót sem volt időm a fejemre rántani. A fehér valami körém csavarodott, s én úgy éreztem, mintha hűvös ruhával takartak volna be. Ekkor elájultam. Az orvos szerint ezen az éjszakán fordult igazán jóra az állapotom.
Most persze azt hiszik, hogy ettől a perctől kezdve a hegedű szerelmese lettem, mi? Tévednek. Téved, Herr Füssli. Viszont egy csapásra elszállt minden ellenérzésem a hangszerrel és a zenével szemben. Most már tudom, mi történt velem. Ne nevessenek ki érte, de a hegedű lelke szállt belém.
Akik itt élnek Indiában tudják, hogy sok kis törzsnél minden természeti tárgynak külön szelleme van. Miért ne lehetne a hegedűnek is szelleme? Ez a szellem látogatott meg azon az éjszakán, és lehet, hogy még mindig bennem lakozik.
Bár nem mutattam jelentős tehetséget, egyre jobban megszerettem a hegedűt. S ami a legfurcsább: nem is annyira a játékot, mint inkább magát a hangszert. A zenéléssel együtt elkezdtem érdeklődni a hangszerkészítés iránt. Egyetemre kerültem, ahol a vegytant vettem fel fő tárgyamként, de eleljártam zeneelmélettel foglalkozó előadásokra is. Azonkívül szorgalmasan látogattam a hangszerkészítő műhelyeket. Később, amikor aztán már tellett is rá, régi hangszerek gyűjtésével kezdtem foglalkozni. Persze, nemcsak hegedűket, hanem másfajta hangszereket is gyűjtöttem, de különleges vonzódásom a hegedű iránt azért megmaradt.
Lehettem harmincöt éves, ekkor már köztiszteletben álló egyetemi tanár, neves műgyűjtő és zenetörténész voltam, amikor kapcsolatba kerültem a Kerkhof ikrekkel. Ragyogó szellemek voltak, esendő testben. Nagyon sokat tanultam tőlük a hangszerkészítést illetően. Úgy kerültünk kapcsolatba, hogy szakértőt kerestek, aki felvilágosítást tudott volna adni nekik egy réges-régi lakkfajta száradási problémáival kapcsolatban. Mivel akkor már senki nem értett nálam jobban a lakkokhoz, hozzám irányították őket. Akkor kezdődött az a különös barátság, amely hozzájuk fűzött.
- Barátság? - hökkent meg Szadanand Szingh. - Hiszen megölte őket!
Ahab kapitány széttárta a karját.
- Az élet már csak olyan, kedves felügyelő úr, hogy néha a barátainkat is meg kell ölnünk. Hol szóval, hol késsel. Mi a különbség a kettő között? De visszatérve a kapcsolatunkra: harmonikus volt, és kiegyensúlyozott Mondhatnám úgyis, hogy ragyogóan kiegészítettük egymást. Még könyveket is írtunk együtt - ezek felsorolásától szíves engedelmükkel eltekintenék. Jó néhány éve szoros barátság fűzött össze bennünket, amikor egyszer Andreas Kerkhof- maga is zseniális zenész és vegyész - felemlegette a Stradivarí-hegedűk speciális lakkbevonatát. Nem volt újdonság, amit mondott, már én is régóta tudtam - mint mindenki, aki ebben a szakmában tevékenykedik -, hogy Antonio Stradivari különleges
lakkot használt, amelyet speciális eljárással vitt fel a hegedű testére. Andreas Kerkhof valahol kiderítette - feltehetően vatikáni kapcsolatai révén -, hogy Stradivari műhelyében dolgozott egy indiai fickó - egy goai -, aki valószínűleg mindeddig ismeretlen, keleti hangszerkészítő eljárásokkal ismertette meg a mestert. Ez az indiai állítólag olyan hangszerlakkra is felhívta Stradivari figyelmét, amelyet goai rákok páncéljából készítenek. A páncélban található kitin teszi különlegessé és egyedivé a lakkot.
Képzelhetik, hogy felkeltette az érdeklődésemet a dolog. Hosszasan elbeszélgettünk róla, és arra a megállapításra jutottunk, Párizs megér egy misét, azaz néhány hónapot érdemes rááldoznunk az életünkből, hogy kiderítsük, valóban van-e köze Stradivarinak az indiai rákokhoz, és rajtuk keresztül a lakkokhoz. Éppen leadtuk a nyomdába egy közös könyvünket, így hát ráértünk szimatolgatni egy kicsit.
Ezután következett valami, amit akár Isten ujjának is nevezhetnék, ha bele merném keverni az Urat ebbe az ügybe. Történt egy délután, hogy betévedtem egy templomba - nem sok katolikus templom van Hollandiában -, s csendben mélázgattam a Stradivari-féle hegedűk titkán. Történetesen Xavéri Szent Ferenc szobra alatt ücsörögtem, amikor egy pap odalépett hozzám és megkérdezte, gyónni óhajtok-e. Mondtam neki, hogy protestáns vagyok, ennek ellenére szó szót követett, végül kellemesen elbeszélgettünk. E beszélgetés során tárt fel előttem valamit, amit az imént említett isten ujjának is nevezhetnék. Mivel éppen Xavéri Ferenc szobra alatt ücsörögtünk, elmesélte, hogy Xavéri Ferenc mennyire érdeklődött az indiai hangszerek iránt, és hogy a lakkozásuknál olyan anyagokat használtak, amelyek a szakemberek előtt még ma is ismeretlenek. Arra a kérdésemre, hogy honnan tudja mindezeket, azt felelte, hogy ő jezsuita, a jezsuiták körében pedig, amit elmondott, az köztudott dolog. Az már más kérdés, hogy a jezsuiták nem szokták a tudásukat kívülállókkal megosztani. Nem titkolózásból, hanem mert nem tartják a laikusokat méltónak a velük való társalgásra. Bizonyos legendák szerint, közvetlenül a halála előtt Xavéri Ferenc egy bársonyzacskót kötözött a testére, amelyben szárított lakk volt, s amelyet szándékában állt a pápa őszentségéhez eljuttatni.
Képzelhetik, hogy megindult az agyam! Azon nyomban el is határoztam, kiderítem, mi az igazság az ügyben. Legelőször is megkérdeztem a társaimtól  akikkel akkor már több közös céget is alapítottunk -, hogy mi lenne, ha utánanéznénk a dolognak. A két Kerkhof természetesen lelkesedett az ötletért.
Nekiestem a rejtély tanulmányozásának. Könyvtárról könyvtárra járva mindent elolvastam, amit valaha a Stradivari-hegedűkről csak írtak, emellett szakértője lettem a jezsuitáknak, Xavéri Szent Ferencnek és Goának. Két hónap múlva biztos voltam benne, hogy az a bizonyos jezsuita, akitől először hallottam a lakkról, nem hazudott - Xavéri Ferenc valóban birtokában volt a csodaszernek, és amikor meghalt, együtt temették el vele. A zacskó ma is ott fekszik Ó-Goában, Xavéri Ferenc szarkofágjában.
Ebben az időben bomlott fel a házasságom, amelyről nem óhajtok beszélni. Említeni is csak azért említem, mert ha Patríciáról esik szó, tudniuk kell, kicsoda. Az anyja rákapott a kábítószerre, s minden igyekezetem, hogy kirántsam a bajból, sikertelennek bizonyult. Egy hajnalon életét veszítette egy rotterdami lépcsőházban. Béke poraira!
- Ámen - tette hozzá gúnyosan Miss Redfield.
- Feleségem halála megindított bennem valamit- döntsék el önök, hogy jó, vagy rossz folyamatot. Semmi más nem érdekelt már, csak a Stradivari-titok. Elhatároztam, ennek a célnak szentelem az életem, s ha megfejtettem, nyugodtan megyek a sírba. Tettem valamit, ami ércnél maradandóbb emlékművet állít majd nekem. Mert gyerekkoromtól fogva arra vágytam, hogy halálom után ne merüljön feledésbe a nevem, hanem éljen mindörökké történelemkönyvek és tankönyvek lapjain.
- Apa!
- Rendben van, lányom, rövidebbre fogom a mondandómat. Hosszas gondolkodás után előadtam a két Kerkhofnak a tervemet.
Tartott egy kis szünetet, megsimogatta a homlokát, majd folytatta.
- Sajnos, amíg én a könyvtárakban ücsörögtem, és a lakkokat tanulmányoztam, történt egy kis baj. Hogy is magyarázzam meg, mi is volt a lényege? Nem könnyű, de megpróbálom. Bizonyára olvastak már olyasmiről, hogy egy találmányt egymástól függetlenül három kutató is nyilvánosságra hozott, nagyjából egy időben. Előtte nem törődött senki a témával, aztán egyszerre, egy időben, hárman is foglalkozni kezdtek vele. Nyilván nem túlvilági erők irányították rá a figyelmüket, hanem a felfedezés lehetősége, hogy úgy mondjam, benne volt a levegőben. Egyéb tudományok fejlődése teremtette meg a lehetőséget a probléma megoldása számára. Hogy miért mondom el mindezt? Azért, mert a Stradivari-titokkal többen is elkezdtek foglalkozni, ráadásul néhányan közülük indiai kapcsolatokat feszegettek. Igyekeznem kellett hát, ha nem akartam lemaradni a versenyben. Tudtam, hogy Indiába kell utaznom, és bele kell néznem Xavéri Szent Ferenc kriptájába. Ezt a Kerkhofok is támogatták.
Csakhogy volt egy óriási problémám. Ha Goába utazom, és elkezdek kutakodni, az indiai hatóságok meg fogják kérdezni, mit keresek. Én pedig mi a fenét válaszolok rá? Hogy a lakkot? Abban a pillanatban a hatóságok lecsapnak az ügyre, engem fenéken rúgnak, a kriptát kinyitják, a lakkot megtalálják, és akkor annyi a felfedezésemnek. Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy félrevezető akcióba kezdek. Két évbe is belekerül, amíg sikert érek el vele, de ha megtörtént, nem fenyeget többé a lebukás veszélye Indiában.
Ekkor írtam meg Ganésa gyémántjainak a történetét. Hogy honnan jutott eszembe a dolog? Őszintén szólva, fogalmam sincs róla. Talán olvastam valahol néhány mondatot a gyémántokról, később képtelen voltam visszaemlékezni rá, hol, és bármennyire is bosszantott, soha többé nem bukkantam az eredeti forrásra. Ennek ellenére kidolgoztam Ganésa gyémántjainak a történetét, írtam róla egy könyvet, és vártam a hatást.
Nagyjából az történt, amire számítottam. Megjelent néhány értekezés, amely lehülyézett, indiai tudományos körök is mesének minősítették az egészet, és nem is törődtek vele. Mehettem nyugodtan kincset keresni, senki nem törődött többé velem.
De én még ekkor sem voltam nyugodt. Mivel éppen ezekben az években érte el Goát a hippi-hullám, arra gondoltam, magam is hippivé változom; így próbálom meg kideríteni, valóban Xavéri Ferenc szarkofágjában van-e, amit keresek. Némi előtanulmányokat is végeztem Amszterdamban, lepusztult szerelésben hippi csoportokhoz csapódtam, megismertem a filozófiájukat - ha volt ilyen -, ellestem a viselkedésüket, öltözködésüket - fél év alatt tökéletes hippivé váltam.
Ekkor csapott be a villám. Barátaim, a két Kerkhof, közölték velem, hogy nem járulnak hozzá indiai utazásomhoz, és ha tovább erőltetem a dolgot, mindent kitálalnak a sajtónak. Hogy mi történt valójában, máig sem tudom: azt hiszem, eluralkodott rajtuk a féltékenység. Megrémültek, hogy én fejtem meg a stradivarik titkát, ami szerintük őket illette volna meg. Mivel lényegében mozgásképtelenek voltak, nem állhatták velem a versenyt, ráadásul irtóztak is a trópusoktól. Jobbnak látták hát leállítani az igyekezetemet, amíg ki nem találnak valami olyan formát, amelyben siker esetén nekik is jut a dicsőségből. Csakhogy engem akkor már nem lehetett leállítani!
Megsimogatta a szakállát, és rám mosolygott.
- Ön ismeri ezt az érzést, Mr. Lawrence. Amikor a tudós szagot kap, mint a vadászkutya. Ilyenkor nem ismer sem istent, sem embert; csak a rejtély kulcsának a képe lebeg előtte. Talán még az anyját is eladná a megoldásért. Így jártam én is a Kerkhof ikrekkel. Bűnözővé tettek, pedig eszem ágában sem volt azzá lennem. Legutolsó vitánk alkalmával még a rendőrséggel is megfenyegettek, valamint hogy a nyakamra uszítják az adóhatóságot, a zsarukat, a gyámhivatalt, és a jóég tudja, mégkit nem. Egész egyszerűen bevadultak, annyira felizgatta őket a lehetőség, hogy egyedül jövök rá a stradivarik titkára, és aratom le az érte járó dicsőséget. Na, és természetesen a pénzt. Mert azért arról sem szabad megfeledkezni. Aki a stradivarik titkának a birtokába jut, egy csapásra a világ leggazdagabb embere lesz. Ha csak évente két-három hegedűt készít, sem kell attól tartania, hogy le kell mondania mindennapi pezsgős-kaviáros reggelijéről. A Kerkhofok azon is felbőszültek, hogy én, a náluk jóval szerényebb anyagi körülmények között élő társ, esetleg a fejükre növök. Megfenyegettek, és ezzel nagy hibát követtek el. Engem nem lehet megfenyegetni! Tudniuk kell, hogy Derek Kerkhof nős volt, sőt egy gyermeke is volt, egy kislány, Mary. Nos, kedves Mr. Füssli, kedves Mr. Lawrence, kedves mindnyájuk - én ezt a kislányt úgy elraboltam, mint a pinty!
Büszkén nézett ránk, mint aki elismerést vár. Mivel az nem érkezett meg, folytatta.
- Ez volt az egyedüli lehetőségem, hogy békén hagyjanak. Mert, ha csak a saját kislányommal - Betty vei - utazom Indiába, a Kerkhofok megtalálják a módját, hogy lehetetlenné tegyenek. Akkor már úgy elmérgesedett köztünk a viszony, hogy akár börtönbe is juttattak, vagy megölettek volna. Így azonban olyan ütőkártya jutott a kezembe, amely hozzásegített, hogy végre fellélegezhessek. Telefonon közöltem Derek Kerkhoffal, nálam van a lánya, és mindaddig élve marad, amíg békén hagy. Ha megpróbál bármit is tenni ellenem, csak halva látja viszont. Ellenkező esetben megtörténhet, hogy egyszer még visszavezetem hozzá. Ezt természetesen nem gondoltam komolyan... vagy úgy gondoltam volna? Már nem emlékszem rá.
Elisabeth-nek elmagyaráztam, hogy Mary apukája és a testvére nagyon csúnya dolgot akarnak elkövetni ellenünk, de ha Mary nálunk van, akkor tehetetlenek velünk szemben. Elisabeth ettől kezdve úgy Őrizte Maryt, mint a szeme fényét. Persze, a másik oldalról is bebiztosítottam magam. Azt hazudtam Marynek, hogy az apja a kezemben van, és bármikor megölhetem, ha akarom. Attól függ az élete, hogy engedelmeskedik-e nekem vagy sem. Mary szerencsére - legalábbis az első időkben - engedelmeskedett. Hamis útlevéllel minden különösebb gond nélkül sikerült ideutaznom a két lánynyal. Pénzem egy részét még idejében külföldi bankokba utaltam, így volt mit aprítanom a tejbe. Ennek ellenére csatlakoztam egy hippi közösséghez, s megpróbáltam megkeresni a Xavéri Szent Ferenc kriptájába rejtett zacskót.
A hippiélet nem volt fenékig tejfel - nekem elhihetik. Szerencsére a közösség felügyelt a lányokra, így nyugodtan - akár hosszabb időre is - magukra hagyhattam őket, majd egy idő múlva mindkettőt iskolába küldtem.
- Maga ölte meg Renate Steint? Ahab kapitány meghökkent.
- Honnan tud róla?
- Hallottam egy s mást a régi időkről - mondtam.
- Maga aztán kétségkívül veszélyes fickó, hallja-e! Nos, valóban én öltem meg. Tudja miért? Mert rájött a titkomra. Egyetlen egyszer gyengültem csak el, és máris rám szállt az a némber! Való igaz, hogy tetszett nekem, és én is tetszettem neki. Nem érdekelt, hogy a nagy hasú Günther barátnője, egy
kis hetyegést nem vettek olyan szigorúan hippi körökben. Renate átköltözött a sátramba, de megmondta, hogy a szerelmünk nem örök - amint megun, visszamegy Güntherhez. Bele is nyugodtam, hiszen én sem voltam fülig szerelmes belé. Renate mindegyre azon igyekezett, hogy rászoktasson a marihuánára. Én meg nem akartam rászokni. Sőt, még csak a számba sem voltam hajlandó venni egy fűből készült cigarettát. Renate akkor úgy döntött, megtréfál. Valami szert töltött a mangólevembe, és megitatta velem.
Gyenge kotyvalék lehetett, én mégis kikészültem tőle. Rám jött az igazmondás: bevallottam neki, ki vagyok, és mi a szándékom Goában. A két gyerekről is beszéltem. Renate másnap elővett és megfenyegetett, ha nem veszem azonnal feleségül, kitálal a rendőrségnek. Nem volt időm előkészíteni a talajt, ezért ott a helyszínen elkaptam és megfojtottam egy szitárhúrral. Ezután természetesen menekülnöm kellett. Tudtam, hogy én leszek az első számú gyanúsított. Eltűntem a hippik közül, és megrendeztem a saját megölésemet.
- Ki volt az az áldozat? - kérdezte Szadanand Szingh. Ebből aztán az is kiderült számomra, hogy Mascarenhas felügyelő neki is elmondta ugyanazt, amit nekem.
- Nem mindegy? - kérdezte Ahab kapitány. - Egy másik hippi. Egy szerencsétlen hülye. Elkábítottam néhány üveg fenivel, megfojtottam, dolgoztam rajta egy kicsit, majd belehajítottam a Mandoviba. Néhány nap múlva már nem lehetett megkülönböztetni; én vagyok-e, vagy az ördög. Elhagyott sátram és egy anyajegy-féle mindenesetre azt sugallta, hogy én vagyok.
Hogy a lányokkal mi történt? Ezt a problémát is megoldottam. Sokat gondolkodtam rajta, de végül is megtaláltam a megoldást. Nem részletezem, elég annyi, hogy jó iskolába irattam mindkettőt. Kár, hogy Mary nem élt a lehetőséggel. Megszökött tőlem, és felszívta India. Talán már nem is él... Sajnálom. Pedig felelősséget éreztem iránta. Még most is magam előtt látom, amint sátrunk belsejét nézegeti, amelyre ráfestettem a napot, a holdat, a Mikiegeret... higgyék el, nem akartam rosszat a kislánynak: Csupán azt akartam, hogy szálljon le rólam az apja. De nem szállt le. Nem szállt le az a rohadék!
Sértődötten elhallgatott, mintha még most sem tudná megemészteni, hogy Derek Kerkhof, a kislány apja, nem szállt le róla.
A furcsa, tanácstalan csendben, mint kenetlen kerékagy sírása hallatszott Bobby Valentine félig sikoltó, félig nyüszítő hangja.
- Miki... egér? A sátor... belsején?
Ahab kapitány, azaz Frank Haan összerázkódott, és magához tért.
- Hogy? Ja, igen. Mikiegeret festettem a sátor belsejére, hogy a két kislány otthon érezze magát. Még az is megfordult a fejemben, hogy Maryt örökbe fogadom. Valahogy megszerettem azt a gyereket... Sajnos, lelépett tőlem. Talán... jobb is így.
- Angyal - mondta tovább ezen a furcsa, csikorgó hangon Bobby Valentine. - Angyal... és egy őzike.
- Bambi - biccentett Ahab kapitány. - Őt is odafestettem.
Eltátotta a száját, és kimeredt szemekkel bámult a lányra. - De maga... maga... honnan tudja mindezt? Hiszen én soha, senkinek...
- És egy sapka is volt... ott - nyikorogta Bobby. - Egy... tengerészsapka - nyögte Ahab kapitány. - Popeye, a tengerész sapkája. Popeye-t is oda akartam festeni, de már nem maradt neki hely. Csak a sapkáját... sikerült... De hát... kicsoda maga? Honnan tudja, amit én... amit én...? Miss Redfield csúfondárosan felnevetett.
- Nem jöttél még rá, apa? Aki itt áll előtted, nem más, mint a drágalátós Mary Kerkhof, aki meglógott az iskolából, és aki miatt véresre verted a fenekemet, pedig már nagylány voltam. Isten hozott, Mary! Éppen idejében érkeztél, hogy le ne késd a saját kivégzésedet.

30.

Azt mondják, az élet a legjobb rendező, és a véletlen kisebb hibaszázalékkal működik, mint az Interpol. Ha egyszer úgy határozott, hogy Mary Kerkhofot még egyszer visszavezeti ahhoz, akitől megszökött, nincs az a hatalom, amely ezt megakadályozhatta volna.
- Mary... - biggyedt le Ahab kapitány szája széle. - Tényleg te vagy az?
Bobby Valentine egyelőre nem tudott megszólalni. Szemei könnyben úsztak, keze-lába remegett, s ha lett volna nála fegyver, holtbiztos, hogy lekaszált volna vele bennünket.
- Frank... bácsi! - nyögte aztán, amikor végre megjött a szava. - Te... szemét... mocskos... gyáva... féreg.
Ahab kapitány behúzta a vállai közé a fejét, mintha attól tartott volna, hogy a szavak kövekké változnak, s a koponyájára potyognak.
- Mit tettél velem? - sírta Bobby Valentine. - Egész életemben arra vártam, hogy egyszer talál... kozzam veled, és... kikaparjam a szemed...
Lopva körülnéztem, nincs-e a közelemben egy fegyver, amit felkaphatnék. Szerencsétlenségemre nem volt. A legközelebbi egy pálma tövénél feküdt jó öt méterre tőlem. Biztos voltam benne, hogy félútig sem jutnék el; Patricia felrobbantaná a rám bilincselt robbanószert.
Bobby Valentine felemelte két öklét, és ütni kezdte vele koponyáját.
- Ó, hányszor próbáltam meg visszaemlékezni rá, kik voltak az igazi szüleim, és honnan jöttem! Csak a te nevedre... emlékeztem... de soha nem mondtam ki többé. Tíz évig rettegtem, hogy valaki megtudja, hogy... hozzád tartozom, és visszavisznek... Úristen! Mit tettél velem, Frank bácsi?
- És még ezután mit fog tenni! - mosolygott Patricia. - Befejezted, apa?
Frank Haan, azaz Ahab kapitány egyfolytában a fejét rázogatta. Végül is visszanyerte az önuralmát, amit az is bizonyított, hogy megköszörülte a torkát, és Bobbyra nézett.
- Furcsa dolgok történnek néha az életben, Mary. Most, hogy mindent tudsz, bizonyára jobban megértenéd a szempontjaimat. Nem én tehetek róla, hogy az apád és Andreas... tönkre akartak tenni. Maguknak akarták a dicsőséget és a pénzt, engem pedig lenulláztak volna. Nem volt más választásom, hidd el. Magammal kellett, hogy vigyelek, ha nem akartam, hogy a világ összes kopója utánam koslasson.
- Elloptad a gyerekkoromat, az ifjúságomat, mindent elloptál tőlem. Minden örömöt...
- Azt azért talán mégsem - kuncogta Patricia Redfield. -
Az imént említettem, hogy ezzel a kis üvegcsével mindent hallottam, ami a villákban történt. Azt is hallottam, amikor Mr. Lawrence-nél éjszakáztál. Azért némi kis Öröm mégiscsak maradt az életedben.
Bobby elkeseredetten csóválta meg a fejét.
- Milyen aljas vagy, Patricia. Pedig én... szerettelek.
- Ugyan már - vonta össze a szemöldökét Patricia. - Sajnáltál, ennyi az egész. Sajnáltál, hogy eliszom az eszem. Amikor kicsik voltunk, akkor meg gyűlöltél. Ha egyáltalán emlékszel még rá.
- Hova mentél... amikor megszöktél az intézetből? - kérdezte Frank Haan.
Patricia felemelte a kezét, és mielőtt még Bobby válaszolhatott volna, az apjára kiáltott:
- Meddig akarod még az időt húzni, apa?
- Csak még... azt akarom elmondani - motyogta Ahab kapitány. - Csak még azt...
Veszélyt éreztem, méghozzá nem is akármekkorát. Már rég meg kellett volna történnie annak, amire számítottam, és még mindig nem történt semmi. Húzni kell tehát az időt, amíg csak lehet. Ha viszont Ahab kapitány befejezettnek nyilvánítja a mesedélutánt...
- Mi történt azután, hogy megrendezte a saját halálát? - kérdeztem.
Ahab kapitány elmosolyodott Mintha egy csapásra megfeledkezett volna Bobbyról, azaz Mary Kerkhofról, és mindazon kellemetlenségről, amelyeket a lány felbukkanása okozott neki.
- Hogy mit csináltam? Természetesen szimatolni kezdtem, bár ezt már korábban is megtettem. Először is rájöttem, hogy Xavéri Szent Ferenc sírjában nincs semmi. Az égvilágon semmi. Tudják, miből jöttem rá? Találtam valakit, aki ott volt, amikor először felnyitották a kriptát Mert egyszer már 1984 előtt is felnyitották, csak arról maguk nem tudnak szart sem.
Lopva Szadanand Szinghre pillantottam, ő vissza rám, miközben a szakállát simogatta. Látszott rajta, hogy számára is részben újdonság, amit hallott.
- Nem sokkal a portugálok távozása után történt - magyarázta Ahab kapitány. - Az indiaiakat az a terv foglalkoztatta, hogy Xavéri Szent Ferencet kidobják a templomból, mint a portugál uralom jelképét. Akkor még jókora zűrzavar volt Goában: épp csak megtörtént a portugál gyarmati hadsereg távozása, és az indiaiak bevonulása. A helyi hatalom azt tehetett, amit akart. Az egyik vehemens indiai tisztviselő úgy döntött, belenéz a kriptába, hogy meggyőződjön róla, nem rejtettek-e el benne valamit a portugálok. Természetesen semmi nem volt benne - Xavéri Szent Ferenc maradványait kivéve. Az indiaiak haboztak, hogy mit csináljanak vele, kiöntsék-e a szemétre, mint a gyarmati múlt gyászos örökségét, végül is úgy döntöttek: meghagyják okulásul az utókor számára. Nos, én találtam valakit, aki ott volt, amikor felemelték a kripta tetejét. Szerinte valóban lehetett a tetem mellett egy zacskó, mert egy kis kupac hevert a maradvány dereka táján. Más azonban nem volt a kriptában.
Őszintén mondom, elkeseredtem. Úgy éreztem, értelmetlenné vált egész eddigi életem. Hiába öltem, és raboltam gyereket - kicsúszott a kezemből a nagy felfedezés. Soha nem lesz az enyém Antonio Stradi vari titka.
Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy miért is ne lehetne az enyém? Hiszen ezt a furcsa lakkot, amivel a mester dolgozott, itt fedezték fel, Goában. Nem kell mást tennem, csak végigjárnom a híres hangszerkészítő mestereket, megszereznem a lakkjaikat, megvizsgálnom őket, és lehet, hogy megtalálom közöttük azt, amit keresek.
Megvakarta a fejét és szomorúan maga elé bámult.
- Sajnos, nem találtam meg. Még Jensen voltam, amikor elkezdtem sorra járni a műhelyeket, mintát vettem a lakkjaikból, előre elkészített hegedűkre kentem őket - mindhiába. Arra a lakkra, amellyel Stradivari dolgozott, nem sikerült rábukkannom.
Más talán elkeseredett volna a helyemben, és feladta volna a küzdelmet, engem azonban nem olyan fából faragtak. Itt van az orrom előtt a nagy titok minden összetevője: fa, a rákok, a rákok páncélja, és a régi receptek. Nekem magamnak kell rájönnöm, milyen alkatrészekből állította össze a kotyvalékát Antonio Stradivari.
Ehhez viszont munkahely kellett: egy egész laboratórium. Azt is tudtam ugyanakkor, hogy nyilvánosan nem dolgozhatom, hiszen bármelyik pillanatban elkaphat valaki. Afelől
nem volt kétségem, hogy a Kerkhof testvérek mindent megtesznek, hogy előkerítsenek. Ezért ha fel is építek egy laboratóriumot, annak mély illegalitásban kell működnie. És nekem is személyiséget kell cserélnem, ha élni akarok.
Ahab kapitány itt bóklászott a lagúnák környékén - piszkos volt és sültbolond. Valaha valóban Rodriguez hadnagy volt, és valóban felfalták a feleségét a krokodilok. A portugálok távozása után itt maradt, és adományokból tengette az életét. Mindenki ismerte, és senki. Messziről mindenki, közelről senki.
Így aztán senki nem is vette észre, hogy egyszer csak Ahab kapitány megváltozott.
Hogy miképpen történt az átalakulás? Egy este a szerencsétlen Ahab beesett a krokodilok közé, hogy reggelre feltámadjon. Most már csak a laboratórium elkészítése volt hátra. Pénzem volt, és hozzá is férhettem - erről még azelőtt gondoskodtam, hogy a hippik közé álltam volna.
Az első kérdés az volt, hol építsem fel a munkahelyemet? Jól ismertem a lagúnákat - itt bujkáltam a környéken azóta, hogy mint Jensent megöltek -, s egyszer véletlenül felfedeztem ezt a hatalmas üreget, amelyben most együtt állok önökkel, s amely akkor természetesen még egészen másként nézett ki.
A féllábúak falujának az ötletét viszont egy szerencsétlen féllábú és félkezű halásztól kaptam, akinek a végtagjait valóban a csúszómászó hüllők harapták le. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer magam is majdnem rámegyek a krokodilokra!
Megcsóválta a fejét, és dühösen kiköpött.
- Ó, ezek a rohadt krokodilok! Hányszor, de hányszor forogtam életveszélyben miattuk, amíg a föld alatti világot építettem! Egyre ott jártak körülöttem, s egészen eddig nem volt nyugtom tőlük, amíg ki nem fejlesztettem egy elemmel működő elektrosokkolót. Egy alkalommal azonban így is megtörtént a baj. Erről nem akarok beszélni - elég annyi, hogy majdnem belehaltam. Hónapokig feküdtem kórházban, a nap huszonnégy órájában attól rettegve, hogy valaki előbb-utóbb kideríti a személyazonosságomat. Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen állapotom esetleg akadályozta volna a további munkát.
Szerencsére nem így történt. Megtanultam művégtaggal élni - amint látják, nem is rosszul.
Amíg a föld alatti laboratóriumot építettem, arra is maradt időm, hogy megszervezzem a csonkolt végtagú emberek faluját. Maguk mindent tudnak már róluk - feltételezem, hogy Mr. Lawrence rájött az igazságra. Idehozattam őket, hogy védőpajzsot nyújtsanak nekem. Kinek tűnt volna fel, ha a félkezű és féllábú emberek falujában néha a lagúnában fürdik valaki? Bár bőven akadtak errefelé látogatók, nagyobb biztonságban éreztem magam, mintha magányosan éltem volna egy lakatlan szigeten.
Bármennyire furcsának is tűnhet, a szerencse végül rám mosolygott. Nem a kezem-lábam elvesztésére gondolok - azt aligha nevezhetném szerencsének. Inkább arra, hogy kutatásaimat siker koronázta - csodálatosabbnál csodálatosabb műanyagokat és lakk-keverékeket fedeztem fel -, önök is láthatják őket, ha körülnéznek. A figurák olyanok, mintha élnének... Azt hiszem, megbocsátható, ha nagy magányomban társaságra vágytam, és műanyagból készítettem magamnak társakat. Még hangversenyeket is rendeztem nekik. Kellemes hallgatóság, igazán kár, hogy tapsolni nem tudnak. Önöket is odaültettem a hallgatók soraiba - remélem, nem neheztelnek érte? Így legalább sokáig megőrzöm az arcukat az emlékezetemben, még akkor is, amikor az igazi már az enyészeté lett. Szép lassan a krokodilokat is uralmam alá hajtottam. Ez azonban nem lényeges, nem is beszélek róla. Sokkal lényegesebb, hogy amikor a föld alatti világgal kész lettem, felkerestem a lányomat, Betty Haant, akit maguk Patricia Redfieldnek ismernek. Patricia - az én igazi kislányom - mindenben azonosult velem. Ő sem riad vissza semmitől, ha a jogait kell érvényesítenie. Mert a jog, a Stradivari kutatásának a joga reá szállt - abban a pillanatban, hogy felfedtem előtte a titkot, amiről mindeddig semmit sem tudott. Arra gondoltam, hogy bérelek neki odafent egy házat, hogy ne kelljen idelent dolgoznia: sajnos Mary, és az a másik - Dustin Robinson - megakadályozott benne.
Megcsóválta a fejét és dühösen morrantott néhányat.
- Valami hülye szervezet elhatározta, hogy felméri a lagúnák állapotát. Egyáltalán nem hiányzott nekem, hogy itt koslassanak a környéken, és esetleg belebotoljanak a laboratóriumomba! Nem tehettem mást, minthogy Elisabeth-t, azaz Patríciát beléptettem közéjük. Szerencsére nem volt gond az alkalmazásával, hiszen a lányom addigra már képzett biológus volt. Betty szemmel tartotta a társait, míg azok nemigen törődtek vele. Akárcsak az anyjának, neki is van tehetsége a színjátszáshoz. így lett az alkoholista Patricia Redfield a szemem és a fülem.
Őszintén szólva kellett is őriznem a titkom, hiszen sorra jöttek a hívatlan vendégek. Andreas és Derek Kerkhof tíz év alatt négy fickót küldött rám - valamennyien itt bóklásztak a lagúnák környékén és engem kerestek. Goa kicsi állam, tudták, ha elrejtőztem valahol, hát csak Dél-Goa jöhetett szóba. Szerencsére sikerült elkapnom valamennyit, mielőtt még kideríthették volna, hova építettem a laboratóriumomat. Húrral fojtottam meg őket, mint a régi szép középkorban. Mert azt, remélem, tudják, hogy aki annak idején megpróbálta kilesni egy-egy hangszerkészítő céh titkait, elkapták, megfojtották és belakkozták!
Az őrület lángja lobogott a szemében. - Aztán egyszer - úgy tíz évvel ezelőtt - történt valami. Egy reggel megvettem a helyi lapot - a Navhind Times-t, s mit látok benne? Egy hirdetést, amely másnak nem mondott semmit, nekem viszont annál többet. Egy Derek Kerkhof nevű holland férfi adta fel, és arra kért benne egy bizonyos F. H-t, hogy találkozzanak Indiában, Dél-Goában, és tárgyaljanak meg bizonyos kérdéseket.
Képzelhetik, mit éreztem, amikor elolvastam. Ó, a kedves, két Kerkhof! Oda süllyedtek, hogy Frank Haannak könyörögnek? Megértettem én, hogyne értettem volna meg Derek barátom és hajdani üzlettársam bánatát. Lánya felserdült, ő pedig élete végéhez közeledett: legalább egyszer, utoljára szerette volna látni a kicsikét. Arról természetesen fogalma sem lehetett, hogy Mary Kerkhof közben eltűnt a szemem elől.
Megcsóválta a fejét és folytatta.
- Válaszoltam a hirdetésre. Dél-Goába hívtam Dereket. Megadtam a szálloda címét is, amelyben várom. Kerkhof pedig ideutazott. No, nem Derek, pedig neki kellett volna jönnie, hanem Andreas. Mint később kiderült, Derek megbetegedett, és Andreast küldte maga helyett.
Akkor már lázasan dolgoztam a lakk titkának a megfejtésén, ezért úgy éreztem, stílszerű megismertetnem vele Andreast. Némiképpen nehezítette a helyzetet, hogy egy lány is vele volt, ő tolta a kocsiját - különben a Kerkhofok mindig tartottak maguk mellett egy-két csinos lányt -, de hát végül is minden megoldódott. Andreast megöltem, középkori szokás szerint belakkoztam, a lánynak pedig kígyót dugtam az ágyába. Nem kellett boltban vásárolnom, van a lagúnákban mérges kígyó éppen elég.
Hogy Andreas Kerkhofon bosszút álltam, nagy-nagy megelégedéssel töltött el, mondhatni új erőre kaptam tőle. Ezután felfedeztem néhány műanyagot, amelyeket közvetítők útján piacra dobtam. Nem kellett aggódnom, hogy elfogy a pénzem, s hogy nem leszek képes Elisabeth-t tovább taníttatni.
Cirka nyolc év múlva ismét csak megjelent a Navhind Times-ban egy hirdetés. Ezúttal is Derek Kerkhof keresett, és találkozót kért tőlem. Természetesen belementem, miért is ne mentem volna bele? Ugyanazt a címet adtam meg neki, mint korábban, csupán a hotel neve változott meg azóta.
Ekkor már másképpen képzeltem el a vele való találkozást. Ha korábban hív randevúra, csak megöltem volna, legfeljebb halála után kentem volna a képére egy kis lakkot. Csakhogy... közben Elisabeth visszatért hozzám, és azt javasolta: ne elégedjünk meg azzal, hogy megöljük. Kapjuk el, és kínozzuk meg. Érezzen pokoli fájdalmat azért, amiért megszegte a megállapodásunkat, és gonoszul bánt velünk. Nem tudom, említettem-e már, hogy vagyonom Hollandiában maradt részét zároltatta, majd rátette a kezét.
Nem óhajtom hosszasan ecsetelni a dolgot, annyit kívánok csak elmondani, hogy elkaptam Derek Kerkhofot is. Nem öltem meg, csak elkaptam. Elisabeth hidegre tette gondozónőjét, és maga lépett a helyére. Csodálom, hogy nem ismert rá, Mr. Lawrence. Pedig ön találkozott vele.
Akár szégyellhettem is volna magam, hogy nem ismertem fel Patricia Redfieldben, azaz Elisabeth Haanban azt a fiatal hölgyet, aki nagypapát kísérgette: Miss Bigelow-t. Csak hát honnan gondolhattam volna, hogy a folyamatosan részeg Miss Redfield azonos lehetne vele? Olyan maszkot választott magának, amely eleve lehetetlenné tette az azonosítást.
- Bizony, bizony, hölgyeim és uraim: megöltem Derek Kerkhofot is. Méghozzá nem is akárhogyan. Olyan lakkot kentem rá - különben ez is az én találmányom -, amely a bőrére száradt és pokoli kínok között végzett vele. Közben azért kénytelen voltam el is hódítani, nehogy beszélni tudjon. Például Mr. Lawrence-nek, aki - milyenek a véletlenek! - felfedezte a parton. Őszintén mondom, meg is ijedtem egy kicsit, hogy rájön valamire, szerencsére Mr. Lawrence-nek nem túl magas az intelligenciaszintje. Apropó, Mr. Lawrence! Miket mondott magának Derek Kerkhof? Mert hogy mondott valamit, az biztos.
- Összefüggéstelen szótöredékeket - vontam meg a vállam.
- Elisabeth kuncogva mesélte, hogy milyen kellemesen elbeszélgetett önnel. De menjünk egy kicsit tovább... Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy le akartam magát is léptetni a színpadról, hiszen chaplini csetlés-botlásaival sok kellemetlenséget okozhatott volna nekem. Főleg, amikor Szadanand Szingh is magára szállt. Ő, ellentétben önnel, ravasz, mint a kígyó.
Szadanand Szingh-re pillantottam. A ravasz kígyón nem látszott, hogy fellelkesítette volna a dicséret: komor képpel nézett maga elé.
- Hogy ne legyenek kétségei, Mr. Lawrence, Ibrahimot én béreltem fel, hogy tüntesse el magát. Ő fizette le a tengerészeket, hogy fojtsák Önt a tengerbe. Kár, hogy nem sikerült; sok fáradságot spórolhattam volna meg magamnak. Sajnos túl sokat tudott: őt is meg kellett ölnöm, akárcsak egy kellemetlen fickót a tengerészek közül. Önnek pokoli szerencséje volt - ezt el kell ismernie. Nem csak ekkor, hanem amikor Ibrahim felrobbantotta Panduranga bodegáját. Önnek levegőbe kellett volna repülnie, de esze ágában sem volt megtenni nekem ezt a szívességet. Ejnye-bejnye, Mr. Lawrence!
Tréfásan megfenyegetett az ujjával, majd folytatta.
- Maga egyszerűen elpusztíthatatlannak bizonyult. Pedig még egy krokodilt is magára uszítottam. Hogy hogyan csináltam? Bár a krokodilok valóban idomíthatatlanok, sugalmazni azért lehet nekik egy s mást. Például úgy, hogy elvezetem őket az áldozathoz egy kis friss vér vagy hús segítségével. De ön ezt is megúszta. Azt mondják, a hülyéket néha szárnyaik alá veszik az istenek.
Természetesen nagy mulatságot okozott volna nekem, ha a mi kedves Szadanand Szingh barátunk gyilkosság gyanújával letartóztatja és elítélteti önt, de ebben azért nemigen reménykedtem. Túl tisztességesnek ismerem ahhoz a felügyelőt, hogy bárkit is elítéltessen, akinek nincs ezer százalékig meggyőződve a bűnösségéről.
Mit meséljek még önöknek? Derek Kerkhof hulláját elloptam a hullaházból, és Herr Füssli szobájába vittem. Tudják, miért? Azt akartam, hogy Szadanand Szingh egyfolytában maguk után koslasson. Mintha valami azt súgta volna a lelkem mélyén, hogy sok bajom lesz még önnel, Mr. Lawrence. Ön az a szerencsés fickó, aki akkor is képes aranyat találni, ha nem is keres. Időközben informálódtam önről, és megtudtam, hogy olyan minden lében kanál fickó, aki képes belebotlani a legelrejtettebb titkokba is.
Talán feltűnt önöknek, hogy milyen könnyedén mondtam: elloptam a hullát a hullaházból, és ide vittem, meg oda vittem. Pedig így történt. Igaz, Elisabeth segített, de magam is meg tudtam volna tenni. Bolondot játszottam, de azért nem hanyagoltam el a testedzést. Csonkaságom ellenére olyan erős és ügyes vagyok, hogy akár három hullát is elvihetek a hátamon. Azt hiszem, erre rövidesen szükség is lesz... persze, ne higgyék, hogy a kerekes kocsit és a holttestet magam cipeltem kilométereken át, dehogy! Elisabeth terepjáróját használtam, ahogy más esetekben is.
Következő áldozatom Gokul volt, Szadanand Szingh spiclije. Ugye nem tagadja, felügyelő, hogy Gokul a maga embere? Féltem is tőle, mint a tűztől. Régóta el akartam pusztítani, hiszen ha valaki rábukkanhatott volna a víz alatti rejtekhelyemre, hát neki megvolt rá minden esélye. Közben Mr. Lawrence-t is megpróbáltam megölni. Tehetek én róla, hogy nem kellett a krokodiloknak? Nyugodj békében, Gokul!
Azt hiszem, megbocsátanak nekem, hogy kissé eljátszadoztam önökkel. Ibrahim holttestét feltettem Gokul hajójára, Gokulét pedig eltüntettem. Ha látták volna az arcukat, hülyére röhögték volna magukat saját magukon. Egyszerűen kedvemet leltem benne, hogy eljátszadozzam magukkal. Természetesen azért a kísérleteimet is folytattam. Egy kis játék, egy
kis tudomány. Így kerek a világ. Ja, és még valamit. Engedjék meg, hogy szóljak néhány szót Ganésa gyémántjairól, amelyekről annak idején könyvet írtam. Könyvem nyomán nem egy expedíció indult Goába - az indiaiak csak röhögtek rajtuk. Ha valaki tudta, akkor ők aztán igazán tudták, hogy a kincs nem létezik. Csak azt akartam vele elérni, hogy ha netalán valaki észrevenne, amint a lagúnák között kutatok, azzal védekezhessek, hogy Ganésa gyémántjait keresem... Dustin Robinsonnak is én etettem meg a lábát a krokodilokkal. Látja, Mr. Lawrence, hogy milyen szerencséje volt? Ámbár ön, amilyen csinos fiú, bizonyára jól mutatna kéz és láb nélkül is.
Azt már meséltem, amikor engem is elkapott egy dög? Élet-halál között lebegtem, de megúsztam. Csak szóljanak közbe, ha kétszer mondanék valamit.
Zavarossá váltak a szavai, és egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, mintha alaposan belekóstolt volna egy fenis üvegbe.
- Mindenkit meg akartam ölni, és... meg is fogok. A lakk titka az enyém... már csak néhány lépésnyire vagyok tőle, vagy annyira sem... Dustint is én öltem meg... és mindannyiukat megölöm. Ironside-ot is én öltem meg. Tudtam, hogy valamennyien az üres szarkofág körül császkálnak, hát elkaptam egyet, és megfojtottam. Bármelyikük lehetett volna. De éppen Ironside lopakodott arra. Szép látvány volt, mi... he-hehe? Magukat is el akartuk kapni... kár, hogy Szadanand Szingh megakadályozott benne... Azt hitték, nem tudtuk, hogy ott lapulnak a szarkofág tetején? Hiszen mindenhova követtük magát... Mr. Lawrence. Akárcsak a három testvér... Hehehe! Ők is a maga árnyékai voltak, nemcsak mi... Én mindenkit megölök... megölök...
- Apa!
Ahab kapitány megrázkódott, és megsimogatta a szakállát.
- Hol is tartottunk? Ja, hogy megalkottam ezt a föld alatti világot, ahol kedvemre kísérletezhettem. Csakhogy... egyedül éreztem magam... rohadtul egyedül. Főleg, amikor még Elisabeth sem volt mellettem. Ezért aztán... készítettem magamnak társaságot. Igazán kedves emberek, és kedves hölgyek. Megmintáztam az ismerőseimet is... a halottakat is, és az élőket is. Nem is tudják elképzelni, milyen izgalmas dolog annak a másával beszélgetnünk, akit megöltünk. Egy-két indiait is megöltem és... elvettem a lakkjukat. Ők hangszerkészítők... voltak...
- Apa!
- Mit akarsz, kislányom?
- Be kell fejeznünk a beszélgetést, méghozzá minél gyorsabban!
- Persze, persze. Akkor hát...
Ahab kapitány tovább tanácstalankodott volna, de Miss Redfield, azaz Elisabeth Haan átvette az irányítást. Széttárta a karját, mintha át akarna ölelni bennünket.
- Nehogy azt higgyék, bárkire is haragszom maguk közül. Kedves Bobby, jó kollégám voltál, ha jól emlékszem, gyerekkoromban még kedveltelek is.
Bobby gúnyosan elhúzta a száját.
- Annyira szerettél, hogy éjjel-nappal őriztél. Azért mégiscsak sikerült megszöknöm tőled. Most, ahogy arra az időre gondolok, mintha függönyt húznának el az emlékeim elől. Látom magam abban a rohadt sátorban, amint sírok és zokogok, és te a képembe vágod, hogy soha, de soha nem fogom többé viszontlátni az apámat. Gyűlöltelek, Elisabeth, és most is gyűlöllek!
- Pedig nem hazudtam - mondta gúnyosan a lány. - Az apád halott.
- Megbűnhődtök érte, ezerszer is megbűnhődtök! Te is és az apád is! Ekkora bűn nem maradhat megtorlatlanul.
- Ez csak mese, Mary. Soha, senki nem tudja meg, mi történt itt, a víz alatt. S ha valaki be is talál ide, mi már rég messze járunk Indiától. Talán néhány nap, és birtokunkban lesz a titok.
Bobby Valentine-nél ekkor elszakadt a cérna. A műfűre borult, és sírt-zokogott, csak úgy rázkódott a háta. Odalépkedtem hozzá, és vigasztalni próbáltam. Patricia Redfield eközben folytatta a monológját.
- Magát szinte kedvelem, Mr. Füssli. Önt is, Szadanand Szingh. Miss Naikkal talán még barátnők is lehettünk volna... Most pedig még valaki óhajt csatlakozni a maguk kis kompániájához. Kinyithatom az ajtót, apa?
- Nyisd ki, Betty!
Betty Haan megnyomott valamit a tenyerében. Bizonyára
annak a távirányítónak az egyik gombját, amely a robbanást is beindíthatta volna.
Tompán felmordult valami a közelünkben.
- A színpad! Azt figyeljék! - rikkantotta mellettünk Ahab kapitány. - Én terveztem!
A színpad forogni kezdett, majd mint amikor egy valódi előadásban változik a szín, eltűnt róla a hegedűt tartó férfi, és egy jókora, rácsos kalitka bukkant fel rajta. Olyasféle, amilyenben a vadállatokat tartják az állatkertben vagy kísérleti intézetekben.
Ebben a kalitkában azonban nem vadállat volt. Egy ember állt benne, a rácsba kapaszkodva; hosszú szakálla a mellét verdeste, hunyorgott, és kétségbeesetten bámult bennünket.
Mintha szíven ütöttek volna.
A ketrecből régi jó barátom, Santarcangeli atya nézett rám, akivel jó néhány kalandot megéltünk Mandzsúriában, és a Himalája óriásai között
Aki eltűnt a Vatikánból, és feltehetően Goába utazott, hogy megszerezze az egyháznak, mint jogos örökösnek Xavéri Szent Ferenc csodalakkjának a titkát.

31.

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, de tudtam: úgysem engednék. Ezért visszafogtam magam, és csak messziről integettem oda az atyának.
- Hello, atya! Hogy van?
Santarcangeli ahogy megpillantott, tenyerébe temette az arcát.
- Sejthettem volna! Mindezidáig azon törtem a fejem, miért csuktak be ebbe az átkozott kalitkába. Ha tudtam volna, hogy maga is belekeveredett az ügybe, nem csodálkoztam volna.
Ilyen volt Enrico Santarcangeli. De azért barátok voltunk életre-halálra.
- Hogy érzi magát, atya?
Santarcangeli rám mosolygott, és megrázta a rácsot.
- Éppen filozófiai problémákon töprengek.
- Nocsak.
- Az foglalkoztat, hogy vajon ki van bezárva? Az-e, aki odakint van, vagy az, aki idebent?
Ahab kapitány mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Maguknak aztán van lélekjelenlétük. Még a halál árnyékában is tréfálkoznak. Nos, atya, azt hiszem, elérkeztünk a végállomáshoz.
- Egyszer mindenki elérkezik - mondta az atya. Santarcangeli ezúttal kellemesen sötétszürke útiruhában
volt, amelyen azonban vasalhatatlan nyomokat hagytak az elmúlt idők viszontagságai. Szakálla fölött óvatosan, mindenre figyelve csillogtak ravasz szemei. - Jöjjön ki, atya!
- Jönnék én, de be vagyok zárva.
- Már nincs - mondta Ahab kapitány. - Nyissa csak ki az ajtót.
Santarcangeli az ajtóhoz ballagott és megpróbálta kinyitni, őszinte elképedés futott át az arcán, amikor a mindeddig mozdíthatatlan vasszárnyak mintegy varázsszóra kitárultak előtte.
- Ejha! - füttyentett elismerőn. - Hogy csinálta?
Jól ismertem ahhoz Santarcangelit, hogy ne dőljek be neki. A gyermeki csodálkozás a hangjában feszült figyelmet takart. Minden idegszálával azt leste, miképpen találhatna egérutat szorult helyzetéből.
- Az következik, amiről már beszéltem magával, atya - mondta Ahab kapitány. - Jöjjön ide, a többiekhez.
Santarcangeli mozgásán látszott, hogy hosszú időt töltött a ketrecben. Nehézkesen emelgette a lábait, de én biztos voltam benne, hogy nagyon is tudná használni őket, ha sor kerülne rá.
Santarcangeli odasétált hozzánk, miközben mindenkire vetett egy barátságos mosolyt.
Cicus meghajolt, és majdhogynem letérdelt az atya előtt.
- Dicsértessék, atyám. Santarcangeli gyanakodva pislogott rá.
- Ismerjük mi egymást?
- Én voltam az, aki Xavéri Szent Ferenc ereklyéje iránt érdeklődött önnél.
- Ó, igen - bólintott Santarcangeli. - Már emlékszem. Mégsem hitt hát nekem?
- Hosszú történet ez, atyám.
- És rosszul végződik - tette hozzá fenyegetőn Ahab kapitány. Megköszörülte a torkát, és Santarcangelire mutatott. - Santarcangeli atya sajnálatos módon ugyanazt akarta, mint önök itt valamennyien. Ellopni jogos tulajdonomat, a lakkot. Ezért neki is meg kell halnia. Bár nem szívesen ölök meg papot, ezúttal erőt veszek a viszolygásomon. Most, hogy valamennyien együtt vagyunk, megkezdődik az utolsó felvonás. Kész vagy, Elisabeth?
- Kész vagyok, apa!
Társaim, mintha csak ekkor ébredtek volna rá, hogy meg kell halniuk, egyszerre próbálták meg jobb belátásra bírni Ahab kapitányt.
- Ezt meg fogja bánni! - vicsorgott Szadanand Szingh. - Ezt nem ússza meg élve! Lesz, aki elkapja; arra mérget vehet!
Ahab széttárta a karját.
- Tisztában vagyok vele. De azzal is, hogy roppant csavaros az észjárásom. Ne izguljon, túljárok az üldözőim eszén. Sajnos, Ön már nem lesz képes tippeket adni nekik a túlvilágról.
Miss Nandini Naik némán és sápadtan nézett maga elé. Testére feszülő szarvar kamizában márványszoborra emlékeztetett. Bármilyen furcsán hangzik is, Cicus hasonlított leginkább rá. Ő is mozdulatlanul állt, mintha megbénította volna a halál közelsége. Összeszorította az ajkát, és a szemembe nézett. Semmit nem tudtam kiolvasni belőle: sem félelmet, sem gyűlöletet. Talán azokra az órákra emlékezett, amiket velem töltött.
Glover testvér viszont nem emlékezett semmire. A műfüvön feküdt, és csak ide-oda mozgó feje jelezte, hogy nem hunyt ki még belőle az élet.
Bobby Valentine mintha belenyugodott volna a vereségbe. Santarcangelihez húzódott, és megfogta a kezét. Az atya rámosolygott, és keresztet rajzolt a homlokára.
Egyedül Szandokan kísérelt meg szemben úszni az árral.
- Hé! Hé! - próbált meg felemelt kézzel szembeszállni a könyörtelen végzettel. - Én nem csináltam semmit. Csupán ereklyéket kerestem Xavéri Szent Ferenc sírjában. Nekem
semmi közöm a maguk bulijához! Engedjen elmennem, holnapra már csak a hátamat látja India.
- A kisasszonyt is magával vinné? - tudakolta Ahab kapitány.
- Cicust? - hökkent meg Szandokan. - Mi a fenéért vinném? Semmi közöm hozzá. Miattam nyugodtan kinyírhatják.
- Te szemét! - sziszegte Cicus.
Ahab kapitány biccentett egyet, és széttárta a karját.
- Az előadásnak ezzel vége! Vége bizony, hehehe... Hahó, hó: vége bizony.
Amíg rikoltozott, egyre kétségbeesettebben túráztattam az agyam. Amit elterveztem, csődöt mondott. Ráadásul itt van ez a rohadt robbanószerkezet a nyakamon. Még ha be is következne, amire számítok...
Bekövetkezett.
- Gondoljanak arra, hogy minden szökési kísérlet reménytelen - hallottam Ahab kapitány hangját -, hiszen csak egy kicsi gombocskát kell Elisabeth-nek megnyomnia. Roppant kínos lenne így végezniük. Ennél biztosabb és tisztességesebb halált ajánlok. Kérem, induljanak el libasorban a felé az ajtó felé...
- Állj!
Éles női hang csattant, majd géppisztolysorozat kaszálta le a pálmák még épségben maradt tetejét.
- Kezeket fel! - kiáltotta a hang, s Milly kissé koszos arca bukkant fel az ajtóban. - Letartóztatom, Ahab kapitány!
Annyit láttam csak, hogy a természet másik két szabad gyermeke is beoldalog mögötte. Feléjük ugrottam, és széles mozdulatokkal a nyakamon függő robbanószerkezetre mutogattam.
- Maradjanak nyugton, mert... valamennyien meghalunk!
Így történt, hogy a legutolsó ütőlapom végül is nem bizonyult annak.
Milly, a búbos hajú Vincent és Jerry Solomon sápadt képpel rakták le fegyvereiket a földre.
Ezen a napon - úgy látszott - Ahab kapitányt nem lehet legyőzni.

32.

Ahab kapitány és Patricia Redfield maga volt az élő csodálkozás. Nagy ámulatukban még azt sem vették észre, hogy odasodródom Cicushoz, és gyengéden oldalba bököm. Cicus felnézett rám, és odatapadt hozzám. Ajka az ajkamat kereste.
Ahab kapitány azért nem csodálkozott annyira, hogy ne vegyen észre bennünket. Meghökkenve bámult rám, majd felém nyújtotta fakezét.
- Maguk ott... mit csinálnak?
- Búcsúzkodunk - mondtam megvonva a vállam. - Úgy gondolom, ez a búcsú örökre szól.
- Jól gondolja. Szerencsére nincsenek közöttünk kiskorúak.
Bobby Valentine megütődve bámult rám. Őszinte megdöbbenést láttam a tekintetében.
Cicus egyszerűen rám mászott. Herr Füssli diszkréten félrefordította a fejét, és mások is zavartan elnéztek mellettünk. Úgy látszott, hogy Cicus utoljára még örülni akar az életnek.
Tapogató keze végigfutott rajtam, bebújt a ruhám alá, és ott is maradt egy kicsit.
Mire égő arccal kihúzta, már nyitva volt a robbanószerkezet bilincse.

33.

- Erre aztán nem gondoltam volna! - tátotta el a száját Ahab kapitány. - Te gondoltál volna rá, Elisabeth?
- Én sem gondoltam volna, apa - mondta türelmetlenül a lány. - Végül is kik a fenék maguk? - kérdezte a természet három szabad gyermekére csodálkozva.
Ez a kérdés korábban engem is foglalkoztatott: szerencsére még idejében sikerült megtalálnom rá a választ. Őket küldte a Vatikán Santarcangeli keresésére, és nem is hiányzott sok hozzá, hogy megtalálják. Ha egy nappal előbb derítik fel a föld alatti laboratórium helyét, másképpen alakulhattak volna az események.
- Nem mindegy az magának? - kérdezte Vincent, Santarcangeli felé biccentve.
- Végül is mindegy - mondta Ahab kapitány. - Most aztán már tényleg igyekezzünk.
Megpróbáltam Milly szemébe nézni. A lány még mindig a kezében tartotta a géppisztolyát, készen rá, hogy letegye ő is a földre. Már-már letette, amikor végre sikerült elkapnom a tekintetét.
- Lőj! - sugározta felé a pillantásom. - Lőj!
Milly félresöpörte szemébe hulló haját, és hitetlenkedve bámult rám.
Nem kockáztathattam, ordítanom kellett. Ha sokáig próbálom belészuggerálni, mit kellene tennie, elpasszolhatom az utolsó lehetőséget is.
- Lőjön már! - ordítottam felé kétségbeesetten. - Lője le Ahab kapitányt!
Ahab villámsebesen felém fordult. Nyitott ingem alól kilátszott annak a fém bilincsnek a karikája, amellyel Elisabeth a robbanószert rám erősítette.
- Maga bolond! - kiáltotta felém. - Sültbolond!
- Lőjön már!
Milly felemelte a géppisztolyát és lőtt. A sorozat Ahab kapitány fakezét találta el, amely néhány pillanattal korábban még fenyegető felkiáltójelként meredt a levegőbe. Faszilánkok repkedtek szerteszét a levegőben, Ahab szitkozódásával keveredve.
- Nyomd meg Elisabeth a gombot, hadd dögöljenek meg valamennyien!
Elisabeth azonban nem tudta megnyomni. A kedves, veszekedős, zsíros hajú, kötekedő Milly nekiugrott és hanyatt taszította.
- Ide a távirányítót, te kis szemét! Maguk meg tűnjenek el! Azonnal tűnjenek el!
Futottam a többiek után, ahogy a lábam bírta. Ha sikerülne kijutnom a barlangból, és kihajítani a szerkezetet a nyílt lagúnába, még ha fel is robban, nagy kárt nem tesz semmiben. Ha viszont idelent dobom le valahol...
A folyosó végén, a medencénél értem utol őket. Meghökkenve bámultam rájuk, mint ahogy ők is rám. A medence tele volt vízzel, és még mindig folyt bele valahonnan, egy láthatatlan lyukon keresztül.
- Nyomás! - ordítottam. - Be a vízbe!
Mintha csak erre vártak volna. Sorban belecsobbantak, és ki szökdécselve, ki a medence alját taposva igyekezett a másik part felé.
- Vigyázzanak! - hallottam hirtelen Cicus rémült kiáltását.
- Azok ott... mik?
A láthatatlan lyukon át rücskös, hosszúkás, fatörzshöz hasonló valamik úsztak be a medencébe.
- Jézusom! - sikította Bobby Valentine. - Krokodilok! Ekkor már én is ordítottam, ahogy a számon kifért.
- Előre! Ne nézzenek hátra, csak előre! Menjenek már, az ördög vigye el magukat!
Legelsőnek Herr Füssli ért át a másik partra, aztán Cicus, Szandokan, Bobby Valentine. Vincent és Jerry Solomon éppen akkor kapaszkodtak ki, amikor megfordultam és elkezdtem visszafelé rohanni.
- Megőrült, ember? - ért utol Herr Füssli kétségbeesett ordítása. - Rossz irányba fut! Erre jöjjön, Lawrence!
Én azonban pontosan tudtam, mit csinálok. Kezemben a nyakamról lekapott robbanószerkezettel végigszaladtam a folyosón, és éppen akkor bukkantam ki a pálmafák közül, amikor Elisabeth magasba emelte a távirányítót. Arcára vér kenődött: ki tudja, kinek a vére. Milly vele szemben állt, géppisztolyát a lány mellkasára irányítva.
Amikor felbukkantam a közelükben, megdermedtek. Mintha egy régimódi élőkép előadói lettek volna.
- Mi a fenét keres itt? - förmedt rám Milly. - Nem elég nekem, hogy ő itt maradt?
Az ő Santarcangeli atya volt, akit ebben a pillanatban vettem csak észre. Egy pálmafánál állt, sápadt arccal, mellette Ahab kapitány feküdt, tarkóját a haragoszöld műfű vön nyugtatva.
Az atya megrázta a fejét.
- Meghalt - mondta csodálkozó arccal.
- Meg... halt.
Önkéntelenül is Millyre pillantottam. A lány Santarcangelihez hasonlóan ugyancsak a fejét rázogatta.
- Én csak a... kezét lőttem meg. A fakezét. Patricia Redfield leeresztette a karját.
- Szívroham - mondta olyan nyugodt hangon, mintha kellemes, délutáni társaságban beszélték volna meg egy távoli
rokon halálát. - Nagyon sokat kínlódott vele. Az utóbbi időben már levegőt is alig kapott.
- Orvoshoz kellene vinni - javasoltam, bár tisztában voltam vele, hogy minden hiába. Akit az Úr egyszer magához szólít, annak mennie kell. És ha már elment, nincs az a hatalom, amely visszahozza.
Patricia Redfield, azaz Elisabeth Haan végignézett rajtunk, majd a kijárat felé intett.
- Menjenek! Tűnjenek el innen! Milly felemelte a géppisztolyát.
- Le kell tartóztatnom, Elisabeth Haan.
Elisabeth elmosolyodott. Már nem volt emberi a mosolya; alighanem a bukott angyalok mosolyoghattak így, amikor az Isten elkezdte lehajigálni őket az égből.
- Engem senki nem tartóztathat le. Itt maradok az apámmal... örökre a víz alatt. Mindörökre. Nagyon kérem, menjenek el!
Valóban kért, és nem fenyegetődzött. Millyhez léptem, és rátettem a kezem a géppisztolya csövére.
- Menjen, Milly.
- De nekem az a feladatom, hogy...
- Menjen.
Milly a szemembe nézett, aztán megvonta a vállát. Kisimította a szeméből csimbókos haját, és a kijárat felé nézett.
- Glover? - intettem kérdőn az atya felé. Santarcangeli összekulcsolta a kezét.
- Ő is meghalt. Súlyosabb volt a sebe, mint gondoltam.
Elisabeth most rám mosolygott. Bár odafent sem volt csúnya lány, az elmúlt percek mintha még tovább szépítették volna.
- Kérem... hagyj anak magunkra bennünket. Santarcangeli diszkréten a háttérbe vonult. Jómagam odaballagtam hozzá, és cirka kétméternyire tőle megálltam.
- Válthatnánk néhány szót? Patricia sóhajtott.
- Adok magának egy egész percet. Aztán megnyomom a gombot.
- Azt szeretném, ha nem nyomná meg.
- Ezúttal nem teljesedik be az akarata, Leslie. Lehet, hogy
hülye voltam; talán nem azt az utat kellett volna bejárnom, amit bejártam, de ez már a múlt. Ha okosabb vagyok, nem rendelem alá magam az apám ábrándjainak. Ha lenne még egy életem, talán nem tenném meg.
- Mindenkinek több élete van. Az egyiket lezárja, és újrakezdhet egy másikat.
Megrázta a fejét, és szomorúan nézett rám.
- Nem érti, Leslie? Én embereket öltem. Amit az apám elmondott, csak félig igaz. Nem mindenkit ő ölt meg. Én is öltem.
- Isten megbocsát, lányom - dünnyögte Santarcangeli atya a távolból.
- De én nem tudok megbocsátani magamnak - mondta a lány. - Egyszer mindenért bűnhődni kell. Nem tudnám elviselni a börtönt. Megszoktam a lagúnákat, a Mandovi vízét, megszoktam a beteljesülni látszó álmokat. Isten önökkel, uraim. És veled is, Milly. Soha nem gondoltam volna rólad, hogy zsaru vagy.
- Elisabeth - próbálkoztam tovább. - Ennek nincs értelme. Maga fiatal...
- Tudja, hány éves lennék, ha kijönnék a börtönből?
- Még akkor sem lenne késő. Elisabeth ismét elmosolyodott.
- Lejárt az egy perc. Megnyomtam az időzítő gombját.
Rémülten bámultam a karomon lógó szerkezetre. Nem látszott rajta semmi, de holtbiztos voltam benne, hogy Elisabeth nem a levegőbe beszél.
- Ne!
- Már megnyomtam. Nem lehet megállítani. Öt perc múlva robban. Figyeljen rám, Leslie. Fussanak a medencéig és ott hajítsa bele a vízbe. Aztán fussanak tovább és igyekezzenek a felszínre jutni. Gyerünk, mert rohan az idő.
- Csak blöff - mondta bizonytalanná vált hangon Milly. - Ugye csak blöfföl?
Semmiben nem voltam még annyira biztos, mint abban, hogy Elisabeth Haan ezúttal olyan messze áll a blöfftől, mint a Waterloo-híd az Északi-sarktól.
- Jöjjön velem, Elisabeth - kérte az atya is. - Megteszek mindent, amit csak megtehetek.
- Négy perc - mondta a lány. - Négy percük maradt.
Bármennyire is sajnáltam, nem tehettem mást, minthogy hozzá ugrottam, elkaptam a karját és hátracsavartam.
- Gyerünk kifelé, Elisabeth.
Furcsának tűnt, hogy ennyire elengedi magát. Semmi ellenállást nem tanúsított: hagyta, hogy magam után vonszoljam. Csak tíz lépés megtétele után szólalt meg. Gyanúsan halk volt a hangja, és furcsán fátyolos.
- Leslie, kérem... engedjen el.
Eleresztettem, és bevártam a többieket. Santarcangeli lihegett, mint a partra vetett hal, Milly támogatta, miközben gyorsan, hadarva olaszul beszélt hozzá.
- Mi történt? - kérdezte idegesen Milly. - Csak nem sebesült meg ez is?
Volt valami kíméletlenség a hangjában, amit csak sokat tapasztalt rendőrök hangján szoktam érezni.
Elisabeth nyelt néhányat, aztán megtörölgette nedves arcát. Most vettem csak észre, hogy egész teste verejtékben úszik.
- Mindjárt meghalok.
- Nem adják azt olyan könnyen - mondta Milly, géppisztolya csövét a lány oldalába nyomva. - Gyerünk, előre!
- Beadtam magamnak egy... injekciót. És... eldobtam a távirányítót. - Mit csinált?!
- Két perc múlva halott leszek. Menjenek, amíg... Megragadtam Milly kezét, amelyben egyre bizonytalanabbul táncolt a fegyver.
- Azt hiszem, igazat beszél.
- Te jó isten! - sóhajtotta Milly. - Hát itt mindenki őrült? Elisabeth leroskadt a fűre, és a térdére eresztette a fejét.
- Menjenek. Nagyon kérem, menjenek.
Ezúttal Milly karját ragadtam meg, és hatalmasat taszítottam a lányon.
- Futás!
Milly dühösen toppantott, aztán futásnak eredt. A nyomában futottam én, Santarcangelit támogatva. Mögöttem viszont a halál futott a kaszáját suhogtatva.
Csak annyira emlékszem, hogy elérkeztünk amedence partjára. A fatörzsek még mindig ott feketedtek bennük: hatalmasra tátott szájakat, és fehér fogakat láttam felénk villanni.
- Neeeem! - kiáltotta mellettem Milly. - Ezen nem jutunk át!
- Mennyi időnk van még? - lihegte a fülembe az atya.
- Talán egy perc.
- Én előre megyek - kiáltotta Santarcangeli. - Amíg engem... engem... addig maguk talán átérnek. Isten önökkel...
Szerencsére még idejében sikerült elkapnom a nyakát. Annál inkább jól tettem, hogy elkaptam, mert ebben a pillanatban felbukkant a túlsó parton Herr Füssli feje, majd a keze, végül egy hosszú, de keskeny deszka. A végét Jerry Solomon fogta, míg Vincent belehajított valamit a medencébe. A következő másodpercben forrni kezdett a víz. Hatalmas buborékok pattogtak a fejünk felett erős vegyszerszagot árasztva.
- A palló! - hallottam Herr Füssli kiáltását. - Át a pallón! Nagyot csattant valami a lábam előtt. Egy deszkavéget láttam mocorogni a füst és a pattogó buborékok között.
- Vigyázzon! - hallottam Herr Füssli figyelmeztető kiáltását. - Vékony és keskeny, mint a mennyországba vezető út.
Ami ezután következett, olyan volt, mint egy álom. Előbb Milly ugrott rá a pallóra, majd elnyelte a füst és a buborékok. Santarcangeli addig udvariaskodott, amíg kénytelen voltam finoman, de határozottan megtaszítani. Csak remélhettem, hogy nem esik be tőle a hüllők közé.
Mielőtt magam is ráléptem volna a pallóra, búcsúpillantást vetettem a föld alatti világra. Bárcsak ne tettem volna! Nem láttam más egyebet belőle, csak Patricia Redfield, azaz Elisabeth Haan halálba üvegesedett szemét, nyitott száját, vicsorgó fogait.
Futni kezdtem a szemközti part felé. Néhány lépés után kinyújtottam a kezem, és a robbanószerkezetet beejtettem a vízbe. Annyit láttam csak, hogy egy mohó száj utána kap, és lenyeli.
A bejárat közvetlen közelében járhattam már, amikor a robbanás ereje felhajított a levegőbe. Santarcangeli ápolatlan arca messzire távolodott tőlem, s mire magamhoz tértem, már a lagúna vízén úsztam. A part menti mangrovefák elképedve bámultak rám. A kelő nap ezekben a pillanatokban festette vérvörösre az ég alját.
Új reggel köszöntött Goára.

Búcsú Goától

1.

Mascarenhas felügyelő kertjében ültünk a pálmafák alatt. A felügyelő kisunokája tátott szájjal bámult bennünket, csak nagy sokára engedte, hogy Bobby Valentine az ölébe vegye. Életében nem látott még szegénykém annyi összevissza ragasztott és kötözött embert, mint amennyi ezen a reggelen elárasztotta nagypapa kertjét.
Én ekkor már túl voltam az első meghökkenésen. Ahogy a réten át Mascarenhas házához közeledtem, s éppen ráfordultam volna a keresztben futó gyalogútra, hófehér tréningruhába Öltözött, halvány rózsaszín hajpántot viselő lány húzott el mellettem. Éppen megállapítottam magamban, hogy úgy látszik, újabb lakók érkeztek a villákba, amikor a lány megfordult.
Majd fenékre ültem a meglepetéstől. A szőke, kék szemű lány hasonlított valakire, bár meg nem tudtam volna mondani, kire. Tréningruhája ráfeszült az alakjára, s én önkéntelenül is nagyot nyeltem.
- Mit bámul úgy rám? - kérdezte a lány meglehetősen nyers modorban. - Úgy tesz, mintha még sosem látott volna.
- Nem emlékszem - rázta meg a fejem. - Különben engedje meg, hogy bemutatkozzam.
A lány ekkor felnevetett. A nevetése is ismerős volt, mintha csak nemrég hallottam volna.
- Maga tényleg nem ismer meg?
- Csak nem a Himalájában...
- Erőltesse meg magát, maga... simlis.
Nagyot robbant a fejemben valami.
- Milly! Te jó isten! Hát maga az?
Megállt velem szemben, és félrehajtott fejjel rám nevetett.
- Ez azt jelenti, hogy jól játszottam a hippi lányt. Na, gyerünk, dicsérjen még egy kicsit!
Megcsóváltam a fejem.
- Nemcsak az arca elfogadható, hanem a lába is. Ami derekától felfelé illeti...
Vörös hullámok futottak végig az arcán.
- Nem úgy értettem, maga kéjenc. Az eszemet és az ügyességemet dicsérje.
Mire Mascarenhas házához értünk, már mindent tudtam róla. Hogy az apja olasz, az anyja német, a bolognai rendőrség nyomozója, szegről végről rokona Santarcangelinek. Amikor a páter eltűnt, maga ajánlkozott a Vatikánnál, hogy segít felkutatni. Ő dolgozta ki a hippi-hármas ötletét is.
- És a másik kettő? - kérdeztem. - Valamelyikük a vőlegénye talán?
- Nincs vőlegényem - mondta lehajtva a fejét. - A mi szakmánk nemigen kedveli a vőlegényeket. Különben is, ezúttal alaposan melléfogott.
- Mi van ezen kuncogni való? Milly a fülemhez hajolt.
- Mindketten papok.
Egyetlen pillanatig úgy éreztem, fenékre ülök meglepetésemben.
- Vincent és Jerry Solomon?
- Azok bizony. Jól alakítottak, mi? Különösen Vincent. Egyszer valamelyik latin-amerikai országban ő jelenítette meg Krisztust egy passiójátékban, de többé nem vállalta, mivel amikor keresztre akarták feszíteni, egyszerre ötezer ember lett rosszul. Mit szól hozzá?
- Mi a fenéért voltak olyan ellenségesek hozzám?
- Mi akartuk kiszabadítani Santarcangeli atyát, és megkeresni a gyilkosságok elkövetőjét is. Úgy éreztük, igen közel vagyunk a célhoz, hiszen egyre szorult a hurok Ahab kapitány és Miss Redfield körül. Találtunk a féllábúak falujában valakit, aki hajlandó volt beszélni. Sokat Ő sem tudott, azt azonban elmondta, hogy van valami a lagúna alatt. Néha Ahab kapitányt és egy lányt látott lebukni a víz alá. Nem akartuk, hogy veszélyeztesse a munkánk sikerét. Meg voltunk győződve arról, hogy előbb-utóbb valami ostobaságot követ el, és nem lett volna jó, ha összekapcsolnak bennünket egymással. Ugye, érti?
Egyszerűen fogalmazva, féltek, hogy hülyeségemben elrontom a játszmájukat, ezért meglehetősen élesen és nyilvánosan elhatárolták magukat tőlem.
- Egyetlen pillanatra sem veszítettük szem elöl - mondta Milly, és mintha icipicit elpirult volna. - Hol én figyeltem magát... hol a másik kettő.
Igazán kíváncsi lettem volna rá, vajon tud-e Bobby Valentine éjszakai látogatásáról.
Úgy gondoltam, most én okozok neki egy kis meglepetést.
- Tudja, hogy magukra építettem a stratégiámat?
- Ránk? - kérdezte felkapva a fejét. - Ezt hogy érti?
- Úgy, hogy... biztos voltam benne: maguk zsaruk.
- Na, ne mondja!
- Pedig ez az igazság. Alaposan túljátszották a szerepüket. A hippik nem gyűlölik ennyire az átlagpolgárt.
Ez aztán megfelelően lelombozta. Nem akartam nagyon megbirizgálni az önérzetét, de nem hagyhattam, hogy hülyének nézzen.
Most ott ültünk Mascarenhas kertjében, és egymásra bámultunk. Ha nem lettek volna halottak is a játszmában, akár el is tréfálkozhattunk volna egymás állapotán.
Az én homlokomon is kötés húzódott: ki tudja, a nagy menekülésben mi sebezte meg a bőröm? Ahhoz képest, hogy nem messzire tőlem robbant a pokolgép, sikerült megúsznom néhány karcolással a dolgot.
Mr. Füssli azonban nem úszta meg ennyivel. Az orrán hosszában végighúzódó gézcsík a híres velencei karneválok madár-maszkjához tette hasonlatossá a képét.
- Hogy érzi magát, Mr. Füssli? - kérdezte visszafojtva a nevethetnékjét Mascarenhas.
- Jobban, mint tegnap - morogta a fényképész. - Főleg, hogy a felügyelő ártatlannak nyilvánított.
- Ezt tette? - kérdezte meghökkenve Mascarenhas Szadanand Szingh felé fordulva.
- Már akkor tudtam, hogy ártatlan, amikor behozták hozzám.
- Akkor miért csukatott le maga... maga...?
- Nem én csukattam le. Amikor értesültem a történtekről, azonnal szabadon akartam engedni. Csakhogy közben feltűnt a színpadon Mr. Lawrence. Úgy gondoltam, nem árt, ha lesz egy társa, aki segít neki, ha szükséges.
- Te jó ég! - háborgott Mr. Füssli. - Maga azért hagyott a sitten, és azért tiltotta meg, hogy északra utazzam, mert Mr. Lawrence-nek társalkodónőre volt szüksége?
- így is lehet mondani - bólintott Szadanand Szingh. Herr Füssli vörös képpel hajolt előre.
- Megismételné ezt a bíróságon is?
- Eszem ágában sincs - biztosította Szadanand Szingh.
- És ha én elmondanám?
- Becsukatnám madárcsempészés miatt. Öt perc alatt tíz tanút állítok, hogy maga valóban madarakkal kereskedett.
- Itt van Miss Naik. Hallotta, hogy ön mit mondott. Igaz, Miss Naik?
S ekkor a kedves, bájos Miss Nandini Naik, aki a védőügyvédünk volt, és Szadanand Szingh méltó ellenfelének bizonyult, elegáns kis fülecskéjébe dugta a kisujját, és megrázta, mintha légbuborékot akarna kiszabadítani.
- Miről van szó?
Herr Füssli hátratántorodott.
- Hát már magát is megvette?
- Meg - nevetett Miss Naik. - Csak nem most.
- Hát mikor?
Miss Naik Szadanand Szingh-re nézett.
- Mikor is? Úgy Öt éve.
- Maga... nem ügyvéd?
- Dehogyisnem. Miért ne lennék az?
- Akkor nem értem. Micsoda még? Miss Naik felvonta a vállát.
- Szadanand Szingh felesége.
Mr. Füssli felkapta az asztalról a whiskyspoharát és egyetlen hajtással kiitta, pedig a Mascarenhas-unoka, aki az öntögetéssel foglalkozott, alaposan túladagolta a dolgot.
- Maga... ennek az... embernek... az izéje...
- Az vagyok.
- Szegénykém - sóhajtotta Herr Füssli. - Sokkal jobbat érdemelne.
- Magát, mi? - kérdezte sértődötten Szadanand Szingh.
- Például.
Szadanand Szingh ezután hosszasan ecsetelte nyomozása történetét, amely tulajdonképpen már akkor elkezdődött, amikor elfoglalta a hivatalát. Még Mascarenhas idejéből maradt rá a meggyilkolt öregember rejtélye. A következő Öregember-gyilkosság viszont már az ő hivatali ideje alatt történt, s Szadanand Szingh kénytelen volt belátni, hogy sorozatgyilkosságról van szó, amelyre anélkül, hogy ne fejtené meg az okát, aligha tud fényt deríteni.
Amikor az újabb gyilkosság történt, és én is felbukkantam a közelében, Szadanand Szingh azonnal felvilágosítást kért rólam az interneten. Amikor megtudta ki vagyok, hagyott békén dolgozni. Remélte, hogy előbb vagy utóbb elcsípem a tettest, hiszen én kedvezőbb körülmények között tevékenykedhettem, mint ő: róla mindenki tudja, hogy zsaru, rólam pedig senki nem tud semmit. Ezért aztán még egy kicsit rokonszenvesebbé is tett azzal, hogy mindenáron le akart tartóztatni. Miss Naikot, azaz a feleségét azért ragasztotta ránk, hogy minden lépésünkről értesítse, és ha valami olyanba kezdenénk, ami ellentétes a törvényekkel, még idejében leállíthasson bennünket. Természetesen Sequeira atya is az ő kérésére szabadított ki bennünket a sittről, azt a látszatot keltve, hogy meg van győződve a bűnösségemről, csak éppen nincs még elég bizonyítéka hozzá, hogy végleg hűvösre tegyen. Ezzel elejét akarta venni annak, hogy a gyilkos feltételezze: ő meg én egy követ fújunk. Ugyanakkor azt sem szerette volna, ha rájövünk, hogy nem tart bennünket bűnösnek - ezt talán a gyilkos is kiszúrta volna -, ezért mindent megtett, hogy maga ellen hangoljon bennünket. Ezért támadt rám Gokul a hajón, s ezért csalatta oda Gokullal az óriás krokodilt a lélekvesztőhöz. Csak egy hajófenékre erősített húsdarab kellett hozzá, s az Óriás máris jött, mint mézre a medve.
Sokáig beszélgettünk a fák alatt. Esteledtével megérkezett Vincent és Jerry Solomon is. Fekete ruhában, megborotválkozva és tisztára mosdatva valóban kissé paposra sikeredett a képük. De azért kemény fiúk voltak, és azok is maradtak.
Xavéri Szent Ferenc, ha lenézett rájuk, bizonyára elégedetten elmosolyogta magát odafent.

2.

Bobby Valentine az ágyamra ült, de már egyáltalán nem óhajtott megfürödni nálam. Elegáns ruhájában inkább amerikai milliomosnőre, mint a régi biológuslányra emlékeztetett.
- Hogy vagy, Leslie?
- Jól - mondtam mosolyogva, de a lelkem mélyén azért ott bujkált egy kis szomorúság. - Merre jártál?
- Egész nap Pandzsimban rohangáltam, a végén már úgy éreztem, fülemhez nő a telefonkagyló. Képzeld, én vagyok az egyedüli örökös!
- Gratulálok - mondtam.
- Köszönöm. Holnap délután repülök Amszterdamba. Nem... akarsz véletlenül velem jönni? Mosolyogva megráztam a fejem.
- Azt hiszem, visszamegyek a Himalájába. Van ott egy kézirat...
Mondtam volna, de már nem figyelt rám.
- Ha belegondolok, hogy azóta, mióta elraboltak, még nem is jártam Hollandiában. És hollandul sem tudok. Muris, nem? Egy gazdag holland lány, aki nem tud hollandul. Mit kérdeztél? Hogy hogyan lettem biológus? Hát amikor megszöktem Elisabeth-től, egy gyermekmenhely fogadott be. Jézusom, most jövök rá, hogy én még mindig indiai állampolgár vagyok. Szóval, egy alapítvány nyúlt a hónom alá, iskolába küldött... Ja, egy mobiltelefont is vettem magamnak... Én vagyok, igen, Miss Mary Kerkhof... Azonnal, csak átmegyek a szobámba. Adja meg a számát, visszahívom. Nincs véletlenül egy kis papírod?
Volt papírom és ceruzám is, amivel felírhatta a számot.
Amikor felírta, türelmetlenül nézett rám.
- Hol is hagytuk abba? Ja, igen. Visszamegyek Hollandiába. Nem jössz velem? Kár. De megértelek. Hát akkor, kapsz egy puszit a homlokodra. És mindent köszönök.
Átfutott a szobájába, hogy nyugodtan kitelefonálja magát.
Átfutott a szobájába, és ezzel kifutott az életemből.

3.

Herr Füssli a bőröndjei tetején ült kezében egy whiskyspohárral, amely azonnal kettőre szaporodott, ahogy beszélgetni kezdtünk.
- Jó kis kaland volt - mondta megcsóválva a fejét. - Sok disznóságot vágtam a fejéhez. Nem haragszik érte?
- Megérdemeltem - mondtam. - Elvégre belerángattam magát valamibe, amihez nem volt kedve.
- Az Szadanand Szingh volt - legyintett. - Emlékszik még a Bom Jesusra? Magának akartam segíteni. Azt hittem, ha megtalálom, amit keres, Szadanand Szingh szabadon enged bennünket. Nem is sejti, milyen rohadt nehéz Goában egy valamirevaló hegymászó kötelet szerezni.
Ittunk egy kicsit, aztán felém fordította a fejét.
- Miss Kozlowsky... azaz Cicus?
Megvontam a vállam.
- Annyit tudok róla, mint maga.
- Meghalt?
- Valószínű.
- De nem biztos.
- Nem biztos.
Valahogy biztos voltam benne, hogy nem. Nem olyan fából faragták, aki pont egy vízzel teli barlangból ne tudna kiszabadulni. Szandokannal már más volt a helyzet. Róla könnyebben el tudtam képzelni, hogy otthagyta a fogát.
Másnap Herr Füssli elrepült Goából, és én is utazáshoz készülődtem.

4.

Lassan közeledett az esős évszak, szednem kellett a sátorfámat, ha nem akartam itt ragadni. Szadanand Szinghnél mindennapos vendég voltam Santarcangelivel együtt. Majd az atya is elutazott, én pedig egészen egyedül maradtam. Utolsó napjaimat töltöttem Goában, és nem volt valami fényes a kedvem, hiszen Mamata táviratozott, hogy nem tud eljönni értem, fel kellett mennie északra, a tigris rezervátumba, mert valami betegség Ütötte fel a fejét a csíkosak között.
Egyedül tébláboltam az étteremben, amikor egyszerre csak elém toppant valaki. Milly volt, de már a javított kiadású.
- Azt hittem, már nem találok itt senkit - mondta örömteli mosollyal az arcán. - Maga még nem lépett le?
Mondtam, hogy éppen lelépni készülök. Leült mellém, és elmesélte, hogy két hétig járta Indiát: ha már egyszer ide vetette a sors, Goán kívül mást is akart látni. Aztán azt is elmondta, hogy maradt még egy hete, fel akar utazni Srinagarba, megnézni a Himaláját, mászni azt nem szeretne, csak bevackolni magát egy szállodai szobába, ahol minden reggel, ha felébred, ráköszönnek a Himalája csúcsai.
- Maga jól ismeri a Himaláját, ugye? - kérdezte szelíd mosollyal. - A többiek szerint maga... valóságos Himalája-szakértő.
- Jól ismerem - biccentettem.
- Kár... hogy nincs egy kis ideje. Igazán jó lenne, ha... esetleg... mégiscsak más, ha egy szakértő...
Két nap múlva megérkeztünk Srinagar repülőterére. Az egy hétből egy hónap lett; szinte észre sem vettük, hogy fut az idő.
És minden reggel bekukucskáltak szobánk ablakán a fehér sapkás hegyek.

5.

Két évvel később Rangoonban találkoztam a Kansas cirkusszal. Naponta ott jártam el a plakátjuk előtt, de csak az első hét végén figyeltem fel rá, hogy két szabadulóművészt is hirdet a program. Egyikük vékony, filigrán asszony, erősen kifestett arccal, a másik hatalmas termetű fickó, lapos orral, hajdani birkózóra emlékeztető karfiolfülekkel.
Úgy gondoltam, ha már itt vagyok, megnézem az előadást. Az első sorban kaptam helyet, ami kitűnő lett volna, ha a lovak nem kapálják a szemembe a fűrészport.
A szabadulóművészek aztán kárpótoltak mindenért. A vékony, csupa izom asszony vízzel teli akváriumban szabadult meg számtalan bilincsétől, a hatalmas termetű fickó lelakatolt végű láncokat kapkodott le magáról.
A mutatvány felénél járhattunk, amikor a testére simuló
vörös ruhában dolgozó művésznő szeme összeakadt az enyémmel.
Egyetlen pillanatra megtorpant. Azt hittem, lábára ejti a hatalmas lakatot, amelyet abban a pillanatban nyitott ki. természetesen kulcs nélkül.
Megvártam a tigrisszámot, aztán leléptem.
Másnap reggel már úton voltam Nágaföld felé.