LESLIE L. LAWRENCE
MIRANDA KOPORSÓJA
PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1991
A fedél
BOROS ZOLTÁN ÉS SZIKSZAI GÁBOR munkája
A szerző fotóját DIENER TAMÁS   készítette
Lőrincz L. László, 1991
Kedves John,
Remélem, nem haragszol, hogy ismét közreadom egy történetedet. Annak idején azt mondtad, válogathatok a kalandjaid között. Válogattam, és ezt választottam.
Ha a végére érek az írásnak, alighanem látogatót kapsz. Nemrégen tértem vissza Nágaföldről - szerencsére még a nyakamon a fejem- ,É s szeretném megosztani veled néhány felfedezésemet. Ha minden igaz, Róbert McKinley is velem jön. Tudod, mégmiújság? Azt hiszem, a Fekete Hercegnő nyomában vagyok... A többit élőszóban, Johnny.
Szeretettel üdvözöl: Leslie L. Lawrence
Előszó
Ahogy végére ért az előadásának, John C. Lendvay, a Santa Monica-i Santa Cecília Egyetem kriminalisztikai tanszékének tanára a katedrára támaszkodott, és levette szemüvegét. Két ujjával megmasszírozta az orrnyergét, aztán várakozva nézett ránk.
Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikai előadás után Lendvay - engedve rimánkodásunknak - előadott egy-egy tanulságos történetet, amelynek természetesen ő volt a főszereplője, még azokban az időkben, amikor mint magánnyomozó gyarapította bankszámláját.
Nos, ezen a megveszekedetten forró délutánon sem voltak kevesebben, mint máskor. Néhányan papírt, ceruzát készítettek elő, hogy jegyzeteljenek. Mi, az első sorokban inkább lebilincselő előadásmódját élveztük s vaslogikáját, amellyel kibogozta a legkacifántosabb ügyeket is.
Lendvay prof. megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, amíg elül a mocorgás, mindenki megtalálja a helyét, aztán végigtekintve hallgatóságán beszélni kezdett.
Bonyodalmak egy nehézsúlyú rózsabimbő körül
Ha néha megkérdezik, hogyan vállalhattam azt a marhaságot, amit végül is elvállaltam, s aminek következtében részese és szenvedő alanya lettem a negyvenes évek legvérfagyasztóbb történetének, csak nehezen tudok rá választ adni. Talán az lehetne a legmeggyőzőbb magyarázat, hogy igazán kedveltem William McLoadot.
De hát, hogy a fenébe ne kedveltem volna, amikor néha napokig feküdtünk egymáshoz szorulva egy-egy százlábúaktól hemzsegő pocsolya kellős közepén, géppisztolyunkat a kezünkben szorongatva. Azonkívül kétszeresen is neki köszönhetem az életemet.
Vidám, ugyanakkor mélyről jövő barátságunk útjában csak egyetlen valami, jobban mondva valakiállt, akinek, bármennyire is erőltetem az agyam, nem ugrik be a neve. Nem csoda, hiszen körülbelül kilenc magánhangzó állt sorban egymás után a neve legközepében  ami dallamosnak dallamos ugyan, viszont teljességgel kiejthetetlen és megjegyezhetetlen.
A gyönyörűséges valaki egy lapos orrú erdei törzsfőnök kívánatos, éppen bimbózó, de már bimbózásában is cirka nyolcvan kilót nyomó leánya volt, akibe William McLoad első látásra halálosan beleszeretett. Szerelme aligha maradt viszonzatlan, amit az a tény is alátámasztani látszott, hogy a megismerkedésüket követő tizedik percben, miután McLoad megkérte a kezét, a lány igent mondott. Costello őrmester diszkréten figyelmeztette ugyan McLoadot, hogy házasságkötésük előtt illene legalább megtanulnia jövendőbelije nevét, mire McLoad azt válaszolta, hogy ez esetben hosszú éveket tölthetne nőtlen remeteként Tongán. ő csak  i-nek hívta, amit a későbbiek során én is átvettem.
McLoad és I romantikus és lassan beteljesülni látszó szerelméről csak a pocsolyában értesültem, miközben igyekeztem elkerülni a felettünk ugrándozó majmok „ajándékait . Hümmögtem, az oldalamat vakartam, ami tekintettel a pocsolyát velünk megosztó élőlények egyre növekvő seregére, nem volt udvariatlan dolog.
McLoad is hümmögött és vakaródzott, tudtomra adva ezzel: értékeli problémái megértésére irányuld megfeszített igyekezetemet. Azon az estén éppen egy pálmafa törzsének dőlve bámultuk az erdőt, és csendesen imádkoztunk, nehogy a japánok mögénk kerüljenek, és elvágják a torkunkat. Billy McLoad megforgatta szájában a rágógumiját, aztán elgondolkozva hozzám fordult.
Johnny... Jól ismered te I-t?
Én is rágtam egy kicsit, és megfontoltan bólintottam.
Ismerem.
Ez ugyan némi túlzás volt, hiszen ha ötször láttam életemben, de hát maga Billy McLoad sem látta sokkal többször.
Mondd meg őszintén, Johnny, hogy tetszik neked?
Mivel láttam, hogy géppisztolya csöve, mintha csak az esti szellő fújta volna oldalra, éppen felém billen, sietve elvigyorodtam.
Csodálatos, Billy, egyszerűen csodálatos!
Na látod - mondta elégedetten. - így gondoltam én is. Tudod, miért veszem feleségül?
Aggodalmasan a géppisztoly csövére pillantottam. Még mindig felém állt.
Gondolom, mert ő a legcsodálatosabb rózsabimbó a világon- lelkesedtem. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy egy ilyesfajta nehézsúlyú rózsabimbó a biológia csodája: már csak ezért is érdemes elvenni.
Csak részben, Johnny - mondta, és végre elvette az oldalamtól a géppisztolyát. - Az a helyzet, hogy királylány.
Mivel ismertem a tongai királyságokat, nem estem hasra I társadalmi rangjától.
Tonga királya akarsz lenni? - kérdeztem résztvevőn. Ekkor Billy McLoad a fülemhez hajolt, és mintha nagy titkot
árulna el, belesuttogta:
I nem tongai, Johnny!
Annyi titokzatosság csengett a hangjában, hogy megrémültem. Csak nem az Atlantiszról érkezett a dagadt rózsabimbó, vagy ami még rosszabb, csak nem japán?...
Szerencsére egyik sem volt.
Hawaii - mondta komoran McLoad.
Na és?
Hawaiiról menekültek, mert az apját, jövendő apósomat... bocsáss meg, a nevét nem tudtam megjegyezni, letaszította trónjáról a testvére.
Hát ez pech, Billy, rohadt nagy pech!
Na már most, lakik itt Tongán valami nagybácsijuk, ne haragudj, a bonyolultabb történeteket még nehezen értem tongai nyelven, aki befogadta őket. Sereggel akarnak visszatérni Hawaiira, és már meg is tették volna, ha nem szól közbe a háború.-  Hm.
Ha hazatérnek, márpedig ha befejeződik a cécó, és a sárga fickókat behajigáljuk a tengerbe, hazatérnek, I-t feláldozzák.
Mit csinálnak? - kérdeztem rémülten.
A győzelem örömére behajítják egy vulkánba. Egy isten lakik benne, a nevét már elfelejtettem.
Hogy a fenébe?...
Ősrégi szokás, Johnny. Jelentős győzelmek után a király elsőszülött lányát bele kell hajítani tűzisten szájába, ami maga a vulkán.
Ez rettenetes!
Hacsak...
Hacsak?
El nem veszi valaki feleségül. Férjes asszonyt tilos a vulkánba hajítani.
Könnyet morzsoltam szét a szemem sarkában. Óh, Billy McLoad! Rólad lehetne megmintázni az önfeláldozás szobrát!
Aztán gondolkodni kezdtem, minek következtében egyre gyanúsabb gondolataim támadtak.
Figyelj, Billy - mondtam óvatosan. - Tudtommal Hawaii amerikai felségterület, és ott tilos az olyasmi, amiről beszéltél.
Tilos is - magyarázta türelmesen. - Csakhogy a seriff, mármint annak a területnek a seriffje, ahova a vulkán tartozik, és ahol I apja király, velejéig korrupt gazember. Száz dollárért azt dobsz a kráterbe, akit akarsz. Kivéve az Elnököt. Ő legalább ötszázba kerül.
Ez azt jelenti... hogy király leszel Hawaiin?
Azt, Johnny.
Félve rápillantottam. Terepszínű ruhájában, hálóval fedett sisakjában, géppisztollyal a nyakában nem egészen úgy nézett ki, mint egy hawaii király.
Szeretnélek megkérni valamire, Johnny - mondta, és zavartan félrenézett. - Igazán nem nagy dolog... Talán csak annak tűnhet, de valójában apróság.
A legjobb barátomért mindent megteszek - bókoltam gálánsán.
Vedd el I húgát, E-t.
Kivéve ezt az egyet.
Jézusom, hát miért nem? Például, mert még nem is láttam.
Érdekes ez? Ugyanolyan, mint I. Sőt kiköpött I. Az arca, az alakja, mindene.
Nem elég egy fehér király Hawáiin? - kérdeztem szemrehány ón.
Te úgysem lehetnél király. I az elsőszülött. De lehetnél például a hadvezérem.
Kösz. És miért kellene elvennem E-t?
Mert különben őt dobják a vulkánba.
Bár születésemtől fogva humanistának tartottam magam, ekkora áldozatra azért mégsem vállalkozhattam.
Miért nem veszi el egy tongai?
Mert a hagyomány szerint csak fehér istenekkel házasodhatnak a királylányok.
Miféle fehér istenekkel?
Akik a tengerről jöttek.
,   Összetettem a kezem, és könyörögve néztem rá.
No de, Billy! Nem emlékszel rá, hogy én repülőgéppel jöttem? A levegőből!
Arra is emlékszem, és ők is emlékeznek, hogy a parttól jó néhány mérföldnyire kényszerleszállást végeztetek, és mentőcsónakon húztak ki benneteket!
Sűrű, nehéz csend ült közénk. A várakozás csendje. Én voltam kénytelen hamarabb megtörni. Megszorítottam a könyökét, és halkan magam elé motyogtam.
Sajnálom, Billy. Igazán sajnálom... Kívánom, hogy légy boldog király Hawaiin. Próbáld meg rábeszélni Costello őrmestert. Ha éppen józan, kedveli a kalandos bulikat.
Elfordította a fejét, és ettől a naptól kezdve nem ragaszkodott hozzá, hogy együtt feküdjünk a pocsolyában.
Billy és I után beszélnem kell arról a rohadt madárról is, amely rövid idő alatt kicsinálta az idegeimet. Olyan vékonyra koptatta, mint a hegedűhúr, pedig amikor Tongára érkeztem vastag volt, mint a hajókötél.
Az az igazság, hogy már korábban is észrevettem ezt az átkozott dögöt, csakhogy nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. A dzsungel telis-tele van madárral, s hol van az megírva, hogy valamennyiüknek olyan szépen kell énekelnie, mint egy operaénekesnőnek? A varjú sem trillázik, mégsincs ellene kifogásom.
Ez a madár azonban túltett még a legcsúfabb hangú, idióta varjún is: olyan hangokat adott ki magából, mint az a macska, amelyet Costello őrmester állandó konzervmenüjét felfrissítendő megpróbált megnyúzni. Nyögött, visított, röhögött, buborékolt, mint akinek éppen a torkát vágják. Egyszerűen a frász jött ránk, ha csak messziről meghallottuk a hangját. A legszörnyűbb azonban az volt, amit Rogers hadnagy mesélt. Hogy ez a szörnyű hangú röhögőgép valójában halálmadár, mégpedig a szó igazi éri elmében. Egyáltalán nem úgy, mint a primitív emberek hiedelemvilágában a bagoly. Ez a madár valóban halált hoz arra, akinek a feje fölé telepszik.
Ez a madár nem akármilyen madár, emberek - hallottam a kémelhárító hangját. - Ez nem egy hülye, seggfej seregély, amelyet apró, piros rongyocskák lengetésével el lehet zavarni. Ez maga az ellenség, emberek. Aki elkap egy ilyen fickót, számíthat a tábornok úr dicséretére. És tudják miért, emberek? Mert a sárga fattyúk összefogdostak sok száz, ha nem ezer ilyen madarat, és betanították őket: ha amerikai őrszemet látnak, vezessék nyomára a felderítőket. Ezek a rohadékok meg engedelmeskednek nekik. Aki meghallja egy ilyen seggfej madár hangját, emberek, az tudhatja, hogy a sárga fattyúk ott lopakodnak valahol a bokrok között.
Megtörölgettem a homlokom, és igyekeztem visszanyerni lelki egyensúlyomat. Mit mondjak, nem ment könnyen. Legalább egy hete kerülgetett egy ilyen nyivákolva röhögő madár: alighogy elfoglaltam a helyem a bokrok között, máris odaszállt valamelyik ágra, és nyomta a szöveget. Most, ahogy visszaemlékeztem éjszakai őrségeimre, eszembe jutott, hánysjzor észleltem gyanús mozgást a közelemben! Hányszor futottak át furcsa árnyak a bokrok között, s ilyenkor a madár mindig elhallgatott. Jézusom, piszok nagy szerencsém volt, hogy nem vágták el eddig is a torkom!
Arra gondolni sem mertem, mi lesz ezután.
Lassan, de biztosán kezdtem kiborulni. Étvágyam nem volt: ha belepislantottam a tányéromba, madarat láttam benne. S amikor szabad éjszakáimon is egyre többször arra ébredtem, hogy madár röpköd a sátramban, éreztem, nem lesz jó vége a dolognak.
Ebben az álmatlan, kiborult állapotban történt, hogy ismét Billy McLoad mellé osztottak őrségbe. Éppen csak elhelyezkedtünk egy fa törzsénél, máris felhangzott a madár röhögése.
McLoad felnézett a fára, és elmosolyodott.
Felfedezett bennünket a dög. Elmegy, és értesíti a japánokat. A madár még visított egyet, aztán elhallgatott. Mintha könnyű
szárnyak kavarták volna a levegőt.
Mivel az utóbbi időben ritkán láttam, s legutolsó találkozásunk alighanem keserű szájízt hagyott benne, nemigen volt ínyemre elkezdeni a beszélgetést.
Billy szótlanul csócsálta rágógumiját, aztán egyszerre csak a vállamra ütött.
Jó ötletet adtál, Johnny.
Én? - hökkentem meg. - Mit?
Costellót.
Úgy érted, hogy...
Costello elveszi E-t.
.    - Szegény E! - szaladt ki a számon. McLoad elgondolkodva nézett rám.
Szegény Costello.
Miért szegény?
Mert őt dobják a vulkánba. A másodszülött férjét. Ez a legújabb törvény.
Mivel két hete nem aludtam szinte egyetlen szemhunyást sem,       } nem voltam egészen biztos benne, nem hallucinálok-e.
Costello tud róla?
Idejében meg fogja tudni, ne félj! Te, Johnny, ugye a barátom vagy?
Az attól függ - mondtam. - Remélem, nincs I-nek egy harmadik lánytestvére?
Á, nem erről van szó - legyintett kedvetlenül. - Egészen másfajta szívességre szeretnélek kérni.
Kérlek - mondtam udvariasan. - Parancsolj!
Tudod egyáltalán, ki vagyok én? Végignéztem rajta, és megvontam a vállam.
Minden jel arra mutat, hogy William McLoad tengerészgyalogos, az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének...
Nem úgy értettem. Johnny... én előkelő családból származom.
Ahogy félméternyi távolságból, bal kezére mért jobbkezes kézélütéssel szájába pattintott egy rágógumit, kétségkívül volt bizonyos előkelőség a mozdulatában.
Nem baj - vigasztaltam. - Azért a barátod vagyok. Ne haragudj, hogy nem akarok benősülni a hawaii királyi családba, gyerekkoromban ugyanis lelkes híve voltam a republikánus Lafayette márkinak...
A McLoad család nem sokkal a Mayflower után érkezett Amerikába. Röviddel a skót felföldről történt menekülésünk után. A családi hagyomány szerint egy ellenséges klán késztetett futásra minket.
Megesik, hogy az embernek néha menekülnie kell.
Én elhagytam a családomat, Johnny.
Felkaptam a fejem, pedig igazából nem voltam kíváncsi a családjára. Inkább a madár érdekelt volna  az a ravaszul hallgató dög a fán.
Mikor? - kérdeztem végül, nehogy udvariatlanságnak vegye hallgatásomat.
Öt-hat éves koromban.
Elég korán kezdted.
Hatéves koromban nevelőintézetbe kerültem. Kirúgott a McLoad klán.
Miért?
Többszörös gyilkosság miatt, Johnny.
Előbb lenyeltem a rágógumit, aztán rettenetes köhögési hullám kíséretében a fa törzséhez köptem.-  Mi... ért?
Bezártam a pincébe... azaz a családi kriptába Charlie bácsit.-  Az ki?
Ennyi idő távlatából már nemigen emlékszem rá. Azt hiszem ... a nagybácsim volt.
Nem tudtam, mit mondjak. Az első meglepetés okozta sokk kezdett elmúlni. Mióta minősül gyilkosságnak, ha valakit bezárnak egy kriptába? Hülye tréfa az biztos, de azért túl lehet élni.
Hol itt a gyilkosság?
Most jön. Charlie bácsinak ugyanis levágtam a fejét.-  Te?
Én.
Hol?
A kriptában.
Erősen szorítottam a géppisztolyomat, és figyeltem, nem röhög-e fel ismét a madár a közelemben.
Egy öt-hat éves gyerek?
Ők mondták.
Kik azok az ők?
A rendőrség, a család, mindenki.
Ilyen jól emlékszel rá?
Újabb rágógumit tett a szájába és elgondolkodva rágni kezdte.
Tudod, Johnny, néha magam is elcsodálkozom rajta, hogy vannak dolgok, amikre kristálytisztán emlékszem ennyi idő távolából is. Másokra viszont egyáltalán nem. Nem emlékszem például C  harlie bácsi arcára. Csak a nevére. Meg arra, hogy én gyilkoltam meg.
Végül is... mivel?
Szamurájkarddal. Régi családi hobby nálunk a japán kardok gyűjtése. Ha lehunyom a szemem, még most is látom. Ott függtek a
falon... a kandalló mellett. Én pedig rendszeresen leloptam közülük egyet-egyet.-  Le... loptad?
Széket tettem alájuk, és amikor nem látta senki, lecsórtam egyet. Imádtam játszani vele.
A család persze nem díjazta.
Egyáltalán nem. Főleg, amikor kedvenc foglalatosságommá vált, hogy lecsapkodjam vele Charlie bácsi virágait. Rózsákat meg ilyesmit. Még most is látom, hogy felemelem a kardot, és nyissz!- Levágtam a rózsa fejét.
Charlie bácsi hogy viszonyult a dologhoz?
Képzelheted! Elkapott, és legszívesebben darabokra kaszabolt volna a szamurájkarddal, csakhogy a mi társadalmi szabályaink szerint illetlen dolog egy ötéves kisgyerekből fasútot csinálni. Charlie bácsi, azt hiszem, egyszerűen csak seggbe rúgott. Többször és igen határozottan.
Erre te?
Megfenyegettem, hogy megölöm.-  Jézusom!
Állítólag azt kiáltoztam, hogy levágom a fejét. Ahogy a virágokét is. Aztán, úgy látszik, tényleg levágtam.
Arra is... emlékszel?
A gyilkosságra? Nem. Egyáltalán nem. Sőt arra sem, hogy lementem volna a kriptába. Malvintól ugyanis még a szamurájkard sem mentett volna meg.
Malvin? Az meg ki a csoda?
Ó, hát olyan házi kísértetféle. Vámpír. Ott nyugszik a kriptában egy bronzkoporsóban.
Mi az, hogy vámpír?
Azt akarod mondani, nem tudod, kicsodák a vámpírok?
Tudni tudom, csak éppen... még soha nem volt dolgom velük.
Ez a mázlid, Johnny. Malvin néni ugyanis azzal szórakozik  hogy éjszakánként kikel a sírjából, és a környékbeliekre vadászik. Ahogy vissza tudok emlékezni rá, meglehetős sikerrel.
Jézusom, csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy elkapott valakit az öreglány?
Bizony azt, Johnny, bizony azt. Bár... ez is csak gyerekkori emlék. Mintha nem sokkal azelőtt, hogy én... Charlie bácsit... elkapott valami biciklist. Bármennyire is erőltetem az agyam, nem akar beugrani, kit. Talán a tanítót vagy a postást? Ki tudja?...-  Homlokára csapott, és hátára lökte a géppisztolyát. - Várj csak...
már emlékszem! Volt valami mocsár a ház mellett. Valaki ott bringázott át az ösvényen... ez az... talán a házitanító...
Neked volt... izé... házitanítód?...
Nem. Az nem lehetett. Azt nem Malvin néni tette, őt én öltem meg.
Lassan, de biztosan forogni kezdett a dzsungel a fejem fölött. Pedig a madár nem is röhögött a fán.
Megölted... a... izé...
Házitanítómat - egészített ki szomorúan.
Erre is emlékszel?
Ügy látszik, csak a szépre emlékezem - mondta keserűen. - De így van, ahogy mondom. Őt is megöltem.
Őt... hogyan?
A módszer ugyanaz. Lefejeztem.
És ő... hagyta?
Nem hagyta volna, ha tudja, mire megy ki a játék.-  Játék?
Játszottunk. Mászkáltunk az asztal vagy a székek alatt. Már nem emlékszem, de nem is fontos. A lényeg az, hogy... levágtam.
De hát miért?
Mert utáltam.
Azt nem csodálom, hogy a tanítóját utálja valaki, de ha minden tanítónak levágnánk a fejét, kihalnának a pedagógusok a világból.
Óh, Johnny, fogalmad sincs róla, mi mindennel tudja megkeseríteni egy házitanító a gyerekek életét.
Ez igaz - mondtam-  , fogalmam sincs róla.
Állítólagtanúkelőttjelentettemki egyszer, hogy japán karddal csapom le a fejét. Persze mindenki csak somolygott rajta, hogy micsoda aranyos, jópofa kisgyerek ez a Billy! Aztán már nem röhögtek.
Ezt elhiszem. Remélem, mást nem öltél meg?
Hát...-  motyogta zavartan- , az apámon kívül másra nemigen emlékszem.
Ha nem őrséget állok, és ha nem fenyeget a veszély, hogy őrhelyem elhagyása, valamint gyávaság miatt hadbíróság elé állítanak, megpucolok. így azonban csak a géppisztolyomon billentettem annyit, hogy feléje álljon a csöve.
Ugy tettem, mintha nem vettem volna észre a nekem nyújtott rágógumit. Honnan az ördögből tudjam, nem rejtőzik-e benne egy aprócska szamurájkard?
Szóval... az apádat... is?...
Őt is - biccentett szomorúan.
Karddal?
Késsel.
És... hogyan?
A sötétségbe meredt, aztán lassan megrázta a fejét.
Erre egyáltalán nem emlékszem, Johnny. Egyáltalán nem. Csak arra, hogy a kezemben a kés, a többiek ott állnak körülöttem, és kiáltoznak. Es a kés véres volt, Johnny! Az apám vére vöröslőit rajta!
Száraz, érzelemmentes, fahangon mondta, mint aki már ezerszer elismételte magában a történteket, s a számtalan ismétlés során kikoptak a gondolatok mögül az érzelmek.
Jézusom!
Elismerem, nem dolgoztam gazdag szókinccsel, de nem is igen, volt mit mondanom. Eddig azt hittem, hogy a legjobb barátom, sőt a pocsolyában fekvés óta némiképpen a testvéremnek éreztem  most viszont kiderül róla, hogy az ördög tudja, hányszoros gyilkos.
Őt... miért...?
Nem tudom. Ezt nem tudom.
Szeretted?
Azt sem tudom. Ilyesmire nem emlékszem. Csak az arcára. Vékony bajusza volt. És egyszer vett nekem fagylaltot. Aztán... valami ünnepségre mentünk és... ő szoknyában volt, sapkával a fején, és nekem is szoknyát kellett volna vennem, kockás skót szoknyát, harisnyát, de én nem akartam. Apám akkor... megveretett.
Mit csinált?!
Megveretett a... tanítóval.
Nem tudtam, röhögjek-e vagy sírjak. Aztán hirtelen világosság támadt az agyamban. Felvihogtam, és barátságosan a vállára vertem.
Frankó gyerek vagy, Billy! Ugye, csak azért csináltad, hogy eltereld a figyelmemet erről az átok madárról? És én meg majdnem benyaltam az egészet!
Szomorúan megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott.
Sajnos, az első szótól az utolsóig igaz minden, Johnny! Már amennyire, persze, vissza tudok emlékezni az eseményekre.
Jézusom! - nyögtem menetrendszerűen. - És... miért a tanítóval veretett meg? Neki... izé... nem volt keze?
Kedves Johnny, a mi társadalmi köreinkben egy apa nem süllyedhet odáig, hogy saját kezűleg verje meg a gyerekét. Ez a tanító vagy a komornyik dolga.
Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy a komornyik él-e még.
De te tudtad, hogy az apád adta ki a parancsot a tanítónak?
Tudtam hát. És minden bizonnyal megöltem érte.
Ezután mi történt?
Intézetbe vittek. Nem sokkal azután, hogy Randolphot kihúzták a tóból.
Immár akaratomon kívül buktak ki a számon a szavak.-  Ő... ki volt?
Az öcsém. Randolph McLoad.
Azt mondod, a tóba esett?-  Oda.
Belökték?
Igen.-  Te?
Erre nem volt bizonyíték. De ki más lehetett volna?
És... miért lökted a vízbe?
A póniló miatt.
Póniló? - hökkentem meg.
Karácsonyra kértem egy pónilovat. És nem kaptam. Randolph is kért, ő viszont kapott.
Te miért nem?
Na hallod? Egy többszörös kis gyilkosnak póniló?-  Erre te?
Megmérgeztem. Valami vegyszerrel. Azzal, amivel a kertész a kártevőket irtja.
Honnan a fenéből tudhatja egy ötéves gyerek...
Egész nap a kertész körül csellengtem. Ő volt az egyetlen barátom.
Hogy ölted meg a lovat?
Belekevertem a mérget az abrakjába. A vizsgálat kimutatta.
Emlékszel is rá?
Nem. De nem fontos. Megtalálták nálam a méreg zacskóját. Az üres zacskót.
Hol?
A zsebemben. Néhány nap múlva az öcsémet kihalászták a tóból. Ekkor betelt a pohár.
Nem akartam azt mondani, hogy nem csodálom. Helyette nyeltem egy nagyot.
Ezután intézetbe vittek. Anyám soha nem látogatott meg, csak a pénzt folyósította. Mivel a tanárok gyakran cserélődtek, alig tudta valaki, hogy én vagyok a gyilkos, sőt többszörösen gyilkos McLoad gyerek. Egyszer olvastam az újságban, hogy meghalt az anyám is. Semmit nem éreztem.
Sajnálom, Billy.
Ugyan, nincs mit sajnálni rajtam. Az elmondottakat kivéve egészen tisztességes gyerekkorom volt. És anyám halála után még valami pénz is maradt rám.
Lassan kezdtem érteni, miért akar király lenni Hawaiin, I-vel az oldalán. Karomra tette a kezét, és egészen enyhén megremegett a hangja.
Tudod, Johnny, néha azt hiszem, a hadsereg mentette meg az életemet.
A hadsereg? - néztem rá elképedve. - Csak nem akartál öngyilkos lenni?
Dehogy. Éppenhogy nem. Alighanem... meg akartak gyilkolni.                                                                        - Meg...gyilkolni?
Úgy valahogy.-  Ezt... hogy érted?
Többször is láttam Mirandát. Azt hiszem, Ő a veszélyesebb.
Miranda?-  Ő.
Összeráncoltam a homlokom, és a sötétségbe meredtem. Mi a franc ez itt már megint?
Ki az a Miranda?
Nem mondtam volna még? Egyik ősanyánk. Ott van a kriptában eltemetve.
Azt mondod, többször is láttad? Hol?
A szobámban. A kollégiumban.-  Mit csinált?
Megcsókolt.
Na, ne!
Miranda bejött az ablakon. Az ágyam szélére ült.
Úristen... És milyen volt?
Hideg. Amilyen a halottak általában.
Úgy értem... csinos?
Pokolian.
És megcsókolt?
Meg. Erre te?
Visszacsókoltam. Csak akkor hagytam abba, amikor ellökött, és azt mondta, hogy ő Miranda. Aztán a nyakamhoz hajolt és alighanem elájultam. Amikor felébredtem, gyenge voltam, mint a harmat. És vérnyomokat találtam az ágyneműmön. El kellett égetnem és újat venni helyette.
Nem szóltál róla senkinek?
Kinek szóltam volna? Ha bárkinek is megemlítem, hülyének néztek volna vagy idegbetegnek. A mi kollégiumunkban egy vámpír?! Nevetséges.
Hányadik emeleten laktál? - tettem fel a praktikus kérdést.
Az elsőn.
Hogy mehetett be a szobádba?
Hát, speciel az erkélyajtó mindig nyitva volt, még télen is  azonkívül, ha nem tudnád, a vámpírok képesek repülni. Meg mászni a falon. Méghozzá fejjel lefelé.
Mi a helyzet Malvin nénivel?-  Ő is járt nálam.
Honnan tudtad, hogy Malvin néni a másik látogatód?
Megmondta.
Vele is csókolóztál?
Ugyan már, hova gondolsz! Ő csak megsimogatott, aztán a vállamra hajtotta a fejét. Csak reggel ébredtem... és teljesen kivoltam. Vér mindenfelé, és fikarcnyi erő sem maradt bennem.
Csak egyszer látogattak meg?
Legalább háromszor. És egyre rohadtabbul éreztem magam-  izgatottan felugrott, mintha neki akarna rohanni az erdő bokrainak. - Johnny... ezek a rohadékok az én véremből éltek! A hadseregből is majdnem kiszuperáltak. Azt mondták, szedjek tablettákat, igyák vasbort, a fene se tudja még, mit nem! Ha nem ágálok, kihagytak volna ebből a buliból. Azóta már halott lennék, Johnny. Megöltek volna az átkozottak!
Nem szerettem volna a bőrében lenni! Bár én sem kedveltem igazán a rokonságomat - amíg éltek - , de azért nem hasonlíthattam őket a McLoadokhoz. Állítólag több száz éwél ezelőtt még egy eszkimó is volt a felmenőim között  vámpír azonban egyetlen egy sem akadt.
Felemelte a fejét, és könyörögve nézett a szemembe.
Johnny... én nem akarok McLoad lenni!
Ezen őszintén szólva nem csodálkozom.
El akarom felejteni a McLoad nevet!
Biztos vagy benne, hogy az újat meg tudod majd jegyezni?
Majd én is csak egy hangot használok helyette. Kinyújtottam a kezem, és megveregettem a vállát.
Sok szerencsét M, a hawaii királysághoz.
Azt vártam, hogy elmosolyodik és megköszöni, de nem ez történt. Ehelyett elkomorodott, és hátratolta a sisakját.
Johnny - kezdte fátyolos hangon. - Ugye, a barátom vagy? És kétszer is megmentettem az életedet?
Éreztem, megfagy a közelemben a trópusi levegő.
I... gen, de...
Le szeretnék lépni a térképről.
Úgy értsem, meg akarsz szökni?
Értsd úgy. I apja néhány nap múlva hazatér Hawaiira. Vagy velük megyek, vagy... és én azt nem bírnám ki, Johnny!
Elárulnád a hazád?
A hazám már győzött, Johnny! Nem hallod a híreket? Napok kérdése és a japánok leteszik a fegyvert. Európában már vége a háborúnak. Mit számít, hogy William McLoad két nappal előbb szerel le, mint ahogy a háború befejeződik?
Semmit - adtam meg magam. - Sok szerencsét. Tovább vakargatta a fejét. Ott, ahol kilátszott a sisak alól.
Van egy kis problémám, Johnny. Ugye, mi bizonyos körülmények között és bizonyos szempontból hasonlítunk egymásra?
Már amennyiben mindkettőnknek két lába van. Különben, fogalmam sincs róla, kire hasonlítok. Mióta egy majom ellopta a tükröm, pocsolyák tükrében borotválkozom.
Arra gondoltam, hogy egyforma magasak vagyunk, világos a hajunk, egyenes az orrunk, s a te arcodon is egy vörös szeplő van.
Na és?
Ha akarnának, akár össze is téveszthetnének bennünket!
Ki az ördög akarna itt Tongán összetéveszteni? Talán Costello?
Rémületemben még az is megfordult a fejemben: hátha azt akarja, hogy helyettesítsem a nászéjszakáján.
William McLoadnak láthatóan nehezére esett, hogy kipakoljon. Nekem viszont eszem ágában sem volt megkönnyíteni a helyzetét. Azért imádkoztam: bárcsak jönne már az a seggfej, röhögő madár, hogy másfelé terelje a figyelmünket.
A madár azonban nem jött. Jött viszont Billy további szövege.
Tennék én neked egy ajánlatot, Johnny C. Lendvay. Egy igazán kecsegtető, baráti ajánlatot. Meghallgatsz?
Mit tehettem volna? Rosszat sejtve bólintottam.
Említettem már, hogy amikor meghalt az anyám, rám hagyott valami kisebb vagyont.
Kis pénzt említettél - figyelmeztettem.
Na, igen. Mifelénk így mondják. Az a kis pénz százezer dollár, Johnny!
Megfordult velem a világ. Úristen! Százezer dollár! Éseznekikis pénz!
Nem tudtam se köpni, se nyelni. Csak néztem rá meredten, és nem értettem a dolgot. Ha nekem százezer dollárom lenne, eszem ágában sem lenne nyolcvankilós hawaii menyasszonyok kegyeit keresni, még akkor sem, ha király az apjuk. Odüsszeusz is király volt Ithakában, mégis disznókat őrzött...
Ez aztán... igazán szép pénz, William McLoad - mondtam nem titkolt irigységgel. - Ehhez csak gratulálni lehet.
Hát én ezt a pénzt meg akarom f élezni veled, Johnny - mondta, és naiv ártatlansággal nézett a szemembe. - Együtt feküdtünk a pocsolyában, együtt szartak le bennünket a majmok...
Nincs mese, napszúrást kaptál - állítottam fel a tökéletes diagnózist. - I-nek vagy az apjának biztosan van valami szere...
Tökéletesen magamnál vagyok, Johnny C. Lendvay. Tudom, mit beszélek.
Feltoltam sisakom a tarkómra, és megkocogtattam a homlokom. Nem, nem álmodom.
Megbeszéltük, hogy amint befejeződik a háború, és visszamész az Államokba, magánnyomozói vagy ügyvédi irodát szándékozol nyitni. így van?
Hiszen magam mondtam - dörmögtem.
Látod, hogy elsőrendű forrásból tájékozódom? - vigyorgott.-  úgy gondolom, éppen jól jönne neked erre a célra az az ötvenezer.
Majd veszek fel bankkölcsönt - mondtam bizonytalanul.
Ha kapsz, Johnny, ha kapsz. Háború után nem jövendő ügyvédeknek osztogatják a legelőnyösebb kölcsönöket.
Majd azzal érvelek, hogy katona voltam, és...
Tudod, mennyi katona harcolt ebben a pocsék háborúban, aki holnap már kölcsönért kilincsel? Ne légy naiv, Johnny!
Be kellett látnom, alighanem igazat beszél. Végzetesen együgyű vagyok, ha arra számítok, hogy tárt karokkal és ropogós bankjegyekkel fogad az Államok. Örülhetek, ha hamarjában állást találok magamnak valahol!
Szóval, Johnny?
Mi szóval?
Elmondhatom, miről van szó?
Meghallgatni éppen meghallgathatom. Elmosolyodott, és megigazgatta vállán a géppisztolyát.
Az az ábra, Johnny, hogy ki akarom vonni magam a forgalomból. Elegem volt abból, hogy gyilkosnak tartottak, hogy rettegnem kellett a kollégiumban, mikor deríti ki valaki, hogy azonos vagyok
azzal a kis szörnyeteggel, aki ötéves korában kiirtotta a fél családját. Le akarok lépni a térképről! Ezért jött kapóra I és a hawaii királyság. Holnap vagy holnapután lelépek. William McLoad nincs többé. Azaz, azért lesz.-  Lesz?
Figyelj, Johnny! Még egyszer mondom, hogy anyám rám hagyott százezer dollárt. Egy washingtoni bankban van letétben. Bármikor felvehetem.
És... miért nem vetted fel eddig?
Mert csak akkor lehet az enyém, ha elmúltam 25 éves - ez volt anyám feltétele. És ha... nem követtem el újabb gyilkosságot. Amikor a hadsereg kötelékébe léptem, még csak 20 voltam.
Értem.
Tehát: bármikor felvehetem a pénzt. Csak igazolnom kell a személyazonosságomat.
Remélem, tudod.
Hát hogyne. Itt van nálam minden papír.
Akkor mi sem egyszerűbb.
Összetette a kezét, és könyörögve nézett rám.
Hallgas végig, Johnny! Soha többé nem akarok visszatérni Amerikába. Hawaiin akarok élni mindörökké. Megváltoztatom a nevem... de ezt már mondtam.
Akkor... ki az ördög fogja felvenni az örökségedet?
Te, Johnny.
Bár tudat alatt számítottam rá, hogy ide fogunk kilyukadni, ugyancsak tudat alatt abban is reménykedtem, hogy tévedek. Hátha csak jogi tanácsra van szüksége.
Te megőrültél! - tört ki belőlem a felháborodás, bár közel sem csengett olyan őszintén a hangom, mint szerettem volna.
Gondolj a pénzre, Johnny! Ötvenezer dollár! Két ügyvédi irodát is nyithatsz belőle.
Ekkor a vágy és a kísértés már ott lapultak a mellemen, kinyújtva karmos kezüket a torkom felé.
De hát, miért?...
Mert nem akarok többé hazamenni. Ezért. Elegem volt Amerikából! Kérlek, tedd meg nekem, Johnny, a barátom vagy. És I is így akarja! - tette hozzá a nyomaték kedvéért.
Ez egyszerűen csalás! - próbáltam meg letépni a torkomra fonódó karmokat.
Jézusom, Johnny, hát miért lenne az? Vagy ha az is, kegyes csalás. Nem követünk el bűntényt. Az a pénz az enyém  az anyai örökségem. Nem veszem el senkitől. Egyszerűen arról van szó,
hogy képtelen lennék még egyszer Amerika földjére lépni. Ha nem teszed meg, amire kérlek, a pénz elveszett. Pedig... az ötvenezerre I-nek is szüksége lenne.
I-nek? Mit akarsz venni neki? Egy tucat új fűszoknyát?
I... világot akar látni. Elutazni például Ausztráliába. De ez nem tartozik a lényeghez, Johnny. Senkinek sem teszünk rosszat vele, senkit nem rövidítünk meg: igazán csak formai kérdés, hogy ki veszi fel a pénzt.
A közokirathamisítás nem formai kérdés.
Ugyan már, Johnny, hányszor előfordult a kollégiumban, hogy aláírtunk egymás helyett különböző papírokat. Természetesen a másik tudtával. Fél Amerikát be lehetne csukni, ha ilyen szőrszálhasogató módon közelítjük meg a dolgokat.
Hogy képzeled... a lebonyolítást? - nyögtem, és tudat alatt éreztem, hogy megadtam magam a nyakamra szoruló ujjak szorításának. Lelki szemeim előtt felrémlett egy magánnyomozói vagy ügyvédi iroda képe. Előkelő városnegyedben, hatalmas íróasztallal, párnás székekkel, s az ugyancsak párnázott ajtón a jól látható felirattal: John C. Lendvay.
Billy McLoad megvakarta az orrát.
Arra gondoltam, hogy... esetleg lelkiismereti problémáid lesznek az aláírással kapcsolatban. írtam egy elismervényt, és alá is írtam. Bent van a sátorban. Még csak hamisítanod sem kell az aláírásomat.
És... hogyan tovább?
Ha felvetted, megfelezed, s az ötvenezret feladod egy hawaii címre.
Ezért túl sok ötvenezer dollár - mondtam tétován. Karomra tette a kezét, és barátian rám mosolygott.
Ezt bízd csak rám, Johnny. Én tudom igazán, hogy mennyit ér a szívességed. Ha százmillióról lenne szó, azt is megfelezném veled.
Tétován a levegőbe bámultam, és nem voltam biztos benne, én vagyok-e annak a suttogó hangnak a gazdája, amely végül beleegyezett a dologba.
Hát... nem bánom. De én igazán... ekkora összeg egy ilyen kis szívességért... igazán... Ha vége a háborúnak, természetesen... néhány hét és...
Holnap már indulnod kell, Johnny!
Azt hittem, rosszul hallok. Kalapálni kezdett a szívem, mintha a madár szólalt volna meg a fejem feletti ágon.
Mit mondasz?
Hát... az az igazság, hogy néhány nap múlva temetik... Trevort.
Kit? És mit csinálnak vele?
Eltemetik Trevort. Az egyik rokonomat.
Na és?
Ma kaptam a táviratot, hogy a csendes-óceáni parancsnokság két hét szabadságot biztosít nekem a család kérésére. Nyilván a McLoadok közül valakinek komoly befolyása van a főparancsnokságnál. Holnap délután indul a géped Gomából.
Őszintén be kell vallanom, kukkot sem értettem az egészből. Olyan zavaros volt, hogy meg sem próbáltam átlátni az iszapfelhőn.
Trevor valamelyik unokaöcsém. A fene se tudja, melyik, és őszintén szólva azt sem, hány van belőlük. Alighanem azután születtek, hogy én... szóval bekerültem az intézetbe.
Akkor elég fiatalon halhatott meg. Mi volt a baja?
Honnan a fenéből tudjam? Most mondom, hogy nem ismertem. Semmit nem tudok róla.
Hm. Akkor mi a probléma?
El kell mennem a temetésére, Johnny. Ha nem megyek el... pert indítanak az örökségem megkaparintására.
Pert? Ha úgy áll a helyzet, ahogy mesélted, semmi esélyük, hogy megnyerjék. Az a pénz a tiéd, Billy!
Billy mélyet sóhajtott, és ráütött a legközelebbi fa törzsére.
Mindez igaz, Johnny. Csakhogy... te is ismered az igazságszolgáltatást. Az a per évekig elhúzódhat. Lehet, hogy csak öt év múlva juthatnék a pénzemhez. Pedig... I-nek szántam nászajándékul.
Stop! - emeltem fel az ujjam. - Honnan tudod, hogy igényt támasztanak az anyai örökségedre, ha nem jelensz meg a temetésen?
Megírták.
És ha megjelensz?
Azonnal felvehetem a pénzt. Figyelj, Johnny! A menetrend a következő: holnap reggel jelentkezel a kijelölt gépkocsinál, amelyik Gomába visz. Természetesen az én papírjaimmal és eltávozási engedélyemmel. Gomában nem lesz senki, aki ismerne bármelyikünket is. Én holnap délután eltűnök a tg papírjaiddal. Szétdobálom az erdőben, hogy megtalálhassák. Azt hiszik majd a balfácánok, hogy a sárga seggfejek kaptak el. Megjelenik az újságokban, hogy John C. Lendvay tengerészgyalogos fogságba esett. Van, aki megsirat érte?
Nem tudok róla.
Annál jobb. Én eltűnök Hawaii felé, te pedig William McLoadként megérkezel az Államokba. Eddig világos?
Az, de...
Elutazol Country Citybe. Tudod, hol van?-  Fogalmam sincs róla.
Elmagyarázom. Ott már várni fognak. A McLoad rokonság.
És a rendőrség - legyintettem csüggedten. - Az első pillanatban kiderül a csalás.
William McLoad mosolyogva rázta meg a fejét.
Miért derülne ki? Ötéves koromban látott ismerős utoljára. Ráadásul, akik a házban laknak, akkor még nem is laktak ott.
Hogyhogy?
Anyámmal kihalt a blackwilli ág.
A micsoda?
A McLoadok blackwilli ága.
Hol van ez a Blackwill?
Skóciában. Azaz csak volt. Manapság egészen másként hívják.
Úgy érted, hogy van a családnak egy másik ága?
A springfieldi ág. Ide tartoznak a többiek. Amikor anyám meghalt... ők költöztek be a házba.
Hogy a fenébe? Hiszen téged illetett volna...
Nem, Johnny - mondta a fejét rázva-  , az ősi törvények szerint nem örökölheti a családi sasfészket közönséges bűnöző. Én pedig, testvérek között is minimum háromszoros gyilkos vagyok!
No, de az amerikai törvények...
Mi skótok vagyunk Amerikában is, Johnny!
Olyan furcsa, arrogáns gőg bujkált a szavai mögött, hogy megdöbbentem tőle.
Akkor nem értem...
El kell utaznod Country Citybe. Megjelensz a temetésen. Aztán mehetsz felvenni a pénzt. Felét feladod nekem, felét megtartod, kicsit dekkolsz, megvárod a háború végét, majd jelentkezel, hogy elveszítetted a papírjaidat, és visszaváltozol John C. Lendvayvá. Rólam pedig megfeledkezel mindörökre.
De a hadsereg...
Leadsz nekik egy rémtörténetet, hogy elkaptak a japánok, hajóra tettek, a hajó elsüllyedt, felvett egy norvég kereskedelmi teknő, és kirakott a partra. A háború végén már nem törődnek ilyen apróságokkal. Nos, Johnny?
Még mindig nem fér a fejembe, miért akarják, hogy ott legyek azon a rohadt temetésen.
Meg akarnak alázni.
Kösz.
Ne félj, ezek úriemberek. Nem fognak szidalmazni.
Akkor hogy akarnak megalázni?
Néznek majd. A képedbe bámulnak.-  Csak?
Csak.
Ezt nem értem.
Elég, ha ők értik. Téged végül is nem aláz meg a nézésük, hiszen nem vagy igazi McLoad.
Ismét hallottam azt a furcsa zöngét, ami már az előbb sem tetszett igazán.
Tudod, hogy ezért börtönbe is kerülhetek? Mosolygott, és kimondta a döntő érvet.
Ha kutyaszorítóba kerülnél, Johnny, de csak akkor, itt a hawaii címem. Itt élek majd I-vel. Ha bármi történne, de csak a legvégső esetben, itt megtaláltok. Akár a rendőrség is. Igazolni fogom, hogy a képviseletemben jártál el. Legfeljebb a McLoadokat és a hadsereget eszi majd a fene a méregtől... arra pedig én fütyülök!
Még egyszer végiggondoltam a dolgot. Legutolsó érve végleg kihúzta a lábam alól a talajt. Ha bármi történik, legfeljebb azt mondjuk, gyerekes csíny volt. Segíteni akartam szerelmes barátomon, aki még egy temetés erejéig sem akart elszakadni imádott, nyolcvankilós menyasszonyától...
Ráadásul ott a temérdek pénz, a berendezett ügyvédi iroda...
William McLoad hallgatott, aztán szorongva kérdezte.
Megteszed, Johnny?
Bár valahol a lelkem mélyén egy vékony, cincogó hang mindegyre azt kiáltozta: ne! ne! ne! - én mégis azt válaszoltam: igen.
így ugrottam fejest a legmagasabb trambulinról egy olyan úszómedencébe, amelyről azt sem tudtam, van-e benne víz.
Másnap este Gomában voltam, harmadnap reggel pedig egy hidroplán fedélzetén mint William McLoad tengerészgyalogos, útban az Egyesült Államok felé.
találkozásom a vámpírral
Ahogy a kikötő egyik oszlopán ülve a hulladékra vadászó sirályokat néztem, egyszerre csak az a furcsa érzésem támadt, hogy hiányzik Tonga. Örökösen ragyogó napjával, a csokoládészínű lányokkal, az erdővel - sőt ha hiszik, ha nem, még a seggfej, röhögő és nyüszítő madár is hiányzott a fejem fölül. Legfőképpen azonban a valódi William McLoad hiányzott.
Sóhajtottam, hátamra rántottam a zsákomat, és áttörve a rakpartot nagy hirtelen elözönlő katonák tömegén leintettem egy taxit. A repülőtérre vitettem magam, és Washingtonba repültem.
A szállodában, ahol helyet foglaltam, még egyszer végiggondoltam a dolgot. Úgy döntöttem, a bankkal próbálkozom először.
Furcsán éreztem magam, ahogy kiszálltam a kocsiból. Szokatlan volt, hogy mindenfelé civil ruhás embereket látok, katonát alig. El is határoztam, első adandó alkalommal magam is utcai ruhát öltök.
Mivel kész volt a tervem, nem sokat tétováztam. Megkerestem a bankot, és az igazgatót kértem. Közben olyan magabiztos fennhéjázással forgattam jobbra-balra a fejem, hogy ha William McLoad látott volna, csettintett volna az élvezettől.
Dániel Rosenthal kicsi, kövér, kerek képű ember volt, soha el nem múló, rózsás mosollyal az arcán. Leültetett, teával kínált, s talán még ebédet is hozatott volna, ha kívánom. Én azonban csak biccentettem e rengeteg jóindulat láttán, s előadtam szerény kívánságomat. Fel szeretném venni anyai örökségem: most rögtön és mind a százezer dollárt.
Rosenthal mosolygott, kezeit dörzsölgette, belevakkantott a telefonba, majd sűrű bocsánatkérések közepette rövid időre magamra hagyott. Kíváncsi voltam, vajon a rendőrséget hívja-e, vagy csak személyesen néz utána a letétnek.
Rosenthal bankár nem hívta a rendőrséget. Amikor visszatért, még mindig rózsás mosoly lebegett az arcán, de már a gondok felhői is rárajzolták a maguk csipkés árnyékát. Zavartan hümmögött, atyaian végigvizsgált, tetőtől talpig, hosszasan elidőzött az egyenruhámon, aztán mélyet sóhajtott, és aggódó tekintettel a szemembe nézett.
Sajnos, Mr. McLoad, bizonyos értelemben rossz hírrel kell szolgálnom - suttogta és gyors pillantást vetett az ajtó felé. - Meg kell értenie, kérem...
Csak nem ment csődbe a cége? - kérdeztem tettetett hányavetiséggel.
Mosolygott, de csak az arca. A szeme nyugtalan volt, zavaros és alighanem sajnálkozó is.
Egyáltalán nem. Egyszerűen az a helyzet, hogy az ön örökségére, azaz a letétre, más is bejelentette az igényét.
Kicsoda? - dőltem hátra döbbent képpel.
Erről, sajnos, nincs módomban felvilágosítást adni.
Jól megtervezett mozdulattal löktem hátra a székem és magasodtam fölé.
Micsoda! Jól hallok? Valaki el akarja lopni a pénzem, és maguk nem akarják megmondani, kicsoda?
Eeee... Mr. McLoad, meg kell értenie, nem olyan egyszerű a dolog. Szíves örömest közölném önnel, de az ügyész úr direkt megtiltotta.
No, de miért? - csüccsentem vissza a helyemre, némiképp csillapodva az ügyész nevének hallatán.
Valaki az ön rokonságából igényt támasztott az örökségre.
Ön szerint megalapozott az igénye?
Kedves Mr. McLoad, én bankár vagyok, nem államügyész. Mindenesetre a letiltás érvényes. Illetve, tudomásom szerint a letiltás fenntartásos.
Pontosan tudtam, miről van szó: ennek ellenére adtam a tapasztalatlan katonát.
Az meg mi a csoda?
Rosenthal boldog volt, hogy a felelősséget áttolhatta az államügyészre, s efeletti örömében készségesen megadta a szükséges felvilágosítást.
Nézze, Mr. McLoad, önnek van nálunk egy letétje. Természetesen más lenne a helyzet, ha a letétet önhelyezte volna el. Ebben az esetben semmi közünk hozzá, ki terjeszt rá igényt. Érti, kérem?
Nagyjából.
Ezaletét azonban az ön javáraszól. így hát bárki igényt jelenthet be a letét eredetének tisztázatlansága miatt
Miért lenne tisztázatlan? Az anyám...
Pillanat, Mr. McLoad. Ez az igény azonban, esetünkben fenntartásos. Ami azt jelenti, hogy valaki valamikor benyújtott egy
igénybejelentést, amely azon a napon lép életbe, amikor ön közli velünk, hogy fel óhajtja venni a pénzt. Tud követni?
Tehát a mai napon.
Ügy van, Mr. McLoad. De nemcsak ennyit jelent, hanem azt is, hogyha mától számított harminc napon belül nem újítják meg az igénybejelentést, érvényét veszíti.
Összehúztam a szemöldököm, mintha erősen gondolkodnék.
Eszerint, hajói értem a szavait, Mr. Rosenthal, ha mától számított harminc napon belül senki nem adja ismételten írásba, hogy igényt tart a pénzemre...
Vagy ha lemondó nyilatkozatot ad...-  ... az örökség az enyém.
Egészen pontosan, Mr. McLoad.
Felálltam, és elgondolkozva az ablakon beáradó napsugarakra néztem.
Tehát nincs más lehetőségem, minthogy megvárjam a harminc napot.
Rosenthal ragyogott. Titokban bizonyára attól rettegett, hogy hisztériás rohamot kapok, s kiszolgált hadfiként esetleg lövöldözni kezdek. Most, hogy semmi ilyennek nem látta nyomát, alighanem nagy kő gördült le a szívéről. Mosolygott, a kezemet szorongatta, s még azt is felajánlotta, hogy szerez egy kedvezményes szállodai szobát valamelyik barátjánál.
A küszöbön túl megtorpantam, és elégedetten szemléltem a napfényben ázó utcát. Minden igaz hát abból, amit Billy McLoad a fülembe suttogott azon a nyirkosságtól csepegő trópusi éjszakán! A pénz megvan, valóban igényt jelentettek be rá, s minden bizonynyal csak akkor férhetek hozzá, ha részt veszek azon az elátkozott temetésen.
Hátamra dobtam a zsákom, és lassan elindultam a folyó felé. Gondoltam, keresek valahol egy kiskocsmát, ahol pihenő katonák és leszerelt veteránok gyülekeznek. Hiába voltam ötvenezer dollár jövendő, boldog tulajdonosa, néhány bankó cincogott csak a zsebemben.
Éppen azon voltam, hogy két autóbusz között átvergődjek a túloldalra, amikor az utca közepéről rám dudált valaki. Bár a buszok éppen közrefogtak, néhány pillanatra felvillant előttem egy elegáns, ezüst színű sportkocsi, volánjánál napszemüveges, szőke lánnyal. Mintha a vezető mellett egy másik személy fejét is láttam volna néhány szempillantás erejéig - ebben azonban nem voltam egészen biztos.
Amikor az autóbusz eltakarodott az orrom elől, s a sportkocsi
még mindig egy helyben állt a rendkívül erős forgalom ellenére is, kénytelen voltam belátni, hogy egészen biztosan nekem szólt a dudaszó. Barátságosan intettem, és folytattam az utam.
Alighogy befordultam a kereszteződés utáni első mellékutcába, asportkocsi újrafelbukkant, ezúttal velem szemben. Gőgösenfúrta rovátkolt orrát a levegőbe. Már csak néhány méterre lehetett tőlem, amikor hirtelen megtorpant. Első kerekei éppen csak érintették a járdaszegélyét.
Lehajoltam, mintha a cipőfűzőmet akarnám megigazítani. Megnyugodva konstatáltam, hogy az utca másik vége felől nem jön senki. Még egy ugyanilyen sportkocsi sem.
Letettem a táskám a lábam mellé. Előhúztam egy rágógumit, és a számba raktam.
Az autó mozdulatlanul állt, majd lecsúszott a vezető melletti ablak. A szőke nő, akit már korábban is észrevettem, kihajolt a kocsiból, és végigmért. Anélkül, hogy levette volna fél arcát takaró, hatalmas napszemüvegét.
McLoad? William McLoad?
Az a kellemes, simogató alt hangja volt, amit szőke hölgyek esetében különösképpen kedvelek.
A szürke torpedóhoz léptem, és lassan, kérődzve bedugtam a fejem az ablakon. Öröm volt nézni, milyen riadtan kapta hátra az övét.
Ühüm. Mi a helyzet? Maga kicsoda?
Amíg kérdeztem, volt időm szemrevételezni a kocsi belsejét. A hátulsó ülések egyikén elegáns, kissé régimódi szabású öltönyt viselő, hullámos, barna hajú fiatalember terpeszkedett, vékony, csontfejű sétapálcával a térdei között. Ahogy rávillantottam a szemem, zavartan elmosolyodott.
A szőke felhúzta az orrát, mint akinek nem tetszik, hogy érintésemmel megszentségtelenítetteni a kocsiját. Láttam rajta, legszívesebben kiugrana a volán mögül egy törlőruhával, s végigtörölgetné a karosszériát.
Igazán William McLoad?
Rágtam tovább, mélységesen mély gondolataimba merülve.
És akkor mi van?
Ön a Rosenthal-bankban volt - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Arcizmom sem rezzent. Csak rágtam tovább.
Eddig jó - mondtam rövid szünet után. - Megnyerte az egyszemélyes társasutazást. Mi a következő kérdése?
Meglepte, hogy nem veheti fel a pénzét?
Nem lepett meg. Tudtam róla. Csak meg akartam bizonyosodni az igazságról.
Megmutatná a táviratot?
Nem.
Miért nem?
Mert fogalmam sincs róla, kihez van szerencsém.
Ekkor félfordulattal hátrahajolt. A hullámos hajú fickó tüntetőén kinézett az ablakon. Nagyjából olyan érdeklődést mutatott irányomba, mintha az az utcaseprő lettem volna, aki elsöpri az ezüst színű csoda elől a lószart.
Meg szeretné kapni a pénzét?
Ez minden vágyam, kicsim.
De nem kaphatja meg, igaz? Mert valaki igényt támasztott rá. Néztem, és rágtam némán.
Aztán felvontam a vállam, és felemeltem a táskám. Azt azért nem mulasztottam el, hogy jó erősen neki ne vágjam a karosszériának.
Megkapom.
Megkapja?
Eltemetek valakit, és enyém a lóvé. Apropó, nem tudja véletlenül, hogy lehet Country Citybe jutni?
Ekkor a hátulsó ablak üvege is elcsúszott az orrom elől. A hullámos hajú férfi hangja kellemes volt, s ha nem én lettem volna a beszélgetőpartnere, bizonyára barátságos is.
Eeee... Hol lakik, Mr. William McLoad?
Hogyhogy hol?
Úgy értem, melyik hotelben?
Egyikben sem.
Csak nézett rám elgondolkozva, mint aki fel nem foghatja, hogy élhetnek emberek a világban előkelő hotelszobák nélkül.
Nézze - mondtam, hogy megmagyarázzam a dolgot. - Rövidesen egy temetésre indulok Country Citybe. Ha ez megvolt, viszszatérek, és enyém a lóvé. Ott ugyanis visszavonják az örökségemre támasztott igényt. Itt vannak a papírjaim. Egyébként engedje megjegyezni, kisasszony, hogy a háború alatt, úgy látszik, örvendetes változás történt a rendőrség anyagi helyzetét illetően. Az én időmben még nem furikáztak luxuskocsikon a zsaruk.
A hullámos hajú elhúzta a száját, amit mosolynak is vehettem, ha akartam.
Mi nem vagyunk zsaruk - mondta a lány.
Akkor meg kik, és főleg mit akarnak tőlem?
Ezt már félig fenyegető, félig ijedt hangon mondtam. Ráadásul fedezék gyanánt magam elé rántottam kitömött katonazsákomat. A lány undorodva lebiggyesztette az ajkát.
Szóval, nem lakik sehol? Nem akar ebédelni?
Éppen oda indultam.
Hova?
Azt mondják, itt van nem messze a Zöld Macska. Kellemesen szolid hely. Kikötőmunkások és állástalan bérgyilkosok látogatják. Ha lenne pénzem, meghívnám magát egy kis dínomdánomra. - Ismét bedugtam a fejem az ablakon, és barátságosan odaintettem a hullámos hajúnak. - És ha még több pénzem lenne, magát is.
A lány hátranyúlt, matatott egy kicsit, mire az ajtó kitárult előttem.
Szálljon be!
Bocsánat, de fogalmam sincs...
Ebédelni megyünk. Vagy nem akar?
Megvontam a vállam, és begyömöszöltem magam a hullámos hajú mellé. Csak egészen kicsit rázkódott össze, amikor hozzáértem, s mintha véletlenül tenné, közénk ejtette a sétapálcáját.
Hova megyünk?
A Hotel Bristolba.
A hullámos hajú felvonta a szemöldökét.
Meggondoltad, Rebecca? Vele?-  Tudsz jobbat?
Hátradőltem az ülésen, és élveztem az életet. Útitársam is élvezte, egészen addig, amíg barátságosan a térdére nem vertem.
Hogy ityeg a fityeg, haver?
Rémülten rám meredt, és egészen az ablakig húzódott.
Hogy? Nem egészen értem... Illetve...
Becsukta a száját, és alighanem egészen addig a válaszon gondolkodott, amíg meg nem érkeztünk a Hotel Bristol elé.
A Hotel Bristol étterme több vonatkozásban különbözött a tongai legénységi szállás kantinjától. Például abban is, hogy sokkal több volt benne az ép ülőhely.
Amíg helyet foglaltunk az asztalnál, ahova legkevesebb öt libériás óriás vezetett bennünket, alaposan szemügyre vettem őnagyságát. Középmagas, karcsú, jó karosszériájú nő volt  kár, hogy az arcából nem sokat láthattam a napszemüveg miatt. Gondoltam, talán étkezés közben majd leveti.
A hullámos hajú fickó meglepően magasra nőtt. Jó megjelenésén
talán csak szokatlanul sápadt arca és fehér bőre rontott egy icipicit. Mintha ügyetlenül púderezte volna be magát.
A várakozás kellemetlen csendje ereszkedett közénk. Már csak azért is, mert legalább egy tucat ugrásra kész pincér leste minden mozdulatunkat.
. Kivettem a zsebemből egy gumit, és elegánsan a számba hajítottam. Aztán őket is megkínáltam. Hullámos hajú rémülten megrázta a fejét, őnagysága viszont még arra sem méltatott, hogy visszautasítson.
Leereszthetnek - mondtam könnyedén, miközben elhasznált rágógumimat beleköptem egy papírszalvétába. - Tudok viselkedni. Általában késsel, villával eszem, nem túrom az orrom mások előtt, s nem nyúlok a levesestányérba öt ujjal. Mit szólnák hozzá?
Őnagysága felemelte a fejét, aztán összeütötte két, ennivalóan fehér kesztyűs kezecskéjét.
Bravó.
Aztán gyors mozdulattal levette a napszemüvegét. Mit tagadjam, megállt a számban a rágógumi. Kifejezetten szép, talán túlságosan is szép női arc, s hideg, szürke szempár nézett velem farkasszemet. Olyasféle arca volt, mint Maureen O Harának a Tarzan-filmek dzsungelbéli asszonyának.
Ajánlatot szeretnék tenni önnek, Mr. McLoad. Szavai megtörték a varázst. Tovább folytattam a rágást.
Valóban?
Mi..Ó mindent tudunk önről. Azt is, hogy miért nem sikerült hozzájutnia anyai örökségéhez.
Akkor többet tudnak, mint én. Nem világosítanának fel, hogy miért? Igazán hálás lennék érte!
A hullámos hajú szólni akart, de a lány szemének egyetlen villanásával belefojtotta a szót.
Ha óhajtja, az a pénz egy órán belül az öné lehet, William McLoad!                                                       .
Hátradőltem, és merőn a szemébe néztem.
Kicsodák maguk?
A lány ismét lebiggyesztette az ajkát, s a hullámos hajú felé biccentett.
Ő McLoad. Róbert McLoad. Az ön unokatestvére. Nyeltem egy nagyot, aztán hátrarúgtam a székem, felugrottam,
kitártam a karom, és magamhoz szorítottam a fickót. A pincérek kővé meredt arccal bámulták a jelenetet.
Róbert... Bobby, öreg fiú! De örülök, hogy megismertelek, de örülök...
Igyekeztem kezet rázni vele, de nem jött össze a dolog. Jó reflexszel sikerült még ölelkezésünk előtt a zsebébe rejtenie őket.
Kérlek... William... ne...! Most... és itt, ne...! Megveregettem még egyszer-kétszer a vállát, aztán visszaültem a
helyemre, és nagyot csaptam örömömben az asztalra. A tányérok, kések, villák, kiskanalak vad kánkánba kezdtek a virágvázák között.
És te ki vagy, drága? Egy másik unokatestvér? Szobormerev maradt az arca. Mintha nem is hallotta volna a
kérdésemet.                                                           .
Azért hívtuk meg ebédre, William McLoad, hogy beszélgessünk. Pontosabban... üzletet kössünk.
Üzletet? Velem?
Önnel, természetesen. Miután nem tudta felvenni az örökségét, gondolom, anyagi gondjai lehetnek.
Másom sincs - mondtam szerényen mosolyogva. - Csak egy zsák anyagi gondom.
Helyes. Mi megszabadítjuk tőle.
Ki az a mi?
A McLoad család.
Mintha Mr. Rosenthal azt mondta volna, hogy éppen a családom vétózta meg az örökségemet.
Az nem az ön családja! Az a McLoad család!
Éppen azt a gőgöt éreztem a hangjában, mint azon a bizonyos tongai éjszakán Billy McLoadéban.
Eddig azt hittem, én is McLoad vagyok.
Ön a blackwilli ághoz tartozik, McLoad!
Bocs. Ezt szinte már el is felejtettem. De még mindig nem értem...
Figyeljen ide - hajolt közelebb, és lehalkította a hangját. - Az, hogy részt vegyen Trevor temetésén, nem a mi ötletünk volt, érti? Nem a miénk!
Akkor kié?
Malcolm bácsié. Malcolm McLoadé.
Aha.
Malcolm bácsi ki akarja üríteni a bosszú poharát. Meg akarja alázni önt, William McLoad.
Nagy kár. Pedig mindig szeretettel emlékeztem Malcolm bácsira.
Ön soha nem látta Malcolm bácsit, William McLoad!
Azért még emlékezhettem szeretettel rá, nem?
Azt hiszem, tökéletesen meg voltak győződve róla, hogy elmebeteg vagyok. És mindketten magyarázatot találtak benne az ötéves koromban elkövetett gyilkosságokra.
Figyeljen ide, William - mondta szinte gyengéden a lány.-  Malcolm bácsi azt szeretné, hogyha eljönne Trevor temetésére. De senki más nem szeretné a családból. Érti? Senki más!
Mégis ott kell lennem. Százezer dollár nagy pénz.
Meg fogja kapni, William.-  Mikor?
Egy órán belül. Ha szépen és gyorsan eszik.
De hiszen letiltották!
Csak Malcolm bácsi. Itt egy papír a kezemben, ezt is Malcolm bácsi írta, amely feloldj a a letiltást. Ne kérdezze, hogyan szereztem: a lényeg az, hogy teljesen törvényes és különben sem tartozik magára. Egy órán belül a markában lesz a pénz. Elégedett?
Ha jól értem, nem kell elmennem a temetésre?
Nemcsak hogy nem kell, hanem ez a feltétele annak, hogy megkapja a pénzét! Meg kell ígérnie, hogy soha még csak meg sem közelíti Country Cityt. Eltűnik a szemünk elől.
Hm. Ezt még meg kell gondolnom.
Felvettem az asztalról az elhasznált rágógumit tartalmazó papírszalvéta-csomagocskát, kibontottam belőle a már megkeményedett gumit, óvatosan lefejtettem róla a ráragadt papírt, kivettem a számból azt, amit éppen most rágtam, összeraktam a kettőt, és elvigyorodtam. Jobb tenyerembe tettem a labdácskát s bal kézéllel rácsaptam a karomra. A golyócska belerepült kitátott számba.
A pincérek halk, elismerő morgással értékelték produkciómat.
A lány visszatette arcára a napszemüvegét.
Miért kell gondolkodnia?
Szeretem teljesíteni a feltételeket...
Egyszeriben megváltozott a hangja. Élessé vált, mint a frissen köszörült kés.
Most ez a feltétel, megértette? Ha sokat ugrál, egyetlen fityinget sem kap. Válaszoljon! Most azonnal!
Rágtam egy kicsit, aztán gálánsán meghajtottam a fejem.
Győzött, kisasszony. Mostantól kezdve azt is elfelejtem, hogy létezik ezen a poros földön Country City.
Helyes. Most pedig...
Elkezdték hozni az ebédet. A hölgy keze idegesen megrebbént, s egészen biztos voltam benne, éppen inteni akart Róbert unokaöcsémnek, hogy hagyjuk a cirkuszt, és induljunk azonnal a bankba, de mielőtt megtehette volna, rávetettem magam a levesre, és kanalazni kezdtem.
Olyan kényszeredett képpel csatlakoztak hozzám, mintha már legalább háromszor ebédeltek volna ezen a napon. Róbert unokaöcsém tányérjába süllyesztette a fejét, és meg sem fogta a kanalát. Mintha néhány szúnyog úszóversenyt rendezett volna a levesében, s őket figyelte volna kétségbeesett igyekezettel.
Hogy enyhítsek a nyomott hangulaton, úgy gondoltam, bedobok egy könnyed kis csevelyt. Hátha megjön tőle az étvágyuk.
A szamurájkard megvan még? - kérdeztem, miközben elharaptam egy nyurgára nőtt csontot. Csak pillanatokkal később derült ki, hogy nem csont, hanem az egymásra húzott rákszeletek nyársa.
Bob unokatestvérem riadt szemekkel nézett fel a leveséből.
Micsoda... kérlek... izé... kérem?
A szamurájkard. Ott lógott a kandalló mellett. Az a bizonyos.
Bizonyos?
Bele kellett volna néznie Rebecca kuzinom szemébe. Ő azonban nem nézett bele: láthatóan jobban érdekelte a képzeletbeli úszóverseny. A lány tekintete napszemüvegén át is úgy sütött, mint a tűzgolyó. Nem is értem, hogy nem hólyagosodott fel tőle a bőröm.
Hát az... amivel lenyisszantottam szegény Charlie bácsi fejét-  segítettem neki.
Nagyot nyelt, és végül is segélykérőn a két tűzgolyóra bámult. Ekkor azonban már késő volt. Reménytelenül belebonyolódott az alantas társalgásba.
Kérlek... én nem is tudom...
A kandalló mellett - erősködtem. - Ott volt. Kicsit jobbra a bejárattól...
Blöfföltem, de ezúttal bejött. Remegő kézzel megvakarta az orrát, aztán biccentett.
Ja... igen. Értem. A bejárattól jobbra. A szamurájkardot... kérdezted. Ó, az ott van. Természetesen ott van.
Már nyugtalan voltam, hogy elkallódott - mondtam könnyed, társasági modorban. - Annak idején, hajói emlékszem, lefoglalta a rendőrség. Tapasztalatból mondom, hogy ilyenkor szokott lába kelni a dolgoknak. Mert hát, ugye, ott sem angyalok dolgoznak. Valamelyik felügyelőnek megtetszik egy ilyen csecsebecse, s máris bottal ütheted a nyomát. Még az is előfordul, hogy a volt tulajdonos nyakába varrják az eltűnést.
Most láttam először érdeklődést csillanni a tekintetében.
Neked... izé... volt már dolgod a rendőrséggel? Szigof úan ránéztem, és rosszallóan megcsóváltam a fejem.
Ez nem lehet téma úriemberek között.
Kérlek, kérlek. Én csak azt gondoltam...
Ha jól emlékszem... Charlie bácsinak jó kemény nyaka volt-  folytattam a múlt ringató hullámaiba merülve. - Már azt gondoltam, le sem jön a feje. Pedig egy szamurájkard nem akármi. Szóval, megvan még az a kard?
Visszaadta... a rendőrség.
Most éppen kinek a tulajdonában van?
Mint minden... Malcolm bácsiéban.
Kár. Pedig... az örökségemből visszavásároltam volna. Vannak tárgyak, amelyek egyszerűen a szívéhez nőnek az embernek. Egy óra, egy sétapálca, egy kard... Apropó, a tanító fejét már könnyebben vitte. Nem is kellett nagyot ütni. - Mosolyogtam, és elégedetten megtörölgettem a számat. - És a jó öreg Malvin néni? Jól érzi magát a koporsójában?
Rebecca kisasszony ekkor felugrott, és dühös mozdulattal lecsapta az asztalkendőjét.
Ebből elég! Velünk jön, William McLoad, vagy búcsút mond az örökségének?!
Nem várhatnánk meg legalább a fagylaltot?
Nem.
Akkor adják ide tölcsérben, ha már úgyis kifizette!
Mire felocsúdtam, már csak a hátát láttam. Úgy haladt át a hajladozó pincérek sorfala között, mint egy királynő.
Róbert McLoad olyan mozdulatokkal tápászkodott fel, mint a Főnix, amikor éppen újjászületik saját porából. Odaléptem hozzá, és a hóna alá nyúlva felsegítettem.
Jól vagy, öregfiú?
Hát... nem is tudom...
Előfordul, hogy a nehéz ebéd megnyomja az ember gyomrát. Mégiscsak a Zöld Macskát kellett volna választanunk. - Rákacsintottam, rokoni cinkossággal. - Te, hogy ott milyen lányok vannak!
Kiegyenesedett, és savanyú képpel elhúzta a száját.
Nem lehet... ő a... menyasszonyom. Most viszont rajtam volt az elképedés sora.
Kicsoda? Ő? Hát nem a testvéred... azaz, az én unokatestvérem?
Á... izé... Rebecca nem McLoad.
Pedig azt hittem. Ez a hátránya, amikor valaki eléggé el nem ítélhető udvariatlansággal nem mutatkozik be. Hát akkor ki?
McSkeane. Rebecca McSkeane.
Azt mondod, a menyasszonyod?-  Igen. Ő... az.
Nem is tudtam, hogy nemcsak temetés lesz, hanem esküvő is. Mindenesetre gratulálok. Majd küldök valami kisebb nászajándékot. Mire van szükséged, öreg harcos?
Zavartan hümmögött, és megpróbált a menyasszonya után iramodni.
Szükségem? Izé... momentán... azt hiszem, semmire.
És mikor lesz a frigy? Már csak azért, hogy felkészülhessek rá, ha netalántán meg szeretnétek hívni. Tudod, Bob, bármennyire kicsi is az ajándék, be kell számítani a költségvetésembe.
Kérlek... egyáltalán nem szükséges... Csak szigorúan zártkörű ... csak kevés... meghívott.
Nem tesz semmit. Úgyis utálom a csődületet. Ha kevesebben vagyunk, nagyobbat mulatunk-  , ahogy a régi skót közmondás tartja. Szóval?...
Hát... a gyászév letelte után.
Gyászév?
Kérlek ez... tradíció. Feltétlenül meg kell várnunk a gyászév leteltét.
Nem értettem a dolgot. Éppen ezért gyorsan elkaptam a sétapálcája végét, nehogy megpattanhasson.
Én ügy tudtam eddig, a gyászév csak házastársak számára kötelező.
Hát... éppen ez... az!
Mi az, hogy ez az?
A menyasszonyom... Rebecca... az... izé... özvegy. Ő volt Trevor bátyám... felesége. De most engedj, kérlek, mert... mennem kell.
Mintha rám szakadt volna a mennyezet. Meg sem kíséreltem visszatartani. Percekbe került, míg a még mindig sorfalat álló pincérek között kirobogtam az utcára.
A kocsi türelmesen várt a bejárat előtt. Sóhajtottam, és beszálltam.
Mr. Rosenthal kezes volt, mint a bárány. Megszemlélte a papírt, többször is kezet csókolt Rebeccának, felhívta az ügyészt, majd anélkül, hogy bármit is alá kellett volna írnom, megkaptam az öszszeget.
Nem csináltam nagy ügyet a százezer dollárból. Begyűrtem a vászonzsákomba, s amikor búcsúzásra került a sor, egyszerűen nekitámasztottam az ezüst csoda oldalának.
Ők beszálltak, én kinn maradtam. Természetesen eszük ágában sem volt kezet nyújtani.
Rebecca McSkeane kihajolt az ablakon, és búcsúzóul levette a szemüvegét. Hideg, szürke mosolya szinte égette a bőröm.
Minden rendben, William McLoad?
A legnagyobb rendben, kuzin... illetve...
Ha eszébe jutna megszegni a megállapodásunkat, megölöm. Ezt jegyezze meg!
Megjegyzem.
Váratlanul Bobby McLoad is letekerte az ablakát.
Kérlek... én csak annyit... akarok mondani... izé... most hová mész?
Váratlanul ért a kérdése, akárcsak a szája sarkában bujkáló tétova mosoly.
A Zöld Macskába. Nem tartasz velem?
Mondani akart valamit, de egyszerűen hanyatt esett az ülésen. A kocsi kilőtt mellőlem, lábamnak lökve vászonzsákomat.
Felemeltem, és a vállamra csaptam. Aztán kerestem egy másik bankot és betettem az egészet az utolsó fillérig.
Nem messze a Zöld Macskától volt egy szálloda: egészen pontosan a szemközti sarkon. Gondosan végigtanulmányoztam az árlapot s megállapítottam, hogy amíg Tongán igyekeztem megnyerni a világháborút, az amerikai zászlóval együtt az árak is megállás nélkül kúsztak felfelé. Továbbá azt is megállapítottam, hogy a földszinti szobák a legolcsóbbak. Mivel valamennyi szabad volt, a legtágasabb sarokszobát választottam.
A lenyalt hajú, kövérkés portás érdeklődve pillantott végig rajtam.
A háborúból?
Aha.
Van fegyvere?
Miért érdekes ez?
Mert földszinti szobát kért. Megdermedt a mosoly az arcomon.
Miért, mi van a földszinti szobákban? Befészkelték magukat a japánok?
Rám nézett, és sajnálkozva megcsóválta a fejét.
Régóta nincs idehaza? Négy éve.
így már érthető. Azalatt történt egy s más errefelé. Manapság
csak az lakik földszinti szobában, aki kiteszi az éjjeliszekrényére a csőre töltött fegyverét. Bárki bemászhat az ablakon.
Na és a biztonsági emberük?
Ott van, ahol maga volt. Biccentettem, és mégiscsak kivettem a szobát.
Rövid pihenő után feltápászkodtam, és kisétáltam az erkélyre. Alattam viszonylag néptelen mellékutca húzódott  a tűzlépcső csak néhány centiméternyire tőlem kapaszkodott a falba. Ha nagyon akartam volna, le is sétálhatok rajta a szemközti sörözőbe.
Behúztam a vastag, kifakult és feltehetően porral pácolt bársonyfüggönyöket, s megpróbáltam megerőltetni az agyam. Gondoltam erre, gondoltam arra, de semmi értelmes nem jutott az eszembe.
Alapvetően két lehetőség foglalkoztatott. Az egyik, hogy feladom McLoadnak a pénz felét, lelépek a térképről, nyugatra utazom, felveszem, azaz visszaveszem normális nevem, és a továbbiakban köpök az egészre. Elvégeztem egy munkát, megkaptam érte a fizetségemet.
A másik lehetőség, hogy nem köpök a dolgokra. S mivel előre sejtettem, hogy melyiket választom, dühösen magamra rántottam a lemberdzsekemet, s a tűzlétrán lesétáltam a sörözőbe.
Amikor visszatértem, virágos kedvem volt. Tele voltam elszántsággal, tetterővel és sörrel. Sőt néhány dobozt még fel is cipeltem a szobámba.
Vidáman dúdolgatva feküdtem le, a levélszoknyás tongai lányokra gondoltam, és azon töprengtem, nem csináltam-e egetverő marhaságot, amikor nem engedtem Billy McLoad gyengéd rábeszélésének, s nem vettem feleségül I testvérét, E-t. Azóta már hadvezér lehetnék Hawaiin, s ha az isten felvinné a dolgom, még a seriffi hivatal sem lenne elérhetetlen számomra. Hiszen törekvő, vasakaratú, igazi amerikai fiatalember vagyok.
A hold az arcomra sütött. Simogató sugarai mintha igazat adtak volna nekem.
Behunytam a szemem és boldogan elaludtam.
Arra ébredtem, hogy egy moszkitó belém csípett. Nem emlékszem jól az álmomra, alighanem Billy McLoaddal álltam egy fánál és az éjszakai dzsungelt figyeltük. Eközben csípett belém a szúnyog.
Felemeltem a kezem és odasóztam egyet. Közben az is eszembe
jutott, hogy alszom az őrségen, s hogy ebből óriási kalamajka lehet, ha rajtakapnak. Gyorsan kinyitottam hát a szemem s felemeltem a kezem, hogy felrázzam McLoadot, ha ő is elbóbiskolt volna.
A szoba félhomályban fürdött: a szekrény, az asztalka, a székek és az éjjeliszekrény. Továbbá a rajta fekvő pisztolyom.
A bársonyfüggönyök, amelyeket csak félig húztam össze, hogy a holdfény besüthessen közöttük, mintha leheletnyit meglebbentek volna.
Elhatároztam, óvatosan kinyújtom a kezem és elkapom a stukkeromat. Hiába erőlködtem azonban, nem tudtam elkapni. Éreztem, hogy verejték csorog a szemembe az erőlködéstől, mégsem tudtam elérni az éjjeliszekrényt.
Ekkor döbbentem rá, hogy hiszen álmodom. Az történt velem, amit úgy hívnak, álom az álomban. Azt álmodom, hogy álmodom. Álmomban azt álmodom, hogy kint vagyok a fronton, majd felébredek és nézem, hogyan mozog a függöny a szállodai szobám ablaka előtt - de ez is csak álom. Máskülönben hogy lehetne, hogy nem vagyok képes elérni azt a rohadt stukkert az éjjeliszekrényen...
William McLoad! - hallottam hirtelen egy lágy, suttogó hangot a függöny felől. - William McLoad!
Kimeredt szemekkel, mozdulatlan végtagokkal bámultam a bársonyfüggöny felé.
William McLoad, hallasz engem?
Válaszolni akartam, de egyetlen hang sem jött ki a számon. Még szerencse, hogy magasra tornyozott párnáimról jól láthattam az erkélyajtót, különben annyi erőm sem volt ebben a furcsa, zaklatott álomban, hogy felemeljem a kobakom.
Aztán a függöny meglebbent, hangtalanul félresiklott, s a ragyogó hold hátteréből egy lány alakja bontakozott ki. Fehér, hálóingszerű ruhában, hosszú szőke hajjal. Az arca sápadtszürke volt, mintha elfelejtette volna lemosni róla az éjszakai krémet.
William McLoad - suttogta újra meg újra, miközben odalibegett az ágyam mellé. - William McLoad. Hát visszatértél hozzám?
Behunytam a szemem. Kinyitni már nem volt egyszerű, mégis sikerült. De hiába volt minden, nem tűnt semmivé. Inkább szorosan az ágyam mellé állt.
Hát visszajöttél, szép kicsikém? Visszajöttél Mirandához? Visszajöttél Malvin nénihez?
Most kezdtem csak megrémülni. Mi a hétszentség történik velem? Kezd gyanús lenni nekem ez az álom!... Legalább a kezem tudnám megmozdítani.
Miranda lecsüccsent az ágyam szélére. Aztán a homlokomra
Estette a kezét. Én pedig ordítottam volna, ha tudok, mert hideg volt a tenyere, mint a jég.
Visszajöttél, szép kicsikém? Visszajöttél, hogy beváltsd az ígéreted?
Uramisten, mit ígérhetett az az eszeveszett William McLoad ennek a... nem is tudom, kicsodának?
A holdfény ráesett éjszakai látogatóm arcára. Világoskék, üveges tekintet meredt rám. Olyan volt a nézése, mint a nagyra nőtt játék babáké.
Elvette a kezét a homlokomról, és tovább beszélt. Már nem is nekem, hanem csak úgy bele a levegőbe.
Emlékszel, amikor először nyitottad ki a koporsó fedelét? Senki nem tudta, hogyan kell kinyitni, csak te. És rájöttél, hogy én sugalmazom neked... mert játszani szerettem volna veled, kisbabám. És te bemásztál a koporsóba, hozzám bújtál, nem féltél tőlem. S amikor megkértelek, hogy szerezz nekem friss, meleg, gőzölgő vért, mert csak így tudok élni... megígérted, hogy szerzel. Es lehívtad magaddal az öregembert, és szereztél nekem vért... Gyönyörű volt, te kis csibész, ahogy annak az undok rokonnak lecsaptad a fejét ... Még Malvin néni is kacagott, és összecsapkodta a tenyerét az örömtől. Jaj, és az a másik! Atanító! Az volt ám a szép, kisbabám!
Megpróbáltam feldobni magam, hátha visszaesem, és megtörik a varázs, de ennyi erővel akár azt is kívánhattam volna, hogy ugorjon el a szálló a fejem fölül. Ő pedig továbbra is úgy simogatott, mintha valóban a kisbabája lettem volna.
Megnőttél, kicsikém. Amikor azok az undok emberek elűztek, unalmas lett az életünk... csak az vidította fel néha, ha Malvin néni elkapott valakit a mocsárban. Tízévenként ha egyszer-egyszer öszszejött egy-egy mulatság. Az emberek félnek, és... kereszttel a nyakukban járják a mocsarat. Nagyon vigyáznunk kellett, kisbabám!
Megsimogatta a homlokom, és úgy hajolt fölém, hogy a teste érintette az enyémet.
Most pedig szeretnélek emlékeztetni az ígéretedre, kisbabám! Akkor azt ígérted, ha felnősz, adsz a véredből, hogy ismét életre kelhessek. Es te is... te is... és mi ketten...
Elakadt a hangja a felindulástól. Én pedig imádkoztam, hogy végre ébredjek már fel! Máskor, ha rémálmaim voltak, viszonylag hamar ki szoktam kászálódni belőlük. Ébresztő! Ébresztő! Fel akarok ébredni!
A jelenés felkacagott, megsimogatta a nyakam ott, ahol a szúnyog megcsípett.
Félsz, kisbabám? Tudtam én, hogy csak a gyerekek nem ismerik a félelmet. Ha felnőnek, elveszítik a bátorságukat... Te is elveszítetted, kisbabám? Sokat voltunk egymástól távol... De most újra visszatértél hozzám, és még sokat fogunk találkozni... nagyon-nagyon sokat.
Ami ezután történt, rettegéssel és undorral töltött el. A hálóingbe, vagy inkább halotti köpenybe öltözött Miranda az arcom fölé hajolt, elmosolyodott, majd sápadt, verteién ajkai elváltak egymástól. Rémülten láttam, hogy két, tekintélyes nagyságú szemfog bukkan elő a szájából.
Miranda a nyakamra borult, én pedig bármennyire is igyekeztem eltaszítani magamtól, még a kisujjam sem tudtam megmozdítani. Gyenge, kellemes fájdalmat éreztem, aztán egyszerre csak elsötétedett előttem a világ. Hullámzani kezdett alattam az ágy, mintha azzá a csónakká változott volna, amely akkor Tongára vitt.
Úgy borult rám a sötétség, hogy orrom megtelt Miranda nem e világról való, izgatóan furcsa illatával.
Reggel arra ébredtem, hogy napsugarak cirógatják az arcom.
Felültem, aztán azon nyomban vissza is estem a párnámra. Mintha kézigránát robbant volna az agyam közepén.
Behunytam a szemem, és mélyeket lélegezve megpróbáltam legyűrni a hányingeremet. Gyürkőzés közben arra a megállapításra jutottam, hogy így jár az, aki mindenféle jöttment arisztokratákkal adja össze magát, s a Bristolba jár elrontani a gyomrát. Biztos voltam benne, hogy a facövekekre tűzött rákdarabok tettek tönkre.
Jó húszpercnyi tépelődés után végre vettem magamnak a bátorságot, hogy kitántorogjak a fürdőfülkébe. Belenéztem a tükörbe, és majdnem elhánytam magam. Szürke bőrű, szeme alatt kék karikákkal díszített, rosszképű, nagybeteg csőlakó nézett velem farkasszemet.
Belekapaszkodtam a legstabilabbnak látszó csaptelepbe, és megpróbáltam talpon maradni. Amikor úgy éreztem, hogy menni fog a dolog, nekiláttam a mosakodásnak.
A langyos, kénszagú víz magamhoz térített. Lötyköltem egy darabig a képem, miközben megpróbáltam visszaemlékezni rémálmomra. Hogy is volt csak? A hold besütött az ablakon, s sápadt fényétől övezve valaki belibegett a szobámba. Miranda! Hát persze, hogy Miranda! William McLoad ősanyja vagy kicsoda, aki jelen pillanatban több száz mérföldnyire innen egy koporsóban lakik.
Még egy adag vizet öntöttem a képemre, és tovább idéztem az éjszakát.
Miranda... de hiszen Miranda beszélt velem! Kisbabájának szólított... Aztán odalibegett az ágyamhoz, mellém ült, és... ördög és pokol!
Ellöktem magam a csaptól. Megmarkoltam az ajtófélfát, és beleszimatoltam a levegőbe.
Bár az utcáról beszűrődő illatok - kenyérszag, némi zöldségbűzzel keveredve - elnyomták mindazt, ami idebent szaglott, mégis ki tudtam szűrni Miranda néni semmihez sem hasonlítható, kesernyés, s ugyanakkor mégsem kellemetlen illatát.
Felhördültem, és felkaptam a párnám.
Mindkét oldalán tenyérnyi vörös folt éktelenkedett.
Vér volt, minden bizonnyal a saját vérem.
Egyetlen ugrással a tükör előtt termettem. Reszkető kézzel fogtam meg a nyakam, húztam el a bőrt, és igyekeztem megtalálni azt a helyet, ahol megcsípett a szúnyog.
Nem sokáig kellett keresgélnem, hogy rábukkanjak. Közvetlenül a fülem alatt, a verőér szomszédságában két, pici, piros pont mutatta, hol hatolt belém a vámpír foga.
Kezem reszketett, lábam citerázott, forró, majd hideg hullámok öntöttek el. Ha igaz, hogy akinek a vámpír kiszívja a vérét, maga is vérszívóvá válik, rövidesen rá fogok jönni, ki vagyok. Ember-e még, vagy már valaki más.
Ültem az ágyam szélén, és vártam.
Szörny a mocsárban
Megvártam, amíg a vonat kipöfög az állomásról, vállamra vetettem a zsákomat, és megkerestem az információt. Lobogó vörös hajú, nagy bajuszú, csapott vállú férfi ült odabent, és lázas igyekezettel lapozgatta a menetrendet. Vetett rám egy futó pillantást, továbblapozgatott, s csak akkor hagyta abba az érkező és induló vonatok tanulmányozását, amikor felfogta, hogy katonaruhát viselő egyén áll az orra előtt.
Bocsánatkérőn vigyorgott, és meghúzogatta a bajuszát.
Halló, tábornokom, odavágtatok nekik, mi?
Oda - mondtam- , a két szarvuk közé.
Ez jó - vigyorgott- , ezt megjegyzem magamnak. Mivel szolgálhatok, tábornokom?
Szeretnék Country Citybe menni.- Most?
Most.
Tovább húzogatta a bajuszát, és tűnődve megcsóválta a fejét.
Nem fog menni. Hacsak a seriffet nem tudja rábeszélni, hogy ruccanjon át magával. Á, azt különben most nem lehet - helyesbített gyorsan- , gyilkossági ügyben nyomoz. Odaát van Peolában.
Akkor hogy juthatok Country Citybe?
Például úgy, ha kivesz egy szobát Petenél. Pete Harrisonnak kiváló szobái vannak. Még a patkányokat is elűzte a környékükről. Reggel, ha megalkusznak, beviszi a kocsiján.
Milyen messze van innen Country City?
Ha körbe megy az országúton, úgy tíz mérföld.
És ha nem megyek körbe?
Akkor négy mérföld. De azon az úton nem ér oda soha. Letettem magam mellé a zsákom és beletúrtam a hajamba. Nehezen értettem a tájszólását, az esze járását még kevésbé.
Most mondta, hogy van egy út, amely négy mérföld és Country Citybevezet.
Igen. Azt mondtam.
Es azt is mondta, hogy azon soha nem érek Country Citybe.
Pontosan, miszter. Azt is mondtam.
Hogy tudja összeegyeztetni a kettőt?
Láthatóan fogalma sem volt róla, mit jelent az, hogy összeegyeztetni.
Az a négymérfőldes űt a mocsáron át vezet - mondta végül.
Mocsáron?
Ahogy mondom. Mocsáron.
És?
Nem tanácsolom, hogy azon át menjen.
Miért nem? Beleveszek talán az ingoványba?
Még az is meglehet . Ha letér a földútról, mindenképpen.
És ha nem térek le róla?
Akkor, ha pechje van, találkozik a biciklistával.
Úgy érti, hogy valaki arrafelé biciklizik éjszakánként?
Úgy értem. Egészen pontosan úgy értem.
És az baj, ha találkozom vele?
Nekem nem. Magának annál nagyobb.
Aha. És miért baj?
Közel hajolt hozzám, és megcsavargatta a bajuszát.
Mert, aki a biciklistát megpillantja, meghal. Vagy ott a helyszínen, vagy később.
Ez valami izé... helyi legenda?
Legenda? Annyira nem legenda, miszter, ahogy maga meg én nem vagyunk azok. A biciklista ott kóborol a mocsárban, és bajt hoz arra, aki éjszakánként elébe kerül. Bár az utóbbi években mindenki vigyáz magára. Mióta a Dalton lányt kihúzták a vízből.
Az ki volt?
Kislány. Tizenhét éves. Szép arcú. És nagy csöcsű. Egyszer jegyet vett itt, amikor elutazott Peolába. Azon az éjszakán róla álmodtam. Kár, hogy nem vonattal jött vissza, és nem láthattam még egyszer. De a temetésére elmentem.
Meghalt?
Meg. Belefulladt a mocsárba. Éjszaka.
Hogy került éjszaka a mocsárba?
Ezt tőle magától kellene megkérdeznie, miszter! Ha még élne. Maga nem tudja elképzelni, hogy mit keresnek nagy csöcsű, tizenhét éves lányok az éjszakában?
Úgy éreztem, kissé eltávolodtam eredeti célomtól.
. Ha átmegyek a mocsáron, négy mérföld után Country Citybe jutok?
A vörös hajút azonban nem lehetett eltántorítani mondandójától.
A második áldozat Harris volt. A hentes segédje. Az is belefulladt. És a kezében szorongatta a bárdját.
Hm. Mit szorongasson egy hentes? Fagylaltot?
Vörös szeme volt, mint az angóranyúliíak. Megrázkódtam, ahogy égő tekintetét a szemembe fúrta.
Mondtam a seriffnek is, de nem érdekelte a dolog. Kivették a kezéből az ügyet a városi fickók. Mondtam neki, figyeljen rám, seriff! Maga szerint mit kereshetett a Harris gyerek éjszaka, egy bárddal a kezében a mocsárban. Mi?
Erre mit mondott a seriff ?
Hogy törődjek a magam dolgával, ahogy ő is azzal törődik. Ha a városi ficsúrok kiverték a kezéből a stukkert, akkor csak kerülgessék ők a mocsarat. Jó, mi?
Kerülgették?
Kerülgették. De nem találtak semmit. Azaz...
Azaz?
Valakit elkaptak száz mérfölddel odébb. Egy pasast, azt hiszem, Bloomenwilleben. Az volt a mániája, hogy lányokra csapott le, és vízbe fojtotta őket. Erre aztán rákenték az egészet.
Rákenték?
Azt mondták a városi seggnyaló ficsúrok, hogy ez az eszelős kóborolt el erre, és ő nyírta ki őket. A Dalton lányt és a Harris gyereket is. Valamint két építőmunkást a kastélyból. Mert ők is eltűntek, miszter. És valamennyiük holtteste mellett ott voltak a semmibe vesző kerékpárnyomok.
Semmibe veszők?
Idefigyeljen,miszter! Mindegyikhullamellettjólkivehetővolt egy kerékpárnyom. Mindkét gyilkosság eső után történt. Érti? Egyszer csak elindult valahonnan egy kerékpárnyom, többnyire a nádasból vagy a vízből, érti, miszter, a vízből! - s éppen a halottak mellett ért véget. Aztán nem volt tovább semmi. Mintha a holttestek mellől egyenesen felemelkedett volna a levegőbe.
Kezdtem bizonytalanul érezni magam. Mintha már nem is akaródzott volna annyira átmenni azon a négymérföldnyi mocsáron.
Odaát, Country Cityben van egy kastély. A McLoad-ház. Vagy húsz évvel ezelőtt élt ott egy kis fickó, aki kicsinálta az egész családját. Megölte a nagybátyját, az apját, a testvérét és a házitanítóját. Lehet, hogy a gyilkos meglépett a diliházból, ahova vitték, és ő járja a mocsarat.
Kicsoda?
A McLoad gyerek. Annak az elátkozott famíliának a sarja. Akiről az előbb beszéltem.
Megráztam a fejem, és mosolyogtam.
Az kizárt dolog.
Megpödörgette a bajuszát, és elgondolkodva nézett rám.
Miért lenne az?
Mert az a gyerek én vagyok. William McLoad. Visszajöttem, hogy...
Döngve csapódott be orrom előtt az ablak.
Mit tehettem volna? Átbandukoltam Pete Harrison vendégfogadójába. Nem volt messze, talán ha kétszáz yardnyira az állomástól, hírem mégis messze megelőzött. Éppen akkor rántotta le egy markos legény a rácsot, amikor be akartam lépni. Hadseregben csiszolódott reflexeimnek köszönhetően mégiscsak sikerült átcsusszannom a lezúduló vasfüggöny alatt.
A lámpákkal igen takarékosan megvilágított, durván faragott székekkel és asztalokkal berendezett ivó a skót középkorra emlékeztetett. Szerencsére a falikarokba bökdösött gyertyák nem lobogtak, csak kelletlenül olvadoztak a melegben.
Az asztaloknál ülő tíz-tizenkét férfi egyszerre kapta fel, majd egyszerre horgasztotta le a fejét, amikor beléptem. Nem köszöntötte dübörgő tapsvihar az érkezésemet, ami pedig egy háborús veteránnak kijárt volna. Meg sem óhajtott invitálni senki egy bourbonra vagy legalább egy pohár sörre. A tulajdonos a bárpult mögött kezébe vett egy söröskorsót, és törölgetni kezdte a kötényével. Aztán felpillantott, és egész jól sikerült műcsodálkozással vette tudomásul, hogy nem lapított a küszöbhöz a vasrács, mint egeret az egérfogó.
Zárva vagyunk - mondta éles hangon. - Éppen most zárunk.
Talán még belefér egy pohár sör.
Nem fér bele.
Akkor talán egy üveges.
Nincs.
Dobozos?
Nincs.
~ Bourbon?
Az sincs.
Akkor mi van?
Semmi. Magának semmi. Az van.
És ha szobát kérnék?
Minden szoba foglalt.- Biztos?
Erre már nem is válaszolt. Hallottam, hogy a fickó a hátam mögött felhúzza a rácsot.
Ekkor felálltak vagy ketten á faragott asztaloknál, egyikük kivett egy vadászpuskát a sarokból, odasétált hozzám, és a puska csövét a mellemnek nyomta.
Tűnés!
Katona vagyok - mondtam. - A japánok ellen harcoltam. Jogom van egy sörre és egy ágyra. Megfizetem.
Tűnés!
Zsebembe nyúltam, és kihúztam pár dollárt. Pillanatnyilag az összes vagyonomat.,        .
Itt van.
Tűnés!
A puskacső egyre jobban nyomta a mellem, miközben az a kényszerképzetem támadt, hogy a fickó előre eltervezte magában hányadik tűnésre húzza meg a ravaszt. Mivel fogalmam sem volt róla, jobbnak láttam kihátrálni az ajtón.
Éppen akkor kezdett szemerkélni az eső, amikor a vasrács lehullott mögöttem.
Mit tehettem, hátamra vágtam a zsákot és elindultam arra, amerre a mocsáron keresztül vezető utat sejtettem.
Magam is meglepődtem, amikor pár tucatnyi botladozó lépés után rátaláltam az útra. Megdöbbenve konstatáltam, hogy egyre inkább McLoadnak érzem magam  többször is megálltam, hogy megpróbáljak visszaemlékezni, gyerekkoromban vajon jártam-e erre...
Az eső szerencsére csak szemerkélt, s amikor elhaladtam a várost szegélyező utolsó fűzfák mellett, néhány pillanatra felbukkant a hold felhőktől tépett tányérja. Valahonnan a távolból, talán egy tanyai udvarból halk, bánatos kutyavonítást hozott az enyhén fúvó szél.
Ahogy a hold ismét kibukkant egy felhőtakaró mögül, s a kutyavonítás már a hátam mögül hangzott, megálltam, visszafordultam, előbányásztam a revolverem, és meggyőződtem róla, rendben van-e.
Rendben volt. Golyót löktem a csőbe, és visszaraktam a zsebembe. Bár nem szeretek csőre töltött stukkerral mászkálni, nem tehettem mást. Sem a mocsár, sem a hold, sem a kutyaugatás nem biztatott semmi jóval.
Tongán ugyan megszoktam az erdőt a seggfej madárral együtt,
sőt még azt is, hogy a japánok esetleg elmetszik a torkom, most mégis szinte fájt az egyedüllét.
Halkan csosszantak az úton a lépteim. Legszívesebben fütyörésztem volna, hogy elűzzem egyre határozottabban elő-előbukkanó félelmemet. Revolveremre tettem az ujjam, hogy megnyugtassam magam.
Félórányi gyaloglás után elértem a szabad vízfelületet. A holdnak végre sikerült megszabadulnia felhőrabtartóitól  leereszkedett a mocsárra, és fejest ugrott a vízbe. Még a testét körülölelő hullámok csobogását is hallottam.
Az tít másik oldalát kísérő fák lombjai közül ködpamacsok emelkedtek a levegőbe, lekushadtak az útra, s barátkozásra kész kutyaként nyalogatták a bokám. Nem tetszett a közeledésük. Mintha attól tartottam volna, hogy egyszerre csak belémharapnak.
A keskeny f öldutat oly szorosan ölelték körül a bokrok, hogy lehajló ágaik nekem ütődtek, s kellemetlen, surrogó hangot hallatva lepattantak a ruhámról.
A hold éppen kikászálódott a vízből, hogy visszakapaszkodjék istentől elrendelt helyére, amikor az ösvény kiszélesedett előttem. A bokrok elmaradtak, hogy a földút egy völgykatlanba futhassson bele. Amerre szemem látott, magas, méltóságteljes fenyőfák sötétlettek, s a lábuknál meghúzódó aljnövényzet között szentjánosbogarak fénye csillant.
Éppen kiléptem volna az utolsó bokor árnyékából, hogy bevonuljak a völgykatlanba, amikor a domboldalban, a bokrok között megvillant valami. Alig látható, apró villanás volt, mintha fehér zsebkendőt lengetett volna valaki felém.
Megtorpantam, megtöröltem a homlokom, és szemügyre vettem a bokrokat. Hiába meresztgettem azonban a szemem, nem láttam többé a villanást. Arra gondoltam, bizonyára elhajított papírdarabon botlott meg a hold fénye.
Más talán azonnal továbbment volna, én azonban vártam még néhány másodpercig. Tudtam, hogy néha ezeken a feleslegesnek tűnő másodperceken múlhat az életünk.
Amikor másodszorra is szemembe vágott a villanás, mélyet sóhajtottam. Tehát mégsem tévedtem. Nem lettem volna meglepve, ha a vadászpuskás fickó kísért volna el egy darabon, hogy meggyőződjék róla, valóban én vagyok-e William McLoad.
Lecsúsztattam a zsákom a bokor alá, és szép kényelmesen a fűre ereszkedtem. Aztán lazán, hogy minél kisebb zajt üssek, kúszni kezdtem a domboldalon a villanás felé.
Öt perce haladhattam már lassított csigatempóban, amikor egyszerre csak meghallottam a hangot. Méghozzá kellemesen lágy, női hangot, amint barátságosan szólongatott valakit.
Gyere, szép szerelmesem! - hallottam biztató invitálását. - Bár a szülői önkény eltépett bennünket egymástól, a halál után már nincs más akarat, mint a tiéd és az enyém. Most már csak te vagy és én!
Óvatosan széthajtottam az orrom előtt lengedező bokrokat, és a hang irányába bámultam.
Nem messze tőlem, körülbelül húsz-harminc méter átmérőjű tisztást láttam, bokrokkal és fenyőfákkal szegélyezve. A tisztás közepén fehér köpenyes, vékony, bronzvörös hajú lány állt, karját széttárva, s álmodozó arckifejezéssel a holdra bámult.
A testét borító cementszürke köpeny ugyanolyan volt, mint amilyet vámpír Mirandán láttam. S amelyről akkor már sejtettem, hogy halotti lepel.
Enyhén megemelkedett a gyomrom, s alig érezhetően citerázni kezdett a térdem. És nemcsak azért, mert a földúttől idáig tartó távolságot csúszva-mászva tettem meg. Azt már el tudtam fogadni, hogy Country Cityben lakik egy-két vámpír, akik hébe-hóba megkóstolnak egy kis embervért, de hogy a halottak úgy röpködjenek holdfényes éjszakákon a bokrok között, mint Tongán a kolibrik, arra nem voltam felkészülve.
Automatikusan a stukkerom után nyúltam, de reménytelen sóhajjal azon nyomban vissza is húztam a kezem. Mi az ördögöt kezdhetnék egy emberkéz gyártotta fegyverrel életre kelt halottak ellen?
Gyere, szép szerelmesem! - hallottam ismét a sürgetést.- A halál után nincs más akarat, csak a miénk! Most már csak te vagy és én!
Türelmetlenséget éreztem a hangjában. Mintha egy másik halottat próbált volna idecsalni valamelyik mindenkitől elfeledett, mohos kriptából.
Akárki is volt a halott lány, életében csinos jószág lehetett. Kellemesen fitos orra, lángvörös haja, s az arcán lángoló számtalan szeplő a helyzet komolysága ellenére is vidám jelleget kölcsönzött neki. S ha nem erőltette volna ezt az átkozott hívogatást, talán vidámabb lettem volna tőle én is.
Gyere, szép szerelmesem!
Határozottan türelmetlenebbé vált a hangja. Ha nem vagyok
biztos benne, hogy észrevétlenül hasalok a bokor árnyékában, arra is gondolhattam volna, hogy engem hív.
A lány leeresztette a karját. Összevonta a szemöldökét, és akaratosan csípőre tette a kezét.
Judy! Hányszor mondjam már, hogy gyere! Kérlek, ne vacakolj!
Olyan kicsire gömbölyödtem össze, mint a sündisznó. Fogalmam sem volt róla, mire megy ki a játék, s addig nem is akartam mutatkozni, amíg rá nem jövök. Nem feledtem, hogy ezen a bájos, holdfénnyel megvilágított útszakaszon többen is a halálukat lelték már. Hátha ők is akkor léptek át fél lábbal az örökkévalóságba, amikor meghallották egy halotti köpenyes, vörös hajú, szeplős lány hívogató hangját.
Ekkor ismét a szemembe villant valami. Ugyanúgy, mint korábban. Most már tudtam, hogy a holdfény siklott végig egy halotti köpenyen. Talán száz méterrel lejjebb állhatott a másik köpeny tulajdonosa: valószínűleg az a Judy, akit a kísértet hívogatott.
Judy! Hol a fenében vagy?
A kiáltás elszállt felettem, s beleveszett a fenyők sűrűjébe.
Judy! Válaszolj már, hallod!?
Elérkezett a pillanat, hogy szép csendesen ismét a markomba varázsoljam a stukkeromat.
Alighogy elhalt a kiáltása, azonnal megérkezett rá a válasz. Szakasztott olyan hangon, mint az övé  akár azt is hihettem volna, hogy saját magával társalog.
Jövök, Judy - keringett fölöttem a hang. - Csak beakadtam valamibe.
Kezdjem újra?
Várj!
A kísértetlány legyintett, és leroskadt a fűre. Maga alá húzta a lábát, lehunyta a szemét, és beletörődő kifejezéssel az arcán süttetni kezdte magát a holddal. Akármikor is halt meg, fiatalon érhette a halál. Nem lehetett több tizennyolc-húsz évesnél.
Természetesen akkor.
Mintha valami lökdösni kezdett volna - talán a végzet kutyája hideg orrával- , hogy fokozott figyelemmel forduljak a másik hang gazdája felé. Valami megmagyarázhatatlan kényszer arra késztetett, hogy összegörnyedve futni kezdjek lefelé a domboldalon. Mivel Tongán megtanultam, hogy a lábam elé nézzek, nem ütöttem különösebb zajt.
A másik lány kellemes kis halotti köpenyében egy tüskés bokor ágai között vergődött. Az ágak körülölelték, a tüskék belekapaszkodtak halotti leplébe, s ahogy megmoccant, megpróbálták lecibálni róla.
Nyeltem néhányat, és megnyomogattam a szemem.
Kétség sem férhet hozzá, hogy gonosz erők játszanak velem tisztességtelen játékot. A tüskés bokor közepén ugyanis ugyanaz a vörös, szeplős orrú, fiatal kísértetlány küszködött, akit néhány perccel ezelőtt odafent láttam a fenyők között.
Ha lett volna kedvem, akár kísértettani tanulmányokat is folytathattam volna. Például elgondolkodhattam volna azon, hogyan lehet az, hogy egy feltámadt halott karját képesek megkarcolni a nagyon is e világi tövisek, sőt nemcsak megkarcolják, hanem véres horzsolásokat is ejtenek rajta.
A kísértet dühösen toppantott, és minden eddiginél erőteljesebb rántásokkal igyekezett szabaddá tenni magát. A tövisek, sajnos, nem méltányolták igyekezetét. Olyannyira nem, hogy a halotti lepel felhasadt, közszemlére téve a kísértetlány gazellatestét.
Nem véletlenül és nem csak a jól hangzó hasonlat kedvéért említek gazellatestet. A kísértetlány ugyanis csapdába esett gazellára hasonlított. Erős volt, ruganyos és mégis tehetetlen. Mint mindenki, aki hullott már horgosán visszahajló tövisekkel ékes bokrok csapdájába.
A kísértet, hogy magához csalogasson, az eddiginél is rafináltabb . eszközöket vetett be. Toppantott, szipogott, majd ernyedten elengedte magát. Riadtan láttam, hogy könnyek csillognak a szemében.   Már-már mozdultam volna, hogy mégiscsak tegyek valamit érte,   amikor valahol mögöttem ismét meghallottam a hangját. 1 - Gyere, szép szerelmesem! Gyere, gyere! Judy, igazán, meddig várjak még? Hagyd a tréfát, és...
Megdöbbenve láttam, hogy gazellalánynak nem mozog a szája. Pedig ő kiáltott, vagy ha nem ő, akkor ki a fene?
Kísértetemnek lebiggyedt az ajka, és dühösen bőgni kezdett. Rántott még egyet magán, s amikor rántása nyomán minden eddiginél nagyobb tüske szántotta végig a karját, felvisított.
Kitty! Kérlek, segíts! Segíts, kérlek!
Ugyanaz a hang volt, amely az előbb éppen őt hívta.
Nem volt kétséges, hogy boszorkánypraktika zajlik előttem. Nem sokat értettem ugyan a megidézett halottakkal, boszorkányokkal végzett ízléstelenségekhez, abban azonban biztos voltam, hogy ez az izé itt előttem megkétszereződött. A kísértet két példányban létezik, s az egyik a másikat hívja. Persze, az is lehet, hogy fizikai valóságában csak egy jelent meg előttem, azaz...
Végérvényesen belekeveredtem. Márcsak azért is, mert gazella
testű kísértetemen egyre kevesebb ruha maradt. Ügy foszlottak le róla a halotti köpeny darabjai, mint amikor a libát kopasztják.
Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam: lesz, ami lesz, közbelépek.
Éppen ki akartam bújni a bokor mögül, amikor fémes surrogást hallottam a hátam mögött.
Megfordultam, és a semmire emeltem a stukkeromat.
Aztán leeresztettem a pisztolyt, és éppen vissza akartam fordulni kísértet kisasszony felé, amikor mintha vaskéz ragadta volna meg a torkom. Nem messze tőlem, két bokor között ugyanis felbukkant valami, amitől olyannyira megrémültem, mintha pisztolycső furakodott volna a bordáim közé.
Megdörzsöltem a szemem, hátha csak káprázat incselkedik velem. Valószínűleg így is volt, hiszen a látomás nem bukkant elő többé.
Pedig szinte biztos voltam benne, hogy jól láttam.
Egy kerékpáros férfit, kerékpárja kormányára hajolva. Arcát fekete kámzsaszerű csuklya takarta  egyik kezével a kormányt fogta, másikban pedig valami hosszú, csillogó, fémes tárgyat tartott.
Összegömbölyödtem, és tovább vártam. A kísértetlány közben feladta a kilátástalan küzdelmet, mozdulatlanná dermedt és dühösen zokogva ismét kiáltozni kezdett.
Kitty! Kérlek, Kitty, gyere ide!
Hová? Mi történt? Hová menjek? - jött a semmiből a válasz.
Bent ülök egy bokor közepén.
Hooool?
Jézusom, hát gyere ide! Most nem tudom... elmagyarázni! Gyere, Kitty... és...
Ebben a pillanatban halk, fenyegető nevetés tört fel közvetlen a közelemből. Olyan közel, hogy szinte már azt hittem, én kacagok. Vagy ha nem én, hát a hasonmásom. Végül is, ha ők megkettőződhettek, miért ne kettőződhettem volna meg én is?
A hang gazdája azonban semmi esetre sem én voltam. Nekem ugyanis lágy és mégis férfias, kissé erőszakos, ugyanakkor vonzó a kacagásom.
Ez pedig, amit egyszerre hallottunk meg, a bokorban vergődő kísértetlány és én, kifejezetten rosszindulatú, ronda röhögés volt.
A lány megdermedt a bokor közepén. Ijedt tekintettel a röhögés irányába nézett, és halkan, rémülten felcincogott.
Kitty... Kitty, te vagy az?
Megugattál... megöllek...!
A lány a bokor közepén vonaglani kezdett, mintha a tüskék
megelevenedtek volna, s minden eddiginél fájdalmasabb szúrásokkal kínozták volna.
Megugattál... megöllek és ... megnyúzlak!
Kérem szépen - zokogta a lány. - Akárki is, én beleestem a bokorba és... Kitty, kérlek...
Sötét, gömbölyű tárgy emelkedett nem messze tőlem a levegőbe, s hangos puffanással lehullott a lány lába mellé a földre. A tüskés ágak utána nyúltak, de nem tudták elérni.
A lány f elsikoltott. Arca elé kapta a kezét, minek következtében újabb, vérző karmolások csíkozták be a bőrét.
Legszívesebben én is felordítottam volna. Ha nem Tongán szolgáltam volna, és nem látom naponta a japán rendcsinálás kézzelfoghatójeleit, ordítva felpattanok, és eliramodok a világ másik vége felé.
A sötét tárgy, amely puffanva lehullott a fűre s a lány lábához gurult, összeaszalódott emberi fej volt.
Vicsorgó fogakkal, üres szemüregekkel bámulta a tüskék között vergődő áldozatot.
Izgatottan vártam, hogy a rejtőzködő végre kibújjék a bokrok közül. Ő azonban bárki is volt, nem siette el a dolgot. Feltehetően a kezét dörzsölgette, ahelyett, hogy illően bemutatkozott volna.
Amikor már kezdett kínossá válni a dolog, újabb ajándékot hajított a lány lábához.
Ezúttal egy fekete tokban rejtőző szamurájkardot.
Csapdába esett kísértet kisasszonyomnak annyi ereje sem maradt, hogy sikoltozzon. Remegő ajakkal, óriásira tágult pupillákkal nézett a bokrokra, miközben szeméből megállás nélkül folytak a könnyek.
Meghalsz... - suttogta, nyöszörögte, hörögte eközben a titokzatos hang. - Ezzel... vágom le a fejed!
Ahogy a kard mellett heverő tömény iszonyatra pillantottam, biztos voltam benne, hogy meg is teszi.
Maradj, a helyeden.. maradj! - hallottam ismét a suttogást.- Elmegyek a másikért... elmegyek...
Mintha kerékpárlánc csörgött volna.
Kénytelen voltam egyetlen lapra feltenni mindent. Ha csak az én kedvemért találták ki a színjátékot, azért, hogy csapdába ejtsenek, veszítettem. Úgy belemászom a gödörbe, ahogy eltervezték. Valami ugyanakkor azt súgta a szívem mélyén, hogy a kísértetlány a bokor közepén ugyancsak bajban van.
Elszámoltam ötvenig, aztán stukkerommal a kezemben kiléptem a holdfényre. A lány felém kapta a fejét, és kétségbeesetten felvisított.
Neee! Kérem szépen, neee!
Valamelyest erősítette az önbizalmamat, hogy a kísértet megijedt tőlem.
Nyugalom - mondtam, miközben óvatosan megközelítettem. - Hogy van?
Összekulcsolta a kezét, és csak tátogott, mint a partra vetett hal.
Óvatosan félrerúgtam a levágott fejet, és felvettem a kardot. Valóban japán szamurájkard volt: láttam belőlük eleget Tongán.
Kihúztam a tokjából, és kedvtelve suhintottam vele egyet a levegőbe.
Most már megnyugodhat - mondtam, miközben visszadugtam a tokjába. - Amíg a pasas a maga másik testét keresi...
Felé fordultam, és barátságosan rákacsintottam. Nem válaszolt. Ájultán feküdt a tüskék között.
Töprengtem néhány másodpercig, aztán kirántottam a kardot a tokjából, és a fejem felett lengetve eliramodtam abba az irányba, ahol a tüskék közé ájult lány másik énjét sejtettem.
Most is igyekeztem minél kevesebb zajt ütni, ezúttal azonban már nem ment olyan jól. Néhány száraz ág megroppant a talpam alatt  ennek ellenére egészen tisztességesen csináltam. Igaz, ajapán előőrsök hülyére röhögték volna magukat a teljesítményemen, de hát szerencsére ezúttal nem Tongán voltam.
Mire elértem a helyet, ahova igyekeztem, a vörös hajú, szeplős lányt már elkapta valaki.
Pechjére nem tüskés bokor, hanem egy fekete köpenyt, fekete csuklyát viselő ember.
Mellettük ormótlan kerékpár hevert a földön.
Úgy látszik, ezen az éjszakán az jutott osztályrészemül, hogy holtra rémült fiatal lányok könyörgéseit hallgassam.
A fehér, halotti lepelbe burkolt valaki, akit másik énje füttynek nevezett, vastag törzsű tölgyfa tövében ült, egy fekete köpönyegű férfi ölében.
S hogy nem jószántából telepedett bele, azt a nyakához szegezett kés tanúsította.
A kísértetlány vagy Kitty vagy akárhogy is hívták, moccanni sem
mert a félelemtől. Szája szélén vékony nyálcsík csörgött az állára. A férfi eközben lágyan duruzsolt: amilyen lágyan csak egy áldozata fölé magasodó tigris duruzsolhat.
Megugatott... Engem mind megugat... így szoktam elvágni a nyakukat... - Váratlanul elcsuklott a hangja, mintha sírás fojtogatná. - Nem ölök meg senkit Csak a babákat. És őket, ha megugatnak!
A fűrészhátú dzsungelkés láthatatlan ábrákat rajzolt a lány gégéjére. A csuklyás fickó egyetlen, óriási szeme lázban égett, mintha elemlámpa lett volna a szemgödrébe rejtve, és akkorákat horkantott, mint egy vadkan.
Mivel volt már némi tapasztalatom a begerjedt pszichopaták terén, attól tartottam, rövidesen szúrni fog. Még akkor is, ha nem akarja. Elpattan benne valami, és szúr. Aztán vonítva és jajgatva otthagyja az áldozatát.
Tudtam, hogy nem akármekkora kockázatot vállalok, mégsem tehettem mást. Ha meg akartam menteni a két példányban is létező kísértet kisasszonyt, nekem is be kellett szállnom a buliba.
Fél szemmel a rurészhátú dzsungelkést figyeltem, míg a másik féllel igyekeztem felfedezni valami súlyos tárgyat a közelemben. Egy követ, egy fatuskót, akármit. De ahogy az már ilyenkor lenni szokott  nem volt semmi elérhető távolságban, csak a fűszálak és bölcsőjük: az anyaföld.
Villámsebesen kinyújtottam a kezem  megpróbáltam letörni egy ágat a legközelebbi bokorról. Máskor holtbiztos, hogy azonnal sikerült volna, ezúttal azonban nem állt kötélnek az ág. Téptem, csavartam, mindhiába.
Nem volt mese, most aztán valóban egy lapra kellett feltennem mindent! Fogtam a szamurájkardot, meglengettem a fejem felett, majd rémfilmekbe illő harsány ordítás kíséretében kihajítottam a tisztásra.
Biztos voltam benne, hogy a környék valamennyi ébredésre váró vámpírja felkönyököl a sírjában, és azon tépelődik, vajon az utolsó ítélet harsonája szólalt-e meg, vagy csak a hajnal érkezését jelző kakasok.
Csuklyás emberem meghökkent, a kardra pillantott, majd elkeseredett ordítással beugrott a bokrok közé.
Letérdeltem a fűre és kísértet kisasszony fölé hajoltam, Megpaskoltam az arcát, mire tüstént kinyitotta a szemét. Amikor azonban találkozott a tekintetünk, gyorsan becsukta. Mint aki nem akar tudni semmiről.
Szúrt az oldalam, szívem úgy ugrált a mellkasomban, mint a teniszlabda a wimbledoni nagydíj férfi döntőjében. Éppen hátravetettem volna magam, hogy kilihegjem a tüdőmbe szorult széndioxidot, amikor eszembe jutott a behunyt szemmel pihegő kísértetlány másik énje a tüskés bokor közepén.
Választhattam, hogy vagy itt hagyom a lányt és a szörny után rohanok, vagy bebeszélem magamnak, hogy nincs is két lány, csak egy: mindaz ami eddig történt, érzékcsalódás eredménye. Már-már hajlottam volna erre az értelmesnek tűnő magyarázatra, amikor kísértet kisasszony végleg kinyitotta a szemét és felém pihegte:
Judy...holvan?
Nem volt mese, el kellett játszanunk a tongai klórmeszes figurát. Hördültem egyet, aztán felkaptam a vállamra, mint a klórmésszel teli zsákot, hogy erőteljes szívet szaggató futással feljuttassam a 12-es magaslat tetejére.
Nem érdekelt különösképpen, hogyan viszonylik a váratlan utazáshoz: a klórmeszes zsákot sem szoktam megkérdezni, mit szól hozzá. Neki az a dolga, hogy feljusson a 12-es tetejére, nekem meg az, hogy feljuttassam.
A lány azonban nemigen akarta eljátszani a klórmész szerepét. A klórmeszes zsák ugyanis nem szokta ütni az oldalam, soha nem csípett a fenekembe, és nem is karmolt az oldalamba.
Igazán élvezet volt ledobni a földre, amikor végre felfedeztem a kerékpárt. Bár nem volt nálam a jogosítványom, nem törődhettem ilyen apróságokkal. Hónom alá csaptam a kardot, rápattantam az ülésre, lefelé fordítottam a bringát, és kísértet kisasszonyra ordítottam.
Jön, vagy marad?
Én... nem...
Bólintottam, és odahajítottam neki a pisztolyomat.
Csőre van töltve. Ha visszajönne, lőjön belé! Aztán megindultam lefelé a lejtőn.
Nem is gondoltam, milyen gyorsan a lejtő aljára ér az ember, ha dombról lefelé biciklizik. Azt pedig végképp nem tudtam elképzelni, mennyi akadály állhat a szerencsétlen, félvakon rallyzó kerékpáros útjában. Amikor már a harmadik lehajló fenyőág törölt képen, komor szóval megfogadtam  ha arra kényszerítene a végzet, hogy valaha is kísértetként keressem a kenyerem, csakis kerékpár nélkül teszem.
Szerencsére gyorsabb voltam, mint a csuklyás, akit félúton megelőztem. Átfutott ugyan az agyamon a gondolat, hogy meg kellene
álmom, és néhány egyenes erejéig eltársalogni vele  ehhez azonban meg kellett volna találnom a féket.
Amikor felfedeztem a szakadt, fehér foltot a tüskés bokor közepén, egyszerűen csak levetettem magam a szédülten száguldó kerékpárról. A lány észrevett és visított, én ordítottam, fejem felett lengetve a szamurájkardot, egyedül csak a csuklyás vette flegmára a figurát. Alattomos léptekkel a földön heverő biciklihez sompolygott, felkapott rá, és mielőtt felocsúdhattam volna, eltűnt a bokrok között.
Tudtam, hogy hasonló esetekben az éjszakai kalandok hősei azon nyomban a menekülő ellenség üldözésére indulnak - nekem azonban eszem ágában sem volt. Örültem, hogy megszabadultam tőle.
Kísértet kisasszony a bokor közepéből aggódva figyelte minden mozdulatomat. Félfordulattal elhajítottam a szamurájkardot, s a levágott fejet berúgtam egy bokor alá.
Most jutott csak rá idő, hogy úgy istenigazából kilihegjem magam. Letérdeltem, két kézzel kapkodtam a levegőt, s csak akkor emeltem fel a fejem, amikor úgy éreztem, hogy már meg tudok szólalni.
Nem akar kijönni a bokorból?
Nem... tudok.
Enyhén tántorogva felálltam, és feléje indultam.
Jöjjön. Kibányászom!
Maradjon ott, ahol van!
Ő mondta, de nem mozgott a szája. És a hang sem felőle jött. Éppen csak félrefordítottam a fejem. Nem messze tőlem, ott állt a hasonmása, kezében a pisztolyommal.
Ha megmozdul, lelövöm!
Nem mozdultam. Úgyis nehezemre esett a mozgás.
Tűnjön... el! Hallja! Azonnal tűnjön el!
Bár nem számítottam könnyes hálára - gőzöm sem volt róla, egyáltalán létezik-e 
ez a fogalom a kísértetek világában- , ez azért mégiscsak sok volt!
Adja vissza a pisztolyomat! Leltári tárgy.
Nem adom! Gyere ki, Judy, a bokorból!
Nem... tudok...
Tipikus patthelyzet volt. Az a pillanat, amikor sok mindent eldönthet a rábeszélőképesség.
Sóhajtottam, és nekiálltam koptatni a számat. Néhány szóval elmondtam éjszakai sétám történetét, aztán elindultam a bokor felé.
A tüskék között lapuló lány szemében riadalom villant ugyan, de már közel sem volt annyira megrémülve, mint korábban.
Csak nyugalom - morogtam a zsebembe nyúlva. Mire felvisított vadászkésem láttán, már szabad is volt. Úgy vagdostam el körülötte az ágakat, mintha pókhálóból szabadítottam volna ki egy legyet.
Most, hogy egymás mellett álltak, kedvemre megcsodálhattam őket. Hajszálra egyformák voltak, és szeplősek, mint két pulykatojás.
Hálás lennék, ha visszaadnák a pisztolyomat. Ezzel szoktam ugyanis éjszakánként halotti leplet viselő ifjú hölgyeket kiszabadítani nem várt fogságukból - mondtam. - Az a helyzet, hogy...
Mintha láthatatlan karmester intett volna be a bokrok közül, a két lány egymás karjába omlott. Leroskadtak a fűre, és bőgtek, mint a gyerekek. Tulajdonképpen azok is voltak. Akár kísértetek, akár élő emberek.
Vártam egy kicsit, aztán megpróbáltam véget vetni a zenének.
Hogy jöttek ide?
Hogy... hogy... hogy?
Úgy értem, gyalog vagy biciklivel?
Kocsi... val.
Hol a kocsi?
A kanyar... ban.
Bár lila gőzöm sem volt róla, merre lehet a kanyar, elindultam lefelé. Mielőtt kiléptem volna a földútra, hátranéztem. Még mindig a füvön ültek, és zokogtak.
Felemelt fejjel sétáltam ki a holdfényes útra. Nyugodtan mozogtam, hiszen biztos voltam benne, ezen az éjszakán már nem kell a csuklyás támadásától tartanom. Elveszített ereklyéivel együtt alighanem a bátorsága is elhagyta.
Néhány lépés után rátaláltam az útszélre állított kocsira. Kivettem az indítókulcsot, és bekukkantottam a csomagtartóba. Szerencsére találtam két összetekert pokrócot, sőt még egy vastag, bolyhos lemberdzseket is. Hónom alá szorítottam őket, és visszasétáltam velük a bokrok közé.
A két, tökéletesen egyforma kísértet kisasszonynak közben elapadtak a könnyei, mert mire hozzájuk értem, már vörös, de száraz szemekkel remegtek, mint a nyárfalevél.
Szó nélkül kiosztottam a takarókat, a lemberdzseket pedig az indítókulccsal együtt közéjük ejtettem.
Jó testvérekhez illően osztozzanak el rajta. Maguk ikrek?
Egypetéjűek - biccentett az egyik, és a másikra mutatott- Ő Judy.
Ő meg Kitty - mondta a másik, és az egyikre mutatott.
Én meg Billy vagyok - mondtam és magamra mutattam.
És... kicsoda maga? - kérdezte az egyik, miután becsavarta magát a pokrócába.
Obsitos katona. Éppen úgy, mint a mesében. Ismerik? Egy obsitos katona éjszaka keresztülmegy az erdőn, és mindenfajta rémítő furcsasággal találkozik. Például boszorkánnyal, tündérekkel...
Jézusom! - tiltakozott a másik. - Ezt ne is említse! Hogy is lehettünk ilyen ostobák...
Mi az ördögöt keresnek éjnek évadján itt, a mocsár szélén ezekben a maskarákban?
Ez nem maskara - tiltakozott Judy  vagy netán Kitty?  miközben csendesen remegett még a takaró alatt is. - Ez halotti lepel!
Annál inkább! Hogy jutott eszükbe felvenni?
Ez a darab lényege. A két halott lány monológja.
Megnyomkodtam a szemem, és arra gondoltam, talán túlságosan is megszoktam Tongát. Ott, közel sem volt ennyire komplikált az élet.
Ismerős errefelé?
Nemigen.
Nem messze innen... van egy kastély... a McLoad családé. Hallott már róluk?
Udvariasan lenyeltem a választ.
Hát... mi onnan vagyunk. Ő Judy, én meg Kitty McLoad. Kitty író és... költő is. írt egy drámát... családunk történetéről.
Hm. Roppant érdekes.
Maga... nem idevalósi?
Nem.
Akkor bizonyára nem is ismeri a McLoad család szomorú históriáját.
Okosan hallgattam, ami ókori filozófusok szerint a bölcsesség jele. Akárcsak a hosszú fül keleten.
Kitty vagy talán Judy, megyakarta az orrát, és letörölgette a könnyek maradékát az arcáról.
Tudja, nálunk holnap temetés lesz. Nagyon szomorú temetés.
Kitty meg én elhatároztuk, megírjuk a McLoad család véres történetének legutolsó fejezetét. Méghozzá verses drámában. Ugye, Kitty?
Aha - szipogta a másik.
És a temetés délutánján, azaz holnap délután előadjuk. Ezért jöttünk ide, hogy zavartalanul próbálhassunk. És erre, tessék... Azt hiszem, űj fejezettel bővült a drámánk.
Sóhajtottam, és ekkor döbbentem csak rá, hogy pökolian éhes vagyok. Kedvem lett volna kikotorni a fejet a bokor alól, és visszamenni a Harris fogadóhoz egy kis kísértetjárásra.
Nincs valami rágnivalójuk?
Mi?
Ennivaló. Megéheztem a kísértethajszolásban.
Jézusom, maga képes lenne enni ezek után!
Gálánsán meghajoltam, és reménykedve néztem a kocsi felé. Kitty Judyra pislantott.
Mintha Sam pakolt volna valamit.
Kinyújtottam a kezem az indítókulcs után, s az már éppen belepottyant volna a tenyerembe, amikor Kitty kacéran rám mosolygott.
Még be sem mutatkozott. Csak annyit mondott, hogy obsitos katona. Valami neve azért csak van?
Elismerem, hogy ekkor óriási ostobaságot követtem el. Talán az éhség és a fáradtság vették el az eszem, mindenesetre, mielőtt még az óvatosabb énem felülkerekedhetett volna bennem, már ki is nyögtem a végzetes mondatokat.
Természetesen van, hölgyeim. Ha hiszik, ha nem, én vagyok az a fickó, akiről önök verses drámát írtak. Aki egy szamurájkarddal kiirtotta a fél McLoad családot. Itt vagyok, mert Malcolm bácsi meghívott a temetésre. Én vagyok William McLoad!
Előbb csak bámultak rám, mint a sóbálványok. Aztán megmozdult a szájuk, másodpercekig hangtalanul tátogtak, majd olyan visítás tört ki belőlük, mint gyermekkoromban a közeli fűrésztelep sípjából, ha munka végét jelezte a művezető.
Mosf értettem csak meg, hogy végzetes hibát csináltam. Kitártam a karom, és megpróbáltam megnyugtatni őket. Még a szamurájkardot is felvettem, hogy meggyőzzem őket békés szándékaimról.
Látják a kardot? Ne féljenek tőlem... akkor sem öltem meg mindenkit... azaz, mit is beszélek, senkit nem öltem meg, kivéve... azaz... Tessék! Itt a kard, a maguké!
Feléjük nyújtottam, pechemre heggyel előre.
A lányok tovább visítottak, aztán megmarkolva egymás kezét, mint két, könnyed léptű gazella, eliramodtak a gépkocsi felé.
Villámsebesen kirántottam az elgurult fejet a bokor alól, hónom alá csaptam, s kezemben a karddal utánuk vetettem magam.
A lányok átrepültek a buckák, alacsonyra nőtt bokrok és a földút felett. Urhajóindítás-szerű dördüléssel lőtt ki a kocsi a fák árnyékából, s porzott el a mocsáron túl rejtőzködő kastély felé.
Dühösen a földhöz vágtam a kardot, a fejet, s legszívesebben ököllel vertem volna a homlokom, amiért elpuskáztam egy kedvező lehetőséget.
Mivel az éjszaka egyre csak haladt előre, hideg szél borzolgatta a fákat, visszaballagtam a domboldalba. Összegyűjtöttem elhajigált pokrócaikat, a vattás lemberdzseket, s megágyaztam magamnak egy viszonylag szél- és kísértetvédett helyen.
Fejem felett összehajoltak a lombok, az úton túl nádas suhogott: szinte hallani véltem a szél sírását, amint lehűtötte szárnyait a holdsütötte víz felületén.
Kezem ügyébe helyeztem a stukkeromat, a szamurájkardot, és visszaálmodtam magam Tongára. A hatalmas, vastag törzsű fák alá, ahol csak a japánoktól és a seggfej madártól kellett tartanom.
Mielőtt álomba zuhantam volna, mintha égi kerékpáros húzott volna el a fejem felett.
Láncának kenetlen nyikorgása kellemes álomba ringatott.
A halotti tor elmarad
SAJNOS
Az sem okozhatott volna nagyobb riadalmat, ha a halott kiszáll a koporsóból és a vasárnapi baseballeredmények után tudakozódik, mint amikor felbukkantam a temetőben.
A pap éppen a kriptát szentelte be: szép, kerek arcán, aranykeretes szemüvegén baráti kedéllyel csillogott a nap. Mintha csak arra biztatta volna a halandókat, hogy nem kell megijedni, nem is olyan vészes a dolog, mi az a kis halál: majd a feltámadáskor újra összejövünk, és jól kiröhögjük magunkat az egészen.
Legelőször alighanem a pap fedezett fel. Éppen hátrafordult valamiért, talán ez is a szertartás része volt, amikor kidugtam a fejem, majd a zsákom, egy tujabokor mögül. A pap észrevett, aztán úgy is maradt, kicsit előrehajolva, mozdulatlanul, mintha beállt volna a derekába a zsába. Füstölője meg csak füstölgött szorgalmasan, mint a bedugva felejtett vasaló.
A gyászoló gyülekezet csak másodpercekkel később szagolta meg, hogy a hátuk mögött történhetett valami. Sorra megfordultak, és szemügyre vettek.
Mivel tudom, hogy mi az illem, nem léptem közelebb. Az ugyanis nem volt benn a szerződésemben, hogy ott kell tolonganom a koporsónál.
Ekkor már senki sem törődött a halottal, mindenki engem bámult leplezetlen kíváncsisággal.
Én is végighordoztam rajtuk rettenthetetlen tekintetemet. Előbb a két ikerlány pulykatojásképén futott végig a pillantásom - mindketten eltátották a szájukat, és elképedve bámultak rám- , aztán az özvegyen állapodott meg.
Mrs. McLoad levette a napszemüvegét, szemét a szemembe fúrta. Ha pillantással ölni lehetett volna, holtbiztos, hogy helyet cserélek Trevor McLoaddal. A mellette szobrozó Bobby McLoad szemében viszont kifejezett öröm villant. Felemelte fekete kesztyűs kezét, és alig észrevehetően felém intett.
A többieket nem volt szerencsém ismerni.
A sír köré húzott emberkaréj közepén szikár öregember állt:
délcegen, mint egy arborétumi fenyő. Szürke bajusza harciasán előremeredt, mintha a temetést is valamiféle ütközet színterének tekintené.
A fekete ruhások összehajoltak, mint a köles Tongán. Az öreg lehaj olt, és súgott a halottnak valamit. Legalábbis nem tudtam mást elképzelni, hiszen nem láttam senkit a közvetlen közelében.
Legnagyobb meglepetésemre aztán mégiscsak kikászálódott valaki a lábai közül: - lehetett vagy egy méter tíz-húsz centi- , s vékony karikalábain gördülve odagurult hozzám.
Azért nem röhögtem csak, mert Tongán megszoktam az apró embereket. Ez azonban még a tongaiakon is túltett. Még Pepete is nagyobb volt nála, pedig ő egy alkalommal, amikor Costello őrmester kérdőre vonta egy eltűnt öngyújtóból kifolyólag, éppen a tizedes felállított csizmái mögött keresett és talált sikeresen menedéket.
A kis ember odagurult hozzám. Ráncos macskabajusza volt, fején kék, félrecsapott svájcisapkát viselt. Gyanítottam, hogy nem álarcosbálba készül, hanem valamiféle középkori, skót viseletet próbál utánozni. Térden felül érő, puha szattyáncsizmái is erről árulkodtak.
Felkapaszkodott egy közeli sír szélére, és intett, hogy hajoljak le hozzá.
Lehajoltam.
Mr. Malcolm McLoad üdvözli - mondta száraz fahangon.- Örül, hogy elfogadta a meghívását. Kérem, jöjjön közelebb!
Biccentettem, s nyugtalan pillantást vetettem a zsákomra.
Nem lopják el?
Néhány pillanatig figyelmesen vizsgálgatta az arcom. Nyilvánvalóan arról akart meggyőződni, hogy csak szimplán hülye vagyok-e, vagy esetleg sértegetni akarom a McLoad családot. Ártatlanul álltam a tekintetét. Biccentett és becsukta a szemét. Biztos volt benne, hogy hülye vagyok.
Errefelé nem szoktak lopni.
Gyilkolni sem?
Minden jobb skót családban gyilkolnak - kuncogott és felém csippentett a szemével. - Önnek aztán már csak tudnia kell, igaz, Mr. McLoad?
Kacsázva-gurulva elindult előttem, óvatosan kerülgetve a régi sírokat. Sóhajtottam, és utána ballagtam. Éreztem, hogy új fejezet kezdődik a McLoadok történetében.
Csak egészen kicsit húzódtak félre, amikor odacsapódtam a karéj szélére. A pap meglendítette a füstölőt, nekem is juttatva néhány felhőcskét. Mintha a család ellen elkövetett bűneimet próbálta volna kifüstölni belőlem.
Bármennyire is szerényen viselkedtem, még mindig én álltam a figyelem középpontjában. Kitty és Judy változatlanul tátott szájjal bámultak rám: egy kisgyerek, hasonlóan pulykatojásképpel, eleresztette az anyja kezét, és mellém sündörgött. Annyi bátorságot azért nem vett magának, hogy megérintsen, csak állt, és nézett rám mérhetetlen tisztelettel.
Alig volt kisebb, mint a közben felszívódott egyenruhás törpe.
Az özvegy többé nem pillantott rám. Lehajtotta a fejét, és feltette a napszemüvegét.
Malcolm McLoad kifejezéstelen tekintettel a kriptára meredt, mintha azt latolgatta volna, vajon marad-e még hely odalent az ő számára is?
Arra riadtam, hogy gyengéden belém csíp valaki. Azt hittem, a törpe, de csak a kisfiú volt. Mivel a figyelem kezdett elfordulni rólam, lehajoltam és kérdőn néztem rá.
Mi újság?
Csillogott a szeme az örömtől, hogy megszólítottam.
Te Billy McLoad vagy?
Azt mondják.
Én Tommy. Tommy McLoad.
Mivel kinyújtotta a karját, kénytelen voltam kezet rázni vele, ami a körülményeket tekintve nem volt éppen helyénvaló.
A fiúcska megvakarta lángvörös haját, és igyekezett elkerülni egy fekete fátyol mögé rejtőzött, jó karosszériájú hölgy feltehetően fenyegető tekintetét.
Igaz, hogy eltettél láb alól néhány McLoadot?
Mondják.
Rebecca néni szerint több embert öltél meg, mint a karibi hurrikánok.
Az emberek hajlamosak arra, hogy eltúlozzák mások érdemeit - szerénykedtem.
Mivel az asszony feltűnően fixírozott bennünket, a kisfiú eleresztette a kezem.
Peggy néni. Attól fél, hogy engem is kinyírsz. Képes lennél rá?
Nem is tudom - mondtam tépelődve.
Erről még beszélünk - suttogta, és felszívódott a tömegben.
Bámészkodtam még egy kicsit, aztán egyszerre csak vége lett mindennek. Befejeződött a temetés.
Normális körülmények között ezzel le is zárult volna a szereplésem, megjelentem a temetésen, rohadtul megalázva éreztem magam: most már Malcolm bácsinak sem lehetett volna ellenére, hogy felvegyem anyai örökségemet.
Csakhogy rosszul számítottam. Vagy éppen jól?...
Ahogy már ilyenkor lenni szokott, megkezdődött a sorban állás a bánatos özvegy előtt. Mit tehettem volna, én is beálltam a sor végére. Bár, ami azt illeti, inkább álltam volna egy hot dogot árusító bódé előtt. Mert mondanom sem kell, hogy még mindig nem sikerült élelemhez jutnom. Számításaim szerint harminc órája múlt, hogy utoljára ettem.
Egészen rövid idő múltán sorra kerültem. A többiek óvatosan elhúzódtak tőlem, amiből arra következtettem, hogy a szagommal is lehet valami. Hiába, nem a Waldorf Astoriában töltöttem az éjszakát...
őnagysága kénytelen volt rám emelni a tekintetét. Említettem már, hogy amikor először pillantott rám, ha ölni tudott volna szeme sugarával, már nem lennék az élők sorában. Ez a második pillantása azonban még az előzőn is túltett.
A hangja, azaz a suttogása azonban már közel sem volt ilyen vérszomjas.
Miért jött ide?...
Meggondoltam magam.- Miért?
Árván éreztem magam. Valami idevonzott. Talán a rokonaim.
Magának itt nincs rokona! Csak ellenségei vannak! Most menjen!
Figyelmeztetőn megszorította a kezem, és eltolt magától.
Visszabaktattam a sírok közé, és megkerestem a zsákom. Éppen a hátam közepére csaptam, amikor a kis ember a svájcisapkával a fején, ismét odagurult hozzám.
Nagy újságot mondok - sziszegte, és intett, hogy hajoljak közelebb. - Óriási szerencséje van.
Tudom - mondtam. - Nem engem temetnek.
Mr. Malcolm McLoad beszélni óhajt önnel. Mégpedig azonnal.
Menjek oda hozzá?
Hova gondol? Mr. Malcolmmal csak a dolgozószobájában lehet beszélni.
Hol a dolgozószobája?
Odakísérem.
A többiek még mindig a sir körül toporogtak, mintha nehezükre esett volna elválni Trevor unokaöcsémtől. Ez már csak azért is meglepő volt, hiszen nem került messze tőlük: a temető alig ezer-yardnyira volt a kastélytól vagy talán még annyira sem.
Amikor elhagytuk a temetőt, s a végső nyughelyét díszítő fák közül kibukkantunk a kastélyt szegélyező rétre, akaratlanul is megtorpantam. Egyszerűen homlokon vágott a látvány nagyszerűsége. A hatalmas kastély óriási, monolit tömbje uralni látszott az egész vidéket. Mintha a csúcsos-tornyos komplexum a távolban emelkedő, kék fátylú hegyek édes kistestvére lett volna.
Az apró emberke előbb a kastélyt bámulta kedvtelve, aztán engem. Szinte megnyúlt az élvezettől.
Tetszik?
Naná - mondtam. - Összerakom a fizetésem és megveszem.
De hiszen a magáé... volt. Igaz is. Ezt majd elfelejtettem.
Emlékszik még rá, Mr. McLoad? Emlékszel még rá, Billy
fiam? Úgy éreztem magam, mint aki jégre lépett. Recsegett-ropogott
alattam, s csak idő kérdése volt, hogy mikor szakad be.
Az a helyzet, hogy nemigen - mondtam. - Talán csak a középső, nagytoronyra.
Csak öt éve építették - figyelmeztetett szelíden. - Rám emlékszel-e?
Egyen meg a fene, Billy! - dühöngtem magamban. - Teletömted a fejem felesleges ostobaságokkal, arról azonban egyetlen szót sem ejtettél, hány tornya van a házatoknak. És hogy szolgál benne egy
skót Pepete is.
Én hoztam neked mindig a friss vért - biztatott a kisöreg.
Most már rémlik valami - csaptam a homlokomra. - Csak hát annyi mindenen mentem keresztül!
Lopva rápillantottam. Éppen egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. Bizonyára magához is ölelt volna, ha nem lett volna fizikai képtelenség.
Nick bácsi vagyok - válaszolt ki nem mondott kérdésemre.- No? Nem visszhangzik benned valami?
Nem visszhangzóit. Az lett volna a csoda, ha visszhangzik.
Visszhangzik - mondtam olyan meggyőző erővel, hogy magam is hinni kezdtem benne.
A kisöreg lopva körülnézett, aztán egyetlen mozdulattal megállást vezényelt.
Meg kell látogatnod Malvin nénit - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Ő akarta, hogy visszagyere!
Valóban?
Neked tudnod kell róla. Hiszen eljegyezted... Mirandát! Egészen enyhén gyöngyözni kezdett a homlokom.
Eljegyeztem?
Meg kell látogatnod.
Most?
Aggódva és szemrehányóan pillantott rám.
Ezt is elfelejtetted? Malvin néni és Miranda csak éjszaka fogadnak látogatót. Kakaskukorékolás előtt!
Jó - egyeztem bele. - Feltétlenül meg fogom látogatni őket. Csak nem lesz egyszerű. Malcolm bácsi ugyanis úgy kirúg innen, hogy a lábam sem éri a földet. Miután megalázott.
Már megalázott.
Igazán? Annál jobb. Akkor mit akar még tőlem?
Malcolm bácsival vigyázz! A springfieldiMcLoadok ravaszak, mint a róka. Kizsigerel és a beleddel fojt meg. Ő már csak ilyen.
Óriásit kordult a gyomrom. Arra gondoltam, hogy talán nem kellett volna a beleimet emlegetnie.
Mit tanácsolsz... izé...
Nick bácsi - mondta.
Szóval, mit tanácsolsz, Nick bácsi?
Egyelőre figyelj. Ne ellenkezz vele! Aztán kérj tanácsot Malvin nénitől.
Ezt magamtól is megtettem volna.
Helyes. Szükséged van friss vérre? Ha igen, szólj, és én gondoskodom róla. Mint akkor.
Újabban kényes vagyok az ilyesmire - hárítottam el nagylelkű ajánlatát. - Legutoljára is megnyomta a gyomrom. Biztos nem stimmelt az RH-faktor.
Szerencsémre nem figyelt már rám.
Ez a rohadék Malcolm! - mondta leplezetlen gyűlölettel.- Már nincs sok ideje hátra!
Malvin néni? - kérdeztem kíváncsian.
Vagy te! Ahogy Miranda akarja.
Persze - nyugodtam meg. - Miranda majd megmondja. Holtbiztos voltam benne, hogy az őrültek házába kerültem.
Malcolm bácsi, azaz Mr. Malcolm McLoad, dolgozószobájának nevezett teniszstadionjában fogadott. Akkora volt ugyanis a helyiség, ahova Nick bácsi betuszkolt, mint egy közepes méretű, fedett
pálya.
Malcolm bácsi óriási, fehér íróasztal mögött trónolt. Összehúztam a szemem, mert zavart a bútorok kápráztató csillogása. Csak néhány másodperccel később vettem észre, hogy idebent minden hófehér, a falakon függő képek kereteit is beleértve. Mindez csoda jól illett Malcolm bácsi kefehajához és harciasán előremeredő bajuszához.
Csak az íróasztal előtti fehér székeken trónoló közönség nem illett a harmóniához. Ők ugyanis még mindig fekete gyászruhát viseltek. Egyedül Malcolm bácsi öltött a tiszteletemre hófehér szmokingot, amelynek felső gomblyukából nagy fejű szegfű mosolygott
rám.
Enyhén meghajoltam, hogy köszöntsem a tiszteletemre megjelenteket. Az ajtó halkan becsattant mögöttem. Nick bácsi úgy eltűnt, mintha elvitte volna a huzat.
Jöjj közelebb, William McLoad!
Letettem a zsákom az ajtó mellé: kezem ügyében legyen, ha sietősen távoznom kellene. Előfordulhat ugyanis, hogy éhségemben leharapom Malcolm bácsi szegfűjének a fejét.
Szép, előkelőén hanyag mozgással odalötyögtem az asztalhoz. Közben szemügyre vettem azokat, akik engem vettek szemügyre. A két pulykatojás kísértet kisasszonyt, Bobby gyereket, a hidegen mosolygó Rebeccát, a jó karosszériájú Peggy nénit, egy vénségesen vén, botját markolászó öregasszonyt s egy Malcolm bácsi korabeli, kopasz fickót. Nem tettek rám rossz benyomást, mit tagadjam.
Malcolm bácsi alig leplezett diadallal az arcán felállt. Rátette két  tenyerét az asztal lapjára, aztán remegő hangon a képembe trombitálta:
Győztünk, William McLoad! Győztünk! Mi győztünk! Kénytelen voltam igazat adni neki.
Nem is vitás - vontam meg a vállam. - Én már Sztálingrád után lefogadtam volna. Az az egy-két sziget, ami még hátravan, Japánt is beleértve, nem oszt, nem szoroz. Ezret az egyhez...
Malcolm bácsi elképedve meredt rám.
Miről beszél ez?
Mivel nem hozzám intézte a kérdést, nem is éreztem kötelességemnek, hogy válaszolj ak rá. Néhány másodpercnyi kínos hallgatás után Bobby gyerek nyekergette meg a hangját.
Eeee,.. azt hiszem, a háborúról.
Malcolm bácsinak leesett az álla a meglepetéstől.
Ki az ördögöt érdekel a háború? Én a mi győzelmünkről beszélek. A springfieldi McLoadok diadaláról a blackwilliek felett! Végleges és elsöprő győzelmünkről!
Igyekeztem megalázott képet vágni. A legyőzött és megalázott ellenséget ugyanis illik megetetni. Jobb helyeken a tiszti konyháról.
Hát igen - mondtam mélységesen szomorúan. - Ehhez a győzelemhez nem férhet kétség.
Malcolm bácsi kimeredt szemekkel hajolt előre.
Beismered?
Be.
Malcolm bácsi kikászálódott íróasztala védelméből, és mögém állt. Mivel tartottam tőle, hogy fenéken billent, gyorsan megfordultam.
Malcolm bácsinak azonban esze ágában sem volt tettlegességhez folyamodni. Ehelyett megállt velem szemben, csípőre tette a kezét, és nézett. Egyenesen a szemembe.
Mivel már gyerekkoromban is utáltam a farkasszemnézést, lesütöttem a tekintetemet. Mint akinek rossz a lelkiismerete.
A szemembe nézz, William McLoad! Mit tehettem, belenéztem.
Mit látsz benne?
A szürkésbarna pupillán és néhány, alighanem a jó minőségű whiskynek köszönhetően túlfejlett éren kívül nem láttam az égvilágon semmit.
Látod benne Boniphatius McLoadot? Akárhogy is kerestem, nem láttam.
Undorodva elhúzta a száját, s legnagyobb megdöbbenésemre beletörölgette cipőjét a testvérek között is legalább ötezer fontot érő, óriási perzsaszőnyegébe. Aztán gyors léptekkel visszasietett az íróasztala mögé.
Azt hittem, ezzel vége is a dolognak, de a többiek ekkor feltámogatták az öregasszonyt. Ahogy odalökdösték elém, nem sok jót ígért a tekintete.
Jó lesz vigyázni! - riadőztattam a reflexeimet. - Az öreglánynak botja van...
A vénasszony némán, felemelt állával kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Látod a szememben a... vérpadot, William McLoad? Naná - gondoltam némi kárörömmel. - Ott ül rajta Boniphatius
bácsi.
Mielőtt azonban megnyugtathattam volna, ő is beletörölte cipőjét a perzsaszőnyegbe, és hagyta, hogy visszacipeljék a helyére.
A kopasz fickó is kérdezett valamit Boniphatius bácsival kapcsolatban. Őszintén szólva nemigen emlékszem rá, mit. Valami olyasmi lehetett, hogy még mindig igazat adok-e Cromwellnek? Nem tévedés: Cromwell lordról volt szó, a néhány évszázaddal ezelőtti Angliából.
Bobby gyerek volt az utolsó a sorban. A többiek csak nézték a nagy jelenetet: a családi tanács nem irt elő számukra szerepet. Pedig a két ikerlány bizonyára kitalált volna valamit, hogy enyhítsen az egyhangúságon. Talán bikiniben vontak volna kérdőre, hogy mi a fészkes fenét csináltam néhány száz évvel ezelőtt Boniphatius bácsival.
Bobby láthatóan pokoli kínokat állt ki megalázás közben. Megsimogatta vékony kis bajuszát, és zavartan a szemembe nézett.
Eeee... Kérlek szépen, izé... mit látsz benne?
A Zöld Macska melletti szalon bejáratát - mondtam jókorát
kacsintva.
Malcolm bácsi megrázta a fejét, mint aki nem jól hall. Bobby vigyorgott, majd hirtelen elkomorult.
Eeee... Kérlek szépen, látnod kellene egy... izé... mi a francnak is hívják?...
Vérpadnak - segítettem ki.
Ez az! - mondta megkönnyebbülten. - Ezekről az izékről mindig az jut az eszembe...
Róbert!
Rebecca asszony küldte a vőlegény felé a halk, diszkrét figyelmeztetést.
Persze, persze - köhécselt zavartan Bobby gyerek. - Izé...
Flórián bácsi...
Boniphatius - súgtam.
Persze, persze. Boniphatius. Látod?
Látom - biccentettem, hogy kisegítsem a bajból. Megkönnyebbülten Malcolm bácsira nézett, és széttárta a karját.
Látja. Most mondta. Tanúim vannak rá.
A két ikerlány leplezetlenül röhögött. Az öregasszony rájuk akarta emelni a botját, de mellé nyúlt. Csak a kopasz pasas gyors reflexének köszönhetően nem esett le a székéről.
Bobby gyerek jó érzékkel ki akarta használni az alkalmat, hogy lelépjen. Már félúton volt a széke felé, amikor utánanyúltam, és zakója szélénél fogva visszahúztam.
A lábtörlés - súgtam. - Különben nem ér az egész semmit.
Persze, persze. Szart sem ér.
A lányok egymásra dőltek a röhögéstől. Malcolm bácsi a pillanat nagyságától eltelve nem vett észre semmit. Felállt, és ismét az asztal lapjára rakta a tenyerét.
Az idő betelt, William McLoad. Mint az utolsó vacsorán. Volt érzéke hozzá, hogy a legfájóbb pontomon találjon telibe. Fájdalmas fintort vágtam. Ha betelt, hát betelt.
Még fél év, William McLoad! Fél év, és véget érnek a kínjaid. Megint a magad ura lehetsz!
Kissé meghökkentem, és ahogy ilyenkor szoktam, megvakartam az orrom hegyét. Egyre inkább kezdte befészkelni magát a lelkembe a gyanú, hogy William McLoad rohadtul átvert. Belerántott valamibe, amiből nem lesz könnyű kimásznom... Ha kiderül, hogy mit követtem el, ebben a rohadt életben nem jutok sem ügyvédi, sem magánnyomozói jogosítványhoz. De hát mit követtem el?
Valami azt súgta, hogy ugorjak nekik, verjem szét a hátukon nagymami botját, Malcolm bácsiról pedig tépjem le a hófehér szmokingot. Szerencsémre óvatosabb énem kerekedett felül, s az agresszív morogva félrehúzódott egy üres sarokba.
A magam ura?
Tiéd az egymillió dollár. Kissé megszédültem.
Csak egymillió? - kérdeztem aztán csalódott képpel.
A kamatokkal együtt.
Barátságosan elmosolyodtam. így már egészen más.
Beköltözöl a sarokszobába.
Miért éppen oda?
így határoztunk. Punktum. Minden reggel kilenckor odaállsz a helyre. Megértetted?
Meg. Illetve...
Nem emlékszel? Azt akarod, elhiggyem, hogy nem emlékszel? Uramatyám! Mire kellene emlékeznem?
Jó lenne, ha pontosítanánk a helyet - mondtam óvatosan.- Nem szeretném, ha később reklamáció lenne a dologból.
Helyes. Kilenchüvelyknyire a bejárattól.
Kilencre? - kérdeztem hitetlenkedve.
Malcolm bácsi ingerülten előremeresztette a bajuszát. Úgy látszik, nem volt felkészülve ennyi okvetetlenkedésre.
Jó. Legyen kilenc és tizenegy között. Sir Boniphatius úgyis terpeszben állt.
Meddig kell ott állnom?
Kilenc nulla ötig.
Ekkor belém szállt a kisördög. Megvakartam az orrom, és rámosolyogtam.
És ha nem teszem?
Nem ajánlom - mondta fenyegetően. - Akkor feleslegesen aláztad meg magad. Visszavonom a pénzre tett ígéretem, és gondnokság alá helyeztetlek.
Csak tréfáltam - mondtam gyorsan. - Holnap kilenckor ott leszek. Ha elaludnék, felébreszt valaki?
Emelt fővel, gőgösen néztek utánam, amint a zsákom felé igyekeztem.
Halotti tor nem lesz? - kérdeztem halkan reménykedve. Komor tekintetek meredtek rám. Csak a lányok fuldokoltak a
visszafojtott röhögéstől.
Alighogy kiléptem a folyosóra, ismét csatlakozott hozzám Nick bácsi. Ugrott kettőt, s sikerült röptében megveregetnie a vállam.
Derék munka volt, fiam. Derék munka. Eszerint hallgatódzott Derék munka volt az is.
Minden idő letelik egyszer - mondta az örök igazságot.- A bosszú napja el fog jönni. A kökény is megérik, ha megcsípi a
fagy. Kár, hogy nem gyűjtöttem közmondásokat. Lassan összejött
volna egy doktori disszertációra való belőlük.
A banán is leesik, ha rázza a majom.- Ez mi?
Egy tongai közmondás.
Elgondolkozott, és elismerően biccentett aprócska fejével.
Jó. Megjegyzem magamnak. Gyerünk.- Hová?
A sarokszobába. Neked nem kell félned tőle! ő a mi oldalunkon áll.
A sarokszoba? - néztem rá hülyén.
Gregor. Gregor McLoad. Ne nézz a kötélre! Letakarhatod valamivel, de levenni tilos. A tükörről sem szabad levakarnod. Azt is takard be. Legalább nem látod benne. Általában egy és hat között
jönnek. Kissé megszédültem. Gyanítottam, hogy nem csak az éhségtől.
Milyen kötélről van szó? - kérdeztem nagyot nyelve, miközben már a ki tudja hányadik sarkon fordultunk be.
Ha leveszed, megszeged a hagyományt. Aki megszegi a hagyományt, veszít. Aki nem tartja a lépést, a háta mögötti ráfifp a sarkára.
Ha korábban azt hittem, hogy valami piszkos, poros, lomokkal teli bagolyvárat szántak nekem, hát alaposan tévedtem! A sarokszobában is hófehér volt minden, mint Malcolm bácsi teniszstadionjában. Csak a freskóval díszített mennyezeten végighúzódó fekete, füstös, szúrágta mestergerenda rítt ki a képből. Es az ablak mellé állított hasonlóan ósdi, nagy tükrös fésülködőasztalka.
Ahogy átléptem a küszöböt, azonnal észrevettem a mestergerendáról lecsüngő kötelet. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, milyen célból kötötték rá. A hurok a végén mindent elárult.
Nick bácsi elismerő pillantásától kísérve hozzáértettem a mutatóujjam a hurokhoz.
Ez az?
Nick bácsi biccentett. Mintha hangját veszítette volna a megilletődéstől.
Belöktem a zsákom a fésülködőasztalka alá, közben futólag szemügyre vettem a tükörre száradt sárgás foltokat. Mintha évtizedekkel ezelőtti festés nyoma maradt volna az üvegen.
Ne félj tőlük! - mondta gyorsan, aztán kiugrott az ajtón. Hiába vágtattam utána, már nem volt sehol. Mintha szétfoszlott volna a levegőben.
Kétségbeesetten leroskadtam a hófehér, kétszemélyes ágy bársonytakarójára, s csak akkor derült fel az arcom, amikor észrevettem az ajtófélfa mellett a nagy, piros gombot.
Megnyomtam és vártam. Reménykedtem, hátha nem Miranda jön, hátán a koporsójával.
Szerencsére csak egy inas érkezett, méghozzá olyan gyorsan, hogy gyanakodni kezdtem, nem a folyosó szőnyege alatt lakik-e egy külön szobában.
Kellemes pofaszakálla volt, szolgálatkész kutyatekintete és óriási tenyere. A tálcát akár el is hagyhatta volna felszolgáláskor.
Megállt az ágyam mellett, és várt.
Hogy ne várjon hiába, rendeltem tőle tíz tojásból rántottat és egy üveg whiskyt.
Aztán hanyatt vágtam magam az ágyon, és jóízű álomba szenderültem.
Miután nem zártam be az ajtót - miért is zártam volna be egy jó hírű, kísértetjárta házban?- , a rántotta semmihez sem hasonlítható, gyönyörűséges illatára ébredtem. A kerekes kocsi a tálcával az ágyam mellett állt, mellette a széken azonban nem az inas ülőszobrozott, hanem az a kisfiú, akivel a temetésen már volt szerencsém ismeretséget kötni. Szerencsére a tojás még nem hűlt ki, s a whiskym sem itta meg senki.
A kisfiú vidáman rám mosolygott, és a tojás felé intett.
Látod? Meg is mérgezhettelek volna.
Kitöröltem az álom maradékát a szememből, és a rántottára pillantottam.
Hogy mondod?
Meg is mérgezhettelek volna - ismételte engedelmesen.- Ahogy a Fehér Sárkányban.
Az mi?
Nem láttad a moziban?
Ahonnan jövök, ott nincs mozi.
Egy film. A Fehér Sárkány. Van benne egy kisfiú, aki kiirtotta az egész családját.
Valóban? - kérdeztem, és rosszat sejtve a tálcára bámultam.- Hogy irtotta ki?
Patkánymérget szórt a rántottájukra. Mindenki kinyiffant tőle. Csak ő nem, mert ő maga volt a Fehér Sárkány, vagyis hogy a sárkány lelke belevándorolt, és...
Szerencsére a patkánymérget meg lehet érezni a tojáson- mondtam bizonytalanul. - Hallottam, olyan a szaga, hogy. ..
Legyintett, és mellém telepedett az ágyra.
A, ez nem igaz. Tudom, hogy van olyan patkányméreg, amely színtelen, szagtalan és azonnal beleivódik a rántottába. Csak eszed, és fogalmad sincs róla, mit eszel. Pár perc, és kinyiffansz.
Még jó, hogy neked nincs ilyen mérged. Bizalmasan a fülemhez hajolt, és elvigyorodott.
Van. Ne mondd el senkinek, de van.
Hol?
Itt a zsebemben.
Éreztem, hogy kezd elmenni az étvágyam. Talán nem is olyan hosszú már az idő vacsoráig.
Mutasd!
Engedelmesen azsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy tépett szélű zacskót.
Ez az! Amikor aludtál, és itt volt melletted a rántotta, arra
gondoltam, csak rá kéne szórni belőle egy kicsit. Hiszen te a mi ellenségünk vagy!
Hol szerezted a mérget?
A drogériában.
Ne akard bemesélni nekem, hogy csak úgy besétáltál a drogériába, és vettél egy zacskó patkánymérget. Ráadásul színtelent és szagtalant.
Á, dehogy. A drogérista fia a haverom. Annyit lop, amennyit csak akarok. Az egész falu rántottáját meghinthetném vele...
Lecsusszant a földre, és egészen váratlanul kezet nyújtott.
Bemutatkozhatom? Még egyszer?
Mutatkozz.
Thomas McLoad vagyok. Te pedig William McLoad. Különben, te vagy a példaképem.
Na ne mondd! És miben? Óvatosan a fülemhez hajolt.
Abban, hogy aki nem tetszett neked, eltetted láb alól. Ha kicsit nagyobb leszek, én is így fogok csinálni!
Jóságos úristen, mibe keveredtem?!
Már-már nekiláttam volna, hogy rántottam hűlő romjai felett pedagógiai előadásba kezdjek, s megmagyarázzam, hogy a gyilkosság csúnya dolog, amikor hirtelen a feje felett lógó kötélre mutatott.
Látod?
Látom.
Ha eljön, mondd meg neki, hogy én, Thomas McLoad, bár a springfieldiek közül való vagyok, nagyra értékelem a tettét. A kötelesség mindenekelőtt.
Ámen. De mi az, hogy eljön?
Gregor bácsi minden éjszaka erre mászkál. Ahol felakasztotta magát.
Hm. És miért akasztotta fel magát?
Mert lelkifurdalása támadt. Malcolm bácsi szerint összeütközött benne a kötelesség és a szeretet. Elvira mama szerint viszont legalább négyféle whisky ütközött össze benne. Emiatt aztán felkötötte magát. Meg azért is, mert Katharina néninek kiszívták a vérét.
Ki szívta ki?
Valami vámpír. Láttál már vámpírt?
Óvatosan a nyakamhoz emeltem a kezem, és bizonytalanul nemet intettem.
Pedig vannak. Nekünk is van. Bár ők alighanem blackwilliek. Miranda és Malvin néni.
Miért támadt lelkifurdalása Gregor bácsinak?
Mert feljelentette a testvérét, Boniphatius bácsit Cromwellnél. Tudod ki az a Cromwell?
Tanultam történelmet.
Boniphatius bácsi utálta a királyt. És ahelyett, hogy megmérgezte volna patkányméreggel, összeesküdött ellene. Gregor bácsi megtudta, és bejelentette Cromwellnek. Ő meg katonákat küldött, hogy fogják el Boniphatius bácsit. Boniphatius bácsi nem menekült, hanem a bejárattól kilenchüvelyknyire várta a katonákat. Azok jöttek, és elfogták.
Kezdtem érteni, hogy miért kell éppen kilenchüvelyknyire állnom a bejárattól.
Eszerint reggel kilenckor fogták el - következtettem.
Elfogták, és elvitték. Aztán felültették egy vérpadra és levágták a fejét.             .        .    _
Kezdett összeállni a dolog. Boniphatius McLoadot kilenckor vitték el a király katonái... hm... A blackwilli McLoadok minden bizonnyal Gregor McLoad leszármazottai, míg a springfieldiek Boniphatius McLoadé. Én ezek szerint Gregor McLoad véréből való vagyok... azaz, mi a fenét is beszélek...
Beleszagolt a zacskóba, aztán a zsebébe dugta.
Tényleg szagtalan. Katharina néni vérét láttad?
Láttam.
Nem szabad letörölni. Mindig emlékezni kell rá. Amikor a tengeren hozták a tükröt, egy nagy hajón, akkor sem volt szabad letörölni. Tudtad, hogy a várat Európából hozták?
Nem tudtam.
Malcolm bácsi azt mondta, hogy kockákra vágták az egész házat, a kockákat megszámozták, és itt újra felépítették. Malcolm bácsi szerint így is viszik majd vissza.
Mikor?
Amikor az angolok eltakarodnak Skóciából.
Katharina nénit miért ölte meg a vámpír?
Erről nem tudok. Malcolm bácsi nem mondta. Kérdeztem, de nem mondta.
Felálltam, s mintha véletlenül tenném, az erkélyhez sétáltam. Pontosan az orrom előtt néhány doberman hancúrozott. Amikor meghallották az erkélyajtó nyikorgását, felkapták a fejüket és rám csaholtak.
Visszasétáltam Thomashoz, felemeltem a rántottás tányért, s bár
éreztem, hogy a szívem közel áll a megszakadáshoz, odavittem az erkélyhez. Thomas elmélyülten szemlélte a körmeit: fogalmam sem volt róla, valami foglalkoztatja-e, vagy egyszerűen csak vár.
Például arra, hogy megegyem a rántottat.
Mintha csak véletlenül tenném, ráhelyeztem a malomkeréknyi tányért a balkon korlátjára. Aztán halk, elkeseredett kiáltás kíséretében lelöktem róla a tojást.
Thomas felnézett és lecsusszant az ágyról.
Mit csináltál?
Leesett a rántottam - panaszkodtam, igyekezve feltérképezni az arcát.
Zsebre dugott kézzel odasétált hozzám, és lenézett a kutyákra. A dobermanok éppen ebben a pillanatban láttak hozzá az égből hullott mannához.
Thomas McLoad megmarkolta a korlátot és úgy szorította, hogy belefehéredett a keze.
Az én kutyám... Rixie is ott van... közöttük! Megfordult, keresztülvágtatott a szobán, és kirohant a folyosóra. Rákönyököltem a korlátra, vártam, mi következik.
Kábé öt perc múlhatott el a tétlen várakozásban - s már éppen vissza akartam vonulni, amikor az egyik kutya előbb halkan, majd egyre erősebben vonítani kezdett. Egy másik leült, összegömbölyödött fájdalmában, s nyöszörögve hányni kezdett.
Éreztem, hogy gyöngyözni kezd a homlokom, s jókora, kövér izzadságcseppek futnak végig rajta.
Thomas McLoad ebben a szempillantásban rontott ki a bejárati ajtón. Odarohant a földön okádó kutyához, és kétségbeesetten ölelgetni kezdte.
Jaj, kiskutyám, szegény Rixie! Megmérgezett az a csúnya ember! ... Ugye nem halsz meg, kiskutyám?
Elfordultam az ablaktól, és még ahhoz is alig volt erőm, hogy kibontsam a whiskyt. Úgy éreztem, torkig vagyok a McLoad családdal. Igaza volt Billynek: a Hawaii királyság üdülőhely ehhez a bandához képest. Még akkor is, ha minden másnap kitör a vulkán, és harmadnaponként partra szállnak a japánok.
Töltöttem magamnak egy pohárkával, s csak akkor vettem észre az üveg alá helyezett cédulát, amikor vissza akartam rakni a palackot a helyére. Selyempapírra írták az üzenetet, nagy, szálkás betűkkel.
Tízkor a szokott helyen várlak, Nick.
Lenyeltem az italt, és összeborzongtam. Hol a fenében lehet az a szokott hely?
Kilenc óra előtt tíz perccel az inas bekopogott hozzám, és az ebédlőbe kísért. A hosszú, faragott, vastag lábú asztal körül már ott őgyelgett és morgolódott az egész família, kivéve Malcolm bácsit. Kíváncsi voltam rá, vajon külön macskaasztalnál terítenek-e nekem, hogy így is megalázzanak, vagy állva, a bejáratnál kell elfogyasztanom a vacsorámat, szigorúan kilenchüvelyknyire az ajtótól. Szerencsére csapongó fantáziám túltett a valóságon. Én is az asztalnál kaptam helyet, igaz, a legvégén.
Malcolm bácsi megjelenése véget vetett a csoportos morgolódásnak. Bejött, lehuppant az asztalfőre s intett, hogy mi is foglaljunk helyet.
Az inasok egyelőre mozdulatlanul álltak az ajtó mellett.
Az öregasszony megköszörülte a torkát, és erős, reszelős hangon rámordult.
Malcolm!
Malcolm bácsi felhúzta a szemöldökét. Mintha gilisztát talált volna a szalvétáján.
Tessék, Elvira.
Beszélni szeretnék veled.
Nem lehetne vacsora után?
A dolog sürgős, Malcolm.
Akkor beszélj, Elvira!
Elvira mami segélykérőn végighordozta tekintetét a többieken. Természetesen gondosan kikerülve engem.
Az a helyzet, Malcolm, hogy tűrhetetlennek tartjuk az eljárásodat. Ami az ezzel való együtt étkezést illeti. Igaz, Frederic?
A kopasz férfi határozatlanul megköszörülte a torkát.
Hát... bizonyos értelemben... feltétlenül...
Malcolm bácsi megvárta, amíg az inas elé teszi a levest. Hallgatott néhány pillanatig, majd szúrós tekintettel Elvira mamira nézett.
Tisztában vagy a családunk történetével, Elvira?
Jól tudod, Malcolm...
Akkor azt is tudnod kell, hogy Gwindan lovag, amikor elfogta Klodvigot, a normannt, tíz napig kísérte úgy, hogy saját, egy személyre is kevés elemózsiáját osztotta meg vele. Mert az volt a feladata, Elvira, hogy a normannt a királyhoz kísérje. Ha nem ad neki a sajátjából, a germán éhen halt volna. És akkor Gwindan soha nem tudta volna teljesíteni a feladatát.
Kérlek, Malcolm, ez már nagyon régen történt, és...
Ha egy családnak megvannak a hagyományai, Elvira, akkor nincs régen és most. Csak hagyomány van. Punktum. Róbert?
Bobby gyerek rémülten kapta maga elé a szalvétáját.
Tessék, Malcolm bácsi.
Van kifogásod ellene?
Eeee... Dehogy... izé... hogy lenne? A modora... is... izé... megfelelő...
Akkor itt marad, punktum!
Megfogta a kanalát, és ingerülten belekoccantotta a tányérjába. Hallgatagon, súlyos gondolatokkal terhelve költöttük el a vacsorát. Csak a két pulykatojáslány röhögött megállás nélkül.
Ügy gondoltam, jobb, ha minél sebesebben lelépek a vacsora színpadáról. Amikor Malcolm bácsi felállt, és visszavonulót fújt, visszavonultam volna én is. Sajnos, Bobby gyerek elkapta a karom, és rám ragadt, mint a bogáncs.
Kérlek szépen... izé... hogy is mondjam csak, számomra ez az izé... roppantul kínos és...
Semmi baj - veregettem meg a vállát. - Előfordul, hogy bizonyos esetben nem mindenki ért egyet egy családban...
Egye meg a fene - dühöngtem. - Már én is kezdem átvenni a nyakatekert stílusát.
Sok bajom van, kérlek - kesergett. - Izé... nem értés,  véletlenül a kutyákhoz?
Nem. Miért kéne?
Fosnak, kérlek. Valaki megetette őket, vagy mi a fene.
Úgy érted, hogy megmérgezte?
Hát én nem is tudom, mire gondoljak. Nagyon kényes jószágok ... Eeee nem zavar a kötél?
A kötél?
A szobádban, kérlek, a gerendán. Egyszer említettem Malcolm bácsinak, hogy szerintem ízléstelen, és le kéne venni, de lehülyézett, kérlek. 0 már csak ilyen. Mindig csak a hagyomány. Pedig, kérlek, őszintén mondom, nagyon ízléstelen.
Akárcsak a foltok a tükrön.
Ügy van, kérlek, az is ízléstelen. Én, kérlek, letöröltetném velük.
Kikkel?
Hát... Gregor bácsival és Katharina nénivel. Azaz... a kísértetükkel. Mert, kérlek, egyszerűen nevetséges dolog, hogy valaki felköti magát, a kötelet pedig ott hagyja a gerendán.
Hogy lehet egy kísértetre ráparancsolni?
Próbálkozz, kérlek! Abban a szobában úgyis mindig ott mászkainak. Mintha még mindig az övék lenne. Hajönnek, mondd meg nekik, hogy most már ennyi év után jó lenne, ha kitakarítanának maguk után. Ekkor gondoltam rá másodszor, hogy a bolondok házába kerültem.
Tíz perccel tíz előtt megkíséreltem megtalálni a kijáratot
Elbotorkáltam a mellett a sarok mellett, ahonnan Boniphatius bácsit elhurcolták Cromwell pribékjei, s megkönnyebbült hálával gondoltam Malcolm bácsira, amiért legalább esténként nem kell megalázkodás céljából a kijárat mellett szobroznom.
Kellemetlenül csikorgott a kavics a cipőtalpam alatt. A hold az óriási fák csúcsa felett trónolt, hideg, barátságtalan szél rezegtette a leveleket.
Csak amikor már a fák alatt jártam, döbbent belém a felismerés, hogy fogalmam sincs róla, hova kell mennem. Mi az ördögöt jelenthet az, hogy a szokott helyen ?
Szétmorzsoltam egy szitkot a fogaim között, s mivel a hold még mindig barátságosan világított, úgy gondoltam, felkeresem azt az egyetlen helyet, amelyről tudtam, hol van.
Elindultam a temető felé.
A Vérengzo
Az emberi élet mindenkori végállomása helyett azonban egy nádassal szegélyezett, jókora tónál bukkantam holdvilágra. Ahogy kibújtam a fák árnyékából, ott csillogott előttem a széles vízfelület. Ahogy azon töprengtem, hogy visszaforduljak-e, és próbáljak-e nyugodt álomra lelni az akasztott ember kötele alatt, mintha megremegett volna mellettem a tó. Mintha óriási, őskorokból maradt állat ébredezett volna odalent.
Ekkor pillantottam meg a kisfiút. Napraforgómintás pizsamájában, merev, lassú léptekkel bukkant fel a nádas szélén. Fejét felemelte, hogy bármikor rá tudjon pillantani a holdra.
Lekushadtam a fűre. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, amikor elbotladozott mellettem. Üres és kifejezéstelen volt a tekintete, mint a panoptikumfiguráké.
A hold kétségbeesett erővel világított, mintha pótolni akarná az elvesztegetett nappali órákat. A cipőm alatt hersegő fű ezüst fényben úszott, mintha a tó kiáradt volna, s egészen a kastélyig futkostak volna a lágy, szellőverte hullámok.
A kisfiú lecsüccsent a nádas mellé, és maga alá húzta a lábát. Enyhén előredőlve figyelte a vizet, mintha azt várná, hogy egyszer csak kibukkan a hullámok alól valaki.
Őszintén szólva nem is nagyon kívántam elrejtőzni. Inkább azon voltam, hogy felnyaláboljam, és bevigyem a házba. Az este és a szél hűvöse végigborzongatta a hátam, libabőrt csalt a karomra.
A kisfiú anélkül is felfedezte a közeledésemet, hogy rám nézett volna. Amikor megszólalt, jóval mélyebb volt a hangja, mint korábban. Egészen kicsit Billy barátomra emlékeztetett.
Te vagy az, Billy?
Én, Tommy.
Ekkor rám emelte a szemét. Fehér volt, mintha egyszerűen nem is lett volna pupillája. Csak egy egészen apró, vörösen égő pont villogott a nagy fehérség közepén.
Én nem vagyok Tommy.
Mintha megszaporodtak volna a libabőrök a karomon.
Bocsánat - mondtam. - Pedig esküdni mertem volna rá, hogy az vagy.
En Randolph vagyok.
Kissé nehezebben szedtem a levegőt, mint korábban. Mintha összeszűkült volna a légcsövem. Már csak megszokásból is a stukkerom után tapogatóztam, aztán szégyenkezve visszahúztam a kezem. Csak nem fogok fegyvert egy kisgyerekre!
Mit keresel itt, Randolph?
Kijöttem a vízből.- A vízből?
Ahova belefojtottál, Billy.
Rám nézett, és mosolygott. A piros pont mintha növekedni kezdett volna a szeme közepén.
Valami tévedés lesz a dologban - próbáltam védekezni, és ostobán mosolyogtam hozzá, ő azonban nem mosolygott vissza.
Cindyt azért nem kellett volna bántanod.
Ki az a Cindy?
Hát már nem emlékszel a lovacskámra? - Hirtelen felém vágott a két piros pont. - Tudod, mit figyeltem meg, Billy? Hogy ti idefent nemcsak nőtök, hanem felejtetek is!
Igyekeztem centiméterről centiméterre feltérképezni az arcát, bár a holdfény csalóka lebegése nem tette könnyűvé a dolgom. Egyszer úgy láttam, mintha mégiscsak Tommy ülne a domb tetején, máskor pedig esküdni mertem volna rá, hogy egy eddig még soha nem látott fiúcskával beszélgetek.
Vártalak, Billy McLoad - mondta, és felém nyújtotta a kezét.- Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Milyen az a háború?
Rohadt - mondtam őszintén. - Honnan tudtad, hogy háborúban vagyok?
Ó, mi odalent mindent tudunk. Meg aztán a többiek beszéltek róla, amikor errefelé sétáltak. Többnyire közvetlenül a víz felszíne alatt fekszem, s hallgatom, miről beszélnek. Szeretem azt a kisfiút ... hogy is hívják...
Thomas McLoadnak - mondtam szomorúan.
Persze - derült fel. - Tudtam, csak elfelejtettem. Szeretnék egyszer játszani vele. Ha meglenne a pónim, elhívhatnám lovagolni. Én nagyon szeretnékjátszani, Billy! Még... tudod, nem játszottam eleget. Megöltél, mielőtt még kijátszhattam volna magam.
Kitöröltem a szemembe folyó verejtéket. Kezdtem szívből utálni William McLoadot.
Nem akarsz bejönni a házba? - próbálkoztam. Hevesen megrázta a fejét.
Nem szabad. Nekem itt kell maradnom a vízben. És... nem veled szeretnék játszani, hanem azzal a kisfiúval.
Nem velem?
Pedig veled kell! Le fogsz jönni hamarosan, és játszani fogsz velem. De én nem szeretném. Te már megnőttél, de ő még kicsi.
Ha lehet, még jobban elszorult a torkom.
Miért mennék le én... oda? - mutattam remegő ujjal a víztükörre.
Rám nézett, csodálkozó, nagy szemekkel. Vörös pupillája akkorára nőtt, mint a normális, emberi pupillák.
Hát nem tudod? Elérkezett az idő, Billy. Te is lejössz és... örökre együtt maradunk.
Én... nem akarok lemenni! - tört ki belőlem a rémült kiáltás. Mosolygott, és megcsóválta a fejét.
Én sem akartam, Billy. Emlékezz csak rá, mennyit könyörögtem neked, és el akartalak lökni magamtól. Te akkor lehajoltál, és iszapot tömtél a számba. Hiába próbáltam kiköpni, nem sikerült. Élni akartam és sokat játszani. Tudom, hogy még te is sok mindent akarsz csinálni... de nem lehet. Ütött az órád, Billy!
Szomorúan felállt, és megrázta vézna kis testét.
Hívnak, mennem kell. Ne feledkezz meg róla... hogy várlak odalent!
Ho...gyan?
Láthatóan nem értette a kérdést. Félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám.
Mit kérdeztél?
Hogyan... kerülök bele a... vízbe?
Ó, már értem - vidáman felkacagott, mint aki jó tréfát hall.- Nem tudtad? Úgy mint te... engem. Téged is meggyilkolnak... Billy!
Ebben a pillanatban hatalmasat csobbant valami a tóban. A part felé tartó hullámok jelezték, hogy jókora test vágódott a vízbe. Legalább akkora, mint egy kisgyereké.
Villámsebesen hátrafordultam. Már nem volt mögöttem senki.
Ha lett volna lelkierőm hozzá, leroskadok a helyére, és kilihegem magam. Mivel azonban nem volt, annyit tettem csak, hogy oldalamra szorítottam a kezem, és elindultam arrafelé, amerre a házat sejtettem.
Nem tehettem többet tíz lépésnél, amikor ismét felbukkant előttem. Egy vastag törzsű, durva, töredezett kéreggel borított fa törzséhez támaszkodott, s ha jól láttam, éppen az ellenkező irányba
bámult. Bár tudtam, hogymeglehetősenveszélyesjátékotjátszom, olyan
halkan közelítettem meg, amilyen halkan csak tudtam. Costello őrmester vállamat veregette volna a gyönyörűségtől, ha látja a mozgásomat. Kecses voltam, mint a párduc, és halk, mint a kígyó. Csak akkor kapta fel rémülten a fejét, amikor leszorítottam a karját.
Most aztán ki fogod köpni az igazságot, kisfiam!
Az igazság helyett azonban nagy hirtelenjében a nyálát köpte ki. Méghozzá pont a szemembe. Aztán felkiáltott reszelős, felháborodott hangon.
Megbolondultál, William McLoad?! Mit jelentsen ez az ízléstelenkedés?
Mondanom sem kell, hogy Nick bácsit néztem Randolph McLoadnak.
Nick bácsi vékony macskabajusza idegesen rángatódzott, miközben megpróbálta visszacibálni magára félrecsúszott sapkáját és kinyílott bőrzekéjét.
A fenébe is, leszakítottad a gombom! Mi ütött beléd, William? Van fogalmad róla, milyen nehéz bőrzekére gombot varrni?
Letérdelt, és addig ügyet sem vetett rám, amíg meg nem találta elveszett gombját. Kezébe szorította, aztán szemrehányón megcsóválta a fejét.
Hol az ördögbe késtél ennyit? Hiszen világosan megírtam, hogy a szokott helyen.
Az az igazság, hogy elfelejtettem, hol a szokott hely.
Rövid az eszed, Billy McLoad, mindig is az volt.
Találkoztam az öcsémmel... Nick bácsi.
Eltátotta a száját, leejtette a csak nagy nehezen megtalált gombot, és hátrálni kezdett, mintha megfenyegettem volna.- H0...0I?
A tó partján.- Mi... kor?
Cirka három perce.- Beszéltélvele?
Beszéltem. Baj?
Tett még egy lépést hátrafelé.
Meg is érintetted?
Nem emlékszem... azaz... biztosan nem.
Van nálad fokhagyma?
Fokhagyma? Nincs. Csák Tongán szoktam aszalt bogyókat..
Bizonyos esetekben a fokhagyma használ a vámpírok ellen. Mondott valamit?
Hát... a pónijáról beszélt, és hogy játszani szeretne.
Rólad nem mondott... semmit?
Ismét csak megindultak a verejtékcseppek a homlokomon. Mosolyogtam, és igyekeztem elbagatellizálni a dolgot.
Hát... csak annyit, hogy velem kell majd játszania, pedig Tommyval jobban szeretne. Ugyanis... azzal marháskodott, hogy hamarosan lekerülök én is. Engem is meggyilkolnak és... feltehetően bedobnak a tóba.
Biccentett, és elgondolkodva a levegőbe meredt.
Sietnünk kell, William. Tennünk kell valamit, mielőtt még jelentőségteljesen rám nézett, és elharapta a mondatot.
Engem azonban nem lehetett megtéveszteni. Elkaptam bőrzakója hajtókáját, és magamhoz rántottam.
Beszélj, Nick bácsi! - lihegtem az arcába. - Mit jelent az, hogy mielőtt még? Mi történik ezután?
Nick bácsi kiszabadította magát a szorításomból, és méltóságteljesen eligazgatta magán a ruháját. Lehajolt, megkereste a gombot, s amikor rám nézett, ismét nyugodt volt a tekintete. Macskabajusza a legkisebb szánalom nélkül meredt a levegőbe.
Nick bácsi.. .kérlek... bizonyára tudod, hogy Tommy... milyen ruhát ölt éjszakára?
Éjszakára? Mit akarsz ezzel mondani?
Arra vagyok kíváncsi - erőlködtem- , hogy Tommy virágmintás pizsamában alszik-e éjszakánként.
Megpödörte a bajuszát, és a fűre köpött.
Tommy? Az ugyan nem. Valami allergiája van vagy micsoda... Csak a hálóinget képes elviselni magán. Soha nem adnak rá pizsamát.
Randolph hasonlított Tommyra?
A McLoadok mind egyformák. Kiskorukban úgy hasonlítanak egymásra, mint a tojások.
Emlékszel rá, miben volt Randolph, amikor vízbe fojtottam? Nick bácsi megvakarta az állat, aztán határozatlanul megvonta a
vállát.
Hát... az az igazság, hogy régen volt. De erre speciel emlékszem. Virágmintás pizsama volt rajta. Hajói emlékszem napraforgókkal...
Kinyújtottam a karom, és megszorítottam a csuklóját.
Én láttam a testvéremet... Nick bácsi. Tudtomra adta, hogy
vár... mert meg fognak gyilkolni. Mennyi időm van még... szerinted?
A gumiarcú törpe sajnálkozva tárta szét a kezét.
Nincsenek márjősok, és orákulum sincs, ami megmondhatná. Mindenesetre sietnünk kell. Meg kell törnünk a springfíeldiek hatalmát. Gyerünk Malvin nénihez!
Most már úgyis minden mindegy alapon botladoztam vele a temető felé. Éreztem, egyre kevésbé érdekel, hogy a springfieldi ág győz-e a blackwilliek ellen, sőt már az egymillió dollár sem tudott jókedvre hangolni. Mi a fenét csináljak egy zsák pénzzel a tó fenekén?
Nick bácsi a rácsos vaskapunál felém fordult, és figyelmeztetőn megköszörülte a torkát.
Van nálad kereszt?
Nincs.
Az jó. Baj lehetne belőle.
Végigsiettünk a sírkeresztek és fejfák között, ahol ismeretlen McLoadok és ugyancsak ismeretlen alkalmazottaik, barátaik aludtak örök álmukat. Aztán egyszerre csak ott sötétlett előttünk a McLoad klán előkelőinek kriptája.
Nick bácsi cinkosán felém kacsintott.
Emlékszel?
Az az igazság...
Itt csaptad le Charles fejét. Életemben nem láttam még ilyen jól sikerült vágást. Tudsz tájékozódni?
Nem hiszem.
Gyere utánam.
Lementünk néhány lépcsőn. A holdvilág elmaradt mögöttünk, s mi ott botladoztunk egymás nyomában a szűk lejáratban.
Tizenhárom lépcsőfokot számláltam meg lefelé. Ugyan, hány is lehetett volna?
Nick bácsi hirtelen megtorpant, és az előttünk magasodó feketeségre bökött.
A bronzajtó. Emlékszel?
Természetesen nem emlékeztem semmire. Lassan arra sem, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Mire vársz? Gyerünk! Nyisd már ki az ajtót!
Bár nem szívesen tettem, löktem egyet a bronzkapun. Mit nem adtam volna érte, ha nem moccan! A kapu azonban nemcsak megmoccant, hanem sarkig tárult taszításom nyomán. Önkéntelenül is az ajtófélfához lapultam, és bedugtam az ajtón a revolveremet.
Arra riadtam, hogy Nick bácsi dühösen kitépi a kezemből, és rémült kiáltással a földre dobja.
Megőrültél?
Annyi időm maradt csak, hogy felvegyem, és visszarejtsem a zsebembe. Nick bácsi dohogva eltűnt a sötétben. Néhány másodperc múlva halvány fény lobbant, aztán még egy. Két vékony viaszgyertya lángja pislogott a fal mellett egy gyertyatartóban.
Nick bácsi behúzódott egy sötét sarokba, én pedig végigfuttattam a szemem a kriptabelsőn. Egészen fent, közvetlenül a menynyezet alatt apró szellőztetőablak négyszöge derengett.
A márványtáblák a falon azt jelezték, hogy mögöttük koporsók rejtőznek - méghozzá nem is kevés. A két óriási bronzszarkofág az orrom előtt azonban valami másról árulkodott. Arról, hogy a bennük nyugvó Miranda és Malvin néni fontos szerepet játszottak a McLoad család történetében.
Köszöntsd őket! - dörmögte rekedten Nick bácsi.
Ekkor először az egyik koporsó, amely becslésem szerint legalább öt tonnát nyomott, megmozdult. Előre-hátra szitáit, mintha földrengés rázta volna. A másik kis késéssel követte a példáját.
Nick bácsi rémülten a falhoz lapult, és legszívesebben belebújt volna egy egérlyukba is. Sajnos, nem volt egyedül. Én is bújtam volna vele.
Nick bácsi végre felemelte a kezét, tölcsért csinált a tenyeréből, és ráüvöltött a fázósan remegő koporsókra.
Csendesedjetek le! ŐWilliam! AmiWilliamünk! Aki megölte Charlie bácsit és a többieket... Eljött hozzátok, hogy megtegye, amit kívántok tőle.
A koporsók remegtek, morgolódtak még egy kicsit, aztán megnyugodtak. Nick bácsi hozzám lépett, és alulról felfelé kancsalítva a szemembe nézett.
Látod, William, szeretettel fogadtak. A többi már rajtad múlik.
A körülményekhez képest viszonylag hamar visszataláltam a szobámba. Útközben azért volt időm elgondolkodni egyes skót származású, nemesi családok fura szokásain. Többek között azon, hogy éjszakára őrizetlenül hagyják a házukat.
Kinyújtottam a karom, hogy felkattintsam a villanyt, amikor hirtelen valami ránehezedett a kézfejemre. Egy szőrös, medvetalpszerű tenyér.
Csak azért nem ordítottam fel, mert egy ugyanilyen szőrös kéz befogta a számat.
Csend, mert elharapom a torkod!
Természetesen mozdulatlanná dermedtem. Szempillantás alatt kiszaladt belőlem az erő: reszketett a lábam, mint Malvin néni koporsója.
Nézz a kötélre! - suttogta a hang. - Nézz az akasztott ember
kötelére!
A holdfény beszűrődött az ablakon. A vékony, erőteljes sugarak végigpásztázták a kötélen csüngő valakit, aki éppen ezekben a pillanatokban rúgta az utolsókat.
Óriási rántással megpróbáltam kiszabadítani magam a szorításából. A medve vagy vérfarkas, vagy egyszerűen csak egy szimpla, szőrös kísértet azonban elgáncsolt. Mielőtt megragadhattam volna a kilincset, már végig is zuhantam a padlón.
Az akasztott ember ekkor eleresztette a kötelet és lehuppant a földre. A szőrös mancstí kísértet mellém roskadt, vállamra hajtotta a fejét, és fuldokolva felkacagott.
Eltoltam magamtól, feltápászkodtam, és felkattintottam a villanyt. Még akkor sem voltam egészen magamnál, amikor a sápadt, bágyadt fény elöntötte a szobát.
Az „akasztott ember  a földön ült, maga alá húzott lábbal, és a padlót verte a röhögéstől. Elegáns, napraforgómintás pizsamát viselt, alatta olyan idomokat, hogy elcsodálkoztam, miért nem szakadt le alatta a kötél.
Mert a halott ember kötele még mindig ott himbálódzott a gerendán.
A medve vagy farkasember lehúzta fejéről fülessapkáját, s két szőrös, bundás kesztyűjét, amelyekkel az arcomat simogatta, a képembe vágta. Aztán hanyatt vetette magát a padlón, és a másik mellé gurulva most már együtt folytatták a röhögést.
Csak a hitelesség kedvéért jegyzem meg, hogy neki is napraforgómintás pizsamája volt s telt, vonzó keblei.
Letörölgettem a verejtéket a homlokomról, a hófehér pohárszékhez léptem, megkerestem az üveg whisky maradékát, és jókorát húztam belőle. Aztán leültem az ágyam szélére, és vártam, hogy megjöjjön a szavam.
Az övéké azonban előbb jött meg. Egyszerre ültek fel a padlón, és egyszerre vigyorogtak rám: - Megijedt?
Beszoptam néhány cseppet, aztán még mindig enyhén remegő kézzel leraktam az üveget a pohárszékre.
Úgy nézek ki?
Mintha kicsit zilált lenne - mondta egyikük, akiről nem tudtam, hogy melyik.
Ugyan már, mitől?
Tényleg, mitől is? Hiszen végeredményben alig történt velem valami az elmúlt órák során. Csupán csak meg akartak mérgezni, találkoztam halott öcsémmel a tóparton, akit ráadásul én fojtottam vízbe, a két rokon vámpír a családi kriptában szeretettel fogadott, olyannyira, hogy még többtonnányi koporsójukat is megmozgatták a tiszteletemre, az imént pedig a vérfarkas és egy akasztott ember bukkant fel az orrom előtt. - Jézusom, hát mitől lennék megijedve?
Kitty vagy Judy - még mindig nem tudtam megkülönböztetni őket - odaült mellém, és megsimogatta a fejem.
Ugye nem haragszik? Vagy... haragszol? Hiszen rokonok vagyunk, vagy mi a fene?
Jó tréfa volt - mondtam lakonikusan. - Szellemes és humorral teli. Különben minek köszönhetem a látogatásotokat?
A két lány elkomorult, és lehajtotta a fejét. Az, amelyik eddig a kötél alatt ült, kissé odébb csusszant, és a lábamhoz telepedett.
Hát... tulajdonképpen bocsánatot szerettünk volna kérni- mondta.
Mivel határozottan kezdett zavarni, hogy nem tudtam, melyikük melyik, felemeltem a kezem.
Stop! Szeretném, ha meg tudnálak különböztetni benneteket. Mégiscsak elkeserítő, hogy fogalmam sincs róla, kinek beszélek.
Bólogattak, hogy átérzik a problémámat. Aztán az, amelyik mellettem ült, a fülemhez hajolt, mintha attól tartana, hogy kihallgat bennünket valaki.
Nehéz. Néha mi is összekeverjük magunkat. Persze azért vannak rajtunk megkülönböztető jelek. Például nekem az egyik... izé... hm... mellemen van egy kis fekete pontocska. Megmutassam?
Két ujja közé csippentette pizsamafelsője szélét és már éppen felfelé emelte volna, amikor sikerült lefognom a kezét.
Kösz. Felesleges. Hiszen az udvaron, és főleg felöltözve úgysem kérhetlek meg rá...
Nekem a fenekemen van - mondta a másik.
Jó, hát ha nem megy...
De megy - mondta a mellettem ülő. - Látod a homlokom? Ezt a piros kis foltot? Amikor kicsi voltam, leestem a lépcsőn. Neki nincs.
Valóban nem volt. így hát az agyamba véstem, hogy akinek piros
folt van a homlokán, az Judy, akinek nincs, az Kitty. Ennyire egyszerű volt az egész.
Amikor ott, kint, tegnap este találkoztunk veled... egy zabszemet sem lehetett volna benyomni a fenekembe - mondta Kitty.
Hát azt nekem sem - helyeselt Judy.
Jól ránk ijesztettél, kuzin.
Egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy tartanának tőlem. Inkább csodáltak.
Igaz, hogy megölted Charlie bácsit?
Mondják - válaszoltam beletörődve. Judy Kittyre pislantott.
Erőszakos.
Labilis lelki alkat.
Kíváncsi lennék rá, mennyi a genetikai késztetés benne.
Mi az, hogy mennyi? Valamennyi.
Ne feledkezz meg a tabula rasáról! Minden csecsemő lelke tiszta lap. A környezet rajzolja rá a saját jeleit.
Márpedig ez marhaság! A genetika minden! Nézd csak az arcát - Kitty hozzám hajolt, elmarkolta az orrom, és profilba fordította a képem. - Enyhén dülledt szem, erőszakos ajkak, határozott homlok, nincs benne semmi lombrosói. Ugyanakkor a torz lelki alkat...
Ugyan már, Kitty! Lehet erősen elfojtott nemiség is a dolog mögött. Igazán kíváncsi lennék a reakcióira... Mit szólnál hozzá, ha levetkőznék előtte?
Úgy éreztem magam, mint a kísérleti intézetbe szállított szerencsétlen kóbor kutya, amint azon vitatkoznak felette, hogy a máját kössék-e 
a veséjéhez, vagy a tüdejét a hólyagjához...
Összedörzsöltem a tenyerem, majd barátságos mosoly kíséretében alaposan hátba csapkodtam őket. Reméltem, ettől majd elmúlik a kísérletező kedvük.
Csend! Ha már itt vagyok, mostantól kezdve arra feleltek, amit kérdezek tőletek. Világos?
Világos - biccentették egyszerre.
Helyes. Szeretnék hallani valamit a családom történetéről.- Te?
Mi van ezen csodálkoznivaló? Ott, ahol nevelkedtem, nem tanítottak meg rá. Ott csak a bűn volt a rokonom, a szenny, a kéj, a vér...
Kezdtem magam egy shakespeare-i dráma főszerepében érezni. Legalább olyan patetikusan hangzottak a szavaim, mint a főhősé a III. Richárd vidéki előadásain.
A két pulykatojáslány megigézve meredt rám, mintha kígyó lettem volna, aki megpróbál köréjük tekeredni.
Én mindig is imádtalak - suttogta Kitty áhítattal. - Drámát is írtam rólad... és Malvin néniről.
Mi vagy te tulajdonképpen?
Színházi dramaturg.
Shakespeare?
Inkább csak musical... de komolyabb műfajokkal is próbálkozom. Most éppen... szóval a családról írtam. Rólad.
Kösz. És te?
Pszichológus - mondta Judy. - Kriminálpszichológus.
Itt?
Á, nem. Csak a temetésre jöttünk haza. Bent lakunk a városban. Peolában.
Szóval, hallani szeretnék valamit a családomról!
Azt mondod, semmire sem emlékszel?
Vegyük úgy, hogy nem. Amíg meg nem kaptam Malcolm bácsi táviratát, azt sem tudtam, hogy van családom.
Szánakozva néztek rám. Még a gyilkosságokat is elfelejtették, amiket elkövettem.
Kitty, te jobban ismered a történelmet - biztatta az ikertestvérét Judy.
Kitty eligazgatta melleit a pizsama alatt, és hozzám dörzsölődött.
Hogy is kezdjem, kuzin? Szóval, a McLoad család Skócia leghíresebb nemesi családjai közé tartozott. Királyok kerültek ki közülünk. Legalábbis Malcolm bácsi szerint.
Igazán?
A McLoadoknak három ága van. A blackwilli, a springfieldi és a barrimore-i ág.
Felkaptam a fejem. Ez utóbbiról még soha nem hallottam.
A három ág évszázadokon át vetélkedett egymással, ami természetesen nem akadályozta meg őket abban, hogy időről időre házasságokat kössenek egymás között. Néha a skót királyok is közülük választottak feleséget. Persze csak addig, amíg létezett az önálló, skót királyság. Azt mondják, a McLoadok asszonyai híresek voltak szépségükről.
A két pulykatojás egyszerre pirult el. Talán azt várták, hogy megerősítsem a hallottakat.
És a harmadik ág?
A barrimore-i? Hát... furcsa népség, az bizonyos.
Amennyiben?
Merlin megátkozta őket.
Kicsoda?
Merlin. A varázsló. Ismered Arthur király mondáját?
Hallottam róla.
A barrimore-iek fellázadtak Arthur és az excalibur ellen. Ezért Merlin megbüntette őket. Törpévé változtatta valamennyit. És azóta is törpék.
Nick bácsi? - préseltem ki a szót a fogaim közül.
Természetesen - biccentett Kitty. - Nick bácsi a barrimore-i ághoz tartozik.
Valamennyien... törpék?
Én csak Nick bácsit ismerem. Egyszer, valamikor régen... Nick bácsit meglátogatta két rokona... azaz a mi rokonaink is, csak a Barrimore-i ágból. Mindketten akkorák voltak, mint Nick bácsi.
Azért ne gondold, hogy Nick bácsi szerencsétlen, vagy hogy a barrimore-iek azok - vágott közbe Judy. - Éppen ellenkezőleg. Ők voltak a leggazdagabbak.
Csak nem vásárokban mutogatták magukat?
Ugyan már, Billy! Évszázadokon át ők voltak a királyok udvari bolondjai. Előbb a skót, majd az angol királyoké. Időről időre óriási jutalmakat kaptak. Birtokokat, kincseket, miegymást.
És most?
Alighanem... szegények.
Hogy szegényedtek el?
Hajói tudom, a blackwilli és a springfíeldi ág elperelte a birtokaikat.
Elperelte?
Részt vettek valami összeesküvésben. Elkobzott birtokaikat az angolok felosztották a másik két ág között.
Engem azonban még mindig Nick bácsi törpesége izgatott.
Azt mondjátok, az egész barrimore-i ág törpe? Hány ilyen törpe élhet Skóciában?
Állítólag egész falvak.
Valóban Merlin változtatta őket törpévé?
Judy megvonta a vállát, és mintha véletlenül tenné, megcirógatta a nyakam.
Ami engem illet, nem hiszek a mesékben. Egyszer olvastam egy tanulmányt, hogy a világ ősnépessége törpe volt. Alighanem a crómagnoni ember kialakulása után. Csak a törpék tudták elviselni a klimatikus megpróbáltatásokat.
Furcsa elmélet.
De nem egészen ostoba! Gondold csak meg, kuzin: a legzordabb vidékek lakói mind kistermetűek. Ázsia lovasnomádjai, az
eszkimók, a Kalahári sivatag pigmeusai és a skót felföld lakói közül is sokan. A többiek megnőttek, ők kicsik maradtak. Ment ez Merlin varázsvesszeje nélkül is.
Hogy kerültek a McLoadok Amerikába?
Valamelyik ősöd, alighanem a blackwilliek közül úgy döntött, hogy szabad földre költözik, ahol nem az angolok az urak. És mindaddig ott is marad, amíg vissza nem áll a skót királyság szuverenitása. Darabokban hozták át a tengeren az ősi kastélyt.
A temetőt is?                                            - Csak Malvin nénit és Mirandát.
Miért éppen őket?
Mert Malvin néni boszorkány volt. Miranda pedig vámpír. Megsemmisítették volna őket.
Kiket? Kik?
A sírjaikat a falusiak. Azt mondták, csak költözzenek az urak Amerikába, ők tűzre vetik Malvin néni és Miranda maradványait. Állítólag elég sok galibát okoztak a Felföldön. Gyerekeket raboltak el, élő emberek vérét szívták. Déd-déd-dédapád, valami Douglas McLoad ezért áthozatta őket is bronzkoporsókban. Azóta aztán itt vannak.
És mi ez a harc a két ág között? Judy megvonta a vállát.
Én igazán nem vagyok az ellenséged, kuzin, sőt ellenkezőleg- ezzel gyengéden végigfuttatta ujjait a hátgerincemen- , de... én a springfieldiek közé tartozom. Állítólag az apád, akit végül is te öltél meg, volt az utolsó blackwilli... és most, természetesen, te. De a családi jog szerint, mivel te gyilkoltál, és gondnokság alá helyeztek... a vagyon a másik ágra száll. Ne aggódj, így is sok marad neked ... Persze az igazán nagy pénz Malcolm bácsit és bennünket illet. Hacsak be nem nősülsz hozzánk - tette hozzá kacéran.
Elgondolkodtam, de nemigen jutott értelmes dolog az eszembe. Mi az ördögért bízott meg William McLoad, hogy helyettesítsem? Ha hazajött volna, felvehette volna a pénzét, nemcsak a százezer dollárt, hanem a milliót is, s a dohánnyal felszerelkezve visszatérhetett volna Hawaiira álmai királynőjéhez. Igaz, hogy fél évet itt kellett volna töltenie - reggelente öt percet, kilenchüvelyknyire a feljárattól... - Talán valóban nem bír ki hat hónap távollétet két szerető szív?
Min töröd a fejed, kuzin?
Csak elgondolkodtam - mondtam felriadva. - Mi a helyzet Róbert McLoad testvérével... azaz az én unokatestvéremmel,
azaz... ennyi távollét után már azt sem tudom, ki milyen rokonom. Szóval?
A két pulykatojáslány nagy szemet meresztett rám.
Te nem tudod?
Csak annyit tudok, hogy meghalt.
A két testvér összenézett  furcsa módon egyetlen szempillantás alatt eltűnt a hányaveti, gyerekes mosoly az arcukról. Egyikük sem akart válaszolni, mintha mindegyik a másiknak akarta volna átpasszolni a labdát.
Nos?
Judy - úgy látszik, ő volt a merészebb- , megvonta a vállát, és mintha leheletnyit közelebb húzódott volna hozzám.
A doktor azt állapította meg róla, hogy elfogyott. Azt hittem, nem jól hallok.
Mit csinált?
Elfogyott. Mint a gyertya. Ezt mondta róla Howard doki.
Ezt nem értem.
Őszintén szólva mi sem.
Mennyi idős volt Trevor?
Hogyhogy nem tudod? Ja... igen. Huszonnégy.
És elfogyott?- Elfogyott.
Ismertem néhány betegséget, amelyekben el lehet fogyni, mint a gyertya, ezeknek azonban van nevük. Még akkor is, ha többnyire nem szívesen ejtjük ki őket. Talán ősidők tabuja őrződött meg velük kapcsolatban az emlékezetünkben.
Az az igazság, kuzin, hogy mi nem voltunk itt ezekben az időkben.
Kitől hallottátok?
Bobbytól. Ő mesélte, hogy Trevor meggyőzte Malcolm bácsit: az orvosok csak arra valók, hogy eltegyék láb alól az embert. Howard doki pedig nem tudott mást megállapítani, mint hogy Trevor egyre rosszabb állapotban van. Reggelente alig tudott kimászni az ágyából...
Hirtelen az eszembe villant valami. Amikor az éjszakát a vámpírral, azaz Mirandával töltöttem... másnap reggel mintha ólomsúly húzta volna lefelé minden tagom.
Volt boncolás?
Ügy tudom, igen.
Hogyan lehetséges az, hogy Trevorra jószerével még rá sem gördült a kriptatető, felesége máris férjhez megy? És éppen az elhunyt testvéréhez?
Judy legyintett, és ismét megbirizgálta a hátgerincemet.
Ó, hát ez éppen Trevor akarata volt, kuzin. Állítólag a halálos ágyán vetette papírra. Azt akarta, hogy Rebecca továbbra is benne maradjon a pikszisben, a vagyont értve ez alatt.
Különben?
Különben Rebecca csak a saját részét szakíthatta volna ki a McLoad mennyországból.
Az mennyi?
Erről talán egy ügyvédet kellene megkérdezned. Elgondolkodtam. Rebeccának tehát egyáltalában nem fűződött
érdeke férje halálához. Trevor elhunyta után ugyanis nagyon könnyen kicseppenhetett volna a gazdagságból - ha igaz, amit Judy kuzin mond. Trevor segített Rebeccán  végrendeletében arra biztatta Bobbyt, hogy vegye feleségül. Na már most, el lehet-e képzelni, hogy Rebecca megöli a férjét, csak azért, hogy hozzámehessen Bobby gyerekhez? A válasz határozott és egyértelmű. Nem. Nem lehet elképzelni.
Mi a helyzet Thomasszal?
Honnan tudsz róla?
Megéreztem a Kitty szavában rejlő riadalmat. Átvillant az agyamon, hogy csak igen óvatosan deríthetem fel a terepet, mert azonnal bezárkóznak, mint félénk cselédlány a kamrájába.
Emlékszem, hogy beszélték.
Gyerekkorodban? Rólad?
Rólam - adtam meg magam.
Túl gyorsan jönne utánad - mondta Judy.
Eddig még mindig hosszabb volt a szünet - így Kitty.
Úgy éreztem magam, mintha kérdezz-felelek játékot játszanánk, csak éppen nem vagyok egészen tisztában a szabályokkal.
Mennyi volt a szünet? - kérdeztem homlokom ráncolva.
Kábé három generáció. Tommy pedig az első lenne utánad.
Van úgy, hogy felgyorsulnak a dolgok - mondtam bölcsen. Judy felrántotta a vállát.
Lehetséges. Persze, az is lehetséges, hogy Thomas nem lesz Vérengző. Bár bizonyos furcsa jelek arra mutatnak...
Vérengző? Mi a fene az a Vérengző? Megráztam a fejem, megütögettem a homlokom, mintha belülről odaragadt volna valami a koponyámhoz.
Valami baj van? - kérdezte aggódva Kitty. - Rosszul érzed magad?
Nem emlékszem... Pedig itt van a fejemben, mégsem emlékszem - panaszkodtam. - Hiába, ötéves voltam.
Mire nem emlékszel? - kérdezték egyszerre segítőkészen.
A Vérengzőre. Tudtam, hogy rám is mondják, de... talán ha segítenétek...
Egyáltalán nem emlékszel semmire? - kérdezte elképedve
Judy.
Egyen meg a fene, William McLoad! - dünnyögtem magamban. - Marhaságokkal tömted tele a fejem, a lényegről meg megfeledkeztél. Ha nem szántszándékkal hallgattad el előlem, te rohadék!
A Vérengzőmindig kisfiú vagy kislány. Állítólag Shakespeare is az ő történeteiből merítette a gonosztetteket. Például azt, amikor a III. Richárdban gyerekeket fojtanak bele egy boroshordóba. Valamelyik Vérengző így végzett a testvéreivel. A hagyomány szerint kislány volt.
Éreztem, hogy égnek állnak a szőrszálak a hátamon. Judy előrehajolt, és megfogta a kezem.
A Vérengző mutáns, kuzin!
Micsoda?!
Modern kifejezéssel, legalábbis. Mert minek neveznéd azt a fickót, aki általában minden harmadik generációban beleszületik a családba, s egyetlen vágya, hogy kiirtsa legközvetlenebb hozzátartozóit. Mutáns. Genetikai torzszülött. Egy vérengző lény, akiben semmi más érzés nincs. Ezt is beleírta Kitty a darabunkba, kuzin.
Hány ilyen mutáns fordult már elő a McLoad család történetében?
Malcolm bácsi kiszámította. Legalább tíz, de lehet, hogy valamivel több.
Van valami oka?
Malcolm bácsi szerint Merlin.
Avarázsió?
Igen. Merlin állítólag így büntette meg Lancelot lovag leszármazottait. Te hiszel az átkokban, kuzin?
Magam sem tudtam, mit válaszoljak rá. Tongán még nem hittem, pedig ott legalább tíz varázslót ismertem személyesen, itt viszont már semmiben sem voltam biztos. Abban sem, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom.
Mit csinálnak a Vérengzők?
Hogyhogy mit csinálnak? Vérengzenek. Mint a görény a tyúkólban. Nemcsak azért öli meg a tyúkokat, mert éhes - erre egy éppen elég lenne- , hanem azért mert azok élnek. Azt akarja, hogy ne éljenek. Zavarja az élet. Maga az Élet Hát a Vérengző is ilyen. Megöl mindenkit...
... amíg őt magát is meg nem ölik.
Kitty hevesen a karomba markolt.
Érzel vágyat az öleshez?
Nem én - mondtam őszintén. - Ellenkezőleg.
Hát ez az! - sóhajtotta Kitty. - Csak gyerekkorában Vérengző. Ha felnő - konkrétan, ha eléri a húsz évet- , megváltozik. Mintha nem is ő lenne, aki addig gyilkolt. Állítólag több Vérengző is pappá szenteltette magát, és kolostorba zárva töltötte hátralévő éveit. Egy pedig főpap lett. A canterburyi érsek kedvence.
Lehajtottam a fejem. Mintha szégyenkeztem volna a múltamon.
Eszerint holtbiztos... hogy én voltam a Vérengző?
Holtbiztos, kuzin. De kinőtted. Elmúltál húsz  te már más vagy.
Ez igaz - biccentettem- , de Thomas?
Nincs meg a harmadik generáció! - figyelmeztettek.
És ha hamisak a megfigyelések? Vagy ezúttal botlott egyet a génprogram?
Nem válaszoltak. Összébb húzódtak, és meredten a padlóra bámultak. Az akasztott ember kötele rosszallóan hintázott a fejünk felett
Amikor elbúcsúztak, Kitty átölelt, számra szorította a száját, és megpróbálta nyelvével elérni a nyelvem. Óvatos mozdulattal kibontakoztam az öleléséből.
Kitty elégedetlenül rám mosolygott. Most vettem csak észre: mintha erősebbek és fejlettebbek lennének a szemfogai, mint általában. A folyosói halvány derengés és a szobából kicsapó fény furcsa fénykeretbe foglalták az alakját. Volt valami nem e világi a mosolyában.
Hozzám lépett, és az arcomhoz dörzsölte az arcát. Összezártam a szám, de ezúttal felesleges volt az óvatosság. Meg sem kísérelt a nyelvével hozzám férni, ehelyett a nyakamon húzta végig az ajkát. Szája kinyílt, s megdöbbenve éreztem, hogy két éles metszőfoga a verőeremen szalad végig. Enyhén megkarcolja, aztán óriási erőfeszítéssel elszakítja magát tőle.
Kitty megrendült, kibontakozott az ölelésemből, és ellökött magától.
Jó éjszakát, kuzin!
Mindketten belevesztek a folyosó sötétjébe. .
Első dolgom volt, hogy ellenőrizzem a stukkeromat. Bár rendben találtam, ezúttal nem nyugtatott meg a dolog. Mi az ördög ez az egész itt körülöttem? Lehet, hogy nem is valóság, csak álom? Lehet, hogy még mindig Tongán vagyok, s valamelyik törzsi varázsló itatott meg kábítószeres kotyvalékával? Akárhogy is van, tanácsos lenne minél hamarabb felébrednem!
Még el sem helyezkedtem a takaró alatt, amikor halkan megkopogtatták az ajtót.
Mélyet sóhajtva lekászálódtam az ágyról. Vajon ki lehet az újabb éjszakai látogató? Malvin néni, Miranda vámpír vagy maga a Vérengző? Esetleg egy ismeretlen kriptalakó?
Kinyitottam az ajtót, és óvatosan félrehúzódtam. Amikor látogatóm átlépte a küszöböt, rácsaptam a villanykapcsolóra.
A kigyulladó villanyfény úgy elkápráztatta, hogy a szeméhez kapott, magasra emelve egy megtermett whiskysüveget.
Eeee... izé... te vagy az, Billy ? Kérlek... ez az izé...
Bobby gyerek volt az éjszakai látogatóm.
Pár másodperc alatt hozzászokott a szeme a világossághoz. Néhány pillantást vetett szobám két díszére, az akasztott ember kötelére és a vérfoltos tükörre, aztán megsimogatta vékony kis bajuszát.
Izé... kérlek, ne haragudj, hogy ezen az éjszakai órán... de még nem volt alkalmunk. Ugyebár, mégiscsak unokatestvérek volnánk... vagy mi a szösz.
Vagy mi a szösz - bólintottam.
Elvettem tőle az üveget, előkaptam két poharat, és öntöttem magunknak két istenes adagot.
Bobby gyerek kíváncsian nézegette a képem, míg én az ital porciózásával voltam elfoglalva.
Ismeretlenek... a vonásaid, Billy - mondta aztán szokatlanul tisztán. Nem volt egyetlen eeee vagy izesem a mondatában.
Miután ennek előtte még soha nem láttuk egymást...
I... igen. És ... ha bizonyára ismered azt az izét... akarom mondani történetet a kisfiúról... aki izé...
A Vérengzőre gondolsz?
Zavartan felvette a poharát, és ivott egyet.
Rá. Ne értsd félre, Billy, én... izé... egyáltalán nem ítéllek el érte... jól tudom, hogy vannak vágyak... amelyek... izé... nem lehet őket elfojtani. Harcolhatsz ellenük, de... nem győzhetsz felettük. Igaz?
Óvatosan belekóstoltam az italba. Mi az ördög van itt már megint? Újabb titok? Kezdett éppen elegem lenni a McLoadok újabb és újabb rejtélyeiből.
Igaz. Bizonyos értelemben, persze.
Természetesen, Billy... izé... Én tudom, hogy te már nem vagy a... Vérengző. Tudom, hogy valaki más vagy...
Sejtelmed sincs róla, mennyire más - gondoltam. Ittunk, miközben poharam felett az arcát fürkésztem. Bobby lenyelt néhány kortyot, majd letette a poharát.
Eeee... Billy... az a helyzet, azért jöttem, hogy izé... megmondjam, ez a marhaság... izé, hogy az ajtónál kell állnod... nem tőlem származik és... izé... nagyon ízléstelen, kérlek.
Elpirult, elsápadt, felemelte a poharát, és fenékig itta. Most értettem csak meg, hogy ez volt jövetele célja. Elhatárolni magát a megalázásomtól.
Rá se ránts, Bobby - vertem a vállára, és teletöltöttem a poharakat. - Ennyi pénzért igazán elálldogálhatok néhány percig.
De a megalázás, kérlek!
Hohó, jó lesz vigyázni! A végén még kiesem a szerepemből!
Hát az valóban szörnyű - mondtam. - Lelkileg készít ki, nem is vitás!
Szóval... eee... nekem semmi részem benne. Ha rajtam múlna... eee... izé... neked adnám a részed és... Az a helyzet, hogy Malcolm bácsi valamennyiünket a kezében tart! - tört ki végül.
Kezében? Mivel?
Talán nem így kellett volna kérdeznem, de a meglepetés ereje elvette az óvatosságomat.
Kit ezzel, kit azzal.
Mivel nem voltam úriember, egyenesen rákérdeztem.
Téged mivel?
Eeee... igazán megpróbált már... mindenfélével... Ekkor egyszerre csak világosság gyulladt a fejemben. Az ördögbe, hogy eddig nem jöttem rá!
Te, Bobby - mondtam óvatosan, mert sem elriasztani, sem megsérteni nem akartam.- Te Bobby... te nem szereted Rebeccát!
Lesütötte a szemét, és remegő ujjakkal megfogta a poharát.
Kérlek én... nem vagyok oka... Malcolm bácsi.
És Rebecca?
Őt... izé... nem érdekli.
Nem érdekli, hogy te... hm... nem kedveled a nőket?
Eeee... izé... őt csak az érdekli, hogy ne kerüljön ki a vagyonból. Ha kikerülne... csak keveset kapna... valami végkielégítést.
Ez az izé... családi szabály. Ezért... eee... izé... behunyja a szemét.
Izgatottan mocorgott, mint aki már túl van a legfontosabb közlendőn, és el akar menni.
Az az az... ízléstelen jelenet... Malcolm bácsinál... Természetesen, ha elégtételt akarsz... én...
Inkább mesélj valamit Malvin néniről! Rémülten meredt a képembe.
Kiről?
Malvin néniről. A kriptában.
Nagyot nyelt, és letörölt néhány verítékcseppet a homlokáról.
Őszintén szólva nem tudom, hogy jön ez ide, de... izé... boszorkány volt és... nagy ribanc... kérlek. És királyné.
Micsoda?!
Valami skót király... vagy izé... micsoda... felesége. Ő vitte a legtöbbre a McLoadok... izé... közül. Megfojtották.
Miért?
Mert... valami zűr volt a kastélyban. Valami nemesemberbe beleszeretett és... mivel az nem akart vele... tudod, kérlek... kiszívta a vérét, vagy mi a fene.
És Miranda?- Őt is.
Megfojtották?
Lefejezték. Boszorkányság miatt. Ő egy másik király szeretője volt.
Melyik ághoz tartoztak?
Eeee, kérlek, hát a tiédhez... a blackwillihez.
Letette a poharát az asztalra, és fehér monogramos, szép zsebkendőjével megtörölgette a homlokát. Rendesen remegett a keze, mintha ugyancsak másnapos lett volna. Most vettem csak észre, hogy nyúzott az arca, mintha apró ekékkel szántották volna végig.
Nem nézel ki jól, kuzin. Riadtan rebbent rám a szeme.
Eeee, kérlek, nehéz... éjszakáim voltak.
Egyszerre csak ismét bevágott valami az agyamba. Méghozzá egy fénybomba. Olyan erővel, hogy ragyogott a szürkeállományom, mint millió szentjánosbogár.
Átnyúltam az asztalka felett, és megfogtam enervált, csontos, izom nélküli kezét.
Tudod, Bobby, hogy én, mint a volt Vérengző... érzékenyebb vagyok bizonyos dolgok iránt. Valamit érzek rajtad, amit... hogy is
mondjam csak... a közönséges ember úgy nevezne, hogy természetfeletti. Érted, mire  akarok kilyukadni, Bobby?
Kuzinom a levegőbe bámult, aztán legnagyobb meglepetésemre felvonta a vállát, és szomorúan maga elé suttogta:
Értem én, Billy, hogyne érteném.- És?
Rám emelte a tekintetét. Mint a riadt, gonosz vadászok kergette őzé, olyan volt a nézése.
Beteg vagyok, Billy... Eeee... nagyon beteg. Kérlek, izé, hogy is mondjam...
Ekkor már pontosan tudtam, mi a baja. Megveregettem a vállát, és megnyugtatóan a fülébe dünnyögtem:
Nekem igazán mindent elmondhatsz, Bobby. Hiszen a kuzinod vagyok.
Eeee, igazán az a helyzet, Billy, hogy... pokolian kínos, ráadásul ... hogy is mondjam csak... izé... ízléstelen, kérlek...
Vámpír? - kérdeztem tompán.
Kihúzta a csuklóját a kezemből, és a falra meredt.
Hát tulajdonképpen... izé... az. Vámpír.
Konkrétan kicsoda?
Konkrétan, kérlek, izé... alighanem Miranda.
Mióta?
Hát, kérlek, izé... nem régóta. Talán két-három hónapja jött először.
Elmondanád, hogyan történt?
Kedvetlenül meghúzogatta a bajuszát, és siránkozóra váltott a hangja.- Muszáj? Kérlek... beláthatod, hogy pokolian kellemetlen.
Belátom, de akkor is muszáj!
Kérlek... Izé... az úgy volt, hogy lefeküdtem este és... ő jött.
Nyitva hagytad az ablakot?
Kérlek, én mindig nyitott ablaknál alszom. Télen-nyáron. Ha be lenne zárva az ablak... egyszerűen nem bírnám ki! Képtelen lennék egy bezárt helyen...
Megrázta a fejét, és nem fejezte be a mondatot. Én pedig szép csendesen megállapítottam magamban, hogy Bobby gyereknek jól fejlett klausztrofóbiája van. Egyebek mellett, természetesen.
És?
Mit és, kérlek?... Lefeküdtem, behunytam a szemem, aztán egyszerre csak kinyitottam. És az erkélyajtó felé néztem.
Miért, Bobby?
Hogy miért néztem arra? Hát... kérlek... hova máshova nézhettem volna?
Például az ajtó felé.
Hát... nem is tudom. Talán mert lebegett a függöny. Igen, lebegett!
Jól van, Bobby. Emlékszel valami másra is?
Hát... izé... hogyne emlékeznék, kérlek. Egyszerre csak félrelebbent a függöny és... bejött Miranda.
Honnan tudtad, hogy ő? - csaptam le rá.
Honnan is? Kérlek... ezt nem tudom. Egyszerűen tudtam, hogy ő. Nem lehetett más, csak Miranda. Ő, akit lefejeztek.
Hm. A külseje?
Furcsákat tudsz kérdezni, kérlek... Izé, igen, nagyon furcsákat. Hát milyen lehet egy vámpír külseje? Szürke volt, kérlek.
Úgy érted, hogy a ruhája?
Úgy értem, hogy az egész. Az egész Miranda rohadtul szürke volt. Mint az egérszar, kérlek.
Bár fogalmam sem volt róla, hogy az említett tárgy valóban szürke-e, erről egyelőre nem akartam vitát nyitni.- Tovább!
Izé... bejött a szobámba. És... az ágyamra ült. Ami... kérlek szépen a jólneveltség teljes hiányára utal. Anélkül hogy engedelmet kért volna, egyszerűen csak leült az ágyam szélére!
Ha engedelmet kért volna... megengedted volna? - kérdeztem kíváncsian.
Felháborodottan emelte rám a szemét.
Ugyan már, Bobby... hova gondolsz! Hiszen jószerével csak egy, izé... gatya volt rajtam, őrajta meg valami, izé... vékony köpeny. És, kérlek, ugye, a hold ahogy sütött, keresztülvilágított a köpenyén, és én láttam... izé... szóval, majdnem meztelennek. Undorító volt, kérlek!
Mélyet sóhajtottam, és továbbot vezényeltem.
Akkor, kérlek, odaült az ágyam szélére... vagy ezt már mondtam. Lehajolt a nyakamhoz és... alighanem szívni kezdte a vérem.
Alighanem?
őszintén szólva nem emlékszem pontosan. Az a gyanúm ugyanis, hogy közben elaludtam... vagy izé... lehet, hogy el is bódultam.
Mitől?
Ezt nem tudom, kérlek. Bizonyára a harapásától.
Megharapott?
Meg. Izé... meg.
Miért nem védekeztél?
Leszegte a fejét, mintha a miértre keresné a választ. Végül tanácstalanul megvonta a vállát.
Ezt nem tudom... kérlek. Annyi biztos, hogy nem védekeztem. Nem tudtam felemelni a kezem.
Megpróbáltad?
Erre határozottan emlékszem.
Meg akartad ütni? :
Olyan hevesen intett nemet, mintha gyilkossággal vádoltam volna.
Dehogy, kérlek, hova gondolsz! Egy nőt megütni?!
Az nem nő, hanem vámpír!               t
Kérlek... Miranda akkor is nő... volt. És amit a köpenye alatt láttam... nem volt ugyan számomra vonzó, de... kétség sem férhetett hozzá, hogy Miranda nő!
Ha nem akartad megütni, akkor miért akartad felemelni a kezed?
Hogy megfenyegessem, kérlek... Izé... hogy szóljak neki: bizonyos társadalmi körökben nem illő, amit csinál.
Áha. De nem tudtad felemelni a kezed?
Izé... nem.
Meg sem tudtál mozdulni?
Izé... nem.
Helyes. Mit csinált ekkor Miranda?
Kérlek szépen... ízléstelen módon becézett.
Miket mondott?
Hogy én vagyok a... valami... mit tudom én micsodája. Nem hagyhatnánk ezt abba, kérlek?
Még csak egy kérdést. Ezután melléd feküdt? Elvörösödött, és óriásit nyelt.
Eléggé el nem ítélhető módon.- Azután?
Azután... mondom, hogy elaludtam. De előtte még éreztem ... hogy izé... megharap.
Láttad a fogait?- Hát... láttam.
Milyen volt?
Mint a moziban. A Drakula-filmekben. Kettő nagy. És tűhegyes. A nyakamhoz hajolt és... belém harapott, kérlek.
Ezután, gondolom, semmire nem emlékszel.- Hát... nem.
Másnap reggel?
Későn ébredtem, kérlek. A reggelit is elpasszoltam. És különben sem volt étvágyam... Gyenge voltam és... törődött.
Véres volt a vánkosod?
Most láttam először őszinte félelmet a szemében.
I... Igen. Az volt. És a... lepedőm is.
Hm.
És egész délelőtt... vért köptem, kérlek - tört ki váratlanul. Ez mindenesetre új volt. Nem is tudtam hirtelen mit kezdeni
vele.
Hogyhogy vért köptél? - kérdeztem kábán.
Hát... egyszerűen. Fogat mostam és csak köptem a vért. Egész délelőtt. Nagyon nyugtalan voltam, kérlek. Már arra gondoltam, hogy el kellene hívatnom Howard doktort.
De nem hívattad el?
Hát... nem.- Miért?
Mert elállt. Azonkívül... kérlek, bizonyára hülyének nézett volna. Már, persze, ha elmondtam volna neki, hogy Miranda... izé... harapott meg.
Azóta hányszor volt nálad?
Hát... kérlek... ha jól számolom, vagy ötször. Szentséges Úristen!
Mindig ugyanaz a forgatókönyv?
Hogyan, kérlek?
Arra gondolok, hogy... mindig ugyanaz játszódik le?
Ugyanaz, kérlek. Ő jön, én pedig meg sem tudok moccanni. Ő mellém fekszik... rettentően gusztustalan, kérlek... aztán megharap. .. és szívja a vérem. Másnap pedig vért köpök. És... legutoljára már hánytam is. És... szarul vagyok, kérlek.
Beszéltél erről másnak is?
Dehogy, Billy. Csak neked. Arra gondoltam, hogy tengerész voltál, és... szóval, öltél már embert. Te talán jobban kiigazodsz ezekben a dolgokban.
Irigyeltem a bizalmát. Bárcsak így bízhattam volna magamban én is!
Meg szeretném nézni a nyakad.
Muszáj, kérlek?
Muszáj.
Egészen közel hajoltam a bőréhez, de nem érintettem meg. Anélkül is látszott rajta a két tűhegyes fog szúrásának a nyoma. Bobby elnyomta a cigarettáját, és kétségbeesetten nézett a szemembe.
Billy... ez annyira, de annyira ízléstelen! Ez egyszer kénytelen voltam igazat adni neki.
Mielőtt végleg elment volna, feltettem az erre az éjszakára rendelt utolsó kérdést.
Kérlek, Bobby, nem tudod, vannak errefelé szúnyogok? Ostoba képet vágott. Pár másodpercbe beletellett, mire megértette, mit kérdeztem tőle.
Szúnyogok... izé... hogyne lennének! Bár az inasom izé... irtja őket valami szerrel, mégis megcsípnek néha.
Hol?
Hol itt, hol ott. Legutoljára a... seggemen, kérlek. Meg a nyakamon. Ott is.
Elgondolkodva bámultam a lebegő függönyre az erkélyem előtt. Nem tudom, miért, de nyomasztó érzéseim voltak. Mintha féltem volna az éjszakától.
Éjszakai randevú a bánatos özveggyel
Lefeküdtem, és azon töprengtem, nem kellene-e becsuknom az erkélyajtót. Mielőtt azonban még eldönthettem volna a kérdést, halk kopogtatást hallottam az ajtó felől.
Kimásztam az ágyból, és mint korábban, kezembe kaptam a stukkeromat.
Ki az?
Én - suttogta egy erőszakos női hang.
Kockáztatva vele, hogy esetleg a vámpírt szabadítom magamra, kitártam az ajtót. A kinyíló résen át azonban nem vámpír-Miranda, hanem egy napraforgómintás pizsama, s benne Kitty nyomakodott be a szobába.
Engedj már be, az istenért, még a végén meglát valaki!
Például ki?
Például Judy.
Akkor mi lesz?
Telekürtöli a házat, hogy veled aludtam.
Ennyire hazudós?
Miért lenne az? Hiszen veled fogok aludni.
Egyetlen mozdulattal hajította le magáról a pizsamáját, és kapta el a kezem. Úgy berántott az ágyba, hogy még tiltakozni sem volt időm. Mire feleszméltem, már rajtam is feküdt. Száját enyhén kinyitotta, láthatóvá téve kissé előreálló, hegyes szemfogait.
Vártam, hogy megbénuljak, de nem bénultam meg. Ehelyett küzdöttem derekasan: megpróbáltam lerázni magamról.
Kitty! Hagyj, nem hallod?! Hiszen a rokonod vagyok!
Na és? - lihegte. - Nem akarok feleségül menni hozzád, bár... elég távoli... a rokon... ságunk.
Mielőtt végképp feladtam volna az ellenállást, ismét kopogtak az ajtón. Halkan, de mégis sürgetően.
Kitty megmerevedett, és mélyet sóhajtva legördült rólam. Aztán figyelmeztetőn a szájamra tette az ujját.
Az a néhány másodperc, amíg nem törődött velem, éppen elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek.
Billy - hallottam az ajtón túlról Judy halk sürgetését. - Engedj be, kuzin!
Lapultam a meztelen lány mellett, mint sündisznó a fűben.
Úgyis tudom, hogy ébren vagy, kuzin. Kérlek, nyisd ki az ajtót! Mivel céltalan lett volna az alvót játszanom, azt játszottam, hogy
meglepődöm.
Mit akarsz?
Látni szeretnélek.
Majd holnap. Reggel kilenckor. És meg is alázhatsz.
Most akarlak. És Kittyt is látni akarom... azt a rohadt cafkát! Hiszen megállapodtunk... vagy mi a fene! Hallod, Kitty! A szemedbe akarok nézni, te piszok áruló!
Kitty testét tetőtől talpig vörös hullámok öntötték el. Kimászott az ágyból, és kényszeredetten magára kapkodta a pizsamáját.
Mi a fenét keresne nálam Kitty?
Na mit? Nincs nagy fantáziám, de valahogy azért kitalálom. Kitty, gyere ki, mert kitaposom a beled!
Értsd meg, Judy, nincs nálam Kitty!
Ne szédíts, kuzin. A szobájában sincs.
Megnézted a WC-n?
Nem lenne egyszerűbb, ha beengednél?
Le vagyok vetkőzve. Meztelen vagyok.
Éppen azért.
Ha nem tűnsz el, holnap beárullak Malcolm bácsinál. Alighogy elhaltak a léptei, óvatosan elfordítottam a kulcsot, és
kitoltam a folyosóra Kittyt. Remegő kézzel nyúltam a whiskysüveg után, és csak úgy tengerészgyalogoshoz illőn bekaptam belőle néhány nyeletet. Ügy gondoltam, ezzel vége is az éjszakai látogatásoknak. Naná, hogy tévedtem!
Lefeküdtem, fejem alá tettem a karom, és egyetlen pillanatra behunytam a szemem. Mire kinyitottam, már ott állt előttem Rebecca. Rebecca McSkeane, Bobby kuzinom menyasszonya.
Felkönyököltem az ágyon, és elégedetten konstatáltam, hogy rajta legalább nem napraforgómintás pizsama feszül. Tudj  isten miért, de mióta a tó partján felfedeztem saját kezűleg vízbe fojtott kistestvéremet napraforgómintás pizsamájában, valahogy nem volt nyerő nálam ez a minta.
Rebecca McSkeane egyszerű, de tapintatosan kivágott, sárkánymintás selyemköntöst viselt.
Szó nélkül leemelte az asztalomról a whiskysüveget, szájához illesztette, és lehúzott néhány rendes nyeleiét.
Egész jól csinálta, meg kell hagyni. Egyetlen csepp maradt csak a szája szegletében, azt is azonnal lenyalta hegyes, piros nyelvével.
Meglepődött?
Kell erre válaszolnom?
Dehogy. Inkább azt mondja meg, mit gondol rólam?
Például azt, hogy maga a vámpír.
Hátravetette a fejét, és felkacagott. Azzal az alt, ingerlő kacagással, amely alkalmas rá, hogy a magamfajta, kiszolgált tengerészgyalogost az őrületbe kergessen.
Miért lennék én a vámpír? Úgy nézek ki?
Hogy jött be, hiszen meg sem lebbent a függöny? Felmászott a villámhárítón?
Nem fogja elhinni. Rejtekajtón.
Mi a fene - ámultam el. - Van itt rejtekajtó?
Minden valamirevaló kastély tele van velük. Ez meg különösen. Képzeljen el egy óriási, négyszögletes, ementáli sajtot, amely telis-tele van lyukkal.
Megnyugtató - nyögtem, és becsavartam magam a takaróba.- Bocsásson meg, hogy nem egészen az alkalomhoz illő öltözékben fogadom...
Leült az ágyam szélére, és a szemembe nézett. Én viszont a fogára. Szépen csillogott, de egyik szemfoga sem volt nagyobb a kelleténél!
Szóval meglepődött?
Őszintén szólva kicsit nagy itt a forgalom. Legutoljára, amikor a kikötői pályaudvaron aludtam tapasztaltam valami hasonlót.
Felnevetett, ismét azzal az őrjítő, alt hangú kacagással.
Kész vagy egy kis éjszakai csevegésre? Már attól tartottam, ki kell kaparnom annak a kis ribancnak a szemét...
Kire gondol? - kérdeztem teljesen feleslegesen.
Kittyre? De a másikra is nyugodtan gondolhatnék. Két kis ringyó. Megjátsszak az úrilányt, közben pedig...
Nem folytatta. Nem volt nehéz kitalálnom, mi következnék. Megfogta a kezem, és hízelkedve a vállamhoz dörzsölte az arcát.
Meg tudsz bocsátani, amiért az első találkozásunkkor olyan... ostobán viselkedtem?
Nagyon természetesen viselkedtél - biztosítottam. - Végeredményben tömeggyilkos vagyok, akit ráadásul meg is kell aláznotok...
Ez csak Malcolm bácsi hülyesége! Nem tud szabadulni ezektől az évszázados diliktől. Ha kívánod, megpróbálom elérni, hogy...
Ugyan már! - tiltakoztam. - Ha csak ez hiányzik Malcolm bácsi lelki békéjéhez, igazán elálldogálhatok a bejáratnál naponta öt percet.
Hát, ahogy gondolod. Végül is azért jöttem, hogy megmagyarázzam, miért voltam olyan,.. visszautasító. Most már örülök, hogy nem engedelmeskedtél, és... eljöttél a temetésre.
Mélyen a szemembe nézve becsúsztatta kezét a takaróm alá. Nem tudtam, mit gondoljak a dologról. Elvégre csak tegnap volt a temetés, továbbá a kuzinom menyasszonya, továbbá... Feljebb csúszott a keze. Nekem pedig a vérnyomásom.
Most még megállhatsz - figyelmeztettem. - De egy idő után már nincs visszaút.
Nem akarok visszautat.
Ledobta magáról a köpenyét. Természetesen nem volt alatta semmi. Természetesen felemeltem egy kicsit a takaróm szélét, hogy becsúszhasson mellém.
Egyáltalán nem akartam ünneprontó lenni, de úgy éreztem, mégiscsak meg kell említenem az éppen csak eltemetett férjet.
Nem tudom, felétek mi a szokás - igyekeztem legalább néhány milliméternyire elhúzódni tőle- , de nem vagyok meggyőződve róla, hogy egy özvegynek illik-e...
Illik - mondta határozottan.
Ezt hogy érted?
Úgy értem - mondta- , hogy addig is özvegy voltam, amíg Tre-  vor élt.
Eltátottam, majd gyorsan be is csuktam a számat.
Milyen értelemben?                                     Kinyújtotta a karját, és simogatni kezdett.
Ilyen értelemben. Olyan voltam, mint egy lovagvár.
Lovag... vár?
Bevehetetlen. Főleg, mert nem is akart senki bevenni. Annál viszont többre becsülöm magam, hogy összeálljak a kertésszel, vagy szerződtessek egy jóképű sofőrt.
Trevor tehát...
Trevor tehát. Az elején még próbálkozott, aztán feladta. Az elején még igyekeztem, hogy sikerüljön neki, aztán én is feladtam. Ha valakitől azt hallod, hogy Trevor a szerelembe halt bele, röhögj egy nagyot. A sírás az én tisztem.
Jézusom, akkor hát mibe halt bele?
Szerintem a vágyakozásba. Néha úgy nézett rám, hogy zavarba
jöttem tőle. Ide figyelj, Trevor - mondtam neki. - Azt csinálok, amit akarsz. Ügy, ahogy akarod. Elmegyek veled orvoshoz, patikushoz, kuruzslóhoz. Ahova akarod.
Szeretted?
Látod, ez bonyolult kérdés. Szerethettem volna.
És előtte? Úgy értem, a házasságkötés előtt?
Trevor sohasem próbálkozott. Én meg ráhagytam. Azt hittem, a McLoadoknál ez a szokás. Hiszen mindig olyan volt, mintha seprűt nyelt volna. Gondoltam, ha meg akarom szerezni a megbecsülését, olyannak kell mutatkoznom, amilyennek elvárja. Belesétáltam egy jól felépített csapdába.
ÉsBobby?
Szomorúan rázta meg a fejét.
Attól félek, cseberből vederbe kerülök.- Ősem?...
Odáig még el sem jutottunk. Szerintem nem is egészen normális.
Haboztam, hogy megemlítsem-e Bobby problémáját, de végül is befogtam a számat. Ha van szeme, neki is észre kell vennie ezt-azt.
Elhallgatott, a karomba fészkelte magát, és szájon csókolt. Egyetlen pillanatra Kittyre gondoltam, de a következő másodpercek elmostak mindent.
Úgy hallottam a tengerészgyalogosok rendkívül elszántak- suttogta a mély, rekedtes althang a fülembe. - Várostromra is?
Tulajdonképpen... igen - nyögtem. - Bár... az ostrom nem éppen tengerészgyalogosi feladat.
Ugyan... csak tréfáltam. Nemigen kell ostromolni... Érzed? ... A kapu nyitva áll! Valóban nyrtva állt.
Az éjszaka kellős közepén kiszálltam az ágyból, és megkerestem a maradék whiskyt. Rebecca a fürdőszobában zuhanyozott. Őt is megkínáltam volna, de csak a fejét rázta.
Túl korán van. Este hat előtt sosem iszom.
Aztán hozzám fészkelte magát, és csendesen szuszogott. Ha nem lett volna nyitva a szeme, azt hihettem volna, elszunnyadt
Rebecca?
Tessék, édes.
Kicsoda vagy te tulajdonképpen? Skót?
ír. A McSkeane, ír név. És nehogy mástól tudd meg, nem voltak gazdagok a szüleim. Annyira azonban mégis futotta, hogy egy
iskolába járhattam Trevor McLoaddal. Mit tagadjam, imponált nekem. Apámnak viszont elsősorban a McLoadok vagyona. Amikor Trevor megkérte a kezem, nem ellenkeztem ., pedig akkor még nem is voltak olyan pokolian gazdagok. Akkor még a vagyon nagyobbik része a te családod kezében volt.
Kimászott az ágyból. Az ablak elé állt, és kinyújtózott. A holdsugarak körülölelték  néhány pillanatig úgy látszott, mintha vízesés alatt állna, s az ezüstös vízsugarak verődnének vissza a bőréről.
Amikor... hozzámentem Trevorhoz, bedőltem néhány ócska trükkjének. Csak azért csinálta őket, hogy... rákenje valakire a tehetetlenségét. Érted?
Bizonyos értelemben... Ámbár nem egészen.
Megmagyarázom. Már a nászéjszakánkon furcsán viselkedett ... nem akarom részletesen elmagyarázni, de... szóval azt állította: azért ilyen gyenge, mert egy vámpír szívja a vérét. Méghozzá Miranda.
Egy szobában aludtatok?
Ugyan, dehogy. Ez a McLoadoknál nem szokás. Csak meglátogatott.
Meglátogatott?
Ennyi erővel akár a százesztendős lordpecsétőr is meglátogathatott volna. De nem erről akarok beszélni... Trevor panaszkodott, hogy bizonyos idő óta Miranda a vérét szívja.
Mit szóltál hozzá?
Előbb kiröhögtem. Aztán megijedtem.- Mirandától?
A fenét! Trevortól! Attól, hogy bolond. Skizofrén, vagy mit tudom én. Egyszer majd engem néz Mirandának, és ahelyett, hogy jól... szóval jól elvágja a torkom. Azt javasoltam, hogyha aggódik miatta és... azt képzeli, hogy éjszaka meglátogatja, menjünk elébe a dolgoknak!
Hogyan?!
Látogassunk mi ki a kriptába! Beszéljünk vele és Malvin nénivel. Természetesen nem mert kijönni velem.
Te... kimentél?
Ki. Igaz, hogy csak később, amikor Trevor állapota rosszabbra fordult. Ereztem, tennem kell valamit.
Szóval, te is hinni kezdtél Mirandában?
Kíváncsi voltam, mi történik éjszaka a kriptában. Egyszer aztán kimentem.
És?
Ott virrasztottam éjféltől kakaskukorékolásig. Még fokhagymát sem vittem magammal, csak egy pisztolyt. De nem jött senki. Nem mozdult semmi. Következésképpen nincs is ott senki. Ennek némiképpen ellentmondtak az én tapasztalataim.
A koporsó nem moccant?
Az egyedüli, ami mozgott abban a lyukban, egy béka volt. De ő sem változott emberré.
Eszerint te nem hiszel a vámpírokban? Összerázkődott, és hátára vetette hosszú, aranyszőke haját.
Azt nem mondtam. De ha van a családban vámpír, akkor az... nem a kriptában található.
Hát hol?
Csípőre tette a kezét, és felém fordult. Rohamosan erősödött bennem az érzés, hogy ismét csak neki kellene látnom a várostromnak.
Itt. A kastélyban. Bár... nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a féltékenység, vagy valami afféle beszél belőlem... nem figyelted meg az ikerlányok fogát?
Meghökkentem. Hogy a fenébe ne figyeltem volna meg?- Ne...em.
Éles, előreugró szemfogaik vannak. Ha elolvasol egy vámpirológiai szakkönyvet, rájössz, hogy ez a vámpírság egyik csalhatatlan jele. Ha kiszívta valaki Trevor vérét, akkor aligha Miranda volt... hanem valamelyik lány.
Furcsán hangzott, amit mondott, még furcsábban ahogy.
Éppen javasoltam volna, hogy jöjjön vissza mellém, és koncentráljunk inkább a várostromok elméleti és gyakorlati kérdéseire, amikor ismét hátravetette a haját, és összehúzott szemekkel rám nézett.
Hallottál a Vérengzőről?
Hogyne. Hiszen magam vagyok az.
Csak voltál. Elmúltál húsz - most már ártalmatlan vagy.
De nem úgy, mint Trevor. Ezúttal azonban nem vette a lapot.
Ők azonban nem azok!
Ők?
Az Ikerlányok.
Nem egészen értettem, mit akar mondani. Sőt egyáltalán nem. Mintha tudnom kellett volna valamit az ikrekről.
Ő is észrevette, hogy nem vagyok tisztában a dolgokkal, mert összegörnyedt, mintha kellemetlen tudás súlya nyomná a vállát.
Kitől hallottál a Vérengzőkről?
Alighanem Bobbytól.
Mit mesélt még? Úgy értem a McLoadok hagyományaiból?
Mást semmit.
Semmi egyebet? Az ikerlányokat nem említette?
Egyetlen szót sem szólt róluk.
Megrázta a fejét, és egyszerre csak mélységes szánalom költözött a tekintetébe.
Szegény, szerencsétlen Bobby! Most, úgy látszik, ő következik.
Lehunytam a szemem, és szerettem volna felébredni. Persze, lehetőleg úgy, hogy azért ő ott maradjon a közelemben. Várvívásra készen, köpeny nélkül.
Ő... következik?
El kell valamit mondanom, Billy. Bizonyára nem sokat tudsz a családod történetéről, hiszen kicsi voltál, amikor elvittek innen. Tudnod kell, hogy nemcsak a Vérengző születik időről időre újjá a McLoad családban, hanem az ikerlányok is. És ők ugyanolyan gonoszok, mint a Vérengző. Ráadásul ők azok is maradnak halálukig!
Mi a fene!
Azt   mesélik,   hogy   valaha,   az  ősidők   ködében,   egy McLoad asszonynak nem lehetett gyereke. Pedig nagyon szeretett volna. Egy nap felkereste egy furcsa fickó  fekete köpenyt - fekete csuklyát hordott- , s azt az ajánlatot tette neki, ha születendő gyerekei leikével ő rendelkezhet, ikrei születnek. Az asszony természetesen ráállt az alkura. Az ikrek megszülettek, de nem sok öröme tellett bennük. Már kicsi korukban csak bánatot és szenvedést okoztak neki. Később meg is ölték. Akárcsak az apjukat. A bíróság máglyahalálra ítélte őket. Azóta a McLoad-családban felbukkannak a Vérengző mellett az Ikerlányok is. Nagyjából egy időben vele.
Kitől hallottad a történetet?
Természetesen Trevortól...
Malcolm bácsi tudja?
Tudja. De ő is tehetetlen.
És a szüleik?
Azok már halottak, Billy. Autóbaleset. Rejtélyes, megmagyarázhatatlan autóbaleset.
Egész testében remegett, mintha láz rázta volna. Behunyta a szemét, és a számat kereste.
Elég volt a kísértetekből! - döntöttem ekkor határozottan.- Egy tengerészgyalogoshoz nem méltó, hogy a természetfelettiről filozofáljon.
Hát mi... a méltó? - kérdezte kíváncsiságot tettetve.
A harc - mondtam. - Például megerősített erősségek bevétele.
Egyszer már... bevetted - figyelmeztetett.
Hogy biztosan megszilárdíthassuk állásainkat, a várakat többször is be kell vennünk - mondtam magabiztosan. - Minden alapfokú, katonai ismereteket oktató szakkönyvben benne van.
Ez... biztos?
A szakember beszél belőlem!
Hát akkor... nincs mese... meg kell tennem... Meghajlok a... szakértelem... előtt!
Nekiláttam a várostromnak. Nem volt nehéz dolgom, mert az ellenség könnyen megadta magát. Sőt később készségesen együttműködött velem.
Ügy múlt az éjszaka, hogy észre sem vettük.
Arra ébredtem, hogy fázik a lábam. Óriási erőfeszítéssel félig feltornáztam a szempilláimat: Rebecca már nem feküdt mellettem.
A hold fényesen világított az ég közepén. Fogalmam sem volt róla, mennyi idő lehet: ahhoz már nem volt elég erőm, hogy megnézzem az órámat. Kényelmesen kinyújtóztam, és éppen ismét álomba merültem volna, amikor csúnyán belém csípett egy szúnyog. Félálomba hullva nem tudtam volna megmondani, miért, de halványan azért emlékeztem rá, hogy a szúnyogcsípés nem sok jót jelent.
Mivel képtelen voltam megmozdítani a fejem, az erkély felé lestem. Csendesen, dobogó szívvel figyeltem, ahogy egyre jobban hullámzik az ablak előtt a függöny. Megdagadt, mint nyílt víztükrön száguldó hajó vitorlája, pedig odakint állt a levegő, még a fák levele sem moccant.
Éreztem, hogy a szoba megtelik vihar előtti elektromossággal:
Valahol messze, talán egy másik szobában, ütni kezdett egy óra.
Kétségbeesetten küzdöttem, hogy meg tudjak mozdulni. Izmaim megfeszültek, de azon nyomban el is ernyedtek. Verejtékben fürödve figyeltem a lobogó függönyszárnyakat.
Legújabb éjszakai látogatóm egyszerre csak bent termett a szobában. Természetesen Miranda volt.
Megállt néhány lépésnyire az ágyamtól, s felém nyújtotta két cementszínű karját.
Csakhogy megjöttél, kisbabám! Hiszen annyira vártalak!
Mivel nem tehettem mást, kiguvadt szemekkel bámultam rá. Közben azon imádkoztam, bárcsak kopogtatna valaki az ajtón. Már azt sem bántam volna, ha Kitty vagy Judy próbálnának ismét megkömyékezni.
A furcsa illat, amely a testéből áradt, lassan betöltötte a szobát. Nem volt kellemetlen, de nem is hasonlított semmiféle földi illathoz.
Ahogy leült az ágyam szélére, megütött a testéből áradó hűvösség. Felemelte bénán heverő kezem, s arcára fektette a tenyerem.
De jó, hogy itt vagy, kisbabám! Hideg volt a bőre, mint a márvány.
Elérkezett az idő, kisbabám - suttogta. - Tudod, milyen jó simogatni téged? Érezni a simogatásodat? Ott, ahol én élek, nincs simogatás... Nincs öröm, csak fájdalom.
Most kellett volna felordítanom. Hiába erőlködtem azonban, belém rekedt a hang.
Eljövök máskor is, kisbabám - suttogta elégedetten, miközben mellém heveredett. Mintha márványszobor dőlt volna az ágyamra. Kívánatos volt, kellemes domborulatokkal, de hideg, mint a jég.
Félrefordította a fejem és végigcsúsztatta az ajkát a nyakamon. Éppen úgy, mint Kitty csinálta nem is olyan régen. Amikor elérte a nyaki verőeremet, megtorpant. Mélyet sóhajtott, és rám tapadt, mintha szívókorongokkal lett volna tele a teste.
Ettől a pillanattól kezdve nem emlékeztem semmire.
Valakit felakasztottak a szobámban!
Éppen azt álmodtam, hogy San Franciscóban vagyok, s a legszélesebb utcán át akarok menni egyik oldalról a másikra. Taxik és teherkocsik suhantak el mellettem, majd egy villamos is elhúzott az orrom előtt dühösen csilingelve. S bár a villamos befordult egy utcasarkon, a csilingelés nem ment vele. Ott maradt a közelemben, s bármerre fordultam, követett.
Már vagy három-négy perce harcoltam az őrjítő és lerázhatatlan csilingelés ellen, amikor végre kinyitottam a szemem. Elektromos ébresztőórám csilingelt kétségbeesett igyekezettel az éjjeliszekrényemen.
Fel akartam ugrani, hogy kivessem magam az ágyból s a hideg zuhanyra hagyjam az ébresztő második részét: csakhogy nem engedelmeskedett a lábam, ahogy akkor sem engedelmeskedett, amikor Miranda először látogatott meg.
Visszazuhantam a párnámra, és akartam nem akartam, ismét felbukkantak előttem az éjszaka rémképei. Élesen láttam mindent: a függöny mögül kibukkanó Mirandát, szürke, cementszínű testét, földöntúli illatát, hallottam tompa, de mégis örvendező szavát, éreztem foga tűhegyét, s a mindent felejtető, mély álmot.
Azt hiszem, ekkor hullámzott át rajtam először a rémületet keltő és mégis izgató érzés: rövidesen meghalok. Igazi, kétségkívül létező vámpír szívja a vérem...
Óriási erőfeszítéssel elkaptam az ágytámlát, és ülő helyzetbe tornáztam magam. Megmozdítottam a lábam. Szerencsére már mozgott. Ötpercnyi pihenő után vettem csak magamnak a bátorságot, hogy kitántorogjak a fürdőszobába. Fejemben egész kaptárra való méhecske zsongott, nyelvem száraz volt, mint a tapló. Ha acéllal és kovakővel szikrát csiholtam volna felette, akár meg is gyújthattam volna.
Mielőtt beléptem a fürdőszobába, visszafordultam, és végigpillantottam a szobán. A függöny szárnyaszegetten lógott az erkélyajtó előtt  egyáltalán nem emlékeztetett már száguldó hajó vitorlájára. A whiskysüveg érintetlenül állt az asztalon, éppen úgy,
ahogy odatettem. Megnyugodva konstatáltam, hogy Miranda-vámpír feltehetően nem kedveli az alkoholt, és akárhogyan is alakuljon később a sorsunk, legalább azt nem issza el előlem.
Ahogy a meghagyott whisky tetszett, annyira nem tetszettek a vérnyomok a párnámon. És az apró, félig felszáradt vértócsák sem az ágyam lábánál. Az pedig végképp nem, hogy ez a vér tőlem származott.
Önkéntelenül is a nyakamhoz nyúltam. Mintha egészen kicsit púpos lett volna a verőerem környéke...
Ekkor fedeztem fel a véres ajak lenyomatát a takaróm, szélén. Mélységes szomorúsággal töltött el, hogy Miranda-vámpír asztalkendőnek nézte a lepedőmet. Jót lakmározott belőlem, aztán a lakoma végén beletörölte a száját.
Bevánszorogtam a fürdőszobába, és letáboroztam a tükör előtt. Félrefordítottam a fejem, és megszemléltem a nyakam.
Vérnyomok, ajaknyom, két tűhegyes fog nyoma az ütőerem felett.
Leültem a kád szélére, hogy csillapítsam lábam remegését. Éreztem, hogy a materializmus és a vámpírhit nehéz csatát vív a lelkemben. Sajnos, azzal is tisztában voltam, hogy amíg a csata tart, Miranda kilopja a vérem.
Arra riadtam, hogy az ajtó becsattan mögöttem. Mivel az erkélyajtó nyitva volt, nem gondolhattam másra, minthogy a huzat csapta be. Mély sóhaj kíséretében felemelkedtem, megfogtam a kilincset, és lenyomtam.
Hiába taszítottam meg az ajtót, nem engedett.
Tanácstalanul a nyakamhoz nyúltam, és megsimogattam a fognyomokat. Szívem akkorát ugrott a mellkasomban, mintha el akarna menekülni a fürdőszobából.
Ittam egy pohár hideg vizet, aztán újólag szemügyre vettem a zárat. Lenyomtam a kilincset, megemeltem, megráztam: akármit is csináltam, nem tudtam kinyitni az ajtót.
Megfordultam, hogy valami feszítőszerszám után nézzek, amikor meghallottam a kétségbeesett könyörgést. Odakintről hangzott a szobámból.
Billy! - nyögte egy öreg, reszelős női hang. - Segíts, fiam, WilliamMcLoad!
Megráztam a kilincset. Aztán a fülemre szorítottam a tenyerem, hátha hallucinálok. Ahogy elvettem, csend volt, de másodpercekkel később már ismét átszűrődött a kétségbeesett könyörgés az ajtón.
Segíts, William! Segíts, McLoad!
Nekifeszültem az ajtónak, megpróbáltam kitörni. Szerencsétlenségemre keményfából ácsolták, nehéz volt, mint egy rinocérosz. Az öregasszony odakint változatlan hevességgel hívogatott.
Segíts, fiam! Segíts, William!
A kiáltozás mellett azonban másféle zajokat is hallottam. Mintha szék borult volna fel hangos csattanással, aztán mintha fából készült tárgyat húztak volna végig a parkettán: talán egy botot. Hallottam, ahogy a bot vége végigszánkázik a padlón, és meg-megbiccen a falapok szélén.
Miközben kétségbeesetten keresgéltem a fürdőkád környékén, az öregasszony hangja egyre halkult és szaggatottabbá vált.
Se... gíts... Bil... ly... Mc... Load!
Ekkor úgy döntöttem, bevetem a nehéztüzérséget.
Fejemet az ajtóra hajtottam, s ahogy a tengerészgyalogságnál tanultam, megkerestem azt a pontot, ahova érdemes odarúgnom, anélkül, hogy fájdalmat okozzak vele magamnak. Jobban szerettem volna persze, ha csizmában vagyok, de hát ki az ördög járkál ébredés után vasalt csizmában a fürdőszobában?
Összeszorítottam a számat, és csak úgy, mezítláb, óriásit rúgtam a kilincs alá. Legnagyobb meglepetésemre a rinocérosz-nehéz ajtó megbillent, s engedelmesen kifordult alsó sarkából.
Ellegyeztem a szállongó port és festékszemcséket a szemem elől.
Az ágy a helyén állt, csak a parkettán száradó vértócsa mutatta, hogy az utóbbi időben valami rendkívüli történt a toronyszobában.
No és, természetesen, az öregasszony.
Elvira mama, aki meglehetősen undorító módon viselkedett, amikor Malcolm bácsi szobájában nyilvánosan megaláztak.
Elvira mama ezúttal már nem viselkedett sehogy. Szépen kinyújtózva lógott az akasztott ember kötelén, kezében tartva elmaradhatatlan botját, melynek hegyével az erkélyajtó felé mutatott.
Elvira mama halott volt.
Elvira mamát felakasztották.                                      .
Mivel volt még néhány percem kilencig, s mivel a tengerészgyalogságnál rendre szoktattak, úgy döntöttem, összekapom a terepet.
Először is megpróbáltam megszabadulni az ágyneműtől. Amikor rájöttem, hogy ez lehetetlen, visszagyömöszöltem az ágyba és rádobtam a takarót. Visszaakasztottam az ajtót a helyére, majd megtapogattam a nyakam.
Még mindig éreztem a vámpír harapásának nyomát.
Sajnos ezenkívül mást is éreztem. Kövérre hízott fekete karikák
forogtak a szemem előtt, néha meg olyan hőhullámok törtek rám, hogy szakadni kezdett a hátamról a verejték. Éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa! Ha r»em teszek valamit, úgy járok, mint Trevor. Azzal a különbséggel, hogy az én koporsómat nem állják majd körül skót kékvérűek.
Kinyitottam a ruhásszekrényt, kihúztam belőle egy elegáns, sötétkék öltönyt. Mintha éppen rám szabták volna. Más talán csodálkozott volna rajta: nekem a szemem sem rebbent. Ha vámpírok szívhatják a vérem, ha halott kisfiúk mászkálhatnak éjszaka a parkban, akkor a vendégek számára kikészített ruhatár darabjai is passzolhatnak rám.
Éppen kilencet ütött a hall sarkába állított hatalmas, elefánt-nagyságú óra, amikor leértem. Első pillantásom a kandalló melletti falra esett: a számtalan szamurájkard ott lógott a helyén. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hiányzik-e néhány közülük...
Egyelőre nem moccant semmi. Megkerestem a helyem: éppen kilenchüvelyknyire a bejárati ajtó mellett. Vigyorogtam, és terpeszbe álltam. Hadd legyenek boldogok, hiszen Boniphatius bácsi is így állt, amikor elvitték Cromwell emberei.
Néhány másodperc múlva megreccsent felettem a mennyezet. Valaki végighaladt az első emeleti folyosón, majd ráfordult a levezető falépcsőre. Igyekeztem megalázott képet vágni. Szomorú, őzikeszemekkel bámultam a levegőbe.
Első látogatóm természetesen Malcolm bácsi volt.
Lelépkedett a lépcsőn, megtorpant, amikor meglátott, majd odatipegett hozzám.
Jó reggelt, William McLoad! Hogy aludt a házamban?
Jó reggelt, uram - mondtam porig alázva. - Ragyogóan. Csak rühellem a hullákat a plafonon.
Erre meghökkent, és gyanakodva megsimogatta előremeredő bajuszát.
Ez valami... szemtelenség?
Felfogás kérdése, uram - mondtam vállat vonva. - Bár aligha baráti gesztus.
Megcsóválta a fejét, és nagyot fújt, mint a fáradt bika.
Nem is vártam mást tőled, William McLoad! De az elkövetkező félév majd móresre tanít!
Sértődötten hátat fordított, és elvitorlázva a szamurájkardok előtt, eltűnt az ebédlőterem ajtaja mögött.
A következő megalázó az a középkorú házaspár volt, akivel már Malcolm bácsi szobájában találkoztam.
A finom arcú, bánatos tekintetű hölgy el akart slisszolni mellettem, de a férfi, Frederic McLoad könyökének gyenge nyomásával felém irányította.
Mivel arra nem köteleztek, hogy előre köszönjek, befogtam a számat. Néhány másodpercig ott toporogtak előttem, aztán Frederic bácsi megbiccentette kopasz fejét.
Jó reggelt.
Jó reggelt - mondtam. - Van egy hulla a szobámban. Meghökkentek, mintha mellbe vágták volna őket.
Hát ez már aztán sok... - hápogott Frederic bácsi tovarángatva szenvedő szemű feleségét - ez aztán már... Idehozni egy ilyet!.,. Egy ilyet!...
Kitty és Judy, Thomas kezét fogva robogott le a lépcsőn. Vidám, csaholó kutyafalkára emlékeztettek. Körülszimatoltak, körülugráltak, talán még meg is nyalogattak volna, ha fel nem hangzik az étkezőteremben Malcolm bácsi felháborodott hangja.
Kitty! Judy!
Ebből aztán megértettem, hogy Malcolm bácsi valami lyukon vagy mi az ördögön át figyeli a történteket.
A kis csoport körülfogott, és komoran nézett rám.
Leköpjelek? - készségeskedett Thomas.
Hogy van a kutyád? - kérdeztem kíváncsian.
Már jobban. Kösz. És a többi is meggyógyult.
Eszerint mégsem patkánymérget szórt a rántottamba. Vagy a kutyák jobban bírják, mint a patkány és az ember?
Kitty! Judy!
.   A két lány szikrázó szemmel állt elém. Olyan haragos képpel, hogy a leskelődő Malcolm bácsi igazán meg lehetett velük elégedve.
Jó reggelt, Mr. William McLoad! - kiáltották egyszerre.- Hogy aludt a házunkban ?
Köszönöm jól - mondtam megalázottan. - Egy hulla van a szobámban.
És a nadrágodban - biccentett Kitty.
Dugd a földbe, vagy égesd el! - biztatott Judy.
Thomas még egy kicsit vacillált, hogy leköpjön-e, de végül meggondolta magát. Rám kacsintott, és elügetett a többiek után. Bobby komor volt, mint. az egyszemélyes gyászmenet.
Áááá - csillant fel a szeme, amikor meglátott, és felém nyújtotta mindkét karját. - Jó, hogy látlak, Billy. De mi a fenét ácsorogsz itt? Gyere, hadd meséljek valamit.
Nem lehet - figyelmeztettem. - Pillanatnyilag ez a munkahelyem.
Rám meredt, aztán a homlokára csapott.   - Ja, vagy úgy! És meddig tart ez az izé... szar?
Még vagy három percig.
Jó. Megvárom.
Róbert McLoad!
Bobby összerezzent, és a mennyezet felé fordította az arcát.
Eeeee... mi van?
Azt akarja, hogy alázzál meg.
No, de hogy a szarba, kérlek?
Sérts meg!
Meghökkenve meredt rám, és úgy mozgatta a száját, mintha sértésleltárában válogatna.- Mivel... kérlek?
Mondj valami csúnyát!
Az jó lesz például, hogy... nyald ki ?
Nekem jó. Máris vérig vagyok sértve. Különben csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy egy hulla lóg a szobámban a mennyezetről.
Nyerítve felnevetett, és jól hátba vágott.
Látod, Billy, ezt szeretem benned, hogy kapásból kész vagy a riposztra. Most aztán jól visszavágtál! Rohadtul irigylem, hogy azonnal megtalálod a megfelelő kifejezést...
Kacarászott még egy kicsit, aztán ő is felszívódott.
Utolsónak Rebecca libegett le a lépcsőn. Ha azt vártam, hogy legalább egy arcrándulással emlékeztet az éjszakára, tévedtem. Gőgös volt, mint a mostoha lánya, amikor bálba menetele előtt arra utasította Hamupipőkét, hogy hajnalra válogassa szét a magokat.
Hogy aludt, McLoad?
Ragyogóan, asszonyom.
Aztán megfordult velem a világ, és összeestem.
Arra ébredtem, hogy az étkező pamlagán fekszem, s a McLoadok ott toporognak körülöttem.
Bobby McLoad éppen a többiek felé fordulva rikácsolt, mint egy taraját vesztett kakas.
Én megmondtam! A büdös életbe is, megmondtam! Ez... ez... teljesen... izé, ízléstelen, így bánni valakivel!
Szemem előtt fekete karikák ugráltak, s olyan gyengének éreztem magam, mint a tojásból éppen kimászott kiscsirke.
Fogd be a szád, Bobby!_ - mordult rá szelíden Malcolm bácsi.- Ez családi hagyomány! Ha meg kell alázni valakit, hát meg kell!
De kérlek, Malcolm bácsi... akkor is! Ez olyan ízléstelen, hogy nem méltó... izé...
Kitty lehajolt hozzám, és feledve az éjszakai visszautasítást lágy, rokoni csókot lehelt a homlokomra. Mintha véletlenül tenné, futólag végighúzta ajkát a nyakamon. Amikor arra a pontra ért, ahol a vámpír megharapott, kimeresztette a szemfogait.
Rémült horkanással kaptam el előle a fejem. Kitty mosolygott, és csodálkozva felrántotta a szemöldökét.
Mi a probléma, Billy? Csak nem feküdte meg a gyomrod az éjszaka?
Thomas is odaguggolt mellém, s nyilván ahogy Howard doktortól látta, homlokomra tette a kezét. Most figyeltem csak fel rá, hogy szürke az arca, mintha cementporral hintették volna be. Zsebébe nyúlt, kihúzott belőle egy rongyos szélű papírzacskót, és felém nyújtotta.
Finom orvosság, Billy. Tégy egy kávéskanállal egy pohár vízbe, és máris elmúlik minden bajod... örökre!
Ahogy felém hajoltak, és halkan duruzsoltak felettem, egyszerre csak úgy éreztem, látom valós alakjukat. Mert egyre biztosabb voltam benne, hogy amit eddig láttam belőlük, nem a valóság. Direkt az én megtévesztésemre öltöttek emberi testet: ez alatt viszont ott lapul valós énjük, rémületes formába csomagolva. Mintha buborék pattant volna szét a szemem előtt. Nem Malcolm bácsit láttam többé, hanem egy ördögfejű, ismeretlen valakit, aki sárga, lepedékes lófogait felém vicsorgatta, és vidáman felröhögött.
Bejöttél a csőbe, Billy McLoad! Végre megkaparintom a lelked!
Bejöttél a csőbe, bejöttél a csőbe! - énekelte mögöttük egy háromtagú kórus. Malcolm-ördög udvariasan oldalra húzódott, hogy előreengedje őket. Felkönyököltem, de azonnal vissza is hullottam a rémülettől. Két, igazi vámpír táncolt felém, éles szemfogait villogtatva  közöttük egy kisfiú oszló, zöldes hullafejjel.
Jézusom, Malcolm bácsi! - hallottam hirtelen Kitty ijedt hangját. - Most már Bobby kuzin is rosszul lett. Jézusom, vért köp!
Csinálj már valamit, Frederic! Telefonáljatok Howard doktorért!
Óriási erővel két lábra tornáztam magam. A szoba forgott körülöttem, mint a ringlispíl. A fal melletti kereveten szerencsére nem egy túlvilág! lény, hanem Bobby gyerek feküdt. Rémülten konstatáltam, hogy a padlón ugyanolyan vértócsa vöröslik, mint odafent, az én szobámban.
Ne nézz oda, Thomas! - hallottam Judy hangját.
Ezvér?...
Dehogy - nyugtatta a kisfiút Judy. - Paradicsom. Hányszor mondtam, hogy ne lopkodd a konyhából az ivólét. így jársz majd te is!
Thomas azonban nem hitt a nővérének. Kiszakította kezét Judy kezéből, és a kerevethez ugrott. Mielőtt megakadályozhatták volna, lehajolt, beledugta mutatóujját a tócsába, az orrához emelte és megszagolta.
Ne akarj becsapni, Judy, ez vér!
Mielőtt valaki a segítségemre siethetett volnaj kitántorogtam az előtérbe, kinyitottam egy ablakot, és kihajoltam rajta. A reggeli, hűvös levegő jótékonyan hatott rám  felszárította a verejtéket a homlokomról.
Amikor néhány perc múlva visszatértem, Bobby még mindig a pamlagon feküdt, de már mosolygott. És éppen rám.
Te is kibuktál, öregfiú? Malcolm bácsi a kopaszhoz fordult:
Frederic... Telefonálj Howard doktornak...
Nem!
Egyszerre kiáltottunk fel: Bobby gyerek, és én. Malcolm bácsi elképedve simogatta meg a bajuszát.
Nem? Miért nem?
Nekem nincs semmi bajom - bizonygatta Bobby.- Csakegykis gyomorrontás... Megtiltom! Értitek? Megtiltom!
Engem a kutya sem kérdezett, így nem is kellett megindokolnom, miért tekintenék el Howard doktor látogatásától.
Nem tudom, meddig tartott a ribillió - a személyzet mindenesetre nem zavart meg bennünket. Lehet, hogy hozzá voltak szokva a hasonló jelenetekhez? Mindenesetre, kísérletet sem tettek, hogy megzavarják a haldoklásunkat.
Végül is Malcolm bácsi volt az, aki véget vetett a zűrzavarnak. Odajött hozzám, és keményen a szemem közé nézett:
William McLoad, férfi vagy te egyáltalán?
Nem tudtam, vár-e választ a kérdésére, ezért inkább hallgattam. Nem zavarta semmi a csendet, csak Kitty halk, gúnyos kuncogása.
Akkor bezzeg egyetlen blackwilli McLoad sem ájult el, amikor földönfutóvá tettetek és kisemmiztetek bennünket. Hát csak álldogálj a bejárat mellett kilenchüvelyknyire, és tűrd el a megaláztatást! Vagy takarodj a házamból!
Úgy döntöttem, tűrök még egy kicsit. Nem utolsósorban azért, mert Rebecca riadt pillantása is erre kért.
Válaszolj, William McLoad!
Mire?
Malcolm bácsi meghökkent. Megsimogatta előremeredő bajuszát, és tanácstalanul toppantott.
Mire, mire?! Hát arra, amit kérdeztem! Mi az istent is kérdeztem? Ja, hol a fenében van Elvira mama?
Zavartan egymásra néztek, majd Frederic megvonta a vállát.
Még soha nem fordult elő, hogy késett volna. Talán emiatt... a - harapta el a mondatot, és idegesen pillantott rám.
Korábban már bátorkodtam megj egyezni, hogy egy hulla lóg a gerendámon!
Ha azt hittem, óriási hatása lesz a szavaimnak, tévedtem. Malcolm bácsi ugyanis megsimogatta a bajuszát, és elgondolkozva felém morogta:
Igen, igen. Már hallottam róla. Majd megbeszéljük. Később. Máskor... Te csak állj kilenchüvelyknyire a bejárattól... és lehetőleg terpeszben.
Mivel beláttam, hogy csak Bobbyra számíthatok, hozzá intéztem a második figyelmeztetést.
Bobby, kuzin! Mondom, hogy egy hulla lóg a szobámban a mennyezetről!
Bobby szenvedő arcot vágott, és kockás zsebkendőt szorított a szája elé.
Most jössz... ezzel a szarsággal, amikor látod, mennyire kivagyok?
Legyintett, és visszahanyatlott a párnájára. Egyedül Thomas mutatott érdeklődést a dolog iránt. Kihúzta a zsebéből a staniclit, és meglengette az orrom előtt.
Mit mondtál? Hulla? Gondolod, hogy ezzel életre tudnánk kelteni?
Ebben a pillanatban elveszítettem türelmem tartalékba helyezett utolsó molekuláit is. Akkorát ordítottam, hogy megrezzent afejünk felett a nehéz kristálycsillár.
A jó istenit neki, hát nem értik?! Elvira mamát meggyilkolta valaki, és felakasztotta a halott ember kötelére!
Alig volt lassúbb a reakcióidejük, mint a nyugtatókkal tömött kísérleti egereké. Ki tudja, meddig kellett volna várnom az első hangra, ha nem bukkan fel az ajtóban Nick bácsi, s nem rikolt felénk mutáló kappanhangján.
Csodálatos reggelünk van, emberek! Olyan, hogy még a hullák is feltámadnak tőle! Még az akasztott ember is lemászik a köteléről, hogy velünk reggelizzék! Kár, hogy nincs halott a háznál.
Ekkor tört ki a pánik.
Amíg a rendőrséget vártuk, volt időm végiggondolni néhány apróságot. Többek között azt, hogy várhatóan mi lesz a sorsom. Katonaszökevény vagyok, hamis papírokkal, másnak adtam ki magam, gyilkosságba keveredtem - hogy csak a legsúlyosabbakat említsem. Még ha sikerülne is villámgyorsan előkerítenem Billy McLoadot, ez sem sokat enyhítene a helyzetemen. A karrieremnek mindenesetre lőttek. Nincs az az ügyészség a világon, amely megengedné, hogy akár ügyvédi, akár magánnyomozói engedélyhez jussak. Johnny C. Lendvay elfűrészelted magad mindörökre!
Mivel gyűlölöm a kínos jeleneteket, úgy gondoltam, négyszemközt tájékoztatom a dolgok állásáról a rendőrtisztet. Különösen Rebecca szemrehányó tekintetét tudtam volna nehezen elviselni. Én szégyelltem magam, pedig végeredményben ők akartak porig alázni...
Akkor riadtam csak fel baljós gondolataimból, amikor halk motorzúgás és kevésbé halk ajtócsapkodás jelezte, hogy a rendőrség emberei megérkeztek.
Idefentről, Elvira mama holtteste mellől nem sokat láttam belőlük. A kutyák előbb ugatva, majd gyanakvó farkcsóválással fogták közre őket.
Nick bácsi könnyedén elfutott Elvira mama lábai alatt, és a karomba markolt.
Most mi legyen?
Mivel kapcsolatban?
Ez... tönkreteheti a terveinket. Miért kellett megölnöd?
Nem én öltem meg!
Az még nagyobb baj! Eszerint valaki beleköpött a levesünkbe! Arra gondoltam, ha lenne még egy kis időm, komolyan elbeszélgetnék Nick bácsival. De nem volt.
Kopogtattak az ajtón, s mielőtt még bármelyikünk is megmukkanhatott volna, zömök kefehajú, savószemű, vastag bajszú férfi nyomakodott a szobába. Nyomában ott tolongott az egész gyülekezet, Thomast is beleértve. A kisfiú még mindig a kezében tartotta a szakadt szélű staniclit, mintha segíteni akarna vele a halotton.
A zömök pasas megállt, végigfuttatta rajtunk savószúiű pillantását, majd Malcolm bácsihoz fordult.
Hol a hulla?
Ott... - mutatta remegő ujjal a McLoad-klán feje. - Ott lóg! Újra csak azt éreztem, hogy elájulok. Ezúttal azonban nem azért,
mert az éj szaka a vámpír a véremet szívta, hanem mert a savószemű rendőrtisztben apám legjobb barátjára, Péter Shark hadnagyra ismertem.
Shark hadnagy felpillantott a hullára, de nem látszott rajta, hogy különösképpen érdekelné. Mint ahogy a másik, nyomában kullogó, fekete képű fiatalembert sem érdekelte. Unott képpel félretolta Elvira mama lábát, és kikocogott az erkélyre.
Elvira mama hintázott egy kicsit, aztán megnyugodott.
Shark csak ekkor szakított rá időt, hogy végigvizslasson bennünket. Előbb Nick bácsit, aztán engem. Nick bácsit tekintve a szeme se rebbent: nyilvánvalóan nem tudta elképzelni, hogy egy ekkora pasas felkössön egy öregasszonyt olyan magasra.
Aztán rajtam állapodott meg a tekintete. S ekkor bekövetkezett, amitől rettegtem. Shark hadnagy eltátotta a száját, szeme kikerekedett, vastag, tömött bajusza vitustáncot járt az örömtől. Kitárta a karját, hogy atyaian átöleljen.
Johnny! - kiáltotta őszinte örömmel, miközben savószeme krumplileves színűre lágyult. - Johnny! Ki hitte volna, ennyi év után?!
És éppen itt! - gondoltam magamban. Szólni persze nem szóltam semmit. Én is visszanéztem rá, hasonló csodálkozással a szememben.
Shark hadnagy felemelte a mutatóujját, és tréfásan megfenyegetett.
Valaha a térdemen lovagoltattalak... Emlékszel?...
Itt volt az ideje, hogy megkíséreljem a lehetetlent. Tudtam, húznom kell még egy lapot, mert ami a kezemben van, a nullával egyenlő.
Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy senki ne láthassa az arcom rajta kívül.
Valami tévedés lesz a dologban - morogtam a helyzethez illő szomorúsággal. - Én William McLoad vagyok.
Kicsoda?!
William McLoad.
Shark hadnagy megyakarta vastag nyakát.
Ez meg mi a szar itt?
Úgy van, ahogy mondja, hadnagy - sietett a segítségemre Malcolm bácsi. - Ő, a családunk tagja... izé... William McLoad.
Shark a szemembe nézett. Ekkor kockáztattam meg azt a kacsintást, amire ő tanított a nagy diófa alatt. Amikor még valóban a térdén lovagoltam.
Nelson!
A fekete berobbant az erkélyről.- Uram?
Nincs véletlenül magánál a szemüvegem? Kezdem összekeverni az embereket. Még jó, hogy a hullát nem kevertem össze valakivel ... Bocsásson meg, Mr. McLoad. De így, a fénnyel a háta mögött, pokolian hasonlított egy régi ismerősömre.
Ezzel elfordult, és ügyet sem vetett többé rám. Feltett néhány kérdést, majd kivonultak az autóikhoz.
Elvira néni reménytelenül egyedül maradt a szobámban.
Shark és Nelson tettek egy rövid sétát a parkban, végiggyalogolták a folyosókat, bekukkantottak egy-egy szobába, majd az ebédlőteremben állapodtak meg. Sejtettem, hogy komoly beszélgetésnek nézek elébe, ezért lapultam, mint nyúl a fűben. Ha nem tudom meggyőzni Sharkot...
Éppen azon a helyen álldogáltam, ahol különben csak reggel kellett volna - kilenchüvelyknyire a bejárattól, terpeszben- , amikor Bobby gyerek bukkant fel a látómezőmben.
Kérlek, Billy... mit szólsz ehhez az egész... izé... szarsághoz?
Nem tudom, mit szóljak - mondtam az igazságnak megfelelően. - Rossz híreim vannak, Bobby.
Nekem is, Billy.
Az éjszaka meglátogatott... Miranda. A vámpír - tettem hozzá gyorsan.
Lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott.
Engem is.
Kiszívta a vérem. Alig hagyott valamit. Ezért is estem össze.
Én is - suttogta rémülten. - Nem kellene... ee... szólni róla a hadnagynak?
Hülyének fog nézni bennünket - aggodalmaskodtam.
Jól van, csak megemlítettem a dolgot... Áááá... Jut eszembe, megtennél nekem egy óriási szívességet, Billy?
Parancsolj.
Eeee... i?é... add a becsületszavadat kérlek, hogy nem te akasztottad fel Elvira mamát.
Becsületszavamra, Bobby.
Köszönöm. Izé. Az a helyzet... hogy a többiek rád gyanakszanak. Elvégre... izé... kérlek... te vagy... illetve voltál a Vérengző.
De már elmúltam!
Köszönöm, kérlek.
Ahogy elment, és végre csend lett, kiszűrődött az ebédlőből Malcolm bácsi ingerült hangja.
Ezt csak bízza rám, hadnagy. Majd elintézem a kormányzóval. Személyesen fogok beszélni vele. És megemlítem, hogy ön milyen
készségesen működött közre ebben a roppant kellemetlen ügyben...                       .
Köszönöm, uram - fuvqlázta Shark hadnagy. - Ezek szerint nincs is sok vizsgáinivalónk. Öngyilkosság, és kész. Ha ön mondja, hogy sajnálatos módon ez elég gyakori az önök családjában, hát... csak reménykedhetünk, hogy a jövőben nem fordul elő. Apropó, ugye az ön... rokona Mr. William McLoad tengerészgyalogosként szolgált a seregben?
Igen, de mit akar vele? Sherman tábornok személyesen adott engedélyt az elbocsátására.
Értem, uram. Semmi probléma. Az a helyzet, hogy nekem is szolgál egy unokaöcsém a tengerészgyalogságnál és... éppen Tongán.
Kicsi a világ, hadnagy.
Megengedné, uram, hogy érdeklődjem Mr. William McLoadnál az unokaöcsém felől? Hátha...
Itt abbahagyta, mert alighanem észrevette, hogy Malcolm bácsi lélekben már eltávozott a szobából. Néhány másodperces méla hallgatás telepedett rájuk. Malcolm bácsi végül magához tért, és rémülten felcsattant:
Mi? Ja... Hogyan? Á, persze, csak tessék, tessék. Beszéljen vele, hadnagy.
Továbbá lenne kifogása a boncolás ellen, uram? Malcolm bácsi felhorkantott, amiről már tudtam, hogy ez nála a
legteljesebb felháborodás jele.
A McLoadokat nem szokták csak úgy felvagdosni, mint a vágómarhát!
Ez esetben javaslatot teszek, hogy tekintsenek el tőle. Közeledő léptek koppantak. Néhány lépéssel oldalra húzódtam,
hogy észrevehessenek ugyan, de mégse legyek gyanúsan közel hozzájuk.
Malcolm bácsi idegesen meghúzogatta a bajuszát, amikor felfedezte, hogy a bejárat mellett állok  éppen kilenchüvelyknyire az ajtótól. És, persze, terpeszben.
Te... meg mi az ördögöt csinálsz itt, William McLoad? - kérdezte gyanakodva. Bizonyára arra gondolt, be akarom mószerolni a hadnagynál.
Tréningezek - mondtam szélesen mosolyogva. - Javítom az állóképességemet.
Hát most ne javítgasd! A hadnagy úr beszélni kíván veled. Csodálkozó szemöldökrántással fogadtam a közlését. Olyanformán, hogy mi az ördögöt akarhat egy hadnagyocska tőlem?
Sharknak a szeme sem rebbent. Barátságosan somolygott, mint a róka a tyúkól előtt.
Csak a tengerészgyalogsággal kapcsolatban... Van egy unokaöcsém Tongán...
Természetesen, hadnagy - biccentettem. - Állok rendelkezésére.
Kiléptünk a kertbe, és elindultunk a tavacska felé. Malcolm bácsi bajuszát húzogatva bámult utánunk.
Lelepleznek
Néhány tucat hallgatagon megtett lépés után a tó partjára értünk. Nem messze attól a helytől, ahol az éjszaka barátságosan elbeszélgettem vízbe fojtott kistestvéremmel,
Remélem, tudod, hogy óriási szarba keveredtél, fiam? Elhúztam a számat, mintha keserűfűbe haraptam volna.
Nem is sejted, Péter bácsi, hogy mekkorába.
Te csináltad ki a vénasszonyt?
Dehogy én! Harneg akartam volna tenni, nem a saját hálószobám mennyezetére akasztom!
Hát ez kétségkívül melletted szól - dünnyögte- , de jószerével ez minden. Először is, arról beszélj, hogyan lett belőled William McLoad.
Szóról szóra elmondtam neki mindent. Hogy mi történt Tongán, miért vállaltam a megbízatást, s hogy hogyan sikerült William McLoad papírjaival lelépnem a hadseregtől. Amikor arra a pontra értem, hogy Miranda meglátogatott éjszaka, mégpedig a kikötőben, Shark felkapta a fejét.
Hülyéskedsz?
Miért hülyéskednék?
Mert vámpírok nincsenek!
Mondod te. Annak idején, ha jól emlékszem, volt egy fickó, akit elégettek, mert azt állította, hogy a föld gömbölyű. Márpedig ha az lenne, akkor azok, akik alul állnak rajta, leesnének. Nem igaz?
Akkor sincsenek!
Élő ember nem tudhatta, hol foglalok magamnak szállást. Hiszen tíz perccel előtte még én sem tudtam. Csak olyan valaki tudhatta, melyik szálloda melyik szobájában alszom, aki mindent tud. Aki természetfeletti erejével megérzi. Aki csalhatatlan.
Shark hadnagy összeráncolta a homlokát, és a tóra bámult.
Kérdeznék valamit, fiam. Száz százalékig meg vagy te győződve William McLoad tisztességéről?
Nehéz kérdés volt. Elgondolkodva vakargattam a fejem, mielőtt válaszoltam volna.
Tongán még meg voltam - nyögtem ki végül. - Most viszont már nem tudom, mit gondoljak.
Ha igaz, amit állítasz, és nem akarsz átverni - bökte nagyujját a mellembe- , valami disznóságba kevertek, fiam. Valami rohadtul bűzlik itt a kastély körül... Lehet, hogy a barátod, William McLoad belerángatott valamibe... és hogy úgy mondjam, előre megfontolt szándékkal.
Lehetséges - vontam meg a vállam. Aztán tovább meséltem Miranda első látogatását. Hogy odafeküdt mellém, kisbabámnak szólított, és hogy másnap reggel vérben úszva találtam magam. Meg egy vértócsát az ágy lábánál.
SHark csípőre tett kézzel fejcsóválva kuncogott.
És te azt akarod, hogy mindezt elhiggyem neked? Mintha már láttam volna ezt a filmet a moziban...
Péter bácsi! Esküszöm, hogy igaz! Shark sajnálkozva a vállamra ejtette a kezét.
Nézd csak, fiam, mégiscsak az lenne a legjobb, ha őszintén bevallanál mindent! A hazudozásnak nincs sok értelme. Nincs az a bíróság, amely hitelt adna vámpíroknak és hasonló ostobaságoknak. A puritánok kora lejárt. Tudod, hogy apád a legjobb barátom volt, fiamként szeretlek, és meg is próbállak kihúzni a szarból, ha belekeveredtél, de ehhez az kell, hogy őszinte légy hozzám. Tehát. Volt vámpír, vagy nem volt?
Volt.                                                                  .           ,
Sóhajtott, és széttárta a karját.
Én megpróbáltam mindent. De ha a saját ellenséged vagy! Mi történt ezután?
Folytattam a történetem. Elmeséltem, hogyan találtam rá a lányokra a holdfényes lápban, és hogyan szabadítottam ki őket a kerékpáros, kámzsás fickó kezei közül.
Péter bácsi a fejét csóválgatta és nyöszörgött, mint a tüskébe lépett kutya.
Harmincéves pályafutásom alatt sem hallottam ennyi baromságot. Mit akarsz, mit kezdjek velük?
Higgyél nekem.
És az öregasszony a kötélen?
Kénytelen voltam tovább folytatni a mesém. Beszéltem Miranda ismételt látogatásáról, Nick bácsiról, és a mozgó koporsókról, vízbe fojtott öcsém szemrehányó szavairól a vízparton - egyedül azt hallgattam el, hogy Rebecca, Bobby kuzinom menyasszonya, velem töltötte az éjszakát. Vagy legalábbis egy részét.
És az öregasszony a kötélen? - ismételte meg a kérdést.
Fogalmam sincs róla. Valaki behozta az én szobámba...
Be volt zárva az ajtód?
Nem emlékszem.
Furcsa.
Miért lenne az? Úri kastélyban nem szokás bezárkózni. Itt nem lopnak!
Csak vért szívnak. Szóval?
Behozták az öreglányt a szobámba, és amíg én megpróbáltam kitörni a fürdőszobából, felakasztották.
Hm. És miért?
Hogy haljon meg!
Eszem a zúzád. Miért éppen a te szobádban?
Mert... nyilván rám akarták terelni a gyanút. Valakinek az az érdeke, hogy engem... mint William McLoadot eltávolftson. Csukjanak be, végezzenek ki, vonjanak ki a forgalomból.
Szomorúan bólogatva helyeselt, mint aki maga is így látja a dolgot- Elmondhatom, mi az én véleményem... illetve mi lesz a bíróság és az esküdtek véleménye? Kapaszkodj a karomba, fiam...! Szóval, én a következőképpen látom a dolgot... Adva van egy fiatalember, húszas évei végéről egy tengerészgyalogos, bizonyos Johnny C. Lendvay, aki megismerkedik Tongán egy másik tengerészgyalogossal: William McLoaddal. Ez utóbbi gyakran mesél az előbbinek a családjáról, nem utolsósorban arról a temérdek pénzről, amely rá vár, ha sikerül ép bőrrel megúsznia a háborút. Beszélgetnek, nevetgélnek, miközben Johnny C. Lendvay arra gondol, miféle igazságtalanság, hogy William McLoad hazamegy, felmarkol többmillió dollárt, rá pedig ki tudja mi vár leszerelés után? Ügyvédi iroda nyitásához pénz kell, magánzsaruirodához is pénz kell  ez a rohadt világ úgy van berendezve, hogy mindenhez pénz kell. Lassan kialakul a fejében egy terv. Mi lenne, ha eltenné láb alól William McLoadot és a helyébe lépne? McLoad ugyanis elfecsegte neki, hogy hamarosan hazatérhet, és hogy a rokonság utoljára ötéves korában látta... Ha McLoad nincs többé, szabad az út a boldogság és a pénz felé... S egy éjszakán, talán éppen őrségben, Johnny C. Lendvay elteszi láb alól William McLoadot, majd felvéve annak személyazonosságát, visszatér az Államokba.
Csakhogy William McLoad él!
Hol, drága fiam? Egy ismeretlen hawaii királyságban. Fogadni
mernék, hogy nem is létezik ilyesmi. Az igazi William McLoad nincs többé. Csak a hamis van.
Jól tudod, Péter bácsi, hogy ez nem igaz!
Én csak azt mondom, amit az esküdtek fognak mondani. Márpedig ők ezt fogják, arra mérget vehetsz. De menjünk csak tovább. A vámpírhistóriára nem kívánok kitérni: jobban teszed, ha te sem építesz rá. Legfeljebb arra jó, hogy szerencsés körülmények között életfogytiglani diliházba zárjanak. De folytatom. Az ál-William McLoad megérkezik a McLoad-kastélyba, befurakodik a család bizalmába...
Bizalom? Hahahal
... be is veszik, hogy ő az, csak egyvalaki gyanakszik. Az öregasszony. Elvira mama.
Ugyan, miért gyanakodna?
Miért? Például, mert Elvira mama tudja, hogy a gyermek William McLoadon, mondjuk, volt egy apró, körte formájú anyajegy.
Anyajegy? Hol?
Mondjuk a futyikéje felett. Elvira mama meg akarja nézni, hogy megvan-e még. Azt persze nem teheti meg, hogy felszólítja William McLoadot, mutassa meg neki a fütyikéjét. Szóval, Elvira mama meg akar győződni az anyajegyről... Senkinek nem szól róla, hogy mit tud. Ehelyett éjszaka felkerekedik, s botjával végigbotorkálva a folyosón felkeresi az édesdeden szunnyadó Williamot... akinek, ha hinni lehet neked, nincs bezárva az ajtaja. Elvira mama bebotorkál a szobába, fellebbenti a takarót az alvó William McLoadról, lehúzza a pizsamáját, és megpróbálja megtalálni az anyajegyet. William McLoad arra ébred, hogy egy vénasszony ül az ágya szélén, és mogyorózza. Rémületében lerúgja magáról a banyát, és felháborodottan számon kéri tőle a történteket. Ekkor Elvira néni óriási hibát követ el. Megvádolja William McLoadot, hogy nem William McLoad, hiszen nincs rajta a keresett anyajegy!
Johnny C. Lendvay, azaz az ál-William McLoad rettenetesen megrémül. Rájön, hogy meg kell ölnie a banyát, mielőtt még az leleplezhetné. Talán Elvira mama azt is elmondta neki, ő az egyedüli, aki tud az anyajegyről. Az ál-William ekkor elkapja Elvira nénit, és megpróbálja megfojtani. Az öregasszony ellenáll, még az is meglehet, hogy a botját is használja. Dulakodnak, eközben betörik a fürdőszoba ajtaja. A dulakodást természetesen a tengerészgyalogos nyeri. Elvira mama felkerül a hurokba.
Ez ostobaság!
Nem annyira, mint gondolod. Mert az ál-William McLoad okoskodhatott így is: a családban él a hagyomány, hogy ebben a
szobában akasztotta fel magát bizonyos Gregor McLoad. És ugyanerre a hurokra. Az ál-McLoad feltételezhette, hogy a hagyományokban vakon hívő família nem őt fogja gyanúsítani, hanem a természetfeletti hatalmakat. Csakhogy, édes fiam, az esküdtszék nem McLoadokból áll. Az ő agyuk másképpen forog. Alighanem úgy, ahogy elmondtam neked.
Be lehet jutni a szobámba egy rejtekajtón át - mondtam.
Ez csak kevéssé változtat a lényegen. Tegyük fel, az esküdtszék kissé bizonytalan. Ezért nem ítélnek halálra, csak 260 év börtönre. Hacsak nem bizonyítják rád, hogy mégmegis erőszakoltad az öregasszonyt!
Péter bácsi... adj nekem esélyt, hogy kimásszak a csávából!
Hm. És hogy képzeled a dolgot?
Ezeknek én William McLoad vagyok. És azt szeretnék, ha lezárnád a nyomozást. Nem kell mást tenned, mint lezárni.
Erre még az apádhoz fűződő hajdan volt baráti viszonyom sem kötelezhet, Johnny - mondta, és kiült valami az arcára, amit fájdalomnak vagy fáradtságnak néztem. - Semmi nem kötelezhet arra, hogy a lelkiismeretem ellen tegyek!
De hát éppen azért!
Miért?
Hogy kideríthessük az igazságot. Ha engem becsuksz, soha nem derül rá fény. Pedig ha lehetőséget biztosítanál, hogy szabadon dolgozhassak, néhány nap alatt a végére járnék mindennek.
Viccelsz, Johnny?
Jól tudod, Péter bácsi, mennyit tanultam apa mellett! Kívülről ismerem az összes nagyobb ügyet. Akarod, hogy elmondjam a Hollauer kontra Bellestra...
Hagyd abba, Johnny! Még ha hinnék is neked... nincs semmi tapasztalatod.
A háború nem tapasztalat?
Dehogynem. Csak éppen egészen másként.
Péter bácsi, esküszöm apám emlékére, hogy ártatlan vagyok. Esküszöm hogy minden úgy igaz, ahogy elmeséltem. Kérlek... adj esélyt, hogy felderíthessem ezt az ügyet. Ha becsuknak, megmenekülnek a bűnösök...
Péter Shark elgondolkozva nézett rám.
Legalább gyanítasz valamit? Ki ölte meg az öregasszonyt?
Vannak elképzeléseim.
Elképzeléseid? Bahh! Gyanúd van-e?
Péter bácsi, adj három napot! Csípőre tette a kezét, és a víz felé fordult.
Rendben van. Kapsz három napot. Fogalmam sincs ugyan róla, miért adom, de megkapod. Nyomozd ki, ki ölte meg Elvira mamát. Nyomozz ki, amit akarsz. De ha három nap múlva nem állsz olyan tisztán előttem, mint a frissen fürdetett csecsemő, az Isten irgalmazzon neked! Ne feledd: apád semmit nem becsült annyira, mint az igazságot. Biztos vagyok benne, ha közted és az igazság között kellett volna valaha is választania, bármennyire is a szíve szakadt volna belé, az igazságot választotta volna. És ilyen vagyok magam is, Johnny C. Lendvay!
Megfordult, és visszarobogott a házba. Még csak kezet sem szorított velem.
Mivel eleget tettem reggeli kötelességemnek, visszavonultam a szobámba. Végignéztem, amint két rémült képű inas visszahelyezi a fürdőszobaajtót a helyére. Elvira mama közben eltűnt a plafonról a kötéllel együtt. Ennek ellenére a két mester félszemét mindegyre a mennyezeten tartotta, miközben az ajtóval foglalatoskodott.
Amikor elmentek, az ágy alá nyúltam, és előhúztam kopott katonazsákomat. Mély sóhaj kíséretében kibányásztam belőle a lápban zsákmányolt kardot és a levágott fejet.
A kard valóban japán jószág lehetett. Bár nem voltam szakértője a keleti fegyvereknek, fogságba esett japán tisztek gyűjteményében láttam hasonlót eleget. Pengéjét vastag, bamásfekete koszréteg borította: lehetett vérrel kevert föld, de ezerféle más anyag is.
Míg a fegyvert vizsgáltam, időről időre megszédültem. Egyszer át is mentem a tükörhöz, hogy megszemléljem a nyakam. A két pontocska környéke púpos és gyulladt volt, mintha a vámpír nyála nem tett volna jót a sejtjeimnek.
A levágott fej nem okozott különösebb gondot. Merthogy levágott fej volt, ahhoz kétség sem férhetett. Valaha reklámmosolyú, fiatal férfi vagy nő lehetett az áldozat  még most is mosolygott a vastag és kemény piszokréteg alatt. Égszínkék szemei biztatón nevettek felém.
Nem kellett félnem tőle, hogy összevérzi a kezem, vagy hogy megsért, és hullamérgezést kapok tőle.
A mocskos maradvány ugyanis egy hajdani, kirakati próbabábu levágott gumifeje volt.
Visszalöktem a táskámba, végigvágtam magam az ágyon, s karomat a fejem alá téve gondolkodni próbáltam.
Soha nem volt égetőbb szükségem a találékonyságomra, mint itt a McLoadok kastélyában.
Vámpír a könyvtárszobában
I
A délután a csendes eseménytelenség jegyében telt el. Röviddel azután, hogy megjöttek a hullaszállítók, és magukkal vitték Elvira mama holttestét, lesétáltam az udvarra, hogy barátságot kössek a dobermanokkal. Hiába strapáltam azonban magam, másfél órai keserves munka után kénytelen voltam rájönni, hogy ez lehetetlen. Legfeljebb ők köthettek volna barátságot velem.
Thomas McLoad félig egy bokor mögé rejtőzve figyelte, mit csinálok, s amikor néha-néha arrafelé kaptam a fejem, visszabújt az ágak közé. Kerek, pulykatojás képén érdeklődő fénnyel virítottak a szeplők. Csak akkor mászott elő, amikor a kutyák százegyedszer is megmorogtak, s fogukat mutogatva a bokám felé kapkodtak.
Thomas csípőre tette a kezét, és nagyot füttyentett. A kutyák utoljára még rám vicsorítottak, aztán odaügettek hozzá. Körülfogták, első lábaikat feltették a vállára, s belenyaltak a képébe. Thomas, mint sikeres állatszelídítő, barackot nyomott a fejükre, meg-vakargatta a hátukat, bele-belebokszolt egyik-másik oldalába. Az ebek kurrogtak, morogtak: láthatóan olvadoztak az élvezettől.
Thomas látszólag ügyet sem vetett rám. Játszadozott az állatokkal, közben néha rám villantotta a szemét. Ezekben a pillanatokban a kutyák is felém néztek, mintha láthatatlan sugarakkal lett volna összekötve a tekintetük.
A falevelek susogni kezdtek felettem. Éreztem, hogy hideg légáramlat csap le a kastélykertre, megfordul körülöttem, s mintha figyelmeztetőn a fülembe susogna valamit.
A kutyák szeme sárga fényben izzott. Láttam, hogy rövid, barnásfekete szőrük alatt megfeszülnek az izmok, s egyetlen hangra, jelre várnak, csak hogy rám vethessék magukat. Az ágyasokban reszkető virágok lehajtották a fejüket, és összezárták szirmaikat. Mintha a Gonosz lehelete száguldott volna át a fejünk felett.
Lassan, nehogy hirtelen mozdulatommal felingereljem őket, stukkerom után tapogatóztam.
Természetesen nem volt nálam. Természetesen a szobámban felejtettem a párnám alatt.
Thomas csak most kegyeskedett észrevenni, hogy én is a világon vagyok. Megsimogatta a kutyákat, odaszisszentett nekik valamit, mire azok engedelmesen a lábához telepedtek. Izgatottan szimatolva figyelték az arcát: ide-oda járt a farkuk, mint a motolla.
Szevasz, Billy - mondta Thomas hunyorogva- , hogy vagy?
Köszönöm - válaszoltam. - Hát te?
Mit akarsz a kutyáktól?
Semmit. Csak miután egy fedél alatt lakunk, arra gondoltam, jobb, ha megszokjuk egymást.
Megveregette az egyik állat fejét, aztán megvonta a vállát.
Meg fognak ölni, Billy.- Tréfálsz?
Vidám hangon mondtam, pedig nem is volt annyira felhőtlen a kedvem.
A kutyák a barátaim, Billy. Azt csinálják, amit én akarok. Ha akarom, megölnek. Elhiszed?
Megborzongtam. Pontosan éreztem, mi bujkál a hangjában. A kívánság, hogy azt feleljem, nem!
Miért ölnének meg? Hiszen nem bántottam őket. Ellenkezőleg...
A kutyáknak nem az a dolguk, hogy gondolkozzanak. Nekik az a dolguk, hogy öljenek. Csak egyetlen szót kellene kiejtenem, és darabokra szaggatnának. Mit szólsz hozzá, Billy?
Mit szólhattam volna? Nemigen tetszett az ötlet. Sőt egyáltalán nem. A kutyák megfeszített izommal, ugrásra készen várakoztak.
Uszítsam rád őket? Tépesselek szét velük, Billy?
Nem válaszoltam többé, csak néztem rá mereven. Nem tudtam ugyan, hogy mi következik, de megtanultam: aki időt nyer, néha valóban életet nyerhet vele.
A közmondásnak ezúttal is igaza lett, ami később arra késztetett, hogy felülvizsgáljam a szólások és mondások haszontalanságáról alkotott addigi véleményemet. Az egyik fa mögül ugyanis a jd karosszériájú, magas asszony ugrott elő, botjával szétcsapott a szűkölő, s pillanatok alatt vadállatból háziállattá változott kutyák között, majd visszakézből jókora pofont kevert le Thomasnak.
Takarodj, te kis szörnyszülött!
Thomas felvisított, mint a sziréna. Arcához kapta a kezét, kinyújtotta a nyelvét, és elszáguldott a kastély felé. A kutyák megzavarodva keringtek egy darabig, majd körénk gyűltek. Mintha varázslattól szabadultak volna: ernyedt izmokkal szédelegtek körülőttem. Remegő kézzel simogattam meg a leghatalmasabb állat karcsú testét. A doberman nyüszített és megnyalta a kezem.
A középkorú, szép arcú nő Frederic bácsi felesége volt. Az a „rokonom , aki mind ez idáig vajmi kevés figyelmet fordított rám. Most megállt tőlem néhány lépésnyire, szótlanul nézte, ahogy a kutyák a kezemet nyalják, majd felemelte a botját, és fenyegetőn rájuk mordult.
Tűnjetek el!
A kutyák megvillantották a szemüket, és elnyargaltak Thomas után.
Nem esett bajod?
Köszönöm, nem. Mindazonáltal azt hiszem, a legjobbkor jött.
Nem jöttem, hanem ott álltam a fa mögött. Téged figyeltelek.
Engem?
Őszintén szólva zavarba hozott. Mi a csodáért kell engem figyelni?
Ki nem állhatom ezt a kis csirkefogót!
A kijelentés minden kétséget kizáróan Thomasnak szólt.
Pedig én egy darabig azt hittem, az ön kisfia.
Még csak az hiányozna! Különben csak tegezz nyugodtan. Hiszen szegről-végről rokonok vagyunk. Én Peggy vagyok. Nem emlékszel rám?
Úgy tettem, mintha az agyamat erőltetném. Összeráncoltam a homlokom, aztán sajnálkozva széttártam a karom.
Nagyon régen volt már.
Bizony régen, Billy. Tizennyolc éves voltam, és... a te titkos szerelmed. Megesküdtél, ha nagy leszel, elveszel feleségül.
William McLoad - gondoltam- , nagy széltoló voltál már a bölcsőben is. Hacsak a felét is sejtettem volna...
De ott tartottunk, hogy gyűlölöm ezt a kis fattyút! Téged soha nem gyűlöltelek, Billy... Még akkor sem, amikor azok a szörnyűségek történtek. Soha nem hittem benne, hogy te követted el őket.
Mintha könny csillogott volna a szemében.
Nekem soha nem hazudtál. Nekem azt is elmondtad, amikor lelökted a kínai vázát. Senkinek, csak nekem. Akkor miért hazudtál volna?
Mikor?
Amikor... azokkal a szörnyűségekkel gyanúsítottak. Hozzám futottál, és azt mondtad, nem te voltál... Háromszor futottál hozzám, és háromszor mondtad, hogy nem. De most megváltoztál, Billy!
Észrevétlenül megtörölgettem gyöngyöző homlokomat.
Megváltoztam?
Te már nem te vagy!
Ezt hogy érted... Peggy néni?
Még csak az hiányozna, hogy nénizz!... Neked Peggy voltam, és az is maradok! Idegennek erezlek, William McLoad!
Nem esett nehezemre sértődött képet vágni. Peggy megsimogatta őszülő, szép, barna haját, és révetegen a szemembe bámult.
Valaha... szinte fizikailag vonzódtam hozzád. Nem tudom megmagyarázni... és nem tudom, egyáltalán szabad-e ilyesmiről beszélnem, de... ahogy az ölembe ültettelek, vágyat éreztem... pedig csak ötéves voltál. Mintha valami megmagyarázhatatlan, genetikai kapocs fűzött volna össze bennünket. Azon túl is, hogy mindketten McLoadok vagyunk.
Felemelte a borját, és megütögette vele a legközelebbi fa oldalát. .- Van a McLoadok történetében egy fiatal pár  William McLoad - igen éppen úgy hívták, mint téged - és Liliana McLoad... Unokatestvérek voltak, de a Rózsák Háborújának korában elszakították őket egymástól, majd... meghaltak. Bármenynyire is nevetségesnek tűnhet... úgy éreztem, sőt biztos voltam benne, hogy az a pár... mi vagyunk. A mi testünkben született újjá William és Liliana McLoad... csak éppen te fiatalabb vagy nálam. Most már, sajnos, nem érzem ezt a vonzást, Billy!
Még szerencse - sóhajtottam magamban, és keserves kifejezést erőltettem az arcomra.
Talán megváltoztam, Peggy. Úgy értem... genetikailag is. Hiszen a Vérengző voltam. Húszéves koromban, ahogy...
Ostobaság! Te soha nem voltál a Vérengző!- De hiszen...
Azokat a gyilkosságokat nem te követted el!
A hideg fuvallat ismét csak ott kerengett körülöttünk.
Nagyon kedves vagy, hogy menteni akarsz...
Nem akarlak menteni. Téged nem kell mentegetni. Nem te gyilkoltál!
Akkor ki?
Azt nem... tudom.
Furcsa felhangot éreztem a szavaiban. Mintha nem mondana igazat. Mintha igenis tudná, kiről van szó.
Miért mondod ezt most nekem? Habozott, és ismét rácsapott a fa oldalára.
Mert szeretném... ha nem hinnéd magadról, hogy te voltál. Rettenetes lehet ezzel a teherrel élni. De most bocsáss meg, mennem kell! Fredericet nagyon megviselték az események. Be kell adnom neki az orvosságát.
Sietős léptekkel elindult a kastély felé.
Egyedül maradtam a fák alatt.
A korán leszálló este rózsaszínű csipkefüggönyt varázsolt a kastély fölé. A búcsúzó nap sugarai ráhullottak a cserepekre. Mintha égni látszott volna tőlük a tető. Vagy inkább kiömlő vérre emlékeztetett a szíhorgia?
Csábított a gondolat, hogy a temető és a kripta felé vegyem az utam, de erőt vettem magamon, és visszasétáltam a kastélyba. Többek között azért is sikerült meggyőzni magam, mert nem volt nálam a stukkerom.
Úgy látszott, senki nem járt a szobámban azóta, mióta elhagytam. Mintegy öt percet szántam rá, hogy megtaláljam a rejtekajtót, amelyről Rebecca beszélt. Hiába kopogtattam azonban a falakat, nem sikerült rábukkannom.
Zsebre vágtam a revolvert, behajtottam az ajtót, és elindultam a folyosón. A falakon gyertyát utánzó villanylámpák égtek: mindezek ellenére sem mondhattam, hogy fényárban úszott a világ. Bár már kezdtem eligazodni a keresztfolyosók labirintusában, még mindig messze voltam attól, hogy pontosan tájékozódjak.
Tízpercnyi tétova vándorlás után végre megtaláltam a hatalmas tölgyfa ajtót, amely nem nyílhatott másra, mint a könyvtárszobára.
Nem is nyílt. Ahogy kitártam, mintha templomba léptem volna. A falakat borító polcokon könyvek fezrei sorakoztak. Újak és régiek vegyesen. Hatalmas kötetek bőrbe kötve, vászonnal borított térképek, s magasan fenn a galériákon, ódon oklevelek tömege.
Hirtelen huzat csapta meg a lábszáramat. Valahol a fejem felett megreccsent a galéria. Kinyújtottam a kezem, hogy felkattintsam a villanyt. Éppen rányomtam volna az ujjam a kapcsolóra, amikor a hátam mögött becsattant az ajtó. Felkaptam a fejem, s ahelyett, hogy villanyt gyújtottam volna, a falhoz lapultam.
Most már világosan hallottam odafent a galérián a lépteket. Aztán megéreztem a semmihez sem hasonlítható illatot is. A tömjén, s a frissen gyalult fakoporsó szagát.
Hosszú, talán tíz méternél is hosszabb óriási asztal húzódott előttem. Az elfüggönyzött ablakokon át csak egyetlen, vékony, leheletnyi holdfénycsíknak sikerült belopakodnia a terembe, s szemtelenül helyet foglalni az asztal közepén. Az ismeretlen, aki odafent tartózkodott a galérián, most ebbe a sugárnyalábba lépett.
Elmosódott kontúrokat láttam, lebbenő köpenyt, vagy halotti leplet, aztán halk, reszelős suttogás ütötte meg a fülem.
Itt van. Itt van... amit keresel, kisbabám.
Miranda? - kérdeztem rekedten, s szívemre tettem a kezem, nehogy kiugorjon a mellkasomból.
A te Mirandád.
Első eset volt, hogy személyes, kommunikatív viszonyba kerültem a vámpírral, hiszen eddigi kapcsolatunk meglehetősen egyoldalú volt: ő beszélt, én pedig hallgattam.
Honnan tudod... hogy mit keresek?
Ó... hát én mindent tudok! Ott van, az asztal végén!
Úgy tettem, mintha elindultam volna arrafelé. Ehelyett azonban megperdültem, s hurrikán sebességével nyomtam rá az ujjam a villanykapcsolóra.
Vártam, hogy csillogó fény öntse el a szobát, és végre szembekerülhessek vele, de ezúttal is csalódnom kellett. A kapcsológomb engedelmesen a falba süllyedt, fény azonban annyi sem szivárgott a körtékből, amennyit egy haldokló szentjánosbogár ki tud préselni magából.
Miranda a galérián - vagy ki tudja hol volt már- , gúnyosan felnevetett.
Felnőttél, kisbabám? Megpróbálsz túljárni Miranda néni eszén?
Mivel mindenünnen jött a hang - oldalról, elölről, sőt hátulról is, nem tudtam, merre forduljak. Egészen addig tipródtam az asztal végén, amíg hangos nyikorgással ki nem tárult a könyvtárszoba ajtaja. A folyosóról beszűrődő halvány derengésben csak egy vékony, ide-oda libegő alakot láttam, amint éppen ki akart surranni a folyosóra.
Abban a szent pillanatban sikerült elmarkolnom a ruháját, amikor fel akart szívódni a folyosói félhomályban.
Sohasem birkóztam még vámpírral: úgy gondoltam, éppen itt az ideje. Abban reménykedtem, hogy talán tudok néhány olyan fogást mutatni neki, amire nem tanították meg a vámpíriskolában.
Az én vámpíromnak azonban nem kellettek a furfangos tengerészgyalogos-cselek. Már az első erősebb rántásra úgy elterült a szőnyegen, mint a béka.
Elégedetten a tomporára ültem és hátrafeszítettem a kezét. Meglepett ugyan, hogy ennek a vámpírnak egyáltalán nem hűvös a teste, hanem éppenséggel lángol, de nagy vámpírfogó igyekezetemben nem törődhettem ilyen apróságokkal. Akkorátfeszítettem a karján, hogy rémülten felordított.
A francba! Engedj el, mert kitöröd a kezem...! Eeee... izé... ez aztán már hallatlan neveletlenség! Nem elég, hogy nem gyullad fel az a rohadt villany, még meg is lovagolják az embert!
Mintha valahol, fenn, a galéria magasában felnevetett volna valaki.
Biztonság kedvéért megtapogattam az arcát. Erre felmordult, és dühösen a levegőbe köpött.
Veszed ki a kezed a számból! Ez aztán már oly mértékű neveletlenség...
Sóhajtottam, és lemásztam a hátáról. A kapcsolóhoz sétáltam, és próbaképpen benyomtam a gombját. Azon nyomban éles fény öntötte el a könyvtártermet. Másfél méterrel a fejünk felett hatcsillárnyi villanykörte szórta a fényét.
Felpillantottam a galériára. Természetesen már nem volt odafent senki.
Lehajoltam Bobby gyerekhez és felsegítettem. Róbert McLoad kiköpött egy leharapott szőnyegbojtot a szájából, és örömmel tárta szét a karját.
Te vagy az, Billy? Nahát... micsoda meglepetés! Én meg már azt hittem...
Sejtettem, mit hitt. Éppen azt, amit én. Leporolgatta a nadrágját, aztán felhúzott szemöldökkel, csodálkozva nézett rám.
Eeee... tényleg meglepődtem. Mit keresel a könyvtárszobában, kérlek?
Arra gondoltam, olvasgatok egy kicsit.
No de, sötétben?
Nem tudtam felgyújtani a villanyt.
Érdekes... én sem.
Te mit kerestél idebent?
Én, speciel, téged.
Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Láttam, amikor bejöttél. Utánad akartam kiáltani... de az neveletlenség, kérlek. Arra gondoltam... öööö... hogy miután úgyis ráérek, mutatok neked egy-két érdekes könyvet. Mivel korán... izé... elkerültél a McLoadoktól... talán a család történetével kapcsolatban...
Mivel rokonok voltunk, nem kellett udvariaskodnom. Hagytam, hadd beszéljen, miközben egy viccesen csavarodó falépcsőn felkapaszkodtam a galériára. Természetesen nyomát sem találtam annak, hogy percekkel ezelőtt odafent lett volna valaki.
Mit csinálsz ott fent... kérlek?
Hol a biztosítékszekrény?
A micsoda, kérlek?
Biztosítékszekrény.
Az mi?
Addig jártam körbe-körbe, mint egy megbuggyant autómodell, amíg csak rá nem bukkantam. Egy könyvespolc oldalába süllyesztették, olyan ügyesen, hogy csak tüzetes keresgélés után lehetett megtalálni. Megpróbáltam kinyitni az ajtaját. Nem ment.
Jól vagy, Billy?
Összeráncolt homlokkal másztam le hozzá. Bobby az állat dörzsölgette, és furcsán nézett rám.
Eee... meg tudnál valamit magyarázni, Billy?
Mivel most már volt időm bőven, lecsüccsentem az asztal végére.
Mi a helyzet, Bobby?
Eeee... kérlek szépen, ne hidd, hogy feleslegesen és... legfőképpen udvariatlanul beleütöm az orrom olyasmibe, ami nem tartozik rám, de... miért ültél a hátamra?
Azt hittem, vámpír vagy, Bobby!- Én?
Te.
És... miért lennék az?
Mert amikor bejöttem ide, nem égett a villany.
Eeee... amikor én bejöttem, akkor sem égett. Én mégsem gondoltam, hogy izé... te is...
Bobby - mondtam előrehajolva és a szemébe néztem. - Bobby, én találkoztam vele!
Kivel, kérlek?
Mirandával. A vámpírral.
Megvakarta az orrát és láttam, hogy megremeg a szája széle.
Hát... ami azt illeti... én is találkozom vele. Majd minden éjjel.
Én most itt találkoztam, a könyvtárszobában.
Érdekes... Nem is tudtam, hogy kedveli a könyveket...
Fent járt a galérián. Van odafent rejtekajtó?
Micsoda, kérlek?
Rejtekajtó. Amely alagutat vagy titkos járatot takar.
Én... nem is tudom, kérlek. Van néhány, az biztos, de hiszen neked emlékezned kell rá!
Momentán nem emlékszem.
Rengeteget bujkáltatok benne, te és Randolph, amikor még kicsik voltatok. Kérlek... eee... ne haragudj meg érte, de Malcolm bácsi szerint elég ízléstelen módon ijesztgetted az öcsédet. A lepedőre sem emlékszel?
Rémlik valami.
Lepedőt öltöttél és... azzal rémftgetted, hogy... elkapod a nyakát, és megfojtod. Aztán meg is fojtottad kérlek, csak éppen nem itt.
Tehát, hol a lejárat?
Nem tudom, kérlek.
Hogyhogy nem tudod? Hát akkor ki tudja?
Te, Billy. Te minden alagutat ismertél és minden ajtót. Még azokat is, amelyek nem voltak rajta a térképen...
Térkép? - csaptam rá. - Hol van?
Malcolm bácsi szerint elloptad. Apád el is veretett érte Nick bácsival. Azt mondtad... elloptad, eltépted, és a kandallóba szórtad a darabjait...
A fene ott egyen meg, ahol vagy, William McLoad!
Még egyszer felmentem a galériára, és futó pillantást vetettem a könyvespolcokra. Holtbiztos voltam benne, hogy valamelyik polcot el lehet fordítani.
Arról nem beszélt Malcolm bácsi, hova vezet a rejtekajtó a könyvtárszobából?
Megsimogatta keskeny bajuszát, aztán szomorúan, lemondó mosollyal nézett fel rám.
Hát a kriptába, Billy. Egyenesen Mirandához!
Régi történetek a Vérengzőről
Beroskadtam egy hófehér karosszékbe, felkattintottam az éjjeli lámpát, s kezembe vettem azt az iratcsomót, amit az asztal végén találtam. Amit Miranda, a vámpír rakott az orrom elé.
Mielőtt kinyitottam volna, megszaglásztam. Por, ódon dohszag, s mintha rovarirtó bűze érződött volna rajta. A koporsószagot azonban nem éreztem.
Behunytam a szemem, és elgondolkodtam. Senkinek nem említettem, mi a szándékom, még Shark hadnagynak sem. Csak a lelkem mélyén gondoltam rá, hogy megismerkedem gyermekkorom hőstetteivel. S lám csak lám: alig hogy megfogamzik bennem a terv, a kriptabéli Miranda már meg is valósítja.
Ha lett volna időm, tovább is töprenghettem volna. Mivel azonban nem volt, kénytelen voltam munkához látni. Kioldottam a fekete, cipőzsinórhoz hasonlító fűzőt, és sorban kiraktam az éjjeliszekrényre a sárgult, töredezett tíjságlapokat.
Gyilkosságaim krónikáját.
Már első pillantásra látszott, hogy a McLoad família nem akárki ezen a környéken. A sajtó csak igen szőrmentén és óvatosan foglalkozott a családban történtekkel. Óvakodott tőle, hogy gyilkosságot emlegessen: többnyire csak az esemény, vagy a szerencsétlenség kifejezést használta. És, talán, ami a legfontosabb, alig-alig említette William McLoad nevét.
A sorban a legelső újságlap arról a tragédiáról tudósított, amelynek során életét vesztette Charles McLoad, a család egyik legtekintélyesebb tagja.
A cikk alján halvány, elmosódott kép mutatta a kripta belsejét, amely akár egy falusi állomás várótermét is ábrázolhatta volna. Csak óriási erőfeszítés és szemmeregetés árán tudtam kivenni a háttérben álló bronzkoporsókat.
A cikk olyan érdektelen volt, amilyen érdektelenné a törekvő riporter művét a könyörtelen főnöki nyomás csak tehette.
Annyit mindazonáltal megtudhattam belőle, hogy az esemény május 24-ének délutánján már sötétedéskor zajlott le. Charles
McLoad a kiskorú, sőt gyermek William McLoad kíséretében sétára indult a kertben, s sétájuk során betértek a temető melletti családi sírboltba. Feltehetően virágot akartak helyezni a koporsókra, ahogy azt később a gyermek William McLoad elbeszélése és a halott mellett talált virágcsokor is megerősítették.
A cikk a továbbiakban rendkívül elnagyoltan, a részletekre ki nem térve arról tudósított, hogy mikor Charles McLoad és a kisfiú beléptek a kriptába, az ajtó becsapódott mögöttük. Hogy, hogy nem: nem voltak képesek kinyitni. Charles McLoad arra biztatta a gyermeket, próbáljon kimászni a majd két méter magasságban fekvő szellőztetőablakon, és hozzon segítséget. Charles bácsi vagy bakot tartott, vagy egyszerűen nyakába vette a kisfiút, akinek ekkor került a kezébe a szamurájkard.
A riporter pár szóval elintézte a kardot. Szerinte Charles bácsi hozta magával, hogy azzal vagdossák le a rózsákat. Végig nála volt, csak akkor adta a kisfiú kezébe, amikor az panaszkodott, hogy nem éri el az ablakot. Charles bácsi a markába nyomta a fegyvert, William McLoad pedig az ablaknak feszítette a pengét.
Hogy ezután mi történt, arra csak következtetni lehet. A penge alighanem megcsúszott, vagy talán Charles McLoad tántorodhatott meg - ne feledjük, egy zárt kriptában fülledt, áporodott a levegő- , és a kisfiú megbillent a magasban. Egyensúlyát veszítve kapálózni kezdett, és a borotvaéles karddal halálos vágást ejtett Charles McLoadon. Arról szó sem esett, hogy Billy levágta volna a fejét: egyszerűen csak halálos vágást emlegetett az újságíró.
A későbbi, rendőrségi vizsgálat a riporter verzióját erősítette meg. Azzal a kiegészítéssel, hogy miután Charles bácsi holtan esett össze, William McLoadnak sikerült megkapaszkodnia az ablakpárkányban és kinyitnia az ablakot. Kimászott, kezében a karddal, s ez a tény járult hozzá ahhoz, hogy felelőtlen elemek, közöttük a cselédség néhány tagja arról fecsegjenek: szándékos emberölés történt a kriptában.
Ami az ajtót illeti, később kiderült, be sem záródott, csupán beszorult. Egy ereje teljében lévő, felnőtt férfinak nyilvánvalóan nem okozott volna problémát a kinyitása, csakhogy ne feledjük, a két látogató közül az egyik öregember volt - túl a hetvenen- , a másik pedig kisgyerek. Éppen csak elmúlt ötéves.
Az újságíró végül megjegyzi, ilyesféle balesetek mindig és mindenütt előfordultak  most már csak arra kell vigyázni, nehogy a gyermek lelkében súlyos törést okozzon a tragédia.
A második újságkivágás ugyanerről az esetről szólt, nagyjából ugyanezen tényanyag alapján. Az értékelés is megegyezett az előzővel, egy lényeges pont kivételével. Ez azt feszegette, vajon az ötéves William McLoad képes lehetett-e akkorát sújtani a karddal, mely végül is lemetszette Charles McLoad fejét. Márpedig, hogy így volt, arra nemcsak a halott a bizonyíték, hanem egy szemtanú is. Egy bizonyos Marcus Donovan, a kertész, látta a kisfiút, kezében a karddal kimászni az ablakon.
Marcus Donovan? Vajon hol a fenében rejtőzködhetsz?
Behunytam a szemem, és megpróbáltam végiggondolni az eseményeket. Elképzelhető-e, hogy úgy történt minden, ahogy az újságban áll?
Töprengtem, s megvontam a vállam. Ugyan, miért ne? Elképzeltem a kisfiú és az öregember rémületét, amikor bezárult mögöttük a súlyos bronzkapu. Még egy javakorabeli, jó idegrendszerű férfi sem venné szívesen, ha borongós vagy már sötétbe hajló délutánon bezárnák egy kriptába. Nem csoda, hogy Charles bácsi megzavarodott. Aztán csak azt tette, amit mindenki tett volna a helyében. Megpróbálta kinyittatni az ablakot William McLoaddal.
Sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy minden rendben lenne, ha William McLoad nem lenne a Vérengző, nem gyilkolt volna még ezután is, és ha a kriptában nem vámpírok feküdnének!
A második ügy már nagyobb port vert fel, bár ezen az újságcikken is érződik az igyekezet, hogy elbagatellizálja a dolgot. Bevezetésképpen görög sorstragédiákat emleget, majd felsorol néhány középkori családot. Megismerteti az olvasót egy velencei patrícius famíliával, amely fél év alatt kilenc tagját veszítette el szerencsétlenségek következtében, nem számítva a háziszolgák hasonlóan nagy számát. Azt mindenesetre a cikkíró is megjegyzi, hogy a középkori Velencében a szerencsétlenség szó sok mindent takarhatott. Végül is a méregpohár sem számított kifejezetten szerencsének.
Ami William McLoad tanítójának halálát illeti, azért a tanítót is jelentős felelősség terheli. Mi az ördögért hagyta, hogy a kisfiú olyan szamurájkarddal játsszék, amelyhez hasonló már egyszer- alig néhány hónappal azelőtt - súlyos tragédiát okozott. Ráadásul a tanító nemcsak hogy nem tiltotta meg az ostoba és veszélyes játékot, hanem még biztatta is neveltjét...
Ezután újabb, bonyolult lélektani elemzés következett. A következetlen tanítóról, aki hol szigorú tanítványához, hol pedig engedékeny. Az ilyen ne csodálkozzék, ha tanítványa tanítója szigorúságát, annak engedékeny korszakában torolja meg.
A cikk szerint a tragédia játék közben következett be. A tanító kezében bot volt, a kisfiúéban a kard. Nyilván baj vívást játszottak,
melynek során William McLoad belebotlott a hintalovába, és nékiesett a tanítónak. Bannister tanítót olyan szerencsétlenül érte a feléje lendülő fegyver, hogy... lemetszette a fejét.
Ez az újság is említ egy szemtanút: Marcus Donovan kertészt. Ő látta, amint a kisfiú kiugrik az ablakon, és a temető felé rohan. Még utána is kiáltott, hogy nincs-e valami baj, de William McLoad anélkül, hogy hátat fordított volna, befutott a kriptába. Marcus Donovan nyugtalankodni kezdett, utánament, de nem talált odalent senkit.
A későbbi vizsgálat során Marcus Donovan visszavonta a vallomását. Nem is csoda, hiszen a vérében igen magas alkoholszintet állapítottak meg. Saját bevallása szerint rosszul érezte magát éjszaka, nem tudott aludni, ezért majd egy üveg whiskyt beszopott reggeligA nyomozás vezetője úgy vélekedett, hogy Marcus Donovan valószínűleg álmodta az egészet. A kisfiúra, William McLoadra ugyanis a tanító hullája mellett találtak rá. Először azt hitték, ő is meghalt, de szerencsére csak elájult.
Elhajítottam a kivágást, és ismét törni kezdtem a fejem. Lehetséges, hogy másodjára is baleset történt? Elméletileg természetesen igen, a gyakorlatban azonban...
Már-már a következő újságlap után nyúltam, amikor mintha valaki lefogta volna a kezem. Az ördögbe is! Ismét csak ez a Donovan! Ki a fene lehet?
A harmadik szerencsétlenségre, amikor is William McLoad megölte az apját, már csak röviden, de mindenképpen gyilkosságot emlegetve tért ki a sajtó, bár még ekkor is látszott rajta az igyekezet, hogy a lehető legrövidebben, mindenfajta kommentár nélkül írja le az eseményeket.
Eszerint William McLoad tőrkéssel leszúrta az apját. Az apa az íróasztalánál ült, a kisfiú fellépett egy székre, és tőrt döfött a nyakába. Olyan szerencsétlenül - vagy szerencsésen, hogy a verőeret találta el. Mivel a gyermek még nem büntethető, a rendőrség a nyomozást lezárta.
Ebben a cikkben egyetlen szó sem esett Marcus Donovanrdl. Arról sem, hogyan találták meg a holttestet. William McLoad csak annyit mondott Tongán: arra ébredt, hogy sokan állnak körülötte, ő pedig a véres kést szorongatja kezében.
A következő újságlap volt az utolsó. Egyszerre mintha megnyíltak volnak az ég csatornái: zuhogni kezdtek rám az információk. Mintha valaki feloldotta volna az eddigi tilalmat: látszott, hogy az
újságíró tobzódik az eseményekben és a hirtelen rászakadt szabadságban.
A mintegy tíz hosszú kolumnát megtöltő tudósítás nem nélkülözte a költői képeket. A tudósító szemléletes színekkel ecsetelte a kisvárostól távoli kastély romantikáját. Az alkonyi napban fürdő tornyokat, amelyek lángolni látszanak a sugarakban, ugyanakkor fenyegetést is árasztanak. Nem felejtette el megemlíteni, hogy az ő ősei is skótok voltak, s bizonyára ezért hatott rá ennyire az Európából importált épület látványa.
A hatalmas, dús lombú fákkal teleültetett park, a holdfényben szelíden csillogó tó, a kripta és a körülötte húzódó temető békét sugároznak - ugyanakkor érezhető fenyegetést is. Majd hosszú sorok következtek megérzésekről, tragédiák előszeléről, titkokról, amelyek mindörökre azok is maradnak.
A gyilkosság leírása már közel sem igényelt ilyesfajta stílusbravúrokat. Száraz tényként említődött meg, hogy William McLoad, aki már többször is kétes főhősként szerepelt a lap hasábjain, ismét elkövetett valamit. Vízbe fojtotta saját testvérét, Randolph McLoadot.
Ezután ismét hosszas értekezés következett a gyermeki leiekről, az eredendő gonoszságról, és arról, vajon az ember tiszta lappal születik-e, vagy már eleve genetikailag meghatározott. Újságíróm mintha ez utóbbi mellett tört volna lándzsát.
Már-már le akartam tenni a lapot, amikor egy névre ugrott a szemem. Marcus Donovan! Ismét csak a kertész volt az, aki többet látott bárki másnál. Szavait ezúttal nem idézte az újságíró. Megelégedett azzal, hogy rosszallóan közölje: a tanú vérében ennyi és ennyi ezrelék alkoholt találtak, s ez a későbbiek során döntőnek bizonyult  vallomását nem vették figyelembe, amikor William McLoad ügyében összehívták a gyámhatósági tanácsot.
Átültem az ágyra, rálógattam a lábam a papírokra, és gondolkodni próbáltam. Egy biztos: zűrös fickó voltál, William McLoad! Ha tudom, mibe keversz, eszem ágában sincs felvállalni ezt a zavaros ügyet... Mi a fenéért kellett vízbe löknöd az öcsédet? Lovagolhattál volna a pónin, akkor is ha csak simán megruházod...
Itt tartottam, amikor hatalmasat kordult a gyomrom. Órámra pillantottam. Mivel már csak tíz perc hiányzott a vacsorához, arra gondoltam, kihasználom a rövidke időt.
Hónom alá véve a paksamétát, átsétáltam vele a könyvtárszobába. Odalépegettem az asztalhoz, s úgy ültem le, hogy a holdfény rásüthessen az arcomra. Lehajtottam a fejem, és vártam.
Mivel nem akartam elkésni a vacsorát, figyeltem az órámat. Három perc múlva felálltam, és a legsötétebb sarok felé fordultam.
Miranda? Itt vagy?
A jól ismert huzat végigsimított a lábszáramon. Mintha valahol ajtó nyílott volna, s beosont volna a terembe a kripta hidege.
Miranda, itt vagy?
Nem válaszolt senki. A galérián megreccsent egy deszka, aztán csak a kertben álló hatalmas fák ágainak suhogása hallatszott. Felálltam s az asztal közepére toltam a dossziét.
Elolvastam, Miranda. Nem tudom, mit kezdjek vele... Nem adnál tanácsot... a kisbabádnak?
Mintha valahol a távolban becsuktak volna egy ajtót. Éreztem, hogy megszűnik a lábam körül matató légáramlás. Felálltam, és elhagytam a könyvtártermet.
Az étkezés inkább halotti torra, mint szokványos vacsorára emlékeztetett. Malcolm bácsi késett, így volt időnk farkasszemet nézni egymással. Még Peggy is, aki pedig odakint a kertben leplezetlen szerelmi vallomást tett, még ő is elhúzódott tőlem. Bobby gyereket viszont nem láttam sehol.
Rövid, kínos hallgatás után Thomas volt az egyetlen, aki zsebre dugott kézzel odalépegetett hozzám. Komoly képpel felnézett rám, s én mérhetetlen szomorúságot láttam a tekintetében.
Miért ölted meg, Billy? - kérdezte szemrehányón. - Hiszen már olyan öreg volt. Elvira néni nem bántott senkit.
Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam, de elhúzta a fejét.
Ne! Ne nyúlj hozzám!
Nem én öltem meg, Tommy.- Hát akkor ki?
Nem tudom. Miért öltem volna meg Elvira nénit?
Mert a Vérengző... válogatás nélkül öl. Ezt Peggy néni mondta. Igaz, Peggy néni?
Peggy néni sóhajtott, és kinézett az ablakon.
Hol a kötél?
Milyen kötél?
Amire felakasztottad Elvira nénit.
Gondolom, elvitték a rendőrök. De nem én akasztottam fel... Tommy toppantott, és durcás fény költözött a szemébe.
Én a kötelet akarom!
Mondtam, hogy elvitték a zsaruk. Különben minek neked az a kötél?
Mert gyűjtöm. Gyűjtöm azokat, amikkel embereket öltek. Ő megígérte!
Kicsoda?
Az a néni, hogy az enyém lehet a kötél.
Milyen néni?
Rám nézett, aztán hevesen megrázta a fejét.
Nem tudom. A tó partján voltunk és...
A tó partján találkoztál valakivel?
Nem... nem tudom. Nem találkoztam.
Észrevettem, hogy valamennyien feszülten figyelnek, még a vihogó lányok is. Szerencsére Thomasnak nem tűnt fel, hogy ő került az érdeklődés középpontjába.     - Akkor honnan veszed, hogy neked ígérte a kötelet?
Mert... mert... azt mondta, hogy engem illet. Én vagyok a jogos tulajdonosa.
Mi vagy te?
A Vérengző!
Úgy mondta ki, mintha nem is lenne öntudatánál  mintha nem is Tommy lenne, hanem valaki más.
Legszívesebben jól megráztam volna, de nem akartam kockáztatni. Mit nem adtam volna érte, ha nem figyelő tekintetek kereszttüzében kell folytatnom a kérdezz-feleieket!
ő mondta, hogy te vagy a Vérengző?
Igen. Ő.
Hogy nézett ki? Milyen volt Ő?
Szürke. És... hosszú ruhában volt.
Ismered?
Nem. Azt mondta, ő... Miranda. És... nem volt szép. Bár kedves volt, de... nem szép. Nem voltak szépek a fogai.
Beszélt veled?
Azt mondta, hogy ő meg én egyek vagyunk. Hogy... az enyém lehet a kötél, a tükör is... amire ráfröccsent Katharina néni vére... mert nekem jogom van hozzá. És azt mondta... elhozza majd a kardot, amivel... meg kell ölnöm...
Elhallgatott, és ijedten nézett rám. Ajka hangtalanul mozgott, nehezen, kapkodva szedte a levegőt. Letérdeltem mellé, és átkaroltam a vállát.
Gyerünk, Thomas! Mondd el szépen, mit mondott a néni. Milyen kardról volt szó... és... kit kell megölnöd vele?
Elmosolyodott, édes, gyerekes mosollyal, mintha egy ismert rajzfilmfigura köszönt volna rá az utcán. Felemelte a karját, és rám mutatott.
Hát téged... Billy McLoad! És azt is mondta... hogy amikor meghallom... akkor mennem kell, és... a zene... a skót duda... Megfordult a tengelye körül, és összeesett. A telehold bebámult az ablakon.
Malcolm bácsi éppen akkor érkezett meg, amikor Kitty és Peggy átadták egy asszonynak Tommyt. A kisfiú ismét magánál volt  engedelmesen tűrte, hogy az idős, ősz hajú asszony magával elvigye.
A McLoadok elhúzódtak tőlem. Talán csak Bobby gyerek tartott volna ki mellettem, ha itt lett volna. De nem volt itt.
Malcolm bácsi dörmögve foglalt helyet az asztalfőn, majd intett, hogy kezdődhet a felszolgálás. Csak akkor szólalt meg, amikor az előétel a tányérunkon gőzölgött.
Elvira néni meghalt. Senki nem válaszolt.
Malcolm bácsi a tányérja felett előre dőlt, és a szemembe mélyesztette a szemét.
Te voltál, William?
Minden tekintet rám irányult. Én pedig igyekeztem felelős McLoadként viselkedni.
Nem én voltam, Malcolm bácsi.
Biztos vagy benne?
Holtbiztos.
Halljam a mentségeidet!
A Vérengző csak húszéves koráig Vérengző. Utána elmúlik benne az öles utáni vágy. így szól a hagyomány!
Magam is meglepődtem, mennyire McLoad voltam. Malcolm bácsi megpödörgette a bajuszát, és sorban végighordozta valamennyiükön a tekintetét.
Ti hogy gondoljátok?
Frederic bácsi felemelte a fejét, és megcsörrentette a kanalát.
Attól még megölhette. A hagyományt rugalmasan kell értelmezni.
Peggy?
Azt hiszem... - rám nézett, és bocsánatkérés csillogott a szemében- , azt hiszem, Fredericnek igaza... van.
Nagyot nyelt, és a tányérja fölé hajtotta a fejét.
Lányok?
Kitty felrántotta a vállát.
Minket... megmentett a biciklis szörnytől. És, különben is, azt hiszem, tökéletesen ártalmatlan.
Judy ingerülten lecsapta a szalvétáját.
Beszélj csak a saját nevedben! Hátha ott sem megmenteni akart bennünket, hanem megölni.
Róbert?
Ekkor vette csak észre, hogy Bobby nem vesz részt a vacsorán.
Hol van Róbert?
Mély hallgatás ereszkedett ránk.
Talán... rosszul érzi magát - suttogta Peggy. - Talán... Malcolm bácsi megsimogatta a bajuszát, és felém bökött a késével.
Fel tudsz még valamit hozni a mentségedre?
Éppen nyitottam volna a számat, amikor magas, nyávogó hang csapott felénk az ajtó felől.
Igen, igen, igen. Mondd csak el nekik, Billy! Mondd csak el! Az ajtóban Nick bácsi állt mind a százötven centijével. Bajusza
harciasán előremeredt, s mozgékony kis macskaarca dühös fintorokba rándult.
Ezt már ismerem, Malcolm! Bűnbakot keresel, mert Elvira felkötötte magát? Hiszen megfogadta, hogy abban a szobában fog meghalni, ahol Katharina!
Miért nem szólt előtte nekem?
Te bolond vagy, Malcolm!
Miért... kötötte volna fel magát?
Mert hívták, Malcolm! Azok, odalent, a kriptalakók! És ha ők hívnak, mennünk kell!
Malcolm bácsi felállt, dühösen az asztalra vágta a szalvétáját, és kirobogott az ajtón. Sajnos, az étvágyunkat is magával vitte.
Malcolm bácsi után Frederic bácsi és Peggy nyomban otthagytak bennünket. Kitty és Judy halkan veszekedtek. Nick bácsi kacsintott, és megpakolta a tányérját. Valami olyasmit jelezhetett a kacsintása, hogy nagy voltam, mi?
Szólni nem szólt hozzám egyetlen szót sem, csak amikor egy hatalmas véres bélszínszeletet rakott a tányérjára, kockáztatott meg egy félmondatot.
Azért a friss vér jobb, mi?
Biccentettem, és mielőtt még belehánytam volna a tányéromba, sietve elhagytam a szobát.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy Rebecca is hiányzott a mai vacsoráról.
Bobby McLoad az ágyán hevert - egy libériás inas éppen akkor rakott tálcára néhány orvosságos üveget, amikor benyitottam az ajtaján. Rebecca a párnáját igazgatta, olyan aggódó figyelemmel, mintha máris szerető hitvese lett volna.
Megpróbáltam észrevétlenül visszaosonni oda, ahonnan jöttem, de Bobby észrevett és bágyadtán felém mosolygott.
Ó, William... örülök, hogy itt vagy. Bocsáss meg, de... eee... futólag gyengélkedem.
Csak látni akartalak, Bobby. Holnap majd...
Rebecca felrázta a párnákat, aztán rám villantotta a szemét.
Maradj csak, Billy. Én még úgysem vacsoráztam. Örülnék, ha néhány percig Bobby mellett maradnál. Megteszed?
Örömmel - mondtam kényszeredetten, és egyéb ülőhely híján letelepedtem az ágy végére, a lábához. Megvártam, amíg Rebecca mögött becsukódik az ajtó, aztán barátságosan rákacsintottam.
Mi újság, öreg fiú?
Bobby mosolygott, bár láthatóan nagy erőfeszítésébe került a mosoly.
Semmi jó, Billy. Szarul vagyok.
Éppen úgy fordította a fejét, hogy alaposan megfigyelhettem a nyakát. A verőér fölött, hatalmas málnaszemekként vöröslöttek a duzzanatok.
Előrehajoltam, és a fülébe suttogtam.
Itt volt?
Rémülten a dagadozó függönyök felé lesett, aztán igent intve behunyta a szemét.
Adj egy pohár whiskyt! Ott van eldugva a könyvek mögött. Engedelmesen a falipolchoz mentem, s gyakorlott mozdulattal
kibányásztam az élvezetet a kultúra mögül.
Biztos, hogy kívánod, Bobby?
Életemben nem kívántam még semmit ennyire, William!
Kiöntöttem egy pohárral, és a kezébe nyomtam. Mivel alig maradt valami az üveg alján, úgy gondoltam, a magamévá tehetem.
Szóval?
Bobby felkönyökölt, és köhögött. A whisky végigcsorgott az állán.
Itt volt... Billy. Délután. Ahogy... lefeküdtem, eljött.
Világos nappal?
Most először történt. Eddig mindig éjszaka jött.
Hogyan vetted észre?
A függöny... meglebbent és... jött. Azt mondta... megéhezett. Enni akar. Vért.
Te?
Szomorúan legyintett.
Mit tehettem volna? Meg sem tudtam mozdulni. Láttam, hogy bejön, értettem, mit beszél... de nem tudtam megmoccanni. Idefeküdt mellém és... szívta a vérem. Aztán... elment.
Te?
Amikor magamhoz tértem... ki kellett mennem a fürdőszobába. - Segítséget kérve megragadta a kezem, és úgy kapaszkodott belém, mint a szakadékba zuhanni készülő a fpszladozó mentőkötélbe. - Hánytam, Billy. Vért hánytam...
Mennyit?
Hogyhogy mennyit? Sokat, Billy. Telehánytam az egészet... Mivel a tengerészgyalogságnál megtanítottak bizonyos elemi
egészségügyi ismeretekre, fölé hajoltam és megvizsgáltam a szeme alját. Fehér volt, mintha soha nem is lettek volna benne vérerek.
Éreztem, hogy kiveri a homlokom a víz. Elkaptam a csuklóját, hogy megnézzem a pulzusát. Hosszú másodpercekig kellett keresnem, amíg végre megtaláltam. S ahogy rábukkantam, sem volt benne sok köszönet. Olyan lassan vert, hogy el sem akartam hinni.
Bobby hátrahanyatlott a párnán, és hörögve kapkodta a levegőt.
Megráztam a vállát, és a fülébe kiáltottam.
Orvoshoz kell menned, Bobby! Hogy tudom elérni Howard doktort?
Ekkor hirtelen magához tért. Nyilván annyira utált minden doktort és kórházat, hogy feléledt az utálattól.
Nem kell, Billy... Meg... tiltom! Csukd be az... ablakot...! Ha nem jönne többé... visszanyerném az erőm.
Kérlek, Bobby, nagyon sok vért veszítettél. Feltétlenül vérátömlesztésre lenne szükséged...
Nem... nem!... Kérlek, húzd ki... azt a fiókot.
Fehér, ki tudja, hányadik Lajos korabelit utánzó asztalkára mutatott. Kihúztam a fiókját, és kérdőn néztem rá.
Akaszd a nyakamba... kérlek!
Jókora, kerek fokhagymákból fűzött koszorú feküdt a fiók közepén. Mellette súlyos ezüstkereszt. Felemelte a fejét, hogy a nyakába tehessem a koszorút.
Tudod... ez... állítólag visszariasztja ő... ket. És a... kereszt is. Most... menj, Billy! És kérlek... ne hívd Howard doktort... mert... úgysem kaphatok vért.
Nem? Miért ne kaphatnál?
Te ezt... most még nem érted... de majd meg fogod érteni... Az örökség... csak annak, akinek... tiszta skót a vére... nem... keveredett...
Motyogott, aztán egyszerre álomba szenderült.
Vártam vagy fél órát, de Rebecca csak nem akart visszaérkezni. Mivel nekem is volt még dolgom bőven, ellenőriztem az ablakot, leoltottam a villanyt, és elhúztam a csíkot a szobából.
Nem volt veszélytelen, amire vállalkoztam, de elhatároztam, meglátogatom Tommyt. Mindenáron meg kell tudnom tőle, hogyan történt, amikor a szürke, nagy fogú, ismeretlen asszony arra biztatta, öljön meg engem. Tudtam, néha jelentéktelennek tűnő apróságokon múlik az életünk.
Mivel már tisztában voltam a szobabeosztással, óvatosan végigosontam a folyosón, megkerestem Tommy ajtaját, és ráfektettem a fülem a deszkára. Odabent csend volt, mintha a kisfiú mélyen aludt volna. Lenyomtam a kilincset és belopakodtam Tommy barlangjába, amely tipikus gyerekszoba volt  gyerekággyal, falra pingált rajzfilmfigurákkal, mackókkal, plüssállatok tömegével.
Tommy azonban hiányzott az ágyról.
Ahogy észrevettem, nem kímélve csontjaim épségét, villámsebesen hasra vágtam magam. Éppen idejében ahhoz, hogy a sziszegő szamurájkard átszáguldjon felettem. Tommy ugyanis egy szék tetején állt és éppen a második csapáshoz készülődött.
Átgurultam a szoba túlsó oldalára, miközben nagyot ütöttem a szék lábára. Tommy úgy esett a fejemre, mint az érett alma. Óvatosan elvettem tőle a fegyvert, lehajítottam a földre, átkaroltam a kisfiút és az ágyára fektettem.
Jól vagy, Tommy?
Tommy még mindig nem Tommy volt. Nyitott szeme a mennyezetre meredt, s olyan sárgásvörös szikrák pattogtak belőle, amilyeneket még soha nem láttam emberi szemben.
Pillanatok alatt felmértem a helyzetet. Fogalmam sem volt ugyan róla, hogy Tommy vámpír-e vagy sem, ő maga is Vérengző-e, mint „én  voltam jó néhány évvel ezelőtt, esetleg csak beteg. Mivel észrevettem, hogy nem is annyira a mennyezetre, mint inkább az ablakon bekacsintó teleholdra méregeti a szemét, behúztam a függönyt.
Tommy sóhajtott és nyöszörgött. Mintha megkönnyebbült volna, hogy megszabadult a hold csábító sugaraitól.
Felemeltem a kezem, hogy néhány szelíd pofonnal magához térítsem, amikor egyszerre csak furcsa hangok kavalkádja kezdett
áramlani körülöttem. Valamennyi odakintről jött, s közülük egy is éppen elég lett volna ahhoz, hogy felállítsa a szőrszálakat a hátamon.
Kilestem a függöny résén át, de nem láttam semmit. A tó szelíden fodrozódott a holdfényben, olyanformán, mintha éppen elültek volna rajta a ki tudja ki keltette hullámok...
Az első hang, amely megbirizgálta az idegeimet, semmihez sem hasonlítható, kétségbeesett üvöltés volt: mint amikor jeges éjszakában, acélcsapdába lépett farkas vonítja be fájdalmát az erdő fái közé. Ha akkor hallottam volna, amikor a mocsáron át Country City felé közeledtem, minden valószínűség szerint kereket oldok.
A jajongó kiáltás végigszáguldott a hatalmas fák, földre lapuló bokrok között, lecsapódott a tó felszínére, bebújt a fű közé. Mint az áruló jajszó, amellyel alattvalói tudatták a világgal: Midasz királynak szamárfülei vannak.
A másik hang skót dudaszó volt. Hajói hallottam, a kripta felől jött, összeakaszkodott a fájdalmas ordítássaí, és alighanem birokra is kelt vele...
Távolban kutyák vonítottak, s mintha még egy bagoly is belehuhogott volna a kavalkádba.
Éppen vissza akartam fordulni, hogy megitassam Tommyt az ágya mellé helyezett citromléből, amikor újra megéreztem a veszélyt a hátam mögött. Éppen csak el tudtam kapni a fejem. A szamurájkard hegye a vesém mellett hasított a függönybe, s a borotvaéles penge kettészelte a napraforgómintás anyagot.
Egyetlen ugrással a még épségben maradt függönyszárny mögött termettem. Tommy éppen a földre hullott kard után tapogatódzott, így kénytelen voltam kidugni a lábam és határozottan a kezére taposni. Feljajdult, elejtette a szamurájgyilkot, én pedig kiléptem a függöny mögül, és visszafektettem az ágyára.
A szeméből kipattogó sárgásvörös szikrák szinte égették a bőröm. Gyerekkoromban ilyennek képzeltem az ördög tekintetét.
Én azonban mégsem féltem tőle. Sokkal inkább az ablakon beáradó hangoktól.
Ekkor Tommy hátradobta magát az ágyon, és vonaglani kezdett, mint a kígyó, amely megpróbál kibújni a bőréből. Segítségére akartam sietni, de mielőtt még bármit is tehettem volna, abbamaradt a rángatódzása. Kerek, immár szikrák nélküli tekintettel bámult rám.
Te vagy az, Billy?
Válaszolni akartam, de minden eddiginél erősebben hangzott fel
odakint az ordftás. A duda is fortissimóba csapott át, sőt a kutyavonyítás és a bagolyhuhogás is. A kisfiú felkönyökölt, és mosolyra húzta az arcát.
Diana.- Az ki?
Kutya. Megismerem. Diana utálja Ferdinándot. Ha meghallja... szét akarja tépni.
Ferdinánd?
Ő Nick bácsinál van. Nick bácsi őrzi a pavilonban. Csak én tudok róla. Még Kitty és Judy sem.
Természetesen tudtam, hogy Nick bácsi nem a kastély épületében lakik, hanem valahol a fák alá rejtett pavilonjában, mind ez ideig azonban még nem jutott rá időm, hogy meglátogassam. Ki hitte volna, hogy nem lesz öt szabad percem a McLoadok kastélyában? Még az éjszakáim is foglaltak. Vagy özvegy menyasszonyok csillapítják velem futó vágyaikat, vagy vámpírok szívják a vérem.
Ki az a Ferdinánd, Tommy?
Hozzájuk tartozik.
Kikhez?
Talán nem kellett volna feltennem a kérdést, de tőle magától akartam hallani.
Hozzájuk.
Ezt ki mondta? Nick bácsi?
A néni. A szürke arcú. Akivel... rövidesen találkoznom kell...
Lemégy a tó partjára?
Lehet, hogy ő jön értem.
Mit mondott a néni, Tommy? Ferdinándról.
Hogy... látogassam meg egyszer. Nick bácsi állítólag ketrecben tartja és... láncokon. Ferdinánd gyilkos. Azt mondta a néni.
Sóhajtottam, és megvakartam a fejem. Eljutottam addig a pontig, ahol a gyilkos már nem jelent semmit.
Miért üvölt Ferdinánd?
Nick bácsi biztosan megverte. Vagy éhezteti. Vagy kínozza.
Malcolm bácsi hagyja?
Malcolm bácsi... nem törődik...
Idegesen a szétszaggatott függöny felé kapta a fejét.
Hol a hold? Látni akarom a holdat!
Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jót tenne-e neki, ezért eszem ágában sem volt elhúzni a függonyrongyokat az ablaka elől.
Az üvöltés eközben elhallgatott, csak a skót duda szólt odakint egyre „keservesebben.
Tudod, ki dudál?
Láttam rajta, hogy egyre izgatottabb. Mintha ismét pattogni kezdtek volna a vöröses szikrák a szemében.
Persze hogy tudom... A holdat! A holdat akarom látni!
Ki játszik a dudán, Tommy?
Malvin... néni... valaha híres... dudajátékos volt. Egy királyi tornán... dijat nyert... és mindig játszik, ha...
Feldobta magát a levegőbe, aztán megpróbált letaszítani az ágyról. Mintha fuldokló tengerészként nyújtogatná a kezét a távolodó mentőcsónak után, olyan kétségbeesett igyekezettel próbálta meg elérni a függönyszárnyat.
A holdat! A holdat akarom!
Mikor játszik a dudán Malvin néni? Meg kell mondanod, Tommy!
Egyik kezét leeresztette, és a padlóra dobott fegyver után tapogatódzott. Enyhe rúgással odébb taszítottam a kardot, és még fokozottabb figyelemmel fordultam felé.
Amit láttam, szívem mélyéig megdöbbentett. A kisfiú arcát halálos sápadtság öntötte el  ismét elkapta a remegés  fogai összekoccantak, mintha hideg rázná.
A holdat! Ahol...dataka...rom!
Szinte pillanatok alatt aszott múmiává. Kerek gyerekarca besüppedt, két szeme gödrébe hullott, s a barátságos, vidám szeplők mintha beleégtek volna az arcbőrébe. Nem láttam mást a félhomályban, mint egy összeaszott gyerekkoponyát, itt-ott rátapadt bőrdarabokkal. Tommy, avagy akárki is volt, nehéz szuszogása betöltötte a szobát.
Egyetlen, hatalmas ugrással az ablaknál termettem, és letéptem előle a függönyt. A holdsugarak most már akadálytalanul beragyoghattak az ablakon, glóriaként körülfonhatták a fejét, behatolhattak nyitott szájába, mély, fekete csíkkal keretezett szemgödreibe. Megsimogatták kissé előreugró szemfogait, s az arcán ugrándozó szeplőket.
Tommy a holdsugarak hatására gyors változáson ment át. Néhány szempillantás kellett csak hozzá, hogy kisimuljon a bőr a koponyáján, ajkai megduzzadjanak, szeme megkerekedjék, s a hús ismét kitöltse az arcát.
Fogtam a kardot, és az egyszerűség kedvéért kitettem az erkélyre.
Mire visszafordultam, Tommy már mosolyogva ült az ágyán.
Ó, Billy! Olyan boldog vagyok, hogy bejöttél. Olyan boldog. Hozzám senki sem szokott bejönni, csak a néni.
A szürke arcú?
Miranda néni. Ő olyan sok játékot tud. És... kisbabámnak nevez. Muris, ugye?
Hát... nem is tudom, Tommy. Nem is tudom, nem kéne-e éjszakára becsuknod az ablakot.
Megtiltotta!
Határozottan, ellentmondást nem tűroen csengett a hangja. S mintha ismét láttam volna egy-két veszélyes, sárgásvörös szikrát felvillanni a tekintetében.
Jól van, Tommy - csitítottam. - Ahogy akarod. Arról beszéltél, hogy... Malvin néni játszik skót dudán... a...
A kriptánál? Nem emlékszem rá, hogy említettem volna. Persze, hogy ő játszik! De csak akkor!
Nem tudóm miért, de úgy éreztem, mintha megállt volna a szívverésem. Levegő után kapkodva álltam fel, és tettem néhány lépést az ablak felé.
Mi...kor?
Amikor meghal valaki. Malvin néni akkor játszik a dudán. Miranda néni szerint a saját szerzeményét. Valami halotti dalt...
Akkor is... játszott, amikor Elvira néni felakasztotta magát? A kisfiú komolyan bólintott.
Én hallottam. És mondtam is Bobbynak, hogy meghalt valaki. De ő csak... legyintett, és barackot nyomott a fejemre.
A hold beúszott a fák mögé. Kíváncsian vártam, történik-e valami Tommyval. Ezúttal azonban nem történt. Mintha a természetes módon elhaló hold másképpen hatott volna rá.
Ásított, aztán látható álmossággal leejtette a fejét a párnájára. Az üvöltés ismét felharsant odakint, összekeveredve a bánatosan rikoltozó dudaszóval. A kutya és a bagoly megunhatták a fáradhatatlan konkurenciát, mert ezúttal hallgattak.
Övembe dugtam a kardot, feltűrtem az ingujjamat, aztán modern Sandokanként kilopakodtam a folyosóra.
Elhatároztam, megkeresem Ferdinándot.
Odakint békés volt az éj, s ha nem hangzott volna fel időről időre a vérfagyasztó kiáltás, kellemes éjszaka borult volna a parkra. Az ablakok sötéten hallgattak  arról azonban egyáltalán nem voltam meggyőződve, mindenki alszik-e mögöttük.
Megkerültem a tavat, s addig csörtettem előre a fák között, amíg rá nem bukkantam a kriptához vezető útra. Ismét megkísértett a vágy, hogy próbáljam meg kideríteni, mi folyik a bronzkoporsók
környékén, de bármennyire is csábított, csalogatott a dudaszó, ezúttal inkább Ferdinándra voltam kíváncsi.
Annál is inkább, mert eszelős üvöltése lassan kezdte belerágni magát az idegeimbe.
Tíz-tizenöt percnyi tétova bolyongás után sikerült felfedeznem a pavilont. Hosszúkás, gondozott épület volt, fehéren világító falakkal, két, alacsony erkéllyel, alattuk virágágyásokkal.
Éppen kiléptem volna az épület előtti holdfényes tisztásra, amikor immár sokadszor, felhangzott a közelemben a keserű, fájdalmas üvöltés. Ezúttal azonban mintha a hátam mögül jött volna a hang.
Nekidőltem egy vékony fácskának, és türelmesen várakoztam. Nem akartam ajtóstul rontani a házba.
Mivel ezután percekig nem hallatszott semmi más, csak a szél susogása a lombok között, úgy határoztam, döntő lépésre szánom rá magam.
Betörök Nick bácsi házába.
Nick bácsihoz azonban nem kellett betörnöm. Nyitva állt az ajtaja - méghozzá tárva-nyitva. Mivel valódi betörőnek képzeltem magam, eltekintettem tőle, hogy hangos jó estéttel vezessem be látogatásomat. Ehelyett belopakodtam az előtérbe, s szemügyre vettem a fényesen csillogó, emeletre vezető, lakkozott falépcsőt.
Hirtelen nehéz szag csapta meg az orrom: lentről, a pince felől hullámzott felém. Ugyanaz a szag volt, amelyet annyiszor éreztem Tongán, amikor a bennszülöttek által lenyilazott japán katonák holttestére bukkantunk.
Átható, gyomrot kavaró hullaszag töltötte be Nick bácsi előszobáját.
Kihúztam övemből a japán tkardot, és elindultam vele a pincébe vezető lépcső felé.
Mivel a falépcső kellemetlenül nyikorgóit a talpam alatt, s különben is félő volt, hogy beleszaladok valakibe, megpróbáltam világosságot csiholni. Hiába nyomogattam azonban a villanykapcsolót, ennyi erővel akár a nadrággombomat is nyomogathattam volna.
Nekidőltem a lejárat falának, előkotortam zsákmányolt, japán öngyújtómat, és felkattantottam.
A hullaszag egyre erőteljesebben hömpölygött felém. Ha az is
világítani tudott volna, minden bizonnyal elveszítem a szemem világát.
A lejárat hosszú, falapokkal borított pincébe vezetett. Valahol a messzeségben, a sötétség legmélyén szoborféle állt: fehér, márványból faragott testén megcsillantak a fénysugarak.
A fojtó szag körülölelt, köhögésre ingerelt. Igyekeztem derekasan küzdeni ellene, végül mégis kénytelen voltam megadni magam neki. Köhögtem, tüsszögtem, krákogtam. Legszívesebben visszamenekültem volna a levegőre.
Közvetlenül a márványszobor előtt lakkozott deszkalapokból elkerített, mennyezet nélküli szobácskára bukkantam. Mintha egy gyereknek építették volna játszószobául.
Óvatosan az ajtóra tapasztottam fülem. Hangot nem hallottam, a szag viszont tűrhetetlen hullámokban támadott rám. Olyan hányinger töltött el tőle, hogy félredobva minden illemet, hangosan öklendeztem.
Rosszullétem azonban nem tudott megakadályozni benne, hogy ki ne nyissam az ajtót. Aztán krákogva félrehúzódtam, s magam helyett a szamurájkardot löktem a nyílásba. Ott is csillogott-villogott öngyújtóm fényébén mindaddig, amíg csak vissza nem húztam.
Félig ájultán verejtékben fürödve próbáltam megkeresni a benti villanykapcsolót. Ezúttal szerencsével jártam. Sikerült rátenyerelnem, mielőtt még belehánytam volna a szobába.
Amikor aztán felizzott odabent egy éppen csak világító körte, megdöbbenve felnyögtem, térdre hullottam, s hangosan átkozódva a zsebkendőm után tapogatóztam.
Nick bácsi pavilonjának alagsori szobája ugyanis elhagyott mészárosműhelyre emlékeztetett. A fehérre meszelt kórházi vaságyat, a polcokat, de még a székeket is rohadó húscafatok borították  vér festette vörösre a falakat, s a sarokban néhány fehér csonthalom rothadozott makacs igyekezettel.
Legyet szerencsére nem láttam egyetlenegyet sem.
A harminc másodperc tökéletesen elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek róla: tömeggyilkosság színhelyén állok. Bár nem embereket öltek halomra, hanem állatokat. A húsdarabok, a csontok és a székekre terített lenyúzott bőr valaha vidáman csaholt, ugatott, és talán pitizett is, amikor még egyben volt az egész...
Megtörölgettem a homlokom, és búcsúpillantást vetettem a szobára.
Bármi is történt idebent, aligha lehet érte gyilkossággal vádolni Nick bácsit. Kutyák megölése ugyanis nem számít bűncselekménynek.
Kényszeredett mozdulattal nyitottam ki az ajtóval szemben álló hatalmas hűtőszekrényt. Nem tudom, mit vártam, mi lesz benne: talán elvágott torkú csirkéket, fél marhát vagy nyúzott kutyát.
Aztán úgy ugrottam vissza, mintha hátamba szúrt volna valaki egy szamurájkarddal.
A hűtőszekrény belsejében ugyanis nem nyúzott kutyák voltak, mégcsak nem is elvágott nyakú csirkék.
Hanem levágott emberfejek.
Szépen sorba rakva.
A legelöl szomorkodó, bajuszos férfifej mintha kissé megremegett volna.
Bajuszát meglengette a hátam mögül rátörő légáramlat.
Ferdinánd és a nyúzott kutyák
Hamar ráébredtem, hogy nincs idelent semmi keresnivalóm. Mindenesetre, ha valami csoda folytán szembetalálkoztam volna a lépcsőn gyanútlanul lefelé ballagó William McLoaddal, hát akkorát kapott volna tőlem, amekkorát még akkor sem könyvelhetett el, amikor az az illinoisbeli pilóta rájött, hogy Billy lovasította meg elsőosztályú bőrdzsekijét.
Csak akkor nyugodtam meg végérvényesen, amikor kint lihegtem a szabad levegőn. Leültem egy fa tövébe, és megpróbáltam megszabadítani az orrom a szagoktól. Szipogtam egy sort, aztán feladtam a kilátástalan küzdelmet. Jó, ha évek múltán meg tudok szabadulni tőle.
A hátam mögül hangzó ordítás és a távoli dudaszó mennyei zeneként simogatták a fülem.
Fogtam a kardot, és visszavonultam a tó felé.
A kripta és a temető felőli oldalon dísznáddal szegélyezett tavacska lágyan hullámzott a holdfényben. Jókora éjszakai lepke vágódott az arcomnak, belekapaszkodott az ajkamba, és amíg le nem toltam a nyelvemmel, mesterfokú tornamutatványokat végzett rajta. Köptem néhány egészségeset, és éppen azon töprengtem, hogy mégiscsak a temető felé kellene kanyarodnom, amikor csábítóan felhangzott a diszkrét dudaszó. Kidugtam a fejem a nádszálak közül, és a kripta felé kémleltem. A fák súgtak-búgtak, hajladoztak felettem, mintha tanácsokat akartak volna adni, mit tegyek.
Egyelőre mély lélegzeteket vettem, és gondolkodni próbáltam. Magára hagytam Bobbyt - bár valószínű, hogy azóta Rebecca pártfogásába vette- , magára hagytam Tommyt  fogalmam sem volt róla, ki az ördög ez a kutyagyilkos Ferdinánd, akinek a frizsidere ráadásul tömve van emberfejekkel  továbbá a vámpír...
Sokáig nem töprenghettem, mert a hold néhány másodpercre elbújt egy fekete felhőcsomó mögé. Éppen csak annyi időre, hogy kiköpjek a számból egy újabb lepkét. Mire megszabadultam a csókolózni vágyó pillangótól, a hold is megszabadult a felhőfoszlánytól. Éles sugarai végigpásztázták a tó partját, a lágyan fodrozódó
felszínt és... végül megállapodtak azon a szürke bőrű, fehér ruhás valakin, aki háttal a tónak, arccal a kastély felé fordulva egy könynyű, fonott, kerti széken üldögélt.
Esküdni mertem volna rá, hogy mielőtt a hold bevonult volna a felhő mögé, nem volt senki a tóparton. Sem a szék, sem a rajta kucorgó szürke nő.
A nő a parton a kastélyt figyelte. Mozdulatlan, merev tartással bámulta a holdfényben fürdő tornyokat, a vörös cseréptetőt, a némán hallgató ablakokat. Talán arra várt, hogy valamelyikben fényt gyújtson valaki?
Ekkor repült be egy minden eddiginél nagyobb lepke a számba. Mivel későn kapcsoltam, nem tudtam azonnal kiköpni. Már a torkomat kaparászta, amikor megpróbáltam megszabadulni tőle. Köhögtem, fuldokoltam, krákogtam: éppen úgy, mint amikor felfedeztem Nick bácsi bungalójának alagsorában az elhagyott mészárszéket.
A szürke nyakú nő - mert hiszen csak a nyakát láthattam a nádas mögül - meg sem moccant. Mintha megszokta volna, hogy éjnek évadján köhögjenek és krákogjanak mögötte.
Arra gondoltam, odasétálok hozzá és megkérdem, mi járatban van. Elképzelésem szerint Miranda volt az, a kriptából. Talán túlságosan levegőtlennek találta a bronzkoporsóját. , Már-már indultam volna, amikor rémülten vettem észre, hogy nem messze tőlem, és nem messzire a pihenő vámpírtól rejtőzik valaki a bozótban. Valaki, akinek a kezében fegyver csillog.
Annak idején, amikor abban a nem ritka szerencsében részesültem, hogy a tengerészgyalogság magához fogadott, megtanultam, milyen veszélyeket rejtegethet a különben barátságos holdfény. A holdsugarak végigsiklanak a tükörfényes fémfelületeken, s szinte lángra gyújtják őket. Még egy túlságosan kifényesített csat, jelvény, kitüntetés is árulónk lehet, ha nem álcázzuk magunkat kellőképpen.  Ami ez utóbbiakat illeti, nemigen kellett tartanom tőle, hogy elárulnak az ellenségnek. Csatjaimat nem fényesítettem, ahhoz pedig, hogy kitüntetéseim legyenek, lopnom kellett volna néhányat valakitől.
Mindezek ellenére jól meg tudtam különböztetni a különböző fémtárgyak csillogását. Ahogy Costello őrmester az illatáról felismert ötszázféle whiskyt, én is meg tudtam mondani, mi csillog az orrom előtt a holdsugárban. Ezúttal kard csillogott. Valószínűleg ugyanolyan, mint amilyen az én kezemben volt.
Talán az lett volna a legjobb, ha továbbra is meglapulok, és kivárom az események végét. Én azonban nagyon is jól tudtam, mi következik. Tudtam, ki tartja a kezében a kardot, és azt is, mit akar
vele.
Amikor másodszor is megcsillant a fény a bokrok között, nem tétováztam tovább. Hasra vágtam magam, és kúszni kezdtem a csillogás felé.
Félúton jártam már, amikor rájöttem, alighanem rosszul választottam meg a stratégiát. Hirtelen ugyanis szétnyíltak a bokrok az orrom előtt, s egy csuklyás, fekete köpenyt viselő alak bukkant ki közülük. Felmordult, mint a keresztényekre támadó oroszlán az arénában, s kardját a feje felett forgatva átrepült rajtam.
A vérfagyasztó üvöltés, amely felverte a nádast, semmiképpen sem eredhetett a köpenytől. Ezért aztán, ahogy fel tudtam tápászkodni, utána vetettem magam.
Mire kijutottam a helyeslőén bólogató nádszálak közül, a köpenyes figura már vagy tízméteres előnyhöz jutott. Nem tehettem mást, én is elbődültem, mint a haragos bika.
Meneküljön! Tűnjön el, Miranda!
Alighanem először fordult elő a világtörténelemben, hogy élő figyelmeztetett egy vámpírt: vigyázzon, mert meg akarják ölni!
Miranda még mindig nem vette észre, mi vár rá. Annyira belemélyedt túlyilági gondolataiba, hogy nem is hallotta, mi történik körülötte. Talán a kastély szépségének a varázsa ejtette önkívületi
állapotba.
Ami ezután következett, bármennyire is igyekeztem, nem tudtam megakadályozni. A köpenyes a székben pihenő nő mögé ugrott, megforgatta felette a kardját, és egyetlen suhintással lecsapta a fejét.
Most láttam életemben először ilyesmit. Nem csoda, hogy öszszeszorult tőle a torkom. Megtorpantam, mintha feneketlen szakadék nyílt volna meg előttem.
A köpeny ekkor felém fordult. Sem arcot nem láttam a csuklyában, sem kezet, sem lábat. Mintha egyenesen a szövetből nőtt volna ki a kardja. Szellemkezével megragadta a székről lassan ledőlő testet, vállára hajította - ha volt válla egyáltalán- , sajnálkozó pillantást vetett a vízbe toccsant fejre, majd hangos, szinte már-már trombitaszónak tűnő szuszogás és horkantások kíséretében
eliramodott. Elszorult szívvel bámultam, hogy kalimpál a fejetlen test lába a
hátán. A bokrok előtt visszafordult, kardjával csúfondárosan felém intett, aztán bevette magát a fák közé.
A kripta felől felerősödött a dudaszó.
Mintha valaki győzelmet ünnepelt volna.
Leszúrtam a kardot a földbe, és letérdeltem a felborult szék mellé. Letettem a tenyeremet a fűre, és óvatosan végigsimogattam minden szálat. Amikor a szemem elé emeltem, megkönnyebbültem. Egyetlen vércsepp sem látszott rajt.
Kihúztam a kardot, és leballagtam a tó partjára. A fej alig félméternyire tőlem ringatódzott a víz felszínén. Szürke hajú, kontyos nő volt az áldozat, búzavirágkék szemekkel, szigorúan összezárt ajakkal...
Kinyújtottam a karom, beleszúrtam a pengét az üresen maradt nyaki részbe, és mint janicsár áldozata levágott fejét, kardom hegyére tűztem.
A hold elkomorult, és ismét felhőfoszlányok mögé menekült.
Én pedig leeresztettem a kardot, lecsúsztattam róla a fejet, alaposan megnéztem, aztán a hónom alá csaptam.
Úgy gondoltam, hozzáteszem az ismeretlen mészáros gyűjteményéhez.
A hold továbbra is szeretetteljes igyekezettel fürdette Nick bácsi pavilonját. Habozás nélkül végigmentem a fákat az épülettől elválasztó tisztáson, nem törődve vele, hogy messzire hallatszik a talpam alatt vergődő kavics sírása.
Beléptem az előtérbe, aztán kezemben a karddal, hónom alatt a levágott fejjel lesétáltam az alagsorba vezető lépcsőn.
Ahogy beléptem a pincébe, megtorpantam. Nemcsak a semmihez sem hasonlítható penetráns bűz hökkentett meg, hanem valami más is.
Megéreztem, hogy van valaki a közelemben.
Meg sem próbáltam világosságot gyújtani. Ehelyett a falhoz lapulva osontam egészen a deszkákból lekerekített szobáig. A fehér, szoborszerű alak mintha ismerősként üdvözölt volna.
Fülemet a deszkaajtóra fektettem, de most sem hallottam zajt odabentről. Mégis volt valami furcsa a levegőben, amit korábban nem éreztem.
Óvatosan lenyomtam a kilincset. Amikor az ajtó kitárult, félreléptem, és a szamurájkard hegyével megpróbáltam lenyomni a villanykapcsolót. Élesen csattant a penge, s kardom hegye lecsusszant a porcelánról.
Bár kevés tapasztalatom volt a ttílvilági lényekkel való kommunikáció terén, fenyegetően beszóltam a nyíláson.
Ha sokat vacakol, belövök egy tárral!
Kétségbeesetten nyikkant egyet valami, mintha macska farkára léptem volna. Aztán az ágy rugóinak sírását hallottam, majd elcsendesedett minden. Halvány, éppen csak pislákoló, sárga fény öntötte el a szobát.
A csuklyás, hosszú köpeny az ágyon feküdt, enyhén rángatózva, mintha éppen most akarná kilehelni a lelkét. A szoba enteriőrje szemernyit sem változott: a rothadó csontok, bőr és hús szaga ájulással fenyegetett.
Talán ez volt az oka, hogy türelmetlenebb voltam a kelleténél. Egyetlen ugrással az ágynál termettem, megragadtam a csuklya szélét, és nagyot rántottam rajta.
Gondosan megszemléltem, mi van alatta. Aztán félrefordultam, és hosszú ideig nem szóltam semmit.
Belémfagyott a szó az iszonyattól.
Amikor úgy-ahogy magamhoz tértem, legszívesebben lecsücscsentem volna, ha lett volna hová. A kibelezett és megnyúzott kutyákra azonban mégsem ülhettem.
A fickó, aki az ágyon remegett, több világirodalmi horror regény főhősének tulajdonságait egyesítette magában. Quasimodóét, a csendes és békés NotreDameból, Izlandi Hánét, Frankensteinét és ki tudja még kicsodáét.
Az apró, karikalábú emberkének akkora feje volt, mint egy kisebbfajta hordó. Hogy ezt némiképpen ellensúlyozza a természet, orral egyáltalán nem ajándékozta meg: csupán két, sötét lyuk díszelgett azon a helyen, ahol Cyranónak több is volt a kelleténél. Haja hosszú, loncsos csomókban lógott a derekáig. Egyetlen, hatalmasra tágult kerek szeme nagyjából a homloka közepén ült, akárcsak Polüphémoszé az Odüsszeiában. Két széles tömpe ujjú tenyere a vakondok hatalmas, ásókezére emlékeztetett.
Rám teszed a láncot?
Vékony, ijedt, gyerekhangja volt. Mintha csak Thomast hallottam volna. Szótlanul nemet intettem.
De megkorbácsolsz?
Mielőtt válaszolhattam volna megfordult, felém mutatva hegedt korbácsnyomoktól barázdált hátát.
Nem csináltam semmit!
Lehajtottam a fejem. Vesztemre. Az ágy alól ugyaniskikandikált a hulla lába. Fogtam a levágott fejet, és az ágy végére tettem.
Ezt elveszítetted. Utánad hoztam.
Nem lett volna szabad. Megtudják.- Kik?
Nick bácsi.
Hol van Nick bácsi?
A faluban. Ezért gondoltam... - elharapta a mondatot, és maga elé meredt.
Világos volt minden. Nick bácsi bement a faluba, talán azért, hogy egy görbe estét csináljon magának, ő pedig ezalatt elhatároznia, gyilkol egy kicsit...
A kard ott hevert a földön az áldozat lába mellett. Óvatosan beljebb rúgtam.
Betegyem a hűtőszekrénybe? Felugrott, majd visszazuhant a takarójára.
Nem! Oda nem szabad benyúlnod!
Már benyúltam.- Láttad... őket?
Remegett a hangja, mint ahogy az enyém is remegett volna, ha a helyében vagyok.
Láttam.
Megversz?                                            ,
Nem verlek meg.
Miért?
Mert... mindenkinek jogában áll kirakati próbabábuk fejét levagdosni.
Felemelte a kezét, és vadul tiltakozni kezdett.
Akkor... amikor megöltem őket, élők voltak!
Lehet - mondtam óvatosan. - Akkor lehet. De időközben próbabábukká váltak. Nem kell félned...
És a kutyák?
Kinek a kutyái?
Bántanak - nyafogta. - Akármerre megyek, megugatnak. A nyomomban járnak, és megugatnak. Kiszimatolják, hol vagyok, és megugatnak. Megfogom őket. Hurokkal és csapdával. Aztán megölöm őket, és megnyúzom. Csak sok van belőlük. Nagyon sok a kutya. Még ha minden áldott nap tízet, százat, ezret ölnék is meg közülük, akkor sem bírnék velük. Nem segítenél?
Könyörögve nyújtotta felém a kezét.
Mivel nem volt szándékomban életem hátralévő részében kutyákat irtani, megráztam a fejem.
Van kerékpárod? Igent intett.
Szeretsz kerékpározni? Újabb intés.
A mocsár környékén is?
Büszkén a hűtőszekrény felé mosolygott.
Őket is ott öltem meg!
Kiugrott az ágyból, hozzám lépett, s már attól tartottam, meg akar csókolni. Szerencsére csak a zsákmányomat vette el tőlem. Odagurult a hűtőszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, s féltő gonddal behelyezte az ősz parókás asszony levágott fejét.
Mivel Malvin néni is álomra hajtotta fejét a koporsójában, minden bizonnyal hóna alatt szorongatva kedvenc dudáját  továbbá a tó sem gyűrűzött hívogatón, úgy döntöttem, álomra hajtom a fejem én is... Ásítottam, és elindultam... volna. Aztán megtorpantam, és nyakamat nyújtogatva a kastély felé bámultam.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy felrémlett előttem az ágyam, megvillant valami a fák között. Alighanem egy világos, halotti köpeny.
Lesunytam magam a legközelebbi bokor mögé. A nő, aki elsuhant a tóparton, felpillantott a holdra, s bár keveset láttam az arcából, mintha mosolygott volna.
Ha ugyan mosolynak lehet nézni azt a vicsorgást, amit kizárólag olyan arc tud produkálni, melyet igen erősen befolyásol - méghozzá hátrányosan - két kiugró, villogóan fehér szemfog.
Semmi kétség: Miranda libegett előttem a levegő szárnyán.
Bár már korábban is láttam könnyű léptű, táncos lányokat, Miranda mozgása valamennyit megszégyenítette volna. Szinte nem is járt, hanem lebegett a harmatosodni induló fű felett, s mintha a lábát körülfonó holdsugarak segítették volna a lebegését.
Nem tehetek róla, de nem volt szívem megtörni a varázst. Hagytam, hadd libbenjen be a kastély ajtaján, s csak akkor tértem magamhoz, amikor ismét felhangzott a kripta felől a tolakodó dudaszó.
Ezúttal azonban nem bánatosan szólt, mint anyját vesztett gyermek sírása, hanem diadalittasan, győztes öntudattal. Ebből megérthettem, hogy ezen az éjszakán ismét történik valami - méghozzá
torokszorítóan rettenetes- , ha máris nem történt. Hiszen ostoba módon asszisztáltam hozzá, hogy a vámpír bejusson a kastélyba!
Nyakam közé szedtem a lábam, és meg sem álltam a haliig.
Ott aztán a fakorlátra hajtottam a fejem, és azon töprengtem, mi a fenét csináljak? Verjem fel valamennyiüket csak azért, mert alighanem látomásom volt a tó partján?
Megcsóváltam a fejem, és elhatároztam, aludni térek.
S ha óriási szerencsém van, nem nyúzott kutyákról álmodom.
Egészen addig tartott az álmom, amíg valaki be nem csusszant mellém a takaróm alá. Forró volt a teste: kizárt dolognak látszott, hogy a vámpíré legyen. Ma éjszaka azonban valahogy másképpen csókolt, mint tegnap. És mintha a mozdulatai is kissé mohóbbak lettek volna.
Mielőtt megtörtént volna a helyrehozhatatlan, óriási lelkierővel felkattintottam az asztalilámpát. Rémült morgással vettem tudomásul, hogy nem Rebecca fekszik mellettem, hanem Kitty McLoad. Lángolóan vörös hajába csomagolva - ruha azonban annyi sem volt rajta, amennyiben az orrát kifújhatta volna, ha rátör az éjszakai szénanátha.
Bár egy harminc felé közeledő tengerészgyalogosnak nem könnyű hasonló körülmények között rendet teremtenie, elhatároztam, én mégis megteszem. Már csak azért is, mert Kitty McLoad szemfogai mohón csillogva a nyakam körül keringőztek.
Belekapaszkodtam a hajába, és eltoltam magamtól a fejét.
Az ördögbe is... Kitty! Látod mit csináltál? Majdnem megtörtént!
Félig kinyitotta a szemét, és értetlen képet vágott.
Mi az, hogy majdnem megtörtént? Hiszen éppen azért vagyok itt, hogy megtörténjék!
Csörgött rólam a verejték, mire sikerült lelökdösnöm magamról. Ezúttal csodálatosképpen nem tett több kísérletet, hogy visszamásszon mellém. Kirántotta alólam a lepedőt, és a teste köré csavarta.
Tudod min töröm a fejem, Billy?
Rajta, ne kímélj!
Azon, hogy normális vagy-e?
Milyen értelemben?
Minden értelemben. Egészséges, fiatal nő vagyok, ráadásul meztelen, ráadásul adakozó kedvemben, a hold éppen besüt az ablakon, s te ahelyett, hogy azt csinálnád, amit minden normális férfi
I
csinálna a helyedben, te nem csinálod. Ráadásul pedig... képes is lennél rá... na, ugye mondom?! Eltoltam a kezét, és felhúztam a pizsamám.
Valami fogadalmat tettél? - kérdezte kíváncsian.
Eszem ágában sincs. Csak éppen...
Csak éppen nem kellek neked. Bizonyos jelek ugyan nem ezt látszanak bizonyítani... Akkor viszont nem értem a dolgot. Talán mert rokonok vagyunk? Mondtam már, vagy ha nem, hát most mondom: nem akarok hozzád menni feleségül! Nem akarom, hogy a rokoni házasságból gyerekeink szülessenek, esetleg terheltek. Bár... a jelenlegi McLoadoknál terheltebbek már aligha lehetnének. Én csak azt szeretném, ha bizonyos technikai problémákkal foglalkoznánk... Te viszont ezt sem akarod. Akkor, az ördögbe is, azt kérdem tőled, William McLoad, hogy mi a fenét akarsz. Mi a fenét akarsz itt egyáltalán? Miért nem veszed fel a pénzed, és tűnsz el a balfenéken? Malcolm bácsi, esküszöm, be fogja adni a derekát. Aligha ragaszkodik tovább a megalázásodhoz... Elvira néni halála megváltoztatta a leányzó fekvését. Mard fel a pénzed, és húzd el a csíkot!
Nem volt sértődött a hangja, inkább értetlen. Mint aki olyan problémával találja magát szembe, melyet természetes érzékszervei segítségével képtelen megoldani.
Azt gondolom, hogy kiskoromban nem öltem meg senkit. Váratlanul tört ki belőlem a kiáltás  mintha végérvényesen belém költözött volna Billy McLoad szelleme.
Szegény kis bolondom, hát erről van szó? A kis William McLoad nagy detektívet játszik? Szóval arra gondolsz, hogy a gyilkosságokat nem te követted el? Hát akkor kicsoda, kis bogaram? Hiszen a tények olyan világosak, mint az égő villanykörte, ha rásüt a nap. Te voltál a Vérengző, hidegre tettél néhány embert, eljátszogattál a holttestükkel - aztán vége! Elérted a huszadik évedet, és kialudtad a dolgot. Most pedig az életed teszed rá, hogy bebizonyítsd: nem te voltál a tettes. így van?
így valahogy...
Őrült vagy! Köz- és önveszélyes őrült! Olyanba dugod az orrod, ami nem tartozik rád. Ez nem a blackwilli McLoadok dolga! Egyedül maradtál utolsó mohikánnak. Eredj innen a fenébe! Hát nem látod, hogy a sír szélén táncolsz? Bármelyik pillanatban megölhetnek!
Kik?
Bárkik. Azok a kriptából. Például Malvin néni.
Apropó, hallottad a dudaszót?
Elhűlve meredt rám, mintha valóban kételkedne szellemi épségemben.
Dudaszót?
Dudaszót.
Honnan kellett volna hallanom?
Minden bizonnyal a kripta felől. Határozottan és gyorsan rázta meg a fejét.
Semmit nem hallottam. Pedig egész este kint voltam a parkban. Élveztem a holdfényt, a sejtelmes ragyogást. Hallottad már hogy a Hold fokozza a szexuális vágyat? Hát, én ezt csak megerősíteni tudom! Egészen addig ott voltam, amíg be nem jöttem hozzád a felerősödött vágyammal együtt. De dudaszót azt nem hallottam. Egyébként holtbiztos, hogy nem vagy normális! Hacsak... de nem, az lehetetlen!
Micsoda? - kérdeztem rosszat sejtve.
Hát... nem is tudom. Johanna nagymama mesélt valamit, hogy a McLoadok egy része közvetlenül a halála előtt dudaszót hall. Előbb szomorút, aztán vígat. Ezzel akarják felkészíteni a nagy útra. Mi az ördögért sápadtál úgy el? Rosszul vagy? Pedig ki sem készíthettelek...
Lehajolt, belebújt a hálóingébe. Amikor rám nézett, már nyugodt, barátságos volt a tekintete.
Figyelj rám, William McLoad. Én a helyedben boldog volnék, hogy kicsi koromban megszabadultam tőlük. Szedd a cuccod, és menekülj innen hanyatt-homlok!
Kinyújtózott, arcát a holdra emelve. Én pedig rémült nyögés kíséretében konstatáltam, hogy megnyúlnak a szemfogai: már-már természetellenesen nagyra. Szeme lángolni látszott a holdsugarakban.
Mielőtt még rémülten felkiálthattam volna, búcsút intett és a fejemre hajította a lepedőmet.
Elsötétült előttem a viliág. A vékony selyemanyag mintha önálló életet élt volna: alighogy megszabadultam az egyik felétől, a másik ismét a nyakam köré tekeredett.
Mire sikerült végleg letépni magamról és lehajítani a szőnyegre, Kitty McLoad már nem volt a szobámban.
A kripta felől ismét felhangzó halk, sürgető dudaszó megremegtette a függönyöket.
Bár szilárdan megfogadtam magamnak, ezen az éjszakán szemernyit sem alszom, ismét csak arra ébredtem, hogy valaki fekszik mellettem. Ez a test is meleg volt, és kellemesen illatos, mint Kittyé.
Ki vagy?
Mit tagadjam, úgy hangzott a kérdésem, mint egy, a félelemtől félig bedilizett őrszemé Tongán.
A bánatos özvegy.
Odafészkelte magát az oldalamhoz, s addig mocorgott, amíg át nem fogott a lábával, mint rák a kíváncsi halat az ollójával.
Nehéz napod volt?
Úgy is lehet mondani.
Megszorongatott a hadnagy?
Shark? Egyáltalán nem. Ugy látszik, nem kételkedik benne, hogy Elvira néni öngyilkos lett.
Ellenkezőleg. Kételkedik.
Nekem mást mondott.
Ennek ellenére kételkedik. Sőt biztos benne, hogy megölték. Csak nincs rá bizonyítéka.
Jézusom, ki ölte volna meg?
Hát... lenne egy-két tippem.
Rám gondolsz?
Ugyan már, Billy! Te nem lehetsz. A Vérengző nem vérengzik többé.
Kérdezhetek valamit? Sóhajtott, és a karomba fúrta magát.
Persze.
Hiszel a kísértetekben? Hallgatott egy kicsit, aztán bólintott.
Tulajdonképpen... igen.
Láttál már?...
Megvonta a vállát, és a fej e alá kotorta hosszú, szőke sörényét.
Hogy láttam-e? Miért lényeges ez? Éreznünk kell őket! Azt hiszem, csak keveseknek, és ritkán adatik meg, hogy megpillanthassák őket. De ők azért itt járnak körülöttünk. Remélem... bizonyos szituációkban figyelnek is bennünket.
Ezt hogy érted?
Például szeretném, ha Trevor most látna.
Rebecca!
Tessék, édes?
Ez nem volt... túl ízléses.
Na és? Amit Trevor csinált velem, az talán az volt? De hagyjuk! Igazad van. Ne beszéljünk róla! Mik a terveid?
Kiállóm a próbát.
Annak ellenére, hogy... megaláznak?
Ugyan már. Egy öregember ostoba játéka. Más ennyi pénzért kiirt egy fél országot, nekem meg csak álldogálnom kell érte napi Öt percet.
Ami azt illeti... kiirtásról még itt is lehet szó.
Hogy van Bobby?
Rosszul.
Ki kell hívni Howard doktort.
Teljesen felesleges.
Hogy mondhatsz ilyet? Róbertnak orvos kell!
Róbertnak pap kell. Az utolsó kenettel. Nekem pedig újabb özvegyi fátyol... mielőtt még hozzá mentem volna.
Ügy ugrottam fel az ágyon, mint akibe kígyó mart.
Ezt nem mondhatod komolyan, Rebecca!
Pedig komolyan mondom. Róbert rövidesen beadja a kulcsot. Én pedig... hogy úgy mondjam, balkéz felőli özvegye leszek, bár... az ilyesfajta mondásoknak bizonyos kapcsolat a lényege.
Mi történt Bobbyval?
Elérte a McLoadok végzete. És ezt Howard doki is tudja. Ebben az esetben tehetetlen az orvostudomány, Billy. Te nem tudhatod, hiszen nem voltál közöttük... a McLoadok egy része halálra van ítélve!
De... miért?
Rebecca megvonta a vállát.
Mert túlélték önmagukat. Túlfinomultak, túlnemesedtek. A sok évszázados összezártság, az egy klánon belüli házasodás megtermetté a maga gyümölcsét. A McLoadok egy része elöregedett. Mint a fa vagy szőlőtőke, amely csak vegetál, de gyümölcsöt már nem ad. Ilyen volt Trevor, és ilyen Bobby is.
Még mindig nem értem, mi a baja Bobbynak?
Mi a baja? Száz különféle kór, de én csak egyet mondok: hemofília. Vérzékenység. Az érfalak áteresztik a vért...
Lehetetlen! Bobby vérét egy vámpír szívja!
Ezt csak lázálmában találta ki magának. Bobby vért hány. Howard doktor szerint is az á legtisztességesebb, ha hagyjuk békés  seggel meghalni. Ezért nem akarom, hogy kórházba vigyék. Ott haljon meg, ahol élt. Nem tudom ugyan, miért teszem, de utolsó percéig ott leszek mellette...
Éreztem, hogy gyenge Vagyok, mint az őszi légy. Jézus Úristen! Lehet, hogy én, William McLoad leszek a következő? De hogy a jó
I
szentségbe öregedhetett el az én családfám is, amikor nem vagyok sem nemes, sem skót, mégcsak angolszász sem?!
Rebecca... Láttam egy furcsa fickót a kertben. Nagy fejű... szörnyű egy pasas!
Ó, az az átkozott, ostoba Nick! Ha Malcolm megtudja... Ezerszer megparancsolta neki, hogy tartsa bezárva.
Ki az?
Ferdinánd.
És... miért ilyen torzszülött?
Hogyhogy miért? így született. Ő is barrimore-i McLoad. Különben Nick bácsi vette a szárnyai alá. Őszintén szólva, nem vagyok egészen tisztában a dologgal. Néha úgy érzem, mintha a McLoadoknak lelkifurdalásuk lenne ezzel a szerencsétlen fickóval szemben. Talán ezért is tűrik meg.
És Nick bácsi?
Mi van vele?
Soha nem sérelmezte, hogy a pavilonban kell laknia, amikor a többi McLoad a kastélyban él?
Nick bácsi meg van elégedve a helyzetével. Ha jól tudom, a barrimore-i ág soha nem játszott jelentős szerepet a McLoadok történetében.
Rebecca... én hiszek a vámpírokban!
Ismét csak úgy szakadt ki belőlem a kiáltás, hogy nem voltam rá felkészülve. Mintha egy ismeretlen, rémült lélek kiáltozott volna bennem.
Valóban?
Lágy és selymes volt a hangja. Csak a szemében lobbant aggodalom.
Én... láttam.
Kit, kedves?
Mirandát.
Megsimogatta a haját és lassú, nyugodt mozdulattal cigarettára gyújtott.- Hol?
Több helyen is. Például a könyvtárszobában.
Hm. És mit akart tőled?
Nem tudom miért, de erre a kérdésre nem válaszoltam. Helyette megfogtam a kezét, és a nyakamra fektettem az ujjait.
Érzed?
Ujjai begyével többször is végigsimított a kritikus ponton, s csak akkor szólalt meg ismét, amikor lehullott a keze a nyakamról.
Mi ez? Allergia?
A vámpír harapásának a nyoma. Ott kell lennie Bobby nyakán is!
Nincs ott.- De hát...
Én mosdattam meg Bobbyt, bár... nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom az ilyen irányú beszélgetésre. De, ha már belevágtam, befejezem: én mostam le Bobbyt tetőtől talpig. Semmi ilyesmit nem találtam a nyakán. Azaz...
Azaz? - csaptam le rá.
Azaz, tele volt a teste allergiás kiütésekkel. Mint mindig.
Mint mindig?
Bobby naponta legalább fél kiló gyógyszert szed be, különben már régen elpusztult volna. Bizonyára tudod, hogy a gyógyszereknek mellékhatásuk is van. Bobby teste telis-tele van púppal és kiütéssel...
Szájára tettem az ujjam, karomba vettem, és addig becézgettem, amíg halkan és egészen diszkréten sikoltozni nem kezdett.
Talán éppen ezekben a percekben történt néhány szobával odébb a következő gyilkosság.
Peggy néni
Arra ébredtem, hogy jót csíp egy szúnyog a nyakamba. Fel akartam emelni a kezem, hogy agyoncsapjam. Arra már nem emlékszem, hogy valóban agyoncsaptam-e, az azonban holtbiztos, hogy amikor remegni és libegni kezdtek a függönyök, már tehetetlen
voltam.
A függöny libbent-remegett, aztán szétrebbentek a szárnyak, anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna. Tágra nyílt szemekkel, tehetetlenül szemléltem, ahogy a fehér, halotti köpenybe öltözött Miranda besurrant a szobámba.
Vártál, kisbabám?
Bár végtagjaim mozdulatlanságra voltak kárhoztatva, az eszem azért mozgott. Igyekeztem alaposan megfigyelni minden gesztusát, hanglejtését, azokat a szavakat, amelyeket előszeretettel használ. A hosszú, halotti köpeny azonban megakadályozta, hogy agyamba véssem a mozdulatait. Arca fehér és kifejezéstelen volt, mintha vastagon kisminkelték volna.
Csak nem félsz tőlem, kisbabám?
Odatelepedett mellém, és a kezébe vette a kezem. Hűvös volt, mintha percekkel ezelőtt bújt volna elő a kriptából.
Látni szerettelek volna - mondta közömbös hangon. - Most... nem is vagyok éhes. Tudod, kisbabám, valaki meghívott vacsorára. De azért ...az én kisbabámnak nem tudok ellenállni!
Behunytam a szemem. Mielőtt még megéreztem volna a harapását, elképzeltem magamban a pillanatot, amikor majd mozgásképességem birtokában fekszem az ágyamon, ő fölém hajol, én pedig előkapom a stukkeromat, és beléeresztek néhányat cementszürke testébe.
Ez volt az utolsó, amire még vissza tudtam emlékezni. Aztán előremeredő szemfogai belémhatoltak és rám hullt a jótékony homály.
Arra ébredtem, hogy forog velem a világ, mint a körhinta.
Pokolian gyengének éreztem magam, de már szerencsére, volt némi tapasztalatom a vámpírlátogatás utáni reggelt illetően.
Kikászálódtam az ágyamból, s lassan, mint a gyógyult beteg, akit hónapokra ágyhoz kötött a betegsége, egyik lábamat a másik után rakva, kitapogatóztam a fürdőszobába.
Bár a csempék pasztellzöldje minden más esetben nyugtatóan hatott volna rám, most mégis úgy éreztem, mintha az éles színek ki akarnák szúrni a szemem. Lehajoltam a csaphoz, a jeges sugár alá tartottam a fejem, aztán bamba tekintettel a vérnyomokra bámultam, amelyek egyenesen oda vezettek, ahol álltam. Percekbe tellett, amíg rájöttem, hogy amit a vámpír nyomának hiszek, a sajátom. Erről különben vérmaszatos talpam is tanúskodott.
Remegő ujakkal nyúltam bele útikészletembe, s kotortam elő belőle néhány tablettát, melyeket másnaposság esetén szoktam használni. Számba vettem kettőt, és leöblítettem néhány korty vízzel. Ahogy megtelt a szám a hideg folyadékkal, mintha vérré változott volna benne az egész.
Villámgyorsan kiköptem s már meg sem lepődtem, amikor rózsaszín víz futott végig a mosdó oldalán.
Lemostam a lábamról a vért, fejemre nyomtam egy f
kávéskanálnyi sampont, s addig szédelegtem a langyos sugár alatt, amíg azt nem éreztem, hogy ismét a magam ura vagyok.
Néhány perc múlva megtörölköztem, s a törölközőbe burkolózva kitántorogtam a szobába.
Első pillantásom az akasztott ember helyére esett. Ezen a reggelen, szerencsére, senki nem lógott odafent.
Az ágyam szélénél azonban ott találtam a jól ismert vértócsát. Ebből vezettek a fürdőszoba felé a meztelen, véres lábnyomok.
Sóhajtottam, s a tócsát és a lábnyomokat óvatosan kikerülve visszatértem a fürdőszobába. Kerestem egy szivacsot s ötperces, végtelennek tűnő munka után úgy éreztem, tiszta a szobám.
Tiszta a saját véremtől,
Mielőtt kiléptem volna a folyosóra, megvizsgáltam a nyakam. A duzzanat jóval nagyobb volt, mint tegnap, kénytelen voltam egy selyemsállal eltakarni.
Végiglopakodtam a vörös futószőnyegen, felmentem egy alig néhány lépcsőfokból álló emelkedőn, s kilestem a keresztfolyosó sarka mögül.
Csend volt idefent, a halál csendje.
Éppen abban a szempillantásban akartam újra elindulni, amikor kialudtak a körték a falikarokban. Nem gondolhattam másra, minthogy reggel lévén kikapcsolták az éjszakai világítást.
Önkéntelenül is visszakaptam a fejem. A halk ajtónyikorgásra azonban ismét kidugtam, s kimeredt szemmel bámultam Bobby lassan nyíló ajtajára.
Nem tudom miből gondoltam, de holtbiztos voltam benne, hogy odabent is áll valaki, az ajtószárny mögé rejtőzve, s azt kémleli, tiszta-e a levegő a folyosón.
A reggel fénye csak igen takarékosan nyomakodott be a lehúzott függönyök és becsukott zsaluk rései között. Fejemet a falhoz szorítottam, s kétségbeesett igyekezettel próbáltam szemrevételezni, mi történik alig néhány lépésnyire az orrom előtt.
Az ajtó még szélesebbre tárult, s éppen abban a pillanatban, amikor kilépett volna valaki a folyosóra, olyan erős, szédüléssel kevert hányinger tört rám, hogy hangos kiáltással szőnyegre estem.
Ahogy kigurultam a folyosó sarka mögül, szemben velem is felkiáltott valaki. Éles, ijedt, furcsa rikkantás ütötte meg a fülem, s valaki átrepült az arcomon.
Látni azonban csak egészen halvány kontúrokat láttam.
Alacsony, vékony, alig másfél méteres fickót, amint elszáguld a folyosó vége felé. Nem messze tőlem ajtó csattant: minden bizonynyal Thomas szobájának az ajtaja.
Kétségbeesetten hevertem a hátamon, mint a megfordulni képtelen rovar, amikor közeledő, óvatos lépteket hallottam. Egyszerre csak ismét furcsa kontúrokat kapott a világ. A halványan égő villanykörte - fogalmam sem volt róla, mikor gyulladt fel ismét - a fejem fölé szállt és ott is maradt felettem lebegve. Szempillantásonként váltogatta az alakját: hol gömbölyű volt, mint egy teniszlabda, hol körte alakú, hol pedig megnyúlt, mint egy virsli.
Ekkor vettem észre Thomast. A vörös kisfiú mosolygott: ezer apró villanykörteként világítottak arcán a szeplők. Mosolya azonban nem ígért semmi jót.
Sem hatalmas szemfogai, amelyek másodpercek alatt akkorára növekedtek, mint a vadkanagyar.
Kiáltani akartam - nem tudtam. Mozdulni akartam - azt sem tudtam.
Arra, hogy feladom, mindezek ellenére csak akkor gondoltam, amikor Thomas kezében felcsillant a borotvaéles szamurájkard.
Tudtam, hogy félre kellene rántanom a fejem, elkapni a csuklóját, megakadályozni, hogy egy erőteljes, ügyes kis vágással elválassza a fejem a törzsemtől. Sajnos azonban erre a néhány, igazából nem is nagy erőkifejtést igénylő mozdulatra sem voltam képes.
A kard megvillant felettem, én pedig azon csodálkoztam, hogy nem is jelent igazi fájdalmat, amikor az embernek levágják a fejét. Ezért honolt hát angyali mosoly a kivégzett Stuart Mária arcán!
Annak ellenére, hogy a fejem ki tudja milyen messze hevert a testemtől, elég tisztán tudtam gondolkodni. Arról nem is beszélve, hogy még mindig éreztem a vámpír harapásának nyomát a nyakamon.
Valaki kétségbeesetten kiáltozott mellettem  a villanykörték kánkánt táncoltak - s legnagyobb meglepetésemre a szamurájkard ekkor már az én kezemben volt!
Bár fogalmam sem volt róla, hol vagyok: az alvilágban-e, vagy az odavezető úton, nem óhajtottam átadni magam a körém sereglő árnyaknak. Felemeltem a kardot, és feléjük suhintottam vele.
A suhintásom nyomán feltörő visítás és káromkodás még jobban magamhoz térített. Döbbenten tapasztaltam, hogy a McLoad-kastély egyik folyosóján állok, kezemben a szamurájkarddal, s azok felé csapdosok vele, akik megpróbálnak megközelíteni.
Néhány pillanat múlva a szemben állók arca is kibontakozott a homályból. Thomas és Rebecca, Frederic bácsi és Peggy néni, valamint Malcolm bácsi toporogtak egymást lökdösve néhány méternyire tőlem.
Itt feküdt a földön - siránkozott gyermekes rémülettel Thomas. - Úgy vettem észre, hogy belerúgtam.
Mit kerestél éjszaka a folyosón? - mordult rá Malcolm bácsi.
Hiszen reggel van. Meg akartam látogatni... Rebeccát.
Egyszer s mindenkorra megtiltottam, hogy éjszaka a folyosókon őgyelegj!
Thomast nemigen érdekelte Malcolm bácsi morgása. Büszkén, csillogó szemekkel kihúzta magát.
Még mesterséges légzést is adtam neki. Akkor tért magához...
Ez? Magához tért? - brummogta Malcolm bácsi, és óvatosan hátrálni kezdett, amikor feléjük léptem. - Mi a fenét akar ez jelenteni, William McLoad?
Mi történt veled, William? - kérdezte aggódva Peggy is, aki egyedül nem hátrált el előlem. - És hogy került ez az izé a kezedbe?
Én adtam neki - válaszolt helyettem Thomas. - Arra gondoltam, könnyebben fel tud tápászkodni, ha rátámaszkodik valamire. v   Malcolm bácsi félelmét legyűrve idegesen előrenyújtotta akezét.
Add ide a kardot!
Oda is adtam volna, de ismét megszédültem. Ezért aztán inkább rátámaszkodtam.
Mit keresett nálad a kard? - mordult Thomasra Frederick bácsi. - Tudod, hogy tilos leszedni a kandalló mellől!
Az ajtóm előtt találtam - tiltakozott Thomas.
Még hazudsz is? Majd később számolunk...
Hol van Bobby? - kérdeztem nyöszörögve. Rebecca nem törődve a kezemben csillogó fegyverrel, hozzám lépett, és átkarolta a vállam.
Hol lenne? A szobájában.
Oda akarok menni! Meg akarom nézni! Azt álmodtam... hogy Bobby... meghalt!
Malcolm bácsi megsimogatta előreálló, bozontos bajuszát, és Bobby ajtajára nézett.
Gyerünk! Gyere, Rebecca... Bár ezek a rohadék álmok gyakran megtréfálják az embert...
Ezúttal azonban nem tréfáltak meg senkit a rohadék álmok.
Bobby az ágyán feküdt, kitakarózva, fogait vicsorgatva. Világoskék, immár üveges szemeivel a mennyezetre bámult, mintha ott lenne valaki, akire érdemes odafigyelnie.
Én, aki jó néhány ütközetben vettem részt Tonga környékén, és nem egy barátságos fiút láttam hasonlóan üvegesen kék szemekkel a világ mennyezetére meredni, tisztában voltam a helyzettel. Leráztam magamról Rebecca karját, és az ágyhoz tántorogtam.
Bobby McLoad körül rendben volt minden. Leszámítva talán a duzzanatokat a nyakán, s a bíborszínű vértócsát, amely alvadt mozdulatlansággal lapult félig a szőnyegbe ivódva.
Rebecca némán az ágy fölé görnyedt, Thomas arcán lecsorgó könnyekkel bámulta a halottat, Frederic bácsi megpróbálta eltakarni Peggy elől a világot, de ő indulatosan félreütötte a segítőkész kezet.
Malcolm bácsi az ágyhoz lépett, kirántotta a lepedőt a halott alól, és rásimította Bobby McLoad arcára.
Elvitte a hemofília - mondta mogorván, és keresztet vetett.- Remélem, egyetértetek velem?
Mindenki hallgatott, olyannyira, hogy Malcolm bácsi bízvást beleegyezésnek vehette.
Pedig alighanem valamennyien sejtették az igazságot. Hogy Bobby McLoadot a vámpír ölte meg. Miranda.
Rebecca magához ölelte a bőgő Thomast, és Peggy segítségével kituszkolta a szobából. Hogy Malcolm bácsi mikor szívódott fel, észre sem vettem. Amikor egészen magamhoz tértem, már csak Frederic bácsi tartózkodott a halott Bobby mellett.
Bármennyire is furcsának tűnhet, most nyílt először alkalmam rá, hogy tüzetesen is szemügyre vegyem Frederic McLoadot, Peggy férjét.
Középtermetű, kopasz, aranykeretes szemüveget viselő, köpcös férfi volt  zakója alól kidomborodó barátságos kis pocakja kedélyes életfelfogásról tanúskodott. Éles, figyelő tekintete, keskeny, öszszeszorított szája azonban némiképpen ellentmondani látszott a pocakelméletnek. Kíváncsi lettem volna rá, miért maradt a halott mellett, miért nem szívódott fel, mint a többiek.
Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy egymással szemben állunk, és összeakad a tekintetünk.
Nos?
Ezt ő kérdezte, mégpedig sürgető türelmetlenséggel a hangjában.
Letérdeltem Bobby mellé, és a nyakára tettem az ujjam. A duzzanat kemény volt  a lassan beálló hullamerevség tette azzá.
Frederic bácsi a szemközti falnak támasztotta a hátát, és rágyújtott. Eszébe sem jutott, hogy talán kegyeletsértésnek tűnhet füstfelhőbe burkolni a halottat.
A füstfelhők azonban elkerülték Bobot. Gomolyogtak néhány másodpercig, aztán csíkká lapulva kimenekültek az ajtó alatt.
Kedveltem Bobbyt - mondtam.
Pedig alig ismerted.
Éles, kicsit támadó volt a hangja, mintha ellenségének tekintett volna.
Eltolta magát a faltól, megkerülte az ágyat, és odalépkedett hozzám. Aztán egészen udvariatlanul a képembe fújta a füstöt.
Tudod, hogy mi következünk?
Persze, hogy tudtam. És egyáltalában nem voltam elragadtatva tőle.
Bobby nem természetes halállal halt meg. Bobbyt megölték. Ha azt hitte, hogy a torkomhoz kapok, és rémülten rikoltozni
kezdek, tévedett. Még egyszer végighúztam az ujjamat Bobby nyakán, és a duzzanatot gondolatban összehasonlítottam az enyémmel. Sajnos nagyon is egyformák voltak.
Hallod egyáltalán, amit mondok, William McLoad?- Hallom.
És?
Egyszer mindenkinek meg kell halnia.
Kivette a cigarettát a szája sarkából, és egyszerűen kihajította az erkélyablakon.
Tudod, hogy Bobby vérzékenységben szenvedett?
Tudom - bólintottam.
Ő mondta?
Ő - hazudtam.
Azt is tudod, hogy Trevor is?...
Tudom.- És... te?
Én is. Ma reggel is telehánytam a mosdót vérrel. Mintha most csillant volna először szánalom a tekintetében.
Megverte az isten a McLoadokat. Talán a kevélységünkért büntet bennünket, Meg amiatt a lány miatt.
Miféle lány miatt?
Nem tudod?
Nem én!
A középkorban történt. Valamelyik ősünk egyszer egy városi vérpad mellett lovagolt el, melyen éppen egy fiatal leányzó agonizált. Talán boszorkányság miatt ítélték el, ki tudja? Ez a bizonyos McLoad éppen abban a pillanatban lépett a vesztőhely elé, amikor a leány utoljára magához tért. Rimánkodva nyújtotta felé a kezét, és kérte, hogy törölje ki a vért a szeméből, mert látni szeretné még egyszer a naplementét. Ősünk azonban nem mert közelebb menni hozzá: talán attól tartott, hogy jön egy őrjárat, elcsípi és kérdőre vonja. Akkortájt ugyanis szigorúan tiltották, hogy bárki is megközelítse az elítélteket. A mi McLoadunk tovább sietett volna, de a lány hirtelen megrázta a fejét, s homlokáról néhány vércsepp ősünk arcára hullt. Azóta rossz a McLoadok vére. Hiába próbáltak meg mindent az évszázadok során, hívattak csodadoktorokat és halmozták el kincsekkel az egyházat bűnbocsánatért könyörögve: az átok csak nem múlott el rólunk. Hát így állunk fehéren feketén.
Szép és hatásos történet volt. Ennek ellenére nemigen tudtam lelkesedni érte.- És... te?
Én nem!
Olyan büszkén mondta, mintha nem is tartozna a McLoadok közé.
Hirtelen egészen közel hajolt hozzám. Olyan közel, hogy tán még szegény Bobby sem hallhatta volna meg a suttogását.
Én mégsem hiszem, hogy Bobby és Trevor... értesz, ugye?
Attól tartok nem egészen.
Keresd a nőt!- Amicsodát?
Ez egy francia mondás. Cherchelafemme!
Hol keressem?
Atörténetben. Ő a kulcs. A nő a kulcs. Ha a kulcsot megtaláltad, bedugod a zárba, és elfordítod. Na? Ilyen egyszerű az egész.
Frederic!
Kemény, parancsoló hang csapott felénk. Az ajtóban Peggy állt, s arkangyalokéhoz hasonlóan lángoló tekintetét Frederic bácsira vetette.
Frederic! Menj a szobádba!
Frederic bácsi összerezzent, majd szép lassan összecsuklott. Nem zuhant ugyan a földre: álló helyében ment össze Peggy hangjától. Esküszöm, legalább tizenöt centimétert veszített a magasságából tíz másodperc alatt.
Keserűen összeszorított szája duzzogóvá szelídült, felrántotta a vállát, sokat sejtető búcsúpillantást vetett rám, aztán vigyázva, hogy még véletlenül se érintse a feleségét, kioldalgott a szobából.
Peggy elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, aztán Bobby homlokára tette a tenyerét.
Hát meghalt az én kisbabám... Pedig hogy szerettem, hogy!- Kisbabád?
Ó, hát ez csak olyan szólásmondás. így hívtalak valamennyiőtöket. Téged is, Billy. Valamennyien az én kisbabáim voltatok. Ölbe vettelek benneteket, és úgy éreztem, az enyémek vagytok... az enyémek... csakis az enyémek!
Behunyta a szemét, kitárta a karját, és majdhogynem magához ölelte a halott Bobbyt.
Egyszerre aztán magához tért, karja lehullott, s gyanakodó képpel nézett rám.
Csodálkozol?
Miért kellene csodálkoznom?
Nekem... nem volt gyerekem. Pedig lehetett volna... elvileg. Frederic azonban... Ezért... más gyerekével kellett vigasztalódnom. Bizony, kisbabám.
Megpróbáltam elképzelni magamnak Peggyt, mint vámpírt. Gondolatban szürkére festettem az arcát, levettem róla a tarka hálóköpenyt, és fehér halotti leplet adtam rá. Rémülten tapasztaltam, nem is kell olyan nagy képzelőerő hozzá, hogy Peggyből Mirandát csináljak.
Villámgyorsan kinyújtottam a kezem, és megérintettem a karját.
Hideg volt, mint a jég.
Beszéltél Frederickel?
Mivel nem lett volna értelme tagadni, bólintottam.
Mit mondott?
Lényegében semmit. A hemoffliáról beszélt.
Valóban?
Hogy Trevornak és Bobbynak is vérzékenysége volt. Ez valamiféle átok a McLoad nemzetségen.
Mást nem mondott?
Mit kellett volna mondania?
Például... vámpírokrólnem szólt?
Nem.
Éles tekintettel nézett a szemembe. Mintha lézersugarak hatoltak volna belém, hogy letapogassák agyam legrejtettebb zugait is. 
Legendákról mesélt?
Említett valamit. Hogy egy McLoad nem törölte meg egy leányzó szemét, aki éppen a vesztőhelyen...
Arról nem beszélt?
Miről?
Hogy... a McLoadok asszonyai közül azok, akik valaha súlyos bűnt követtek el, haláluk után nem tudnak nyugodni, hanem... visszajárnak?
Egyetlen szót sem!
Jól van. Ostobaság. Nincs jelentősége. Most már... ketten maradtatok csak örökösök. A McLoad vagyon örökösei. Te, és Malcolm bácsi.
Azt hittem rosszul hallok.
Hogyhogy mi ketten? És Frederic?
Hozzám hajolt és hideg, futó csókot nyomott az arcomra.
Frederic nagy nulla. Frederic nem örökölhet egyetlen centet sem.
Ezt nem értem. Miért ne örökölhetne?
Hát nem vetted észre?
Mi az ördögöt kellett volna észrevennem?
Ismét hozzám hajolt, s immár a számra lehelt egy jéghideg csókot.
Frederic beteg. Nagyon beteg. S a betegsége kizárja az öröklésből.
Hemoffliás? Nem hiszem, hogy ez olyan ok lenne... Elmosolyodott, s némi ingerültséggel a hangjában megvonta a
vállát.
Hemofüia? Ki beszél itt hemoffliáról? Frederic bácsi elmebeteg, kedvesem. Egész egyszerűen elmebeteg, és gondnokság alatt
áll... mégpedig az én gondnokságom alatt. Már... összeházasodtunk, amikor rájöttem, illetve, amikor kiderült a dolog. Persze, elválhattam volna, de akkor... el kellett volna hagynom megszokott otthonomat. így aztán inkább vállaltam az együttélést vele.
Ismét csak éreztem, hogy forogni kezd körülöttem a világ. Megdörzsöltem a szemem, mélyeket lélegeztem, s vágyódva gondoltam egy pohárka whiskyre.
Peggy ezalatt villámsebesen megszabadult a köpenyétől, s valami lenge fehérneműben - talán egy maga köré tekert selyemkendő lehetett az egész - becsusszant Bobby mellé az ágyba. Kinyújtózott, behunyta a szemét, és halkan felnyögött az élvezettől.
így feküdtem akkor is az én kisbabáim mellett. Ti pedig... hozzám bújtatok, összevissza tapogattatok, és azt akartátok, hogy szoptassalak meg benneteket. De nekem nem volt tejem... Még most is érzem apró kis szátokat a mellemen...
Óvatosan oldalra hajtotta a fejét, és száját Bobby nyakához értette. Pontosan oda, ahol véres felkiáltójelként vöröslött a vámpír harapása.
Az enyém voltál, és az enyém is leszel, kisbabám!
Aztán, mielőtt még bármit is tehettem volna, kipattant az ágyból, magára kapta a köpenyét, és kiviharzott a szobából. Csak valami furcsán, fanyarán-kesernyés illat maradt utána. A frissen ácsolt fakoporsó illata.
Kilenc órakor természetesen ott voltam a helyemen. Ott, ahon nan Boniphatius bácsit elhurcolták Cromwell pribékjei.
Alig álltam két perce, máris felbukkant mellettem Malcolm bácsi. Idegesen húzogatta a bajuszát  látszott rajta, szívesen megszólítana.
Ügy gondoltam, megteszem az első lépést. Rezzenetlen kifejezéssel az arcomon ráköszöntem.
Jó reggelt, uram.
Jő reggelt, William. Izé..   mit csinálsz itt?
Megalázom magam, uram.
Húzogatta a bajuszát, téblábolt egy kicsit, aztán a karomra tette a kezét.
Azt hiszem... felül kellene vizsgálnunk ezt a dolgot. Gondolom. .. izé... talán elég is volt már a büntetésből.
Én azonban hajthatatlan voltam.
Még csak három nap múlt el a fél évből, uram.
No jó, ezt még majd megbeszéljük. Nem láttad Fredericet?
Csak odafent a... szobában.
Meghtízogatta a bajuszát, és óvatosan a lépcsőfeljáró felé pislantott.
Légy vele óvatos. Alighanem itt az ideje.
Minek az ideje?
Ja, persze, te nem tudhatod. Frederic bácsi havonta néhány napra bedilizik... Izé... Nem szeretem ugyan ezt a kifejezést, de... az a helyzet, hogy nem találok rá jobbat. Nyugtalan lesz, izé... és... hát hogy is mondjam csak, nem szabad ingerelni.
Mi van akkor, ha ingerlik? - kérdeztem rosszat sejtve.
Hát... izé... kérlek, hiszen úgyis a családban marad, Frederic ilyenkor mindenre képes.
Olyan kifejezés ült a szemében, hogy szükségtelennek éreztem megkérdezni, mit is jelenthet ez a mindenre...
Csak izé... Rebecca tudja megnyugtatni.
Rebecca? Miért éppen ő?
Kérlek szépen, William, hát Rebecca pszichológiát végzett. Pszichiáter vagy mifene. És elmegyógyász. Csak éppen nem dolgozott. Férjhez ment Trevorhoz, és most éppen... izé... hát Bobbyhoz ment volna férjhez. Pech, hogy így alakult. De azért Fredericet meg fogja nyugtatni.
Remélem.
Hamarosan itt lesz az a rendőrhadnagy. Remélem tudod, mi a
kötelességed?
Fogalmam sem volt róla mi, de bólintottam.
Malcolm bácsi szája sarkába harapta a bajuszát, és eltűnt az étkezőterem ajtaja mögött.
Én pedig megkövülve bámultam, hogy a sarokban álló hatalmas, sejtelmesen tiktakkoló állóóra mögül kimászik Frederic bácsi, egy szamurájkarddal kezében.
Szép lassan, óvatosan, nehogy megijesszem, zsebembe dugtam a kezem. Megmarkoltam a 38-as Smith and Wessonom nyelét, és mosolyogtam, mint az ajándékmalac. Valahol azt hallottam, hogy az őrültekre mosolyogni kell, akkor ők is visszamosolyognak rád.
Frederic bácsi odajött hozzám, és a szamurájkard hegyével az éppen eltűnő Malcolm bácsi után bökött.
Azt mondta, hogy őrült vagyok, mi? Hát úgy nézek én ki, mint aki őrült?
Végignéztem rajta. Nem úgy nézett ki.
Nem - mondtam meggyőződéssel.
Hát nem is... csak ez a rohadék hold, ez zavar. Nem tudod, mikor lesz holdtölte?
Alighanem holnap.
Legszívesebben leverném az égről. Fognám a kardot, és keresztülszúrnám, mint egy palacsintát! És akkor itt van ez a Malcolm is... aki őrültnek nevez!
Lábához támasztotta a kardot, és megsimogatta a szemüvegét.
Nem láttad Rebeccát?
Nem.- És...Peggyt?
Őt sem.- Megbízhatok benned?
Jeges tekintete egészen a szívemig hatolt.
Természetesen, Frederic bácsi.
Helyes. Akkor én most bemászom ide, az óra belsejébe. Itt biztonságban érzem magam. Ide nem süthet be a hold. Idehoznád a reggelimet?
Természetesen.
Ő visszamászott, én pedig, mivel letelt a megaláztatás öt perce, bementem az ebédlőbe.
Abban a pillanatban, hogy a számhoz emeltem az első falatokat, felsírt egy autó kerekei alatt a gyöngykavics.
Shark hadnagy megérkezett.
Éppen a halion ballagtam végig megrakott tálcával a kezemben, amikor egy inas vagy komornyik vagy mifene kíséretében Shark benyomakodott az ajtón. Széles mosolyra húzódott a szája, hogy azon nyomban le is hervadjon róla, amint rájött, ki vagyok.
Szerencsére Malcolm bácsi és Peggy is ott voltak már a hátam mögött, így Shark nem ért rá velem foglalkozni. Malcolm bácsi átkarolta a hadnagyot, és a nyomában lépkedő őrmesterrel, valamint Howard doktorral együtt a bejáró felé terelte őket. Shark sokat sejtetőn hátrafordult, hogy megpróbálja elkapni a tekintetemet.
Megvártam, míg eltűnnek a lépcsőfordulóban, akkor aztán az órához léptem és bekopogtam az ajtaján.
Megjött a reggelid, Frederic bácsi!
Mielőtt azonban bedughattam volna a feltáruló nyíláson a tálcát, valaki hátralökött, s egy agresszív kiáltás süvített el a fülem mellett.
Frederic! Hagyd már ezt az ostobaságot! Gyere elő azonnal! Természetesen Peggy állt mögöttem. Rideg arccal, kontyba fogott őszes hajával.
Frederic! Tudom, hogy ott vagy. Gyere elő!
Szívem szerint megpróbáltam volna lebeszélni róla, hogy előkotorja az öregurat. Ha valakinek az a mániája, hogy holdtölte idején egy állóóra belsejében szeretné elfogyasztani a reggelijét, miért ne tehetné? Elvégre nem árt vele senkinek. Bezzeg Tongán nem nézték bolondnak azt a fickót, aki madárnak képzelte magát, és évek óta egy fa tetején lakott. Még lehulló ürülékét is egykedvű rezignációval szenvedték el a derék tongaiak.
Ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam. A mindig elegáns és a ma reggelt leszámítva kifogástalanul viselkedő Peggy felkapta az állóóra oldalához támasztott szamurájkardot, feltépte az ajtót, és dühtől habzó szájjal elkezdett befelé szurkálni vele.
Gyere elő, Frederic! Elegem volt az őrültségeidből! Gyere elő,mert a kriptában végzed!
Letettem a tálcát a szőnyegre, és megpróbáltam elvenni tőle a
kardot.
Motyogtam, csitítgattam, igyekeztem elkapni a kezét. Közben fél füllel hallottam, hogy Frederic bácsi úgy nyuszit az órában, mint az üregi nyúl, akinek éppen vadászkutyák ássák a lyukát.
Előbb-utóbb kaptam volna egyet a fejemre, ha egy nyugodt, csendes hang meg nem szólal közvetlenül a hátunk mögött.
Peggy, kérlek, tedd le a kardot!
Peggy megmerevedett. Mozdulatai szögletessé váltak, s valami suta, bamba mosoly öntötte el  az arcát. Ajkai megremegtek, s szaggatottan, nehezen formálva lökte ki magából a szavakat.
Én csak, azt akartam... hogy... nem szerettem... volna...
Add ide a kardot, Peggy!
Peggy feje a mellére csuklott. Engedelmesen, szemét lesütve Rebecca felé nyújtotta a fegyvert.
Menj a szobádba!
Peggy megfordult, és nehéz, fáradt léptekkel a csigalépcső felé
vonszolta magát.
Ekkor rájöttem valamire. Arra, hogy hármunkon kívül valaki más is van a szobában - nem számítva természetesen az órában kucorgó Frederic bácsit. Valaki, aki tán nem is személy, hanem éppen ellenkezőleg: egy testetlen, titokzatos erő.
Alighanem ekkor gondoltam rá először, hogy talán túlságosan is nagy fába vágtam a fejszémet. Talán mégiscsak van túlvilág, s azok onnan néha vissza-visszajárnak, hogy eljátszadozzanak velünk...
Csodálkozol?
Őszintén szólva...
Az a helyzet - s lehalkította a hangját, nehogy az órarugőt játszó Frederic bácsi meghallja- , hogy Peggy sincs egészen rendben.
Vettem észre. Neki mi a baja?
Röviden csak annyit mondhatok, hogy a hold.
A micsoda?
A hold. Sosem hallottál még holdkórosokról?
Peggy holdkóros?
A szó köznapi értelmében nem. Nem mászkál éjszakánként hálóingben a tetőn, nem eszi ki alva a hűtőszekrényből a főtt sonkát, sőt illetlenségeket sem mutogat.
Hát akkor?
Teleholdkor... labilissá válik. Nehéz elmagyarázni. Olyanynyira fogékonnyá válik bizonyos külső hatások iránt, hogy az már eltér a normálistól.
Eszerint Peggy nem normális?
Dehogynem! Az ördög vigye el, hogy magyarázzam meg? Ilyenkor könnyen befolyásolható. Mintha telepatikus médium lenne.
Hm. És ki befolyásolja?
Akárki. Akárki megteheti, aki tudja miről van szó.
És.. .meddig tart ez a periódus?
Holdtölte előtt cirka öt nappal kezdődik, és nagyjából ugyanennyivel utána be is fejeződik.
Ismert jelenség?
Azt mondanám, hogy nem ismeretlen. Több száz évvel ezelőtt leírták.
Trevor is ilyen volt?
Hová gondolsz, dehogy!
És Bobby?
Ő sem.
Biztos?
Holtbiztos. Légy nyugodt, észrevettem volna.
Mivel egyelőre nem tudtam mit kezdeni az információval, elraktároztam magamban. Eszerint már nemcsak vérzékenység gyötri a McLoadokat, hanem holdkórosság is. Jézusom, mi mindenre fogok én még itt rájönni?!
Ha sejtettem volna, nem várom be Sharkot, hanem szedem a cókmókomat és meg sem állok az első katonai parancsnokságig. Esküszöm, ezt kellett volna tennem!
De nem tettem. Ehelyett sajnos megvártam a hadnagyot.
A gondterhelt, busafejű hadnagy kísérője ezúttal is a néger őrmester volt, olyan vigyorral a képén, hogy kivert tőle a víz.
Beszélj, Johnny!
Számra tettem az ujjam, és az óra felé böktem. Shark rápillantott a karórájára, aztán felrántotta a szemöldökét.
Öt percet késik. Na és?
Valaki van az órában - súgtam.
Shark és Nelson őrmester jelentőségteljesen összenéztek. Shark csípőre tette a kezét, és úgy vizsgált végig, tetőtől talpig, mintha még sohasem látott volna.- Az órában?- Ott.
Hm. És ki van benne?
Ha nem megyünk el innen rövidesen, egy hulla. Az az érzésem, hogy éppen ezekben a pillanatokban fogy el a levegője.
Kinek?
A kakukknak - vigyorgott idétlenül Nelson. - Főnök, a fickó be akarja dumálni, hogy kakukk lakik az órában. Vagy egy hulla. Ez az, főnök: egy hulla. Egyszer olvastam annak a vén angol banyának, valami Agatha, a fene se tudja a másik nevét, egy könyvét, abban volt, hogy az a krapek, tudja a vörös hajú, aki a pap feleségének a keresztfia volt, és amikor a pék látta a gyilkosságot, találkozott a nyugalmazott gyarmati ezredessel...
Nelson!
Értem, főnök. Szóval, abban volt, hogy az az öreg, kopasz pasas, Pottier, vagy kicsoda, kinyitott egy ilyen tetőtől talpig érő vekkert, és kiesett belőle a hulla. Vörös nyíllal a szíve közepében.
Nelson!
Igenis, főnök.
Nyissa ki az órát!
Én? Minek? Csak nem hiszi...
Nyissa ki az óra ajtaját!
Nelson vigyorgott, aztán szép lassan lefagyott a vigyor az arcáról.
Az óra kinyitott ajtaján keresztül ugyanis az ájult Frederic bácsi gurult ki a szőnyegre.
Csak éppen a piros nyíl hiányzott a szíve közepéből.
Kisétáltunk a tó partjára. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, elhinné-e, ha mondanám, hogy odalent egy kisfiú lakik, akit én fojtottam meg a saját kezemmel, s aki néha napján, főleg holdtölte környékén kimászik, hogy játszópajtást keressen magának.
Shark cigarettára gyújtott, és a levegőbe fújta a füstöt.
Nagyobb szarban még sohasem voltál, Johnny - mondta könnyedén.
Én is könnyedén viselkedtem. Természetesen nem azért, mert eseménytelenül teltek napjaim a McLoad házban, hanem mert pontosan tudtam, mit akar tőlem. Be akar húzni a csőbe, hogy aztán azt a látszatot keltse, mintha magam másztam volna bele.
Én? Miért? - kérdeztem álmélkodva.
Még kérded? Még egy haláleset, fiam. Két nap alatt kettő. Nem sok ez egy kicsit?
Szemlélet kérdése - mondtam. - Maga nem volt Tongán.
De ez itt nem háború, a jó istenit neki!
Bizonyos értelemben az.
Ez meg mi a szar? Tudsz valamit?
Egyelőre nem sokat.
Ki vele!
Csak sötétben tapogatódzom. Mégpedig szó szerint, mivel itt többnyire éjszaka történnek a komolyabb dolgok.
Ezt mondta Mabel is.- Az ki?
Madám volt egy connecticuti nyilvánosházban. Amíg be nem zárták.
Mit követett el?
A nyilvánosházat zárták be. Szóval?
Az a helyzet, hogy nemigen tudok semmit. De nyitva tartom a szemem és a fülem.
Ez aztán igazán megnyugtató - dörmögte. - Nyitva tartod a szemed és a füled! Hogy oda ne rohanjak... Úgy látszik nem fogod fel, miről van szó. Itt ketten is meghaltak!
Lehetetlen volt nem észrevennem, milyen kínosan kerüli a gyilkosság szót. És hogy mennyire nem emlegeti á határidőt, amit éppen egy nappal ezelőtt adott nekem.
Mit állapított meg a doktor?
Most láttam először zavart a tekintetében. Lehajolt, letépett egy fűszálat, és a szájába vette.
Hát... izé...  meghalt a fickó.
Nocsak!
1 Mi az istent nocsakolsz itt nekem? Ha valaki gyanúba keveredhet, hát éppen te vagy az! A fene se tudja, hogy kerültél ide...
Mielőtt még végtelen és felesleges fenyegetőzésbe lovalhatta volna magát, egyetlen mozdulattal leállítottam a verklit.
Ide figyeljen, hadnagy. A térdén ringatott vagy nem?
Ott hát! De, hogy az ördögbe jön ez ide?
Bizonyára hallott egy-két f
ügyemről, amelyeket még az apám mellett oldottam meg.
Valamit csicseregtek a verebek.
Akkor miért nem beszél őszintén? Kiköpte a fűszálat, és mérgesen nézett rám.
Mi az, hogy őszintén?
Magát meggyőzték, hogy az öregasszony önkezével vetett véget az életének. Tudom, Malcolm McLoad keze messze ér. Egészen a kormányzó hivataláig. Ha jól sejtem, maga kapott egy diszkrét telefont: csak akkor bolygassa az ügyet, ha napnál is világosabb, hogy az öreglányt meggyilkolták. így van?
Mondd tovább!
Ha sokat erőlködne, a körmére koppintanának.
Shark mélyet sóhajtott jelezve, hogy helyesen mértem fel a helyzetet.
Erre jött még egy haláleset. Bobby McLoad - akit igazán kedveltem - ugyancsak feldobta a talpát. S mit állapított meg a jó Howard doktor? Bizonyára azt, hogy Bobbyt a hemofília vitte a sírba. Tragikus véletlen, hogy egymás utáni két napon ketten is elhaláloztak a McLoad családból. Furcsa, bár nem példátlan dolog.
Csak ennyit akartál mondani? - kérdezte szomorúan.
Egyáltalán nem. Ajánlatot teszek önnek. Méghozzá nagyon csábító ajánlatot. Maga is tudja, hogy két gyilkosság történt az orrunk előtt, én is. Maga egy bulldog, Shark! Beleharapott ebbe az ügybe, és szájzárat kapott tőle. Képtelen elereszteni. Ez pedig anynyit jelent, hogy úgy ki fogják rúgni az állásából, csak úgy zörög!
Mit javasolsz, Johnny?
Hagyjon békén. Ne engem molesztáljon, hanem inkább tegye azt, amit mondok. Esküszöm, néhány napon belül kezébe adom a gyilkost.
És ha nem?
Akkor... én is az áldozatok számát szaporítom. Tudja miben fogok meghalni?
Miben?
Hemofíliában. Vérzékenységben. Amiben Bobby McLoad, s amiben ez az átkozott család szenved. Esetleg leesem a tetőről.
A tetőről? - kérdezte elámulva.
Mint holdkóros. De nem leszek bűntény áldozata. Erre mérget vehet.                                                                                  - Hogy a fenébe lehetnél te hemofíliás, amikor nem is tartozol... hozzájuk?
Hát éppen ez az! Ebből tudni fogja, hogy engem is kinyírtak.- Tehát?
Csinálja azt, amire kérem. És hagyjon békén. Néhány napon
belül... elkaphatja a tettest. Arra azonban figyelmeztetem  lehet, hogy papra, szenteltvízre vagy éppen hagymakoszorúra lesz szüksége bilincs helyett.
Mire?!
Erre most nincs időnk! Szóval, maga arathatja le a dicsőséget, én a háttérben maradok. Maga viszont behunyja a szemét.
Nem is nagyon igyekezett rejtegetni az örömét.
Áll az alku, fiam - mondta és a tenyerembe csapott. - De mi a helyzet a szenteltvízzel?
Lehet, hogy a gyilkos... nem élő ember. Kissé megtántorodott, és megvakarta az állat.
Mondd még egyszer!
Nagy a gyanúm, hogy Bobbyt egy vámpír ölte meg.- Vámpír?
Az.
Mint a Drakula?
Pontosan.
Lehelj rám, Johnny!
Figyeljen ide - mondtam nyugodtan- , napok óta nekem is szívja a vérem. És ez nem vicc. Ha látta volna, amit én, már egy kolostorban imádkozna negyven apáca felügyelete mellett.
Nem tudom miért, de ez a lehetőség sem dobta fel. Ehelyett megvakarta a feje búbját, és szomorúan a tóra bámult.
Tudod, Johnny, ezek után már az sem lepne meg, ha hullámzani kezdene itt a víz az orrom előtt, kimászna belőle egy torzonborz, félszemű fickó, és skót dudaszóra táncot lejtene a parton.
Fogalma sem lehetett róla, miért néztem rá szemrehányón, s miért nem vettem le a szemem a tóról még akkor sem, amikor már a bejárati kapu felé tartottunk.
Mintha odalent, néhány méterrel a felszín alatt valaki felém intett volna.
Olyan mozdulattal, ami azt jelentette, hogy a közeli viszontlátás reményében.
Természetesen a víz alatt.
Tommy apró csínytevései
Vacsoránál Malcolm bácsi szenvtelen hangon bejelentette, hogy az elkövetkező napokban alighanem bizonyos zavarok mutatkoznak majd az ellátásunkban, mivel a cselédség fele felmondott: néhányuk már el is hagyta a házat.
Felesleges lett volna megkérdezni, miért. Őszintén szólva, én sem szívesen szolgáltam volna egy olyan házban, ahol sorra szedi áldozatait a halál. Még akkor sem, ha nincs semmi titokzatos az elmúlásukban.
A sebtében bekapott vacsora után kisétáltam a parkba. Thomas engedélyt kapott Peggytől, hogy néhány percre hozzám csatlakozhasson. Bár nem voltam elragadtatva az ötlettől, nem tiltakozhattam. Tommy jelenlétében is megejthetem a nagy kísérletet.
Tommy szótlanul nézte, hogy hónom alá kapok két kerti széket- már korábban felfedeztem, hol tárolják őket- , és odacipelem a tó partjára. Csak akkor szólalt meg, amikor intettem, hogy telepedjék rá az egyikre.
A holdat fogjuk nézni?
Enyhén megborzongtam, és megráztam a fejem.
Tudod, hogy én nem is olyan régen még rovarokkal foglalkoztam, Tommy?
Mikkel?
Szúnyogokkal. Amikor katona voltam... egy speciális szúnyogriasztó alakulatnál szolgáltam.
Azt hittem, elámul ekkora marhaságtól, de ő komoly arccal bólintott.
Harcoltatok a malária ellen. Tudom. Az amerikai katona egyik legnagyobb ellensége a malária. Közvetlenül a japánok után.
Nagyot nyeltem, és folytattam.
Tudod, hogy kell megállapítani a szúnyogcsípés sűrűségét?- Hogyan?
Tedd ide a kezed a karfára. Én is ide teszem az enyémet. így ni. Most előveszem a golyóstollam, és rajzolok egy négyzetet mindkettőnk karjára. A négyzet minden oldala egy centiméter.
Négyzetcentiméter - biccentett.
Ez az Tommy. Nos... ahány szúnyogcsípés éri a bőröd fél óra alatt...
Nem éri egy sem.
Mit mondasz?
Errefelé nincsenek szúnyogok.
Nyakamhoz nyúltam, és megsimogattam a vámpírharapást, amely alatt ott rejtőzött néhány szúnyogcsípés.
Miért ne lennének? Szúnyog mindenütt van.
Baxter bácsi azt mondta, hogy annyiszor öt dollárt kapok tőle, ahány szúnyogot találok a környéken. Már három napja próbálkozom, de csak nem akar sikerülni.
Ki az a Baxter bácsi?
Feltaláló. Aki repülőgépről permetez. Megígérte, hogy egyszer engem is magával visz... de Malcolm bácsi nem akat engedni. Bezzeg, ha élne az apám!
Meghalt? - kérdeztem részvéttel.
Elvérzett.
És az édesanyád?
Alighanem ő is. Nekem állítólag meg sem lett volna szabad születnem.
Miért nem?
Mert a szüleim unokatestvérek voltak.
Felálltam, mert rájöttem, hogy csak az időmet vesztegetem. Amit akartam megtudtam, bár nem egészen úgy, ahogy terveztem.
Már be is megyünk? - kérdezte csalódottan a kisfiú. - Hiszen, ha nincsenek is szúnyogok...
Nem mondhattam meg neki, hogy sietnem kell, mivel minden bizonnyal mozgalmas éjszaka elé nézek. Ügy határoztam, látogatást teszek a vámpír búvóhelyén.
A hold tétovázott egy darabig, aztán komótosan, mint törődött öregember felkúszott az égre. A fárasztó művelet szemmel láthatóan el is vette az erejét: kénytelen volt belekapaszkodni a fák tetejébe, hogy odafent maradhasson.
Mivel korainak ítéltem még a találkozót a vámpírral, tettem bizonyos előkészületeket. Megkerestem a könyvtárszobát, felkattintottam a villanyt - ezúttal fel is gyulladt- , s felkutattam egy olyan könyvet, melyet vastag celofánpapírba burkoltak. Lefejtettem róla a burkot, s a könyvet bedugtam a leghátulsó sorban póffeszkedó  társai közé.
Óvatosan, kezemet stukkerom nyelén nyugtatva közlekedtem a folyosókon. Amikor elhaladtam Bobby szobája előtt, elfogott a kísértés, hogy bekukkantsak. Aztán rájöttem, hogy hiába: szegény Bobbyt még az este beállta előtt elszállították, s csak a temetkezési vállalkozó hozza majd vissza közvetlenül a szertartás előtt.
Tommy ajtajánál azonban megálltam. Anélkül, hogy kopogtam volna, résnyire nyitottam az ajtót.
A hold beragyogott az ablakon. Széles vigyortí, kárörvendő, sőt kifejezetten gonosz képe volt - egyáltalán nem olyan, amilyennek lennie kellett volna. Kellemetlenül perzselő, ezüstös sugarai, mintha égették volna a gyerekszobát, a bútorokat, Tommy meztelen bőrét.
A kisfiú az ágyán térdelt, arcát a holdtányér felé fordítva. Két karját a tó felé tárta, mintha hívna valakit. Ajka remegett, s időről időre félszavak, derékba tört kiáltások buktak ki rajta.
Egészen addig bámultam rá, amíg csak ki nem nyitotta a szemét. Lassan az ajtó felé fordította a fejét, s amikor tekintete találkozott az enyémmel, megborzongott.
Miért öltél meg, Billy? - hallottam tompa, panaszos hangját.- Amikor úgy szerettem volna még játszani. Lovagolni szerettem volna a pónimon!
Lehajtotta a fejét, és hosszú másodpercekig nem mozdult.
Amikor újra felém nézett, furcsa, lázas tűz égett a szemében. Száját kitátotta: a holdfény megcsillant vakítóan fehér, kissé előreálló szemfogain.
Meg kell ölnöm? Azt mondod, most kell megölnöm? Mondani akart még valamit, de a rettenetes erejű görcs, amely
szempillantás alatt tört rá, belefojtotta a szót. Rongybabaként hajította le az ágya mellé a szőnyegre.
Csak azért nem rontottam be a szobába, mert szó szerint odaragadtam az ajtóhoz. Olyan gyengeség fogott el, mintha valaki kiszivattyúzott volna belőlem minden erőt.
A kisfiú a szőnyegen jajgatott, dobálta magát, s úgy tartotta a kezét, mintha erőnek erejével megpróbálna ellökni magától valakit. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Tommy McLoad harcol, birkózik valakivel. Sajnos nem adatott meg a kegy, hogy láthassam, kivel. Hiába néztem mereven a holdra, nem élesítette meg a látásomat.
Hosszú másodpercekig tartó küzdelem után a kisfiú megnyugodott. Mintha a démon, amely belébújt, és megkínozta, eltávozott volna. Tommy nehézkesen feltérdelt, és a hold felé nyújtotta a kezét.
Jól van, engedelmeskedem... Fogok egy kardot, megyek és megölöm!
Nyitott szemekkel, merev tekintettel elindult az ajtó felé.
Annyi időm maradt csak, hogy becsapjam az orra előtt. Aztán megiramodtam, hanyatt-homlok a lejárati lépcsőhöz vágtattam, lerobogtam a haliba, bemásztam az állóóra belsejébe, csak a fejem hagytam kívül.
Soha nem kucorogtam még állóórában, így nem is sejthettem, mi vár rám. Fel nem tudtam fogni, miért érezte kellemesen magát Frederic bácsi idebent.
Ami engem illet, mintha nyúlketrecbe zártak volna. Lábam abban a pillanatban zsibbadni kezdett, ahogy magam alá húztam. Fejem többször is beleütöttem az ajtó élébe. Mocorogtam, sziszegtem, és szitkozódtam, miközben szilárdan megfogadtam: történjék bármi a jövőben,akkorsem bújok állóórába,ha maga az ördögök öreganyja bukkan is fel a közelemben.
Tommy eközben lelépett az utolsó lépcsőfokról, és odaállt a kandalló mellett függő kardok elé. Arca eltorzult, mintha valóban a víz alól jött volna felszínre.
Felágaskodott, megpróbálta levenni a legalsó kardot. Amikor rájött hogy nem megy, megfordult, és odalépegetett a karosszékekhez.
Nem tudom, hol faragták a McLoad-kastély karosszékeit, de bárhol is, nem takarékoskodtak a faanyaggal. Lehet, hogy nem is skót erdők adták a nyersanyagát, hanem trópusi dzsungelek. Mindenesetre embernek kellett lennie a talpán, aki egy ilyen hatalmas ülőalkalmatosságot odébb akart tenni.
Tommy, a gyenge, vékony csontú kis Tommy azonban úgy emelte meg, mint a pelyhet.
Ha nem a saját, két szememmel látom, nem hittem volna el. A kisfiú mégcsak nem is erőlködött: angyali mosollyal az arcán tette le a karosszéket a kardok elé, felkapaszkodott rá, és kezébe kaparintott egy fegyvert.
Igenis, anyám.
A mosolytól, ami elöntötte az arcát, furcsán megszépült. Bár még mindig nem Tommy volt, már kezdett hasonlítani rá. Talán ilyen lehetett volna, ha nem hal meg az anyja...
Igenis, anyám. Meg fogom ölni.
Tommy nem bajlódott azzal, hogy visszategye a széket. Helyette felemelte a kardot, és mintha tisztelgett volna vele.
Úgy lesz, anyám. Megnézem az órában!
Szempillantás alatt égnek álltak a szőrök a hátamon. Jézusom, a kölyök éppen felém tart! Tommy néhány gyors lépéssel az orrom előtt termett.
Itt vagyok, anyám.
Hangos csattanással bevágtam az ajtót. Éppen idejében. A kard hegye ugyanis nekicsapódott a zárnak, fényes szikrákat csiholva ki belőle.                                                                        Ó
Megölöm, anyám - hangzott rekedtes, tompa hangja az ajtón túlról. - Megölöm, anyám!
Kétségbeesve próbáltam kimenekülni a saját magam állította csapdából. Kilöktem az ajtót, de csak annyit értem el vele, hogy pontosan nekitaszítottam a kard hegyének. Az évszázadokkal ezelőtt edzett és kalapált borotvaéles penge úgy szalad keresztül rajta,
mint kés a vajon.
Bár láttam, hogy egyenesen a homlokomnak tart, nem volt hova hátrarántanom a fejem. Megbabonázva, bénán bámultam, ahogy a szamurájkard felém közeledik: még a szemem sem volt időm be- 1 csukni.                                                                               .      I
Néhány milliméterrel és másodperctöredékkel azelőtt, hogy beleszaladt volna a homlokomba, szerencsére megtorpant. Fenyegetően megcsillant a szemem előtt, majd visszahúzódott. - Igenis, anyám, még egyszer!
A penge ismét beleszaladt az óraszekrénybe. Ezúttal a vállam felett szakította át a deszkát, s olyannyira közel húzott el a bőröm felett,.hogy éreztem az acél hidegét.
Ösztönösen megsejtettem, hogy a következő szúrás a másik oldalról éri majd az óraszekrényt. Bár pokolian kevés volt idebent a hely, igyekeztem felkészülni a penge fogadására, miközben csendesen imádkoztam, nehogy Tommy vagy az, aki irányítja, megváltoztassa a szándékát.
Szerencsére nem változtatta meg. A penge átfutott a deszkán, feltépte lemberdzsekem szövetét, s néhány milliméternyire a fülemtől állapodott meg.
Nem vérzik, anyám! Igenis, benézek, anyám! Tommy égő, vörösben játszó tekintete elől nem volt menekvés. Sok mindent megpróbálhattam volna ugyan, amíg bedugta a fejét az óraszekrény ajtaján és farkasszemet nézett velem, de végül is nem volt merszem hozzá. Még nem felejtettem el, milyen játszi könnyedséggel emelgette a dög nehéz karosszéket, arról nem is beszélve, hogy a kard még mindig ott csillogott a kezében.
Tommy a szemembe fúrta a szemét. Nemegyszer néztem már farkasszemet kellemetlen alakokkal, egyszer egy japánnal is Tongán, a bokrok mélyén  Tommy szeme azonban túltett valamennyin. Vörös volt, beesett, és nem volt emberi szem formája. Inkább kerek volt, mint az állatoké. Vörös és sárga lángocskák cikáztak a közepében, s ahogy a lángok felém csaptak, olyan biztos voltam benne, mint még soha semmiben, hogy Tommy szeméből nem Tommy néz rám. Hogy kicsoda, nem tudtam, abban azonban biztos voltam, hogy nem számíthatok semmi jóra.
Tommy megforgatta a fejét anélkül, hogy észrevett volna. Ekkor gondoltam csak rá, hogy az, aki Tommyban rejtőzködik, nem lát, pontosabban csak azt látja, amit Tommy. Ha Tommy nem vesz észre, ő sem észleli a jelenlétem.
Mozdulatlanná dermedve hol Tommy szemét, hol a kezében tartott kardot figyeltem. A két, vörös színű, kerek reflektor körbeforgott, aztán Tommy feje visszahúzódott az ajtóból.
ő nincs itt. Ő nincs idebent!
Megértettem, hogy pokoli szerencsém van. Tommy ugyanis nem engem keres. Az, aki az utasítást adta neki, el sem tudja képzelni, hogy más is rejtőzködhet az órában, mint a keresett személy. Ő arra utasította a kisfiút, hogy azt a bizonyos valakit keresse... Tommy eszerint mást nem is vesz észre.
Ahogy Tommy kihúzta a fejét a nyílásból, kikandikáltam a haliba. Tommy ebben a percben tette vissza a karosszéket a helyéré.
Ismét a korábbi boldog, réveteg mosoly játszott az ajkán.
Megyek, és megölöm, anya.
Ahogy visszatette a széket, elindult a lépcsőfeljáró felé. Szerencsére lassan és nehézkesen mozgott, mint az alvajárók.
Én viszont gyors és fürge voltam, mint a csík. Bár éreztem, hogy nem tett jót a lábamnak az óraszekrényben való kucorgás, nem tétováztam. Letéptem egy függönyhúzó rudat a helyéről, gyors kanyarral megelőztem Tommyt, s párosával szedve a lépcsőfokokat felkapaszkodtam az emeletre.
Alighanem ekkor tudatosult csak bennem, hogy a életemmel játszom. Hiszen ott van Tommy kezében a szamurájkard! Mi van akkor, ha tévedek, s a szörny, aki Tommyban rejtőzik, mégiscsak érzékeli valahogy a jelenlétem? S ha Tommyból, itt fent, olyan fürge lényt alkot, amilyen erőset odalent a hallban, aligha lesz esélyem a menekülésre.
Mielőtt még a gyávábbik énem kerekedhetett volna felül, felbukkant a lépcsőfeljáróban a kisfiú. Kissé lehajtotta a fejét, mintha csakis a belső hangra figyelne.
Igen, anya. Megteszem, anya. Megölöm, anya.
Megráztam a fejem, összeszedtem minden lelkierőmet, és a függönyrudat a két lába közé löktem.
Tommy elzuhant, kiengedve kezéből a kardot.
Ez volt az a pillanat, amikor bebizonyíthattam a szörnynek, hogy a tengerészgyalogosok érnek valamit. Olyan gyorsan, hogy talán még Costello őrmester dicséretét is kiérdemeltem volna, felkaptam a kardot, és kicseréltem a függönyhúzó rúdra. Tommy felült a szőnyegen, felém méregetve égővörös szemét.
Elestem, anya.
Reszkettem, hogy az a bizonyos valaki felteszi-e a kérdést  nincs-e valaki a közeledben, Tommy?
Szerencsére nem tette fel. Nyilvánvalóan fel sem tételezte, hogy egy gyarló emberi lény megpróbál beleköpni a levesébe.
Elejtettem, anya.
Most, hogy ismét az én kezemben volt a kard, némiképpen megnyugodtam. Bár, ami azt illeti, nem óhajtottam közelharcot vívni a Tommyt megszálló gonosz lélekkel.
Felvettem, anya.
Felállt, megsuhogtatta feje felett a szőnyeghúzó rudat, aztán elindult a folyosón előre.
Megyek, anya. Megölöm, anya...
Természetesen tudtam, hova megyünk. Már akkor tudtam, kit akar megöletni Tommyval a démon, amikor utasította, hogy szurkáljon bele az óraszekrénybe. Hiszen csak egyvalaki volt közülünk, aki valaha is bemászott az órába, mégpedig Frederic bácsi. Eszerint a démon Frederic bácsit szúrta ki magának.
Tommy csendesen lopakodott Frederic bácsi szobája felé. Ahogy elérte, megtorpant és a kilincsre meredt.
Igen, anya. Hívom, anya.
A következő pillanatban Tommy szólalt meg  az igazi Tommy, az igazi hangján.
Frederic bácsi... Kérlek, Frederic bácsi!
Lágyan, kérlelőn, s ugyanakkor fájdalommal telve csengett a
szava. Behúzódtam a karddal egy sö tét sarokba közvetlenül az ajtó
mellé, hogyha kell, kéznél legyek.
Előbb csak feldörmögött valaki odabent, aztán léptek csosszantak a padlón.
Mi az? Ki az?
Én vagyok, Frederic bácsi... Tommy.
Tommy? Mi az ördögöt akarsz? Tudod hány óra van?
Frederic bácsi én... félek. Nagyon félek!
Frederic bácsi zsörtölődött egy keveset, aztán nagy kulcszörgés és lánccsörgés közepette kitárta az ajtót.
Bújj be, te vándormadár! Ezerszer elmagyaráztam, hogy nem kell félni, mert...
Tommy felmordult, mint egy ragadozó. Csak az állatkertben a nagymacskák ketrecénél hallottam ilyen kurrogó morgást. Ahogy Frederic bácsi felbukkant az ajtónyflásban, Tommy arca eltorzult, és ismét nem Tommy volt már. Szeme szinte lángolni látszott a félhomályban.
Támadó tigris hangjára emlékeztető morgás kíséretében előrenyújtotta a függönyrudat, és Frederic bácsira vetette magát.
A meglepett Frederic úgy védekezett, ahogy tudott. Előbb az arca elé kapta a karját, majd megpróbálta elmarkolni a nyakán ugrándozó függönyrudat. Közben ordított, mint akit nyúznak.
Megbolondultál, Tommy?! Mit akarsz tőlem, te büdös kölyök? Hát bántottalak én valaha is?
Volt időm megfigyelni, milyen szakszerű következetességgel választotta ki Tommy azokat a pontokat, ahova sújtania kellett. Néhány csapás Frederic bácsi nyakát találta el - egy is éppen elég lett volna belőlük, hogy lenyisszantsa a fejét- , néhány szúrás a gyomrát, a máját, és a tüdejét. Bárki lakozzál is Tommy testében- gondoltam- , ugyancsak tisztában lehetsz az emberi anatómiával...
Ekkor bekövetkezett, amire legszebb álmomban sem számítottam. Frederic bácsi a földre vetette magát, és bőgni kezdett, mint egy kisgyerek.
Hát mit követtem el én, hogy... ezt csináld velem? Mit követtem el?
Tommy büszkén felemelte a fejét, és diadalittas kiáltást küldött a folyosó sötétje felé.
Megöltem, anya!
Tudtam, hogy pillanatokon belül magához fog térni. Hiszen a démon akarja, hogy magához térjen.
Pár szempillantás múlva valóban megtörtént a csoda. A vörös fény kihunyt Tommy Szeméből, teste remegni kezdett, s ha nem ugróm hozzá, összeesik.
Frederic bácsi felült a földön, és könnymaszatos képpel bámult rám.
Mi tör.. .tént? Nekem jött... és...
Semmi baj - mondtam karomba véve a gyereket. - Tommy megbetegedett. Rossz hatással van rá a holdfény.
Billy?
Én vagyok. Tommyt kerestem. Most már minden rendben.
De hát... én sem tudok ettől a rohadt holdtól aludni!
Próbáljon meg - mondtam. - És ne feledje becsukni az ajtaját! Egyáltalán nem voltam ugyanis biztos benne, hogy ezen az éjszakán már nem történik semmi.
Visszavittem Tommyt a szobájába és ráfektettem az ágyára. Mielőtt elaludt volna, kényszerítettem, hogy vegyen be egy adag altatót. Bár nem kedvelem, ha kisgyerekeket altatóval tömnek, nem tehettem mást. Nem szerettem volna az éjszaka kellős közepén a ki tudja milyen fegyverrel bóklászó Tom McLoadba szaladni.
Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, és a holdra pillantottam. Ezen az éjszakán, mintha megállt volna az idő. A hold fáradt sajkaként pihent az ég tengerén, felhőtajtékkal körülvéve. A levegő enyhén csípős volt, mintha nem is a nyár, hanem az ősz közeledett volna.
Megkerültem a tavat, és beváltottam a fák közé. Az ágak között lapuló bagoly alighanem meghallotta lopakodó lépteimet, mert figyelmeztetően felhuhogott.
Amikor a bokrok levelein keresztül szemembe villant a pavilon földszinti ablakának fénye, megtorpantam, és behúzódtam egy vastag törzsű fa mögé. Elhatároztam, elszámolok kétszázig, s csak akkor közelítem meg az épületet, ha meggyőződtem róla, nem követ-e valaki.
Még harmincnál sem tartottam, máris gally roppant mögöttem. Akkorára húztam össze magam, mint egy félelemtől remegő, eltévedt nyúlfióka, s még az egyik szememet is becsuktam, nehogy eláruljon a csillogása.
Sajnos, maradék fél szemem is éppen elég volt ahhoz, hogy rettegéssel töltsön el, amit láttam. A bokrok közül ugyanis, egy halotti lepelbe burkolózott női alak bukkant elő, s lassú, imbolygó léptekkel éppen felém tartott.
Jobb híján 38-as Smith and Wessonomat kaptam a kezembe, pedig tisztában voltam vele, hogy vámpíroknak annyi a puskagolyó, mintha meggymaggal lövöldözném őket.
A vámpír két-három lépésnyire megállt mellettem, és hátrafordította a fejét. Mintha ő is arról akart volna meggyőződni, nem követik-e. Még szapora, lihegéshez hasonló sóhajtásait is hallottam.
Hiába erőlködtem, nem láttam az arcát. A holdsugarak megbot lottak a csuklyáján, és le is csusszantak róla.
A túlvilági lény sóhajtott, és néhány gyors lépéssel a pavilon előtti tisztáson termett. Ott még egyszer hátrafordult, aztán az ajtóhoz lépett. Lenyomta a kilincset, s amikor rájött, hogy az ajtó zárva van, két ököllel megdöngette.
Nem is annyira azon töprengtem, hogy miért kell egy vámpírnak dörömbölnie egy lezárt ajtón, hanem, hogy alighanem meg kell változtatnom éjszakai programomat. A vámpír ugyanis megelőzött.
Amíg azon törtem a fejem, nem kellene-e mégiscsak, kihasználva a távollétét, ellátogatnom a kriptába, hirtelen kinyílott az ajtó. Mielőtt felocsúdhattam volna, a vámpír eltűnt a nyílásában.
Mivel hozzá voltam szokva, hogy ösztöneimre hallgassak és annak megfelelően cselekedjek, alig csattant be mögötte az ajtó, máris a pavilon oldalfalánál lapultam.
Óriási szerencsémre egy hatalmas fa koronája árnyékot vetett a pavilon oldalára: éppen oda, ahol állnom kellett, ha be akartam lesni az ablakon. Levetettem a lemberdzsekemet, s sötét ingemben bízva igyekeztem beolvadni a fa árnyékába.
Éppen abban a pillanatban robbant be a vámpír az ajtón, amikor kényelmesen elhelyezkedtem egy falból kiemelkedő ciráda mögött. Úgy gondoltam, it  még akkor is nehezen fedeznének fel, ha elhagyna leskelődés közben a fa árnyéka.
A vámpír berontott a szobába, nyomában a keserves képet vágó Nick bácsival. A törpe skót macskabajusza szomorúan meredt a levegőbe  ráncokkal keresztül-kasul szabdalt arcán nem látszott más, csak mérhetetlen bánat és kétségbeesés.
A vámpír körbeforgott, aztán még forgás közben lecsúsztatta fejéről a kapucniját.
Őszintén szólva nem lepett meg, amikor megpillantottam az arcát.
A vámpír ugyanis Peggy volt, Frederic bácsi felesége.
Ha nem lettem volna gyilkosságokkal és természetfeletti jelenségekkel körülbástyázva, jót mulattam volna az egymás mellett álló két figurán. Peggy, bár már negyvenes évei vége felé .közeledett, akárhány férfinak megdobogtatta volna a szívét. És egyáltalán nem azért, mert a vámpírok általában megdobogtatják a szíveket.
Peggy néni ugyanis nem vette magának a fáradságot, hogy nagyestélyibe öltözzék éjszakai látogatásához. Szoros, nadrágkosztümre emlékeztető pizsamaféle volt rajta  fogalmam sem volt róla, miféle divatirányzathoz tartozik, abban azonban holtbiztos voltam, hogy nem a középkorban használták molett, izgató alakú hölgyek.
Mert Peggy néni molett volt, azonkívül annyira izgató alakú, hogy ennél izgatóbb már nem is igen lehetett volna. Alighanem Nickbácsi is így ítélhette meg a helyzetet, mert egyetlen pillanatra le nem vette volna róla a szemét.
Sóhajtottam, és kénytelen voltam belátni, hogy Peggy néni aligha lehet vámpír. Annál is inkább, mert nem voltak vámpírfogai, bőre színe is inkább fehér volt, mint szürke, azonkívül, ahogy jobban megnéztem, levetett köpenye sem volt igazi halotti lepel.
Nick bácsi óriásit nyelt, erőszakkal elszakította a szemét Peggy néni elsőosztályú kebleiről, és zavartan megköszörülte a torkát.
Iszol egy whiskyt, Peggy?
Peggy néni hátravetette a fejét, és mosolygott.
Még azt a márkát vásárolod, Nick? Amivel akkor kínáltál? Nick bácsi macskabajusza megremegett, s a kis ember fonnyadt
arcát vörös hullámok öntötték el.
Kérlek, Peggy, jól tudod...
Kérek egy pohárral.
Nick bácsi lehajolt, s a kis szekrénykéből jókora whiskysüveget varázsolt elő. Öntött egy-egy pohárral, és a macskaasztalra helyezte őket.
Parancsolj, Peggy!
Peggy néni lehajolt, felemelte a poharát, miközben mintha véletlenül tenné, egészen Nick bácsi fölé haj olt. Keblei végigsúrolták a törpe arcát. Nick bácsi úgy roggyant meg, mintha a tizedik menet táján hatalmas erejű ütés érte volna a gyomorszáját. Levegő után kapkodott, s egyetlen hajtásra leküldte a hatalmas adag italt a torkán.
Peggy néni óvatosabb volt. Belekóstolt a whiskybe, aztán visszatette az asztalra.
Hogy vagy, Nick? Nem akarsz az ölembe ülni?
Nick bácsi tátogott, mint a partra vetett hal. Ami azt illeti, tátogtam én is. Nemcsak azért, mert pokolian vonzónak találtam Peggy nénit, hanem mert fel nem tudtam fogni, mi az ördög zajlik itt a szemem előtt? Csak nem azért látogatott Peggy néni éjszaka a pavilonba, hogy elcsábítsa Nick bácsit?
Elismerem, első hallásra bizarrnak tűnt az ötlet, de a jelek nagyon is erre mutattak. Peggy néni ugyanis kidüllesztette a mellét, s a kelleténél talán csak egy árnyalattal szélesebb csípőjét enyhén megbillentve megsimogatta a kis emberke arcát.
Szeretnél lefeküdni velem, Nick?
Nick bácsi felnyögött, és térdre esett. Egyetlen szót sem szólt, csak Peggy felé tárta mindkét karját. Peggy néni bátorítóan mosolygott.
Rendben van, Nick. Megteszem. Miért ne legyen egy jó estéd? Van egy kényelmes ágyad vagy a szőnyegen, mint szoktad? Még gyerekeket is szülök neked, Nick... De csak abban az esetben!
Ekkor gondoltam komolyabban arra, hogy lelépek. Ahhoz, ami ezután következik, nincs szükség tanúra. Mivel nem voltam profi kukkoló, eltekintettem tőle, hogy végigélvezzem az egyébként sem mindennapinak ígérkező látványosságot. Éppen kirántottam a lábam a fal bemélyedéséből, amikor Peggy néni lehúzta magáról pizsamafelsőjét.
Most aztán már száz százalékig biztos lehettem benne, hogy Peggy néni nem vámpír.
Amikor pedig az alsóruhájából is kilépett, s karját a feje fölé emelve hívogatóan Nick bácsira nézett, úgy gondoltam, egyszer s mindenkorra véget vetek a kukkolásnak.
Nick bácsi zokogó sírása azonban megakadályozott benne, hogy visszavonuljak. A kis ember még mindig a szőnyegen térdelt, miközben patakzottak a könnyek a szeméből.
Ó, Peggy, Peggy! Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? Peggy néni keze hirtelen meglendült, s óriási erővel arcul csapta
Nick bácsit. A törpe megingott, és a falhoz csapódott. Peggy néni ekkor hátrafordult, és magára kapkodta ruháit. Mire visszafordult, nyugodt volt a tekintete, csak a szemében égett valami egészen gonosz fény.
Csak azért vetkőztem le előtted, Nick, hogy megmutassam: még mindig vagyok valaki. És szeretőm is van, ha tudni akarod. Nem is egy, Nick. És valamennyi annyit iszik a kútból, amiből te is ittál, Nick, amennyit csak akar. De a gyerekszülést komolyan gondoltam. Mindkettőnk érdekében, Nick!
Istenem, Peggy, ne beszélj így!
Peggy néni felemelte a whiskyjét, és egyetlen hajtásra kiitta.
Hol van? Látni akarom!
Nick bácsi elmászott a faltól, és nagy nehezen a lábára állt.
Hívjam ide vagy... lemész?
Lemegyek. És te is jössz velem!
Aztán anélkül, hogy meggyőződött volna, követi-e Nick bácsi, kiviharzott a szobából.
Mivel pontosan tudtam, mi következik, kiugrottam a fa megnyugtató árnyékából, és az ajtóhoz osontam. Rányomtam a kezem a kilincsre, elégedetten konstatálva, hogy nincs belülről elreteszelve. Megvártam amíg áthaladnak a halion, s amikor elenyészett lépteik zaja, kinyitottam az ajtót.
Jól ismertem a járást, nem volt nehéz követnem őket. Ahogy a csigalépcső közepe felé jártam, megütötte orromat a bűz. Aztán Nick bácsi távoli, nyafogó hangja.
Ha tudtam volna, hogy jössz, Peggy, kitakaríttattam volna
vele!
A léptek ritmusából arra következtettem, hogy Peggy néni ugyancsak szaporán szedi a lábát. A kis fickó lihegve futott mellette.
Hol a kapcsoló, Nick?
Nick bácsi dörmögött és szipogott egyszerre, aztán szinte azon- . nal világosság öntötte el a szobát. Szerencsém volt, hogy nem kap- 1 tam én is egy jókora adagot belőle.                                             1
Nincs idebent - hallottam Peggy néni türelmetlen hangját Hol van, Nick?!
Nem tudom Peggy - nyöszörögte Nick bácsi. - Itt kellene lennie!
Megígérted, hogy vigyázol rá!
Jézusom, hát én vigyázok is rá, Peggy, annyira, amennyire csak lehet, de... éjszaka néha eltűnik és...
Vissza kell tartanod, Nick!
Riadtan hallottam, hogy furcsa változás megy végbe Peggy néni hangjában. Elröppent belőle a hetykeség, és mintha őszinte félelem költözött volna a helyébe.
Ebben a pillanatban megreccsent a levezető lépcső. Gyorsan visszakaptam a fejem a szobor mögé, ahol rejtőztem. így is jól hallottam azonban a távoli morgást, felénk közeledve, amely zagyva emberi makogássá töredezett szét.
Meg kellett... el akart... menekülni... Elkaptam és... Ugatott. Megugatott. Miért... ugattál... meg?
Égető világosság öntötte el a folyosót. Nehéz léptek döngtek végig a padlón, s néhány méternyire megállapodtak tőlem. Mintha az, aki felém vonult, megtorpant volna az istenszobor előtt.
Egyetlen szempillantás alatt dugtam ki a fejem a fényre.
Az ajtóval szemben természetesen Ferdinánd állt. Zsákból szabott, elegánsan rongyos, kapucnis köpenyben, hátán döglött vagy éppen döglődő, vérében úszó kutyával.
Ha a világ legrémesebb rémfilmjének az elkészítésére kaptam volna megbízást, akkor sem tudtam volna szörnyűbb figurát kitalálni. Fél, azaz egyetlen szeme vadul forgott a helyén - képtelen voltam feltételezni, hogy lát vele.
Pedig látott. Ahogy belesett az ajtón, s észrevette, hogy látogatói vannak, felrikoltott, lehajította a kutyadögöt a hátáról, és el akart inalni. Nick bácsi hangja azonban megállította.
Ferdinánd! Gyere vissza, Ferdinánd!
Az egyszemű megtorpant, és megfordult. Kezéről csöpögött a vér, akárcsak a késről, amelyet az ujjai között szorongatott.
Gyere be a szobádba!
Az egyszemű lehajolt, felemelte a kutyát, és a hátára dobta. Szép, gondozott szőrű doberman volt: biztos voltam benne, hogy Malcolm bácsi kutyái közül valamelyik.
Nick bácsi szerencsére nyitva hagyta az ajtót. Az egyszemű felnyögött, amikor észrevette Peggyt. Ledobta a kutyát a padlóra, és kitárta véres karját, mintha el akarná kapni Peggy nyakát.
Mama! Mama!
Nem is tudom, mi akadályozott meg benne, hogy össze ne essek. A levegő elfogyott előlem, homlokom kiverte a víz, s a dögletes bűz, ami a szobából áradt, sújtólégként hatott rám.
Nyiss ablakot, Nick!
Nem lehet, Peggy. Beszegezte.
Peggy néni lehajolt, felkapott a kutyacsont halom mellől egy gyanúsan foltos baltát, és az ablakba vágta.
Az üvegcsörömpölés jó alkalmat kínált, hogy átmásszak a szobor másik oldalára. Onnan ugyanis jobban szemmel tarthattam őket.
A loncsos hajú, véres, büdös, szakállas fickó könyörögve az elegáns, vonzó és ápolt Peggy felé nyújtogatta a karját.
Mama! Mama!
Peggy néni arcát angyali szelídség öntötte el, amilyet manapság csak a középkor nagy festőinek madonnaképein lehet megfigyelni.
Kisfiam! Gyere ide, kisfiam!
A széle, hossza egy, torz, emberi lény Peggyhez gurult, átkarolta a derekát, s hatalmas, szakállal keretezett, iszonyatos fejét az aszszony keblére hajtotta.
Mama! Mama!
Nick bácsi elsüllyedt a csontok, lefejezett próbababák, és a kutyabőrök között.
Mit mondtam neked, Ferdinánd? - hallottam Peggy szemrehányó hangját. - Mit tettél már megint?
Én... nem akartam - nyafogta a hatalmas fickó egy hároméves gyerek hangján. - Nem akartam... de mindig megugat. Mondtam neki... hogy ne ugasson... meg. Figyelmeztettem. De... megugatott. Csak mondani akartam neki... Valaki... a kezembe adta a kést. Nem akartam... mama...
Megígérted, kisfiam. Gyere, ülj az ölembe!
A gyönyörű, vonzó asszonynak úgy búgott a hangja, mintha pár napos, gügyögő csecsemőjét dajkálta volna.
Kis fiacskám, szegény kis fiacskám. Jó a mama ölében? Miért okozol szomorúságot a mamának? Ugye megkértelek, hogy ne bántsd a kutyákat. Ha bántod, a mamának is fáj.
Valaki felvinnyogott az ajtó mögött. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, kicsoda.
Úgy gondoltam, visszavonulok, mielőtt elájulok. A kutyák rothadó bűze ahelyett, hogy a kitört ablakon áramlott volna kifelé, kifejezetten felém igyekezett.
Mama... mama... ugye... szeretsz? A választ már nem hallottam.
Két hatalmas ugrással átrepültem a szobából kiáramló fénysugár felett, és felszaladtam a lépcsőn.
Már odafent jártam, amikor még mindig a fülemben csengett panaszos hangja.
Mama! Mama! Megugatott!...
Azalatt a néhány pillanat alatt, amíg feltöltöttem a tüdőm levegővel, nem jutott eszembe más, csak egy fenyegetés.
Ha még egyszer ebben az életben összefutok William McLoaddal, hozzávágok egy nyúzott kutyát.
Megérdemli.
Eljegyzésem a bánatos özveggyel
Nem sokkal éjfél előtt kikotortam nadrágzsebemből a könyvtárból szerzett celofánpapírt, csíkokra szabdaltam, s a csíkokat ügyesen a nyakam köré tekertem.
Amikor kész lettem a kényes művelettel, visszafeküdtem az ágyba, és magamra húztam a paplant. Némi nyugtalansággal töltött el ugyan, hogy nem tudtam, az erkélyről nézve nem csillog-e áruló fénnyel a nyakamra szerelt papír: ennyi kockázatot azonban vállalnom kellett.
Behunytam a szemem, és csak nagy néha lestem aggódó figyelemmel az erkélyajtó felé. Ha minden igaz, rövidesen meg kell érkeznie.
Az óra monoton tiktakkolása álomba ringatott. Többször is azon kaptam magam, hogy el-elkalandoznak a gondolataim, s olyasféle jelenetek játszódnak le a szemem előtt, amelyek nagyon is az álomra emlékeztetnek...
Egyszerre aztán éber lettem, mint a nyúl. Lehetséges, hogy félálomban ide nem illő zajt hallottam  talán a szél erősödött meg egy kissé, s a szokásosnál is magasabbra lebbentette fel a függönyt  talán olyasféle, titokzatos áramlatok fontak körül, amelyek megzavarták szendergésemet.
Nem láttam senkit, de holtbiztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül a szobámban.
Valaki áll az erkélyen a függöny mögé rejtőzve.
Nyögtem egy jóMt, fejem fölé lendítettem a karom, és derékig kitakaróztam.
Eközben persze csendben imádkoztam. Ha észreveszi, hogy nincs rendben valami a nyakam környékén, gyanút fog, és elmenekül.
Vagy megöl.
A függöny lengett, libegett  egyszer annyira felcsapódott, hogy majdnem fennakadt a karnis tetején. Egyetlen, futó szempillantás erejéig beláttam az egész erkélyt. Meglepetésemre nem volt ott
senki, csak mintha valami szürke, ködszerű folt gomolygott volna az egyik sarok környékén.
A függöny szerencsére visszahullott, s én ismét jóízűt nyögtem. Nyakam hívogatón kínálta magát a ködfoltnak.
Ekkor óvatosan, centiméterről centiméterre elkezdett oldalra vándorolni a függöny. Bármennyire is figyeltem, nem tudtam felfedezni, ki mozgatja. Az absztrakt mintákkal hímzett anyag hullámzásán azonban igen jól látszott, hogy ezúttal nem a szél játszik
vele...
A szürke, vékony, gyöngyházszínű körmökkel díszített kéz, amely a holdfényre bukkant a két függönyszárny között, eldöntötte a vitát. Belemarkolt az egyik minta közepébe, és erőteljes mozdulattal oldalra rántotta a csipkét.
A fakarikák halkan surrantak a karnison. Talán még egy szimatoló egérke sem rettent volna meg tőlük.
Valami kattant  alig hangosabban, mint a vekker az éjjeliszekrényemen. Enyhe, lökésszerű ütést éreztem a nyakamon  alig erősebbet, mintha egy eltévedt, kósza légy vágódott volna neki.
Mivel igyekeztem minél természetesebben viselkedni, a nyakamhoz kaptam. Tettem néhány bizonytalan mozdulatot, majd , egyre hangosabb és egyre látványosabb mocorgásba fogtam.      Tudtam, csak néhány másodperc áll a rendelkezésemre, ezért habozás nélkül cselekedtem. Nyögtem egy hatalmasat, megfordultam, fordulás közben lekaptam a celofáncsíkokat, és laza csuklómozdulattal behajítottam őket az ágy alá.
Éreztem, hogy hidegek, mintha hűtőszekrényben tárolták volna
őket.
Egyelőre nem volt időm eltöprengeni a látottakon és tapasztaltakon. Annál is inkább, mert a függöny nyílásában felbukkant Miranda.
Felébredtél, kisbabám?
Végtagjaim pillanatról pillanatra önálló életet próbáltak élni: kezem ütni akart, vagy legalábbis védekezni, lábam pedig futni. Szemem olyan rémülten forgott a helyén, hogy bármelyik ripacs színész megirigyelhette volna.
Miranda néni idefekszik melléd... Ugye, szereted, ha Miranda néni melletted fekszik? Ugye szereted, kisbabám?
Nem volt nehéz felismernem a kifejezésmódjáról. Éppen úgy beszélt, ugyanolyan hangsúllyal és talán azokkal a szavakkal is, amelyekkel Nick bácsi pavilonjának alagsorában az egyszeműt becézgette.
Ne félj, kisbabám. Hamarosan eljön az idő, és mi sohasem válünk el egymástól... Te is kiköltözöl a temetőbe, ki ám, kisbabám... És éjszakánként együtt keresel friss, finom vért Miranda nénivel... Nem is sejted, milyen csodálatos a vadászat, kisbabám. Jönnek a fiatal lányok, fiatal fiúcskákkal, sátrat vernek a mocsár partján, és egymás karjában töltik az éjszakát. Mi pedig megcsapoljuk őket, kisbabám. Amikor reggel felébrednek... hihihi... nem is sejtik, mi az a két piros pötty a nyakukon. Gyönyörű lesz, ha együtt vadászunk, kicsikém!
Nekem már közel sem tetszett annyira az ötlet.
Egyelőre eszem ágában sem volt kiköltözni a temetőbe. Még az a lehetőség sem csábított, hogy vele vadászhatnék együtt f iúcskák és lánykák vérére, akik együtt töltik az éjszakát a sátrukban. Brrr!
Miranda mellém heveredett. Ismét éreztem azt a furcsa illatot, amely korábban frissen faragott koporsó szagára emlékeztetett.
Miranda kinyújtotta a karját, és hozzám dörzsölte a kezét. Láthatóan szándékosan. Nevetett, majd a nyakamra fektette az arcát.
Hogy szeretlek, kisbabám! Hogy kívántam, hogy az enyém légy...
Ügy véltem, itt a pillanat, amikor illik elájulnom. Miranda is így gondolhatta, mert ismét végigszántotta fogaival a nyakam. Éreztem, nem hagy nyomot a harapása. Inkább játékosan imitálta, mint amikor a kölyökkutya ingerkedik a gazdájával.
Sóhajtottam, aztán fennakadtak a szemeim. Tongán láttam nem egy társamat elájulni  élethűbben már nem is csinálhattam volna.
Miranda lekászálódott az ágyról, s egy darabig csak tett-vett, ruháját suhogtatta. Nem tehettem róla, de egyre csak az az érzés kerülgetett : mi van akkor, ha Miranda rájött a csalafintaságra, és most egyszerűen kinyír. Előhúz halotti leple alól egy kést, keresztülszúrja a szívem...
Mielőtt azonban még vakrémületbe kergethettem volna magam, Miranda felemelte a fejem, és a nyakamnál fogva egészen addig húzott előre, amíg válltól felfelé le nem lógtam az ágyról. A függönyök megrebbentek, a vámpír eltűnt az éjszakában.
Tudtam, hogy normális körülmények között vérezni kellene a nyakamnak, hiszen a menetrendszerűen megjelenő tócsa az ágyam mellett hasonló manőver következménye lehetett. Miranda tehát nem szívta ki a vérem, bármennyire is ezt akarta elhitetni, hanem hagyta, hogy magától elfolyjék... Jóságos Isten... Csak nem ezért ajánlgatja Nick bácsi minden találkozásunkkor a friss vért?
Éppen ott tartottam, hogy felpattanok, és kilopózom az erkélyre, amikor szívszaggató sikoly verte fel a folyosók csendjét.
Jézusom, édes Jézusom! Meghalt! Megölte ez a kis szörnyeteg! ... Jöjjön már valaki, kérem!
Olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy éles szúrást éreztem a nyakcsigolyám táján. Egyetlen ugrással az ablaknál termettem. Éppen idejében ahhoz, hogy lássam, amint egy szürke ruhás alak eltűnik a tó mellett a kripta irányában.
Miranda!
A következő pillanatban megzörgették az ajtóm.
Billy! Kérlek, Billy... Jézusom... Segítség! Megölték! Nem törődve azzal, hogy nekem most csendesen véreznem kellene, elfordítottam a kulcsot.
Judy bevágddott az ajtón, nyakamba vetette magát, s megrázott, mint a rosszul földelt mosógép.
Megölte! Megölte! Megölte a Vérengző!
Átkaroltam, és az ágyra fektettem. Aztán adtam neki néhány félerős pofont.
Kit ölt meg és kicsoda?
Megölte... Csupa vér minden, csupa merő vér! Éreztem, hogy jéggé fagy bennem minden.
Kitty? - kérdeztem rekedten.
El... ájult - nyögte. - Amikor meglátta... összezuhant.- Ki az... áldozat?
Jaj, istenem, hát mondom, hogy Frederic bácsi!
Judy öklendezve berohant a fürdőszobába, én pedig stukkerommal a kezemben kirobbantam a folyosóra. Elszáguldottam Kitty élettelen teste mellett, félrelöktem a tanácstalanul tébláboló Malcolm bácsit, odakiáltottam valamit a feljáratnál felbukkanó Peggynek, s egyetlen, jól irányzott rúgással feltéptem Frederic bácsi szobájának az ajtaját.
Tommy vagy nem is tudom ki volt ebben a pillanatban, békésen üldögélt Frederic bácsi ágya szélén, kezében a vértől csepegő szamurájkarddal. Frederic bácsi a lábánál hevert - fej nélkül. Olyan szakszerűen választották el a fejét a törzsétől, hogy egy tapasztalt hóhér sem csinálhatta volna különbül. A szőnyeg, az ágynemű, s még a falak is vérben úsztak - legutoljára akkor láttam hasonló szobabelsőt, amikor Costello őrmester vezetésével a Nagy Éjszakai Hadművelet során bevettük a japán tisztek szállását, ahol percekkel érkezésünk előtt követett el kollektív harakirit az egész tisztikar.
Tommy rémülten meredt a kardra, aztán rám, végül a küszöbön túl ájuldozókra.
Te vagy az... Billy? - kérdezte rekedt hangon, amely azonban már az övé volt. - Én.., csak...
A szemébe néztem, s mivel nem láttam lángocskákat ugrálni benne, óvatosan odaléptem hozzá, és kivettem kezéből a kardot.
Én csak...
Megsimogattam a fejét, és behajítottam a gyilkot a sarokba.
Gyere, Tommy! Gyere vissza a szobádba!
Tommy megdörzsölte a szemét, körülnézett, aztán összegörnyedve sikoltozni kezdett.
Billy, Billy... én nem csináltam semmit! Jaj, Billy, mit csináltak Frederic bácsival?
Ekkor fedeztem fel, hogy Frederic bácsi feje az erkély vasán trónol két virágcserép között. Úgy szúrták fel egy lándzsát utánzó vasrúdra, mintha azt akarták volna, hogy feltétlenül lássa, mi történik a szobában közvetlenül a halála után.
Tommy belefúrta a fejét a vérmaszatos párnába, és üvöltött, ahogy a torkán kifért.
Jaj, Billy, segíts! Vigyél el innen... El akarok menni! Kérlek, Billy, el akarok menni innen! Nem akarom látni Frederic bácsit!
Míg Tommyval viaskodtam - megpróbáltam lefogni a kezét, hogy hisztériás rohamában ki ne verje a szemem- , odakint is elszabadult a pokol.
A csak nem rég magához tért Kitty végigvágta magát a szőnyegen: jajgatott, toporzékolt, fejjel nekiszaladt a falnak. Judy megpróbálta lefogni, de egyelőre nemigen akart sikerülni neki. Bár szívesen a segítségére siettem volna, Tommyval kellett törődnöm. A kisfiú beleharapott a kezembe, gyomron rúgott, majd elájult.
Minden porcikám remegett, mintha tigrisketrecből menekültem volna. Életemben nem kívántam még úgy egy korty whiskyt, mint most.
Mindig is sejtettem, hogy a McLoad családdal nincs minden rendben, azt azonban, hogy adóvevő van a fejükbe építve, nem gondoltam volna. Malcolm bácsi ugyanis rám nézett, zölden csillogó kis lapos üveget húzott elő a zsebéből, lecsavarta a kupakját, és felém nyújtotta.
Tessék.
Úgy kaptam az üvegért, mint fuldokló a mentőöv után. Óriásit húztam belőle, aztán a hűvös falhoz szorítottam a homlokom.
Malcolm bácsi elvette az üveget, és ő is követte a példámat. Egyáltalán nem izgatta, hogy nincs a közelében metszett kristálypohár.
Mit csináljunk, Billy?
Megdörzsöltem a szemem, hogy újra szemügyre vehessem a szobát. Tommy közben elaludt: úgy szuszogott a vértől szennyes
ágyneműk között néhány centiméternyire a fejetlen hullától, mintha hófehér gyerekszobájában álmodozott volna.
Óvatosan felemeltem, s a vállamra igazítottam a fejét. Judy és a többiek fájdalmas tekintetétől kísérve kinyitottam szobája ajtaját, ráfektettem az ágyára, és betakargattam.
Tommy mosolygott, cuppantott, és megsimogatta a kezem. Talán halott édesanyját álmodta maga mellé.
Mire visszaértem a többiekhez, a McLoad-kastély folyosójának fala átalakult siratófallá. Mindenki sírt, kivéve Malcolm bácsit. Ő ehelyett ivott. Űgy kiürítette a lapos üveget, hogy egyetlen csepp sem maradt benne.
Mit csináljunk, Billy?
Mivel a válasz adott volt, egyszerűen csak felvontam a vállam.
Értesítenünk kell a rendőrséget.
Nem lehet, hogy... baleset volt?
Úgy érti, hogy Frederic bácsi levágta a saját fejét?
Mondjuk... csak játszottak Tommyval... megbotlott és...
Hogy került az erkély vasára a feje?
Repülés közben... fennakadt.
És Tommy?
Játszottak.
Megráztam a fejem, és a szobára mutattam.
Nincs az a hülye zsaru, aki azonnal ne látná, mi történt itt. Ráadásul... nyilvánvalóan ott vannak a kardon az ujjlenyomatok. Tommy ujjlenyomatai.
Csak nézett rám szótlanul. Hogy ne kelljen tiltakoznom, hátat fordítottam neki. így is az életemmel játszom, hátha még nekiállok ujjlenyomatokat törölgetni.
A legokosabb, amit tehettem az volt, hogy becsuktam a szoba
ajtaját.
Egyetlen szalmaszálat sem mozdítottam annak érdekében, hogy átvegyem a parancsnokságot a McLoad-házban, mégis ez történt. Úgy járultak sorban elém, mintha tőlem függne a sorsuk.
Mi lesz most velünk... Billy? - kérdezte a még mindig minden ízében remegő, de már valamelyest magához tért Kitty. - Latartóztatnak?
Téged? Miért tartóztatnának le?
Hiszen... valamennyien... rokonai vagyunk Tommynak!- Na és?
Tommy a Vérengző.
Még mindig nem értettem, mitől fél.
Ha Tommy... gyilkos... akkor az ő génjei bennünk is megvannak, hiszen unokatestvérek... vagyunk.
Megsimogattam a fejét, és csókot nyomtam a homlokára.
Ne aggódj, kuzin. Csak azért, mert valaki rokona egy gyilkosnak, nem szoktak letartóztatni senkit.
A következő, aki odalépett hozzám, Malcolm bácsi volt.
Szóltam, hogy értesítsék a rendőrséget. Éppen bent volt az az izé. Hogy is hívják...
Shark?
Ő. Azt mondta, azonnal jön. Érdeklődött, hogy a házban tartózkodsz-e. Én nem is értem...
Bizonyára rutinkérdés - mondtam sietve. - Mennyi idő alatt érhetnek ide?
Egy órán belül feltétlenül.
Állítson valakit az ajtó elé.
Izé... már próbáltam. Nem akar senki... ide állni. A cselédség... egy része megszökött. Csak a régi bútordarabok... de azok nők.
Akkor zárják be kulccsal.
Eeee... izé...
Éppen olyan tanácstalanul nyekergett, mint szegény Bobby. Kérdőn néztem rá, mire megvakarta az orra hegyét  és megsimogatta immár lefelé konyuló bajuszát.
Az a helyzet, Billy, hogy át kell értékelnünk bizonyos dolgokat.
Miket? - kérdeztem szórakozottan, mert az eszem egészen másutt járt.
Eeee... Hát, először is, szükségtelen reggel... szóval, hagyjuk békében... Boniphatius bácsit.
Ne álljak kilenckor a feljárathoz?
Azt hiszem... most nem aktuális. Sőt... egyszer s mindenkorra megfeledkezhetnénk róla.
Úgy gondoltam, egy McLoad jó tulajdonságai közé tartozik az is, hogy meg tud feledkezni a sérelmeiről, ha a család érdeke úgy kívánja.
Rendben van - mondtam. - Ez esetben kérem újra tárgyalni az ügyemet.
Malcolm bácsi, ezúttal először, kiesett a cipőjéből. Legyintett, és nagyot fújt a levegőbe.
Újra tárgyalni? Ki a franccal? Hiszen már alig maradt valaki... Kétségtelen tény, hogy a McLoadok fogyásnak indultak, mint
nyári délutánon a napon felejtett fagylalt. Ha így megy tovább, lask
san csak a tölcsér marad belőlünk - azaz, Miranda és Malvin néni
koporsója. Malcolm bácsi megköszörülte a torkát.
Eeee... gondolod, hogy letartóztatnak valakit?
Nem gondolom - ráztam meg a fejem.
Azt természetesen nem említettem, hogy ha itt a közeljövőben letartóztatnak valakit, az én leszek... Méghozzá nem is egészen
alaptalanul. Malcolm bácsi megsimogatta a bajuszát, aztán rajtam felejtette
világoskék szemét.
Örülök, hogy megismertelek, Billy.
Részemről a szerencse.
Nem is tudom, mit tennénk nélküled. Azonkívül... örülök hogy bebizonyosodott... az izéd.
A micsodám?
Az ártatlanságod. Bár ez... bizonyos vagyoni következményekkel jár... mindenesetre...
Hogyhogy bebizonyosodott?
Ha Tommy a Vérengző, márpedig ki más lenne, akkor te nem
lehetsz az.
De hát... én öltem meg az apámat, a testvéremet, a...
Üj vizsgálatot kérünk. A kormányzó a barátom... Eeee... holnap, reggeli után, mindenesetre gyere be a dolgozószobámba. Én most intézkedem és... nyugovóra térek. Jó éjszakát, Billy!
Mosolyt erőltetett az arcára és eltűnt a folyosó kanyarulata mögött.
Egészen addig néztem utána, amíg fel nem szívódott.
Azon töprengtem, vajon képes lenne-e egy szamurájkarddal lecsapni valakinek a fejét.
Visszaemlékeztem kék szemének hűvös pillantására, és úgy
gondoltam, hogy igen. Miért is ne?
Kitty, Judy és Peggy eltűntek valamelyik szoba mélyén, én pedig egyedül maradtam a folyosón a közben előkerülő Rebeccával.
Rebecca rémülten nézett rám, és cigarettára gyújtott. Csak egészen enyhén remegett a keze.
Nem mennénk ki egy icipicit... a levegőre?
Gyerünk!
A hold alig mozdult az égen  mintha úgy döntött volna, hogy ezen az éjszakán nem hajlandó elhagyni őrhelyét. A tó lágyan fodrozódott: talán valaki odalent feszülten figyelte, mi folyik idefent...
Hol voltál, amikor Fredericet mégölték? - kérdeztem lassúbb ütemre váltva.
Hogyhogy hol voltam?
Később jöttél. Pedig hallanod kellett a nagy zenebonát.- Hallottam is.  Csakhogy nyakig ültem a fürdőkádban...
Billy... Beszélnünk kellene valamiről... mielőtt a rendőrség ideér. Ereztem, hogy gombóc szorítja össze a torkom.
Beszélj!
Sóhajtott, toporgott, s nemszeretem kifejezés költözött az arcára.
Miről van szó? - segítettem.
Hát... tulajdonképpen... Malcolm bácsiról és rólunk.- Rólunk?
Rólad és rólam.
Nemigen értem...
Ej, hát, éppen azt próbálom megmagyarázni... és ne hidd, hogy átkozottul könnyű a dolgom. Sosem hallottad még azt a szót, hogy büszkeség?
Dehogynem. Csak azt nem értem, hogy jön ez ide?
Azonnal megérted. Malcolm bácsi megkért rá, hogy feltétlenül beszéljem meg veled, mielőtt a zsaruk idejönnek. Malcolm bácsi szeretne tisztán látni.
Ami azt illeti én is. Csakhogy egyelőre olyan homály van előttem...
Figyelj ide, Billy. Frederic bácsi meghalt. Akárki is ölte meg, meghalt. Akár Tommy, akár a kísértet, Frederic bácsi nincs többé.
Ebben, sajnos, Malcolm bácsinak tökéletesen igaza van.
Ez pedig annyit jelent, hogy... Malcolm bácsin és rajtad kívül nincs már férfi tagja a McLoadoknak.
Itt van Tommy.
Tommy nem számít. Tommy a Vérengző. Gondnokság alá helyezik.
Húszéves korában kiszabadul.
Hol van az még, Billy!? Egyelőre... nincs több férfi a családban, csak ő és te!
Hm.
Malcolm bácsi azt gondolja, hogy békét kellene kötnötök. A blackwilli és a springfieldi ágnak. Neki és neked. A család érdekében.
Ezt már nekem is mondta. Bár nem ugyanezekkel a szavakkal. Szeretné, ha reggel már nem állnék a bejáratnál.
Ne hidd, hogy Malcolm bácsinak könnyű! Évszázadokig harcolt a springfieldi ág, hogy... visszaszerezzem hatalmát, s amikor már-már sikerült neki... meg kell alkudnia az ellenféllel.
Pech - ismertem el, anélkül, hogy átéreztem volna Malcolm bácsi fájdalmát és csalódottságát. - Tehát, mit ajánl?
Megtesz örökösévé.                ,               .
Ha nem vigyázok, kitört volna belőlem a röhögés.
Ha jól értem, akkor a saját örökösömmé. Elcsaklizza a vagyonomat, majd amikor rájön, hogy nincs alapja a csaklizásnak, hajlandó kinevezni örökösévé. Esküszöm, jobb történetet még életemben nem hallottam! Ha nem én vagyok a Vérengző, márpedig ha Tommy az, akkor én nem lehetek, visszakövetelhetem a vagyonomat. A blackwilli ág vagyonát. S akkor Malcolm bácsinak egy huncut fillérje sem marad!
Rebecca lehajtotta és megrázta a fejét.
Sajnálom, Billy, de félreérted a helyzetet. Az ítélet már nem változtatható meg. Ennyi idő után nincs mód perújrafelvételre.
Kénytelen voltam visszafogni magam. Vigye el az ördög, ismét egészen Billy McLoadként viselkedem. Elvégre mi közöm hozzá, mi lesz Billy pénzével. Különben is, csak kerüljön elém, összetöröm a pofáját!
Rendben van - mondtam. - Mit kíván tőlem Malcolm bácsi?
Biztosítékot.
Mire nézve?
Hogy nem hal ki veled a McLoad ház... illetve, hogy nem kerül a vagyon Nick bácsi és a terhelt barrimore-i ág kezébe.
Milyen biztosítékot tudnék én adni?
Felemelte a fejét, és rám nézett. Életemben nem láttam még ilyen szépnek és kívánatosnak, mint itt, a holdsugaraktól körülfogva.
Billy... kedvelsz te engem?
Persze... - dadogtam, és azt sem tudtam mit mondok. Mindegyre arra gondoltam, mi lenne, ha nem itt társalognánk, hanem odafent, a szobámban, az ágyam mellett. Bár rettentően sajnáltam Frederic bácsit, és mélyen megrázott ocsmány halála, az élet megy
tovább...
Ha... esetleg... úgy hozná a sors... elvennél feleségül? Az első pillanatban még fel sem fogtam a kérdés lényegét.
Persze - dadogtam. - Hogyne! Biztosan... Miért ne? De hogyhogy?...
Érted egyáltalán, mit kérdeztem tőled?
Hogy izé... elvennélek-e feleségül. Őszintén szólva... még nem gondolkodtam a dolgon... Fel sem merült... hogy...
Szóval?
Végre sikerült összeszednem magam. Kínkeservesen rámosolyogtam, és megköszörültem a torkom.
Én egy... senki vagyok hozzád képest. A te vagyonod...
Megváltozott a helyzet. Most már az egész vagyonról van sző.
Mennyi... az?
Sok millió dollár.
Mennyi?!
Nyugodtan feleségül vehetsz érte. Mások sokkal csúnyábbakat sokkal kevesebb pénzért is elvesznek.
Hozzá akartam érni, de elhúzta a kezét.
Hagyj, kérlek! Meg tudom érteni a húzódzkodásodat. Nem így kellett volna... de nincs idő. Ha jönnek a zsaruk, kész tények elé kell állítanunk őket. Malcolm bácsi ma bejelenti az eljegyzésünket, éjszaka megírja a végrendeletét...
Kinek jelenti be?
Akárkinek. A zsaruknak. Kittynek. Hadd pukkadjon a kis céda...
Még mindig nem értem, miért kell ilyen gyorsan...
Mert... Malcolm bácsi fél, hogy ő lesz a következő. Felelősnek érzi magát a McLoad-házért. Ezért.
Amíg beszélt, hurrikán sebességgel kergették egymást agyamban a gondolatok. Amikor befejezte, kész voltam a válasszal. Megfogtam a kezét és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
Olyan ez az egész, mint egy álom... természetesen a legszebbek közül való. Gondolni sem mertem ilyesmire. Nem tudom... megfelelő leszek-e neked, hiszen még nem is ismersz.
Lassan, de biztosan vérvörös hullámok borították el az arcát.- Akkor... szólok Malcolm bácsinak. A könyvtárszobában várja a választ.
Utána... feljössz hozzám?
Rövidesen itt a rendőrség - figyelmeztetett.
Néhány perc is elég.
Majd meglátom. Lehet, hogy Malcolm bácsi feltart. Mégsem mondhatom neki, hogy sietnem kell, mert frissiben szerzett vőlegényem nyomban le akar feküdni a menyasszonyával.
Igaz is - kaptam a fejemhez. - És az esküvő... mikor lesz?
Amilyen gyorsan csak lehet. Majd Malcolm bácsi közli velünk, mit ír elő a McLoadok kódexe. Ez meg mi a csoda? A kripta felől halk dudaszó csapott a magasba. Biztos jeleként, hogy rövidesen ismét megölnek valakit.
Már haj nalodott, amikor megérkezett Shark a néger őrmesterrel. Mint kiderült, félúton a város és a kastély között defektet kaptak, ami nem lett volna tragédia, ha lett volna pótkerekük. De nem volt. így aztán Nelson őrmester visszagyalogolt a városba, és segítséget kért az első szerelőműhelyben.
Shark mogorva volt, piszkos és harapós kedvű. Frederic bácsi szobájának a látványa, ha lehet, még fokozta rosszkedvét. Mindenkit elkergetett a környékről az én kivételemmel, s mégcsak nem is a legudvariasabb szavakkal.
Végül Nelsont is kiküldte valami ürüggyel a szobából, lecsücscsent az ágy szélére, s reményvesztett tekintettel a szomorú hajnali ködben ázó még szomorúbb, levágott fejre bámult.
Ezt megspórolhattam volna magamnak - mondta fenyegető nyugalommal- , ha nem hallgatok rád. De rád hallgattam. És ez valószínűleg az állásomba kerül.
Én is le akartam ülni, de amikor félúton észrevettem, hogy egy kocsonyássá dermedt vértócsát szemeltem ki magamnak, inkább állva maradtam.
Sharkot láthatóan nem zavarta a környezet, mert selyempapírba göngyölt szendvicset húzott ki a zsebéből, és beleharapott.
Még szerencse, hogy csomagolt egy kis kaját a feleségem. Kü- lönben... nem akarsz valamit mondani nekem, Johnny?
Mit mondhatnék? - tártam szét a karom.
Akármit. Találj ki valamit. Különben kivégeznek.
Engem? Miért?
A szendvics maradékát a szájába nyomta, és körbemutatott.
Ezért.
.     - Miért éppen engem?
Mert csaló vagy, édes fiam. Akkor voltál Billy McLoad, amikor én a római pápa.
Ez stimmel. Csakhogy ez még nem gyilkosság.
Ahogy én az esküdteket ismerem, könnyen rád húzhatják a vizeslepedőt. A McLoadokról nem is beszélve. Igencsakmesszireéra kezük.
Nem fogják rám húzni a vizeslepedőt.
Gondolod?
Egészen biztos vagyok benne. Már csak azért is... mert alig maradt valaki közülük. Azonkívül... rövidesen feleségül veszem Rebecca McSkeáne-t.
Shark szájában megállt a szendvics. Nagy, busa fejét előredugta, mintha nem lenne egészen biztos benne, jól hall-e.
Kicsodát?
Rebecca McSkeane-t - ismételtem engedelmesen. - Trevor McLoad volt feleségét, Róbert McLoad volt menyasszonyát
Hogyhogy feleségül veszed?
A McLoadok akarják. Egészen pontosan Malcolm bácsi. Én vagyok rajta kívül az utolsó férfi... Nem számítva a barrimore-i ágat.
Az mi?
Hosszú történet.
És az izé... hölgy?
Ügy tűnik, ő is hozzám akar jönni.
Shark összekulcsolta a kezét, és könyörgőre fogta a dolgot.
Ezt nem teheted velem, Johnny.
Miért ne tehetném?
Shark villámsebesen elkapta a zakóm fazonját, és maga felé rántott, mint egy kispárnát.
Mert ha megteszed... legalább tíz évre sittre vágod magad. Arról nem is beszélve, hogy nekem jutna az a kellemes feladat, hogy szétkürtöljem ország-világnak, ki vagy, illetve ki nem vagy. Mit gondolsz, mit fog szólni az a lány... illetve asszony, ha megtudja az igazságot?
Fogalmam sincs róla - mondtam őszintén.
Hát akkor?
A házasság még úgyis odébb van. De... Malcolm bácsi ma este hivatalosan be fogja jelenteni az eljegyzésünket. Azt szeretném, ha maga is tudomásul venné.
Shark keserűen felkacagott, és kiköpött egy jókora szalámibőrt a szájából.
Méghogy tudomásul vegyem! Kinek képzelsz te engem, édes fiam?
Atyai barátomnak, aki annak idején a térdén lovagoltatott Shark morcos képet vágott, és behajította a szendvics selyempa
pírját a sarokba.
Hagyd már a térdem a fenébe! Egyszer s mindenkorra. Elég bajom van anélkül is. Tehát, be akarsz nősülni a McLoad-családba?
Eszem ágában sincs - tiltakoztam.-Én már úgyis a család tagja vagyok. Ha nem tévedek, Wüliam McLoad.
Te, egy közönséges csaló vagy, édes fiam, s annak ellenére, hogy valaha az egyetemed büszkesége voltál, börtönben fogod eltölteni legszebb éveidet.
Egy hajdani rendőrhadnagy társaságában. Kétségbeesetten felnyögött, és szomorú képpel Frederic bácsi
levágott fejére meredt.
Mit akarsz tőlem, Johnny?
Figyeljen rám, hadnagy! Elmondom, mi történt az utolsó napon. Megpróbál koncentrálni?
Lassan beszélni kezdtem. Sok mindent elmondtam, sok mindent magamban tartottam. Amikor befejeztem a mondandómat, Shark elkáromkodta magát és bánatos fejcsóválásba fogott.
Nincs az az esküdtszék, amelyik ezt bevenné. Ezek itt mind őrültek! Hogy akarsz velük zöldágra vergődni, Johnny?
Van egy tervem.
Nekem pedig egy megérzésem. Órák óta nem hagy békén. Valami azt súgja, hogy le kéne csapnom rájuk. Letartóztatni az egész bagázst. Természetesen veled együtt.
Mit érne el vele?
Hát... nem sokat - ismerte be fejét vakargatva.
Legfeljebb engem tartanának benn a sitten. A bűnösök pedig megúsznak. Ezt akarja?
A levegőbe meredt, és izgatottan feszengett egy jókora alvadt
vértócsa szomszédságában.
Figyeljen ide - ütöttem tovább a vasat- , Elvira néni öngyilkos lett. Ezt maga is belátta...
Ördögöt láttam be! Te szedtél rá!
Nincs semmi bizonyítéka, hogy megölték volna. Pedig megölték.
A fenébe is, nem kellett volna hallgatnom rád!
Továbbá megölték Bobbyt is. És már azt is tudom, hogyan.
Gyerünk! Ki vele!
Csak elrontaná a dolgot, hadnagy.
Felhorkant, ismét felém kapott  azt hittem egy pillanatig, meg
akar ütni.
Én? Elrontani? Nem tudod, mit beszélsz!
Nem úgy gondoltam - visszakoztam gyorsan. - Azt akartam csak jelezni, hogy én itt helyzeti előnyben vagyok. A gyilkosok nem sejtik, hogy tisztában vagyok egy s mással. Azt hiszik, ők játszanak velem, s fel sem tételezik, hogy a fordítottja az igaz.
Tudod mit? - morogta rosszmájúan. - Én sem tételezem fel.
Márpedig így Van - erősködtem. - De térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Bobby halála természetes halál.
A harmadik viszont nem!
Ez kétségkívül így van, bár... Malcolm bácsi megpróbált rábeszélni, hogy talán ez esetben is beveszi a rendőrség az öngyilkosságot.
Hahaha!
Csakhogy... a gyilkos egy kisfiú! Tommy McLoad, a Vérengző.
Ő legalább megvan!
Annyit ér, mintha meg sem lenne. Egyébként vegye úgy, hogy nem ő a gyilkos.
Mit beszélsz? Hiszen állítólag te kaptad el karddal a kezében!
Ez igaz. Csakhogy... nem emlékszik semmire.
A pszichopata gyilkosok jó része nemigen emlékszik rá, mit tett. Sőt gyakran még az egészen egészségesek sem. Vörös köd száll a szemük elé, s mire eloszlik, már ott állnak egy jól fésült hulla felett. Aztán megpróbálják kitalálni, miért tették. Egyébként komolyan állítod, hogy nem a kisfiú ölte meg Frederic McLoadot?
Nem voltam egészen biztos a dolgomban, ezért haboztam egy sort mielőtt nyilatkoztam volna.
Hogy ki vágta le Frederic bácsi fejét... még nem tudom. Úgy értem nem tudom, kié volt a kéz, amely a kardot tartotta.
Hogyhogy a kéz?
Lehet, hogy Tommy volt... bár nem mernék mérget venni rá. Bármennyire is éles az a kard, Tommy kisfiú, Frederic felnőtt...
Shark kedvetlenül húzta el a száját.
Amikor beléptem ide, az volt az első dolgom, hogy ezt a lehetőséget is számításba vegyem. Már tudniillik, hogy lehetett-e egy kisfiú a gyilkos.
És?
Nyugodj meg, lehetett. Frederic McLoad aludt, nem kellett nagy erő hozzá, hogy lecsapják a fejét.
Rendben van. Csakhogy a gyilkosságot nem Tommy tervelte
el.
Erre magamtól is rájöttem. Egy kisfiú nem tervez gyilkosságot. Ha alkalma nyílik rá, megöl valakit, és kész.
Tommyt... irányították.
Mit beszélsz?
Néhány szóval elmondtam, amit láttam. Hogy Tommy nem Tommy volt, hanem valaki más.
Hipnotizálták?
Megvontam a vállam.
Nem tudom, mi a helyes kifejezés. De... időről időre, telehold tájékán, valaki belebújik Tommyba és olyasmikre kényszeríti... amiket magától soha nem követne el.
Ezt sajnos az esküdtek nem fogják bevenni.
Éppen azért kell elkapnom az igazi gyilkost.
És ha... nincs az élők sorában?
Ez volt a banánhéj, amin elcsúszhattam. Ha mégiscsak van természetfeletti  vannak vámpírok, démonok, földöntúli figurák. Hogy az ördögbe bírjam rá őket, hogy jöjjenek tanúskodni Tommy McLoad mellett?
Shark kisétált az erkélyre, néhány centiméter távolságból megszemlélte Frederic bácsi fejét, aztán összerázkódott.
Brrr! Hiszel te a kísértetekben? Komolyan kérdem, Johnny.
Az a baj - mondtam óvatosan- , hogy időnként változik a nézetem.
De a vámpírokban csak hiszel?
Kénytelen vagyok.
És... mi a véleményed a mocsári szellemekről? Most vettem csak észre, hogy akar tőlem valamit.
A mikről? - kérdeztem vissza, hogy ezzel is húzzam az időt.
Mondd, Johnny.. .normálisnak látszom én?
Annak - mondtam .- , de végül is ez nem jelent semmit A látszat gyakran csal.
Én ma éjszaka... kísérteiét láttam a mocsárban - nyögte ki végül.
Mit keresett éjszaka a mocsárban?
Nem kerestem semmit. Ott kaptuk a defektet. Közvetlenül a mocsár mellett.
Valahol ott történhetett a dolog, ahol ideutaztamban a két ikerlánnyal találkoztam.
Mivel ez az eszeveszett Nelson nem ellenőrizte, hogy van-e pótkerekünk, kénytelen voltam visszaküldeni. Én pedig... leültem az autó hátuljára és vártam.
Aha.
Óriási volt a köd és... valahogy rossz érzésem támadt tőle.
Ködben gyakran elfogja az embert a rossz érzés - bólogattam.- Egyszer Tongán, disznólopás közben leereszkedett a köd, és a varázsló kövér kutyáját loptuk el helyette. Costello csak röhögött és...
Ott ültem a kocsi hátulján - mondta Shark- , amikor egyszerre csak mégéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki van a köd
mögött... nem is messze tőlem. Aztán... ahogy egy pillanatra kitisztult a levegő, megpillantottam a fickót.
Felnézett rám és láthatóan habozott, hogy elmondja-e kit látott a mocsárnál. Végül úgy döntött, hogy nem foszt meg az értékes információtól, mert folytatta.
Hát te olyan figurát még nem láttál! Széle, hossza egy fickót... valami kámzsába, vagy mi a fenébe öltözve... karddal a kezében. Az arcát... hát azt nemigen láttam. Csak a szemét... És azt is csak egyszer. Az volt az igazán ijesztő, hogy a fickónak csak egyetlen szeme volt és az is... a fenébe is, hát valahol az orra felett. Mint az egyszeműnek, abban a hogyishívják versben.
Homérosz.
Valami görög. És... ez a pasas egy hosszúkás tárgyat cipelt a hátán. Tudod mit?
Csak nem egy meztelen női testet?
Mire feleszméltem, már ott csillogott stukkerja a kezében.
Honnan tudod?
Olvasok regényeket - mondtam kitérőn. - Nem tenné el a stukkerját? Még valaki félreértheti a helyzetet.
Sóhajtott, eltette, aztán még mindig gyanakvó kifejezéssel az arcán, folytatta.
Őszintén szólva, néhány másodpercig azt hittem, rosszul vagyok vagy mi a fene. Vízióim vannak. De az a fickó nem volt vízió. Képzeld csak el... a fenébe is, leültette a hullát a földre... és egyáltalán nem törődött vele, hogy ott az autó és ott vagyok én. Ráadásul minden olyan gyorsan zajlott le, hogy se köpni se nyelni nem tudtam, pedig néhány évet már lehúztam a szakmában. Éppen rá akartam kiáltani, hogy elég a bohóckodásból, amikor... a fickó leültette a meztelen nőt a fűre és... lecsapta a fejét.
Hm. Maga mit csinált?
Ordítottam. És... ráfogtam a stukkeromat.
Erre ő?
Elütött.
Elütötte?
Mit röhögsz? Volt ott valahol egy bicikli, a fene sem látta abban a rohadt ködben. Felkapott rá, és nekem jött.
Miért nem lőtt a levegőbe?
Mert... kiesett a pisztoly a kezemből. Mire felocsúdtam, a fickó eltűnt a köd mögött. Csak a bicikli maradt ott. De ez még nem minden.
Tudom, hadnagy. Kiderült, hogy a hulla nem igazi hulla, hanem kirakati próbababa.
Honnan a... fenéből...?
Majd később. Ezen az úton aligha juthatunk el a gyilkoshoz,
bár...- Bár?
Aki kirakati próbababák fejét vagdossa, az... alvó emberét is
levághatja.
Hosszan néztünk egymás szemébe. Végül Shark felállt, kikerült egy hatalmas vérfoltot, és megveregette a vállam.
Kapsz még egy kis időt, Johnny. Megállapítom, hogy a gyilkosságot Tommy McLoad követte el.
Minden úgy történt, ahogy akartam. Igazából mégsem tudtam örülni a sikeremnek.
A kora délutáni órákban megszállt bennünket a rendőrség. Shark hadnagy diszkréten félrehúzódva teázgatott, míg a szakemberek a munkájukat végezték. A nyomrögzítők a nyomokat rögzítették, ujjlenyomatokkal bíbelődtek, két pszichológusnő a gyereket
vette kezelésbe.
Rettenetesen sajnáltam Tommyt, és szívem szerint mindent megtettem volna, hogy megkíméljem mindattól, amin keresztül kellett esnie, de nem tehettem semmit. Elvégre azt szerettem volna, ha kimondják Tommy bűnösségét.
Estére kelve kimondták. Megállapították, hogy Tommy labilis egyéniség, akiben mély nyomokat hagyott anyja halála és az árvaság. Érzelmileg nem kötődik senkihez, külön világot alakított ki magában, s e világ bármelyik, mindenki más előtt ismeretlen figurája megparancsolhatta neki, hogy ölje meg Frederic bácsit.
Tommy jószerével nem is értette, mivel vádolják. Száraz, égő szemekkel tűrte, hogy elvezessék. Amikor elhaladt mellettem és vetett rám egy szemrehányó, segélykérő pillantást, félrefordítottam a fejem.
Egyedül csak a két ikerlány siratta meg.
Megbolondultál, Malcolm?
Malcolm bácsi arcát égővörösre festette az indulat. Felemelkedett, az asztalra vágta szalvétáját, és Peggyre üvöltött.
Ezt... kikérem magamnak! Egyszer s mindenkorra!
Mit kérsz ki, Malcolm? Hát nem vetted még észre, hogy ez a kis ír szajha, a pénzünkre utazik? Neki aztán mindegy, hogy kihez megy feleségül!
Rebecca felemelte a fejét, és hidegen Peggyre pillantott.
Talán azért nem egészen mindegy. Vannak ebben a házban olyan férfiak, ha egyáltalán azoknak lehet nevezni őket, akikhez még te sem mennél hozzá, Peggy.
Elég kétértelmű volt, amit mondott. Peggy mindenesetre befogta tőle a száját.
Amikor Malcolm bácsi felállt, és véget vetett a vacsorának, sorban odajöttek hozzánk.
Malcolm bácsinak még mindig remegett a bajusza, de igyekezett lágy és barátságos lenni.
Gratulálok - mondta kezet rázva velem. - Gratulálok neked is, Rebecca.
Peggy néni nem vette a fáradságot, hogy gratuláljon. Gyilkos pillantást vetett Nick bácsira, aztán kirobogott az ajtón.
Kitty és Judy megcsókolták Rebeccát. Judy megsimogatta a képem, és lehorgasztotta a fejét. Az volt az érzésem, hogy pillanatokon belül elsírja magát.
Nem úgy Kitty. Lángolt az arca, mintha csalánporral púderezte volna be magát.
Gratulálok, kuzin - sziszegte, és hozzám hajolt. A következő pillanatban égő fájdalmat éreztem a nyakamon. Kiálló szemfogai felsértették a bőröm, és a még be sem gyógyult sebhelybe furodtak. - Ma lesz a nászéjszakátok? Vagy már megvolt?
Rebecca eltolta tőlem, és belém karolt.
Gyere, vonuljunk vissza, kedves. Visszavonultunk.
Este, vacsoránál, ami az elmúlt napokéhoz képest a megfutott személyzet hiánya miatt meglehetősen szegényesnek tűnt, Malcolm bácsi bejelentette az eljegyzésünket. Bár korántsem számítottam rá, hogy kitörő lelkesedéssel fogadják, ami történt, meghaladta minden elképzelésemet.
Alighogy elhaltak Malcolm bácsi idegesen pattogó szavai, Peggy felnevetett, hisztériás, enyhén őrült nevetéssel.
Ezen az éjszakán, amely tulajdonképpen az első, igazi, jegyesi éjszakánk lehetett volna, pokolian rosszul lettem. Rebecca egy darabig kitartott mellettem, borogatást rakott a homlokomra, teát készített - ezt azonban nem sikerült belém diktálnia. Megígértem, hogy ha jobban leszek, megiszom, aztán kimerültén az ágyra roskadtam. Szó sem lehetett róla, hogy mellém feküdjön.
Őszintén szólva ő sem erőltette a dolgot. Az elmúlt órák, a rendőrségi vizsgálat és a balul sikerült vacsora annyira megviselték az idegeit, hogy jobbnak látta nyugovóra térni. Megegyeztünk, hogy később még benéz hozzám.
Tudtam, hogy a vámpír ma is meg fog látogatni. Ismét a nyakamra kötöttem a cellofánpapirt, elhelyezkedtem az ágyon, s engedelmesen tűrtem, hogy az éjszakai szellő végigsimogasson.
Ezen az éjszakán Miranda később jött a szokottnál. S afüggöny is mintha másképpen lebbent volna. Türelmetlenebbül, idegesebben.
A celofánpapíron ismét felhangzott a furcsa koppanás, mintha légy csapódott volna a nyakamnak.
Nyögtem, forgolódtam, kitakartam magam. Jó tíz perc elmúltával Miranda az ágyam szélére ült. Éppen abban a másodpercben, amikor sikerült észrevétlenül az ágyam alá csúsztatni a celofánt.
Eljöttem újra, kisbabám.
Furcsa bizonytalanság remegett a hangjában. Megért volna ugyan egy misét elgondolkodni azon, vajon egy vámpír mitől lehet ideges, de egyelőre más dolog foglalkoztatott. Rémülten láttam ugyanis, hogy a celofán félig kilóg az éjjeliszekrényem alól, s éppen a vámpír lába mellett pöndörödik a vége.
Sóhajtottam, és igyekeztem magamra vonni a figyelmét. Többször is úgy tettem, mintha megpróbálnék beszélni. Szájam széle megrándult: artikulálatlan hangmorzsák törtek ki a fogaim közül.
Mirahda mosolygott, és homlokomra tette jéghideg tenyerét.
Ne erőlködj, kisbabám. Megértjük mi szavak nélkül is egymást.
Lefeküdt mellém, és ajkát a nyakamhoz nyomta.
Hallottam, kisbabám, hogy eljegyezted azt a lányt. Rosszul tetted. Meg kellett volna kérdezned engem... Miért nem kérdeztél meg, kicsim? Nem lett volna szabad egy élő lánnyal összeadnod magad! Ha... nőre van szükséged, szólnod kellett volna nekem!
Ettől aztán jéggé fagyott bennem az a néhány csepp vér is, ami még az ereimben csordogált. Jézusom, csak nem akar lefeküdni velem egy vámpír?!
Te az enyém vagy, és az is maradsz mindörökké! - lihegte a fülembe. - Nem adlak földi asszonynak! Ő meg fog halni!
Fogalmam se volt, ki lehet az az Ő. Nyilvánvalóan Rebecca.
Meg fogom ölni! - mondta keményen, és fogát a sebhelyemhez érintette. - Úgyis vérre van szükségem. Miért ne lehetne az övé? Ne is álmodozz róla, kisbabám, hogy boldogan fogtok élni. Majd csak velem, odalent!
Elérkezettnek láttam az időt, hogy kiforduljanak a szemeim. Ki is fordultak. Nálam szebb ájult embert aligha látott a világ.
Miranda tessék-lássék Végighúzta fogait a nyakamon, aztán lelógatta az ágyról afejem. Azt azonban, hogy meginduljon belőlem a vér, már nem várta meg.
Kilépett az erkélyre, és felszívódott.
Néhány másodperc múlva a függöny mögött lapulva kilestem á holdfényre.
Egészen addig figyeltem a kripta felé lebegő alakját, amíg el nem nyelték a bokrok. Akkor aztán munkához láttam.
Az Oldsmobil nem akár elindulni
.  A7 ISTENNEK SEM!
Mivel nem tudhattam, melyik pillanatban toppan be hozzám Rebecca, villámsebesen nekiláttam a szoba átrendezésének. Kiszedtem a zsákomból a paradicsomkonzervet, amit a konyháról loptam, s segítségével egy igazi, kellemesen horrorisztikus vágóhidat varázsoltam belőle. Megfelelő mennyiségű vízzel vérré változtattam a paradicsomsűrítményt, bekentem vele mindent, amit kellett, löttyintettem egy jókora adaggal a szőnyegre is, majd megpróbáltam kimosni belőle.                                                         ,
Mondanom sem kell, hogy gyalázatosra sikeredett.
Egyelőre csak a tömény paradicsomszag zavart. Tisztában voltam ugyan vele, hogy akadnak készítmények, amelyek jobban imitálják a vért, mint a jobb sorsra érdemes paradicsomkonzerv - csak éppen nem tudtam ilyesmihez jutni. Mégsem jelenthettem be Malcolm bácsinak, hogy leruccanok a szomszédos drogériába, mert valamilyen vérutánzatra lenne szükségem...
Amikor elkészültem szó szerint vérfagyasztó munkámmal, elégedetten néztem körül. Csak az az átkozott paradicsomszag ne zavart volna!
Ekkor váratlanul mentőötletem támadt. Szerencsére nem hajítottam még ki katonai dezodoromat, amely eredeti funkcióját tekintve izzadságellenes szerként szolgált  Tongán azonban szunyogriasztónak is kitűnően bevált. Előkerestem, vékony szeleteket vágtam le belőle, meleg vizet engedtem rájuk, s addig lötyköltem őket egy kis tányérkában, amíg fel nem olvadtak.
Elképesztő bűz- és szagorgia töltötte be a szobát. A függönyök kétségbeesetten meglebbentek: a vámpír érintését még csak-csak elviselték, ennek a bűznek azonban nem akartak útjában állni. Lengtek néhány erőteljeset, aztán felcsapódtak a karnis tetejére. Befogtam az orrom, s a rettenetes folyadékkal megöntöztem a szőnyegből úgy-ahogy kimosott vérfoltot, a párnámat, sőt még a megboldogult Katharina néni tükrére is löttyintettem belőle.
A jól végzett munka tudatában roskadtam be vérmaszatosan bűzlő ágyneműim közé, s csendben imádkoztam, nehogy elájuljak.
Mi sem hiányzott kevésbé, mint hogy a döntő ütközet előtt dobjam fel a talpam, ráadásul a magam alkotta varázsszerektől...
Jó óra múlhatott el a vámpír látogatása óta, amikor halkan megkocogtatták az ajtómat.
Ki az?
Rebecca - hallottam újdonsült menyasszonyom hangját.- Engedj be, Billy!
Sóhajtottam, hörögtem egy kicsit, aztán, mint mély kútból az artézi víz, tört fel belőlem a heves tiltakozás.
Nem lehet, Rebecca. Kérlek... menj el! Kérlek!... Néhány pillanatig döbbent csend honolt odakint. Mintha nem
tudta volna felfogni szavaim értelmét.
Te vagy bent, Billy?
Én.
Akkor... mi ez a cirkusz?
Éppen sikerült elaludnom.
Meg kell hogy nézzelek, Billy. Hiszen megbeszéltük!
Igen... igen, de nincs semmi bajom. Igazán, Rebecca. Ne zavartasd magad, reggel majd találkozunk!
Rebecca azonban megmakacsolta magát. Ahelyett, hogy elment volna, keményen megcsapkodta az ajtót.
Engedj be, Billy! Be akarok menni! Ha nem engedsz be, felzörgetem a házat!
Igazán, Reb - tiltakoztam tovább egyre csökkenő igyekezettel. - Igazán... nincs... miért.
Jól vagy, Billy?
Persze... Jól... Jaj!
Billy, ha nem nyitod ki azonnal, telefonálok a rendőrségre. De előbb idehívom Malcolm bácsit. Ki van nálad? Talán az a kis szajha?
Ez utóbbi alatt egészen biztosan Kittyt értette.
Kérlek, Rebecca...
Ha nem nyitod ki, bemegyek a rejtekajtón!
Mivel fenyegetésből összegyűjtöttem már egy kis csokorra valót, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy beengedjem.
Rebecca...                                                        «
Mi van? Beengedsz végre? Az istenért, Billy, bármi is történt, meg kell értened, hogy csak segíteni szeretnék rajtad!
Rebecca, én úgy... szégyellem... magam. Meg sem várva a válaszát, kinyitottam az ajtót.
Rebecca hosszú, fehér selyemköpenyben állt a folyosón. A
holdvilág átvilágította pókhálószerű köpenyét, s a látvány, ami elém tárult, ha nem vigyázok, még meggyógyított volna. Rebecca mosolygott, bár némi riadalom vibrált a tekintetében.
Mi történt, Billy, én csak...
Pillantása vérmocskos pizsamámra esett. Szája elé kapta a kezét, és döbbent sikoltás hagyta el az ajkát.
Jézusom, Billy! Uramisten. Mi történt veled?
Remegett a szája széle, s nekem, a halálos betegnek kellett segítenem, hogy össze ne essen. Megpróbáltam leültetni az ágyam szélére, de sehol nem találtam tenyérnyi helyet, amely ne lett volna
vérmaszatos.
Billy, Billy... Úristen, megtámadott valaki? Azonnal orvost hívok! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Telefonálok Howard doktornak... Azonnal megyek és...
Elébe álltam, miközben ingadoztam, mint egy adótorony vihar
idején.
Nem mész sehova. Nincs semmi... bajom. Ez még... háborús
sebesülés - hazudtam. - Egyszer Tongán...
Jézusom, Billy!
Tenyerébe temette az arcát, és úgy maradt. Felültem az ágyra, a vértől iszamos párnák közé, és kétségbeesetten néztem rá.
Rebecca én... meghalok.
Ingerülten elkapta a szája elől a kezét, és dühösen rám ripakodott.
Ne beszélj ostobaságokat! Már csak babonából se!...
Peched van, Rebecca - mondtam szomorúan, és letörölgettem a vérveszteségtől kibuggyant verejtékcseppeket a homlokomról.- Előbb Trevor, aztán Bobby, most pedig én...
Ezt nem akarom még egyszer hallani! Elmegyek Howard
doktorért, és...
Késő, Rebecca. Megvert engem is az isten, mint minden
McLoadot. Hemoffliás vagyok. Nagyot csuklott és az ágyam támlájába kapaszkodott.
Mit beszélsz?
Eddignem tudtam róla, bár... a katonai kórházban sejtettek valamit velem. Még odaát, Tongán. Csak hát háborúban nem kötik az ilyesmit az ember orrára. Főleg, hogy kiváló volt a minősítésem.
De hát addig... addig nem vették észre?
Úgy látszik, nem. Fogalmam sincs róla, milyen vizsgálatok kellenek hozzá. Azután, azt hiszem... hogy... Tongán még nem is
fejlődött ki igazából a dolog... Kérlek, ígérd meg, hogy ha elmondom, amit akarok, nem mégy Howard doktorért.
Billy... értsd meg, én ilyet nem ígérhetek!
Hirtelen hátrazuhantam a párnámon. Rebecca rám vetette magát, és hisztériásán csókolgatni kezdte véráztatta arcom.
Jaj, Billy... istenem... nem megyek sehová és senkiért, csak ne legyen bajod. Uramjézus, hogy tudnék segíteni rajtad?
Hallgass meg, Rebecca!
Hát persze hogy meghallgatlak... Jézusom, Billy, én nem akarom, hogy te is meghalj! Uramisten, hát milyen átok ül rajtam? Mind meghal, akit szeretek?
Könnyű selyemköpenye félrecsúszott, láttatni engedve gyönyörű, telt testét. Ha nem lettem volna a vámpír átverésével elfoglalva, azonnal meggyógyultam volna tőle.
Rebecca... én nagyon beteg vagyok.
Látom, Billy. De miért nem?...
Ez... nem egyszerű betegség.
Tudom, Billy. De a hemofília, kezdeti szakaszában, eredményesen kezelhető. K-vitamin vagy micsoda segítségével.
Nem erről van szó, Rebecca... Hiszel te a vámpírokban?
Jézusom, hogy jön ez ide?
Kérdeztem... valamit.
Nem is tudom. Bizonyos értelemben igen.
Mirandában?
Feltétlenül most kell ezt megbeszélnünk?
Feltétlenül.
Nem kellene... bevenned valami vérzéscsillapítót?
Már... rendben vagyok. Elállt. Érzem. Magamhoz húztam, ajkamat a füléhez értettem.
A vámpír létezik, Rebecca. És minden éjjel meglátogat. Rebecca a szívéhez kapott.
Jézusom, mióta?...
Utánad szokott jönni. Megvárja, míg elmész, akkor ... eljön.- Biztosez... Billy?
Holtbiztos. Beszélget velem, kisbabámnak szólít, aztán a véremet szívja. És... talán valami anyagot is bocsát belém, mint a szúnyog az áldozatába. Utána... vérezni kezdek. Mint Bobby. Bobby... beszélt nekem a vámpírról.
Élesen felsikoltott, és görcsösen a karomba kapaszkodott.
Bobby?
Miranda eljárt hozzá. Ugyanúgy, ahogy hozzám, és ahogy... Trevorhoz is eljárt.
Tudtam, hogy súlyos csapások érik, de nem tehettem másként. El kellett végre mondanom az igazságot.
Egyikük... sem beszélt... róla - nyögte szinte érthetetlenül. Nem... beszélt róla.
Én most beszélek. Eljön minden este, és a véremet szívja... Meg fog ölni a vámpír, Rebecca. De van egy... tervem.
Micsoda? - nyögte.
Nekünk kell... megölnünk őt!
Nagyot nyelt, és rémülten nézett a szemembe.
Hogy... képzeled?
Van kereszted?
Igen. Illetve... csak egy kicsi, aranyból.
Az nem lesz jó. Nagy kereszt kell, vasból.
Vasból?
Acélból. Hatalmas kereszt, tűhegyes véggel. Ezt... keresztülszúrjuk a szívén, és... levágjuk egy szamurájkarddal afejét... Csak  így menekülhetek meg tőle.
Rebecca ekkor már fehér volt, mint a fal. A vér látványa és a be-  lőlem áradó bűz rendesen kikészítette.
Hoznál nekem addig is egy... fokhagymakoszorút? Megsimogatta a homlokom, de amikor felé közelítettem az arcom, óvatosan hátrahúzódott.
Szörnyen büdös vagy, Billy.
Hánytam.
Jézusom.
Vért hánytam, Rebecca. Érzem, hogy hamarosan meghalok. Mint Bobby. Mielőtt még... feleségül vehetnétek.
Nem! Nem! Ezt nem akarom még egyszer hallani! Megfoglak menteni, akármibe is kerül!
Oké, Reb! Gondoskodj a keresztről... és a fokhagymakoszorúról!...
Rebecca nagyot nyelt, és a kezébe vette a kezem. Úgy nézett rám, mint türelmes, mindentudó felnőtt a hisztériás kisgyerekre.
Billy... ne haragudj. Természetesen megteszem amire kérsz, de hidd el, mindez ostobaság. Vámpír és Miranda nem léteznek. Bár... az előbb nem mondtam igazat: nem akartalak feleslegesen izgatni... Bobby igenis beszélt nekem... valamiféle lényről, aki a vérét szívja.
Na látod!
Csakhogy Bobbynak is ugyanaz volt a baja, mint neked. Éjszaka megindult nála is a vérzés és... a vérveszteség következtében víziói támadtak. Bizonyára veled is ez történt, Billy.
Én mégis... szeretném...
Felállt, s nem törődve vele, hogy immár az ő habfehér hálóinge is vérmaszatos, égő tekintetét a függönyszárak között felénk integető fákra meresztette.
Rendben van, Billy, megteszem, amit kérsz. Bár... én inkább Howafti doktorban bízom, elkészíttetem az acélkeresztet... Veled megyek, ha fel akarod nyitni Miranda koporsóját. És ha a vámpír valóban ott alszik... saját kezemmel szúrom át a szívét. Erre megesküszöm, Billy!
Óriási erőfeszítések árán felemelkedtem, és megcsókoltam a kezét. Mindig ilyen menyasszonyról álmodoztam.
Nagy nehezen sikerült rábeszélnem, hogy menjen vissza a szobájába, és reggel előtt ne tegyen semmit. Mielőtt távozott volna, becsukta az erkélyajtót s áthúzta az ágyneműmet. Pizsamát azonban nem rejtett a szekrények mélye, így kénytelen voltam a vérmaszatosban maradni.
Jó órát vártam immár tisztára varázsolt ágyam tetején, s időről időre majdnem elájultam a szagoktól. A szőnyeg olyan bűzfelhőket eregetett, hogy csak a számon át mertem lélegzetet venni.
Amikor elmúlt a várakozásra szánt idő, kezembe vettem a stukkeromat, és kidugtam a fejem a folyosóra. A villanykörték lágyan pislákoltak, csend ülte meg a tájat, csak a lépcsőfeljáró recsegett diszkréten, mintha szellemek járnának rajta.
Előretartottam a 38-as Smith and Wessont, és addig lépkedtem a futószőnyegen, amíg el nem értem a lányok szobáját Diszkréten megkocogtattam az ajtót, és vártam.
Odabent mocorgás támadt, mezítlábas léptek csosszantak, majd valaki a kilincsre tette a kezét.
Ki az?
Malcolm bácsi - mondtam, megpróbálva utánozni a családfő pattogó, utasításokhoz szokott hangját
Valami történt?
Engedj be, Kitty!
Igyekeztem takarékosan bánni a szavakkal, nehogy idő előtt kiderüljön a turpisság.
Lánc csörrent, kinyílt az ajtó, s Kitty illedelmesen félreállt, hogy beléphessek.
Be is léptem. Kitty és az éppen akkor ébredező Judy csak akkor
jöttek rá, hogy átvertem őket, amikor vérmaszatos pizsamámban már ott álltam a szoba közepén.
A két lány arcára ráfagyott a mosoly, ahogy meglátták a stukkert a kezemben.
Elhúztam Kitty ágya mellől a széket, és rátelepedtem. Mosolyogtam és vértől csöpögő pizsamámra mutattam.
A játéknak vége, kislányok.
Mintha csak egyetértését akarná kifejezni, a kripta felől felénk csapott a skót duda riogató hangja.
Rövid ideig azon töprengtem, felébresszem-e Nick bácsit. A pavilon békésen fürdött a holdfényben: fehér falai nyugodt önbizalmat sugároztak.
Ennek ellenére nem éreztem igazán elégedettnek magam. Tudtam, hogy kockán forog az életem. Ha nem jön be, amire számítok, alighanem beköltözöm a szarkofágba Miranda mellé.
A rikoltozó dudaszó sokáig ott kullogott a hátam mögött. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki már napok óta a kriptába akar csalogatni.
Átsétáltam a fákat és a bokrokat a pavilontól elválasztó gyöngykavics sétányon, hallgatóztam egy kicsit, aztán megpróbáltam lenyomni a kilincset. A zár nyekkent egyet, esze ágában sem volt engedni. Odébbsétáltam, s megállapodtam az egyik sötéten ásító ablak alatt. Felemeltem a kezem, hogy betaszítsam az ablakszárnyat: nem kis meglepetésemre ez is zárva volt. Mintha Nick bácsi számított volna rá, hogy hívatlan látogatók zavarhatják meg éjszakai nyugalmát.
Visszamentem az ajtóhoz, és tovább kísérleteztem. Éppen ott tartottam, hogy megpróbálom bedönteni, amikor egyszer csak úgy éreztem, hogy figyel valaki.
Rátettem a kezem a fegyverem nyelére, és vártam. A másodpercek múltak, percekké sűrűsödtek, mégsem történt semmi. Senki nem rontott rám, sőt még a kellemetlenül vibráló dudaszó is elhallgatott.
Mit nem adtam volna, ha nálam van egy szamurájkard! Egyetlen csapásával megoldódna a problémám.
Hátráltam néhány lépést, aztán Összeszedve minden erőmet, nekifutottam az ajtónak.
A hold elvigyorodott, amikor visszapattantam róla. Mintha egy mezei egér próbálta volna megostromolni egy középkori lovagvár rönkökből ácsolt kapuját.
Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ezen az éjszakán egykönynyen nemigen juthatok be Nick bácsi pavilonjába. S bár a vállamban futkározó halvány nyilallások figyelmeztettek  ha még egyszer megpróbálom, csontjaim épségét veszélyeztetem, elhátráltam egészen a bokrokig, s újra neki akartam rontani a makacsul ellenálló ajtónak.
Teleszívtam a tüdőm levegővel  elharsogtam magamban egyetemi klubom lelkesítő csatakiáltását, aztán óriási lendületet véve kivágódtam volna a gyöngykaviccsal borított térre.
A sors keze azonban közbeavatkozott.
Egészen pontosan egy láb, amely bármennyire furcsának is hangozzék, ez esetben a sors kezét testesítette meg.
A láb kinyúlt elém egy bokor árnyékából, éppen csak annyira, hogy végignyaljam tőle a gyöngykavicsot.
Valaki felrikkantott a fejem felett: - Megugatott a rohadék!
Valami csattant a fejemen: éreztem, hogy beültetnek egy óriási hajóhintába és hintáztatni kezdenek.
Kellemesen ringatóztam egészen addig, amíg fel nem ébredtem, és ki nem nyitottam a szemem.
Ekkor arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna egy kicsivel tovább hintázni.
Egészen pontosan akkor nyitottam ki a szemem, amikor a hinta kötele elszakadt, és lezuhantam a hajóval együtt a földre. Mégpedig nem is akárhogyan. Akkorát estem, amihez képest a gyöngykavics felnyalása apró botlásnak tűnt.
Első dolgom volt, hogy megtapogassam a zsebem, bent van-e a revolverem. Megtaláltam. Kihúzni azonban nem tudtam, mert az a hatalmas súly, amely a hátamon nyugodott, megakadályozott benne.
A szag, ami körülvett, néhány másodperc alatt magamhoz térített. Néhány centiméternyire az orrom előtt félig nedves kutyabőr hevert  amennyire ki tudtam venni a félhomályban egy doberman bőre. Valaki nyögött, nyöszörgött a hátamon, s úgy dobálta magát éppen a vesém táján, hogy azt hittem, eltöri a derekam.
Te nem vagy kutya! Nem vagy kutya! - bőgte szomorúan, miközben lassan lekászálódott rólam.
Képtelen voltam átérezni a bánatát. Őszintén szólva nemigen fordult még elő velem, hogy valaki is csalódott volna bennem, amiért nem a négylábúak közül való vagyok.
Ahogy megszabadultam tőle, felálltam, és barátságos vigyort erőltettem az arcomra.
Ferdinánd... szükségem lenne két babára. Két fiúra vagy két lányra.
Ferdinánd hörgött, morgott, végül letérdelt az ágya mellé. Ismét éreztem, hogy kiver a veríték. Ma éjszaka már annyi bűzlő húst és vért szagoltam, hogy egy életre elment a húsevéstől a kedvem...
Ferdinánd kotorászni kezdett odalent, elkapott egy szürke, merev lábat, majd kirántotta az egész testet az ágy alól.
Merev, bárgyún mosolygó próbababa volt, amilyet minden nagyobb kirakatban tucatszámra látni.
A másik próbababa lány volt, de az ő mosolya sem volt értelmesebb, mint a fiúé.
Lehajoltam és megemeltem. Szerencsére könnyű volt, mint a pehely.
Odakint valaki ismét kétségbeesetten rikoltoztatta a skót dudát.
Óvatosan, a fák árnyékában haladva közelítettem meg a McLoad-kastélyt. Nem szerettem volna, ha belefutok valakibe, bár erre egyre kevesebb volt az esély. Az elmúlt napok alaposan megritkították nemcsak a McLoadokat, hanem a személyzetet is.
Sikerült észrevétlenül áthaladnom a halion, fel a lépcsőn, s a folyosón sem ütköztem senkibe. Halkan, hogy szinte bogárkaparászásnak tűnt, bekopogtattam Kitty és Judy ajtaján.
A két lány rémülten felnyögött, amikor odahajítottam eléjük a próbababákat.
Mit szóltok hozzá, kuzinok?
Kitty megcsóválta a fejét, és halántékára szorította mindkét tenyerét.
Jézusom... biztos vagy benne, hogy ezt kell csinálnunk? Lehajoltam, és begyömöszöltem a két próbababát az ágyuk alá.
Kiléptem a ruhámból, megkerestem vérfoltos pizsamámat, és magamra öltöttem.
Judy úgy-ahogy félrefordult, de Kitty nem vette magának a legkisebb fáradságot sem, hogy eleget tegyen az illendőségnek. Elégedetten végigmustrált, aztán megnyalta a szája szélét.
Kuzin?
Mi van?
Ha élve megússzuk, tudod mit szeretnék?- Mit?
Eltölteni veled egy szerelmes éjszakát... Na, mit szólsz hozzá?
Szajha - morogta Judy, és dühösen felé dobta a párnáját. - Neked mindig csak azon jár az eszed?
Csak ha ébren vagyok - mosolygott Kitty. - Most viszont jobb híján aludni fogok. Hajói sejtem... van bizonyos esélyem, hogy ez életem legutolsó éjszakája.
Biztatóan mosolyogtam rá, de gondolatban kénytelen voltam igazat adni neki.
Ahogy szorul a hurok, a vámpír kénytelen lesz még erőteljesebb módszerekhez folyamodni.
Ez viszont nem töltötte el angyali békével a lelkem.
A hajnali világosság éppen elűzte az éjszaka árnyait, amikor Rebecca beosont hozzám. Aggódva az ágyamhoz sündörgött, és a homlokomra tette a tenyerét.
Jobban vagy, édes?
Valamivel... - nyögtem. - Bár pokolian gyengének érzem magam.
Róla álmodtál?
A vámpírról?
Arról a szörnyről, aki... megjelenik álmaidban.
Alighanem nem álmodtam semmit.
Idebújhatok melléd?
Gyorsan felhajtotta a paplant, és hozzám tapadt.
Egyszerűen nem tudtam aludni... csak rád gondoltam. Billy... én még soha nem voltam szerelmes senkibe. Most azonban.. . Soha nem ismertem ezt az érzést. Nem engedhetem, hogy elveszítselek! Meg kell hogy értsd...
Bár egy elefántnak is sok lett volna, ami ezen az éjszakán történt velem, nem tudtam parancsolni magamnak. Rebecca ügyes keze egy halottat is életre simogatott volna.
Nem szabad... Billy - suttogta mohón, de amit tett, gyökeresen ellentmondott a szavainak. - Nem szabad... megerőltetned magad! Nem szabad!
En mégis megerőltettem.
Mivel nem éreztem jól magam, egész délelőtt ágyban maradtam. A déli órákban megérkezett Howard doktor. Megvizsgált tetőtől talpig, hümmögött, aztán nekilátott recepteket írni. Rebecca őrangyalként vigyázott rám: hol a párnát igazgatta a fejem alatt, hol vizet hozott. Egészen addig békésen sürgölődött körülöttünk, amíg   halk kopogtatás után be nem dugta fejét az ajtón Kitty.
Hogy van, kuzin?
Kösz - mondtam- , elmegy. Voltam már jobban is.
És a boldog menyasszony?
Tűnj el a balfenéken!
Rebecca kezében megremegett a vizespohár, s csak óriási erővel tudta fegyelmezni magát, hogy ne vágja Kitty fejéhez.
Marha mázlid van, Rebecca - mosolygott Kitty angyali ártatlansággal az arcán. - Kipróbálhatod a legszebb fiúkat, míg nekem csak a morzsák jutnak. Persze, peched is van, szegénykém. Valaki kinyírja őket, mielőtt még megkaparinthatnád a McLoadok pénzeszsákját.
Ha szemmel ölni lehetett volna, Kitty alighanem holtan esik össze, de Rebeccán is órákig dolgozhatott volna az elsősegélynyújtó,  A két lány tekintete úgy csapott össze, mint a kardpenge.
Howard doktor homlokára tolta a szemüvegét, és kezét felemelve békítőn motyogta:
Kérem, kérem... no, de hölgyeim!...
A hölgyeket azonban ekkor már nem lehetett megállítani. Rebecca gyönyörű volt, ahogy haragudott. Talán még szebb, 1 mint amikor szerelmes mosoly ült az arcán.                                 I
Ide figyelj, te kis kurva - mondta szárazon. - Ha két másodperc   múlva még itt talállak, megfojtalak.                                             I
Letette a kezében tartott vizespoharat az éjjeliszekrényemre, és 1 egy alig látható verejtékcseppet törölt le az ajka fölül. - Egy... ket- I tő...                                                                                        f
Kitty felvonta a vállát, és tovább mosolygott.
Annyi jogom van itt lenni, mint neked.
A következő pillanatban mégis eltűnt az ajtóból. Rebecca ugyanis vadmacskaként vágódott felé, körmeit előremeresztve. Szemei harci tűzben égtek, mint kelta őseié, amikor feltűntek az ír mocsarak partján a római előőrsök.
Howard doki eltátotta a száját, és kétségbeesetten az ajtó felé nyújtogatta a karját.
No, de hölgyeim!...
Ahogy egyedül maradtunk, villámsebesen kikotortam az ágy alól a nyakamat védő celofánpapírt, feltéptem a táskája tetejét, és belehajítottam.
Vigye el Sharknak. Azonnal. Nagyon fontos!
No, de kérem... Még hogy ilyet! Önnek, Mr. McLoad, elsősorban nyugalomra van szüksége.
Ez igaz - biccentettem, miközben becsattantottam táskája tetejét. - Ha tovább vacakolok, az örök nyugalom lesz a jutalmam.
Hát, ami azt illeti, előbb-utóbb valamennyiünknek ez lesz a jutalmunk!
Csakhogy micsoda különbség van a kettő között, doki! Arról nem is beszélve, mennyire másképpen beszél az, akinek nem szívja vámpír a vérét.
Howard doktor kezében megállt az injekciós tű, amellyel belém akart pumpálni valamit.
Hogy kicsoda?
Mondom: vámpír.- Vámpír?
Vámpír.
Eszerint ez annyit jelentene, hogy önnek egy vámpír szívja a vérét? - kérdezte óvatosan.
Pontosan. Időnként megcsapol. Howard doki óvatosan hátrébb húzódott.
Más nem?
Más nem. Csak vámpír.
Gyors mozdulattal megnyomta a fecskendő végét, aztán még ugyanezzel a lendülettel a fenekembe döfte a hegyét.
Ha vámpír, hát legyen vámpír. Végül is mindegy minek nevezzük. Valamennyiünknek megvan a maga vámpírja. Nemdebár? Most pedig aludjon. Méghogy vámpír! A fenébe is, erre soha nem gondoltam...
Monoton mormogása álomba ringatott.
Amikor felébredtem, Rebeccát találtam az ágyam mellett. Aggódó arccal vizsgálgatott, homlokomra tette a tenyerét, aztán becsúsztatta a takaró alá, és megsimogatta a hasam.
Megmértem a lázad, Billy.
Eredmény?
Semmi különös. Egy kis hőemelkedés.
Mit mond a doki?
Túléled. Azt mondja, a háború nyoma.
Az, hogy vért hányok és napról napra gyengébb leszek? Tongán, a háború kellős közepén egészségesebb voltam  mint a makk.
A doktor szerint... ez valamiféle késleltetett reakció. Most jön ki rajtad az idegfeszültség. Azt mondja, gyakran előfordul az ilyesmi leszerelt katonáknál.
Na és Bobby? Vagy Trevor? Életükben nem voltak Tongán, és soha nem voltak leszerelt katonák!
Ugyan már, Billy. Az őesetük egészen más. Ők valóban betegek voltak. Te pedig egészséges vagy, mint a makk.
Csak úgy, próbaképpen, belepislantottam Katharina néni tükrébe. Olyan egészséges makknak látszottam, hogy minden jóérzésű sertés kiköpött volna.
Lehajolt hozzám, és arcát az arcomhoz dörzsölte.
Érts meg valamit, Billy! Te speciális eset vagy. Melletted ott állok én! A szerelem csodákat művel. Megfogsz gyógyulni, nem is vitás!
Legyintettem, ittam egy pohár limonádét, de mielőtt még lement volna a torkomon, kirohantam a fürdőszobába és hányást mímelve kiöntöttem az egészet.
Mire visszaértem, Rebecca arcán elmélyültek a ráncok.
Talán elkezdett kételkedni benne, hogy a szerelem legyőzi a halált?
Bármennyire is megpróbált lebeszélni róla, úgy döntöttem, hogy az ebédet a többiekkel együtt fogyasztom el. Bár, amit a felszolgálóasszonyok ebédként tálaltak elénk, csak nagy jóindulattal lehetett annak nevezni.
Malcolm bácsi hosszasan nyámmogott valami cipőtalp keménységű húson, végül is kénytelen volt kiköpni, és az asztalra hajítani kését, villáját.
Az ördög vigye el, mikor lesz már vége ennek a cirkusznak?!
Nem volt ugyan egészen világos, minek kellene véget érnie, de senki nem merte megkérdezni. Peggy a tányérja fölé horgasztotta a fejét, és úgy bámulta a rajta fekvő két, kerek krumpli mellett szégyenkező húsdarabot, mint kolduló szerzetes a tálkájára csempészett egeret. Rebecca kizárólag velem törődött  a két lány időnként összenézett, mintha valamit forgatnának a fejükben.
Egyedül Nick bácsit nem zavarta a nyomott hangulat.
Elégedetten befalta a kiválasztott hússzeleteket, majd anélkül,  hogy bárkire várt volna, leeresztett két pohár bort a torkán.
Malcolm bácsi felemelte a villáját, és többször is rácsapott vele pohara oldalára.
Minden arc feléje fordult. Rebecca keze megkereste a kezem, és megszorította. Kitty elfojtott egy feltörő, ideges vihogást, miközben rám kacsintott.
Malcolm bácsi levette nyakából az asztalkendőjét, és előremeresztette a bajuszát.
Kérlek benneteket... izé... kedves McLoad család! Meglehetősen váratlan bevezető volt. Maga Malcolm bácsi is
érezhette, hogy nem egészen azt mondta, amit szándékozott, mert dühösen az asztalra vágott.
Eeee, hát mit mondjon az ember ilyenkor? Fogyunk, egyre csak fogyunk! Most mi vagyunk a McLoadok. Tennünk kellene már végre valamit, a fenébe is!
Egyetértőén bólintottam. Naná, hogy tennünk kellene!
Azt szeretném, ha együtt maradnánk, és... erőt vennénk a balvégzeten.
Minden szem rám szegeződött. Aligha hihette komolyan bárki is, hogy én például erőt tudok venni az enyémen.
Az a fontos - folytatta megsimítva a bajuszát- , hogy ne essünk pánikba. Ezért is írtam végrendeletet. Minden eshetőségre készen. Végrendelkezésemnek megfelelően a McLoad-vagyon osztható és oszthatatlan részből áll. Az osztható nem nagy, de ahhoz éppen elég, hogy a kamatokból tisztességesen meg lehessen élni. Az oszthatatlan.. . nem osztható fel: mindig egyetlen McLoad kezeli, aki tulajdonaként igazgathatja ugyan, de csak akkor kerül igazából a magántulajdonába, ha a család... megszűnik. Ha az ezeréves McLoad család... nem lesz többé.
Majdnem elsírta magát a meghatottságtól. Hogy lássa mennyire vele érzek, magam is szememhez emeltem az asztalkendőt.
Az osztható rész, ismétlem, nem sok. Ezt bármikor bárki felveheti. Az oszthatatlan jutalékát csak akkor, ha itt marad. Ebben a házban. A McLoad-fészekben. S bár, ez a hely... sok ezer mérföldnyire van őseink földjétől, ez a kert és ez a ház itt egy kis Skócia. Az oszthatatlan részt én igazgatom. Halálom után pedig... William McLoad... Jó, tudom, hosszú évszázadokon keresztül a blackwilli és a springfieldi ág harcban állt egymással, és őszintén szólva tisztességtelen volt, amit Boniphatius McLoaddal tettek, ennek ellenére nem óhajtom feltépni a régi sebeket. Össze kell tartanunk, mert... kevesen vagyunk, és... elpusztulunk. Egyesek szerint családi átok ül rajtunk, de ez ostobaság! Nem vagyunk rosszabbak másoknál. Kérlek, William McLoad... elvállalod, hogy halálom után egybentartod a famíliát, és kezeled az oszthatatlan részt?
Vállalom - mondtam fanatikusán égő szemmel. - Köszönöm, Malcolm bácsi.
Malcolm bácsi legyintett, és visszazöttyent a helyére.
Peggy?
Persze, Malcolm. Én itt maradok. Hova is mehetnék? De... mi lesz a Vérengzővel?
Gondnokság alá kerül. Élete végéig. Kitty és Judy? Remélem, ti is maradtok?
A lányok összenéztek, aztán Judy megrázta a fejét.
Sajnos, Malcolm bácsi...
Miért nem?
Mert... nekünk megvan a magunk élete. Jobban mondva, van foglalkozásunk, ahova visszavárnak bennünket.
Malcolm bácsi kedvetlenül ráejtette villáját az asztalkendőjére.
Ez esetben... csak az osztható vagyon elenyésző részét kapjátok.
Judy bólintott.
Tudjuk, Malcolm bácsi.
Sajnálom. Mikor akartok... elmenni?
Ma éjszaka. Mindenki felkapta a fejét.
Éjszaka?
Éjfél után pár perccel indul a vonatunk Country Cityből. Howard doktor lefoglalt egy hálókocsis szakaszt. A kocsi kivisz bennünket az állomásra...
Az aligha. Lelépett a sofőr.
Otthagyjuk az Oldsmobilt a parkolóban. Howard doki majd visszahozza.
Malcolm bácsi megvonta a vállát, teletöltötte a poharát, és ránk emelte.
A McLoadok egészségére! Ránk fért.
Estefelé Kitty megpróbált kiállni az Oldsmobillal a garázsból. Mivel sokkal jobban éreztem magam, bevettettem Rebeccával az ágyam, s az erkélyről nézegettem a játszadozva csaholó kutyákat. Hirtelen eszembe jutott, amikor lehajítottam nekik a rántottamat. Úristen! Még egy hete sincs, s mintha egy örökkévalóság múlt volna el azóta...
Visszamentem a szobába, leültem az egyik karosszékbe, és az ágyammal foglalatoskodó Rebeccát figyeltem. Mohazöld nadrágkosztümöt viselt, ami olyan előnyösen emelte ki formáit, hogy akaratlanul is feléje nyúltam, elkaptam, és odahúztam magamhoz.
A szeme nevetett, de az arca komoly maradt.
Bolond vagy? Várd meg az estét! Különben is, pihenésre van szükséged...
Szerencse, hogy visszautasított, ugyanis pillanatokkal később kopogtak az ajtón. Rebecca odasietett, és kinyitotta.
Kitty állt a küszöbön.
Rebecca nyájas arca másodpercek tört része alatt megváltozott. Zöld lángok csaptak ki a szeméből  ajka remegett, ujjai begörbültek, hogy mint a macska, nekiessen ellenfelének.
Kitty hátralépett, és védekezőn arca elé kapta a kezét.
Várj egy pillanatig, Rebecca! Mielőtt lekurváznál... szeretnék néhány szót váltani... veled és Billyvel.
Rebecca mozdulatlan, merev tekintettel bámult rá  biztos voltam benne, hogy rácsapja az ajtót. Menyasszonyom azonban viszszanyerte az önuralmát, s szélesre tárta az ajtót Kitty előtt.
Gyere be!
Hátat fordított a lánynak, karosszékem karfájára ült, és a vállam köré fonta a karját.
Kitty elfogódott mosollyal az ágyam szélére csüccsent.
Szeretném, ha elásnánk a harci bárdot, Rebecca.
Igazán? Miért lett olyan sürgős egyszerre? Kitty felrántotta a vállát.
Nem is tudornl Alighanem csak azért, mert... ha nem feltétlenül szükséges, miért gyűjtsék magamnak ellenségeket, nem igaz? Ha volt is köztünk harag, Rebecca, kérlek, felejtsük el. És engedd meg, hogy tiszta szívből sok-sok szerencsét kívánjak neked, illetve nektek, Judy nevében is...
Beharapta az ajkát, s mintha könnyek csillantak volna a szemében.
Felém nyújtotta a kezét. Erre magamhoz húztam, és arcul csókoltam.
Élj boldogan, Kitty!
Te is, Billy. Mindketten. Judy majd később bejön hozzátok. Feltehetően nemigen látjuk már egymást... de majd megírjuk, hova költöztünk. Ha egyszer arra jártok...
Rebecca mosolygott, és bólogatott. Arcára volt írva a sohanapján.
Kitty megindult az ajtó felé. Mielőtt azonban kinyitotta volna, visszafordult, mintha akkor jutott volna az eszébe valami.
Igaz is... ne haragudj Rebecca, de nem értesz az akkumulátorokhoz? Nem akar indulni a kocsi... Talán ha megnéznéd...
Rebecca elutasítóan megrázta a fejét.
Én, kedvesem, azt sem tudom, hol található a kocsiban az az izé.
Hát akkor... pedig el kellene indulnunk valahogy. Felemelkedtem, és megropogtattam a derekam.
Majd én. Szakképzett szerelő vagyok. Tongán én bütyköltem Costellö őrmester járgányát.
Rebecca megragadta szolgálatkészen előre lendülő kezem, és
visszarántott.
Még csak az kellene, hogy lemászkálj a garázsba! Neked egyelőre ágyban a helyed!
Ugyan már, Rebecca - rimánkodtam. - Éppen hogy levegőre lenne szükségem. Gondoltam is, hogy kimegyek járni egyet. Tudod mit? Gyere velem. Legalább megmutatom, hol az akkumulátor!
Rebecca végül is kénytelen volt beleegyezni. Ha nem akart nevetségessé válni, jó képet kellett vágnia a dologhoz.
Lesétáltunk a garázshoz. A két lány váltott ugyan útközben néhány szót, de a társalgás végig a felszínen mozgott. Rebecca láthatóan szeretett volna mihamarabb túl lenni az egészen.
A hatalmas Oldsmobil fekete koporsóként gubbasztott a garázs mélyén. Beültem, és megpróbáltam beindítani. Alighogy elfordítottam a kulcsot, megéreztem, hogy nem az akkumulátorral, hanem az önindítóval van valami baj.
Feltámasztottam a motorháztetőt, megmutattam Rebeccának az akkumulátort, aztán egy hosszú, vékony csavarhúzóval piszkálgatni kezdtem a motort.
Rebeccán két-három perc elmúltával megmagyarázhatatlan idegesség vett erőt. Elkapta a karom, és formálisan kirántott a motorházból.
Ebből elég volt! Halaszd el az utad, Kitty, hívatunk egy szerelőt. Gyerünk, Biíly! Megárt a köd, és még betegebb leszel!
Míg a motorral bajlódtam, valóban lassú, fáradt ködfoltok ereszkedtek a park fái fölé. A gyorsan beköszöntő alkony hosszú árnyékokat húzott a földre.
Leeresztettem a tetőt, és átadtam az indítókulcsot Kittynek.
Sajnálom, Kitty!
Gyerünk, Billy!
Kitty köszönte szépen a mentőakciót, és merev mosollyal az ajkán törölgetni kezdte az Oldsmobil szélvédőjét.
Felmentünk a szobámba. Lerúgtam magamról a ruhát, és bemásztam a takaró alá.
Hogy érzed magad?
Jól. Valami baj van?
Odaült az ágyam szélére, és a párnámba fúrta a fejét.
Szégyellem magam, Billy.
Ugyan már. Miért?
Ahogy viselkedtem. Mint egy ostoba liba. Pedig egyáltalán nem vagy a tulajdonom... Csak... annyira gyűlölöm azt a szajhát!
De hát miért, Rebecca?
Lassan, elgondolkozva megrázta a fejét.
Nem tudom. Éppen ez az, hogy nem tudom. Valami szörnyű, irracionális van a gyűlöletemben. Jézusom, hát hogy is magyarázzam? Érzek valamit azon a lányon és a másikon is, ami... De nem. Ez butaság... nem lenne szabad ilyeneket mondanom!
Csak mondd! - erősködtem. - Szóval, miről van szó?
Várj csak - tette a kezét a karomra. - Mesélek valamit, hogy megértsd. Gyerekkoromban volt egy fekete cicám. Nagyon szerettem. Minden nap elém jött a sarokig, s várta, hogy kijöjjek az iskolából. Egy nap már a sarok közelében voltam, ahol a cicának várnia kellett, amikor anélkül, hogy odapillantottam volna, megéreztem, hogy a cicám nincs ott. És... azt is megéreztem, hogy... meghalt. Amikor befordultam a sarkon, már sírtam... és akkor megláttam a cicám. Ott hevert az úttest közepén... egy teherautó halálra gázolta.
Szegénykém.
És... tudod mi a legfurcsább, Billy? Hogy azóta megérzem a halált... Ne nevess, megérzem. Soha nem fogok beszélni róla, mit éreztem Trevorral és Bobbyval kapcsolatban, de... Rajtukis éreztem már az első pillanatban!
Kittyn és Judyn?
Rajtuk.
Úgy érted, érzed, hogy meg fognak halni?
Nem, Billy. Azt érzem, hogy ők már meghaltak!
Ezt nem értem!
Pedig dehogyisnem értettem. Nagyon is értettem!
Ha lehunyom a szemem - folytatta- , virágos domboldalt látok. Vakítóan kék eget, s a domboldalban kis temetőt. És ha nagyon megerőltetem magam, Billy, egy temetést is látok. Embereket, furcsa, régies ruhákban. Aztán... a fejfát is látom. Leonóra és Isabella McLoad. Ikerlányok. Éltek 1817-től...
Nyugodj meg, Rebecca - kérleltem ijedten, mert remegni kezdett, mint a nyárfalevél.
A könyvtárban találtam egy régi újságcikket... Hogy Skóciában a legutolsó nagy kolerajárvány idején meghalt Leonóra és IsaHHÜÜlfl
bella McLoad. Ha kíváncsi vagy rá, holnap megmutatom. Azóta nem tudom, mit gondoljak róluk, Billy. Rettenetesen féltelek, ha arra gondolok, hogy... közel kerülsz hozzájuk.
Egyelőre ő került közel hozzám. Odabújt mellém, majd kiugrott az ágyból, és ráfordította a kulcsot.
Kopogtathat bárki, nem nyitunk ajtót! Rövid időre elfelejtettem mindent.
A vámpírokat és az élőhalottakat is.
Éppen cigarettára próbált gyújtani, amikor megkopogtatták odakint az ajtót.- Ki az?
Kitty. Ne haragudj, Billy, de szükségem van a segítségedre...
Mi történt? - kérdeztem szándékosan bágyadt hangon.
Már majdnem sikerült beindítanom. Nem próbálnád meg még
egyszer? Kérlek...
Rebecca a karomba markolt, és nemet intett. Én azonban felülbíráltam az intését.
Azonnal megyek, Kitty.
Ahogy elhaltak a léptei a folyosón, Rebecca az ágyra hanyatlott, miközben könnyek szivárogtak a szeméből.
Miért csinálod ezt velem, Billy?
Felemeltem a fejét, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
Mert nem vagyok gyáva, Rebecca! Nem élhetek úgy, hogy napról napra attól rettegjek, mikor bukkan fel egy természetfeletti lény az orrom előtt. Mielőtt felfedeztem volna, hogy a McLoadok közé tartozom... azt hittem magamról, materialista vagyok. Meg kell bizonyosodnom róla, miben higgyek. Kérlek, engedj, Rebecca! Megnézem az önindítót.
Billy! Drágám, csak most az egyszer hallgass rám! Hagyd azt a két lányt! Hát nem érted, hogy tönkretesznek? Ha valóban igaz, amit a vámpírról beszéltél, és nem vízió... akkor ők azok. Vagy az egyik, vagy mind a kettő. Láttad Kitty szemét? Azok nem emberi szemek. Kérlek, nagyon kérlek!
Bármennyire is könyörgott, engem már nem lehetett visszatartani. Morogtam valamit, hogy egy tengerészgyalogos nem ijed meg a saját árnyékától, aztán felkaptam a ruhám, és elindultam az ajtó
felé.
Gyere velem te is, Reb! Megcsináljuk azt az átkozott önindítót, és már jövünk is vissza. Gyere, győződj meg a saját szemeddel...
Kinyitottam az ajtót, és kivezettem a folyosóra. Amikor éppen arra a helyre értünk, ahonnan Boniphatius bácsit elhurcolták Cromwell emberei, megnyugodott.
Rendben van, Billy - szipogta szemét törölgetve- , de egyben biztos lehetsz! Ha bármit is megpróbálnak ellened... hát én... lepuffantom őket! Add ide a pisztolyod!
Bár nem szívesen adom oda a stukkeromat senkinek, ezúttal megszegtem az elvem. Hogy megnyugtassam, a zsebembe nyúltam, és a markába nyomtam a Smith and Wessont.
Szeretném, ha nem rendeznél vele vérfürdőt, Rebecca! Furcsán elmosolyodott, és szakszerű mozdulattal a csőbe lökött
egy golyót.
Csak bízd rám, hogy mit csinálok. Mostantól kezdve a te életedért is én felelek!
Nem tetszett, ahogy mondta, de nem volt időm elgondolkozni rajta, mert a garázshoz értünk. A kocsi még mindig ott gubbasztott a garázs mélyén: Kitty az oldalához támaszkodott, Judy a belsejében matatott valamit.
Kitty maga volt a megtestesült bűntudat, ahogy Rebeccára mosolygott.
Ne haragudj, Reb, de ténylegnemakar elindulni. Miafeneeza kezedben?
Amint látod, egy stukker - mondta lakonikusan Rebecca.- Mi...nek?
Ebben a házban már csak így érzi magát biztonságban az ember. Gyerünk, Billy, láss munkához!
Ismét ráhasaltam a motorházra. Vacakoltam egy kicsit, aztán beindítottam a motort. Lágyan duruzsolva kelt életre  mintha hálás lett volna, hogy sok napi alvás után végre felébredhetett.
Rebecca megnyugodva éppen nadrágja zsebébe akarta rejteni a revolveremet, amikor a kocsi lefulladt. Kitty a volánra csapott, megpróbálta beindítani, de az Oldsmobil csak szörtyögött, fortyogott, sőt még ugrándozott is, mint a lelkes, de ügyetlen kőszáli kecskék.
Intettem Kittynek, hogy másszon hátra Judy mellé, beültem a volán mögé, és elfordítottam az indítókulcsot.
A motor kifogástalanul működött.
Rebecca alighanem megsejthetett valamit a jövőből, mert villámsebesen kirántotta a stukkert a zsebéből, és a kocsi kerekére fogta.
Azonnal szállj ki, Billy!
Imára kulcsoltam a kezem, és kidugtam az ablakon.
Rebecca... nagyon szépen kérlek... Ha most indulunk sem biztos, hogy elérjük a vonatot! Elviszem őket, és visszahozom a kocsit!
Szállj ki, Billy!
Rebecca, kérlek!
Rebecca kezében megremegett a fegyver. Holtbiztos voltam benne, hogy szétlövi az Oldsmobil gumiját. Ezért aztán óriási gázt adtam, és kilőttem a garázsból.
A kocsi dübörgésén át is felismertem a Smith and Wesson ugató
hangját. Rémülten figyeltem, nem érzem-e a kormányon a defekt rángatását.
Nem éreztem.
Amikor kifordultam a fákkal szegélyezett útra, hátrapillantottam.
Rebecca a garázs előtt állt, kezében a revolverrel. A holdfény körülfonta karcsú alakját. Mintha a bosszúállás angyala őrizte volna a McLoadok kastélyának bejáratát.
Kitty előrehajolt, és elismerően megveregette a kezem.
Ilyen menyasszonyt kívánhat magának minden férfi. Inkább megöli a szerelmét, mintsem hagyja, hogy az megcsalja őt.
Aztán a lábamra tette a kezét, és egészen illetlenül, egészen illetlen helyen belém csípett.
Lesöpörtem a kezét, s minden figyelmemmel az előttünk kanyargó útra koncentráltam.
Tudtam, hogy a neheze még hátra van.
Mocsár fenekétől a koporsó fenekéig
A hold természetesen most is fenn ragyogott az égen, s feszült figyelemmel szemlélte, amint sebességet váltok. A Country Gitybe vezető út ezüstösen csillogó óriáskígyóként kanyargott előttem. Az út menti fák szánakozva bólogattak, mint akik már tudják, hogy az elkövetkező időben nem számíthatok semmi jóra.
Kitty?
Mi a baj, kuzin?
Hol kezdődik az emelkedő?
Másfél mérföldnyire. Közvetlenül a mocsár előtt.
Annak idején három olyan ügy felderítésében is segédkeztem, amelyeknek bizonyos mozzanatai feltűnően hasonlítottak ahhoz, aminek a közepében ültem. így aztán igen óvatosan ráléptem a fékre. Éreztem, hogy a nehéz járgány bizonytalanná válik, s ahelyett, hogy azonnal lelassult volna, megfarolt.
Kezdhetitek.
A két lány biccentett. .Egyszerre buktak le az ülések alá, s egyszerre bányászták elő a szépen felöltöztetett próbababákat. Egyikük Kitty volt, a másik Judy.
Vörös tündéreim tudták, mi a dolguk. Felültették a bábukat a hátulsó ülésre, aztán mögém kuporodtak. Óvatosan levettem a lábam a gázról  a kocsi mégis egyre határozottabban növelte sebességét.
Villámsebesen az indítókulcshoz kaptam, és kirántottam a helyéről.
Akár mindjárt ki is dobhattam volna az ablakon. A kocsi száguldott tovább, mintha mi sem történt volna.
Belenéztem a tükörbe. A lányok halálsápadt arccal kucorogtak mögöttem.
Legalább százmérf öldes sebességgel hasítottuk a levegőt, amikor felértünk az emelkedő tetejére. Számba dugtam a mutatóujjam, és régi, rossz szokásomhoz híven beleharaptam. Szemem, mint egy századmásodperc alatt exponáló fényképezőgép fogadta be a világot. Világosan láttam a bólogató fákat  a közöttük meghúzódó, reA SU
megő bokrokat  a fenyegető ködfoltokat, amelyek alattomos, lopakodó állatokként bújtak elő a bokrok közül  az ezüsttel leöntött, csillogva kanyarodó utat  s a mocsár náddal szegélyezett itt-ott felvillanó tükrét. Hátrahajoltam, kivágtam az ajtót, és nagyot ordítottam:
Most!
Elsőnek Kitty ugrott. Riadtan felém villantotta a szemét, s ahogy megbeszéltük, karját a feje köré fonta. Ebben a pillanatban fikarcnyi hetykeség sem volt a tekintetében. Nem volt más, mint egy bátor kislány, aki mégiscsak kislány, és aggódik az életéért.
Úgy vágódott ki a kocsiból, mint egy kihajított cigarettacsikk.
Judy remegő kézzel átkarolt, és belecsókolt a nyakamba.
Viszlát, Billy. Esetleg a túlvilágon. Azért tudd meg...
Ugorj, az ég szerelmére!
A kocsi túljutott az emelkedő tetején, és eszeveszett sebességgel kezdett lefelé száguldani.
Én... szeret... jobban!...
Amikor kirepült, megpróbáltam becsukni az ajtót. Addig-addig erőlködtem, amíg végre sikerült. Ekkor már olyan sebességgel rohantam lefelé az egyre meredekebbé váló lejtőn, mint egy Formula 1-es pilóta. Azzal a különbséggel persze, hogy ők nem szoktak lejtőkön lefelé száguldozni, továbbá nincs beragadva a gázuk, és fog a fékjük.
A próbababák előbb előre-hátra dőltek, majd az iszonyú sebesség az ülés háttámlájához szorította őket
Nehéz szívvel gondoltam rá, vajon mi történhetett azokkal, akiknek a ruháit hordták. Kitty talán még idejében kiugrott, Judy azonban...
Nem töprenghettem tovább. A kanyar következett.
Mivel eszem ágában sem volt az utat övező fákon halálra zúzni magam, a mocsarat választottam. Bár az utolsó másodpercekben már csak ösztöneimnek engedelmeskedtem, ezúttal szerencsém volt. Átsiklottam az út baloldalára  hatalmas ugrással átrepültem az utat szegélyező árkon anélkül, hogy az Oldsmobil megbillent vagy megperdült volna.
Amikor levágódtunk a fűre, alaposan bevertem a fejem a kocsi tetejébe. Éreztem, hogy üvegszilánkok húznak el az arcom mellett  a kormány kiszakad a kezemből, és hátravágódik utasaim közé.
Az Oldsmobil kürtje harsogott, mint az utolsó ítélet trombitája  magam pedig üvöltöttem, mint a halálra sebzett elefánt.
A kocsi ismét a levegőbe emelkedett. Sajnos, ekkor már meg is
fordult. Aki látott már Oldsmobilt pörögni a levegőben, el tudja képzelni, mit érezhettem a kocsi belsejében. Ügy vágódtam be a mocsárba, mint egy eltévedt rakéta.
Szerencsére nem ájultam el, bár azt hiszem, a körülöttem áramló, zavarosan piszkos, és főleg hideg lé úgyis magamhoz térített volna. A mocsár nem volt mély  nem lehetett két méternél lejjebb a feneke.
A zavaros folyadék a háttámlához szorított, megemelt, és nagy ravaszul megpróbált az ülések közé préselni. Nekifeszítettem a lábam a kocsi oldalának, és elhatároztam, hogy azért sem fulladok meg.
A baj csak az volt, hogy szívem és a tüdőm szaporábban működött, mint odafent. Éreztem, hamarabb meg kell szabadulnom a víz alatti világtól, mint szerettem volna.
Szerencsére sikerült úgy kíevickélnem az ablakon, hogy semmi sem sértett meg. Sem az üveg, sem pedig a karosszériából kiálló pléhtüskék.
Szempillantás alatt a felszínen voltam. Csapkodtam, ordítottam, jajgattam: ahogy a számon kifért.
Segítség! Uramisten... Segítség!... Segítsenek, emberek... A lányok... lent maradtak!
Néhány bágyadt karcsapással kievickéltem a partra. A ködtől nedves fűre roskadtam, széttártam a karom, és hörögve lihegtem, mint akinek csak kopoltyúja van, s nem tud mit kezdeni a friss levegővel.
Ami azt illeti, szükségem is volt egy kis nyugalomra. Bal karom és bal lábam kegyetlenül sajgott, ráadásul akkorának éreztem a fejem, mint egy hűtőszekrény. Ez utóbbi hasonlat valószínűleg azért jutott eszembe, mert a hideg víz bebújt a bőröm alá, és átáztatta még a zsigereimet is.
Négykézlábra álltam, s hangosan jajgatva, óbégatva, felkapaszkodtam az útra vezető emelkedőn. Elszörnyedve láttam, micsoda mély árkokat vágott a puha, mocsári földben a le-lecsapódó Oldsmobil. Behunytam a szemem, miközben a rosszullét kerülgetett. Most döbbentem csak rá, hogy milyen eszeveszett kalandra vállalkoztam.
Megálltam az országút szélén, s az egyre erőteljesebben ragyogó holdfényben integetni kezdtem a nem létező kocsik felé.
Szerencsére nem jött senki. Nem lett volna kellemes, ha arra téved valaki, mondjuk egy csörlős kocsival, és megpróbál a segítségemre sietni.
A csörlőskocsik sofőréi, szerencsére, az igazak álmát aludtak ezen az éjszakán. így aztán hiába ordítoztam, ráztam a kezem az ég felé, semmi nem történt, azon kívül, hogy a hold szánakozva figyelte kétségbeesett próbálkozásomat.
Hacsak nem látott be a dolgok mögé.
Mivel öt perc elmúltával sem jött segítség, abbahagytam az ordítozást. A hideg víz és a hűvös éjszakai levegő különben sem tettek jót a hangszálaimnak. Fuldokoltam, köhögtem, tántorogtam. Ahogy a halál torkából menekültnek illik.
Megráztam magam, mint a vizes kutya, s minden erőmet összeszedve letántorogtam a mocsár partjára. S bár sem testem, sem lelkem nem kívánta az ismételt fürdést, belevetettem magam a zavaros folyadékba, s üvöltöztem egyre rekedtebbé váló igyekezettel:
Kitty! Jaj, istenem... Kitty! Judy!
Mély lélegzetet véve lebuktam a víz alá.
Természetesen eszem ágában sem volt beúszni a kocsiba, annyit tettem csak, hogy belekapaszkodtam az antennájába, és vadul dideregtem.
Elszámoltam százig, majd hangos lihegés, kapkodó zihálás, és fuldokló csapkodás kíséretében ismét felbukkantam a folyadék felszínére. Hátamra feküdtem, és a holdra szegeztem a szemem. A békés égitest mintha figyelmeztetni akart volna valamire.
Egészen addig játszottam a kétségbeesettet, amíg valóban belefáradtam. Éreztem, hogy elgémberedik a testem, jéggé fagy rajtam a ruha, fülem megtelik vízzel, s akaratlanul is összekoccan a fogam.
Elhatároztam, véget vetek a színjátéknak.
A kiáltások, amelyek kitörtek a torkomból, már a fuldokló ember kiáltásai voltak. Ha én rejtőzködtem volna a bokrok között, s azt latolgattam volna magamban, mit is tegyek, ebben a pillanatban döntöttem volna.
Minthogy az is döntött, aki valóban a bokrok között rejtőzött.
Ahogy kétségbeesett, hörgő csapkodásom közepette a náddal szegélyezett bokrok felé lestem, elégedetten konstatáltam, hogy fehér, feltehetően halotti leplet viselő alak válik el az egyik fa törzsétől, s sietős léptekkel a mocsár széléhez igyekszik.
A ködfoltok eközben otthagyták az erdőt  kíváncsian a mocsár260                                                                                                     ,
ra, s vele együtt természetesen rám telepedtek. Körülfontak, a mellemre ültek, mintha csak a közeledő lény köpenyének az uszályát helyettesítették volna.
Billy, Billy - hallottam nyugtalan hangját. - Merre vagy, kisbabám?
Segítség! - hörögtem a mocsár és a ködfoltok közepén. - Segítség ... Meghaltak! Segítség!
Az ezüstköpenyes alak megállt a mocsár szélén. Szürke arcára, gyöngyházszínű kezére futó sugarakat vetett a hold. Néhány gyors mozdulatot láttam csak, aztán valami felém repült.
Látod, látod, kisbabám - hallottam zsörtölődő hangját- , megmondtam, hogy földi asszonyokkal ne kezdj, nem neked valók! Ok meghaltak... és Rebecca is meg fog halni! Én vagyok a te menyasszonyod, senki más! Gyere, gyere, kicsim!
Megragadtam a kötelet, amelynek a végét nyilván egy fához vagy bokorhoz erősítette a vámpír.
Meg akarom menteni őket! - jajgattam. - Meghalnak. Ott vannak a... kocsiban. Judy és Kitty meghalnak... Meg kell mentenünk őket!
Meghalnak? Ugyan már... Hiszen nincs halál, csak végtelen élet. Az elmúlás csak mese. Ne higgy benne, kisbabám!
De hát... Judy és Kitty ott vannak a... víz alatt! Mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.
Rövidesen találkozunk. És... soha többé nem válunk el egymástól. Miénk lesz minden éjszaka. A világmindenség legszebb éjszakái.
Búcsút intett, és belibegett a fák közé. Kidörzsöltem a szememből a piszkos lét, s a kötélbe kapaszkodva kivonszoltam magam a partra.
Mivel telis-tele ment a fülem vízzel, ugrándoztam egy keveset. Akárhogy is ugráltam azonban, csak nem akart kifolyni belőle. Ekkor elhatároztam, hogy a jól bevált tongai módszerhez folyamodom.
Négykézlábra álltam, gyorsan jobbra-balra mozgattam a fejem, miközben mély, ugató hangokat adtam ki magamból.
Elégedetten tapasztaltam, hogy a tongai módszer Country City környékén is meghozza gyümölcsét. A víz egyetlen pillanat alatt kifolyt a fülemből. Ugattam még egy barátságosat, aztán mély sóhaj kíséretében megpróbáltam felemelkedni. Vesztemre.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy fel akartam állni, köpcös,
fekete csuklyás árnyalak bukkant ki a néhány lépésnyire sötétedő bokrok közül s jókora, hurokban végződő kötéllel a kezében felém igyekezett.
Ne, ne!
Hiába emeltem könyörögve felé a kezem, nem volt menekvés. A hurok a nyakamba hullott, és elkezdett szorítani. Mielőtt még fekete karikák kezdtek volna ugrándozni a szemem előtt, fülembe csapott károgó, örömittas hangja.
Megugattál... Most elkaptalak! Megnyúzlak, megnyúzlak! Megöllek és megnyúzlak!
Kétségbeesetten küzdöttem az életemért. Szerencsére sem szamurájkardot, sem kést nem láttam a kezében. A hurok szorítása viszont egyre erősödött, s amikor megpróbáltam tenyeremet a kötél és a bőröm közé csúsztatni, rájöttem, hogy elkéstem vele.
Ne... ne! - hörögtem. - Nem... kutya... vagyok! Emberem, azaz Ferdinánd, azonban tovább szorította a kötelet.
Hogy mi lett volna, ha nem zavarják meg, arra gondolni sem merek. Utolsó emlékképem a hold volt, amint forogni kezdett az égen, aztán a mocsárba zuhant.
Arra eszméltem, hogy valaki a hónom alá nyúl, és felsegít.
Amikor úgy-ahogy kitisztult a szemem, a kétségbeesett Nick bácsit és Peggy nénit láttam téblábolni körülöttem.
Ferdinánd a vízparton ült, fejét a térdére hajtva zokogott.
Peggy néni szürke, hosszú, halotti lepelhez hasonlító köntöst viselt  hosszú, gyöngyházszmű körmei kagylóként csillogtak az égre közben ismét visszakerült hold fényében.
Jól vagy, Billy?
Engem lepett meg a legjobban, hogy hangok jöttek ki a számon. Méghozzá a körülményekhez képest érthetőek.
Mi... történt?
Ferdinánd, aki eddig csak az egereket itatta, hirtelen felkapta a fejét, és szemrehányón rám bökött rövid, tömpe ujjaival.
Megugatott! Megint megugatott! Ott állt, és megugatott! Kezdett elegem lenni belőle, hogy lépten-nyomon összetéveszszenek egy kutyával.
A fenébe is - dühöngtem, és fenyegetően felé ráztam az öklöm. - Nem tudsz megkülönböztetni egy embert a kutyától?
Ferdinánd tovább mutogatott immár vádló tekintettel.
Kutyának... négy lába... nagy feje...
Nick bácsi odasündörgött hozzám, és diszkréten felém suttogott valamit. Le kellett hajolnom, hogy megértsem.
Nincs szükséged friss vérre, Billy?
Momentán nincs. Inkább rumos teát innék vagy whiskyt. Lopva körülnézett, mintha isten tudja kitől kellene tartanunk, s
apró íaposüveget varázsolt a kezembe.
Húzd meg, Billy!
Nem kellett kétszer mondania. Éreztem, hogy az erős ital cseppjei új életre keltenek.
Mit keresel itt, Nick bácsi? - adtam vissza az üveget. - Csak nem engem követtél?
Dehogy - tiltakozott. - Azt sem tudtam, hogy itt vagy. Ferdinánd után... jöttünk.
Miért?
Ferdinánd nyugtalan volt... nagyon rossz hatással van rá a hold. Peggy szerint... intézetbe kellene adnunk. Azt mondja... közveszélyes is lehet. Neked mi a véleményed?
A kutyákra nézve máris az. Csak azért vagytok itt, mert Ferdinándot követtétek?
Akkorára tágult a szeme, mint egy kávéscsésze alja.
Mi másért?
Ekkor tudatosult csak benne, hogy meglehetősen zilált állapotban vagyok, és főleg csuromvizes. És Peggy is éppen abban a pillanatban vette észre, ahogy Ferdinánd kezét húzva odabotorkált hozzám.
Jézusom, Billy, hogy nézel ki?
Beleestem a mocsárba. A kocsival együtt.
Olyan őszintén lepte meg őket a dolog, vagy olyan ügyesen tettették, hogy nem tudtam különbséget tenni a kettő között. Peggy néni féltőn átkarolt, és rengő-ringó keblére vont.
Az a szerencse, hogy megmenekültél. Hogy jutott eszedbe egyáltalán...
Judy és Kitty odalent maradtak.
Hol?
Ebben a pillanatban csoda történt. A víz fodrozódni kezdett s előbb egy kinyújtott kéz, aztán egy vörös hajjal borított fej bukkant a felszínére.
Peggy néni felsikoltott, méghozzá olyan éles és vad visítással, hogy majd tele lett tőle a nadrágom.
Kitty! Jaj istenem, Kitty!
Ferdinánd a tó szélére rohant, és boldogan tapsikolni kezdett.
Lány... lány!... Kihozom... megfogom... levágom a fejét!
Peggy néni megingott, és végigzuhant a füvön. Nick bácsi utánakapott, de az elzuhanó test őt is magával sodorta. Ferdinánd boldogan felnevetett, és mintha kicsi a rakást játszanának, rájuk vetette magát.
Kitty hullája szerencsére nem sokáig tartózkodott a víz tetején. Tudtam, hogy néhány másodperc múlva le kell süllyednie. Le is süllyedt. Szép, komor méltósággal, mint a Titanic.
Hogy történt, Billy?
Röviden elmondtam nekik az elmúlt óra történetét. Hogy alighanem hiba történt a fékkel  bármennyire is nyomtam a pedált, nem tudtam megállni. Továbbá, hogy kiegyenesítettem a kanyart, berohantam a mocsárba, s a kocsi a lányokkal együtt ott maradt a fenekén. Azt is eldadogtam, hogy hasztalan próbáltam megmenteni őket. Többször is lemerültem a víz alá, mégsem sikerült rábukkannom a kocsira.
Nick bácsi majomarca izgatottan rángatódzott a holdfényben. Megvakargatta a bajuszát, aztán tanácstalanul felém fordult.
Mit tegyünk, Billy?
Hogy érted ezt, Nick bácsi?
Hogyan próbáljuk meg eltussolni, hogy itt voltál?
Eltussolni?
Nick bácsi indulatosan toppantott.
Hát nem érted? Jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. Már csak egy maradt belőlük!
Ki?
Mintha nem tudnád! Malcolm! Ha ő eltűnik, vége az uralmuknak!
Nem vághattam valami lelkes képet, mert gyanakodva elkapta a
karom.
Billy! Csak nem felejtetted el?
Nem éppen, csak...
Figyelj rám, Billy - fogta könyörgőre a dolgot. - Csak te vagy képes elintézni őket. Mindent megteszek, hogy elintézhesd. Friss vért is szereztem. Ott van a szobámban, palackozva. Amikor kell.
vihetsz belőle.
Nem lehet eltussolni - mondtam a fejemet rázva. - A rendőrség úgyis rájönne... Rebecca is látta, például...
Ugyan... Rebecca! Rebecca a menyasszonyod, és a feleséged lesz. Azonkívül nem tartozik a McLoadokhoz.
Baleset volt - vontam meg a vállam. - Ha kiemelik a kocsit, megállapíthatják, hogy nem fogott a fék.
Akkor minden rendben, Billy - dörzsölte össze elégedetten a kezét. - Kettővel máris kevesebb. Most már csak... Malcolmtól kell megszabadulnunk!
Mivel ismét rám tört a hidegrázás, elindultunk a mocsáron át a kastély felé. Útközben megsűrűsödött a köd: a hold bele veszett a
szürke kocsonyába. Szerencsére Ferdinánd úgy ismerte a terepet, mint a tenyerét. Időről időre azért óvatosan rápillantottam  nem szerettem volna, ha bomlott agya néhány sejtje ismét egy kutyával azonosít.
Nem láttad a vámpírt, Peggy néni? - kérdeztem Peggytől mintegy mellékesen, amikor már csak kevés lehetett hátra az útból. Közben élesen figyeltem az arcát, de nem tudtam felfedezni rajta mást, mint meghökkenést és rémületet.
Vámpírt? Hol, Billy?
Itt. A mocsár partján.
Nem láttam, Billy - mondta szomorúan. - Te láttál, Nick? Nick bácsi megrázta a fejét, miközben lassan felderült az arca.
Azt mondod, Mirandát láttad? Ezjó jel, Billy! Ha Miranda segít!...
Már segített. A mocsárban fuldokoltam, amikor kötelet dobott felém.
Nick bácsi hisztérikusan felnevetett, széttárta a karját, és táncra perdült a ködfolyam közepén.
Győztünk, Billy, győztünk! Tudtam, hogy Miranda segíteni fog!
Vártam, hogy valahonnan felhangozzék a skót dudaszó is, de ezúttal nem szólalt meg.
Nick bácsi egészen hazáig táncolt. Akárcsak az idegeim.
Rebecca az ágyam szélén ült, és mereven a levegőbe bámult. Még a köszönésemet sem fogadta.
Most azonban nem volt sem időm, sem erőm, „haragszom rádot  játszani vele. Leroskadtam a szőnyegre, leráncigáltam nedvesen cuppogó cipőmet, és lehajigáltam magamról a ruhát.
Rebecca csak akkor vette észre, hogy nincs valami rendjén velem, amikor csepegő alsóruháimat is a szőnyegre dobáltam.
Megvonaglott az ajka, amint végignézett rajtam  nyilván azt latolgatta magában, hogy a megváltozott körülményekre való tekintettel megszegje-e hallgatási fogadalmát.
Végül is, úgy döntött, megszegi. Mielőtt eltűnhettem volna a fürdőszoba ajtaja mögött, megállított.
Nem hallottam a kocsi hangját, Billy!
Nem is hallhattad. Gyalog jöttem vissza.
Gyalog? - kérdezte gyanakodva. - Csak nem vitte magával az a két kis kurva az Oldsmobilt?
Nem - mondtam nyugodtan. - A mocsár szelleme vitte magával. Fel kell hívnom Sharkot. Mégpedig sürgősen.
De hát mi történt, Billy?
Belerohantam a mocsárba a kocsival... Judy és Kitty meghaltak, Rebecca.
Tátva maradt a száj a, és az ágyamra roskadt. Csak nézett rám, aki meztelenül álldogáltam a fürdőszoba ajtajában, de most szemernyi vágyat sem láttam a tekintetében. Félelmet és rettenetet viszont annál többet.
i   Nyelt néhány óriásit, könnyel teltek meg a szemei, felállt, odajött hozzám, és gyengéden megfogta a kezem.
Szegény kicsikém... bármi is történt... tudod, én melletted
állok.
Valaki vacakolt a kocsival - mondtam. - Nem fogott a fék. Nem tudtam bevenni a nagy kanyart. Belerohantam a mocsárba. Kitty és Judy bent ültek a kocsiban, és... odalent maradtak. Én kievickéltem valahogy, tudod  a tengerészgyalogosokat megtanítják az ilyesmire. Fel kellett mennem a felszínre, hogy levegőt vegyek... Amikor lemerültem értük, nem találtam a kocsit. Olyan zavaros volt odalent, hogy egyszerűen nem találtam. Többször is lebuktam, mégsem találtam.
Egyre gyorsuló ütemben és egyre fokozódó hangerővel törtek ki belőlem a mondatok. A végén már hadartam, és kiabáltam. Talán még ugrálni is kezdek hisztériás rohamomban, ha Rebecca át nem karol, és be nem terel a zuhany alá.
Amikor magamhoz tértem, már a zuhany alatt álltam, és folyt rám a kellemesen simogató meleg víz.
Nyugodj meg, kedves, nem lesz semmi baj. Rettenetes ugyan, ami történt, de egyszerű baleset, semmi más. Nagyon sajnálom azt a két lányt, Billy... Bár nem szerettem őket, és... most már nyugodtan bevallhatom, féltékeny is voltam rájuk... a halálukat mégsem kívántam. Nyugodj meg, Shark meg fogja állapítani, hogy baleset történt. Te semmiben nem vagy hibás, Billy. Kérlek, ne emészd magad a történtekért!
Belemarkoltam a zuhany csövébe, és zokogni kezdtem. Egészen hangosan és egészen f érfiatlanul. Ha Costello őrmester látott volna, kigyulladt volna az arca a szégyentől.
Én... egyszerűen nem tudom, mi van velem, Rebecca. Amikor idejöttem, egészséges voltam, és... bár háborúból jöttem, egyetlen percig sem gondoltam a halálra. Pedig eleget találkoztam vele. Biztos voltam benne: bármeddig is tartson, én megúszom. Aztán megtörtént, ami történt. Hazajöttem s azóta... valahogy nem mennek
jól a dolgok. Pedig soha nem gondoltam volna, hogy megtalálom a nagy szerelmet... És most, tessék. Rosszul vagyok, egyre fogy az erőm... a vámpír kiszívja belőlem az életet. Érzem, hogy meg fogok halni. De halálom előtt még... tartozom neked egy őszinte vallomással, Rebecca.
Hozzám simult, és az ajkamra tette az ujját.
Pszt! Nem akarok semmiféle vallomást hallani. Most nem. Óh, istenem, ha tudnád, mennyire szeretlek, Billy... Mennyire szeretlek!...
Visszakértem tőle a pisztolyomat, és a zsebembe dugtam. Rebecca nyugtalan arccal figyelte, ahogy a szobában sürgölődöm.
Mire készülsz, Billy?
. - Fel kell hívnom Sharkot.
Bízd csak rám! Lemegyek és felhívom. Te annyira kivagy, hogy azt sem tudod, mit beszélsz... Majd én megteszem helyetted.
Igazán megtennéd?
Hol történt... a szerencsétlenség?
A nagy kanyar mellett... - Hirtelen megragadtam a kezét és felordítottam. - A vámpír, Rebecca. Láttam a vámpírt! ő húzott ki a mocsárból!
Szentséges isten, Billy! Ezt is mondjam el Sharknak?
Egyelőre semmit ne mondj, csak a tényeket.- Este?
Lefekszem, és megvárlak.
Biccentett, és becsukta maga mögött az ajtót. Pontosan két percig vártam, mielőtt elindultam volna. Ennyi kellett ugyanis hozzá, hogy átvizsgáljam a revolveremet.
Kidugtam a fejem a folyosóra. Csend ülte meg a sötét sarkokat, csak a lámpák pislogtak szégyenlősen a falakon. Mintha elnézést kértek volna, amiért mindössze ennyire tellett az erejükből.
Malcolm bácsi ajtaja előtt lefékeztem. Kezembe vettem a stukkeromat, s csövével megkopogtattam az ajtófélfát. Olyan csend honolt odabent, amilyen csak azokban a szobákban szokott, amelyekben nem lakik senki.
Malcolm bácsi szobájában azonban lakott, vagy legalábbis laknia kellett volna.
Hogy biztos legyek a dolgomban, még egyszer kopogtattam.
Vártam néhány másodpercig, s mivel most sem adott senki engedélyt a belépésre, lenyomtam a kilincset.
Az ajtó hangtalanul feltárult.
Elégedett sóhajjal vettem tudomásul, hogy Malcolm bácsi nem lóg a gerendán, feldarabolt testének részei sem torlaszolják el a bejáratot. Malcolm bácsi semmit sem torlaszolt el, mivel Malcolm bácsi egyáltalán nem volt a szobában.
Leosontam a lépcsőn, ellopakodtam a szomorú hely mellett, ahonnan Boniphatius bácsit elhurcolták Cromwell pribékjei, kinyitottam az ajtót, és kiléptem a szabadba. A nehéz köd, amely a mocsár felől húzódott a kastély felé, lassan beborította a parkot.
Végigfutottam a bokrok és fák közé vezető gyalogösvényen, megkerültem a tavat, futó pillantást vetve elhagyott tükrére. A tó vize hajnali négy után már nem csillogott ezüstösen  mintha az éj- , szakai órák elvették volna a fényét. Inkább matt, kissé már elkoptatott alumíniumtálcára emlékeztetett.
A horizont felé közeledő Hold is levetette fénylő fátylát s ködrongyokat kapkodott maga elé. Mintha az egész világ reménytelenül szomorúvá változott volna.
Nick bácsi pavilonja sötéten hallgatott a fák között, még a gyöngykavics sem sírt a lábam alatt, ahogy elhúztam mellette.
Az egyre erőteljesebben gomolygó ködfoltok elfedték a kastélykert többi részét. Mintha derékig vízben haladtam volna: lenéztem, de nem láttam a lábam.
A hold csak pillanatokra mutatta meg magát  és ha megmutatta, sem volt benne sok köszönet. Komoran, már-már fenyegetően nézett le rám.
A fák leveléről nedves, ragadós folyadék csepegett az arcomba, némileg a vérre emlékeztetve. Óvatosan letöröltem egy-egy nagyobb cseppet és időről időre a kezemre pillantottam.
Szerencsére nem volt vörös a színe.
Ahogy elértem az első kőlapot, megálltam. A temető tipikusan amerikai nyugvóhely volt, sírhalom nélkül, földre állított, vagy éppen lefektetett márványlapokkal.
Akinek a sírja előtt megálltam, valaha Marcus Donoyan névre hallgatott. Élt 41 évet, meghalt 1931. december 18-án, s amíg élt, kertészként szolgálta a McLoad családot.
Megborzongtam, és megpróbáltam rátalálni a kűptafelé vezető útra. A köd szétterült  a ragadós cseppek mintha egyenesen az égből hullottak volna alá.
Már nem is vettem a fáradságot, hogy szétkenjem őket az arcomon. Csupán arra vigyáztam, bele ne botoljak a kőtáblákba.
A ködfoltok percről percre furcsább formákat öltöttek körülöttem. Mintha álarcosbálba tévedtem volna. Előbb egy nagy fejű, szarvakat viselő fickó lebbent el előttem, majd mintha lesunyt fejű vadállat vágtatott volna el mellettem. Amikor feléje kaptam, egyik szarva a kezemben maradt. Erre sértődötten elugrott előlem, átbújt egy hatalmas, szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel álló óriás lábai között, s beleveszett a nagy semmibe.
Leggonoszabbaknak azonban azok a nagy, sok ujjú, lapátszerű kezek bizonyultak, amelyek egyre a bokám felé kapkodtak. Test nem tartozott hozzájuk  mintha egyenesen a sírok mélyéből nőttek .volna ki.
Ahogy a fehér falú épület felderengett előttem, megtorpantam.
Ahhoz, hogy bejussak a kriptaterembe, le kellett süllyednem a föld alá. A két bronzkoporsó ugyanis a földfelszín alatt jó másfél méterre helyezkedett el, s ugyancsak a talajszint alá süllyesztett, vastag falakkal védett lépcsősoron át volt megközelíthető.
Amikor először jártam itt, nem sejtettem, mennyire más lesz minden, ha majd egyedül jövök erre. Nick bácsi olyan magabiztosan vezetett, mint aki tudja  ahova megyünk, ott várnak bennünket, s nincs ellenükre, ha megjelenünk a közelükben.
Ezúttal azonban egyedül voltam, és korántsem biztos benne: óhajtják-e egyáltalán a kripta lakói a látogatásomat.
Ahogy elindultam volna lefelé, újabb problémám támadt a köddel.
Először még örömmel láttam, hogy a ködfoltok megtorpannak a lépcső előtt, elkanyarodnak, s inkább az épület oldalfalát veszik ostrom alá. A hatalmas kezek megtapogatják a kiszögelléseket, belekapaszkodnak az aprócska ablakok keretébe.
Amint azonban az első lépcsőfokra tettem a lábam, a ködfigurák meggondolták magukat. Elsuhantak mellettem, s a falakhoz lapulva megszállták a lépcsőt. Néhány pillanat alatt szürke homályba borult tőlük a folyosó.
Kénytelen voltam közéjük furakodni. Egyik lépcsőfokot a másik után vettem anélkül, hogy a lábam alá néztem volna. Ekkor már olyan sűrű köd gomolygott körülöttem, hogy ha valaki vermet ásott volna az utamba, biztos beleesek.
Ettől azonban szerencsére nem kellett tartanom. A lépcsőfokok szilárdan kitartottak, viszont csúsztak, mint a jég. A nyúlós, nedves cseppek rácsapódtak a márványszerű műkőre, korcsolyapályát csinálva a levezető folyosóból.
Kitártam a karom, hogy megtámasszam magam. A falakon végigfolyó nedvesség olyannyira a vérre emlékeztetett, hogy riadtan visszakaptam a kezem.
Lent, a lépcsőfokok végén mintha megmozdult volna valami. Látni természetesen nem láttam semmit, csak a huzatot éreztem. Hideg, állott levegő csapott szembe velem  a körülöttem ólálkodó ködfigurák rémült integetésbe fogtak, és elmenekültek.
Vártam néhány másodpercig, de nem történt semmi. Odalent néma volt minden, mint már hosszú évtizedek óta.
Ahogy felsötétlett előttem a komor, mélybarna, súlyos fémkapu, önkéntelenül is léptem egyet hátrafelé.
Mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Talán arra, hogy aki belép rajta, átlép egy másik dimenzióba, ahol semmi sem olyan, mint idefent. Ott már minden örök és megfellebbezhetetlen.
Megmarkoltam a hatalmas rézkilincset, és lefelé nyomtam. Meghökkenve tapasztaltam, milyen könnyen jár. Mintha valaki kifejezetten az én tiszteletemretolajozta volna be.
A ködfigurák ott tolongtak mögöttem, és a nyakukat nyújtogatták. A küszöb fölött azonban nem akaródzott átlebbenniük. Mint ahogy nekem sem. Végül mégiscsak erőt vettem magamon, és megtettem a döntő lépést.
Szerencsére nem nyílott meg a lábam alatt a padló. Sőt a ködfigurák is eltakarodtak mögülem. Hátrafordultam, és megdöbbenve láttam, hogy felrajzanak a lépcsőn, s vékony füstcsíkokká nyúlva eltűnnek a sírok között.
Nekitámasztottam a hátam a falnak, és körülnéztem. Meglepően világos volt idelent, annak ellenére, hogy csak most kezdett hajnalodni. A reggel első sugarai belopakodtak az ablakon, visszaverődtek a falakról, a két, hatalmas bronzkoporsóról, s mintha e verődések sorozata megsokszorozta volna az erejüket.
A ködfigurák immár a fejem felett lévő két ablakocska előtt tolongtak, s bizonyára azt találgatták, mire készülök.
Egyelőre nem készültem semmire. Álltam a falnál, es gondolkodtam. Megpróbáltam magam elé idézni azt a pillanatot, amikor Charles bácsi és a kis William McLoad lejöttek ide, az ajtó becsukódott mögöttük...
Szemügyre vettem a falakat. Három sorban egymás alatt sorakoztak a táblák  csupa-csupa McLoad. Férfiak, nők, gyermekek vegyesen. Bár fogalmam sem volt róla, miért számolom meg őket, mégis megtettem. Összesen harminchárom McLoad porhüvelyét rejtette a kripta. Közben észrevehetően csökkent a fény ereje. Felpillantottam az
ablakra. A ködalakok összesűrűsödtek, mintha szándékosan akarták volna elfogni előlem a világosságot.
Zsebembe nyúltam, és felkattantottam a zseblámpámat. A kósza fény végigfutott a márványtáblákon, majd a két, hatalmas, cirádákkal díszített rézkoporsón állapodott meg.
Miranda! - suttogtam. - Miranda! Nem mozdult semmi.
Miranda - folytattam a hívogatást. - Itt vagyok. Eljöttem, Miranda.
Mintha az egyik szarkofág leheletnyit megmoccant volna.
Miranda! Hívlak, Miranda!
Úgy látszik, mégis tévedtem. A szarkofág nem mozdult többé.
Óvatosan közelebb léptem a két óriási bronzmonstrumhoz, és alaposan végigjártattam rajtuk a fényt. Különösen a lábaiknál időztem sokáig. Furcsa, oroszlán- és madárlábkeveréken álltak. A cirádákból és virágfüzérekből déleurópai mester kezére következtettem.
Mivel gyermekkorom óta szenvedélyes vonzalmat érzek a virágok iránt, a közelebbi koporsó egyik füzérénél hosszasabban elméláztam. Megfigyeltem az egymásba fonódó ágakat, a szirmokat és a levelek furcsa, verdeső játékát. Szinte láttam a mögöttük rejtőzködő madarakat, amint felriadnak közeledtemre, és felröppennek a lugas fölé.
Különösen két, óriási levél nyerte meg a tetszésemet. Annak ellenére, hogy nem tartoztak igazából a kompozícióhoz. Ha képzett művészettörténész vagyok, talán el is gondolkodtatott volna az aszimmetriájuk. Kinyújtottam a karom és rátettem a kezem az alsó levélre. Meglepődve tapasztaltam, hogy engedelmesen simul a tenyerembe, mint egy kifejezetten jól tervezett gépkocsi kormánya.
Egészen picit billentettem csak meg az ujjammal, s a levél máris oldalra fordult.
A következő pillanatban hátraugrottam, és kirántottam a stukkert a zsebemből.
Malvin néni és Miranda koporsója ugyanis lágy, hullámzó táncba kezdett. Mint akkor, amikor Nick bácsi kíséretében először jártam idelent.
Tekintettel arra, hogy mind ez idáig viszonylag ritkán láttam táncoló koporsókat, megbabonázva figyeltem őket. Még le is térdeltem a nagy igyekezettől. Örömmel fedeztem fel, hogy a madár és oroszlánlábak keveréke rugókban végződik, s valahol, talán az alvilágban, valamilyen motorféle mozgatja a berendezést.
Mivel nem tartozott a dolog lényegéhez, hogy benzin, avagy
kénkő-e a motor üzemanyaga, ejtettem a kérdést. Ehelyett visszahúztam a levelet.
A koporsók mozdulatlanná dermedtek.
Akkor arra gondoltam, aki á-t mond, mondjon b-t is. Megmarkoltam a második levelet, és egészen picit oldalra pöccentettem.
Aztán nem győztem elugrani az éppen felém csúszó szarkofágtető elől.
Ha nem vigyázok, éppen nyakon talált volna.
Összeszedtem minden maradék erőmet, hogy a tető szélébe csimpaszkodva beleshessek a szarkofág belsejébe, amikor halk, fátyolos, semmiképpen nem e világi kiáltás verte fel az elmúlás csendjét.
Billy! Billy! Hol vagy, Billy?
Eszem ágában sem volt válaszolni. Riadtan a bejárat felé kaptam a fejem, és azon töprengtem, mi lenne, ha betámasztanám az ajtót. Például egy hatalmas, bronz gyertyatartóval, amely az egyik sarokban árválkodott.
Amíg töprengtem, a vámpír berepült a folyosóba. Olyan gyorsan, hogy nem maradt habozásra való időm. Mintha már csak néhány lépésnyi távolságból hallottam volna fenyegető kiáltását.
Billy! Billy! Hol vagy, Billy!
Megragadtam a kiálló bronzlevelet, visszafordítottam, majd a lassan helyére csúszó fedőlap mellett beugrottam a koporsóba.
A koporsófedél éppen abban a pillanatban fedte el előlem a világosság utolsó morzsáit, amikor a vámpír betoppant a kriptába.
Azt reméltem, nem vett észre.
Mert ha észrevett, nem szerettem volna a saját bőrömben lenni.
Sajnos néhány másodperc alatt kiderült, hogy így sem szeretek. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy belehullottam a szarkofágba, rémülten tapasztaltam  van már benne valaki. Méghozzá nem csonttöredékek, nem koponyadarabok, esetleg gyanúsan szürke por, hanem egy emberi test.
Amely akár egy másik vámpíré is lehet.
Ha kezem ügyében van a levél alakú nyitószerkezet, alighanem működésbe hozomu így azonban csak egyet tehettem. Megpróbáltam megőrizni elmém épségét.
Mit tagadjam, nem ment könnyen. Gyermekkorom nyomasztó álmai közé tartozott, hogy bezártak egy koporsóba a hulla mellé. Apám pszichiátere szerint nagyapám halála hozta rám e rémálmokat.
Most, sajnos, a valóságban is megtörtént, amitől mindig a hideg rázott. Tökéletes sötétségben ücsörögtem a bronzszarkofágban édes kettesben egy halottal.
Első rémületemben megpróbáltam lemászni róla. A szarkofág azonban olyan keskeny volt, hogy nem fértünk el egymás mellett. Kénytelen voltam hát a lábára telepedni.
Akárki is volt a szarkofág lakója, nem tiltakozott ellene. Mint ahogy az ellen sem, hogy végigtapogassam.
Először vastagszálú pulóverbe ütköztek az ujjaim, aztán nyakkendőtűbe, majd egy gondosan megkötött nyakkendőbe. A szag, amely a halott férfiből áradt, egyáltalán nem volt hullaszag, inkább saványkás, megromlott étel bűzére emlékeztetett.
Elnyomtam egy feltörő, könnyed kis öklendezést, s erőt véve magamon megsimogattam a férfi arcát. Elidőztem éppen csak enyhén pisze orránál, leheletfinoman megcirógattam a dacosan előremeresztett állat, s amikor szúrós, keskenyre vágott bajuszához ért a kezem, már tudtam, ki fekszik a koporsóban.
Malcolm bácsi.
Miután ilyen szépen felfedeztem Malcolm bácsit a koporsó mélyén, azon kellett törnöm a fejem, hogyan juthatok ki a csávából. Tudtam, mindenekelőtt türelemre és óvatosságra lesz szükségem.
Mivel szép csendesen kezdett elzsibbadni a lábam, s nem nyújthattam volna ki anélkül, hogy Malcolm bácsi arcára ne tapossak vele, úgy döntöttem, megkezdem a lassú visszavonulást.
Ha ugyan lehetséges.
Tökéletes sötétség volt idebent, ezért arra gondoltam, ha kintről nem szűrődik be fény, talán bentről sem szűrődik kifelé.
Megmarkoltam hát a lámpám, és felkattintottam.
Aztán még ugyanabban a pillanatban ösztönösen ki is oltottam a fényét. Azt a Malcolm bácsit ugyanis, akinek még mindig a lábain ültem, jobb volt nem nézegetni.
Néhány percnyi szuszogással sikerült elkergetni a hányingeremet, s lesz, ami lesz alapon ismét felkattintottam a lámpát.
Malcolm bácsi úgy feküdt a koporsóban, mintha csak délutáni sziesztára heveredett volna le. Még a nyakkendőjét is meglazította.
A vicsorgó mosoly azonban, amely ráfagyott az arcára, nem éppen délutáni sziesztáról árulkodott. Továbbá kidülledő szeme, kék arca, s a nyakán felejtett kötéldarab sem. Malcolm bácsit megfojtották.
Mivel torkig voltam az ilyen és ehhez hasonló felfedezésekkel, úgy gondoltam, véget vetek a játéknak. A dráma úgyis az utolsó felvonásához közeledik...
Hiába forgattam, tekergettem azonban a nyakam, nem láttam idebent semmit, amivel elmozdulásra késztethettem volna a bronztetőt. Nagy buzgalmamban, hogy találjak valamit, még Malcolm bácsit is kénytelen voltam odébb költöztetni. Akárhogy is1 forgattam azonban, alatta sem leltem meg a megoldást.
Megtörölgettem gyöngyöző homlokom, és megpróbáltam rábeszélni magam, ne essek pánikba. Legalábbis egyelőre ne. Legalább addig, amíg a tetővel nem próbálkoztam.
Óvatosan felemeltem a kezem, s megkíséreltem felnyomni az irdatlan súlyú bronzot. Természetesen nem ment. Húztam jobbrabalra, ütögettem, lökdöstem, mindhiába. Ennyi erővel akár a Himaláját is megpróbálhattam volna áttolni egy másik kontinensre.
Malcolm bácsit láthatóan nemigen izgatta a dolog. Vicsorgott, mint aki jól végezte dolgát, és amikor nekifeszítettem az oldalának a lábam, feltornázta magát a falra.
Ekkor kezdett hatalmába keríteni a pánik. Jóságos ég, mi történik, ha nem tudok kiszabadulni a szarkofágból? Miért vagyok olyan biztos benne, hogy idebentről is el lehet csúsztatni a tetőt?
Kétségbeesésemben jót rúgtam Malcolm bácsin, aki erre még magasabbra mászott a falon  szinte már-már felkúszott a szarkofág tetejére. Rémülten a bronzhoz préseltem magam, nehogy a méltatlan küzdelemben én kerüljek alulra, amikor beleakadt a nadrágom szára valamibe.
Ujjaim alá simuló fémkarika volt a tettes. Olyasmi, amit értelmetlen lett volna beépíteni egy valódi, rendeltetésszerűen használt szarkofágba. Hacsak az építő nem számított arra, hogy a halottak időről időre megunják a sötétben pihenést, s kirándulásokat tesznek a jánosbogaraktól fényes, földi éjszakában.
Tisztában voltam vele, hogy ez az utolsó esélyem. Ha meghúzom a karikát, és nem történik semmi, annál több fog történni néhány perccel később. Úgy átsétálok a másik dimenzióba, mint Pepete a szomszéd faluba, amikor ellopták néhány disznaját. Arról nem is beszélve, hogy vicsorgó versenyre kelhetek Malcolm bácsival.
i
Fohászkodtam egyet, és minden erőmet beleadva magam felé rántottam a karikát.
A következő pillanat a boldogságé volt. Éreztem, hogy a szarkofág feneke elfordul alattam, s zuhanni kezdek a nagy semmibe. Még az sem zavart, hogy egy lefelé vezető fémlétra fokai végigzongoráztak a bordáimon. Továbbá az sem tudta elrontani a kedvem, hogy Malcolm bácsi is ott repdesett körülöttem, anélkül, hogy külön megkértem volna rá. Néha oldalba vágott, beleöklelt egyébként is sajgó bordáim közé, aztán amikor lehullottam egy betonszoba fenekére, rám esett.
Villámgyorsan felkaptam a fejem. A szarkofág feneke éppen ebben a pillanatban zárult össze felettem.
Lerúgtam magamról Malcolm bácsit, és felkattintottam a lámpát. Meg kellett győződnöm róla, nem kerültem-e cseberből vederbe.
Szerencsére nem kerültem. Igaz ugyan, hogy sivár, nedves, penészes és rossz levegőjű betonszobába jutottam, ennek a szobának azonban legalább volt ajtaja.
Futó pillantást vetettem Malcolm bácsira, akinek szerencsés szabadulásunk sem hozta meg a jókedvét. Tovább vicsorgott, és düllesztgette a szemét.
A korhadt, rozsdás pántokkal átfogott ajtó nem okozhatott komolyabb gondot. Nekifutottam, felemeltem a lábam, és jót rúgtam a kilincs alá.
Úgy vágódott ki, mintha bombatalálat érte volna.
Sírni tudtam volna az örömtől, amikor a köddel terhelt, hajnali levegő a képembe vágott, messzire sodorva Malcolm bácsi savanyúkáposzta szagát. Odafent már reggeli fények bukdácsoltak- éppen ideje volt itt hagynom az alvilágot.
Kidugtam a fejem az ajtónyíláson. A felvezető lépcsősor sokkal hosszabbnak tűnt, mint amelyen át megközelítettem a koporsókat, de hát így is volt rendjén. Most éppen valamiféle pincében voltam, a szarkofágok alatt.
Mivel a véletlen találkozások adják az élet savát-borsát, nem akartam magára hagyni Malcolm bácsit. Hátha annak, aki bedugta a szarkofágba, éppen az az érdeke, hogy tűnjön el a szemünk elől. Talán a szabadulással és friss levegővel együtt rám törő rosszindulat okozta, de nem akartam örömet szerezni neki.
Malcolm bácsi könnyű volt, mint a pille. Egészen a tizedik lépcsőfokig. Ott aztán kezdett átváltozni ólommá.
Amikor felértem a föld színére, már lihegtem, mint egy rönkszállító elefánt. Mégsem szabadultam volna meg terhemtől a világ minden kincséért sem.
A kripta hátulsó falánál, egy árok mélyén bukkantam a felszínre. Az árok valahova a távoli messzeségbe vezetett: rég benőtte a fű, és láthatóan nem használták semmire.
Bár Malcolm bácsi semmiféle segítséget nem volt hajlandó nyújtani, mégiscsak feltántorogtam vele a napvilágra. Ott aztán megálltam, vállamon a holttesttel, mint a bosszúállás élő szobra.
Pedig dehogy akartam én bosszút állni akárkin is! Egyszerűen csak élni akartam, és megtalálni a gyilkost. Többek között éppen Malcolm bácsi gyilkosát.
Az elsők, akikkel a kastély lakói közül találkoztam, a dobermannok voltak. Pedig senkit sem kívántam kevésbé, mint őket. Hangos, fenyegető csaholásuk már akkor rémülettel töltött el, amikor még meg sem pillantottam őket. Tengert hasító torpedóként száguldottak felém, lábuk alig-alig érintetté a földet.
A kutyák közvetlenül a halott előtt megtorpantak. A legelöl repülő dobermannak azonban nem sikerült a nagy mutatvány. Vándormadárként áthúzott felettünk s rémült vonítással bezuhant az árokba, amelyből csak az imént kászálódtunk ki.
Készen rá, hogy beléjük pumpáljak néhány ólomgaluskát, kidugtam Malcolm bácsi mögül a revolverem csövét. Legnagyobb meglepetésemre azonban a kutyák nem támadtak. Leültek körénk s szépen a fűre csepegtették a nyálukat.
Az árokba zuhant kutya kikapaszkodott a gödörből, és sántikálva a többiekhez csatlakozott.
Ekkor az egyik kutya sírni kezdett. Lehorgasztotta a fejét, a fűre fektette az orrát, és nyüszítve felvinnyogott. A többiek követték példáját. Lesunyták magukat a földre, és vele sírtak.
Visszacsúsztattam a fegyvert a zsebembe. Felemeltem Malcolm bácsi testét, és a vállamra vettem.
A síró-zokogó kutyáktól kísérve elindultam a kastély felé.
Ha szól a duda, húzd a fejedre a takarót!
A kutyák után egy eleddig ismeretlen, éltesebb hölgy következett. Jókora húsvágó bárddal a kezében bukkant fel az orrom előtt. Éppen a revolverem után nyúltam, amikor megpillantott bennünket. Felsikoltott, és elhajította a bárdot. A kutyák bánatosan néztek utána, és tovább vonítottak.
Azon már meg sem lepődtem, amikor az egyik bokor mögül Nick bácsi toppant elém. Az ő kezében nem volt semmi, éppen ezért könnyedén bele tudott kapaszkodni az ágakba, amikor felfogta, miről van szó. A kutyák szűköltek, odarohantak hozzá, és megnyalogatták a kezét.
Nick bácsi töpörödött arcát halálos sápadtság öntötte el, ahogy azonosította a hátamon heverő áldozatot.
Malcolm?
Biccentettem, és mentem tovább. Szerettem volna minél előbb az épületben lenni.- Mi történt... Billy?
Megfojtották.
Te?
Nem - mondtam. - Nem én fojtottam meg.- Akkor... ki?
Nem tudom - mondtam. - Nem ismersz valakit, aki éjszakánként kötélhurokkal a kezében kóborol, és...
Jézusom! - meredt a Malcolm bácsi nyakát ékesítő hurokra.- Ez... ez...
Nos, ki vele!
Ez... Ferdinánd kötele.
Erre már én is rájöttem.                         »
De hát... Ferdinánd nem tehette, Billy! Ferdinánd nem tesz ilyet.
Müyet?
Ferdinánd nem öl... embert. Soha! Ferdinánd csak kutyákat...
És ha kutyának nézte?
c 1
Ó aNick bácsi szemét elfutották a könnyek.
Higgy nekem, Billy! Kérlek... biztosan nem Ferdinánd volt. Megigazítottam a hátamon Malcolm bácsit, és amennyire tudtam, megvontam a vállam.
Teljesen mindegy, mit hiszek. Nem rólam van szó. Shark mit fog hinni - ez itt a kérdés!
Te... láttad?
Nem láttam. Semmit sem láttam.- Hol... találtál rá?
Ügy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést.
Mi történt Ferdinánddal, miután visszatértetek a mocsártól?
Lement... aludni.
Most is lent van?
Most... is.
Láttam rajta, hogy hazudik. Méghozzá nagyon ügyetlenül. Anélkül, hogy letettem volna Malcolm bácsit, fél kézzel elkaptam a kis ember kabátját.
Az igazat akarom haliam!
Fickándozott ugyan egy keveset, de minden különösebb meggyőződés nélkül.
Jaj, Billy, ugye tudod, hogy én szereztem neked mindig friss vért. Most is van, szólj, ha kell...
Köpök a vérre. Arra felelj, hol van Ferdinánd?
El... tűnt. Ő nem tehette. Még sohasem...
Mikor tűnt el?
Még az éjszaka. Lementem, hogy... ellenőrizzem... nem volt a... helyén... Féltem és... elmentem hozzá.
Kihez?
Peggyhez.
Ne kelljen minden szót ügy húzni ki belőled, Nick bácsi!
Peggy sem volt... a szobájában. És Malcolm sem.
Hm. Ezen valahogy nem csodálkozom.
A rendőrkocsi közvetlenül a bejárati ajtó előtt állt. Benéztem az ablakán, de nem láttam odabent senkit.
Kinyitottam az ajtót, s ügyesen forgolódva beoldalaztam Malcolm bácsival a haliba. Még benn sem voltunk egészen, máris éles sikoltás szállt szembe velem.
Jézusom, Billy, mi történt?
Az ebédlőterem ajtajából néhány fehér fityulával keretezett arc bámult ránk, de amikor Malcolm bácsit megkönnyebbülve a falhoz támasztottam, ijedten szétrebbentek.
Rebecca szájára szorítva a kezét, leszédelgett a lépcsőn.
Uramisten, Billy, ki ez? Malcolm?
A kérdés költőinek tűnt, ezért nem is válaszoltam rá. Rebecca nem törődve Nick bácsival, odatántorgott hozzám és a fülemhez hajolt
Vigyázz... Rilly. Itt vannak!
A lejárati lépcső tetején éppen ekkor bukkant fel Shark, gyűrött ballonkabátban, a mögötte szomorúan bámészkodó Nelson őrmesterrel. Amikor meglátott bennünket, felfüggesztette a levonulást és csípőre tette a kezét.
Mr. McLoad! Micsoda meglepetés! Épp az imént próbáltuk megtalálni a szobájában.
Sajnálom, hadnagy. Nem voltam ott.
Azt látom. Mindenesetre, örülök, hogy megkerült... És amint látom, Mr. Malcolm is. Bár... neki mintha kevésbé örülnék.
Megcsóválta a fejét, és folytatta a közeledést. Akárcsak Nelson.
Mintha kissé törődöttnek látszana, Mr. McLoad.
Ami azt illeti, az is vagyok.
Pedig a szép, nyugodt környezet, a lágyan fodrozódó tavacska megnyugtatja az embert. Hol töltötte az éjszakát, Mr. McLoad?
Többnyire az ágyamban.
Többnyire? He? Ez jó. Ezt megjegyzem magamnak. Többnyire. És amikor nem volt ott többnyire?
Másutt.
Egészen közel jött hozzám, és fenyegetően a képembe bámult.
Mr. McLoad, ön az éjszaka ki akarta fuvarozni az állomásra Miss Judy és Miss Kitty McLoadot. így van?
így, de...
Megtudhatnám, miért nem érkeztek meg a céljukhoz?
Mert... belerohantam a kocsival a mocsárba. Baleset volt. Kinyiffant a fékem.
Komor képpel bólogatni kezdett.
Baleset. Természetesen az. Csakhogy... van egy kis bibi a dologban, Mr. McLoad.
Bibi?
Megtaláltuk a kocsit. És á két holttestet is.
Ilyen... hamar?
Az a helyzet, hogy megvizsgáltuk az autót, Mr. McLoad. És tudja, mire jöttünk rá? Talán nem lenne szabad elmondanom, én mégis megteszem... Hogy nincs annak az Oldsmobilnak semmi baja.
Hogyhogy nincs semmi baja? - háborodtam fel. - Igenis van, méghozzá akkora baja, hogy nagyobb már nem is lehetne.
Ön szerint.
Naná, hogy szerintem. El tud képzelni nagyobb bajt egy Oldsmobilon, mint hogy nem fog a fékje, és beragadt a gázpedálja?
Egyszerre?
Persze hogy egyszerre!
Ördöge van, nem tudok. Mr. McLoad, meg kell mondanom őszintén, annak az Oldsmobilnak tökéletes a fékje, a gázpedálja pedig, ha ez egyáltalán lehetséges, még tökéletesebb.
Akkor?...
Hát éppen ez az! Ez az akkor. Akkor, fel kell tennem a kérdést, vajon mi történhetett ma, az éjszaka kellős közepén, a mocsár mellett?
Éppen most említettem...
Mielőtt bármit is kiejtene a száján, Mr. McLoad, fel kell hívnom a figyelmét, hogy minden, amit mostantól fogva mond, felhasználható ön ellen. Kíván kapcsolatba lépni az ügyvédjével?
Egyelőre nem. Tudni szeretném, mit találtak még... a mocsárban ...
Nem hiszem, hogy el kellene titkolnom ön előtt, Mr. McLoad. Két holttestet. Kitty és Judy McLoad holttestét.
Szegény Kitty és... Judy... Istenem!
Bizony szegények. Annál is inkább, mivel gyanítható, hogy... nos, nem úgy haltak meg, ahogy gondolni lehetne.
Ne...em?
Nem bizony. Az előzetes vizsgálatok azt mutatják, hogy már halottak voltak, amikor a vízbe kerültek. A boncolás ugyan még hátra van, de bizonyos jelekből arra következtetek, hogy nincs víz a tüdejükben. Az pedig tudja, mit jelent?
Bizonyos értelemben...
Minden értelemben, Mr. McLoad. Minden értelemben azt jelenti, hogy amikor a vízbe kerültek, már halottak voltak. Azaz, még a parton ölték meg őket. Úgy értem, hogy alaposan fejbe csapták őket valamivel. Például egy franciakulccsal. Mit szól az ötletemhez?
Ostobaság!
Biztos benne? Figyeljen ide, Mr. McLoad. Tegyük fel, hogy valaki, természetesen eszem ágában sincs azt állítani, hogy ön, hiszen a boncolás még meg sem történt, sétakocsikázásra indult a lányokkal az Oldsmobilon. Hogy miért, azt most ne firtassuk. Beszálltak és elindultak, mondjuk, merő véletlenségből az állomás felé. Közvetlenül a mocsár mellett a kocsi leállt. Vezetője, természetesen eszem ágában sincs feltételezni, hogy ön volt az, Mr.
McLoad, egyelőre még nincs, motorhibát imitált. Megkérte a lányokat, szálljanak ki, és nézzék meg, hogy ityeg a fityeg.
A mit sem sejtő, ártatlan leánykák belebámultak a motorba, a gonosz vezető pedig kezében egy csavarkulccsal, mögéjük lopódzott és agyoncsapta őket. Még elgondolni is szörnyű, nem?
Rettenetes - bólogattam.
Ezután bepakolta őket a kocsiba, a mocsár felé fordiitotta az Oldsmobilt, gázt adott, s a láp előtt közvetlenül kiugrott a járgányból. Az Oldsmobil kapálódzott még egy darabig, aztán a víz alá süllyedt. A tettes arra gondolt, beletelik néhány napba, amíg kihalásszák, ismerve a vidéki rendőrség lassú észjárását. Nem igaz?
Feltétlenül.
Erre nem vártam helyeslést. Na, mindegy. Ha nincs ugyanis feltételezett bűntény, a rendőrség nem strapálja magát. Majd a tűzoltók, ilyesmi. Ez alatt az idő alatt pedig sok minden változhat, főleg ami a holttestek állapotát illeti. S még ha fel is fedeznék a fejükön a sebet, mit bizonyítana? Zuhanás közben is kaphatták, nem igaz?
De még mennyire az!
Csakhogy most még egészen frissek a sérülések, és a lányok is jó állapotban vannak. Akár egy közepesen tapasztalt szakértő is meg tudja mondani, mi történt az éjszakában. Apropó, nem akarna valamiféle vallomást tenni, Mr. McLoad?
Eszemben sincs - mondtam szárazon. - Minden úgy történt, ahogy elmeséltem.
Hogy is történhetett volna másként? Jó, ne feszegessük tovább ezt a kérdést. Tudja, mi foglalkoztat megállás nélkül, mióta csak átléptem e ház küszöbét?
Boldog lennék, ha megtudhatnám.
Hogy a halálesetek, amelyek az utóbbi időben a McLoad-kastélyban előfordultak, valamilyen módon mind kapcsolatban állnak önnel.
Miért ne állnának? - vontam meg a vállam. - Ugyanúgy, ahogy a többiekkel is. Elvégre McLoad vagyok, és jelenleg itt élek a McLoad-ház fedele alatt. Arra azért igencsak kíváncsi lennék, hogy például Trevor McLoaddal hogy hoz összefüggésbe. Amikor meghalt, éppen Tongán tartózkodtam, az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének tagjaként. Tonga pedig jó pár ezer mérföld innen, még légvonalban is.
Shark megvakarta az orrát, és ködös szemmel bólintott.
Igen, igen. Trevor McLoad egyelőre kilóg a sorból. Meg kell találnom az összefüggést. De megtalálom, arra mérget vehet. Szóval... vegyük csak Elvira nénit, azaz Miss Elvira McLoadot. Nem csodálatos, hogy éppen az ön szobájában kötötte fel magát?
Egyáltalán nem. Elvira mamát vonzották a családi rejtelmek. Az a szoba számára nem az én szobám volt, hanem Gregor és Katharina McLoad szobája. És a vámpírok szobája.
Vámpírok? Ez jó. Erről még beszélünk. Most vegyük inkább Róbert McLoadot. Állítólag sülve-főve együtt voltak.
Ez azért enyhe túlzás.
Majd elválik.
Remélem, Frederic bácsit nem akarja a nyakamba varrni?
Miért ne? Az a kisfiú... alaposan el volt kábulva. Lehet, hogy hipnotizálták, lehet hogy... de mindegy. Apropó. Most látom csak, hogy hozott nekünk egy ajándékcsomagot. Ki a címzett?
Alighanem ön, hadnagy.
Köszönöm szépen, nagyon köszönöm. Hozasson egy pohár vizet a hölgynek, Nelson! Vagy inkább valami erősebbet akar, aszszonyom? Rebecca lihegett, és leroskadt egy székre.
Ha kaphatnék egy... jeges whiskyt.
Intézkedjék, Nelson. Szóval, én vagyok a címzett? És ki az illető, Mr. McLoad?
Mintha nem látná. Malcolm bácsi, azaz Malcolm McLoad.
A kastély ura?
Mind ez idáig.
Ezt hogy érti?
Úgy, hogy mostantól kezdve én vagyok az. A whiskyt is tőlem kellett volna kérnie, de csak tessék, tessék: ami az enyém az önöké
is.
Tudja maga egyáltalán, mit beszél?
Naná, hogy tudom - bólintottam. - Malcolm bácsival kötöttem egy megállapodást, melynek értelmében halála után én veszem át a McLoad-vagyon kezelését.
Hm. Mikor történt a megállapodásuk?
Ha jól emlékszem, tegnap. Mosolygott, és megcsóválta a fejét.
Ezek szerint, Mr. Malcolm McLoad nem egészen huszonnégy órával élte túl, hogy egyezséget kötött önnel. Bámulatos gyorsaság.
Rövid az élet, hadnagy.
Nelson visszaérkezett egy üveg whiskyvel. Rebecca jó háziaszszonyhoz illően kiöntötte az italt. Én kapva kaptam az alkalmon, Shark is, egyedül Nelsont kellett noszogatni, hogy fogadja el. Végül a hadnagy biccentésére ő is megmarkolt egy poharat.
Shark ivott, aztán sötéten nézett rám.
Csak nehezíti a dolgát, Mr. McLoad, ha nem akarja elmondani az igazat. Az őszinte vallomás mindig meghatja az esküdteket
Örömmel hallom.
Hogy jutott a birtokába Mr. Malcolm McLoad holtteste?
Jó kérdés. És szakszerű. Mert valóban a holtteste jutott a birtokomba.
Hol?
A kriptában. Egy bronzkoporsóban.
Rebecca sóhajtott, és rosszul lett. Hiába volt a jeges whisky, úgy fordult le a székéről, mint Costello őrmester, Pepete kilencedik pohár, bogyókból rothasztott bora után.
Mivel mégiscsak az én menyasszonyom volt, nekem kellett törődnöm vele. Felnyaláboltam, lefektettem egy kanapéra, s kigomboltam blúza legfelső gombját. Éppen azon töprengtem, hogy tovább is gomboljam-e, amikor megrázkódott, és kinyitotta a szemét.
Ne... Kérlek, ne! Menj innen, Billy! Úgy tettem, mint aki nem jól hall.
Menjek? Miért? Hiszen...
Félek tőled. Majd... megbeszéljük. Most... menj! Kénytelen voltam távolabb letelepedni. Rebecca szégyenlősen
elmosolyodott, és megigazította a blúzát.
Bocsásson meg, hadnagy. Szörnyű... lelkiállapotban vagyok. Ön bizonyára nem tudja megérteni...
Pontosan megértem, asszonyom - adta a gáláns lovagot Shark. - Előbb a férje, aztán a vőlegénye, most pedig...
Erről nem akarok beszélni! - suttogta sápadtan Rebecca.
Ahogy óhajtja. Tehát - fordult ismét felém a hadnagy. - Azt állítja, hogy Mr. Malcolm McLoadot egy bronzkoporsóban találta? Hogy jutott egyáltalán eszébe bemenni a kriptába?
Egy vámpírt követtem.
Mondja még egyszer!
Egy vámpút követtem - ismételtem engedelmesen. - Tudja, mi a vámpír? Vérszívó.
Hm. Hogy találkozott egyáltalán ezzel az izé... vámpírral?
Jó vicc. Éjszakánként a véremet szívja.
Hogy kerül be a szobájába?
Többnyire az erkélyen át.
És... hogy szívja a vérét?
Megvan a speciális technikája. Megmutathatom a nyakán?
Maga csak ne mutogasson semmit! Szóval, követte a vámpírt. Aztán mi történt?
Pl
Nyomát veszítettem.
Ez roppant érdekes. Hol veszítette a nyomát?
A kriptánál.- Erre maga?
Gyanítottam, hogy bemászott a koporsóba. A vámpírok ugyanis ott alszanak. Legalábbis nappal. Csak az éjszakát kedvelik...
Mit látott, amikor belépett a kriptába?
Lényegében semmit. Csak két bronzszarkofágot. Az egyik... mintha mozgott volna.
Mozgott?
Ügy láttam. Arra gondoltam, talán belebújt a vámpír, és éppen most helyezkedik el benne.
Aha. Erre mit csinált?
Arra gondoltam, kinyitom a tetejét, és belenézek.- Kinyitotta?
Nem volt egyszerű. Ugyanis egy rejtett szerkezet hozza működésbe a tetőt. Időbe telt, amíg megtaláltam. S amikor megtaláltam.. . éppen jött a vámpír.
Felemelte az ujját, és megálljt intett.
Várjon csak, várjon! Az előbb mintha arról lett volna szó, hogy a vámpír a koporsóban volt. Eszerint több vámpír is mászkál a környéken?
Lehetséges. Miért is ne? Ezúttal azonban aligha erről van szó. A vámpír ugyanis nem feküdt a koporsóban. Erről akkor győződtem meg, amikor végre sikerült kinyitnom a szarkofág tetejét.
Ne feszítse a húrt, ember!
A vámpír majdnem elkapott. Ott kiabált a hátam mögött a ködben. A szarkofág teteje félrecsúszott, én beugrottam, a tető visszacsúszott a.helyére. Ekkor vettem csak észre, hogy valaki már van odabent. Előbb arra gondoltam, mégiscsak egy vámpír, aztán meggyőződtem róla, hogy nem az, hanem Malcolm bácsi.
Azt akarja bemagyarázni nekem, hogy Mr. Malcolm McLoad bent feküdt a koporsóban?
Márpedig ott feküdt. Holtan, nyakán a kötéllel Megfojtották, hadnagy. És nem én, arra mérget vehet.
Hogy mászott ki a szarkofágból?
Elég körülményesen. Ámbár nem hiszem, hogy ez lenne most a legfontosabb tisztázandó kérdés.
Hm. Ebben igaza lehet. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy nem hiszem el egyetlen szavát sem. Egy árva, huncut szavát sem. Ha azt állítanám, persze csak csendben és halkan, hogy ön
megölte Malcolm McLoadot. Lehet, hogy a kriptában, ki tudja? Aztán a vállára vette, és be akarta csempészni a kastélyba!
Miért az ég szerelméért?
Hogy, mondjuk, felakassza a maga szobájában. Oda, ahol Elvira néni is felkötötte magát. Jó kis terv volt, meg kell hagyni.
Jó kis terv?
Ugyan már, Mr. McLoad! - fakadt ki dühösen. - Maga egészen pontosan tudta, mit csinál! Megfojtotta Mr. Malcolmot, ezzel a kötéldarabbal, aztán elhatározta, hogy eljátssza ugyanazt, amit az öregasszonnyal egyszer már eljátszott. És a magyarázata is ugyanaz lesz. Az ön szobája szent helynek számít  olyasmi, mint a legendás elefánttemető. Ha valaki közeledni érzi a halálát, egyszerűen felkeresi a szent helyet, és meghal. Ha nincs türelme várni, felköti magát. Ezt akarta elhitetni velünk. Csak éppen belénk futott... Igaz?
Ha akartam volna, korábban is visszafordulhattam volna Malcolm bácsival. Észrevettem a kocsijukat.
Lárifári! Az ablakból figyeltük, és fényképeztük. Vártunk magára, Mr. McLoad. És ha még hozzáteszem, hogy ön már gyermekkorában is elkövetett néhány gyilkosságot...
Azok már rég elévültek, hadnagy.
Ennek ellenére az esküdtekre hatni szoktak az előzmények. Aki egyszer gyilkolt, megteheti másodszor, sőt sokadszor is. A Vérengző neve nem cseng jól a bíróságokon. Ha tudni akarja, a kriminalisztikai tankönyvekbe is belekerült.
Hízelegne a hiúságomnak, ha én követtem volna el őket, de... nem én voltam.
Lárifári!
Figyeljen ide, hadnagy. Ismeri a gyilkosságok történetét?
Amennyire kell, annyira igen.
Dokumentumok vannak a kezemben, hogy nem én öltem meg azokat az embereket. És az apámat sem.
Igazán kíváncsi lennék rá, honnan vannak a bizonyítékai.
A... vámpírtól kaptam őket.
Rebecca felcsuklott, és ismét távolabbra húzódott tőlem. Mintha bizony magam lennék a vámpír, és az ő vérére szomjaznék. Shark megcsóválta a fejét, és mosolygott.- Hol?
A könyvtárszobában.
Gondolom, láthatatlan dokumentumokról van szó. Csak ön tudja olvasni őket, nemdebár?
Csak úgy csepegett a gúny a hangjából.
Amiket a vámpírtól kaptam, korabeli újságkivágások voltak,
I
hadnagy. Ha gondosan elolvassa őket, talákiéhány részletet bennük ... amelyek meggondolkoztatják majd.
Igazán kíváncsi lennék rájuk. Nem tudna kapásbői mondani néhányat?
Miért ne tudnék? Emlékszik, akkortájt hány gyilkosságot
varrtak a nyakamba?
Egészen pontosan nem.
Akkor szíves engedelmével felidézem őket. Első áldozatom Charles bácsi volt.
Úgy van.
Charles bácsit a kriptában öltem meg. Együtt mentünk be és, ott végeztem vele. Aztán, mivel az ajtó becsapódott mögöttünk, nem tudtam másképpen elhagyni a kriptát, csakis az ablakon át A kis ablakon át. így van?
Persze hogy így.
Csakhogy, később, ebből semmire sem emlékeztem. Hiába kérdezgettek akármit, nem emlékeztem rá.
A Vérengző általában nem emlékszik arra, amit elkövetett. Transzban vagy mifenében cselekszik.
Roppant érdekes, hadnagy. Ön nem hisz a vámpírokban  a Vérengzőben, a Vérengző transzában azonban igen?
Semmi köze a dolognak ahhoz, hogy én miben hiszek. Folytassa!
Akadt egy szemtanú, aki látott, amint kimásztam az ablakon, kezemben a karddal. Marcus Donovan, a kertész. Csakhogy az ő vérében később alkoholt találtak, és nem vették figyelembe a vallomását. Elvégre nem is volt szükség rá. Azon az ablakon csak egy kisgyerek férhetett ki
Más nem is.
Téved, hadnagy.
Shark felugrott, és türelmét veszítve rám ordított.
Dehogy tévedek! Egyáltalán nem tévedek! Látta maga egyáltalán azt az ablakot? Csak egy gyerek férhet ki rajta!
Vagy, egy... akkora felnőtt, mint egy gyerek!
Riadt, süket csend ülte meg a szobát. Shark rám meredt, akárcsak Rebecca.
Jézusom! - suttogta Rebecca, szája elé kapva a kezét - Nick! Hogy erre... nem gondolt senki!
Pszt - suttogtam felé lágy mosollyal az arcomon. - Nevet ne említs, édes. Akkortájt mindenki meg volt győződve róla, hogy mivel a kard az én kezemben volt, holtbiztos, hogy én öltem meg Charles McLoadot. Más lehetőség eszükbe sem jutott. Pedig Marcus Donovan csak egy kis árnyékot látott kimászni a kriptaablakon. Később nálam találták meg a kardot. Mintegy harmincméternyire a kriptától. Mit szól hozzá, hadnagy?
Folytassa!
Következő „áldozatom  a tanító. Ismét egyetlen tantíja volt a cselekedetemnek: Marcus Donovan, a kertész. Ő látta, amint kiugrottam az ablakon. Még utánam is kiáltott, de nem álltam meg. Később aztán azt állította, hogy amikor kivetettem magam a szobából.. . nem volt kard a kezemben. Csak amikor felbukkantam, azaz felfedeztek a tanító hullája mellett, akkor került elő a szamurájkard. Hogy pontosítsuk a dolgot, hadnagy: valaki kivetette magát az ablakon, akinek nem volt kard a kezében. Donovan követte a kriptáig - ott azonban nem talált senkit. Öt perccel később a tanító holtteste mellett bukkantak rám, kezemben a karddal. Ön szerint hány méter innen a kripta?
Van vagy ezerötszáz.
El tudja képzelni, hogy egy ötéves kisfiú kiugrik a kastély ablakán, fut ezerötszáz métert, megkerüli a kriptát, visszaszalad a kastélyhoz, bemászik az első emeleti ablakon, kezébe veszi a kardot, bámulja a lefejezett hullát, s ezalatt mindössze öt egész perc telik el?
Shark sóhajtott. Nehezen tudta elképzelni. Mint ahogy Rebecca sem. Ajkai szétnyíltak, s mint itatóspapír a tintát, úgy itta minden szavam.
Mivel Marcus Donovan vérében ezúttal is annyi alkoholt találtak, hogy kocsmát lehetett volna nyitni belőle, nem vették figyelembe a vallomását.
Hm.
Harmadik áldozatom az apám volt. Őt már tőrrel tereltem át a másvilágra. Ráadásul egyetlen tanúja sem volt a gyilkosságnak. Nem lepi meg, hadnagy?
Miért lepne meg? A gyilkosságok jó részének nincs tanúja. Sajnos.
Mégis, mindenki már az első szóra elhitte, hogy én voltam az!
Persze hogy elhitte! Kit találtak az apja mellett véres késsel a kezében? Magát vagy engem?
Csakhogy ez még egyáltalán nem bizonyíték. Bárki megölhette. Érti? Bárki! Tudja, miért hitte mindenki, hogy én tettem el láb alól az öregemet?
Mondja ki bátran! Feszült figyelemmel hallgatom!
Mert meg voltak győződve arról, hogy az előző gyilkosságokat is én követtem el. Márpedig, aki kétszer gyilkolt, annak harmadszorra is megszaladhatott a keze. Az a gyanúm, hadnagy, hogy nem
I
is végeztek komolyabb nyomozást az öregem körül. A helyszínen elkapták a tettest, aki már kétszer... s a többi. Miért strapálták volna magukat, nem igaz?
Shark elgondolkozva hallgatott. Nyilvánvalóan töprengésre késztette, amit mondtam.
Következnék negyedik, feltehetően utolsó gyilkosságom. Ez esetben testvéremet, Randolphot öltem meg, méghozzá egy póniló miatt. Aki három embert megölt, megölhet egy negyediket is...
Tanúk voltak rá - mondta Shark mogorván.
Csak egy: ismét Marcus Donovan. Tudja, mit látott a kertész?- Mit?
Egy kis fickót, amint a tóba löki a testvérét.- Na és?
A történetet készpénznek vették. Marcus Donovan szavahihetőségét ugyanakkor kétségbe vonták. Nem tartja furcsának?
Shark sokat sejtetően hallgatott, Rebecca azonban nem. Felült a pamlagon, és felém nyújtotta a kezét.
Gyere ide, Billy! Engedelmesen odamentem.
Meg tudsz nekem bocsátani?
Megbocsátani? Miért, Rebecca?
Mert egy másodpercig is kételkedtem benned. Azt hittem... te voltál a Vérengző, és hogy most is... Ahogy behoztad Malcolm bácsit a hátadon, kénytelen voltam azt hinni... Bocsáss meg, Billy!
Mellemre borult, és ott hüppögött egy darabig. Shark és Nelson tapintatosan elfordították a fejüket.
Most már holtbiztos vagyok az ártatlanságodban, drágám. Holtbiztos!
Shark elérkezettnek látta az időt, hogy visszaforduljon. Nelson, mintha sötét árnyéka lett volna, követte a mozdulatát.
Hohó! Álljon csak meg a menet! Kétségkívül elgondolkodtató, amit Mr. McLoad a tudtunkra adott. Ámbár fel nem foghatom.. . miért gyilkolt volna Nicholas McLoad?
Rebecca megigazgatta a haját, s fejének egyetlen erőteljes mozdulatával elhessentette magától a fizikai gyengeséget.
Ez aztán a legkézenfekvőbb, hadnagy úr. Nick bácsi a barrimore-i ághoz tartozott.
Erről tudok - dörmögte Shark. - Ha hiszik, ha nem, egész éjszakát áldoztam a McLoadok családfájára. Hát nem vetett szét az izgalom, mit mondjak! Háromszor is elaludtam közben...
A barrimore-i ág a McLoadok oldalhajtása volt: a blackwilli és a spiringfieldi ág megtűrt mellékága. Bármennyire is becsülték őket
a skót királyi udvarban, soha nem volt rá esélyük, hogy megpályázzák a klán vezető pozícióit. Kicsik voltak, és ezért nem is vették őket komolyan. Pedig a kicsi emberekbe néha több becsvágy szorul, mint a nagyokba.
Ámen - mondta Shark.
Hiába gúnyolódik, hadnagy, így van.
Eszem ágában sincs gúnyolódni - mentegetődzött Shark ~, csak van érzékem a szép szentenciák iránt. Tehát?
Rebecca azt akarja mondani - vettem át a szót- , hogy Nick bácsi Amerikában akarta végrehajtani, ami őseinek Skóciában nem sikerült. Átvenni a hatalmat mindhárom McLoad ág, s ami ezzel együtt jár, a hatalmas McLoad vagyon felett. Ezt pedig csak úgy érhette el, ha... kiirtja a többi McLoadot. Sorban egymás után. Kíváncsi lennék rá, vajon nem 6 maga találta-e ki a Vérengző legendáját?
Semmi esetre sem - vágott közbe Rebecca. - Ez régi, ír történet!
Akárhogy is van, Nick bácsinak ragyogó ötlete támadt. Életre keltette a Vérengzőt, azaz engem. Megölte az áldozatokat, s olyan helyzetet teremtett körülöttük, hogy mindenki rám gyanakodjék... Én pedig engedelmes eszköz voltam a kezében.
Vajon... miért?
Erre is van bizonyos elképzelésem. Gyerekkoromban ugyanis... hajlamos voltam a hemorfliára. Ezért aztán Nick bácsi vérrel itatott.
Mi?!
Rebecca, Shark és Nelson rémülten meredtek rám. Nelson arca kezdett elszürkülni, mint egy miami délután közvetlenül hurrikán előtt.
Csak első hallásra túnik szörnyűnek. Shark diszkréten csuklott egyet.
Nekem másodikra is az. Mi a fene ez az egész?
Azt hiszem, régi skót szokás, még a kelták idejéből.
A vérivás?
Ej, hadnagy, ne nevezze egyszerűen vérivásnak! Ezegyrituális gyógymód!
Köszönöm szépen.
Maga nem volt Tongán. Nem látta, amikor Pepete megitta egy kakas vérét. A kakas vére erőt ad.
A fenébe is, nem beszélhetnénk valami másról? Ráadásul itt van Mr. Malcolm McLoad holtteste... Nelson, adjon a hölgynek egy whiskyt.
Nelson őrmester buzgalmában valamennyiünknek töltött egy-egy pohárkával.
Shark egyetlen hajtással itta ki, mintha csak le akarná öblíteni a vér nyomát, amit kelta vagy brit ősei néhány évezreddel ezelőtt rákentek a gégéjükre.
Engem azonban nem lehetett megállítani.
Az a helyzet, hogy Nick bácsi a maga sajátos módján megpróbált meggyógyítani. Gyanítom, hogy tulajdonképpen lóvérre lett volna szüksége, esetleg kelta ősei rabszolgáinak a vérére, de mivel ezekhez az Egyesült Államokban elég körülményes hozzájutni, modern megoldást választott. Vásárolt néhány palack steril vért, és néhanapján megitatott vele...
Jól láttam, hogy Rebeccának megremegnek az ajkai. Talán arra gondolt, soha, de soha többé nem tud úgy megcsókolni, hogy ne gondoljon arra a pillanatra, amikor pint számra nyakaltam az embervért.
Végtére is nincs sok különbség a megivott, és az átömlesztett vér között. Persze csak filozófiai értelemben. Nick bácsi bizonyára hitt benne, hogy a vér majd rendbe hoz.
De hiszen éppen az ellenkezőjére kellett volna törekednie- rebegte Rebecca nehezen lélegezve. - Arra, hogy meghalj!
Semmi esetre sem - tiltakoztam. - Nick bácsinak szüksége volt rám, hogy „elkövessem  a gyilkosságokat. Lehetőleg minél többet. Később úgyis kivontak volna a forgalomból.
Hm. És mit ért el vele?
Várjon csak egy pillanatig, hadnagy! Az volt a kérdése: miért voltam engedelmes eszköz Nick bácsi kezében? Nos, gyanítom, hogy a vér miatt
Úgy érti... rászokott a vérre? Mint a kábítószeresek a narkóra?
Közel jár az igazsághoz, hadnagy, de mégsem elég közel. A vérre aligha lehet rászokni. Legalábbis függőségbe nem lehet kerülni tőle. Nick bácsi azonban a vérrel együtt minden bizonnyal beadott valami mást is...
Kábítószert?
Valamit, amitől használhatatlan állapotba kerültem. Nem emlékeztem rá, mi történt velem. Akár gyilkolhattam is. Csakhogy nem tettem. Ez Nick bácsi dolga volt.
Honnan az ördögből... szedte ezt a vér dolgot?
Magától Nick bácsitól. Mióta csak megérkeztem, vérrel kínálgat. Aztán meg... kicsit belelapoztam a könyvtárban néhány régi
skót könyvbe. És a népi gyógymódok között megtaláltam a vérivást... elsősorban persze lovak véréről volt szó.- Brrr!
Ne higgye, hogy csak a skótok tartották orvosságnak a vért. A sivatag nomádja, ha beteg, tevék vérét issza, az ázsiai pusztalakó pedig lovaiét. A vérivás szokása olyan ősi, mint maga az élet. Régen a vért az élet hordozójának tartották, hiszen akiből kifolyt, megszűnt élni. Azt hitték, a megivott vér új életet hoz a halni készülő testbe.
Hát... ez némiképpen új megvilágításba helyezi az eseményeket - ismerte be Shark. - Egy perújrafelvételhez mindenesetre elég lesz. Apropó, Nicholas McLoad a barrimore-i ág utolsó tagja?
Igen - mondta Rebecca.
Nem - mondtam én.
Mi a fene? - képedt el Shark. - Akkor ki?
Tévedsz, Billy - nyugtatott csendes mosollyal Rebecca. - Én... jobban tudom. Nick bácsi az utolsó.
He? - meredt rám Shark.
Elmondanék egy történetet - sóhajtottam, és lopva Malcolm bácsi hullájára néztem. - Természetesen csak röviden. Nos... valóban volt idő, amikor Nick bácsi volt az utolsó barrimore-i McLoad. Legalábbis ideát az Államokban.
Rebecca arca is elszürkült, mint az előbb Nelsoné. Titkon reméltem, hogy hamarosan visszanyeri a színét.
Volt egyszer a McLoad családban valaki... egy fiatal lány  körülbelül két évtizeddel ezelőtt, hajói számolom. Akkortájt húszéves lehetett... vagy, ha kevesebb, hát nem túl sokkal. Ez a leányka... furcsa vonzalmat érzett a kisgyerekek iránt. Például irántam is. Gyakorta az ölébe vett, simogatott, becézgetett, kisbabámnak, kis vőlegényének nevezett. Gondolom, az öcsémet is, ugyanígy.
Valami... perverzióra gondol? - kérdezte undorodva Shark.
Ó, nem. Egyáltalán nem. Nem erről volt szó... A lány érzelmei tiszták voltak, csak kissé túlzásba vitte a gyerekek tutujgatását. Úgy is mondhatnám, túlburjánzott benne az anyai ösztön. Szerette bennük, hogy olyan kicsik, védtelenek...
Jóságos Isten! - nyögte Rebecca, - Jóságos Isten!
Mi van? - meredt rá értetlenül Shark, - Nem értek semmit!
Azonnal megérti. Ez a lány.,, egyszerűen megőrült a kicsikért ... Nem tudott nekik ellenállni. Boldog volt, ha valamelyik ott csimpaszkodott az ölében... Egyszer aztán, hogy finoman fejezzem ki magam, azt vette észre, hogy Nick bácsi ül benne.
Jézusom - hökkent meg Shark. - Ezt nem mondhatja komolyan!
Ha átsétál a szomszédos pavilonba, márpedig biztos vagyok benne, hogy átsétál, megnézheti Nick bácsi ifjúkori képeit. Nincs bennük semmi visszataszító. Éppen ellenkezőleg. A fiatal Nick McLoad nagyon vonzó, és szemrevaló kis emberke volt.
Jézusom, Billy - háborgott Rebecca, sokkal idegesebben, mint ahogy a helyzet megkívánta volna. - Jézusom! Csak nem akarod azt mondani...
A lighanem azt akarom mondani. A lány addig simogatta a kis Nicket, aki, hangsúlyozom éppen akkora volt, mint egy ötéves kisgyerek, amíg... teherbe nem esett tőle.
Elhűlve meredtek rám, az eszük azonban másutt járt. Bizonyára megpróbálták elképzelni a jelenetet, melynek során a hét törpe egyike teherbe ejti Hófehérkét.
Ez egyáltalán... lehetséges?
Miért ne lenne az? Bár nem értek az ilyesmihez... azt hiszem, a kicsik és a nagyok között... ilyen értelemben nincs különbség.
Rebecca orrcimpái egyre erősebben remegtek, s furcsa módon az ujjai is. Éppen úgy, mintha halálosan fétékeny lett volna Nicholas McLoadra.
És?
Csak találgatni tudok. A lány valószínűleg megpróbált megszabadulni a szégyenétől. Mindent megtett, hogy a magzat meghaljon. Csakhogy abban az időben ez nem volt veszélytelen dolog.
Meghalt?
Nem. Nem halt meg.
És a... magzat?
Ő sem. Csak... súlyosan megsérült. Amikor minden erőfeszítése ellenére is a világra jött, aligha okozott örömet neki. Szellemében és testében egyaránt torz vonásokkal rajzolták fel az istenek az élet rajztáblájára.
Ferdinánd! - robbant ki Rebeccából a megkönnyebbült sóhaj.
Ferdinánd!
Úgy van - biccentettem. - Ferdinánd. Akiről mindenki azt hitte, hogy Nick bácsi Európából hozatta át. Pedig a saját gyereke.
Hol van a fickó? - kérdezte Shark.
Általában Nick pavilonjában. Majd megmutatom.- És a... lány?
Talán sikerült eltitkolni a szégyenét, nem tudom. Nickkel azonban megszakította a kapcsolatot... azt a bizonyos kapcsolatot,
amire gondolok. Nick egyedül nevelte Ferdinándot. A lány pedig később férjhez ment. Igaz, Rebecca?
Rebecca alig figyelt rám. Mintha diadalmas mosoly bujkált volna a szája szegletében. Amikor rászóltam, felriadt s néhány másodpercbe tellett, amíg megértette a kérdésemet.
Hogyan? Ja, igen. Fogalmam sincs róla ki az a lány, Billy. Nekem senki sem beszélt róla.
Maga tudja? - bökött rám Shark.
Természetesen tudom. Peggy néni. Frederic bácsi felesége.
Elhallgattam, és ittam egy fél pohárkával. Vártam, hogy megemésszék a hallottakat. Lassan kezdett is kialakulni bennük valamiféle kép.
És Donovan? - kérdezte Shark. - Mi lett azzal a fickóval... Marcus Donovannal? A jó életbe, hát ő lehetne a koronatanú!
Marcus Donovan kint fekszik a temetőben egy szépen faragott márványkő alatt. Tízezer dollárt tennék egyetlen cent ellenében, hogy nem. természetes halállal múlt ki az árnyékvilágból. Marcus Donovan látott valamit, méghozzá nem is egyszer, amit nem lett volna szabad látnia. Ha én vagyok a gyilkos, megtaláltam volna a módját, hogy örökre elnémítsam.
Azt hiszem, Nicholas McLoad is megtalálta - sóhajtott Shark. - Az exhumálás után mód nyílik a halál okának pontos megállapítására. Ez bizonyos értelemben, más megvilágításba helyezi a dolgokat. Bár... nehéz elképzelni, hogy Mrs. Katharina McLoadot a törpe akasztotta volna fel a gerendára...
Rebecca azonban éleseszűbbnek bizonyult a rendőrségnél. Öszszeráncolta homlokát, és mereven nézett rám.
És Peggy néni, Billy? Mi újság Peggy nénivel? Megnyomkodtam a szemem, és fáradtan biccentettem.
Nos, igen. Peggy néni...
Hol van? - vágott közbe Shark.
Ki tudja? Én mindenesetre az éjszaka találkoztam velük. Ferdinánddal is, és Nick bácsival is.
Hol?
Ez most nem fontos, hadnagy. Rövidesen megpróbálhatjuk előkeríteni őket. Maradjunk csak Peggy néninél...
Oké. Maradjunk.
Peggy néni később férjhez ment Frederic bácsihoz. Gyerekük azonban nem született. Hogy miért, csak találgatni lehet... Peggy néni vallomása majd tisztázza a miérteket. Talán azért, mert... a nem kívánt terhesség megszakítására tett kísérletek tragikus eredménnyel jártak. Frederic bácsi, gondolom, semmiről sem tudott.
Peggy néniben pedig, ahogy múlt az idő, feltámadt a gyermeke utáni vágy és... felkereste Nick bácsit. Alighanem ezután történt valami. Valami, ami... ismét összehozta őket.
Úgy érti, hogy?...
Egészen biztosan nem. Sőt... Peggy büntette Nick bácsit az akkor elkövetett vétkéért. És kényszerítette, hogy szövetkezzék vele. Folytassák együtt a McLoad-ház módszeres kiirtását, hogy az egész vagyon a nyomorék gyereknek jusson, aki különben haláluk után a fogyatékosok otthonában fejezné be földi pályafutását.
Ön szerint Nicholas McLoad közben letett a tervéről? A sok gyilkosságután?
A Peggyvel történt dolog és a nyakába szakadt gyermek miatt aligha folytathatta az öldöklést. Később aztán talán meg is gondolta a dolgot. Csakhogy elkövetett egy hibát... elmondta a régi dolgokat Peggynek. Ő pedig követelte, hogy folytassa, amibe belekezdett.
Eszerint Mrs. Peggy McLoad is gyilkos? Rebecca a szája elé kapta a kezét, és felkiáltott.
A vámpír!
Micsoda?
Ő volt a vámpír! Mennyit panaszkodott Trevor is és Bobby is, hogy vámpír kínozza, s én, szerencsétlen hülye kinevettem őket. Pedig ő volt a vámpír!
Jó, jó, de miért?
Azért, mert mindketten hemofíliában szenvedtek, akárcsak Billy. Peggy felsértette a nyakukat, és hagyta, hogy kifolyjék belőlük a vér... amíg megalvadt, rengeteget veszítettek. Én, szerencsétlen, hogy nem hittem el nekik!
Shark elképedt pillantást vetett a halott Malcolm McLoadra.
Őt is... Peggy McLoad ölte volna meg? .- Ki más?
Túl egyszerűnek tűnik a dolog. Túlságosan is egyszerűnek... El tudnék képzelni például egy másik variációt is.
Éspedig?
Én is mondok egy történetet, Mr. McLoad. Ön hazaérkezik a katonaságtól, részt vesz a temetésen... s akkor megkeresi Nick bácsi és Peggy néni. Azzal a kifejezett szándékkal, hogy a maguk oldalára állítsák. Ez a szövetség, persze, nem kérdőjelezi meg azt, hogy az önnek tulaj donított gyilkosságokat húsz évvel ezelőtt Nick bácsi követte el. Egyszóval, Nicholas McLoad és Peggy McLoad érdekes dacszövetséget kínált önnek. Ha ön segít kinyírni a többi McLoadot, megosztoznak a vagyonon. Ön rövid habozás után
igent mondott. Hogy miért? Természetesen azért, mert akkor még nem tudta, hogy a vagyon így is úgy is az ölébe hullik. Mindenesetre az ötlet Nick bácsié volt. Mit szól hozzá?
Azt, hogy szemenszedett ostobaság. Talán még azt is feltételezi, hogy... menyasszonyom, Rebecca McSkeane is...
Miért ne tételezhetném fel?
Rebecca csak bágyadtán legyintett, én viszont kötelességemnek éreztem, hogy felháborodjak.
Ezt egyszer s mindenkorra...
Shark hátat fordított, és Malcolm bácsi holttestével kezdett foglalatoskodni.
Mindenesetre megkérem magukat, hogy egyelőre ne hagyják el a házat. Hol találok egy telefont?
Mogorván az emeleti lépcsőfeljáró felé mutattam. Shark felemelkedett a holttest mellől, leporolta a nadrágját, udvariasan mosolygott, és felsietett a lépcsőn. Nelson habozott néhány másodpercig, majd követte.
Egyedül maradtam Rebeccával.
Rebecca arcán álmodozó kifejezés ült, s valami furcsaféle mosoly, amit még soha nem láttam rajta.
Többek között éppen ez a mosoly késztetett arra, hogy odatelepedjek mellé a pamlagra.
Billy?
Tessék, Rebecca.
Mit szólsz... mindehhez?
Ahhoz, hogy Nick bácsi és én szövetséget kötöttünk?
Mindenhez, Billy. Mindenhez, ami elhangzott!
Ostobaság.                                                 Ó   ,
Hajlandó lennél megesküdni rá?
Kételkedsz bennem, Rebecca?
Fáradtan a vállamra hajtotta a fejét, és jó néhány másodpercig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
Ne haragudj, Billy, de... néha úgy érzem magam, mint a tengerparti fövény, amelyen átcsapkodnak a hullámok. Hol a nap van felettem, hol a súlyos, mindent elmosó víztömeg. Néha azt hiszem, minden világos... aztán újra összekuszálódik minden. Eleinte kételkedtem benned, aztán amikor elmondtad, hogy... Nick bácsi miket művelt... úgy éreztem, mintha a nap sütött volna. Most pedig ismét mintha beborult volna.
Sajnálom, Rebecca. Mit kellene tennem, hogy meggyőzzelek?
Azt hiszem... semmit. Sőt... biztos vagyok benne, hogy semmit. Igazán nem te öltél... gyerekkorodban?
Igazán nem én.
Nick bácsi?
Minden bizonnyal. A rendőrség majd kideríti. Megvannak az
eszközeik hozzá.
Én tudok valamit... Billy.
Mit, Reb?
Azt a kertészt... Marcus Donovant meggyilkolták! Egyáltalán nem lepett meg a dolog, mégis, mintha hideg hullámok futottak volna át rajtam.
Honnan tudod?
Trevor mesélte, hogy állítólag... leszúrták. A mocsár mellett. Valami falusi muriról tért haza, alaposan elázva. Aztán beleszaladt valakinek a késébe. Sohasem találták meg a tettest. Azt gyanították, hogy összeszólalkozott valakivel egy lány miatt.
Ez sok mindent megmagyaráz, Rebecca - mondtam, és megsimogattam az arcát. - Újabb bizonyíték, hogy valóban nem én öltem!
Hiszel a vámpírban, Billy? Vagy csak...
Vagy csak?
Rám nézett, szemét a szemembe süllyesztve.
Te találtad ki az egészet, hogy... eltereld vele magadról a figyelmet?
A vámpír... valóban létezik, Rebecca.
Úgy gondolod, ő ölte meg Trevort?
Úgy gondolom, igen.
És Bobbyt?
Biztos vagyok benne, hogy Bobbyt is a vámpír ölte meg.
És a többieket? Elvira nénit, Frederic bácsit, a lányokat, Malcolm bácsit?
Azt hiszem, őket nem. Egy részüket biztosan nem.
Akkor ki?
Valaki más.- Nick bácsi?
Nem hiszem. Nick bácsi bármennyire is igyekezett volna, aligha tudta volna például Malcolm McLoadot beemelni a bronzkoporsóba...
Ha egyáltalán ott találtad meg!
Egyszeriben megváltozott a szeme színe. A lágy, hívogató kékség keménnyé fagyott benne, s úgy fúródott a szemembe, mintha acéltű nőtt volna a pupillája helyén.
Mit akar ez jelenteni, Rebecca?
Csak azt, drága vőlegényem, hogy amint látom, itt már élethalálharc folyik.
Az bizony meglehet - ismertem be. - Nagyon helytálló a megállapításod, Reb. Élethalálharc a villamosszék ellen. Ragyogó!
Én nem találom ilyen ragyogónak. Ez az undorító rendőr... bármelyikünket szívesen beleültetne. Például téged is. Remélem, nem akarsz belecsücsülni, Billy?
Egyáltalán nem - biztosítottam mosolyogva. - Mindent megteszek, hogy elkerüljem.
Ennek örülök. Csakhogy... ha jól értettem Shark hadnagy szavait, nemigen akar kiengedni a markából. Gondolj csak vissza rá, miket mondott. Hogy Nick bácsi, Peggy néni és te...
Ezt bizonyítani is kell!
Természetesen, Billy. Természetesen. Én a te helyedben... megpróbálnék megragadni minden alkalmat. A segítő kezet például. Amely... aranyra váltható.
Hiszen ezt teszem én is, Reb - mondtam csodálkozva. - Azt akarom, hogy te és én...
Előbb tisztáznod kell magad, Billy! - csattant fel. - Nem szeretnék harmadszorra is... Ugye megérted?
Természetesen, Rebecca.
Valamire még nem válaszoltál... Ha nem hiszel Nick bácsi bűnösségében, sem Peggy néniében... Ferdinándéban hiszel?
Az övében sem, Rebecca. Az Oldsmobillal manipulált valaki... Valóban nem fogott a fékje, és valóban beragadt a gáz... Erre pedig Ferdinánd nem lett volna képes. Arra még kevésbé, hogy éjszaka, a baleset után lemásszon a vízbe, és kijavítsa a hibát...
Rebecca keze enyhén megremegett a kezemben.
Akkor... már csak ketten maradtunk, Billy.
Ketten, Rebecca.
Tehát vagy én vagyok a gyilkos, vagy te. így gondolod?
Nem is tudom, Reb. Mindenesetre a logika kemény dolog...
Azt hiszed... én öltem? Én öltem meg Frederic bácsit, Malcolm bácsit...
Nem hiszem, Rebecca.- Akkor te?
Elhiszed, ha azt mondom, hogy én sem? Ismét megremegett a keze a kezemben.
Akkor ki? Hiszen már minden lehetőséget kimerítettünk. Csendesen mosolyogva megráztam a fejem.
A kriptáról megfeledkeztél, Rebecca. Tommy egyszer azt
Ó
mondta, hogy érzi: minden gonosz onnan jön... A kripta öl, Rebecca.
Összeszorította a száját, és kivonta a kezét a kezemből.
Éppen ebben a pillanatban lépett a szobába Shark és Nelson őrmester.
Shark komor volt  ha lehetséges, egy fokkal még annál is komorabb, mint amikor magunkra hagyott bennünket. Széles buldogképén, különösen a szája sarkában, ideges táncot jártak az izomcsomók. Nelson a bejárati ajtóhoz lépett, kinyitotta, s óvatosan kilesett rajta. Mivel volt már gyakorlatom az effélékben  azonnal észrevettem, hogy kigombolta a pisztolytáskáját.
Shark ránk nézett, és habozott. Mintha azt mérlegelte volna, mennyit mondjon el abból, ami a begyét nyomta.
Beszéltem a rendőrséggel. Sajnos... valaki beleköpött a levesünkbe.
Éreztem, hogy jéggé dermed bennem valami. Ha nem jön be, amire számítok, könnyen a villamosszékben találhatom magam.
Azt a parancsot kaptam, hogy... vigyázzunk magukra. Illetve... az egész kastélyra... amíg a többiek... ráérnek.
Mivel nemrégen még katona voltam, úgy is forgott az agyam, mint a katonáké. Nem tudtam elképzelni más okot, ami miatt vigyázni kell ránk, minthogy a japánok megfordították a háború menetét, és partra szálltak az Államokban. Mit jelentene különben az a hülye félmondat, hogy majd ha ráérnek. Mi az, hogy a rendőrség nem ér rá kinyomozni egy több gyilkosságból álló bűnsorozat tettesét?
A... japánok?
Shark értetlenül nézett rám.
Japánok? Nem tudok róla... Bár Country Cityben mindenféle szemét népséget összegyűjtöttek.
Kik?
Ja, hogy még nem mondtam? Fegyenclázadás tört ki a Country City-i börtönben... Nyolc pasas meglépett. Minden valószínűség szerint bevették magukat a mocsárba... Az is elképzelhető, hogy néhányan erre tartanak. A rendőrség minden erőt a börtön környékére és a mocsárra koncentrál. Arra kérik... hm... magukat, hogy néhány óráig maradjanak veszteg, és lehetőleg a parkba se mászkáljanak ki. Nelson őrmester majd értesíti a személyzet... hm... itt maradt tagjait.
Nelson engedelmesen bólintott, majd Rebecca utasításait követve elhúzta a csíkot.
Hosszas, bizonytalan hallgatás ereszkedett ránk. Odakint ködbe fulladt a délelőtt. A ködgomolyagok dacolva a nappal, körülvették a házat.
Úgy gubbasztottunk a hall közepén, mint némasági fogadalmat tett szerzetesek. Shark időről időre türelmetlenül az órájára pislantott. Rebecca kifejezéstelen tekintettel a semmibe meredt. Ami engem illet, megpróbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Tudtam, hogy igen veszélyes játékot játszom, amelyben az életem a tét.
Shark volt az, aki végül is megtörte a hallgatást.
A fenébe is - dörmögte, feltápászkodva a karfa nélküli, kényelmetlen székről. - Ez a rohadék köd. Nehéz lesz észrevenni a fickókat! - Csóválgatta még egy kicsit a fejét, aztán Rebeccára nézett. - Számíthatok a segítségére, asszonyom?
Rebecca mintha álomból ébredt volna.
Hogyan? Igen... természetesen, hadnagy. Miről van szó?
Kíváncsi lennék valamire, a McLoad-vagyonnal kapcsolatban...
Amit tudok, elmondom, hadnagy - tárta szét a karját Rebecca. - Bár... én nem vagyok igazi McLoad. Ne feledje, kikerültem a családból.
Azzal, hogy... meghalt a férje?
Ahogy mondja. Kapok valamit és kész. Én soha nem örökölhetem a vagyont
Eszerint, hogy egészen kegyeletsértő módon, és egészen őszintén fejezzem ki magam, önnek nagyon rosszul jött a férje és... Róbert McLoad halála?
Hogy hasonlóan brutálisan válaszoljak, hadnagy, igen. Férjem vagyonrésze, az ingatlanok visszaszállnak a McLoad klánra. Ez a törvény. Csak a készpénz és egyebek felett rendelkezem, ami... viszonylag mérsékelt összeg.
Eszerint... Bobby McLoad halála is rosszul jött? Rebecca biccentett.
Továbbá még rosszabbul jönne, ha... Mr. William McLoadról kiderülne, hogy ő követte el a gyilkosságokat?
Rebecca hallgatott. Minden bizonnyal azt latolgatta magában, mennyit áruljon el a bennünket egymáshoz fűző viszony újabb keletű ingatagságáról.
Valaha... azaz, bocsásson meg, kissé komikusán hangzik... néhány napja még nagyon szerettük egymást. Most azonban új alapókra kell majd helyeznünk... azaz, önvizsgálatot kell tartanunk...
Értem, asszonyom. Ha ön mégsem menne feleségül Mr. William McLoadhoz... amire, amint hallom, van bizonyos esély, még Mr. McLoad ártatlansága esetén is... Ön, hogy úgy mondjam, szegényen távozik a családból.
Valahogy úgy, hadnagy.
Akkor ki örökli a klán egész vagyonát? Az ingatlanokat is beleértve, természetesen?
Rebecca elgondolkodott, aztán felvonta a vállát.
Alighanem Nick bácsi és Peggy néni.
És ha bebizonyosodna róluk, hogy gyilkosok? Rebecca tanácstalanul megvonta a vállát.
Ha kiderülne, hogy a McLoad család életben maradt tagjai gyilkosok... alighanem az államra szállna minden. Bár, őszintén szólva, nem ismerem az idevágó törvényeket. Egy biztos - én akkor sem kapnék többet. Talán Skóciában keresnének örökösöket.
Shark hümmögött, cuppogott, többször is belebámult a ködbe, s csak akkor derült fel némiképpen az arca, amikor Nelson visszatért. Ekkor felemelkedett, és összedörzsölte a kezét.
Megtennének nekem egy óriási szívességet?
Amit csak óhajt, hadnagy.
Szeretném átnézni a pavilont. Mr. Nicholas pavilonját. Velünk
jönnének?
Mivel tudtam, hogy a kérdés valójában nem is kérdés, hanem felszólítás, igent intettem. Rebeccának azonban ismét vissza kellett ülnie a pamlagra.
Rosszul van, asszonyom? - érdeklődött kedvetlenül Shark.- Talán még egy whiskyt?
Köszönöm, már semmi baj - intett Rebecca nehézkesen feltápászkodva. Elnézett segítőkész kezem mellett, és Nelson támogatását fogadta el.
Indulhatunk?
Indulhatunk, hadnagy.
Ahogy kinyitottuk az ajtót, közrefogott bennünket a köd. A nap nem látszott az égen, csak bágyadt, szürkeségbe fulladt félsugarak árulkodtak róla, hogy ott trónol valahol a fejünk felett.
Shark megfordult a tengelye körül, belebámult a szürkeségbe, aztán megérintette Rebecca karját.
Van fegyvere, asszonyom?
Nincs, hadnagy.
Önnek, Mr. McLoad?
A szobámban - hazudtam.
Helyes. Indulhatunk. Belevetettük magunkat a ködbe.
Néhány lépést tehettünk csak előre, Shark máris megtorpant, és felkapta a fejét. A fák mögül, a kripta irányából magas, rikoltó hangok emelkedtek a magasba, összekeveredtek a köddel, és lecsapódtak a fűre.
Mi a fene ez?
Rebecca lehajtotta a fejét, fázósan maga köré tekerve cigányosan tarka kendőjét. Izmos, kisportolt alakja furcsán törékenynek tűnt a mohón körülötte legyeskedő ködfelhők között.
Mi a fene ez?
Ekkor már Shark kezében ott feketedett a pisztolya. Jókora Magnum volt, csillogó acélcsővel.
Skót duda, hadnagy.
Ki a fene dudál ilyen időben?
Mintha bizony a ködnek valami köze lett volna a dudaszóhoz.
Fogalmam sincs róla - vontam fel a vállam. - Valaki a kriptalakók közül.
Tréfál, Mr. McLoad?
Dehogy tréfálok. Valaki, aki a kriptában lakik... megszólaltatja a dudáját, ha...
Elhallgattam, és a sűrű ködre bámultam.
Ha? - türelmetlenkedett Shark. - Ha?
Ha... megöltek valakit... vagy éppen megölni készülnek. Fenyegetően ölelt körül bennünket a dudaszó.
A vámpír nyála
Nick bácsi pavilonja úgy beleolvadt a ködbe, mintha maga is ködpavilonná változott volna. Ködkapuja tárva-nyitva állt s a ködgomolyagok akadálytalanul ki-be jártak a küszöbén.
Shark gyanakodva dugta be az orrát az ajtőnyíláson.
Maradjanak szorosan mögöttem - intett. - És meg ne moccanjanak, amíg nem szólok!
Eszem ágában sem volt megmoccanni. Annál is inkább, mert biztos voltam benne, mocorgók vagy nem mocorgók, Nick bácsinak csak a hűlt helyét találjuk.
Shark tett egy kört odabent, aztán ismét felbukkant a látómezőnkben.
Kirepült a madárka - fújtatott dühöjsen, tarkójára tolva a sapkáját. - Ha lefújják a börtönlázadást, ki kell adnunk ellene a körözést. Szerencsére nem lesz nehéz különös ismertetőjelet találnunk.
Odalent megnézték?
Hol odalent?
Az alagsorban. Ott van Ferdinánd kuckója. Különben azt ajánlom... készüljenek fel mindenre.
Hogyhogy mindenre?
Majd meglátja.
Shark csípőre tette a kezét és elhúzta a száját.
Én mindig, mindenre fel vagyok készülve, fiatalember. Ezt jobb, ha megjegyzi magának!
Oké! - biccentettem. - Megjegyzem.
Elindultunk lefelé a lépcsőn. Nelson előkapta a zseblámpáját és elégedetten végigvilágított vele a folyosón. Ekkor értek el az első szaghullámok bennünket.
Jobb lenne ha Rebecca... megvárna itt bennünket. Shark gyanakodva bámult rám.
Miért? Rosszul van?
Rebecca határozottan nemet intett.
Gyerünk!
A szagfelhők egyre áthatóbbak lettek. Nelson lapos orra megvonaglott, mint sütőben a meleget nem kedvelő lepény. Shark megvakarta az állat és elgondolkodva figyelte a Nelson lámpájából kilövellő sugarakat.
Mi a túrónak van ilyen rohadt szaga?
Főnök - hallottam hirtelen Nelson remegő, megilletődött hangját. - Ott van egy... csaj.
Az elektromos sugár végigszaladt az istenszobor fején. A szép, görögös arc mintha gúnyos fintorba torzult volna.
Ez egy szobor - szögezte le a mindentudó hadnagy. - Csak nem szoborgyűjtő a kerti törpe?
Nelson lámpájának fénykörében feltűnt a Ferdinánd kuckójához vezető ajtó.
Ez az?
Ez - mondtam és oldalra léptem, nehogy akadályozzam az akciót.
Shark intésére Nelson lelapult, míg a hadnagy elhátrált a folyosó faláig, aztán hatalmas lendülettel megrohamozta a bejáratot. Nelson elismerő pillantásától kísérve szakadt be az ajtó, a szagorgia azonban, amely szembecsapott velünk, letörölte arcáról az örömet. Fuldokolva a zsebkendője után kapott és az orrához szorította.
Főnök... mintha bombát dobtak volna... egy budira.
Shark óriási lélegzetet vett és Nelson lámpájának fényétől kísérve belopakodott az ajtón. Csosszant néhányat, köhögött, aztán már tántorgott is vissza.
Mi a fene... ez?
Ferdinánd kuckója.
Ez a pasas... teljesen dilis?
Ügy éreztem, nem kell válaszolnom a kérdésére. Mivel már volt alkalmam szemrevételezni az egyszemű lakását, nem volt szándékomban még egyszer megtenni.
Lehet... hogy odabent... bujkál?
Nem valószínű.
És ha mégis?
Shark megvakarta az állat és kivette Nelson kezéből a lámpát.
Majd én világítok. Menjen be őrmester, nézzen körül! Nelson böffentett és letörölgette a homlokán sorjázó verejtékcseppeket.
Főnök, nekem gyenge a gyomrom.- Na és?
Odarókázok a sarokba.
Attól sem lesz büdösebb. Gyerünk, Nelson! Szedje össze magát!
Az őrmester felemelte a fejét, morgott, aztán, mint a halálba induló gladiátorok, bevetette magát az arénába. Néhány pillanatnyi csend után már hangzott is a kiáltása:
Főnök?
Mi van?
Nem akar egy nyúzott kutyát?
Shark elfehéredett és nekitámaszkodott a falnak.
Nincs odabent?
A fickó nincs - brummogta Nelson. - Találtam viszont egy halomra való kutyabőrt. Csak nem régen nyúzhatták le őket. Nem akarja hazavinni, főnök?
Összenéztünk Sharkkal. Még csak az hiányzik, hogy Nelson bedilizzen.
Jöjjön ki, azonnal! - dörögte Shark, futó pillantást vetve a falnál rogyadozó lányra. - Jöjjön ki, és ne fecsegjen ostobaságokat!
Maga felé fordította a lámpát és állított egyet a fókuszán. A fény élettelenebb lett, viszont nagyobb területet ölelt át.
Lépés csosszant, s megjelent a lámpa fénykörében Nelson. Vigyorgott, mint akinek elment az esze.
Shark is vigyorgott, s csak akkor hervadt le a mosoly az arcáról, amikor észrevette, mi van Nelson kezében.
Dobja el, az istenért! - ordította, maga elé kapva a kezét.- Dobja már el, az ördög vigye el magát!
Nelson vigyorgott és magasra emelte a zsákmányát.
A farkánál fogva magasba emelt, fejjel lefelé lógó kutya láthatóan meg volt elégedve a helyzetével.
Nem ugatott, nem morgott, még csak Nelson keze felé sem kapkodott vicsorgó fogaival.
A kutya ugyanis döglött volt. Olyan döglött, hogy döglöttebb már nem is lehetett volna.
Nelson felkacagott, mint a turbékoló gerlék, s megfordult a tengelye körül. A kutya örömmel vette tudomásul, hogy változás következett be a dolgok rendjében és vidáman vele pörgött. Ha nem akartam, hogy nekem ütközzék, le kellett guggolnom.
Pillanatokkal később már a másik kettő is mellettem guggolt. Sharknak őszinte aggodalom csillogott a szemében.
Ez bedilizett. Talán mégsem lett volna szabad...
Látja, főnök! - rikkantotta kidülledt szemmel Nelson. - Látja? Repülő kutya!
Ezzel eleresztette a néhai doberman farkát. A kutya elsüvített felettünk és hangos puffanással az istennőnek vágódott.
A szép arcú, félmeztelen istennő enyhén megremegett, majd igazi, görögös méltósággal az oldalára dőlt.
Nelson, miután megszabadult a kutyától, odaroskadt mellénk a padlóra. Szeme elé tartotta a kezét és rekedten suttogta.
Vér! Vér! Mindenütt vér!
Feltápászkodtam, hogy megvizsgáljam az istennőt.
Legnagyobb meglepetésemre azonban már nem a padlón feküdt, ahova a nyúzott kutya döntötte, hanem visszakerült eredeti helyére. Mintha óriási keljfeljancsi lett volna.
A földre fektetett lámpa csak igen gyéren világította meg a folyosó végét. Ugyancsak méregetni kellett a szemem, ha látni akartam valamit.
Az istennő bőrének fehérsége átsütött a homályon. Előreálló dús keblei, márványsimaságú karja, kerek, az ideálisnál talán egy icipicivel szélesebb csípője mediterrán nyarak emlékét idézte.
Ez az istennő azonban, minden szépsége ellenére, mégsem tet szett nekem. Rémült hördüléssel kaptam fel a lámpát Nelson mellől, s állítottam élesre a fókuszát.
Aztán már nem hallottam többé egyetlen hangot sem, pedig biztos voltam benne, hogy ők is kiáltoztak, jajgattak, vagy éppen nyöszörögtek az iszonyattól.
Az istennő nem ismeretlen, mediterrán szépség volt, hanem nagyon is közeli ismerős. Deréktól felfelé meztelen felsőtestén még a halál sem tudott sokat változtatni. Hívogató volt és gőgösen büszke. Mint aki tudatában van a szépségének és vonzerejének.
Rebecca kezébe temette az arcát és felzokogott.
Beletellett néhány percbe, amíg összeszedtük magunkat. Kezembe vettem a lámpát és megpróbáltam megkeresni a biztosítékot. Hiába kapcsolgattam azonban az automatát, továbbra is sötétségben maradt a folyosó.
Shark levetette a sapkáját és megtörölgette a fejét. Nelson csinált néhány fekvőtámaszt, mintha büntetni akarta volna magát, amiért kihozta a kutyát a folyosóra.
A döglött kutya azonban nem bánta. Békésen hevert a földre döntött istenasszony mellén, felénk fordítva a fejét. Keskeny, hegyes pofája, halálában is felfelé álló fülei Anubiszra, az egyiptomi mitológia sakálfejű istenére emlékeztettek.
Shark eltette a zsebkendőjét és visszarakta a sapkát a fejére.
Ez már nekem is sok - szögezte le nagyot nyelve. - Mi a fene ez?
Lehaj oltam és megfogtam a szobor karj át. Puha volt és rugalmas. Bizonyára a helyi áruházból fújta meg Ferdinánd.
Peggy néni karja azonban már közel sem volt ennyire rugalmas. Néhai Frederic bácsi feleségét nem akasztották fel, csupán két csuklójánál fogva a folyosó két falához erősítették.
Mélyet sóhajtottam s lerúgtam a kutyát az istennő melléről. Shark a vállam felett a fekvő testre bámult, aztán dühösen megcsikorgatta a fogát és összeszorított öklével a levegőbe ütött.
Ha elkapom ezt a barmot, belefojtom a tóba!
Az istennő melle telis-tele volt a kínzás nyomaival. Mellbimbóit letépték, hasát, ágyékát, karját mély és hosszú vágások éktelenítették.
Ezek után kénytelen-kelletlen szemügyre kellett vennem Peggy nénit is. Mély megkönnyebbülésemre az ő bőrén nem láttam sérüléseket, leszámítva azt a vékony, vörös csíkot, amelyen át egy késpenge a szívébe hatolt.
Rongyokká szaggatott, divatosan tarka selyemblúza tépett virágcsokorként hevert a lábánál.
A rohadék! - morogta Shark, kezébe kapva a revolverét.- A rohadék! És ráadásul nem is büntethető! Legfeljebb elmegyógyintézetbe csukják, amíg csak meg nem lép, hogy újra kezdje az öldöklést.
Nelson kezébe nyomta a lámpát, még egyszer végigpillantottam Peggy néni halálban is szép testén, aztán megráztam a fejem.
Miről beszél? - fordultam Sharkhoz. - Csak nem Ferdinándot gyanúsítja a gyilkossággal?
Hogy nem-e? - hökkent meg a hadnagy. - Miért? Kit kellene gyanúsítanom? A monacói nagyherceget?
Ennyi erővel azt is megteheti.
Miért, magának más a véleménye?
Azt hiszem, igen.
Maga... maga... bedilizett! Csak nem akarja nekem bemesélni, hogy maga szerint nem ez az őrült... egyszemű a gyilkos?
Megvakartam az orrom és elindultam a folyosó vége felé.
Ne feledje, hadnagy, hogy ez a szerencsétlen lény... csak egyetlen személyt szeretett igazán... az édesanyját. Képtelen lett volna megölni - még ha meg is orrolt rá valamiért. Azt hiszem, rossz irányba tapogatódzik...
Shark hirtelen mozdulattal megmarkolta a kabátot a nyakamon
és magához rántott.
Most aztán már elég! - sziszegte dühösen az arcomba. - Ha tud valamit, köpje ki, ide, elém a porba! Ön szerint ki a tettes?
Mielőtt válaszolhattam volna, felrikoltott odakint a dudaszó. Diadalittas rikoltása nem jelenthetett mást, mint hogy ismét sikerült a gyilkosnak elkapnia valakit.
Shark elfehéredett és elengedte a zakóm.
Lehet, hogy mégiscsak... vannak kísértetek? Vámpírok... és... vérszívók?
Ebben legyen egészen biztos, hadnagy. Olyannyira, hogy hamarosan szemtől szemben állunk velük!
Shark beparancsolt bennünket a házba, tekintettel arra, hogy a Country City-i központ ismét csak megerősítette a menekülő bűnözők hírét. A parkra közben újra leszállt a köd, s amikor a délután lassan kezdte átadni helyét az estének, már az orrunkig sem láttunk.
Rebecca társaságában költöttük el a vacsorát. Szerencsére a szakácsnő az épületben maradt, s megkímélt tőle, hogy korgó gyomorral folytassuk a vámpírvadászatot.
Bármennyire is nem akarpdzott a múlton törni a fejem, akarva-akaratlanul visszaidéződtek emlékezetembe az elmúlt napok vacsorái. Amikor még élt Bobby, Malcolm bácsi, Elvira mama, Frederic bácsi, Kitty, Judy, Peggy néni, és itt lábatlankodott a közelünkben Thomas is. Akárki is legyen a gyilkos, szép munkát végzett.
Rebecca öntött magának egy pohár bort és Shark karjára tetté a kezét.
Mi lesz az éjszaka... hadnagy úr? Shark megvakarta a feje búbját.
Attól tartok, el kell viselnie a társaságunkat, asszonyom. Határozott parancsot kaptam...
Félreért, hadnagy. Éppen arra akarom kérni, hogy... ha Nelson őrmester megtenné...
Mit, asszonyom?
Nem aludhatna a szobám... előtt? Kivitetek egy sezlont a folyosóra.
Shark lovagiasan bólintott, s mintha kárörvendő mosoly csillant volna a tekintetében.
Korántsem akarok beavatkozni a magánügyeikbe, asszonyom, de úgy értesültem róla, hogy ön és Mr. William McLoad jegyesek. Talán ha Mr. McLoad, esetleg... hogy úgy mondjam... az ön szobájában ... ugyebár együtt...
Nem!
Jjter.
Üíi
.  - .
Olyan rémülten csattant a hanga, hogy meglepetten felkaptam a
fejem.
Természetesen nincs akadálya, asszonyom, hogy Nelson Őrmester odaköltözzék az ajtaja elé. Van, Nelson?
Az őrmester megrázta a fejét és elnyomott egy feltörő ásítást. Részéről el volt intézve a dolog.
És ön, Mr. McLoad?
Elmosolyodtam és megvakargattam a bajuszom helyét.
Csak nem akar az ajtóm előtt kucorogni, hadnagy? Mielőtt Shark visszavághatott volna, Rebecca felajánlott neki
egy kényelmes, parkra néző szobát, ahonnan végig láthatja a környéket. Csak éppen azt nem vette figyelembe, hogy a mindent beborító, vattavastag ködön még egy rendőrhadnagy sztírós tekintete sem hatolhat át.
Miyel whisky már nem volt a házban, hónom alá kaptam egy palack bort, hogy felkészülhessek az éjszakára. Rebecca is felállt és az ajtó felé indult, miközben lapos pillantást vetett Malcolm bácsi holttestére.
Reb!
Megfordult és kérdőn nézett rám.
Nem gondolod, hogy... tisztáznunk kellene valamit? Rebecca becsukta a szemét, majd kinyitotta. Fáradtság tükröződött csak benne, semmi más.
Jó lenne, ha egy kicsit békén hagynánk egymást, Billy. Az a helyzet, hogy nem tudom, hányadán állok magammal. Amíg nem tisztázódnak a dolgok, nem tudok másra gondolni... mint a halottakra. Kérlek... Billy... nagyon kérlek, próbálj megérteni!
Megszorította a kezem, aztán Nelson őrmester társaságában felkapaszkodott az emeletre vezető lépcsőn.
Nos, mi a helyzet, Johnny? - fordult ekkor felém fenyegető képpel Shark. - Még mindig olyan biztos vagy a dolgodban?
Pszt!
Micsoda? Mi van?
Fogja be a száját! - suttogtam. - Itt még a falnak is füle van!
Hogyan?
Tele van rejtekajtóval és járattal az egész kastély. Olyan, mint az ementáli sajt!
Oké - suttogta. - Oké! Akkor hát mi legyen?
Hajói számítom, megpróbálnak megölni... Mindenesetre legyen készen! Remélem, ez a história a kitörő fegyencekkel csak mese?
Éppen hogy nem az!
Enyhén megszédültem, és az asztal szélébe kapaszkodtam.
Tudja mit jelent ez, hadnagy? Ha valóban a mocsárban rejtőzködtek el...
Shark felvett egy szelet kenyeret és a szájába tömte.
Erre egyelőre ne gondoljunk. Úgy érzed, hogy oké?
Én igen. Csak azt nem tudom, reggel is ilyen oké leszek-e még...
Hát akkor... rajta! - mondta Shark és felemelkedett. - Nézzünk szembe az éjszakával. Biztos vagy benne, hogy eljön érted a vámpír?
Holtbiztos.
Sóhajtottam és felmentem a szobámba.
Megmosakodtam, előkapkodtam a szekrényből egy jókora halom fehérneműt, gondosan becsavargattam velük a karjaimat, lábam szárát, sőt még az arcomat is. Mire elkészültem, néhány ezer éves egyiptomi múmiára emlékeztettem. Azzal a különbséggel talán, hogy a múmiáknak nem ég olyan harci tűz a szemükben, mint amilyen az enyémben égett.
Megszemléltem magam a tükörben és elégedetten felsóhajtottam. Egyetlen négyzetcentiméternyi fedetlen bőrfelületet sem tudtam felfedezni magamon.
Lehajoltam, kikotortam katonazsákomat az ágy alól. Kivettem belőle féltve őrzött foszforos krémemet és végigkentem vele a szobát. Sem az ágyam támláját, sem a bútorokat nem kíméltem. Még az.arcomra is jutott belőle.
Összehúztam a függönyöket és belemeresztettem a szemem az éjszakába. A bútorok körvonalait még jól ki tudtam venni, néhány lépésnyi távolságból azonban már minden beleolvadt a félhomályba. Kimásztam az ágyból, az erkélyajtóhoz sétáltam. Kitártam, és hagytam, hadd induljanak a ködfigurák a szobám felé.
Mielőtt visszafeküdtem az ágyba, búcsúpillantást vetettem a ködbe dermedt kertre. Nem akartam ugyan arra gondolni, hogy talán most látom utoljára, mégis megsimogatott az elmúlás lehelete. Ha tévedek, vagy ha rosszul számítottam ki valamit, lehet hogy ez életem utolsó éjszakája.
Összerázkódtam és a nyakamig húztam a takaróm.
Vártam a vámpírt.                                                   ,
...a ?
Sokáig vártam, nagyon sokáig. Időről időre megkísértett a gondolat, hogy megszemléljem órám világító számlapját, de szerencsére sikerült lebeszélnem magam róla. Nem tudhattam, nem kísérik-e figyelő szemek a mozdulataimat.
Számításaim szerint ugyancsak éjfél felé járhatott már az idő, amikor hirtelen megéreztem valakinek a jelenlétét. Pedig semmi nem jelezte, hogy bárki is lenne a közelemben. Egyetlen lépés sem csosszant odakint, mégis halálosan biztos voltam benne  hogy a vámpír ott leselkedik a függöny mögött. Éreztem, hogy váltakozva meleg és hideg hullámok futnak át rajtam  karomban zsibbasztó tűszúrások bizseregtek, halántékom tájáról néger törzsek dobszólóit hallottam.
Igazából csak akkor rémültem meg, amikor a függönyszárnyak udvariasan félrelebbentek, hogy utat engedjenek egy felbukkanó
pisztolycsőnek.
Mit tagadjam, néhány röpke pillanatig elveszítettem a fejem. Uramisten, mi van akkor, ha rosszul mértem fel a veszélyt? Ha semmi nem úgy történik, ahogy várom, hanem egyszerűen megpróbál lepuffantani.
Sokáig nem meditálhattam, mert a fegyver csöve megrezdült, halk zümmögést hallottam, s éreztem, hogy nekicsapódik a karomnak valami. Összerándultam, mintha álmomban szúnyogcsípés
ért volna.
A pisztoly visszavonult a függöny mögé. A csipkeszárnyak lengtek, lengedeztek  mintha a ködfigurák újult erővel indítottak volna
ostromot ellenük.
Nyöszörögtem, kidugtam a takaró alól a lábam, majd amikor ijgy éreztem, hogy elérkezett az idő, kezdtem nehezebben szedni a levegőt. Lélegzetvételem szaggatottabbá vált  jobbra-balra hánytam a fejem a párnán, mintha mellemet nyomasztó súlytól próbálnék megszabadulni.
1      Aztán vége lett ennek is. Fejem megmerevedett, szemem kidülledt: hangtalanul tátogtam, mint a partra vetett hal.
A függöny ekkor szép lassan félrecsúszott, Az erkély magasában repdeső felhőrepülők kíváncsian megbillentették szárnyaikat s meghökkenve bámulták azt a fekete ruhás alakot, aki áttört közöttük és nesztelen léptekkel felém közeledett.
Nemcsak a ködfigurák tátották el sajnos a szájukat, hanem én is. Vámpírt vártam, s valaki egészen más érkezett helyette.
Összehúztam a lábam, és a párnám felé tapogatóztam. Annális inkább, mert a fekete fickó jókora kardot tartott a kezében  alighanem a kandalló mellett sorakozó szamurájgyilkok egyikét.
Nem lehetett kétségem afelől, hogy mit akar a karddal. Aligha a tapétát próbálja meg levakarni vele a falról.
A fekete ruhás démon nem sokáig habozott. Felém villantotta égővörös szemét, az ágy mellé lépett, felemelte a fegyvert és lesújtott vele a nyakamra.
Azaz, csak sújtott volna. Abban a szempillantásban ugyanis, ahogy a szamurájkard a fejem fölé emelkedett, legurultam az ágyról. Olyan sebesen és szakszerűen, hogy Griffits őrmester, a különleges osztag legkukacosabb kiképzője örömében talán még egy sörre is meghívott volna, amiért perfekt módon hajtottam végre kedvenc cselét.
A vörös szemű démon kezében megmerevedett a kard. Állt az ágyam mellett, a lehetetlent bámulva, miközben megpróbálta kitalálni, melyik ördög incselkedik vele.
Amíg az ördögöket találgatta, én felkaptam a párnám és a fejéhez dobtam. Aztán, nehogy azt gondolja, párnacsatát vívok csak vele, akkorát vágtam a képébe, hogy belesajdult az öklöm.
A démon felnyögött és térdre esett. Ahogy a szabálykönyv előírja. S mivel ezt még mindig kevésnek találtam, szép, stílusos mozdulattal az oldalába rúgtam.
Az elgondolás tökéletes volt, a kivitelezés nem kevésbé, az eredményt illetően azonban már voltak bizonyos problémáim. Támadóm ugyanis ahelyett, hogy engedelmesen elterült volna a földön, felém kaszált a kardjával. Éreztem, hogy a borotvaéles penge eléri a lábam és végighasítja rajta a kötést.
Nem tehettem mást: felemeltem az éjjeliszekrényt és a fejére ejtettem. Dögnehéz szekrényke volt  meg is izzadtam, amíg emelgettem. Emberem elnyúlt alatta, csak a lába rángatódzott, mint a békáé, amikor bioáram-kísérleteket végeznek rajta.
Más ezzel be is fejezte volna a dolgot, az én támadómat azonban nem túróból faragták. Lerázta magáról a szekrényt és ismét felém vágott a karddal. Közben nyögött, mint éjfél körül, amikor a koporsó fedelét szokta emelgetni.
Hogy véget vessek a zenének, hátradobtam magam, s felkaptam a párnám alá rejtett revolveremet. Ráirányítottam, aztán már lőttem is. A golyó közvetlenül a válla felett csapódott a tapétába.
A fekete ruhás megmerevedett, s esküdni mertem volna rá, megnyalja a szája szélét.
Vége a játéknak! - mondtam acélkeményen. - Odaállni a falhoz, lábakat terpeszbe, kezet a falra!
Határozott voltam, mint egy chicagói főzsaru. Bár nem skótul
beszéltem, még csak nem is valamelyik óangol nyelvjáráson, a fickó
mégis megértette. Biccentett, aztán újólag felém vágott a karddal.
Ezúttal Katharina néni tükre bánta. Az éles penge úgy szelte
ketté, mint huszárkard a mézeskalácsot. Az üvegcserepek csörömpölése mennyei zenének tűnt a kardpenge suhogásához képest.
Mert a démon ismét támadott. Nem törődve a kezemben feketedő revolverrel, előreugrott, s megpróbálta leszelni a fejem. Talán
siker is koronázta volna áldásos működését, ha nem rúgok a térde
alá.
De odarúgtam. Méghozzá jó keményen. Erre feljajdult és eleresztette a kardot. A szamurájgyilok megpördült a levegőben, és Katharina néni tükrének árva darabjai között landolt.
Felakezekkel! - ordítottam, előreszegezve a stukkert.- Ha azt hiszed, nem merem meghúzni a ravaszt...
Dehogynem mertem volna. Csakhogy nem volt rá időm. A fekete ruhás felém gurult és elkapta a bokám. A következő másodpercben kicsúszott a lábam alól a talaj és óriásit estem a szőnyegen. Valami hegyes, kemény tárgy megpróbált lyukat ütni a koponyámon: máig sem értem, miért nem sikerült neki.
Az eszméletemet nem veszítettem el, kezem-lábam azonban úgy megbénult, mintha áramütés ért volna. Kénytelen voltam összeszorult torokkal figyelni, hogyan tápászkodik fel a földről és hogyan közeledik felém.
Megpróbáltam oldalra fordítani a fejem. Itt kell lennie valahol a pisztolyomnak a közelemben! Jézusom, hát nem fejezhetem be, éppen most, a siker küszöbén! Lehetetlen, hogy a fickó nyerjen, amikor olyan szépen elterveztem mindent!
Lassan, egészen lassan sikerült kinyújtanom a kezem. Mintha a fájdalom valamelyest oldódott volna bennem. Már-már elértem a stukkert, hogy ha máshová nem, legalább a levegőbe durrantsak vele, amikor a fölém tornyosuló démon megremegett. Egészen határozottan feljajdult és a vállához kapott.
Hihetetlen tekintettel bámultam rá néhány pillanatig, aztán megértettem mindent. Nagy hancúrozása közepette alighanem beleesett a saját kardjába, amely a padlón hevert. Ezek szerint az a fekete valami, ami kicsordul az ujjai közül nem lehet más, csak vér...
Anélkül, hogy felemeltem volna a 38-ast, az ajtó felé fordítottam a csövét és meghúztam a ravaszt. A golyó jókora darabot tépett ki a deszkából és kiszórta a folyosóra.
A fekete fickó tántorogva felállt: kezét a vállára szorította. Nyöszörgött és a kardot kereste a tekintetével.
Szerencsére ebben a szempillantásban megelevenedett az éjszakai álomba süllyedt folyosó. Rohanó léptek futottak végig rajta , valaki hatalmasat rúgott az ajtómba.
Hé! Jól van, ember? Nyissa már ki ezt a rohadt ajtót!
A démon kétségbeesetten felcsuklott, szeme a kardra meredt, mintha szuggerálni.akarná  emelkedjék fel a levegőbe és repüljön oda hozzá. A kard azonban nem engedelmeskedett. Továbbra is a földön maradt, egy lassan növekvő vértócsa kellős közepén.
A fekete lovag a szemembe fúrta a szemét. Ha gyűlölettel ölni lehetett volna, soha nem kerülök ki élve a szobából.
Éppen abban a pillanatban repült ki az ablakon, amikor Shark hatalmas rúgása nyomán apró darabokra hullott szét az ajtó.
Az első, aki berontott, Nelson őrmester volt. Belém botlott, az oldalamba rúgott, majd meglepetten felkiáltott.
Nézze csak, főnök! Itt fekszik valaki!
A megállapítás nem volt tökéletes, mert ekkor már ültem. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a démon elhagyta a szobát, megkönnyebbültem. Éreztem, hogy elmúlik a bénaság az izmaimból, csak néhány sárgásvörös karika forgolódott még a szemem előtt.
Egészben vagy?
Ezt már Shark kérdezte, miután meggyőződött róla, hogy egyedül vagyok a szobában.
Főnök, lehet hogy ebben a kégliben nincs is villanykapcsoló? Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam, és a fürdőszoba
ajtóhoz tántorogtam. Megkerestem a kapcsolót, és világosságot csináltam.
A jelenet, ami elénk tárult, nemcsak engem döbbentett meg, hanem a két zsarut is. Katharina néni szobája alig különbözött Ferdinánd kuckójától. Talán csak annyiban, hogy ebben nem voltak nyúzott kutyák és kutyabőrök. A falakat azonban itt is vér cifrázta  a lecsorgó cseppek éppen ezekben a pillanatokban kezdtek megalvadni.
Óvatosan megtapogattam a tarkóm, aztán ledőltem az ágyra és mélyeket lélegeztem. Nelson közben megkereste a revolveremet, beleszagolt, majd komor tekintettel Sharkhoz fordult.
Ebből lőttek, hadnagy.
Shark óvatosan kikerült egy vértócsát és lecsüccsent az ágyam szélére.
Hogy vagy, Johnny?- Tűrhetően.
Mi történt?
» - Belevertem valamibe a fejem. Valószínűleg az ágy lábába. Talán agyrázkódást kaptam.
Lábra tudsz állni?
Szerencsémre sikerült. Igaz, hogy hajladoztam, mint a pálmafa a hurrikánban, de hamarosan ez is elmúlt.
Szóval, mi történt?- Eljött.
A vámpír?
Ez az, hogy nem. Valaki más. Egy fekete ruhás, égő szemű akárki.
Férfi vagy nő?
Honnan tudjam? Az ördögöknek és démonoknak nemigen van nemük. A pofonjaiból ítélve férfi lehetett, de verekedett már maga egy női különleges osztagossal? Mert én sajnos egyszer pórul jártam. Még Honoluluban, a háború előtt...
Jól van - veregette meg ismét a vállam. - Majd máskor. Te sebesítetted meg? Már az első lövéseket is meghallottuk, de nincs áram ezen a rohadt folyosón... Valaki lecsapta a biztosítékot.
Elmeséltem, mi történt. Hogy a démon saját magát sebezte meg.
Nelson közben kimerészkedett az erkélyre s belemerítette lapos orrát a ködbe. Aztán egyszerre csak felkiáltott, letérdelt és a magasba emelt valamit.
Figyeljék csak! Találtam egy stukkert! Ezt nézze meg, főnök! Minden kétséget kizáróan az a fegyver volt, amellyel a démon
rám lőtt a függöny mögül.
Sharknak csak ekkor tűnt fel, hogy kezem-lábam be van bugyolálva, mintha méhekkel lett volna randevúm az éjszaka.
Mi a fene ez a maskara rajtad, Johnny?
Mivel éppen ideje volt megszabadulnom tőle, elkezdtem letekergetni magamról a pólyát.
Johnny, mintha kérdeztem volna valamit!
Nézze meg a pisztolyt - dörmögtem.
Shark sóhajtott, odaballagott Nelsonhoz és elvette tőle a csillogó fegyvert.
Mit nézzek rajta?
Meg lennék lepve, ha egy 38-as Smith and Wesson lenne. Shark az orra elé tartotta, megforgatta, aztán tanácstalanul rám
bámult.
Mi az ördög ez? Légpisztoly?
Bravó, hadnagy!
A tiéd?
Miért lenne szükségem légpisztolyra? Ez a vámpír fegyvere!
Nem beszélnél értelmesebben, drága fiam?
Éppen ebben a pillanatban tekertem le a pólyát a karomról. Shark orra alá dugtam, és két rozsdabarna pontra mutattam.- Ez... mi?
A vámpír nyála, hadnagy.
Komolyan kérdeztem, Johnny.
Sarokba hajítottam a pólyát. Kinyújtottam a kezem, megfogtam a stukkert, felhúztam, és az ajtó felé irányítottam a csövét.
Figyelje csak, hadnagy.
Szúnyogzümmögés hallatszott, majd halkan koppant valami az ajtófélfán.
Mi a fene ez?
Megfogtam a karját és az ajtófélfához húztam. Néhány cseppnyi sárgás lé szivárgott le róla, pár üvegszilánknak látszó kristály kíséretében.
Shark kinyújtotta az ujját, hogy hozzáérjen, de még idejében meggondolta magát.
Egy szót sem értek az egészből.
Pedig rém egyszerű. Meséltem magának, hogy a vámpír valahányszor meglátogatott. .. bénultan feküdtem az ágyamon. Mintha a jelenléte hatott volna rám bénítóan. Világosan érzékeltem mindent, hallottam a hangját, éreztem a simogatását - legalábbis egy darabig. Mozdítani azonban nem tudtam semmimet. Karom, lábam, nyakam mintha megkövesedett volna. Mit tagadjam, az első alkalommal még hipnózisra gyanakodtam. Csakhogy a szúnyogzümmögés mindent megcáfolt.
A micsoda?                        Ó
Szúnyogzümmögés.
Nem beszélnél világosabban?
Hiszen éppen azt teszem. Amikor lefeküdtem és elnyomott az álom... arra ébredtem, hogy megcsípi a nyakamat a szúnyog. Nem furcsa?
Már miért lenne furcsa? - vakarta meg a feje búbját Shark.- Fák, bokrok, szúnyog édestestvérek. Itt pedig fából is és bokorból is van elég.
Na és?
Szúnyognak is kell lennie.
De nincs.
Hogyhogy nincs?
Tommy mondta.
Tommy?
Tommy barátságot kötött a pilótával, aki a parkot permetezi, méghozzá igen hatásos szúnyogirtó szerrel. Tudja milyen ajánlatot tett a pilóta Tommynak?
Honnan tudnám?
Minden egyes szúnyog után, amit a kisfiú a parkban talál, fizet neki öt dollárt. És tudja hányat talált Tommy?
Fogalmam sincs róla.
Egyet sem, hadnagy! A parkban nincs szúnyog. Erről különben magam is meggyőződhettem. Meztelen felsőtesttel kiültem a tó partjára. Vártam vagy fél órát, de egyetlenegy sem jött. Mit szól
hozzá?
Óriási. Nekem is szükségem lenne ilyen hatásos szerre. És neked is, fiam. A cellaablakon ugyanis berepülnek.
Messze vagyunk még attól - mondtam, egészen magamhoz térve. - Az volt a kérdés tehát, ha a környéken még nagyítóval sem lehet egyetlen szúnyogot sem felfedezni, hogyan lehetséges, hogy a vámpír látogatása előtt, minden egyes alkalommal belém mar egy? Nos? Ezen törtem a fejem, egyfolytában, jó darabig. Érti már?
Egy szót sem.
Nem szúnyog volt, ami megcsípett, hanem ennek a fegyvernek
a lövedéke!
Légpisztolygolyó?
Bizonyos értelemben igen. Küldtem magának valamit Howard dokival. Elkerülték egymást? Most már mindegy. Simogassa csak meg a pisztoly oldalát! Nos?
Mi az, hogy nos?
Milyen?- Hát... hideg.
Ez az, hadnagy! Hideg. Tudja mi van ebben a stukkerban a légsűrítő mögött? Egy apró kis hűtőszekrény. Úgy bizony. Ezért olyan hideg.
De... miért?
Hogy a lövedék el ne olvadjon.
El... ne... olvadjon?
Látja az ajtófélfán ezeket a kristályokat? Gyorsan nézze meg őket, mert pillanatokon belül elolvadnak. Ezek alakulnak át sárga lévé. Látja? A lövedék nem más, mint éles, jégszilánkokká fagyasztott vegyi anyag. Meghúzza a ravaszt, a szilánk kirepül és beleáll a bőrébe. Erre maga mit csinál? Odakap, jól beledörzsöli a nyílásba, s egyúttal fel is olvasztja.
De hát... miért volt erre szükség?
A vámpír meg akart bénítani, és meg is bénított. Ázt akarta, világosan lássak mindent, mindenre emlékezzek, de csak tehetetlen szemlélője lehessek az eseményeknek. Most pedig azt javaslom, további kérdezősködés helyett kövessük a vérnyomokat. Fogadni mernék...
Fel a kezekkel!
A szétrúgott ajtó romjai között Rebecca állt, ránk szegezett pisztollyal. Begombólatlan köpenye félrecsúszott, láttatni engedve az édes kis minipizsamát, amit a köpeny alatt viselt.
A jókora katonai Beretta azonban, amely a kezében csillogott, már közel sem volt olyan édes.
Mivel gyűlölöm a rám irányuló Berettákat, engedelmesen ég felé nyújtottam a mancsom. Shark és Nelson habozva követték a mozdulatomat.
Jól meggondolta, mit tesz, asszonyom? - sziszegte Shark. - Ezt úgy hívják ugyanis, hogy hatóság elleni erőszak.
Maguk leereszthetik. Csak ez az ember... csak ő nem!
Az ez az emberminden kétséget kizáróan én voltam. így hát úgy is maradtam, ahogy kívánta.
Shark és Nelson leeresztették a karjukat. Nelson Rebecca felé nyújtotta a kezét.
Jobb lenne, ha odaadná a fegyverét, asszonyom!
Pillanat - emelte fel a stukkert Rebecca. - Tudják, honnan jövök?
Fogalmam sincs róla - mondta Shark.
Rebecca mintha csak most fedezte volna fel, mi történt a szobában. Felsikkantott és az ajtófélfának dőlt. Villámsebesen a vállamra tapasztottam a kezem.
Nem veszélyes, Reb. Csak éppen beleszaladtam egy kardpengébe...
Én magának... nem vagyok Reb! Magának senki sem vagyok! Hadnagy úr... egyenesen a könyvtárból jövök. Tudja, mi ez itt a kezemben?
Amint látom, egy könyv - mondta rezignáltán Shark.
A 101-es tengerészgyalogos kommandóegység évkönyve. Feltehetően Malcolm bácsi rendelte meg. Véletlenül bukkantam rá... bár, őszintén szólva nem véletlenül kerestem. Gyanakodtam ugyanis valamire.
Éspedig?
Azonnal, hadnagy úr. - Előrelépett, kinyitotta a könyvet, és Shark orra alá dugta. - Látja ezt?
Shark mogorván a könyvlap fölé hajolt és biccentett.
Látom. Egy fénykép.
Azt is látja, mi van aláírva?
Várjon egy pillanatra - Shark távolabb tartotta a szemétől, aztán elégedetten felbrummogott- , William McLoad. Számos harci cselekmény kitüntetettje, a 101-es egység büszkesége. Látom. Na
és?
De hát nézze meg a képet, hadnagy! Ez az ember, aki itt áll velünk szemben, nem ugyanaz, akit a fénykép ábrázol. Ez az ember nem Wiltiam McLoad!
Nagy lelki felindulásában észre sem vette, hogy Shark a könyvvel együtt a fegyvert is kiveszi a kezéből.- Nem?
Nem hát! Nem tudom, ki ez a fickó, de... valami szörnyűséget érzek. Gyilkosság gyilkosságot követ... valaki befurakszik a McLoad-házba, azt állítja magáról, hogy ő William McLoad. Jézusom ... és én még... a menyasszonya voltam!
A hadnagy összecsukta a könyvet és Rebecca kezébe nyomta.
Tökéletesen igaza van, Mrs. McLoad. Ez a férfi nem William
McLoad. Rebecca megtántorodott és belekapaszkodott Nelson karjába.
Akkor... kicsoda... had... nagy? Gálánsán meghajoltam.
Engedje meg, hogy bemutatkozzam, asszonyom. John C. Lendvay vagyok, jelenleg szolgálaton kívüli tengerészgyalogos, jövendő magánzsaru.
Rebecca akkorát visított, hogy Nelson rémülten a revolvere után
kapott.
Tartóztassa le! Azonnal tartóztassa le! Gyilkos! Kiirtotta a családomat! Nem hallja, hadnagy? Követelem, hogy azonnal tartóztassa le!
Shark szomorúan megrázta a fejét.
Bármennyire is sajnálatos, nem tehetem, Mrs. McLoad.
Miért ne... tehetné?
Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy ez az ember nem
gyilkos.
Nem... gyil... kos? És... hogyhogy meg van győződve... róla...? Maga itt a törvényt...
Azért vagyok meggyőződve róla, Mrs. McLoad - folytatta zavartalanul Shark- , mert ezt a kedves fiatalembert gyermekkora óta ismerem. Volt szerencsém a térdemen hintáztatni, bármennyire nehezemre is esett.
A térdén... hintáz... tattá?
Ott - bólintott Shark. - Utáltam, de az apja kedvéért megtettem. Az apja ugyanis jó barátom volt. Híres kriminalista, egyetemi professzor. Jól van, Mrs. McLoad? Amikor először találkoztunk természetesen felismertem, és a régi barátságtól függetlenül le is tartóztattam volna, ha meg nem ígéri..,
Elhallgatott és megvakarta a szája szélét. Rebecca elhűlve meredt a hadnagyra.
Megígéri? Mit? Mit ígért... önnek ez az em...ber?
Hogy a kezembe adja a McLoad család gyilkosait. Ennyit és nem kevesebbet. Meg van elégedve, asszonyom?
Rebecca nem volt megelégedve. Inkább elájult.
Bár vészes időhiányban szenvedtünk, kénytelenek voltunk viszszapofozni az életbe. Igaz, jobbára csak én pofozgattam. Nelson vízért futott, Shark pedig türelmetlenül álldogált az ablaknál.
A fene vigye el, igyekeznünk kellene. A végén még meglép előlünk.
Abbahagytam hát Rebecca pofozgatását és még egyszer szemügyre vettem a vérnyomokat.
Ezzel a sebbel aligha. Jó, ha volt annyi ereje, hogy elvonszolja magát a kriptáig.
Biztos vagy benne, hogy odament?
Hova máshova?- Te tudod.
Nelson közben visszaérkezett a vízzel, amit azon nyomban Rebecca képébe löttyentettem. Nem volt barátságos gesztus, elismerem, de nem is voltunk abban a hangulatban, hogy barátságos gesztusokat tegyünk egymásnak.
Rebecca kinyitotta a szemét, sóhajtott, felült az ágyamon, s belekapaszkodott az ágytámlába.
Most... mi lesz?
Megkérhetnénk, hogy jöjjön velünk?- Ho...va?
Követjük a vérnyomokat.
Jézusom! - nyögte volt menyasszonyom. - Jézusom! Mindenütt csupa vér... Én rosszul vagyok!
Kitárt karokkal Nelsonra zuhant. A megtermett őrmester megpróbálta feltartani, de Rebecca akkora erővel lökte hátra, hogy egészen a falig sodródott.
...     ,
Figyelmeztetőn fel akartam kiáltani, de elkéstem vele. Mire felocsúdtam, Nelson pisztolya már ott csillogott Rebecca kezében.
Fel a kezekkel, de gyorsan!
Erőszakosan, hideg céltudatossággal csengett a hangja. Nyomát sem éreztem rajta, hogy esetleg mégiscsak el akarna ájulni. Ahogy a gránittömbök nem ájuldoznak feleslegesen, úgy ő sem.
Sajnálom, uraim - mondta annyi jéggel a hangjában, amenynyiből száz eszkimónak iglut lehetett volna építeni. - De a gyilkosnak bűnhődnie kell. Megölte a férjemet és a vőlegényemet, meg kell hát halnia...!
Shark felkiáltott, Nelson hasra vágta magát, én pedig ösztöneimre hallgatva térdre estem. Két gyors dörrenést hallottam, valami elfütyült a fülem mellett, olyan közel, hogy szinte súrolta a bőröm.
Elkaptam Reb bokáját és magam felé rántottam. Közben minden pillanatban vártam, hogy belém repüljenek a golyók. Hallottam is még egy dörrenést, de a fejemre hulló vakolatból arra következtettem, hogy helyettem a mennyezet kapta meg a magáét.
A szemem alá irányított rúgással már nem is törődtem. S bár a csillagok hada, amely elhúzott az orrom előtt, zavart a látásban, megszorítottam a csuklóját, és megpróbáltam kitépni a kezéből a
revolvert.
Rebecca alighanem felismerte, hogy elszalasztottá a nagy lehetőséget, ezért azonnal változtatott a taktikáján. Nelson képébe vágta a revolvert, s óriási, fehér galambként leröppent az erkélyről. Apró, fájdalmas kis jajt hallottam csak, aztán elcsendesedett minden.
Mire visszatértem az ablaktól, Nelson már a földön ült, az arcát
tapogatva.
A fenébe is... telibe talált a stukkerommal. Mi baja van ennek a vadmacskának... már megbocsásson uram. Hiszen majdnem megölte magát!
Shark rám nézett, szemembe mélyesztette a szemét.
Mindketten pontosan tudtuk, mi a baja Rebeccának.
Odakint mintha jéggé dermedt volna a világ. A levegő, ködfelhőkkel a hátán, állni látszott a McLoad-kastély kertje felett. Lehet, hogy azért, mert most már hárman voltunk, a ködfigurák tisztes távolságból bámultak csak bennünket.
Nemigen kellett keresgélnünk a vérnyomokat. Az lett volna a csoda, ha nem vesszük észre őket. A borotvaéles kard mélyebb sebet vágott támadóm testén, mint korábban gondoltam. Az egyik kis tócsánál - itt nyilván megpihent a menekülő- , felfedeztem Rebecca véres lábnyomát a fűben.
A ködfigurák felbátorodtak és ismét felénk kapaszkodtak. Nelson összeborzongott és közelebb húzódott hozzánk.
Hallottak a waterfieldi ügyről? - kérdezte csak ügy mellékesen, miközben ügyesen átugrott egy vérrel fröcskölt sírkeresztet.- Jézusom, mint egy horrorfilmben... Szóval, hallottak róla?
Nem - mondta komoran Shark.
Akkor még Waterfieldben szolgáltam, és a Kövér Pete mellé voltam beosztva  akit csak Buffalónak hívtak. Na, rémlik valami? Abban volt egy baltás gyilkos, aki temetőben lakott. Képzelje, kinyírta a hadnagyomat, három jó legényével együtt. A hadnagyot például úgy...
Fogja be a száját, Nelson! - mordult rá Shark, amikor végre feltűnt az orrunk előtt a kripta. - Ha itt valakit kinyírnak, az csak egy őrmester lehet!
Nelson sértődötten elhallgatott, aztán Sharkra villantotta fekete szemét.
Biztos benne, hadnagy? - kérdezte álnokul. - Egészen biztos benne?
Shark megfordult és csípőre tette a kezét.
Nem. Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Ezért is vagyok annyira becsinálva.
A kripta hallgatott, akárcsak á körülöttünk ugrándozó ködfigurák. A lefelé vezető lépcsőn már kisebb vérpatakká szélesedtek a vérnyomok.
Farkas - morogta alig hallhatóan Shark. - Mint a farkas!
Miféle farkas?
Csak eszembe jutott, hogy a megsebzett farkas a legveszélyesebb vadállat. Mintha itt is éppen erről lenne szó...
A kriptaajtó előtt megtorpantunk. Shark előhúzta a pisztolyát, és intett Nelsonnak, hogy előre. Az őrmester homlokán egyszerre kiütöttek a verítékcseppek. Óvatosan az ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset.
Legnagyobb megdöbbenésünkre odabentről is ködfelhők gomolyogtak szembe velünk. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint hogy valaki nem sokkal ezelőtt kinyitotta az ajtót, és magával rántotta őket.
Nem csodáltam, hogy a szabadsághoz szokott ködfelhőknek
V          «
nem akaródzott a koporsók közelében maradniuk. Nekem sem akaródzott, mégis meg kellett tennem.
Most is a bal oldali szarkofággal kezdtem. Megkerestem a bronzlevelet és oldalra fordítottam. Egészen halk zümmögés támadt, mintha dongó röpködött volna körülöttünk.
Shark és Nelson ámulva figyelték, ahogy a tető félrecsúszik, szabadon hagyva a szarkofág bejáratát.
Odabent találtam Malcolm bácsit. Bizonyára...
A koporsófedél megremegett és visszacsúszott a helyére. Nelson megpördült és a bejárat felé fordult.
Nyugalom - intettem le a buzgalmát. - Automatika mozgatja. Ha kinyitja, harminc másodperc múlva önmagától becsukódik.
Honnan tudja ilyen jól? - kérdezte gyanakodva.
Megszámoltam.
Elfordítottam a levelet  a tető másodszor is szép lassan félrecsúszott.
Shark a szarkofághoz lépett. Habozott néhány másodpercig- láttam rajta, megkísérli leküzdeni ösztönös viszolygását. Végül is a rendőr győzött benne, mert rálépett egy cirádára és egyre feljebb tornázta magát rajta.
Holtbiztos benne, hogy ki tudja nyitni, ha becsukódik?
Nem fog becsukódni - biztosítottam. - Rajta tartom az ujjam a
levélen.
Hagyja becsukódni, mert meg akarok nézni valamit. Aztán
nyissa ki.
Bár fel nem foghattam, mit akar a szarkofág sötét belsejében, biccentettem. Elvégre ő a zsaru, méghozzá nem is akármilyen.
Shark áttette a lábát a szarkofág szélén s halálra vált képpel belezuttyant a belsejébe. Hallottam ugyan valami furcsa kiáltást, de csak egészen halkan és bizonytalanul. Mivel határozott utasítása volt, hogy hagyjam rácsukódni a tetőt, engedelmeskedtem.
Vártam néhány másodpercig, mielőtt elfordítottam volna a bronzlevelet. Nelson úgy szuszogott mellettem, mintha meg akarta volna dönteni a szuszogás világcsúcsát.
Csináljon már valamit, az istenért! - tört ki végre idegesen.- Frászt kap odabent.
Engedelmesen elfordítottam a levelet.
A tető megremegett, majd lassan félrecsúszott.
Shark nem dugta ki a fejét a koporsóból.
Olyannyira meglepődtem, hogy elfelejtettem rögzíteni a bronzlevelet. Csak akkor rezzentem fel, amikor a tető újólag a helyére csúszott. Hangos kiáltással elfordítottam, és á feltáruló nyílásra meredtem.
Nelson felkiáltott és az ajtó felé hátrált.
Megölték! Istenem, megölték! Hozok erősítést... Előkaptam a késem és a cirádák közé szorítottam vele a bronzlevelet.
Az ajtó újra megremegett, de most nem sikerült becsukódnia. Ráléptem a legnagyobb cirádára és éppen elkezdtem volna felkapaszkodni a koporsó oldalán, amikor egyszerre csak felbukkant valami a bronzláda peremén.
Előbb kettő, majd öt, végül tíz véres ujj.
Nelson felordított és hanyatt-homlok kifelé iramodott. Úgy szállt el mellettem az ordítása, mint egy megkergült bumeráng.
Úristen! Valaki bezárta az ajtót!
Elővettem a stukkeromat és a koporsó tetejének szegeztem. Bár nem volt benne ezüstgolyó, s a nyakamban sem lógott fokhagymakoszorú, talán a 38-as Smith and Wessont is respektálja a szörnyeteg.
Merthogy szörnyeteg mászik ki a koporsóból, ahhoz kétség sem férhetett. A tíz vérben ázó ujj után a két szőrös kar is csurom vér volt, akárcsak a felbukkanó rém feje és nyaka.
Nelson hörgött, a falnak rontott, majd visszapattant róla, mint egy vidám gumilabda.
Ki akarok menni! - ordította. - Engedjenek ki! Jézusom! ... Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
Letérdelt és imádkozni kezdett.
Én pedig azt figyeltem, hogyan mászik ki a rém a koporsóból. Nagyjából úgy, ahogy bemászott. Átrakta a lábát a peremen s lecsusszant mellém a szarkofág aljába.
A francba is - lihegte, beletörölve vérrel borított kezefejét a nadrágjába. - Nem fogja elhinni, mi van odabent! Azt hittem, üres. Csak azt akartam megnézni...
Soha nem tudtam meg, mit akart megnézni a koporsó belsejében. Nelson ugyanis abbahagyta az imát és hatalmas csuklások közepette kerülgetni kezdte a vérmocsokba dermedt Sharkot.
Maga az... hadnagy? Istenem... maga az? Én meg már azt hittem...
Shark leintette és felém fordult.
Amikor bemásztam... azonnal éreztem, hogy van odabent valaki... Kiáltottam, de ez az izé becsukódott a fejem felett. AzÓ
tán... pedig nem szoktam félni... csak egészen indokolt esetben... Szóval csupa vér minden odabent és... üvegcserép.
Micsoda?
Hát, hogy érthetőbben fejezzem ki magam, egy hulla van odabent és sok-sok vér. Talán a palackokból...
Bármennyire is nem fűlt a fogam hozzá, felkapaszkodtam a szarkofág szélére és felkattintottam a zseblámpámat. Éppen rávilágítottam vele Nick bácsi vicsorgó, vérben fürdő képére.
Talán pár perccel ezelőtt ölhették meg.
Hagytam, hadd pihegjék ki magukat. Én már régen túl voltam azon a ponton, amikor még valaki érzékeli a fáradtságot és a rémü- Ó letet. Tudtam, hogy néhány percen belül el kell dőlnie mindennek.
Shark letörölgette az arcát a zsebkendőjével, aztán dühösen a sarokba vágta a véres ruhát.
Nick bácsit megölték... Most mit csináljunk?
Nézze meg a másik koporsót, de ne nyúljon hozzá. Shark a másik szarkofág felé fordult.
Mit lát rajta?
Semmit. Nincsenek rajta cirádák.
Ügy van. Mondhatni jóval puritánabb, mint ez.
Hol kell kinyitni a tetejét?
Hát ez az! Ezért volt rá szükség, hogy a vámpír, vagy akárki elmeneküljön tőlem... de ezt később még elmagyarázom. Oltsa le a lámpáját, őrmester!
Oltsam le? De hiszen akkor...
Oltsa le, ha mondom.
Nelson nehéz szívvel tett eleget az utasításomnak.
Vártam néhány másodpercig, de nem tapasztaltam semmi szokatlant. Éreztem, hogy elszorul a torkom, s hideg kéz szorongatja meg a szívem környékét.
Tévedtem volna?
Aztán egyszerre csak Nelson riadt kiáltására ocsúdtam.
Mi a fene ez itt? Nézze csak, főnök...! A jó szentségit, főnök,
ez valami kísértet!
Szerencsére nem kísértet volt, bármennyire is ott villódzott a fejünk felett a levegőben. Egyszerű lámpazsinór volt csak, amely a használaton kívül helyezett csillár mellett lógott a mennyezetről.
Nelson felkapcsolta az elemlámpát, én pedig a zsinórt vettem vizsgálat alá. Egészen vékony zsírréteget, majd vérfoltokat fedeztem fel rajta.
Shark odacaplatott hozzám és megszaglászta, mint egy vadászkutya.
Mi az ördög ez?
Válasz helyett megrántottam a madzagot. A csillár megremegett, valami kattant a fejünk felett, majd a másik szarkofágnak is elcsúszott a teteje.
Honnan az ördögből...?
Megvártam, míg kábé harminc másodperc múlva visszacsúszik, aztán a zsinórra mutattam.
Amikor másodszor voltam idebent, már gyanúsnak tűnt a dolog. Két szarkofág áll egymás mellett: az egyik díszes, a másik puritánul egyszerű. A puritán oldalán semmiféle minta nincs, amelyben el lehetne rejteni a nyitószerkezetet. Arra gondoltam, talán csak a cirádás „mozgatható . Aztán, amikor a lábaikat vizsgáltam, rájöttem, mindkettővel manipuláltak. Eszerint a másikba is be lehet jutni valahogy. Előbb, sajnos, a cirádásba másztam bele. Odalent azonban nem találtam semmit, ami... megfelelne az elképzeléseimnek. Ezért a sima alatt kell lennie valaminek. Egyetért velem, hadnagy?
Hát én nem is tudom - dünnyögte Shark, megsimogatva borostás állat. - Én már kezdek belefulladni ebbe a zűrzavarba... Uramisten, egy újabb hulla! A fenébe is, ha ez így megy tovább, már gyilkos sem marad. Hiszen majdnem valamennyi McLoad halott!
Tudtam, az éjszaka meg fog látogatni valaki... Éppen ezért kissé kipreparáltam a szobámat. Bekentem itt-ott jóféle foszforos  kenőccsel, ami véletlenül nálam maradt s amit annak idején sikerrel alkalmaztunk Tongán... Ha valaki beletenyerel, mindenütt otthagyja a nyomát. Látja a koporsó oldalát... ott is egy tenyér lenyomata!
Jézusom - nyögte Nelson. - Mi a csoda maga, patikus? Felelet helyett megrántottam a zsinórt A szarkofágtető engedelmesen elcsúszott a helyéről.
Befelé! - intettem. - Én addig tartom a zsinórt.
Shark sóhajtva elindult a bronzkoporsó felé, Nelson azonban megmakacsolta magát, mint egy kisgyerek.
Én ugyan nem! Nekem klausztrofóbiám van!
Majd kigyógyul belőle - biztatta Shark. - Nyomás befelé!
Mi lenne, ha én addig őrt állnék, amíg maguk odalent járnak?
Kit akar őrizni? Nick bácsi hulláját? Ha nem vigyáz, kimászika koporsóból és elharapja a torkát!
Nelson felhördült és egyetlen jól irányzott ugrással - Sharkot is magával rántva - átvetette magát a koporsó peremén.
A,
Húzogattam még egy kicsit a zsinórt, aztán magam is lendületet vettem. Utolsó pillantásommal elbúcsúztam az állítólag bezáródott ajtótól, melyet már nem volt időm ellenőrizni, az ablakok előtt leselkedő ködfiguráktól, Nick bácsitól a másik koporsóban, s a többiek után igyekeztem.
Csak akkor tűnt fel, hogy nincs mellettem senki, amikor bezáródott felettem a bronzlap.
Sem Shark, sem Nelson őrmester nem volt a koporsóban.
Hasra feküdtem és megpróbáltam megtalálni a belső nyitószerkezetet. Nem volt könnyű feladat, mivel a fekete ruhás démon mindenütt otthagyta a keze nyomát. Az egész tágas koporsóbelső szomorú fényben égett, mint elhagyott templom éjféli mise után.
Mivel biztos voltam benne, hogy belülről is ki lehet nyitni, addig-addig tapogatóztam, amíg széles, belső peremet nem érintett a kezem.
Megmarkoltam, megütögettem, megsimogattam: mindhiába. A tető csak nem akart elmozdulni a fejem fölül. Már-már éppen elkapott volna az ügyeletes kétségbeesés, mint előző nap a másik koporsó belsejében, amikor ösztönömnek engedelmeskedve felkapaszkodtam a szélére.
A következő pillanatban megnyílt alattam a szarkofág feneke.
Óriási szerencsém volt, hogy a széthúzódó bronzlapok nem sebeztek meg. Hallottam, hogy reccsen a ruhám, valami hatalmasat ránt rajtam, majd belehullottam a semmibe.
Lassacskán kezdett elegem lenni a szarkofágokban tett kirándulásokból, és az ezeket követő menetrendszerű zuhanásokból. Szerencsére nem estem nagyot, és ha nem kerül egy jókora, kemény fej a fenekem alá, talpra estem volna, mint a macska.
Lámpafény villant, s a következő pillanatban valaki akkorát lökött rajtam, hogy nekitántorodtam a szoba falának. Mert szépen berendezett, kellemes lakószobában találtam magam, két zsaru társaságában. A csapóajtó a mennyezeten éppen ebben a pillanatban zárult be felettünk.
Szálljon le rólam, Mr. McLoad - nyögte Nelson a koponyáját tapogatva. - Az imént a főnök pottyant a fejemre, most meg maga.
Shark, kezében a pisztolyával, körbeforgott a szobácskában.
Szerinted hol vagyunk?
A kripta alatt. Hol másutt?
Kihúztam én is a fegyvert a zsebemből és az ajtó felé indultam.
Hé! - sziszegett mögöttem Nelson. - Várjanak csak! Ide nézzenek!
Mire visszafordultam, piszkosfehér, halotti takaróhoz hasonló köpenyfélét tartott a kezében. És egy minden bóvliüzletben vásárolható Drakulaműfogsort.
Shark elkapta tőle és mint perdöntő bizonyítékot az esküdtszék előtt, felém lengette.
A vámpír! Itt a vámpírod, fiam! Hol találta, őrmester?
A szőnyegen. Jézusom, ez lenne a vámpír?
Most, hogy beigazolódni látszott, amit már jó egy hete sejtettem, szomorúság fogott el. Szomorúság a következmények miatt.
Várjanak csak! Itt pedig a vérnyomok és... Valaki bekötözte a fickót.
Nelson idomított vadászkutya módjára újabb és újabb bizonyítékokat kotort elő az ágy alól.
Az ajtóhoz léptem és óvatosan lenyomtam a kilincsét. Nem volt bezárva.
Egymás nyomában lépkedve lopakodtunk ki a rövid kis folyosóra. Ajtónkkal szemben másik ajtó sötétlett, amelyet hiába próbálgattuk, nem tudtuk kinyitni. A mögüle kihallatszó halk, szakadatlan bugás alighanem motorházat sejtetett.
A harmadik és egyben utolsó, folyosóvégi szobácska azonban annál inkább felkeltette az érdeklődésünket. Már csak azért is, mert résnyire ki volt nyílva az ajtaja.
Intettem a másik kettőnek, hogy lapuljanak a falhoz, aztán óvatosan, fegyveremet előre tartva bedugtam a fejem a nyíláson.
A halvány fény, amely betöltötte a teret, frissen feltárt egyiptomi halotti kamrára emlékeztetett.
Átléptük a küszöböt és megtorpantunk. A vérnyomok egyenesen egy óriási baldachinos ágyhoz vezettek.
Shark éppen abban a pillanatban fogta rá a revolverét a megrebbenő baldachinra, amikor a brokátszárnyak között felbukkant néhány remegő, véres ujj s belekapaszkodott a puha szövetbe.
Nelson hátralépett, nagyot nyelt, és rémülten a kaparászó ujjakra meredt.
Jézusom! A vámpír! Lőjön már, főnök!
Shark azonban nem lőtt. Ehelyett tett egy lépést az ágy felé, és még talán többet is tett volna, ha egy rekedtes, suttogó hang meg . nem állítja.
«K»S8»i
Ne jöjjön közelebb, ha kedves az élete! Aknát raktam a szőnyeg alá.
Shark szőlőkaróvá merevedett.
A hang elégedetten felkuncogott, majd keserves jajgatásba fulladt.
Jaaaj! Ne jöjjenek közelebb! Csak.,. valaki, aki tudja, mi az a
H figura.
Zsebre vágtam a pisztolyomat. A szőnyegre pislantottam, léptem néhányat előre, majd oldalra. Csak egészen enyhén gyöngyözött a homlokom a félelemtől, hogy bármelyik pillanatban a levegőbe repülhetek.
Mert semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy aki az aknát berakta a szőnyeg alá, nem blöfföl. Hiszen nem volt nála jobb aknatelepítő az egész különleges egységben.
Megléptem a lólépéseket - a sakkból vettük a megfelelő figura nevét - s sértetlenül el is jutottam az ágyig. Ott megálltam és vártam, engedélyt ad-e rá, hogy széthúzzam a függönyt.
Oké, Johnny - hallottam elégedett suttogását a baldachin mögül. - Neked, csak neked adom meg magam. Nagy ellenfél voltál... jó játékos. Csak neked... engedem meg, hogy... közel gyere hozzám. Kérlek, mutass be az uraknak!
Megfordultam és a két zsarura néztem. Shark és Nelson mozdulatlanná dermedve figyelték a nem mindennapi jelenetet.
Bármennyire is kellett volna, nem éreztem a pillanat nagyságát. Pedig már jó egy hete erre a másodpercre készültem.
Most azonban nem éreztem mást, csak sajnálatot és szomorúságot
Szomorúságot, hogy elvesztettem valakit, akit valaha becsültem
és szerettem.
Megfogtam a baldachin szélét, nem törődve vele, hogy a véres ujjak hozzáérnek a tenyeremhez.
Meghajoltam, és szétrántottam a függönyöket.
Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek...
A függöny a karnis jajgató sírása közben széthúzódott. Az ágy közepén, vérfoltos párnák között fekete ruhás alak feküdt. Sebesült, takaróba burkolt karját egy maga mellé gyűrt párnán nyugtatta  a takarón átütött a vér s minden egyes szava után újabb apró vérhullámok nyomakodtak a szövet bolyhos felületére.
A kellemes, fiatalos arc eltorzult, s bágyadtán mosolyogva törölte le a szája sarkában felbukkanó vérhabot.
Nos, Johnny! Rajta! Mondd el az uraknak, ki vagyok! Leroskadtam az ágy szélére és hullafáradtan felsóhajtottam.
Egy nagy marha. Az vagy. Hogy tehettél ilyen őrültséget, William McLoad?
Próbababa! Próbababa!
Shark tett egy óvatos lépést előre, miközben felemelte a revolverét.
William McLoad, ezennel letartóztatom. Figyelmeztetem, hogy mostantól kezdve minden szava felhasználható ön ellen! Óhajtja, hogy ügyvédet hozassunk?
Aztán belátva szavainak nevetségességét, leeresztette a pisztolyát és megvakarta borostás állat.
A fenébe is. Maga csakugyan William McLoad? Billy szomorúan elmosolyodott.
Johnny csak tudja. Hiszen én szedtem rá, hogy játssza el a szerepemet. Látod, Johnny, ez az a bizonyos banánhéj, amin elcsúszhat a magamfajta. Honnan az ördögből gyaníthattam volna, hogy az a rendőrtiszt, aki a gyilkosságok ügyében nyomoz majd, régi ismerősöd? Honnan is gondolhattam volna?
Egyszeriben sírósra torzult a hangja.
Persze, persze, Billy - mondtam sietve. - Senki nem gondolhatta volna előre.
Pedig olyan gondosan kiterveltem mindent. Még Rebecca sem talált rajta kivetnivalót. Te lettél volna a legmegfelelőbb, Johnny. Nálad nagyobb balekot nem hordott a föld a hátán. És akkor tessék! Közbejön egy ilyen aprócska véletlen és keresztülhúzza a számításomat. - Felkönyökölt, rám villantva vérmaszatos mosolyát.- Azért ne hidd, hogy különb vagy nálam, öcsi. A 101-esben én voltam a legkülönb! A többiek még arra sem voltak méltók, hogy a csizmámat kitisztítsák, téged is beleértve, Johnny... De azért jól dolgoztál, fiú! Pokolian jól!
Add meg magad, Billy - mondtam bátortalanul. - Kórházba viszünk... meggyógyítanak...
Elkomorodott és megrázta a fejét.
Ez nem volt méltó hozzád, Johnny. Nem méltó egy 101-es tengerészgyalogoshoz. Nem sok időm van már hátra. Akkor is meg akarnék halni... ha nem ítélnének halálra. Miért éljek, ha nem sikerült a tervem?
					Ó
Ó
És... Rebecca?
Ó, Rebecca! Ő majd talál magának valaki mást. Ne félj, Rebeccának már megvan a terve. - Kuncogott és fájdalmas sziszegések közepette megigazgatta a karját. - Ez is jellemző rám. Belezuhanok a saját kardomba. Ahelyett, hogy levágtam volna a fejed. Hidd el, Johnny, csak néhány milliméteren múlott. Ha sikerül, most minden oké. De vedd tudomásul, véletlen volt. Nem te voltál a jobb!
Persze, persze, Billy! Te mindig jobb voltál nálam!
Maradjon a helyén, hadnagy. Egyetlen mozdulat és levegőbe repítem az egész szobát. Ez lenne a méltó befejezés.. .Ne furdalja értem a lelkiismeret, rég túl vagyok már azon, hogy meg lehetne menteni. Ütőeres vérzés. Élszorítottam ugyan, de lassan kifolyik belőlem az élet. Amint tudja, féligmeddig hemoffliás vagyok. Már csak egyetlen dolog éltet. Tudod mi az, Johnny?
Nem tudom, Billy.
Szeretném, ha... feleségül vennéd Rebeccát.
Mintha légkalapács vágott volna mellbe. Tiltakozni akartam, de a szája szegletében csergedező vérpatakocska megakadályozott
benne.
El kell venned Rebeccát - zihálta. - Azt akarom, hogy... Rebeccáé legyen a McLoad-vagyon. Még azon az áron is... ha... feleségül kell mennie hozzád.
Hogy képzeled, Billy? És hol van Rebecca?
Itt vagyok... Johnny!
Megpördültem, mintha golyó ért volna. Az ajtóban Rebecca állt, mellette az ajtófélfának támaszkodva egy alaktalan emberi test kucorgott, akiről csak hosszas vizsgálódás után lehetett volna megállapítani, kicsoda.
A szaga, azaz a testéből és ruhájából kiáramló bűzfelhők azonban feleslegessé tettek minden vizsgálatot.
Rebecca felemelte a lábát és jót rúgott Ferdinándba.
Mars a sarokba!
Ferdinánd felvinnyogott, és véres csíkot húzva maga után, begurult a szoba egyik sarkába.
Itt vagyok, Johnny!
Soha még nem volt olyan szép, mint akkor. Pedig vércsíkok húzódtak az arcán  talán ráfröcskölt valakinek a vére, talán Ferdinánd védekezett, amikor el akarta kapni.
Rebecca mosolygott és az ajtófélfának dőlt.
Tegyék le a fegyvereiket, uraim!
Nelson felmordult és Rebeccára fogta a stukkerjét.
Én inkább azt ajánlanám, hogy maga tegye le, hölgyem! Csak ekkor vette észre, hogy nincs is az asszonynál fegyver. Rebecca arca elkomolyodott. Órájára nézett és megvonta a
vállát.
Billy állapotát figyelembe véve nincs sok időm a várakozásra. Kapnak öt másodpercet. Ha addig nem rakják le a fegyvereiket, te is, Johnny, Billy rátok robbantja a szobát. Egy, kettő...
Remegő kézzel kaptam a zsebemhez. Az én revolverem csattant leghamarabb a padlón. Shark habozott, aztán 6 is az enyém mellé dobta a fegyverét.
Gyerünk, Nelson!
Nelson is ledobta a magáét. Aztán felsóhajtott és szürke arccal csóválgatni kezdte a fejét. Rebecca szakavatott kézzel kutatta át őket.
Oké, minden rendben. Hozzád nem megyek oda, Johnny. Biztos vagyok benne, te úgysem kockáztatnál.
Igaza volt. Valóban nem óhajtottam kockáztatni.
Billy szája szegletében megállás nélkül robbangattak a vérbuborékok, s mintha az ágyneműje is egyre vörösebbé változott volna. Rebecca intésére visszaroskadt a párnájára és bátorítóan rámosolygott.
Beszélj... Reb!
Rebecca megállt a szőnyeg szélén, és összefonta a karját a mellén.
Bármennyire is furcsa, Johnny, el kell hogy vegyél feleségül. Túl sokat harcoltam már ahhoz a McLoad-vagyonért, hogy beérjem morzsákkal is. Tudod, mit jelentett együtt élni egy Trevor McLoaddal? Dehogy tudod. Ne is tudd meg soha! És mindazt, amit tettem, azért tettem, hogy Billy és én... De most Billy meghal. Te ölted meg, Johnny!
Saját kardjába esett bele - figyelmeztettem.
Akkor is te ölted meg őt. Ha nem látsz át a terveinken... Ezért el kell hogy vegyél feleségül.
Képtelen vagyok felfogni, miért.
Pedig dehogyis voltam képtelen. Pontosan tudtam, mit akar tőlem.
Figyelj rám, Johnny. Mindenki úgy tudja, te vagy Billy McLoad. Azt akarom, hogy az is maradj. Billy ugyanis meg fog halni.
Sajnos, Reb. Tényleg meghalok.
Hallod? Nos, Johnny, te leszel William McLoad. És feleségül
fogsz venni. És boldogan élünk az idők végezetéig, mint a galambok. Az ágyban nem lesz sok problémánk, nem igaz?
És az évkönyvek? A bajtársak, akik bármikor meglátogathatnak?
Sosem hallottál még plasztikai műtétről? Olyan William McLoadot faragnak belőled, hogy csoda.
Valakikről megfeledkeztél, Rebecca - figyelmeztettem.- Kikről?
Itt állnak előtted.
Rebecca Sharkra és Nelsonra nevetett.
Hát nem érted, Johnny? Ők a terv részei. Elkészítettem egy papírt, ott van az asztalkán... Aláírod, hogy elismered, te ölted meg Shark hadnagyot és Nelson őrmestert.
Én ezt... nem tudom megtenni, Rebecca!
Nem is kell megtenned. Majd Ferdinánd megteszi helyetted. Aztán megölöd Ferdinándot...
Őt sem bírom.
Akkor megteszem én. A lényeg az, hogy aláírd a papírt. Aztán egy-egy ujjadat beledugod a vérükbe, s a papírra nyomod az aláírásod alá. Érted már? Azt akarom, hogy békében megmaradj a fenekeden. Békében, a McLoad-birtok uraként és a férjemként... Johnny!
Tudtam, hogy húznom kell az időt. Meg kell próbálnom Billy életére játszani.
Kérek tíz perc gondolkodási időt. Felnevetett, és huncut mosollyal megfenyegetett.
Jobban ismerlek a tenyeremnél, jövendő férjecském. Nincs gondolkodási idő! Egyetlen másodperc sem! Megölöd őket?
Nelson arca elszürkült és a fegyverek felé vetette magát. Shark azonban igen határozottan rálépett a kezére. Rebecca berugdosta a sarokba a pisztolyokat.
Meg akarod ölni őket, Billy?
Billy ekkor már csendben haldoklóit. Nagy nehezen még kinyitotta a szemét és Rebeccára mosolygott.
Tedd meg helyettem, Reb. Rebecca felemelte Shark fegyverét.
Letérdelni!
Nelson összekulcsolta a kezét és felém nyújtotta.
Azistenért,hátcsináljonmárvalamit! Maga csalt le bennünket ebbe az átkozott kriptába. Én nem akarok megdögleni. Nekem négy gyerekem van. Ki szeretnék jutni innen! Érti? Ki akarok jutni innen!
Rebecca kezében eldördült a revolver. A golyó elfütyült a fülünk mellett és a baldachinos ágy fatetejébe vágódott. Billy ismét kinyitotta a szemét és révülten Rebeccára meredt.
Intézd el őket... Reb!
Rebecca Shark felé fordította a pisztolyt.
Térdeljen le, hadnagy! Essünk túl a dolgon minél előbb! Shark arca megrendült, de engedelmesen letérdelt. Csak egészen
kicsit volt fehérebb az arca a kelleténél. Nem nézett rám - szinte kínosan kerülte a tekintetemet.
Ha a helyében vagyok, én sem tettem volna másként. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy csúfosan elszámítottam magam.
Jól vagy, Billy?
Türelmetlenül csengett a lány hangja, mintha nagyon nem szerette volna, hogy Billy azelőtt húzza át a csíkot az örök vadászmezőkre, mielőtt végérvényesen bebiztosíthatta volna magának a McLoad-örökséget.
Billy ajka biztató mosolyra húzódott.
Csak nyugi... Reb! Várok, amíg kell.
Őszintén szólva arra spekuláltam, hogy Billy meghaljon. Ha már nem tudja működésbe hozni az aknát, talán ki tudok fundálni valamit.
Rebecca Nelson felé intett a fegyver csövével.
Maga is! Oda mellé. Ha nem akarja, hogy fájdalmas halála legyen
Én semmiféle halált nem akarok - nyöszörögte az őrmester.
Ezt korábban kellett volna meggondolnia. Sajnálom, de nem tehetek mást. Ha érdekli, nem haragszom magára.
Kösz - mondta Nelson hálásan. - Nem engedne mégiscsak szabadon?
Térdeljen a főnöke mellé. Nincs időm viccelődni. Ha nem akarja, hogy odalőjek, ahova nem szeretné.
Nelson szájából zokogásféle hang tört ki, aztán félig ájultán Shark mellé roskadt. Úgy térdeltek egymás mellett, mint az elsőáldozók.
Te következel, Billy... azaz Johnny! - mondta Rebecca és a sarokban álló asztalkára mutatott. - Ott a papír és a töltőtoll. Csak alá kell írnod. Remélem, megteszed?
Megteszem, Reb.
Ez már beszéd! Csodaszép éjszakákat fogunk mi még együtt eltölteni. Meglátod, milyen gyönyört érzel majd, ha közben erről beszélünk. Vér és szerelem! Mint a régi ír mondákban. Hallod, Büly?
Billy már aligha hallott bármit is. Kinyitotta ugyan a szemét, de csak azért, hogy rákancsalítson a szája szegletéből lecsordogáló vérpatakra.
Menj, Johnny, és írd alá!
Megkerültem a szőnyeget és az asztalka felé igyekeztem. Útközben lázas gyorsasággal kergették egymást agyamban a gondolatok. Mi lenne, ha rálépnék az aknára? Levegőbe repülnék a többiekkel együtt. Ha megpróbálnám Sharkhoz rúgni a fegyverét? Rebecca leszedne, mielőtt még bármit is tehetnék.
El kellett ismernem, pokoli kutyaszorítóban voltam.
Shark igyekezett ugyan megkönnyíteni a dolgom, mert felüvöltött és a padlóra vágta magát.
Hát ebből elég! Lőj már, te kurva! Legyen vége az egésznek! Rebecca azonban nem vette be a cselt. Nem törődött a hadnagy
ordítozásával  végig rajtam tartotta a fegyver csövét.
írd alá, Johnny!
És ha... nem azonos az aláírásom Hülyével?
Azzal ne törődj! A saját neved írd alá. Itt most rólad van szó, vőlegényem.
Elolvashatom?
Majd később. Mellettem, az ágyban. Akár reggelig olvasgathatod. Mert tudod, mihez lenne most kedvem? Ágyba bújni veled, kedvesem. És istenemre mondom, meg is tesszük, ha befejeztük ezt a kínos kis közjátékot. Na, mi lesz? írod, vagy inkább a halált választod?
Nem tehettem mást, felemeltem a tollat és a papír alá kanyarítottam a nevem. Azzal már nem vesződtem, hogy el is olvassam, mi van felette. Más nem nagyon lehetett, mint hogy vállalom a két rendőr halálát.
Ahogy szokásomhoz híven pontot tettem a nevem után, éreztem, hogy eddigi pályafutásom után is pontot tehetek. Sőt, földi vándorutam után is. Merthogy nem hagyom Sharkot és Nelsont lemészárolni, ahhoz kétség sem férhetett.
Rebecca elégedetten felnevetett, ahogy letettem a papír mellé a
tollat.
Most már meghalhatsz, Billy!
Billy már nem mosolygott. Fájdalmas arccal a lány felé nézett.
Gyéreidé... Reb.
Valami baj van?
Csak... szeretném.., utoljára... a kezed... Rebecca felhúzta a szemöldökét.
Mióta vagy ilyen érzelgős, Billy? Megbeszéltük, hogy akinek nem sikerül, szép csendesen átsétál a túlsó partra.
Csak a... kezed...
Nem tehetem, Billy. Már az akna miatt sem. Látni akarod, amint lefejezi őket?
A kezed... Reb...!
Annyi könyörgés és fájdalom bujkált a tekintetében, hogy a történtek ellenére megsajnáltam, és ingerülten rákiáltottam az aszszonyra.
Menj már oda hozzá!
Eszem ágában sincs - mondta Rebecca szárazon. - Tudta, mire vállalkozik! Ha te lennél a helyében, holtbiztos, hogy ő nem sajnált volna meg téged! A lelkeddel még lesz egy kis gondom, Johnny. A tested az tökéletes, de a lelked egy vénasszonyé. De én majd megkeményítelek.
Ekkor Billy óriásit nyögve felemelkedett az ágyon. Úgy ült fel, hogy meg sem mozdította a lábát. Felemelkedett s valamennyi vérét, ami még az ereiben volt, egyetlen sugárral maga elé hányta. Felemelte a kezét, búcsút intett Rebeccának, aztán meghalt.
Ferdinánd!
Ferdinánd nyögött és rongyos szélű köpenyébe burkolta a fejét.
Ferdinánd!
Mintha áram ütött volna meg. Nem Rebecca hangja szólt a nyomorékhoz, hanem Peggy nénié. Még engem is megborzongatott a hasonlóság.
Ami ezután következett, olyan volt, mintha álom lett volna. Rebecca tekintetéből kék sugarak röppentek ki, s mint a napot a napkorona, körülfonták a sarokban kucorgó szerencsétlen testét.
Mama!
Ferdinánd kikászálódott a rongyai közül s előrenyújtotta tömzsi nyakán ülő szörnyfejét. - Hol vagy, mama?
Rebecca baljába tette át a pisztolyát, jobbját pedig a szörnyeteg felé nyújtotta.
Itt vagyok, kisfiam. Szeretsz, Ferdinánd?
A gnóm arcán földöntúli gyönyör áradt szét. Szája szélén apró nyálpatak indult s lecsorgott az állára.
Nagyon szeretlek, mama.
Én is szeretlek, Ferdinánd. Ugye megteszed, amit kérek tőled? A szörnyeteg rá akarta vetni magát, de Rebecca ügyesen eltáncolt előle.
Most nem szabad, Ferdinánd! Csak akkor ülhetsz az ölembe, ha megteszed, amit kérek tőled!
A szörnyeteg fájdalmasan felvinnyogott.
Mindent megteszek, mama.
Látod ezt a két... próbababát?
Látom, mama... Babák, babák! Csak babák, mama! Nick bácsi megengedte, hogy levághatom a fejüket. Te is megengeded, mama?
Rebecca komoran bólintott.
Megengedem, Ferdinánd.
Az egyszemű kotorászni kezdett maga körül, aztán sírósra görbült a szája.
Elveszítettem, mama. Elveszítettem a kardomat. Rebecca szeméből ujabb sugarak lövelltek ki, s még szorosabbra
fonták a hálót a szerencsétlen köré.
Menj ki a folyosóra, Ferdinánd! Az ajtó mellett találsz egy kardot. Hozd be, Ferdinánd!
Ferdinánd felnyerített, mint szabadjára engedett csikó, s Tarzan majmaként szökdécselve kiügetett az ajtón.
Rebecca futó pillantást vetett a halott Billyre, aztán biztatóan rám mosolygott.
Már csak pár perc, Johnny, és túl leszünk mindenen. Van erőd megölni Ferdinándot?
Ni... incs.
Majd lesz. Az én erőmmel könnyen megteheted. Ferdinánd!
Jövök, mama. Megtaláltam, mama!
Ferdinánd beszökdécselt a szobába a szamurájkarddal a kezében.
Itt vagyok, mama!
Vágd le a próbababák fejét, kisfiam! Mama megengedi!
A nyomorék körbekeringett a szobában és kurjongatott, mint aki elveszítette az eszét. Helyette azonban csak az egyensúlyát veszítette el. Belerúgott egy földön heverő, gazdátlan skót dudába és végigterült a padlón. Shark kihasználva az alkalmat rávetette magát. Megragadta a nyakat és úgy fordította a testét, hogy Rebecca golyói csak őt érhessék.
Tegye le a fegyvert! Tegye le, mert megölöm a fickót! Rebecca megcsóválta a fejét. Sajnálkozó kis mosoly játszott az
ajka körül. Nem tudom, kit sajnált, de azt hiszem, valamennyiünket.
Kapd el, Ferdinánd! Kapd el, de ne bántsd!
És Ferdinánd elkapta Sharkot. Nem láttam, hogy csinálta, mindenesetre, mire felocsúdtam, a hadnagy már úgy lógott a feltápászkodó szörnyeteg karjai között, mint haragvó kisgyerekén a játék mackó.
Tedd le, Ferdinánd!
Ferdinánd visszatette a helyére a lélegzet után kapkodó hadnagyot.
Vedd fel a kardot. Ferdinánd felvette.
Vágd le a fejüket, Ferdinánd! Gyerünk!
Ekkor minden mindegy alapon hátradobtam magam. Eszeveszett igyekezettel kúsztam fel az ágyra s kerítettem hatalmamba a BiUy párnája alatt lapuló gyújtószerkezetet. Ujjamat a gombra szorítottam és ordítottam, ahogy a számon kifért.
Vissza, Ferdinánd! Parancsold vissza, mert megnyomom a gombot!
Rebecca arcáról nem röppent el a szánakozó, furcsa kis mosoly.
Várj, Ferdinánd!
Várok, mama!
Rebecca megkerülte Sharkot és felém közeledett.
Csak azért, Johnny, hogy egyszer s mindenkorra megértsük egymást. Nyomd meg a gombot!
Ha nem takarodsz, megnyomom.
Nyomd meg!
Rebecca... megmentheted az életed...
Nyomd meg, Johnny!
Egyszerre csak megmozdultak az ujjaim. Iszonyatos vágy ébredt bennem, hogy nyomjam meg a gombot és vessek véget az egésznek. Homlokomon kidagadtak az erek az erőködéstől. Meg kell nyomnom, meg kell nyomnom! - dünnyögte valaki a fülembe, s a hangban saját hangomra ismertem. Ujjaim lecsaptak a robbantószerkezetre...
Azaz csak csaptak volna. Néhány milliméterre a gomb felett megmerevedtek, mintha belefagytak volna a levegőbe.
Sűrű ködfátyol mögül hallottam Rebecca rekedtes, elégedett duruzsolását.
Tanuld meg, Johnny, hogy csak azt teheted, amit megengedek neked. A te erőd semmi az enyémhez képest. A szolgám vagy., és életed végéig engedelmességgel tartozol nekem! Ferdinánd! Vágd le a fejüket!
Igenis, mama!
Ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Meg akartam nyomni a gombot, de az ujjaim nem engedelmeskedtek. A földre
akartam vetni magam, de a szőnyeg, mint igazi, arábiai varázsszőnyeg egyre messzebbre távolodott tőlem.
Aztán, amikor már minden sejtem azt ordította, hogy hagyjak fel a céltalan ellenállással, revolver dörrent az ajtó irányából.
A fegyver hangja mintha kiragadott volna a nyúlós, ragadós kábulatból. Egyszerre ismét élesen és világosan láttam mindent. Láttam a vékony füstcsíkot, s a kardot, amint kiröppen Ferdinánd kezéből.
A következő lövés Rebecca kezéből tépte ki a fegyverét. Rebecca felsikoltott, s eszelős dühvei a kard után vetette magát.
A harmadik golyó éppen az orra előtt szakította fel a parkettát.
Csak nyugi, Reb - mondta egy határozott, kemény női hang.- Ne moccanj, mert golyó repül a bájos kis fejecskédbe! Kulcsold csak szépen a tarkód mögé a kezed, kedves rokon!
Rebecca hisztérikusan felsikoltott és tenyerébe temette az arcát.
Nem... Neeem! Ez... neeem igaz! A halottak... nem térhetnek vissza!
Az ajtón belépő Judy McLoad lesöpörte fejéről a moszatot és békalencsét, amit egy több napja vízbe fulladt kísértettől el is várt az ember, aztán félrehúzódott, hogy előre engedje Kittyt. Kittynek nádkoszorú keresztezte a fejét, mintha maga a tengerek istene tüntette volna ki bájáért és kelleméért, ő is jókora stukkert tartott a kezében: egy 45-ös Magnumot.
Kitty krákogott s félmaréknyi iszapot köpött a szőnyegre: pontosan a taposóakna tetejére.
De bizony hogy visszatérhetnek, drága sógornőnk - mondta és szomorúan megcsóválta a fejét. - A McLoad-kastélyban minden megtörténhet. Még az is, hogy két zsaru sóbálvánnyá válik.
Shark és Nelson lihegve és sóhajtozva feltápászkodott a földről. Shark sziszegett, a derekát és a térdét tapogatta.
Azt hittem, már nem is jönnek. Amíg élek, emlékezni fogok ezekre a percekre. Maguk tényleg... belefulladtak?
Majdnem - mondta Judy, egyetlen pillanatra sem véve el a fegyverét Rebeccáról. - Csak nem a mocsárba, hanem a tóba. Akkora odakint a köd, hogy az orrunkig sem láttunk. Minden rendben?
Éppen válaszolni akartam, amikor Kitty rémült kiáltása hasított
a levegőbe.
Vigyázz, Judy! Vigyázz!
Rebecca keze orvul Shark nyakára kulcsolódott  hosszú, gyöngyházszínű körmei belefúródtak a verőerébe.
Kapd el, Ferdinánd! Kapd el... kérlek!
Ferdinánd felüvöltött. Kétségbeesett, vad üvöltéssel. Aztán úgy szőrt szét bennünket, mint szél a pelyvát.
A szakállas, büdös, csupa izom szörnyeteg dühöngése mitológiát kedvelő festők ecsetjére kívánkozott. Mintha az őrjöngő Herkules került volna a McLoadok kriptája alá.
Úgy röpködtünk a levegőben, mint huzatba került hópihék. Rájöttem, bármit próbálnék csinálni, igencsak kétséges lenne az eredménye, éppen ezért azt tettem, amit a legcélszerűbbnek ítéltem: megpróbáltam a taposóaknát eltakarítani a lábunk alól.
Míg a többiek ordítozva, jajgatva hengergőztek a padlón, összecsomóztam a szőnyeget s rettenetes tartalmával együtt feltettem az ágyra.
Éppen fordultam volna vissza, hogy megpróbáljak a segítségükre sietni, amikor felhangzott a félszemű iszonyatos ordítása.
Próbababa, mama! Próbababa! Lány, mama! Lánybaba, mama! Levágom a fejét.
Megvillant a kezében a kard, s forró vérsugár vágott a képembe.
Leroskadtam az ágy szélére, felrántottam a takarót és beletemettem az arcom. Aztán addig dörzsöltem, jajgatva és káromkodva, amíg csak azt nem éreztem, hogy valami nekiütközik a lábamnak.
Ordítottam, felugrottam a takaróra, végigtapostam a halott Billyn, miközben tudat alatt érzékeltem, hogy körülöttem mindenütt vörösek a falak, s kövér vércseppek hullanak le róluk.
Félve pillantottam le az ágy mellé: éppen Rebecca McSkeane levágott fejére esett a tekintetem.
Arra eszméltem, hogy Judy rám borul és kétségbeesetten a fülembe kiabál.
Győztünk, Johnny! Győztünk!
Arcomhoz dörzsölte vérmaszatos arcát, és ott is hagyta jó darabig.
A kíváncsi ködfigurákat nem lehetett megállítani. Beerőltették magukat a kriptába a koporsókba, s végül megtalálták az utat hozzánk.
Szomorúan és értetlenül bámultak bennünket.
,ír
Amikor végre kiderül minden
Ezen a délelőttön nem volt ködös az idő. Mintha a természet is megelégelte volna a homályt: szép napsütést küldött Country Cityre és környékére.
A tó békésen hullámzott az orrom előtt. Most, hogy biztos voltam benne, nem lakik odalent senki, csak békák és halak, nem is tűnt olyan félelmetesnek. Randolph McLoad hangját sem hallottam többé a hullámfodrok alól.
A kastély hallgatagon, szomorúan bámult rám. Immár nem volt semmi fenyegető monolit tömegében. Árva, gazdáját vesztett kutyaként kucorgott a fák között.
Hallgatagon szemléltem a napsugarak játékát, aztán a bejárat felé fordultam. Széles, fekete kocsi futott végig a kaviccsal felszórt úton, antennáján a csillagossávos lobogóval. Mögötte két katonai dzsip haladt, az utat eltakaró bokroktól csak a bennük ülők levegőben úszó tányérsapkáit láttam. Arra gondoltam, ha szerencsém van, néhány napon belül meglátom Tongát. Igaz, hogy nagyon fog hiányozni Billy McLoad, de csak megleszek valahogy nélküle...
Nick bácsi pavilonjának megcsikordult az ajtaja. Meglepetésemre Kitty McLoad bukkant fel az ajtónyílásban. Ahogy meglátott, üdvözletet intett és néhány csókot dobott felém. Megkerülte a tavat és odafutott hozzám. Olyan könnyed szárnyalással, hogy szinte nem is érintette a lába a füvet. Könnyű selyemruháján áttetszettek vonzó formái: meg kellett erőltetnem magam, hogy fel tudjam idézni azt a pillanatot, amikor fegyverrel a kezében leszámolt a McLoad-ház kísérteteivel.
Kitty átkarolta a nyakam, cuppanós csókot nyomott a képemre és a fülembe visította.
Vége! Hallod, Billy? Vége!
Bár a puszi nem esett rosszul, nem voltam biztos benne, nekem szánja-e egyáltalán.
Nem vagyok Billy - mondtam óvatosan. - Bizonyára már elfelejtetted.
Dehogy felejtettem! Csak még nem volt időm hozzászokni... Johnny! De akárki is vagy... vége!
Tudom - biccentettem. - A ti ügyeteknek vége. Az enyém viszont csak most kezdődik. Hadbíróság, ítélet, börtön...
Hát nem érted, hogy vége?!
Most fogtam csak fel, hogy aligha a McLoad-féle gyilkosságsorozatról beszél.
Vége? - kérdeztem bambán. - Minek... vége? Felágaskodott és most már az ajkamra is nyomott egy csókot.
Jóval hosszabbat, mint illett volna
Huhhh... a fenébe is! Nem érted, hogy... mindennek vége, Johnny?
Mindennek?
Hát ennek az izének... háborúnak, vagy micsodának. Már tegnap bemondta a rádió, csak ebben a zűrzavarban nem volt, aki meghallgassa. Vége a háborúnak!
Mintha jókora gumikalapáccsal sújtottak volna a koponyámra. Megfordult előttem a világ. A fák vad táncba kezdtek az orrom előtt, a bokrok pedig mindegyre lekushadtak, hogy elgáncsolják őket.
Vége... a háború...nak? - motyogtam értetlenül. - Ho... gyan?
Vanessa hallgatta a rádiót a konyhán. Azt mondja, a légierő ledobott valamit Japánra. Valami vacakot: atombombának, vagy minek hívják. Azok a gyáva csirkefogók meg úgy becsináltak tőle, hogy kapituláltak.
Atom...bomba? - nyögtem még mindig értetlenül. - Az meg... mi az ördög?
Tudja a fene - nevetett és nyakam köré fonta a karját. - Akármi is, néhány hét múlva már senki sem beszél róla. Ellentétben velünk. Apropó, volna egy kérésem.
Parancsolj - mondtam gálánsán, enyhe szédüléssel küszködve.- Ha rajtam múlik...
Persze, hogy rajtad múlik - suttogta és szorosan hozzám préselte magát. - Adnál egy igazi... de igazi csókot a McLoad-vagyon örökösnőjének? Olyat, hogy... libabőrös legyen tőle a karom?
Bár rengeteg dolog foglalkoztatott egyszerre, nem állhattam ellent a kérésének. És természetesen nem csak azért, mert Judyval együtt valóban ő örökölte a McLoad-vagyont. Arra gondoltam, mielőtt eltűnnék az Egyesült Államok hadserege megszámlálhatatlan börtöncelláinak egyikében, legalább magammal viszek valami szép emléket az őszbe hajló, szabad világból. Már az sem érdekelt, hogy Kittynek enyhén előreálló szemfogai
vannak.                                                        „
Ó.
Felmentem a szobámba. Megszemléltem a romokat és úgy döntöttem, nem rakom rendbe őket. Azt persze nem tudtam megállni, hogy Katharina néni tükrének antik darabjait össze ne söpörjem és fel ne púpozzam a sarokba lökött asztalkára. Pár percet pihenhettem csak, máris kopogtak. Mivel Shark elkobozta a pisztolyomat, csak a mutatóujjamat nyújthattam a feltáruló ajtó felé. Szerencsére már nem kellett attól tartanom, hogy valaki szamurájkarddal igyekszik befelé. Bár, ami a szamurájkardokat illeti, annyi volt a ház körül, hogy gátat lehetett volna építeni belőlük a mocsár közepén. Kittytől tudtam, hogy Malcolm bácsi nagybátyja, Sámuel McLoad éveket töltött Japánban s az ő gyűjteményének darabjai népesítik be a kastélyt.
Ezúttal nem vámpír jött hozzám, bár az arckifejezését nézve az is lehetett volna. Magas, kék szemű férfi volt, keskeny bajusszal, félrefésült hajjal, ragyogóan új tábornoki egyenruhában. Mögötte két fehér sisakos legény a katonai rendőrségtől. Ahogy a tábornok belépett, a két sisakos fickó elfoglalta helyét az ajtófélfa mellett.
Ebből aztán megértettem, hogy ettől a pillanattól kezdve fogoly vagyok.                                                     ,
Csak akkor lélegeztem fel némi megkönnyebbült mosoly kíséretében, amikor a tábornok mögött Shark is benyomakodott a szobába. A társaságában lévő két-három katona nem érdekelt. Tudtam, egyedül Sharkon múlik, hogy hány évet nyomnak rám. Ha ügyesen érvel, visszakerülök Tongára s tekintettel arra, hogy béke van, talán megelégszenek pár év futkosóval. Ha nem, isten irgalmazzon nekem...
Biztató jelnek vettem, hogy amint belépett az ajtón, Shark felém kacsintott. Bár mintha bizonyos tartózkodást véltem volna felfedezni a kacsintásában. Mintha olyasmit jelentett volna, hogy: én mindent megteszek érted, öregfiú, bízzál bennem, persze túlzott reményeid ne legyenek, én csak egy egyszerű zsaru vagyok, még ha hadnagy is, ezek meg akkora kutyák, hogy ülve rágják a hold szélét: arról nem is beszélve, hogy katonák  ráadásul most, amikor megnyertük ezt a szaros háborút, és akkora lett a pofájuk, hogy ha kinyitják, csak tengeri mérföldben lehet mérni a szélességét. De azért csak bízzál bennem, Johnny!
Minthogy mást úgysem tehettem, bíztam. Bárgyú mosolyt erőltettem a képemre és leroskadtam az ágyam szélére. Oda, ahol a vámpír a vérem szívta.
A katonák pillanatok alatt tárgyalóvá alakították át hajdanvolt Katharina néni szobáját. A kis asztalka a szoba közepére került, köré néhány szék, a székekre pedig terebélyes katonafenekek.
Shark megköszörülte a torkát és óvatosan rám pillantott. Tágranyílt szemekkel fedeztem fel, hogy nem is Shark áll már velem szemben, hanem a róka, valamelyik Disney filmből. Annak szokott ilyen magabiztosan ravasz kifejezés trónolni az arcán. Mint aki minden pillanatban kész csőbe húzni valakit.
Csak abban bízhattam, hogy nem én leszek az áldozata.
Shark még egyszer megköszörülte a torkát, és felém csippentett a szemével.
Tábornok úr, engedje meg, hogy bemutassam John C. Lendvayt. Aki... megoldotta ezt az ügyet.
Legnagyobb meglepetésemre a tábornok felállt és tisztelgett.
Grosvenor tábornok.
Mintha már hallottam volna a nevét. Mintha valamelyik csendes-óceáni csatában beleszórt volna néhány ezer japánt a cápák közé.
Harris ezredes.
Martin ezredes.
Paez ezredes.
Hogy el ne maradjak valahogy mögöttük, felugrottam és katonásan összevágtam a bokám.
Lendvay tengerészgyalogos.
Ezzel túl is estünk a bemutatkozáson. Grosvenor tábornok levette a sapkáját. A haja pontosan olyan volt, amilyennek képzeltem: őszes, merev, kefére vágva. A többieké másmilyen volt, de azok nem érdekeltek.
Grosvenor megsimógatta megcsodált haját, aztán rám emelte acélkék tekintetét.
Lendvay tengerészgyalogos... azért ültünk össze, hogy bizonyos ... hm... előzetes katonai bírósági tárgyalást folytassunk. Remélem tisztában van vele, mit jelent mindez?
Igenis. Azaz... nem egészen.
Azért tétováztam, mert valóban nem értettem, mi a csoda az az előzetes bírósági tárgyalás. Ilyet ugyanis nem ismer sem a katonai, sem a polgári jogszolgáltatás.
Meg fogja érteni - biztosított. - Azt jelenti, hogy... bíróságként fogunk ugyan viselkedni, de nincs jogunk döntést hozni. VeI
gye úgy, hogy csak vizsgáljuk az ügyét. Ha befejeztük, javasolni fogjuk feletteseinknek, ítéletünknek megfelelően mérlegeljék a lehetőségeket. Már érti?
Természetesen értettem. Tehát tőlük függ minden. Ha rossz véleményt adnak rólam, kész. Hajót... erre nem is mertem gondolni.
Miután megértette - mondta Grosvenor- , megkérhetném, hogy meséljen valamit Tongáról?
Igenis - mondtam készségesen. - Például mit? . - Ismeri a seggfej madarat?
Egészen furcsán és oda nem illően hangzott szájából a tongai kifejezés.
Ismerem - biccentettem.
Kikészíti az embert. Amikor én jártam ott... az idegbaj kerülgetett tőle. Különben milyen embernek ismerte Billy McLoadot?
Nehéz erre válaszolni - mondtam az igazságnak megfelelően.- Jó bajtársnak mutatkozott. Persze, a történtek tükrében...
Erről majd később - szakított félbe. - Tehát, jó bajtárs volt?
Igen. Nem mondhatok mást.
Gondolom, sokat beszélgettek?
Természetesen. Az őserdőben könnyen megy a barátkozás. És Billy... az az ember volt, akivel könnyen lehet barátságot kötni. Nyfltszívű... ilyesmi.
Miről beszélgettek, ha őrségben voltak?
Ha nyugodt volt a helyzet, sok mindenről. Arról például, ki mit fog csinálni a háború után.
Ez érdekes. Ő mit akart?
Feleségül venni egy hawaii király lányát. Azt mondta, elege volt a civilizációból.
Beszélt a családjáról?
Kezdetben nem. Csak később... amikor rávett...
Erről is később. Ön miről mesélt neki?
Hát... alighanem sok mindent kikotyogtam. Például, hogy az apám magánzsaru volt, kriminalista, egyetemen tanított, és hogy magam is részt vettem több zűrös ügy megoldásában.
Azt is megemlítette, hogy később, a háború után ügyvédi irodát szeretne nyitni? Vagy... magánnyomozói ügynökséget?
Természetesen. Miért ne említettem volna? Még meg is beszéltük, melyik lenne a jobb. Billy az ügyvédi iroda mellett kardoskodott. Azt mondta, talán több anyagi befektetést igényel, mint az ügynökség, később azonban jobban kamatozik.
Tehát William McLoad tudta  hogy önnek a háború befejezése után nagyobb összegű pénzre lenne szüksége?
Tudta.
Hm. Eszerint .. gondos mérlegelés után választotta önt, Mr. Lendvay. - Hirtelen egészen polgárira váltott a hangja. Tengerészgyalogosból Mr. Lendvayvá alakultam át. Nem tudom miért, de ezt jó jelnek vettem. Azt hiszem Shark is így gondolkodhatott, mert megkönnyebbülten elvigyorodott.
Barátságot érzett William McLoad iránt?
Nem kellett gondolkodnom, hogy azonnal válaszoljak.
Igen. És hálát.
Hálát? Miért?
Mert... két alkalommal is megmentette az életemet.
Ekkor az egyik ezredes, fogalmam sem volt róla, név szerint melyik a három közül, a tábornok füléhez hajolt és belesuttogott valamit. Grosvenor bólintott és abba a kis füzetecskébe pislogott, amelyet percekkel ezelőtt bányászott ki a zsebéből.
Arra gondol, amikor a partraszállásnál McLoad kihúzta magát a géppuskatűzből?
Az csak az egyik alkalom volt. Repeszdarab találta el a vállam...
Rendben van, Mr. Lendvay. Ön tehát hálát érzett William McLoad iránt, amiért az ön segítségére sietett.
Természetesen.
Ekkor a göndör, szőke hajú ezredes előrehajolt és gyanakodva a szemembe nézett.
Egészen biztos, hogy megmentette az életét? Hátha csak megjátszottá. Hogy maga később hálás legyen neki.
Éreztem, hogy jeges düh kúszik fel a torkomon és rátelepszik a hangszálaimra. Éppen ezért fojtottabban is hallatszott a hangom, mint szerettem volna.
Nem tudom, uram. Aki feküdt már pergőtűzben, védtelenül egy homokpadon, félig halottak közé temetve, jókora szilánkkal a vállában, az tudja, hogy az, ott, nem a mérlegelés ideje. Senkit sem érdekel, hogy ki, miért rántja ki a szarból.
Természetesen. Minden világos, Mr. Lendvay.
Az ezredes lehajtotta a fejét, firkantott valamit a jegyzetfüzetébe, aztán elhallgatott. Grosvenor előrehajolt.
Jól gondolja meg a válaszát, Lendvay. Nem zsarolta önt valamivel McLoad?
Tudtam, csak biccentenem kellene s javamra írnának egy jó pontot. Én azonban nem tudtam biccenteni.
Nem. Ha csak azt nem vesszük annak, hogy miután kétszer is kihúzott a bajból, most ő kért tőlem szívességet.
Tehát ön elvállalta, hogy szerepet cserél vele. Miért?
Már említettem.
Arra gondolok, ő miért kérte rá önt?
Azt mondta, elege van a civilizációból. Feleségül veszi I-t és kész. Csakhogy... valami pénzmagra azért szüksége volt. Éppen azért arra kért, hogy amennyiben megkapom azt a pénzt, ami nekem, illetve neki jár, adjam postára a részét.
Beszélt önnek a családjáról?
Beszélt - bólintottam. - Méghozzá meglehetős részletességgel. Elmondta, hogy gyerekkorában... hm... kiirtotta a fél McLoad klánt. Megölte az apját, a testvérét...
Maga elhitte neki?
El kellett hogy higgyem. Ugyan, miért hazudott volna?
Ön ennek ellenére elvállalta a megbízást.- El.
Sosem gondolt arra, vajon William McLoad miért mesélt el önnek mindent? Gyerekkori gyilkosságait, például?
Dehogynem. Fel akart készíteni. Ha az ő bőrében jelenek meg a kastélyban, bizonyos dolgokkal tisztában kellett lennem, még akkor is, ha a forgatókönyv szerint csak ötéves voltam, amikor azokat a szörnyűségeket elkövettem. Aztán... alighanem volt még más oka is. Billy felfedezte, hogy mennyire vonzódom a rejtélyes ügyekhez. Éppen ezért igyekezett olyan rejtélyesre festeni az életét, amilyen az ecsetjéből csak tellett. Szerette volna, ha nem csak ímmel-ámmal, hanem szenvedéllyel veszek részt a nagy átverésben. Ha nagyobb bennem a hit, a tűz, a lelkesedés, jobban McLoadnak látszom, és a többiek is inkább elhiszik, hogy az vagyok. Billy még egy kicsit túl is lőtt a célon. Azt hazudta, hogy a családi vámpír, az a bizonyos Miranda, a kollégiumban is meglátogatta és... szívta a vérét. Megfogott az eset, mint a légypapír a legyet. Igazán kedvem támadt meglátogatni a McLoad családot. Persze rémálmaimban sem gondoltam volna, mi lesz a vége. Akkor még azt hittem, segítek a barátomnak új életet kezdeni, s ha szerencsém van, még egy vámpírral is találkozhatok.
Beszéljen a megérkezéséről, Mr. Lendvay.
Ó, hát azonnal a bankba siettem. Meggyőződni róla, hogy mindaz valóság-e, amit Billy állított. Ekkor találkoztam először Bobbyval és Rebeccával.
Mesélne erről is valamit?
Igazán örömömre szolgált, hogy megismerkedhettem velük. Ők azonban látszólag egyáltalán nem voltak elragadtatva tőle. Sőt megpróbáltak lebeszélni róla, hogy felkeressem Country Cityt. Nekem persze eszem ágában sem volt kihagyni a nagy bulit.
Nagy bulit?
Hát, hogy szembekerülhetek egy igazi vámpírral. Ezen az éjszakán ugyanis, abban a szállodában, ahol elszállásoltam magam, megjelent előttem Miranda szelleme... vagyis maga Miranda. De előbb még... Rebecca behajított elém egy újabb csalit. Említettem már, hogy megpróbált rábeszélni, ne utazzam Country Citybe. Kissé merész volt a húzása, hiszen kaphattam volna az, ötleten, és valóban eltűnhettem volna a balfenéken. Csakhogy Billy McLoad ismert már annyira, hogy tudja, semmiképpen nem fogom elszalasztani az alkalmat. Meg akarom tudni, miért szeretné Rebecca McLoad annyira, hogy ne legyek ott a temetésen! Őszintén szólva arra gondoltam, csúnyán be akarják csapni Billyt. Ki akarják szúrni a szemét egy kis alamizsnával. Fényesen ráharaptam hát a horogra. Csak azért is elmentem...
Azon az éjszakán - mint mondottam - meglátogatott a vámpír. Ez a látogatás aztán többszörösen is fejtörésre késztetett. Először is, honnan tudja Miranda, hogy hol lakom, amikor még én sem tudtam egy jó órával előtte. Vagy úgy - válaszoltam saját kérdésemre- , hogy kielemezte a gondolataimat, tehát természetfeletti úton, vagy úgy, hogy... követett valaki. De kicsoda és miért? Ki akar elijeszteni Country Cityből? Rebecca, Bobby? Vagy mind a kettő?
Ők megtudhatták, hogy a Zöld Macskában szállók meg, hiszen Bobbynak említettem is a dolgot. Ostoba módon akkor még azt hittem, hogy a vámpír el akar ijeszteni a McLoadoktól.
Ami a vámpír látogatását illeti, más szempontból is fejtörésre adott okot. Miranda ugyanis elfogadott William McLoadnak. Márpedig, ha valódi vámpír, értem ezalatt, hogy a túlvilágról jött, nem téveszthetett össze senkivel. Neki aztán igazán tudnia kellett volna, ki vagyok!
Gyanítottam, valami disznóság folyik Billy körül, s kötelességemnek éreztem, hogy körülnézzek egy kicsit Country Cityben. Jól jöhetett volna neki egy kis pluszpénz, még akkor is, ha hawaii király. Akkor még ugyanis azt gondoltam róla, hogy békésen morzsolgatja napjait I és népe körében egy füstölgő vulkán lábainál.
Nem gyanakodott Rebeccára?
Dehogynem. Arra gondoltam, a lány beöltözött vámpírnak és el akar ijeszteni a Country City-i látogatástól. Egészen kicsit nevettem is rajta. Micsoda primitív ötlet! Eszembe sem jutott, hogy játékszer vagyok a kezükben és éppen azt csinálom, amit szeretnének.
Csak ennyi?
Kénytelen voltam beismerni, hogy nem csak ennyi.
Sajnos... volt a dolognak egy másik oldala is. Mielőtt a vámpír megérkezett volna... hm... szúnyogcsípést éreztem. Aztán jött a látogató - s én meg sem tudtam moccanni.
Azonnal gyanút fogott, hogy nincs ezzel a csípéssel valami rendjén?
Éppen hogy nem! Tongán ugyanis annyi volt a szúnyog, mint égen a csillag. Ha el tudtuk volna intézni, hogy csak a japánokat csípjék, nem lett volna szükség erre az izé... atom - , vagy micsoda bombára. Szóval, megszoktam a szúnyogcsípést és nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.
Ami később jött, annak viszont igen.
Egyszerűen megbénultam. Mintha álmodtam volna: nem mozgott se kezem, se lábam. Ráadásul ott volt a nyakamon a vámpír fogának a nyoma. Tudják, nemigen hiszek a természetfelettiben. Bár, amióta láttam a varázslót bemászni a vadméhek odújába és később sértetlenül kimászni belőle... megingott a hitem az anyagelvű filozófiában.
Mi történt a temetésen, illetve utána?
Idefelé jövet volt egy kis kalandom. Összeakadtam a mocsár környékén Kittyvel és Judyval, akik éppen egy rólam írt darabot próbáltak. Ez még önmagában véve nem lett volna olyan nagy baj, csakhogy Ferdinánd is ott ólálkodott körülöttük szamurájkardjával. Hogy meg akarta-e ölni őket, ki tudja? Talán nem, hiszen mindaddig nem ölt még embert. Sajnos a lányok nem a saját hétköznapi ruhájukban voltak, hanem muris lepedőikben. Ferdinánd könnyen azt hihette volna, hogy csak próbababák...
Shark összerázkódott. Ő pontosan értette, mekkora veszélyben forgott az ikerpár élete.
A temetés után volt szerencsém ismeretséget kötni a kastély valamennyi lakójával. Ekkor már természetesen nem volt visszaút: végig kellett játszanom a játszmát. Én voltam William McLoad, és úgy is kellett viselkednem. Szerencsére megkönnyítette a helyzetemet, hogy jószerével nem volt múltam. Elnézték, sőt természetesnek vették, ha valamire nem emlékeztem.
Itt, a kastélyban, lassacskán seregnyi olyan dologról értesültem, amiről William McLoad Tongán egyetlen szót se ejtett. Itt volt például a három McLoad-ág - a blackwilli, a springfieldi és a barrimore-i - harca a hatalomért. Billy nem említette, hogy vérre megy a játék, és ugyancsak szorosan kell markolnom a pisztolyom nyelét, ha élve akarok maradni. Erről egyébként Nick bácsi már a temetés napján felvilágosított. Azonkívül vért kínált minden mennyiségben. És Miranda, valamint a kedves, jó Malvin néni támogatását. Kezdtem azt hinni, hogy az őrültek házába kerültem.
Nick bácsit illetően bizonyos kétségek is megfogalmazódtak bennem. Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, apám társaságában több rázós ügy megfejtésében is részt vettem. Van bizonyos tapasztalatom a szétszórt mozaiklapok összeillesztésében. Hogy világosabban fejezzem ki magam: visszaemlékeztem rá, mit mesélt Billy a gyilkosságairól. Anélkül, hogy tagadta volna őket, szándékosan vagy ösztönösen azt a látszatott keltette, más is lehetett a gyilkos - hiszen ő nem emlékezett vissza semmire. Mintha álomban cselekedett volna. Csak akkor riadt fel - a gyilkos fegyverrel a kezében- , amikor az áldozat már vérbe fagyva hevert a lába előtt. Mire gondol ilyenkor egy tapasztalt nyomozó?
Na mire? - tette fel a kérdést rosszmájúan Shark.
Hogy talán nem is a gyerek volt a tettes. Talán valaki más, hiszen nem olyan ördöngösség egy ötéves gyereket csőbe húzni. Csakhogy ennek az elképzelésnek Tongán még nem volt sok realitása. Hiszen Billy szerint is voltak tanúk, akik látták őt  továbbá, csak ő mászhatott ki a kriptaablakon, miután megölte Charles bácsit. Az ugyanis akkora, hogy csak egy gyerek férhet keresztül rajta.
Vagy egy törpe felnőtt - dünnyögte az egyik ezredes.
Egészen pontosan így van, ezredes úr - biccentettem elégedetten mosolyogva. - Egy egészen kis növésű felnőtt is megtehette. Továbbá, ugyebár, azért kellett kimásznia az ablakon, mert a becsapódott kriptaajtót sem az öregember, sem Billy nem volt képes kinyitni. Magam is meggyőződtem róla, hogy egyáltalán nem gyerekjáték. Ha a huzat becsapja az ajtót, alaposan neki kell feszülni annak, aki ki akar szabadulni a csapdából. Márpedig ha beleesett, Nick bácsi is csak az ablakon át juthatott ki belőle.
Ekkor egyszerre csak valami megfogalmazódott a fejemben. Egészen világosan és szemérmetlenül. Nick bácsi a barrimore-i ág tagja. Azé az ágé, amely eddig még soha nem volt hatalmon. Nos, mi van akkor, ha Nick bácsi egyszer csak, egy harmattól csillogó október végi hajnalon arra ébred, hogy milyen igazságtalan is ez a világ, amiért a McLoadök hatalmas vagyonát mindig csak - immár hosszú évszázadok óta - a blackwilli és a springfieldi klánok igazgatják! Miért ne rendelkezhetne a skótok istene ez egyszer úgy, hogy a barrimore-i ág is megkapja méltó részét a koncból. Miért ne
éppen őneki, Nick McLoadnak juthatna az a szerep, hogy magasra emelje a barrimore-i ág inkább csak elméletben létező zászlaját?
Elismerem: elméletemnek volt egy nehezen magyarázható pontja. Éspedig az, hogy Nick bácsi tökéletesen egyedül volt: ő volt az Amerikában élő egyetlen barrimore-i McLoad. Mi az ördögöt nyert volna vele, ha végül is mindenkit kiirtva, vén fejjel felkapaszkodik a hatalom csúcsára. Csupán az emberi hiúsággal lehetne magyarázni lelkesedését?
Ösztönösen megéreztem, hogy alighanem másról van szó, pedig akkor még fogalmam sem volt róla, mi történt közte és Peggy néni között. Hogy Ferdinánd Peggy néni és Nick bácsi közös gyereke. Ha tudtam volna, hamarabb jutok el a helyes végkövetkeztetésig.
Nick bácsit azonban így is gyanúsítottam. Arra gondoltam, tegyük fel, hogy meg akarja semmisíteni a másik két ágat. Tegyük fel, arra a megállapításra jutott, hogy célja eléréséhez legjobb fegyver- egy kisgyerek. William McLoad, aki enyhén hemofíliás, néha vérzik egy kicsit, s akit időről időre vérátömlesztéssel erősítenek fel. Ne feledjék: a család szemében Nick bácsi egy kicsit udvari bolond, egy kicsit varázsló is volt. S ha igaz, hogy a skótok valaha, még a kelta időkben, vérrel gyógyítottak, nem találhattak semmi kivetnivalót azon, hogy Williammal vért itat. Ezért is kérdezgette tőlem már megérkezésem első perceiben, hogy nincs-e szükségem friss vérre.
Úgy érti, hogy a kisgyerek afe torrászokott a vérre? - kérdezte döbbenten az előbbi ezredes.
Alighanem - biccentettem. - Nick bácsi időről időre vérrel itatta, s ha a tejbegrízre rá lehet szokni, miért ne lehetne a vérre is? A kis Billynek, azt hiszem fogalma sem volt róla, mit iszik. Ennyi erővel persze akár paradicsomlevet is kaphatott volna. Mindenesetre Billy megszokta és megszerette a vért. Lehet, hogy néha követelte is  alkalmat szolgáltatva Nick bácsinak arra, hogy belekeverjen valamit. Nick bácsi tehát vidáman gyilkolhatott Billy nevében: ha akadtak is szemtanúk, egyértelműen Billyre vallottak.
Felmerül persze a kérdés, miért nem akadt senki a nyomozást végzők között, aki észrevette volna, hogy még egy kis termetű férfi él a McLoad-kastély fedele alatt? Nos, erre az a válaszom, hogy talán magam sem vettem volna észre. A Billy elleni bizonyítékok annyira egyértelműek voltak, hogy elfedtek minden mást.
Ahogy egyre határozottabban törtem a fejem, egyre inkább arra a megállapításra jutottam, hogy egészen véletlenül beletenyereltem egy nagy fajsúlyú bűnügybe. Hohó, hiszen az én Billy barátom ártatlan is lehet! Lehet, hogy nem ő gyilkolt, hanem Nick bácsi! Milyen szerencse, hogy elvállaltam a feladatot! így amellett, hogy szekérderék pénzt szerzek életem megmentőjének, még tisztára is mosom. Bebizonyítom, hogy ártatlan! Visszahelyezem a McLoad klán élére! így aztán törleszthetek valamit az adósságból...
Az, hogy William McLoad már Tongán ezt akarta tőlem, természetesen meg sem fordult a fejemben. Meg voltam győződve Billy barátom jóhiszeműségéről. Elhatároztam: rács mögé juttatom Nick bácsit.
Úgy éreztem, tisztában vagyok Nick bácsi tervével. Húsz évvel ezelőtt kiirtotta a blackwilli ágat, most, hogy már csak én, azaz Billy maradt egyedül a blackwilliek közül, nekikezdhet a springfieldi ág kinyírásának.
Ehhez viszont szüksége van a segítségemre. Ha aztán közösen kinyírtuk a springfieldieket, jövök én. S ha én is feldobtam a papucsom, egyedül marad a színpadon. Szép kis terv, nem is. vitás.
Nick bácsi elvitt a kriptába bemutatni Mirandának és Malvin néninek. A koporsók remegtek, fickándoztak, amikor megközelítettem őket. Holtbiztos voltam benne  a „varázsló  Nick bácsi csinálja a felhajtást, hogy ismét a hatalmába kerítsen. Vérrel hiába kínálgatott, megpróbálta hát misztikával helyettesíteni. Pedig nem ő, hanem Rebecca indította be az automatikát.
Nem tagadom, Nick bácsit tartottam a McLoad klán rossz emberének. Összedörzsöltem a markom és arra gondoltam, hogy meg fog lepődni Billy barátom, amikor megtudja: tisztára mostam a szennyesét.
Eszembe se jutott, hogy jól kiagyalt terv bábfigurája vagyok és pontosan azt csinálom, amit előírtak számomra. Éppen annyira kötött pályán mozogtam, mint a kisvasút a Yellowstone parkban...
Nyeltem egy nagyot és jelentőségteljesen köhécseltem, mint akinek kiszáradt a torka. Ok azonban ügyet sem vetettek rám. Egyedül Shark nyomott el egy feltörő mosolyt. Láttam rajta, ha ő folytatná le a vizsgálatot, nem feledkeznék meg a whiskyról sem...
Mivel eszük ágában sem volt a torkom épségével foglalkozni, folytattam a magyarázatot.
Már az első percekben látszott, hogy a McLoad család valamennyi tagja... illetve majdnem valamennyi... hogy is mondjam finoman...
Terhelt - segített ki az egyik ezredes.
Ha nem is az, de idegileg instabil. Vegyük például Malcolm bácsit. Normális dolog, hogy egymilliót utaljon ki számomra csak azért, mert fél évig hajlandó vagyok naponta öt percig azon a helyen díszőrséget állni, ahol évszázadokkal ezelőtt Boniphatius McLoadot elhurcolták Cromwell emberei? Megeszem a rohamsisakom, ha...
Ez nem érv.
De igaz. Szóval, Malcolm bácsiban is mozgott a kis bogár. Mármint a fejében, persze. Arisztokrata körökben ez nem is olyan szokatlan. A sok egymás közötti házasodás nem vezet jóra.
Na, persze - mondta Grosvenor és firkantott valamit a papírjaira. - Ezen kívül?
Ott volt még az a szegény kisfiú, Thomas McLoad. Elveszítette apját, anyját, egyedül élt ebben a mérhetetlenül nagy, és hasonlóan barátságtalan kastélyban anélkül, hogy bárkitől igazi szeretetet kapott volna. Gondoskodtak róla, az igaz, de szeretni aligha szerette valaki is... Szörnyűségeket azonban annál többet meséltek neki. Katharina néniről, akinek a vére ott száradt a tükrömön, Gregor McLoadról, aki felakasztotta magát a szobámban lévő gerendára, a Vérengzőróí, az Ikerpárról és még ki tudja milyen marhaságról
nem.
Marhaság? - emelte fel a hangját Harris ezredes.
Néprajzi szempontból természetesen nem az. Roppant érdekesek a skót mondák és balladák  ha nem magánzsarunak és kriminalistának készülnék, csak néprajzkutató lennék. Csakhogy egy kisfiú számára, aki ebben a nyomott légkörben nő fel, nem mesetípusokról és legendákról van szó, hanem... magáróla valóságról! Thomas mindent elhitt, amit a többiek meséltek neki.
Ez még nem lett volna nagy baj. Sóhajtottam és széttártam a karom.
Felfogás dolga. Talán nem. Az azonban már igen, hogy Thomas is McLoad volt. Örökölt valamit... ebből a bizonyos... Szóval az ő idegeivel sem volt minden rendben. Ha meleg, barátságos, családi légkörben nőtt volna fel, akkor is törődni kellett volna vele. így viszont kiváló médiumnak bizonyult.
Médiumnak?
Thomast igen könnyű volt befolyásolni. Szándékosan nem használom a hipnózis szót, mert aligha csak erről van szó.
Harris ezredes izgatottan fészkelődni kezdett és előrehajolt a székén.
Hogyhogy nem csak ? Szeretném, ha erről egy kicsit bővebben
beszélne.
Mivel a többiek jelét sem adták, hogy ellenükre lenne a látszólag nem idetartozó kérdés, arra a megállapításra jutottam, hogy talán Harris ezredest más okból küldték ide, mint a többieket.
Tongán a varázslók azt mondják, hogy megosztják a lelkűket.
Megosztják? Ezt hogy értsem?
Megpróbálom megmagyarázni. Tegyük fel, hogy egy tongai ellop valakitől valamit. Legyen az egy tehén. A kárvallott vissza akarja szerezni, de nem megy. A tolvaj nem adja vissza. Normális körülmények között a tehén gazdája ekkor összeszedi a barátait, családtagjait és rajtaütnek a tolvajon. Visszaszerzik a tehenet, és lehetőség szerint a tolvaj minél több családtagjának beverik a fejét  feltéve, ha erősebbek, vagy legalábbis megközelítőleg olyan erőt képviselnek, mint a tolvaj famíliája. A baj azonban ott szokott kezdődni, amikor a kárvallottak felismerik, hogy nyers erővel nem mennek semmire: ellenfeleik jóval hatalmasabbak náluk. Ekkor folyamodnak a varázslóhoz.
Csakugyan?
Csakugyan. A varázsló elvállalja a feladatot és megosztja a lelkét.
Hm. És hogyan csinálja?
Sajnos nem vagyok tongai varázsló. Ha az lennék, már rég kettéosztottam volna én is. Egyik fele most egy kellemesen langyos kocsmában ülne, whiskyt szopogatva.
Amilyen fafejűek voltak, ezt sem értették meg. Csak néztek rám, gülüszemekkel, mint a pandamackó az állatkerti látogatókra.
Beszéljen erről még egy kicsit!
Hiszen azt teszem. A varázsló kettéosztja a lelkét: egyik felét átülteti az ellenség testébe. A két fél lélek aztán kommunikál egymással. Akibe beleszállt az idegen lélek, észre sem veszi, hogy külső akaratnak engedelmeskedik. Tudatával nem érzékeli a cserét, csak cselekedeteiből lehet rá következtetni. Például abból, hogy visszaviszi a tehenet oda, ahonnan elrabolta, és hazafelé útján felköti magát az első fára.
Azt gondolja, hogy... ez történt Thomas McLoaddal is?
Feltétlenül valami hasonló. Thomas - főleg teleholdkor - volt nagyon érzékeny. Az idegen lélek megszólalt benne, s ő úgy cselekedett, ahogy az kívánta tőle.
Shark szánakozva mosolygott rám, Grosvenor pedig unott képpel a mappájába rajzolgatott. Csak Harris ezredes volt maradéktalanul elégedett. Sejtettem, hogy annak a titkos egységnek a tagja, amely a parapszichológiái jelenségek katonai szolgálatba állításának a lehetőségeit tanulmányozza.
Térjünk vissza Thomasra - folytattam. - Az első pillanatokban még azt hittem róla, gonosz, rosszféle kis fickó. Olyan igazi család réme, aki csupa viccből arzént szór a nagymama kávéjába. Engem is megtréfált, méghozzá, amikor pokoli éhségemben tojást rendeltem. Úgy viselkedett, hogy nem is mertem megenni a rántottamat. Végül a kutyák ették meg és rosszul is lettek tőle. Persze nem a nem létező méregtől, hanem magától a szalonnás rántottátói. A drága kutyaeledelen tartott dobermanok hasmenést kaptak tőle. Amikor ezek után felmerült a lehetősége, hogy Thomas az új Vérengző, én is hittem benne! Mi mást tehettem volna?
Már az első itteni éjszakámon találkoztam meggyilkolt testvéremmel, Randolphfal, amint kimászott a tóból. Természetesen láttam, hogy a kisfiú Thomas McLoad... csakhogy nem voltam benne biztos, valóban ő-e az? Hiszen a McLoadoknak megvan az a jó szokásuk, hogy néhányan úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két tojás. Miért ne lehetne Randolph McLoad kiköpött Thomas McLoad? Hiszen az utódok gyakran megszólalásig hasonlítanak az őseikre. Persze, arra is gondoltam, amit az imént meséltem... Hogy valaki megosztotta a lelkét és... egy részét átplántálta Tommyba.
A kisfiú azt játszotta, hogy ő Randolph McLoad. A testvérem, akit a póniló miatt meggyilkoltam. Nem tehettem mást, jó képet vágtam a dologhoz.
Volt aztán valami más is, ami később igencsak bizonytalanná tett. Mégpedig a napraforgómintás pizsama. Nick bácsi szerint Thomas egyéb bajai mellett még allergiás is volt, csak speciális hálóingben alhatott. A tóból kikelő kisfiú pizsamája pedig ugyanolyan volt, mint amilyenben Randolphot megöltem. Valakinek tehát ki kellett cserélnie az öntudatlan kisfiú pizsamáját, hogy azt a látszatot keltse: Randolph mászott ki hullámsírjából.
Nick bácsi szövetséget ajánlott, „mint régen . El akarta hitetni velem, hogy régen is én gyilkoltam, és most be kell fejeznem, amit elkezdtem...
Persze, aligha csak az én felbukkanásom késztette új tervek kovácsolására. Sokkal inkább Peggy néni, aki idők múltával rájött, hogy rossz lóra tett. Férjén is kitört ugyanis az elmebaj - a szegénység pedig úgy kerülgette, mint széplányt a sheriff. S akkor Nick bácsi ajánlatot tett neki... vagy tán fordítva? Mindenesetre megegyeztek, hogy ismét engem használnak fel a McLoadok végleges kiirtására. Nick bácsi mindenféle misztikus maszlaggal rábír, hogy ölj ek meg mindenkit, míg végül csak ők ketten maradnak életben: ő és Peggy. A harmadik, Ferdinánd, nem számít. Engem aztán vagy megölnek, vagy feldobnak a zsaruknak. Peggy néni megígérte Nick bácsinak, hogy... és most kapaszkodjanak meg, uraim: ha elrendeződnek a dolgok, és minden úgy megy, ahogy eltervezték, lefekszik vele, szül még néhány gyereket és a barrimore-i klán lesz a McLoad-vagyon egyetlen ura. Ezért kellettem hát Nick bácsinak!
Még ezen az éjszakán a kikötőváros után itt is meglátogatott a vámpír. A menetrend ugyanaz volt: szúnyogcsípés, majd ébredés. Kezem-lábam képtelen voltam mozdítani. Miranda mellém feküdt és a vérem szívta. Hiába próbáltam meg ellenszegülni neki, nem ment.
Másnap pedig, míg rosszulléttel küzdöttem, megölték és a szobám gerendájára akasztották Elvira nénit.
Beláttam, rettenetes csapdába estem. Nincs az a rendőr, aki bevenné, hogy azért nem tudok semmiről, mert egy vámpír vérszívása következtében tehetetlen állapotba kerültem. Bár nem tartóztattak volna le azonnal, én lettem volna az első számú gyanúsított. Főleg gyerekkori viselt dolgaim ismeretében.
Miranda, a vámpír a látszattal ellentétben nem a vérem szívta, hanem a szervezetembe juttatott valamit, ami vérzékenységet és állandó rosszullétet okozott.
Ugyanabba az állapotba próbált kergetni, mint Nick bácsi Billy McLoadot kisgyerek korában. Ha a rendőrségi vizsgálat során állapotomnak megfelelően zavaros válaszokat adtam volna, az isten se mentett volna meg a villamosszéktől. Hát még ha kiderült volna, hogy nem is William McLoad vagyok, hanem egy betolakodó!
Mivel furdalta az oldalam a McLoad klán különböző ágainak a története, továbbá kíváncsi voltam arra is, hogyan követtem el a gyilkosságokat „ötéves koromban , elhatároztam, megkeresem a megfelelő dokumentációt.
A könyvtárban aztán összefutottam vámpir-Mirandával, méghozzá egészen furcsa körülmények között.
Képzeljék csak el, Miranda megjelent, és az orrom alá dugta azt, amit kerestem. Egészen pontosan azokat az újságkivágásokat, amelyek gyermekkori gyilkosságaimat elemezték.
Ahogy sorról sorra haladva, egyetlen szót sem veszítve, végigolvastam a papírokat, mintha megvilágosodott volna előttem valami. Persze, egyáltalán nem mondhatom, hogy ez a megvilágosodás különösebb örömmel töltött el.
Először is itt volt ez a bizonyos Marcus Donovan, a kertész, aki több alkalommal is látta Billyt... azaz látott valakit, aki Billy is lehetett. Mintha azt sugallták volna a cikkek is, hogy Donovan jóval többet tud annál, mint amennyit elmondott. Sajnos, amit elmondott, sem vették komolyan, mivel alkoholt találtak a vérében. Magától adódott a következtetés: igen nagy a valószínűsége annak, hogy nem Billy követte el a gyilkosságokat.
Miután végigolvastam az anyagot, arra a nem is olyan bölcs
«
megállapításra jutottam, hogy Miranda nem véletlenül játszotta a kezemre. Magától adódott a kérdés, akkor miért?
Egyszerre csak meglódult a fantáziám. Mivel alighanem kifogyott a véremből a vámpír mérge, logikusan tudtam gondolkodni. S amire gondoltam, félelemmel, fájdalommal és a megalázottság keserű érzésével töltött el.
Kezdjük azzal, hogy William McLoad, akinek önmagának sem volt fogalma róla, vajon elkövette-e a gyilkosságokat ötéves korában, vagy sem, békésen töltötte napjait a különböző intézetekben. Amíg kicsi volt, nemigen érdeklődött szülei és rokonai iránt, ahogy a többi hozzá hasonló árva gyerek sem tudta, kiféle-miféle. Ahogy azonban múlt az idő, s Billy egyre nagyobb lett, valahonnan fülest kapott. Lehet, hogy Nick bácsi kereste fel, lehet hogy Peggy néni, lehet, hogy valaki más. Talán egyszer majd választ kapunk ezekre a kérdésekre is - ha egyáltalán érdekel még valakit. Nőst, azt hiszem, Billy egyszer csak tisztába jött mindazzal, ami vele történt. Megtudta, kicsoda, és hogy miért került az intézetbe. Talán lelkifurdalást is érzett a gyilkosságok miatt.
Vagyona gyakorlatilag nem volt: alig néhány dollár felett rendelkezhetett.
Úgy gondolom, William McLoadban az évek múltával egyre nőtt a gyűlölet gazdag rokonai iránt, akik kisemmizték a vagyonából. Ráadásul alighanem kételkedni is kezdett a bűnösségében is és arra gondolt: a család kente rá a gyilkosságokat, csak azért, hogy megfoszthassák jogos örökségétől. Képzelhetik, hogy a különben okos, jóképű fiatalember mennyit csikorgathatta a fogát a takarója alatt, s képzeletben hányszor gyilkolta halomra kegyetlen rokonait.
Azt is fel kell tételeznünk, hogy Billy McLoad megkísérelt kapcsolatba kerülni a család néhány tagjával. Hogy kísérleteit siker koronázta-e, nem tudjuk. Egy azonban kétségtelen: megismerkedett Trevor McLoad feleségével: Rebecca McSkeanevel...
Hogy, hogy nem Rebecca és Billy McLoad között szerelem szövődött, ami nem is volt csoda, hiszen Rebecca és Trevor McLoad... hm... hogy is mondjam, bizonyos értelemben nem voltak házasok.
Mi az az hogy nem?  Húzta fel szemöldökétGrosvenor
tábornok.
Az ágy - mondtam tömören.
Ja, vagy úgy. Kérem, folytassa!
Ismétlem, okom van feltételezni, hogy William McLoad és Rebecca McSkeane között szerelem szövődött. Olyannyira, hogy elhatározták:  összeházasodnak, és megkaparintják az egész McLoad-vagyont.
Rebecca, úgy tűnik, méltó partnernek bizonyult. Gyűlölte a férjét és imádta a pénzt. Továbbá szerette Billyt és inkább el tudta volna képzelni mellette az életét, mint a beteg és egyáltalán nem a csinos és temperamentumos asszony mellé való Trevor mellett. Szerelmük rövidesen meg is hozta gyümölcsét. Egy tervet, melynek segítségével megkaparinthatják a vagyont és egymást.
S akkor egyszerre csak becsapott a bomba.
William McLoadot behívták katonának, s mivel egészséges, intelligens és kitartó ifjúnak találtatott, a tengerészgyalogság egy speciális, különleges feladatokra kiképzett osztagához irányították. Oda, ahova engem.
Mint egészséges, intelligens és kitartó ifjút? - vigyorgott Shark. Ügy gondoltam, méltóságomon aluli lenne, ha válaszolnék kisstílű csipkelődésére.
Mindketten Tongára kerültünk. Billy, minden valószínűség szerint, tartotta a kapcsolatot Rebeccával. Aztán megismerkedett velem. S ahogy egyre mélyült a kapcsolatunk, egyre inkább megfogamzott egy terv a fejében. Egy igazán hozzá illő, zseniális terv.
Ahhoz ugyanis, hogy valaha is reménye legyen visszakapnia vagyonát, tisztáznia kellett a múltját. Hivatalosan is el kellett ismertetnie, hogy nem ő követte el azokat a gyilkosságokat, amelyekkel megvádolták. Gondolom, még korábban, a háború előtt Rebeccával együtt átnézték az akkori tudósításokat és alighanem arra a megállapításra jutottak, mint én: Nick bácsi Billyt használta fel gyilkosságai fedezésére. S ha valaki képes lenne bebizonyítani az ártatlanságát - az csak én lehetnék!
Billy ugyanis, anélkül, hogy felfigyeltem volna rá, alaposan kifaggatott. A hosszú őrségek és táborozások alatt volt alkalma töviről hegyire tisztába jönni velem. Főleg, hogy beszéltem neki az apámról s arról, hogy katonáskodásom előtt vele dolgoztam nem egy kemény ügyön. Profi voltam a magam nemében, nem is vitás. Billy McLoad ekkor úgy határozott, én leszek az ő embere. Ráadásul vagy kétszer meg is mentette az életemet. Nincs jogom feltételezni, hogy csupán érdekből tette, de kétségtelen, hogy az is közrejátszhatott a cselekedetében. Saját életét kockáztatta, hogy hálára kötelezzen. Én pedig hálás is voltam neki. Ő természetesen tudta ezt - de sohasem tett rá célzást. Ellenkezőleg. Amikor megkért, hogy helyettesítsem a temetésen, pénzt ígért. Mintha az üzlet elsősorban nekem jönne jól. Hiszen tudta, hogy a háború befejezése után magánnyomozói vagy ügyvédi irodát szándékozom nyitni. Rövid habozás után ráálltam a dologra. Hiszen a háborút már megnyertük, mi szükség lett volna rám még Tongán, nem igaz?
I
Kissé kétségbeesetten tettem fel a kérdést. A katonák lehajtották a fejüket és nem válaszoltak. így hát folytattam a monológom.
A következő kérdés, mi a fenéért rendelt egyszerre csak magához Malcolm bácsi? Hiszen nem is ismertem. Ma már biztos vagyok benne, Rebecca intézte el. Valamilyen trükkel rászedte az öregurat, hogy próbáljon megalázni. S a korlátolt, hiú, ostoba öregember kapott az alkalmon. Végre kiélvezhette volna a hatalmát egy blackwilli McLoad felett!
Rebecca különben másképpen is előkészült a nagy összecsapásra. Tataroztatta a kriptát, miközben igazi elvarázsolt kastéllyá alakíttatta át. Két munkás dolgozott csak a koporsók körül, s később mindkettő a mocsárba veszett... Nem furcsa? Senki nem ismerte a kripta titkát, csak Rebecca...
Látszólag ellentmond ugyan ennek, hogy amikor Nick bácsi levitt a koporsókhoz, Nick bácsi szavaira a koporsók ingadozni kezdtek, csakhogy Nick bácsi legalább annyira megrémült tőlük, mint én! Itt is Rebecca volt a háttérben, aki már ekkor elkezdte ellenem a lelki hadjáratot.
Rebecca és Billy terve dióhéjban a következő volt: Én, azaz Johnny C. Lendvay megérkezem William McLoad képében az Egyesült Államokba, hogy eleget téve Billy barátom kérésének, megpróbáljam megszerezni számára a kívánt pénzt. Említettem már, hogy Billynek volt alkalma tanulmányoznia a lelkem. Tudta, hogy imádom a rejtélyeket s ez az egyetlen, amivel csapdába lehet csalni.
Ha titokzatos, megfejtetlen ügyet lebegtetnek meg az orrom előtt, elvesztem. Nincs erőm nemet mondani...
Ezután már csak az kellett volna, hogy végrehajtsam mindazokat az utasításokat, amelyeket belém szuggerálnak. Persze nem hipnózis, hanem az előre kijelölt kényszerpálya formájában. Úgy építették meg a pályát, amelyen végig kell mennem, hogy ne legyen lehetőségem letérni róla.
Jó, tudom, ez még egy kis magyarázatot igényel. Az lett volna a legelső feladatom, hogy bebizonyítsam: a gyerekkori gyilkosságokat nem Billy követte el, hanem valaki más. Például Nick bácsi. De az is elég lett volna, ha csak azt bizonyítom be, hogy Billy ártatlan. Billy tudta, hogy a kivágott újságcikkek ismeretében nem okoz majd nehézséget felhívnom a bíróság figyelmét az évtizedekkel ezelőtt elkövetett hanyagságokra. Ráadásul én hívom fel, akinek semmi érdeke nem fűződik hozzá, hiszen nem vagyok McLoad!
Rebecca munkába lépett. Felvéve Miranda alakját, időnként meglátogatott. Azt a látszatot keltette, hogy a véremet szívja, pedig
csak kábítószert adagolt belém, olyan, vérzékenységet előidéző szer társaságában, amely azt sugallta, hogy én is hemofíliás vagyok, mint a többiek: Trevor és Bobby...
Az volt a tervük, hogy szép sorban megölik a McLoad család minden tagját. Egyiket a másik után. Azt a látszatot keltve, mintha a Vérengző újjászületett volna Tommy alakjában. Ne feledjék, háborúk idején mindig virágzik a misztika, és megnövekszik az irracionalitásra való hajlam. Ilyenkor még a bíróság is könnyebben elsiklik a tények felett és teret ad a hangulati elemeknek. Nem tudom, értik-e, mire gondolok?
Tökéletesen - biztosított Grosvenor.
Ha aztán elvégeztem volna a feladatom - Billy és Rebecca áldásos tevékenysége következtében nem marad rajtam kívül élő ember a kastélyban - a rendőrség engem is letartóztatott volna. Rebecca „rájött  volna, hogy nem is az igazi Billy McLoad vagyok, hanem egy betolakodó. Aztán következett volna a per, amelynek során akarva-akaratlanul tisztázhattam volna Billyt gyermekkorában elkövetett gyilkosságai alól.
Ami Billyt illeti, úgy érezhette, tökéletes munkát végzett. Én elutaztam az Államokba, ő pedig lelépett. Azzal az ürüggyel, hogy Hawaiiba megy királynak. Persze esze ágában sem volt. Hazajött és berendezkedett a kriptában. És hogy még élénkebbé tegye misztika iránti vonzódásomat, skót dudáján néha-néha eljátszott egy-egy dallamot. Közvetlenül gyilkosság után, vagy előtte...
Engedjék meg nekem, hadd ejtsek még néhány szót Rebecca McSkeane-ról. Gyönyörű, nagyravágyó asszony volt, és... jobb sorsra érdemes. Képzett pszichológus, aki olyan lelki tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek csak igen kevés emberben vannak meg. Ő aztán értette, hogyan ossza meg a lelkét! Úgy játszott az emberi érzelmeken, mint tökéletes művész a hangszerén. Ha őt megvizsgálhatná Harris ezredes...
Sajnálom, hogy nem tehetem meg - sóhajtott őszinte sajnálattal a katona.
Rebecca olyan képességekkel bírt, amelyeket egyelőre természetfölöttieknek mondunk. De hát ki tudja, mi rejtőzik az emberben? Agyunknak csak tíz százaléka dolgozik. A többi egyelőre alszik. Hátha vannak olyanok, akik többet tudnak hasznosítani ennél a tíz százaléknál.
Nekem is pontosan ez a véleményem - nézett rám csodálkozva Harris.
Nos, Rebecca képességei messze túltettek az átlagemberén. Kár, hogy nem jóra használta.
Rövid csend ereszkedett ránk. Ismét megköszörültem a torkom és folytattam a mesém.
Ezekre gondoltam, amikor a könyvtárszobában megkaptam a vámpírtól a kivágott cikkeket és elolvastam őket. Rájöttem, én vae ok a nagy csalétek. A hülye kis hal, akit behajtottak a cápák közé. szintén szólva, pánikba estem. Ügy le fognak tartóztatni, mint a sicc! Katonaszökevény vagyok, és a gyilkosságokat is rám kenhetik. Ekkor csoda történt. Megpillantottam Shark felügyelőt, aki gyerekkoromban a térdén ringatott...
Számtalanszor megkértelek már rá, hogy hagyd ezt a marhaságot a fenébe! - sziszegett rám Shark.
Tudom, hogy szégyelli, hadnagy - mondtam hálásan mosolyogva. - A magához hasonló kemény fiúk nehezen viselik el, ha mindenki megtudja, hogy páncélingük alatt érző, meleg szív dobog!                                         - Ha vége a vizsgálatnak, belefojtalak a mocsárba - biztosított az érző szívű hadnagy.
Hogy a hadnagy és köztem mi történt, tudják. Elvira néni halála ügyében nem indult nyomozás, hiszen öngyilkosság is lehetett- legalábbis a külvilág szemében. Shark hadnagy belement a kedvemért, hogy nem indít vizsgálatot, hanem elfogadja az öngyilkosság tényét... Főleg, mert Malcolm McLoad is így akarta.
Nana! - emelte fel a mutatóujját rosszallóan Shark. - Ez még nem volna elég ok ahhoz...
Természetesen nem. Bár, ha letartóztat, soha nem kaptuk volna el őket. De térjünk rá a gyilkosságokra!
Azt remélem tudják, hogy Trevort Rebecca ölte meg, méghozzá igen ravasz módon. Mivel Trevor hemofíliás volt, nem kellett mást tennie, mint időről időre véralvadást gátló anyagot juttatnia a vérébe. Trevor gyakran vérzett és úgy elolvadt, mint a gyertya. Rebeccának még arra is jutott ideje, hogy vámpírt játsszon szerencsétlen férjének... Trevor nem mert orvoshoz fordulni: attól tartott, őrültnek tartják, ha beszél a vérét szívó vámpírról.
Rebecca különben szakszerűen dolgozott. Légpisztollyal bénító mérget lőtt áldozatába, majd megjátszottá, hogy a vérét szívja. Az áldozat nem sokkal ezután elájult, s ekkor Rebecca - valószínűleg a légpisztoly jéglövedéke által ütött sebhelyen át - vérébe juttatta az alvadást gátló anyagot. Érdekes, hogy senki nem mert beszélni a vámpírról... vagy csak legközelebbi hozzátartozójának. Mindenki attól rettegett, hogy őrültnek nézik.
Elvira nénit viszont Billy ölte meg. Más nem is tehette volna, hiszen képtelen lett volna rajtam kívül bárki is felkötni a nehéz öregasszonyt a gerendára. Már ekkor gyanakodtam, hogy Billy itt van valahol a közelben! Vagy az egyik lakatlan szobában, vagy a kriptában...                                              .
Ezután Bobby gyerek következett. Igazán sajnáltam, hiszen jópofa fickó volt. Ugyanúgy halt meg, mint Trevor. Ő is hemofíliában szenvedett. Rebecca addig adagolta neki is a mérget, és addig játszotta előtte Mirandát, amíg a szerencsétlenből szó szerint kifolyt az élet. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy vizsgáltassa meg magát Howard doktorral, Bobby ellenállt. Arról nem is beszélve, hogy a méreg igen gyorsan elbomlott, s aligha találták volna nyomát megmaradt vérében.
Billy ezzel ismét egy lépéssel közelebb jutott a céljához.
Mivel a hemofíliások kifogytak a családból, Rebecca és Billy úgy döntöttek: Thomast tolják előtérbe. Rebecca hatalmába kerítette a kisfiú lelkét - ebben jelentős szerepet játszott a telehold is- , s élő fegyverként használva megpróbált leszámolni a többiekkel. Thomasnak természetesen ölnie kellett volna. Szerencsére nem így történt a dolog.
Biztos vagy ebben, Johnny? - hajolt előre Shark.
Természetesen biztos - vágtam rá habozás nélkül, pedig egyáltalán nem voltam annyira biztos a dolgomban. Billynek már úgyis minden mindegy, Thomasnak viszont egyáltalán nem... - Az igazsághoz tartozik az is, hogy Rebecca nemcsak Thomas leikébe hatolt be, hanem Ferdinándéba is. A kutyákat is Rebecca parancsára uszította rám Thomas, hogy megfélemlítsen. Megölni azonban semmi esetre sem akarhatott. Ekkor még nem.
Megrázkódtam, és ha van, lenyomtam volna egy hatalmas adag whiskyt. Pechemre nem volt.
Magam is majdhogynem otthagytam a fogam az állóórában- sóhajtottam. - Thomas sajnos túlságosan is jól játszotta a médiumot. Rebecca ugyanis megparancsolta neki, meghalt anyja nevében, hogy ölje meg Frederic bácsit. S a kisfiú ebben a furcsa, alvó, transzállapotában megérezte, hogy van valaki a közelében, méghozzá az óra belsejében. Rebecca szerencsére rájött a távolból, hogy valami zavar támadhatott a szerkezetben: nem Frederic bácsit készül kinyírni a gyerek, hanem engem. Mivel ez végzetes lehetett volna további terveik számára, meggátolta, hogy megtegye. Akárhogy is nézzük a dolgot: bizony Rebecca volt az, aki megmentette az életemet.
Hogy később villamosszékbe juttasson! Kényszeredetten tártam szét a karom.
Ügy látszik, nekem már csak ez a sors jutott! Ha valaki megr~i  .Vv  Ó .?    1,
=   -  Ó
ment a haláltól, csak azért teszi, hogy később ő maga vegye át a halál szerepét. Kellemetlen érzés, de meg lehet szokni. Rebecca többször is arra kényszerítette Tommyt, hogy fenyegessen meg. Állandó rémületben és bizonytalanságban akart tartani - ami, kis híján sikerült is neki.
A következő áldozat Frederic bácsi volt. Mivel Tommyt ott találták a közelében a véres szamurájkarddal a kezében, kétség sem férhetett hozzá, hogy ő a tettes. Főleg, miután már egyszer megtámadta az öregurat. A gyilkosok ezzel két legyet is ütöttek egy csapásra. Frederic bácsit átsegítették a túlvilágra, Tommyt pedig végérvényesen kivonták a forgalomból. Ugyanúgy, ahogy annak idején Billyt...
Jó lenne biztosan tudni, hogy kicsoda Frederic bácsi gyilkosa: valóban Tommy követte-e el önkívületi állapotában a rémtettet, vagy sem. Én mindenképpen ez utóbbira szavaznék. Bár a borzalmas körülmények közepette nem volt módom aprólékos munkát végezni, mégis, minden jel arra mutat, hogy csak egy felnőtt lehetett a tettes. Tommy képtelen lett volna feltűzni a levágott fejet az erkély vasára. Ha csak nem nőttek közben szárnyai... Azután magának a fejnek a levágása... Sajnos, volt szerencsém fejetlen holttestet látni éppen eleget. Nos, a fej elválasztása a törzstől bizonyos szakértelmet követel. Értem alatta azt, hogy nem lehet csak úgy összevissza csapkodni a karddal, hanem...
Grosvenor elkomorult képpel nézett rám.
Rendben van, Mr. Lendvay. Pontosan értjük, mire gondol. Minimális százalék a valószínűsége, hogy a karddal vagdalkozó kisfiú pontosan ott találta volna el Frederic bácsit, ahol kellett. Igaz?
Úgy van. De menjünk tovább! Véleményem szerint ezt a gyilkosságot is William McLoad követte el. Neki aztán van tapasztalata a fejek levágását illetően. Nekünk a különleges osztagban...
Erre nem vagyunk kíváncsiak, Mr. Lendvay - vágott közbe az egyik ezredes, hajói emlékszem, a Paez nevű. - Ha lehet, ne hivatkozzék a különleges osztagban végzett munkájára.
Kérem. Rebecca ezután tovább játszotta kisded játékait: megpróbált a kábítószer segítségével fizikai elesettségben és kábu-latban tartani. Közben azonban egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy mindenképpen bebiztosítsa magát. Rábeszélte Malcolm bácsit, tegyen meg engem az örökösévé, őt pedig a menyasszonyommá. Malcolm bácsi, aki a gyilkosságok hatására már csak az árral úszott, mindenbe beleegyezett. Rebecca egyszerre két vasat is tartott a tűzben. Ha valamilyen oknál fogva Billy nem tudná megkaparintani a vagyont: itt vagyok én! Hiszen ha Billy eltűnne a kripta vagy a mocsár mélyén... Rebecca McSkeane-nek tulajdonképpen mindegy volt, kijuttatja a McLoad-vagyon birtokába: én-e, vagy Billy.
Mindenesetre meg kellett játszanom, hogy egyre rosszabbul vagyok és egyre gyengülök. Szerencsére van bizonyos érzékem a színpadhoz...
Hm... Krhhh... - köhögött sürgetően Shark hadnagy.
Jól van, igyekszem. Nem kellett sok ész hozzá, hogy kikövetkeztessem: a következő áldozatok az ikerlányok lesznek. Vagy Malcolm bácsi. Mindenesetre megpróbáltam megakadályozni az újabb tragédiát, ami, sajnos, Malcolm bácsi esetében nem sikerült.
Miért gyanakodott az autóra? - kérdezte Grosvenor. - Úgy értem, honnan gondolta, hogy az autóval fognak manipulálni?
Mert erre kényszerítettem őket - mondtam magabiztosan.- Egyszerűen nem adtam nekik más esélyt. Arra már nem volt idejük, hogy a szobájukban öljék meg őket. Képzelhetik William és Rebecca rémületét, amikor úgy érezték, füstbe ment minden tervük. Hiszen ha az örökösnők eltűnnek a fedélzetről, vége mindennek! Malcolm bácsi halála után Kitty és Judy örökli a McLoad-vagyont. Éppen ezért, még azelőtt végezni kell velük, hogy leléphetnének. Erre pedig csak a McLoad-kastély, vagy az állomásra vezető út látszott alkalmasnak.
Igaz, ami igaz: tálcán kínáltam Billynek és Rebeccának a nagy lehetőséget. Alkalmat adtam rá, hogy azt csináljanak a kocsival, amit akarnak. Megkérdezhetik, miért volt szükség a játszadozásra a próbababákkal? Nos, mert attól tartottam, Billy és Rebecca figyeli a  kocsi útját. Élethűen kellett megjátszanom a szerencsétlenséget. Aztán ott volt Ferdinánd is, aki éjjel-nappal a mocsárban koslatott a kerékpárj án. Nem tudhattam, nem figyel-e meg bennünket, s nem szedi-e ki belőle hipnotikus erejével a vámpír mindazt, amit látott. Mert Ferdinánd valóban mindenütt ott volt... Több gyilkosság szemtanúja is lehetett... minden bizonnyal megfigyelte, amint az a bizonyos bloomenwilli fickó megölte a Dalton lányt és a Harris fiút. Talán innen kapott kedvet a próbababákkal való szórakozáshoz...
Mindenesetre nem kevés kockázatot vállaltam. És nemcsak azért, mert végül is otthagyhattam volna a fogam a mocsárban, hanem mert tudtam, Billy a szerencsétlenség után visszamegy a helyszínre és megjavítja a féket és a gázt. Képzelhetik, pár méternyire a két „halott  lánytól...! Mit mondjak, szerencsém volt. Billy nyilván nem sokáig nézegette őket, hiszen meg volt győződve róla, hogy valóban Kitty és Judy lebegnek körülötte. Ismétlem: Billy megjavitotta a kocsit, arra az eshetőségre, ha a rendőrség szakértői megvizsgálnák. Márpedig minden bizonnyal megvizsgálták volna... S ha megteszik, mit állapítottak volna meg? Hogy a kocsi műszaki állapota tökéletes. Ez esetben ki lehet a gyilkos? Csakis én, a betolakodó, a McLoad-vagyonra éhes John C. Lendvay, aki eltette láb alől az örökösnőket, hogy jövendő felesége, Rebecca oldalán élvezhesse a tejben, mézben gazdag Kánaán örömeit.
Szép és költői - dörzsölte össze elégedetten a tenyerét Shark.- Ahogy egy. tengerészgyalogoshoz illik.
Néhány mondat erejéig még vissza kell térnem Nick bácsira és Peggy nénire - folytattam szemrebbenés nélkül. - Ők ketten minden bizonnyal dermedten figyelték, hogy azt a termést, amit ők vetettek, most más akarja betakarítani. Nem tudom, kire gyanakodtak - talán rám is. Nick bácsi mindegyre a közelemben koslatott. Megpróbált rájönni, ki akarja elhalászni a vagyont az orra elől. Ő maga is szívesen gyilkolt volna - ha lett volna kit. Hiszen bárkit is nézett ki magának, megölték mások. Végül is, azt hiszem, nyugtalansággal töltötték el ugyan az események, de reménytelenséggel nem. Minden egyes újabb gyilkosság az ő malmára is hajtotta a vizet. Arra gondolt, majd a végelszámolásnál ő kerekedik felül. Alighanem ő is rám akarta volna kenni a gyilkosságokat. Nem lennék meglepve, ha ő is rájött volna: nem Wiíliam McLoad vagyok, hanem valaki más!
Malcolm bácsira a kriptában akadtam rá: Miranda koporsójában. Nem ért meglepetésként a halála: el kellett pusztulnia, hiszen ő aztán valóban kulcsfigurája volt a történetnek. Billy egyszerűen megfojtotta és befektette a szarkofágba. Természetesen ezt a gyilkosságot is az én nyakamba varrták volna.
Hogy ezután mi következett, Shark hadnagy, gondolom, részletesen elmondta önöknek. Míg William és Rebecca gyilkosságot gyilkosságra halmozott, én megpróbáltam csapdát állítani nekik. Végül is, sajnos, nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna... Ennyit óhajtottam elmondani a védelmemre, uraim!
A jutalom
Közel egy hétig élveztem még a McLoad-kastély vendégszeretetét. Státusom meglehetősen bizonytalan volt: a szeretett vendég és a fogoly között ingadozott. Éppen egy hét elmúltával érkezett meg a hadügyminisztérium leirata, amelyben keményen elmarasztaltak, amiért engedély nélkül elhagytam állomáshelyemet, ugyanakkor meg is dicsértek, mert tevékenységemmel hozzájárultam egy súlyos bűnténysorozat felderítéséhez. Értesítettek, hogy a vezérkari főnök személyes utasítására visszahelyeznek egységemhez, Tongára, kitüntetnek a „Szolgálatért  érdeméremmel, az engedély nélküli eltávozás miatt viszont egész sor kedvezmény elvonásával büntetnek. Továbbá, mivel a háborús állapotok megszűntek, eltekintenek tőle, hogy visszatérjek Tongára, leszerelnek, de a kedvezményelvonást továbbra is érvényesnek tekintik.
Másfél órai fejtörés után feladtam, hogy megértsem, mit akarnak tőlem. Aztán végül mégiscsak megértettem. Azt, hogy tűnjek el, méghozzá örök időkre, a hadügyminisztérium látómezejéből. Maradjak a fenekemen, folytassam koszos polgári foglalkozásomat ott, ahol a háború előtt abbahagytam.
El is határoztam, folytatom.
Még mindig holdfényben úszó, de már közel sem olyan fényes volt a McLoad-kastélyban töltött utolsó éjszakám, mint az elmúlt hét éjszakái. A kerek hold megfogyatkozott: én tudtam egyedül a kastélylakók közül, miért. Rahu, az indiai isten, kiharapott egy jókora darabot belőle...
Lefeküdtem az ágyamra, fejem alá tettem a kezem s a huzatban lebegő függönyöket bámultam. Meglepődve láttam, hogy odakint ismét megszaporodnak a ködfigurák, felkúsznak az emeletre, benéznek hozzám. Egyiküknek, amely különösen makacsul, hosszú ideig az erkély felett lebegett, éppen olyan volt az alakja, mint Mar-cus Donovan félig földbe süppedt sírkeresztjéé.
Aztán egyszerre csak meghallottam a távoli dudaszót. A kripta felől hangzott, a temetőn túlról.
Úgy pattantam ki az ágyból, mintha rugók löktek volna magasba.
Jí
A hold felhők mögé bújt, s hideg, kellemetlen szél hajigálta szét a ködfoltokat. Hideg, nyúlós ökörnyál ragadt az arcomra. A skót duda jajongott még egy keveset, aztán elhallgatott.
A ködfoltok ismét fellopóztak az erkélyre és bekukucskáltak a szobámba. Minden idegsejtem riadót dobolt. Tudtam, hogy valaki odakint lapul a függöny mögött!
Kétségbeesetten a revolverem után nyúltam, de mielőtt elérhettem volna, valami koppant a nyakamon. Zümmögést hallottam: mintha szúnyog röpködött volna a lámpa körül.
Felugrottam és hangos ordítással az ajtónak vetettem magam. Rég kiment a fejemből, hogy magam toltam rá a reteszt: úgy téptem, rángattam, mintha bezártak volna.
Akkor tértem csak magamhoz, amikor a függöny félrehúzódott s a vámpír belibegett a szobába. Méghozzá nem is egy, hanem kettő. Egyikük ajkához emelt egy üvegcsövet és a képembe lőtt belőle egy gabonaszemet.
Visszaroskadtam az ágyra és megpróbáltam lecsendesíteni a szívverésemet Jó néhány percbe tellett, amíg már nevetni is tudtam.
Judy lerakta a skót dudát a sarokba, és hamiskásan rám kacsintott.
Hogy tetszett, kuzin?
Ragyogó volt - mondtam. - A frász tört ki tőle. Különben... legnagyobb sajnálatomra aligha vagyunk kuzinok.
Kitty mellém ült, és két hegyes szemfogát végighúzta a nyakamon.
Nekem mindörökre az maradsz. Kár, hogy... nem tetszem neked. Mikor indulsz?
Holnap reggel. Taxi jön értem.
A két lány összemosolygott. Kitty benyúlt a ruhája alá, kihúzott egy borítékot és a takarómra ejtette.
Ez a tiéd, kuzin.
Micsoda?
Jutalom a jó munkádért.
Szó sem lehet róla - tiltakoztam. - Amit tettem, csak azért tettem...
Van egy másik megoldás is - mondta Kitty és mélyen a szemembe nézett. - Visszakérem a csekket... de elveszel feleségül... Melyiket választod?
Szó nélkül a párnám alá gyűrtem a borítékot.
Hátradőltem a taxiban és behunytam a szemem. A nap még nem tudott áttörni a sűrű ködön  lépésben kellett hajtanunk, ha el akartuk kerülni a balesetet.
A kastélypark határánál megállíttattam a kocsit és vártam.
Asofőrújságotvettelő, belemélyedt az olvasásába, majd néhány percnyi betűfalás után felemelte a fejét és szemügyre vett a tükörben.
Ön... ott dolgozott? - kérdezte  ujjával a ködre mutatva.- Ott.
A vizsgálóbizottság... tagja?
Ühüm - bólintottam.
Nem szerettem volna odabent lenni, amikor azok a dolgok történtek... A hátam borsódzik belé, ha rágondolok. Hanem tudja. .. azzalaLendvayval egyszer szívesenkezet szorítanék. Kemény fickó lehet.
Válaszolni akartam, de nem volt rá időm. Kinyílott az ajtó s Judy csusszant be mellém.
Phü - prüszkölt és átkarolta a nyakam. - Már azt hittem, nem is találok ide. Átkozottul vastag a köd. Nem volt könnyű leráznom Kittyt. Most aztán merre?
Mondtam neki, hogy tudok odafent, Montanában egy kellemes, jól fűthető vadászházat, ahol akár két nyugalmas hetet is eltölthet egy kiszolgált katona.
A vezető gázt adott és elindultunk.
Mintha csalódott, skót dudaszót kergetett volna utánunk a szél.
Amikor John C. Lendvay befejezte a történetét, elmosolyodott, összerakta papírjait és meghajolt.
Jövő pénteken találkozunk, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történettel szolgálhatok. Addig is kellemes hétvégét mindenkinek.
Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagyta az előadótermet.
A SZERZŐ,
LESLIE L. LAWRENCE
EDDIG MEGJELENT MŰVEI
A Sindzse szeme
A karvaly árnyékában
A gyűlölet fája
Holdanyó fényes arca
A Síva utolsó tánca
Huan-Ti átka
A vérfarkas éjszakája
A suttogó árnyak öble
A gonosz és a fekete hercegnő
A megfojtott viking mocsara
A keselyűk gyászzenéje
Az ördög fekete kalapja
ELŐKÉSZÜLETBEN
Üzennek a sámándobok
A LENDVAY-SOROZAT
A fojtogatok hajója
A halál kisvasúton érkezik
Nebet Het, a halottak úrnője
Gyilkosság az olimpián
A FRANK COCKNEY-SOROZAT
Négy fekete koporsó
Rókacsapda
ISBN 963 795 549 6
Pannon Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Urbán Tamás igazgató
Irodalmi vezető: Halmos Ferenc
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Felelős szerkesztő: Z. Kárpáti Zsófia
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
Készült Debrecenben, az 1991. évben
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3449.66-14-2
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
		Megjelent 21,00  A 5  ív terjedelemben
Ami ezután történt, rettegéssel és undorral töltött el. A hálóingbe vagy halotti lepelbe öltözött Miranda az arcom fölé hajolt, elmosolyodott, majd sápadt, vértelen ajkai elváltak egymástól. Rémülten láttam, hogy két, tekintélyes nagyságú szemfog bukkan elő a szájából.
Miranda a nyakamra borult, én pedig bármennyire is igyekeztem eltaszítani magamtól, még a kisujjam sem tudtam megmozdítani. Gyenge, kellemes fájdalmat éreztem, aztán egyszerre csak elsötétedett előttem a világ. Hullámzani kezdett alattam az ágy, mintha azzá a csónakká változott volna, amely akkor Tongára vitt.
Úgy borult rám a sötétség, hogy orrom megtelt Miranda nem e világról való, izgatóan furcsa illatával.