LESLIE L. LAWRENCE HOLD ANYÓ FE S ARCA (A HARIKRISNA-GYILKOSSĹGOK) TAuR KtSNy K K KENTAUR KÖNYVEK BUDAPEST Nyitott szemmel hánykolódtam a keskeny, kemény ágyon. A falak recsegtek, ropogtak, dögletes mele- get sugároztak ki magukból. A hajókürt bánatosan felbôgött: keserves hangja reményvesztetten enyé- ' szett el a dzsungel fái között. Sóhajtva felültem. Éreztem, hogy verejték csorog végig a hátamon. Meg sem próbáltam kitalálni, hány fok lehet; a pokol tornácát képzelheti hasonló- an forrónak az a keués számú hívô, aki még ad vala- nit az ilyesmire. Felálltam, és anélkül hogy meggyújtottam uoina az akkun ulátorról rnűködô asztali lárnpát, kitánto- rogtam az elôtérbe. Aláálltan a mennyezetrôl leló- gó rozsdás zuhanynak, megcsavartam a csapot. A zuhany hörgött, mint tiltakozó részeg, akinek a torkára léptek, vizet azonban csak néhány cseppet adott. Visszaültem az ágyra, belemeredtem a félho- mályba. Megpróbáltam kitalálni, miért nem tudok aludni. Talán a fullasztó hôség niatt, an itôl volt idôm elszokni a londoni évek alatt, vagy a hullámok monoton csapkodása zavar? Felkattintottam a lám- pát: Olyasféle sápadtan vörös fény áradt szét a ka- jütben, ami ismét csak a pokol tor ácára emlékezte- tett. C L RINCZ L. LĹSZLň,1987 Egy rejtôzködô szúnyog hangos diadalzümn ö- géssel üdvözölte a váratlan uilágosságot, s lecsa- 5 pott rám. Éppen akkor csípett a vállamba, amikor órám számlapjára pillantottam. Hajnali fél három volt. A hajónak csak roppant jóindulattal nevezhe ô bárka motorjai kegyelemért könyörögtek, ahogy felkapaszkodtam a keskeny lépcsôn a fedélzetre. Lágy, könyörtelen pára szitált, amitôl megpenésze- dik még az agy is, ha már eredetileg is nem volt pe- nészes. Dacolva a ragacsos cseppekkel, végigbotorkáltan a fedélzeten és igyekeztem megkerésni a korlátot. A pára szétterült; elôre kellett nyújtanom a kezem, ha nem akartam nekiütközni egy-egy gazdátlan lá- dának vagy kósza árbocnak. A bárka tatja felôl halk morgás hallatszott: azok a fedélzetre szorult benn- szülöttek beszélgettek, akiknek nem jutott kabin odalent. A szürke pára körülfont, mint még jó évtizede is a londoni köd, ha késô éjszaka igyekeztem haza a Trafalgar téren át. Valahol kinn a parton, a köd mö- gött meghúzódó fákon éj szakai madarak csipogtak; éles hangjuk átszűrôdött a monoton motorzajon. Megborzongtam, és megmarkoltam a korlátot. Néha, egy-egy másodpercre fellibbent az orrom elôtt a ködfüggöny. Ilyenkor ágas-bogas fákat lát- tam, víztükör fölé hajló bokrokat és vastag, sűrű ná- dast. Grromba csapott a rothadó aljnövényzet bűze, a csaknem forró iszap szagával keueredve. ůjra megborzongtam és arra gondoltam, hogy már csak egy kísértet hiányzik az éjszakából. Egy jól fejlett, fehér csuklyás kísértet, amint fenyegetôen huhog felénk a ködbe veszô partról. Ekkor érintette meg ualaki hátulról a vállam. 6 2 k , = ,k! - vigyorgott Winter. Nem uigyorogtam uele, és erre meg is volt min- en okom. - A kísértet rnegvan - mondtam nyugodtan, és 6tgyeltem az arcukat. - Kísértetek nem vesznek el. - Megvan? - hűlt el Santarcangeli. - Hogyhogy megvan? Hol van? ˇ - A kabinomban. Szentarkangyal atya eltátotta a száját, mintha leg- ebb prédikációja közepén egyszerre csak angyalok ültek uol be a templomába, földig érô, mélyen ekoltált estélyi ruhában, lakkcipôben. = - A kabinj á. . .ban? - nyögte, és ismét nyitva felej- e a száját. - f Jgy u - bólintottam. - A kabinomban. - És. . . mit keres ott? - ezt már Winter kérdezte, bár nem uolt annyira megrökönyödve, mint az a, mégis izgatottan toporgott mellette. - Egyelôre az ágyamon fekszik - mondtam, és 27 megnyomogattam a fej em búbját. - De nincs valami jól. Sôt, egyáltalán nincs jól. - Nincs j ól - uisszhangozta az atya, és szinte hip- notizálva meredt rám. - Csak nem azt akarja mon- dani, hogy. . . - De bizony azt - bólintottam. - Nagyon is azt. A harikrisna-kísértet a kabinomban fekszik, az ágyamon. És olyan halott, hogy halottabb már nem is lehetne. Alighanem borotvával uágták el a torkát. Alighanem azzal, Mr. Winter, amit ön is látott a kí- sértetet követô "bennszülött" kezében. 9 Nem mondom, láttam már értelmesebb arcokat is életemben. ůgy bámultak rám, mintha magam is kísértet lennék; harikrisna-ruhában, kezemben bo- rotvával, és éppen a saját nyakamat próbálnám el- nyisszantani vele. Elôbb V inter tért magához. Megemelte egyik csizmáját, majd a másikat, s tett néhány, számomra ismeretlen tánclépést. - Maga uiccel velünk, ugye, Mr. Lawrence? Éreztem a hangján, hogy kész öblösen felkacagni, !" ha beismerem, hogy valóban csak tréfálkoztam ve- !'; lük. Válasz helyett megfogtam a könyökét és belök- i: tem a ködbe. - Gyerünk, ember! Segítsenek rajtam! Alighanem ekkor fogta fel, hogy a fele sem tréfa, mert elkomorodott az arca, és eddig még soha nem j; látott kifejezés ült ki rá. Ĺllát elôrefeszítette és akko- ;i; rát dobbantott, hogy megcsörrent a csizmáján egy i; láthatatlan sarkantyú. 28 Blöl énmentem, mögöttem D inter, hátul Santar- ńgeli atya. Megszaporáztuk a lépéseinket, és ép- n odaértünk volna, ahol a kabinokhoz vezetô lejá- t rejtezett; amikor Santarcangeli felkiáltott. - Hé! A köd az orrom hegyéig ért, és bár megfordultam, mmi sem láttam. Kinyújtott karom deszkát ta- c tott, de sem a kezem, sem a deszka nern volt látó- Megtorpantam; fogalmam sem uolt róla, hogy it csináljak. Éreztem, hogy itt vannak egészen a zelemben, amibôl azért némi bátorságot merítet- m. Azt is tudtazn azonban, hogy más is itt lehet, etěeg egy alig használt borotuáual a kezében. Szin- éreztem a fémpenge hidegét az arcomon. Fel- eltem a kezem, hogy meguédjem a torkom, ami- ir egy reuolver kellemetlenül vastag csöue nyomó- i'tt a derekamhoz. Bár nem u ltam biztos benne, hogy a fegyver tu- donosa rnéltányolja mozdulatomat, engedeln e- az ég felé nyújtottam a karom. 10 y álltam egészen addig, amíg meg nem hallottarn 'inter sürgetô hangját. - Hol a fenébe bujkál, Lawrence? Miuel a revolvercsô még mindig az oldalamhoz omódott, nem mertem válaszolni. Hátrafordulni ég keuésbé. Ĺlltam mozdulatlanul, és vártam, gy történjék valami. şszintén szólva azzal is szá- oltam, hogy az illetô mögöttem meghúzza a ra- Lawrence. . . ! Szóljon már, az isten áldja meg!- yörgött Winter, majd hirtelen abbamaradt a kö- 29 nyörgése. Morgásba fulladt a szaua, éppen úgy, mint akinek egy borotvával. . . Jóságos Isten! Ebben a pillanatban kirántotta ualaki alólam a lá- bam. Megemelkedtem, majd csattanvavégigvágód- tam a deszkán. Ha jól emlékszem, röuid idôn belül már másodszor nyaltam fel a bárka fedélzetét. . . Most is bevertem a fejem, a szokással ellentétben azonban nem ájultam el. Éppen ellenkezôleg. Olyan dühroham jött rám, hogy elueszítue minden óuatos- ságomat, nem törôdve borotvával és stukkerral, megragadtam annak a fickónak a karját, aki mellém esett, s amikor felvillant elôttem a képe, bemázol- tam neki egy hataln asat a két szeme közé. Élés jajkiáltás, szapora olasz szauak géppisztoly- sorozata vágódott az arcomba. Már a mellén térdel- tem és a torkát fogtam, amikor felismertem áldoza- tomban Szentarkangyal pátert. - Ne! - ordította, amikor is ét felemeltem az ök- löm, hogy elôzô ütésem mellé elhelyezzem az iker- testvérét is, mire ugrándozni kezdett alattam, mint egy rnegvadult, betöretlen csikó. - Ne! - Maga uolt? - kérdeztem uésztjóslóan, és egyál- talán nem igyekeztem leszállni róla. - Elment az eszé! - hörögte a fülembe. - Másszon le rólam, maga. . . idióta. Jézusom, vérzik az orrom! Valóban vérzett. Engedtem, hogy megtörölje, de különben nem mozdultam. - Szóval? Maga volt? - Micsoda, az ég szereln ére? - Aki leütött. . . uagy elgáncsolt, mit tudom én. - Bocsánat. Az én voltam - szólalt meg felettünk egy mennyei hang. Felnéztem, és Winter fejét pil- lantottam meg, a mennyek magasában. - Maga? 30 Te haragudjon. . . de nem tudhattam; ki a fene a közelemben. Maga nem válaszolt, és arra gon- Ńagyot sóhajtva leszálltam Szentarkangyalról, és ` énél fogva felrántottam a padlóról. ' Jgy nézett rám, mintha én lennék a Gonosz, aki dôgatyában, lópatáit lógázua fényes nappal a t Péter-bazilika tetején üldögél. ë= Maga bedilizett - mondta némiképpen meg- t godua, miután hatalmas, fekete-fehér cs kos kendôjével megtörölgette az orrát. - És még ga kérte a segítségernet? Mielôtt megfordull atott volna, hogy sértôdötten tznjön a ködben, megragadtam a könyökét. - Maga nyomta az oldalamba a pisztolyát? Rám bámult, aztán akkorát rikkantott, mint egy tegsebzett papagáj. - Az én pisztolyomat? A maga pisztolyát, maga ;erencsétlen! Nem elég, hogy megtalálom és figyel- ieztemi akarom, hogy megvan. . . Egyszerűen rá- :ptem, a fenébe is ! Aztán felvettem, és nekimentem ek. Azt hiszi, kellemes volt, hogy valaki fenn- kadt azon a nyavalyás pisztolyon. Attól féltem, ogy a uégén még eldurran. . . - Hol az a stukker? Kotorászott a lábával a ködben, aztán diadalitta- in felmordult. - Itt. A talpam alatt. Kezernbe kaparintottam, és a tapintásáról azon- al megéreztem, hogy valóban az enyém. - Kösz - mondtan mogoruán. - Tehát maga uolt - Amennyiben maga volt elôttem. . . Vtlinter uolt az elsô, aki röhögni kezdett. Máso- 31 diknak én. Végül Santarcangeli atya is felnyihogott, miközben az orrát törölgette. Az óriás kimászott a ködbôl és fejét csóválva az orrom elé állt. - Ez az egész kezd az ostoba farkasok meséjére emlékeztetni. Ismeri? - Nemigen - mondtam. - Semmi különös. Csak néhány farkasnak az okos róka beköti a szemét, és belöki ôket egy gödörbe. A farkasok egymást vexik, miközben a róka kifosztja a tyúkólat, ahova együtt indult a farkasokkal. Hát így valahogy. Amikor befejezte, már nem kacarászott senki. Elindultunk, hogy megkeressük a rókát. 11 A kabinokhoz vezetô folyosó mennyezetén halvány fény pislákolt. Valamennyi kabinnak csukva volt az ajtaja; most már az enyém is. Önkéntelenül is sutto- góra uettük a hangunkat, amikor megálltunk elôtte. - Ez az? - kérdezte Winter, és összedörzsölte két öklét. - Hát akkor, gyerünk! Lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. A vörös, bágyadt lámpafény tompán tört meg a beáradó ködön és á ködpamacsok megtáncoltatták a kajütablak függönyét. Harikrisna változatlanul. ott feküdt az ágyamon, változatlan pózban. Santarcangeli atya keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a halott elôtt. Winter a kabin falának dôlt, és nem mondhatnám, hogy vidám kifej ezés ült az arcán. Megvártuk, míg Szentarkangyal elmond egy imát, aztán leültünk, ki mire tudott. 32 - Hát, ez tényleg halott - emelkedett fel a páter, szomorkásan megcsóválta a fejét. - ě Jristen, de rnyű. . . Az emberi brutalitás. . . - aztán csak le- rintett és nem folytatta. - Amikor bejöttem, már itt feküdt. Fogalmam cs xóla, hogy kicsoda. Életemben most láttam ször. Ha minden igaz, ô volt a harikrisna-kísér- t, akit az a másik követett a ködben. Az ábra azt utatja, hogy el is érte. De hogy miért éppen az én - Nyitua hagyta a kabinját? - kérdezte t inter. - Igen. = Miért nem csukta be? - Miért is?. . . Egyszerűen megfeledkeztem róla. Santarcangeli atyát egészen elfoglalták a gondo- tai, úgy látszott, nem is hallj a mirôl folyik köztünk - Tehát a fickó nyugodtan bejöhetett a kabinjába orogta Winter. - Csak azt tudnám, hogy miért. eltehetôen nem azért, hogy megölesse magát. - Talán bemenekült - mondtam. - Észrevette, igy űldözi valaki. . . Lejött a folyosóra és az elsô tón benyitott. Mondjuk azért, hogy segítséget :rjen. Legnagyobb örömére az ajtó nyitva állt. Ar- , már nem uolt idej e, hogy elreteszelj e, mert a gyil- is utolérte és kinyírta. Végignézett rajtam és összehúzta a szemét.- Condja, ember, biztos maga abban, hogy nem ma- i nyírta ki? - Egészen biztos - mondtam. Felsóhajtott és széttárta a karját. - Akkor feladom. Nincs jobb ötletem. -- Kösz - mondtam savanyúan. - Nincs mit. De azért azt el kell ismernie, hogy ez egy lehetôség. 33 - Attól eltekintve, hogy mi a fenéért nyírtam vol- na ki? Winter megropogtatta a csizmáit, és a hulla felé intett. - És most -Tern észetesen értesíteni kell a kapitányt. Megtenné? Csodálkozva hökkent hátra. - Miért én? Hiszen a maga kabinjában nyírták ki, nem? - Éppen azért jobb szeretnék itt maradni, amíg ' valamilyen hivatalos közeg át nem ueszi az irányí- tást. Hangosan és öblösen felnevetett. - Hivatalos közeg? Itt? Ezen a hajón? Santarcángeli atya, akirôl egészen megfeledkez- tünk, feltápászkodott és megrángatta fekete se- lyemzakója szárnyát. ; - Majd talán én. . . Eee. . . Maguk szerint hol talá- lom a kapitányt? - Minden bizonnyal a fedélzeten rohangál, és a kísértetet keresi. Meg fogja találni. Szentarkangyal bólintott, és még egyszer keresz- . tet rajzolt a halott fölé a leuegôbe. ; 12 Mikor egyedül maradtunk, elôvettem a pipám, ;' megtömtem és meggyújtottam. Fújtam néhány egészen jól sikerült füstkarikát. Winter nézte ôket, aztán mintha álomból ébredne, felemelte a karját; megsemmisítve rövid életű művemet. Erre fújtam még néhányat, de ezek már nem sikerültek olyan jól. - Nos? 'ˇ Rám vigyorgott. 34 ogy játszom a bedilizett amerikai pilótátl Egészen tűrhetôen - mondtam. - Csak vigyáz- ~ úl ne játssza! IV ajd vigyázok. Mikor jött rá, hogy ki uagyok? ˇ;Az elsô percben. Kicsit feltűnô volt a whisky- lkomorult és megcsóválta a fejét. Kár. Pedig egészen eredeti ötletnek tartottam. tehát Mr. Lawrence. . . Eln ondaná, hogy mi ént valójábanl :énytelen voltam ismét a hullára nézni. Az, amit itt lát. Arnikor a löuések eldördültek, ttem a táskámért. Itt találtam a fickót az ágyon. elálltam és a halotthoz léptem: alaposan az u ba véstem az arcát. Gondolja, hogy mindennek köze u mi E e próbálok rájönni. Ha igen, jaj nekünk. ; ôszintén szólua fel nem foghatom, hogyan sza- tatták uol ki. enyúltam a zsebembe, kihúztam a műanyag osítási kártyát és a tenyerébe ejtettem. Ehhez mit szól? lvette, elsápadt, megremegett a hangja. iiol találta? mondtam neki. fgyeln esen végighallgatott, ujjai között forgat- lapot. Látszott rajta, erôsen töri a fejét. Maga szerint ez mit jelent? agyjából ugyanolyan tanácstalanság ült az ar- , m nt az enyémen. Vagy a fickó is a mi ügyünkön dolgozott, vagy t. Ha igen. . . alighanem éppen olyan ueszélyben, vnk, mint ô. 35 - És ha nem? Senki nern tudatta velem, hogy a suédek is beléptek a buliba. - Hátha nern is tudnak rólunk? Ha Rodinmesterhosszasabbantanulmányozhat- ta volna az arcunkat, bizonyára jó pár karakteres szoborral gyarapította uol világ szépművészeti múzeumait. ěgy azonban csak az a néhány légy bá- mult ránk mereven, amelyeket a vér szaga csalt be a félhomályos folyosóról. - Megszervezett mindent? Szótlanul bólintott. Kinéztem a kabinablakon át a szürke kulimászba. - Biztos, hogy minden rendben lesz? - Aránylag biztos. Krokodilok nincsenek. - Viszont gyerekek vannak a fedélzeten. - Kettô uagy három. Ne féljen, rajtuk tartom a ˇ szemem. Itt a legkeskenyebb a folyó és a legseké- lyebb a víz. Azonkívül. . . Folytatni akarta, de a belépô Santarcangeli belé- fojtotta a szót. A zilált képű atya keresztüllépte a küszöböt, és szerényen félrehúzódva utat engedett a kapitánynak. Ha nem lettünk uol olyanhelyzetben, amilyen- i ben voltunk, talán még meg is tapsoltan volna. A hajó Isten utáni elsô embere ugyanis olyannyira hasonlított Popeyra, hogy bármelyik gyermekszín- :ě' ház a legmagasabb gázsiual alkalmazta volna. Taláz ' csak az a hatalmas, lefűrészelt csövű mordály, ame- ; lyet a kezében tartott, késztette volna töprengésre a ' színházigazgatókat. Amikor meglátta a halottat, felemelte a puskát, s én lélekben már felkészültem rá, hogy idegességé- ben telepun pálja söréttel a kabint. Popey azonban vegül is meggondolta magát: nem ' lôtt a leuegôbe. Helyette ránk emelte a luparát, amí 36 lehet, még nyugtalanítóbb uolt, mint amikor a f án repkedô legyeket fenyegette. - A hétszentségét nekije - mondta égészen sajá- go1 kiejtéssel és hasonló nyelvtannal. - Ez meg zí a fenéje? Megölték itten? Szomorúan bólogattunk: én is és inter is. Sant- ca geli atya a bejárati ajtó mellett a falnak támasz- ;odva imádkozott. - Megölték itten - rnondtam engedelmesen, át- éve zamatos kifejezésmódját. : - Kicsoda? Maguk? - Nem mi. Valaki más. ;: inter felállt, ba átságosa elvigyorodott, meg- . gta a puská csöuét és elfordította rólunk. - Bizony, valaki más. Ez az úr, Mr. Lawrence, itt álta a hullát a kabinjában, amikor visszatért a fe- élzetrôl. Popey a halottra nézett, aztán szabad ökléuel a bin falára ütött. - Mindig akkor történik balhé, amikor én uagyok pitá y. Váltótársammal soha se '^.mi baj, nekem diQ balhé. Ha sértetlenül megússza hajó Csitta- ng . . I ig jutott, amikor a bárka megremegett alat- nk. Mintha földrengés rázott uol meg bennün- , melyet hatalrnas csattanás követett. A kapitány yszerre elfeledkezett hulláról, fűrészelt csövű u.skájáról, és rólunk is, mert fegyverét a kabin pad- yára ejtve kétségbeesetten felordított. ; - Zátony! Zátonyra futott az a marha. z i ezután következett, beillett volna bármely má- osztályú katasztrófafilm nagyjelenetébe. Igaz, a ztika joggal kifogásolhatta volna a jelenetek való- 37 színűtlenségét, a jellemek kuszaságát, a horrorele- ; mek túltengését. Egyszóual olyannyira ualószínűt- len uolt minden, amilyet csak az élet tud produkálni.. Amikor a kapitány eltűnt a folyosó félhomályá- ban, újabb reccsenések és csattanások figyelmeztet- tek, hogy ami történik, az nem álom, hanem maga a szemenszedett valóság. Ugyanebben a pillanatban megszólaltak a folyosó falára szerelt uészcsengôk is, amelyekrôl korábban eskü alatt állítottam volna, hogy működésképtelenek. A jobb sorsra érdemes bárka egyszerre csengetett, kolompolt és dudált az esôs, szürkére festett burn ai éjszakában. Santarcangeli atya sápadtan nézett farkasszemet uelünk, és tétován a levegôbe mutatott. - Ez. . . izé. . . micsoda? Gondolják, hogy. . . Q inter felugrott, és az ajtó felé száguldott. - Igyekezzen, atyám, mert ez az egész vacak ha- marosan lemegy a folyó fenekére. . . ! Az ajtó csattanva becsukódott. Mire feleszmél- tünk, Winter már nem uolt sehol. Felkaptam a táskám és megragadtam Santarcan- geli könyökét. - Gyerünk, atyám! Melyik a kabinja? - A másik oldalon. . . - nyögte, és esze ágában sem volt megmozdulni. - De hát. . . ez. . . itt. . . - Ennek már mindegy - mondtam, búcsúpillan- tást vetue a halottra. - Gyerünk, mert. . . Nem tudom, mit akartam mondani; bizonyára valami fenyegetôt. Olyasmit, hogy ha nem igyek- szünk, elsôrendű haltáplálék válik belôlünk, amikor hatalmas, minden eddiginél nagyobb reccsenés ráz- ta meg a falakat. A reccsenést óriási lökés követte, amely leuert bennünket a lábunkról, és a kabin sar- kába dobott. A táska kiesett a kezembôl; Santarcan- geli atya kitárt karral nekem repült. Az ágyról lezu- 38 hulla bukfencet uetve zúgott el mellettünk, közvetlenül a táskám mellett érjen földet, :ire kinyújtva görcsbe merevedett karját, ia csak a táskát akarta volna megkaparintani. aki ordított: lehet, hogy én, lehet, hogy az atya ka imbolygott, mint a szárnyát vesztett repü- eztem, hogy sűrű, meleg lében tocsog a lábam, pillanatra rémület öntött el, hogy vér. utykos, zavaros víz ömlött be az ajtó alatt, elbo- a kabin padlóját, Santarcangeli atya elegáns, te nadrágját és a hulla véres-koszos leplét. hajó lassan, mintha óriási kéz mozgatta uolna, =ozó reccsenések, a fedélzetrôl leszűrôdô sikol- s, tompa puffanások kíséretében az oldalára udtam, hogy talán már egy percem sincs a me- ďlésre. Minden erômet összeszedve felrántot- az atyát a földrôl, és nem törôdve bágyadt tilta- isával, egyszerűen a hátamra hajítottam. Egyik ;mmel a táskámba, másikkal a kabin egyre in- felém hajló falába kapaszkodua elindultam a cat felé. ppen akkor botorkáltam ki a folyosóra, amikor a infalak, engedue a kívülrôl rájuk nehezedô óriási másnak, összeroppantak. Derékig érô uízben kéltem fel a lépcsôn, mondanom sem kell, hogy zúduló áradattal szemben. ěgy is már a legutolsó :sôfokon jártam, amikor bekövetkezett a tragé- akkora hullám csapott szernbe velem, amekko- ár lajstromozni szokott az amerikai parti ôrség. ullámfal letépte a uállamról a félájult Santar- elit és maga alá temette. Kétségbeesetten felor- ttam és éppen visszaúsztam volna utána a folyo- a, amikor engem is elragadott az ár. Éreztem, 39 színűtlenségét, a jellemek kuszaságát, a horrorele- mek túltengését. Egyszóual olyannyira valószínűt- len volt minden, amilyet csak az élet tud produkálni.. Amikor a kapitány eltűnt a folyosó félhomályá- ban, újabb reccsenések és csattanások figyelmeztet- tek, hogy ami történik, az nem álom, hanem maga a szemenszedett valóság. Ugyanebben a pillanatban megszólaltak a folyosó falára szerelt uészcsengôk is, amelyekrôl korábban eskü alatt állítottam volna, hogy működésképtelenek. A jobb sorsra érdemes bárka egyszerre csengetett, kolompolt és dudált az esôs, szürkére festett burn ai éjszakában. Santarcangeli atya sápadtan nézett farkasszemet uelünk, és tétován a levegôbe mutatott. - Ez. . . izé. . . micsoda? Gondolják, hogy. . . Q inter felugrott, és az ajtó felé száguldott. - Igyekezzen, atyám, mert ez az egész vacak ha- marosan lemegy a folyó fenekére. . . ! Az ajtó csattanua becsukódott. Mire feleszmél- tünk, Dllinter már nem uolt sehol. Felkaptam a táskám és megragadtam Santarcan- geli könyökét. - Gyerünk, atyán ! Melyik a kabinja? - A másik oldalon. . . - nyögte, és esze ágában sem volt megmozdulni. - De hát. . . ez. . . itt. . . - Ennek már mindegy - mondtam, búcsúpillan- tást vetve a halottra. - Gyerünk, mert. . . Nem tudom, mit akartam mondani; bizonyára valami fenyegetôt. Olyasmit, hogy ha nem igyek- szünk, elsôrendű haltáplálék uálik belôlünk, amikor hatalmas, minden eddiginél nagyobb reccsenés ráz- ta meg a falakat. A reccsenést óriási lökés követte, amely leuert bennünket a lábunkról, és a kabin sar- kába dobott. A táska kiesett a kezembôl; Santarcan- geli atya kitárt karral nekem repült. Az ágyról lezu- 38 hulla bukfencet uetve zúgott el mellettünk, közvetlenül a táskám mellett érjen földet, :ire kinyújtva görcsbe merevedett karját, ia csak a táskát akarta volna megkaparintani. aki ordított: lehet, hogy én, lehet, hogy az atya ka imbolygott, mint a szárnyát vesztett repü- eztem, hogy sűrű, meleg lében tocsog a lábam, pillanatra rémület öntött el, hogy vér. :utykos, zavaros víz ömlött be az ajtó alatt, elbo- a kabin padlóját, Santarcangeli atya elegáns, te nadrágját és a hulla véres-koszos leplét. hajó lassan, mintha óriási kéz mozgatta uolna, =ozó reccsenések, a fedélzetrôl leszűrôdô sikol- s, tompa puffanások kíséretében az oldalára udtam, hogy talán már egy percem sincs a me- ďlésre. Minden erômet összeszedve felrántot- az atyát a földrôl, és nem törôdve bágyadt tilta- isával, egyszerűen a hátamra hajítottam. Egyik ;mmel a táskámba, másikkal a kabin egyre in- felém hajló falába kapaszkodva elindultam a cat felé. ppen akkor botorkáltam ki a folyosóra, amikor a Infalak, engedue a kívülrôl rájuk nehezedô óriási másnak, összeroppantak. Derékig érô uízben kéltem fel a lépcsôn, mondanom sem kell, hogy zúduló áradattal szemben. ěgy is már a legutolsó :sôfokon jártam, amikor bekövetkezett a tragé- akkora hullám csapott szembe velem, amekko- ár lajstromozni szokott az amerikai parti ôrség. ,ullámfal letépte a uállamról a félájult Santar- elit és maga alá temette. Kétségbeesetten felor- ttam és éppen visszaúsztam volna utána a folyo- a, amikor engem is elragadott az ár. Éreztem, 39 hogy nincs már szilárd talaj a lábam alatt és úsznom kellett, ha nem akartam belefulladni a vízbe. A hajókürt, csodák csodájára, még mindig szólt, de mintha egyre táuolodott volna a hangja. A köd- és párafüggöny eltakarta elôlem a partot; hiába pró- báltam elhessegetni az orrom elôl. A világ minden kincséért sem engedtem volna el a táskám, így aztán minden igyekezetem ellenére is ittam néhány kor- tyot, an ikor egy-egy alattomos hullám az arcomba uágott. Az éjszaka megtelt a hajótöröttek segélykiáltásai- val. Tapostam tovább a vizet, egészen addig, amíg ta- lajt nem fogott a lábam. Sűrű, undorító iszap for- tyogott a talpam alatt és egyre inkább az az érzésem tán adt, mintha láthatatlan kezek megpróbálnának lerántani a víz alá. Rúgtam néhányat, de csak annyit értem el vele, hogy még mélyebbre süllyedtem az iszapban. Fejem fölé emeltem a táskám és csende- sen imádkoztam, hogy ne folyjon bele a víz. És ne; menjen tönkre a stukkerom se a zsebemben. Elôbb egy úszó fatörzshöz uágódtam, aztán bele- keveredtem a sűrű nádasba. A nád levele elvágta a' kezem: égetett, mintha borotvapengét húztak volna uégig a bôrömön. Legszívesebben hangosan elká-s romkodtam volna magam: ebben azonban nemcsak jólneveltségem akadályozott rneg, hanem óvatossá ; gom is. Kezdett ugyanis nem tetszeni ez a hajótörés na yon nem tetszeni! ;; Eppen azt latolgattam, hogy szabad kezemmel ki húzom a stukkert a zsebembôl, amikor hátulról be- :` lém kapaszkodott valaki. Elôbb azt hittem, közön=: séges fuldokló; fel sem tűnt, hogy alig másfél méte res vízben állunk. Igyekeztem megfordulni, ho , jta, de ô a fuldokló tapintatlanságával a ` szorította, és megpróbált a víz alá rántani. elen voltam elejteni a táskám, amely han- anással elmerült a kulimászban. A nya- aptam, hogy lefejtsem a vészesen szoron- eket: közben ordítoztam is, ha jól emlék- lt zorítás ennek ellenére nem csillapult - sôt, ä yegetôbbé vált. : :tnár reménytelennek tűnt a helyzetem, ami- e sikerült elkapnom a csuklóját. Megpró- = szorosan magamhoz húzni, hogy ne ficán- ron. Közben megállás nélkül köhögtem és or- i , hogy tegye le végre a francos lábát a föld- n itt már nem mély a víz! Vékony, izmos :, szorítottam: könnyedén átérték az ujjaim. thá csak el akarta volna rejteni a "Paradi- dár" gyászos megsemmisülését: annyira a epedett, hogy szinte összenôtt vele. Mintha sen a folyóból emelkedtek uol fel a pára- ék, hogy esôvé változva azon nyomban uisz- t lljanak ránk. A világ megszűnt létezni, és én dtam párában, sötétben, iszappal a talpam ;tdassal körülvéve, ráadásul a nyakamban va- ; aki lassan kipréseli belôlem a levegôt és az k sem akar leszállni rólam. az oxigénhiány hatására, feltűnt lelki sze- ôtt hajdanx kabinom, kabinomban az ágy, n az elvágott nyakú hulla. kor a kés vagy borotva a nyakamra sújtott, tosan tudtam, hányadán állunk. Nem mond- t; hogy elfogott a rémület, hiszen idôm sem Mindössze annyit tettem, hogy elôrehajol- megpróbáltam átdobni a fejemen. anem ez a mozdulat mentette meg az élete- 41 Éreztem, hogy egy éles tárgy, közvetlenül a nya- kam és a uállam találkozásánál feltépi az ingem, s parázsként égetni kezdi a bôröm. Végigfutott raj- tam a rémület, hogy ha ütôeret ért a szúrás, pillana- tokon belül végem. Lenyeltem uagy fél liter vizet, és utolsó, kétségbeesett mozdulattal belevágtam ma- gam a pocsolyába. Néhány szempillantásig még a nyakamban lógott, aztán hangos nyögéssel eltűnt a víz alatt. A békesség kedvéért még utánarúgtam, de nem találtam el. Lihegve, köpködve, nyakamat tapogatva iszkol tam a part felé, ha kétségbeesett és nyomorult uá - :. szorgásomat annak lehet nevezni. Minden lépés ě után hátrapillantottam, de csak a békésen gomolygó ' ! köd nézett velem farkasszemet. Nem tudom, rneddig vonszolhattam magam a nä- ä dasban és az iszapban, talán fél óra is eltelhetett, r amíg végre találtam egy laposabb partszakaszt, ahol kikászálódhatta n a folyóból. Ahogy egészen szilárd talajt éreztem a talpam alatt, hanyatt vetettem ma- gam, és lihegtem, mint egy igazi hajótörött. Behunytam a szemem és csak akkor nyitottam ki, amikor a partot, ahol uoltam, elöntötte a holdfény. " " A folyó a talpamnál csacsogott. Nem tréfa: csacso- ! gott, mint békés, játékos patakocska. A jó kétszáz : ' ; méter széles uíztükör színezüstté változott, s az ezüsttükör szélén bölcs nyugalommal bólogattak aˇ dzsungel fái. Fej ern felett egy madár rikoltozott, en-: j, gem pedig kivert a hideg a félelemtôl és mindattól, : amit átéltem. ' Ekkor jutott csak eszembe, hogy megtapogassam a vállam. Erôs, vitorlauászonból varrt zubbonyom uállrészét felszakította az éles penge, s alaposan be= lemart a bôrömbe is. Éreztem, hogy alvadt uér bo~ rítja a nyakam, de mégis elégedett voltam, csod i 42 Hogy a fenébe ne lettem uolna, amikor ,eken múlott csak, hogy most nem a víz k kinyí jtott karral, mint a szerencsétlen t=hívô. Ha csak egyetlen tizedmásod- súbb.vagyok. . . kódtam és igyekeztem másra gondolni. y uilágított ugyan, de nem melegített. i kezdtem vizes ruhámban; tudtam, kell szabadulnom tôle, méghozzá hala- , ha nem akarom a vírusokra bízni azt, etlen tán adóm eln ulasztott. letéptem magamról az inget és az ujjá- rölgettem a sebem. Legnagyobb meg- ülésemre alig szakította fel a bôröm az ám. Aki mögöttem állt, belém csimpasz- ńk kezével átkarolta a nyakam, másikkal elôcsövemet akarta átvágni pontosan és úgy, ahogy a harikrisna-híuôét a kabi- y ez egyszer elpártolt tôle a szerencse és : Mielôtt végrehajthatta volna tervét, be- n a uízbe. Egyszer s mindenkorra meg- m tôle! s mindenkorra. . .? 13 , egy bokor alá, megvizsgáltam a stukkero- n látszott rajta, hogy az éjszakai fürdô a leg- bb kárt is tette volna benne. Magam mellé , aztán hallgatózni kezdtem. magasában éjszakai madarak pityegtek; sze tôlem tompán koppant valami egy fa A folyó lágyan csobogott a part menti ná- 43 'i' dasban; szinte még a felhôk hangját is hallani vél- tem, amint ott húztak el karnyújtásnyira az óriási fák lombkoronája felett. Néhány percnyi csendes szemlélôdés után han- gokat hallottam. Nyakamba terítettem az ingem, s ' revolverem a kezembe fogva elindultam arrafelé, ahonnan emberi beszéd, tompa kiáltások szűrôdtek ' a fülembe. Elhatároztam, hogy csodamód óuatos leszek. Vé- gighúztam az ujjam a sebemen, hogy erôt merítsek belôle. Felemeltem a stukkert, és egészen biztos voltam benne, hogy soha olyan könnyen még nem húztak meg rauaszt, amilyen,gyorsan én meghú- " zom, ha valakinek a kezében borotvát látnék. Amikor a bodor füstöt eregetô tűzhöz értem, egy csapásra elszállt a dühöm és a gyanakvásom. A lo- 'ě bogó lángok mellett haj ótöröttek ültek; néhány bur- mai nô, gyerekek, ismeretlen férfiak. Mögöttük, mint a tenger istene ébenfekete kiadásban, karjait a mellén összefonua, Q inter állt. Popey éppen egy ölnyi száraz rôzsét hajított a tűz- re, amikor kiléptem a bokrok mögül a tisztásra. Egy asszony felsikoltott, s uédekezôn alvó gyerekére bo- rult. Winter keze a derekára kúszott és ott is maradt ; egészen addig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy ki az új jövevény. Popey a tűzre vetette a rôzsét, szemrevételezett, i majd rám mordult. - jöjjön, ember, és rángassa le ingét, mert meg- ; fagy. Pokolbeli ördögök! Biztos, hogy velem törté- , nik n indig valami! Köszöntem, és odaballagtam a tűzhöz. A burn ai asszonyok rövid ideig aggódva követték minden mozdulatomat, majd megnyugodtak. A gyerekek 44 áludtak, mintha mi sem történt uol ezen _ tkozott éjszakán. vetettem az ingem, és egy ágra akasztottam. zíuesebben a nadrágomat is leuetettem volna, ;istenemre meg is teszem, ha nem nyugtalanít rcangeli atya sorsa. ` ;Popey mintha csak olvasott vul gondolataim- , odabállagott hozzám és a fatörzsek között csil- gó ezüstös víztükörre mutatott. - Ez büntetés! Én mondom magának, igaza van . inden varázslónak! - An: ennyiben? - A halott szerencsétlenséget hozza! Fôleg ame- lyiknek eluágták torkát. - A hajó. . . elsüllyedt? - tettem fel a telj esen feles- leges kérdést. Bólintott, és a vízre mutatott. - Ott van alul. Nekiment partnak, vissza, megint neki,aztánösszetörött. Darabokra. Szerencse,hogy maga megúszta. Motor ott van víz alatt, deszka meg elúszott. Darabokra ment egész. Én tudtam, hogy nem lesz jó vég. Mondtam, hogy azokat az átkozot- takat nem veszem fel haj óra. . . ! Ahova csak beteszik lábukat, bajt csinálnak. Meg kellene fojtani vala- mennyit. Ahogy növekedett az izgalma, csiszolódott angol beszéde is. - Kikrôl beszél? - Ezekrôl a harikrisnákról. . . A fene vigye el u l - mennyit! Valami megmozdult bennem, ualami, ami vala- mit jelzett, bár még nem tudtam, hogy mi és mit. - Hát többen is voltak? - kérdeztem óvatosan. - Legalább. . . ööö. . . öten-hatan. - Nincs pontos utaslistája? 45 Rám nézett, hogy komolyan beszélek-e. - Na, ne vicceljen! - Hogy kerültek a hajójára? - Ahogy maga meg a többiek. Meguették jegyü- ket és kész. - Hova készültek? - Csittakangig váltottak jegyet. Már akkor tud- tam, hogy baj lesz, amikor annak az izének maga kabinjábań eluágták a nyakát. A rohadtak! Próbáltam összerakni a dolgokat, de nem ment. Winter közben megindult felém, de egyetlen szem- pillantásomra visszafordult a bokrokhoz, és touább szárítgatta a cuccait. Többször is jelentôségteljesen felém pislantott, hogy közlendôi lennének, de elô- ször a kapitánnyal akartam uégezni. - És. . . rni okozta a katasztrófát? - kérdeztem óva- tosan. - Robbanás? ůgy nézett rám, mintha a holdról jöttem uol a hajójára. - Robbanás!? Az ördögbe is, dehogy. . . Mon- dom, hogy a hajó nekiment partnak, visszapattant róla, aztán újra nekiment. Azután meg szétesett. ii ` - Na és a korn ányos? - kérdeztem automatiku- sŕn, és végképp nem értettem semmit. Rettenetes kifejezéssel az arcán a tűzbe köpött. - Nem volt kormányns. . . már akkor egyáltalán nem volt. A rohadtak! Egyszerre megértettem mindent. Éreztem, hogy h deg borzongas fut veg g ra tam, es al gha csak nedves nadrágom vagy a hajnali szellô miatt. - Mi történt a korn ányosával? - Amikor éreztem, hogy hajó nekimegy a part- nak, kirohantam maga kabinjából és be a kormá- nyosfülkébe. A kormányos a földön feküdt, és. . . pe- dig jó cimbora volt. . A rohadtak 46 - Mi tö tént uele, ember!- Ismét a tűzbe köpött, és nyomaték kedvéért a le- vegôbe vágott az öklével. - Megölték! Elvágták torkát, mint annak az átko- zott harikrisnának a maga kabinjában. Megölték, Az asszonyok összehajoltak, és közöttük, látha- tatlanul, felsírt egy gyerek. 14 Megállás nélkül rázott a hideg. Felvettem az ingem és odamentem Dtlinterhez. Megfogtam a karját, le- húztam egészen a vízpartra. A nádas hajladozott, susogott, elnyomta a hangunkat. . A hatalmas fekete fickó összeszorította az öklét és lmegfenyegette a folyót. - Vigyen el az ördög! Minden uolt a hangom, csak barátságos nem, kor a vállára tettem a kezem, készen rá, hogy vízbe lökjem. - Mit csinált, t inter? Hamuszürke volt az arca, ahogy uisszanézett = Én? Mi az ördögöt csináltam volna? Megkönnyebbültem, amikor azt hallottam, amit allani szerettem uolna. -ˇSemmit sem csináltam, istenemre, semmit- yôgte. - Ugy néz ki a dolog, mintha ualaki megelô- ôtt volna. - Beszéljen! : Tehetetlenül tárta szét a karját. , - Mit beszéljek? Nem került rá sor, hogy akármit t csináljak. Esküszöm, Mr. Lawrence! Emlékszik, gy otthagytan magát a kabinban? 47 ;' - Naná, hogy emlékszem! , - Ott uolt a plasztik a zsebemben. Higgye el, ér- tek hozzá. Arra gondoltam, hogy robbantok egy; egészen kis lyukat a hajóba, akkorát, hogy éppen ' csak megijesszem ôket. Minden úgy ment volna, mint a karikacsapás. Csakhogy. . . óh, hogy az ég sza- kadjon rájuk! Valaki megszagolt valamit. Igaza volt, hogy a harikrisna halála nem volt uéletlen! - Hát nem. Tekintettel arra, hogy az elôbb en- gem is ki akartak nyírr i. Nagyot nyelt, és ha lehet, még szürkébbre szür- kült az arca. - Magát? Néhány szóual tájékoztattam hajnali kalandom- ról. - ůristen! - kapott a fejéhez. - Ezek szerint vesz- tettünk. Lefújhatjuk az akciót! Éppen ez volt az, amit minden körülmények kö- zött el szerettem volna kerülni. - Ide figyeljen - tettem a vállára a kezem. - Egy- ; elôre nincs ueszve semrni. Nem látom ugyanis az összefüggést a gyilkosságok és a mi ügyünk között. - Én pedig csak azt látom. - Lehet, hogy valami egészen másról van szó. Va- laminek véle lenül belecsöppentünk a közepébe. - Magának is véletlenül akarták elvágni a torkát? Hát igen. Ez volt az a pont, ahol meginogtam. ' Mégis úgy döntöttem, hogy adok még egy esélyt magunknak. . - Nem tudom, V inter. Lehetséges. Lehetséges, hogy igenis véletlen uolt. - Ki fognak nyírni bennünket - mondta csende- sen, de nem volt félelem a hangjában. - Meglátja, ki !' fognak nyírni. - Majd vigyázunk magunkra - mondtam. 48 hát. . . hogyan tovább? Maga a ónök. most eltűnik, DUinter. r álok? - kérdezte álmélkodva. n? Houá? Felszívódik a dzsungelban. El negy Csitta- gba, és ott is marad! Észnél van maga? - förmedt rám. - Tudja ki yok én? Egy New York-i zsaru, nem a Tarzan. tem legnagyobb erdeje, an in végigmentem, a itral Park volt, és ott is kétszer eltéuedtem. Hogy zeli, hogy eljutok innen akárhova is? Hiszen még normális térképem sincs. . . Nem kellene inkább uárni a mentôhajót? Vagy helikoptert, uagy - Itt nincs semmiféle mentôhaj ó vagy mentôheli- pter, Mr. Winter. Ahogy uolt szíves eln agyaráz- ', ez nem a Central Park, hanem a burmai ôserdô, _ er kilométerre Rangoontól, és kétszázötvenre sittakangtól. Továbbá, körülbelül tízezer hasonló árka járkál le-fel a folyókon, mint amily n a "Para- csommadár" is uolt. Hetente legalább hárznat el- sisz közülük az ördög, és senkinek sem jut eszébe mentôexpedíciót indítani utánuk. Aki megússza a balhét, az elôbb-utóbb úgyis felbukkan ualahol. Az ôserdô nem lakatlan. . . emberek mindenütt vannak. - Jó - adta meg magát. - De mi a fenét csináljak Csittakangban? Ha egyáltalán élve odaérek. - Költözzön be egy olcsó szállodába, és várjon rám. = ůristen! Egy koszos faluban? - Csittakang nem koszos, és legkevésbé sem falu. Vagy ha az is, hát nem kicsi. Van vagy ötvenezer lakosa. . . és jóféle kocsmái. - - Valahogy nem vonzanak a csittakangi kocsmák. 49 - Pedig maga lesz a legszorgalmasabb látogató- juk. Játssza tovább a buggyant pilótát. Mutatkoz- zék minél részegesebbnek. Igyon, mulasson, dorbé- zoljon. Csináljonminél nagyobb feltűnést. Világos? - ůristen! - kapott a fejéhez. - Dehogyis. . . Mi- nek? - Most nincs idô fecsegésre. Vagy ránk uadász- nak, vagy nem. Ki kell ugratnunk a nyulat a bokor- ból. Maga csak tegye, amit mondok. - És maga? - Elôször is megismerkedem a hajótöröttekkel. - Popeyjel? Vele már megismerkedett. - Vannak mások is. Mire delelôre ér a nap, szépen összeverôdünk a parton. Nem hiszem, hogy bárki is a vízbe ueszett volna. Ha csak hidegvérű gyilkosunk el nem metszette néhánynak a torkát. Nem szeretek jósolni, fôleg rosszat, mert hátha beválik. Mint például ebben az esetben is. 15 A nap felkelt, a dzsungel is felébredt. A fák és páfrá- nyok leveleire csapódott morcos cseppek párává szelídültek: áporodott lett a levegô, mint túlságosan is kénes uizű gyógyfürdôben. Mellettem gyerekek futottak le a folyóhoz és izga- tottan mutogattak arrafelé, ahol a hajó jobblétre szenderült. Én is kiballagtam a vízpartra és megpróbáltam megtalálni azt a helyet, ahol jobb sorsra érdemes táskám nyugodott. Néztem jobbra, néztem balra; egyik nádas olyan volt, mint a másik. Megkerültem a folyó kiugró könyökét, hogy kö- zelebb férkôzhessek a leggyanúsabb nádashoz, és 50 n azt mérlegeltem, hogy levetem rövid szárú á , fittyet hányva ébredezô kígyónak, vízi- ak, akárminek, végigtúrom az iszapot, amikor eghallottam a hangjukat. :; Behúzódtam egy fa mögé, elôremásztam egy má- oz, majd harmadikhoz. ůgy közelítettem meg ket, mint j obb westernekben az indiánok a gyanút- inul táborozó fehéreket. Csak éppen a kés hiány- zott a számból. Megtapogattam a revolveremet és arra gondol- tam, hogy azok után, ami az éjszaka történt, akkor is megtapogatom, hogy ál v -e, ha biztosan tu- dom, hogy óvodás gyerekek játszanak papást- mamást az orrom elôtt. Széthajtottarn az utolsó bokrot és kibámultam mögüle. Behunytam a szemem, aztán újra kinyitot- Nem óuodásgyerekek ugrándoztak elôttem, bár- n iben lefogadtam volna. Pedig éppen olyan pucéran álldogáltak a folyó partj án, mint az óvodások a kád mellett, közvetlenül fürdés elôtt. Csakhogy ezek majd harminc éuvel idôsebbek le- hettek amazoknál, és mint tudjuk, az életkor bizo- nyos esetekben nagyon is sokat szán ít! 16 Nem tehetek róla, de egyáltalán nem a klasszikus festôk jutottak az eszembe, ahogy megpillantottam ôket. Pedig festô ecsetjére kívánkozott mindkét alak, ahogy hajukat fésülve, halkan beszélgetve, ép- pen szemben álltak velem. Egyikük szôke volt és hófehér, a másik mahagóni- barna. A szôke magas volt, akárcsak én; hosszú, 51 ualószínütlenül aranyszmű haja derekát verte; zöld uolt a szeme, mint erdei tó tükre, amely nem az ég színét tükrözi vissza, hanem a környezô lombokét. Amásik talán a válláig ha ért, göndör afrofrizurája a hon lokába hullott, s olyan tökélete r p tökéletesebbe el dotta meg az ég, ho ' voltak, mint sem lehetett uol tervezni. Olyanok pogá istennô, akik éPPen most keltek ki a ha- két y "lô ásztorok bokból, hogy fogadják a köréjük p hódolatát. Aszôke anap feléhunyorított, aztánlehajolt,hát- tal nekem, és felvett valamit a fűrôl. Ismét felérn fordult, ívben megfeszítette a testét, felemelte dkét kezét, mintha inteni akarnh a )ôl hívni. Már-már kísértést éreztem, ) an ikor felnevetettkellemes, turbéko- bokormögü, tenyerét, azt ahajálioz ló nevetéssel. Kinyitotta a yúlt és lobogó lófarkat forrnált belôle. A tenyeré- 1 k rikát ráh ére és ben tartott úzta szôke sörény : ismét felnevetett. A csodálatos látvány feledtette velern ah kis p valamennyi hulláját és majdnem a na is feliratkoztam közéjük. Kedutelve híján magam r riadtam fel, amikor csodáltam ôket, és csak akko öltözködni kezdtek. Múlt századi klasszikusok oldalak z f ték uol meg öltözködésük leírásá uették fűben heverô ruháj> kat, színes fehérnemű- jüket, jeans-öltönyüket - maga volt a tökély. Sokkal izgalmasabb, mintha fordítv ört h na m d ek Megköszörültem a torko, yékában meghú közepette kikászálódtam a fák zódó bokor mögül. Villámgyorsan fordultak felém, olyan gyorsan, gy ôszintén meglepett. Le is fagyott a mosoly az ho 52 1, amikor a rnahagóni szépség kezében fel- láttam egy revolvert. eltem mindkét kezem, mutattam, hogy telen vagyok, aztán ismét mosolyra igazítot- a a szárnat. - Halló, an alkák! Jó reggelt szeretnék i ,gad ak, va gy csak tűzzem ide a fá t? szôke zöld szemében mintha megcsillant volna a ni, a mahagóni színű istennô kezében azonban gˇsem rezzent a revolver. 1. ůgykúszottvé- Néztekmereven,mozdulatlanu g rajtam a tekintetük, mintha azt igyekeztek volna (találni, hogy férfi vagyok-e a javából. gül a szôke volt az, aki meglágo kék zst. ; Vé eans- ntl a csak véletlenül tenn, a legfelsô gom- úzához nyúlt, és begombolta rajta h gy elvonja . S ha ezzel az volt a szándék, elrnemet a környezô világról, maradéktalanul érte a célját. datosanteszi, Arca azonban nem rnutatta, hogy tu t tesz. Hideg volt, rnint egy gôrög istennôé, akit y ezer évnyi pihenés utánhalásztak ki atenger 'hán ekérôl. Pattanásig feszítette a ornb át, miközben ípôre tette a kezét. - Maga kicsoda? ka yújtásnyira Tettem néhány tétova lépést, és egálltam elôtte. k magukˇ Nem - Hajótörött. Akárcsa sérültek e? Ĺz afrofrizurás eltüntette a revolvert, rnéghozzá ügyesen, hogy észre sern vettem. Amikor rá- ncn -V ßTńm, mar nern volt a kezében. 53 valami ültetvényre. Fôleg nôkbôl állt a csoport: fér- fit ha hármat láttam közöttük. Nem mondhatnám, hogy kitörô örömmel fogad- tak. Talán azt hitték, hogy nekünk, idegeneknek kö- szönhetik a hajótörést. Kiválasztottam egy marco- na, himlôhelyes képű kis fickót. Kelletlenül tápász- kodott fel, és csak akkor enyhült meg, amikor egy pálma árnyékában dohánnyal kínáltam. Bambusz- ból faragott pipát húzott elô a nadrágzsebébôl s bé- :, késen pöfékeltünk néhány percig, mint a régi jó western-idôkben a telepesek és a gyanakvó indiá- nok. Amikor letelt a pöfékelésre szánt idô, kivertem a pipám egy fa oldalán. - Láttad a kísértetet? Annyira elámult, hogy majd leejtette a pipáját. - Te. . . beszéled a mi nyelvünket? Addig ugyanis angolul szóltam hozzá, jobban mondva azzal az egyszerű angolsággal, amit Ran- goon környékén használnak a mindennapi érintke- zésben. - Beszélem. Bár régebben jobban beszéltem. " Fürkészve végigmért. ˇ - Mikor régebben? - Amikor a j apánok el akarták foglalni az országo- tokat. - Arra nem emlékezhetek. Kisfiú voltam még. Az j ; apám azonban mesélt róla. Te mit kerestél akkor nálunk? - Katona voltam, az angol hadsereg tagja. Ejtôer- nyôn jöttem közétek, hogy veletek harcoljak elle- nük. Akkor tanultam meg a nyelveteket. Arra számítottam, hogy múltam emlegetése talán javítja valamelyest az esélyeimet. Nem is csalódtam. l rezhetôen barátságosabbá vált a hangja. 60 űlök, hogy megismerkedhettem veled, Mi a szándékod errefelé? ztkérdeztem az elôbb, hogy láttad-e a kísérteˇ (,áttam. Valamennyien láttuk. s. . . milyen volt? élelmetes. A kísértetek mind félelmetesek. Szömyeteg volt? Sok fejjel? Dehogy. Egy harikrisna kísértete volt. Tetôtôl g fehér lepelben. . . és kopasz volt a feje, mint. . é az. . . átkozottaké. Csak egy tincs van a fejük én. Hidd el, uram, vámpírok ezek valamennyi- érszívók. Azt mondják- és közelebb haj olt hoz- , hogy akiket a thugok megöltek, harikrisna- ~tetekké változnak. . . és csak úgy tudnak tovább ha friss emberi vért isznak, hetente legalább lett volna idôm, eltöprenghettem volna az sra ható vallási rendszerek táplálta hiedelem- sokszínűségén, a gyilkosságok felderítése an sürgôsebb volt minden tudományos vizs- - Ĺzonkívül. . . magas volt, akkora, mint két em- r, ha egymás fején áll. És úgy hajladozott, mint a lma nagy vihar idején. - Megpróbáltátok elűzni? - Motilal ráköpött. Ilyenkor csak a köpés segít. - És. . . nem próbálta meg valaki késsel pótolni zt; amit esetleg köpéssel nem tudtatok elintézni? Ugy elámult, mintha azt kérdeztem volna tôle, iogy nem ô süllyesztette-e el a hajót. - Hová gondolsz, uram! Kísértet ellen kés?! ůgy ,tmegy rajta, mint a ködön. Hidd el, ha nincs veled arázsló, csak a köpés segíthet, vagy a kakasvér! - Hm. És azután? 61 - Elsüllyedtünk. Shimla anyó elôre meg' Amikor eltűnt a kísértet, azt mondta, hogy p össze a csomagjainkat, mert a hajó elsüllyed. szerencse, hogy úgy tettünk, ahogy mondta. - Hm. Hallottál már Holdanyóról? ůgy tűnt, mintha félelem csillant volna a s ben, de néhány másodpercnyi habozás után nyugodt volt az arca. - Semmit, uram. Ki az? - Valaha hallottam egy mesét. Volt egy bar aki Csittakang környékén lakott. Egyszer e ' dott egy történetet. - Milyen történetet? - Egy gonosz istennôrôl, Holdanyóról. A kí emberek rettegnek tôle. Megcsóválta a fejét és elindult, hogy visszat a többiekhez. Néhány lépés után azonban me '' pant és visszafordult. - Uram. . . a kígyóemberek az erdôben élnd sok mindenben hisznek, amiben mi nem. L hogy létezik Holdanyó, lehet, hogy nem. De. : egyszer arra kerülne sor, hogy szembekerülsz a dôk isteneivel. . . fordíts hátat, és meg se állj liáig! Hosszan néztem utána és arra gondoltam, va mit szólńa hozzá, ha elmondanám: éppen azért tem Nágaföldre, hogy elkapjam Holdanyót. 18 Popey kedvetlenül morgott, amikor lecsücc mellé a fűre. Morgását akár köszönésnek is tem. - Most aztán merre, kapitány? - Miért, maga hova akar menni? 62 czrôl Csittakangba. Akárcsak a hölgyek. c közös az utunk - mondta mogorván.- ólítson kapitánynak. Hajó nélkül nincs Márpedig hajó nincs. c minek szólítsam? ek akar. t rajta, hogy hajójának elvesztése egészen te lelki egyensúlyából. n mégis inkább kapitánynak szólítanám, a vállát, és hanyatt dobta magát a fű- em. . . A néger hol van? en néger? ga társaságában láttam azt a nagydarab, ót, nem? etséges = bólintottam. - A süllyedés elôtti varban nyoma veszett. Nem látta véletle- rcangeli atyát? ifelett a vízre mutatott. ja, milyen nehéz egy vrzes csuha? G fogott csak el igazából az ijedtség, hogy a sétlen Szentarkangyal vízbe fulladt. Izzadni : a tenyerem és egészen addig izzadt, amíg a nögül meg nem szólalt az atya jellegzetesen 's, kántáló hangja. iˇ szívében nyugtalankodik, megnyugtatta- keres, talál. Itt vagyok. lygott, mintha csak öt perce váltunk volna el dicsommadár" fedélzetén. keresztet vetett, aztán amikor meggyôzôdött .ogy nem hazajáró lélekkel van dolga, ráför- papra. 63 - Elsüllyedtünk. Shimla anyó elôre meg' Amikor eltűnt a kísértet, azt mondta, hogy p össze a csomagjainkat, mert a hajó elsüllyed.-: szerencse, hogy úgy tettünk, ahogy mondta. - Hm. Hallottál már Holdanyóról? ůgy tűnt, mintha félelem csillant volna a s ben, de néhány másodpercnyi habozás után ' nyugodt volt az arca. - Semmit, uram. Ki az? "x - Valaha hallottam egy mesét. Volt egy bará aki Csittakang környékén lakott. Egyszer elz dott egy történetet. - Milyen történetet? - Egy gonosz istennôrôl, Holdanyóról. A kí emberek rettegnek tôle. Megcsóválta a fejét és elindult, hogy visszat a többiekhez. Néhány lépés után azonban me pant és visszafordult. - Uram. . . a kígyóemberek az erdôben élnd sok mindenben hisznek, amiben mi nem. LG hogy létezik Holdanyó, lehet, hogy nem. De. : egyszer arra kerülne sor, hogy szembekerülsz a dôk isteneivel. . . fordíts hátat, és meg se állj liáig! Hosszan néztem utána és arra gondoltam, a mit szólńa hozzá, ha elmondanám: éppen azért tem Nágaföldre, hogy elkapjam Holdanyót. 18 Popey kedvetlenül morgott, amikor lecsücc mellé a fűre. Morgását akár köszönésnek is tem. - Most aztán merre, kapitány? - Miért, maga hova akar menni? í'nrôl Csittakangba. Akárcsak a hölgyek. c közös az utunk - mondta mogorván.- ólítson kapitánynak. Hajó nélkül nincs Márpedig hajó nincs. c minek szólítsam? ek akar. t rajta, hogy hajójának elvesztése egészen te lelki egyensúlyából. n mégis inkább kapitánynak szólítanám, a vállát, és hanyatt dobta magát a fű- _em. . . A néger hol van? en néger? ga társaságában láttam azt a nagydarab, ót, nem? etséges = bólintottam. - A süllyedés elôtti varban nyoma veszett. Nem látta véletle- cangeli atyát? ~felett a vízre mutatott. ` ja, milyen nehéz egy vizes csuha? fogott csak el igazából az ijedtség, hogy a étlen Szentarkangyal vízbe fulladt. Izzadni a tenyerem és egészen addig izzadt, amíg a ögül meg nem szólalt az atya jellegzetesen " kántáló hangja. 6 arcát, aztán néhány pillanatnyi habozás után fel- emelte a fejét. ůgy éreztem, fontos döntésre jutott, - Leslie. . . Nem tudom, hogy el szabadna-e mon- danom neked, amire végül is semmi bizonyítékom nincs. De. . ., ami köztünk történt, feljogosít arra, hogy aggódjak érted. Az atyákkal nincs valami rendben, Leslie. Fôleg az utolsó idôkben. Mint= ha. . . valami megváltozott volna odaát. - Odaát? - Harminc mérföldnyire vagyunk egymástól. Az elsô években, hogy ideköltöztünk, nagyon jó volt a viszony köztünk és missziósok között. Lŕ Martin páter, a misszió akkori vezetôje gyakorta ellátoga- tott Löwenrothhoz és fordítva. Mi is sokszor vendé= eskedtünk náluk. Aztán egyszerre csak. . - Mi történt? - La Martin atya meghalt. Ĺllítólag valami fertô zô betegségben. - Hogyhogy állítólag? - Mert. . . mi nem láttuk a holttestét. -! - Látnotok kellett volna? - Volt egy megállapodásunk. . . hetenként vala-3 melyikünk átment, és megvizsgálta azt, aki nem jól érezte magát. Sürgôs esetben pedig azonnal oda-; mentünk: Igy tartott vagy két évig. - Azután? - La Martin meghalt. És bennünket nem hívo ki, hogy segítsünk rajta. Ĺllítólag igen gyorsan cgzett vele a betegség. Orák alatt. - Lehetséges ez? - Hát. . . elvileg igen. Van egy fertôzés, olyasféle, int az agyvelôgyulladás. Rendkívül gyors a lefo- ' - És. . . miért kellett olyan hirtelen eltemetni? - A meleg miatt. A páteroknak nincs hűtôkamrá- Este meghalt, és másnap már el is földelték. ~ Látta valaki a holttestet? ůgy értem, hogy kö- letek? - Mondtam, hogy senki! - Nekik is van orvosuk? - Monti atya. Bár. . . kétlem, hogy elvégezte volna egyetemet. Talán ápoló lehetett valahol, mielôtt zéjük állt. - La Martint tehát eltemették. Ezután, gondo- , új vezetôt neveztek ki a misszió élére. - Igen. Rizzi atyát. Egyenesén Rómából. Ott van gyanis a központjuk. Ettôl kezdve pedig. . . erre áwenroth hívta fel a figyelmemet. . . a misszió kez- wtt elolaszosodni. Löwenroth szerint egyenesen űldözték a többieket. Pedig voltak kö tük néme- , belgák, spanyolok, görögök, sôt latin-amerikai- ;is. Szép lassan, sorban áthelyezték ôket. Le Cocq yát, Hahn atyát, Hoffmann atyát. . . még elbúcsúz- ; sem volt idejük. - És. . . hová költöztek? - Talán Indiába, esetleg vissza Olaszországba. izzi atya nem adott felvilágosítást. . . sôt, az állandó vosi felügyeletet is lemondta. Többé, hogy firio- an fejezzem ki magam, nem tehettük a lábunkat a isszió földj ére. S ettôl az idôtôl kezdtek azok a fur- a hírek szállongani. . . - Furcsa hírek? 166 167 -Burmai ápolóink terjesztették. Hogy odaát nincs minden rendben. - Mi minden? - Azt ôk sem tudták. Csak annyit mondtak, hogy a nágák, a kígyóemberek hadat üzentek nekik, és minden fehér embernek. Nekünk is. Csináltak vala- mit, ami miatt a nágák megorroltak rájuk és. . . talán meg is öltek néhányat közülük. Nem tudom. Min- deneset e Csittakangban hallottam, hogy. újabb. atyák érkeztek, és. . . valamennyien olaszok. Es az új atyák. . . nem mindig viselkedtek úgy, ahogy jámbor rnissziósoktól elvárná az ember. - Ezt ki mondta? - Itt beszélték Csittakangban. Persze, az is lehet, hogy rémeket látunk valamennyien, mint az az utca- lány is, akit én kezeltem. - Kicsodát? - Egy utcalányt. Megbetegedett, és amikor meg- tudta, hogy orvos vagyok, hozzám fordult segítsé- gén. ş mesélte, hogy. . . az atyák rendszeresen láto- gatták. Az újak, éni? Alighogy megérkeztek Csitta- kangba, mielôtt még a missziósházba szállították volna ôket. . . körülnéztek egy kicsit a városban. A lány állítása szerint fegyver is volt náluk. A meleg fojtogatott. Kitánam az ablakot. A feke- te fickó még mindig ott ült a kifeszített vászon alatt és teázott. Feltekintett rám, aztán unottan elfordí- totta a fejét. - Most már érted, hogy miért nem akarom, hogy odamenj ? Nem tudom, mi folyik ott és nem is érde- kel. Azt azonban nem akarom. . . nem szeretném. . . hogy bajod essen. Ugye megígéred? Magamhoz öleltem és megígénem. Közben azon törtem a fejem, hogy vajon Santarcangeli atya képes lenne-e bárkinek is elvágni a torkát egy borotvával? 168 késô délután fakuló fényei felkúsztak a falra. El- gatott a vízárus kántálása is. A kifeszített vá- ontetô alatt megkezdôdött az élet: a várakozó intert azonban már nem láttam sehol. A sárkány- intás papírral borított asztalok között mandula- emű pincérlányok cikáztak, s a város széle felôl sznóröfögést és kellemetlen szagokat sodon az iott, meleg szellô. Amíg Ruth ismét lezuhanyo- tt, alkalmam volt még egyszer végiggondolni indent. Hallgattam a vízcseppek tompa koppaná- t a zuhanyozótálban, és alá képzeltem Ruthot a hanyrózsa alá. A fej törés különösen nehéznek tűnt ezen a délutá- in. Legszívesebben lehúztam volna a redônyöket aludtam volna másnap reggelig. Persze egyedül. Ruth visszajött, és amíg egy törülközôvel szárít- .tta nedves haját, elkoboztam tôle az ingem. Bú- úzóul rnég egyszer megcsókolta a számat, aztán szekócolta a hajam. - Viszlát odafenn, a szeretetháznál! - Viszlát! - zz ondtam, és még akkor is az ajtót bá- ultam, amikor elhaltak a léptei a folyosón. - Visz- t! - morogtam még egyszer, és csak gondolatban ttem hozzá: Ha megérjük a holnaputánt. . . 13 ppen indultam volna, amikor a kis doktornô ron- tott a szobámba. Becsapta az ajtót, az ajtófélfának támaszkodott és úgy nézett rám, hogy nem tudtam hirtelenj ében, le akar-e lôni, vagy csak véresre akar- ja karmolni az arcom. - Tehát itt volt?! Olyan volt a hangja, mint egy középkori, német 169 orgonáé. Csengett is, búgott is, fenyegetett is. mit hallott ki belôle. - Kicsoda? - adtam az ártatlant. Erre odasétált az ágyhoz, és kotorászni kezdett összegyűrt lepedôk között. Felugrottarn és megragadtam a vállát. - Hé! Mi a fészkes fenét csinál? Felém nyújtotta a kezét: hosszú, aranyszôke haj- szál tekeredett az ujja köré. - Itt volt. . . - Amint látja. - Nekem azt mondta, hogy. . . elintézi a portán a dolgainkat és. . . - Eljött elköszönni. Ismét az ágyra nézett. - Látom. Aztán egyszerre csak összecsuklott. Hozzám ug- rott, és a nyakamban landolt, mint nem is olyan ré- gen a másik. - Én olyan. . . szerencsétlen vagyok. És aligha- nem. . . szerelmes vagyok magába. Egészen az ölembe fúrta magát: testébôl szantál- faillat áradt. - Ne csacsiskodjék - mondtam, és megsimogat- tam a haját. - Bizonyára. . . sokáig volt a dzsungel- ban. Meglátja. . . - Gyűlölöm - mondta hirtelen és eltaszított ma- gától. - Gyűlölöm! - Ugyan - mondtam -, hiszen nem is ismer. - Nem magát. . . ň, dehogy magát! şt! - Kicsodát? Ruthot? - şt! - De. . . miért? Istenemre mondom. . . - Ne esküdözzék. Gyűlölöm, mert szerethette magát, és mert. . . együtt fognak meghalni! Azt hittem, rosszul hallok. - Micsoda?! Az ajtó felé indult, majd megfordult és nekitá- aszkodott az ajtófélfának. - Együtt fognak meghalni, maga és ô! - Honnan veszi ezt a szamárságot? - Én. . . megérzem a jövôt. És. . . látom is. Éjszaka ttam az ô és a maga halálát. Sikoltoztam is álmom- uz. Meghalnak, mind a ketten. Ugyanazon a na- - Hol? , - Ruth a szeretetháznál. Láttam a halálát. - Mesélje el. - Holdas éjszakát láttam. A szeretetház kertjét. Aztán egy kígyóembert, amint hátulról Ruthhoz lo- pakodik, kezében egy. . . késsel. Aztán vért láttam, aagyon-nagyon sok vért. . . ! Felzokogott és lekuporodott a fóldre. Hosszú, cgészen átlátszó selyemleple alatt nem volt semmi, de-most nem tudtam úgy gondolni rá, mint nôre. Karomba vettem és az ágyhoz támogattam. Törôd- tem is vele, hogy fél órával ezelôtt Ruth feküdt a párnákon! Kezembe vettem a kezét: hideg volt, mintha meghalt volna. - Nyugodjék meg, Ratna. - Sok-sok vért láttam mindenfelę - zokogta.- Aztán magát láttam. Üldözt a nágát. Aztán vissza- jött, és. . . - Engem is megöltek? - Nem a kigyóemberek. Magát nem bántották. Maga beszélt velük, és ôk mosolyogtak magára. Ezt is láttam. - Hogy haltam meg? ůjra felzokogott, és a párnákba temette az arcát. Türelmesen vártam. 170 171, Néhány perc múlva véget ért a rohama, és fe emelte a fejét. - Egy géppisztolysorozat végzett magával. - Kinek a kezében volt a géppisztoly? Szinte elnyelt tág, dióbarna pupillája. Mozgott szája, mintha mondani akarna valamit. Aztán felé hajolt és óriásit sikoltott, akkorát, hogy rémülte hanyatlottam hátra. Felugrott, és mielôtt elérhet tem volna, az ajtó felé száguldott. - Nem! Nem! Nem akarom! Éppen akkor kaptam el, amikor el akart tűnni á folyosón. Csuklójánál fogva visszahúztam a szo bába. - El kell mondania, Ratna! Nem érti, hogy hiszek magának?! El kell mondania, hogy kinek a kezébe volt a géppisztoly. . . Az életemrôl van szó, Ratna! : Hangosan zihált, keblei hullámzottak, teste görcsbe rándult. Belsô-Ĺzsia sámánjainál gyakran láttam ezt a furcsa testtartást, amikor megkezdték "utazásukat" a túlvilágba. El nem eresztettem volna a csuklóját a világ min- den kincséért sem. Jól tudtam, hogy Keleten képe- sek az emberek olyasmire is, amit mi Nyugaton csak szánakozó mosollyal honorálunk. Nem hittem ugyan, hogy elôre lehet látni a jövôt, de számtalan- szor beigazolódott, hogy Keleten a megérzés szinte azonos a bizonyossággal. - Kinek a kezében volt a géppisztoly, Ratna!? Rám emelte az arcát: csorgott a homlokáról a ve= rejték. - A géppisztoly. . . - suttogta -, a géppisztoly. . . - Kiében? - sürgettem. - A missziósháznál. . . a pálmák alatt. . . a kavicsok felisszák a vérét. . . ň, jóságos Isten! 172 Kiében, Ratna? Sant. . . arcangeli. . . atyáéban. . . lnehezült a teste: belezuhant a karomba. 14 ért ugrottam, nedves ruhát tettern a hornlokára, ddig dörzsölgettem a halántékát, amíg magához m tért. 'Töltöttem két adag whiskyt. Az egyiket, a na- obbikat magamnak, a másikat neki. - Igya meg. Aztán kommunikálunk. Megitta. Elfintorította az orrát, és gyorsan vissza- a a poharat. - Brrr! Mi történt. . . Leslie? - Alighanem rosszul lett. Gyakran elôfordul? Lehajtotta a fejét és köpenyét a térde alá húzkod- , mint egy illedelmes gimnazista. - Néha. . . Az utóbbi idôben, mintha gyakrab- tn. . . Különösen azóta, hogy Indiában töltöttem bány hónapot. - Maga nem indiai? - Dehogyis. . . holland vagyok. Süthetett az arcomról az elképedés, mert halkan - Mi van ezen csodálkozni való? - Már bocsásson meg, de. . . valahogy. . . - Malukkui származású vagyok. Tudja, hol van? = Hogyne. Indonéziában. - Apám holland volt, anyám malukkui: Látja, az iôseim is fejvadászok voltak, és. . . nagyapám a szi- :t leghíresebb látóembere. - És. . . mit látott? - Például. . . a jövôt. Mielôtt a hollandok elhagy- k volna a szigeteket. . . megjósolta, hogy hamaro- 173 san bevonulnak az indonézek. Ezért átköltöz " Hollandiába. Ahogy Amszterdamba értünk, vé lett a holland uralomnak és Malukk;ut Indonéziáho csatolták. Nagyapám és anyám is. . . szóval az egés családban öröklôdtek ezek a rosszullétek. Ne félje nem ragályos! Ĺllítólag mindenki ilyen, aki képes jövôbe látni. - Hirtelen vakrémület ült ki az arcár és a kezem után kapott. - Leslie, az isten szerelmér mondtam valamit magának?! Feleljen! Mondtam? Haboztam, aztán megráztam a fejem. - Nem sokat, Ratna. . . Meglehetôsen zavaro dolgokat. Nem volt sok értelmük. - Hála Istennek! - sóhajtott fel megkönnyebbül ten. - Különben csak elköszönni jöttem. Holna reggel légyen készen. Fellner doktorral együtt jön-: nek utánunk. És. . . vigyázzon magára! Felállt és a szemembe nézett. - Megcsókolhatom? Felágaskodott, csókot lehelt a számra. - Kösz. Legyen jó fiú, és vigyázzon magára. . Halkan kattant mögötte az ajtó. A testébôl és hajából kiáramló lágy szantálillat még órák múltán is ott lebegett a szobában. I5 Végiglôdörögtem az esti fényben fürdô utcákon, gondosan kerülgetve a neonfényeket. Addig bandu- koltam, amíg ki nem szúrtam magamnak egy késôig nyitva tartó vegyesboltot. Vettem egy tornacipôt; vászonnadrágot, vastag bársonyinget és egy-két ap- róságot. Bevonultam a bolt WC-jébe, átöltözköd- tem, eddig viselt ruháimat átadtam a megrökönyö- dött tulajdonosnak, hogy másnap majd érte jövök. 38-asomat bedugtam a hónom alatti tokba, és elége- etten konstatáltam, hogy csak az veszi észre, aki agyon odafigyel. Az üzleti élet még e késô esti órán is dühöngött lna, ha lett volna vásárló. A kereskedôk békésen acsoráztak kirakataik mögött, futó pillantást vetve izn, amikor elhaladtam üzletük elôtt. Néhányan ették csak a fáradságot, hogy két pálcikányi rizs kö- tt utánam szóljanak, portékájukat dicsézve. Az zletek feletti emeleti szobákból gyerekek sírása ,űrôdött az utcára, a sarkon túl kutyák marakodtak hulladékokon. Ahogy elhagytam a fôutcát, egyre sötétebb lett a örnyék. Halkan elkáromkodtam magam, ahogy eletoccsantam a járda mellett folydogáló szenny- ízpatakocskába. Amikor pedig ráléptem egy papa- théjra, és majd a nyakamat törtem, végleg betelt a ohár. Fogtam egy követ és a marakodó kutyák közé Ékkor már olyan sötét volt, hogy az orrom hegyé- sem láttam. Kivettem hónom alól a revolveremet, a nadrágzsebernbe dugtam. Lassan újra világosodni kezdett az utca. A város- szélén járhattam már; éreztem, hogy egészen kö- Irôl nagy vízfelület párája áramlik felém. Egy alig slogó utcai lámpa alatt megálltam és tájékozódni Bárcsak ne tettem volna! A lámpa forró burájáról gyilkos rovarok ezreinek tetemei hullottak rám. átraugrottam, és újra csak beleléptem egy szenny- zzel teli pocsolyába. Káromkodni akartam, de a másik, kb. ötvenmé- rnyire álló lámpa alatt megpillantottam egy kis- it, aki egy részeget próbált támogatni. A rongyos, sból font kalapot viselô férfi mindegyre a villany- 174 175 oszlopba kapaszkodott, ügyet sem vetve a kisfiú ri= mánkodására. Akkor figyeltek csak fel rám, amikor már egészen a közelükbe értem. A fiú eleresztette az öreget, a : végre nyugodtan megkapaszkodhatott a villanyosz- lopban. - Jó estét - mondtam angolul. -Érted, amit mon- dok? - Igen, uram. - Ismered a harikrisnákat? Széles vigyorra húzódott a szája. - Ismerem. - Meg tudnád mondani, merre laknak? Tovább vigyorgott és a hátam mögé mutatott. - Itt, uram! Megfordultam: fekete, végtelen sikátor húzódott az orrom elôtt. Valahol az ismeretlen, ködös mesz- szeségben lámpa világolt: jótékony hornályban hagyva a környéket. A bádog- és szalmaviskók abla- kai sötéten néztek rám, mintha eleve elzárkóznának látogatásom következményeitôl. - Ott. . . az utca végén. A legutolsó házban, uram. Zsebembe nyúltam, adtam neki egy dollárt. Vi- gyorgott és elvette. Amikor visszafordultam, meredten bámultak utánam. S az öregnek esze ágában sem volt már a villanyoszlopba kapaszkodni. Végigmentem az utcán, vigyázva, hogy amennyire lehet, halkra fogjam a lépteimet. Az ablakok feketén ásítottak. Nem tudtam megszabadulni attól a kelle- metlen érzéstôl, hogy a sötétben ázó udvarok mé- lyérôl ezernyi pillantás kíséri az utamat. Megálltam, és egy vályogból vert kerítésnek dôl- m. Igyekeztem kitisztítani az orromból a pipafüst, ;aretta, kosz és szennyvíz szagát. Behunytam a ernem és koncentráltam. Amikor néhány másod- :rc múlva kinyitottam, már csak egyetlen szagot eztem. Drága, francia kölni illatát. Aki a kölnit használta, alig néhány perccel elôt- n mehetett végig az utcán. Összehúztam magam és sietôsre fogtam a léptei- Szennyvíz tocsogott a talpam alatt: rnegtermett éka ugrott el elôlem szemrehányó brekegéssel. égre elértem a páratengerben fuldokló villanykör- :t. A szernközti viskó udvarán pálmák bólogattak, ;ernyi rovart küldve a csendben haldokló lámpa ` Nem messze a rovaroktól és a lámpafénytôl, düle- ` ezô kunyhó hívta fel magára a figyelmemet. Nem ntha a megrepedt falak, kitört ablakok szokatlan tványt nyújtottak volna Csittakang külvárosában, em mert az udvari ajtó ólött szanszkrit feliratú mazászló lengett, s a hajdan fehér selymet vastagon orították azok a rovarok, amelyeknek a villanylám- án már nem jutott hely. Belesüllyedtem a sötétségbe, és szemügyre vet- em a házat. ůgy tűnt, mintha emberemlékezet óta em fordult volna meg benne senki. Sikátorra nyíló capuja félig nyitva állt, s az udvarban bólogató pál- Zák rejtelmesen susogtak a friss levegôt hozó éjsza- icai szélben. ňvatosan, oldalazó léptekkel a vesszôbôl font ka- ;puhoz osontam. Mutatóujjammal gyengén meg- nyomtam: halk nyikkantással honorálta próbálko- zásomat. Felkattintottam frissiben vásárolt villany- lámpámat, és fókuszát élesre állítva bevilágítottam az udvarba. 176 177 Nem láttam semmi olyat, ami egy trópusi viskó udvarához ne illett volna. Végig a kerítés mellett szárnyasketrecek húzódtak; düledezô oldaluk sej- tette, hogy hajdani lakóik már évek óta a szárnyasok paradicsomában káricálnak. A susogó-hajladozó pálmafák niögött ismeretlen eredetű fekete foltok húzódtak. Odavilágítottam, de çsak kiszáradt, haj= dani vízgyűjtô medencék romjain csillant meg az elemlámpa fénye. A házba vezetô koszlott faajtó tárva-nyitva állt. Kilincse helyén fekete lyuk ásított. A tetôt borító bádoglemez mint ronggyá ázott mexikói kalap kari- mája lógott a bejárat fölé. A legközelebbi pálmafához osontam és törzsének nyomtam a hátam. Felettem figyelmeztetôn susog- tak a lombok, s egyszeriben elhalkult a levelek kö- zött megbúvó kabócák cirpelése. Villámgyorsan kellett volna döntenem, és én mégis haboztam. Megpróbáltam megidézni hajdani tanítómesteremet, Radzs Kumar Szinghet, de ez egyszer nem tett eleget a hívásomnak. Talán fonto- sabb dolga akadt odafenn, mint azon töprengeni, hogy bemenjek-e egy éjszakai, lakatlannak tűnô házba. A légáramlat megerôsödött, s az utcára nyíló ajtót becsapta a szél. A vesszôajtó halkancsattant: fejem felett a magasban táncba kezdtek a falevelek. Egyik kezemben a lámpával, másikban revolve- remmel megindultam a bejárat felé. ňvatosan elô- renyújtottam a lábam és a falhoz lapulva berúgtam az ajtót. A gyékény halkan puffant: nem mozdult odabenn semmi. Ebben a szempillantásban bújt elô a hold a pál- mák koronái mögül. Ezüstös fényét végigöntötte az udvaron, megfürdetve a tyúkketreceket és a kiszá- 178 dt fürdômedencét. Közvetlen ĺ közelemben kecs- : mekegett. Összerezzentem; mintha a szomszéd ;obából hallottam volna a hangját. Elôrenyújtottam a lámpát. Keskeny, málladozó rkolatú folyosó húzódott elôttem, mindkét oldalán y-egy ajtóval. A folyosó legvégén, éppen szemben ;lem, harmadik ajtó nyílott, ajtaja tárva-nyitva, tdlójára vékony csíkokat húzott a tetô rései között ;szűrôdô holdfény. A folyosó közepéig merészkedtem, onnan világí- ttam be a szobába. A falak mentén végig vaságyak izódtak; az összevissza hajigált párnák, ételmara- :kok, csirketollak, arról árulkodtak, hogy még :m is olyan régen lakták a házat. Leeresztettem a zem, és tettem néhány lépést elôre. Kár, hogy Radzs Kumar Szingh nem fordított llô figyelmet rám, nem nézett le a földre égi lakó- :lyérôl, mert ha lenéz, bizonyára figyelmeztetett lna, hogy meg ne trgyem azt a lakószoba felé ve- tô néhány lépést. Hallottam ugyan, miközben a holdfénycsíkok fe- botladoztam, mintha halkan kinyílt volna a jobb zem felé esô szoba zjtaja, tudatosult is bennem a szély, de cselekedni már nem volt idôm. Mielôtt megfordulhattam volna, úgy vágott fejbe laki, hogy elveszítettem az eszméletemet. 16 z volt az érzésem, hogy szinte azonnal magamhoz tértem, ahogy végigvágódtam a folyosón. Pokolian sajgott az ütés helye, odakaptam, de ak azt értem el vele, hogy sikerült fejbe vágnom agam revolverem csövével. Zseblámpám elgu- lt, s mint csodálkozó állat szeme nézett velem far- 179 kasszemet a sarokból. Négykézlábra álltam, és ép-; pen fel akartarn tápászkodni, amikor éreztem, hogy éles, fémes tárgy nyomódik a nyakamhoz. - Csak semmi meggondolatlanság - mondta egy ismerôs hang. - Az elsô gyanús mozdulatra. . . Nem kellett sokat beszélnie, hogy szoborrá der- medjek. A borotva az ütôeremnek feszült, és egyet- len, gyengéd nyomás elég lett volna hozzá, hogy át- segítsen a másvilágra. Alltam mozdulatlanul, nyakamon a borotvával, és ahogy fürge villázn sebességével kergették egy- mást fejemben a gondolatok, furcsa illat ütötte meg az orrom. Nem, nem azé a kölnié, amelyet az utcán creztem, hanem valami egészen másé. Szippantot- tam rnég egyet, aztán már rá is jöttem, hogy mi az. Santarcangeli atya csuhájának jellegzetes fertôt- lcnítôszagát éreztem. ňvakodtam megfordítani a fejem. Bizonytalanul és reménykedve suttogtam a levegôbe: - Atyárn! Megrezzent a borotva a nyakamon. - Mi? - Santarcangeli atya. . . A borotva eltűnt a nyakamról. - Lawrence. . . ! A fenébé is, maga az? Valóbanpáter Santarcangeli volt. Göndörhajába döglött bogarak ragadtak; arca fénylett az izzadság- tól; félelmet vagy izgalmat azonban egy szemernyit sem láttam a szemében. - Mit keres itt, atyám? - kérdeztem kíváncsian, és mintha csak véletlenül tenném, feléje fordítottam a stukkert. Ránézett a fegyverre, aztán megvonta a vállát. - Kirándultam. És maga? - Borotvával? Felemelte a kezét; lámpám halvány fényében mpenge csillant meg benne. - Ez borotva? Érte nyúltam, de az atya visszarántotta a kezét. - Vigyázzon! Véres! - Tegye fel a karját, de gyorsan! Hol a hulla? Kit tek meg a borotvával? Esze ágában sem volt engedelmeskedni. ůgy for- itta a kezét az orra elôtt, mintha csak azt vizsgál- itná, rendesen megmosta-e ebéd elôtt. - şszintén szólva nem tudom - mondta. - Itt ta- ltam a folyosón. - Sötétben? - Ott a lámpám a másik szobában. Gyôzôdjön .eg róla! Meggyôzôdtem. Abból a szobából, ahonnan ki- tt, éles fény szűrôdött ki a folyosóra. - Nem felelt rá, hogy mit keresett itt! - Mondhatnám azt is, hogy semmi köze hozzá. Civel azonban a körülmények. . . hm. . . meglehetô- n zavarosak, elmondom magának, ha érdekli. asz után jöttem. Gondolom, ön is. - Ön miért? - Beszélni akartam vele. - Ez nem magyarázat. Habozott egy kicsit, kezében a véres szerszám- al, aztán megvonta a vállát. - Hát, jó. Azok után, hogy ön bizalommal volt zzám. . . én is tartozom egy vallomással. - Jókor, atyám, éppen jókor! - Tekintsen el a körülményektôl. Már. . . a szálló- in el akartam mondani önnek, de. . . csak a rendkí- ili események bírhatnak rá, hogy feltárjam külde- sem célját. - Mi a fene? Maga küldetésben van? 180 181 Csuhája alá nyúlt, elôhúzott egy levélfélét, és az onom alá tartotta. - Fogja. Olvassa! Meresztgettem a szemem, de összefolytak elôt- tem a sorok. Annyit sikerült csak megállapítanom, hogy latinul írták. - Nincs. . . egy latin-angol szótára? Viccnek szántam, de szánalmasan csengett a han- gom. Rám nézett, megvonta a vállát, aztán visszadugta a levelet a csuhája alá. - Megbízólevél. A Vatikántól. - A magáé? - Naná. - És. . . mivel bízták meg? - Hogy nézzek körül a misszióban. Odafenn a ná- gák szomszédságában. -Hogyhogy nézzenˇ körül? Kicsoda rnaga, atyám? Szóval nem Santarcangeli? - Dehogyisnem - mondta türelmesen, és felém intett a véres gyilokkal. - Enrico Santarcangeli va- gyok. A Vatikán különleges ügyekkel megbízott " képviselôje. Casaroli bíboros közvetlen munkatársa. - Laudetur! - A fene egye meg magát! - dörrent rám. - Egyet- ' len percig nem tud komoly maradni? - Dehogynem. Sôt, imádom, ha átvernek. - Ki verte át? Én ugyan nem. Maga mondta el, amit elmondott, szabad akaratából. Nem kényszerí- tettem. - Azt nem. Csak megjátszotta az ártatlan kis pa- pocskát. - Miért? Maga szerint mit kellett volna tenném? Ragasszam a homlokomra a megbízólevelem, és rdessem úton-útfélen, hogy jön a Vatikán embe- ?! He? Megtöröltem az arcom. Nyirkos volt az izzadság- - Ha szabad tudnom, mivel bízták meg? - Mondtam már, hogy körül kell néznem a misz- - Aha! Hát mégsem olyan ártatlan bárányok ül- ;k odafenn! Pedig hogy védte ôket! - Az rnajd kiderül. Mindenesetre. . . valaki felje- atette a páterokat. S a Vatikánnak kötelessége ki- zsgálni az ügyet. Maga a Szentatya adott utasítást vizsgálatra. Érti? Meg kell tudnom, mi folyik oda- ;nn Nágaföld határán! - Akkor egy csónakban evezünk. Miért akart be- ,élni Dasszal? - Gondolom, amiért maga. Hiszen ôket ölik ha- - Azt hiszi, hogy a Krisna-követôk elleni irtó- idjáratnak van valami köze a missziójához? Miért lentették fel az atyákat, és fôleg ki? Habozott, aztán felrántotta a vállát. - Ismeretlen feljelentô. Azt állította, hogy. . . u. . . - Mondja gyorsan! - sürgettem. - Rohan az idô - Hogy. . . a misszióban bűnös üzelmek folynak. missziós atyák. . . állítólag kábítószert készítenek. . . . környéken olcsón kapható ópiumot heroinná lgozzák fel. - Bravó! Dühösen meredt rám: - Persze, mi nern dôlünk be az ilyesfajta rágal- taknak. Az én küldetésem csak. . . És maga? - lÉn is Dasszal akartarn beszélni. Különben mi a abban a szobában? 183 182 A félig nyitott ajtóra mutattam, ahonnan egyfol tában a folyosóra sugárzott lámpájának a fénye. - Ott? Semmi. Ĺgyak. Valamennyi üres. - És az a szoba?! A harmadik, csukott ajtóra mutattam. - Ott még nem voltam. - Van fegyvere? - Csak a megbízólevelem. - Menjen a lámpájáért! Gyerünk! Gyorsan! . Megsimogatta a haját, aztán úgy döntótt, enge delmeskedik. Annál is inkább, mert a fegyver az én', kezemben volt. Belépett az ajtón, és néhány pillanat múlva nagy teljesítményű elemlámpával tért vissza - Itt van. . . - Világítson oda! A kisebbfajta reflektor fényárba borította a burT mai és dévanágari betűkkel telemázolt ajtót. Intet tem, hogy álljon félre. Nekifohászkodtam, és hatal= mas erôvel berúgtam az ajtót. A fénynyalábok elön- tötték a szobát, ahol ugyancsak lepedôkkel, párnák= kal teli vaságyak szorongtak a falak mentén. - Kifelé! - ordítottam olyan hangon, hogy még az oroszlánok is szívrohamot kaptak volna tôle a sza- vannákon. Ott benn azonban nem moccant semmi. - Kifelé! Halk visszhang támadt, és a huzat meglebegtette a lepedôket. - Alighanem üres - morogta mögöttem Santar- cangeli. Feljebb emelte a lámpát és bevilágított a szobába. Aztán akkorát horkantott, hogy majdnem megállt bennem az ütô. A szoba legbelsô sarkában két vasâgy állt egymás mellett, békés egyetértésben. Mindegyiken egy-egy emberi alak hevert; anyaszült meztelenül, a halál iszonyú görcsébe merevedve. = Az egyik férfi volt, a másik nô. Egymást nézték .veges, párás szemekkel, mintha egymás segítségét érnék a túlvilágba vezetô úton. A nô enyhén dom- orodó hasa mutatta, hogy terhes, a férfi marcona, ebhelyes arcát álarccá merevítette a halál. - Nem suttogta Szentarkangyal mögöttem.- Tem! In Domine. . . Nem! Ez lehetetlen! Szörnyű- g! - Elsápadt, és a falhoz szorította a homlokát. Iatalmas lélegzetet véve kimarkoltam a lámpát a ezébôl. Másik kezemben a stukkert fogtam, készen , hogy a legelsô gyanús jelre tüzeljek. Közelebb léptem hozzájuk. Nem kellett sokáig ézelôdnöm ahhoz, hogy megállapítsam, hogyan rte ôket a halál. Mindkettôjük torkát mélyen el- ietszették, s a kiömlô vér mészárszékké rendezte át szobát. Nem nyúltam semmihez, néhány lépésrôl figyel- :m ôket. A páter izgett-mozgott, sóhajtozott mö- ttem, latinul motyogott és nagyokat csuklott. Valószínűleg álmukban érte ôket a halál. A férfi atja még mindig a nô válla alatt nyugodott, mintha lalvás elôtt hozzá gurult volna egy utolsó búcsú- ,ókra. Szürkére koszolódott lepleik az ágy mellett, földön hevertek, vérrel befecskendezve. ˇ Nem régebben, mint fél órája ölhették meg ôket. 17 an elkezdett esni az esô. Elôbb csak óriási koppantak az ablakomon, fél óra múlva már úgy ömlött, mintha dézsából öntötték Lementem a hallba a már ott lebzselô Fellner do- - Vigye el az ördög - morogta, miután kezet nyúj- 184 185 tott-, éppen ez hiányzott. Még odahaza is utálom esôt, hát rnég itt a trópuson. . . ! Nem bizseregnek csontjai, Mr. Lawrence? Szó, ami szó, én sem éreztem túl fickósan mag Halántékomon manók doboltak, szúrt a térdem, n hezen vettem a lélegzetet. Homlokom tüzelt, mint ha lázam lett volna. - Vigye el az ördög! = panaszk dott tovább Fellner az arcát simogatva. - Egyetl ' borotvakést hoztam csak magammal. Tudja, e ilyen solingeni kés irídiumötvözetbôl száz évig ` eltart. A fene gondolta volna, hogy lába kél. A dobolás a halántékomon megerôsödött, és a 1 vegô is nehezebbé vált, mintha gôzfürdôben ülte volna. - Elveszett a borotvája. Megsimogatta enyhén szakállasodó arcát, és szw3 morúan bólintott: - Nem látja? Tűvé tettem érte az egész hotelt. Az; a szipirtyó szobaasszony esküdözik, hogy nem tud róla. Zsebembe nyúltam, kihúztam azt a borotvát, amit az éjszaka Szentarkangyal talált a folyosón, a világvégi, romos viskóban, és feléje nyújtottam: - Ez volt az? ůgy csapott rá, mint héja a csirkére. -. Hogy az ördögbe került magához? - Találtam. - Találta? Hol? Hangos kürtszó jelezte, hogy a kocsi megérkezett, és valahol az esôfüggöny túlsó oldalán vár ránk. Fellner becsattantotta a borotváját, és bedugta a zsebébe: - Gyerünk, Mr. Lawrence, itt a fickó! Felvettem a csomagomat, aztán mielôtt kiléptem volna az ajtón, barátságos mosollyal visszafordul- tam. Nem ártana, ha mielôtt használni kezdi, fertôt- Most fogta csak fel, hogy valami nincs rendben a ;dvence körül. - Miért? Mi történt vele? Beszéljen már, Law- ace, ne kelljen minden szót kihúzni magából! - Tulajdonképpen nem sok - mondtam, és a re- énytelenül zuhogó esôre bámultam. - Az éjszaka városvégi viskóban találtam rá. . . meglehetôsen csa körülmények között. - Az. . . én. . . borotvámra? Jóisten! Mit csináltak - Két harikrisnának elmetszették vele a torkát. Jó élyen, ahogy csak egy irídiumötvözetbôl készült gével lehet. Tudja, annak a sebhelyes fickónak terhes barátnôjének. Aztán hátra sem nézve kiugrottam az esôre, és tni kezdtem az utca túlsó oldalán várakozó terep- ró felé. 186 187 III Néhány kilométert kövezett úton haladtunk, majd letértünk a városka határánál egy földútra. Ahogy elhagytuk az utolsó házakat, az esô elállt, a viharo, gyorsasággal vágtázó felhôk közül kibukkant a nap; Amerre a szemünk látott, óriási fák sora állt ôrséget; pálmák, tikfák, magnóliák. Madarak csiripeltek a lombok között, a kocsira hajló ágakon apró maj- mocskák ugrándoztak. Hamisítatlan, békés délke- let-ázsiai monszun-idôszak volt. Fellner lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludna. ůgy tűnt, annyira megviselte a borotvaügy, hogy egyszerűen képtelen volt magához térni. Többször is jelentôségteljesen rám nézett, mintha kérte volna, hogy állíttassam meg a kocsit, vonul= junk félre, és adjak magyarázatot arra, amit a szállo da halljában csak úgy futólag odavetettem neki. Természetesen eszem ágában sem volt beszámolni a rémület éjszakájáról, arról nem is beszélve, hogy bár volt bizonyos elképzelésem borotvája kalandjai- ról, bizonyítani nem tudtam semmit. Hagytam, hadd törje a fejét, inkább a vezetôhöz fordultam. - Hogy hívnak, fiam? - Pracsandnak, száhib. - Indiai név. - Magam is az vagyok, félig. A nagyapám odaát- ról jött Burmába. - Gyakran megfordulsz Nágaföldön? - Elég gyakrari. Néhány napja voltam ott utoljára. - A szeretetháznál? - Nem, száhib, az atyáknál. ůj atyák érkeztek ;urópából, ôket vittem a missziósházhoz. - Milyen volt az út? Gondterhelten megrázta a fej ét, és nagyot rántott kormányon, hogy kikerüljön egy óriási tócsát. - Sokkal jobb, száhib, mint most. Nem is tu- - Mit? - Hogy át tudunk-e jutni a gázlón. Ha befolyik a otorba a víz, ott kell éjszakáznunk a folyó partján. z edig nem lenne jó, uram. rámra pillantottam: este hatra járt az idô. Sze- ny számításaim szerint másfél óra múlva, mint ldobott kô, zuhan ránk a sötétség. - A szeretetházhoz is szoktál járni? - faggattam vább. - Oda is, száhib. Van olyanhónap, hogy többszór - Miért? - Legtöbbnyire élelmiszert viszünk. Friss gyú- iölcsöt, konzerveket, kenyeret. - Nem légi úton látják el a szeretetházat? - Elôfordulhat, hogy nem tudnak leszállni a re- ülôgépek. Mint most is. Az esôs évszakban fellazul talaj, és vége. Száraz évszak idején pedig vagy a iharok, vagy az elefántok csinálhatnak kárt. Amíg i nem javítják, marad az autó. - Az atyáknak is? - Természetesen. Van úgy, hogy egész karaván- jövünk. Nyolc-tíz gépkocsival. Fele az atyáké, :le a szeretetházé. Az atyák ritkábban szállítanak 188 189 Vidáman felnevetett. - Meg aztán az atyák jobban is bírják az éhe2 Egy-két kimaradt nap meg sem kottyan nekik. : kis böjt jót tesz a léleknek - ôk legalábbis így ma ják. - És a szeretetháznak? - Nekik aztán nem! Tudja, kik vannak odabe Csupa-csupa öregasszony. Éppen csak hálni jár léjük a lélek. Ha csak egy napra is elmaradna a k juk, alighanem belepusztulnának. 2 Ahogy a nap lehullott az égrôl, feljött a hold és bújtak a csillagok. A tikfák vastag törzse vörö izzott, mintha foszforral kenték volna be. Valahonnan a távolból halk és mégis jellegze morgásba fulladó ordítás hallatszott. Szinte lát a csíkos tigrispofát, amint felbecsüli az ugrótávo: got. Pracsand keze azonban meg sem rezzent: nyu- odtan fogta a volánt, és halkan dúdolt valamit:. Fellner kinyitotta a szemét és barátságtalanul bá- multa az elsuhanó fákat. - Tigris? Pracsand bólintott. - Az, száhib. Van belôlük elég. Mióta bevezették a vadászati tilalmat, meggyűlt velük a parasztok ba- ja. Stikában azért elkapnak egyet-egyet. Amelyik a legszemtelenebb. A minap is. . . Aztán legnagyobb megelégedésemre belekezdett egy se vége, se hossza tigristörténetbe, amely éppen addig tartott, ameddig,me nem érkeztünk utunk elsô állomásához. Lekászálódtunk a kocsiról, és el- foglaltuk a számunkra kijelölt pálmakunyhót. Fell- 190 ;r beszélgetni szeretett volna - láttam az arcán -, : én úgy tettem, mintha nem venném észre: fejem- húztam a takarót, és tüstént el is aludtam. Persze azért, a biztonság kedvéért, párnám alá ttem a stukkerornat. 3 eggel ismét zuhogott az esô, és ki is tartott egészen harmadik nap éjszakájáig, amikor végre elértük a "wenroth-féle szeretetházat. A dzsungel fái közül 'bukkanva úgy termett elôttünk egy kôfal, mintha ezredes feledés dzsungelébe süllyedt civilizáció gyta volna örökül az utókorra. Két, oszlopszerű betonpillér között keskeny, ka- ált vaskapu ázott a zuhogó esôben: fénynek vagy pusfülkének nem volt se híre, se hamva. Pracsand ' llította a motort. - Megérkeztünk, száhib. Kinyitottam a kocsi ajtaját, amikor odakinn el- abadult a pokol. Nappali fény öntötte el az erdôt, a nyomában támadt reccsenés rnegemelte a gépko- sit. Pracsandarcaelékaptaakezét. Recsegvetörtek fák a fejünk felett: tompa zuhanásuk megremeg- tette a földet. Fellner ordított valamit, de szavait lnyomta a szüntelen mennydörgés. A légnyomás, vagy tán a vihar szele tépte-szaggatta a fákat, kar- `vastagságú ágak zuhantak a földre. Fehér köpenyes férfi szakította fel az ajtót, és el- :lentmondást nem tűrô erôvel odapréselt Fellner mellé. Kezében szakadt esernyôdarabot szoronga- tott, hosszú bajuszán és nagy, busa fején patakok- ban ömlött a víz. - Az ördögbe is! - ordította rossz angolsággal, és 191 a törött esernyônyéllel hátba vágta Pracsandot.- Indíts már, ember! Pracsand gázt adott, és a kocsi óriási bakugrással elindult. Keresztülszáguldott a keskeny kapun: ol- dalai szinte a betonpilléreket súrolták. Baljós recse- géssel taposta az útjába kerülô bokrokat és letört ágakat. A bajuszos megragadta egy felénk nyomakodó ág végét, és a fülembe ordította: - Be a házba! ůjabb reccsenés nyomta el a szavait, s mielôtt még engedelmeskedhettern volna, óriási erô taszí- tott ki a kocsiból. - Fellner! - ordítottam kétségbeesetten. Hatal- mas faág zuhant le a közelemben: néhány szétcsapó- dó gally a vállamat érte. Szemem elôtt megnyílt a csillagos ég, és én repülni kezdtem a végtelenben. 4 Arnikor felébredtem, nem tudtam, hol vagyok. :; Megmozdítottam a fejem, mire olyan fájdalom ha- ' sított belém, hogy feljajdultam. Vártarn néhány :! percig, amíg megszűnt a jaj, akkor lassan, centimé- terrôl centiméterre közeledve megtapogattam a fe- jem búbját. Keserű ízt éreztem a számban és olyan szárazságot, mintha a Góbin keltem volna át fél ku- lacs herbateával. Gyengéden megpaskoltam az arcom és felálltam. Néhányszor ugyan megfordult velem a világ, de vé- gül is csak megállapodott. Kék-fehér csíkos, bermuda szabású pizsama volt rajtam, és a csinos kis turbánnal a fejernen úgy néz- hettem ki, mint egy trónját vesztett, bánatos török basa. 192 )Éppen papucsot kerestem az ágy alatt, amikor lott az ajtó, és kedvesen mosolygó burmai lány igta be a fejét: - Jó reggelt, uram - mosolyogta. - Jobban lenni? Odakinn megdördült az ég, és a szoba egy csapás- sejtelmes félhomályba burkolózott. A lány az ablakra nézett és elkomolyodott. - Éjjel volt nagy vihar. Sok faág leesett a fáról, esett kocsira, rá fejedre, sok-sok mindenhova. De ncs nagy baj. Doktor mondta, hogy sok-sok évti- :d óta nem volt ilyen vihar. Te jól vagy, uram? - Jól - mondtam. - A többiek? - Mindenki jól van. Pracsandnak még éjjel Ruth iktorkisasszony begipszelte karját. Az a faág, aely téged fejedbe vágott, neki eltörte a karját. ost már rendben, nincs baj. Fellner doktor is jól eki is feje bekötve. Doktor üzeni, hogy ha jól vagy, izzarn ruhád és beszéljetek egymással. Jól vagy, - Nagyon jól vagyok - mondtam, és megnyugta- an rnosolyogtam, pedig ismét hasogatni kezdett a jem. - Melyik doktor üzent? - ň, hát fôorvos úr. És Jungerth doktor. Én már készítettem a ruhád. Azonnal hozom, uram. Néhány perccel késôbb viszonylag sértetlen, fris- n tisztított öltönyben és cipôben baktattam a fo- són a leányzó mögött. A hosszú, szinte végeláthatatlan folyosóról ajtók íltak jobbra is és balra is. Mivel egyikükön sem lt felirat, csak találgathattam, mi lehet mögöttük. :ltűnr, hogy akárcsak az én szobámét, a folyosói lakokat is vasrács borítja. Ĺtvágtunk egy hatalmas, mozgó fallal szétvá- ;ztható termen, amelynek a végében tiszteletet lna a tekintetünk. ňvatosan kinyújtottam a mutatóujjam, és meg- yomtam az ablakkeretet. Jól száznítottam. Nem ŕlt bezárva. Milliméterrôl milliméterre csusszant eljebb, és csak akkor vettem el az ujjam, amikor iár elégséges rés támadt ahhoz, hogy mindent hall- k, amit odabenn beszélnek. 213 Egyelôre azonban nem szólalt meg senki. egész j elenet valahogy Az Utolsó Vacsora círnű fe rnényt juttatta az eszembe. Azzal a különbség persze, hogy nem tálak álltak az asztalon han százdollárosok, s Rizzi atya sem hasonlított Leon do szelíd Krisztusához. Idáig jutottam a hasonlat elemzésében, s épp hogy csak megfordult a fejemben, hogy a leselked rossz arcú pasas, azaz Júdás, talán éppen én lehet i nék, amikor Rizzi atya felemelte a fejét és megsz' lalt. - Nos, testvérek? Megszámoltam ôket, Rizzivel együtt nyolc _ voltak. Egy magas, vörös hajú, szeplôs páter nyaf ` gó olaszsággal a pénz felé bökött. - Nem változott a véleményem. Azt mondom; 'hogy abba kell hagyni. - Lucasci atya? - Szerintem is. - Partita? - Miért hagynánk abba? - Licari atya? - Én nem félek tôlük. - Di Martino atya? - Igaza van Partitának. Miért hagynánk abba? - Surfaris atya? A fekete, szúrósszemű férfi hátratolta a székét és felállt. Amikor rnegszólalt, mintha barlang mélyé-. bôl jött volna a hangja. - Nálunk, Palermóban azt mondják, hogy vétek abbahagyni egy jól menô üzletet. Még akkor is, ha. . . néha bizonyos nehézségek merülnek fel. Ilyerlkor, hogy úgy mondjam, ki kell küszöbölni a nehézsége- ket. - Ez itt nem Palermo - figyelmeztette Rizzi 214 Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Mindazon- az a véleményem, hogy folytatni kell, amit el- tünk. Hiszen vagyunk elegen. És ha baj lesz belôle? Annál nagyobb nem lehet, mint amekkora már is van. Nem igaz? anácstalanul hümmögtek, és az volt az érzésem, _ nem tudják, hányadán állnak. Én pedig két- eesettenmegpróbáltamvalamiösszefüggéstta- a koporsóban fekvô atya, a dollárok és az el- áagzottak között. Rizzi atya a pénzcsomóra fektette a kezét. Az a feneség az egészben, hogy a pénzre szüksé- Gnk van. - Szavazzunk - mondta egy kövérkés, tejfeleské- i páter. - Amikor elkezdtük, megállapodtunk, igy betartjuk a demokratikus játékszabályokat. - Si! = adta meg magát Rizzi. - Szavazzunk! Ki arja folytatni? Hat kar emelkedett a levegôbe, csak a vörös és izzi nem tartotta fel a kezét. - Tudomásul veszem a döntést - bólintott meg- lóan a fônök. - Tehát folytatjuk. De meddig? - Ameddig csak lehet. Ameddig baj nélkül lehet. t lltam az ablaknál, de hiába törtem a fejem, kép- len voltam megérteni, mirôl folyik a szó. Addig-addig töprengtem, amíg egyszerre csak lriadtam. Rizzi az asztalra dôlt, és kimondott egy ót, ami egy csapásra visszarántott a valóságba. szó ugyanis a saj át nevem volt. - Bemardo atya! Megfigyelte Lawrence reakcióit? - Egész idô alatt le sem vettem róla a szemem. riási ötlet volt beépíteni a kamerát a feszületbe. . . ! - És? - Azt hiszem, nem szaglászni jött. 215 - Van a szobájában is kamera? Elsápadtam és kivert a hideg veríték, pedig j negyven fok volt idekinn. A borostás képű, pisze orrú atya megrázta a fejét; - Nincs. A szabályzat szerint. . - Rendben van. Helyeslik az atyák, hogy elkül- döm vele Santarcangelit? Mintha egy rendezô vagy karmester utasítására történt volna, ugyanabban a pillanatban mosolyod- tak el mind a nyolcan. Aztán úgy bólogattak, mintha a karmester felemelte volna a pálcáját. - Legalább nem lesz láb alatt, amíg nem tisztá- zódnak a dolgok - mondta a vörös képű atya, elfojt- va nevetését. - Azt mondják, Borneó-szakértô -mondta Rizzi. - Imádjuk a Borneó-szakértôket - dörmögte az aszkétaforma. - ůgy tudom, a dajakok is fejvadá- szok. Éppen jó helyre jött. Egyszerre hervadt le a jókedv az arcukról. Ismét visszazökkentek komorhallgatásukba, és még akkor is hallgattak, amikor úgy döntöttem, hogy elég volt a mai éjszakából. Az esôcsatornát szerencsére megfelelô szögek tartották, így néhány perc múlva már a szobámban voltam. Lefeküdtem az ágyamra, de hajnalig nem jött álom a szememre. Elôttem hevert egy jókora halom mozaikdarabka, talán éppen akkora, mint a dollár- kupac a kerekasztal közepén. S bárhogy próbáltam is összeilleszteni ôket, mindig ugyanazt a figurát mutatták a mozaikok. Ez pedig nem tetszett nekem, átkozottul nem tet- s ett. 9 :ésô este lett, mire visszaértünk a szeretetházhoz. 'ermészetesen most is zuhogott. Röviddel érkezé- xnk után azonban eltűntek a felhôk, és amikor Lö- enroth vacsorameghívásának eleget téve kiültünk fôépület háta mögé épített teraszra, már ránk ra- yogtak a csillagok. A dzsungel felôl csodálatos zenebona szállt fe- nk: majmok makogtak, éjszakai madarak huhog- ik és füttyögettek: talán még kísértetek is jártak a ik között. Santarcangeli atya engedélyt kért, hogy visszavo- ulhasson: fáradtságára és esti ájtatosságára hivat- ozott. Löwenroth elegáns volt és nagyvilági: fehér :mokingot viselt, fehér szíjcsíkokból fonott cipôt, ;kete haja olajosan fénylett a hôségben. Rajta kívül két doktornô, Jungerth és egy Willburg nevű, allgatag orvos vett részt a vacsorán. Mondanom sem kell, hogy a két doktornô pokoli- i csinos volt. A lovaglónadrágos Ruth északot kép- iselte, anélkül hogy szemernyit is érzôdött volna tjta észak hidege. Ratna bôrébôl, mint mindig, :antálillat áradt. Néhány burmai nô szolgálta fel a vacsorát: gyor- m és szakszerűen. Felettünk vakítóan ragyogtak a ,illagok, s az asztalra helyezett sárga lámpájú, hal- an zümmögô készülék messzire űzte a szúnyogo- - Nos, hogy tetszik a birodalmam? - kérdezte nem minden büszkeség nélkül Löwenroth doktor. - Csodálatos - mondtam. -És csodálatos ez a mai este is. şszintén szólva, amikor haj ótörtünk, azt hit- tem, vége mindennek. Maga volt az utolsó szalma- szál, amibe belekapaszkodhattam. 216 217 Rám emelte a borospoharát. - Hát akkor, arra igyunk, hogy sikerüljön az útja! Fogjon minél több bogarat, Lawrence! Ivott, aztán az erdôre nézett, mintha azt akarta volna felköszönteni. - Hát nem csodálatos? Az ôsi és háborítatlan ter- mészet. Vadság és szelídség egyszerre. Csodálatos! - Ha jól látom, a magáé fél Burma. Felnevetett, láthatóan tetszett neki, amit mond- tam. - Nem panaszkodhatom. Csak maga a kert negy- ven hektár. - ůristen! - csodálkoztam. - Negyven hektár kö- rülkerítve? -Dehogyis. Nyilván a kapu tévesztette meg. Csak elöl van kerítés. Hátrébb mindössze néhány szál drót. - És az elefántok, vagy vadállatok? - Vagy emberek? Erre gondol? - Mondjuk. Letette a poharát, és szelíden rám mosolygott. - Más módja is van, hogy védekezzünk. Rövide- sen meglátj a. Egy-két dolgon talán meg fog lepôdni, Mr. Lawrence. . . és hogy is mondjam csak? Talán nem minden túl egyenes és túl törvényes, amit csi- nálok, de én azt vallom, hogy az egészen jó ügyek szentesítenek bizonyos eszközöket. Fôleg, ha nem tapad hozzájuk vér. Maga hogy gondolja? - Ez csak elmélet - mondtam. - Néha nem tudok mit kezdeni az elméletekkel. - No, persze. Tudja, nem olyan régen fejeztem be az egyetemet, és volt egy kis apai örökségem. Ah- hoz túl kevés, hogy valami óriási, jövedelmezô vál- lalkozásba fogjak, ahhoz viszont túl sck, hogy csa- 218 csiságokra költsem. Akkoriban egy kórházban dol- ;goztunk Jungerth doktorral. - Németországban? - Dehogyis. Odaát, az Ĺllamokban. S egy nap a ` Memorial Hospital éttermében támadt egy briliáns s ötletünk. Emlékszik, Jungerth? - Ja, ja. - Tudja, a mi kórházunk telis-tele volt magatehe- tetlen öregekkel. Valamennyien betegek voltak, és fmi rájöttünk valamire, ami, ha meggondolom, nem is volt túl eredeti felfedezés. Nevezetesen arra, hogy ezeknek a szerencsétlen öregeknek nem lenne sem- mi bajuk, ha megfe2elô körülmények között töltöt- ték volna nyugdíjas éveiket. Érti, mire gondolok? - Attól tartok nem egészen. -Jungerth doktorral vizsgálatokat végeztünk. şszintén szólva minden engedély nélkül felhasz- náltuk a kórház komputerét és adatbankját. Erre mondtam az elôbb, hogy a cél szentesít bizonyos vértelen eszközöket. Egyszóval, illetéktelenül hasz- náltuk az adatbankot. Ezer esetet vizsgáltunk meg, ha jól emlékszem. ěgy volt, Jungerth? - Ja, ja! - Arra a megállapításra jutottunk, hogy a nyugál- lományba vonulás elsô öt esztendeje katasztrofális hatással járhat, elsôsorban a nôkre, ha nem élnek megfelelô körülmények között. - Mit ért megfelelô körülmények alatt? - Ezt is gondosan kielemeztük. Nos, százalékokat nem mondok, mert nincs értelme. A nyugdíjas nôk jelentôs részét megfosztják a nyugdíjától. Férjük, gyermekeik, unokáik. Sokkal alárendeltebb, meg- alázóbb, és anyagilag kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek, mint keresôképes korukban. Mert mi csak dolgozó nôkkel foglalkoztunk. Akik megen- 219 gedhették maguknak, hogy munka nélkül élje általában nem kerültek a Memorialhoz hasonló házba. Azt hiszem világos, nem? - Eddig igen. - Ez a megalázó és kiszolgáltatott helyzet öt alatt súlyos fizikai elváltozásokhoz vezet. Errôl n akarok beszélni, hiszen merôben orvosi kérd Mindenesetre kezdetberr pszichés jelensége van szó, amelyek késôbb szervi betegségekké nak. Tud követni? - Hogyne. - Ebbôl viszont azt a tanulságot vontuk le, ho a társadalomnak elsôsorban nem a gyógyításra k lene koncentrálnia az erejét, hanem a megelôzés Csakhogy ki fogadja el az elméletünket? Se A társadalomnak kisebb gondja is nagyobb az öre asszonyoknál, a biztosítót pedig csak a betegség érdeklik. S akkor Jungerth doktorral kidolgoztun egy tervet. Igaz, doktor? - Ja, ja. - Elhatároztuk, hogy amennyire anyagi erôn engedi, felépítünk egy rninta megelôzési központof: Kezdetben hirdetések útján toboroztuk a páciens ket. Magukra hagyott, kifosztott néniket, akik meg felelô nyugdíjat kaptak a biztosítótól. Szörnyű do: log, de be kell látnia, hogy csak azokkal kezdhettün valamit, akiknek volt pénzük, hiszen mi is szegé nyek voltunk. Intézményünket a kölcsönös érdekek jegyében igyekeztünk felépíteni. Vásároltunk ůj Mexikóban egy haciendát, és berendeztünk benne egy nyugdíjasotthont; kizárólag öreg hölgyek szá- mára. Természetesen szigorú állami ellenôrzés alatt, mint ahogy itt is. Elôször ötven lakóra számí- tottunk. Kcsôbb annyira megnôtt az érdeklôdés, hogy bôvíteni kellett. Egyszóval, az idôs hölgyek 220 költöztek, és felaj ánlották az intézménynek 'juk nyolcvan százalékát. Húsz százalék ná- adt személyes kiadásaikra. Csip-csup apró- gondolok elsôsorban, hiszen a pénzükért mi költségüket fedeztük. Kellemes szobákban ; állandó orvosi felügyelet alatt, hetente két- alkalommal filmvetítést, műsoros elôadást _ , szabad idejükkel pedig korlátlanul ren- ettek. Bemehettek a városba, elutazhattak oz. Aki megbetegedett, kórház állt a ren- ésére. ůgy kalkuláltunk, hogy mindenki álja a számítását: ôk is, mi is. ěgy kellett len- szen senkitôl sem remélhettünk támogatást. ' 11 ot nem érdekli a magánszanatóriumok ba- ból van neki is éppen elég. Szóval az üzlet gyö- "en ment, egyre több lett a jelentkezô. S hadd >k itt közbe valamit, Mr. Lawrence. . . Higgye em manipuláltunk az öregasszonyok pénzével, adtunk híg löttyöt leves helyett, mint a rémre- ekben, egy centtel sem rövidítettük meg ôket. sok vagyunk, nem kapitalisták. Bárki bete- et a könyveinkbe. Nem szedtük meg magun- z öregek pénzén. Ma sem vagyok sokkal gazda- b, mint Uj-Mexikóban voltam. ' Ezzel a múlt idôvel azt akarj a érzékeltetni, hogy tnzi baj történt Igen. E1 kellett jönnünk az 11lamokból. Miért? Ki üldözte el magukat? Az infláció, Mr. Lawrence. Egyre nagyobb lett szteségünk, és a nyugdíjak egyre kevésbé fedez- a költségeket. Ott lebegett a fejünk felett Da- dész kardjaként a csôd. Egészen közel volt az , amikor fel kellett volna számolnunk a vállalko- mkat: Borzasztó érzés volt, higgye el. Évek ke- ly munkáját láttuk elsüllyedni. . . Na és szegény 221 öregj einket, akik nem túdtak és nem is akartak tudo=: mást venni semmirôl. Egyszerűen csak élni akartak,; emberi körülmények között. Fizetni terrnészetesen nem tudtak többet, hiszen a nyugdíjukat csak mini- mális mértékben emelték. Ez volt a helyzet, amikor : Ratna doktornônek támadt egy ragyogó ötlete. . . Felhívta a figyelmünket, hogy a keleti országokban sokkal alacsonyabbak a megélhetési költségek, mint Amerikában. Itt még igen sokat ér a dollár. Települ- jünk át egy ázsiai országba, és ha minden gondunk nem oldódik is meg egy csapásra, megmenthetjük, : amit eddig létrehoztunk. - Valóban ragyogó ötlet volt, doktornô - mond- tam, és mintha csak véletlenül tenném, karjához ér- tettem a karom. - Képzelheti, hogy alaposan meg kellett hány- nunk-vetnünk a dolgokat - folytatta Löwenroth.- És nemcsak a mi, hanem ápoltjaink érdekében is. Hiszen valamennyien Amerikában élték le jófor- mán egész eddigi életüket, hogy várhattuk volna el tôlük, hogy a még hátralévô néhány évre hagyjanak ott csapot, papot: rokonokat, ismerôsöket, megszo- kott arcokat, s költözzenek a világ egy távoli zugába; amirôl esetleg idáig még csak nem is hallottak! Két- : ségkívül abszurd ötletnek tűzihetett az egész. Idô azonban nem volt a tétovázásra. Anyagi helyzetünk : egyre romlott: sietnünk kellett. Nem akarom hosz- szúra nyújtani a történetet, ezért csak a lényeget mondom el. Háromszáz ápoltunk közül ötven vál- lalkozott rá, hogy haláláig velünk marad. A hiány- ; zókat ismét csak hirdetések útján pótoltuk. S mivel ; egyik ápoltunk unokatestvére a szenátus tagja volt, viszonylag rövid idô alatt sikerült elérnünk, hogy az ; új-mexikói kormányzó hozzájáruljon mindahhoz, ami a költözéshez szükséges. Eladtuk az ingatlant, : ;yanakkor a burmai állam engedélyével megvásá- ltuk itt, Nágaföld szélén ezt a földdarabot. Kész :gény, hogy miképpen találtunk pont erre, de errôl kább majd máskor. Képzelheti, mennyi energi- ikba került, míg háromszáz öregasszonyt átszállí- ttunk ůj-Mexikóból Burmába. Hát. . . ennyit a ,últról. Anyagi helyzetünk stabilizálódott, és ezt :szben a Német Szövetségi Köztársaság nagykö- :tségének is köszönhetjük, amely megértô figye- mmel támogatja munkánkat. Azt hiszem, jó do- g, hogy mi németek így összetartunk. Még akkor , ha már az Egyesült Allamok polgárai vagyunk. ;az, Jungerth doktor? - Hát így áll a helyzet. A nyugdíjakat havonta át- talja a betegbiztosító, dollárban természetesen, mi :dig átváltjuk a rangooni bankban. şszintén szól- t ott is örülnek ennek a tranzakciónak. Különben burmai hatóságok ellenôrzést gyakorolnak felet- ink mind gazdasági, mind egészségügyi vonatko- isban. További kérdés, Mr. Lawrence? - Nincsen - mondtam. - Esetleg még tolakodás- ak venné. - Ellenkezôleg. Biztosíthatom, olyan érzés szá- ioznra, ha a birodalmamról beszélhetek, mintha ájjal kenegetnének! - Hát. . . ebben az esetben. . . Milyen részlegekbôl 1 a $zeretetháza, doktor? - Jó kérdés. Elôször is vannak a teljesen egészsé- :sek. Részükre emeltettünk egy kétszintes épüle- :t: nagyjából ugyanolyan, mint ez. Kb. háromszáa iéterre jobbra áll tôlünk a fák mögött. Két személy kik egy szobában, amelyhez kis teakonyha is tarto- k. Néha nagyon fontos, hogy egyedül is fôzôcskéz- ssenek. Mintegy kétszázan tartoznak ebbe a kate- 222 223 góriába. Nem is kevesen közülük önálló tevékeny- séget folytatnak. Van köztük olyan, aki rendszeres tudósításokat küld a rangooni laPoknak, mások fa- ragnak, ismét rnások festenek. Ertse meg, ezek az emberek teljesen egészségesek! Nyugdíjukért cse- rébe nyugalmat, békét és gondtalanságot kapnak. Na és biztonságot, hogyha bármi történne is velük, sohasem maradnak egyedül: mi mindig mellettük állunk. - Elôfordul, hogy mindezek ellenére valaki mégis hazakívánkozik? - Természetesen, bár igen ritkán. Talán tíz ilyen esetünk volt az elmúlt évek során. - Mit tesznek ilyenkor? - Mit tehetnénk? Hiszen lakóink az Egyesült ĹI- lamok szabad polgárai. Ha meggyôzôdtünk róla, hogy a szándékuk komoly, és nemcsak valami hirte- len támadt depresszió az oka, elengedjük, jobban mondva visszaszállítjuk ôket az Ĺllamokba. Fel- bontjuk a szerzôdést, és elválunk egymástól. - Gondolom, nemcsak egészséges lakóik vannak. - Természetesen nem. şk kissé távolabb élnek egy másik épületben. Egyik szárnyán a fizikailag korlátozottak, például azok, akik kisebb szélütésen estek át, és nehezen mozognak, vagy akik reumati- kus fájdalmaik miatt idôszakonként mozgásképte- lenek. Rájuk szakképzett ápolószemélyzet vigyáz. A másik szárnyon a szellemileg leépültek élnek. Saj- nos, velük a legnehezebb. Az agyérelmeszesedet- tekkel, üldözési mániásokkal stb. Márcsak jogi szempontból is. Hiszen ôk nem beszámíthatók. - Gondolom, önök a gyámjaik. - Természetesen. Az USA egészségügyí minisz- tériumának a rendelkezése értelmében. Ami pedig ki nem mondott kérdését illeti, Herr Lawrence. . . - Bocsánat, nem volt ilyen. - Dehogynem. Arra is felelek. Ha minden értel- mileg fogyatékos pénzét ellopnánk, az sem változ- tatna fikarcnyit sem anyagi helyzetünkön. - Nem kell védekeznie, Löwenroth. - Csak az igazságot mondom. - Természetesen. És mi van a. . . harmadik cso- porttal? Megsimogatta a haját, felemelte a poharát, bele- kortyolt, letette és rosszkedvűen elhúzta a száját. - Errôl nem szívesen beszélnék, mert. . . Végül is ôn nem orvos. Nem szokta meg az élet, a fizikai élet ;nyomorúságait. Nos, körülbelül ötven haldoklik. Egyszerűen lejárt az életük. şk mintegy fél mér- földnyire innen az intenzív osztályori fekszenek. Többnyire magatehetetlenek, sôt néhányan már ńónapok óta kómában vannak. Felépülésükre sem- :mi remény. Ilyen esetben, természetesen, úgy já- runk el, mint a világ valamennyi kórháza. Addig tartjuk ôket életben, ameddig lehetséges. - És azután? - Ha meghaltak, úgy gondolja? - Igen. - Kiállítjuk a halotti bizonyítványt és eltemetjük ńket az atyák közreműködésével. Bár, mióta Rizzi lett a fônök odaát, nemigen tartunk igényt a szolgá- lataikra. Inkább Rangoonból hozatunk papot. - Saját temetôjük van? - ůgy bizony. - Es ha a hozzátartozók visszakérik a holttestet? - Természetesen visszakapják. Sôt, a szállítási költségeket is mi fizetjük. Ha úgy kívánják, részt ve- hetnek az itteni temetésen, saját orvosaikkal ellen- ôriztethetik a halál körülményeit, boncoltathatnak stb. Az emberek általában gyanakvók, Mr. Law- 224 225 rence. . . Sokan meg vannak gyôzôdve róla, hogy el tettük láb alól hozzátartozóikat a messze Burmáb a nem is tudom mijükért. Szándékosan nem mon dok nyugdíjat, mert az teljesen világos, hogy halá luk után nem kapunk többé egy fillért sem. A bizto sító leáll a pénzzel, az esetleges életbiztosítási díjat pedig nem nekünk, hanem a közvetlen hozzátartoˇ zóknak fizetik ki. - Hacsak az elhalt nem rendelkezett korábban másképpen. - Csakhogy ilyen alig akad. Az utóbbi években ketten hagyták ránk a biztosításukat. Kaptunk is ér- tük néhány ezer dollárt. Elenyészô összeg. Tehát, hogy keményebben fogalmazzak, Mr. Lawrence, láthatja, hogy nem áll érdekünkben a haláluk. EI- lenkezôleg, az áll érdekünkben, hogy minél tovább éljenek erôben, egészségben. Mint orvos rnondom ezt, és mint vállalkozó is. - Hány fôvel dolgozik összesen? Löwenroth Jungerthhez fordult. - Hányan is vagyunk, doktor? - Ja, ja. Százkilencvenen. Ĺpolók, konyhasze- mélyzet, ôrök, s a többi. Ja, ja. Százkilencvenen. - Holnap a saját szemével is meggyôzôdhet róla, Mr. Lawrence, hogy milyen az én kis birodalmam. Természetesen szabadon járhat-kelhet. Csak az in- tenzív osztály kivétel. Gondolom, megérti. Egyéb- ként van egy örömhírem a maga számára. Nem vette észre, hogy Simonian doktor nem vesz részt a vacso- rán? - Dehogynem - mondtam. - Azt hittem, szolgá- latban van. - Csittakangba repült. - Csittakangba? Hiszen térdig áll a sár minden- felé. 226 - Csakhogy Simonian doktor a helikopterünkkel ent el. Nem mondtam még, hogy van egy kis masi- ink? Igaz, hogy esôs évszakban nem biztonságos a pülés, de a doktor vállalta az utat. Maga miatt. - Miattam? - Maga miatt bizony. Vagy nincs szüksége em- - Dehogyis nincs! - pattantam fel: - Csak nem lált valakit Csittakangban? - Ja, ja! Csak nem európai, hanem amerikai az letô. És. . - Mi az az és? " - Nem fehér ember. ď - ůgy érti, hogy amerikai néger? ,- Pontosan. Egy nagydarab, mondhatnám óriási :neger. Néhány napja tűnt fel Csittakangban, bár le- het, hogy már régebben is ott volt, az ördög se tudja. Egyik ügynökünk jelentette. şszintén szólva azért van egy kis szépséghibája. . . - Micsoda? - kérdeztem halkan. - Erôsen iszik. Hé! Ĺlljon csak meg a menet! - ugrottam fel alaposan felháborodva persze. - Nyakamba akar varrni egy részeges disznót? Maga megôrült Simo- niannal együtt! Még csak az hiányzik, hogy egy szeszkazánnal vágjak neki Nágaföldnek! ˇ Megvárta, amíg kidühöngöm magam, aztán megpróbált az értelmemre hatni. - Figyeljen ide, Lawrence, és ne ítéljen elhamar- kodottan! - Elhamarkodottan?! - Hadd mondjam végig! A pasas Vietnamban szolgált, vagy a fogságból lépett meg, vagy a hadse- regbôl. . . és alighanem meg meri fogni a maga boga- rait is. Erôs, mint a bivaly. 227 - Szó sem lehet'róla - tiltakoztam. - Maga csak- ugyan ôrültnek néz engem. Tudja mivel járna, ha. . , Ebben a pillanatban felcsendült a bozótban egy dal. Közvetlenül alattunk, a sötétben, ahova nem ért el a teraszt megvilágító lámpák fénye. Szomorú, las- sú ütemű ének volt: tele bánattal és szomorúsággal, amilyen csak évszázadokkal vagy évezredekkel ez- elôtt születhetett a világtól távoli ôserdôkben. Mintha örökre eltűnt, feledésbe merült törzsek bá- nata sírt volna minden taktusában. Löwenroth kezében megrezzent a pohár, és né- hány csepp vörösbor a makulátlanul fehér damaszt- abroszra hullott. S bár nem kedvelem a morbid ha- sonlatokat, mégis úgy éreztem, mintha kiömlött vér cseppjei ragyognának felénk figyelmeztetôen. Wessely lassan felemelkedett, és az orvosra né- zett. Löwenroth letette a poharat, megrázta a fejét, mintha látomást akarna elhessegetni maga elôl. Ratna megmarkolta a karom, és halkan felsikkan- tott. Willburg feszülten figyelt, egyedül csak Jun- gerth nem veszítette el a hidegvérét: ült mozdulatla- nul, mint egy meditáló Buddha-szobor. A dal kellemesen lágy volt, behízelgô és talán sze- relmes is. Olyasféle, amilyet holdfényes éjszakákon ; énekelnek fiatal lányok a Gangesz partján, ha a ha- lottégetô máglyák füstjét a dzsungel felé sodorja a. halkan suttogó, simogató szellô. Odalenn mozdulatlan volt minden: mintha az énekes szándékosan maradt volna sötétben. Hátradôltem és a doktorra mosolyogtam. - Bravó, doktor! Nem hittem volna, hogy még ; szerenádot is kapunk. Ezzel aztán sikerült megfôz- nie. A végén még magammal viszem azt a szeren= y csétlen négert! 228 Löwenroth azonban nem értékelte a humoromat. ;lállt, és Ruth felé intett: - Ruth! Kérem. . . A csengô, kissé fátyolos nôi hang folytatta énekét. irópai kiejtéssel énekelte a nága szavakat, ami csak ég jobban kiemelte a szöveg szokatlanságát és köl- i szépségét. Elűzöm a halált, legyôzöm a halált, Lássátok tündöklô lényemet! Felkeltek újra, ha rátok vetemfényem, Mint Holdanyófényes arca a dzsungelfelett. hogy elhangzott az istennô neve, az égen ragyogó old felhôfoszlányok mögé burkolódzott. Löwenroth letörölte a verítéket az arcáról, és ép- ;n visszaroskadt volna a székébe, amikor az énekes lépett a bokrok közül. A lány magas volt, karcsú és valószínűtlenül szô- . Ruhái rongyokban lógtak a testén, arcán hosszú, res karmolás húzódott: tüskés bokrok ágainak ke- etlen nyoma. Amikor kék, skandináv szemeit nk emelte, már nem énekelt. Könyörögva felénk újtotta a karját és kissé tört angolsággal megszó- - Kérem. . . Nagyon szépen kérem. . . Löwenroth az asztalra ütött. - Ruth. . . Azonnal. . . azonnal kapja el! Ruth felpattant, hátralökte a székét, és egyetlen ;rással a korlátnál termett. Felugrottam én is, és utánavetettem magam. Ép- :n a terasz szélére értem, amikor a doktornô lehup- nt róla, és arrafelé kezdett futni, ahol a lány állt. A Hold ismét csak maga elé rántott egy felhôfáty- :, és csak a kavics sírásából sejthettem, hogy merre 229 járok. Belefúrtam magam a sötétbe, majd meglep ten hôköltem vissza, amikor néhány méternyii elôttem megpillantottam a vérzô lányt. Kinyújtva tartotta a karját, szemei üvegesen csi; logtak: esküdni mertem volna rá, hogy nincs egt szen magánál. - A gyerekemet akarom! - nyöszörögte, és me csuklott a hangja. - Mindent, csak. . . Adják vissza gyerekemet! Steve! ň, istenem. . . ! Feléje indultam, de ebben a pillanatban felbuk kant mellettem Ruth doktornô. - Hallgass! - sziszegte a lány felé. - Gyere idt Azonnal gyere ide, mert. . . ! A lány leeresztette a karját, elernyedt és zokogás ban tört ki. Ruth közben egyre közelebb lopakodot hozzá, és mint ragadozó az áldozatát, megkísérelte hatalmába keríteni. - Ne mozdulj ! A lány feléje fordította az arcát, s engedelmesei állva maradt, amíg Ruth melléje nčm ért. Ekkor ismét felzokogott; lassan, nagyon lassan a térdére roskadt, és csókolgatni kezdte Ruth doktor nô csizmáit. - Jó leszek! Mindent megteszek. . . csak. . . ň, Te remtôm, nagyon jól viselem majd magam. . . Adjá tok vissza a fiamat! Steve! Hol vagy, Steve! Ruth megrándult, mintha ostorral vágtak voln végig rajta, aztán felemelte a kezét, és arcul ütötte ; lányt. A lány hangtalanul a hátára esett, szája sarkᡠból szivárogni kezdett a vér. Ez volt a pillanat, amikor én is elveszítettem a fe- jem. Ruthhoz ugrottam, elkaptam a karját, és óriás pofont kentem le neki. Kissé elszállt, jó másfél m ternyire, és úgy összegömbölyödött, mint egy sün- disznó. A lány fölé hajoltam, hogy felsegítsem. Halkan, aggatottan lélegzett: csapzott haja izzadt homlo- ba hullott. Valaha szép lehetett, nagyon szép. És dakire emlékeztetett: nagyon emlékeztetett. Kinyitotta a szemét, és rám nézett. Igyekeztem átságosan mosolyogni, amennyire a jelen körül- ények között csak tellett tôlem. Mosolyornat onban egy kemény rúgás oszlatta szét, amelyet ez etben én kaptam a nyakszirtem tájékára. Mint indorkeselyű a bárányra, úgy csapott le rám: kar- olta az arcom, majd felemelkedett és csizrnás lábát ;ejem fölé emelte. - Du Mistkerl! - üvöltötte. - Csirkefogó! Megöl- Mielôtt azonban még rám taposhatott volna, egfogtam a csizmát a fejem felett, és gyengéden egcsavartam. Gazdája hangosan feljajdult, és be- zuhant egy bokorba. Nyögve feltápászkodtam és a lány felé fordultam. tkor viszont én szisszentem fel meglepetés.emben: íg Ruth barátságos rúgásait igyekeztem elkerülni, ôke lány eltűnt az éjszakában. a nem lett volna roppant kínos, ami történt, elé- :detten szemlélhettem volna a művemet. Ruth ábos arcán egy négyujjú tenyér lila lenyomata lát- ott, amiben felismerni véltem saját tenyeremet. alkan elkáromkodtam magam, és igyekeztem lel- ;t verni belé. Felemeltem, hátára fektettern, ölembe vettem a ěét. Szeme a semmibe meredt, mintha meghalt ělgy ültünk a bokrok között, mint Rómeó és Júlia, bárki elalélt szerelmeseknek tarthatott volna ben- inket. ěgy is maradtunk egészen addig, amíg csak gy csörtetéssel körénk nem gyűltek a többiek. 230 231 Löwenroth térdre vágódott mellettem, és elkapta Ruth csuklóját. - ůristen, Lawrence! Mi történik itt? - Azt én is szeretném tudni - mondtam, és meg- tapogattam a fejem. - Legjobb lesz, ha me kérdezi Ruth doktornôt! - Mi történt vele? - Hát. . . alighanem felpofoztam! - Megôrült? - Lehet. De hogy nem én vagyok az egyetlen ôrült errefelé, az biztos. Leugrottarn ide, hogy meg- nézzern azt a szerencsétlen lányt, erre Wessely dok- tornô egyetlen rúgással leküldött a térképrôl. Ruth megmozdult, felült és nagyot sóhajtva kö- rülnézett. - Az ördögbe is - mondta halkan. - Meglépett? Löwenroth felsegítette, én pedig csak néztem rá, mint akinek nagyon-nagyon rossz a lelkiismerete. Enyhén ingadozva felállt, és tenyerei közé szorí- totta a fejét. - Maga volt? A kérdés minden kétséget kizáróan nekem szólt. - Tulajdonképpen én, de. . . - Tudja mit csinált? - Sajnálom. - Nem arról van szó. Tudja egyáltalán mit csi- nált? -Gondolom, felpofoztam magát. Mondtam már, hogy sajnálom. - Megöli azt a lányt - mondta szelíden. - Ha már- is meg nem ölte. - Én? - csengett felháborodottan a hangom. - Én ölöm meg? Nagyon is úgy néz ki, hogy inkább sike- rült megmentenem az életét. Rám nézett, de nem mondhatnám, hogy szere- lemmel volt teli a tekintete. - Mondja meg neki, fônök. Löwenroth habozott, végül kibökte: - Ha nem vette volna észre. . . az a lány bolond. Három évvel ezelôtt szörnyű tragédia történt vele. ůgy álltunk a sejtelmes árnyékban, mintha egy skóciai kísértetkastély éjszakai gardenpartiján vet- tünk volna részt. - Tragédiát mondott? - A javából. Az atyáktól. . . hm. . . menekült hoz- zánk. Aztán me ette egy tigris a gyerekét. - Mi történt? - kérdeztem hitetlenkedve. - Sokat mi sem tudunk. Elég az hozzá, hogy az atyáktól menekült hozzánk a gyerekével. Éppen ilyen idô volt, mint most: esôs évszak kezdetén, vi- har után. Annyira meg volt rémülve a szerencsétlen, hogy beszélni sem tudott. Valami történt vele odaát, ami szökésre késztette. Pokrócba csavarva hozta magával a gyerekét. Mi természetesen befogadtuk, és alkalmaztuk is ápolónônek. - Nem mondta, hogy mitôl borult ki annyira? - Soha. Ha csak említettük is elôtte az atyákat, olyan rémület jött rá, hogy attól tartottunk, megté- bolyodik. Végezte a munkáját egészen addig, amed- dig. . . az a szörnyűség meg nem esett. - ůristen! Hogyan történhetett? Löwenroth felhúzta a vállát, és reménytelenül le- - Ezerszer is végiggondoltunk mindent. Képzel- heti, hogy szörnyű lelkifurdalásaink voltak. Telje- sen érthetetlen és kiszámíthatatlan volt a dolog. Csak hát, hozzá kell tennem, itt a dzsungel szélén élünk, és olyasmik is elôfordulhatnak, amik odaát, Európában, elképzelhetetlenek. 232 233 - Volt rendôrségi vizsgálat? - Természetesen. Csittakangból jött ki a helyi megbízott. ş végezte a nyomozást. - Találtak valamit? - Csak vért. És ruhafoszlányokat. - Semmi egyebet? - Mit kellett volna még találnunk? A megbízott tapasztalt tigrisvadász, és a nyomok magukért be- széltek. Belopódzott egy tigris a kertbe, és felfalta azt a szerencsétlen kölyköt. - Világos nappal? - Kedves Mr. Lawrence, a tigrisek áldozataik ki- lencvenöt százalékát nappali fényben falják fel. Az elmúlt évben csak Csittakang körzetében kilenc postást öltek meg. A postások ugyanis kerékpáron vagy motoron járnak. Errefelé ez nem nagy dolog. Amíg beszélt, egyre csak füleltem: hátha meghal- lom újra Holdanyó énekét. - Hogy értette, hogy megölöm? Ruth felkapta a fejét. - ůgy, hogy nem engedte megfogni! Ha kiszökik a dzsungelba. . . ! E1 kellett volna kapnom! - Feltétlenül ilyen módszerrel? Kissé meghökkent, de állta a tekintetemet. -Ha egy ember életérôl van szó, semmilyen módszer sem lehet elítélendô! Visszaballagtunk a teraszra, de bármennyire is ragyogott a Hold, és lágyan suttogtak felettünk a fák, semmi sem tudta visszahozni a korábbi, kelle- mes hangulatot. Ruth komoran meredt maga elé, Ratna pedig mintha lélegzetet sem mert volna ven- ni. Egyedül Löwenroth próbálta menteni, ami menthetô. Felemelte a boroskancsót, és meg sem várva, 234 hogy a szolgálóasszonyok elôkerüljenek, teletöltöt- te poharainkat. - Próbáljuk meg elfelejteni ezt a kis incidenst. Sajnos, egy szeretetházban ilyesmik is elôfordul- aak. Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni szegény fejével. Kár, hogy Fellner doktor az igazak álmát alussza, bizonyára örült volna neki, ha megfigyelhe- ti. Az ideggyógyászat az ô területe. Szerencsétlen lány! Hozzátartozói sincsenek. . . Kénytelenek va- gyunk itt tartani és. . . ôszintén szólva, meglehetôsen szigorú körülmények között. - Steve-nek hívták a gyerekét? - Kérem? Ja. . . Nem is tudom. Valószínűleg. - Ki az a Holdanyó? - Hogy micsoda? - Holdanyó. - Honnan veszi ezt az izét? - A dalból. Amit a lány énekelt. Valami Holdanyó- ńl szólt, aki felragyog a dzsungel felett. Löwenroth gyanakodva bámult rám a szemüvege - Nem is tudtam, hogy maga ismeri a nága nyel- - De még mennyire hogy ismerem. Hiszen éve- t töltöttem Burmában. Ha elolvassa a Rovartani 5zlemények negyedik évfolyamát, megtalálja je- ltéseimet arról, hogy. . . Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. bokrok közül harsány, elnyújtott üvöltés hang- tt fel: a csapdába esett tigris fájdalmas és mégis Zyegetô ordítása. ůgy hangzott, mintha közvetle- il.a közelünkben ôrjöngene a sebzett állat, és esze- szett dühvel marcangolná a lábára csapódott acél- Néhány másodpercre megdermedtem, aztán 235 megértettem mindent. Villámgyorsan átfutott az agyamon mindaz, amire Radzs Kumar Szingh taní- tott. - Hz el akarod kapni ôket, lopózz a közelükbe, és utánozd a csapdába esett tigris hangját! Meglátod, megdermednek a rémülettôl ! Mintha villám csapott volna beléjük. Csak állnak, és a rémület ráfagy az arcukra. Akkor aztán azt csinálhatsz velük, amit akarsz. Mintha fatörzsre céloznál. Te angol vagy, Leslie száhib, mégis szeretlek. Jó, jó, tudom, hogy nem vagy igazi angol, de mégiscsak az vagy. Szóval énekeld el a csapdába esett tigris énekét és kezedben tartod ôket. . ! Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy cselekedjek. Én is nagyot ordítottam, csak éppen máshogyan, mint a bozótban rejtôzködô. - Le az asztal alá! Elkaptam Ruthot, és megkíséreltem lerántani a földre. Esés közben megragadtam Ratna székének a lábát is, és magam felé húztam. Ruth azonban, ahelyett hogy hagyta volna magát, elhajolt elôlem. A zuhanás lendületét már nem tud- tam megállítani, így két széket is magammal sodor- va hangos csattanással az asztal alatt landoltam. Éreztem, hogy élô és vonagló testre taposok, de nem volt idôm megválogatni a helyet, ahova lépek. Felpattantam, odaszáguldottam Ruthhoz, és újra megpróbáltam a földre rántani. Ebben a pillanatban azonban ismét történt valami. A bokrok közül ki- emelkedett egy fekete árnyék és felénk kiáltott. Né- hány furcsa, torokhangú szót, aminek nem volt semmi, de semmi értelme. Aztán valami keskeny, fekete tárgy suhant felénk a levegôben. Vékony, pattogva kanyargó, fekete csík. Halk, pengô hangot is hallottam, mintha íj ; húrja pattant volna el, s rémülten arcom elé kaptam a kezem. A fekete szalag átszállt a bokrok felett, és furcsa, nyálas csattanással zuhant közénk. Elrántottam a szemem elôl a kezem: ekkor hang- zott fel a második ordítás, amelyet Ruth rémült si- kolya követett. - Gott! Egy kígyó! ůristen. . . segítsenek! Kôvé dermedtem a rémülettôl. Ruth Wessely hattyúnyakán egy jókora kígyó tekergôzött, és villás nyelvét kinyújtva mintha csókra invitálta volna a lányt. Végsô és halálos csókra. Alighanem teljesen öntudatlanul cselekedtem, hiszen tudatosan aligha vállaltam volna, amit végül is megtettem. Éreztem, hogy ismeretlen erô taszít elôre, kilöki rnagam alól a lábáimat, és arra kénysze- rít, hogy a lányhoz ugorjak. Megragadtam a kígyó farkát, és egyetlen, hatalmas rántással letéptem Ruth nyakáról. Közvetlenül arcom elôtt láttam vas- tag, pikkelyes bôrét, szemüvegszerű ábráját a fején, piros nyelvét, amellyel fenyegetô altatódalt szisze- gett a fülembe. Aztán villámgyorsan forogni kezd- tem, mint egy ôrült diszkoszvetô. Egyre gyorsabban forogtam, és csak arra vigyáz- 'tam, hogy a forgás erej e minél távolabb tartsa tôlem kobra fejét. Amikor úgy éreztem, hogy már nem érhet hozzám, elengedtem. Ma sem tudom megmondani, hol követtem el a hibát. Talán túl hamar engedtem el a kígyót, talán xlságosan ideges voltam ahhoz, hogy ki tudjam ; zámítani a dobás irányát, mindenesetre, ahelyett ogy a bozót felé repült volna, megcsavarodott a le- egôben és kinyújtózva, hatalmas csattanással a i ozdulatlanná dermedt Willburg doktor mellének 236 237 Willburg felüvöltött, és megpróbálta letépni ma- gáról a kobrát. A kígyó azonban nem hagyta magát: felfújta a nyakát, megringatta Willburg orra elôtt, aztán gyors egymásutánban többször is a doktor ar- cába harapott. Willburg ráejtette a kezét a tekergô hüllôre, mint- ha csak meg akarná simogatni. Aztán sírni kezdett felcsukló, hangos sírással. Nyüszített, mint a beteg kutya, térdre roskadt, és még akkor is zokogott, amikor egyre gyorsuló ütemben rángatózni kezdett a teste. Fülem mellett revolver dörrent: a kígyó feldobta magát a levegôbe, és vadul tekergôzve igyekezett le- vetni magát a teraszról. A második lövés ismét a le- vegôbe dobta. Visszaesve elbújt Willburg holtteste alatt. Éreztem, hogy szakad rólam a veríték, de mit sem törôdve hôséggel és veszéllyel, leugrottam a földre. Esés közben kiszabadítottam revolveremet a hó- nom alól, és kezembe kapva megpróbáltam tájéko- zódni. A Hold elbújt a szokásos felhôrongyok mögé, kellemetlen félhomályba burkolva a bozótost. Mi- vel fogalmarn sem volt, mekkora lehet a park és fô- leg, hogy merre van a kerítés, igen óvatosan halad- hattam csak elôre. Ezzel viszont óriási elônyt adtam a fekete árnyéknak, hogy eltűnjön elôlem. Odafenn, a fák tetej én megrebbentek a levelek, és mintha a Hold fénye még tovább csökkent volna. Mit is tanított Radzs Kumar Szingh? Nekitámasz- tottam a fej em egy fa rücskös kérgének, és máris hal- lottam a szavát. - Te jó ember vagy, Leslie száhib, megérted a mi népünk lelkét. Tudod a nyelvünket, és aki a nyelvet tudja, közel áll ahhoz, hogy a lelket is megismerje. Mi nem szeretjük az angolokat, de ebben a harcban ôket kell támogatnunk. Jó, jó, csak figvelj rám. A legtöbb angol pánikba esik, ha egyedül marad az ôserdôben. Megzavarják a hangok, a fények, meg- zavarja a szél is. A fűszál suhogására azt hiszi, hogy tigris közeledik, ha pedig valóban tigris jön, azt hi- szi, csak a fű suhog. És mégis ôk az urak nálunk, Leslie száhib. A nagyapám mesélt nekem Nána szá- hibról. . . Ĺgyúcsô elé kötötték az angolok. . . Figyelj rám, nagyon figyelj ! Ha egyedül maradsz a dzsun- gelban, az a legfontosabb, hogy ne ess pánikba. Aki rohanni vagy kiáltozni kezd: elveszett! Ha úgy ér- zed, hogy kiugrik a szíved a mellkasodból, végy erôt magadon, és támaszkodj egy fának. Hajtsd a homlo- kod a fa törzséhez, és várj egy kicsit. Ne siess, hiszen úgy sincs hova sietned! Hajolj a fához, és szívd be a éreg illatát! Jó erôsen, ameddig csak azt nem érzed, hogy megtelt vele a tüdôd. Akkor fújd ki, ismételd még kétszer, és mondj el egy rövid imát. Lehet a te istenedhez is, de jobb, ha Sivához fohászkodsz! Siva edveli az erdôben bolyongókat. . . Ha végeztél az imával, meglárod, csoda történik! A kéreg illata ki- repül az orrodból, és képes leszel megismerni a :tizsungel minden titkát. Éles lesz a szaglásod, mint a tigrisé, Leslie száhib, csak. . . csak a fát kell ismer- ńed, amelyhez hozzáhajthatod a fejed. Mindent úgy tettem, ahogy kellett. Éreztem, ogy a kéregbe zárt illóolajok és narkotikumok fel- azítják a sejtjeimet. Tüdôm egyre tágult, készen rá, ogy beszívja az ôserdô ezernyi rejtett illatát. ůjra isszatértem évtizedek távolából oda, ahova, azt ittem, soha nem fogok többé visszatérni. Ellöktem mágam a fától, és mint az ôserdôbe visz- zakerült Tarzan, egyszeriben ismerôs illatokat fe- ileztem fel. Megéreztem, hogy valahol a bokrok kö- tt kék, apró fejű virágok nyílnak, amelyekbôl arc- 238 239 festéket készítenek az indiai asszonyok; távolab pedig sárga liliomok, amelyek porzója kellemesen fűszerezi a vadhúst. Éreztem ide nem illô szagokat is: feketekávéét, borét, lôpor füstjéét. Aztán megéreztem valami mást is, ami arra kész- tetett, hogy a fa törzséhez lapuljak. Néhány lépésnyi távolságról ugyanis semmihez nem hasonlítható kesernyés illat: emberi verejték. szaga csapott felém. Zsebembe dugtam a pisztolyomat, és négykéz- lábra ereszkedtem. flvatosan., nehogy reccsenô ágra lépjek, elkezdtem mászni az ellenkezô irányba. A terasz felôl kiabálást hallottam: futó lábak neszét, majd mintha valaki porcelánedényt ejtett volna a kôre. şvatosan kerülgetve a fatörzseket, nagy kört ír- tam le. ůgy döntöttem, hogy megpróbálom ma- gamhoz csalogatni. Jobb, ha ô jón hozzám, mintha én kezdem keresgélni a sötétségben. A Hold tinta- tengerbe süllyedt, s esküdni mertem volna rá, hogy rövidesen ismét elered az esô. Megmarkoltam egy vastag, de rövid faágat, fel- emelkedtem és elhajítottam. Körülbelül oda, ahol emberemet sejtettem. Kerestem egy újabb fadarabot, és ezt is az elsô után hajítottam. Kivettem a zsebembôl a revolvere- met, és belesuttogtam a levegôbe az elsô nága szava- kat, amelyek azóta hagyták el az ajkam, hogy Nága- földre léptem. - Gyere, kígyótestvér, gyere! Csak a szavakra koncentráltam és arra, hogy meg- értse a hívásomat. - Gyere, kígyótestvér, gyere! Nem messzire elôttem megreccsent valarni és fi- nom, mezítlábas léptek suhantak a füvön. - Gyere, kígyótestvér, gyere! Közvetlenül az orrom elôtt aprócska tisztás húzó- dott behajló ágú bokroktól körülvéve. Egyszerre csak úgy éreztem, hogy ismeretlen hatalmas erô kezd a tisztás felé húzni. Megpróbáltam küzdeni el- lene, de rövidesen be kellett látnom, hogy tehetetlen vagyok. Lassan, félig önkívületi állapotban léptem ki a tisztásra. - Gyere, kígyótestvér, gyere! Ekkor már nem voltam biztos benne, hogy én mormogom-e a szavakat, vagy valaki más. En hí- vok-e valakit, vagy valaki engem. Minden összemo- sódott és homályba fúlt, mint a fölém hajló bokrok ágai. Amikor újra látni kezdtem, már a tisztás közepén álltam. Velem szemben vékony, ágyékkötôs alak sziluettje látszott, kezében fonott kosárral. - Hívtál - mondta egyszerűen. - Itt vagyok. Mielôtt még válaszolhattam volna, lekapta a ko- sár fedelét. Elmerültem fénylô tekintetének tüzében, és mintha nem is én lettem volna az, akivel mindez tör- ténik, érdeklôdéssel figyeltem, ahogy benyúl a ko- sárba, és farkánál fogva elôhúz egy kobrát. - Hívtál. Hirtelen villám hasított az éjszakába. Szempil- lantásnyi idôre megvilágosodott felettünk az égnek az a pici része, amit a fölénk boruló fák nem takar- tak el. Egyszerre úgy éreztem, mintha megkönnyebbül- tem volna. Mintha mázsás kô esett volna le a mellka- somról. Nem is irányítottam sehová a golyót, csak lôttem. A halk csattanás és a felszálló gyenge füst azonban elég volt ahhoz, hogy végérvényesen elosz- lassa a varázst. 240 241 A nága férfi nagyot kiáltott, és megforgatta fej felett a kígyót. Láttam, hogy a fekete árnyék sziszeg: ve és tekergôzve felém röppen. Behúztam a nyakam és a földhöz lapultam. A következô pillanatban fel pattantam és rávetettem magam. ňriási balegyenest helyeztem el az állán, s még ugyanezzel a lendülettel hatalmasat rúgtam a füldön heverô kosárba. A kosár bezuhant a bokrok közé. Emberem a földre esett, de felpattant, mint a gu milabda és megpróbált eliszkolni. Utánadobtam magam; sikerült is elkapnom a sarkát. Lerántottam a földre, és szorosan átöleltem, hogy megnehezít- sem a kígyói dolgát. Az átöleléssel azonban volt egy kis baj. A nága sportszerűtlenül harapni kezdett, amit kénytelen voltam néhány lendületes ütéssel honorálni. Végül békésen elnyújtózott a földön. Megkerestem elrepült pisztolyomat s kiráztam á csövébôl a földet. Alighogy végeztem a művelettel, kopogni kezdett az esô a faleveleken. A nága nagyot sóhajtott, és kinyitotta a szemét. - Nem volt szép tôled, kígyótestvér - mondtam. - Jól érted, amit mondok? Sovány testé megrándult, de nem válaszolt. Lenéztem rá, és egyszerre elfogott a szánalom. Sovány volt és egészen fiatal. Nem lehetett több húsznál, bár nem könnyű megállapítani a nágaföldi emberek életkorát. - Nagy kár, hogy nem felelsz - mondtam. - Lát- hatod, hogy más vagyok, mint a többi. Azokat már megölted volna. Nagyot nyögött, és az oldalára fordult. - Téged is megöltelek volna - mondta rekedten. - Ha nem sújt le a fénynyíl, megöltelek volna. Eltettem a revolverem, és a kosárra mutattam. 242 - Vedd fel és eredj ! Hitetlenkedve bámult rám: - Elmehetek? - El. - Nem ölsz meg? - Miért ölnélek? Hiszen magam is kígyótestvér Szomorúan rázta meg a fejét. - Angol vagy. Nem lehetsz kígyótestvér. De is- ered a nágák nyelvét. Miért ismered? - Valaha köztetek éltem - mondtam. - Az égbôl ttem. Akkor, amikor a sárga emberek bevonultak erdôtökbe. - Fehér felhôn jöttél? Bólintottam. - Apám mesélte - mondta -, hogy az angol száhi- ik fehér felhôn jöttek. És akik leszálltak az égbôl, ;szélték a kígyóemberek nyelvét. Te is közöttük - Közöttük voltarn. - Miért jöttél a kígyóemberek földjére? - Hogy harcoljak a japánok ellen. A sárga embe- rek el akarták foglalni az országotokat. Errôl nem beszélt az apád? Bólintott és felvette a kosarát. - Beszélt. De arról is beszélt, hogy valaha hatal- mas ország volt a miénk, aztán jöttek az angolok, és megöltek mindenkit, aki ellenállt nekik. Ehhez mit szólsz? - Igazat mondott az apád - mondtam. - Csak- hogy az nagyon régen volt. Akkor, arnikor lejöttem az égbôl a fehér felhôn, a japánok jelentették a na- gyobb veszélyt az országodra, a kígyóemberekre és az egész világra. - Az egész világra? - kérdezte. - Mi az a világ? 243 - Ami körülötted van - mondtam. - Minde A dzsungel, az emberek, a fák, a virágok. ; Feltette a kosarát a fejére, és felnézett rám. - Te angol vagy? - Angliában élek. Messze tôle egy kis országbatr születtem, és abban a háborúban azért az országért is harcoltam, itt, Nágaföldön. Nem voltam biztos benne, megérti-e, de úgy lát- szott, megértette. - Most már úgyis mindegy. Az angolok elmen- tek, de továbbra is a karma irányítja a sorsunkat. Az ember sorsa a szenvedés. Megcsuklott a hangja, ahogy az utolsó szót ki- mondta. - Miért jöttél kígyókkal a doktorokhoz? Felszegte a fejét, és dacosan nézett a szemembe. - Azt nem mondhatom meg! - Miért? - Mert az ember dolga a megbocsátás. . . és csak az isteneké a bosszú. És énmégis. . . Nem akarom, hogy más is szenvedjen az én karmám miatt. Bár a hosszú londoni évek elszoktattak tôle, hogy a keleti emberek gondolkodásmódját kövessem, mintha pattogni kezdett volna agyamról a rozsda. - Bosszút akarsz állni valamiért? Elôttem nyu- godtan beszélhetsz, hiszen én is kígyótestvér va- gyok. Szomorúan rázta meg a fejét. - Téged kedvellek, mert jó ember vagy és beszé- led a kígyóemberek nyelvét, de nem lehetsz kígyó- testvér. Angol ember nem lehet kígyótestvér! - Figyelj csak ide - mondtam türelmesen. - Hogy hívnak? Elmosolyodott, gyors kis mosollyal. - Nevezz csak kígyótestvérnek. 244 _ - Jól van, kígyótestvér. Én Leslie vagyok. Elme- 'lek neked egy tö ténetet, ami akkor esett meg, kor a japánok bevonultak az Irrawaddy vidéké- . Én akkor az angoloknál éltem, Londonban, egy ásik városból kerültem oda, egy nagy folyó partjá- ' l, arni majdnem akkora, mint az Irrawaddy. Du- ak hívják. Az angolok között éltem, a hinduk yelvét tanultam és a japánokét. Aztán kitört a há- rú, és engem azzal bíztak meg, hogy ereszkedjek ehér felhôn közétek és harcoljak a japánok ellen. ársaim is voltak. . . valamennyien beszélték a hin- uk nyelvét, és többen még a kígyóemberekét, a ná- ' ét is. Ekkor tudtam meg azt is, hogy a hinduk yelvén a kígyó nága, ti pedig kígyóemberek vagy- ftok. Volt közöttünk egy férfi, aki félig kígyóember rvolt, félig indiai. ş tanított meg rá, hogyan éljek :ezen a földön, ha a fehér felhô leereszkedett. - Ki volt az az ember? - kérdezte gyorsan. - Egy nagy kígyóvarázsló. Radzs Kumar Szingh. Megremegett, leejtette a kosarát a földre. . - Radzs Kumar Szingh! - suttogta áhítattal.- legnagyobb a legnagyobbak között! :, - Radzs Kumar Szingh mindenre megtanított- űtöttem tovább a vasat. - Megtanított, hogyan éljek közöttetek. - Lehalkítottam a hangom és közelebb hajoltam hozzá: - Siva hónapjának tizenötödik éj- szakáján, holdtöltekor megtanított a kígyótáncra. Amikor a kígyók, a nágák, gyôztes harcot vívtak a nagy Garuda-madárral. - A kígyóemberek szent szertartása. . . ! - Amikor gyôzelmet arattak a nágák a madár fe- lett, lakomával pecsételtük meg eskünket. . . - A nagy kígyólakoma! - suttogta. Megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem Radzs Kumar Szingh szertartására, és a kígyóvacsorára, 245 amelynek során elfogyasztottunk néhány kobrá` hogy erejük belénk költözzék. - Es a jel? - kérdezte óvatosan. - Hol van a jel? ` ' Közel léptem hozzá, hogy súrolta az arcom az ar cát. Felgyűrtem ingem ujját, és megmútattam nek a felsô karom. A hold ebben a pillanatban kibukkant a felhô közül: éles fényében élni látszott a karomra tetovált; tekergô kígyó. - A kobra j ele ! - suttogta, és kosara mellé rogyott: - Radzs Kumar Szingh a kobraemberek varázslója volt. . . Légy üdvözölve, kígyótestvérem! Arcához érintettem az arcom, és visszaengedtem az ingem ujját. - Az angolok Leslie-nek hívnak. Ha ôk is hallják, amikor beszélünk, szólíts Leslie száhibnak. - ůgy lesz, száhib. - Most pedig beszélj, kígyótestvér! Miért dobtál kobrát a doktorokra? Elfelhôsödött az arca, és megrázta a fejét. - Sajnálom, testvér, errôl nem beszélhetek. Amíg le nem gyôzöm ellenségeimet, még az istenekhez szóló imáimban sem ejthetem ki annak a nevét, aki ellen küzdök. Meg kell értened, kígyótestvérem! Gyorsan beláttam, hogy úgysem változtathatok a dolgon. Ha egyszer megfogadta, hogy addig nem beszél, amíg meg nem ölte ellenségeit, úgysem hú- zok ki belôle semmit. Inkább megöleti magát, mint- sem megszegje a törzsi isteneknek, vagy éppen ôsei szellemének tett ígéretét. Én azonban nem tettem ígéretet senkinek, én be- szélhetek. - Láttad a lányt? Nézett rám szótlanul. - Azt, aki énekelt. 246 Bólintott. ůgy látszik, azt nem fogadta meg, hogy e bólintson, ha kérdezik. - Láttad már máskor is? Bólintás. - Mindig ezt a dalt énekli? Bólintás. - Régóta itt él már? Bólintás. ˇ - Figyelj ide - mondtam -, nem akarom, hogy nzegszegd a fogadalmadat. Keresek valakit, aki a kí- gyótestvérek ellensége. Keresek valakit, és meg aka- rom fogni, hogy belémarhassak. Érted? - Kit keresel, testvérem? - Azt, akirôl a lány énekelt! . Megborzongott és felvette a kosarát. Felém for- dult, gyűlölettôl világító arccal. - Az a lány a halálról énekelt, testvérem. Itt min- den a halálról énekel. Nekem bosszút kell állnom Laongért - aztán ajka elé kapta a kezét, mint aki máris sokat, túl sokat mondott. - Laong? - kérdeztem. - Az istennô? Megrázta a fejét, szótlanul. - Holdanyót keresem - mondtam gyorsan. - Meg kell találnom Holdanyót! Szinte világított a szeme fehérje, ahogy félt. - Holdanyó gonosz, nagyon gonosz - suttogta.- Holdanyó rettenetes és. . . Káli anya is támogatja. Ha ô nem segítené, már régen megöltem volna. ş vi- gyáz tigriseivel Holdanyóra. De én megölöm! Ne- kem meg kell ölnöm, még akkor is, ha Káli ítél maj d felettem. Laongért kell bosszút állnom! - Kígyótestvérem - próbálkoztam egyre kétsé - beesettebben -, te tudod, hogy ki a Holdanyó. Ot akartad megölni? Kire dobtad a kígyót? Ekkor egészen közelrôl, a bokrok közül, váratla- 24? nul felhangzott a dal. Lassan, vontatottan s; mintha megdermedt volna tôle még a le A levelek abbahagyták könnyű táncukat az a virágok összezárták szirrnaikat. Mintha a helete érintette volna meg a természetet. Pedig a dal szelíd volt és ígéretes. ěgért, m feltámadást. Feltámadást és örök életet. Elűzöm a halált, legyôzöm a halált, Lássátok tündöklô lényemet ! Megszülettek majd, ha rátok vetemfényem: Mánt Holdanyófényes arca a dzsungelfelet Megrebbentek a bokrok ágai és a tépett ruhájú 1 ' kivánszorgott a tisztásra. A kígyóember felkiáltott: fejjel elôre bevet magát a bozótba. Rövid ideig még hallatszott a cs tetése, aztán elenyészett. A lány figyelme a nága kosara felé fordult. Le jolt és felemelte. Felém fordult, de biztos volt benne, hogy nem lát. Elnézett a fejem felett, és h _ kan suttogott valamit. Gyorsan beszélt, ismeretl nyelven. Rákiáltottam, de elkéstem vele. A kosár tetej megremegett, félrebillent, és széles, szürkésbarná; jellegzetesen felfújt nyakrész emelkedett ki belôle Lassan himbálózva követte a lány szavainak ritmu= sát. Pikkelyes bôrén megcsillant a szemüvegforma ábra. A lány hagyta, hogy a kobra megérintse az arcát. Kinyújtott, villás nyelvével végigtapogatta, aztán lejjebb ereszkedett. Ugy látszott, mintha be akarna bújni a lány ruhája alá, a tépett mellrész szakadásán keresztül. Végül meggondolta magát: felemelke- dett, és lágy mozdulattal áldozata nyakába mart. 248 ytam a szemem, megfordult elôttem a vi- kinyitottam, a lány már a földön térdelt; a ra elôtte hevert a fűben. Mosolyogva meg- i a nyakát, ügyet sem vetve a körülötte te- irára. A homályos Hold felé fordította az lrt szemhéján át patakzottak a könnyek. :! - mondta halkan, hívogatóan, aztán el- tetlen haragomban elôrántottam a revolve- iogy legalább ennek a rohadt kígyónak szét- fejét. Hej, de nagy bajt csináltál, kígyótest- nnyek még ott ragyogtak a lány arcán, mint zgyöngyök. Éreztem, hogy valami megke- ik bennem és szorosabban markoltam a . Isten a tanúm rá, hogy nem a kobrát gyű- legjobban! ajtottam a fejem, hogy felsô karommal meg- jem a homlokom. S ekkor elkövettem azt a vi- tlanságot, amire pedig valamennyi tanítómes- nyomatékosan felhívta a figyelmemet. Hiába, doni évek elaltatták éberségemet. eztern, hogy a szemembe folyó izzadságcsep- égetnek, mint a tűz. Amikor újra kinyitottam a em, a kígyó már az én arcom elôtt ringatta fel- testét. Önkéntelenül is megbecsültem a távolsá- t: öt-tíz centiméternyire tôlem hullámzott a kígyó e, és a rezzenetlen, gonosz, fekete szemek, mint- egyenesen az enyémbe fúródtak volna. Eiiába volt kezemben a revolver, nem használhat- n. Ha felemelem a kezem, azonnal belemar. Nem nálhattam egyebet, minthogy egyetlen lapra tet- dáig? Ha csak néhány másodpercet késik, kinyírt volna ez a bestia! Nem megmondtam, hogy bilin- seljék meg? Lehajolt a géppisztolyért, felvette, ránézett, az- dühösen elhajította. = - Vigye él az ördög ezt is! Nincs sok teketóriázni : aló idônk! Még az éjszaka meg kell csinálnunk. - Hogy? Mit? - hápogott Löwenroth. - Készítsék elô a helikoptert! Ruth bead nekik 374 375 egy altatót, ami néhány óra múlva nyomtalanul eltá- vozik a szervezetükbôl. Berakjuk ôket a helikopter- be, és csinálunk egy vidám kis robbantást! Maga holnap reggel jelenti Csittakangnak, hogy felszállás közben szerencsétlenül járt Leslie L. Lawrence ro- vargyűjtô expedíciója. - Nem lesz ebbôl baj? - Nem kockáztathatunk. Amíg itt vannak, átok ül rajtunk és. . . şszintén szólva ezek után már nem sok esélyt lát- tam a menekülésre. Ratna magához tért, és kinyitot- ta a szemét. Amennyire tudtam barátságosan néz- tem rá. - Minden oké, Ratna. Fel tud állni? Bólintott, és tántorogva megállt a lábán. Ruth gyilkos mosollyal nyugtatta rajta a szemét. Ratna összerázkódott, és óriási könnycseppek gördültek le az arcán. Egyszerűen nem akartam ˇelhinni, hogy itt a vég. Ruth megmozdult, rnajd lassan kisétált az ajtón. Amíg odakinn volt, csendben maradtunk. Simoni- an a kezét bámulta, amelybôl néha egy-egy csepp vér a padlóra hullott. Ruth perceken belül visszatért a táskájával. Le- tette egy polcra, kinyitotta, injekcióstűt és ampullá- kat szedett ki belôle. Letörte az egyik ampulla végét, felszívatta a folyadékot, kipróbálta, hogy ncm du- gult-e el a tű, aztán odajött hozzám. Ahogy közel hajolt az arcomhoz, igazi sajnálatot f Izttam a szemében. - şszintén sajnálom, Leslie - mondta. - Higgye cl, annak ellenére, amit. . . igazán sajnálom. Ne fél- jcn, nem fog fájni. Amikor a helikopter felrobban, maga már semmit sem érez. . . És. . . Nagyot nyelt, és ha romantikus alkat lettem vol- na, azt hihettem volna, hogy még könnyet is ejt ér- tem. Mivel azonban nem vagyok az, inkább azt fon- tol attam, mi lenne, ha kirúgnám a kezébôl a tűt. Winter hamuszürke arccal a fogát csikorgatta. Szentarkangyal csendben imádkozott, csak Dasz nézte szenvtelenül, aho y Ruth tűje egyre közelebb jön a karomhoz. Szinte kívülállóként hallottam saját, kissé meg- szeppent hangomat. - Valamennyien lógni fognak, Simonian! Gon- doskodtam róla, hogy meghintáztassa magukat a szél! şszintén szólva gyenge kis blöffvolt, profi körök- ben sajnálkozva csóválták volna a fejüket érte. Si- monian azonban nem volt profi a szó klasszikus ér- telmében. - Ĺlljon csak meg! - mozdult a keze Ruth felé.- Mit mondott? - Semmi köze hozzá! - sziszegtem minden erô- met megfeszítve. Csak arra figyeltem, hogy Ruth is elbámészkodjék, és elkaphassam. ůgy, mint az elôbb. És most már az sem érdekelt, hogy esetleg mindkettônket szitává lônek. Egyszerűen nem volt más lehetôségem. - Maga blöfföl, Lawrence -mondta jó megérzés- sel. - Csakhogy én sem vagyok nyeretlen kétéves. - Lehet, hogy blöff- mondtam nyugalmat erôl- tetve magamra -, de lehet, hogy nem. Es maga nem tudhatja, Simonian. Ez az én egyetlen ütôkártyám! Ha kinyír bennünket, és rnégis téved, néhány napon belül nyakán lesz a fél világ. Nemcsak azt veszíti el, amije itt van, hanem mindent, amit eddig összeho- zott. Vége a bulijának, Simonian! Azt hiszi, beveszi valaki, hogy felrobbantunk a maga helikopterével? Azok után. . . 377 - Mi után? - Kíváncsi rá, mi? Simonian mozdulatlanul állt és gondolkodott. şszintén szólva én sem tudtam volna mást tenni a helyében. Odakint tovább zuhogott az esô, Löwenroth kér- dôn bámult Simonianra, én pedig észrevétlenül Ruth felé mozdultam. Lehet, hogy Ruth Wesselynek hatodik érzéke is volt, lehet, hogy csak véletlenül távolodott el tôlem. Mindenesetre, abban a pillanatban, amikor rá akar- tam vetni magam, hátrébb lépett, és ingerülten a levegôbe szúrt a tűvel. - Nem látod, hogy blöflEöl? Összevissza zagyvál, és te hiszel neki! Nyoma sem volt már a szemében szánalomnak. Mitológiai szörny volt: a gyilkolás istennôje. Említettem, hogy odakint változatlan intenzitás- sal szakadt az esô. A fák lombja susogott a szélben; a bokrok vízben fürödtek, s a lezuhanó cseppek óriá- si buborékokat vertek a tócsák felületén. Tipikus, esôs évszakbeli éjszaka volt. A halál éjszakája. S akkor hirtelen, Löwenroth háta mögött, a bok- rok sűrűjében megpillantottam két fénylô csillagot. Két világító pontot: valakinek a szemét. Most éreztem csak igazán, hogy beszélnem kell! Akárnzit, csak beszélni! S én beszéltem; de hogy mit, senki ne kérdezze tôlem! Simonian az arcomat fürkészte, és még mindig a fejét törte. Ruth közelebb lépett hozzám, hogy akár fônöke parancsa ellenére is, de belém szúrja a tűt. Vettem magamnak a bátorságot, hogy hátráljak elôle. Végül is térdre vetettem magam, karjaimat égnek emeltem, és összeszedve minden erômet, ná- ga nyelven a levegôbe ordítottam. - Kígyótestvér, segíts! Odakinn nem mozdult semmi. Behunytam a sze- mem, s amikor kinyitottam, már két pár fénypont világított a bokrok között. Erre még nagyobb erôvel kiáltoztam tovább. - Gyere, kígyótestvér! Meg akarnak ölni. . . ! Gye- re, kígyótestvér, mentsd meg a testvéredet! Odakint semmi nem moccant, idebenn pedig mindenki megkövülve bámult rám. Alighanem azt hitték, hogy elment az eszem a félelemtôl. Harmadszor ordítottam fel, egyre nagyobb két- ségbeeséssel, amikor végre történt valami. Ruth kö- zelebb jött hozzám, és a bokrok között a csillagok hatra szaporodtak. Simonian intett, és odakiáltott Ruthnak. Talán azt, hogy elég a szövegbôl, nyomja belém a kábító- szeradagot. Csakhogy ekkor Ruth már a kezeim kö- zött volt, a tű pedig törötten hevert a lábam mellett. Ruth felsikoltott, amikor ismét belemarkoltam a hajába. - Le a fegyverekkel, mert megölöm! Most való- ban vége a játéknak, Simonian! Aztán Ruthot magam elôtt tartva óvatosan a bok- rok felé intettem. - Holdanyónak vége! Gyertek, kígyótestvérek! Mosolyogtam, a gyôztes mosolyával. Végre úgy éreztem, hogy nyertem, és esküdni mertem volna rá, hogy ezen az éj szakán már nem érhet több meg- lepetés. Odakint susogni kezdtek a bokrok, az ágak félre- hajlottak, halk morgás támadt, és dermedt kezeim- bôl kicsúszott a foglyom. 378 379 A nyitott falon át, ázott bundával, fogukat kivi- csorítva, égô szemekkel besorjáztak Ruth Wessely tigrisei. 33 A következô szempillantásban kitört a pánik. Lö- wenroth felordított, elejtette a fegyverét és a polcok közé menekült. Ruth eltűnt mellôlem, de nem a tig- riseihez futott, hanem éppen ellenkezô irányba. A vörösképű a galériához vezetô lépcsôhöz rohant. és felszaladt rajta, maga után rántva a lépcsôt. Jun- gerth egy leheletnyit késett: csak a felfelé emelkedô lépcsô legalsó fokát tudta megragadni. Kapaszko- dott egy darabig, majd hangos puffanással visszazu- hant a földre. Felrántottam a fekvô Ratnát. Amikor megpillan- totta a tigriseket, eltakarta a szemét és felnyögött. Nekem se tetszettek a csíkos legények, de még mindig jobb néhány tigris, mint egy égô helikopter. Különösen, ha belsejében ül az ember, némikép- pen kinyiflEantva. A tigrisek sürögtek-forogtak, ránk vetették barát- ságosnak egyáltalán nem mondható pillantásukat: egyre gyorsabbnak és idegesebbnek tűnt a mozgá- suk. Szememmel Ruthot kerestem, de csak Simoni- ant találtam. A doktor homloka izzadságban für= dött, és a galérián mocorgó vöröshajúra ordított. - Eressze már le azt a lépcsôt, ember! A vörös lejjebb csúsztatta a lépcsôt. Az egyik ke- ringô tigris azonnal észrevette, és villámgyorsan rá- vetette magát. Ĺtkarolta a végét, és igyekezett: egyensúlyba hozni magát, hogy felkúszhasson a ga- lériára. A vörös felordított, és rémületében úgy megrán totta a kart, hogy az egyetlen rúgással mennybe re ; pítette a lépcsôt tigrisestôl. A csíkos macska lesza- kadt a legalsó fokról, és átrepült felettünk. Velôtrá- zó sikoltás hallatszott, majd dühös ordítás. Valahol felcsattant egy lövés is, de fogalmam sem volt róla, ki lôtt. Szentarkangyalt láttam egy pillanatra, amint kibukkant az állványok mögül és mintha felém kiál- tott volna valamit. Felemeltem Ratnát, megpróbáltam az állványok felé vinni. Egy tigris azonban elállta az utam és szembenézett velem. Ahogy elcsattant a lövés, Simonian felordított. - Ne lôjenek, a Jézusát! Valamennyiünket szét- tépnek! - Ruth kisasszony - hallottam Jungerth könyör- gését. - Csináljon már valamit velük, hiszen maga. . . - Mit csináljak? - kiáltotta vissza remegô hangon Ruth. - Nincs nálarn! Nem érti? Nincs nálam egy gyűszűnyi sem! - Hová az ördögbe tette? Tegyen már valamit, az istenért! - De hát rnit csináljak? Ki gondolta volna, hogy éjszaka még. . . Ki engedte ki ôket, ó, Istenem! Azon igyekeztem, hogy elérjem Ratna elejtett géppisztolyát. S bár az a macska, amelyik az elôbb már kinézett magának, egyre közelebb j ött hozzám, megpróbáltam megkaparintani a géppisztolyt. A tigris felmordult, lábamhoz dörgölôzött, majd mint aki jól végezte dolgát, rátelepedett a fegyverre. Ratna sikoltozott, a tigris megcsóválta a farkát, és egyszerre csak megváltozott a tekintete. Lesunyta a fejét, mint aki ugrásra készül. - Winter! - hallottam saját ordításomat az általá- nos hangzavarban. - Winter! Lôjön! Aztán egyszerre csak eszembe jutott valami. Zse- bembe nyúltam, s amikor puha porba süllyedt az 380 381 ujjam, úgy éreztem, hogy ismét kaptam egy lehetô- séget. Felemeltem a karom, és felordítottam. - Vissza, Winter! Nem kell lôni! Minden oké! Ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Az egyik tigris felröppent a levegôbe és Jungerthra vetette magát. A bajuszos elterült a földön, és kétségbeeset- ten felüvöltött. Ĺlmatlan éjszakai órákon még ma is hallom az üvöltését. Ezután kezdetét vette az általános lövöldözés. Itt is, ott is torkolattüzek villantak a tigrisek hangos üvöltésével elegyedve. Hiába ordítoztam, hogy ne lôjenek, senki nem hallgatott rám. A lábamnál ülô tigris a fegyverdur- rogás hatására úgy látszik, megváltoztatta abbeli szándékát, hogy Ratnát és engem faljon fel, mert társai után iramodott. Szerencsétlenségemre a gép- pisztolyt is magával sodorta az állványok alá. Pillanatig haboztam csak, aztán magamhoz szorí- tottam a kis doktornôt. - Jöjjön! A többire már nem nagyon emlékszem. Valame- lyik tigris újra megjelent elôttem, és egy leszakított emberi kezet vitt a szájában. Elborzadtam az iszo- nyattól, de aztán erôt vettem magamon, és elkezd- tem vonszolni Ratnát a bokrok felé. Az esô az arcunkba vágott, s az utolsó, ami a poko- li j elenetbôl megmaradt bennem, a tigris volt, amint alighanem Jungerth karját tartotta a fogai között. Futottunk, ahogy lábunk bírta, a temetô felé. A hold most nem bukkant ki a felhôk mögül, csak a fák lombja zúgott magasan a fejünk felett. Kizuhantunk egy tisztásra, és felnéztem a fák ma- ! gasára. Ahogy levegô után kapkodtam, arra gondol- tam, de jó is volna, ha hirtelen szárnyam nône: csô- römbe kaphatnám Ratnát, és elrepülhetnék vele a Brahmaputrán túlra. Aligha voltam egészen magamnál, nyilván ezért jutottak eszembe ilyesféle marhaságok. Egyébként, ha jól meggondolom, nem is volt olyan marhaság. Ha szárnyam nôtt volna ugyanis, ki tudtam volna kerülni azt a tigrist, amelyik ott ült a tisztás közepén, érdeklôdéssel figyelve, ahogy kivonszolom a bok- rok közül a félig még mindig eszméletlen Ratnát. Rám nézett, kissé felemelkedett, féloldalra haj- totta a fejét és megnyalta a száját. Ratna felsikoltott, aztán a dolgok könnyebbik részét választotta: elájult. A tigris morgott, felugrott kb. egyméternyi ma- gasba, aztán vissza is zuhant, ahonnan elrugaszko- dott. Igyekeztem a szemébe nézni. Közben lassan, hogy meg ne riasszam, zsebem felé tapogatóztam. Összemarkoltam annak a földnek a maradékát, amit tegnapelôtt kotortam össze azon a helyen, ahol Ruth megmentett bennünket a csíkos macskáktól. Futó pillantást vetettem Ratnára, aztán felkiál- tottam úgy, ahogy Ruthtól hallottam. - Sahhhhh! A tigris, mintha eksztázisban lenne, felemelke- dett, odaügetett hozzám, és a lábamhoz dörgölô- zött. Felágaskodott: megnyalta az arcom. Széttártam a tenyeremet, és orra alá dugtam a száraz, szürkésfekete port. A tigris visszahuppant, és boldog kurrogással nyalni kezdte a tenyeremet. Egészen addig nyalogatta, amíg el nem fogyott a por. Akkor a lábamhoz kushadt és felemelte a fejét, 382 383 ' mintha parancsra várna. Összecsuktam a tenyerem, és arrafelé mutattam, ahol számításaim szerint a tig- risek istállója állt. - Sahhhh! A csíkos macska mintha bólintott volna. Odadör- gölte a hátát a combomhoz, aztán egyetlen, óriási ugrással eltűnt a sűrűben. Kivakartam Ratnát a pocsolyából, amelyben fe- küdt, hóna alá nyúltam, és elindultam vele a dzsun- gel belseje felé. 34 Amikor reggel lett, már én is alig álltam a lábamon, i nemcsak Ratna. A nap kikukucskált a száguldó fel- hôk közül. Az esô elállt; csak a fák leveleirôl csöpö- gött a víz a nyakunkba. Amikor meghallottam a távoli dobszót, leültet- tem Ratnát egy bokor alá, és ráparancsoltam, hogy bármi történjék is, el ne mozduljon onnan. Néhány száz méternyire a dzsungel véget ért: az óriási, fákkal övezett tisztáson elém tárult egy falu. A csúcsos, szalmatetejű, oszlopokon álló házak ki- ; emelkedtek a tér síkjából. A széles tornácokon ágyékkötôs alakok mozogtak. Lekuporodtam a földre, és igyekeztem felidézni a múltat. Csak a fôbejáraton mehetek be, nem vitás. . . De mi lesz, ha belezuhanok egy gödörbe, vagy elôbb nyilaznak rám mérgezett vesszôvel, mintsem szót tudnék érteni velük. Törtem a fejem, és rájöttem, hogy a szükség cso- dálatos teljesítményekre sarkallja az embert. Agyam ismeretlen mélységeibôl egyre több nága szó bukkant elô, olyanok is, amelyekrôl el sem tud- ' tam képzelni, hogy ismerem ôket. Vesztegetni való idôm nem volt, ezért felemel- kedtem, és elindultam a falu felé. Amikor elértem a jó három méter mély árkot, arninek a fenekérôl he- gyezett bambuszoszlopok meredtek felém, jobbra fordultam. Követtem az árok vonalát és csak akkor torpantam meg, amikor észrevettem a leeresztett felvonóhidat. Lopva felpillantottam a sűrű lombú fára, amelyre a felvonóhíd liánját vezették. Tudtam, hogy valaki odafenn ül és csak arra vár, hogy átmenjek a hídon. Nem tagadom, szaporábban vert a szívem, ami- kor ráléptem a liánokból és faágakból összefércelt tákolmányra. A híd figyelmeztetôen hajladozott alattam, de most nem értem rá élettelen tárgyak figyelmeztetéseivel törôdni. Élô emberek vártak rám: élô asszonyok és gyerekek. És ha valami bajom esik, lehet, hogy néhány nap múlva valamennyien halottak lesznek. Leléptem a felvonóhídról az árok túlsó oldalára. A felhangzó ragadozómadár-rikoltás arra figyel- meztette a falu lakóit, hogy a bejárathoz érkeztem. ňvatosan hátrapillantottam: a felvonóhíd már nem volt sehol. Csak kihegyezett és bizonyára mé- regbe mártott bambuszcölöpök meredeztek rám az árok mélyén. Nem volt többé visszaút. 35 Aki már járt nága faluban, tudja, hogy az árkon be- lül olyan sűrű, több méter magas és tíz-húsz méter széles ösvény veszi körül a települést, amelyen még a megvadult elefánt sem tud keresztültörni. A sövény egyetlen alagútszerű, bevezetô úton szelhetô csak át. Az alagút oldalait vesszôbôl fonják és vályoggal tapasztják be, akárcsak a tetej ét. Ha va- 384 385 lakit ki akarnak nyírni, itt aztán könnyen megtehe- tik! Tudtam, hogy sokat kockáztatok, de nem volt más választásom. Abban reménykedtem, hogy kí- gyótestvérem felismer, vagy az, aki az üzenetet küldte Londonba. Sötét volt odabenn, túlságosan is sötét. Szembe velem, talán százméternyi távolságban az alagút vé- gének fénye világított, talpam alatt száraz levelek zizegtek. Nem mertem arra gondolni, hogy meg- ; nyílhat alattam a föld, és kihegyezett karókra zu- hanhatok. , Elöntött a veríték, szívem a torkomban dobogott. Mintha visszasüllyedtem volna a múltba, a háború idejébe. . . Csakhogy akkor Radzs Kumar Szingh társaságában jártam a dzsungelt, és úgy bíztam ben- ne, mint egy erdei istenben. Sokért nem adtam vol- na, ha itt lehetett volna most is mellettem! Felrémlett elôttem szakállal keretezett, szigorú arca, és mintha biztatóan mosolygott volna felém. (; Csak elôre, Leslie száhib! Elôre és nyugalom! Amikor elértem a folyosó végét, elvakított a kint- rôl beragyogó napfény. Ĺtpréseltem magam a nem európai ember méretére készített szűk nyíláson, az- tán megtorpantam, és igyekeztem olyan kicsire ösz- szehúzni magam, amilyenre csak tudtam. Velem szemben rikító színekkel tarkára mázolt nága harcosok álltak, íjaikat rám szegezve. És én jól tudtam, hogy valamennyi vesszônek kígyóméregbe áztatták a hegyét. Ĺlltam velük szemben, és nem mertem megmoc- canni. Súlyos csend nehezedett ránk: szinte hallot- ' tam a dzsungel lélegzését. Az ösvényen túl madarak , rikoltoztak; a házak között feketetarka disznók rö- fögtek. Néhány asszony és gyerek kimerészkedett a teraszokra. Az asszonyok a gyerekek füléhez hajol- tak és belesugdostak valamit. Összeszedtem minden erômet, és a legmarco- nábbra festett fickóhoz fordultam. - A fônökkel. . . szeretnék beszélni. A harcosok között morgás támadt: egy zöld szafa- riinget viselô, farmernadrágos, középkorú férfi nyomakodott elôre. Rövidre vágott haja, széles, ki- fúrt orra nágát sej tetett, öltözéke azonban burmaira vallott. Megállt elôttem, szétterpesztette a lábát, és nem túl barátságosan nézett rám. - Ki vagy? - Lawrence - mondtam, és megpróbáltam kita- lálni, hogy ki lehet -, Leslie L. Lawrence-nek hív- nak. - Hogy találtad meg a bejáratot? - Jártam már a falvaitokban. Keményen a szemembe nézett, és én álltam a te- kintetét. - Melyik faluban? - Messze innen. ůgy hívták, hogy Meng-meng. Megrebbent a szempillája. - Ilyen falu nincs. - Akkor volt. Amikor a világ túlsó végén hábo- rúztak az emberek. - Errôl tudok. Azt mondod, hogy Meng-meng- ben jártál? - Az Irrawaddy folyótól északra. Volt egy bará- tom, aki nem volt egészen kígyóember, mégis nagy kígyóvarázsló volt. ş vitt oda. - Radzs Kumar Szingh? Most rajtam volt a meglepetés sora. - Honnan tudod? A harcosok közül kivált egy festett férfi, és a köze- lembe lépett. 386 387 - Ismered? - Odalenn, ' - Már találkoztunk - mondtarnˇ Holdanyó kertjében. - ş volt az? - fordult tetôtôl talpig bemázolt testvéremhez" : - Azt mondtad, hogy nem ö1t meg, hanern elen- gedett? Szótlanul bólintott. - Azt mondtad, hogy kígy ótestvér? ůjabb bólintás. - Mutasd a karod! a Felgyűrtem az ingem ujját, és megmutattam kígyót, amít még Radzs Kumar Szingh tetoválta- tot Megnyugodva felsóhajtott, aztán hozzárn for- dult. - Mit akarsz, Leslie? - Azt akarom, hogy segítsetek. Hiszen ti hívta- az üzeneteket. Te küldted? tok. Megkaptam Szomorúan rázta meg a fejét. - Nem. Sôt megtiltottam, hogy üzenjenek érted. Egy öreg ernber küldte, akí azóta már halott. Laong a. Laong apjának az unokatestvére tengerész. apj ş vitte neked Londonba az ü tho én ki va- - És. . . honnan tudta Laon ok? - Még abból az idôbôl ismert, amíkor. . . leeresz- kedtek az angolok a fehér felhôn. És Radzs Kumar Szinghet is ismerte. Azt mondta, ha k Hold- vagy az, aki meg tud szabadítani anyótól. k kell! Tudom, - Azt is teszem. De segitenete hogy,nága asszonyokat ölt. E1 akarom kapni! = Es rniért nem teszed? - Segítségre van szükségem. Néhány barátom Holdanyó kezébe került. Egyedül menekültem meg. . . azaz egy asszony és én. Ha nem segítetek, Holdanyó gyilkolni fog. Sok nô és gyerek lesz az áldozat. - Tudod hol vannak a nága asszonyok? - Tudom. A ternetôben. - Én is tudom. Megtértek Va és Lavra istenek földjére. Bemutattuk értük a halotti áldozatot. És rnegtiltottam, hogy bosszút álljanak értük. Egyedül csak kígyótestvéred, Laong férje szegte meg a pa- rancsom. De Laong is halott. Va és Lavra birodal- rnában vár ránk. Sajnálom, nem segíthetünkˇ gyszerűen nem értettem a dolgot. Kétségkívül zavart, hogy nehézkesen beszéltem a nága nyelvet. yira félnének Holdanyótól? A hajdani fejvadá- szok fiai és unokái - De miért? Legugg olt velem szernben és intett, hogy én is guggoljak le. Halkravette ahangját, nehogy atöbbi- ek meghallják. gyok a fônök. Sok évig dolgoztam Ran- -Énva goonban útépítęsen. A tábornok, U-Van bízott meg, hogy jöjjek ide a faluba, és tartsak rendet. Azt mondta, hogy éljünk ú , ahogy ôseink éltek, de fe- jeket nem szabad többé levágnunk. Érted? Nincs többé fejvadászat! Azt is mondta a tábornok, ha mégis megtörténne, katorlák jönnek géppuskával, óriás szúnyogokkal, és akkor baj lesz, nagyon nagy baj. Rám bízta a népemet. És én meg akarom védeni ôket. Én tudom, mi a géppuska. Ezek nem tudják. Azt hiszik, a kígyóméreggel bekent hegyű nyílvesz- szô a legfélelmetesebb fegyver. Én is gyűlölöm Holdanyót. De ezutánrnár nemfog eltűnni afaluból senki. Megvédjük magunkat. Nekem is eltűnt a 389 388 testvérem. Mégsem tehetek semmit. şk fehérek. şk az erôsebbek. Én láttam fegyvereket Csittakang- ban és Rangoonban is. Nem akarom, hogy kiirtsák a népemet. Ez a véleményem. Megdöbbenve hallgattam, és arra gondoltam, hogy lám már itt is vége a régi világnak. Élô múze- um, amelyet felvilágosult múzeumigazgató vezet. - Figyelj ide - próbáltam jobb belátásra bírni.- Most másról van s ó. Azok az emberek bűnösek. És ott van közöttük Holdanyó is. - Akkor miért nem fogják el ôket a tábornok em- berei? - Mert azt hiszik, hogy ti csináltatok minden rosszat, ami errefelé történt. Elszürkült az arca, ahogy szembenézett velem. - Milyen rosszat? Amennyire csak nága szókincsembôl tellett, el- meséltem neki a Krisna-hívôk halálát, az aszalt fej e- ket, a nága nyílvesszôket. Mindent. ůgy hallgatta, hogy még le egôt is elfelejtétt ven- ni. Amikor befej eztem, felhorkant, felindult, keserű horkantással. - Hiszen ez nem igaz! Mi nem öltünk meg senkit. És a szomszéd falvakból sem. Mi valamennyien be- tartjuk a tábornok törvényét. Békében akarunk élni a földjeinken. De Holdanyó elvette az asszonyain- kat! - Tudom - bólintottam, és igyekeztem nem fel- bukfencezni, pedig alig éreztem már zsibbadt lábai- mat. - şk azt akarják, hogy titeket büntessenek meg helyettük. Azt akarják, hogy a tábornok ideküldje a helikoptereit és a géppuskáit. Sötét képpel hallgatott, és én tudtam, hogy most dôl el minden. Nemcsak Holdanyó sorsa, hanem másoké is. Határozott mozdulattal az ingem alá nyúltam, és kihúztam az útlevelem - Látod ezt? Szótlanul bólintott. - Ez a tábornok üzenete - mondtam. - )És a fény- képem is benne van, hogy jobban higgyetek nekem. A tábornok megengedte, hogy harcba hívjalak ben- neteket Holdanyó ellen. ěgéri, hogy senkit sem fog megbüntetni közületek. Elvette, belelapozott, aztán visszaadta. Lehor- gasztotta a fejét, majd hangosan, hogy a többiek is jól hallhassák, me szólalt. - Hiszek neked, kígyótestvérem. Az a tábornok parancsa, hogy engedelmeskedjünk neked. Régen, Rangoon mellett útépítésen dolgoztam. Volt ott egy ember, aki papírra festette, hogy ki hány napig épí- tette az utat. Én egyszer be akartam csapni. Bele- néztem a papírjába és láttam, hogy nem vonásokat húz, amivel számolni lehet. Érted? - Persze. Hangos nevetés kísérte a szavait. A marconára festett harcosok fegyvereikre támaszkodtak, s mint a száraz, ôserdei tapló a harmatot, itták minden sza- vát. - Szóval, ez az ember csak festette azokat a furcsa jeleket. Én meg arra gondoltam, hogy ha nem voná= sokat húz, ákkor nem is tud számolni, és be lehet csapni. Amikor pénzt adtak nekünk, és azt mond- ták, hogy kétszer tíz meg még egy kéznyi napot dol- goztam, akkor én azt mondtam, hogy többet. Erre az az ember belenézett a festett papírokba és csak nevetett. I'ontosan tudta, hány napig építettem az utat. És nem adott több pénzt, csak amennyi járt. Azóta hiszek a festett papíroknak és a fényképnek is. Rangoonban minden falon kint volt a tábornok ké- 390 391 pe. Azt mondták, hogy akit az istenek kedvelnek, annak a képét is tisztelnünk kell. Lám a te képed is itt van, és jeleket is festettek a papírra. Hiszek ne- ked. . . De mégis megkérdezem, mielôtt belépnél a falunkba, hogy biztosan nem jönnek-e emberek óri- ás szúnyogon - így mondta a helikoptert -, hogy megbüntessenek bennünket? - Egészen biztos. - Akkor jó - mondta, és felemelkedett. - Akkor segítünk neked. Ahogy felpirkad a hajnal, és elvé- geztük az áldozatot, megbüntetjük Holdanyót! Délután visszajött hozzám Hnama - így hívták a fa- lu fônökét -, deréktól felfelé kimázolva. Felsô testét fehér és kék csíkok szabdalták keresztül-kasul; ko- pott jeansétôl viszont rnég így sem volt hajlandó megválni. Lecsüccsent a kunyhó sarkába, és megvakargatta a mellét, amely láthatóan viszketett a festéktôl. - Elküldtem egy embert a papíroddal, testvérem. Mire a nap lemegy, eléri az atyák házát. - A lány? - Megtaláltuk. Akarod látni? Nemet intettem. - Jól van. Az asszonyok gondoskodnak róla. Hümmögött egy kicsit, ami nem nagyon tetszett nekem. - Valami baj van? - Kígyótestvéred azt mondj a, hogy a lány is közé- jük tartozott. Igaz ez? - Igaz. De rnegszökött tôlük. Nem szeretném, ha baja esne. - Nem esik baja. A te dolgod. De ne mondd el másoknak. Az asszonyok nem tudják. Ha tudnák, baj lenne belôle. Kész vagy az áldozatrá? Meghökkenve bámultam rá. - Mire? - Este megkezdjük az áldozat bemutatását. Ha velünk akarsz jönni, neked is részt kell venned ben- ne. Nága harcosokkal csak nága harcosok harcolhat- nak. Ugye megérted? Mi egyebet tehettem volna? 36 A falu végén, a szellemek házában feldübórögtek a dobok. Egész délután zuhogott, estére azonban ki- tisztult. Holdanyó fényes arca éppen felragyogott a dzsungel felett, amikor eljöttek értem. Sejtettem, hogy kígyótestvérem is közöttük van, de mivel egyetlen szót sem szóltak hozzám, én sem kérdezôs- ködhettem. Tökhéjon vizet, festéket és disznósörté- bôl készített ecsetet hoztak. Egyikük intett, hogy vessem le az ingem. Röpke fél óra múlva nágább voltam a nágánál. Mielôtt elmentek, elismerôen végignéztek raj- tam. ůgy tűnt, elégedettek a munkájukkal. A falu apraj a-nagyj a a dobok háza elôtti téren szo- rongott. Lelkem mélyén meg voltam gyôzôdve róla, hogy harsány nevetésben törnek ki, amikor megpil- lantanak összevissza pingálva. Nevetésrôl azonban szó sem volt. A szertartás ko- molyságáról egy tompán pufogó dob gondoskodott, amit megállás nélkül vertek odabenn. - Te még nem jöhetsz be - fordult hozzám Hna- ma: - Ha bejönnél, meg kellene tisztítani utánad a házat. Frissen vagy festve, és még nem félnek tôled eléggé a szaopjimcsók, a halottak szellemei. 393 392 Lekuporodtam a földre, és vártam az elkerülhe- tetlent. A dob fergeteges erôvel pufogott, a tömeg némán körülfogott, pisszenés sem hallatszott. A szellemekházának ajtaja kitárult: kisorjáztakrajta a harcosok. A legelsô fatálcát tartott a kezében, és egész közel jött hozzám. Tálcája majd a fejem búb- ját érte. Ekkor a dob hangját túlharsogva egy erôteljes hang recitálni kezdett egy sohasem hallott szöveget: egy nága hôsrôl írott éneket. Csak a töredékét értet- tern meg a történetnek. Then volt a fôhôse, egy óriáskígyó, akinek a nágák a fiai. A befej ezô formula pedig úgy hangzott, hogy aki fogyaszt Then húsá- ból, maga is nágává válik. A dob elhallgatott. A tálca ott lebegett a fejem felett. Felnyúltam, kivettem egy karikát a darabok- ra vágott kígyóból és a számba vettem. ňriási nye- léssel eltüntettem, olyan képet vágva hozzá, mintha ez lett volna életem legfejedelmibb lakomája. Harsány üdvrivalgás tudatta mindenkivel, hogy Kigvema falvának nága lakossága megszaporodott egy fôvel. 37 Felavatásom után néhány perccel ömleni kezdett az esô. Éreztem, hogy a rám kent festék patakokban csorog le rólam. A fônök végre intett, és én bevonul- hattam a szellemek, vagy dobok házába. A rönkökbôl összeácsolt épület egyetlen helyi- ségbôl állt: falai mentén fából faragott bálványok sorakoztak. Legelöl a termékenységet jelképezô há- zaspár: Va és Lavra szobra. Bár a helyi kultuszok hatása erösen érzôdött az ábrázolásukon, mégis könnyen felismertem- bennük a hindu pantheon Is- ten-házaspárját: Sivát és Kálit. Mellettük átfúrt orral, riasztó mosollyal az arcu- kon a falu istenei terpeszkedtek:,ja-taun, , a-tai, Kum jeng. Körülöttük, mint rossz arcú kísértet, a halottak szellemei: a szahák; a gonosz kísértetek: a szaopjimcsók és az erdei utast ijesztgetô szaopok áll- dogáltak. A bejárattal szembeni falat teljes egészé- ben egy hatalmas bálvány foglalta el, valamennyi istenség között a legnagyobb, az ég ura: Tongto szamrong-tongo taung-to laong ting-ken kampung- laong krou-rn a. Elismerem, hogy elsô hallásra kicsit hosszúnak tűnik, de hát egy akkora hatalmú fôisten, mint ô, miért hívatná magát nyúlfarknyi néven? Az ajtótól jobbra helyezték el az óriási dobot. Baloldalt csak egyetlen, fából faragott, totemosz- lophoz asonló cölöp állt, tetején megsárgult embe- ri koponyával. Üres szemgödrei szomorúan bámul- tak rám, mintha az idô múlását akarták volna eszem- be idézni. És nemcsak az emberi élet végességét jel- zô idôét, hanem az órák futását is. Egyszerre csak belém döbbent az eddig gondosan elfojtott rettegés, hogy addig, amíg én itt kôkorszakot játszom, hideg- re teszik a barátaimat. Hnama megsejthetett valamit borús gondolata- imból, mert karomra tette a kezét. - Ha vége a szertartásnak, azonnal indul nk. A mellettem ülô férfiak szomorú, vontatott dalba kezdtek. Telis-tele volt furcsa, ismeretlen, régi sza- vakkal, amelyek egyˇ nága nyelvtudós számára a mennyországot jelenthették volna. Nekem azonban egyre feljebb kúszott st torkornon az idegesség, alig tudtam a szövegre figyelni. 394 395 Hnama hozzám hajolt, és suttogva magyarázni kezdett. - A koponya Kum-jengé, akit istenként tiszte- lünk. Valaha ô alapította Kigvema falvát. S hogy az istenek megóvják a falu népét, úgy döntött, hogy maga is istenné válik, és közbenjár a szellemek vilá- gában értünk. Azt akarta, hogy adjanak nekünk hosszú életet és.. - szégyenlôsen halkra fogta a hangját - sok-sok idegen koponyát és holttestet is, hogy termôvé tegyék a földjeinket. Gazdag termést hozzon a kukorica, a rizs és a bab. És persze a mák is. De hát ez régen volt, nagyon régen. . . Még nagyapá- ink idejében. Ma már nincs koponya, legfeljebb azoké, akik meghaltak valarnilyen betegségben. A tábornok azt mondta, hogy katonák j önnek és lôni fognak, ha megtudja, hogy koponyára vadászunk. Komolyan bólintottam, mintha valóban úgy éreztem volna, hogy méltánytalanság volt betiltani azt a régi, szép szokást. . . - Kum-jeng parancsot adott, hogy öljék meg. şsapáink megfogadták a tanácsát, és sok-sok rizs- pálinkát adtak neki. Aztán mákot fôztek, és annak a levével is megitatták. Kum-jeng csak táncolt, és hir- telen megpillantotta a körülötte várakozó szelleme- ket. Azok meg csak hívták, egyre hívták, hogy men- jen közéjük és legyen Kigvema falvának a védôszel- leme. Kum-jeng letérdelt és megparancsolta leg- idôseh b fiának, hogy vágj a le a fej ét. A fiú nagy meg- tiszteltetésnek vette, hogy ô segítheti át apját a szel- lemek közé: ô maga is ivott a rizspálinkából, a mák fôzetébôl, aztán egyetlen csapással megszabadította Kurn-jenget a fejétôl. - Ezután, a régi szokások szerint, a fejet megfôz- ték, lehántották róla a romlandó húst, és elhelyezték a dobok házában. Még ôseink tették ide. Kum-jeng pedig beváltotta, amit ígért. Szellem lett, és óvja a falunkat. Róla énekelnek a harcosok. Ha befejezték, megkezdôdik az áldozat. Az ének hamarosan véget ért, és két kifestett, har- cos fekete disznót vonszolt be az ajtón. Kés villant, a disznó felvisított és sűrű, habos vér fröcskölte be a falakat, a bálványokat, mindannyiunkat. A hal- dokló malac minden egyes hörgésbe fulladó visítása örömkiáltásokat csalt ki a harcosokból. Összebor- zongtam, de amikor minden elcsendesedett, meg- éreztem, hogy engem figyelnek. Erre én is lelkesen felordítottam. Ordításomat hangos üvöltés fogadta: alighanem ekkor avattak igazából törzsbelivé. Hnama intésére körbeálltunk, és kezdetét vette a kígyótánc. Hnamaalkotta akígyó-Then-fejét, egy ügyesen mozgó fiatalember pedig a farkát. S ahogy elkezdôdött a tánc, mintha visszasüllyedtem volna a múltba. Meng-meng falvában jártam a táncot Radzs Kumar Szingh irányítása mellett. Ki is volt akkor velem? A kis Varga biztosan, azután Szato, az amerikai-japán, és talán Birkner is. Mintha most is hallanám Szato hangját az évek messzi távolából. "Jól csinálod, Cat, ha vége lesz ennek a rohadt hábo- rúnak, te lehetsz itt a törzsfônök!" Hnama felkiáltott, kitátotta a száját, széttárta a karját, és a földre zuhant. Azt a jelenetet játszotta el, amikor egy ellenséges törzsfônök tüzes vasat dugott Then, a nága totemállat torkába. Az óriáskígyó kile- helte a lelkét, de testének darabjai nem semmisültek rneg, hanem minden porcikájából egy-egy nága har- cos született. Amikor a kígyó elpusztult, és mi eleresztettük összekapcsolódott kezeinket, hogy ezzel is érzékel- tessük a nága harcosok megszületését, egy vénsége- sen vén öregember pörkölt rizsszemeket öntött a te- 396 nyerünkbe. Szorosan egymáshoz tapadó testtel kör- be forogtunk, és mind a négy égtáj felé fújtunk né- hány szemet. Aldozatul az erdôk, a fák, a folyók és a patakok szellerneinek. Arnikor elfogytak a rizsszemek, a vénségesen vén öregember figyelmeztetôen felkiáltott. Két harcos odaugrott hozzá, letérdeltek, megragadták a lábát és felernelték a levegôbe. Magasba tartották, hogy elérhesse Kum-jeng koponyáját. Az öreg óvatosan felnyúlt érte, és a harcosok segítségével a földre he- lyezte. A koponya bennünket figyelt, és mintha elé- gedetten nyugtatta volna rajtunk sötét szemgödrei- bôl kisugárzó láthatatlan pillantását. Az öreg térült-fordult: mindegyikünk kapott tôle egy tarkára pingált tyúktojást, mintha csak húsvét lett volna. Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy most következik a szertartás legkritikusabb része. Nem is mertem rágondolni, mi történne, ha nem felelnék meg a próba feltételeinek. A legelöl álló harcos - ezúttal nem Hnama - felri- koltott, nekitámasztotta hátát az egyik bálványnak, majd gyors, pontos mozdulattal elhajította a tojást, amely csattanva tört szét Kum-jeng koponyáján.. A harcosok ujjongtak, akárcsak a próbatevô; talála- tával jogot nyert arra, hogy részt vegyen az akció- ban. Aki nem találja el Kum-jeng ereklyéjét, az itt- hon marad, hiszen maga a szellemmé vált ôsatya ve- zeti a tojást hajító kezét. Beleborzongtam a gondólatba, hogy mi lesz, ha mellé találok. Láttam, Hnama is nyugtalanul pis- log: alighanem azon törte a fejét, milyen kibúvót ke- ressen számomra, ha Kum-jeng rosszul intézné az ügyemet. Megfogtam a tojást, nekinyomtam a hátarn, atai szobrának. Igyekeztem felmérni a távolságot és a tojás súlyát. Beharaptam a szám szélét, éreztem, hogy kiüt rajtam a veríték. A dobok házára súlyos csend hullt, Hnama behunyta a szemét, mint egy Liverpool-szurkoló, aki döntetlen állásnál képtelen végignézni csapatának kilencvenedik percben lôtt tizenegyesét. Meglengettem a kezem, aztán laza csuklómozdu- lattal elhajítottam a tojást. Éreztem, hogy Kum- jeng bizony jobban is vezethette volna a kezem, de különösebb baj azért nem történt. A tojás elérte a koponya tetejét, és csattanva loccsant szét a falon. A nágák felüvöltöttek, áldásukat adva részvéte- lemre. Amikor behozták a rizspálinkát, elégedetten it- tam meg a részem. Kum-jengen nem fog múlni az akció sikere. És alighanem rajtam sem. Az asszonyok és a gyerekek már mélyen aludtak, amikor elhagytuk a falut. S hogy a jelenet kitörölhe- tetlenül az emlékezetembe vésôdjék, arról a termé- szet gondoskodott. A felhôk gyorsan elúsztak a hold elôl, az esô elállt, s telj es pompájában ránk ragyogott Holdanyó fényes arca. Egész éjszaka gyalogoltunk. Közel jártunk a hajnal pirkadásához, amikor elértük a Löwenroth-szere- tetház kerítését. Hnama beleegyezésével átvettem a parancsnokságot. Tudtam, minden azon múlik, mennyire tudjuk észrevétlenül megközelíteni ôket. Bármennyire is kígyóméregbe mártották nyílvesz- szeiket és lándzsáik hegyét, ha a kerítés túloldalán lévôk észrevesznek bennünket, egy-két géppisz- 398 399 tolysorozattal elintézhetik az egész ügyet. S ez ellen talán még Kum-jeng sem tehetne semmit. Hnama mellé hasaltam a fűre, és elmagyaráztam neki, mit kell tennünk. Csak úgy maradhatunk fe- lül, ha váratlanul lepjük meg ôket. Semmi csatakiál- tás vagy diadalüvöltés! Halkan és könyörtelenül, mint a kígyó, akinek a nevét viseljük! Hnama szemében furcsa láng lobogott és ez, ôszintén szólva, nem nagyon tetszett nekem. Ha- boztam egy kicsit, mert nem akartam megsérteni. Végül mégiscsak kénytelen voltam kinyögni, ami a szívemet nyomta. - Nem szeretném, ha. . . a tábornoknak tett ígére- tünk ellenére. . Hidegen félbeszakított, és embereire mutatott. - A harcosok tudják, mit nem szabad tenniük! Ember feje nem fog lehullani! Mély meggyôzôdéssel mondta, a sárga láng azon- ban továbbra is ott világított a szemében. Fától fáig lopakodtunk: csendben, mint a kígyó. Amikor a hajnal elsô fényei fellobbantak a dzsungel felett, acélpántként fontuk körül Löwenroth szere- tetházát. Hnamával a nyomornban átosontam a tisztáson, végig a temetô mellett, az épületek oldalánál, de semmi feltűnôt nem vettem észre. Mintha mély álomba merült volna a telep. Az intenzív osztály ke- rítésében most sem volt áram; a laboratórium kivá- gott ablakrácsa ugyanott hevert, ahol két éjszakával ezelôtt hagytuk. Hnama rám nézett, és megrázta a fejét. Jeges féle- lem húzódott a szívemre. Elkéstünk. . . ! ůristen! E1- késtünk, és minden hiábavaló volt! Mindenki ha- lott. . . Hátrafordultam, de csak a fák törzse nézett velem farkasszemet. Tudtam, hogy minde yik mögött ott lapul egy-egy harcos, intésemre várva. Tehetetlenül elkáromkodtam magam, és mintha csak válaszolni akart volna rá, nagyot kiáltott valaki az intenzív osztály irányából. Hnama összerezzent, az erdô felé bámult. Ebben a pillanatban feldübörgött e y repülôgépmotor, és az épület túlsó oldalán remegni kezdett a fák koro- nája. Megkönnyebbült sóhaj tört ki belôlem. A törzs- fônök bólintott, és felemelte a kezét. A fatörzsek megmozdultak és a kifestett harcosok elindultak ki- tágítani a kört, hogy körülöleljék Löwenroth heli- koptereinek leszállópályáját. Ami ezután történt, csak percekben volt mérhetô. A motorok már pörögtek, arnikor kilestem a legkö- zelebbi fatörzs mögül. Egy óriási, barnára festett, valaha katonai szállítóhelikopter és egy j óval kisebb, kék színű állt a betonpályán. Löwenroth, Simonian és még néhány európai ekkor terelték ki az összekö- tözött kezű Wintert, Szentarkangyalt és Dasz test- vért a leszállópálya mögött meghúzódó hangárépü- letbôl. Winter arcát vérmocsok borította, ingének hi- ányzott egyik ujja. Daszt Szentarkangyal támogat- ta, inkább csak a vállával, mivel kezeit a hátára bilin- cselték. A Krisna-hívô szemmel láthatóan alig állt a lábán, nyaka elôrelógott. A helikopterben benn ül- tek a pilóták; egyikük felemelte a hüvelykujját, je- lezve, hogy kész az indulásra. Ruth Wessely kis csomaggal a kezében ezekben a pillanatokban futott át a fák között. Simonian megtörölgette a szemüvegét, és jelleg- zetes mozdulattal megmasszírozta az orrnyergét. 400 401 Mondott valamit Löwenrothnak, és mintha fájdal- Ekkor figyeltem csak fel a pilótára, amint kétsé - mas mosoly húzódott volna végig az arcán. beesetten próbált úrrá lenni a gépén. Egyre erôtle- ůgy tűnt, búcsúzik a paradicsomától. nebb mozdulatai azonban nem sok jóval kecsegtet- Közben a másik pilóta is felemelte az ujját, és Si- tek. Arca sápadtan fénylett, ahogy a felkelô nap rá- monian intett, hogy megkezdhetik a beszállást. vetette sugarait. Egyik kezével a kormányt fogta, a Hnamára néztem, aki félrebillent fejjel bámulta másikkal pedig megkísérelte kitépni a vállából azt a ôket. Talán azt találgatta, melyikük Holdanyó, és ki tollas végű nyílvesszôt, amely még akkor vágódott ölte meg Laongot, kígyótestvérem feleségét. bele, mielôtt behúzta volna az ablakot. Löwenroth a legalsó lépcsôfokra lépett. Lehaj- Simonian felvisított - nem tévedés: visított, mint totta a fejét, hogy bebújjon a helikopter hasába. egy nô -, a helikopter pedig hatalmas lendülettel Ekkor felemelkedtem, és megindultam a gépek felszállt a fák fölé. Megbillentette szokatlan alakúra felé. tervezett apró szárnyait, egyre erôteljesebben bú- 3g gott a motorja, aztán egyszerre csak megtört a len- dülete. Megremegett, és mint a felhajított kô, zu- Alighanem Ruth essely volt, aki legelôször észre-, hanni kezdett lefele. vett bennünket. Felsikoltott, és tôle szokatlan ré- A szállítógép pilótája halálra vált arccal bámult mülettel eltakarta az arcát. arrafelé, ahonnan hatalmas robbanás hallatszott, - Istenem! - hasított a fülembe a sikoltása. - majd óriási füstoszlop és lángnyelvek törtek az égre. A vademberek! Mondtam, hogy vigyázzatok a kerí- A kormányhoz kapott, de elkésett. tésre, és. . . A fák közül kirepülô hajítódárda áttörte a plexi- Simonian kezében felugatott egy pisztoly. Érez- üveget és átfúrta a torkát. tem, hogy a golyók ott süvítenek el egészen a köze- A következô pillanatban felhangzott a kígyóem- lemben. Löwenroth felkapaszkodott a lépcsôn, be- berek harci üvöltése. Kezemben egy hajítódárdával ugrott a helikopter belsejébe és villámgyorsan be- én is elôrevetettem magam, ahogy annak idején csukta maga mögött az ajtót. A vörös hajú doktor Radzs Kumar Szinghtôl tanultam. utánaugrott, de egy leheletnyit elkésett. Kétségbe- Még néhány perc és elcsendesedett minden. esetten dörömbölt a fémen, Löwenrothnak azon- ban esze ágában sem volt beengedni. A helikopter ugrott egy nagyot, és néhány méter- nyire felemelkedett a levegôbe. Éppen be akartam vetni magam a fák közé, hogy mindenkit figyelmez- tessek a fedélzeti géppuskára, amikor Hnama meg- szorította a kezem. - Vége! - mondta elégedetten. - A nagy szúnyog- nak vége! 402 403 IV Ami ezután történt, arról nem szívesen beszélek. Ruth Wessely, alighogy elhangzott a harci kiáltás, futásnak eredt, és megkísérelte elérni a leszállópálya mögötti épületet. Haboztam egy pillanatig, hogy ôt kövessem-e, vagy inkább Simoniant vegyem üldö- zôbe, amikor észrevettem, hogy Hnama elrohan mellettem és halk, torokhangú, figyelmeztetô kiál- tással cgy bemázolt harcoshoz fordul, akiben kígyó- tcstvéremet sejtettem. Mielôtt még felfoghattam volna, hogy mi is történik, mindketten a menekülô Simonian után vetették magukat, és hangos ordítás- sal üldözôbe vették. Nem tudom, mi kényszerített, hogy kövessem ôket, hiszen igazság szerint Wesselyt kellett volna lcfegyvereznem. Közvetlenül az épület bejárata elôtt érték utol. Simonian hátrafordult és felsikoltott - ismét azzal a magas, nôi sikollyal =, amikor kígyótestvérem meg- ragadta. Simonian eszeveszetten sikoltozva meg- próbált kiszabadulni a nágák kezei közül. ůvöltöttem, ahogy a számon kifért, de meg nem tudnám mondani, hogy mit. Éreztem, hogy elkés- tem, és csak abban bíztam, hogy Hnama betartja az ígéretét. Simoniannak hátracsuklott a feje, és behajlott a térde. Leroskadt Hnama elé, és csak egyetlen szót sikoltozott megállás nélkül: - Nein! Nein! Kígyótestvérem az övéhez kapott, és mielôtt elér- hettem volna, hosszú kését Simoniannyakába fúrta. A kifröccsenô vér az arcomba vágott. Félig vakon tapogatózva Hnama felé indultam. Kitöröltem a vért a szemembôl: bárcsak ne tettem volna! Simonian kopasz, kerek feje ekkor már kígyótest- vérem lándzsája hegyén himbálódzott és kemény, kegyetlen ajkára ráfagyott az utolsó nein. . . - Hnama! Kígyótestvérem felém fordult, meglengette lán- dzsáját, és a fejet a lábam elé hajította. - Az én ajándékom, kígyótestvérem! ş ölte meg Laongot és valamennyit. . . Az átkozott. . . átko- zott. . . Holdanyó! Hnama lehajolt a fejhez, mintha meg akarná si- mogatni. Én pedig felordítottam, és ordítottam megállás nélkül, egészen addig, amíg kígyótestvé- rem át nem karolta a vállam. Nem, higgyék el, nem azért ordítottam, mintha az idegeim felmondták volna a szolgálatot. Láttam én már emberi fejet eleget, szépen gúlába rakva Sanghaj külvárosában, vagy Okinaván. Csakhogy az a fej, amely Hnama kezei között új életre kelt, meglepett, keserű, és hitetlenkedô ordítást csalt a torkomra. Hnama begörbített, horgas ujjaival beletépett Si- monian arcába, felhasította a homlokát és lassan, centiméterrôl centiméterre felfejtette a fejbôrét. A fejbôrt helyettesítô, hajszálvékony gumiréteg alól barna, göndör haj bukkant elô; a hajszálak he- gyén izzadságcseppek ültek. A csendesen zuhogó esôben folyni kezdett a festék a levágott fejrôl, és a vástag sminkréteg alól kellemes, középkorú nôi arc bontakozott ki. 404 405 Hnama vállába kapaszkodtam, és csak egyetlen szót tudtam kinyögni. - ůristen! Hnama lándzsája hegyével megpiszkálta, és szo- morúan bólintott. - Kum-jeng igazságot tett. Megölte Holdanyót! Az esô tisztára mosta az ismeretlen nôi fejet, és már éppen el akartam fordulni, hogy egy fának tá- maszkodjak, amikor villámcsapásként megjelent elôttem "Simonian" alakja, amint elgondolkodva masszírozza az orrnyergét. Mint a tűzhányóból a mázsás kövek, szakadt ki belôlem a kiáltás: - Von Asche! Annemarie von Asche! A két kígyóember némán állt mellettem, és kér- dôn függesztették rám a szemüket. Hogyan is magyarázhattam volna el nekik, hogy a levágott fej néhány perccel ezelôtt még Annemarie von Aschénak, a világ talán leghíresebb indológus- nôj ének a fej e volt. Azé a von Aschéé, akinek magam is számos elôadását hallgattam a stockholmi egyete- men. S aki évekkel ezelôtt nyom nélkül eltűnt Délkelet- Ĺzsia dzsungeleiben. 2 Hnama kinyújtotta a lándzsáját, és Annemarie von Asche fejét egy tócsába lökte. - Véletlen baleset volt. Fegyverrel támadt ránk. Különben ô ölte meg az asszonyainkat. Kígyótest- véred látta egy ablakon át, amint egy olyan tűvel, amivel a burmai nôvérek oltják a gyerekeinket, szí- ven szúrta ôket. - Megígérted, hogy egyetlen embernek sem hul lik le a feje! - ziháltam kétségbeesetten. - Nem is szegtem me az ígéretem, Leslie. Em- bernek nem hullott feje. Csakhogy ô nem volt em- ber. . . Vagy az volt? Lehajtottam a fejem és nem válaszoltam. Vajon mit mondhattam volna neki? 3 Estére megjött Rangoonból a rendôrség, mi pedig gondjainkba vettük az asszonyokat és a gyerekeket. Ezekrôl az órákról nem szívesen beszélek, pedig sok szörnyűséget láttam már életemben. Negyven fiatal nô volt a kórtermekben, legtöbb- jük borzalmas lelkiállapotban. Néhányukon az el- mebetegség tünetei mutatkoztak: például azon a fia- tal, olasz lányon, akit Szentarkangyal azonnal a gondjaiba vett. Néhányan azt sem tudták, hogy Burmában vannak, egy svéd lány például csak arra emlékezett, hogy Stockholmban elrnent valakivel, aki be akarta mutatni Holdanyónak, a többit mintha csak álmodta volna. Talán jobb is, hogy nem emlékezett a gyerekeire, akiket három év alatt szült Löwenroth kórházának, s akik közül csak az utolsót sikerült megtalálnunk a csecsemôk között. Az épületekben és a kertekben pokoli ósszevisz- szaság uralkodott. Még az éjszaka leszállta elôtt megérkeztek a missziós atyák, élükön a mafiózóké- pű Rizzi páterrel. Néhány rövid mondatot válthat- tunk csak. Lelkemre kötötte, hogy amint vége lesz a cirkusznak, vonuljunk át a missziósházba, hiszen lenne éppen elég megbeszélnivalónk. A burmai rendôrök elképedve botorkáltak az 406 407 épületekben. Az egészségügyi katonák a fejüket csóválták, és magam láttam, amint egyikük dühé- ben a levegôbe lôtt. Szentarkangyal szôke, az angolt a hollanddal ke- verô, elkínzott arcú lányt támogatott elém. - Meg szeretném köszönni - suttogta a lány, és rázni kezdte a zokogás. - Három gyerekem volt. . . Mindenre emlékszem. . . Amikor félévesek voltak, elvették tôlem, és soha nem láttam ôket többé. ěgér- je meg, hogy megkeresi ôket! ěgérje meg! 4 Némán mentünk le a laboratóriumba vezetô lép- csôn, vigyázva, hogy a katonák ne vegyék észre, mi- lben sántikálunk. A kartotékok érintetlenül hevertek a fiókokban, ahol néhány nappal ezelôtt hagytuk ôket. Szentarkangyal megállt az ajtóban, nem jött bel- jebb. Winter és Dasz szótlanul nézték, ahogy az elsô fiókból kiöntöm a papírokat a padlóra. Láttam az arcukon, ugyanarra gondolnak, mint én. Kinek lenne jó, ha felszaggatnánk a sebeket? Azok a gyerekek, akiket a kartonokon feltüntetett nôk és férfiak súlyos dollárokon megvettek és örök- be fogadtak, akiket legalább úgy szeretnek, mint édes szüleik szerettek volna, vásárlóikat tartják szü- leiknek, hozzájuk ragaszkodnak. Vajon mi történne velük, ha kitépnénk ôket megszokott környezetük- bôl? Ugyanakkor van-e jogunk eltitkolni ôket igazi anyjuk elôl? Rájuk néztem, és ôk elfordították a fejüket. Kihúztam a második fiókot is, és annak is a padló- ra öntöttem a tartalmát. Még mindig szótlanul álltak: apró izzadságcsep- pek gördültek végig a homlokukon. A harmadik fióknál Winter odalépett hozzám, és kihúzta a negyediket. Erre Dasz is közelebb jött, és gondosan kupacba rugdosta a szétszállt lapokat. Szentarkangyal végigjárta a labort, majd rövidesen egy kis kanna benzinnel tért vissza. Amikor már szinte térdig jártunk a kartonpapí- rokban, Szentarkangyal lecsavarta a kupakot a kan- na tetejérôl, és a benzint rálocsolta a papírkupacra. Winter öngyújtót vett elô, fellobbantotta a lángot és öngyújtóstól együtt rádobta a kartonokra. A máglya fellobbant, mi pedig kimentünk a la- borból. 5 A nágák csoportba verôdve a fák alatt üldögéltek. Hnama kígyótestvéremmel együtt a csoport köze- pén kuporgott, és szemrehányóan nézett rám. Igaz, ami igaz, nem egészen ezt ígértem nekik. Odaballagtam U-Vinhez, és bemutatkoztam. A törzsi ügyekben járatos tiszt rám mosolygott. - Már hallottam önrôl, Mr. Lawrence. És tudok a megbízatásáról is. Gratulálok. A szomorúan gubbasztó nágák felé intettem a fe- jemmel. - Velük mi lesz? Rosszallóan összehúzta a szemöldökét. - Igazság szerint nem lett volna szabad beleke- verni ôket a dologba: A törzsekkel kapcsolatos bur- mai törvények ugyanis kimondják. . . - Igen, de nélkülük. . . 408 409 - Természetesen megértem önt. Várjon csak egy kicsit. Láttam rajta, hogy lázasan töri a fejét. Végül is a bizalmatlanul morgolódó nágákhoz fordult. - Ki a fônöke Kigvema falvának? Hnama felemelkedett. - Én. U-Vin szigorúan nézett rá. - Tudod, hogy szigorúan tilos embert ölnötök és fejet zsákmányolnotok? - Tudom. - Mérgezett nyilakkal és lándzsákkal harcba in- dultatok anélkül, hogy erre engedélyt kaptatok volna. Hnama arca felderült. - Volt engedélyünk. U-Vin elképedt. - Engedélyetek? A kormánytól? Hogy az ördög- be. . ? Hnama diadalmasan rám villantotta a szemét. - Mr. Lawrence hozta magával. Papírra festették az engedélyt, és még Mr. Lawrence képe is benne volt, hogy jobban higgyünk neki. Vedd csak elô, és mutasd meg neki! Kicsit kényelmetlenül éreztem magam. U-Vin felém nyújtotta a kezét, és én kénytelen voltam átad- ni az útlevelemet. - Maga a tábornok festette rá a saját kezével- készségeskedett Hnama. - És rajta van Mr. Law- rence fényképe is. A tábornok megengedte, hogy harcba induljunk Holdanyó ellen. - Holdanyó? Az meg kicsoda? - Maj d késôbb megmagyarázom - mondtam. U-Vin elvette az útlevelemet, megnézte a vízu- momat, aztán értetlenül bámult rám. 410 - Rendben van, de hogy jön ehhez a tábornok? Ez egy közönséges útlevél és. . . Csak a törzsi területen szerzett tapasztalatában és intelligenciájában bízhattam. - Maga a tábornok írta alá az engedélyt, hogy a kígyók fiai harcba indulhatnak a Holdanyó és ban- dája ellen - mondtam, minden szót külön hangsú- lyozva. - Én felolvastam a kígyók fiainak az enge- délyt, és ôk csatlakoztak hozzám. Nélkülük soha nem került volna a kezünkbe Holdanyó bandája. A kígyók fiai nem vétettek a Burmai Unió törvényei ellen. U-Vin végre kapcsolt. - Ja, vagy úgy! - csapott a homlokára. - Termé- szetesen felismerem a tábornok írását! - kissé borús pillantást vetett a fejetlen holttestre, amelyet éppen akkor tettek fel egy katonai teherautóra, nagyot só- hajtott, visszaadta az útlevelemet, és a nágák felé intett. - ěgy már más. Minden rendben. Hazamehettek! 6 Két nappal a tragikus események után a missziósház fogadószobájában, Rizzi atya vendégeiként, vacso- rához készülôdtünk. Odakinn kellemetlen szél rázta a fákat, s Holdanyó fényes arca csak ritkán villant ki a gyorsvonati sebességgel száguldó felhôk közül. Közvetlenül a feszület alatt állt a megterített, hosszú asztal, amelynél rendes körülmények között a missziós atyák fogyasztják vacsorájukat. Ezúttal azonban meg kellett elégedniük egy kisebb helyi- séggel, mivel Rizzi páter azzal is emelni akarta "utolsó vacsoránk" fényét, hogy a díszteremben te- ríttetett meg. 411 Ha egy idegen tévedt volna közénk, bizonyára meghökkent volna már a kinézetünktôl is. Láthatott volna egy óriás.termetű négert, fehér turbánnal a fején, amelyen itt-ott átütöttek a halovány vérfol- tok; egy sínbe rakott kezű papot; egy mocskos, fehér köpenybe burkolózó, összevissza karmolt képű ha- rikrisna-hívôt és végül egy megtermett, kefehajú fickót, alaposan helybenhagyva. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi jómagam voltam. Társaságunkhoz tartozott még néhány burmai katonatiszt - egyikük U-Vin ezredes -, s a zavart képű Fellner doktor, aki csak most kezdte igazából felfogni, hogy micsoda kulimászba került. Amikor a hangtalan léptekkel suhanó burmai al- kalmazottak felszolgálták a kávét, engedelmet kér- tem Rizzi atyától, hogy rágyújthassak a pipámra. Rizzi elegáns kézmozdulattal engedélyezte, majd reverendája alól elôkotort egy csomag vastag kubai szivart, és az asztal közepére tette. S hogy jó példá- val járjon elô, maga vett ki elsônek egyet, és hamaro- san jóformájú füstkarikát fújt a mennyezet felé. Felnéztem a feszületre: a szenvedô képű burmai Krisztus mintha elfintorította volna az orrát. - Csak a társaság kedvéért - mentegetôzött Rizzi. - Különben sincs tiltva, csak. . . néhány testvérünk allergiás a dohányfüstre. Hátradôltem, behunytam a szemem és megpró- báltam koncentrálni. A többiek elcsendesedtek, vá- rakozón függesztették rám á szemüket. şszintén szólva nem tudtam, hogy hol kezdjem. Olyan bo- nyolult és szerteágazó volt Holdanyó ügye, hogy több helyen is elkezdhettem volna. Akár itt, a bur- mai dzsungelben, akár Amerikában; akár másutt. Fellner doki volt, aki profánul megtörte az áhíta- tos csendet. - No, mi lesz már? - noszoga.tott enyhe türelmet- lenséggel. - Azt mondta, hogy kávé után pipafüst mellett elmond mindent. A kávéját kiitta, ha jól szá- moltam, egymás után hármat, a pipája meg úgy füs- töl, mint egy öreg mozdony. Szeretném tudni, hogy mi az ördögnek keveredtem a közepébe, és mért ül- tem négy napig egy sötét szobában, aminek még ab- laka sem volt. -Mert rosszkor érkezett, kedves barátom- mondtam, és megszortyogtattam a pipám, hogy jól szelel-e. - Löwenrothnak nem hiányzott a maga je- lenléte, kedves doktor. . . magát ugyanis már a hajón ki kellett volna nyírniuk. - Engem? - hökkent meg Fellner. - Mi a fenéért? - Mert nem magát várták. Elmondaná a többiek- nek is, hogyan került kapcsolatba Löwenrothékkal? -Én? Tulajdonképpen sehogy. Hamburgban dolgozom, a Trópusi Intézetben. Neurobiológus vagyok. Egy alkalommal behívatott a fônököm. . . Lilienthal doktor, és megkérdezte, nincs-e kedvem Burmába utazni egy-két évre. Meglepett a dolog, de mivel a feleségem meghalt, a gyerekeim pedig Ame- rikában élnek, igent mondtam. ěgy kerültem ide. - Hm. És ki helyett? - Ja, erre gondol? Horowitz doktornak kellett volna Burmába utaznia, csakhogy néhány héttel ezelôtt agyvérzést kapott. ěgy léptem én a helyére. - És majdnem a hullaházba. Horowitz ugyanis benne volt a buliban, mindenrôl tudott, sôt, ha jól sejtem, tevékenyen részt vett a gyerekek európai el- helyezésében is. Képzelheti, milyen kellemetlenül érintette Löwenrothot, amikor Hamburgból értesí- tették, hogy Horowitz doktor élet-halál között le- 412 413 beg, de rnár kerestek valakit a helyére. Éppen ez hi- ányzott neki ! Egy ismeretlen orvos, aki néhány nap alatt mindent kiszagolhat. Ezért, kedves doktor, ön- nek meg voltak számlálva a napjai. Ha nem követ- keznek be a jól ismert sajnálatos események, ön rnár valószínűleg a hűtôházban feküdne, műanyag zsák- ba csomagolva, mint egy mázsa fagyott krumpli. Fellner doki elhúzta a száját. - Imádom a hasonlatait. A többiekrôl mi jut az eszébe? Megpiszkáltam a pipám, és gyanakodva a feszü- letre sandítottam. - Most is figyel a kamerája? Rizzi atya feleresztett egy kövér karikát a meny- nyezet felé. - Nem mindegy az magának? Isten szeme úgyis mindent lát. De megnyugtathatom, hogy jelenleg nem működik. Akkor kapcsoltatom csak be, ha ven- déget fogadok. Szeretem több oldalról is megvizs- gálni a vendégeimet. - Furcsa szokás. - De néha hasznos. Még Nápolyban szedtem fel. Filmre veszem a látogatóimat, aztán késôbb kielem- zem ôket. Nem is sejti, mennyit elárul egy-egy gesz- tus, egy arcrándulás, vagy egy gyanúsan kidudoro- dó hónalj. - Mondja, atyám, nincs önnek. . . hogy is mond- jam csak, izé. . . - Üldözési mániám? - segített ki. - Valami ilyesmire gondoltam. - Bizonyára van - bólintott beleegyezôn. - Tud- ja, nem is egyszer elôfordult velem, még odahaza, hogy egy-egy sötét nápolyi utcán az az érzésem tá- madt, mintha követne valaki. Tisztára üldözési má- nia, nem? Csak úgy lazán hátraütöttem a botommal, aminek, mit tagadjam, ólomból öntötték a végét. Hát nem elém gurult egy fickó rugós késsel a kezé- ben!? Nem is egyszer megtörtént. Persze, nyugod- tan nevezheti üldözési mániának. Láttam, hogy Winter elfojt egy mosolyt, Szent- arkangyal pedig lesütötte a szemét és úgy tett, mint- ha nem hallott volna egyetlen szót sem. - Szóval? - kérdezte Fellner, hogy mentse a hely- zetet. - Hol kezdi? - Hát ez az - ismertem be tétovázásomat. - Van néhány hely, ahol elkezdhetném. - Talán a lányokon kezdje - segített Winter. - Az eltűnt lányokon. Töprengtem néhány másodpercig, aztán bólin- tottam. - Jó. Kezdjük az eltűnt lányokon. És elkezdtem. 7 - Azt, amit most hallani fognak, egyszer már részle- tesebben is elmeséltem Szentar. . . akarom mondani Santarcangeli atyának, ezért ha valami kiegészítésre szorulót találnak a szavaimban, vagy nem minden mozzanat tűnik világosnak, kérem, forduljanak hozzá bizalommal. Monsignore Santarcangeli készséggel ad felvilágosítást az ügyrôl. Szentarkangyal bólintott, én meg folytattam. - Kezdjük ott, hogy az Egyesült Allamokban há- rom évvel ezelôtt létrehoztak egy nagy teljesítmé- nyű rendôrségi, oktató célú számítóközpontot. A központ ügyeinek vezetésével Robert Winter hadnagyot bízták meg. Minden szem Winter felé fordult, aki az amerikai szokásoknak megfelelôen, kivillantotta vakító fog- 414 415 Ebben a szempillantásban megtörtént a csóda. Jungerth felénk lépett, de megtorpant és élszürkült az arca. Hápogva az ajtóra mutatott és nagyot nyelt, mintha gombócot akart volna kilökni a torkából. Én is arrafelé kaptam a fejem; a következô pilla- natban aztán a hozzám legközelebb álló Szentark- angyalt átkarolva a földre vágtam magam. A felkelepelô géppisztolysorozat kitépte Simoni- an kezébôl a fegyvert. A doktor felordított és karjá- hoz kapott. Fehér köpenyét elöntötte a vér, szem- üvege a földre zuhant. Jungerth bajusza törött ma- dárszárnyként leffegett a szája szélén, a vöröshajú pedig alighanem be is csinált rémületében. Egyedül Ruth ôrizte meg a nyugalmát. Felemelte a korbá- csát, és az ajtó felé vágott vele. - Te rohadt szuka! Ĺtkozott néger kurva! A nyitott ajtóban Ratna doktornô állt, kezében még mindig füstölgô géppisztollyal. Tompán kongott a hangja, ahogy merev ajkai közül kipréselte a szavakat. - Vegye el tôlük a fegyvereket, Leslie! Gyorsan engedelmeskedtem. Felkaptam Simo- nian géppisztolyát, aztán begyűjtöttem a pisztolyo- kat is. Ratna még mindig az ajtóban állt, kezében egyre jobban remegett a fegyver. - Nekem már. . . úgyis mindegy, Leslie. Az én életemnek vége. Meg akartak ölni. . . Meghalok, de halálom elôtt még. . . Odaugrottam hozzá. Ha nem fogom meg, elvágó- dik. Kezembe vettem a géppisztolyát, aztán leejtet- tem a földre, amikor Ratna a karomba zuhant. Winter éppen lehajolt, hogy felvegye, amikor is- mét váratlan dolog történt. A terem fala egyszerűen félrecsúszott, mintha hurrikán vagy földrengés tol- ta volna el a helyérôl. Csakhogy ez a félrecsúszás egészen másfajta volt. Simán gördült félre, feltehe- tôen elektronikus vezérléssel. Karomban tartottam Ratnát, és tehetetlenül bá- multam az eltűnô falat. Amikor teljesen felszivó- dott, úgy éreztem magam, mintha a mesék országá- ban egy kerti pavilonba zuhantam volna. A hiányzó fal helyén kiláttam a parkra, az esôben hajladozó fákra, a víztôl csepegô bokrokra. Na és természetesen Löwenrothra, akirôl eddig mindannyian megfeledkeztünk. A csinos, lenyalt hajú Löwenroth is pisztolyt tartott a kezében, mint az éjszaka folyamán jószerével már mindenki. Haja kivételesen kissé ziláltnak tűnt, a pisztoly azonban meg sem rezzent a kezében. Szentarkangyal mozdulata félbemaradt, amikor észrevette, hogy Löwenroth fegyverének a csöve pontosan rá irányul. Morgott valamit, és engedel- mesen az ég felé tartotta a kezét. Akárcsak egy másodperc múlva én is. Simonian sziszegve tapogatta sebesült karját, és a belépô Löwenrothra förmedt. : - Az ördög vigye el magát, hol a pokolban volt >dáig? Ha csak néhány másodpercet késik, kinyírt volna ez a bestia! Nem megmondtam, hogy bilin- seljék meg? Lehajolt a géppisztolyért, felvette, ránézett, az- dühösen elhajította. = - Vigye él az ördög ezt is! Nincs sok teketóriázni : aló idônk! Még az éjszaka meg kell csinálnunk. - Hogy? Mit? - hápogott Löwenroth. - Készítsék elô a helikoptert! Ruth bead nekik 374 375 egy altatót, ami néhány óra múlva nyomtalanul eltá- vozik a szervezetükbôl. Berakjuk ôket a helikopter- be, és csinálunk egy vidám kis robbantást! Maga holnap reggel jelenti Csittakangnak, hogy felszállás közben szerencsétlenül járt Leslie L. Lawrence ro- vargyűjtô expedíciója. - Nem lesz ebbôl baj? - Nem kockáztathatunk. Amíg itt vannak, átok ül rajtunk és. . . şszintén szólva ezek után már nem sok esélyt lát- tam a menekülésre. Ratna magához tért, és kinyitot- ta a szemét. Amennyire tudtam barátságosan néz- tem rá. - Minden oké, Ratna. Fel tud állni? Bólintott, és tántorogva megállt a lábán. Ruth gyilkos mosollyal nyugtatta rajta a szemét. Ratna összerázkódott, és óriási könnycseppek gördültek le az arcán. Egyszerűen nem akartam ˇelhinni, hogy itt a vég. Ruth megmozdult, rnajd lassan kisétált az ajtón. Amíg odakinn volt, csendben maradtunk. Simoni- an a kezét bámulta, amelybôl néha egy-egy csepp vér a padlóra hullott. Ruth perceken belül visszatért a táskájával. Le- tette egy polcra, kinyitotta, injekcióstűt és ampullá- kat szedett ki belôle. Letörte az egyik ampulla végét, felszívatta a folyadékot, kipróbálta, hogy ncm du- gult-e el a tű, aztán odajött hozzám. Ahogy közel hajolt az arcomhoz, igazi sajnálatot f Izttam a szemében. - şszintén sajnálom, Leslie - mondta. - Higgye cl, annak ellenére, amit. . . igazán sajnálom. Ne fél- jcn, nem fog fájni. Amikor a helikopter felrobban, maga már semmit sem érez. . . És. . . Nagyot nyelt, és ha romantikus alkat lettem vol- na, azt hihettem volna, hogy még könnyet is ejt ér- tem. Mivel azonban nem vagyok az, inkább azt fon- tol attam, mi lenne, ha kirúgnám a kezébôl a tűt. Winter hamuszürke arccal a fogát csikorgatta. Szentarkangyal csendben imádkozott, csak Dasz nézte szenvtelenül, aho y Ruth tűje egyre közelebb jön a karomhoz. Szinte kívülállóként hallottam saját, kissé meg- szeppent hangomat. - Valamennyien lógni fognak, Simonian! Gon- doskodtam róla, hogy meghintáztassa magukat a szél! şszintén szólva gyenge kis blöffvolt, profi körök- ben sajnálkozva csóválták volna a fejüket érte. Si- monian azonban nem volt profi a szó klasszikus ér- telmében. - Ĺlljon csak meg! - mozdult a keze Ruth felé.- Mit mondott? - Semmi köze hozzá! - sziszegtem minden erô- met megfeszítve. Csak arra figyeltem, hogy Ruth is elbámészkodjék, és elkaphassam. ůgy, mint az elôbb. És most már az sem érdekelt, hogy esetleg mindkettônket szitává lônek. Egyszerűen nem volt más lehetôségem. - Maga blöfföl, Lawrence -mondta jó megérzés- sel. - Csakhogy én sem vagyok nyeretlen kétéves. - Lehet, hogy blöff- mondtam nyugalmat erôl- tetve magamra -, de lehet, hogy nem. Es maga nem tudhatja, Simonian. Ez az én egyetlen ütôkártyám! Ha kinyír bennünket, és rnégis téved, néhány napon belül nyakán lesz a fél világ. Nemcsak azt veszíti el, amije itt van, hanem mindent, amit eddig összeho- zott. Vége a bulijának, Simonian! Azt hiszi, beveszi valaki, hogy felrobbantunk a maga helikopterével? Azok után. . . 377 - Mi után? - Kíváncsi rá, mi? Simonian mozdulatlanul állt és gondolkodott. şszintén szólva én sem tudtam volna mást tenni a helyében. Odakint tovább zuhogott az esô, Löwenroth kér- dôn bámult Simonianra, én pedig észrevétlenül Ruth felé mozdultam. Lehet, hogy Ruth Wesselynek hatodik érzéke is volt, lehet, hogy csak véletlenül távolodott el tôlem. Mindenesetre, abban a pillanatban, amikor rá akar- tam vetni magam, hátrébb lépett, és ingerülten a levegôbe szúrt a tűvel. - Nem látod, hogy blöflEöl? Összevissza zagyvál, és te hiszel neki! Nyoma sem volt már a szemében szánalomnak. Mitológiai szörny volt: a gyilkolás istennôje. Említettem, hogy odakint változatlan intenzitás- sal szakadt az esô. A fák lombja susogott a szélben; a bokrok vízben fürödtek, s a lezuhanó cseppek óriá- si buborékokat vertek a tócsák felületén. Tipikus, esôs évszakbeli éjszaka volt. A halál éjszakája. S akkor hirtelen, Löwenroth háta mögött, a bok- rok sűrűjében megpillantottam két fénylô csillagot. Két világító pontot: valakinek a szemét. Most éreztem csak igazán, hogy beszélnem kell! Akárnzit, csak beszélni! S én beszéltem; de hogy mit, senki ne kérdezze tôlem! Simonian az arcomat fürkészte, és még mindig a fejét törte. Ruth közelebb lépett hozzám, hogy akár fônöke parancsa ellenére is, de belém szúrja a tűt. Vettem magamnak a bátorságot, hogy hátráljak elôle. Végül is térdre vetettem magam, karjaimat égnek emeltem, és összeszedve minden erômet, ná- ga nyelven a levegôbe ordítottam. - Kígyótestvér, segíts! Odakinn nem mozdult semmi. Behunytam a sze- mem, s amikor kinyitottam, már két pár fénypont világított a bokrok között. Erre még nagyobb erôvel kiáltoztam tovább. - Gyere, kígyótestvér! Meg akarnak ölni. . . ! Gye- re, kígyótestvér, mentsd meg a testvéredet! Odakint semmi nem moccant, idebenn pedig mindenki megkövülve bámult rám. Alighanem azt hitték, hogy elment az eszem a félelemtôl. Harmadszor ordítottam fel, egyre nagyobb két- ségbeeséssel, amikor végre történt valami. Ruth kö- zelebb jött hozzám, és a bokrok között a csillagok hatra szaporodtak. Simonian intett, és odakiáltott Ruthnak. Talán azt, hogy elég a szövegbôl, nyomja belém a kábító- szeradagot. Csakhogy ekkor Ruth már a kezeim kö- zött volt, a tű pedig törötten hevert a lábam mellett. Ruth felsikoltott, amikor ismét belemarkoltam a hajába. - Le a fegyverekkel, mert megölöm! Most való- ban vége a játéknak, Simonian! Aztán Ruthot magam elôtt tartva óvatosan a bok- rok felé intettem. - Holdanyónak vége! Gyertek, kígyótestvérek! Mosolyogtam, a gyôztes mosolyával. Végre úgy éreztem, hogy nyertem, és esküdni mertem volna rá, hogy ezen az éj szakán már nem érhet több meg- lepetés. Odakint susogni kezdtek a bokrok, az ágak félre- hajlottak, halk morgás támadt, és dermedt kezeim- bôl kicsúszott a foglyom. 378 379 A nyitott falon át, ázott bundával, fogukat kivi- csorítva, égô szemekkel besorjáztak Ruth Wessely tigrisei. 33 A következô szempillantásban kitört a pánik. Lö- wenroth felordított, elejtette a fegyverét és a polcok közé menekült. Ruth eltűnt mellôlem, de nem a tig- riseihez futott, hanem éppen ellenkezô irányba. A vörösképű a galériához vezetô lépcsôhöz rohant. és felszaladt rajta, maga után rántva a lépcsôt. Jun- gerth egy leheletnyit késett: csak a felfelé emelkedô lépcsô legalsó fokát tudta megragadni. Kapaszko- dott egy darabig, majd hangos puffanással visszazu- hant a földre. Felrántottam a fekvô Ratnát. Amikor megpillan- totta a tigriseket, eltakarta a szemét és felnyögött. Nekem se tetszettek a csíkos legények, de még mindig jobb néhány tigris, mint egy égô helikopter. Különösen, ha belsejében ül az ember, némikép- pen kinyiflEantva. A tigrisek sürögtek-forogtak, ránk vetették barát- ságosnak egyáltalán nem mondható pillantásukat: egyre gyorsabbnak és idegesebbnek tűnt a mozgá- suk. Szememmel Ruthot kerestem, de csak Simoni- ant találtam. A doktor homloka izzadságban für= dött, és a galérián mocorgó vöröshajúra ordított. - Eressze már le azt a lépcsôt, ember! A vörös lejjebb csúsztatta a lépcsôt. Az egyik ke- ringô tigris azonnal észrevette, és villámgyorsan rá- vetette magát. Ĺtkarolta a végét, és igyekezett: egyensúlyba hozni magát, hogy felkúszhasson a ga- lériára. A vörös felordított, és rémületében úgy megrán totta a kart, hogy az egyetlen rúgással mennybe re ; pítette a lépcsôt tigrisestôl. A csíkos macska lesza- kadt a legalsó fokról, és átrepült felettünk. Velôtrá- zó sikoltás hallatszott, majd dühös ordítás. Valahol felcsattant egy lövés is, de fogalmam sem volt róla, ki lôtt. Szentarkangyalt láttam egy pillanatra, amint kibukkant az állványok mögül és mintha felém kiál- tott volna valamit. Felemeltem Ratnát, megpróbáltam az állványok felé vinni. Egy tigris azonban elállta az utam és szembenézett velem. Ahogy elcsattant a lövés, Simonian felordított. - Ne lôjenek, a Jézusát! Valamennyiünket szét- tépnek! - Ruth kisasszony - hallottam Jungerth könyör- gését. - Csináljon már valamit velük, hiszen maga. . . - Mit csináljak? - kiáltotta vissza remegô hangon Ruth. - Nincs nálarn! Nem érti? Nincs nálam egy gyűszűnyi sem! - Hová az ördögbe tette? Tegyen már valamit, az istenért! - De hát rnit csináljak? Ki gondolta volna, hogy éjszaka még. . . Ki engedte ki ôket, ó, Istenem! Azon igyekeztem, hogy elérjem Ratna elejtett géppisztolyát. S bár az a macska, amelyik az elôbb már kinézett magának, egyre közelebb j ött hozzám, megpróbáltam megkaparintani a géppisztolyt. A tigris felmordult, lábamhoz dörgölôzött, majd mint aki jól végezte dolgát, rátelepedett a fegyverre. Ratna sikoltozott, a tigris megcsóválta a farkát, és egyszerre csak megváltozott a tekintete. Lesunyta a fejét, mint aki ugrásra készül. - Winter! - hallottam saját ordításomat az általá- nos hangzavarban. - Winter! Lôjön! Aztán egyszerre csak eszembe jutott valami. Zse- bembe nyúltam, s amikor puha porba süllyedt az 380 381 ujjam, úgy éreztem, hogy ismét kaptam egy lehetô- séget. Felemeltem a karom, és felordítottam. - Vissza, Winter! Nem kell lôni! Minden oké! Ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Az egyik tigris felröppent a levegôbe és Jungerthra vetette magát. A bajuszos elterült a földön, és kétségbeeset- ten felüvöltött. Ĺlmatlan éjszakai órákon még ma is hallom az üvöltését. Ezután kezdetét vette az általános lövöldözés. Itt is, ott is torkolattüzek villantak a tigrisek hangos üvöltésével elegyedve. Hiába ordítoztam, hogy ne lôjenek, senki nem hallgatott rám. A lábamnál ülô tigris a fegyverdur- rogás hatására úgy látszik, megváltoztatta abbeli szándékát, hogy Ratnát és engem faljon fel, mert társai után iramodott. Szerencsétlenségemre a gép- pisztolyt is magával sodorta az állványok alá. Pillanatig haboztam csak, aztán magamhoz szorí- tottam a kis doktornôt. - Jöjjön! A többire már nem nagyon emlékszem. Valame- lyik tigris újra megjelent elôttem, és egy leszakított emberi kezet vitt a szájában. Elborzadtam az iszo- nyattól, de aztán erôt vettem magamon, és elkezd- tem vonszolni Ratnát a bokrok felé. Az esô az arcunkba vágott, s az utolsó, ami a poko- li j elenetbôl megmaradt bennem, a tigris volt, amint alighanem Jungerth karját tartotta a fogai között. Futottunk, ahogy lábunk bírta, a temetô felé. A hold most nem bukkant ki a felhôk mögül, csak a fák lombja zúgott magasan a fejünk felett. Kizuhantunk egy tisztásra, és felnéztem a fák ma- ! gasára. Ahogy levegô után kapkodtam, arra gondol- tam, de jó is volna, ha hirtelen szárnyam nône: csô- römbe kaphatnám Ratnát, és elrepülhetnék vele a Brahmaputrán túlra. Aligha voltam egészen magamnál, nyilván ezért jutottak eszembe ilyesféle marhaságok. Egyébként, ha jól meggondolom, nem is volt olyan marhaság. Ha szárnyam nôtt volna ugyanis, ki tudtam volna kerülni azt a tigrist, amelyik ott ült a tisztás közepén, érdeklôdéssel figyelve, ahogy kivonszolom a bok- rok közül a félig még mindig eszméletlen Ratnát. Rám nézett, kissé felemelkedett, féloldalra haj- totta a fejét és megnyalta a száját. Ratna felsikoltott, aztán a dolgok könnyebbik részét választotta: elájult. A tigris morgott, felugrott kb. egyméternyi ma- gasba, aztán vissza is zuhant, ahonnan elrugaszko- dott. Igyekeztem a szemébe nézni. Közben lassan, hogy meg ne riasszam, zsebem felé tapogatóztam. Összemarkoltam annak a földnek a maradékát, amit tegnapelôtt kotortam össze azon a helyen, ahol Ruth megmentett bennünket a csíkos macskáktól. Futó pillantást vetettem Ratnára, aztán felkiál- tottam úgy, ahogy Ruthtól hallottam. - Sahhhhh! A tigris, mintha eksztázisban lenne, felemelke- dett, odaügetett hozzám, és a lábamhoz dörgölô- zött. Felágaskodott: megnyalta az arcom. Széttártam a tenyeremet, és orra alá dugtam a száraz, szürkésfekete port. A tigris visszahuppant, és boldog kurrogással nyalni kezdte a tenyeremet. Egészen addig nyalogatta, amíg el nem fogyott a por. Akkor a lábamhoz kushadt és felemelte a fejét, 382 383 ' mintha parancsra várna. Összecsuktam a tenyerem, és arrafelé mutattam, ahol számításaim szerint a tig- risek istállója állt. - Sahhhh! A csíkos macska mintha bólintott volna. Odadör- gölte a hátát a combomhoz, aztán egyetlen, óriási ugrással eltűnt a sűrűben. Kivakartam Ratnát a pocsolyából, amelyben fe- küdt, hóna alá nyúltam, és elindultam vele a dzsun- gel belseje felé. 34 Amikor reggel lett, már én is alig álltam a lábamon, i nemcsak Ratna. A nap kikukucskált a száguldó fel- hôk közül. Az esô elállt; csak a fák leveleirôl csöpö- gött a víz a nyakunkba. Amikor meghallottam a távoli dobszót, leültet- tem Ratnát egy bokor alá, és ráparancsoltam, hogy bármi történjék is, el ne mozduljon onnan. Néhány száz méternyire a dzsungel véget ért: az óriási, fákkal övezett tisztáson elém tárult egy falu. A csúcsos, szalmatetejű, oszlopokon álló házak ki- ; emelkedtek a tér síkjából. A széles tornácokon ágyékkötôs alakok mozogtak. Lekuporodtam a földre, és igyekeztem felidézni a múltat. Csak a fôbejáraton mehetek be, nem vitás. . . De mi lesz, ha belezuhanok egy gödörbe, vagy elôbb nyilaznak rám mérgezett vesszôvel, mintsem szót tudnék érteni velük. Törtem a fejem, és rájöttem, hogy a szükség cso- dálatos teljesítményekre sarkallja az embert. Agyam ismeretlen mélységeibôl egyre több nága szó bukkant elô, olyanok is, amelyekrôl el sem tud- ' tam képzelni, hogy ismerem ôket. Vesztegetni való idôm nem volt, ezért felemel- kedtem, és elindultam a falu felé. Amikor elértem a jó három méter mély árkot, arninek a fenekérôl he- gyezett bambuszoszlopok meredtek felém, jobbra fordultam. Követtem az árok vonalát és csak akkor torpantam meg, amikor észrevettem a leeresztett felvonóhidat. Lopva felpillantottam a sűrű lombú fára, amelyre a felvonóhíd liánját vezették. Tudtam, hogy valaki odafenn ül és csak arra vár, hogy átmenjek a hídon. Nem tagadom, szaporábban vert a szívem, ami- kor ráléptem a liánokból és faágakból összefércelt tákolmányra. A híd figyelmeztetôen hajladozott alattam, de most nem értem rá élettelen tárgyak figyelmeztetéseivel törôdni. Élô emberek vártak rám: élô asszonyok és gyerekek. És ha valami bajom esik, lehet, hogy néhány nap múlva valamennyien halottak lesznek. Leléptem a felvonóhídról az árok túlsó oldalára. A felhangzó ragadozómadár-rikoltás arra figyel- meztette a falu lakóit, hogy a bejárathoz érkeztem. ňvatosan hátrapillantottam: a felvonóhíd már nem volt sehol. Csak kihegyezett és bizonyára mé- regbe mártott bambuszcölöpök meredeztek rám az árok mélyén. Nem volt többé visszaút. 35 Aki már járt nága faluban, tudja, hogy az árkon be- lül olyan sűrű, több méter magas és tíz-húsz méter széles ösvény veszi körül a települést, amelyen még a megvadult elefánt sem tud keresztültörni. A sövény egyetlen alagútszerű, bevezetô úton szelhetô csak át. Az alagút oldalait vesszôbôl fonják és vályoggal tapasztják be, akárcsak a tetej ét. Ha va- 384 385 lakit ki akarnak nyírni, itt aztán könnyen megtehe- tik! Tudtam, hogy sokat kockáztatok, de nem volt más választásom. Abban reménykedtem, hogy kí- gyótestvérem felismer, vagy az, aki az üzenetet küldte Londonba. Sötét volt odabenn, túlságosan is sötét. Szembe velem, talán százméternyi távolságban az alagút vé- gének fénye világított, talpam alatt száraz levelek zizegtek. Nem mertem arra gondolni, hogy meg- ; nyílhat alattam a föld, és kihegyezett karókra zu- hanhatok. , Elöntött a veríték, szívem a torkomban dobogott. Mintha visszasüllyedtem volna a múltba, a háború idejébe. . . Csakhogy akkor Radzs Kumar Szingh társaságában jártam a dzsungelt, és úgy bíztam ben- ne, mint egy erdei istenben. Sokért nem adtam vol- na, ha itt lehetett volna most is mellettem! Felrémlett elôttem szakállal keretezett, szigorú arca, és mintha biztatóan mosolygott volna felém. (; Csak elôre, Leslie száhib! Elôre és nyugalom! Amikor elértem a folyosó végét, elvakított a kint- rôl beragyogó napfény. Ĺtpréseltem magam a nem európai ember méretére készített szűk nyíláson, az- tán megtorpantam, és igyekeztem olyan kicsire ösz- szehúzni magam, amilyenre csak tudtam. Velem szemben rikító színekkel tarkára mázolt nága harcosok álltak, íjaikat rám szegezve. És én jól tudtam, hogy valamennyi vesszônek kígyóméregbe áztatták a hegyét. Ĺlltam velük szemben, és nem mertem megmoc- canni. Súlyos csend nehezedett ránk: szinte hallot- ' tam a dzsungel lélegzését. Az ösvényen túl madarak , rikoltoztak; a házak között feketetarka disznók rö- fögtek. Néhány asszony és gyerek kimerészkedett a teraszokra. Az asszonyok a gyerekek füléhez hajol- tak és belesugdostak valamit. Összeszedtem minden erômet, és a legmarco- nábbra festett fickóhoz fordultam. - A fônökkel. . . szeretnék beszélni. A harcosok között morgás támadt: egy zöld szafa- riinget viselô, farmernadrágos, középkorú férfi nyomakodott elôre. Rövidre vágott haja, széles, ki- fúrt orra nágát sej tetett, öltözéke azonban burmaira vallott. Megállt elôttem, szétterpesztette a lábát, és nem túl barátságosan nézett rám. - Ki vagy? - Lawrence - mondtam, és megpróbáltam kita- lálni, hogy ki lehet -, Leslie L. Lawrence-nek hív- nak. - Hogy találtad meg a bejáratot? - Jártam már a falvaitokban. Keményen a szemembe nézett, és én álltam a te- kintetét. - Melyik faluban? - Messze innen. ůgy hívták, hogy Meng-meng. Megrebbent a szempillája. - Ilyen falu nincs. - Akkor volt. Amikor a világ túlsó végén hábo- rúztak az emberek. - Errôl tudok. Azt mondod, hogy Meng-meng- ben jártál? - Az Irrawaddy folyótól északra. Volt egy bará- tom, aki nem volt egészen kígyóember, mégis nagy kígyóvarázsló volt. ş vitt oda. - Radzs Kumar Szingh? Most rajtam volt a meglepetés sora. - Honnan tudod? A harcosok közül kivált egy festett férfi, és a köze- lembe lépett. 386 387 - Ismered? - Odalenn, ' - Már találkoztunk - mondtarnˇ Holdanyó kertjében. - ş volt az? - fordult tetôtôl talpig bemázolt testvéremhez" : - Azt mondtad, hogy nem ö1t meg, hanern elen- gedett? Szótlanul bólintott. - Azt mondtad, hogy kígy ótestvér? ůjabb bólintás. - Mutasd a karod! a Felgyűrtem az ingem ujját, és megmutattam kígyót, amít még Radzs Kumar Szingh tetoválta- tot Megnyugodva felsóhajtott, aztán hozzárn for- dult. - Mit akarsz, Leslie? - Azt akarom, hogy segítsetek. Hiszen ti hívta- az üzeneteket. Te küldted? tok. Megkaptam Szomorúan rázta meg a fejét. - Nem. Sôt megtiltottam, hogy üzenjenek érted. Egy öreg ernber küldte, akí azóta már halott. Laong a. Laong apjának az unokatestvére tengerész. apj ş vitte neked Londonba az ü tho én ki va- - És. . . honnan tudta Laon ok? - Még abból az idôbôl ismert, amíkor. . . leeresz- kedtek az angolok a fehér felhôn. És Radzs Kumar Szinghet is ismerte. Azt mondta, ha k Hold- vagy az, aki meg tud szabadítani anyótól. k kell! Tudom, - Azt is teszem. De segitenete hogy,nága asszonyokat ölt. E1 akarom kapni! = Es rniért nem teszed? - Segítségre van szükségem. Néhány barátom Holdanyó kezébe került. Egyedül menekültem meg. . . azaz egy asszony és én. Ha nem segítetek, Holdanyó gyilkolni fog. Sok nô és gyerek lesz az áldozat. - Tudod hol vannak a nága asszonyok? - Tudom. A ternetôben. - Én is tudom. Megtértek Va és Lavra istenek földjére. Bemutattuk értük a halotti áldozatot. És rnegtiltottam, hogy bosszút álljanak értük. Egyedül csak kígyótestvéred, Laong férje szegte meg a pa- rancsom. De Laong is halott. Va és Lavra birodal- rnában vár ránk. Sajnálom, nem segíthetünkˇ gyszerűen nem értettem a dolgot. Kétségkívül zavart, hogy nehézkesen beszéltem a nága nyelvet. yira félnének Holdanyótól? A hajdani fejvadá- szok fiai és unokái - De miért? Legugg olt velem szernben és intett, hogy én is guggoljak le. Halkravette ahangját, nehogy atöbbi- ek meghallják. gyok a fônök. Sok évig dolgoztam Ran- -Énva goonban útépítęsen. A tábornok, U-Van bízott meg, hogy jöjjek ide a faluba, és tartsak rendet. Azt mondta, hogy éljünk ú , ahogy ôseink éltek, de fe- jeket nem szabad többé levágnunk. Érted? Nincs többé fejvadászat! Azt is mondta a tábornok, ha mégis megtörténne, katorlák jönnek géppuskával, óriás szúnyogokkal, és akkor baj lesz, nagyon nagy baj. Rám bízta a népemet. És én meg akarom védeni ôket. Én tudom, mi a géppuska. Ezek nem tudják. Azt hiszik, a kígyóméreggel bekent hegyű nyílvesz- szô a legfélelmetesebb fegyver. Én is gyűlölöm Holdanyót. De ezutánrnár nemfog eltűnni afaluból senki. Megvédjük magunkat. Nekem is eltűnt a 389 388 testvérem. Mégsem tehetek semmit. şk fehérek. şk az erôsebbek. Én láttam fegyvereket Csittakang- ban és Rangoonban is. Nem akarom, hogy kiirtsák a népemet. Ez a véleményem. Megdöbbenve hallgattam, és arra gondoltam, hogy lám már itt is vége a régi világnak. Élô múze- um, amelyet felvilágosult múzeumigazgató vezet. - Figyelj ide - próbáltam jobb belátásra bírni.- Most másról van s ó. Azok az emberek bűnösek. És ott van közöttük Holdanyó is. - Akkor miért nem fogják el ôket a tábornok em- berei? - Mert azt hiszik, hogy ti csináltatok minden rosszat, ami errefelé történt. Elszürkült az arca, ahogy szembenézett velem. - Milyen rosszat? Amennyire csak nága szókincsembôl tellett, el- meséltem neki a Krisna-hívôk halálát, az aszalt fej e- ket, a nága nyílvesszôket. Mindent. ůgy hallgatta, hogy még le egôt is elfelejtétt ven- ni. Amikor befej eztem, felhorkant, felindult, keserű horkantással. - Hiszen ez nem igaz! Mi nem öltünk meg senkit. És a szomszéd falvakból sem. Mi valamennyien be- tartjuk a tábornok törvényét. Békében akarunk élni a földjeinken. De Holdanyó elvette az asszonyain- kat! - Tudom - bólintottam, és igyekeztem nem fel- bukfencezni, pedig alig éreztem már zsibbadt lábai- mat. - şk azt akarják, hogy titeket büntessenek meg helyettük. Azt akarják, hogy a tábornok ideküldje a helikoptereit és a géppuskáit. Sötét képpel hallgatott, és én tudtam, hogy most dôl el minden. Nemcsak Holdanyó sorsa, hanem másoké is. Határozott mozdulattal az ingem alá nyúltam, és kihúztam az útlevelem - Látod ezt? Szótlanul bólintott. - Ez a tábornok üzenete - mondtam. - )És a fény- képem is benne van, hogy jobban higgyetek nekem. A tábornok megengedte, hogy harcba hívjalak ben- neteket Holdanyó ellen. ěgéri, hogy senkit sem fog megbüntetni közületek. Elvette, belelapozott, aztán visszaadta. Lehor- gasztotta a fejét, majd hangosan, hogy a többiek is jól hallhassák, me szólalt. - Hiszek neked, kígyótestvérem. Az a tábornok parancsa, hogy engedelmeskedjünk neked. Régen, Rangoon mellett útépítésen dolgoztam. Volt ott egy ember, aki papírra festette, hogy ki hány napig épí- tette az utat. Én egyszer be akartam csapni. Bele- néztem a papírjába és láttam, hogy nem vonásokat húz, amivel számolni lehet. Érted? - Persze. Hangos nevetés kísérte a szavait. A marconára festett harcosok fegyvereikre támaszkodtak, s mint a száraz, ôserdei tapló a harmatot, itták minden sza- vát. - Szóval, ez az ember csak festette azokat a furcsa jeleket. Én meg arra gondoltam, hogy ha nem voná= sokat húz, ákkor nem is tud számolni, és be lehet csapni. Amikor pénzt adtak nekünk, és azt mond- ták, hogy kétszer tíz meg még egy kéznyi napot dol- goztam, akkor én azt mondtam, hogy többet. Erre az az ember belenézett a festett papírokba és csak nevetett. I'ontosan tudta, hány napig építettem az utat. És nem adott több pénzt, csak amennyi járt. Azóta hiszek a festett papíroknak és a fényképnek is. Rangoonban minden falon kint volt a tábornok ké- 390 391 pe. Azt mondták, hogy akit az istenek kedvelnek, annak a képét is tisztelnünk kell. Lám a te képed is itt van, és jeleket is festettek a papírra. Hiszek ne- ked. . . De mégis megkérdezem, mielôtt belépnél a falunkba, hogy biztosan nem jönnek-e emberek óri- ás szúnyogon - így mondta a helikoptert -, hogy megbüntessenek bennünket? - Egészen biztos. - Akkor jó - mondta, és felemelkedett. - Akkor segítünk neked. Ahogy felpirkad a hajnal, és elvé- geztük az áldozatot, megbüntetjük Holdanyót! Délután visszajött hozzám Hnama - így hívták a fa- lu fônökét -, deréktól felfelé kimázolva. Felsô testét fehér és kék csíkok szabdalták keresztül-kasul; ko- pott jeansétôl viszont rnég így sem volt hajlandó megválni. Lecsüccsent a kunyhó sarkába, és megvakargatta a mellét, amely láthatóan viszketett a festéktôl. - Elküldtem egy embert a papíroddal, testvérem. Mire a nap lemegy, eléri az atyák házát. - A lány? - Megtaláltuk. Akarod látni? Nemet intettem. - Jól van. Az asszonyok gondoskodnak róla. Hümmögött egy kicsit, ami nem nagyon tetszett nekem. - Valami baj van? - Kígyótestvéred azt mondj a, hogy a lány is közé- jük tartozott. Igaz ez? - Igaz. De rnegszökött tôlük. Nem szeretném, ha baja esne. - Nem esik baja. A te dolgod. De ne mondd el másoknak. Az asszonyok nem tudják. Ha tudnák, baj lenne belôle. Kész vagy az áldozatrá? Meghökkenve bámultam rá. - Mire? - Este megkezdjük az áldozat bemutatását. Ha velünk akarsz jönni, neked is részt kell venned ben- ne. Nága harcosokkal csak nága harcosok harcolhat- nak. Ugye megérted? Mi egyebet tehettem volna? 36 A falu végén, a szellemek házában feldübórögtek a dobok. Egész délután zuhogott, estére azonban ki- tisztult. Holdanyó fényes arca éppen felragyogott a dzsungel felett, amikor eljöttek értem. Sejtettem, hogy kígyótestvérem is közöttük van, de mivel egyetlen szót sem szóltak hozzám, én sem kérdezôs- ködhettem. Tökhéjon vizet, festéket és disznósörté- bôl készített ecsetet hoztak. Egyikük intett, hogy vessem le az ingem. Röpke fél óra múlva nágább voltam a nágánál. Mielôtt elmentek, elismerôen végignéztek raj- tam. ůgy tűnt, elégedettek a munkájukkal. A falu apraj a-nagyj a a dobok háza elôtti téren szo- rongott. Lelkem mélyén meg voltam gyôzôdve róla, hogy harsány nevetésben törnek ki, amikor megpil- lantanak összevissza pingálva. Nevetésrôl azonban szó sem volt. A szertartás ko- molyságáról egy tompán pufogó dob gondoskodott, amit megállás nélkül vertek odabenn. - Te még nem jöhetsz be - fordult hozzám Hna- ma: - Ha bejönnél, meg kellene tisztítani utánad a házat. Frissen vagy festve, és még nem félnek tôled eléggé a szaopjimcsók, a halottak szellemei. 393 392 Lekuporodtam a földre, és vártam az elkerülhe- tetlent. A dob fergeteges erôvel pufogott, a tömeg némán körülfogott, pisszenés sem hallatszott. A szellemekházának ajtaja kitárult: kisorjáztakrajta a harcosok. A legelsô fatálcát tartott a kezében, és egész közel jött hozzám. Tálcája majd a fejem búb- ját érte. Ekkor a dob hangját túlharsogva egy erôteljes hang recitálni kezdett egy sohasem hallott szöveget: egy nága hôsrôl írott éneket. Csak a töredékét értet- tern meg a történetnek. Then volt a fôhôse, egy óriáskígyó, akinek a nágák a fiai. A befej ezô formula pedig úgy hangzott, hogy aki fogyaszt Then húsá- ból, maga is nágává válik. A dob elhallgatott. A tálca ott lebegett a fejem felett. Felnyúltam, kivettem egy karikát a darabok- ra vágott kígyóból és a számba vettem. ňriási nye- léssel eltüntettem, olyan képet vágva hozzá, mintha ez lett volna életem legfejedelmibb lakomája. Harsány üdvrivalgás tudatta mindenkivel, hogy Kigvema falvának nága lakossága megszaporodott egy fôvel. 37 Felavatásom után néhány perccel ömleni kezdett az esô. Éreztem, hogy a rám kent festék patakokban csorog le rólam. A fônök végre intett, és én bevonul- hattam a szellemek, vagy dobok házába. A rönkökbôl összeácsolt épület egyetlen helyi- ségbôl állt: falai mentén fából faragott bálványok sorakoztak. Legelöl a termékenységet jelképezô há- zaspár: Va és Lavra szobra. Bár a helyi kultuszok hatása erösen érzôdött az ábrázolásukon, mégis könnyen felismertem- bennük a hindu pantheon Is- ten-házaspárját: Sivát és Kálit. Mellettük átfúrt orral, riasztó mosollyal az arcu- kon a falu istenei terpeszkedtek:,ja-taun, , a-tai, Kum jeng. Körülöttük, mint rossz arcú kísértet, a halottak szellemei: a szahák; a gonosz kísértetek: a szaopjimcsók és az erdei utast ijesztgetô szaopok áll- dogáltak. A bejárattal szembeni falat teljes egészé- ben egy hatalmas bálvány foglalta el, valamennyi istenség között a legnagyobb, az ég ura: Tongto szamrong-tongo taung-to laong ting-ken kampung- laong krou-rn a. Elismerem, hogy elsô hallásra kicsit hosszúnak tűnik, de hát egy akkora hatalmú fôisten, mint ô, miért hívatná magát nyúlfarknyi néven? Az ajtótól jobbra helyezték el az óriási dobot. Baloldalt csak egyetlen, fából faragott, totemosz- lophoz asonló cölöp állt, tetején megsárgult embe- ri koponyával. Üres szemgödrei szomorúan bámul- tak rám, mintha az idô múlását akarták volna eszem- be idézni. És nemcsak az emberi élet végességét jel- zô idôét, hanem az órák futását is. Egyszerre csak belém döbbent az eddig gondosan elfojtott rettegés, hogy addig, amíg én itt kôkorszakot játszom, hideg- re teszik a barátaimat. Hnama megsejthetett valamit borús gondolata- imból, mert karomra tette a kezét. - Ha vége a szertartásnak, azonnal indul nk. A mellettem ülô férfiak szomorú, vontatott dalba kezdtek. Telis-tele volt furcsa, ismeretlen, régi sza- vakkal, amelyek egyˇ nága nyelvtudós számára a mennyországot jelenthették volna. Nekem azonban egyre feljebb kúszott st torkornon az idegesség, alig tudtam a szövegre figyelni. 394 395 Hnama hozzám hajolt, és suttogva magyarázni kezdett. - A koponya Kum-jengé, akit istenként tiszte- lünk. Valaha ô alapította Kigvema falvát. S hogy az istenek megóvják a falu népét, úgy döntött, hogy maga is istenné válik, és közbenjár a szellemek vilá- gában értünk. Azt akarta, hogy adjanak nekünk hosszú életet és.. - szégyenlôsen halkra fogta a hangját - sok-sok idegen koponyát és holttestet is, hogy termôvé tegyék a földjeinket. Gazdag termést hozzon a kukorica, a rizs és a bab. És persze a mák is. De hát ez régen volt, nagyon régen. . . Még nagyapá- ink idejében. Ma már nincs koponya, legfeljebb azoké, akik meghaltak valarnilyen betegségben. A tábornok azt mondta, hogy katonák j önnek és lôni fognak, ha megtudja, hogy koponyára vadászunk. Komolyan bólintottam, mintha valóban úgy éreztem volna, hogy méltánytalanság volt betiltani azt a régi, szép szokást. . . - Kum-jeng parancsot adott, hogy öljék meg. şsapáink megfogadták a tanácsát, és sok-sok rizs- pálinkát adtak neki. Aztán mákot fôztek, és annak a levével is megitatták. Kum-jeng csak táncolt, és hir- telen megpillantotta a körülötte várakozó szelleme- ket. Azok meg csak hívták, egyre hívták, hogy men- jen közéjük és legyen Kigvema falvának a védôszel- leme. Kum-jeng letérdelt és megparancsolta leg- idôseh b fiának, hogy vágj a le a fej ét. A fiú nagy meg- tiszteltetésnek vette, hogy ô segítheti át apját a szel- lemek közé: ô maga is ivott a rizspálinkából, a mák fôzetébôl, aztán egyetlen csapással megszabadította Kurn-jenget a fejétôl. - Ezután, a régi szokások szerint, a fejet megfôz- ték, lehántották róla a romlandó húst, és elhelyezték a dobok házában. Még ôseink tették ide. Kum-jeng pedig beváltotta, amit ígért. Szellem lett, és óvja a falunkat. Róla énekelnek a harcosok. Ha befejezték, megkezdôdik az áldozat. Az ének hamarosan véget ért, és két kifestett, har- cos fekete disznót vonszolt be az ajtón. Kés villant, a disznó felvisított és sűrű, habos vér fröcskölte be a falakat, a bálványokat, mindannyiunkat. A hal- dokló malac minden egyes hörgésbe fulladó visítása örömkiáltásokat csalt ki a harcosokból. Összebor- zongtam, de amikor minden elcsendesedett, meg- éreztem, hogy engem figyelnek. Erre én is lelkesen felordítottam. Ordításomat hangos üvöltés fogadta: alighanem ekkor avattak igazából törzsbelivé. Hnama intésére körbeálltunk, és kezdetét vette a kígyótánc. Hnamaalkotta akígyó-Then-fejét, egy ügyesen mozgó fiatalember pedig a farkát. S ahogy elkezdôdött a tánc, mintha visszasüllyedtem volna a múltba. Meng-meng falvában jártam a táncot Radzs Kumar Szingh irányítása mellett. Ki is volt akkor velem? A kis Varga biztosan, azután Szato, az amerikai-japán, és talán Birkner is. Mintha most is hallanám Szato hangját az évek messzi távolából. "Jól csinálod, Cat, ha vége lesz ennek a rohadt hábo- rúnak, te lehetsz itt a törzsfônök!" Hnama felkiáltott, kitátotta a száját, széttárta a karját, és a földre zuhant. Azt a jelenetet játszotta el, amikor egy ellenséges törzsfônök tüzes vasat dugott Then, a nága totemállat torkába. Az óriáskígyó kile- helte a lelkét, de testének darabjai nem semmisültek rneg, hanem minden porcikájából egy-egy nága har- cos született. Amikor a kígyó elpusztult, és mi eleresztettük összekapcsolódott kezeinket, hogy ezzel is érzékel- tessük a nága harcosok megszületését, egy vénsége- sen vén öregember pörkölt rizsszemeket öntött a te- 396 nyerünkbe. Szorosan egymáshoz tapadó testtel kör- be forogtunk, és mind a négy égtáj felé fújtunk né- hány szemet. Aldozatul az erdôk, a fák, a folyók és a patakok szellerneinek. Arnikor elfogytak a rizsszemek, a vénségesen vén öregember figyelmeztetôen felkiáltott. Két harcos odaugrott hozzá, letérdeltek, megragadták a lábát és felernelték a levegôbe. Magasba tartották, hogy elérhesse Kum-jeng koponyáját. Az öreg óvatosan felnyúlt érte, és a harcosok segítségével a földre he- lyezte. A koponya bennünket figyelt, és mintha elé- gedetten nyugtatta volna rajtunk sötét szemgödrei- bôl kisugárzó láthatatlan pillantását. Az öreg térült-fordult: mindegyikünk kapott tôle egy tarkára pingált tyúktojást, mintha csak húsvét lett volna. Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy most következik a szertartás legkritikusabb része. Nem is mertem rágondolni, mi történne, ha nem felelnék meg a próba feltételeinek. A legelöl álló harcos - ezúttal nem Hnama - felri- koltott, nekitámasztotta hátát az egyik bálványnak, majd gyors, pontos mozdulattal elhajította a tojást, amely csattanva tört szét Kum-jeng koponyáján.. A harcosok ujjongtak, akárcsak a próbatevô; talála- tával jogot nyert arra, hogy részt vegyen az akció- ban. Aki nem találja el Kum-jeng ereklyéjét, az itt- hon marad, hiszen maga a szellemmé vált ôsatya ve- zeti a tojást hajító kezét. Beleborzongtam a gondólatba, hogy mi lesz, ha mellé találok. Láttam, Hnama is nyugtalanul pis- log: alighanem azon törte a fejét, milyen kibúvót ke- ressen számomra, ha Kum-jeng rosszul intézné az ügyemet. Megfogtam a tojást, nekinyomtam a hátarn, atai szobrának. Igyekeztem felmérni a távolságot és a tojás súlyát. Beharaptam a szám szélét, éreztem, hogy kiüt rajtam a veríték. A dobok házára súlyos csend hullt, Hnama behunyta a szemét, mint egy Liverpool-szurkoló, aki döntetlen állásnál képtelen végignézni csapatának kilencvenedik percben lôtt tizenegyesét. Meglengettem a kezem, aztán laza csuklómozdu- lattal elhajítottam a tojást. Éreztem, hogy Kum- jeng bizony jobban is vezethette volna a kezem, de különösebb baj azért nem történt. A tojás elérte a koponya tetejét, és csattanva loccsant szét a falon. A nágák felüvöltöttek, áldásukat adva részvéte- lemre. Amikor behozták a rizspálinkát, elégedetten it- tam meg a részem. Kum-jengen nem fog múlni az akció sikere. És alighanem rajtam sem. Az asszonyok és a gyerekek már mélyen aludtak, amikor elhagytuk a falut. S hogy a jelenet kitörölhe- tetlenül az emlékezetembe vésôdjék, arról a termé- szet gondoskodott. A felhôk gyorsan elúsztak a hold elôl, az esô elállt, s telj es pompájában ránk ragyogott Holdanyó fényes arca. Egész éjszaka gyalogoltunk. Közel jártunk a hajnal pirkadásához, amikor elértük a Löwenroth-szere- tetház kerítését. Hnama beleegyezésével átvettem a parancsnokságot. Tudtam, minden azon múlik, mennyire tudjuk észrevétlenül megközelíteni ôket. Bármennyire is kígyóméregbe mártották nyílvesz- szeiket és lándzsáik hegyét, ha a kerítés túloldalán lévôk észrevesznek bennünket, egy-két géppisz- 398 399 tolysorozattal elintézhetik az egész ügyet. S ez ellen talán még Kum-jeng sem tehetne semmit. Hnama mellé hasaltam a fűre, és elmagyaráztam neki, mit kell tennünk. Csak úgy maradhatunk fe- lül, ha váratlanul lepjük meg ôket. Semmi csatakiál- tás vagy diadalüvöltés! Halkan és könyörtelenül, mint a kígyó, akinek a nevét viseljük! Hnama szemében furcsa láng lobogott és ez, ôszintén szólva, nem nagyon tetszett nekem. Ha- boztam egy kicsit, mert nem akartam megsérteni. Végül mégiscsak kénytelen voltam kinyögni, ami a szívemet nyomta. - Nem szeretném, ha. . . a tábornoknak tett ígére- tünk ellenére. . Hidegen félbeszakított, és embereire mutatott. - A harcosok tudják, mit nem szabad tenniük! Ember feje nem fog lehullani! Mély meggyôzôdéssel mondta, a sárga láng azon- ban továbbra is ott világított a szemében. Fától fáig lopakodtunk: csendben, mint a kígyó. Amikor a hajnal elsô fényei fellobbantak a dzsungel felett, acélpántként fontuk körül Löwenroth szere- tetházát. Hnamával a nyomornban átosontam a tisztáson, végig a temetô mellett, az épületek oldalánál, de semmi feltűnôt nem vettem észre. Mintha mély álomba merült volna a telep. Az intenzív osztály ke- rítésében most sem volt áram; a laboratórium kivá- gott ablakrácsa ugyanott hevert, ahol két éjszakával ezelôtt hagytuk. Hnama rám nézett, és megrázta a fejét. Jeges féle- lem húzódott a szívemre. Elkéstünk. . . ! ůristen! E1- késtünk, és minden hiábavaló volt! Mindenki ha- lott. . . Hátrafordultam, de csak a fák törzse nézett velem farkasszemet. Tudtam, hogy minde yik mögött ott lapul egy-egy harcos, intésemre várva. Tehetetlenül elkáromkodtam magam, és mintha csak válaszolni akart volna rá, nagyot kiáltott valaki az intenzív osztály irányából. Hnama összerezzent, az erdô felé bámult. Ebben a pillanatban feldübörgött e y repülôgépmotor, és az épület túlsó oldalán remegni kezdett a fák koro- nája. Megkönnyebbült sóhaj tört ki belôlem. A törzs- fônök bólintott, és felemelte a kezét. A fatörzsek megmozdultak és a kifestett harcosok elindultak ki- tágítani a kört, hogy körülöleljék Löwenroth heli- koptereinek leszállópályáját. Ami ezután történt, csak percekben volt mérhetô. A motorok már pörögtek, arnikor kilestem a legkö- zelebbi fatörzs mögül. Egy óriási, barnára festett, valaha katonai szállítóhelikopter és egy j óval kisebb, kék színű állt a betonpályán. Löwenroth, Simonian és még néhány európai ekkor terelték ki az összekö- tözött kezű Wintert, Szentarkangyalt és Dasz test- vért a leszállópálya mögött meghúzódó hangárépü- letbôl. Winter arcát vérmocsok borította, ingének hi- ányzott egyik ujja. Daszt Szentarkangyal támogat- ta, inkább csak a vállával, mivel kezeit a hátára bilin- cselték. A Krisna-hívô szemmel láthatóan alig állt a lábán, nyaka elôrelógott. A helikopterben benn ül- tek a pilóták; egyikük felemelte a hüvelykujját, je- lezve, hogy kész az indulásra. Ruth Wessely kis csomaggal a kezében ezekben a pillanatokban futott át a fák között. Simonian megtörölgette a szemüvegét, és jelleg- zetes mozdulattal megmasszírozta az orrnyergét. 400 401 Mondott valamit Löwenrothnak, és mintha fájdal- Ekkor figyeltem csak fel a pilótára, amint kétsé - mas mosoly húzódott volna végig az arcán. beesetten próbált úrrá lenni a gépén. Egyre erôtle- ůgy tűnt, búcsúzik a paradicsomától. nebb mozdulatai azonban nem sok jóval kecsegtet- Közben a másik pilóta is felemelte az ujját, és Si- tek. Arca sápadtan fénylett, ahogy a felkelô nap rá- monian intett, hogy megkezdhetik a beszállást. vetette sugarait. Egyik kezével a kormányt fogta, a Hnamára néztem, aki félrebillent fejjel bámulta másikkal pedig megkísérelte kitépni a vállából azt a ôket. Talán azt találgatta, melyikük Holdanyó, és ki tollas végű nyílvesszôt, amely még akkor vágódott ölte meg Laongot, kígyótestvérem feleségét. bele, mielôtt behúzta volna az ablakot. Löwenroth a legalsó lépcsôfokra lépett. Lehaj- Simonian felvisított - nem tévedés: visított, mint totta a fejét, hogy bebújjon a helikopter hasába. egy nô -, a helikopter pedig hatalmas lendülettel Ekkor felemelkedtem, és megindultam a gépek felszállt a fák fölé. Megbillentette szokatlan alakúra felé. tervezett apró szárnyait, egyre erôteljesebben bú- 3g gott a motorja, aztán egyszerre csak megtört a len- dülete. Megremegett, és mint a felhajított kô, zu- Alighanem Ruth essely volt, aki legelôször észre-, hanni kezdett lefele. vett bennünket. Felsikoltott, és tôle szokatlan ré- A szállítógép pilótája halálra vált arccal bámult mülettel eltakarta az arcát. arrafelé, ahonnan hatalmas robbanás hallatszott, - Istenem! - hasított a fülembe a sikoltása. - majd óriási füstoszlop és lángnyelvek törtek az égre. A vademberek! Mondtam, hogy vigyázzatok a kerí- A kormányhoz kapott, de elkésett. tésre, és. . . A fák közül kirepülô hajítódárda áttörte a plexi- Simonian kezében felugatott egy pisztoly. Érez- üveget és átfúrta a torkát. tem, hogy a golyók ott süvítenek el egészen a köze- A következô pillanatban felhangzott a kígyóem- lemben. Löwenroth felkapaszkodott a lépcsôn, be- berek harci üvöltése. Kezemben egy hajítódárdával ugrott a helikopter belsejébe és villámgyorsan be- én is elôrevetettem magam, ahogy annak idején csukta maga mögött az ajtót. A vörös hajú doktor Radzs Kumar Szinghtôl tanultam. utánaugrott, de egy leheletnyit elkésett. Kétségbe- Még néhány perc és elcsendesedett minden. esetten dörömbölt a fémen, Löwenrothnak azon- ban esze ágában sem volt beengedni. A helikopter ugrott egy nagyot, és néhány méter- nyire felemelkedett a levegôbe. Éppen be akartam vetni magam a fák közé, hogy mindenkit figyelmez- tessek a fedélzeti géppuskára, amikor Hnama meg- szorította a kezem. - Vége! - mondta elégedetten. - A nagy szúnyog- nak vége! 402 403 IV Ami ezután történt, arról nem szívesen beszélek. Ruth Wessely, alighogy elhangzott a harci kiáltás, futásnak eredt, és megkísérelte elérni a leszállópálya mögötti épületet. Haboztam egy pillanatig, hogy ôt kövessem-e, vagy inkább Simoniant vegyem üldö- zôbe, amikor észrevettem, hogy Hnama elrohan mellettem és halk, torokhangú, figyelmeztetô kiál- tással cgy bemázolt harcoshoz fordul, akiben kígyó- tcstvéremet sejtettem. Mielôtt még felfoghattam volna, hogy mi is történik, mindketten a menekülô Simonian után vetették magukat, és hangos ordítás- sal üldözôbe vették. Nem tudom, mi kényszerített, hogy kövessem ôket, hiszen igazság szerint Wesselyt kellett volna lcfegyvereznem. Közvetlenül az épület bejárata elôtt érték utol. Simonian hátrafordult és felsikoltott - ismét azzal a magas, nôi sikollyal =, amikor kígyótestvérem meg- ragadta. Simonian eszeveszetten sikoltozva meg- próbált kiszabadulni a nágák kezei közül. ůvöltöttem, ahogy a számon kifért, de meg nem tudnám mondani, hogy mit. Éreztem, hogy elkés- tem, és csak abban bíztam, hogy Hnama betartja az ígéretét. Simoniannak hátracsuklott a feje, és behajlott a térde. Leroskadt Hnama elé, és csak egyetlen szót sikoltozott megállás nélkül: - Nein! Nein! Kígyótestvérem az övéhez kapott, és mielôtt elér- hettem volna, hosszú kését Simoniannyakába fúrta. A kifröccsenô vér az arcomba vágott. Félig vakon tapogatózva Hnama felé indultam. Kitöröltem a vért a szemembôl: bárcsak ne tettem volna! Simonian kopasz, kerek feje ekkor már kígyótest- vérem lándzsája hegyén himbálódzott és kemény, kegyetlen ajkára ráfagyott az utolsó nein. . . - Hnama! Kígyótestvérem felém fordult, meglengette lán- dzsáját, és a fejet a lábam elé hajította. - Az én ajándékom, kígyótestvérem! ş ölte meg Laongot és valamennyit. . . Az átkozott. . . átko- zott. . . Holdanyó! Hnama lehajolt a fejhez, mintha meg akarná si- mogatni. Én pedig felordítottam, és ordítottam megállás nélkül, egészen addig, amíg kígyótestvé- rem át nem karolta a vállam. Nem, higgyék el, nem azért ordítottam, mintha az idegeim felmondták volna a szolgálatot. Láttam én már emberi fejet eleget, szépen gúlába rakva Sanghaj külvárosában, vagy Okinaván. Csakhogy az a fej, amely Hnama kezei között új életre kelt, meglepett, keserű, és hitetlenkedô ordítást csalt a torkomra. Hnama begörbített, horgas ujjaival beletépett Si- monian arcába, felhasította a homlokát és lassan, centiméterrôl centiméterre felfejtette a fejbôrét. A fejbôrt helyettesítô, hajszálvékony gumiréteg alól barna, göndör haj bukkant elô; a hajszálak he- gyén izzadságcseppek ültek. A csendesen zuhogó esôben folyni kezdett a festék a levágott fejrôl, és a vástag sminkréteg alól kellemes, középkorú nôi arc bontakozott ki. 404 405 Hnama vállába kapaszkodtam, és csak egyetlen szót tudtam kinyögni. - ůristen! Hnama lándzsája hegyével megpiszkálta, és szo- morúan bólintott. - Kum-jeng igazságot tett. Megölte Holdanyót! Az esô tisztára mosta az ismeretlen nôi fejet, és már éppen el akartam fordulni, hogy egy fának tá- maszkodjak, amikor villámcsapásként megjelent elôttem "Simonian" alakja, amint elgondolkodva masszírozza az orrnyergét. Mint a tűzhányóból a mázsás kövek, szakadt ki belôlem a kiáltás: - Von Asche! Annemarie von Asche! A két kígyóember némán állt mellettem, és kér- dôn függesztették rám a szemüket. Hogyan is magyarázhattam volna el nekik, hogy a levágott fej néhány perccel ezelôtt még Annemarie von Aschénak, a világ talán leghíresebb indológus- nôj ének a fej e volt. Azé a von Aschéé, akinek magam is számos elôadását hallgattam a stockholmi egyete- men. S aki évekkel ezelôtt nyom nélkül eltűnt Délkelet- Ĺzsia dzsungeleiben. 2 Hnama kinyújtotta a lándzsáját, és Annemarie von Asche fejét egy tócsába lökte. - Véletlen baleset volt. Fegyverrel támadt ránk. Különben ô ölte meg az asszonyainkat. Kígyótest- véred látta egy ablakon át, amint egy olyan tűvel, amivel a burmai nôvérek oltják a gyerekeinket, szí- ven szúrta ôket. - Megígérted, hogy egyetlen embernek sem hul lik le a feje! - ziháltam kétségbeesetten. - Nem is szegtem me az ígéretem, Leslie. Em- bernek nem hullott feje. Csakhogy ô nem volt em- ber. . . Vagy az volt? Lehajtottam a fejem és nem válaszoltam. Vajon mit mondhattam volna neki? 3 Estére megjött Rangoonból a rendôrség, mi pedig gondjainkba vettük az asszonyokat és a gyerekeket. Ezekrôl az órákról nem szívesen beszélek, pedig sok szörnyűséget láttam már életemben. Negyven fiatal nô volt a kórtermekben, legtöbb- jük borzalmas lelkiállapotban. Néhányukon az el- mebetegség tünetei mutatkoztak: például azon a fia- tal, olasz lányon, akit Szentarkangyal azonnal a gondjaiba vett. Néhányan azt sem tudták, hogy Burmában vannak, egy svéd lány például csak arra emlékezett, hogy Stockholmban elrnent valakivel, aki be akarta mutatni Holdanyónak, a többit mintha csak álmodta volna. Talán jobb is, hogy nem emlékezett a gyerekeire, akiket három év alatt szült Löwenroth kórházának, s akik közül csak az utolsót sikerült megtalálnunk a csecsemôk között. Az épületekben és a kertekben pokoli ósszevisz- szaság uralkodott. Még az éjszaka leszállta elôtt megérkeztek a missziós atyák, élükön a mafiózóké- pű Rizzi páterrel. Néhány rövid mondatot válthat- tunk csak. Lelkemre kötötte, hogy amint vége lesz a cirkusznak, vonuljunk át a missziósházba, hiszen lenne éppen elég megbeszélnivalónk. A burmai rendôrök elképedve botorkáltak az 406 407 épületekben. Az egészségügyi katonák a fejüket csóválták, és magam láttam, amint egyikük dühé- ben a levegôbe lôtt. Szentarkangyal szôke, az angolt a hollanddal ke- verô, elkínzott arcú lányt támogatott elém. - Meg szeretném köszönni - suttogta a lány, és rázni kezdte a zokogás. - Három gyerekem volt. . . Mindenre emlékszem. . . Amikor félévesek voltak, elvették tôlem, és soha nem láttam ôket többé. ěgér- je meg, hogy megkeresi ôket! ěgérje meg! 4 Némán mentünk le a laboratóriumba vezetô lép- csôn, vigyázva, hogy a katonák ne vegyék észre, mi- lben sántikálunk. A kartotékok érintetlenül hevertek a fiókokban, ahol néhány nappal ezelôtt hagytuk ôket. Szentarkangyal megállt az ajtóban, nem jött bel- jebb. Winter és Dasz szótlanul nézték, ahogy az elsô fiókból kiöntöm a papírokat a padlóra. Láttam az arcukon, ugyanarra gondolnak, mint én. Kinek lenne jó, ha felszaggatnánk a sebeket? Azok a gyerekek, akiket a kartonokon feltüntetett nôk és férfiak súlyos dollárokon megvettek és örök- be fogadtak, akiket legalább úgy szeretnek, mint édes szüleik szerettek volna, vásárlóikat tartják szü- leiknek, hozzájuk ragaszkodnak. Vajon mi történne velük, ha kitépnénk ôket megszokott környezetük- bôl? Ugyanakkor van-e jogunk eltitkolni ôket igazi anyjuk elôl? Rájuk néztem, és ôk elfordították a fejüket. Kihúztam a második fiókot is, és annak is a padló- ra öntöttem a tartalmát. Még mindig szótlanul álltak: apró izzadságcsep- pek gördültek végig a homlokukon. A harmadik fióknál Winter odalépett hozzám, és kihúzta a negyediket. Erre Dasz is közelebb jött, és gondosan kupacba rugdosta a szétszállt lapokat. Szentarkangyal végigjárta a labort, majd rövidesen egy kis kanna benzinnel tért vissza. Amikor már szinte térdig jártunk a kartonpapí- rokban, Szentarkangyal lecsavarta a kupakot a kan- na tetejérôl, és a benzint rálocsolta a papírkupacra. Winter öngyújtót vett elô, fellobbantotta a lángot és öngyújtóstól együtt rádobta a kartonokra. A máglya fellobbant, mi pedig kimentünk a la- borból. 5 A nágák csoportba verôdve a fák alatt üldögéltek. Hnama kígyótestvéremmel együtt a csoport köze- pén kuporgott, és szemrehányóan nézett rám. Igaz, ami igaz, nem egészen ezt ígértem nekik. Odaballagtam U-Vinhez, és bemutatkoztam. A törzsi ügyekben járatos tiszt rám mosolygott. - Már hallottam önrôl, Mr. Lawrence. És tudok a megbízatásáról is. Gratulálok. A szomorúan gubbasztó nágák felé intettem a fe- jemmel. - Velük mi lesz? Rosszallóan összehúzta a szemöldökét. - Igazság szerint nem lett volna szabad beleke- verni ôket a dologba: A törzsekkel kapcsolatos bur- mai törvények ugyanis kimondják. . . - Igen, de nélkülük. . . 408 409 - Természetesen megértem önt. Várjon csak egy kicsit. Láttam rajta, hogy lázasan töri a fejét. Végül is a bizalmatlanul morgolódó nágákhoz fordult. - Ki a fônöke Kigvema falvának? Hnama felemelkedett. - Én. U-Vin szigorúan nézett rá. - Tudod, hogy szigorúan tilos embert ölnötök és fejet zsákmányolnotok? - Tudom. - Mérgezett nyilakkal és lándzsákkal harcba in- dultatok anélkül, hogy erre engedélyt kaptatok volna. Hnama arca felderült. - Volt engedélyünk. U-Vin elképedt. - Engedélyetek? A kormánytól? Hogy az ördög- be. . ? Hnama diadalmasan rám villantotta a szemét. - Mr. Lawrence hozta magával. Papírra festették az engedélyt, és még Mr. Lawrence képe is benne volt, hogy jobban higgyünk neki. Vedd csak elô, és mutasd meg neki! Kicsit kényelmetlenül éreztem magam. U-Vin felém nyújtotta a kezét, és én kénytelen voltam átad- ni az útlevelemet. - Maga a tábornok festette rá a saját kezével- készségeskedett Hnama. - És rajta van Mr. Law- rence fényképe is. A tábornok megengedte, hogy harcba induljunk Holdanyó ellen. - Holdanyó? Az meg kicsoda? - Maj d késôbb megmagyarázom - mondtam. U-Vin elvette az útlevelemet, megnézte a vízu- momat, aztán értetlenül bámult rám. 410 - Rendben van, de hogy jön ehhez a tábornok? Ez egy közönséges útlevél és. . . Csak a törzsi területen szerzett tapasztalatában és intelligenciájában bízhattam. - Maga a tábornok írta alá az engedélyt, hogy a kígyók fiai harcba indulhatnak a Holdanyó és ban- dája ellen - mondtam, minden szót külön hangsú- lyozva. - Én felolvastam a kígyók fiainak az enge- délyt, és ôk csatlakoztak hozzám. Nélkülük soha nem került volna a kezünkbe Holdanyó bandája. A kígyók fiai nem vétettek a Burmai Unió törvényei ellen. U-Vin végre kapcsolt. - Ja, vagy úgy! - csapott a homlokára. - Termé- szetesen felismerem a tábornok írását! - kissé borús pillantást vetett a fejetlen holttestre, amelyet éppen akkor tettek fel egy katonai teherautóra, nagyot só- hajtott, visszaadta az útlevelemet, és a nágák felé intett. - ěgy már más. Minden rendben. Hazamehettek! 6 Két nappal a tragikus események után a missziósház fogadószobájában, Rizzi atya vendégeiként, vacso- rához készülôdtünk. Odakinn kellemetlen szél rázta a fákat, s Holdanyó fényes arca csak ritkán villant ki a gyorsvonati sebességgel száguldó felhôk közül. Közvetlenül a feszület alatt állt a megterített, hosszú asztal, amelynél rendes körülmények között a missziós atyák fogyasztják vacsorájukat. Ezúttal azonban meg kellett elégedniük egy kisebb helyi- séggel, mivel Rizzi páter azzal is emelni akarta "utolsó vacsoránk" fényét, hogy a díszteremben te- ríttetett meg. 411 Ha egy idegen tévedt volna közénk, bizonyára meghökkent volna már a kinézetünktôl is. Láthatott volna egy óriás.termetű négert, fehér turbánnal a fején, amelyen itt-ott átütöttek a halovány vérfol- tok; egy sínbe rakott kezű papot; egy mocskos, fehér köpenybe burkolózó, összevissza karmolt képű ha- rikrisna-hívôt és végül egy megtermett, kefehajú fickót, alaposan helybenhagyva. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi jómagam voltam. Társaságunkhoz tartozott még néhány burmai katonatiszt - egyikük U-Vin ezredes -, s a zavart képű Fellner doktor, aki csak most kezdte igazából felfogni, hogy micsoda kulimászba került. Amikor a hangtalan léptekkel suhanó burmai al- kalmazottak felszolgálták a kávét, engedelmet kér- tem Rizzi atyától, hogy rágyújthassak a pipámra. Rizzi elegáns kézmozdulattal engedélyezte, majd reverendája alól elôkotort egy csomag vastag kubai szivart, és az asztal közepére tette. S hogy jó példá- val járjon elô, maga vett ki elsônek egyet, és hamaro- san jóformájú füstkarikát fújt a mennyezet felé. Felnéztem a feszületre: a szenvedô képű burmai Krisztus mintha elfintorította volna az orrát. - Csak a társaság kedvéért - mentegetôzött Rizzi. - Különben sincs tiltva, csak. . . néhány testvérünk allergiás a dohányfüstre. Hátradôltem, behunytam a szemem és megpró- báltam koncentrálni. A többiek elcsendesedtek, vá- rakozón függesztették rám á szemüket. şszintén szólva nem tudtam, hogy hol kezdjem. Olyan bo- nyolult és szerteágazó volt Holdanyó ügye, hogy több helyen is elkezdhettem volna. Akár itt, a bur- mai dzsungelben, akár Amerikában; akár másutt. Fellner doki volt, aki profánul megtörte az áhíta- tos csendet. - No, mi lesz már? - noszoga.tott enyhe türelmet- lenséggel. - Azt mondta, hogy kávé után pipafüst mellett elmond mindent. A kávéját kiitta, ha jól szá- moltam, egymás után hármat, a pipája meg úgy füs- töl, mint egy öreg mozdony. Szeretném tudni, hogy mi az ördögnek keveredtem a közepébe, és mért ül- tem négy napig egy sötét szobában, aminek még ab- laka sem volt. -Mert rosszkor érkezett, kedves barátom- mondtam, és megszortyogtattam a pipám, hogy jól szelel-e. - Löwenrothnak nem hiányzott a maga je- lenléte, kedves doktor. . . magát ugyanis már a hajón ki kellett volna nyírniuk. - Engem? - hökkent meg Fellner. - Mi a fenéért? - Mert nem magát várták. Elmondaná a többiek- nek is, hogyan került kapcsolatba Löwenrothékkal? -Én? Tulajdonképpen sehogy. Hamburgban dolgozom, a Trópusi Intézetben. Neurobiológus vagyok. Egy alkalommal behívatott a fônököm. . . Lilienthal doktor, és megkérdezte, nincs-e kedvem Burmába utazni egy-két évre. Meglepett a dolog, de mivel a feleségem meghalt, a gyerekeim pedig Ame- rikában élnek, igent mondtam. ěgy kerültem ide. - Hm. És ki helyett? - Ja, erre gondol? Horowitz doktornak kellett volna Burmába utaznia, csakhogy néhány héttel ezelôtt agyvérzést kapott. ěgy léptem én a helyére. - És majdnem a hullaházba. Horowitz ugyanis benne volt a buliban, mindenrôl tudott, sôt, ha jól sejtem, tevékenyen részt vett a gyerekek európai el- helyezésében is. Képzelheti, milyen kellemetlenül érintette Löwenrothot, amikor Hamburgból értesí- tették, hogy Horowitz doktor élet-halál között le- 412 413 beg, de rnár kerestek valakit a helyére. Éppen ez hi- ányzott neki ! Egy ismeretlen orvos, aki néhány nap alatt mindent kiszagolhat. Ezért, kedves doktor, ön- nek meg voltak számlálva a napjai. Ha nem követ- keznek be a jól ismert sajnálatos események, ön rnár valószínűleg a hűtôházban feküdne, műanyag zsák- ba csomagolva, mint egy mázsa fagyott krumpli. Fellner doki elhúzta a száját. - Imádom a hasonlatait. A többiekrôl mi jut az eszébe? Megpiszkáltam a pipám, és gyanakodva a feszü- letre sandítottam. - Most is figyel a kamerája? Rizzi atya feleresztett egy kövér karikát a meny- nyezet felé. - Nem mindegy az magának? Isten szeme úgyis mindent lát. De megnyugtathatom, hogy jelenleg nem működik. Akkor kapcsoltatom csak be, ha ven- déget fogadok. Szeretem több oldalról is megvizs- gálni a vendégeimet. - Furcsa szokás. - De néha hasznos. Még Nápolyban szedtem fel. Filmre veszem a látogatóimat, aztán késôbb kielem- zem ôket. Nem is sejti, mennyit elárul egy-egy gesz- tus, egy arcrándulás, vagy egy gyanúsan kidudoro- dó hónalj. - Mondja, atyám, nincs önnek. . . hogy is mond- jam csak, izé. . . - Üldözési mániám? - segített ki. - Valami ilyesmire gondoltam. - Bizonyára van - bólintott beleegyezôn. - Tud- ja, nem is egyszer elôfordult velem, még odahaza, hogy egy-egy sötét nápolyi utcán az az érzésem tá- madt, mintha követne valaki. Tisztára üldözési má- nia, nem? Csak úgy lazán hátraütöttem a botommal, aminek, mit tagadjam, ólomból öntötték a végét. Hát nem elém gurult egy fickó rugós késsel a kezé- ben!? Nem is egyszer megtörtént. Persze, nyugod- tan nevezheti üldözési mániának. Láttam, hogy Winter elfojt egy mosolyt, Szent- arkangyal pedig lesütötte a szemét és úgy tett, mint- ha nem hallott volna egyetlen szót sem. - Szóval? - kérdezte Fellner, hogy mentse a hely- zetet. - Hol kezdi? - Hát ez az - ismertem be tétovázásomat. - Van néhány hely, ahol elkezdhetném. - Talán a lányokon kezdje - segített Winter. - Az eltűnt lányokon. Töprengtem néhány másodpercig, aztán bólin- tottam. - Jó. Kezdjük az eltűnt lányokon. És elkezdtem. 7 - Azt, amit most hallani fognak, egyszer már részle- tesebben is elmeséltem Szentar. . . akarom mondani Santarcangeli atyának, ezért ha valami kiegészítésre szorulót találnak a szavaimban, vagy nem minden mozzanat tűnik világosnak, kérem, forduljanak hozzá bizalommal. Monsignore Santarcangeli készséggel ad felvilágosítást az ügyrôl. Szentarkangyal bólintott, én meg folytattam. - Kezdjük ott, hogy az Egyesült Allamokban há- rom évvel ezelôtt létrehoztak egy nagy teljesítmé- nyű rendôrségi, oktató célú számítóközpontot. A központ ügyeinek vezetésével Robert Winter hadnagyot bízták meg. Minden szem Winter felé fordult, aki az amerikai szokásoknak megfelelôen, kivillantotta vakító fog- 414 415 sorát és mosolygott megállás nélkül, amíg csak el nem fordultak tôle. - Nos, Winter hadnagy azt a feladatot ötölte ki hallgatói számára, hogy táplálják be a számítógé- pekbe az elmúlt öt év valamennyi eltűnési ügyét. Valamennyi nôét, akik az Eg esült Ĺllamokban és Európában váltak kámforrá. Igy van, hadnagy? - ěgy - mosolygott Winter. - Tudják, a hallgató- im sokkal szívesebben keresnek nôket, mint férfia- kat. Érthetô, nem? - A férfiak esetében mindenesetre - morogta Fellner. - Szóval, betáplálták a gépekbe az eltűnt nôket, értem ezalatt, hogy a lefolytatott nyomozati jegyzô- könyvek minden szavát. Végül is, ˇmire jöttek rá, Mr. Winter? - şszintén szólva semmire, illetve semmi olyan- ra, amit addig is ne tudtunk volna. Az egész nyomo- zás csak fal volt. Gyakorolni kellett a fiúknak, ez volt a lényeg. A gép persze kidobott minden marhasá- got. Hogy a legtöbb eltűnt nô reggel tűnt el, vagy éjszaka, és hogy legtöbbjük. . . elnézést. . . izé. . . csip- kés alsóneműt hordott. A fiúk aztán csoportosítot- ták a dolgot, és ezzel véget is ért a feladat. A lényeg az volt, hogy megtanultak dolgozni a gépeken. - Ekkor jött a meglepetés. - Alighanem én lepôdtem meg a legjobban, a fiúknak úogalmuk sem volt, hogy mit találtak. A sok ezer nyomozati anyag közül hétben ugyanis elôfor- dult egy név. . . egy egészen furcsa név: Holdanyó neve. Amikor a kezembe kaptam, ôszintén szólva azt hittem, valami vicc. Ahogy aztán ellenôriztem a dolgot és meggyôzôdtem róla, hogy nem a fiúk akar- nak kibabrálni velem, fej embe futott a vér. Istenem- re mondom, szagot kaptam. Tudják, ez valami ösz- tön, vagy mi a fene. Egybôl megéreztem, hogy vala- mi egészen komoly buliba tenyereltem bele. Csak úgy véletlenül, mint részeg ember a szarba. Már el- nézést. A legérdekesebb az volt, hogy hatnyomozati anyagot Európából küldtek, egy pedig hazai volt, New York-i. Ezt aztán már kénytelen voltam jelen- teni a fônökeimnek. Ez már nem volt vicc, meg já- ték, nem igaz? - És a fônökei? - Naná, hogy ôk is szagot kaptak. Az egész úgyet titkosnak nyilvánították, engem felmentettek a to- vábbi oktatás alól, és megbíztak, hogy álljak rá Holdanyóra. Mindenesetre az egész anyagot áttet- ték Európába az Interpolhoz. Én meg csak vártam meló nélkül, amíg meg nem jött az Interpol ered- ménye. - Végül is megjött. - Néhány hónap után. Frankón mondom, tűkón ültem már, mert még az utcára sem mehettem ki, hogy elkapjarn néhány csirkefogó tökét. . . Már elné- zést. Egyszer aztán megjött az anyag. Az Interpol- nak ugyanaz az eredmény j ött ki, mint nekúnk. Hat kiscsaj európai, egy amerikai. Eltűntek, és soha nem kerültek elô. Na, ekkor átirányítottak Európába. Kaptam néhány számítógépet és újra átrostáltam az egészet. Sikerült megállapítanom, hogy a legelsô el- tűnés jó öt éve történt, a legutolsó egy éve. Ami azonban a legizgalmasabbnak látszott: a lányok kô- zöttnem volt és nem is lehetett semmiféle kapcsolat. Nem isrnerték egymást. Viszont ismerték Hold- anyót. Jó, mi? - Folytassa. - Természetesen átvizsgáltam mind a hét lány vizsgálati j egyzôkönyvét. A végén már kívülrôl tud- tam minden szavukat. Rájöttem, hogy a legkülón- 416 417 bözôbb okoknál fogva, válsághelyzetben voltak. Nem tudom, értik=e, mire gondolok? A digó lány- nak. . . már elnézést. . . szóval az olasz lánynak meg- ölték a tertvérét, amibe úgyszólván belebetegedett. Már a saját, közelgô esküvôje sem érdekelte. Aztán egyszerre megnyu odott. Azt mondta a szobalá- nyának, hogy minden jóra fog fordulni, mert ô már Holdanyó gyermeke. Vagy valami ilyesmit. Ja, a csaj, Barelli kisasszony, kemény olasz maflEiacsalád szépreményű leszármazottja. Ugyanakkor a svéd baba, Gudrun Eckman a felsô mit tudom én hány ezerhez tartozik. Egyetemi hallgató, okés kis csaj. A mama viszont oltári piás, botrányos részegség mi- att több alkalommal is folyt eljárás ellene, de a férj valahogy mindig kimosta a szarból. . . már elnézést. Egy napon ez a kis csaj is búskomorságba esett, majd azt mondta a barátnôjének, hogy elege van mindenbôl, elege a családból, elege a meztelenül ut- cán mászkáló anyjából, elmegy Holdanyóval új éle- tet kezdeni. Jó, mi? Ismét itt van kedves, régi isme- rôsünk, Holdanyó. Olaszországból áttelepült Svéd- országba. De ez még nem minden. A harmadik csaj, Priscilla Osborne New York-i, és éppen olyan feke- te, mint én. Szegény, mint a templom egere, és egy néger gettóban lakott. Neki is volt barátja, sôt egy bandája is, a "Veszett nindzsák". Aztán egy napon ô is fogta magát, és lelécelt Holdanyóval. Hát ennyi. Holdanyó itt is, ott is, mindenütt. Természetesen, kétség sem férhetett hozzá, hogy egy Európára és Arnerikára kiterjedô szervezettel van dolgunk, amely fiatal és nagyon szép csajokra specializálta magát. Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy nagyon szépekre. Ennek ugyanis pokolian fontos je- lentôsége van az egész gennyes ügyben. - Na, ezután ott állt a hegyes kérdés, hogy milyen szervezet is lehet Holdanyo bandája. Az Interpol összehordott egy zsák szakértôt, akik összevissza hadováltak mindent, de semmi okosat nem tudtak kisütni Gondoltak szektára, olyan hülyékre, mint ez itt. . . már elnézést, Dasz haver, csak a példa ked- véért mondom, de semmitéle Holdanyó-szekta nincs nyilvántartva sehol. Sehol a megveszekedett világon. Márpedig azok a szektaszaglászó fiúk értik a dolgukat. Ha egyszer azt mondják, hogy nincs, ak- kor mérget vehetnek rá, hogy nincs is. Na jó, de ak- kor mi van? Maradt volna, természetesen, a jó öreg prostitúció. A világ legôsibb ipara. Csakhogy mos- tanában mintha bealkonyult volna neki. A Közel- Kelet lehúzta a rolót: az arab sejkek inkább otthon imádkoznak, Libanonban meg szétdurrantották a kupikat is. Higgyék el, nem könnyű ma már egy jó kuplerájra bukkanni. . . már elnézést, atyám. Arról nem is beszélve, hogy a keresett csajok nehezen let- tek volna prostitúcióra kaphatók. - Hm - morgott Rizzi atya. - Szerencsére. - Ott álltunk hát megfürödve. Ha se ez, se az, ak- kor micsoda? Felmerültek persze fantasztikusabb- nál fantasztikusabb ötletek; hogy szervátültetéshez csórták el ôket, meg hogy UFO-k vitték magukkal. Hát így álltunk. Hiába kotorásztunk akármerre, semmi sem akadt a kezünkbe. Kivéve Mr. Law- rence-t. Hátradôlt a székén, és átengedte nekem a terepet. Szívtam egy utolsót a pipámon, kivertem a hamut, aztán én folytattam tovább a történetet. - Valóban. . . itt kapcsolódik az én személyem az eltűnt lányok esetéhez. Talán nem mindenki tudja önök közül, hogy a világháborúban a RAF, a Brit Királyi Légierô elhárító tisztjeként szolgáltam Tá- vol-Keleten. Azóta is rendszeresen a közreműködé- 418 419 semet kérik illetékes szervek, ha olyan ügy bukkan fel, amelynek a szálai errefelé vezetnek. Azt sem hallgathatom el, hogy azokban a vészterhes idôkben megfordultam Nágaföldön is - mind az indiai, mind a burmai nágák között -, hogy megpróbálj am felké- szíteni ôket a japánok elleni háborúra. A részletek- rôl, szíves engedelmükkel, most nem beszéln.ék. Elég talán annyi, hogy volt néhány barátom a fejva- dászok között - bár inkább indiai területen. A bur- mai nágákat csak felületesen ismertem. Akkoriban jól beszéltem a nyelvüket, és konyítottam valamit a nágahiedelernvilághoz is. Ismertem isteneiket, kul- tuszaikat, szertartásaikat. Sajnos, ez már régenvolt. Az elmúlt évtizedek jótékony homályba burkolták Nágaföldet. şszintén szólva, sohasem gondoltam, hogy egyszer még visszatérek ide. De hát ilyen a sors. . . Elgondolkodtam, megráztarn a fejem, aztán foly- tattam. - Képzelhetik a meglepetésemet, amikor néhány évvel ezelôtt egy esôs, kellemetlen januári estén üzenetet kaptam Nágaföldrôl. Méghozzá egészen furcsa, nem mindennapi üzenetet. Egy zsugorított fejet: zanzát. Egyszerűen csak otthagyták a szobám- ban. Nem mondom, ôszintén elámultam, és mond- hatnám gondolkodóba estem, amikor megpillantot- tam. Nem az zavart, hogy a fickó, aki hozta, hogyan jött be a lakásomba, hanem inkább az üzenet maga. Amit a zanzához mellékelt nyílvesszôre véstek. Annyit még tudtam nágául, és a jeleik is megmarad- tak a fejemben, hogy rnegpróbáljam megfejteni. A karcolat és a vesszôre kötözött tollak segítségért esedeztek: "Gyere! Segíts!" Ittam egy korty kávét, aztán folytattarn. - Csakhogy a vesszôn még valami mást is láttam. 420 Tudják mit? Egy óriási holdat. A megszemélyesített holdat, amint késsel a kezében üldöz egy menekülô figurát. Legalábbis ezt véltem kiolvasni a rajzból. Semmi többet. Képzelhetik, hogy elgondolkoztam a dolgon, meghánytam-vetettem magamban, de nem tudtam semmi okosat kitalálni. El nem tudtam képzelni, ki üzenhetett értem. Nem tehettern mást, vártam, hátha megismétlik az üzenetet, vagy aki küldte, személyesen is felveszi velem a kapcsolatot. Nem indulhattam neki Délkelet-Ĺzsiának, egy alig értelmezhetô nyílvesszô hívására. Annyit minden- esetre megtettem, hogy nem cseréltettem ki az ajtó- mon a zárat. Ha újra jönne a hírvivô, ne kelljen feles- legesen fáradoznia. . . - Na és. . . jött? - kérdezte feszengve Rizzi atya. - Jött. Csak néhány hónappal késôbb. Nyár volt, és én éppen egy jachtkiránduláson vettem részt. Néhány napja már Liverpoolban horgonyoztunk, amikor egy este ugyanazt találtam a kabinomban, mint londoni lakásomon. Egy zsugorított fejet, nyílvesszôvel. Felületére karcolva most is ott ékes- kedett a hold ábrája, amint késsel a kezében egy ki- csike emberkét, feltehetôen egy nágát kerget. Rö- vidre fogva a dolgot, most sem tudtam kinyomozni, ki küldte. Hazavittem a jachtot Londonba. . . s akkor megkezdôdött a cirkusz. - ůjra a nágák? - kíváncsiskodott U-Vin. - Ezúttal nem. Az Interpol. Miután Mr. Winter volt szíves ecsetelni elôttünk a nemzetközi rendôr- ség igyekezetét, hogy rájöjjenek az elveszett lányok titkára, megerôsíthetem én is, hogy az Interpol nem adta fel a küzdelmet. Miután úgy látszott, hogy ki- fogytak a lehetôségekbôl, ismét léptek egyet. Meg- hívták Párizsba három régi munkatársukat, olyan köztiszteletben álló, gazdag tapasztalattal rendelke- 421 zô férfiakat, akik, bár nem dolgoznak a rendórség keretében, gyakran segítették az Interpol munkáját. Mondanom sem kell, hogy valamennyien tisztes polgári foglalkozást űznek, munkájuk azonban egy- egy kontinens alapos ismerôjévé tette ôket. ěgy ér- keztem én is Párizsba, mint Ĺzsia ismerôje egy Afri- ka-, és egy Latin-Amerika-szakértô társaságában. Mivel Mr. Winter éppen az Ĺllamokban tartózko- dott, vele nem találkozhattam. - ěgy volt - bólintott inter. - Párizsban aztán sok mindenre fény derült. Mi- után ismertették velünk az eltűnt lányok rejtélyét, megkérdezték, hogy nincs-e valami ötletünk az ügyben. Néhány napig tétováztam, bár valami azt súgta, hogy Holdanyó és a nága nyílvesszôre karcolt hold, "aki" egy apró emberkét üldöz, egy és ugyan- az. Valaki éppen az ellen a Holdanyó ellen kért se- gítséget Nágaföldrôl, "aki" a nyomozati anyagok- ban is szerepel. Eszerint az eltűnt lányokat és Hold- anyót is Burmában kell keresnünk! - Hm. Merész feltételezés - mondta U-Vin ezre- des. - Olyannyira merész - adtam neki igazat -, hogy néhány éjszakát átvirrasztottam, mielôtt elôjöttem volna vele. Önök, gondolom, valamennyien tudják, hogy nemcsak a rovartan professzora, hanem az ázsiai kultúrák szakértôje is vagyok. Ezért aztán ki- nyújtottam a csápjaimat, és felvettem a kapcsolatot a kollégáimmal. Arra voltam kíváncsi, hogy a titok- zatos Holdanyó elôfordul-e a burznai folklórban. - Aligha - mondta határozottan U-Vin. - Kedves ezredes úr - mosolyodtam el -, vala- mennyien azt hisszük, hogy ismerjük népünk szel- lemi kultúráját, pedig számtalanszor bebizonyoso- dott már, hogy tévedünk. Ezernyi olyan mese, dal él a nép ajkán, amirôl még csak nem is hallottunk. ěgy volt a Holdanyóval is, mert. . . végül is megtaláltam, de meg ám! Méghozzá a nága folklórban, ahogy re- méltem. Egy bizonyos Waterfield gyűjtötte, éppen ezen a vidéken: közel a Brahmaputra forrásához. Ekkor már úgy éreztem magam, mint a véreb, amely szagot fogott. Az eddig áthatolhatatlannak tűnô köd mögül lassan kezdtek kibontakozni valaminek a körvonalai. Egyelôre egy fantomé, de ez is több volt, mint a nagy semmi. Arra is rájöttem, hogy a dal nem eredeti nága folklórtermék, hanem a Mahábhárata hindu nagyeposz egy részlete, amely az elmúlt év- századok során került Burmába, és változott nága népdallá. Gondosan megvizsgáltam a Mahábhárata megfelelô sorait, de nem lettem okosabb tôlük. Va- rázslat, démonok, bráhminok, és a többi. Aztán egy csodálatos újjászületés. Valakinek felvágják a hasát, és kibújik belôle valaki. Töprengtem, töprengtem; semmi. Kutatásaim közben végül egy látszólag ide nem tartozó furcsa titok nyomára is rábukkantam. Évekkel korábban a stockholmi egyetemen tanított Annemarie von Asche asszony, az indiai és a burmai kultúrák legkiválóbb szakértôj e, akinek egy-két elô- adását annak idején magam is meghallgattam. Gon- doltam, hátha tud valami okosat mondani. Mekkora volt aztán a meglepetésem, amikor Stockholm kö- zölte, hogy a professzorasszony hét évvel ezelôtt egy kutatóútja során nyomtalanul eltűnt, Indiában vagy Burmában. Expedíciójának egyetlen tagja sem ke- rült elô soha többé. Mintha a dzsungel nyelte volna el valamennyiüket. Elgondolkoztam ezen is, de eszem ágában sem volt, hogy összehozzarn Hold- anyóval, vagy az elveszett lányok ügyével. - Gondolkodtam még vagy fél napig, aztán elô- adtam az Interpolnak az elképzelésernet. Eszerint a 422 423 lányokat valóban egy szervezet rabolta el, de hogy mi célból, még csak következtetni sem tudtam rá. Feltehetôen Nágaföldre vitték ôket. Ezt bizonyítja a hozzám intézett segítségkérô üzenet és a nyílvesz- szôk oldalára rajzolt holdábra. , - Hát. . . gyenge kis bizonyítékok - mondta Rizzi atya, és újabb szivarra készült rágyújtani. Udvaria- san tüzet adtam neki, aztán folytattam. - şszintén szólva nem is igen hittek a mesémben. Meghallgattak, néztek rám hitetlenül, és csak akkor adták áldásukat a tervezett akcióra, amikor az Afri- ka- és Latin-Amerika-szakértôk vették a bôröndjü- ket és hazautaztak. Az Interpol kénytelen volt rám hagyatkozni, hiszen én voltam az egyedüli, akire még szárníthatott. Nem mindenˇ vita nélkül ugyan, de végül is megbíztak, hogy lépjek akcióba. Én pe- dig hozzákezdtem a burmai hadjárat megszervezé- séhez. - Nem mondom, voltam már könnyebb helyzet- ben is. Idegen ország területén felvenni a harcot egy fantommal, akirôl azt sem tudjuk igazából, hogy lé- tezik-e, nem könnyű feladat. ňsszeültem az Inter- pol vezérkarával és a következôt sütöttük ki: ha va- lóban Burmában vannak a lányok, amire a Hold- anyó-ének utal, akkor kell lennie valahol, valamiféle intézménynek, amely fedôszervként működik. . . Nem tudom, értik-e, mire gondolok? - Nemigen - mondta Fellner doki. ˇ - Nos, tételezzük fel, hogy a lányokat akármilyen céllal is Burmába szállították. Hány lányról lehet szó? Tízrôl, százról? Feltételeztük, hogy tíznél több lehet az eltűntek száma, hiszen mi csak azokat az eltűnéseket ismertük, amelyek jegyzôkönyvében elôfordult a Holdanyó szó, ami egyáltalán nem bi- zonyítja, hogy csak ennyinek veszett nyoma Hold- 424 anyó áldásos közreműködésével. Nos, akárhányan is legyenek, etetni kell ôket, s ezt az élelmet valahol meg kell vásárolni, és eljuttatni oda, ahol az a bizo- nyos intézmény működik. Ha pedig hitelt adok a hozzám intézett üzeneteknek, akkor ez az intéz- mény csakis Nágaföldön működhet, különben mi- ért a nágák kértek volna tôlem segítséget. . . - Kicsit túlságosan is sok a ha - mondta Rizzi atya. - Hát igen. A legnagyobb baj persze az volt, hogy még abban sem voltam biztos, a titokzatos Hold- anyó és a burmai népköltészet Holdanyója között van-e valami összefüggés. Mert ha nincs, akkor a lányok akár a Déli-sarkon is lehettek volna. - Pontosan - morogta Fellner. - Csakhogy nekem valami azt súgta, hogy jó nyo- mon járok. Ennyi egybeesés nem lehet véletlen. Rá- adásul, ha találunk Nágaföld közelében legalább egy olyan intézményt, amelyik szóba jöhet. . . - Maguk persze találtak - vágott közbe páter Riz- zi, és tréfásan megfenyegetett. - Pontosan az én missziósházamat. - Ez csak az egyik lehetôség volt. Igen gyorsan kiderült ugyanis, hogy három közül választhatunk. Az elsô volt a legvalószínűtlenebb: A Krisna-hívôk telepe a Brahmaputránál. A második a misszió, a harmadik Löwenroth szeretetháza. S akármennyire is hihetetlennek tűnt, e két utóbbi kiválóan alkal- masnak látszott arra, hogy néhány keresett személy örökre eltűnjék a falaik mögött. - Csak azt mondja meg, iniért tüntettem volna el ôket? - fohászkodott ég felé fordítva szemét Rizzi páter. - Mit tudhattam én azt akkor? Egyszerűen csak 425 helyet kerestem, aho I el lehetne dugni a lányokat. És találtam is hármat. Ezek tények. - Puffneki! - mondta vidáman Fellner. - Csak gúnyolódjék! Pedig most jött még a nehe- ze. Megtudtuk, hogy Rizzi atya menedékházát a Va- tikán támogatja, Löwenroth szeretetházát pedig a Német Szövetségi Köztársaság illetékes szervei, né- hány amerikai szervezet, és a Burmai Unió kormá- nya is megkülönböztetett figyelemmel szemléli Lö- wenroth doktor működését. Elképzelhetik, hogy mekkora körültekintéssel kellett végeznünk a mun- kánkat. Hiszen a legkisebb hiba is végzetessé válha- tott volna. Nemcsak Holdanyó neszelte volna meg a dolgot, hanem nemzetközi szinten akár le is állíthat- ták volna a nyomozást. - Mégis úgy döntöttünk, hogy akcióba lépünk. Az Interpol vezetôi hosszas töprengés és habozás után két embert jelöltek ki az ügy felderítésére. Jó- magamat és Winter hadnagyot, akit személyesen csak itt, Burmában ismertem meg. Az akciótervet magam dolgoztam ki, azután, hogy végérvényesen döntöttem arról, hol kezdjük a nyomozást. - Egyszer már mintha döntött volna a Krisna- telep mellett - mondta U-Vin. - Valóban, csakhogy az volt a legmesszebb Ran- goontól. Kicsit nehéz lett volna megmagyarázni, hogyan kerültünk oda. Ehelyett arra gondoltam, hogy a Löwenroth-szeretetházban rendezzük be bázisunkat, és ha a szeretetházat tisztának találjuk, áttesszük működésünk színhelyét a misszióba, majd a Brahmaputrához. - Gondolom, az expedíció elôkészítését maga vé- gezte - mondta gyanúsan elismerô mosollyal Rizzi atya. -Természetesen. Hiszen abszolút hihetônek kellett látszania mindennek. Ezért úgy határoztam, megjátszom, hogy az expedíció többi tagja eltűnt, nekem pedig, ennek ellenére, feltétlenül el kell jut- nom a Brahmaputrához: megmenteni a jövendô vízgyűjtôterület bogarait. Kétségkívül kapóra jött, hogy valóban terveznek egy víztárolót a Brahma- putránál. - Aligha lesz belôle valami - mondta az ezredes.- Környezetvédelmi okokból lefújták. - Ennek csak örülök. Mindenesetre akkor na- gyon jól jött nekem a hír. Arra gondoltam, hogy a szeretetház közelében megszervezek egy vidám kis hajótörést a közben felbukkanó V inter segítségé- vel, s így egészen hihetôvé válik, hogy miért vagyok egyedül. De errôl majd késôbb. . . Mielôtt folytat- nám, hozzájárulnak az urak, hogy megkérjük a házi- gazdánkat, Rizzi atyát, fôzessen egy új bb adag ká- vét. . .? Rizzi elmosolyodott és tapsolt. A hangtalan léptű burmai személyzet ismét megjelent, és mintha csak olvastak volna a gondolatainkban, kezükben tartott ezüsttálcáikon ott gôzölgött a frissen fôzött kávé, a kávé mellett whiskys üvegek, a whisky mellett jég- kockák. Odakint megállás nélkül zuhogott az esô. 8 Néhány percig csak kanalak és ezüst cukortartók csengése hallatszott, az ablakot verô esôk kopogásá- val keveredve. Rizzi atya már harmadik szivarjával birkózott: a falon függô keserves arcú burmai Krisztus szemrehányó tekintettel nézte az orra elôtt lebegô füstkarikákat. - És. . . hogyan volt tovább? - törte meg a hallga- 426 427 tást házigazdánk, miután -lenyelt egy csokoládé- pasztillát a szivarfüstje mellé. - Mikor kezdtek gya- nakodni a szomszédainkra? Fújtam egy kövér karikát, és elgondolkodva néz- tem át rajta. - Mikor? Talán mindjárt az elején. Már a hajón. Természetesen semmiféle bizonyítékom nem volt. Csak tudja, a megérzés. . . - Lárifári! - pattogott Fellner. - Biztos vagyok benne, hogy alaposan végiggondolt mindent! - Hát, ôszintén szólva, nemigen szoktam magam a véletlenre bízni. De, szíves engedelmükkel, in- kább ott folytatnám, ahol abbahagytam. - Tegye - mondta a páter. - Ha jól emlékszem, ott hagytam félbe, hogy elô- készítettem egy kellemes kis hajótörést. Persze csak elméletben. A gyakorlati megvalósítás a szakértôre, Winter hadnagyra várt. - ůgy terveztem, hogy csak olyan tessék-lássék hajótörés lesz. Winter felrobbant egy icipici robba- nószerkezetet a part közelében, éppen csak akkorát, hogy a "Paradicsommadár" ne tudjon továbbrepül- ni. şszintén szólva még így sem voltam egészen nyugodt. Képzeljék el, a hajó tele volt asszonnyal és gyerekkel, a víz meg krokodillal: iszonyú tragédiát okozhattunk volna, ha nem úgy sikerül minden, ahog elterveztük. - Es nem úgy sikerült! - Igen ám, csakhogy mi errôl nem tehettünk. . . De talán még korábbra kell visszamennem. Arra az estére, amikor felköltöztem a "Paradicsommadár" fedélzetére. Elképzelni sem tudják, micsoda zűrza- var volt a kikötôben, és hát. . . a kapitány egyáltalán nem állt feladata magaslatán. Akár egy század kato- na is fellopakodhatott volna úgy a hajójára, hogy a kutya se vette volna észre. Fogalma sem volt róla, ki és hova utazik a bárkáján. Magam is csak nagy nehe- zen találtam meg a kajütömet. A fedélköz meg egye- nesen katasztrofálisan nézett ki. Ember ember há- tán! Ott pillantottam me elôször a harikrisna- híveket. - Az a rohadt, mocskos kapitány! - tört ki a szitok Daszból. - Örüljön neki, hogy nem adott kabint - vi asz- taltam. - Ha adott volna, lehet, hogy a gyilkos ma á- nak is lyukat vágott volna a bôrébe. - Nos, néhány percem maradt csak, hogy körül- nézzek a fedélzeten, aztán siettem le a kabinomba. Az volt ugyanis a megállapodás, hogy a hajóra érke- zésem után azonnal felveszem a kapcsolatot az ille- tékes burmai hatóságokkal. - ň - húzta el a száját csalódottan U-Vin ezredes. - Maga másokkal is kapcsolatban állt, nemcsak ve- lem? - Errôl magának nem kell tudnia, ezredes- mondtam. - Fônökeim intézték a maga fônökeivel. - Nem is tudok semmirôl - biztosított hűvösen. - Azonkívül amiatt sem toporoghattam sokáig a fedélzeten, mivel tulajdonképpen harmadmagam- mal érkeztem a "Paradicsommadár"-ra - legalábbis a sajtónak eljuttatott közlemény szerint. Ezért is bé- reltem két kajütöt. Nem létezô poggyászunknak és a nem létezô másik két rovarszakértônek. Lemen- tem hát a kajütömbe, ahol halálra váltan konstatál- tam, hogy elért minden hírszerzôk legszörnyűbb végzete: bedöglött a rádióm. Alighanem nekivágott valaki egy málhát, amitôl agyrázkódást kapott. Ott ültem a kabinban egy megbuggyant készülékkel. Kénytelen voltam darabokra szedni, hogy lelket le- helhessek belé. Mondanom sem kell, hiábavaló volt 428 429 a fáradozásom. Öreg este lett, mire rájöttem, hogy egyedül képtelen vagyok megjavítani. Már csak az ismeretlen, és remélhetôleg a hajón tartózkodó Winterben bízhattam, akirôl egyébként Párizsban azt rebesgették, hogy valóságos műszaki zseni. - Alábecsültek - mosolygott szerényen Winter. - Miután sarokba vágtam a rádiót, a legmoder- nebb táskamodell volt egyébként, úgy döntöttem, hogy csak a harmadik éjszakán megyek fel a fedél- zetre. Ekkor kellett volna Winternek lyukat ütnie a jobb sorsra érdemes "Paradicsommadár" oldalán. Ekkor találkoztam Szentar. . . Santarcangeli atyával is. Aki. . . most már alighanem nincs semmi titok benne, a Vatikán megbízásából érkezett Burmába, hogy körülnézzen a missziósházban. ěgy van, atyám? - ěgy - bólintott Szentarkangyal. - Az atyákat ugyanis feljelentette valaki, hogy ópiumot termelnek. E1 is rejtettek az udvarukban vagy harminc kilót. Éppen azon a napon fedezték fel, amikor idelátogattam. Igazság szerint Santar- cangeli atyának kellett volna megtalálnia, csakhogy a kényszerű fürdôben elveszett a feljelentô levél, amit egyébként Löwenrothék írtak. a levéllel együtt eltűnt az ópium rejtekhelyét megjelölô tér- képmelléklet is. Löwenrothék azt remélték, hogy a feljelentô levél és a megtalált "bizonyíték" hatására a Vatikán feloszlatja a missziót. Ami pedig Rizzi atya másik ügyét illeti. . . Rizzi elvörösödött és az asztalra ütött. - Mindenben teljesen szabályosan jártunk el! - Ezt én is tanúsíthatom - bólogatott U-Vin. - A Vatikán egészen másként ítéli meg a helyzetet - mondta Santarcangeli. Rizzi dühösen a hamutartóba vágta szivarja vé- gét. - ň, a Vatikán! Ha şszentsége egyszer idedugná az orrát, és beleszagolna a levegôbe, alighanem megváltozna errôl-arról a véleménye. - Nem a rni dolgunk, hogy véleményt mondjunk şszentsége gazdaságpolitikájáról - csuklott el a hangja Szentarkangyalnak. - Ha şszentsége úgy látja jónak. . . En meg úgy láttam helyesnek, ha véget vetek a vitának. - Szóval, ott hagytam abba, hogy beszédbe ele- gyedtem Santarcangeli atyával, aki. . . természete- sen nem fedhette fel utazása igazi célját. Annyit mondott csak, hogy a missziósházba utazik, és ha jól emlékszem, azt is elmesélte, hogy korábban dajakok között dolgozott Borneón. - Ami igaz is - biztosított Szentarkangyal. - Röviddel ezután felbukkant Winter, akire a személyleíräs nyomán azonnal ráismertem. - Én is magára. - Winter hadnagy olyan sikeresen játszotta a há- borúból visszamaradt, ütôdött amerikai pilótát, hogy Santarcangeli atya sem gyanakodott. - Mi a fenére gyanakodtam volna? Ĺzsia telis- tele van a koreai és vietnami háborúk rokkantjaival! - Akkor persze nem tűnt rokkantnak, amikor va- lamelyik kísértetet látó matróz lövöldözni kezdett a közelünkben, és ô úgy vágta magát a fedélzethez, hogy öröm volt nézni. - Naná! - vigyorgott Winter. - Csak lelkileg vol- tam rokkant, fizikailag nem. - I smét rám tört az a bizonyos megérzés vagy mi- csoda, amirôl korábban már beszéltem, s amit vol- tak szívesek rnegmosolyogni. Pedig holtbiztosan 430 431 megéreztem, hogy történt valami a kajütömben, amíg én a fedélzeten hetyegtem. Arra gondoltam, hogy talán ellopták a rádiómat, vagy hasonló. Persze nem tudtam volna választ adni rá, hogy kik. Nem tehettem egyebet: lerohantam a kabinomba. - Ahol is az ágyán talált egy halott harikrisnát. Borotvás gyilkosság! Brrr! - rázkódott össze egé- szen világi módon Rizzi atya. - Ekkor még én is azt hittem. - Hogyhogy? Hát nem az volt?! - Várjon csak egy kicsit. . . Menjünk sorjában. Megtaláltam a hullát, és gondolhatják, elsô dolgom volt átkutatni. S tudják, mit találtam nála? A svéd rendôrség azonosítási plakettjét és egy fényképet. Egy eltűnt személy fényképét. . Várakozva néztek rám, de szólni egyikük sem szólt. - Annemarie von Aschéét, a hét évvel ezelôtt nyomtalanul eltűnt professzorasszonyét. Képzel- hetik, hogy meglepett a dolog. Összefüggés lehet a Krisna-szekta és a professzornô eltűnése között? Mivel a Krisna-követôk viszonylag zavartalanul bolyonghatnak Ĺzsiában, a svéd rendôrség néhány embere is ezt az utat választotta? Teljes sötétség. Azt pedig végképp nem értettem, hogy mit kereshe- tett a kabinomban a szerencsétlen. Santarcangeli atya késôbb alighanem fején találta a szöget, amikor arra g ndolt, hogy menekülés közben véletlenül té- vedt hozzám. şszintén szólva nem is voltam egé- szen magamnál, amikor feljöttem a fedélzetre. Az- tán hipp-hopp, úgy leütöttek, mint a nyulat. Alig- hanem ez is valamelyik kísértetvadász matróz műve lehetett. Winter felügyelô és Santarcangeli atya vol- tak szívesek felmerni a hajcípallóról. . . Nem nyújt- hattam valami heroikus látványt. - Közel sem - biztosított Winter. - Kiderült, hogy a "Paradicsommadár" igazi kí- sértethajó. Nemcsak elvágott nyakú hulla pihent az ágyamban, hanem egy harikrisna-kísértet is kóbo- rolt a fedélzeten, akit borotvával a kezében egy ár- nyék követett. Nos. . . annyit mindenesetre gyaní- tottam, hogy a kísértet nem igazi kísértet. Akinek ugyanis el lehet vágni a torkát, annak semmi köze a túlvilághoz. Legalábbis addig a pillanatig nem, ameddig el nem vágták. - Bravó - mondta Fellner. - Filozófiából jeles. - A következô percekben azt hiszem mindenki megrémült egy kicsit. Abban a lekvárszerű kuli- mászban az orrunkig sem láttunk, és hát. . . nem volt kellemes érzés, hogy valaki ott járkál a hátunk mö- göttkivont borotvával. ěgy eshetettmeg, hogy Win- ter buzgalmában még engem is lecsapott. - De legalább megtaláltuk a stukkerját. - Kösz. Nem tudnám megmondani, miért, de et- tôl kezdve Santarcangeli atyára kezdtem yanakod- ni. A Krisna-hívôt, azaz a svéd rendôrt ugyan nem ölhette meg, de volt valami gyanús a viselkedésé- ben. Gondolják csak meg. . . Megszólított a fedélze= ten. . . ráadásul pap. Nekünk pedig az egyik gyanú- sítható intézményünk a missziósház volt. Gyilkos papok. . . - No, de kérem! - tárta szét a karját Rizzi. - Bocsánat, atyám, de abban a helyzetben nem- igen gondolhattam másra. Hála istennek, Winterrel ráismertünk egymásra, ami óriási megkönnyebbü- lést okozott. Nem voltam már egyedül. Tudják, mit jelentett ez abban a ködben? Aztán egyszerre csak vége szakadt a nyugalmamnak. Éppen akkor, ami- kor Winter hozzákészült, hogy meglékelje a "Para- 432 433 dicsommadarat", valaki megelôzött bennünket. Megölte á kormányost! - Aztán a hajótörés! Éjszaka a vízben, azzal a tu- dattal, hogy bármelyik pillanatban belém haraphat egy krokodil. . . Errôl jobb nem is beszélni! Annál is inkább, mivel krokodil ugyan nem bukkant fel, fel- bukkant viszont valaki más, aki megpróbált engem is megölni. Méghozzá úgy, ahogy a svéd rendôrt. - Feküdtem a parton, s amíg szép csendesen folyt a vér a nyakamból, a víz meg a fülembôl, volt idôm eltöprengeni rajta, hogy hányadán is állunk. Vagy Holdanyó mégiscsak tudomást szerzett az ellene irányuló akcióról, vagy egy közönséges ôrült garáz- dálkodott a hajón. Feküdtem a holdfényben, köp- ködtem a vizet, és megpróbáltam megérni a reggelt. . - Amikor feljött a nap, meggyôzôdhettem róla, hogy a rádióm végérvényesen belefulladt a folyóba. - Feljött a nap, és én megpillantottam a doktor- nôket. Megremegett a hangom, és szívnom kellett a pipámon, hogy folytatni tudjam a mesét. Láttam, a többiek sem szívesen emlékeznek vissza rájuk. Hiá- ba, a szépség és a gonoszság még akkor is ellentétes fogalrnaknak tűnnek, ha gyakran meggyôzôdhe- tünk az ellenkezôjérôl. - Ott fürödtek a vízben. . ., mint a gyerekek. ňszintén szólva cseppet sem furdalt a lelkiismeret, amiért meglestem ôket. Aztán hagytam, hogy kikér- dezzenek. Amikor megtudtam, hogy a Löwenroth- féle szeretetház alkalmazottai, törhettem a fejem, mi is történt a hajón. Képzeljék csak el, hogy mind a három gyanúsítható obj ektum képviselôi a "Para- dicsornmadár"-on adtak randevút egymásnak. A missziót Santarcangeli atya, a szeretetházat a két doktornô, a Krisna-telepet pedig az ördög tudja, hány Krisna-hívô képviselte. Szép kis kavalkád, mi? - Ahogy a gyönyörű doktornôknek a szépet tet- tem, hegyes jégcsapként fúródott a gyanú a szívem- be. Emlékezzenek csak vissza. . . Mit láttak a bur- maiak a fedélzeten. . ? Egy kísértetet, akit borotvá- val követett valaki. Értik? Nyitott borotvakéssel! No, de uraim, ki használ manapság már ilyet? A vil- lanyborotvák és a legkorszerűbb önborotvák korá- ban? Pedig az én emberemnek a kabinban borotvá- val vágták el a nyakát. . . sôt, engem is borotvával kínáltak meg az éjszaka. Vagy rnégsem? Ha nem, akkor mivel? Rájúk néztem, sorban, de egyikük sem tudott vá- laszolni. Még a burmai tisztek is tanácstalanul hu- nyorogtak. - Mi hasonlít leginkább a nyitott borotvakésre, uraim? Mi hagy hasonló nyomot egy vágott torkú áldozat nyakán, mint a borotvakés? A sebészkés! Más néven szike. . . Értik már? Orvosnôk és szike. Ne feledj ék, a vágás a nyakon profira vallott. Sajnos, ezt igen jól meg tudtam ítélni. Ettôl a pillanattól kezdve Ruth és Ratna lettek az elsô szárnú gyanúsí- tottjaim. - Ezután gyorsan követték egymást az esemé- nyek. Találtunk még egy hullát, akirôl kiderült, hogy ugyancsak a svéd rendôrség nyomozója. Két rendôr meggyilkolása már nem lehet véletlen. Haj- lamos voltam azt hinni, hogy minden, ami történt, nem Holdanyó ügye, hanem egyelôre rejtett össze- függés áll fenn a gyilkosságok, a svéd rendôrség, és az eltűnt Annemarie von Asche között. Semmi ba- jom se lett volna, ha megvan a rádióm és információt tudok kérni Párizstól. A rádió azonban az iszapban 434 435 pihent, és csak a kis szürke agysejtjeimre támasz- kodhattam. - Bravó, Sherlock! - mondta Winter. - Inkább Poirot-ra céloztam. . . Nem tesz sem- mit, Winter, egy amerikai zsarutól ez is nagy telje- sítmény! Szóval, az a másik gyilkosság mintha meg- erôsíteni látszott volna azt a feltételezést, hogy nem Holdanyó van a háttérben, hanem valaki más. Igen ám, de akkor nekem mi a fenéért akarták elvágni a torkom? - Tényleg, miért? - kérdezte kíváncsian Rizzi. - Mint késôbb kiderült, nem az enyémet akar- ták - mondtam -, hanem valaki másét. - Talán az atyáét? - vigyorgott Fellner. - Az önét. - Az enyémet? - sápadt el a doki. - Uramisten! - A holdfényes éj szakában azt hitték rólam, hogy Fellner doktor vagyok, akit sürgôsen el kellett volna tüntetniük. Önnek nem lett volna szabad megérkez- nie a szeretetházhoz, doktor. ňriási mázlija volt, hogy élve megúszta az utat Csittakangig. Bár ké- sôbb már alighanem nem is akarták megölni. ůgy dönthettek, jobb, ha magára terelik egy késôbbi gyilkosság gyanúját. . . - Ezután néhány "megmagyarázhatatlan" me- rénylet következett. Ruth Wesselyt is "megkésel- ték", ahogy éjszaka engem. Hosszú, de nem mély sebet ejtettek a nyakán. Ráadásul világos nappal. A másik doktornô, Ratna, eközben kivont revolver- rel a közelében lôdörgött, és vaktában húzogatta a ravaszt. Túlságosan is megjátszottnak tűnt az egész. Ha valaki már egyszer eljut odáig, hogy egy borot- vaéles kést tesz a másik nyakára, aligha hibázza el az ütôeret. Aztán még valami. . . egészen apró és jelen- téktelennek tűnô mozzanat. Ratna és Ruth egyetlen pillanatig sem érdeklôdtek az én sebesülésem iránt. Márpedig, ha orvos valaki és sebet lát, akaratlanul is arrafelé indul a keze. ňk. me még csak meg sem kíséreltek segíteni rajtam-. . rtik? Annyira lefog- lalta ôket valami egyéb, hogy szinte észre sem vették a környezetüket. Nem is beszélve arról, ahogy a ha- lott lány mellett viselkedtek! Mintha még sohasem láttak volna holttestet. Nem gondolhattam másra, minthogy egy kicsit túljátsszák a szerepüket. . . Egy orvosnô aligha rémül meg egy vízbôl kihúzott, elvá- gott nyakú hullától. . . Reggel pedig megkínáltak a kekszükbôl. Száraz volt. Ahajótörés után. Ezpersze lehetett merô véletlen is, de jelenthette azt is, hogy felkészültek a hajótörésre. És legvégül: megnéztem a kezüket, és. . . fájdalom kimondani, de Ratna von- zó, olajbarna kacsója pokolian emlékeztetett arra, amelyik az éjszaka megragadta a nyakamat. - Elismerem, zavaros gondolat-árvíz volt, ami végigömlött rajtam, mégis, esküdni mertem volna rá, hogy valahol ebben az árban ott úszik az igazság. Röviddel ezután mintegy varázsütésre még jobban összegubancolódott minden. Felbukkantak a zsu- gorított emberfejek, majd rájöttem, hogy a Krisna- követôk borotvakést használnak fejük borotválásá- hoz. Mondhatom, összeomlani láttam szépen fel- épített elméletemet. Ráadásul, amikor kiderült, hogy a kapitánynak is elég vaj van a fején. ůgy érez- tem magam, mintha az ôrültek hajójára kerültem volna. Hiszen itt mindenkinek lett volna oka megöl- ni a másikat. . . ! Egyszerre aztán világosság gyulladt az agyamban. Hohó! Valami csúnya fickó a nágákra akarja tolni az egészet! Ezért a zsugorított fej és a nyílvesszô. Valaki vagy valakik sportszerűtlen játé- kot játszanak. Összevissza gyilkolnak mindenkit, hogy megkeverj ék azt, aki megpróbál rendet terem- 436 437 teni ebben a káoszban. És képzeljék, majdnem eltra- fáltam az igazságot. A sok lehetséges áldozat közül tulajdonképpen egy lett volna igazán fontos. - Alighanem én - m ndta szomorúan Fellner doki. - Ördöge van. Hogy jött rá? Valóban magát akar- ták elkapni. . . bár, amint késôbb látni fogjuk, a své- dek halála sem volt egészen véletlen. A véletlen az volt, hogy mindketten rendôrök voltak, amirôl a gyilkosoknak viszont fogalmuk sem volt. Csakhogy én ezt nem tudhattam. Remélem, érzékelni tudják, micsoda zűrzavar uralkodott a fejemben. Ráadásul vigyáznom kellett, nehogy nekem is elvágják a tor- kom. - Visszatérve a nágákra, percig sem hittem, hogy az ô kezük van a dologban. Nága nem hagyja el a területét alapos ok nélkül. Arról nem is beszélve, hogy ha mégiscsak valakire vadásztak volna, bolon- dok lettek volna nyomot hagyni. Nem! Világos volt, hogy a gyilkosok a nágákat akarják megtenni bűn- baknak. - Néhány nap múlva megérkeztünk Csittakang- ba. Ahol Dasz testvér felajánlotta a támogatását. EI- mondaná, hogy miért? - Megbeszéltük a dolgot a testvérekkel - mondta zordan. - És? - Mit és? ůgy döntöttünk, hogy. . . együttműkö- dünk magával. - jó, jó, de miért? - Mi van ezen nem érteni való? - csattant fel inge- rülten. - Hiszen egybeestek az érdekeink. Maga is kíváncsi volt a borotvás szörnyetegre, mi is ! Azt hi- szi, mi nem jöttünk rá, hogy valaki a nágákra akarja kenni az egész gyilkosságsorozatot? Ráadásul ben- 438 nünket öldöstek azok az ĺtkozottak! Aztán a havero- mat is meg akartam találni a Brahmaputránál. . . szükségem volt magára! - Végül mégsem volt hajlandó szövetkezni ve- lem. - Mi a fenére vártam volna? Amíg valamennyi haveromat kinyírják, rni? ěTgy villogott a szeme, hogy inter jónak látta rátenni a kezét a karjára. ˇ - Csak nyugi, Dasz testvér! Dasz elrántotta a karját, összeszorította a száját, és hallgatásba merült. - Nekem ezzel kapcsolatban egészen más a véle- ményem - mondtam. - Ha akkor nem tűnik el, talán a testvérei sem halnak meg. Holdanyó két ítéletvég- rehajtója közben kiderítette, hol van a Krisna-hívôk menedéke, és munkába is lépett. Mégpedig véres munkába. Szentarkangyal lehunyta a szemét, mint aki el akarja hessegetni maga elôl az elôretolakodó emlék- képeket. - Megpróbáltam Dasszal ismét felvenni a kap- csolatot. Ahogy neki rám, nekem is szükségem lett volna rá. Ne feledjék, embereket kellett toboroz- nom jövendô expedícióm számára. Méghozzá meg- bízható embereket. Dasz pedig ilyennek látszott. Esküdni menem volna, hogy semmi köze Hold- anyóhoz. . . Csakhogy nem volt hajlandó a közremű- ködésre. Eközben Csittakangban történt valami más is. Amikor Dasz eltűnt a sikátorok között, megpróbáltam közelebbi ismeretséget kötni a dok- tornôkkel. Szentarkangyal faképpel köhögött, amit célzás- nak is vehettem volna, ha akarom. Természetesen nem akartam. 439 - Nos, a barátkozás kitűnôen ment. Szentarkangyalnak mintha a torkára ment volna valami: újra köhögött. - Ismétlem, kitűnôen ment, csak. . . néhány apró- ság azért itt is akadt, ami zavarba ejtett. - Például micsoda? - kérdezte Rizzi. - Például a doktornôk feneketlen gyűlölete a misszió iránt. Az a makacs igyekezet, amellyel megpróbálták önökre terelni a gyanút, Rizzi páter. - sakugyan? - Azt éreztem, mintha azt akarnák elhitetni ve- lem, hogy önöknek támadt bajuk a nágákkal, és a szeretetház ennek a háborúságnak a következmé- nyeit kénytelen elszenvedni. Aztán következett Ratna doktornô nagyjelenete. . . aki. . . hm. . . megjó- solta, hogy Ruthtal együtt fogok meghalni, és Sant- arcangeli atya fog kinyírni bennünket. - No de ilyet! - képedt el az atya. -Ratna viselkedése ôszintén megdöbbentett. Mintha sosem lett volna egészen magánál. . . - Kábítószerre gondol? - kérdezte Rizzi. - Nem egészen. . . Hanem arra, hogy Ratna dok- tornô kifejezetten jó médium. Olyan, amilyen mil- lió között egy, ha akad. - Mi a fene az, hogy médium? - kérdezte U-Vin. - Spiritizmusra gondol? - Legkevésbé sem. Egyszerűen arról van szó, hogy Ratna doktornô igen könnyen hipnotizálható. Ilyenkor félig ébren van, félig hipnotikus álomba merül. . . gyakran keveri a valóságot azokkal az utasí- tásokkal, amiket a hipnotizôrtôl kapott. Velem pél- dául azt kellett volna közölnie, hogy óvakodnom kell a missziósoktól. Meg is tette, de olyasmit is be- lekevert, amire nem kapott utasítást. . . Ruth iránti gyűlölete olyan erôs volt, hogy képes volt túllépni 440 azokon a határokon, amelyeken nem lett volna sza- bad túllépnie. Igyekezett felkelteni bennem a misz- sziósok iránti bizalmatlanságot - megjósolta, hogy Santarcangeli fog megölni -, de Ruthot is beleke- verte a dologba. - És. . . mibôl jött rá, hogy Ratna állandó külsô befolyás alatt áll? - şszintén szólva nem tudnám megmondani. Egész viselkedése ilyesmire engedett következtetni. . .Itt van például a szeme. Merev volt és kifejezéste- len, mintha állandó alkoholmámorban lett volna. Pedig alig ivott egy-egy kortyot. De térjünk csak vissza Dasz testvérhez! Már az elsô estén elhatároz- tam, hogy megkeresem és beszélek vele ; Igyekszem rávenni, jöjjön velem a szeretetházba. Ertsék meg, az volt az egyetlen esélyem, hogy túléljem a dolgot! Ha nem vagyok egyedül. - Elindultam megkeresni Daszt. Sajnos, meg- elôztek. A gyilkosok megöltek két harikrisnát, alig- hanem azokban a pillanatokban, amikor Szentark- angyal atya megérkezett a Krisna-hívek szállására. Valószínűleg meg is zavarhatta ôket. Nem sokon múlt, kedves páter, hogy ön is osztozzon a sorsuk- ban. - Nekem is volt egy ilyen érzésem - morogta Santarcangeli, és megtapogatta a nyakát. - Elmondaná, mit keresett Daszék tanyáján? - Információt, kedvesem. Mint voltam szíves kö- zölni önnel, küldetésben jártam Csittakangban, nem nyaralni. Nekem információkra volt szüksé- gem a missziósházat illetôen. Ezek az izé. . . Dasz úr kollégái, keresztül-kasul járják Délkelet-Ĺzsiát, és mindenbe beleütik az orrukat. - Hahaha! - csapott az asztalra Dasz. - Mintha a maguk csuhásai nyugodtan ülnének a fenekükön! 441 - Nyugi! - mondta Winter. - Nyugi! - Bocsánat, Dasz úr, nem akartam megbántani. Csupán arra gondoltam, hogy önök bizonyára tud- nak valamit a misszióról, ha egyáltalán van mit tud- ni róla. - Zseniális - mondta gúnyosan Rizzi. - Egysze- rűen zseniális! - Sajnos, információhoz nem jutottam. Csak hullákhoz. - A két gyilkos ott rejtôzött valamelyik szobában. Szorult helyzetükben még le is ütöttek, miközben "elveszítették" Fellner doki borotváját. - Az ördögbe is! - csóválta a fejét U-Vin. - Hogy került hozzájuk? - Nem volt nehéz elcsórni. Fellner doktort több- ször is meglátogatták. Egy alkalommal aztán feltű- nés nélkül magukhoz vették. Gondolták, ezzel is ka- varnak egyet a dolgon. Különben is, mindenáron meg akartak szabadulni Fellnertôl. Nem jött volna rosszul, ha például a burmai rendôrség vádat emel Fellner ellen gyilkosságért. Legjobb esetben is élet- fogytiglani börtönt akaszthattak volna a nyakába. - Es. . . rosszabb esetben? - nyögte Fellner. - Talán kérdezze U-Vin ezredestôl. . . - Ne kérdezze - mondta az ezredes. Fellner nagyot nyelt, én meg beszéltem tovább. 9 - A történet a Löwenroth-szeretetházban folytató- dik. Bocsánat, kaphatnék egy kis jeget? Köszönöm. Nos, meglehetôsen viharos körülmények közepette - a vihart szó szerint értem - érkeztünk meg Löwen- roth birodalmába. - Löwenrothék pontosan úgy viselkedtek, ahogy 442 vártam. Beleegyeztek, hogy segítenek a szegény ha- jótöröttön. Ne feledjék, elsô parancsolatuk volt, hogy nem szabad gyanút kelteniük senkiben. Leg- jobb húzásom azont>an csak ezután következett. Bár. nem tartottam valószínűnek, hogy gyanakodnának rám, mégis úgy kellett intéznem, hogy ôk maguk vá- logassák ki a munkatársaimat. Legkönnyebb eset- nek Santarcangeli atya ígérkezett, hiszen neki nem kellett egyebet tennie, mint felmutatni vatikáni megbízólevelét Rizzi atyának, s máris jöhetett ve- lem bogarat fogni. Winter dolga azonban kompli- káltabb volt. Hogy az ördögbe vigyem magammal a szeretetházba? Szerencsére Simonian megoldotta a problémát. Mivel idegesítette ôket, hogy egy idegen mászkál a környezetükben, aki minden pillanatban rábukkanhat valamire, igyekeztek minél rövidebb úton megszabadulni tôlem. Tűvé tették a környéket olyan személyek iránt, akik segítségemre lehetnek, és ráadásul nem is helyi lakosok, mivel bemeséltem nekik, hogy a burmaiak és a nágák is irtóznak a rova- roktól. - Ebben van is valarni - mondta U-Vin. - Simoniannak sikerült becserkésznie Wintert, aki att bolyongott a szálloda környékén a teljesen kiborult Dasz társaságában. Legnagyobb meglepe- tésemre Simonian megszólította Wintert és felaján- lotta neki a nagy lehetöséget: rovargyűjtést Nága- földön. Summa summárum: Simonian maga hozta hozzám azokat az embereket, akikre szükségem volt. Húzásom bevált: úgy jött össze kis komman- dócsoportom, hogy maguk a gyanúsítottak terelték egybe. Elégedetten láttam, hogy valóban el vannak ra- gadtatva nem mindennapi ötletességemtôl. - Dasz, Santarcangeli és Winter jelenléte bizton- 443 ságot adott. Ennyi embert már nehezebb nyomtala- nul eltüntetni, arról nem is beszélve, hogy egyedül fel sem tudtam volna deríteni a szeretetház titkát. Ittam egy korty whiskyt, aztán folytattam. - Ami a szeretetházat illeti, egyre gyanúsabb lett. Elôször is a nágák miatt. Mi a fészkes fenéért akarj ák elkergetni ôket a kôkorszakiak, amikor ez a vidék nem is az ô területük? Ráadásul ostoba és erôszakos viselkedésük a burrnai hatóságok megtorlását von- hatta volna maga után. Tudtam, ha a nágák valóban felvonultak a szeretetház ellen, annak komoly, rnondhatni véres oka van. De mi az ördög? - Erre is hamarosan választ kaptam, méghozzá azon az estén, amelyen Löwenroth vacsorázni hí- vott a teraszra. Azt hiszem, arra, ami ott történt, nem számított senki, még legriasztóbb álmában sem. Elôször is, énekelni kezdett a "bolond lány": egy azok közül a szerencsétlenek közül. Valahogy sikerült kiszöknie a parkba, s félig világos pillanatá- ban gyermekét követelte vissza a doktoroktól. Kép- zelhetik, hogy megdöbbentem, amikor a lány Hold- anyóról énekelt. Ekkor már semmi kétségem nem volt afelôl, hogy Holdanyót is, és az eltűnt nôket is itt, Nágaföld határán, Löwenroth doktor szeretet- házában kell keresnünk. - Arra természetesen nem tudtam még választ adni, hogy miért tartják fogságban óket. Sôt, egyre kevésbé értettem a dolgot. Szép, fiatal lányok, elzár- va a világtól, a dzsungel közepén. Aztán lassan azt is kikövetkeztettem, hogy ha itt vannak, nem lehetnek másutt, mint az intenzív osztályon. Az volt az egye- düli épület ugyanis, amelynek a látogatását Löwen- roth kategorikusan megtiltotta. Mint a népmesében a sárkány a hetedik szobáját. - A "bolond lány" énekelt, aztán egyszerre csak kígyó repült a teraszra. Mint késôbb kiderült, kí- gyótestvérem magánakciój aként, aki törzsfônöke ti- lalma ellenére felvette a harcot a kórházzal és Hold- anyóval, hogy bosszút álljon megölt feleségéért, Laongért. - Kígyótestvéremet sikerült ugyan elkapnom, de semmi értelmeset nem sikerült kihúznom belôle. Annyit volt csak hajlandó elárulni, hogy Holdanyó- ra vadászik. Nem tudtam, ki az, de pillanatnyilag nern is volt érdekes. Nem Holdanyó személye volt már a tét, hanem az az intézmény, amely Holdanyó háta mögé bújva tevékénykedik. - Röviddel ezután tragédia történt: a bozótban is és a teraszon is. Kígyótestvérem kobrái alapos mun- kát végeztek. Elôször illburg doktor halt bele a csípésükbe, majd a "bolond lány". Ennél nagyobb csapás már nem is érhetett volna! Kígyótestvérem eltüntette az egyetlen, kéznél lévô tanút, akibôl esetleg még kicsikarhattam volna valamit. - Képzelhetik, hogy Simonian és a többiek hogy megkönnyebbültek, amikor megtudták tôlem, hogy a "bolond lány" halott. Ez egyszer igazán hálásak lehettek a nágáknak! - Ezen az éjszakán történt még, hogy. . . nos, Rat- na doktornô ki akart szállni a buliból. - Valóban? - kérdezte csúfondárosan Dasz.- Megelégelte a vért? - ůgy látszik - mondtam szárazon. - Csakhogy nern volt hajlandó felfedni elôttem Holdanyó titkát. Talán maga sem hitt benne igazán, hogy megszaba- dulhat Löwenrothéktól. Talán csak gy kétségbe- esett kísérlet volt, valami szebb, tisztább élet után. . . - Elsírom magam - mondta Fellner. - A kis sze- rencsétlen. - Nem is lett semmi a dologból. Valaki ugyanis 445 észrevette, és. . . keményen megbüntették érte. Rá- adásul, mivel nem hitték el neki, hogy nem árulta el ôket. . . halálra ítélték. - Na, neee! - rázta a fejét hitetlenkedve Fellner. - Pedig elhiheti, hogy így történt. Ratna meg- szegte a titoktartás szabályát. Elkotyogott valamit, amit nem lett volna szabad. Ön, atyám, mint igazi olasz, gondolom, tisztában van vele, hogy rni az omertŕ, a hallgatás törvénye. - Viccel? - Azt is tudja, mi jár annak, aki megszegi? - Halál. - Helyben vagyunk. Ratna is ezt kapta volna. . . ami csak tetézte a gondjaimat. Most már azzal is fog- lalkoznom kellett, hogy megkíséreljem megmente- ni az életét. Mondanom sem kell, már azon az éjsza- kán akcióba kezdtünk. Winter felderítette, hogy az egyik épületben laboratóriumok vannak. Felmerült bennünk, hogy hátha kábítószer bűzlik a dolgok mélyén, de hamar el is vetettük. Sehogy sem tudtuk összehozni az eltűnt lányokat a kábítószerrel. . . Bűnbarlang a dzsungel közepén? Esztelenség. Mé az a képtelen ötlet is felmerült bennünk, hogy Lö- wenroth szeretetháza és a misszió összejátszanak. - Mindenesetre, hízelgô ránk nézve - mondta mosolyogva Rizzi. - Azon az éjszakán más is történt. Összetalálkoz- tunk Ruth doktornô csíkos macskáival. - Brrr! - rázkódott össze Winter. - Ha rájuk gon- dolok, még most is kiráz a hideg. - şszintén szólva, én sem adtam volna egy rozs- dás pennyt sem az életünkért. Csakhogy késôbb rá- jött m valamire. . . ami aranyat ért. Rájöttem, hogy Ruth doktornô sajátos állatszelídítô-módszereket 446 alkalmaz. Rászoktatta az óriási macskákat a kábító- szerre. A burmai rendôrök felkapták a fejüket és hitet- lenkedve rázogatták. - Pedig így van! A tigrisek rákaptak a heroinra, és mivel Ruthtól kapták a napi adagjukat, azt tehette velük, amit akart. ňriási szerencsém, hogy rájöttem a dologra, és magam is hasonló módszerhez folya- modtam. Ha nem tettem volna, most aligha ülnék itt, az önök szeretô, baráti körében. Hogy megerôsítsem a lelkem, lenyeltem egy jó adag whiskyt és folytattam. - Ezen az éjszakán tehát akcióba léptünk. Leg- fontosabb feladatunk lett volna a halott lány sze- mélyazonosságának a megállapítása. Nem mintha hamarjában bármire is mentünk volna vele, ha le- vesszük az ujjlenyomatait, mégis arra számítottunk, hogy valamibôl rájövünk, kicsoda. Most vertem csak a fejem a falba, hogy nincs rádióm. Ide, önök- höz mégsem jöhettem rádiózni, mert ki a fene tudta, már bocsánat, atyám, hogy önök is nincsenek-e benne a buliban? Hiába kockáztattuk azonban hogy a tigrisek kiharapnak belôlünk egy-egy dara- bot, be kellett látnunk, hogy dörzsölt gyerekekkel van dolgunk. Annak a szerencsétlen nônek nemc"sak a fejét tüntették el, hanem a kezeit is. A tettesek: nyilvánvalóan a nágák, hiszen ôk a fejvadászok. Mondhatnám úgy is, hogy egy null Löwenrothék javára. - A meccseket azonban rendszerint tovább játsz- szák az elsô gólnál. Mintha valami titokzatos hang azt súgta volna, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a temetôt. - Már megint a megérzései ! - lelkesedett Fellner. - Ahogy mondja. Santarcangeli atya volt olyan 447 szíves, és lefotózta az összes sírt. S látják, hogy ez a Ruth és von Asche beadott nekik egy halálos injek- húzásom is bejött! Sikerült ugyanis beszédbe ele- ciót. Ennyire egyszerű volt az egész. . . gyednem egy öreg nénivel, aki tálcán kínálta a meg- A döbbenet csendje ereszkedett a szobára. Sant- oldást. Sajnos, közlése kódolva volt, így beletellett arcangeli és Rizzi keresztet vetettek, U-Vin kigom- egy kis idôbe, amíg megfejtettük. bolta az ingnyakát. Nekem is kiszáradt a torkom, és Megtömtem a pipámat és részletesen elmeséltem kénytelen voltam egy újabb adag italt magamhoz Mrs. Tillford történetét, aki hiába várta barátnôit a venni. szeretetházban. Elindultak, de soha nem érkeztek - Amikor egyre világosabb lett elôttünk a szere- me. tetház tevékenysége, ôk is rájöttek valamire. Hogy g. - Biztos voltam benne, hogy a rejtély kulcsa a te- pontosan mire, még ma sem tudom. Gyanakodni metôben van elásva. Mégpedig a soha meg nem ér- kezdtek, hogy talán mégsem egészen azok vagyunk, kezett, de furcsa módon mégis eltemetett Miss Me- akiknek látszani szeretnénk. Talán észrevették, ryl Gilforniss és Mrs. Susanna Jones sírjában. hogy ellátogattunk a hullakamrába. - Szerencsénkre Löwenroth és társasága ke- - Tudtuk, hogy a mindent megoldó végsô lelep- zünkre játszott, anélkül hogy sejtelmük lett volna lezésre csakis az intenzív osztályon kerülhet sor. róla. Nagy igyekezetükben, csakhogy megszaba- Elôbb azonban még útba kellett ejtenünk a labora- duljanak tôlünk, utasították műszaki laborjukat, tóriumot. . . hogy készítsenek el számunkra mindent, amit csak Várakozva néztek rám, mert azt hitték, hogy né- kérünk. Mondanom sem kell, hogy a Winter had- h y perc múlva vége a történetnek. Ahhoz azon- nagy által tervezett csecsebecséknek semmi közük ban, hogy mindenki mindent megértsen, a legap- nem volt a bogarászathoz. róbb részleteket is, vissza kellett kanyarodnom az - Nos, amikor a laboratórium leszállította a kért Egyesült Ĺllamokba, jó tíz évvel korábbi idôbe. száloptikákat, megfúrtuk Miss Gilforniss és Mrs. - Mielôtt belépnénk a laboratóriumba, meg kell Jones sírját. Amit találtunk, már nem is volt olyan ismerkednünk a szeretetház életrajzával, hiszen meglepetés. Amerikai nôk helyett nága asszonyok anélkül aligha lenne teljes a történet. Sok fontos, nyugodtak a sírokban. Most vált csak világossá szá- mondhatnám döntô mozzanat örök homályba vesz- munkra, hogy miért folyik élethalálharc a kórház és ne. Hogy honnan tudom mindazt, amirôl beszélni a nágák között. Löwenrothéknak egyszerűen nôi fogok? Részben Löwenrothtól magától, részben pe- holttestekre volt szükségük, mert az üres koporsók dig kikövetkeztettem. Mert a mozaikkockák tökéle- lebuktathatták volna ôket. Képzeljék csak el, ha egy tesen egymásba illenek. Hallgassanak csak ide! heveny földrengés a föld színére dob néhány üres - Löwenroth maga mesélte, hogy amikor elvé- koporsót! Tegyük fel, hogy éppen idegenek tartóz- gezte az e yetemet, egy korhazban dolgozott Jun- kodnak a szeretetházban. . .! Nem tudom pontosan, gerthtal. Allítólag ôk kettčn ötölték ki a szeretetház , hogyan kaparintották meg a nága asszonyokat, talán tervét. A valóságban azonban aligha így történhe- egyszerűen elrabolták ôket a földjeikrôl. Aztán. . . tett a dolo . . . Hogy mindent megérthessünk, még 448 449 mélyebbre kell visszanyúlnunk az idôbe. Említet- tem,hogy másfél évtizeddelezelôtt magamis hallgat- tam a világhírű indológus professzorasszony, Anne- marievonAsche elôadásaitastockholmi egyetemen. Mondhatom, hogy von Asche asszony unikum volt a maga nemében. Nem hiszem, hogy lett volna még valaki a világon, aki annyira ismerte volna a délke- let-ázsiai kultúrákat, mint ô. Hogy aztán miféle in- díttatástól vezérelve vizsgálta felül egész eddigi te- vékenységét, csak a Jóisten a megmondhatój a. Vala- mikor nyilván rájött, hogy bármekkora tudást is halmozott fel magában, a tudós csak tudós, és aligha lesz igazán gazdag ember belôle, bármit csinál is. Annemarie von Asche pedig szeretett volna gazdag lenni. - Nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz, de a pro- fesszorasszony gazdag porosz nemesi családból származott. Birtokaik azokon az úgynevezett keleti területeken feküdtek, amelyek a világháború befe- jezése után Lengyelországhoz kerültek. A von Asche család ettôl kezdve nem dicsekedhetett különösebb gazdagsággal. A tisztes polgári lét utáni vágy kész- tette Annemarie-t, hogy a keleti kultúrák tanulmá- nyozásának szentelje életét. És talán még valami. A von Asche család, a porosz nemesek legtöbbjével ellentétben, Hitler készséges hívévé szegôdött, és meggyôzôdéssel. szolgálta a Führert. Hitlerék ködös árja-germán mitológiája is hatással lehetett a fiatal nôre, hogy az indiai tudományok szakértôjévé ké- pezze magát. - Egyszer aztán von Asche asszony bedobta a tö- rülközôt. ůgy döntött, hogy hatalmas tudását megpróbálja az anyagiak terén is kamatoztatni. Mi- vel számos expedíciót vezetett indiai és burmai te- rületre, tökéletesen tisztában volt Nágaföld földraj- 450 zi helyzetével, gazdasági fejlettségével, és a többi. Egyik kutatóútja során, amikor feltehetôen orvos is tartózkodott az expedíciójának tagjai között, ráéb- redt, hogy valami jövedelmezô tevékenységbe le- hetne fogni a meglehetôsen gyéren lakott, és nem túlságosan ellenôrzött Nágaföldön. Alighanem ex- pedíciójának orvosától hallott a mesterséges meg- termékenyítés lehetôségérôl, spermabankról, és a mesterséges megtermékenyítés után született gye- rekekkel kapcsolatos problémákról. - Önök is tudják, hogy ezen a területen még nem kidolgozottak a törvények; a jogszolgáltatás és jog- alkotás ingoványos terepen mozog. Gondolom, ol- vastak már cikkeket arról, hogy gyermektelen csalá- dok hirdetésére bôven akad jelentkezô, jövendô anya, aki hajlandó megtermékenyíttetni magát az apa spermájával, és elôre lemondani születendô gyermekérôl a megrendelôk javára. Igen ám, de gyakran elôfordul, hogy a természetes anya meg- gondolja a dolgot, és ragaszkodik a gyerekéhez. . . Milliónyi probléma, amelyekre még nem tud egyér- telmű választ adni a társadalom. - Nos, Annemarie von Aschénak megindult az agya. Arra gondolt, hogy Nágaföld éppen alkalmas lenne egy "gyerekgyár" létrehozására, ahol gazdag megrendelôk számára elôállítanák a kért utódot. Méghozzá olyan anyától, aki mind fizikailag, mind szellemileg biztosítékot nyújtana, hogy a megszüle- tendô csecsemô genetikailag hibátlan példány lesz. Ráadásul arra is gondolt, hogy az anya fajának töké- letes példánya legyen: tipikusan olasz, skandináv, néger stb. Az ötlet zseniálisnak tűnt, bár egyetlen szépséghibája azért volt: hiányoztak a lányok, akik nélkül az egész vállalkozás csak a tudományos- fantasztikus álmok birodalrnában mozgott. 451 - Annemarie von Asche azonban nem az a nô volt, aki visszaretten a nehézségektôl. Arra gondolt, hogy ami se pénzzel, se jó szóval nem megy, megy majd erôszakkal. Amerikába utazott, és tudakozód- ni kezdett fiatal, ambiciózus, német származású or- vosok után. ůgy látszik, saját honfitársaiban jobban megbízott, mint másokban - ez alól talán csak Ratna a kivétel. Hogy ôt miért alkalmazta? Gyanítom, azért, mert felismerte Ratna csodálatos képességét, hogy ti. zseniális médiurn válhat belôle. . . - Amerikai tartózkodása során összekerült Jun- gerthtal és Löwenrothtal, akik pénz hiányában kép- telenek voltak megvalósítani nagy álmukat, az öre- gek otthonának felépítését. Hogy rniképpen találtak egymásra, nem tudjuk, de mindannyian felismerték a másikban a nagy lehetôséget. Von Asche asszony- nak éppen kapóra jött az ötlet: a szeretetház cégérét fel lehet használni a gyereküzem leplezésére. - Azt hiszem, Löwenroth és Jungerth nem sokáig haboztak elfogadni az ajánlatát. Von Asche asszony pénzébôl létrehozták Uj-Mexikóban a szeretethá- zat, amelynek a működésérôl Winter hadnagy majd tájékoztatja önöket. A szeretetház jótékonysági in- tézménynek látszott, amely csak igen szerény hasz- not hozott üzerneltetôinek. S bár innen is, onnan is csurrant-cseppent valami, az idôs asszonyok nyug- díjával együtt is csak csepp volt a tengerben. - Erre az idôre datálódik, hogy Annemarie von Asche lelépett a térképrôl. Egy kutatóútján eltűnt, és soha többé nem került elô. Megszületett viszont Simonian doktor. Csak a jó ég tudja, hogy az eredeti Simonian, akinek a papírjaival végül is von Asche újjászületett, hová lett. Valószínűleg itt porlad vala- hol a dzsungelekben. - Löwenroth, aki az intézmény névleges vezetôje 452 lett, azon igyekezett, hogy csôdbe vigye a szeretet- házat. Ami azt illeti, nem is kellett nagyon igyekez- nie. A magas adók, a gyéren csordogáló adományok, a nemtörôdöm vezetés szakadék szélére sodorták az intézményt. És olyannyira hivatalosan, hogy még a legjobb szemű ellenôr sem tudott volna szándékos- ságot felfedezni az események mögött. Löwenroth mesteri módon ködösített. Rohangált fűhöz-fához; nem sok eredménnyel. Még az új-mexikói or- mányzót is megkörnyékezte, aki természetesen nem vállalhatta magára a szeretetház finanszírozását. Talán ô maga adta az ötletet, hogy települjenek át egy fejlôdô országba, ahol még a kevés dollár is so- kat ér. - Löwenroth kapott az ajánlaton: csak a szeretet- ház lakóival kellett szót értenie. Az idôs hölgyek egy része nem vállalta az áttelepülést a messzi ismeret- lenbe, ami végül is nem volt tragédia, hiszen min- den visszalépô helyére több jelentkezô is akadt. An- nemarie von Asche, azaz Simonian, korábbi életé- bôl ismerte a burmai közélet prominens képviselôit, pontosan tudta, kihez kell fordulniuk a megfelelô engedélyek megszerzéséért, s ennek megfelelôen instruálta Löwenrothot. - Azt hiszem, az áttelepüléssel együtt indult meg a "Holdanyó-akció" is, ahogy a gyerekkereskedel- met elnevezték. Hogy miért éppen így? Nos, ebben óriási szerepet játszott von Asche örök szerelme: az indológia. Nála aligha ismerte jobban élô ember az indiai nagyepikát: a Mahábháratá-t, a Rámájaná-t, és a többit. Cinikus módon kikeresett egy szüléssel kapcsolatos részletet a Mahábháratá-ból. Azt is tudta, hogy ez a részlet ismert a nága folklórban. S mivel a nága terrnékenységi kultuszok központi 453 figurája Holdanyó, ez adta az ötletet, hogy az egész akciót, sôt magát is Holdanyó fedônéwel illessék. - Holdanyó neve további ötleteket is sugallt. Mi- után kidolgozták a megfelelô fajú lányok beszerzé- sének a tervét, hozzáláttak gyakorlati megvalósítá- sához. Arra nem voltak felkészülve, hogy erôszakkal hurcoljanak el jövendô anyákat, von Asche nem is értett az ilyesmihez, felfedezte viszont Ruth Wes- selyt, aki pont a fordítottja volt Ratnának, és ha nem volna visszataszító, amit mondok, azt mondhat- nám, hogy istenáldotta tehetség a hipnózis terén. Ez utóbbit magam is tapasztaltam. - Annemarie Ruthra és Ratnára építette fel ter- vének ezt a részét. Rájött, hogy csak olyan lányokkal érdemes foglalkoznia, akik valamilyen oknál fogva lelki gödörbe kerültek. Hogy hogyan fedezte fel ôket? Ennek a felderítése alighanem Winter had- nagy feladata lesz. Mindenesetre, az látszik valószí- nűnek, hogy egyes országokban és egyes városok- ban figyelôszolgálatot építtetett ki. Fizetett ügynö- kök keresték a szép, de lelkileg instabil lányokat. Ha találtak ilyet, Ruth és Ratna útra keltek, hogy meg- vizsgálják, alkalmas-e arra a szerepre, amelyet neki szánnak. Ha igen, megkezdôdhetett a becserkészése. - A háló kivetése és a siker a két doktornô ügyes- ségén múlott. Ruth hipnotikus ereje és Ratna delí- riumos megszállottsága csodákat művelt. Az amúgy is elkeseredett lányok, anélkül hogy észrevették volna, Holdanyó követôivé váltak. Annemarie von Asche nyilván kidolgozott egy szép vallásfilozófiát, valami hasonlót, amilyet a. . . hm. . . harikrisnák is vallanak. S a lelkileg kikészült lányok szépen belesé- táltak a csapdába. Gondolom, eszük ágában sem volt elhagyni szülôföldjüket - errôl bizonyára szó sem esett. Ruth és Ratna megelégedtek annyival, hogy hatalmukba kerítették a szerencsétlenek lel- két, s úgy játszottak szenvedéseiken, mint zenemű- vész a húrokon. - Súlyos problémát jelentett, hogy hogyan szál- lítsák a lányokat Burmába. Hamisított útleveleket, csempészést stb. el kellett vetniük, hiszen mindez ezerszeresére fokozta volna a lebukás kockázatát. Von Asche pedig egyáltalán nem akart kockáztatni. Hogy ki ötölte ki végül a szörnyűséges megoldást, nemtudni. Talán Löwenroth, talánmagavon Asche, talán Jungerth. Az öregasszonyok ekkor már Bur- mában éltek. Idôrôl idôre egy-egy meghalt közülük, s a megüresedett helyekre Amerikából toborozták az utánpótlást. Ez volt a kiindulási alap. Az ötletadó úgy okoskodott, hogy nem az okmányokat kell meg- hamisítani ahhoz, hogy a lányok kikerüljenek a megfelelô országból, hanem ôket magukat. Nem vi- lágos? Azonnal az lesz. - Vegyük csak Mrs. Tillford barátnôit. Mindkét öregasszony jelezte, hogy élete hátralévô éveit sze- retné a szeretetházban eltölteni. Kapcsolatba léptek Löwenroth ügynäkségével, amely felvette ôket egy várólistára. Egészen addig kellett várakozniuk, amíg nem ürültek helyek a szeretetházban. Leg- alábbis ôk igy tudták. A valóságban azonban egyál- talán nem errôl volt szó. Meg kellett várniuk, amíg Ruth és Ratna elôkészít egy-egy lányt a szállításra. Amikor megérett az idô, Miss Meryl Gilfornisst ér- tesítették az indulás idôpontjáról. Gilforniss min- denkitôl elköszönt, ingóságait pénzzé tette, majd le- lépett a térképrôl. Igen valószínű, hogy soha nem hagyta el az Ĺllamokat! - Hogy az örd gbe? - döbbent meg U-Vin. - ůgy, hogy megölték. Aljasul és könyörtelenül. Aztán elföldelték, vagy bebetonozták és behajítot- 454 455 ták a tengerbe. Az útnak indult öregasszonyok jó része soha nem érkezett meg Burmába. - Ez lehetetlen! Ezt ellenôrizni lehet. A határát- lépést és letelepedést ellenôrzô szervek nyilvántar- tásában. - Azok rendben is vannak, ezredes. Azok szerint az idôs hölgyek beléptek az országba, és el is érték a szeretetházat. - Hát akkor? - Nem érti? Csak az útlevelükre volt szükség. Hogy az elkábított lányokat ki lehessen csempészni az országból. Ügyes, mi? A nyomozókban fel sem merült, hogy a lányok elhagyhatták a szülôföldjü- ket, hiszen nem vittek magukkal útlevelet. Csak- hogy ôk nem is a saját útlevelükkel utaztak, hanem az öreg néniékével! gyenesen Burmába! - Ez. . . egyszerűen nevetséges! - mondta az ezre- des. - Feltételezi, hogy nem szúrt volna szemet a korkülönbség? Tizenkilenc éves lány hetvenéves öregasszony útlevelével?. . . Vagy azt gondolja, hogy. . ! ň, az ördög vigye el. . .! - Látja, milyen egyszerű? A két doktornô az elká- bított lányt minden valószínűség szerint elrnaszkí- rozta. Egy ôsz paróka, szemüveg, egy kis smink, csodát tesz. Aztán a néni olyan öreg, hogy támogatni kell; beadni neki egy-egy tablettát - természetesen altatót - és kész. A buzgó határôrök bizonyára még lelkesen segédkeztek is, arnikor megtudták, hogy a hölgyet a burmai szeretetházba szállítják. Zseniáli- san kitervelték, nem? - Az üzlet tehát beindult. Következô lépés a ve- vôkör kialakítása volt. Errôl sem tudok sokat mon- dani. Milliószámra élnek gazdag házaspárok szerte a világban, akiknek nem lehet gyerekük, s akik mindent megadnának egy egészséges utódért. Von Aschéék azokat az eseteket szúrták ki, amikor a nô hibájából maradt terméketlen a házasság. Felaján- lották a férjnek, hogy gyermekhez juttatják; akinek ô lesz a vér szerinti apja. Gondolom, ajánlatukhoz katalógust is mellékeltek, a jövendô anyák képeivel. - Ez. . . ez. . . egyszerűen elképesztô! -nyögte Riz- zi atya. - Pedig így volt. S hogy miért volt szükség fény- képre? Alighanem pszichológiai okokból, bár az ör- dög se tudja, hogy jól fejezem-e ki magam. Sok em- berben ott él a rejtett kívánság, hogy az utóda meg- jelenésében is képviselje azt a nációt, amelybôl szár- mazik. Legtöbb olasz azt szeretné, ha a gyereke tipi- kusan olasz lenne; fekete, mediterrán - természete- sen csak akkor, ha a szülôk is ilyenek. Von Asche igyekezett legyôzni a gyerekkereskedelem nagy hát- rányát, hogy tudniillik a vásárolt gyerek nem pasz- szol a szülôkhöz. Mit gondolnak, hány családot ri- aszt vissza az örökbefogadástól az a félelem, hogy a gyerek külsejében elüt tôlük? Annemarie von Asche az apához hasonló gyereket ígért. Minden megren- delô kiválaszthatta az anyát, akit aztán az apa sper- májával megtermékenyítettek, és egy késôbbi idô- pontban leszállították a csecsemôt. Természetesen csillagászati összegekért. - Egyszerűen hihetetlen! A burmai tisztek elképedve bámultak rám, mint akik nem egészen biztosak benne, hogy jól értik-e az angol szöveget. - Ne kérdezzék, hogyan juttatták el a gyerekeket a megrendelônek: alighanem ez is Ruth és Ratna kötelességei közé tartozott. Mindenesetre az üzem szépen működött, és szépen is hozott a konyhára. Ha sikerül megtalálni Löwenrothék bankbetétjeit, 456 457 alighanem meglepôdnek majd a rajtuk lévô össze- gek nagyságán. -Említettem, hogy számos áldozattal együtt Miss Gilforniss sem érkezett meg Nágaföldre a va- lóságban - a papírok szerint viszont igen! Löwen- rothék legsürgetôbb feladata volt hivatalosan is "megszabadulni tôle". Legegyszerűbb megoldás- nak az kínálkozott, ha halottnak nyilvánítják és elte- metik. Von Asche azonban dörzsöltebb volt annál, minthogy üres koporsót engedett volna elföldeltet- ni. Ezért úgy döntött, hogy mindenképpen el kell valakit helyezni a koporsókban. . . - S a hajdani professzorasszony a szerencsétlen nágákat választotta. Ezeket a ma már légynek sem ártó kôkori embereket, akik ráadásul nem is véde- kezhetnek, hiszen a burmai korrnány megtiltotta, hogy használják ôsi fegyvereiket. - Igen, de mi meg is védjük ôket! - mondta bi- zonytalanul U-Vin. - Ez. . . maga a pokol! - suttogta Rizzi atya.- Ezért nem akarták hát, hogy mi temessünk. . . ! Ezért akartak megszabadulni tôlünk! - Féltek, hogy kiszagolnak valamit. Azzal az ürüggyel, hogy az elhaltak nem katolikusok, egysze- rűen csak elföldelték ôket. Nemrégiben azonban vá- ratlan dolog történt. A nágák rájöttek, hogy hová tünedeznek el az asszonyaik. Aztán meghallották a "bolond lány" énekét, s mivel a nága folklórban is ismeretes Holdanyó története - aki mellesleg a nága mitológiában egy démon -, megértették hogy a fe- hér köpenyes gyilkosok testesítik meg Holdanyót. Kígyótestvérem azt is kileste, hogy Simonian nô. A nágák azt hitték, hogy démonok törtek rájuk fehér emberek képében. . . - Löwenrothék észrevették, hogy éjszakánként fekete árnyak lopakodnak a kertben. Elôbb kicsit megijedtek, majd elhatározták, hogy megszabadul- nak kellemetlen szomszédaiktól, mégpedig hason- lóan aljas trükkel, mint a felesleges öregasszonyok- tól. - Ezekben az években történt, hogy a Krisna- követôk új telepet létesítettek a Brahmaputra felsô folyásánál, nem is olyan messzire innét. A burmai hatóságok görbe szemmel nézték az új jövevénye- ket, akik nem sok hasznot hajtottak az országnak. Gondot viszont okoztak eleget. Fôleg, miután Indďa kemény intézkedéseket hozott ellenük, megfelelô anyagi biztosítékokhoz kötve ottani tartózkodásu- kat. A szegényebbje fogta magát, és áttelepült Bur- mába. U-Vin ezredes legnagyobb örömére. - Az már igaz - morogta az ezredes és Daszra san- dított. - Löwenrothék sem igen örültek a jövevények- nek. A nyugodt dzsungel egy csapásra megboly- dult. Hol kéregetô harikrisnák kóboroltak a környé- ken, hol az ôket fürkészô rendôrség. Vozi Aschét nyugtalanította a dolog és úgy döntött, hogy egyet- len huszárvágással megszabadul mindkét kellemet- len szomszédjától. A nágáktól is, és a harikrisnák- tól is. - A baj azonban ritkán jár egyedül. ůjonnan be- szervezett, majd megbetegedett hamburgi kollégá- juk helyett egy ismeretlen orvost, Fellner doktort küldték Burmába jóhiszemű fônökei. Von Asche sürgôs utasítást adott Ruthnak és Ratnának, hogy nyírják ki Fellnert, nyírjanak ki néhány Krisna- követôt és az egészet kenjék a nágákra. A burmai kormány bizonyára beveszi a cselt, és a kôkorszakia- kat eltelepíti valami félreesô zugba, ahol nem tud- nak a szeretetház után szimatolni. 458 459 - Von Asche igazán értette, milyen nyomokat kell hátrahagyniuk, hogy mindenki a nágákra gya- nakodjék. Látták, milyen szép gyűjteménye volt zanzából? Biztos vagyok benne, hogy maga csinálta ôket. Mint néprajzkutató értett a zsugorított fej ké- szítéséhez. Ismerte az ôsi módszereket. - Az a nô. . . ôrült volt! - mondta Rizzi atya.- A sátán elvette az eszét. - Hogy ki vette el, nem tudom. Talán a mélylé- lektan tudná megmagyarázni, hogy juthat ide va- laki. - Vagy a pénzsóvárság - szólalt meg váratlanul Dasz. - Ruth és Ratna elindultak, hogy fogadják Fell- nert, és eltegyék láb alól. Mondanom sem kell, bor- zasztóan megörültek, amikor azt tapasztalták, hogy a hajón Krisna-hívôk is utaznak a Brahmaputrához. Megölték a svéd rendôrség Krisna-követônek öltö- zött ügynökét, aki évek óta az eltűnt Annemarie von Asche után kutatott. Mivel azonban nehezen mo- zoghattak a "Paradicsommadár"-on, elhatározták, hogy még Csittakang elôtt "hajót törnek", és a szá- razföldön intézik el a harikrisnákat. Ezzel aztán megelôztek bennünket, pontosabban Winter had- nagyot. - A parton aztán kezdetét vette az esztelen rné- szárlás: megölték a svéd rendôrség másik ügynökét; a szerencsétlen kapitányt; Fellner doktor és magam is csak óriási szerencsével úsztuk meg a dolgot. Hogy miért kellett a kapitányt kinyírniuk? Bizonyá- ra rájött valamire a kormányos halálával kapcsolat- ban. . . A lényeg az volt, hogy úgy nézzen ki minden, mintha a nágák követték volna el a gyilkosságokat. - Gondolom, kíváncsiak rá, hogy ki volt, aki gyil- kolt: Ruth Wessely, vagy Ratna doktornô. Azt hi- 460 szem, mind a ketten. Csak amíg Ruth tudatosan, mondhatnám kéjjel ölt, addig Ratna hipnotikus álomban cselekedett. - Csittakangban ott folytatódott minden, ahol a folyóparton abbamaradt. Nem volt nehéz felderíte- niük a harikrisnák menedékhelyét, és a két szeren- csétlent eltenni láb alól. Ráadásul Fellner doktor borotvájával. Hogy miért, arról már beszéltem. Ha a doktort becsukják gyilkosságért, a Fellner-ügyet kihúzhatják az elintézendôk listájáról. - Ami a szeretetházban történt, nagyjából már is- mert. Most sem tudom megmagyarázni viszont, hogy mitôl kaphattak szagot. Talán nem voltam elég óvatos Ratnával? Pedig esküszöm, hogy min- den szavamat elôre megrágtam. Tudtam ugyanis, hogy Ruth hipnózis alatt mindent kiszed belôle. Ahogy gyanút fogtak, Ruth meg akart öletni vele. Hogy mi lett volna, ha beüt a merénylet? Bizonyára azt is a nágákra fogták volna. - Von Asche nem volt szűkmarkú, ha gyilkossá- gokról volt szó. Dasztól tudjuk, hogy a Brahmaput- ra felsô folyásánál, a Krisna-követôk telepén is meg- öltek néhány testvért. Nem lennék meglepve, ha a vizsgálat kiderítené, hogy Ruth és Ratna ott is fel- bukkant, szürke köpenybe öltözve. . . Ezt bizonyít- ják von Asche harikrisna-zanzái is. - Azt kérdezték, mikor jöttem rá, hogy rni folyik a szeretetház cégére mögött? Nem akarok nagyké- pűnek látszani, de kezdettôl fogva valami IZasonlóra gyanakodtam. Amikor betörtünk a laboratóriumba, sok minden világossá vált elôttem. És ha óvatosabb vagyok, bele sem sétálunk Löwenroth és von Asche csapdájába. Sajnos arra, hogy Annemarie von Asche rejtôzik a háttérben, csak az "intenzív osztá- 461 lyon" jöttem rá. Azt viszont nern sejtettem, hogy ô Simonian. - Maga rájött? - hitetlenkedett Santarcangeli.- Ugyan mibôl? - A könyvekbôl, amiket "Simonian" szobájában találtam. Csupa-csupa régi kiadású indológiai mű állt a polcokon, ékes bizonyítékául, hogy gazdájuk nemcsak az ind kultúra iránt érdeklôdik, hanem magas fokú tudományos képzettséggel is rendelke- zik. A szakember megérzi az ilyesmit. - Ha maga mondja. . . - De ez még nem minden. Bele is néztem a köny- vekbe; dedikációkat kerestem. - És talált? - Találtam. A legelsô mindjárt meg is zavart. A fasiszta filozófus, Rosenberg dedikált egy köny- vet, ráadásul egy fasisztagyanús munkát Annema- rie-nak. Abban a pillanatban nem gondolhattam másra, mint hogy egyfajta Mengele-búvóhelyre bukkantam. Titkos üzemre, amit felszívódott fa- siszták alapítottak. - Nem is tévedett olyan nagyot. - Hát, ami személy szerint Annemarie von Aschét illeti, bizonyára nem. A többieknek azonban alig hi- szem, hogy volt bármiféle politikai meggyôzôdé- sük. şket egyszerűen a pénz érdekelte. Az, hogy többségükben németek voltak, merô véletlen. . . Nos, mit tudnék még elmondani? Csúfosan elkap- tak bennünket, és csak a heroinéhes tigriseknek kö- szönhetjük, hogy mi maradtunk felül. - Na és a nágáknak - tette hozzá Rizzi. - şket kellett volna elsô helyen említenem. Gon- dolják csak él, mennyi félelmet, gátlást és rettegést kellett leküzdeniük ahhoz, hogy kezükbe vegyék fegyvereiket. - Azért abban önnek is volt némi szerepe - mond- ta kétértelmű mosollyal U-Vin. - Én csak azt tettem, amit tennem kellett. Ha ôk nincsenek. . . Von Asche és a többiek nyom nélkül leléptek volna, hogy valahol Argentínában, vagy a brazil dzsungelek mélyén újrakezdjék az üzletet. Fellner doktor nyugtalanul fészkelôdni kezdett, aztán zavartan köhécselve megszólalt. - És az atyák? - Hogyhogy az atyák? - Honnan tudták, hogy mikor kell értesíteniük Rangoont? És egyáltalán, honnan tudtak mindar- ról, ami odaát történt? Válaszolni akartam, de Rizzi atya megelôzött. - Mr. Lawrence volt szíves és értesített bennün- ket. Képzeljék el, hogy meglepôdtünk, amikor ép- pen estebédkor ránk tört egy nága harcos kifestve, teljes harci díszben. Ordított egyet és a fejemhez vágott egy levelet. Aztán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. - És a többi? - kérdezte Q inter. - Micsoda többi? - Mr. Lawrence. . . hm. . . hogy is rnondjam csak. . . furcsa dolgokat mesélt önökrôl. Egyszer ugyanis, amikor itt töltötte az éjszakát, véletlenül elébe került néhány kivilágított ablak, amiken mint- egy véletlenül benézett. - És mintegy véletlenül mit látott? - kérdezte mogorván Rizzi. - Mit látott? - nézett rám D inter. Nem volt kellemes a dolog, de hát mit tehettem? A kérdés ott lógott a levegôben, válaszolnom kel- lett rá. - Egy halott atyát, kiterítve - mondtam. - Na és? Tucci atya meghalt, egész éjszaka ott 462 463 virrasztottunk felette. Ha nem az ablakon kukucskál be, hanern az ajtón kopog, ön is bemehetett volna a virrasztók közé. - Csakhogy Mr. Lawrence mást is látott - foly- tatta kegyetlenül Winter. - Némi pénzt ugyanis. Néhány ezer dolcsit. És hallott is valamit. Egy kis beszélgetést, amelynek, tisztelt Rizzi atya, ön volt a fôszereplôje. - Valóban? - ůgy tudom, igen. Nehéz, mondhatnám penészes csend ereszkedett közénk. Rizzi az asztal lapját nézte, Winter viszont Rizzi kezét. Éreztem, hogy az atya legkisebb moz- dulatára Winter azonnal rászegezné a revolverét. Rizzi tovább bámulta az asztal lapját, aztán fel- vonta a vállát. - Errôl, sajnos, nem beszélhetek. - Nem? Miért nem? Ekkor olyan váratlanul és olyan erôvel csapott az asztalra, hogy Winter elfelejtette elôrántani a stuk- kerét. - Azért, a szentségit neki, mert vizsgálat folyik ellenern a Vatikánban!! Mert az is tele van hülyé- vel ! ! ! - Rizzi atya, ön nem tudja, mit beszél! - mondta méltósággal Santarcangeli. - Én nem tudom? Maguk nem tudják, hogy mit csinálnak!! Ülnek a Vatikánban a fenekükön, a Szentatyával együtt - bocsássa meg neki is, és ne- kem is a Mindenható! -, miközben fogalmuk sincs arról, hogy hogyan élnek az ôserdôkben az emberek, mire van igazából szükségük. - Rizzi atya! - Elegem van ebbôl a Rizzi atyázásból is! Jöjjön ide şszentsége, és nézzen körül! Ezeknek az embe- 464 reknek itt nern szentképekre van szükségük, hanem élelemre, ruhára és némi pénzre! Honnan az ördög- bôl teremtsem elô, ha nekünk sincs elég? Ha azt akarjuk, hogy higgyenek xzekünk, velük kell élnünk, tanítani ôket és segíteni, ahol csak lehet. Ehhez pe- dig pénz kell! - Honnan az ördögbôl szerezte? - tátotta el a szá- ját Winter. - Csak nem szállt be valami heroinüz- letbe? - Összetéveszt a sátánnal - mondta Rizzi némi- képpen megnyugodva. - Nyitottam egy rendes kis opálbányát. - Micsodát? - Nem hallotta? Santi testvér, képzett geológus, volt szíves felfedezni itt, a kertek alatt egy takaros kis opálbányát. Megkértük az engedélyt a hatósá- goktól, és meg is kaptuk. Néhány atya és néhány hívünk bányássza a követ: a burmai állammal tör- tént megállapodás szerint. ěgy van, ezredes? - Amennyire tudom, igen. - Hát errôl van szó, uraim! A Vatikán megszagol- ta, hogy tiltott ipari és kereskedelmi tevékenységet folytatunk, és eljárást indított ellenünk. Az elrejtett ópiumról nem is beszélve. Elküldte egyik legkivá- lóbb munkatársát, hogy koppintson a körmünkre, igaz, Santarcangeli atya? - Engem azért küldtek, hogy. . . - Löwenroth beköpött bennünket! - Rizzi atya! - Akárhogy fejezzem is ki rnagam, ez a lényeg. Azt persze nem veszik figyelembe a pocakos bíboro- sok, hogy a befolyt összeg minden centjével el tu- dunk számolni. Nézzék meg a missziót, nézzék meg híveink házát, nézzék meg a nyomdánkat. . . most 465 éppen a Bibliát nyomtatjuk a legmodernebb burmai fordításban, a következô a nága kiadás lesz. . . Annyira belemelegedtek a vitába, hogy ügyet sem vetettek többé rám. Felvettem a pipám, felálltam, kisétáltam az ud- varra. Hosszan álltam a gyengén szitáló esôben, és nem tudtam igazán örülni a sikeremnek. Valahol a távolban hiéna ugatott, és lassan, mél- tóságteljesen felkúszott a dzsungel fölé Holdanyó fényes arca. 466 EPILňGUS Ott ültem a tárgyalásukon, amikor elítélték ôket. Ruth Wessely életfogytiglant, Ratna tizenöt évet kapott, amelyet Hollandiában kellett letöltenie. Mielôtt végleg elvitték volna, néhány percet be- szélhettünk. Gyönyörű volt: arcán kisimultak a ráncok, üde szantálillat áradt szét minden pórusából. Csak a sze- me, csodálatos dióbarna szeme nem volt a régi. Tom án fénylett, mint a hamis gyöngy. - ňrülök, hogy látom. . . látlak, Leslie. Megmu- tatták az újságokat. Mindent olvastam, és. . . jó, hogy így történt. ěgy kellett történnie. Kezembe fogtam a kezét és a régi csillogást keres- tem a szemében. - Ratna. . . Tiltakozva megrázta a fejét. - Ne! Ezt a nevet ne! - Bocsáss meg. Ha néhány év múlva. . . - Ne haragudj. Kérhetek tôled valamit? - Természetesen. - Csókold meg a homlokomat. Egy év múlva ért a hír, hogy utazzam Hollandiába, nagyon beteg. Azonnal repülôre ültem, és a börtön- höz száguldottam. Az igazgató szárazon közölte, hogy a tizenöt évre ítélt Wilhelmine Koegler az el- 467 múlt éjszaka meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy engem értesítsenek a haláláról. Május volt, hamisítatlan rotterdami május. A tenger felett sirályok köröztek; hangos kiáltásuk versenyre kelt a széllel. Lágy, langyos napfény für- dette a kikötôt. Csacsogó hullámok mosták a hajó- óriások oldalát, és odafenn, a fedélzeten vidáman napfürdôztek a tengerészek. Burmában akkor kezdôdött az esôs évszak. VÉGE Szépirodalmi Könyvkiadó Felelôs vezetô a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója A kiadvány az Alföldi Nyomdában készült Debrecenben,1987-ben Munkaszám: 3421.66-14-2 Felelôs vezetô Benkô István vezérigazgató Felelôs szerkesztô Szilárd Gabriella Műszaki vezetô Ginács László Képszerkesztô Kiss Marianne Műszaki szerkesztô Gonda Pál A fedélterv Tettamanti Béla munkája Megjelent 25,3 A/5 ív terjedelemben Sz4574-d-8789 ISBN 96315 3491 x ISSN 0237-3688 GR.AHAM GREENE MERENYLET Kentaur könyvek "Mather a vécékagyló és a fürdôkád közötti szűk helyen állt, és arra gondolt: itt állt Anne tegnap. Ért- hetetlen! Annyira nem illett hozzá ez a helyzet. Hat hónap óta jegyesek voltak; lehetetlen, ho y ennyi ideig színészkedni tudott volna. Eszébe jutott az au- tóbuszútjuk azon az estén, a lány hangja, amint hal- kan dúdolja a dalt a hóvirágról. Elôzôleg kétszer ül- tek végig egy filmet, mert ahhoz nem volt elég pén- ze, hogy Anne-t vacsorára meghívja. A mozigép ke- mény, lélektelen hangja a végtelenségig ismételte a bárgyú közhelyeket:,>Nahát; maga egy remek nô!< , ,>Jópofa, mi?G Már szédültek az unalomtól, de Anne nem panaszkodott, és nem neheztelt. Tisztességes és ôszínte volt, erre meg mert volna esküdni. A másik lehetôsé olyan borzalmas volt, hogy ar- ra egyáltalán gondolni sem mert. Ravenrôl minden feltehetô volt. - Raven itt volt - hallotta a saját, el- lentmondást nem tűrô hangját. Revolverrel ide- kényszerítette a lányt. Be akarta zárni - vagy talán agyonlôni. És akkor hangokat hallott. A bankjegye- ket odaadta a lánynak, és megparancsolta neki, hogy rázza le azokat az alakokat. Ha elárulja, lelövi. Az ördögbe is, ez egészen világos!" A. A. MILNE A VÖRÖS HĹZ REJTÉLYE Kentaur könyvek ". . .A holttestet a hátára fordították, és arra kény- szerítették magukat, hogy megnézzék. Robert Ab- lettet a szeme között lôtték meg. Nem volt kellemes látvány, és Antony nemcsak irtózást érzett, hanem hirtelen szánta is a mellette levô embert; kis lelkiis- meret-furdalást is érzett, amiért olyan hanyagul és könnyedén kezelte az esetet. De hát az ember min- dig úgy képzeli, hogy ilyesmi vele nem történhetik rneg, csak másokkal. Az elsô esetben nehéz elhinni, amikor saját magával történik meg. - Jól ismerte? - kérdezte Antony nyugodtan. De tulajdonképpen azt gondolta: - Szerette ôt? - Alig ismertem; Mark az én unokatestvérem. ůgy gondolom, hogy Markot ismerem jobban." VAVYAN FABLE A HALKIRĹLYNş ÉSAKO ň Kentaur könyvek "Mogorva felül mellettem, de nem ránk figyel. Forr a víz, valaki fojtott hangon kiáltozik, csapkod a kar- jával. Fanny. Talán elaludt úszás közben. Nincs ok az aggodalomra, Konrád és Martin kihúzzák. Fanny a homokra fektetve sem hagyja abba sikol- tozását. Sír, jajong, eltakarja a szemét. Mogorva mellé térdel, fölé hajol. Leveszi róla a búvárszem- üveget. Felülteti. Fanny összegörnyedve öklendezik, fel-feljajdul; Döbbenten bámuljuk. Rosszat sejtek. Végre a lány magához tért. Elered a szava. Alig értjük: - a fené- ken. . . ott áll a fenéken. . . hal úszott ki az arcából. . . " Kire találtak rá, és miért kellett meghalnia? Errôl és még sok egyéb másról számol be Denisa Wry, a fiatal nyomozónô a regény lapjain. A sorozatos "baleset" és nyílt gyilkosság egyetlenegy személy- hez vezet, de ô kellô alibivel rendelkezik. Sok min- dennek kell addig történnie, amíg az ambiciózus nyomozócsoport - köztük Denisa Wry is, aki, mi tagadás, hisz a Halkirálynôben - a bűntények igazi tettesét leleplezheti. Többek között színre kell lép- nie a titokzatos Justitia Kommandónak, hogy moz- gósíthassa Line város teljes lakosságát.