FRANK COCKNEY NÉGY FEKETE KOPORSÓ 
iV. 
FRANK COCKNEY 
Négy fekete koporsó 
FABULA KÖNYVKIADÓ 
A borító Varga Pál munkája 
Lőrincz L. László 
Az első két koporsó 
Május 22-én ocsmány, szürke reggelre 
ébredt a város. A folyó ködében bolyongó hajók tülkölése gazdáját vesztett kutyák vonítására emlékeztetett. A házak felett száguldó felhők hasából hosszúkás esőcseppek vágódtak az ablakoknak, s szétkenődtek rajta, mint szélvédőn a bogarak. 
Megmosakodtam a falikútnál, és éppen azon voltam, hogy otthon felejtett fogkefém helyett a mutató-ujjamra nyomok egy adag krémet, amikor halk kopogtatás után Molly dugta be a fejét az ajtón. 
-  Fenn vagy? 
-  Érdemes? - kérdeztem, és rövid habozás után a falikút oldalához kentem a fogkrémet. 
Molly lerakta a reggeli kávémat az asztalra, aztán tűnődve végignézett rajtam. 
-  Nem tudom. Az ilyen napokat a legjobb átaludni. Persze csak annak, aki megteheti. - Hallgatott egy kicsit, látszott rajta, habozik, hogy elmondja-e, ami kikívánkozik belőle, aztán mégis elmondta. - Rossz bőrben vagy, Frank! 
A kávé után nyúltam. 
-  Tudom. 
-  Az... éjszakák? 
Lenyeltem az első kortyot. Forró volt, mint a trópusi pocsolyák. 
-  Vigyáznod kellene magadra, hallod? Lenyeltem a második kortyot is, majd sorban a 
többit. Figyelmesen vizsgált, mint ápolónő a nagybeteget, akinek már csak napjai lehetnek hátra. 
-  Az... eső? 
Letettem a csészét az asztalra. Vártam a menetrend szerinti szúrást, de ezen a reggelen késett. Remegő kézzel nyúltam a pipám után, s már éppen a kezembe vettem, amikor megérkezett az első. Homlokom közepéről indult, s valahol a tarkóm táján ért véget. Mintha parazsat dugtak volna a fejembe, hogy a koponyám tetején süssenek pattogatott kukoricát. 
Eltorzult az arcom a fájdalomtól. Felnyögtem, és a szőnyegre ejtettem a pipám. Még le sem koppant, amikor jött a második. 
Ez már egy tapasztalt nehézsúlyút is letaglózott volna. Én csak az asztalra borultam, és csendesen hörögtem. Mintha akna robbant volna az agyamban. Mint azon a mocskos, esős délutánon, amikor... 
Molly illatát éreztem meg legelőször,. A hátamon feküdt, és megpróbálta szétfeszegetni görcsbe merevedett ujjaimat. Én nyögtem, ő pedig erőlködve sóhajtozott, mintha szeretkeztünk volna. 
Alighogy szétfeszegette az öklöm, jött a következő. Előbb halk dobolást hallottam, aztán a lövések csattanását. Egy kozmikus test hullott darabjaira előttem, s tűnt el nyomtalanul a végtelenben. 
Kinyitottam a szemem. Molly mellettem térdelt, és egy üvegpohár darabjait szedegette fel a szőnyegről. A számhoz kaptam: véres volt telis-teli üvegcseréppel. 
-  Meg akartalak itatni - nyöszörögte. - Szétharaptad a poharat... 
Felemelkedtem, a falikúthoz vonszoltam magam. Kiköptem a szilánkokat, és kiöblögettem a számat. Molly a szemétkosárba dobta az üvegdarabokat. 
-  Nincs ez így jól, Frank - mondta csendesen. -Meg fogsz halni. 
-  Tudom. 
Visszafordultam, és megkerestem a pipámat. Még mindig remegett a kezem, ahogy megtömtem, és szipákolni kezdtem. Amikor meggyulladt, már tűrhetően éreztem magam. 
Molly félrehajtotta a fejét, és egészen közel jött hozzám. Szőke hajkoronája betakarta a számat. 
-  Ha... én itt vagyok és... rossz éjszakád van... Persze, tudom, hogy szerelem, meg ilyesmi az jó, de... Érted, ugye, Frank? 
-  Értem, Molly! És köszönöm. 
-  Nincs mit, Frank. És tartom a szám, nyugodt lehetsz. 
Leültem az íróasztalom mögé, és arra gondoltam, hogy talán egy szendvicset megehetnék. Majd meg arra, hogy akár későbbre is halaszthatom... Hiszen úgysincs étvágyam. És nem is lesz talán már soha többé ebben az életben. 
Nem is vettem észre, amikor kiment a szobából. Mintha az illatát is magával vitte volna. A rosszul záródó ablaktáblák között beszökött a folyón bóklászó vontatóhajók olajbűze. 
Következő látogatóként Denver hadnagy óvakodott a szobába. Barna, kreol képe éles ellentétben állt a reggel nyomasztó ólomszínéyel. Lehuppant velem szemben, és nyitott tenyere mögé rejtette az arcát. 
-  Még mindig alszom - mondta. - Ha én még egyszer ebben az életben puha ágyat láthatnék... -Aztán csak legyintett, és kinyitotta a dossziét, amit 
előzőleg az ölébe ejtett. - Csendes éjszakánk volt, Frank! Ilyenkor mindenki a saját halálával van elfoglalva, nem a máséval. Két hullát szedtünk fel mindössze. Az egyik az öreg Brick.., 
Felbukkant előttem Brick Johnston Krisztus-arca és bozontos szakálla. Nem egyszer adott már használható tippet egy üveg ital ellenében. 
-  Kinyírták? 
Denver megvonta a vállát. 
-  Ha csak úgy nem, hogy halálra itatták. Alkoholmérgezés, Frank. Tuti. 
-  A másik? 
-  Egy csaj. A neve... 
-  Nem érdekes. Mi a halál oka? 
-  Felszúrta magát egy kerítésre. 
Eszembe jutott az éjszaka, a vaskerítésekre szi-táló köd, s akaratlanul is összeborzongtam. 
-  A szokásos történet - mondta Denver, és összecsattantotta a dossziét. - Valami házibuli volt vagy mi a fene, közben úgy látszik, vadulni kezdtek, a kiscsaj meggondolta a dolgot, és jobbnak látta, ha lelép. A kapu zárva volt, a buliba nem akart visszamenni, ezért úgy döntött, hogy átlép a kerítésen. Ismeri azokat a régimódit utánzó vaslándzsákat? Átrakta a lábát, megcsúszott, és a lándzsán maradt. A tejesember hívottbennünket hajnalban. 
Megköszöntem, és munkához láttam. A Werner-ügy aktái voltak előttem. Az öreg Werneré, akit élve befalaztak az unokái. 
- Igazis, főnök-torpant meg Denver az ajtó előtt -, Billy azt üzeni, hogy valami küldeményt kapott. 
Idegesen kaptam fel a fejem. Nem szeretem, ha kezdek belesüllyedni a melóba, és visszarángatnak belőle. 
-  Én? Milyen küldeményt? 
-  Valami csomagot. A biztonságiak átvilágították. Egyelőre nem robbant fel. Billy mindjárt felhozza. 
Újra megtömtem a pipám, és úgy határoztam, hogy megvárom Billyt. Az öreg Werner is eleget várt, vagy másfél évtizedet, a nappali sarkában, ráadásul álló helyzetben. 
Billy OHara egészen ír volt, és egészen vörös. Akkora. stukker lógott az oldalán, hogy csak kacsázva tudott járni tőle. Furcsán hosszú karjai a térdét verték. 
-  Ajándékcsomag, főnök! Magának küldték. 
-  Kiküldte? 
-  Nincs rajta feladó. De semmi vész, nem robban. 
-  Hogy került magához? 
-  Valami küldöncgyerek hozta. Ha akarja, utánanézethetek. Az ügyelet vette fel az éjszaka. Páncélba rakták, reggel magam vettem ki belőle a manipulátorral.  Nem ketyeg,  nem  robban, nincs benne mérgeskígyó... 
-  Akkor mi van benne? 
Megvakarta a feje búbját, és bizalmaskodva hu-nyorított. 
-  Hát... ha nem magam látom a képernyőn főnök. .. 
-  Mi van benne? 
-  Koporsó. Mintha egy kis koporsó lenne. Egy fekete koporsó. 
A következő másodpercekre nem emlékszem pontosan. Azt még hallottam, hogy Billy OHara mögött becsattan az ajtó, aztán már csak a kopogásra emlékeztem... 
Ahogy göröngyök kopognak egy koporsó fedelén. 
Vad fájdalom hasított végig az agyamon, s a vörös gömböc ismét szétrobbant a szemem előtt. Hason 
csúszva értem el az ajtót, de feltépni már nem volt erőm. A szőnyeget kapartam, és a sortüzeket hallgattam. Ordítozást, sikoltozást és a göröngyök halk, majd egyre erősödő kopogását. Az ablakomat láttam, amelyre esőcseppek helyett barna, nagyhasú göröngy-rovarok hullnak, elveszik tőlem a levegőt, betemetnek... 
Óriási erő taszított félre, repültem, puhán landoltam, éreztem Molly illatát, pipafüstöt, s amikor kinyitottam a szemem, tiszta volt minden, mintha nem is történt volna semmi rendkívüli. 
Molly a kanapé mellett térdelt, és vizes ruhát rakott a homlokomra. 
-  Frank... 
-  Tessék. 
-  Mi volt ez, Frank? 
Megpróbáltam felkönyökölni, de nemigen akart sikerülni. 
-  Ne izgasd magad - mondtam -, csak egy kicsit előresiettem. Ma megcsináltam a holnapit is. 
Mellemre döntötte a fejét, és sírni kezdett. 
-  Megölöd magad, Frank! Miért ölöd meg magad? Orvosra lenne szükséged, gondos ápolásra... 
Megsimogattam a haját, aztán eltoltam magamtól. 
-  Vigyázz, Molly! Billy OHara minden pillanatban visszajöhet. 
Annyi időm maradt csak, hogy megmossam a képem, és bekapjak egy aszpirint. Gondolkodtam egy erősebb löket idegcsillapítón is, de ellenálltam a kísértésnek. Molly kiviharzott a szobából, hogy elfoglalja helyét az asztalánál. 
Amikor Billy visszatért, már nem látszott rajtam semmi. 
Legalábbis úgy gondoltam. 
Billy egyszerűen csak berúgta az ajtót. Mindkét karjával a csomagot markolta, miközben egyre csak hátratekintgetett Molly asztala felé. 
Óvatosan letette a barna csomagolópapírba tekert valamit a kanapéra, és gyanakodva kifelé mutatott. 
-  Molly sír, főnök! 
-  Tudom. 
Kérdések villantak szürke szemében, de ő nem kérdezett, én pedig nem válaszoltam. 
A négyszögletes, téglatest alakú dobozra hajoltam, és kinyújtottam felé a kezem. Semmi változás nem történt, hőérzékelő egészen biztosan nem volt benne. 
-  Elmehet, Billy! 
Mozdult.-aztán aggódva megtorpant. -Nem lenne jobb...? 
-  Köszönöm, Billy. 
Amikor becsattant mögötte az ajtó, egészen a csomagra dőltem. Papírszaga volt, semmi más. 
Visszamentem az asztalomhoz, kinyitottam azt a fiókját, amit nemigen szoktam nyitogatni. Személyes holmim volt benne, nem a cégé. Például az a fűrészélű dzsungelkés is, amellyel megközelítettem a dobozt. 
Villant a kés, s a zsinór anélkül hullott le, hogy a papírt felsértette volna. Szép vágás volt, bár én mégsem voltam elégedett vele. Túl lassú voltam, és nem is elég pontos. 
A papír lehullt a lábam elé. Érte nyúltam, és megmorzsolgattam az ujjaim között. Rizspapír volt. Valahol Ázsiában készíthették. 
A téglatest alakú valamin már csak fehér selyempapír maradt. Csak kicsit remegett a kezem, amikor letéptem róla. 
A falikúthoz szédelegtem eresztettem magamnak egy pohár vizet. Kivettem a zsebemből az összes idegcsillapítómat - lehetett vagy három dobozzal -, felbontottam mind a hármat, és a tenyerembe pergettem a tablettákat. 
Álltam mozdulatlanul, lélegzetemet visszafojtva, egyik kezemben a nyugtatókkal, másikban egy pohárvízzel. 
A kanapén óriási, mérges rovarként terpeszkedett a csillogó feketére festett koporsó, oldalán hófehér felirattal: Tonleszap. 
Nem tudom, meddig állhattam így, némán a koporsóra meredve - egyszerűen kikapcsolt bennem az automata. Lehet, hogy egy vagy két órát, lehet, hogy csak tíz percet. A telefon mintha többször is felcsengett volna: vastag vattafalon át hallottam a csengését. 
Behunytam a szemem, de nem tudtam szabadulni tőle. 
Tonleszap. Tonleszap. 
Aztán egyszerre csak feloldódott bennem a bénaság. Agyamat ugyan még vasabroncs szorította, végtagjaim azonban már engedelmeskedtek egy kívülről jövő, sürgető hívásnak. 
Felemeltem a tenyerem, és valamennyi csillapítót beleöntöttem a pohár vízbe. Kizsebeítem magam, s amikor találtam két csomag aszpirint, azt is utánuk engedtem. Félig öntudatlanul és egyre izgatottabb és szaggatottabb mozgással rángattam ki a fiókjaimat, szedtem elő valamennyi gyógyszeremet, és hajigáltam bele őket az oldatba. Amikor befejeztem, olyan sűrű lett, hogy a kanál is megállt volna benne. 
A koporsóra tiéztem, és mintha valaki megszorította volna a torkom. 
Tonleszap. 
Folyó a hullákkal. Folyó a vérrel. Folyó a szenvedéssel. 
Tonleszap. 
Felemeltem a pohár oldatot, amely egy elefántcsordát is átküldhetett volna a másvilágra. 
Felemeltem, és a koporsóhoz leptem. Úgy ütöttem az oldalához, mintha a halállal koccintottam volna. 
Isten veled, zsaruélet, átkozott rohamok, a múlt mocskos emlékei! Isten veletek! Isten veled, Molly! Isten veletek, összeharapott vizespoharak... 
Még egyszer tisztelgésre emeltem a poharat, aztán a zavaros színű löttyöt egyetlen mozdulattal beöntöttem a falikúiba. 
A többi már gyorsan ment. Kipakoltam a szekrényem aljában heverő utazótáskámat, bedobtam a kést, néhány apróságot, a fiókomból az egészen rövid, inkább játékszernek látszó mexikói géppisztolyt néhány tárral. Öltözködéssel nem volt gondom, hiszen jeansban voltam és edzőcipőben. 
Behúztam a táskán a villámzárat, kényelmesen az asztal sarkára telepedtem, és felhívtam Masont. 
-  Mi van? - vakkantott a telefonba. 
-  Az van, hogy le akarok lépni. Súlyos csend ereszkedett közénk. 
-  Jól vagy? - kérdezte végül. 
-  Nem vagyok jól. Ezért akarok lelépni. Mély sóhajtás. 
-  Te tudod, Frank. Bár... az az igazság, hogy én is akartam már javasolni. Mennyi időről lenne szó, Frank? 
-  Mondjuk egy hónap. 
-  Megtudhatnám... 
-  Nem, Mason. Egyedül akarok maradni. 
-  Értem, Frank. Egyéb kérésed? 
-  Semmi. Ne töltsétek be a helyem, amíg vissza nem térek... 
-  Emiatt ne aggódj. Izé... Esetleg, ha gondolod, hogy Mollynak is... tudod, ha nem is egy hónapra, de néhány napra szívesen... 
-  Kösz, Mason! Egyedül megyek. 
Akár le is tehettem volna a kagylót, de mégsem tettem, mert éreztem, hogy benne maradt valami. 
-  Frank? 
-  Igen. 
-  Ha külföldre mész, tudod, hogy nem tudlak megvédeni. 
-  Tudom, Mason. 
-  Azok az izé... tabletták... sok országban káb-szernek számítanak. 
A falikútra néztem, majd a koporsóra. 
-  Ne aggódj, Mason! Nem lesz zűr belőle. Viszlát! Molly már nehezebb dió volt. Akkorára tágult a 
pupillája, hogy majd elvesztem benne. Nem szólt, és nem is sírt. Csak nézett utánam szótlanul, amikor kitakarodtam az ajtón. 
Úgy éreztem, tolvaj vagyok, akit szánalomból hagytak futni. 
A busz büdös volt, és teli mexikóival. Átható hagymaszag terjengett néhány üveg tequiia körbe járt, mintha társasjátékot játszottak volna. 
Valaki felém nyújtott egy üveget. 
- Igyál, gringó! 
Vissza akartam utasítani, de nem tehettem. Egyedül voltam száz mexikói között. A vezető a visszapillantó tükörből kárörvendően vigyorgott rám. Aztán úgy tett, mintha nem látna semmit. 
-  Igyál, gringó! 
Kétszáz szem meredt rám várakozva. 
Megfogtam az üveget és meglötyögtettem. Háromnegyede még benne volt. 
Kinyújtottam a karom sóért. Aki az üveget adta, bajuszos, kövér öregember, a zsebébe nyúlt és szürkésfehér port szórt a kézfejemre. 
-  Itt a só, gringó! 
Óvatosan megnyaltam: valóban só volt. Eltüntettem, aztán számhoz vettem az üveget. Addig le sem tettem, amíg egyetlen csepp maradt benne. Amikor kifogyott, megráztam, és laza kézmozdulattal kivágtam az ablakon. 
A halotti csend után felcsattanő röhögés megrémítette a vezetőt. Félrerántotta a kormányt, és eszeveszett bakugrások közepette belekormányozta a roncsot az árokba. 
Az öreg megveregette a vállam. 
-  Bravó, gringó! Hova utazol? 
-  Sabinasba. 
-  Miért? 
-  Van ott egy barátom. 
Kiszálltunk, és visszatoltuk a buszt az útra. 
Kesernyés volt a tequiia a számban, azt mégelviseltem volna valahogy. Azt azonban már kevésbé, hogy a gyerekek és a nők hátrébb húzódtak, s én csupa erőteljes, rosszfogú férfi közé kerültem. Az öreg kacsintott, és a térdemre csapott. 
-  Fizetned kell, gringó! 
-  Ugyan miért? 
-  Az italért. Erre így szokás. Zsebrevágtam a kezem. 
-  Mennyit? 
-  Ötszáz dollárt. Egészen kiváló tequila volt, és te mind megittad. 
Valaki mellém ült, és nekinyomott egy kést az oldalamnak. 
-  Te gazdag ember vagy, gringó - mondta. - Már nem is ötszáz, hanem ezer dollár. 
A kés egyre kellemetlenebből csiklandozta bordáimat. 
-  Hol a pénzed, gringó? - kérdezte az öreg. 
-  A táskámban - mondtam, és mutattam, hogy a szék alatt megtalálhatja. 
Az öreg felkapta, és feldobta a levegőbe. A többiek, mint a héják csaptak rá. A vezető kinyitotta az ajtót, hogy kilökhessenek. Némi tanakodás után az öreg csalódottan visszahozta a táskát. 
-  Nem megy, gringó! Hej, tudtam én mindig, hogy a gringók megveszekedetten ravaszok... - Megcsóválta fejét, és gusztusos kis nyáltócsát löttyentett a padlóra. - Nyisd ki, gringó! Hol a kulcsa? 
-  Nincs kulcsa-mondtam.-Csakszámkombinációja. 
Az öreg kilöttyentett még vagy fél liternyit. 
-  Az mi? 
-  Speciális zár. 
-  Aha. És annak hol a kulcsa? 
Lassan, nehogy támadásnak vegyék, a homlokomra böktem. 
-  Itt. 
-  A fejedben? - álmélkodott az öreg, és a térdemre vágott. - Azt mondod, a fejedben? Ramon! 
A késes fickó vigyorgott, mint malac a tepsiben. 
-  Si.padre? 
-  Azt mondja, hogy a kulcs a fejében van. Vágd ki belőle, Ramon! 
A férfiak felnevettek, a sofőr velük nevetett. Az asszonyok kendőjüket arcuk elé szorítva vihorász-tak, a gyerekek egymás hátát verve visítottak. Ramon felemelte a kését, készen rá, hogy megskalpoljon. 
Szép nyugodtan elvettem tőle a táskát, és az ölembe ejtettem. 
-  Vedd el a késedet! - mondtam a fickónak, és megtöröltem gyöngyöző homlokom. - Kinyitom. De megbánjátok. 
-  Miért? Mi van benne? - tudakolta kaján vigyor-ral az öreg. - Lehet, hogy még ezer dolcsinál is több? 
-  Lehet, hogy ötezer? - röhögött a késes. -Lehet, hogy annál is több? 
Rátettem az ujjamat a zárra. 
-  Szent Afnadeus ereklyéje - mondtam. - Kis, fekete koporsóban. 
A vezető a kormányra borulva röhögött, amitől ismét csak beleszaladtunk az árokba. Szerencsére ezúttal nem kellett kiszállnunk, ki tudta kormányozni anélkül is. 
Az öreg a vállamra vert. 
-  Mutasd, amigo! Úgysem láttam még szent Ama-deust! 
A táska fedele felpattant. Ramon kezében cite-rázni kezdett a kés, a rosszfogúban bennszakadt a röhögés. 
-  Itt van szent Amadeus néhány csontja - mondtam, és mielőtt felocsúdhattak volna, leemeltem a koporsó tetejét. Ugyanezzel a mozdulattal kikaptam az összecsukott géppisztolyt, és nem törődve vele, hogy a táska fedelének egy darabja is leszakad, lenyomtam a ravaszt. 
Ramon felüvöltött, az ülések közé vágódott, és okádni kezdett, A kés a lábam elé esett két vagy 
három ujja, amellyel a kést tartotta, felkenődött a mennyezetre. 
A vezető a kormányra dőlt, és bekormányozta a járművet az árokba. 
Az öreg, fogatlan csirkefogó remegett mellettem, mint a nyárfalevél. 
-  Félreértettél bennünket, senor - mondta, és szelíden mosolygott, miközben Ramon vérében és tequilában fürödve sebzett farkasként üvöltött a padlón. - Félreértettél, a szűzanyára mondom! 
Összecsuktam a táskám, aztán a géppisztoly agyával pofán töröltem. 
Ugy csusszant be a székek közé, mint a homokzsák. 
A vezető széttárta a karját, mint egy repülni készülő madár. Az ajtóhoz ugrott, hogy szakszervezeti szerződését megszegve cserbenhagyja utasait. Kénytelen voltam egy figyelmeztető lövéssel megállítani. 
-  Visszaülsz a kormány mögé! - parancsoltam, és a géppisztoly csövével keményen oldalba vágtam. - Előre! 
Időnként, a biztonság kedvéért hátranéztem, de nem láttam semmi rendkívülit. Ramonnak bekötötték a kezét, mutatóujja is leesett a plafonról egyszóval rendbejött minden. Szent Amadeus ereklyéje megtette a hatását. 
Egészen addig békén hagytam őket, amíg fel nem kapaszkodtunk egy folyó hídjára. Valaha tábla jelezte a nevét, de az idők vasfoga, a tűző nap és az arrajárók tréfás kedve lekoptatták a táblát: csak annyi volt olvasható rajta, hogy Rio... 
Megállíttattam a buszt a híd tetején, közvetlenül a korlát helyett épített téglaperem mellett. Barátságosan a víz felé intettem. 
-  Gyerünk, amigos! 
Először nem moccant senki. Sőt, egy tequilarágta hang a rendőrséggel fenyegetőzött. 
Nem sokat teketóriáztam a mennyezetbe engedtem egy rövidke sorozatot. Pár pillanat múlva valamennyien ott tolongtak a busz mellett a párkány tövében. 
-  A nők és a gyerekek elmehetnek - vezényeltem. - A férfiak feí a falra! 
Hogy hogy nem, az öreg újra felbukkant előttem. Jóval alázatosabb volt, mint korábban, s mintha a fogai is megritkultak volna. 
-  Bocsáss meg nekünk, senor! Szent Amadeus nevében...! El kell jutnunk Sabinasba...! 
Csak úgy porzott a köves, száraz föld, ahogy meztelen lábuk elé engedtem néhány golyót. Pillanatokon belül a falon álltak. Alattuk jó tízméteres mélységben hullámzott a sárgás, iszapos víz. Visz-szafordultam, és az éppen elosonni készülő sofőrt is melléjük állítottam. 
-  Hármat lövök a levegőbe - mondtam. - A negyedik golyó abba szalad, aki még nincs a vízben. Egy... kettő... három... 
Minden számnál húztam egyet a ravaszon. Mire négyhez értem, üres volt a híd, mint a faág, amelyről elriasztották a verebeket. Keresztülhajoltam a párkányon: ott.fürödtek a nyakig érő, iszapos vízben. 
Beültem a volán mögé, s döcögve megindultam az oszágúton Sabinas felé. 
Csendesen dúdolgattam magamban. Még az okádék és a tequila szaga sem zavart. 
Sabinas csendes és kihalt volt, mintha előző nap atomtámadás érte volna. Csak egy Ion-csos kutya sietett elém gyanús érdeklődéssel, amikor megállítottam a járgányt egy porral fedett téren. 
A kutya felnézett rám olyan tekintettel, amiből azt véltem kiolvasni, hogy legalább egy dupla hamburgerre saccol. Sajnálkozva megráztam a fejem. A kutya morgott, bólintott, és a farkát a lába közé húzva eltántorgott. Azon sem csodálkoztam volna, ha legringóz. 
Mivel a posta volt legközelebb, megkocogtattam lehúzott redőnyét. Aztán arra gondoltam, hogy ko-cogtathatom akár ítéletnapig is. Éppen fodultam volna visza, amikor a redőny közepén ablak nyílt, és két bogárfekete szem bámult ki rajta. 
-  Mi tetszik? 
-  Merre találom a templomot? 
Úgy kuncogott, mintha odabent nyomorgatta volna valaki. 
-  Sosem hallottad, gringó, hogy a templomnak tornya van? 
Gyanakodva megfordultam. Ott volt a templom vagy kétszáz méternyire tőlem. Mind a két tornyával egymás mellett. 
Mire megköszönhettem volna, aléltan felsóhajtott, nyögött, és becsapta az ajtót. 
Én is sóhajtottam, és elindultam a templom felé. 
Csak kicsit volt hűvösebb idebent, mint odakint. Koszoslábú, feketehajú legény éppen virágot cserélt egy üveg virágtartóban. A nárciszhoz hasonlító sárga kelyhekből bódító illat áradt. Már messziről észrevett, és feszülten figyelte, 
ahogy elindulok a padsorok között. Úgy tartotta a virágot, mintha nekem akarná adni. 
-  Jósé atyával szeretnék beszélni - mondtam. Megtörölte az orrát a kézfejével, aztán szertartásosan térdig gyűrt nadrágjába dörgölte. 
-  Jósé atyával? 
-  Vele-bólintottam türelmesen. 
-  Szóval, Jósé atyával? 
Elővettem egy dollárt a zsebemből, és meglengettem az orra előtt. 
-  Merre van itt a persely? Be szeretném dobni. Úgy kapott utána, mint a fóka a repülőhal után. 
-  Nem szükséges, senor! Majd én bedobom. Jósé atya a gyóntatószékben van. 
-  Gyóntat? 
-  Elmélkedik, miszter. Mit akarsz tőle, grin... misz-ter? 
-  Hol a gyóntatószék? 
-  Ott. A falnál. 
Elindultam a gyóntatószék felé. ő jött utánam. Egészen addig, amíg meg nem álltam. Megfordultam, kivettem a kezéből a vázát, és a vizet az arcára csorgattam. 
-  Elhervadnak a virágaid - mondtam, és szájába dugtam egy szálat. - Friss víz kellene nekik. 
Nem merte kiköpni, állt kiguvadt szemmel, majd megfordult és eliramodott. 
Beléptem a gyóntatószékbe, behúztam magam után az ajtót. Éppen csak akkora rést hagytam rajta, hogy szemmel tarthassam a bejáratot. Lehuppantam a kis padocskára, iábam mellé téve a táskám. 
A szomszéd fülkében megmoccant valami, majd mintha két figyelő szemet láttam volna felcsillanni a gyóntatórács mögött. 
-  Jósé atya? 
-  Si. 
-  Gyónni szeretnék. 
-  Amerikai? 
-  Si. 
-  Beszél spanyolul? 
-  Nem. 
-  Megtudhatnám a nevét? 
-  Nem fontos. Fontos? 
-  No. Milyen bűn nyomja a lelkét? 
-  Meg akarok ölni valakit. 
Ideges mocorgásba kezdtek a deszkafalak. 
-  Nincs jogunk elvenni senki életét. 
-  Bosszút akarok állni valakin. 
-  Istené a bosszú, fiam. 
Kinyitottam a táskám, kivettem belőle a koporsót. 
-  Elmondanék egy történetet, atyám. Öt fivérről, akiket elküldött az apjuk világot látni. Egy-egy tarisznyát adott nekik, hamuba sült pogácsával. A testvérek kézen fogva indultak a hosszú útra. Mellesleg be akartak nézni a sárkány barlangjába is. Meg akartak küzdeni vele, ugyanis. A barlangban aztán egyikük... talán a leggyávább, vagy a legszemetebb, összeállt a sárkánnyal... 
Elcsuklott a hangom, az utolsó szavakat már suttogva mondtam. 
Mintha jégcsappá változott volna a csend úgy csüggött lefelé a gyóntatószék tetejéről. 
-  Meg akarom ölni az ötödiket! Aki a sárkány-hóhér kezére adta a másik négyet...! 
-  Istené a bosszú, fiam - suttogta a rekedt hang. - Egyedül istené! 
Felpattantam. Mintha eső verte volna a gyóntatószék tetejét. Göröngyök tompa puffanását hallottam, lövéseket, sikolyt... 
Felemeltem a lábam, és belerúgtam a rácsba. 
Éppen csak annyi ideje maradt, hogy elkapja a fejét. A rács recsegve zuhant át a fülkéjébe. Összeszorult a fogam görcsbe rándult kézzel ragadtam meg a koporsót és hajítottam a rács után. A nyomában felhangzó tompa puffanás jelezte, hogy telibe találtam vele. 
-  Franky? - hallottam remegő hangját. - Franky? 
-  Miért? - sziszegtem. - Kire gondoltál? Léptek koppantak, kitárult az ajtó. Magas, fekete, 
forradásosképű pap nézett velem szembe. Mióta utoljára láttam, szemernyit sem öregedett. Csak. mintha a szemébe költözött volna valami tompa, fásult üresség. 
Hosszú, fekete reverendája, vakítóan fehér nyakvédője az óriási, trópusi dögmadarakat juttatta az eszembe. Éppen ő mondta akkor, hogy olyanok, mint a papok. Már akkor is forradásos volt a képe, csakhogy a forradások jobban illettek a terepszínű kommandózekéhez, mint a papi ornátushoz. 
-  Franky? 
Lenéztem a kezére. Jókora, fűrészlapból reszelt kés csillogott benne. 
Mintha csillapult volna a dobolás a fejemben. Vártam, hogy megkezdődjék a roham, de nem kezdődött. Üres volt a koponyám, mint a kicsorgatott benzineshordó. 
-  Nicsak - mondtam, és a késre pillantottam. -Nocsak. 
Villámgyors mozdulattal eltüntette. 
-  Mit akarsz, Franky? 
Szó nélkül félretoltarn, átmentem a fülkéjébe, felemeltem a koporsót a földről, és az orra elé tartottam. 
-  Szeretném, ha megkérdeznéd, José4 újra kérdeznéd, hogy mit akarsz, Franky? 
-  Gyere! 
Puritán egyszerűséggel berendezett szobája volt, közvetlenül a templom mellett. Vaságy, mosdótál, bádogszekrény, térdeplő és néhány biblia. A száraz földben kókadozó cserepes virágra régesrég nem öntött vizet senki. 
Óvatosan letettem a koporsót az ágya mellé. 
-  itt élsz, Jósé? 
-  Itt élek, Franky! 
Jó adag agresszivitás volt a hangjában. Éppen annyi, amennyit értékelni tudtam. Megállt előttem, és a falnak dőlt. 
-  Vártalak, Franky. Tudtam, hogy eljössz. 
-  Te is megkaptad a koporsódat? Fejével intett egy sarokban álló asztalka felé. 
-  Ott van a bibliák alatt. 
Valóban ott volt. Az én koporsóm édestestvére. Oldalán a vakító felirattal: Tonleszap. 
-  És? És Jósé, és? - kérdeztem rekedten, pedig előre tudtam a válaszát. 
Tompa, már-már bamba mosollyal rázta meg a fejét. 
-  Nem, Franky. Hiszen tudod. Én már megtaláltam a lelkem békéjét. 
-  És a kés? A reverendád alatt? 
-  Ó, az csak ijesztésül szolgál. Néha bejön egykét fiatal csibész, és pénzt követelnek. Már attól is megijednek, ha megmutatom nekik. Én már nem tudnék embert ölni, Franky. 
-  Tudod mi van a koporsódra festve? Szó nélkül bólintott. 
-  Toníeszap. Emlékszel még Tonleszapra? Mereven a semmibe nézett. Üres, ostoba tekintettel. 
-  Nem, Franky. Nem akarok emlékezni! Felugrottam, megragadtam a karját, és rázni kezdtem. 
-  Ébredj, Jósé, ébredj! Emlékezz a folyóra, Tonleszapra, a halottakra, a gyerekekre, a vérre... 
Szelíden lefejtette a kezem a karjáról. 
-   Istené a megbocsátás, Franky. És az enyém. Én már Istené vagyok, és az is maradok. Sajnálom, Franky... 
Lehajoltam, és betettem a koporsómat a táskámba. 
-  Ez az utolsó szavad, Jósé? 
-  Más szavam nem lehet. Mosolyogtam, és az arcába köptem. 
-  Rohadj meg, te szemét! Letagadom, hogy valaha is... valaha is... 
A furcsa dobolás, a göröngyök puffanása mintha egészen közelről hallatszott volna. 
Felemelte a kezét, és letörölte a képét. Közben mosolygott azzal az undorító, alázatosan bamba mosollyal. 
-  Még egyszer kérdem, Jósé... A becsület nevében... Velem jössz, Jósé? 
-  Be vagyok oltva a világi hívságok ellen, Franky. Én már Istené vagyok. Isten országa a szelídeké.a jó pásztor bárányaié... 
-  Akiket sorban felzabálnak a farkasok - mondtam, és hátamra hajítottam a táskám. - Engedj ki, te buzi! 
Kiengedett, és becsukta mögöttem az ajtót. 
Tettem néhány lépést, s közvetlenül a ház sarka mögött nekidőltem a falnak. Gyengeségemben cite-rázott a lábam, homlokomról ömlött a víz, kezem remegett, hogy csak sorozatot tudtam volna lőni a géppisztolyból. Éreztem, hogy elbaltáztam valamit, méghozzá alaposan elbaltáztam. 
Legszívesebben felsírtam volna nyüszítő, vad sírással, mint akkor. Mielőtt... a koporsóm.... a földbe került volna... 
I 
A nap aranykorongként ragyogott felettem az egyszer már elűzött kutya tisztes távolságban megállt, és gyanakodva rám bámult. Hátha mégis van valami rágnivaló a táskámban. 
Megnyomkodtam a szemem. Nem messzire a faltól kerítést tataroztak. A munkások a dögletes meleg elől valamelyik közeli csapszék hűvösébe húzódtak. A malterkeverő faládák árván hevertek a téglafal mellett, egy sóderkupac és néhány kopott nyelű lapát társaságában. 
Néztem az elhagyott tárgyakat, aztán egyszerre csak földöntúli nyugalom szállt rám. A kutya megérezhette hangulatom gyors változását, mert egyre közelebb merészkedett. 
Kinyitottam a táskám, de legnagyobb csalódására hamburger helyett fűrészélű késemet húztam ki belőle. 
Óvatosan nyomtam meg az ajtót. Nem volt bezárva. 
Jósé a térdeplőre borulva imádkozott. Háta rázkó-dott a zokogástól. Amikor az ajtónyitás zajára visszafordult, patakzottak a könnyek a szeméből. 
-  Miért jöttél vissza, Frahky? - sírta. - Mit akarsz még tőlem? Egyedül Isten... Isten joga... 
-  Jól van, Jósé - mondtam. - Csak annyit akarok még mondani... 
-  Nem vagyok kíváncsi rá, FrankyF Kérlek, nagyon kérlek... 
Mosolyogtam,meglendítettem a karom, és halántékon vágtam a kés nyelével. Fehérbe fordult szemmel nyúlt el a térdeplő előtt. 
Ő nehéz volt, én pedig gyenge, piszokul gyenge. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy le tudjam vonszolni a lépcsőn. Ki az udvarra, át a sóderkupacok közé. Ráadásul úgy, hogy a géppisztoly pillanatra se essen ki a hónom alól. 
Egyetlen nézőm a csalódott, kóbor kutya volt. 
Minden erőmet megfeszítve felemeltem Jósét, és beleraktam a keverőládába. A maradék beton csontkeményre aszalódott nem kellett tartanom tőle, hogy összemaszatolja szép, fekete reverendáját. 
Hosszú lábaival volt csak egy kis gondom, de néhány erőteljes mozdulattal begyömöszöltem azokat is. Odahúztam mellé egy másik ládát, és elővettem táskámból egy üveg tequilát. Kivertem a dugót, és az egészet Jósé arcába öntöttem. Megvártam, amíg félig ájultán fintorogni kezd, megrebben a szeme, megmozdul a lába. Lehajoltam, megragadtam az üres keverőládát, és rátettem a másikra, mint egy koporsófedelet. Hallottam, hogy Jósé könyöke hozzáütődik a deszkafalhoz. 
Közvetlenül a kutya mellett hatalmas terméskő hevert a porban. Legszívesebben rászóltam volna, hogy hozza ide, de tudtam, hogy úgysem tenné meg egy gringónak. Olyannak meg végképp nem, aki sajnálja tőle mar-adék hamburgerét. 
Mivel Jósé egyre határozottabban mocorgott, kénytelen voltam magam odaszállítani a követ. Szép, kerekre csiszolt óriáskavics volt, mintha tegnap lökte volna ki egy vulkán a torkából. 
Vigyázva, hogy le ne guruljon, ráejtettem a hevenyészett koporsó tetejére. Jósé egyre vadabbul forgolódott, mintha megpróbálta volna kitalálni, hol lehet. 
Kirántottam a sóderkupacból egy lapátot, s harsány ordítás kíséretében a keveroiadákra szórtam egy adaggal. Jósé nyögött, vadul verte könyökével a láda oldalát. 
Éreztem, hogy megerősödik a dobolás az agyamban. Egyre vadabb iramban szórtam a sódert a deszkaláda tetejére, s a kavicsok puffanása összemosódott az agyamban hulló göröngyökével. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, eszeveszett haditáncot jártam, kezemben a lapáttal, vállamon a géppisztollyal. Szórtam a sódert, hallottam a puffa-násokat, szemem előtt pálmák tűntek fel, bólogató páfrányok, orromat elöntötte a vér szaga, a Tonle-szap hullámainak monoton zöreje tépte-szaggatta az idegeimet. Éreztem, ha nem teszek valamit e I -I e n ü k, megőrülök! Lekaptam a géppisztolyt, és beleengedtem egy sorozatot a levegőbe. A keverőlá-dán álló kőre céloztam, és meghúztam a ravaszt. A lepattogó kőszilánkok megsebezték az arcom, jó, hogy a szememet nem verték ki. 
A göröngyök puffanásán, a lövések durranásán át is hallottam a koporsóban hánykolódó Jósé elkeseredett üvöltését. 
-  Frankyyyyy! Engedj ki, Frankyyyy! Jaj! Jaaaaaj, Frankyyyy! 
Beleeresztettem még néhányat a levegőbe, belerúgtam a ládába, s csak akkor nyugodtam meg, amikor elhalt agyamban a göröngyök koppanásának gyászzenéje. 
Lerúgtam a kő maradékát a láda tetejéről. Leemeltem a ládát, és farkasszemet néztem a halottsápadt, véresarcú pappal. 
Ráfogtam a géppisztolyt, miközben meghökkenve vettem észre, hogy fehér hab hullik a szám sarkából a fegyver tusára. 
Jósé felém nyújtotta a kezét. Megragadtam, és kirántottam a ládából. 
Összegörnyedt, hányni kezdett. Oldalába nyomtam a géppisztoly csövét. 
-  Emlékszel már, te szemét? 
Amikor visszafordult, sápadt volt az arca, mintha bemeszelték volna. Előre-hátra járt a feje, ahogy szaggatottan kántálta: 
-  Jaj, Franky... Úristen... Amjkor... bent voltam... úgy éreztem, mint... a k k o r... és a lövések... Ölj meg, Franky, megérdemlem! 
Nem öltem meg, csak erősen meglöktem. Megtán-torodott, és térdre esett. A szürke por befedte a reverendáját. 
Szemem sarkából láttam, hogy a posta redőnye felszalad: egy férfi és egy nő lopakodott ki rajta. Tátott szájjal, döbbent tekintettel álltak velünk szemben, szinte a ház falához fagytak a rémülettől. 
Jósé könyörgőn nyújtotta felém a kezét. 
-  Bocsáss meg, Franky... Én azt hittem... el lehet futni... elbujdosni... Bocsáss meg, Franky! 
Valahogy nem kedvelem az érzelmes jeleneteket. Továbbá a kíváncsiskodókat sem. A postáról kinyo-makodó két alakot még csak elviseltem volna, de amikor a levegőbe durrogtatott sorozataim nyomán egyre több ablakban jelentek meg fekete fejek, úgy döntöttem, hogy véget vetek a színjátéknak. 
Enyhén megtaszítottam a feltápászkodó Jósét. 
-  Gyerünk be a házba! 
Úgy tántorgott előttem, mintha részeg lenne. Ahogy kinyitotta az ajtót, rázuhant a heverőre. 
Kivettem az üres tárat, és újat csúsztattam a helyére. 
Jósé atya tenyerébe temette az arcát. 
-  Ahogy... hallottam a göröngyöket és... a lövéseket és... a kiáltozásodat... ahogy khmerül ordítozol... azt hittem, azt hittem... 
Észre sem vettem, hogy nem angolul kiabálok, hanem khmerül. 
-  Nincs sok időnk, Jósé - figyelmeztettem. Bólintott, felállt, az asztalkán felhalmozott szent 
könyvekhez lépett, és kikotorta alóluk a koporsót. 
-  Tonleszap - suttogta. - Tonleszap. Egyszer már azt hittem... hogy mindörökre... mindörökre leszámoltam veled! 
Kirántott az ágy alól egy terepszínű táskát, felhajította az ágya tetejére. Kihúzta a villámzárat, előszedett egy fekete 45-öst, és a táska mellé dobta. 
-  Ez minden... ami megmaradt... Franky. 
Felnéztem. A velünk szemben felszegezett falipolcról szelíden mosolygó istenanya nézett ránk, karján a kisdeddel. 
Jósé felvihogott, miközben folyt a könny a szeméből. 
-  Megesküdtem neki - remegő kézzel a manökenszépségű Szűzanyára mutatott -, hogy soha többé nem kelek át a Rio Grandén... 
-  Nekem is megesküdtél valamire - mondtam. -És jóval korábban, mint neki. Az egyik esküt nem lehet érvényteleníteni a másikkal. 
Ismét az ágy alá nyúlt, s bontatlan üveg tequilát húzott elő. Lecsavarta a tetejét, és felém nyújtotta. 
-  Igyál, Franky! 
Elvettem, és nagyot húztam belőle. 
Olyan gyorsan kapta fel a pisztolyt, hogy még nyelni sem volt időm. A nagykaliber felugatott, a Szűzanya szobra gipszfelhőt okádva, ezer darabra törve hullott a padlóra. 
Jósé elhajította a fegyverét, és karját kitárva a padlóra zuhant. 
-  Meghalt az Isten, Franky! Meghalt az Isten! Amikor később elhagytuk a templomot, senki nem 
kérdezte meg tőlünk, hova megyünk. A kutya egészen a buszig kísért, s amikor nagynehezen elindítottam a tragacsot, meglengette a farkát. 
-  Adios, gringó! A soha viszont-nem-Sátásra! 
3C 
A harmadik fekete koporsó 
j A navaho rezervátum központja csendesen pihent a holdfényes éjszakában. Olyan volt minden, mint a régi, jó indiánölő időkben. A faházak ablakaiban fény villogott: a kocsmából hangos zene áradt az utcára. Johnny Cash énekelt a klasszikus időkről, s valakiről, aki egy nap ötezer marhát hajtott át a Rio Grandén. 
Leállítottam a bérelt kocsit a kocsma előtt. Jósé felriadt, és megrázta a fejét. 
- Jézusom! Ez az átkozott tequila... Megérkeztünk? 
Kiszálltam, becsaptam az ajtót, s táskámat a kezembe tartva elindultam a kocsma felé. 
Nem köszöntünk, nekünk sem köszönt senki. 
A pult mögött tébláboló csapos lapos pillantással nyugtázta érkezésünket, s mintha idegesen a felé az asztal felé kapta volna a fejét, ahol három vagy négy jól öltözött férfi üldögélt zsebredugott kézzel. 
Míg a pulthoz ballagtam, volt időm szemrevételezni a helyiséget. Egy másik asztalnál két hosszú hajú indián férfi gornyadozott pepszis üveggel a kezében. Az üvegből kikandikáló szívószálat a szája sarkába szorítva néztek bennünket két évszázad szomorú tapasztalatával a szemükben. 
Jósé ledobta egy asztal mellé a táskáját, és hangos nyögéssel lehuppant egy székre. Szemmel láthatóan nem heverte még ki a tequilát. 
A pultra könyököltem, és jobb híján Johnny Casht hallgattam. A behízelgő és mégis kemény férfihang apró zenegépből áradt. A négy, puhakalapos fickó a zene ütemére mozgatta a testét, s világért sem nézett volna ránk. Belemeredtek a levegőbe azzal az üres tekintettel, amely Al Capone óta úgy hozzátartozik a. nehéz fiúkhoz, mint cserkészekhez a rövidnadrág. 
A csapos megtörölgette előttem a tükörfényes pultot, és várakozva nézett rám. 
- Egy Webster nevű embert keresek - mondtam. 
- Dániel Webstert. 
A csapos lehajtotta a fejét, és a pult alatt matatott valamivel. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a nagy semmit markolássza odalent. 
-  Webstert? 
-  Webstert. 
Mindenhova nézett, csak rám és a puhakalaposokra nem. 
-  Italt? 
-  Webstert-mondtam. Felhúzta az orrát, és elfordult. 
-  Hát... van éppenséggel itt egy ilyen nevű ember 
- mondta kínos lassúsággal. - Éppenséggel... Megvakartam a nyakam, és elfordítottam a fejem. 
Jósé egyik keze az asztalon feküdt, a másik eltűnt a reverendája alatt. Ha hülye lettem volna is, ereznem kellett volna, hogy van valami a levegőben, ami nem oda való. Olyasmi, ami ha elektromos szikrát kap, pokolba vágja ezt az egész kócerájt. 
-  Hé! - szólt az egyik puhakalapos anélkül, hogy felemelkedett volna. - Maga keresi Webstert? 
-  Én - mondtam könnyed vigyorral. - Talán tudna segíteni? 
Jósé másik keze is eltűnt a reverendája alatt. 
Vigyorogva elindultam feléjük. 
Aki megszólított, vékony, kopaszodó, magas fickó volt, csodálkozó, dióbarna szemekkel. Úgy állt fején a szürke puhakalap, hogy sehogysem állt. Ha az anyja lettem volna, gyászos ordítás kíséretében leverem róla. 
Az volt ugyanakkor a gyanúm, hogy a mellette ülő, szakállas, horgasorrú, tengerészképű fickó nem vette volna jó néven. 
A kis kövér, aki az asztalfőt birtokolta, alighanem a főnökük lehetett, mert ritkán láttam annyi ostoba magabiztosságot egy arcon, amennyi az övére ráfért. Turcsi malacorra élénk ellentétben állt homloka ráncos Komorságával. 
A negyedik fickóra kár szót vesztegetnem. Legalább két méter magas volt és száznegyven kiló. Nézéséből következtetve annyi agyvelő szorulhatott .díjnyertes-töknyi fejébe, amennyitől még a legérzékenyebb analitikai mérleg is csak leheletnyit lengett volna ki. 
Amíg az asztaluk felé lépkedtem, azon törtem a fejem, hol találhattak kalapot a koponyájára. 
Másfél méterrel az asztaluk előtt megálltam, és csípőre tettem a kezem. 
-  Tudják, merre lakik Webster, uraim? 
A malacképű fölényesen elnézett mellettem, és szívott egyet a cigarettáján. A füstöt elfújta az arcom előtt. 
A gorilla kitette két tenyerét az asztalra. Mindegyik akkora volt, mint egy-egy sütőlapát. Ilyen kezekbe csak egészen megtermett stukkerok férnek el. 
t 
A barnaszemű hüvelykjével az egyik oldalfal felé mutatott. 
-  Az utca végén. Miért keresi? 
-  Hoztam neki valamit - mondtam. - Továbbá érdekelne, hogy kapott-e valamit mostanában. 
Soha nem gondoltam volna, hogy milyen vicces fiú vagyok. Ahogy pontot tettem a mondat végére, kitört belőlük a röhögés. Csak a malacképű nem röhögött: megelégedett annyival, hogy elhúzza a száját. 
-  Mit hozott neki? - kérdezte a barnaszemű, aki szemmel láthatóan a szóvivőjükké lépett elő. 
-  Magánügy. 
Ismét elöntötte őket a röhögés, mint csendes eső a kukoricaföldeket. 
A pasas előredőlt, és rázkódott a palackba zárt vidámságtól. 
-  Hát akkor csak rajta, cimbora, vigye el neki! Az utcán majdnem az utolsó ház. El sem tudja téveszteni. Kis Zöld Kígyó üzlete... Tudja, hogy Mr. Webster főnök? 
-  Tudom - mondtam. 
A két indián az asztalra ejtette kólásüvegét, és távozott. Csak a gorilla követte őket a tekintetével. 
Fordultam volna, de a barnaszemű hangja megállított. 
-  Pillanat, cimbora! Mintha említette volna, hogy szeretné tudni,  nem kapott-e valamit mostanában. 
-  Aha. 
-  Hát én megmondhatom. Kapott, cimbora. A többit majd ő elmondja. Azt ajánlom, siessen, pajtás. Kis Zöld Kígyó epedve várja magát. 
- Kösz, fiúk - mondtam, és meglengettem a kezem. Reggelig lengethettem volna, akár a szél a zászlót az elhagyott csatatéren. 
Jósé kivette a kezét a reverendája alól, és rogyadozó léptekkel elindult az ajtó felé. Jó hangulatot hagytunk magunk mögött. Éppen csak a nézők tapsorkánja nem kísért bennünket a színfalak mögé. 
Fehér, ragadós fényben ázott minden, mintha a felhők felett lakó égi tejesember azzal szórakozott volna, hogy ami nem fér el az üvegeiben, leönti a navaho rezervátumra. 
Jóséra néztem. Neki sem tetszett a dolog, nekem sem. 
Visszamásztunk a kocsiba, és egészen addig furikáztunk, amíg egy szupermarketet utánzó boltocska mögött rá nem bukkantunk egy kisebb domb-nyi hullámpapírra. Leállítottuk a kocsit, majd egy bűzlő zöldséghegy oldalában betemettük a papírokkal. Jósé fel nyalábolt egy ölnyi káposztát, és a papírhalom tetejére vágta. 
Lassan mentünk azt hittük, nincs okunk sietni. Tíz percnyi szemlélődés után sikerült felfedeznünk a kocsijukat. A kétszintes, fából épült hotel mellett állt: a motorháza tetejére szerelt kiterjesztett szárnyú angyal repülni látszott a holdvilágnál. 
Jósé elgondolkozva csavarta fel a hangtompítót a revolverére. Négy halk pukkanás, aztán csak a levegő sivítása hangzott. 
Folytattuk a sétát. 
Kis Zöld Kígyó boltja koromsötét volt, pedig tárva-nyitva állt az ajtaja. Megtorpantam a kirakat előtt, és megszemléltem a kollekciót. Óriási, sastollakból készített fejékek, néhány békepipa, to-mahawk, egy egész sátor és még néhány apróság. Szigorúan vastag pénztárcájú turistáknak szánva. 
A bolt ajtaja halkan nyikordult, ahogy benyomtam a könyökömmel. 
Egyelőre nem éreztem mást, csak a Jósé atya szájából áradó tequilaszagot. 
-  Van itt valaki? 
A kapcsoló után tapogatóztam, és felkattintottam a villanyt. 
Szekrények indián relikviákkal, pult, s egy, a lakóhelyiségekbe átvezető ajtó. 
Letettem a táskám, kivettem a géppisztolyt, és a hónom alá szorítottam. 
-  Dan! 
Csak egy szú percegett a mennyezeten. 
-  Dan! 
A szú elhallgatott. 
Géppisztolyom csövével toltam félre az indián motívumokkal ékesített szőnyeget, amely a lakóhelyiségekbe átvezető ajtót takarta. 
A szőnyeg mögött falépcső vezetett az emeletre. 
Hátam mögött halk csengetést hallottam. Jósé az ajtó előtt állt, felemelt kézzel, ujjai között rézcsengőt tartva. Olyat, amilyen a bejárati ajtó fölé szerelve jelzi, ha valaki benyitott a boltba. 
Jósé mutatta, hogy a földön találta. Valaki letépte a drótjáról. 
-  Dan! 
Még most sem válaszolt senki. 
A lépcső kellemetlenül recsegett a talpam alatt. 
Egészen addig, amíg eí nem értem a vastagabb és kevésbé recsegő deszkából készített folyosót. 
Két ajtó nyílt jobbra, kettő balra. Háromnak csukva volt az ajtaja, egynek nyitva. 
Bekukucskáltunk a nyitott ajtón, pedig nem vagyunk kíváncsi természetűek. Jósé ujjai között csilin-gelni kezdett a csengő, mintha kisangyalok karácsonyfát hoztak volna. 
A szoba mennyezetén húzódó gerendán egy toll-díszes indiánfőnök lógott, fejjel lefelé. Lábait szarvasbőrből font szíjjal kötötték a gerendához. Orrából és szájából vér szivárgott a hajára onnan le a tollkoronára. 
A szapora cseppek vörösre festették a halványszürke sastol lakat. 
Jósé felmordult, a főnökhöz ugrott, és elmetszette a szíjat. Az áldozat a padlóra huppant, tollkoronája a vértócsába csapódott. 
-  Dan! 
Ölembe vettem a fejét. Nehezen lélegzett, s amikor kinyitotta a szemét, látszott, nem ismer meg. Csak akkor húzódott mosolyra a szája, amikor Jósé fekete varjúalakja is felbukkant a vállam felett. 
-  Jósé! Franky... a legjobbkor...! Egy óra múlva visszajönnek... és kicsinálnak. 
Jósé átrobogott a fürdőszobába valami vizes szivacsért, én pedig igyekeztem lelket verni belé. 
-  Mi történt, Dan? Vagy szólítsalak inkább Kis Zöld Kígyónak? 
-  Ne hülyéskedj, Franky.,. Ezek megölnek. Te is... megkaptad? 
-  Meg, Dan. 
-  Amikor... kézbesítették a koporsót... tudtam..., hogy eljössz. Ki... küldte? Jack? 
-  Nem tudom, Dan. Mikor kaptad? 
-  Azt hiszem, tegnapelőtt. - Mosolygott, és megmarkolta a karom. - istenem, de jó újra látni titeket! Miért van Jósén ez a ruha? 
-  Jósé pap lett, Dan. 
Akkorára tágult a szeme, mint két húszdolláros féldrágakő egy exkluzív tomahawkon. 
-  Mi... ez a marhaság, Franky? 
Nem tarottam alkalmasnak az időpontot, hogy lélektani fejtegetésekbe bocsátkozzam. Hogy elmagyarázzam neki, mi történt velem és Jóséval is, azután. Tudtam, ő sem jókedvéből vedlett vissza indiánfőnökké. Mesélhettem volna az álmatlan éjszakáimról álmaimról, melyekből verejtékben füröd-ve, félőrülten ébredtem a nőkről, akik anélkül fordultak meg nálam, hogy történt volna köztünk valami az éjszakai szemrehányó tekintetekről a reggeli gúnyos megjegyzésekről a csúfondáros nevetésekről, melyek berágták magukat az idegeimbe, mint féreg a fába. Mesélhettem volna a tablettákról -előbb naponta egyről, aztán ötvenről, és arról a pillanatról, amikor elhatároztam, hazavágom magam. Arról is mesélhettem volna, miért nem tettem meg végül is. Mert akkor visszavonhatatlanul az övék lett volna a győzelem. Akkor nem lett volna semmi értelme, hogy a két öregasszony lekaparta rólunk a földet... 
Talán Jóséról is mesélhettem volna, bár vele még nem ejtettem szót mindezekről. Anélkül is tudtam, hogy ő azért kapaszkodott az Istenbe, amiért én a drogba. Végül is valahol ugyanaz mindkettő. 
Jósé visszatért, kezében vizes szivaccsal. Felraktam Kis Zöld Kígyót egy kanapéra, s addig nyomkodtam rá a vizet, míg egészen magához nem tért. Jósé emberibb formára sikálta a képét, és barackot nyomott a fejére. 
-  Minden oké, indián gyerek? 
Dan elvigyorodott. Mintha újra o 11 lettünk volna. 
-  Nem is tudtam, hogy a hadtestbe fajgyűlölőket is felvesznek. 
Fogtam egy széket, és rátelepedtem. 
-  Rajtad a sor, Kígyó! 
Dan a vérében ázó tollkoronára nézett, és köpött egy kis piros tócsát a padlóra. 
-  Volt pofájuk a legszebb tolldíszemet tönkretenni! Legalább háromszáz dollárt ér. - Aztán felült és széttárta alcarját. - Ez van. 
-  Kik ezek? - kérdezte Jósé atya. 
-  A hitelezőim. Ő k mondják így. 
-  Kikazokazők? 
-  Nem tudom pontosan, Franky. Bármilyen furcsán hangozzék is, nem tudom, Valahogy úgy jött össze a dolog. 
-  Ez az - vágott közbe Jósé. - Kezdd az elején! 
-  Amikor vége lett a n n a k... tudjátok - elhallgatott és megcsóválta a fejét. A tollkoronára és a vértócsára bámult, mintha nem tudná felfogni, hogy kerültek a tollak a piros lébe. 
Ami azt illeti, én is elgondolkoztam. Most tudatosult csak bennem, hogy úgy beszélünk azokról az eseményekről, mint a rákról. Nem merjük kimondani a nevét. Tele vagyunk a k k o r-ral, meg o t t-tal, mintha óvakodnánk megszegni egy ki nem mondott tabut nem merjük a nyelvünkre venni sem az országot, sem az eseményeket. 
-  Akkor... visszatértem ide. Rövid ideig megpróbáltam... sok mindent, többek között tanítani is. Persze... nem ment. Ronggyá foszlottak az idegeim, 
I 
ú 
mit is tagadjam. Éjszakánként... éjszakánként... -megcsuklott hangja és tenyerébe temette az arcát. -Ó, azok a rohadt éjszakák! Azt hittem, nem élem túl őket... Nem mertem elaludni, mert ahogy elszende-redtem, azonnal... azonnal... ott voltam, és... hallottam a göröngyök koppanását, a lövéseket... és üvöltöttem, amikor felébredtem. Literszámra ittam a kávét, félőrült voltam az álmosságtól... de nem mertem elaludni. Arra gondoltam, hogy... felmegyek a hegyre, tudjátok, ahol őseim temetkeztek, és... felvágom az ereimet éppen abban a pillanatban, amikor a nap felfut az égre... Nem is tudom, miért nem tettem meg. Visszajöttem, megvettem ezt a kis üzletet és... most tollakat, békepipát és tomahawkot árulok. És visszavedlettem Kis Zöld Kígyóvá. Az öregek még emlékeztek rám és a nevemre is. És tisztelnek, mert apám, Fehér Bagoly jelentette fel a Bíróságon Tru-man elnököt, hogy visszaperelje a navahók földjét. 
Jósé megitatta, amitől, mintha varázsitalt nyelt volna, visszanyerte az erejét. 
-  Alaposan megruháztak - nyögte a veséjét tapogatva. - Nem sejtettem semmit. Persze, korábban már figyelmeztettek. De hát én főnök vagyok, és nem kell adót fizetnem senkinek. 
Leplezetlen indiánbüszkeség csengett a hangjában. 
Jósé meghökkent, és a földre csorgatta a maradék vizet a pohárból. 
-  Csak nem azt akarod mondani, hogy az adóhivatal készített ki? 
-  Majdnem - mosolygott Dan Kígyó. - Ők védenek engem. Havi öt lepedőért. 
-  Mi ellen? 
-  Gondolom, saját magam ellen. 
-  Nem gondoltam volna, hogy a szindikátus már a rezervátumokat is nyomorgatja- mondtam. 
-  Tavaly kezdődött a buli - morQgta Kígyó, és nehézkesen feltápászkodott. Megtornáztatta a karját, a lábait, csinált néhány fekvőtámaszt, s amikor meggyőződött róla, hogy egyben van mindene, elégedetten visszaült a kanapéra. 
-  Idejöttek ezek a szemetek, és elmondták, hogy miről van szó. Öt lepedő havonta. Ha nem, vagy a levegőbe repülök, vagy lángost sütnek belőlem. 
-  Ki a főnök?-kérdeztem. 
Kivette a vértócsából a tollkoronát, letörölgette a szivaccsal, és visszatette a fejére. 
-  Kérdezz könnyebbet! Nem mutatkoztak be. 
-  Adtál nekik? 
-  Mit tehettem volna? Az első évet kifizettem. Aztán meggondoltam magam. Miért adjak csak úgy valakinek havonta öt lepedőt? Az egy egészen különleges tollkorona ára. 
-  Ezek mikor jöttek? 
-  Kábé három órával ezelőtt. Megpróbáltam szí-vóskodni: ez lett az eredménye. Atyaisten, hogy összevertek! 
Megkérdezhettem volna, hogy miért nem próbált védekezni, de nem kérdeztem. 0 itt nem Dan Webster volt, hanem egy rezervációba szorult koszos indián, bármennyire büszkén viselte is hangzatos nevét. Egy senki, akibe bárki belerúghat...  - Mit mondtak, Dan? 
-  Hogy éjfélre visszajönnek. A kísértetek órájában, fiúk. Azt mondták, telefonáljak a haverjaimnak, rokonoknak vagy ismerősöknek, mert ha tizenkettőig nem dobják össze a pénzt... 
-  Ezek frankón azt hitték, mi hozzuk a lepedőket - mondta Jósé. 
-  Hogyhogy? 
Elmeséltem, hogy találkoztunk négy puhakalapossal a kocsmában. Az őzszeművel, a horgasorrú szakállassal, turcsi malacfőnökkel és gorilla apóval. 
-  Mi lesz, fiúk? Lelépünk? Tulajdonképpen ezt kellett volna tennünk. Erre 
biztatott a józan ész és a tapasztalat. Valami azonban arra ingerelt, hogy mégse ezt a kézenfekvő megoldást válasszam. 
-  Megvárjuk őket-mondtam. 
-  Miért, Franky? 
Nem tudtam ésszerű magyarázatát adni. Egészséges zsaruösztönöm biztatott rá, vagy mi a fene. 
-  Mennyi hiányzik az éjfélből? - kérdezte Jósé leporolva a reverendáját. 
-  Cirka tizenöt perc. 
-  Oké. Lássunk munkához! Munkához láttunk. 
Ha lett volna harang a rezervátum-központban, éppen éjfélre harangoztak volna, amikor megcsikordult odalent az ajtó. 
Kilestem a függöny mögül. 
Legelöl őzikeszem jött, mögötte Horgasorrú, középen Malacképű, a sort Gorilla zárta. 
Szépen, libasorban felballagtak az emeletre. Egyszerre léptek, diszkréten, mint egy SS-különítmény. 
őzikeszem belépett a szobába, és tátva maradt a szája. Úgy torpant meg az ajtóban, mintha ragasztóba lépett volna. Horgasorrú felkenődött a hátára, Gorilla pedig maga alá temette Malacfőnököt. 
Kis Zöld Kígyó maga volt a természetfeletti nyugalom. Lábait maga alá húzva ült a szoba közepén, egy tarka szőnyegen, kezében füstölgő békepipát tartott, 
néha-néha a szájához emelte, és aprókat szippantott belőle. 
A szoba sejtelmes félhomályba burkolózott egyetlen, füstöt okádó fáklya fénye világította csak meg. 
Jósé atya a kanapén ült, kezeit-lábait szétvetve gyengéd mosollyal bámulta a főnököt. Kis Zöld Kígyó minden egyes szívásnál fújt egy elegáns karikát, s közben morgott, mintha esőidéző szertartást végezne. 
Ami engem ilíet, a szomszéd szobában üldögéltem, a félig betámasztott ajtó mögött. Nem tehetek róla, de imádom a jól megrendezett végjátékokat. 
Malacfőnöknek rosszul kezdődött az éjféli látogatás. Nagynehezen kikecmergett Gorilla alól, és szitkozódva a lábába rúgott. 
-  Marha! Nem tudsz vigyázni! 
Homlokára tolta a kalapját, és a másik kettőt félrelökve berobogott a szobába. Néhány centiméternyire megtorpant a nyugodtan füstölgő Kígyó előtt, és hisztériás csuklások közepette ráförmedt: 
-  Mi ez a baromság itt, he? Megvan a pénz, vagy nincs? 
Kígyó mosolygott,és feléje fújt egy karikát. 
-  Engem nem lehet megetetni ilyen baromsággal! - visította Malacképű. - Azt hiszed, beszarok az indián kóklerségektől?! Gyerünk, fiúk, beszélgessünk el vele! 
Mintha egy színház első sorában ültem volna. Jól láttam, hogy Őzikeszemű borotvát húz elő a zsebéből, olyan kőkori fajtát, összecsukható nyeleset, kinyitja Gorilla ólmosbotot pottyant a tenyerébe a kabátujjából, míg Horgasorrú megelégedett egy sí-ma, ezüstszürke boxerrel. 
Jósé atya lassan felállt, és mint egy közlekedési rendőr, feltartotta a tenyerét. 
-  Álljatok meg, emberek! 
-  Stop! - vezényelt Malacképű. - Ez a pasas volt a kocsmában. Összedobtátok a lepedőket? 
-  Csak annyit akarok mondani... hogy ne keressetek magatoknak földi gazdagságot. A lélek fénye az, amely megvilágítja elméteket. 
Álltak, és nem hittek a fülüknek. 
-  Ez dilis - mondta Őzikeszemű, és mire felocsúdtam, már egy 38-as forgópisztoly foglalta el a borotva helyét. - Mi van, szentember? Van pénz, vagy nincs? 
-  Aki fegyvert fog, fegyver által vész el - mennydörögte Jósé, és mutatóujját felemelve megfenyegette őket, mint egy próféta. 
Gorilla se szó, se beszéd, Kígyóhoz ugrott, és felemelte a lábát, hogy belerúgjon. Dan azonban gyorsabb volt. Elhajította a pipáját, és Gorilla lába után kapott. Egetrengető zuhanását talán még az utca végén is hallották. 
Malacképű némi nyugtalansággal a hangjában megpróbált úrrá lenni az eseményeken. 
-  Utoljára kérdezem - rikácsolta. - Megvan a pénz, vagy nincs? 
-  Ne gyűjtsetek magatoknak földi gazdagságot -szavalta Jósé atya -, a mennyek országának kapuja összezárul azok előtt, akik tömött tarisznyával érkeznek. De akiknek lapos a tarisznyája... 
-  Vágj a pofájába, Sam! - ordította Malacképű. -Igazítsd meg a száját a borotvával, hogy a jó kurva anyja Mississippiből se... 
Ozikeszemű Jóséra vetette magát, Gorilla megpróbált felkelni, de Kígyó kegyetlenül rátaposott a lábára. Horgasorrú egyelőre nem találta a helyét, csak téblábolt mögöttük, elfpgva előlem a kilátást. 
Felemeltem a géppisztolyt, és belelőttem kettőt. Oldalról, nem a hátába, nehogy szó érje a ház elejét. Kitárt karokkal megpördült a tengelye körül, és rázuhant Malacképűre. 
-  Vigyázzatok! - visította. - Valaki... 
Meg kell hagyni, nem volt buta fickó. Kitalálta, hogy ott vagyok mögöttük. Sajnáltam is, hogy ez volt élete utolsó nagy felfedezése, de hát nem feltétlenül a lángeszűeké a világ. Mire megoszthatta volna lángelméjének morzsáit a többiekkel, már ott feküdt a padlón Horgasorrú mellett, békés egyetértésben. 
Jósé éppen ebben a pillanatban fegyverezte le Őzikeszeműt. 
-  Mintha mondtam volna valamit az előbb a fegyverekről meg a tarisznyáról... Nem figyeltél rám? 
-  Ezt még megkeserülitek - dühöngött Őzikeszemű a kezét rázogatva. - Aláírtátok a halálos ítéleteteket. Ti még nem tudjátok... 
-  Mi már mindent tudunk. A mi halálos ítéletünket már többször is aláírták - mondtam nyugodtan, és igyekeztem, nehogy elöntsön az indulat. Rettegtem a pillanattól, amikor ismét zuhogni kezdenek a göröngyök... 
-  Néhány információra lenne szükségem - mondtam.-Például arra... 
Ez volt az a pillanat, amikor Gorilla úgy hitte, megjátszhatja a maga kis külön játszmáját. Óriási robajjal felpattant, és ránkvetette magát. Mind a hármunkra egyszerre. 
Tisztelem a nyers erőt van benne valami félelmetes. Ha valaki például puszta kézzel megállít egy vonatot, vagy betolja az istállójába a radzspuri maharadzsa csökónyös elefántját. Gorillát is tiszteltem volna, ha nem olyan, amilyen. így azonban nem 
i 
éreztem iránta tiszteletet. Nyers ereje minimális méltósággal sem párosult. 
Kaszált kettőt a levegőben, aztán lehullott a karja, íecsuklott a feje, és szomorúan bámulta a melléből kiálló borotvát.   Úgy zuhant el, mint egy túltöltött krumpliszsák. 
Őzikeszemű a falhoz simult, mintha megpróbálna belebújni a téglák közé. Látszott a képén, képtelen felfogni, hogyan került a borotvája Gorilla mellébe. 
-  Oké, fiúk, oké! - nyeldesett, és még jobban a falhoz lapult. - Nincs semmi baj, oké! sak ne csináljanak balhét! 
Jósé félrerúgta Gorillát. 
-  Nincs szándékunkban. 
Besétáltam a szobába, és lehuppantam Jósé mellé. Nem éreztem valami fényesen magam. Kicsit túl sok volt a hulla a közelemben. 
Rátámaszkodtam a géppisztolyomra. 
-  Ki küldött, Őzikeszemű? 
Úgy találta, hogy erre a bókra vigyorognia illik. 
-  Jobb, ha sohasem tudják meg, fiúk. A maguk egészsége érdekében. 
-  Azért én mégiscsak tudni szeretném. Mintha véletlenül tenném, ráfogtam a fegyvert. 
-  Elmondanám, ha tudnám - hadarta gyorsan. -Sajna, nem tudom. Én csak egyszerű pénzbeszedő vagyok. Istenbizony, fiúk! 
Lehet hogy igaz volt, lehet hogy nem. 
-  Mit csináltatok volna a pénzzel? 
-  Ez Arthurdolga... volt. Nem az enyém. Bizonyisten, semmit sem tudok. Csak egyszerű pénzbeszedő vagyok, fiúk! 
Valahogy túl alázatos és túl berezeit volt a hangja. Mint az egészen kezdőké, akik először buknak le. Éppen nemtetszésemnek akartam hangot adni, amikor Őzikeszemű is kijött az ütőlapjával. Meglendítette a kezét, és csak annyi időm maradt, hogy oldalra rántsam a fejem. Valami elsuhant az arcom mellett, koppant a falon, revolver dörrent, Őzikeszemű pedig mindörökre becsukta őzikeszemét. 
-  A francba is! - káromkodott Kígyó. - Kijöttem a gyakorlatból. Esküszöm, csak a vállát akartam... 
-  Kár volt - morogta Jósé. - Ha így folytatjuk, elnéptelenedik a navaho rezervátum. 
Kutatásunk csak részeredményeket hozott. Egyedül Malacképű zsebében találtam papírokat: hitelkártyát, vezetői engedélyt és egy ócska noteszt. 
Kígyó ágya alól is előkerült a régi táska a koporsóval. 
-  Tonleszap - suttogta, és végighúzta áz ujját a csillogó, fehér betűkön. - Emlékeztek, fiúk? 
Egymásra néztünk a halottakkal túlzsúfolt szobában. Esküdni mertem volna rá, hogy mindhárman hallottuk a göröngyök puffanását. 
Két órára készen voltunk mindennel. A hullák a kocsiban hevertek egymáson. Vontatókötélre vettük a lyukaskerekű, angyaiszárnyú batárt, és elhúztuk a legelső szakadékig. Valahol vízesés zuhogott a sziklák között a víz robaja elnyomta a lezuhanó autó hangját. A felcsapó lángok sem keltettek feltűnést. A hegyek között felbukkanó vörös nap minden fényt kioltott. 
Negyven mérföldnyire találtunk egy benzinkutat. Bevonultam a telefonfülkébe, tárcsáztam, és belefújtam a kagylóba. 
-  Denver-mondta az ismerős hang. 
-  Cockney. 
-  Jézusom, maga az, főnök? Hogy van? 
í 
V 
I 
-  Frankón - mondtam. - Fűszoknyás lányok, hullámok, fülledt éjszakák, tudja, hogy van az ilyesmi. 
-  Van valami probléma, főnök? - kérdezte Den-ver óvatosan. 
-  Mondanék egy számlaszámot. Érdekelne, hogy kié. 
Előhúztam az ócska noteszt, és leolvastam a belső borítójáról néhány betűt és egy tucat számot. 
-  Hogy gondolja, főnök? - remegett a hadnagy hangja. - Hiszen ez abszolút törvényellenes! 
-  Maga mondja, nekem? 
-  Meglesz, főnök - dünnyögte lehangoltan. -Majd bevetem magam. Más? 
-  Semmi. Mollynak csók a bal vállára. Ha meri, átadhatja. 
-  Én csak bátor vagyok, főnök, de nem vakmerő. Majd átadja maga. 
-  Helyes. 
-  Főnök... - tétovázott a hangja, mint aki akar is meg nem is mondani valamit. 
-  Mi van? 
-  Nem járt maga mostanában a Rio Grandén túl? Mondjuk, Mexikóban? 
-  Miért jártam volna? 
-  Jött egy kis papír a főnökségre. Egy amerikai valami balhét csinált odaát. Kirámolt egy buszt, kifosztotta az utasokat, arra kényszerítette őket, hogy egy száz méter magas hídról beleugráljanak a vízilovaktól hemzsegő folyóba. Nem járt mostanában... egészen véletlenül Mexikóban? 
-  Denver - mondtam komolyan. - Az isten áldja meg magát... Hiszen maga ismerengem! 
-  Éppen azért kérdezem, főnök. 
-  Denver! 
-  Tessék. 
. - Elmondok magának egy nagy titkot. Tudja tartani a száját? 
-  Megsért, főnök. Hiszen az ön tanítványa vagyok! 
-  Akkor figyeljen rám, jól figyeljen! Figyel, Denver? 
-  Csupa fül vagyok, főnök. 
-  Jegyezze meg, Denver, és soha ne felejtse el: Mexikóban nincsenek is vízilovak. 
Mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan letettem a kagylót. 
M 
A negyedik koporsó 
Az út végtelen fehér csíkja és a motor monoton mormogása álomba ringatott. Ez csupán azért volt baj, mert én vezettem. 
Jósé elégedetten szuszogott a hátulsó ülésen, Dan az utat fürkészte, mintha attól tartana, hogy idegen törzs vadászterületére tévedünk. 
Amikor ösztönösen felébredtem egy meredek kanyar előtt, és sikerült is szerencsésen bevennem, Dan megcsóválta a fejét. 
-  Gondolod, hogy Jósé valóban pap lett? 
-  A jelek azt mutatják. 
-  Fel is szentelték? 
-  Nem kérdeztem tőle. 
-  De... miért? 
-  Azért, amiért te Kis Zöld Kígyó lettél. Jósénak elege lett a világból, az emberekből, mindenből. Úgy döntött, hogy kilép belőle. Állítsátok meg a földet, ki akarok szállni! Valami ilyesmi... 
-  Tehát így szállt ki. 
-  Többféleképpen is ki lehet szállni. Úgy is, ha kilépsz az ablakon. Mondjuk, a tizedikről. Minden problémád egycsapásra megoldódik. 
Rámnézett, és összeharapta a száját. 
-  Te is? 
-  Én is. 
-  Te miért? 
-  Mert elegem lett mindenből. Csakhogy visszatartott valami. 
-  Mi? 
Gondolkodtam, és sebességet váltottam. x 
-  Talán az, hogy utálok veszteni. Azt pedig még jobban utálom, ha gyilkosok nyernek. Kicsit tétováztam, aztán úgy döntöttem, hogy nem szállók ki, amíg az ötödiket koporsóba nem rakom. 
-  Miért nem mondod ki a nevét? 
-  Tudod mi az a tabu? Kesernyésen felnevetett. 
-  Én ne tudnám? Hiszen indián vagyok. 
-  Az ötödik neve előttem tabu. Egészen addig az is marad, amíg bele nem rakom egy rohadt fekete koporsóba. 
-  Kanyar jön - figyelmeztetett gyengéden. 
-  És te? - kérdeztem a kanyar után. - Te Kis Zöld Kígyó? 
-  Én... pszichiátriai kezelés alatt álltam. 
-  Meddig? 
-  Egy évig. Úgy látszik, én oda akartam kiszállni. Fél év úgy elveszett az életemből, mintha ennyivel később születtem volna. Nem emlékszem semmire -ez az igazság! 
-  Hogyhogy? 
-  Bediliztem. Ráadásul egy nyilvános ünnepségen. Valami veterán találkozón Connecticutban. Elmentem, mert hívtak: ebből is láthatod, hogy nem voltam normális. Egy főhapsi tartotta a beszédet, s amikor éppen a magunkfajták hősiességét ecsetelte, felugrottam, előkaptam a stukkeromat, és lövöldözni kezdtem. Közben, állítólag khmerül ordítoztam. Képzelheted, micsoda ribillió támadt! Hason csúsztak ki a teremből. Állítólag szitává lőttem az elnök képét és a zászlót. Amikor felébredtem, már minden oké volt. 
.      51 
Csakhogy a lövöldözés valamikor októberben történt, amikor pedig magamhoz tértem, éppen virágoztak a fák. Altattak, elektrosokkal kezeltek, hideg vizet eresztettek a nyakamba, ilyesmik. Egyszer aztán megjött az eszem. A valóságban is, és átvitt értelemben is. Amikor felébredtem, mindent tudtam, egészen addig a pillanatig, amikor azon a beszéden be nem robbant az agyam. Tudtam, hogy vagyok, ki vagyok, k i v o 11 a m , mindent. Azt is tudtam, hogy meg kell lépnem onnan, és ki kell szállnom az egészből. Persze, eszem ágában sem volt öngyilkosságot elkövetni, akkor már, mondom, megjött az eszem. Arra gondoltam, van nekem egy népem, melyet hűtlenül elhagytam... Sőt, az apám főnök volt és polgárjogi aktivista. Kölyökkoromban még Marion Brando, a tiszteletbeli főnök is megfordult a házunkban. Azt tartottam a legjobb ötletnek, ha visszatérek a rezervációba. Mit mondjak, örömmel fogadtak. Visszakaptam a nevem, amit apám adott születésemkor, a pénzből, amit kártérítésként kaptam, megvásároltam azt a népművészeti boltot. Dániel Webster meghalt, és megszületett Kis Zöld Kígyó. Egy darabig minden jól ment, megválasztottak a rezervá-ció törzsi tanácsa elnökének, mikor a szindikátus beleköpött a levesembe. Már oda is elér a karja a rohadtaknak...! És te? Hírlik, hogy valami főzsaru lettél. 
-  Olyasféle. 
-  Nem volt még elég? 
-  Sokat gondolkodtam rajta. Nekem ez volt a menekülés. 
Jósé nagyot horkantott mögöttünk. 
-  Hogyhogy egyből otthagyta az Istent, amikor felbukkantál nála? 
Nem akartam elmondani a történteket, hiszen végül is csak kettőnkre tartozott Jóséra és rám. Újból jött egy kanyar, és minden jogom megvolt rá, hogy megfeledkezzek a kérdéséről. Nem tudom, megérezte-e, hogy nem akarok válaszolni, mindenesetre, behunyta a szemét, és úgy tett, mintha szundi-kálna. Én pedig félálomban szedtem a kanyarokat egészen Daliásig. 
Még a hatalmas üzletház kapujának a kilincsén is a pénz szaga érződött. A liftben aztán ez a szag összekeveredett néhány, üvegenként minimum százdolláros illatszer illatával. 
-  Jacknek felvitte az isten a dolgát - mondta Kis Zöld Kígyó khmerül. 
-  Mindig ilyesmire vágyott - morogta Jósé. Nem mondhatnám, hogy nem keltettünk feltűnést. 
Rajtam nem volt mit bámulni, csizma, jeans, miegymás, Jósé reverendája és főleo, Kígyó tollkoronája azonban megtette a hatását. Ugy a tizedik emelet táján Kígyó előhúzott rojtos zekéje alól egy közepes méretű békepipát, és rágyújtott. Utastársaink szent borzalommal figyelték minden mozdulatát. A tizenötödiken egy szikár, májfoltos kezű piszkafa mély lélegzetet véve Jóséhoz fordult. 
-  Bocsánat, tisztelendő atyám, ön tud vele beszélni? 
-  Tudok - mondta illedelmesen, nyájas mosollyal Jósé. 
-  És... milyen nyelven beszélnek? 
-  Ez egy igen ritka törzsi nyelv. Ő az utolsó a törzsből. Az utolsó mohikán. 
-  Meg tudná mondani neki, hogy itt a liftben tilos a dohányzás? 
-  Megpróbálhatom. De, őszintén szólva könnyen felingerlődik. 
Jósé szólt pár khmer szót Kígyónak, aki csak nehezen tudta megállni, hogy el ne röhögje magát. Válaszul néhány szótagot ejtett csak ki a száján, valószínűleg navahó nyelven. 
A hölgy megszeppenve tette a lift gombjára az ujját. 
-  Mit mond? 
-  Hogy a sápadtarcúak kinyalhatják a seggét -tolmácsolta barátságos vigyorral Jósé atya. - És még azt is kérdezi, hogy van-e ellene valakinek kifogása? 
Kígyó büszkén körbeforgatta a tollkoronáját, és várta a kifogásokat. Furcsa módon nem akadt egy sem. 
A Jack Lennox-féle szállítmányozási iroda előszobájában sem keltettünk kisebb feltűnést, mint a liftben. Amikor beléptünk az ajtón, a három titkárnő egyetlen mozdulattal fordította felénk a fejét, és úgy is maradt. Mintha enyvet öntött volna valaki a blúzukba. 
Meg kell hagyni, szép kollekció volt. Egyik szőke, a másik barna, a harmadik vörös. A feszes pulóverekből kidudorodó áramvonalak korábban még nagy hatást gyakoroltak volna rám. Most azonban nem mozdult meg bennem semmi. Semmi, aminek pedig ugyancsak meg kellett volna moccannia. 
Jósé is és Kígyó is mintha elveszítették volna a biztonságérzetüket, szomorúan bámultak maguk elé. 
A vörös hajú végre magához tért meglepetéséből és elnevette magát. 
-  Ez aztán a meglepetés, fiúk! Mi az isten akar ez lenni? Álarcosbál? 
-  Jack Lennoxot keressük - mondtam barátságtalanul, elkapva a szemem az áramvonalairól. 
Felemelkedett, áthajolt az asztal felett, hogy ha akarok, jól láthassak mindent. 
-  Meg van beszélve? 
-  Nincs. Éppen most érkeztünk... 
-  Akkor attól tartok, fiúk, nem megy a dolog-Mister Lennox bejelentés nélkül nem fogad. Tudnak írni? Ha igen, írják le ide egy papírra, mi a problémájuk, aztán majd én... 
Ledobtam a földre a táskám, kinyitottam a zárat, levettem a koporsó fedelét, és kiborítottam belőle a géppisztolyt. Kihúztam a koporsót is, és odaraktam elé az asztalra. 
-  Megtenné, hogy beviszi ezt neki? Halálsápadtan ejtette vissza áramvonalait a blúzába. 
-  Mit akar ez jelenteni? 
Mielőtt válaszolhattam volna, Kígyó előkapta az ajtó előtt illedelmesen elrakott békepipáját a zekéje alól, és tolldíszes nyelével a szőke cicababa térdére vert. 
-  Aki a riasztócsengőt tapossa, azt megskalpolja a főnök. Értve? 
A szőke villámsebesen elkapta a lábát a földre rejtett csengő közeléből. Elkapta és felkapta. Láttam, hogy Kígyónak gyöngyözni kezd a homloka a sastollak alatt. 
A vörös reszkető kézzel nyúlt a koporsó után. 
-  Mi... van benne? Kérem szépen... nagyon kérem.... nekem idős édesanyám van odahaza... 
-  Viye csak be nyugodtan - bíztattam. - Nem lesz bántódása az édesanyjának. 
A két másik szépség szobormereven figyelte a vörös minden mozdulatát, még a fejüket sem merték mozdítani. Csak a szemük forgott kétségbeesetten. 
A vörös hóna alá kapta a koporsót, és elindult a párnázott, hatalmas ajtó felé. Ha láttam már citerázó lábú csirkét, hát akkor ez az volt. Attól tartottam, összeesik, mielőtt még átnyújthatná Jacknek a küldeményünket. 
Alig, hogy eltűnt a párnaajtó mögött, már ki is vágódott az ajtószárny, és Lennox dugta ki rajta tejfelesszőke fejét. 
-  Az istenit neki, halálra rémítitek a titkárnőimet! Liz, hozzon azonnal valami nyugtatót! Ti pedig gyertek be, elátkozottak! - Széles vigyorba szaladt a képe, és nekitámasztotta a homlokát az ajtófélfának. - Honnan a francból tudtatok ilyen marha maskarákba bújni? 
Még akkor is röhögött, amikor bevonultunk az irodájába. 
A vörös a szőnyegen feküdt, ígéretes pózban. Valamire emlékeztetett, de már olyan régen történt utoljára, hogy nemigen emlékeztem, mire. Még azelőtt, mielőtt... 
Lennox és a barna csinilány feltámogatták, megitatták, és talán még be is pelenkázták volna, ha nem zavarja őket a jelenlétünk. 
-  Azért ez hülye vicc volt - mondta Jack, és csak nagy nehezen tudta legyűrni jókedvét. Látszott rajta, nehezére esik a szigorú és mértéktartóan komoly főnököt alakítani. 
Úgy egyébként nem sokat változott, hogy utoljára láttam, pedig egy-két köbkilométer víz biztosan lefolyt azóta a Mississippin. Szálfa termete, vidám, kisfiús mosolya, tejfelszőke haja a zöld pálmafákat juttatta az eszembe. És a lányokat, akik egytől-egyig 
érte bolondultak. Még Nyu Laj is, pedig ő engem szeretett. Mégis, Jack Lennox jobban tetszett neki... 
Amikor a romjaiban heverő vörös lány végre a saját ingadozó lábain elhagyhatta a szobát, Lennox kinyitotta az ajtót, és kibömbölt az előszobába: 
-. Redőny lehúzva, senkit sem fogadok. Ne kapcsolják be a telefonokat sem! 
Nem várt választ, becsukta az ajtót. 
Körülültünk egy alacsony, üveglappal fedett asztalkát, mint valaha egy tikfából készítettet egy pálmakunyhó közepén. 
-  Neked aztán felvitte az Isten a dolgod - csóválta meg a fejét Jósé. - Hogyan csináltad? 
Lennox mosolygott, és hátbaverte. 
-  Forgattam a pénzem. Amit kártérítésként kaptam. Ez lett belőle. De nem mondtatok még, mi a fenét keres rajtatok ez a maskara? 
-  Én valóban pap vagyok - mondta Jósé. 
Csak én hallottam, hogy a vagyok milyen halkan és bizonytalanul szól. Mintha azt jelentette volna, hogy voltam. 
-  Na ne hülyéskedj! - képedt el Jack. - Éppen te? Jósé Lennox karjára tette a kezét. 
-  Ezt talán hagyjuk, Jack! Mindannyiunkkal történt egysmás, azóta. 
-  Azt akarod bedumálni nekem, hogy reverendát húztál? Mint Athos A három testőrben? Na, ne! 
Jósé lehajtotta a fejét, és hallgatott. 
Lennox felugrott, megkerülte az íróasztalát és kinézett az ablakon. Néhány percig állt, szótlanul, mintha nem győzné kigyönyörködni magát az ezerszer látott dallasi panorámában. 
-  Este, Dan? 
I 
-  Látod: Kis Zöld Kígyó vagyok. A navahók egyik főnöke. 
Visszafordult, és rám meredt. Nyoma sem volt már az arcán a korábbi vidámságnak. Komor volt, mint akkor, amikor vissza kellett vonulnunk a Tonle-szap felső folyásához. 
-  Te, Frank? Hallottam, hogy zsaru vagy! Hogy csináltad? 
-  Gondolom, ahogy te az üzletedet. Mivel foglalkozol egyáltalán? 
Ismét felgyulladtak a rég nem látott hamis fények nagy kék szemében. 
-  Ezt mint zsaru kérded, vagy mint Frank Cock-ney? 
-  Természetesen mint Frank Cockney. 
-  Vállalkozó vagyok, Frank. 
Otthagyta az ablakot, és visszajött hozzánk. Bele-huppant a székébe. 
-  Sejtettem, hogy jönni fogtok. És... őszintén szólva örülök a találkozásnak. 
-  Akkor már meg sem kell kérdeznem, hogy te is megkaptad-e? 
-  Úgy van. Semmit sem kell kérdezned. Én is kaptam egyet. 
Újból felállt, a szoba egész hátulsó traktusát elfoglaló óriási szekrényhez lépett, kinyitott egy ajtót, kiemelte a koporsóját, és odarakta az asztalra az enyém mellé. 
-  Itt van. Tonleszap. Úristen! Mintha a múlt elevenedett volna meg, amikor kibontottam a csomagot. Még a hullámok szagát is éreztem. A nyíló virágokat... - Megrázkódott és abbahagyta az emlékezést. - Mit akartok csinálni? 
Nem válaszoltam. Gondolkodtam. Többek között éppen azon, hogy mit kellene csinálnunk. 
-  Van négy koporsónk. És mi is négyen - mondta. - Jelent ez valamit? 
Csend volt, nagy csend. 
-  El kell kapnunk Harweyt - suttogta Jósé. - El kell kapnunk, és darabokra vagdosnunk, mint egy gilisztát... 
-  És... és... - nyögte Kígyó. - Őt is... ugyanúgy, mint bennünket... 
-  Gondoljátok, hogy menni fog? - kérdezte csúfondáros mosollyal Jack. - Hiszen azt sem tudjuk, kit keresünk, és hol. Frank! Ha jól sejtem, a te ötleted volt. 
-  Úgy gondolod, hogy  é n   küldtem nektek a koporsókat? 
-  Rád vallana. Neked szoktak ilyen eszeveszett ötleteid támadni. 
-  Miért tettem volna? 
-  Ezt még nem tudom. 
-  Nem én voltam, Jack. 
-  Hát akkor ki? 
A kérdés megállt a levegőben, és ott is maradt. 
-  Talán maga... Harwey - mondta tétovázva Jósé. 
Jack felnevetett, könnyed, mégis keserű nevetéssel. 
-  Harwey?   Azt   hiszitek,   megúszta?   Azok mindenkit kinyírtak. Biztos vagyok benne, hogy őt is. Nem, Frank, Harwey nem lehet. 
-  Akkor ki? 
-  Én úgy gondolom, hogy valaki négyünk közül. 
-  De hát... miért? 
-  Ezt kérdezem én is. Ezt kérdeztem akkor is, amikor megkaptam a koporsót. 
-  A válasz? 
Lesütötte a szemét a szőnyegre, s amikor felemelte, határozott és kemény volt a tekintete, mint a régi időkben. 
-  Ne haragudj, Dan, öregfiú, de el kell mondanom nekik valamit. 
Dan meghökkent. 
-  Rólam? 
Jack Lennox kelletlenül bólintott. 
-  Csak azért, hogy tisztán lássunk a dologban. Egyedül Dan az, akit nem veszítettem szem elől. 
Kis Zöld Kígyó elsápadt. 
-  Te tudtad...? 
-  Tudtam, Dan. Tudtam, hogy beszállítottak az... őrül... pszichiátriai klinikára, Dan. Én fizettem meg azokat az embereket, hogy hagyjanak megszökni. Különben soha nem kerültél volna ki. 
-  De hát... miért? 
-  Mert régi barátod vagyok, Kígyó. Tudtam, hogy a rezervátumban élsz és... hogy néha rohamok jönnek rád. Napokra elveszíted az eszméletedet, nem tudod, mit csinálsz, elkóborolsz, és az indiánok vezetnek vissza. 
Kis Zöld Kígyó ökölbe szorított kezével óriásit ütött az asztal üveglapjára. 
-  Hallgass! 
Hallgattunk, mint a csuka. Végül Jósé törte meg a csendet. 
-  Ezzel azt akarod mondani, Jack, hogy Dan esetleg öntudatlan állapotában...? 
-  Hazugság! Soha nem veszítettem el annyira az önkontrollomat... 
-  Akkor sem, amikor megölted a kutyákat? A rezervátum majd minden kutyáját? 
Dan elfehéredett, és a szék karfájába kapaszkodott. 
-  Ezt... honnan tudod? 
Jack átnyúlt az asztal felett, és karjára tette a kezét. 
-  Öntsünk tiszta vizet a pohárba, Dan! Nem akartam beszélni róla, de most úgy érzem, hogy kell. Tudod, hogy valamennyiünk közül hozzád vonzódtam a legjobban. 
így volt, nem is vitás. 
-  Amikor... megtörtént az a dolog, és hazajöttünk, nem veszítettelek szem elől. Nem azért mondom, hogy hálát erezz irántam, de... én fizettem az ápolási költségeidet. Megtehettem, van pénzem elég. Kicsit besegítettem az üzletedbe is... 
-  Hogyhogy én nem tudtam róla? 
-  Azért titkoltam, mert ismerlek, Kígyó. Visszautasítottad volna. Én pedig azt akartam, hogy elfogadd. 
Láttam, hogy Dan a könnyeivel küszködik. 
-  Ezt... ezt... nem lett volna szabad megtenned, Jack. Legalábbis anélkül nem, hogy én tudjak róla. Most úgy érzem magam... 
-  Ez volt a minimum, amit megtehettem érted. Jóséért is megtettem volna, csak éppen nem tudtam, hol rejtőzik. 
-  Nekem nincs szükségem semmire - mondta Jósé. - Aki az ég madarairól gondoskodik... 
-  Mi az ábra azokkal a kutyákkal? Kígyó könyörögve nézett rám. 
-  Franky... ne akard...! 
-  Oké.  Nem akarom. Az azonban érdekelne, miből szűrte le Jack a következtetést, hogy te csináltad a koporsókat, gondolom őrületedben? 
Jack Lennox felvonta a vállát. 
-  Például abból, hogy Kígyó üzlete mellett, az utca másik végén egy koporsóüzem működik. Megrendelésre készítik Dallas koporsóit. így van, Dan? 
I 
- így-  Dan gyakran bejár az üzembe. 
-  Ott dolgozik egy barátom... és a főnököt is... És én szeretem a deszka illatát, a gyalut... én... én... 
Tenyerembe hajtottam a fejem. 
-  Te voltál, Dan? 
-  Esküszöm, hogy nem! Esküszöm, hogy sosem csináltam koporsót, csak deszkát gyalultam néha. Nem is tudnék koporsót készíteni... 
Jósé megcsóválta a fejét. 
-  Én sem hiszem, hogy Dan csinálta volna ezeket, Jack. Frank? 
-  Ördögöd van. Én sem hiszem. Jack feltartotta a tenyerét. 
-  Oké. Akkor ki? 
-  Ezt kellene megtudnunk. És azt, hogy miért küldték őket? 
-  Harwey van mögötte, higgyétek el! - suttogta Jósé. - Érzem, hogy Harwey az, a mocskos disznó! 
Jack az asztalra csapott. 
-  Jézusom, hát nem akarjátok megérteni, hogy Harwey halott! Mi megúsztuk, ő nem. Elárult bennünket, aztán őt is kinyírták. Ha élne, már rég előkerült volna! Nem értitek, hogy egy fantomot kergettek!? Nincs Harwey, és nem is lesz többé! 
-  Akkor ki küldte a koporsókat? - makacskodtam. Összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, és 
könyörgő tekintettel nézett rám. 
-  Jézusom, Franky, hát gondolkozz! Tegyük fel, hogy Harwey megúszta valahogy. Nem hiszem, de tételezzük fel... Akkor is azt diktálná az érdeke, hogy tűnjön el, olvadjon bele a sivatag homokjába. Ha nem őrült, nem akarhat kapcsolatba kerülni velünk! Hiszen tudja, ha rábukkanunk, megöljük. Miért hívná 
fel magára a figyelmet? És miért ilyen melodrámába illő módon? Koporsó... Megáll az ész! Mint egy múltszázadi rémtörténetben. 
-  Talán valaki más küldte - próbálkozott Jósé. -Valaki, aki ott volt. 
-  Kicsoda, Jósé, kicsoda? Két öregasszony? Marákkor százévesek voltak. És Nyu Laj halott. 
-  Te honnan tudod? - csapott le rá Kígyó. 
-  Az újságok írtak róla. 
Elhatároztam, felrobbantom saját, különbejáratú nukleáris szerkezetemet. 
-  Nyu Laj halott - bólintottam. - De Nyu Laj anyja él. 
Szoborrá merevedve bámultak rám, mintha egy valódi nukleáris robbanás dolgozta volna be őket egy utcai járda betonjába. 
-  Mit beszélsz? - suttogta Jack. - Ez lehetetlen! 
-  Miért volna az? 
-  Miért nem mondtad, hogy él? 
-  Nyu Laj nem akarta. Félt, hogy azok ide is utána jönnek és megölik. Vagy ő. Az ötödik. 
-  Harwey? 
-  Amíg meg nem öltem, nem ejtem ki a számon a nevét. 
-  Tudod, hol él Nyu Laj anyja? - kérdezte rekedten Jósé. 
-  Tudom. San Jóséban. Delgado tér 44. 
-  Lehet, hogy ő küldte? Nemet intettem. 
-  Kilencven éves. 
-  Hátha csináltatta valakivel? 
-  Miért tette volna? Ha akar valamit, megmondhatta volna nekem. Időről időre meglátogatom. Ő sok mindent tud. 
-  Mi mindent? - kérdezte Jack. 
-  Nem tudom - ráztam meg a fejem. - De egészen biztos, hogy nagyon sokat tud. Arról a délutánról, amikor a z történt. Azt mondta, megírta a történetet, és betette egy bank széfjébe. Csak halála után bontható fel. 
-  Nyu Laj is tudta? - kérdezte tompán Kígyó. 
-  Nyu Laj nem tudott semmit. De az anyja mindent látott. Elbújt egy kunyhó mögé. 
-  Miért nem mondta el neked? 
-  Mert fél. Fél, hogy megtalálják és... megkínozzák. Nem a haláltól, a kínzástól fél. Mióta Nyu Lajt megölték. 
Jack Lennox felpattant, és ismét könyörögve nyújtotta felém a kezét. 
-  Frank, kérlek, legalább te ne veszítsd el a fejed! Nyu Lajt nem ölte meg senki. Nyu Laj a tóba fulladt. Tudom, hogy szeretted, hogy rettenetesen sokat jelentett neked, mégis... 
Éreztem, hogy remegés támad az agyam táján. Rossz jel volt: a közeledő roham jele. 
-  Nem vagyok őrült, Jack - mondtam, talán túlságosan is nyugodtan. - Nyu Lajt megölték. Belefojtották a tóba. 
-  A rendőrségi vizsgálat egyértelműen megállapította... 
-  Szarok a rendőrségi vizsgálatra! Ismerem őket, elvégre én is közéjük tartozom. 
-  Van bizonyítékod, Frank? 
-  Érzem, hogy megölték! Ez a legfőbb bizonyíték! Tehetetlenül tárta szét a karját. 
-  Nem tudok veled vitatkozni, Frank. És veletek sem. 
-  Szerinted mindhárman őrültek vagyunk, mi? Elmosolyodott, és megrázta a fejét. 
-  Nem. Nem vagytok őrültek. Annál sokkal rosz-szabbak vagytok. Megszállottak. Ebben a harcban nem tarthatok veletek, Frank. 
-  Miért nem? 
-  Mert kilátástalan. Mert fantomokat, délibábokat kergettek. Nem létező ellenséget. Hallgas, Frank! Most én beszélek! Szóval az a bajotok, hogy nem akarok harcolni? Hát akkor idefigyeljetek...! Mit tettetek t i ellenük? Ki vele, mit!? Frank Cockney, akit a khmer biztonsági szolgálat újjászervezésével bíztak meg, visszavonult és zsaru lett. Csirkefogókat kerget, kurvákat, zsebmetszőket, narkósokat. Csend, most én beszélek! Jósé Hurtado. A fő élelmezésügyiszakértő. Elbújdosik a Rio Grandén túlra, egy koszos parókiára, felhúzza a reverendát, és szutykos mexikóiakat tanít a tékozló fiú történetére. Mexikóiakat, akik kiröhögik a háta mögött. És te, Dan Webster, vagy inkább Kis Zöld Kígyónak hívjalak? Az ENSZ oktatásügyi szakértője, te hogy harcolsz ellenük? Toíikoronát és békepipát árulsz félrészeg, idióta turistáknak. Te mit tettél ellenük? Nagy a pofátok, ha fenyegetőzni kell! Ki vele! Elő a farbával! Ti mit tettetek? 
El kell ismernem, sokban igaza volt. Még akkor is, ha nem mindenben. 
-  És te? - kérdezte Jósé remegő hangon. -Milyen jogon...? 
-  Semmilyenen. Nem akarom, hogy jogom legyen hozzá. Pedig lenne! 
-  Valóban? - provokáltam. - Ugyan mi? 
Jeges volt a tekintete, mint az Antarktisz egy januári éjszakán. 
-  Talán jobb lenne, ha hallgatnék, de nem teszem. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Amit most 
elmondok, Frank Cockneynak mondom, nem a zsarunak. Értve? Bólintottam. 
-  Két kezem munkájával hoztam létre ezt a céget, amit úgy hívnak, hogy Lennox export-import. Tudod, mivel foglalkozom, Frank? 
-  Kíváncsivá teszel. 
-  Kávéval és déligyümölccsel. A felszínen, Frank. 
-  És a mélyben? 
-  Fegyverekkel. 
Nem is lepődtem meg túlságosan. Őszintén szólva, valami hasonlóra számítottam. Az viszont meglepett, hogy Lennox milyen könnyedén felfedte előttünk a titkát. 
-  Fegyvereket szállítok... ahova kérik. De arra vigyázok,   hogy csak olyanoknak adjak el,  akik ellenük harcolnak, Frank. Pol Pot és a vörös khmerek ellen. Öt éve küldöm a fegyvereket azoknak, akik ki akarják irtani Pol Poték írmagját is a földről. Vietnamba, Szihanuknak és másoknak is. Én harcolok a magam módján. És, ha érdekel benneteket, nem felejtettem el semmit. Csuromvizesen ébredek éjszakánként, és néha üvöltök, mint az állat. Hallom a göröngyök koppanását, és hallani is fogom, amíg csak élek. Én harcolok! De t i mit csináltok? Szemrehányást tesztek   ti,   nekem?   Csak azért, mert nem ülök fel egy dajkamesének, és nem hajszolok kísérteteket kontinenseken át? Többet tettem ellenük, mint millió hozzátok hasonló... -Villámgyorsan lecsillapodott, és csak legyintett. - Ne értsetek félre, nem akarok szemrehányást tenni, ehhez nincs jogom. De ahhoz igenis van, hogy megvédjem magam a gyanúsítgatásaitoktól. Ami pedig a koporsókat illeti, nem tudom, ki küldte, nem 
tudom miért, de nem is érdekel ín vr cn hurccn vívom, ti vívjátok a tiéteket. 
Elhallgriott, és morovon az asztal bpjéTi bámc Josó és Kígyó is hallgatott, nem érezteti eritök alapot hozzá, hogy megszólaljanak. 
-  Megnézhetem a koporsódat, Jack? 
-  Hogyne. Tessék. 
Ugyanolyan volt, mint a miénk. Fehéren virított rajta a felirat: Tonleszap. 
-  Légy   nyugodt,   alaposan   megvizsgáltam   -mondta lecsillapodva. - A csomagon nem volt feladó, s a koporsóban nem volt semmi. Sem felirat, sem levél. Még a hosszát is megmértem, hátha a számokból kiolvasok valamit. Nincs semmi értelme. 
-  Pedig valamit tudatni akarnak velünk. 
-  Hülye vicc, higgyétek el! 
-  Aki küldte, annak tudnia kel! valamennyiünk múltjáról. 
-  Ne kezdjük elölről, Frank! 
Fekete felhő futott a nap elé. A szoba elsötétült. A felirat vakító, foszforos fényben ragyogott a koporsón. 
Megfordult velem a világ. A közeledő roham visz-szavonult, hogy egy későbbi időpontra halassza az érkezését. 
-  Jack! El tudnád sötétíteni a szobát? 
-  Micsoda? 
-  Be lehet húzni a függönyöket? 
-  Természetesen, de mi az ördög...? 
Szó nélkül az első ablakhoz ugrottam, és tépni, cibálni kezdtem a vastag bársonyfüggönyt. Éreztem, ahogy a hátamat bámulják, és arra gondolnak, hogy minden bizonnyal kitört rajtam az őrület. 
Nem törődtem vele: hadd bámuljanak. Behúztam a másodikat is, aztán a harmadikat éppencsak egy 
vékony rést hagytam, hogy megtaláljam a helyem. Külön tanulmányt lehetni írni róla, mi minden volt a szemükben. Kígyó sajnálkozva figyelte mozdulataimat, olyasféle tekintettel, hogy én aztán tudom, mit jelent, ha valaki bedilizik, pajtás... Jósé szemében rémület ült, Jackében szelíd türelem. Megértés a régi fegyvertárs iránt. 
-  Mindenki tegye ki a koporsóját az asztalra! -vezényeltem. 
A mindenki ez esetben Jósé és Kígyó volt, mivel a miénk már ott hevert. 
Lehajoltak, kinyitották a táskájukat, és kitették a koporsóikat a miénk melló. 
Felálltam, az ablakhoz mentem, és berántottam a függönyt. Sötét lett, mint a pokolban, vagy mint ott. 
Kicsit megijedtem, de nem jött a roham. Még a tarkóm sem bizsergett. 
Megfogtam az íróasztal sarkát, és odakormányoztam magam a helyemre. 
Leültem és felnevettem. Megkönnyebbült, már-már vidám nevetéssel. 
A négy koporsón a négy felirat éppúgy csillogott, mint falra rajzolt foszforos halálfejek egy szurokfekete, szellemvasúti barlangban. 
Tonleszap. Tonleszap. Tonleszap. Tonleszap. 
Aztán még valami. 
Kígyó koporsóján. 
Sabinas. Papház, Templom. Mexikó 
Jack felhördült, és a karomba kapaszkodott. 
-  Jézusom! - nyögte. - Mi ez? 
Jósé atya reverendája ujjával megtörölte a homlokát. 
-  Nem tudom - suttogta. - Azaz, persze, hogy tudom. Az én mexikói címem... 
Túl a Rio Grandén 
Ez egyszer volt annyi eszem, hogy lebeszéltem őket az autóbuszozásról. A határállomáson béreltünk egy félig-meddig tropára ment Oldsmobilt, és elindultunk vele Sabinas felé. 
-  Nem érdekes? - kérdezte Jack, miközben kibá-muít az ablakon. - Még soha nem beszéltünk róla, hogyan is történt akkor.  Mindenki csak a saját történetét ismeri. Csak a sajátját. 
-  Bár azt se ismerném - legyintett Kígyó. - Mit nem adnék, ha valaki megszabadítana tőle. 
Jack azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Hozzám fordult, megvárta, amíg átkormányozom a batárt egy fahídon, aztán nekem szegezte a kérdést. 
-  Kérdezhetek valamit, Frank? 
-  Hogyne. 
Megköszörülte a torkát, és láttam rajta, nehezen szánja rá magát, hogy kibökje. 
-  Valóban azt hiszed, hogy ha Harwey él és megöljük, akkor megváltozik minden? 
-  Mi minden? 
-  Nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy azt képzeled, ha Harwey megbűnhődik, rendbejönnek a dolgok. Nem törnek rád többé rohamok, és elmúlik az izéd... 
Nagyot nyelt, és nem folytatta. 
-  Az impotenciám? - segítettem neki. 
-  Te mondtad. Gondolkodtam és bólintottam. 
-  Igazad van. Ilyesmiben bízom. Egyszer valaki elmagyarázta. Egy egészen kiváló pszichiáter. Szerinte olyan sokkot okozott  az  ad oIog ,   amit csak egy másik, hasonló sokk oldhat fel. Például, ha elkapom Harweyt, és eltaposom, mint egy férget... Jól látod a dolgokat, Jack. Valóban ebben bízom. És abban is, hogy a többiek is meggyógyulnak. 
Mereven az útra bámult, majd visszafordította a fejét.  - Te hogyan emlékszel arra a délutánra, Jósé? 
Jósé lehunyta a szemét. 
-  Muszáj? 
-  Kérlek. 
-  Oké, Jack. Hát, én éppen a halastónál voltam. Volt ott két halszakértő, akkor jöttek Phnom Penhből. Kinn álltunk a parton, amikor megszólaltak a gépfegyverek a bokrok között. Nem tudom, hogyan kerültem a vízbe. Valószínűleg földhöz vágtam magam, és legurultam a partoldalon. Éppen kikecmeregtem a vízből, amikor az egyenruhás fickók kirontottak az erdőből. Nem is vitás, pontosan tudták, ki vagyok. Én viszont nem tudtam, ők kicsodák. Azt hittem, valami kábítószer-banda. Az első percekben nem bántottak... Még a kezemet sem kötötték meg. Nem is Igeatudtam, mire gondoljak. Ott volt a vörös csillag a sapkájukon. Persze megpróbáltam beszéJni velük... nem Válaszoltak. Behajtottak a faluba... ahol már... szóval hullák hevertek mindenütt. Öregek és gyerekek is. Ne nevessetek ki, de azt hittem, valami provokáció. Talán Lon Nol emberei öltöztek partizánnak. Nem tudtam elképzelni, hogy emberek, akik vörös csillagot viselnek a sapkájukon, ártatlan gyerekeket öldököljenek. Kiáltoztam, tiltakoztam, a parancsnokkal akartam beszélni. Akkor ütöttek meg először. Azt mondták, végeznek velem... 
A kocsi oldalához nyomta a homlokát. 
- Többször is elestem, de felrángattak. Valószínűleg az eszméletemet is elveszítettem. Amikor magamhoz tértem, a fűrészüzemben voltam... koporsók között. Tudjátok, ez az üzem látja el a környéket koporsóval. Szurokkal teli üstök álltak a fai mellett. Valamelyikük odaugrott egy üsthöz, kivette belőle a keverőkanalat, és elkezdett bemázolnj szurokkal. Képzelhetitek, mit éreztem... Még ma is itt van az orromban a gázolaj szaga. Szóval, bekentek, aztán Odahoztak egy koporsót... Megparancsolták, hogy feküdjek bele. Amikor nem akartam, megütöttek puskatussal: a fejemet és a térdemet verték.  Ordítottam a fájdalomtól, és ők is ordítottak. Olyasmit, hogy a kommunizmusban nincs szükség értelmiségre. Hogy az imperialisták ügynöke vagyok, és meg fogok dögleni. Aztán egyszerre csak elsőtétült minden, rámtették a koporsó fedelét. Megpróbáltam lelökni, persze nem ment. Megfordulni sem tudtam, csak feküdtem arccal felfelé, és hallgattam az ordítá-sukat. Tudtam, hogy mindennek vége. Felemeltek, és a vállukon vittek. Azt hiszem... be is vizeltem a rémülettől. Csak akkor... kezdtem el újra verni a koporsót, amikor meghallottam a kalapácsütéseket... ahogy a koporsóra rászegezték a fedelét. Mintha a pokolba zuhantam volna. Koppantak a göröngyök és... én tudtam, hogy élve eltemetnek. Ettől kezdve nem emlékszem semmire. Amikor magamhoz tértem, kék ég volt felettem, és csicseregtek a madarak. Mit gondolhattam volna mást, minthogy odaát vagyok. Vártam az angyalokat, hogy odarepüljenek hozzám, és Istenhez vezessenek. Helyettük azonban egy öregasszony jött... Hát így történt valahogy. 
-  Dan? 
Kígyó felvonta a vállát. 
-  Szeretném elfelejteni, ha lehet. 
-  Frank azt szerelné, ha nem felejtenéd el. Sem te, sem én. Soha. 
-  Csak megismételhetem, amit Jósé mondott. Valaki elárult, az biztos. Hiszen a főid alatti bunkerben voítunk valamennyien. Nem azért, mert sejtettünk valamit, hanem mert a kémiai kísérleti eszközök odalent voltak. - Megcsuklotí a hangja és megrázta a fejét. - Tizennyolcan voltak. Nyolc fiú és tíz lány. Tíz-tizennégy évesek. Nem hallottunk semmit, hi-szer a föld alá nem szűrődik le zaj. Kellemesebb is volt idelent, mint odafent a melegben. Aztán egyszerre csak megszólalt az ajtó előtt valaki. Egy hang, és... engem hívott. Név szerint engem. 
-  Kinek a hangja voitDan? 
-  Harweyé. Csak Harwey lehetett. Európai hang, bár khmerül kiáltozott. Azt ordította, hogy azonnal nyissuk ki a csapóajtót. Végül is mire gondolhattam volna? A háború elkerült beennünket: úgy látszott, kielégítő fordulatot vesznek a dolgok. Leintettem a felelőt, odamentem a csapóajtóhoz, és elfordítottam a kallantyúját. Az ajtó kinyílott, feltűnt egy ismeretlen arc, vigyorgott és valamit behajított mellettem. Azt hittem, talán tréfa. Egészen addig, amíg a gyerekek sikoltozni és fuldokolni nem kezdtek. Akkor értettem meg, hogy gázgránátot dobott a gyerekek közé. Belekapaszkodtam a ruhájába, téptem-cibáltam, de mások is jöttek, és fejbevágtak egy puskatussal. Bevittek a koporsóüzembe, ahol már... volt egy koporsó a földön, Jósé, és be volt szegezve. Valaki 
hánykolódott benne, és... kiabált. Tudtam, hogy te vagy benne, Jósé... Elhallgatott, és két ökle közé szorította a fejét. 
-  Holtbiztos, hogy valaki elárult bennünket. Különben sohasem találták volna meg a föld alatti iskolát. Tudniuk kellett, hogy mi van odalent. Csak Harwey tudhatott róla! 
-  Ezután? 
-  Mint Josó. Azt hittem, megőrülök... Rámszegez-íók a koporsó födelét, és vittek eltemetni. A göröngyök koppanása a tetőn.... 
Elhallgatott, és nem is szólalt meg többé. 
-  Hát te Frank? 
Öt perce azon törtem a fejem, hogy mit mondjak neki. Beszéljek-e arról a varázslatos délelőttről, amiről akkor azt hittem, hogy életem legszebb napja. Nyu Laj előző este vallotta be, hogy szeret, és hogy velem akar élni, akár itt maradok, akár visszamegyek Amerikába. Hatalmas, kék hold függött a nádas felett, a tóban békák énekeitek, békés volt minden, mintha nem is látott volna háborút az a szerencsétlen ország. Nyu Laj mellettem állt, és nézte a holdat. Mint egy óriási lampion, mondta, és megfogta a kezem. 
Másnap délelőtt Nyu Lajjal kisétáltam a tóhoz, hogy megkeressem a legényeket, akiknek délutánra foglalkozásra kellett volna jönniük. Kaptam Phnom Penhből néhány gázálarcot, meg akartam nekik mutatni a működését. Reggel még nem hallgattam rádiót: ha hallgattam volna, megtudhattam volna, hogy a fővárosba már bevonultak a vörös khmerek. Jóllehet a hírügynökségek még bíztak Pol Pótban, én már tudtam, kicsoda. Volt néhány ismerősöm, aki ismerte... 
Nyúl ajjal a tóhoz. Megkcrül, :,t   ,.                         Időket, amikor motipi!! ntot.                          volí azok közül, akikot i ncg 
.kc.iu.:ii t. ,.,,. .1. ., ...iarc használatára. Olt feküdi az úton, közel a vízhez, szétvetett karokkal, hosszú tőrrel a hátában. Amikor lehajoltam mellé, hatalmas légycsapat röppent róla a levegőbe. 
Ereztem, hogy végighullámzik rajtam a rémület. Ha okosabb lettem volna, ki kellett volna találnom, mi történt. Sajnos nem voltam elég okos. Zavarodottan forgolódtam a halott körül, és arra gondoltam, talán baleset történt, vagy a kábítószerkereskedők intézték el. Csak akkor sejtettem meg a szörnyű valóságot, amikor rábukkantam a második, majd a harmadik holttestre. Mindegyikkel szuronnyal végeztek. Ezért nem hallottunk lövéseket, ezért nem sejtettünk semmit. Felnéztem a napra: az óriási, sárga korong mintha rá akart volna zuhanni a földre. Annyi időm maradt csak, hogy kitépjen a kezem Nyu Laj kezéből, és betaszítsam a lányt a bokrok közé. Aztán futni kezdtem a falu felé. Alig tettem néhány lépést, amikor géppisztolysorozat csattant mögöttem. Kénytelen voltam megállni. Nem is annyira a tó felől lövöldöző katonákra figyeltem, hanem azt próbáltam megállapítani, vajon Nyu Lajnak sikerült-e egérutat nyernie. Jó jel volt, hogy nem láttam közöttük. 
Másodpercek alatt zajlott le minden. Elkaptak, hátracsavarták a kezem, aztán egy elöljárójuk, szándékosan nem mondok tisztet, hiszen semmiféle rangjelzés nem volt rajta, felovasott egy papírról valamit. Hogy halálra ítél, mint a nemzetközi imperializmus ügynökét. Az Egyesült Államok, a Szovjetunió, és még néhány népelnyomó hatalom szolgáját. Nem tudom, miért rögződött az agyamba éppen Bulgária neve, talán azért, mert azt is imperialista 
nagyhatalomként említette... Megpróbáltam ellenállni, de nagy cirkuszt nem csinálhattam, hiszen már a legkisebb mozdulatomnál is oldalba szúrtak egy késsel. 
Végül bekísértek a koporsóüzembe, belekénysze-rítettek a koporsóba, aztán... akkor rájöttem valamire. Hogy amikor a fickó felolvasta a halálos ítéletemet, tudta a nevem! Tudta, ki vagyok, anélkül, hogy megkérdezte volna. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint hogy valaki pontos leírást adott rólunk, s azt is elmondta, hol lehet elkapni bennünket. Harwey! Ki lehetett volna más, csakis Harwey! 
A göröngyök koppanásáról már beszéltem... Fekszem a feneketlen, levegő nélküli sötétségben, és csak hullnak, hullnak rám a göröngyök. Kopognak tompán, egyre tompábban. Göröngy göröngy hátán. Egyre vastagabb lesz fölöttem a földréteg, egyre kevesebb a levegő, érzem, ahogy a föld megpróbálja összeroppantani a koporsót. Utoljára még leszűrődik hozzám egy nevetéshullám néhány foszlánya, lövések csattannak, aztán csend, mély, süket csend... Mit mondjak minderről Jack Lennoxnak? 
-  Semmi érdekes - mondtam, és megpróbáltam harcolni a göröngyök koppanása ellen, amelyek mindörökre belevésődtek a dobhártyámba. - Elkaptak, beraktak a koporsóba, rászegezték a fedelét, és eltemettek, mint téged. Amikor magamhoz tértem, Nyu Laj sírt felettem. Ennyi az egész. 
-  Jó neked - mondta. - Te legalább Nyu Lajt pillantottad meg először. Paradicsomi látvány lehetett. Én felettem egy öregasszony sírdogált. Egyetlen foga volt, ha jól emlékszem, az is fekete a betéttől. Ha hiszed, ha nem, én mégis tündérkirálynőnek láttam, és ha ez lett volna megmenekülésem feltétele, gondolkodás nélkül elveszem feleségül. Mindig is 
mázlista voltál, Frank. Aztán jött két ismeretlen paraszt, és elvittek a vietnami határra. Kiabáltam, hogy veletek akarok maradni, de megnyugtattak, hogy ti is jöttök utánunk. 
-  Nyu Laj ott sírt felettem és... az arcomat tapogatta. 
-  Tapogatta? 
-  Nyu Laj megvakult, Jack. Soha nem nyerte vissza a látását. Később, már itt, Amerikában, any-nyira javult, hogy elmosódott kontúrokat meg tudott különböztetni. 
Ritkán láttam nagyobb megrázkódtatást emberi arcon, mint az övén. 
-  Úristen! Nem tudtam, Frank! Bocsáss meg, esküszöm, fogalmam sem volt róla! 
-  Oké, Jack. Honnan is tudhattad volna. Másnap bevettük magunkat az erdőbe. Nem beszéltem többé Nyu Lajról. Nem akartam, hogy... bárki is megtudja... 
-  Jézusom, Frank, hogyan történt? 
-  Amikor az erdőn át a falu felé futott, egy katona kiugrott a bokrok mögül, és rákiáltott, hogy álljon meg, Nyu Laj persze futott tovább. A khmer nem lőtt, talán nem volt golyója egyszerűen Nyu Laj után dobta a fegyverét. Balszerencséjére éppen tarkón találta a tusa. Amikor néhány percnyi ájuiás után feltápászkodott... rosszul látott, és iszonyúan fájt a feje. Megsérült az agyának az a része, ahol a látóközpont van. Este már nem látott semmit. 
-  Bocsáss meg, Frank! 
-  Ugyan miért? És te, Jack? 
-  Én a szállásomon voltam. Éppen borotválkoztam, amikor meghallottam a lövéseket. Kinéztem az ablakon, bele egy puskacsőbe. A többit tudjátok. És... nekem is felolvastak egy papírról valamit. És az én nevemet is említették. Pontosan tudták, ki vagyok. 
-  Harwey? 
-  Ki más? Miért ragaszkodott volna hozzá, hogy előző este elinduljon a városba? Hiszen megmondtam neki, semmi értelme. Máskor is előfordult már, hogy késtek a gerendák. De ő erősködött, hogyha nem megy be személyesen, nem iníéződik el semmi. így volt? 
Valóban így volt. Harwey érthetetlen makacssággal ragaszkodott hozzá, hogy személyesen próbálja megszerezni az építkezéshez szükséges betongerendákat. Másnap délelőtt megtámadták a falut, valamennyiünket arcról és névről ismertek, sőt, vették maguknak a fáradságot, hogy írásba fektessék halálos ítéletünket. Ki árulhatott el más, ha nem Harwey? Annál is inkább, mert felszívódott: soha többé nem került elő... 
-  Te hoztad Amerikába Nyu Lajt és az anyját, Frank? 
-  Én. 
-  És... 
Tétován csengett a hangja, majd elakadt, mintha lefutott volna a magnószalag. 
-  Azt akarod kérdezni, hogy elvettem-e feleségül? 
-  Igen. 
-  Nem, Jack. Nem vettem el. 
-  Miért? 
-  Mert nem jött hozzám. Egyszerű, nem? 
-  Megkérdezhetem, hogy miért? 
-  Nincsenek titkaim, fiúk. Mert nem akart vakon a feleségem lenni. Ezért. 
-  Este? 
-  Megpróbáltam a lelkére beszélni... aztán feladtam. Ő már egy másik Nyu Laj lett, Jack. Nem az, aki volt. 
I 
frtrm, frank. 
-  Dehogyis erted. Nyu Laj megváltozott. Oiyan  nyílt meg előtte, amely a látók számára élhetetlen. Ezek az ő szavas, Jack. Nyu Laj egy buddhista szekta tagja íett, nem érdekelte más, csak a lélekvándorlás, kilépés a világforgásból, és hasonlók. Egyszer aztán kategorikusan megtiltotta, hogy meglátogassam. Nem akart látni többé... Istenem, mit is beszélek,   látni!?   Nem akart többé találkozni velem. Azt üzente, leszámolt a múltjával, megtalálta élete értelmét. S ebben az értelemben nekem már nem jutott hely, Jack. Hát ennyi... 
-  Mikor tudtad meg, hogy meghalt? 
-  Másnap. Felhívtak az ottani kollégák. 
-  Volt valami gyanús körülmény...? 
-  Nem volt. Volt egy tó a háza végében, beleesett és belefulladt a vízbe. 
-  Biztos, hogy nem volt öngyilkosság? 
-  Biztos. Nyu Laj új elveivel nem volt összeegyeztethető az öngyilkosság. Az a szekta, melynek a tagja lett, azt vallja, hogy az öngyilkosság bűn. Nincs jogunk elvenni senkitől, magunktól sem az életet. 
-  Honnan tudod? 
-  Utánanéztem. 
-  Értsem úgy, hogy a saját szakálladra nyomozni kezdtél? 
-  Miért, te mit tettél volna a helyemben? Odamentem, és körülnéztem. Az öngyilkosság-teóriát elvetettem, miután elbeszélgettem a lelkésszel, bizonyos Kieu atyával. Ezek után már csak a gyilkosság és a véletlen baleset maradt. 
-  Hm. 
-  Először a véletlen balesetet vettem fontolóra. Akkor Nyu Laj már három éve teljesen vak volt. 
-  Mit számít ez? 
-  Sokat, Jack, nagyon sokat. Mindjárt megmagyarázom. Nyu Laj nagy, kertes házban lakott, s minden reggel, pontban hét órakor lement a kert végében lévő tó partjára, és ott üldögélt reggeli előtt egy órácskát. A vietnami, lány szerint, aki a házvezetőnője volt, imádkozott. Értitek? Minden áldott reggel végigment egy ösvényen a tó partjára. 
-  Na és? 
-  Úgy ismerte az utat, mint a tenyerét. Szó szerint, Jack. Nem ment neki a fáknak, az ösvény különben egy kis erdőn vezet keresztül, milíiméternyi pontossággal tudta, hol állnak a fák, hol kell őket kikerülni. 
-  Azt akarod mondani, hogy véletlenül nem eshetett a tóba? - kérdezte remegő hangon Jósé. 
-  Igen. Azt akarom mondani. Nyu Laj nem baleset áldozata iett, hanem megölték. 
-  Bizonyíték? 
-  Azon a helyen, ahol Nyu Laj üldögélni szokott, meglehetősen méiy a víz. Itt-ott a két métert is meghaladja. Az előző tulajdonos mélyíttette ki csónakkikötőnek. 
-  Tudott Nyu Laj úszni? - kérdezte Kígyó. - Ha jól emlékszem, nem. Mintha egyszer, amikor fürödtünk, azt mondta volna, hogy Laoszban, Vientianéban megpróbálták megtanítani, de nem ment, mert csak térdig ért a víz a medencében. 
-  Nem tudott. 
-  Még mindig nem látok semmi bizonyítékot -mondta Jack. 
-  Látni fogsz. Odamentem, és megvizsgáltam a partot. Azonnal észrevettem, amit észre kellett vennem. Közvetlenül a pad mellett, ahol Nyu Laj üldögélni szokott, elkanyarodik az ösvény. Éppen a kanyarulatában, harminc centire a víztől két vékony-törzsű fa áll, egyik az ösvény egyik, a másik a másik 
oldalán. Arra gondoltam, ha valaki mondjuk húsz centi magasságban kifeszítene egy drótot... 
-  Úristen! - suttogta Jósé, és keresztet vetett. -Frank, én... 
-  Megvizsgáltam a fák törzsét, és megtaláltam a drót nyomát. Nyu Laj belebotlott a drótba, belezuhant a vízbe, és megfulladt. Az a valaki pedig, aki kifeszítette a drótot, visszament és eltüntette. 
-  És... a rendőrség? - kérdezte rekedten Kis Zöld Kígyó. 
-  Nem mondtam el nekik. 
-  Nem?--képedtel.-Miértnem, Frank? 
-  Mert nem lett volna semmi értelme. Kiderült volna, hogy Nyu Laj anyja Amerikában él, kihallgatták volna, s ami a fő. értesítették volna a lánya haláláról. El akartam kerülni, hogy megtudja. Azt hiszi, hogy Nyu Laj és én házasok vagyunk .. És hogy valamennyien hamarosan visszatérünk Kambodáha 
Lennox megcsóválta a fejét. 
-  Azt mondtad, hogy tud valamit az öregasszony. Gondolom Harweyről. Nem próbáltad mog kiszedni belőle? 
-  Próbáltam. Nem mondja el senkinek, még nekem sem. Azt mondja, elég volt az öldöklésből. Amíg ő él,  nem akar rosszat senkinek:  megbocsátott mindenkinek, még Pol Pótnak is. És hogy a dolog még szebb legyen, ő is egy szekta tagja. A prédikátor beszélte rá, hogy amit tud, írja le, és tegye széfbe. Csak a halála után bontható fel. 
-  Van ennek valami értelme, Frank? 
-  Ez az, amit én sem tudok. 
Idáig jutottunk, amikor felbukkant előttem Sabinas főtere. Befordultam egy árnyasnak tetsző, porban fuldokló fa alá. Leállítottam a motort 
Megérkeztünk. 
Jósé kikászálódott a kocsiból és mérsékelt örömmel nézegette a templomot. 
-  Madonna! Már azt hittem, sohasem látlak viszont... 
Körülnéztem a paplak melletti üres téren. A sóderdombokhoz aligha nyúlt bárki is azóta, s a leszúrt lapátok is ugyanúgy álltak, mint napokkal ezelőtt. Egyedül a ládákat cipelte valaki odébb. 
Jósé mosolyogva sietett előre, s reverendája alól kulcsokat húzott elő. Intett, hogy kövessük. Felsietett a lépcsőn, de az ajtó előtt megtorpant. 
-  Jézusom! Ez meg mit akar jelenteni? Letettem a lábam mellé a táskám. Csak akkor 
fogunk bejutni Jósé elhagyott hajlékába, ha leverjük a vastag deszkákat, amivel - jó! bedeszkázták az ajtót. 
Jack a jókora szögek fölé hajolt, és megcsóválta a fejét. 
-  Ehhez feszítővas kell. 
-  Ehhez meg engedély - morogta Kígyó, és egy sütőlapátnyi vörös pecsétre bökött. 
Nem tudom, mondtam-e már, hogy imádom a pecséteket az ajtókon. Főleg, ha nem az én osztagom rakta oda. Ezért aztán szépen letéptem a helyéről.    Négyrétre hajtva bedugtam a zsebembe. 
-  Jó lesz a gyűjteményembe. 
-  Az ajtó ettől még zárva marad. Jack letette a táskáját, és ráült. 
-  Tudjátok, milyen megnyugtató dolog koporsón csücsülni? 
Megfordultam, és elindultam a posta felé. Jósé töprengett, aztán utánam jött. 
-  Az a helyzet, Frank, hogy ilyenkor nem illik zavarni. 
-  Milyenkor és kit? 
-  Conchitát szieszta idején. 
-  Tudnia kell, ki deszkázta be az ajtót. 
-  Ki más, mint a rendőrség? Különben Conchita nincs egyedül. 
Amikor először érkeztem Sabinasba, sem volt egyedül, mégis szóbaállt velem. Igaz, hogy nem szívesen, de sem akkor, sem most nem állt módomban megválogatni látogatásom időpontját. 
Időközben Jack is feltápászkodott a koporsóról, és Kígyóval együtt utánunk baktatott. 
-  Mi az ábra? 
Felelet helyett megvertem a postáskisasszony lehúzott redőnyét. 
-  Carramba! - bőgött fel a redőny mögött egy egyáltalán nem postáskisasszonyhoz illő basszus. -Ki ez a buzi, Conchita? 
A választ szerencsére nem hallottam. A redőny közepébe vágott apró ablak lebillent, és a már ismert, vastagajkú szépség nézett ki rajta. 
-  Jézusom! Mit akar... uram? 
Ajka felett, szépen fejlett bajuszkáján verejték-cseppek ültek. 
-  Néhány felvilágosításra lenne szükségem, se-norita. 
-  Madonna! Kicsoda maga? 
Aztán egyszerre csak kerekre tágult a szeme, és becsapta az ablakot. 
-  Madonna! Ramon, ez az a fickó, aki azon a napon meglátogatta az atyát! 
Mivel a dolgok kezdtek komolyra fordulni, kivettem a táskámból a géppisztolyomat. A többiek is megmarkolták a stukkeruk nyelét. 
A redőny olyan gyorsan futott fel, amilyen sebesen egy szuperszónikus vadászgép hagyja el a kifutópá!yát. A következő szempillantásban köpcös, fekete-hajú férfi jelent meg az ajtóban, gyilkos fénnyel a szemében. 
Meglehetősen impozáns látványt nyújtott volna, ha nem vesszük figyelembe, hogy aiul nem volt rajta semmi még egy meg veszekedett alsógatya sem. Fején viszont sasokkal, egyéb madarakkal és csillagokkal díszített sapka ült, inge felett nyitott, óriási csillagokkal kívánt kávészínű kabátot hordott, kezében tekintélyes nagyságú revolver csillogott. 
-  Állj! - ordított rám fenyegető képpel, ahogy szétvetett lábbal lecövekelt a posta bejárata előtt. -Le a fegyverekkel! 
Természetesen eszünk ágában sem volt engedelmeskedni. 
Körbeforgatta a fejét, és egyre komorodó arckife-jezésse! vette tudomásul, hogy négyen vagyunk, ráadásul állig felfegyverkezve. Ahogy huzamosabban elidőzött a pillantása Jósén, lebiggyedt a szája a meglepetéstől, majd érzékelhető rémület hullámzott át az arcán. 
-  Atyám. Én... 
Jósé felemelte a pisztolyát. 
-  Istené a kegyelem, fiam. Jack Jósé karjára tette a kezét. 
-  EgyeíőrenelőjíKiezafickó? 
-  Ramon Diaz, a rendőrfőnök. 
A gatya nélküli főrendőr egyre elkeseredettebben forgatta a fejét. Ezerszer megbánta már a pillanatot, amikor kiugrott a meleg ágyikóból. 
-  Mi van, Ramon? - hallottuk Conchita türelmetlen hangját. - Gyere, mert azonnal nyitnom kell...! 
Jose, nem törődve a ráirányuló pisztollyal, Ramon-hoz lépett, és egészen közelről a szemébe nézett. 
-  Ramon Diaz! Ki hitte volna, hogy egyszer ilyen kellemes körülmények között találkozunk... Hogy is volt az, amikor ezer rongyra büntettél, kiürítetted a perselyeket, elvitted Isten pénzét az utolsó escudő-ig? Hogy volt csak, Ramon Diaz? 
A berezeit rendőrfőnök úgy tartotta a stukkerét, mint a karmesteri pálcát. 
-  Atyám... én nem tehettem semmiről. A helyettesem, az a semmirekellő... 
Ebben a pillanatban felbukkant Conchita feje az ajőnyílásban. Óriásit sikoltott, és kivetette magát a napfényre. Ráugrott a rendőrfőnökre, kiverte a kezéből a fegyverét, és szorongatni kezdte, mintha két vállra akarná fektetni. 
-  Nem engedem! Ramon az enyém! Csakis az enyém 
Jose lehajolt a stukkerért, és felemelte. 
A meztelenfenekű rendőrfőnök hasztalan próbált megszabadulni Conchitától. A lány fekete haja betakarta őket, s az eszeveszett kavargásból csak Ramon Diaz tekintélyes hátsófele bukkant elő egy-egy pillanatra, mint óriásira hízott napkorong a száguldó viharfelhők közúS. 
Az üvöltés és sikoltozás hallatára felpattantak az ablakok kíváncsi tekintetek pásztázták a teret. Ramon Diaz végül is kiszabadította magát Conchita öleléséből, és visszaugrott a posta épületébe. Conchita utána akarta vetni magát, de még idejében sikerült elkapnom a karját. 
-  Csak nyugalom, kislány. 
-  Madonna! Nem engedem bántani Ő az enyém Mielőtt ismét nekivadult volna, Josó vette át a 
kezdeményezést. Átkarolta a lány vállát, és magához szorította. 
-  Mi a baj, Conchita? 
-  Megijedtem, atyám - hüppögte. - Azt hittem, a z o k a fickók. 
-  Kik? 
-  Akik megfenyegették. A hegyek közül. 
-  Megfenyegették? Miért? 
-  Valami...   kenderföldre  bukkant,  és...  tudja, atyám... 
-  Conchita, fogd be a pofád! 
Ramon Diaz immár nadrágban és nyakkendőben állt az ajtóban. 
-  Nem jönnének be inkább, uraim? Bementünk. 
A rendőrfőnök csak akkor nyugodott meg, amikor visszakapta Jósétól a pisztolyát. Komoly képpel helyet mutatott a kényelmetlen faszékeken, miközben Conchita tulipirossá válva felkapkodott néhány viseltes törülközőt a rongyos szőnyegről. 
-  Miben lehetek a szolgálatukra, uraim? - kérdezte, és szivarral kínált bennünket. Szó ami szó, meglepő gyorsan visszanyerte a hidegvérét. 
-  Be szeretnék menni a lakásomba - mondta Jósé atya. - Van ellene valami kifogása? 
-  Csak annyi, hogy a rendőrség lepecsételte -fújta ki a füstöt. 
Zsebembe nyúltam, kihúztam a pecsétet, és az orra alá dugtam. 
-  Ez volt az? 
Káromkodni akart, aztán csak legyintés lett belőle. 
-  Nem tesz semmit. A gyerekek úgyis ellopták volna. Magukat viszont le kell tartóztatnom. Sajnos -tette hozzá szelíd mosoly kíséretében. 
-  Kíváncsivá tesz - mondtam. 
n 
-  Ön járt már Sabinasban, ha nem tévedek -csicseregte. - Aztán az atyával távozott... 
-  Lehetséges. Meglehetősen rossz a memóriám. 
-  Arra sem emlékszik, senor, hogy mi történt egy autóbuszban a Rio Dolorosa hídján? 
-  Most, hogy említi, mintha rémlene valami. Elismerésre méltó igyekezettel próbálta meg felháborodottan rezegtetni a hangját. 
-  Senor, ön súlyosan vétett a törvényeink ellen. Ki akart rabolni egy egész autóbuszt, túszul ejteni az utasokat, végül csak a Madonna kegyelmének köszönhető, hogy megúszták élve. Feljelentés érkezett ön ellen, senor... Már az amerikaiak is tudnak a dologról. 
-  Ha érdekli, elmondhatom, hogy azok az emberek ki akartak rabolni. 
-  Már megbocsásson, senor, de egyetlen szavát sem hiszem. Azok egytői-egyig tiszteletre méltó polgárok. Asszonyok és gyerekek is voltak köztük. Le kell tartóztatnom, senor. 
-  Próbálja meg - javasoltam. Gondolkodott, de nem nyúlt a fegyvere után. 
-  Ön... képes lenne erőszakkal megakadályozni, hogy letartóztassam? 
-  Attól tartok, igen. 
-  Ez esetben segítséget kell hívnom. 
-  Csak tessék. 
Próbaképpen felemelkedett, és tett néhány tétova lépést az ajtó felé. 
-  Nem akadályoz meg benne? 
-  Nem. 
Ettől aztán egészen megzavarodott. 
-  Miért nem? 
-  Szeretnék tanúvallomást tenni bizonyos, ön 
f VI l íííozgU, e he nem jelentett kendet íokick ínyében Akkuit.! Lxuft, íiiiiit egy haldokló bölény. 
-  Conchita! 
A lány kiperdúit a szomszéd szobából. Éppen öltözködhetett, mert feíü! nem volt rajta semmi. 
-  Ramonrto... 
-  Mit pofázol itt össze-vissza? 
Kígyó odalépett a főrendőrhoz, es gyengéden a vállára tette a kezét. 
-  Ülj vissza, mert megskalpollak! 
Ramon leroskadt árva székére. Levette a sapkáját, megfordította, kihúzott egy zsebkendőt a zsebéből, beleejtette a sapkájába, és az egészet a fejébe csapta. 
-  Én... csak... 
-  Miért deszkáztátok be a házamat? - kérdezte Jósé. 
Ramon Diaz gőgösen felvonta a vállát. 
-  Nem vagyok  jteies hivatali titkokat kiszolgáltatni gringóknak. 
Összenéztűnk. Conchita az ajtóféífába kapaszkodott. Remegett a szája széle. 
Jack felállt, és mielőtt Ramon Diaz védekezhetett volna, elvette a pisztolyát. Hátradobta Kígyónak, aztán felém fordult. 
-  Nem akar beszélni, Frank! 
-  Pedig nemcsak Josó, hanem én is kíváncsi vagyok rá, miért deszkázták be azt a rohadt ajtót! 
-  Engedd meg, hogy kinyomjam a szemét - kérte Jack, és kinyújtotta a hüvelykujját. Meg ropogtatta csak úgy csattogtak az izületei. 
Ramon Diaz böffentett a rémülettől. Szólni akart, de Kígyó megelőzte. Sivító villárnzártépés közepette előkapta a tol koronáját, és a fejébe nyomta. 
-  Nem lesz szemkinyomás! - lihegte. - A múltkori fickónak ős az azelőtíinck is Jack nyomta ki előbb a szemét, én csak azután skalpolhattam meg! Elegein volt, torkig vagyuk veled, Jack! EEzt én akarom először megskalpolni! Utána azt csinálsz veié, amit akarsz! 
Jack sóhajtott, és az asztalra csapott. 
-  Jézusom, Kígyó, mindig ezek az ostoba viták! Csináljuk egyszerre. Háromig számolok, háromra kezdjük, k ?? 
Atiól feli ui, hogy Üiaz vógűl s leokád bennünket. Sápadt volt. mintha infarktust kapott volna. 
Conchita ismét rá akarta vetni magát, de Kígyó mintha véleilenül tenné, felé irányította vadászkése hegyét. 
-  Kár érted, főrendőr - mondta Jack, és egyik hüvelykjét Diaz szemére tette. - Tudod, milyen komplikált dolog fél szemmel tájékozódni, éjszaka, holdfénynél? 
-  Az is kellemetlen lehet, ha nem borzolgatja többé a tavaszi szél a hajad. Legfeljebb a parókádat - mondta Kígyó. 
Jósé mosolygott, és bedugta a kezét Diaz nadrágzsebébe. 
-  Ez már igen! Én pedig letépem a tököd, mert bedeszkáztad az ajtómat, és elloptad Isten pénzét! 
Conchita visított, Ramon ordított, Jósé kihúzta a kezét a zsaru zsebéből, és lerántotta a bejárati ajtó redőnyét. 
-  Mi az ábra, Djaz? 
-  Oké - mondta a rendőr, és megtörölgette az arcát. - Mindent elmondok. Conchita! Tequilát! 
A lány elpárolgott, hogy pár pillanat múlva fél üveg tequilával térjen vissza. Mivel valamennyien visszautasítottuk, egyedül a rémült Diaz emelte szájához az üveget. 
-  A jó életbe, seriores! Mindig tudtam, hogy az amerikaiaknak sajátos humoruk van. De én értem a jó viccet. És segítek, ha tudok... Kérdezzenek, seno-res! 
-  Miért van bedeszkázva az ajtó? - kérdeztem türelmesen. 
-  A népek deszkázták be. Én csak rátettem a hivatalos pecsétet. 
-  Miért? 
-  A kísértetek miatt. 
Éreztem, hogy gombóccá gyúródik a torkom. Josó elsápadt, Kígyó levette a tollkoronáját, és visszarakta a táskájába. 
-  Milyen kísértetek? Beszéljen, Diaz, ne kelljen minden szót külön kihúznom magából! 
A rendőr ismét húzott egy jókorát a tequilából, és letette az üveget az asztalra. 
-  Őszintén szólva nem tudok sokat. Senki sem tud. Még a szomszédok sem, pedig kihallgattam őket. Miután Jósé atya... hm... elment, titokzatos dolgok történtek a házában, atyám. 
-  A házamban? - képedt e! Jósé. - Micsodák? 
-  Mintha az ördög szállta volna meg - vetett keresztet Diaz. - Mintha egy gonosz iéiek kijött volna a temetőből, és... 
-  Az ördögbe is, mi történt hát? - türelmetlenkedett az atya. 
-  A szomszédok állítják, hogy Ön elment atyám és... bezárta az ajtót. A következő éjjel azonban világosság volt a szobájában. A szomszédok csak annyit láttak, hogy árnyékok mozognak odabent. 
-  Ibanez? A sekrestyés? 
-  Azt hitte, ö n tért vissza, atyám. Bekopogott, 
I 
I 
bement, aztán... taián meg is hibbant volna attól, amit látott... ha már eddig is nem lett voinahülye. A gombóc egyre nőtt a torkomban. 
-  Ön beszélt vele, senor Diaz? 
-  Én, személyesen. 
-  Mit mondott Ibanez? 
-  Hogy... kopogott, de nem válaszolt neki senki. Azt hitte, hogy ön tért vissza, atyám, és imádkozik, ezért nem várta meg, hogy engedélyt kapjon a belépésre. Benyitott és... földbe gyökerezett a lába. Azt hitte, a sátán szállta meg a szobáját, atyám. 
-  A sátán? 
-  Félhomály volt odabent. Legalábbis ibanez azt mondja. Először nem is igen látott semmit... aztán észrevette, hogy a szoba közepén, a szoba közepén... ott van... 
Remegett a szája széle, mintha ő is rémüldözött volna Ibanez mellett. 
-  Micsoda? - türelmetlenkedett az atya. 
-  A szoba közepén négy fekete koporsó feküdt. Le volt csukva a fedelük, nem lehetett látni, van-e bennük valaki. Mindegyik koporsó lábánál egy-egy gyertya égett...  ibanez annyira megrémült, hogy moccanni sem tudott. 
-  Ki ez az Ibanez? - kérdezte halkan Jack. 
-  A sekrestyésem - morogta Jósé. - Nincs egészen ki mind a négy kereke. 
-  Más semmi?-kérdeztem. 
-  Dehogynem. A féinótás ibanez szerint voltak a koporsó mellett a szobában. 
-  Kicsodák? 
-  Feltehetően gonosz lelkek. Megszagoltam Ibanez száját, de nem éreztem rajta tequiíaszagot. Alighanem... igaz volt, amit látott. Az a két lélek is a kalapban... 
-  Milyen kalapban? 
-  Azt mondta, hogy kalapban voltak. Furcsa formájú kalapban, amilyet felénk nem hordanak. Mondja, atyám, hordanak a gonosz lelkek vagy az angyalok kalapot? 
-  Milyen volt az a kalap? 
Kilöttyentett egy adag tequilát az asztalra, és mutatóujját beledugva olyan kalapot rajzolt az asztalra, amilyet Délkelet-Ázsiában ültetvényezéskor használnak a rizsföldeken. 
-  Belerajzoltattam vele a homokba. Azt mondja, ilyen formájú kalap volt. Ibanez először azt hitte, glória. 
-  És... akik odabent voltak? 
-  Ibanez azt mondta, amikor beléptek, feléje fordították az arcukat. Az egyik... öregasszony volt, vénségesen vén öregasszony, mint a múmiák a sivatagi barlangokban. Azt mondja, majd megállt benne az ütő, amikor az öregasszony ránézett. Nevetett, mint amikor a varjú károg. És egyetlen, fekete fog volt csak a szájában... 
-  Fekete fog? - suttogta Kígyó döbbenten. -Fekete fog? 
-  Az öregasszony az egyik koporsó mellett térdelt, és... imádkozott. Aztán csak nevetett. De a másik... az nem volt öreg. Ibanez szerint fiatal lány volt. Ő nem nevetett... éppen ellenkezőleg. Amikor Ibanez belépett, sírt. Potyogtak a könnyei. Mintha valaki olyan feküdne a koporsóban, akit szeret... aki... 
Elhalkult a hangja. Vörös és fekete karikák kezdtek ugrándozni a szemem előtt. Esőcseppek kopogtak, pálmafák koronája integetett az ablakom alatt. Ereztem a tarkómba szúró pokoli fájdalmat rázni kezdett a maláriás roham. Nyu Lajt láttam, amint eltűnik a 
bokrok között. Kezem érezte keze melegét, szám nedves, esőverte száját. Aztán egyszerre gonoszul vigyorgó arcok bukkantak fel a semmiből, a megszé-gyenített vörös csillaggal a sapkájukon, valaki puskatussal a gyomromba vágott, égő fájdalom hasított a fejembe. A következő pillanatban már a koporsóban feküdtem: egyre sötétebb lett, egyre hangosabban hallatszottak a kalapácsütések. Nekifeszítettem a kezem a koporsófedélnek, és meglepetten tapasztaltam, hogy kezemben van a géppisztolyom. Sorozatra állítottam, és meghúztam a ravaszt. Lőttem-lőttem az elátkozott koporsótetőt, miközben a kalapácsütések túlharsogták még a lövések csattanását is. Kiugrottam a széthulló koporsófedél darabjai között, elkaptam a legelső gennyes alakot, és megpróbáltam elharapni a torkát. A géppisztoly akkor már nem volt a kezemben a mocskos okádék nyaka felé csattogtattam a fogam, mint az éhes farkas. 
Amikor magamhoz tértem, Jósé és Kígyó megpróbáltak leszorítani a székhez. Körülöttem faldarabok hevertek, egy összetört szék roncsaivá! együtt. Ra-mon Diaz éppen akkor tápászkodott fel a földről, s nehéz sóhajtások közepette porolgatta a nadrágját. Conchita bőgött, majd hidegvizes ruhát hozott a homlokomra. 
Szakadt a verejték rólam. Megtöröltem a homlokom, és megkönnyebülve állapítottam meg, hogy valamennyien élnek. 
Jack rádobta a géppisztolyomat az asztalra. 
-  Jobban vagy? 
-  Kösz. Minden oké. Diaz megcsóválta a fejét. 
-  Gyakran csinálja? Nem is tudom, melyik a veszélyesebb, ha ellensége, vagy ha barátja az ember... 
-  Hova tűntek azok a szellemek és... a koporsók? - kérdeztem rekedten, 
-  Ki tudná megmondani? Ibanez mindenesetre látta őket. Amikor másnap reggel odamentünk, tisztára volt seperve a kéglije, atyám. Mintha egy takarí-tőbrigád dolgozott volna odabent. Se koporsók, se kísértefek. 
-  Akkor miért kellett bedeszkázni? 
-  A népek egészen belevadultak a dologba. Ráadásul, ön is lelépett, atya. Azt mondták, elhagyta őket az Isten, és most rájuk szabadultak a poklok démonai. Ismeri az embereket, atyám... Ha valami balhé van, azonnal szellemeket és ártó lelkeket látnak mögötte. 
-  És maga, Diaz? Tűnődve vakarta meg az orrát. 
-  Én is idevalósi vagyok. Láttam már egy és mást. Nincs okom rá,  hogy ne higgyek a koporsóból kikandikáló hullákban. Ráadásul azt beszélik, hogy az a két nómber, fején a glóriával vissza-visszatér. Ibanez azóta is többször látta őket. 
-  Micsoda?! 
-  Ahogy   mondom.   A   koporsókat   eltüntették ugyan, ők maguk azonban itt lebegnek közöttünk. 
-  Jézusom! Ramon! - bőgte Conchita, miközben rövidnyelű seprűjével egy tökhéjból készült szemétlapátra igyekezett feisöpörni a mennyezetről lepotyogott vakolatot. - Ne hagyj magamra! Én meghalok, ha azok idejönnek! 
Ramon Diaz gálánsán a fenekére csapott. 
-  Te a védelmem alatt állsz, gyönyörűm! Conchita kivételével valamennyien átsétáltunk a 
paplakhoz. 
Ramon Diaz tarkójára lökte a sapkáját, és kezét csípőre téve szembeállt a házzal. 
-  Végül is mit akarnak odabent? 
-  Az én parókiám, nem? - kérdezte Jocé. 
-  Ezt vegyem úgy, hogy ön végleg visnzatérí, atyám? 
Jósé sóhajtott, de nem válaszolt. 
Megkerültem néhány sóderkupacot, és addig kerülgettem a lapátnyeleket is, amíg meg nem akadt a szemem egy termetes vasdarabon. Meszes volt a vége, alighanem oltott meszet kavartak vele. Hanyagul a váltamra csaptam, és feliépkedtem a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. 
Diaz kihúzta a revolverét, és az ajtóra fogta. 
Néhány erőteljes mozdulattal eltávolítottam a deszkákat. A mélyen az ajtófélfába vert szegek a helyükön maradtak, csupán a deszkákat sikerült letördelnem róluk. Amikor az ajtószárny kivágódott, hatalmas porfelhő szállt szembe velünk. 
Valami azt súgta, hogy álljak az ajtófélfa mellé. Valami, vagy valaki, szinte füllel hallhatóan, veszélyről suttogott. 
A por úgy szállt velünk szembe, mintha sivatagi vihar kavargóit volna Jósé szerény szobájában. Keresztüldugtam a stukkerom a viharon, és félig vakon, félig süketen beoldalogtam a szobába. 
A por oszladozni kezdett. Előbb csak kontúrokat láttam, aztán egyszerre, mintha az éjszakai sötétséget nappali ragyogás váltotta volna fei, kivilágosodott minden. 
A sarokba állított térdeplő ragyogott a fényben, s az ezüstkereszt mellé fektetett biblia lapjai maguktól forogtak, mintha láthatatlan ujjak hajtották volna őket. A falra szegezett templomi zászló szárnya rnegiebbent, mint unatkozó, óriási madáré, többezer lábnyira a föld felett. 
Fegyveremet előre nyújtva, keresztülléptem a küszöböt. A térdeplőre néztem, a magától forgó könyvlapokra, a lebegő zászlókra, aztán olyan biztosan megéreztem, mint még soha semmit, hogy valami nincs rendben Jósé szobájában. 
Mélyet lélegezve a padlóra bámultam. A vékony porrétegben, amely a falapokat borította, négy, emberhosszúságú téglatest nyoma látszott. 
Négy koporsó nyoma. 
Leguggoltam, hogy megvizsgáljam a nyomok mellett fehérlő lapos palacsintákat: leégett faggyúgyertyák maradványait. 
Amikor felemelkedtem, beleütöttem valamibe a fejem. 
Óvatosan félreléptem, és a mennyezetre bámultam. 
Előbb két meztelen, piszkos lábat láttam, aztán két, görcsbe merevedett kezet, végül a félrebillent fejet, a kidülledő, üveges szemeket, s a szájból kilógó, szederszínű nyelvet. 
A mennyezetbe vert kampón lógott valaki, mint egy fél marha a hentesüzletben. 
Ibanez volt, a sekrestyés. 
Bételfestetíe fekete fogak 
J Ramon Diaz felhorkant, és leroskadt egy 
székre. 
- Carramba! Sít gyilkosság történt, senores! 
Válasz helyett tovább kutattam a porban. Lábnyomot nem láttam, mintha valóban a levegőben lebegtek volna a tettesek. Csak a koporsók és a gyertyák helye látszott, és valami fekete pötty a sarokban. 
Odasétáltam hozzá, nem törődve vele, hogy mély nyomokat hagyok magam után. Lehajoltam, felvettem a fekete, hosszúkás tárgyat, és a világosság felé tartottam. 
Egy szemfog volt: egy idős ember szemfoga. 
Éjfeketére színeződve az évtizedek alatt elrágott, töméntelen mennyiségű bételtől. 
Feltétlenül telefonálni akartam, ezért a többieket hátrahagyva visszaindultam a postára. Diaz elhessegette a kíváncsiskodókat, Kígyó néhány felvételt készített a halottról. Már Conchita hivatalában voltam, amikor még mindig hallottam Diaz mérges bíztatását, hogy jöjjön már valaki, és vegye !e a halottat. 
Conchita a kezét tördelte, és remegett, mint a nyárfalevél. Igyekeztem lelket verni beié, hiszen sekélyes nyelvtudásom miatt nélküle aligha sikerült 96 
volna létrehoznom a kapcsolatot. így is beíetellett vagy tíz percbe, míg meghallottam Denver hangját. 
-  Maga az, főnök? Hogy vannak a lányok a fűszoknyában? 
-  Sehogy. Hiánycikk a szoknya. 
-  Főnök, csak nem akarja bedumálni, hogy szoknya nélkül járnak? Diktálja csak fel a szállodája nevét! Jövőre, ha kiveszem a szabadságom... 
Belefújtam a kagylóba. Háromszor egymás után. Megértette, és elkomoiyodott a hangja. 
-  Főnök? 
-  Szeretném valamire megkérni, hadnagy. 
-  Csupa fül vagyok. 
-  El kéne ugrani néhány emberének San Jóséba. -- Jézusom, micsoda ez már megint? 
-  Figyeljen, nincs sok időm. Plaza Delgado 44. Találnak ott egy öregasszonyt az egyik lakásban. Úgy hívják, hogy Vu Kiét. 
-  Behozzuk? 
-  Ellenkezőleg. Vigyázzanak rá. 
-  Sejt valamitjőnök? 
-  Alighanem ki akarjak nyírni. Nem bánnám, ha Dereket és Lorryt küldené oda. 
-  Jó, jó, de milyen indokkal? -Én találjam ki maga helyett? 
-  Oké - sóhajtotta. - Egyéb? 
-  Nagyon fontos nekem ez a Vu Kiét. Mondja meg a fiúknak, Denver! Úgy vigyázzanak rá, mintha én is ott lennék. 
-  Meglesz, uram. 
-  Oké. Akkor hadd halljam, mire ment a számlaszámmal. 
Habozott egy kicsit, aztán elhalkult a hangja. 
-  Hát, nem sokra. 
-  Mit tudtak meg? 
-  Nem számlaszám, és nom Furópában van. 
-  Hanem? 
-  Ázsiában. Közelebbről Hong-Kongban. És egy telefonszám. 
-  Ki a telefontulajdonos9 
-  Egy bizonyos társaság. 
-  Mivel foglalkozik? 
-  Állítólag halszállítással és kagylókkal. Ha esetleg elárulná, uram, mire megy ki a játék... 
Természetesen nem árultam el. Helyette inkább elgondolkodtam. Mi van akkor, ha a halott zsebében talált számlaszám nincs összefüggésben a Kígyó elleni merénylettel? Ha csak ón gondolom úgy, hogy erre a számra kellett volna befizetniük a beszedett pénzt. 
-  Ott van még, uram? - türelmetlenkedett Den-ver. 
-  Itt. Szeretném megkérni, hadnagy, hogy folytassák a kutatást. Próbálják megtudni, név szerint ki rejtőzik a szám mögött! 
-  Nem lesz egyszerű - köszörülte meg a torkát Denver. - De már intézkedtem. Tony Csan bevetésre indult Hong-Kongba. 
-  Bravó, hadnagy! Ha legközelebb találkozunk... -. Főnök? 
-  Tessék. 
-  Biztos, hogy maga a szigeteken van, fűszok-nyás lányok között? 
-  Majdnem biztos. Miért? 
-  Mert... a központ, ahonnan beszél, spanyolul jelentkezett be. Es valami Sabinast említett. 
-  Hm. 
-  Magam is furcsának találom, uram. Azonkívül éppen ez az a hely, amelyről a múltkor beszéltem. Ahol az a balhé történt egy autóbusz utasaival. 
-  És? Milyen tanulságot von le belőle, hadnagy? 
-  Az égvilágon semmilyet. Kérdezhetek még valamit? 
Sóhajtottam. 
-  Tessék. 
-  Nem járt ön mostanában a navahó rezervátumban, uram? 
-  Miért, Denver? 
-  A szövetségiek kerestek meg bennünket. Valami négy fickóról van szó, akiket egy szakadékban találtak szénné égve. Jimmy Celentano emberei. 
-  Az kicsoda? 
-  A szövetségiek szerint nemrég bukkant elő a homályból. Új fiú a halpiacon. 
-  Mi az ábra vele? 
-  Pénzbehajtással keresi a betevőjét. A cápák, akik kiadják a nagy pénzeket, Celentanót bízzák meg, hogy szedje be a kamatokat. Válogatott csapattal dolgozik. Csupa nagymenő és kemény legény. Négyüket találták meg a rezervátum mellett... 
-  Még a nagyon kemény fiúkkal is megtörténhet, hogy szakadékba hajtanak. 
-  Főleg, ha néhány golyó van a bordáik között. 
-  Mit akar ezzel mondani? 
-  A szövetségiek szerint nem lehetetlen, hogy előbb hidegre tették őket, aztán belehajították autóstól a szakadékba. 
-  Van bizonyítékuk? 
-  Alighanem kikotortak a hamu közül néhány golyót. 
-  Hm. És mi közöm nekem mindehhez? 
-  Valaki látta a fickókat. Egy kocsmáros, vagy kicsoda. S az egyik személyleírás - viccnek hangzik, de így van - éppen önre illik, uram. 
-  Maga tudja, Denver, hogy ez lehetetlen! 
-  Természetesen, uram. Hiszen ön a szigeteken van, fűszoknyás !ányok társaságában... Utólagos engedelmével... kapcsolatba léptem Rocznskkal. 
-  Ügyes, Denver... 
-  Megbíztam Rocznikot, tudja meg, kinek a megbízásából dolgoztak azok a fickók a navahó rezervátumban. Rendben, uram? 
Folytattam volna, de árnyék esett a padlóra. Gyorsan lenyomtam a készülék gombját, és úgy tettem, mintha nem sikerült volna a hívás. 
Jack Lennox lihegett, és leroskadt egy székre. 
-  Megáll az eszem, Frank! Most már én is hinni kezdek benne, hogy valami nagy-nagy disznóság zajlik körülöttünk. Harwey... a gazember! Egyszerűen fel nem foghatom, még ha él is, mit akarhat tőlünk? Hiszen azt kívánná az érdeke, hogy soha ne akadjunk a nyomára... 
Hosszú ideje ezen töprengtem én is. Mit akarhat tőlünk Harwey? Megölni? Ezt megtehetné úgy is, hogy nem figyelmeztet előre bennünket. Sőt, úgy tehetné meg igazából... Ő azonban ehelyett koporsókat küldözget, és kísérletet játszik... 
Marad a másik lehetőség, hogy nem Harwey keze van a dologban? Akkor viszont kié? Ki tud a régi dolgokról, ki tudhat a régi dolgokról? 
Jack felemelte a telefont. 
-  Megengeded? 
Indulni akartam, de Conchita behozott két teát, és könyörgő szemekkel nézett ránk. Nyilvánvalóan nem akart egyedül maradni, amíg Ramon Diaz vissza nem tér hozzá. 
Felemeltem a teáscsészét, és igyekeztem nem oda figyelni Jack telefonjára. Mindazonáltal hallottam minden szavát. 
-  Darling? - kérdezte kedvesen. - Itt Jack. Hogy 
vagytok odahaza? Halk, érthetetlen válasz. 
-  Üzleti ügy. Néhány nap múlva otthon vagyok. 
-  Egyáltalán nem volt hirtelen. Tudod, hogy máskor is előadódott már ilyesmi. 
Gondoltam, a feleségével beszél. Nem volt szerencsém személyesen ismerni őnagyságát. Jack arcán felhő futott át. 
-  Ezt nem értem. Hiszen az a lány olyan megbízhatónak látszott... Mióta is volt nálunk? Három éve? Nem, darling, azok a lányok, akik három éven át tisztességgé! dolgoztak egy családnál, nem szoktak csak úgy ukmukkfukk, búcsúlevél vagy ilyesmi nélkül felszívódni. Természetesen, szólj oda a felügyelőnek! 
Betakarta tenyerével a kagylót, és felém suttogta: 
-  Eltűnt az egyik lány a házból. Megáll az ember esze! Hogyan? 
-  A holmiját sem vitte el? Akkor nyilvánvaló, hogy valami történt vele... Micsoda? Másnap eljött valaki a holmijáért? Vond felelősségre Barkert, amiért kiadta neki... Az é n aláírásom!? Darling, itt nem stimmel valami! 
Remegő kézzel a zsebébe nyúlt, és cigarettára gyújtott. 
-  Természetesen. Hallgatom. 
Elégedetten kortyolgattam a teát egészen addig, amíg fel nem ordított. Ettől aztán torkomon akadt az utolsó néhány nyelet. 
-  Nem! Ez lehetetlen, darling! Úristen! Azonnal hívd a rendőrséget! 
Letettem a csészét a padióra. 
-  Valami baj van, Jack? 
-  Azonnal rohanj a zsarukhoz! Megpróbálok estére hazaérni! Rohanj, darling! 
Lecsapta a kagylót, és tenyerébe temette az arcát. 
-  Valami baj van, Jack? Halálsápadt volt, ahogy felemelte a fejét. 
-  Frank, ne haragudj, azonnal haza kell mennem! Alányom... Debby... 
Átkaroltam a vállát. 
-  Nyugodj meg, Jack! Mi a probléma? Tudod, hogy zsaru vagyok... 
Hatalmasat ütött a telefonra. 
-  Az istenit neki, Frank! Én megölöm őket, ha valami baja történik. Darabokra hasítom a szarosokat... Én... én... 
-  Mi történt, Jack? Könnyek csillogtak a szemében. 
-  A feleségem azt mondja, hogy eltűnt az egyik lány, aki három éve nálunk dolgozik... Valaki érte jött a csomagjaiért... A felmondási pénzről is lemondott. A feleségem nem volt otthon, így az inasom, Barker intézte az ügyet. A lány és Barker nem szívelhették egymást, így Barker nyilván örült, hogy megszabadul tőle, és nemigen kérdezgette, miért sürgős ennyire neki... Tegnap reggel aztán jött valaki... Hallotta, hogy üresedés van nálunk, és szívesen vállalna munkát. Nem könnyű mostanában megbízható lányt találni, így aztán a feleségem megörült neki. Annál inkább, mert az ázsiai lányok... megbízhatók. 
-  Ázsiai lányok? - hebegtem. 
-  Egy ázsiai lány jött hozzánk, Frank. A feleségem azt mondta, hogy... kambodzsai. 
-  Úristen! Tudja a feleséged, hogy...? 
-  Semmiről sem tud, Frank! En is el akartam felejteni... Azt mondja, alighogy a lány beköltözött, megkérdezte, hogy... időnként meglátogathatja-e az anyja... 
-  Jézusom! 
-  Ma reggel... eljött hozzánk. Egy... idős ázsiai nő, egyetlen, fekete foggal a szájában. 
Éreztem, hogy egy vaskéz megmarkolja a torkom, és megszorongatja. 
-  Mit mond a feleséged, milyen az új lány? 
-  Azt mondja, szép. Szép és fiatal. Azt mondta, azért vette fel, mert megtetszett a szeme. Ragyog, mint a drágakő. 
Éreztem, hogy éles kés hasít a tarkómba, s valahonnan a távolból göröngyök tompa kopogása hallatszik. 
-  Ma... eljött hozzá az anyja és... elvitték a lányomat, Debbyt sétálni. Már... régen vissza kellett volna jönniük, odahaza éjszaka van, Franky, és még mindig nincsenek sehol... haza kell mennem, Franky... 
Összeroskadt, mint a medúza a napon. Átkaroltam, és megráztam a vállát. 
-  Nem szabad elhagynod magad, Jack! Azonnal indulunk visza, itt már úgysincs semmi keresnivalónk! Gyere, Jack! 
Felhúztam és kitámogattam az utcára. 
-  Mit mondott a feleséged, Jack, hogy hívták azt a ... kambodzsai lányt? 
Felém fordította fejét. Szinte már nem is emberi fájdalom ült a tekintetében. 
-  Nyu Lajnak, Franky.. Azt mondta, hogy Nyu Lajnak hívják. Visszatért a sírból, hogy... 
Lehajtotta a fejét, és rázta a hangtalan zokogás. 
A következő pillanatokra nem emlékszem jól. Valami megemelt, megtaszított és a földhöz vágott. Téglák húztak el a fejem felett, terméskövek, kavicseső zuhogott rám, megtelt a szám homokkal. 
Mikor feleszméltem, félig süketen ültem a tér közepén, Jack mellettem feküdt behunyt szemmel. Conchita fekete kendőjébe burkolózva, tátott szájjal rohant felénk, kiáltozott, de nem hallottam a hangját. Jósé fekete reverendájában egy árván maradt só-derhaiom tetején kuporgott, s hitetlen képpel, fejét rázogatva bámult a háza helyén elterülő bombatölcsérre. 
Megpróbáltam feltápászkodni, de csak másodikra sikerült. Sűrű köd gomolygott az utcák felett: riadt baromfiak kotkodácsoltak, disznók visítottak, a fülem óriásit pattant, és egyszerre csak jól hallottam mindent. Harsány káromkodást, jajgatást, asszonyi sírást. 
Kiköptem egy jókora kavicsot a számból, és tánto-rogva futni kezdtem a bombatölcsér felé. Mielőtt egészen a szélére érhettem volna, kibukkant a pereme felett egy tépett, füsttel dekorált tollkorona, alatta Kígyó csodálkozó képe. 
-  Te is ejtőernyőst játszottál, Frank? 
Öt perc, és összejöttünk valamennyien. Ramon Diaz göndör haját simogatta sapkáját örökre magával ragadta a robbanás szele. 
-  Senores, azt hiszem, mégiscsak le kel! tartóztatnom magukat. Egy hulla Jósé atya parókiáján... 
-  Hol az a hulla? - kérdezte komor képpel Jack. Diaz meghökkent. 
-  No de tanúim vannak rá, senores...! 
Jack bevágta magát a kocsi kormánya mögé, és indított. A főrendőr a kocsira fogta a stukkerját. 
-  Ez nem járja, senores. Hullák és kísértetek kergetik egymást a falumban azóta, hogy ez a pasas idetolta a képét, valaki koporsókkal szórakozik a paplakban, aztán az egész a levegőbe repül. Ez végképp nem járja, senores! 
Kígyó elvigyorodott, és megcsipkedte az arcát. 
-  Gondoljon a skalpolásra, senor Diaz! 
-  És a kenderföldekre-mondtam én. 
-  És a fél tökére - mondta Jósé atya. - Hogy mit szólna Conchita, ha csak fél töke maradna... 
Kígyó még mindig vigyorogva újra csípett egyet az arcán. 
-  Gondolkozzék, ember! 
Vártam, hogy a tisztesség kedvéért utánunk lő, de nem tette. 
Állt, a kocsink után bámult, és elgondolkozva simogatta a nadrágja elejét. 
Túljártunk már a Rio Grandén, amikor Kígyó megszólalt. 
-  Jack, én nem is tudom... 
Jack érezhetett valamit Kígyó hangjában, mert lassított, és feléje fordult. 
-  Mi van? 
-  Megnéztem a felvételeket. 
-  Miket? 
-  Csináltam néhány felvételt a halottról. Ibanez-ről. 
Felkaptam a fejem. Olyasmi volt a hangjában, ami folytatást ígért. Ráadásul nem biztos, hogy jó folytatást. 
-  És? 
-  Polaroiddal csináltam. Most volt csak időm megnézni. 
Automatikusan a kezében csillogó fényképekre pillantottunk. Ilyen távolságból azonban nem látszott rajtuk semmi, még az akasztott sekrestyés sem. 
Jack lekormányozta az út mellé a kocsit, és leállította a motort. 
-  Mutasd! 
Igazán kíváncsi voltam, miért nem nekem mutatja a felvételeket. Miért Jacknak? Jack kezébe vette a képeket, aztán bólintott. 
-  Igen. Ez ő. Ibanez. 
Kígyó a kép közepére mutatott. 
-  Itt. A falon. 
Jósé válla felett a képre néztem. Sok néznivaló nemigen akadt rajta. Ibanez éppen olyan visszataszító volt, mint a valóságban, ha éppen nem vissza-taszítóbb. Az éles színek természetellenes sápadtságot varázsoltak az arcára. Közvetlenül mögötte, a fehér falon szürke felirat virított, khmer betűkkel. 
Villámgyorsan végigfutott rajta a szemem. S bár nem könnyű khmer betűs angol nyelvű szöveget olvasni, szinte azonnal sikerült. 
-  Jézusom! - nyögött fel Jack. - Jézusom! Washington Road 24. 
Csak ennyi volt a falra írva. Jack Lennox lakáscíme. 
Ahogy átléptük az államhatárt, az első újságosbódéhoz rohantunk. Jack a helyi lapot vette meg, én a megyeit. Átfutotta, aztán széles mozdulattal a szemétkosárba dobta. 
- Nincs benne. Ez annyit jelent, hogy Joan még nem értesítette a rendőrséget... Vagy előkerült Deb-by. Várjatok, telefonálnom kell! 
Jack eltűnt a nyilvános fülkék között, Kígyó a vécét vette célba, Jósé az autóban maradt. En magam kényelmesen elhelyezkedtem egy padon, és kinyitottam az újságot. 
Már az első cikktől majdnem szívrohamot kaptam. Óriási betűk hirdették az egyáltalán nem szívderítő fényképek alatt: Öreg vietnami prostituált halála Ki ölte meg Vu Kietet? A vietnami titkosszolgálat keze van a dologban?. 
Golyóvá gyúrtam az újságot dühömben. Aztán akkorát rúgtam bele, hogy ha egy elsőosztályú csapat játékosszerzője megpillantott volna, tuti, hogy előnyös szerződést ajánl. 
Berobogtam egy szabad fülkébe, és felcsengettem Denvert. 
-  Maga az, főnök? A fűszoknyás lányok... 
-  Hagyja az óhéber dumát, hadnagy! Mi a tetűt csináltak?  Nyomatékosan felhívtam a figyelmét, hogy mennyire fontos nekem az a nő. Erre maguk elpuskázzák...! 
-  Nem puskáztuk el - sóhajtotta kellő sértődött-seggel a hangjában. 
Megtöröltem a homlokom. 
-  Oké, Denver, nincs baj. Mondja el, mi történt! 
-  Hát, nem sok. Maga talán többet ki tud hozni belőle. Ahogy leadta a drótot, azonnal mozgósítottam a fiúkat. Lecövekeltek az öreglány kéglije előtt, de nem történt semmi. A fiúk türelmesek voltak, nem macerálták, pedig lehet, hogy azt kellett volna. Mindenesetre a fűszeresnek tűnt fel, hogy Vu... akárhogy is hívják, már két napja nem volt nála, pedig minden nap menetrendszerűen megérkezik néhány üveg sörért. A fűszeresnek feltűnt a kocsi a fiúkkal, kiszúrta őket, tudja, hogy van ez, uram. Semmilyen álcázás nem tökéletes. 
I 
-  Eeegen. Tovább? 
-  Kérdezte tőlük, hogy kit figyeinek, csak nem az öreglányt, mert ha igen, őt is érdekli, mi van vele. Két napja nem jelentkezeti a sörökért, amikért jelentkezni szokott. A fiúk beijedtek, és felrohantak az emeletre. Betörték az öreglány ajtaját, és... megtalálták. 
-  A keserves Istenit! 
-  Sajna, holtan. De hiszen ezt ön is tudja, uram, hiszen benne van az újságokban. 
-  Igen. Benne. Tovább! 
-  Fel volt akasztva. 
-  Hova akasztották? 
-  Az ablakra. 
-  Hova? 
-  Az ablakkiiincsre. Levágtak a fürdőszobából egy szárítókötelet, vagy mi a túrót, és azzal akasztották fel. 
-  Maga látta? 
-  Nem, uram. Hiszen tudja, hogy nem a mi körzetünk. így is majd lesz egy kis gond a fiúkkal. Az ottani zsaruk már suttognak, hogy mi a fenét kerestünk a háza előtt, és milyen jogon törtünk be a kéglijébe. Tényleg, főnök, milyen jogon? 
-  Oké,  Denver, figyeljen! Hívja fel Carrington felügyelőt, és mondja meg neki, hogy tőlem kapták a parancsot. Azt is mondja meg neki, hogy néhány nap múlva felkeresem, és mindent megmagyarázok. 
-  Főnök... 
Kelletlenül csengett a hangja. Szó ami szó, én sem voltam virágvasárnapi hangulatban. 
-  Mi van még? 
-  Főnök, én nem tudom, mire megy ki a játék, de... szóval... 
-  Nyögje már ki, Denver! 
-  Nagyon csúnyán bántak azzal az öregasz-szonnyal. 
Elsápadtam. Ettől féltem a legjobban. 
-  Mondja! 
-  Nézze, főnök, nern az én dolgom, és nincs is jogom kíváncsiskodni, de nem fér a fejembe, mit akarhattak attól a szerencsétlen, vén némbertő!. Utánanéztem   az  aktáinak.   Világéletében  ordas kurva volt, különben nem volt balhéja.  Egy kis verekedés, közszemérem elleni vétség, furulya a parkban, néha egy kis narkó, de csak módjával. 
-  ismerem, Denver. J ó I ismerem. 
-  Akkor talán maga tudja, hogy mit akarhattak tőle. Pénze nemigen volt, pár dollár, vagy harminc, de azt ott is hagyták. Meg sem erőszakolták, különben is, egy hetvenéves kurvát? Az a gyanúm, hogy az az asszony tudott valamit. Ezért aztán... hát tudja főnök, ahogy a fiúk elmesélték... 
Nekidőltem a fülke falának. Ömlött a hátamról a víz. 
-  Folytassa - suttogtam rekedten. 
-  A gestapo katolikus legényegylet ahhoz képest, ahogy ezek bántak vele. Kivágták a nyelvét, kötőtűt, vagy mi a túrót szúrtak a mellébe, fogpiszkálót nyomtak a körmei alá. Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy meg akartak tudni valamit tőle... Nincs valami tippje, főnök? 
Néhány másodpercig a nyálamat és a véremet nyeltem, mert kínomban a számba haraptam. Nem tudom, volt-e valami elképzelése, hogy mi megy végbe bennem, de ő is hallgatott. 
Rövid idő múlva erőt vettem magamon, és folytattam. 
-  Mit találtak még a szobájában? 
-  Rajta kívül semmit. Azaz, például a fogpiszkáló-kat a körme alatt, ha erre gondol. 
-  Nem erre gondolok. Nincs valami felirat a falon? 
-  A falon? - hökkent meg. - Hogyhogy a falon? 
-  Azt kérdeztem, nincs-e valami felirat a falán? -ordítottam rémülten, mert éreztem, hogy a tarkóm táján megszaporodnak a szúrások. Dobhártyámon apró rezzenések futottak végig: mintha koporsófedélre hulló göröngyök hangját hallottam volna. 
-  Itt vannak előttem a felvételek - mondta némi hallgatás után. - Nincs a falon semmi. Gondolom, a falvédő szövege nem érdekli? 
-  Figyeljen, Denver... Mi van Hong-Konggal? 
-  Hát, az érdekes, főnök. Már éppen mondani akartam... Csan szerint, illetve az informátorai szerint, az a kagylócég itt, Dallasban van bejegyezve. Csan szerint azért csinálták, hogy nehezebb legyen... 
Jack elkeseredett képpel tépte fel a fülkém ajtaját. 
-  Bocs, Franky, indulnunk kellene! Megvárjalak a... Denver dörzsölt volt, mint egy folyami kavics. A 
diszkrét bugásból hallottam, hogy letette a kagylót. 
-  Már befejeztem - mondtam, és kiléptem mellé. - Van valami fejlemény? 
Megrázta a fejét, miközben könnyek csillogtak szép, kék, skandináv szemében. 
-  Nincs, Franky... elvitték valahová. 
-  A rendőrség? 
-  Joan még nem szólt senkinek. Van egy ismerősünk, de az szabadságon van Hawaiiban. Benned bízunk, Franky! 
-  Oké - mondtam. - Akkor rajta, Jack, mint a régi szép időkben! 
Kilencszer írtak fel bennünket gyorshajtásért Daliásig. 
Joan Lennox szép volt, mint egy római istennő. Nem véletlenül mondom ezt a hasonlatot, hiszen szépségén kívül testi felépítése is a római korban készült női szobrokra emlékeztetett. Magas volt, méltóságteljes, ezenkívül bővében volt mindennek, amivei a szobrászok el szokták látni szobraikat. 
Ami a leikét illeti, ugyancsak túltelített lehetett a bánattól és a kétségbeeséstől. Jól fékezte mindegyre előbukkanni akaró hisztériáját: éppencsak meg-megremegett a keze, amikor az elmúlt két nap eseményeit ecsetelte. 
-  Megmutatná a lány fényképét, Joan? - kérdeztem, miután engedélyt kaptam rá, hogy keresztnevén szólíthassam. 
Némi problémát okozott, hogy csak nehezen találtunk róla képet. Nem csodálkoztam rajta, hiszen a magafajták nemigen szokták cselédlányaikat fotóz-tatgatni. 
A lány - Cecília Andrews - semmilyen sem volt. Olyan, amilyenből tizenhárom tesz ki egy tucatot. Szőke, közönyös, sértett, hogy a társadalmi ranglétrának csak a legalsó fokára sikerült fellépnie, és még ott is szédül a magasságtól. Éppen olyan volt, aki néhány száz dollárért gondolkodás nélkül veszi a cókmókját, és lelép attól a háztól, ahol három hosszú évig a vécét sikálta. 
További pár dollárért még át is köp a válla felett. 
Nagyon el tudtam képzelni, hogy Cecilia Andrewst megfizette valaki... 
-  Láthatnám a szobáját? 
Felmentünk és megnéztük. A többiek a küszöbön maradtak, míg körülforogtam a szobának nevezett 
egérlyukban. A Lennox-csaSád nem bálteremben szállásolta el az alkalmazottait, nem is vitás. 
-  Takarított itt azóta valaki? 
Naná, hogy takarított. És naná, hogy a szemetet beöntötte a kukába. A kukát elvitték a szemetesek -a kör bezárult. 
-  A kambodzsai lány szobája? 
Óriási szerencsém volt, hogy a lányt nem Andrews kisasszony szobájában helyezték el. Még nagyobb szerencsém, hogy Joan nem engedte kitakarítani az ő egérlyukát. 
Megkértem Jósét, vaiami ürüggyel tartson távol mindenkit, és intettem Kígyónak, hogy hozza magával a polaroid gépet. Rövid habozás után Joant is megkértem, hogy tartson velünk. 
Megálltunk az ajtó előtt, de nem nyitottam be. 
-  Milyen volt az a lány, Joan? 
-  Ázsiai, Frank. Azt mondta, hogy Kambodzsából menekült. Én eddig... úgy tudtam, hogy az ázsiai lányok... nagyon megbízhatóak. 
-  Volt valami jellegzetessége? 
-  Mire gondol, Frank? 
-  Nem is tudom. Nem volt rajta... mondjuk sebhely... nem bicegett-e, mit tudom en? Valami ilyesmi? 
Könnyek csillogtak a szemében, miközben megragadta a kezem. 
-  Mit gondol, Frank... él még Debby? Én úgy hallottam, hogy a keleti emberek... néha kegyetlenek. Nagyon kegyetlenek. 
A falnak dőlt, és sírva fakadt. Meg akartam simogatni a haját, de mielőtt hozzáértem volna, visszakaptam a kezem. 
-  Nyugodjon meg, Joan. Az ázsiai ember nagyon szereti a gyerekeket. Ha valóban ők vitték el, egészén biztos, hogy váltságdíjat akarnak érte. Nem lesz a kislánynak bántódása. Biztos lehet benne! 
-  Akkor... miért nem jelentkeznek? 
Nem válaszoltam a kérdésére. Hiszen magam sem igen hittem abban, amit mondhattam volna. Akkor meg minek? 
-  Szép volt, nagyon szép. És gyönyörű volt a szeme... Csodaszép. És puha, selymes a hangja. Debby azonnal  beleszeretett.  És olyan   szörnyen fiatal volt. Kicsi, törékeny, gyönyörű... Tudja, amikor jobban megnéztem, arra gondoltam, hogy ez a lány még a porszívót sem tudja felemelni. Csakhogy akkor már késő volt. Megtetszett és... - újra sírni kezdett. 
-  És az... anyja? 
-   Nem tudom, Frank. Jóformán meg sem néztem. Őszintén szólva nem is igen volt kedvemre a látogatása. Igaz, hogy Nyu LaJ megkért, néha-néha hadd jöjjön el az édesanyja, bele is egyeztem, de nem gondoltam volna, hogy már a második napon... 
-  Öreg volt? 
-  Nagyon öreg. Nem tudom megmondanál, hogy ezek az ázsiaiak hány évesek, hiszen... olyan egyformák. Vagy túl fiatalnak vagy túl idősnek látszanak. Ő túl öreg volt. És olyan, nem is tudom... visszataszító volt azzal a furcsa fekete fogával. Mintha egy rajzfilmből bújt volna elő. Óriási volt a kontraszt kettejük között. Várjon csak... Frank! 
-  Kérem? 
-  Annak a lánynak... Nyu Lajnak... volt egy lilás anyajegy a szája szegletében. Igen, egy egészen kicsike. Jézusom, ml van magával? Rosszul van? 
Megállás nélkül hullottak rám a göröngyök... Távolban lövések csattantak. Vaiaki ordított, és hatalmasat puffant a koporsófedéL. 
Iszonyú erővei próbáltam meg úrrá lenni magamon. A fegyverropogás elhallgatott, de a göröngyök puffanása nem veszett a semmibe. Mintha figyelmeztetni akart volna valamire... 
Behunytam a szemem, és megmasszíroztam a tarkóm. Egy holdas estére gondoltam, amikor először csókoltam meg Nyu Lajt... Akkor tettem valami tréfás megjegyzést az ajka szélén leselkedő anyajegyre. Olyasmit, hogy az akkor is figyel, ha ő lehunyja mindkét szemét. 
-  Nyu Lajt elhamvasztottak - mondtam. - Láttam, amikor a koporsó becsúszott a kemencébe... 
Megragadta a karom, és térdre esett. 
-  Mit beszél? 
Óriási nyilailást éreztem a tarkómban. Hóna alá nyúltam, és felemeltem. 
-  Bocsánat... egy másik ügyre gondoltam. Összetévesztettem... a neveket... 
Legszívesebben üvöltöttem volna az agyamat tépő fájdalomtól. 
Szinte úgy estem előre egészen a kilincsig. Lenyomtam, és bebortorkáltam a szobába. 
Kígyó aggódva figyelt, de hamarosan rendbe jöttem. Talán a rutinszerű rendőrmunka segített a regenerálódásban. 
Semmi olyasmit nem láttam odabent, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Bevetett ágy, néhány jellegtelen apróság. A kambodzsai lány egész ruhatára belefért volna egy nagyobb bevásárlószatyorba. Mindene, még a pipereeszközei is egészen újak voltak. Biztos voltam benne, hogy röviddel ideérke-zése előtt vásárolta valamelvk áruházban. 
- Köszönöm, Joan - mondtam. - Menjen csak vissza Jackhezl Mondja meg neki, hogy jelentse be az eltűnést! 114 
-  Nem lesz belőle baj... Frank? 
-  Tegye csak, amit mondtam. Az is előfordulhat, hogy könnyebb baleset érte őket. Telefonálják végig a kórházakat. 
-  Már megtettem, Frank! 
-  Csinálja csak meg még egyszer. Előfordulhat, hogy téves információt kapott. Az ápolónők sem tévedhetetlenek. 
Szánalmas volt, ahogy leléptettem a térképről. Nem tudom, végül is felfogta-e, hogy egyedül akarok maradni Kígyóval, de egyáltalán nem izgatott a dolog. 
-  Látod? - kérdezte Kígyó. 
-  Persze, hogy látom. Csinálj róla néhány képet... Közvetlenül a lány ágya felett khmer betűkkel írt 
sorok húzódtak, szürke krétával felrajzolva. Kígyó megállt az ajtóban, és csattogtatni kezdte a polaroid-ját. 
-  El tudod olvasni? 
Nem kellett megerőltetnem magam. Oxford Street 13. Második emelet. Közeledik az utolsó felvonás. 
-  Mi az ördög ez? - hökkent meg Kígyó. - Ismét egy cím? Kíváncsi lennék, hova az ördögbe küld bennünket? 
-  Hozzám - mondtam nyugodtan, és felvettem a földről, közvetlenül az ágy lába mellől egy feketére színeződött, bételfestette emberi fogat. - Az az é n címem, ugyanis... 
Kerékpárláncok, tolószék 
lA J Kígyó elgondolkozva a falhoz dőlt merev tekintette! bámulta a feliratot. Egyszerre csak előrehajolt, és kinyújtotta a mutatóujját. 
-- Franky,.. ott van még valami! 
Rossz szögben álltam, szemben az ablakon beszűrődő fénnyel, ezért megfordultam, és kerestem magamnak egy árnyékos helyet. Akárhogyan is erőltettem azonban a szemem, nem tudtam semmi egyebet felfedezni a feliraton kívül. 
-  Hol? 
-  Közvetlenül alatta. Valami mással rajzolták oda, nem szürke krétával. Ha egyáltalán a mi... emberünk 
rajzolta oda. 
Kígyó mellé léptem, és odanéztem, ahova mutatott. Néhány centiméterrel a legalsó sor alatt furcsa rajz csillogott, ahogy a napfény ráesett a falra. 
-  Mi az ördög lehet ez? 
Óvatosan végighúztam a kezem a falon, megszagoltam az ujjam: kellemesen fűszeres illatot éreztem. 
-  Talán ajakrúzs - mondta Kígyó. - Színtelen 
ajakrúzs. 
Visszamentem a szemközti falhoz, és mégegy-szer szemügyre vettem az ábrát. Olyasféle rajz volt, amilyen piktogrammal a mozgássérülteket ábrázolják. 
-  Talán tolókocsi - mondtam. 
-  Ezt is ő, vagy ő k rajzolták a falra? 
-  Jó volna tudni - sóhajtottam. - Az sem világos, hogy a feliratot miért krétával írták, ezt az akármit pedig miért ajakrúzzsai... 
Módszeresen végigtúrtuk a lakást. Már éppen takarodót akartam fújni, amikor Kígyó, aki a szőnyegek alját vizsgálgatta, fojtott hangon felkiáltott: 
-  Ezt figyeld, Frank! 
Két fényképet tartott a kezében. Cakkos szélű, 6x8-as képeket, amilyeneket annak idején Phnom-Penhben készítettek. 
Az első képen nem volt ember. Csak néhány magasra nőtt, karcsú pálmafa, hosszú, a képen láthatatlan széltől földig hajló bambuszok, és... a folyó. A valaha annyira kedves, később ezerszer elátkozott folyó: a Tonleszap. 
Megfordítottam: nem volt a hátán semmi. Még a fényképész pecsétje, vagy az előhívó cégjelzése is hiányzott róía. 
A másik kép homályos szobabelsőt ábrázolt, halvány fénykörőkkel, s csak hosszas vizsgálódás után tudtam kivenni, hogy a fénykorok gyertyák, amelyek a koporsók lábánál égnek. Négy hatalmas fekete koporsó uralta a mező közepét, és egy hatalmas, sötét árnyék, amely kiterjesztett szárnyú madárként terpeszkedett a gyásziádák felett. 
Kígyó megrázta a fejét. Éreztem, hogy egész teste remeg a felindulástól. 
-  Mi ez, Franky? 
Három koporsóban feküdt valaki, de hogy ki, lehetetlen volt kivenni. A negyedik koporsó azonban üres volt. 
-  Te... érted ezt, Franky? 
Az volt az érzésem, hogy kezdem érteni. 
I 
I 
Amikor leértünk a földszintre, Joan még telefonált. Jack ketrecbe zárt oroszlánként ügetett le-fel a szobában whiskyspohara érintetlenül állt egy komódon. Jósé a kétségbeesett Joant figyelte, és időről időre beiekortyoit az italába. 
-  Találtatok valamit? - kérdezte, amikor lezötyög-tünk a lépcsőn. 
-  Ühüm. 
Joan mondott még néhány szót, aztán letette a 
kagylót. 
-  Nincsenek - mondta, és leroskadt egy karosszékbe. - Egyetlen kórházban sincsenek, és a rendőrség sem tud róluk. 
-  Bejelentette az eltűnésüket, Joan? 
-  Éppen az előbb. Valami Tomowsky, vagy hasonló nevű őrmester jelentkezett. Rövid idő múlva itt lesznek... 
Jack felkapta a fejét. 
-  Találtatok valamit? Szótlanul bólintottam. Megmerevedett, mintha áramütés érte volna. 
-  Mit? 
-  Az ágy felett van egy felirat... 
A lépcső felé ugrott, hogy felrohanjon az emeletre, de még idejében meggondolta magát. 
-  Elolvastad? 
-  El. 
-  Mi... van benne? Széttártam a karom. 
-  ismét egy cím. 
-  Kié? 
-  Az enyém, Jack. Üveges tekintettel meredt rám. 
-  A t e címed? Jézusom, mit akar ez jelenteni? Khmer betűkkel? 
-  Mint Jósé falán. 
-  Más? 
-  Hát... őszintén szólva nem tudom, hogy hozzátartozik-e vagy sem. A felirat alatt egy olyasféle rajz látható, amilyen a testi fogyatékosok piktogramja. Egy tolókocsi. Fogalmam sincs róla, mit jelenthet, Jack. Van valami elképzelésed? 
-  Mi az ördög lenne? El sem tudom gondolni, miért rajzolhat valaki a házam falára tolókocsit. 
-  A szöveget szürke krétával írták a falra, a piktogramot pedig, Kígyó szerint, színtelen ajakrúzs-zsal. 
Jósé eltátotta a száját, és szinte kétségbeesetten nézett rám. 
-  Mivel? 
Éreztem a hangján, hogy megijedt. Mintha valami szörnyűséget mondtam volna. 
-  Színtelen ajakrúzzsal - ismételtem engedelmesen. - Emlékeztet valamire? 
Elkomorult az arca, és megcsóválta a fejét. 
-  Hát... én nem is tudom, Jack. De azon az éjszakán, amikor Harwey elindult a városba, a betongerendákért, kisétáltam Nyu Lajjal és két kisgyerekkel a folyópartra. A Tonleszap partjára. Ott ajándékoztam Nyu Lajnak egy színtelen ajakrúzst. Azért hoztam magammal néhányat, mert a melegben könnyen kicserepesedik a szám. Nyu Laj boldog volt, mindjárt ki is próbálta, és a gyerekek orra hegyét is megkente vele. Hát... ez az ajakrúzs története,   Frank.   Gondolod,   hogy   van   valami köze...? 
Biztos voltam benne, hogy van. 
Jack a levegőbe meredt, Kígyó idegesen igazgatta megviselt tollkoronáját. Látszott rajta, szeretne már kívül lenni a házon. 
-  Mit találtatok még? 
Kinyitottam a tenyerem, és megmutattam a fogat. Joan előrehajolt. 
-  Mi ez? 
-  Annak az öregasszonynak a foga. Az egyetlen, 
fekete foga... 
Ha el nem ugrok, lehány. Öklendezett, rázkódott a válla, térdreesett a szőnyegen. Kígyó és Jack odaug  róttak hozzá, feltámogatták. Jack ordítására berohant két fehérköíényes lány, és segítettek kivinni. 
-  Talán nem kellett volna, Franky - mondta szem-rehányóan Jósé. 
Jack az összeesés határán állt. Arcáról patakokban ömlött az izzadság, keze remegett, ahogy cigarettára gyújtott. 
-  A lányok lefektetik - mondta, és inkább kiokád-ta, mint kifújta a füstöt. - Felhívják Lionel doktort. Egészen kivan szegénykém. Mi ez a fog, Frank? 
-  Én is szeretném tudni. 
-  Gondolod, hogy van valami jelentése? 
-  Attól félek, Jack, hogy itt mindennek megvan a maga jelentése. Ezeknek is! 
Orra alá dugtam a fényképeket. Remegő kézzel elnyomta félig szívott cigarettáját, és lehajította a fotókat az asztalra. 
-  Bocsássatok meg, fiúk, de nem tudok koncentrálni. Elhiszem, hogy Harwey él, hogy Nyu Laj feltámadt, mindent elhiszek, mégsem mehetek tovább veletek, fiúk! Elvégre is elrabolták a lányomat, a feleségem beleőrül, nem mehetek fantomokat kergetni. Még akkor sem, ha azok a fantomok elevenek. Megtettem, amit tudtam, ha nincs ez a rohadt ügy, veletek maradtam volna végig, de most... 
ígyJósé a vállára tette a kezét. 
-  Jól van, Jack. Ne csinálj problémát belőle! Inkább  azt  mondd   meg,  segíthetünk-e  valamiben. 
Felemelte a fejét, és rámnézett. 
-  Frank... te zsaru vagy... Értettem, mit akar mondani. 
Leültem vele szemben, és igyekeztem nagyon világosan beszélni. 
-  Tudom, Jack, hogy mit érzel. Legszívesebben azonnal elindulnék az első nyomon, hogy megtaláljam Debbyt, de... ez nem az én területem. Ha magánnyomozásba kezdenék, délutánra már egy zárka lakója lennék, a főnököm visszarendelne, talán még ki is zárnának a testületből. De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy semmivel sem vinne közelebb a lányod kiszabadításához. Ezek belső, zsaruproblémák, Jack. Nem léphetem át a körzetem határát, csak állami engedéllyel. 
-  Ha kell, megszerzem, Frank! 
-  Rosszul tennéd, Jack. Nemigen ismerem iít a terepet. És ha még meg is találnám Debbyt, tárgyalni kellene velük, esetleg a bankokkal, mindenképpen értesíteni a rendőrséget... azt tanácsolom, hogy bízd magad az itteniekre. Joan azt mondta, rövidesen megérkeznek. 
-  Este? 
-  Nem tudom, Jack. 
-  Ha Debby előkerül, én... én ismét... újra... Megszorítottam a kezét, es megveregettem a 
vállát. 
- Tudom, Jack, és kösz. 
- Ti... hova... mentek? 
-  Haza. Hozzám. Hiszen a felirat a falon haza hív! Végig a nyugati autópályán... 
-  Vigyázz, Frank... tudod, a paplakban is, ha csak egy kicsit is korábban robban a bomba... 
-  Vigyázok, Jack. És telefonálok. Te is vigyázz magadra! 
Kocsit béreltünk, és felpörgettük magunkat a nyugati autópályára. Jósé vezetett, Kígyó kinyújtotta a lábát, és levette a tollkoronáját. Hagyta, hadd játsszék a szél göndör hajával. 
-  Mi lesz most, Frank? 
-  Semmi sem változott - mondtam. - Csak Jack kiesett a játékból. Egyelőre. 
-  Nem kellett volna inkább mellette maradnunk? 
-  Csak hogy több baja legyen? Mit gondoltok, mit csináltak volna a helyi zsaruk, ha lépten-nyomon belebotlanak egy szomszéd állambeli fogdmegbe, aki ráadásul Hawaiiban kellene, hogy legyen, fű-szoknyás csajok között egy indián főnökbe, aki alaposan gyanúsítható négy személy ellen elkövetett gyilkossággal valamint egy katolikus papba, akinek szintén ott van a maga vaja a fején. Nem, fiúk, nekünk a magunk útján kell mennünk. 
Láttam, nem győztem meg őket. Keménynek, önfejűnek és bosszúszomjasnak láttak, aki makacsul, már-már monomániásan tör a célja felé. 
Kígyó törte meg a hosszú, terméketlen csendet. 
-  Lehet, hogy Nyu Laj él, Frank? 
-  Nem él - mondtam. - Nekem elhiheted. 
-  Miért vagy olyan biztos benne? 
-  Mert amikor megtudtam, mi történt, azonnal odarohantam. Láttam a holttestét. Nyu Laj volt. És halott volt... 
Éles szúrást éreztem a tarkómon. Mintha babszemek ugráltak volna a dobhártyámon. Szemem káp-rázott tótágast álltak az útmenti fák. 
-  Egészen biztos vagy benne, Frank? Felemeltem a kezem, és az ülés támlájára tettem. 
Nehéz volt, mintha ólombilincseket raktak volna rám. 
-  Nyu Laj meghalt. Elmentem a hullaházba, és megnéztem. Már három napja halott volt. Ott voltam akkor is, amikor elhamvasztottak. Előttem szegezték le a koporsó fedelét. Rátették a szalagra, és a koporsót elnyelte a kemence. Nem cserélték ki senkivel, Dan, ha erre gondolsz... 
-  Akkor... mi ez az egész, Frank? Ki az a lány, aki Nyu Lajként mutatkozott be Joan Lennoxnál, miért rabolták el Debbyt... és egyáltalán mit akarnak tőlünk? Miért akarták felrobbantani Jósét? Miért ölték meg Ibanezt, a sekrestyést... Miért, miért, miért? 
-  Talán hamarosan választ kapunk a kérdéseidre, Dan. 
-  Mikor, hol, Franky? 
-  Talán nálam - mondtam, és behunytam a szemem, mintha aludni próbálnék. - Hiszen oda hívnak bennünket... 
Mintha valóban elszundítottam volna. Olyan élesen jelentek meg előttem a múlt képei, mintha álmodtam volna őket. Öt fiatalember állt a légikikötőben, hátizsákkal a vállán, hogy az ENSz segélyszervezetének megbízásából Kambodzsába repüljön. Lon Nol tábornok csak néhány napja menekült el Kambodzsából, utóda, Norodom Szihanuk az ENSz-hez fordult, hogy küldjön szakértőket az évszázados elmaradottság és a hosszú polgárháború következményeinek felszámolására. 
Két évvel azelőtt szereltem Se a tengerészgyalogságtól, elvégeztem a rendőrakadémiát, majd az ENSZ egyik szakosított szervezetének a tagja lettem. Az volt a feladatom, hogy azokban az országokban, ahol kérték, megszervezzem a rendőri munkát, embereket toborozzak, s volt partizánokból, ellenállókból, önkéntes rendfenntartó alakulatokat szervezzek. 
Tele voltam hittel és illúzióval. Azt hittem, csak rajiam múlik, hogy Lon No! és a kábítószer-tábornokok uralma után, Szihanuk herceg vezetésévei demokratikus, szabad Kambodzsa jöjjön létre. Nem sejtettem, honnan is sejthettem volna, hogy azokban az órákban, amikor gépünk Kambodzsa felé száll, a kormányelnöki posztot Khieu Shampan foglalja el, a későbbi népirtások egyik kiagyalója... 
Phnom Penhből mind az ötünket egy távoli kisvárosba irányítottak a Tonleszap folyó partjára. Az volt a feladatunk, hogy míntavárost hozzunk létre kikísérletezzük egy későbbi, egész Kambodzsát átfogó közigazgatási reform lehetőségeit. Én a polgárőrséget, majd a rendőrséget szerveztem, Dániel Webster, az indián származású professzor a közoktatást, Jack Lennox, aki már korábban is járt az országban, a bankrendszeri, és a postaszolgálatot, Jósé Hurtado a mezőgazdaságot... Az ötödik, akinek a nevét nem akarom kimondani, az újjáépítésért volt felelős. Úgy számítottuk, három évet töltünk az országban. Két évig nem isvolt baj, a harmadikban azonban egyre furcsább hírek érkeztek Phnom Penhből és a falvakból egyaránt. Hogy a vörös khmerek, Khieu Shampan és Pol Pot felszabadító katonái önkényes-kednek, gyilkosságokról suttogtak, kínzásokról, egy menekülő katolikus pap rémületes dolgokról beszélt munkatáborokról, ahol naponta lőnek agyon százakat, orvosokról, akiket árokásásra kényszerítenek, zongoraművészekről, akiknek eltörik az ujját, s arról, hogy a magukat vörös khmereknek nevező banditák válogatás nélkül gyilkolják a parasztokat, de legfőképpen az értelmiséget. 
Nem tudtuk, mit higgyünk, és mit gondoljunk. Hamarosan megszakadt a kapcsolatunk Phnom Penhnel aki az erdőbe merészkedett, eltűnt, az emberek elhallgattak: mindenkit feneketlen rémület kerített hatalmába. Kétségbeesett felhívásainkra nem jött válasz, ezért elhatároztuk, hogy saját sza-kállunkra megszervezzük a város védelmét. C co-dákat rejtettünk el, újjáépítettük a forradalmi háború alatt megrongálódott barlangrendszereket, élelmiszerkészleteket halmoztunk fel, megszerveztük a figyelőszolgálatot. Légy nem repülhetett be a városba anélkül, hogy az elrejtett készülékek ne jelezték volna. Csupán egyetlen kiskapu maradt szabadon, ennek a helyét csak mi ismertük, öten. Arra-az esetre építettük, ha mégis menekülni kellene... 
Azon az elátkozott napon ezen a kiskapun sétáltak be a vörös khmerek a városba. Véletlenről szó sem lehetett, hiszen hatástalanítaniuk kellett egy aknazárat, amelynek a kulcsát   csak   mi   ismertük. 
Mi öten. 
Négyen benn voltunk az egérfogóban, az ötödik kívül. 
Azért ért bennünket a vörös khmerek támadása olyan váratlanul, mert nem szóltak a jelzőcsengők, nem robbantak aknák, úgy jöttek, mint az árnyak, mint akik tisztában vannak egész védelmi rendszerünkkel. 
Valami csattant a fülem mellett. 
A nap lenyugodni készült sugarai lilára festették az eget. Amikor kinyitottam a szemem, éppen egy motorkerékpár száguldott el mellettünk. 
- A kurva anyád! - kiáltotta Jósé, miközben éreztem, hogy a gázra tapos. 
Ismét hallottam a csattanást: a fejem melletti üvegen repedés futott végig. Néhány szilánk az ölembe esett. Most egy másik motor zúgott el mellettünk nyergében bőrzekés fickóval. 
Villámgyorsan kirántottam a revolveremet, és lőttem. Fájdalmas ordítást hallottam, a motor elmaradt mögöttünk. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor egy kerékpárlánc repült be az ablakon, és Jósé nyakára fonódott. Jósé eleresztette a kormányt, és két kézzel próbálta letépni a láncot a nyakáról. Kígyó kétségbeesetten kapott a volán felé, de nem tudta elérni. 
Éreztem, hogy a kocsi megperdül, és elindul felfelé a levegőbe. 
Aztán valami megütötte a fejemet, és feneketlen sötétség hullt rám. 
Amikor felébredtem, a hasamon feküdtem egy rothadó fűvel kitömött matracon. Éreztem a matractöltelék savanyú, gyomrotkavaró bűzét: a meglazult fémrugók a hasamba nyomódtak. 
Fejem lüktetett, mintha whiskyvel cifrázott éjszaka után ébredtem volna. 
Már a matrac tetején ültem, amikor rádöbbentem, hogy éppen olyan sötét van idebenn, mint egy lezárt koporsó belsejében. Mélyeket lélegezve vártam, hogy beleszúrjon a tarkómba a múlt kése, de csodálatosképpen nem szúrt bele. Sőt, a babszemek sem dörömböltek a dobhártyámon. 
Ha már ültem, megpróbáltam felállni. Ez is ment. Valahonnan a padló környékéről vékony, halvány 
fénycsík szűrődött feiém. Kinyújtottam a lábam, hogy odaóvatoskodjak hozzá, de belebotlottam valakibe. 
-  Nem tudsz vigyázni? - suttogta egy sejtelmes női hang. -Várj... Felgyújtom a villanyt. 
Halvány, sápadt fény öntötte el a szobát, ha a jókora hodályt egyáltalán szobának iehet nevezni. Alighanem raktárhelyiség lehetett létezésének hajnalán, mára azonban már csak egy lepusztult, omladozó romhalmaz maradt belőle. A cementpadló, amelyen az egymás mellé fektetett két rothadó matrac hevert, akkora folytonossági hiányokkal büszkélkedett, hogy csak Isten kegyelme és a saját óvatosságom mentett meg a nyaktöréstől. 
A mennyezeten, jó három méter magasságban két, dróthálóval védett lámpa ontotta mind a negyven wattját - ha összeadjuk a kettő teljesítményét. 
A legfigyelemreméltóbb azonban az a jelenség volt, aki felhúzott térdekkel matraca közepén ült, és mosolyogva figyelte minden mozdulatomat. 
-  Akarsz egy cigarettát? 
Előkotort egy csomaggal elegáns bőrruhája alól, és tüzet adott. Ő maga nem gyújtott rá. Félrehajtotta a fejét: úgy figyelte minden mozdulatomat. 
Kifújtam a füstöt, és szembenéztem vele. 
-  Hol vannak a társaim? 
Nézett rám mereven, és hosszú, hegyes nyelvével megnyalogatta a szája szélét. 
-  Egyelőre még élnek. Egy ketrecben ülnek odakint. 
-  És? 
-  Nem látok a jövőbe. 
Úgy hangzott, mint aki nagyon is belelát. A villany megrebbent felettünk. Zöld, mandulavágású szeme felém villant. 
-  Kicsodák maguk?-kérdeztem. 
-  Nem mindegy az neked? Mondjuk, hogy a Halál Angyalai. 
Nem tetszett igazán a dolog. Annál is inkább, mert tudtam, hogy a Halál Angyalai nemigen foglalkoznak emberrablássá!. 
-  Mit akar tőlem? - kérdeztem, és elpöccintettem a cigarettát. 
Ismét megnyalta a száját. 
-  Megvigasztalni. 
-  Kösz. Azt hiszem, akkor vigasztalódnék meg leginkább, ha kikerülnék innen. 
Kidül lesztette a mellét - nem is nagyon kellett düllesztgetnie -, és nekinyomottvele a falnak. 
-  Nem úgy gondoltam - mondta, és kinyújtotta a kezét. Éles körmeivei végigkaristolta az arcom. -Már akkor kiszúrtalak, amikor idehoztak. Ha ilyesféle fickókat látok, mint te, kiborulok tőle. Azt akarom, hogy mielőtt kikészítenek, legyen egy kis örömöd. Vetkőzz, vagy letépem rólad a ruhát! 
Gőzöm sem volt róla, mennyi a komoly a dologban, és mennyi az átverés. A szeméből már nem tudtam kiolvasni semmit. Ragyogott, mint zöld drágakő, de nem volt benne emberi érzelem. Mintha egy gépember szemébe néztem volna. 
Hogy jó példával járjon elől, elkezdte bontogatni a ruháit. Előbb a bőröket vetette le, aztán kilépett a csizmájából, legvégül nem maradt más rajta, csak egy széles öv, egy bakelitnyelű revolverre! és egy késsel. 
Kinyújtotta felém a karját. 
-  Gyere, mert megöllek! 
A következő pillanatban rárántott az ágyra, a hasamra ült, és megmarkolta a torkom. 
-  Azt csinálod, amit nyöszörgők, világos? 
A matrac a!ól kihúzott néhány takarót, és ránk borította. Átkarolta derekam a lábával, kezével eligazgatta a takarókat. 
A testéből kiáradó illat a régmúlt éveket juttatta eszembe. Mintha megmozdult volna bennem valami. Valami, amiről már hosszú ideje azt hittem, hogy halott. 
Alighogy elborított bennünket a sötétség, enyhült a szorítása a derekamon. 
-  Nyugi! - suttogta. - Ne fickándozz, kispajtás! Kukucskálók vannak a falon... Itt a takarók alatt biztonságban vagyunk. 
Nemigen ficánkoltam mit tagadjam, nem volt kellemetlen a póz. 
Néhány apróság azért megfordult a fejemben. Az első mindjárt a szaga volt. Nem vagyok illatszakértő, de azt kapásból meg tudtam állapítani, hogy az a kölni, amit magára locsolt, nem ötdolláros szagosvíz, amilyet utcasarkokon árulnak a munkanélküli, porto-rikói srácok. Bőre sima és ápolt volt, mint aki naponta fürdik, és krémekkel puhítja magát. Körmei rövidek és fényesek - egyszóval a nő nem hasonlított egy szokásos, bandabeli csajhoz. Mint ahogy a beszéde sem. Nem éreztem rajta oxfordi vagy cambridgei dialektust, de az amerikai külvárosok szlengjét sem. 
A leselkedőktől lehet, hogy biztonságban voltam, tőle azonban egyáltalán nem. 
-  Valami baj van? - kérdezte, és kicsit elhúzódott tőlem. - Mi az ábra? 
Nem tudom, miért voltam őszinte hozzá. Talán azért, mert egyetlen takaró alatt nemigen lehet hazudni egy olyan bombázónak, mint ő. 
-  Kijöttem a gyakorlatból - mondtam. 
-  Mi történt veled? Beteg vagy? 
-  Lehetséges - mondtam, és még távolabb húzódtam volna, ha enged. - Volt egyszer valakim... 
-  Nagyon bele voltál esve? 
-  Úgy is lehet mondani. 
-  Mi lett vele? 
-  Meghalt. 
-  Pech. Valami baleset? 
-  Beleesett egy tóba. 
-  Azóta vagy bánatos? 
Társalgás közben szakavatott kézzel dolgozott rajtam egyelőre kevés sikerrel. Én meg ott hánykolódtam teljes bizonytalanságban.    . 
-  Maga profi? - nyögtem. 
-  Miben? 
-  Mindenben. 
-  Ahogy vesszük. Leginkább csak azt csinálom, amihez kedvem van. 
-  Azt viszont... ügyesen... csinálja... 
A körték a plafonon nőni kezdtek, s mint óriási meteorok keringtek a levegőben. 
-  Nem fog... menni - nyögtem. 
-  Megoldottam én... már... nehezebb... feladatokat is... Na, ugye? Ha én egyszer a kezembe veszem a dolgokat...! 
A villanykörték őrült, csúfondáros táncba kezdtek a levegőben. Aztán felrobbantak, egymás után. Egyszerre a semmibe veszett a Tonleszap, a folyóparti pálmák, a homokban hancúrozó gyerekek. Nem maradt semmi, csak ez az elégedetten fújtató, egészséges női test a takaró alatt. 
És én. Aki újra az voltam, aki régen. 
Majomketrecben 
Nem sokkal ezután felöltözött és elment: 
nem maradt utána más, csak az illata. Megpróbáltam elaludni nem akart sikerülni. Amikor aztán majdnem összejött a dolog, berontott néhány csirkefogó, és magával cipelt. 
Fogalmam sem volt róla, miért vezetnek ki a hodályból, de nem is érdekelt. A zárt terem fojtogató levegője után üdülésnek tűnt az éjszaka szellője. Talán éppen az volt a céljuk, hogy ki ne készüljek odabent. 
Ládákból eszkábáit ketrecfélébe zártak, és felhúztak a levegőbe. Hiába méregettem a szemem, a ketrec tetejétől nem láttam jól, min lógok. 
Néhányszáz méternyire tőlem tábortüzek égtek körülöttük talpig bőrbe öltözött fickók heverésztek, csendes nyugalomban. Még távolabb antilopszarvú motorkerékpárok tömege állt rendetlen összevisszaságban. Sivatagban lehettünk, mert az éppen felkelő hold zord sziklacsúcsokat ezüstözött be optimista fényével. 
Lehet, hogy természetemnél fogva gyanakvó vagyok, de nemigen tetszett a hold bizakodása. 
Óvatosan felálltam, és kipróbáltam a rácsok szilárdságát. Annyit értem csak el vele, hogy ketrecem himbálózni kezdett, mint egy kínai lampion. 
Valaki bizonytalanul felhorkant a közelemben. 
-  Van itt valaki? Kígyó hangja volt. 
-  Kígyó? 
-  Hála a nagy Manltunak, egyben vagy? 
-  Jósé? 
Most a másik oldaiamrói hangzott a morgás. 
-  itt vagyok. Mi a franc ez, Frank? 
-  Tegyetek iakatot a szátokra - mondtam. - A holdnak is füie lehet. 
Azonnal megértették, miről van sző, és elhallgattak. 
Tűnődve ültem a ketrec közepén, mint egy bánatos orangután. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy nem fognak kinyírni bennünket. Ahogy aztán még egyszer ízekre szedtem az elmúlt napok történetét, és alaposan végiggondoltam mindent, ez az érzés csak megerősödött bennem. 
Megpróbáltam kitalálni, mi lenne a jobb, ha várok, vagy ha megpróbálok lépni, amikor megrezdült a ketrecem. 
-  Hé! - suttogta egy hang. - Odafent vagy? 
-  Hol a fenébe lennék? 
-  Kapd el! 
Valami csattant a ketrec oldalán.   - Elkaptad? 
-  Mit kellene elkapnom? 
-  Dugd ki a mancsod! Kidugtam. 
Néhány pillanat múlva hideget érintett a tenyerem. Annyi időm maradt csak, hogy összezárjam körülötte az ujjaimat. Rendes kis pisztoly volt megtermett 45-ös. 
-  Nyugi, jön a következő! 
Most egy kés repült a tenyerembe. Kicsit fel is sértette a bőröm, de ki törődött ilyen aprósággal. 
- Kösz - suttogtam. - Kihez van szerencsém? 
A sziklák közül szellő támadt, amely megrázta a ketrecemet. Nem válaszolt senki, még a szél sem. 
Leguggoltam, és az éles tőrrel elkezdtem kifaragni magam a ketrecből. 
Csendben barkácsoltam reméltem, hogy nem figyel fel senki a lepotyogó forgácsokra. Szerencsére puhafából készítették a deszkaládát nem volt nagy művészet lyukat faragni rajta. 
Kidugtam a fejem a lyukon, és ha nem vagyunk életveszélyben, el is röhögtem volna magam. Hatalmas, elálló ágú eukaliptuszfa három ágán lógtunk, mint furcsa, kocka alakú gyümölcsök. Jó három méterrel a föld színe felett. Úgy határoztam, felmá-szok a ketrec tetejére, végig az ágakon, és agyő! 
így is tettem. S bár már alighanem kikoptak a génjeimbői majom őseim mindennapi tapasztalatai, nem is sikerült rosszul az ágon való közlekedés.. 
Jósé ugyancsak meglepődött, amikor megrecs-csent fölötte a tető. 
-  Franky? 
-  Honnan találtad ki? 
Addig matattam a ketrece ajtaján, amíg meg nem találtam a lakatot. Nem volt nagyobb, mint amekkorát viharos múlttal rendelkező múltszázadi dámák az emlékkönyvükre szoktak függeszteni. Egyetlen jói-irányzott ütéssel megszabadítottam tőle a ketrecet. Jósé olajbama képe vidáman bukkant fel a nyílásban. 
-  Ha bezárattok, megszabadultok akik pedig bezártak benneteket, bezáratnak a ti helyetekre -suttogta. 
-  Pál a korinthusiakhoz? - kérdeztem. 
-  Nem - vigyorgott -, Jósé Hurtado Frank Cock-neyhoz. Kígyó? 
Ót perc múlva Kígyó is mellettünk kuporgott az ágon. 
A bőrzekés, rosszképű fickók tömege még mindig a tábortüzek között tüsténkedett. 
-  Jó lenne közéjük vágni egy kézigránátot -álmodozott szelíd tekintettel Jósé atya. 
Sorban leugráltunk a fáról. Bele egy ismeretlen ölelő karjaiba. 
Mondanom sem kell, csak addig volt ismeretlen, amíg meg nem szólalt. 
-  Az ördögbe is-suttogta.-Tűnjünk el innen!   -Jack Lennox volt. 
Beültünk a kocsijába, gázt adott, és neki-ugrottunk az éjszakának. Nem berregtek fel mögöttünk az antilopszarvú motorok, csak a hold vigyorgott a sziklák felett. 
-  Kösz, Jack - mondta Jósé atya, és megszorongatta Jack vállát. - Legjobbkor jöttél. Reggel akartak kinyírni bennünket. Hogy csináltad? 
-  Ahogy régen - mondta Jack, és az utat figyelte. 
-  Frank szerint a kezébe dobtad a stukkert. Soha nem gondoltam volna, hogy három méterről ilyen pontosan beletaláisz egy kinyújtott tenyérbe. 
-  Hogy akadtál egyáltalán ránk? 
-  Nem messze onnan, ahol elkaptak benneteket, van egy benzinkút. A tulaj fia végignézte a színjátékot. Átkozott szerencsém volt, hogy éppen ott álltam meg tankolni. Rögtön tudtam, hogy csak ti lehettek. Az a mocskos Harwey... Egész éjszaka a környéket jártam, míg végül rátok bukkantam. 
-  Mi hír Debbyről? - kérdeztem. 
-  Hát éppen ez az, Franky - mondta sóhajtva. -Még mindig nem jelentkezett senki... 
-  A zsaruk? 
-  Ülnek a telefonomon és várnak. Azt mondják, amíg nem adnak hírt magukról, nem tehetnek semmit. Arról faggatnak, voltak-e ellenségeim? 
-  Voltak? 
Rám nézett, könyörgő tekintettel. 
-  Az isten szerelmére, Frank, hát persze, hogy voltak! És vannak is! Egy üzletembernek mindig vannak ellenségei! 
-  Hát ha ráadásul még fegyverekkel bűvészkedik! - dünnyögte Kígyó. 
-  Mit akarsz ezzel mondani? - hökkent meg Jack. 
-  Mit akarhatnék? Nem gondolod, hogy Pol Pot keze Amerikáig is elérhet? 
Jack egészen kicsire húzta össze magát. Attól tartottam, olyan kicsi lesz, hogy vezetni sem tud majd tőle. 
-  Erre nem akarok gondolni - suttogta. - Nem karok! 
-  Akkor miért jöttél utánunk? - kérdeztem. 
A voián fölé hajolt, és csak nagysokára szólalt meg. 
-  Joan küldött. 
-  Joan? 
-  Teljesen ki van borulva. Átkozódik, és ugyanazt mondja, mint... ti. Hogy utánam nyúlt a múlt. 
-  Utánunk - mondta Jósé atya -, valamennyiünk után... 
-  Joan azt mondja - folytatta Jack -, hogy az a nő... Nyu Laj... illetve, aki Nyu Lajnak adta ki magát, talán Pol Pot embere. Ne feledjétek, azok mindent tudnak rólunk. 
-  Lehet, hogy Harwey nem is halott - mondta 
I 
Kígyó. - Lehet, hogy nem ölték meg... hanem maguk közé fogadták. Harwey mindig is hajlamos volt a túlzásokra. És megszállottan építeni akart. Ha azok befűzték, hogy építhet... 
-  Marhaság! - legyintett Jósé. - Pol Poték nem építenek. Ellenkezőleg. Mindent lerombolnak, ami csak számít valamit abban a szerencsétien országban. 
-  Joannak az a véleménye - nyöszörögte Jack -, hogy oda kell mennem... oda... a címre. Hátha odaviszik Debbyt. Hátha azért írták Frank címét a falra, hogy... odahívjanak. Oda kell mennem, Frank! Különben... Joan várja a telefonomat, és ha... hanem lesz ott Debby... ha nem lesz ott... 
-  Akkor mi lesz? - kérdeztem szárazon. Sóhajtott, és két kézzel a volánra csapott. 
-  Akkor megöli magát! Nem vár tovább. Ismerem Joant, Frank. Ha nem találom meg néhány nap alatt Debbyt, Joan nem bírja ki... Meg fogja mérgezni magát! 
Hajnal felé átvettem a vezetést. Kígyó ült mellettem, Jack és Jósé hátul szundikáltak. 
-  Emlékszel még arra a délutánra, Dan? - kérdeztem egy idő múlva, amikor láttam, hogy nem tud elaludni. S bár tudtam, hogy felesleges a kérdésem, pokolian felesleges, mégis meg kellett kérdeznem. Felém fordította a fejét, és úgy mért végig, mintha most látna éietében először. 
-  Miért, mit gondoltál? - kérdezte kisvártatva. 
-  Fontos lenne, hogy visszaemlékezz. 
-  Idefigyelj, Frank - morogta mogorván, és a szemerkélni kezdő esőbe bámult. - Nekem volt ott 
harmincnégy gyerekem. Ebből harminckettőt megöltek, jórészt a szemem előtt. Erre te megkérdezed tőlem, hogy vissza tudok-e emlékezni rájuk? 
-  Arra a pillanatra gondoltára, amikor kivettek a koporsóból. 
-  Arra már homályosabban. 
-  Pontosan szeretném tudni, kjk voltak ott. 
-  Két öregasszony. A nevüket nem tudom. Tudod, hogy mindig bajban voltam az arcokkal. Két teljesen egyforma öregasszony. 
-  Lehet, hogy az egyik Nyu Laj anyja volt? 
-  Lehet, Frank. Azaz fogalmam sincs róla. Csak arra emlékszem, hogy a kopossó a nyitott sír mellett hevert a frissen kiásott sír mellett. Az egyik öregasz-szony kezében.harapófogó volt... Harwey műhelyéből hozhatta ki. 
-  Kit pillantottál meg először? 
-  Háj őt. Az egyik öregasszonyt. 
-  Mikor tértél magadhoz? 
Megvakarta a fejét a tépett tollkorona alatt, és felvonta a vállát. 
-  Látod, Frank, mennyire téved az ember. Csak az imént mondtam, hogy mindenre emlékszem, és hogy soha nem is fogom elfelejteni. Furcsa, de fogalmam sincs róla, mikor tértem magamhoz. Talán... még a föld alatt. Amikor elkezdtek kiásni. Vagy egyáltalán el sem veszítettem az eszméletemet. Talán mindvégig magamnál voltam. Ki tudja? 
-  Folytasd, Kígyó! 
-  Egyszer csak világoság támadt a sötétség után. Olyan világosság, amit nehéz volt elviselni. Még most is hallom, ahogy reccsent a koporsótető, és... az öregasszony fölém hajolt. 
-. Aztán? 
-  Sírt. És mondott valamit. 
-  Mit? 
-  Nem tudom, Frank. Alighanem jajgatott. Nem hiszem, hogy lett volna értelme. 
-  Milyen volt a foga? 
-  Arra célzói? Természetesen fekete. Bételtől megfeketedett. 
-  Egyetlen foga volt csak? Szomorúan rázta meg a fejét. 
-  Lehet, hogy egyetlen foga volt, lehet, hogy több. Akárcsak a másik öregasszonynak. Van ennek valami jelentősége? 
-  Nem tudom, Kígyó. Csak megpróbálom kitalálni, mit jelenthetnek a helyszíneken hagyott fekete fogak. Találtunk egyet Jósénál, és egyet Jack házában. Egészen biztos, hogy nem a véletlen műve. 
Kígyó hirtelen a karomba kapaszkodott. 
-  Volt ott két gyerek is! Az a kettő, akik megúszták a mészárlást. 
-  Kik? 
Szomorúan megrázta a tollkoronáját. 
-  Látod, ezt sem tudom. Nem volt erőm megnézni őket... a halottakat. Gyáván megfutamodtam, Frank. Amikor az emberek kijöttek az őserdőből, hogy elássak őket, nem akartam odamenni hozzájuk. Es most, ha arra a két gyerekre gondolok, aki segített kiásni a földből... valahogy nem tudok arcot képzelni hozzájuk. Egyszerűen nifics arcuk. Vagy ha van is, gyorsan változik. Hol az egyiket képzelem a helyére a harminckettő közül, hol egy másikat... de végül is nem tudom, melyik volt az a kettő. És te mire emlékszel, Frank? 
-  Én is egy arcra... Fölém hajolt, majd eltűnt. Nyu Laj anyja volt. Megfogta a karom, és bevezetett az erdőbe. Ekkor láttam utoljára azt a helyet. 
Bólintott,és szomorúan felsóhajtott. 
-  Nem sokra megyünk ezekkel, Frank. Amíg nem értjük meg, kicsoda küldte a koporsókat, és mit akar tőlünk, csak sötétben tapogatózunk. Egy biztos: Jacknek igaza van. Ha Harwey él és átállt Pol Póthoz, lapulnia kellene, mint nyúlnak a gazban, nem pedig találkára hívni bennünket holmi koporsók segítségével. 
-  És ha nem, Dan? 
-  Mit nem? 
-  Tételezzük fel a következőt... a mocskos disznó elárult bennünket átállt Pol Póthoz... Hogy nekik miért volt rá szükségük, nem tudom. Persze nem könnyű a tömeggyilkosok észjárásához alkalmazkodni. Lehet, hogy megszedte magát közöttük, aztán egy vidám pillanatban lelépett. 
-  Megszedte? 
-  Pol   Poték  fütyültek  mindenre,  ami  kultúra. Mondjuk, ez az ötddik konyított valamit a régiségekhez ládába rakatott velük néhány felbecsülhetetlen értékű műtárgyat, amit azok úgysem becsültek semmire. Talán Angkor Hotból. Érzékeny búcsút vett tőlük, és a milliárdokat érő áruval lelépett Hong Kongba. Átment a kínai határon, mint szerény utazó, néhány faládával, hogy fél kilométerrel odébb a világ egyik leggazdagabb embereként bukkanjon fel. 
-  Marhaság, Frank. Tuod, hogy  azok  soha nem egyeztek volna bele! 
-  Miért ne, Kígyó? Miért ne? De az is elképzelhető, hogy egyszerűen megszökött tőlük. Felbukkant Hong Kongban, és piacra dobta a régiségeket. 
-  Kezdem érteni, mire gondolsz! 
-  Nem értesz semmit, Kígyó. Az égvilágon semmit! 
-  Miért? Azt hiszed, csak te vagy a menő, Frank? 
I 
-  Ebben az esetben igenis én. Hol is hagytam abba...? Igen, tudom már. Nos, ez a szemét bekerül a jó társaságba... aztán egszerre csak eszébe jut valami. Hogy abban a zűrzavarosán véres időben volt néhány társa, akik most ott rothadnak Kambodzsa esőverte földjében. Rájuk gondol, és valami nagy-nagy nyugtalanság száll a szívére. Biztos, hogy ott nyugosznak? Hiszen nem látta őket holtan. Te láttad őt, az ötödiket, á Pol Potisták között? 
-  Nem láttam, Frank. Egyikünk sem látta. 
-  Hát ez az! Ő nem volt ott. Csak hallotta, hogy mi történt. Tegyük fel, valaki jelentette neki, hogy ott, azon a helyen, ahol volt barátainak már régen el kellett volna rothadniuk, üres koporsók darabjai hevernek szerteszét. Belédöbben a felismerés, hogy hátha azok életben maradtak. Ha nem is mind, legalább egy közülük. Tanúkat keres, és talál is. Egyet biztosan. Az egyik fekete fogú öregasszonyt. 
-  Honnan veszed, Frank? 
-  A fekete fogról. Talán ezért hagyja hátra, figyelmeztetőül, hogy mindent tud, és hogy örökre ott lesz a nyomunkban. De előreszaladtunk? Kígyó. Térjünk csak vissza rá, az ötödikre. Megtudja, hogy néhányan túléltük... és esetleg bizonyítékaink vannak rá, hogy ő volt az áruló. Ha felbukkanunk, és nyilvánosságra hozzuk a bizonyítékainkat, tönkrete-hetjük. Börtönben fog elrothadni, úgy, ahogy nekünk szánta a földben. 
-  Nincs bizonyítékunk, Frank. 
-  Csakhogy ezt ő nem tudhatja. De nem is ez a fontos, Kígyó. Ha egyszer nyilvánosságra kerülnek a dolgok, nincs az a bíróság, amely nem ítélné élet-fogytiglanra. Ezért kell kinyírnia bennünket, Kígyó! 
-  Hogy az ördögbe bukkant a nyomunkra? 
I 
-  Ha olyan gazdag ember, amilyennek elképzelem, nem jelenthetett különösebb nehézséget neki. Nem kellett egyebet tennie,  mint hozzáférni az ENSZ-nél elraktározott nyilvántartásunkhoz, 
-  Valamit nem értek, Frank - sóhajtott Kígyó, és levette a tollat, - Átkozottul nem értek valamit. Eszerint Nyu Lajnak és az anyjának is a nyomára bukkant. 
-  Ez sem volt nehéz. A saját ríevükön éltek... mármint Nyu Laj. Az anyja... 
-  Mikor ölték meg Nyu Lajt? 
-  Pár hónapja. 
-  Azóta  már nyolc év múlt el, Frank. Nyolc hosszú év. Miért csak most csapott le ránk? 
-  Most látta csak elérkezettnek az időt, hogy kinyírjon bennünket. Mégpedig lehetőleg egyszerre. Hogy ne legyen időnk felkészülni a csapásaira... Előbb Nyu Lajt ölte meg... 
-  Miért, Frank? Hiszen Nyu Laj... megvakult. 
-  De beszélni tudott, Dan. Nem tudhatta, Nyu Laj mit tud, és mikor hajlandó beszélni. Különben is, mindenki gyanús, aki ismerte azokból az időkből: következésképpen mindenkinek pusztulnia kell! Nyu Laj halála után felállította az első csapdát a koporsókkal. Pontosan tudta, mit fogok csinálni, ha megkapom őket. Ismer bennünket, mint a tenyerét. Es azt is tudja, mi lett belőlünk,   azután.   Rólam tudja, hogy zsaru lettem, és hogy miiyen vagyok. Mint a buldog, Kígyó. Rám aztán igazán számíthatott. Engem szánt a kutyának, amely felveri a vadat. 
-  Vadat? 
-  Titeket, Kígyó. Biztos volt benne, ha megkapom a koporsómat, nem hagylak benneteket békén. Biztos volt benne, hogy képtelen lennék kihagyni a nagy lehetőséget. Még akkor sem, ha tudom: minden 
előny az ő oldalán áll. Ebben a játékban ő az adogató, Kígyó. Bízott bennem, hogy nem hagyok nektek békét, egészen addig, amíg fel nem kerekedünk a nagy találkozóra. Ott azután majd elintéz bennünket. Csakhogy hiba csúszott a számításába. Legalábbis idáig. Ahogy az első csapdáját megúsz-tuk... 
-  Jósénál? 
-  Nem, Kígyó, nálad. 
Ha láttak már elképedt indiánfőnököt, akkor ő volt az. 
-  Nálam? Hogyan? 
-  Egyszerű a dolog, Kígyó. Tudta, hol élsz, és mivel foglalkozol. Megvásárolta magának a szindikátus ítéletvégrehajtóit, azt az olaszt, aki pénzbeszedéssel foglalkozik. Zsarolni kezdtek, Kígyó, méghozzá az ő megbízásából. S amikor jelentették neki, hogy nem tudsz fizetni, szétküldte a koporsókat. Megbízta Celentanót... 
-  Az meg ki a fene? 
-  Új fiú a halpiacon. Pénzbeszedő. Ő áll a hátterében annak a bandának, amely védelmet nyújt azoknak, akik fizetnek neki. Ha makrancoskodik valaki, előbb csak az üzletét rombolják szét, aztán őt magát is jégre teszik. 
-  Celentano? Soha nem hallottam még ezt a nevet! 
-  Nem is fontos, Kígyó. Celentano icipici-hal a mocsoknak ebben a parttalan tengerében. Szóval, az ötödik, Celentano embereivel akarta elvégeztetni a piszkos munkát. Valószínű, hogy napok óta lestek bennünket. Ha valamennyiünket kinyírnak... senki nem gyanította volna, hogy nem a szokásos bandaharcok áldozatai lettünk. Kiderítették volna, hogy Frank Cockney, a fejvadász, ahogy 
ők hívnak, belekeveredett a barátja, Dan Webster és a Celentano-banda háborújába, és kinyiffant Jósé Hurtadóval együtt. Csakhogy egy icipici hiba történt a számításban. 
-  Na igen - mondta -, ők nyiffantak ki, nem mi. 
-  És még valami - mondtam. - Malacképű zsebében találtam egy papírt egy sor számmal. Biztos voltam benne, hogy egy folyószámla száma, ahova a pénzedet be kellett volna fizetniük. Megkértem valakit, nézzen utána annak a számsornak. 
-  És? 
-  Egy Hong Kong-i telefonszám. 
-  Jézusom! Kié? 
-  Egy kagylócégé. Nem tudni, ki rejtőzik mögötte. 
-  Meg kell tudni, Frank! 
-  Majd ha végére jártunk a dolgoknak. 
-  Nincs embered, aki utánanézhetne? 
-  Sajnos, ez szabályellenes - hazudtam. - Csak akkor tudom a nyomozást megejteni, ha én is ott vagyok. Amíg szabadságomat töltöm fűszoknyás lányok társaságában... nos, addig csak magamra vagyok utalva. 
-  És a másik merénylet? Jósénál? 
-  Ez volt a második próbálkozása. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az első merénylet nem sikerült. Bár.ahogy én ismerem, már korábban számolt ezzel a lehetőséggel, s miután meggyőződött róla, hogy Jósé lakása üresen maradt, elhelyezte benne a bombát, arra az esetre, ha visszatérnénk. S nehogy illetéktelenek robbanjanak fel, egy kis kísértetjárással elvette a kedvét mindenkinek a paplakban való mászkálástól,- sőt attól sem lennék meglepve, ha közös ismerősünket, Ramon Diazt is megvette volna. Ha nem másért, hát azért, hogy pecsételje le a paplakot, és ne engedjen senkit a közelébe... 
itt tartottam, amikor felébredtek. Mindketten egyszerre, mintha összebeszéltek volna. 
JacR bambán bámult maga elé, mintha nyitott szernmei is folytatni akarná az álmát, Jósé nagyot ásított és nyújtózkodott. 
Jack hirtelen előrehajolt, és a vállamra tette a kezét. 
-  Ez nem a kelet-nyugati út, Frank. 
-  Nem, Jack. 
Egyre erősödött a szorítása a vállamon. 
-  Hova megyünk, Frank? Ez nem hozzád vezet! Eleresztettem a volánt, és leállítottam a kocsit a 
leállósávban. 
-  Leszel szíves levenni a vállamról a kezed? Levette, de lilára vált a képe a dühtől. 
-  Mit főztél ki már megint, Frank Cockney? Arról volt szó, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hozzád megyünk.   Nem  vagyok hajlandó  kockára tenni Debby életét! Követelem, hogy fordítsd meg a kocsit és... 
Jósé és Kígyó nyugtalanul kapkodták a fejüket. Végül Jósé homlokát vakarva hozzám fordult. 
-  Tényleg, Frank, mi a túró ez az egész? Megbeszéltük, hogy hozzád megyünk. A felirat a falon... 
-  Nem számít semmit - vágtam a szavába. -Vagy ha számít is, hát semmi jót nem jelent! Ha nincs szerencsénk Mexikóban, a levegőbe repülhettünk volna. Éppen a koporsó felirata küldött bennünket a halálba. 
-  Idefigyelj,  Franky - mondta most már jóval csendesebben Jack. - Joan fel fogja hívni a lakásodat. Ha nem talál ott bennünket... vagy ha... istenem... Debby...! 
-  Én hívom fel Joant - mondtam nyomatékosan. - Te pedig gondolj arra, hogy akna van a küszöböm 
alatt. Mit gondolsz, miért írták a feliratot a falra? Hogy virágcsokorral várjanak bennünket? 
Hallgattak, és szótlanul méregették egymást. Végül Lennox törte meg a csendet. 
-  Mit főztél ki, Frank? 
-  Tovább megyünk ezen az úton. Egészen San Jóséig. 
-  Ott mi van?-érdeklődött Kígyó. 
-  Egy tér. A Plaza Delgado. 44-es szám... 
-  Jó ég, Frank! Mintha rejtvényt fejtenénk. Mi van abban az átkozott 44-es házban? 
-  Egy szerény kis lakás - mondtam nyugodtan. -Talán még túl szerény is. Egyesek szerint nyomortanya, ízlés dolga. 
-  És... ki lakik ott? - kérdezte rekedten Jack Lennox. 
-  Most már alighanem senki. De néhány nappal ezelőtt még egy öregasszony.  Egy kambodzsai öregasszony. A bételrágóknak könnyen hullik a foguk. És csúnyán megfeketedik. Neki is egyetlen foga maradt csak. Egyetlen fekete foga... 
A hamis velencei tükör 
I A Plaza Delgado természetellenesen kihalt volt ezen az estén. Leparkoltunk egy árnyas magnólia alatt. Jack még ki sem szállt, máris telefonfülke után járt a szeme. 
-  Bocsássatok meg, fiúk! Már régen telefonálnom kellett volna... 
Addig néztünk utána, amíg csak el nem tűnt a 
szürkületben. 
-  Mit csináljunk vele? - kérdezte fejét vakarva 
Kígyó. 
-  Hogyhogy mit? 
-  Nincs egészen magánál. Debby kámforrá válása egészen elvette az eszét. 
-  A tiédet is elvette volna. 
Kígyó szomorúan csőválta meg a fejét. 
-  Nekem nincs gyerekem, Jósé, és talán nem is lesz sosem... Azóta, mióta láttam őket, valamennyit, holtan feküdni... azóta, ha arra gondolok, hogy nekem is lehetne gyerekem, és őket is... valaki... 
-  Kettő mégis megmenekült - mondta Jósé. -Mindig van esély a menekülésre. 
-  Túlságosan nagy a kockázat. 
-  Miféle kockázat? 
-  Hát az élet kockázata. 
Sohasem csíptem, ha marhaságokat beszélnek a 
közelemben. Akkor pedig különösen nem, ha bevetés előtt álltam. Mint például most is. 
- Nem fognátok be a pofátokat? - kérdeztem szelíden. - Ha már az élet szépségein töprengtek, gondoljatok kísértetekre, koporsókra, kihullott, fe-tete fogra, tolókocsi rajzára a falon... Megértették, mit akarok, és elhallgattak. Nem volt nehéz megtalálnunk a 44-es számot. Annál inkább, mert néhány alkalommal megfordultam már benne. Igaz, hogy régen volt, a történelem ködös mélységeiben, de volt néhány dolog, amire egészen világosan vissza tudtam emlékezni. Mintha csak tegnap léptem volna be egy koszos előszobába, melynek a falán filléres kínai selyemfestmények lógtak, s a lampionokkal díszített hálószobába. Vu Kiét munkahelyére. 
Mintha a hálószobával szemben egy másik szoba ajtaja is felrémlett volna, bár ebben már nem voltam annyira biztos. 
Vártunk néhány percet a ház előtt, de Jack csak nem került elő. Egészen addig ácsorogtunkamíg egy díszbokor mögül ki nem kászálódott egy nagydarab pasas. Bármennyire is megpróbálta álcázni buldogképét egy tarkakeretes szemüveggé! és egy joviálisnak szánt mosollyal szánalmasra sikeredett az erőlködése. Mint amikor a grizzlymedve felajánlja az erdei óvodában, hogy ezután majd ő hordja ki a húsvéti tojásokat a nyuszika helyett. 
Félrehajtotta a díszbokrok ágait- mindjárt le is tört kettőt -, aztán odaballagott hozzánk. Kalapját a homlokába rántotta, hogy még marconább és titokzatosabb kifejezést kölcsönözzön félhomályba és a szemüvegkeretbe burkolózó arcának. Fogadni mertem volna, hogy a keretben ablaküveg van, és csak különleges alkalmakkor biggyeszti az orrára. 
Érdeklődve néztük, amint kiszabadul a bokor törmelékei közül, és odacsörtet hozzánk, 
-  Stót. 
-  Stét - biccentett Kígyó. Mi nem biccentettunk. 
-  Szép esténk van - mondta a fickó. - Nern gondolják? 
Én mást gondoltam, és meggondolatlanul a zsebem felé nyúltam, hogy előhúzzam az igazolványomat, de mielőtt megtehettem volna, már ott is villogott egy szépen kisuvickolt stukker a markában. 
-  Csak semmi csacsiság, fiúk. Te meg vedd le a tolladat, indián, mert leverem. 
Kígyó engedelmesen levette. 
A grizzlymedve elsétált előttünk, és mélyen a szemünkbe nézett. Olyan tekintettel, amit egyesek áthatónak hívnak. 
-  Egy kis séta, mi? 
-  Az - mondtam. - Egy kis esti séta. 
-  Kis éji zenével, mi? 
-  Mi csendben voltunk, nem lármáztunk - védekezett komolyan Jósé. 
-  Kuss! - mondta a medve barátságosan. -Tudnának mutatni valami papírt, fiúk? 
-  Seggtörlőre gondol? - érdeklődött barátságosan Kígyó. 
A medve feltolta a kalapját a feje búbjára. 
-  Nicsak, egy okos indián! Eddig azt hittem, ti ott a rezervátumban a tenyeretekkel törlitek a seggeteket. 
-  Az csak régen volt - legyintett Kígyó -, még a régi szép időkben. Azóta, mióta a fehérek nyalják, nincs szükségünk rá. 
Szépen, kultúráltan elbeszélgettünk, ahogy újdonsült ismerősökhöz illik. Tetszett a szöveg, kibírtam volna még egy darabig, 
csakhogy az idő ment, Jack nem volt sehol, nekünk pedig még ezer dolgunk akadt, így hát a grizzlymedvéhez fordultam. 
-  Ismer valami Carrington felügyelőt errefelé? 
-  Ismernem kéne? 
-  Kis, vörös ember - segítettem -, átkozottul rossz természettel. 
-  Ilyen több is akad - mondta. - Már ami az átkozottul rossz természetet illeti. Mit akar tőle? 
-  Nem küldött véletlenül Carrington felügyelő egy nagydarab, szellemes, kedélyes nyomozót a Plaza Delgado 44. elé? 
-  Hm - mondta tűnődve. - Meglehet. És ha igen? 
-  Esetleg nem mondta ennek a nagydarab, szellemes nyomozónak, hogy rövidesen érkezik errefelé négy fickó, akik meg szeretnék nézni a 44-es lakást? 
-  És ha mondta? 
Megkíséreltem ismét a zsebembe nyúlni. Figyelte a mozdulatomat, de már nem tett úgy, mintha a következő pillanatban ki akarná lyukasztani a bőröm. Kihúztam az igazolványomat, és megmutattam neki a jelvényt. Biccentett, és eltüntette a revolverét. 
-  Hol a negyedik? 
-  Telefonál. Kinyújtotta a kezét. 
-  Joseph Ray. Üdvözlöm, Cockney. Már tegnap éjszaka is itt szobroztam. Hol a pokolban voltak? 
-  Egy kis üzemi baleset. Majdnem elkaptak bennünket. 
-  Ejha! - lepődött meg. -Annyira komoly az ügy? 
-  És még egyre komolyodik. Beszélhetnék magával? 
-  Hogyne - mondta. - Üljünk be a kocsimba. Kígyó és Jósé leültek egy padra: várták Jacket. A grizzlymedve cigarettával kínált. 
-  Carrington az üdvözletét küldi. Sajnálja, hogy személyesen nem láthatja. Tele van melóval, sajna. Éppen nagy fogás ígérkezik kábítószerügyben bármelyik pillanatban lecsaphatnak. 
-  Oké - mondtam. - Mondja meg neki, hogy sajnálom én is. 
-  Régtől ismeri? 
-  Még a tengerészgyalogságtól. Egyszeriben felderült az arca. 
-  Érdekes. Ott szolgáltam én is. Járt Panamában? 
-  Jártam. 
Ez aztán egy csapásra megpecsételte a barátságunkat. 
-  Mi járatban errefelé? 
-  Ismerte Vu Kietet? 
-  Csak felületesen - mondta. - Nemrégen helyeztek ide. Az elődöm adta meg a címét, de... azzal a tanáccsal, hogy ne igen számítsak rá. Már ne. És maga, Frank? Hogy volt vele? 
-  Majd egy évtizede ismerem. Amikor elkezdtem a szakmát, ő voit az egyik legmenőbb besúgóm. 
-  Mint micsoda? 
-  Mint prostituált, természetesen. 
-  Jóságos ég! - csapta össze a kezét. - Mennyi lehetett akkoriban? 
-  Negyven alatt. Több semmiképpen sem. 
-  Most kellett volna látnia! Legalább száz évesnek nézett ki. Persze, nem is csodálom. Ivott, szívta az ópimpipáit, és rágta azt a micsodát... tudja... amitől sárgát köpnek, mintha sárgarépa lenne a belükben. 
-  Betel. 
-  Ez az. Hogy tudnak normális emberek ilyen szarságot a szájukba venni! 
-  Maga nem szolgált az erkölcsrendészetnél? -vigyorogtam. 
-  Na, ja! Meg is feketedett tőle a foga. Én még olyan fogakat nem is láttam, Uramisten! Mintha szurokkal kenték volna be. Mára persze már csak egy maradt neki. Apropó, mire kíváncsi? 
-  Be kell vallanom önnek, Mr... 
-  Joseph. 
-  ... hogy illegálisan felkerestem Vu Kietet egyszer-kétszer az elmúlt évtizedben. 
-  Miért illegálisan? 
-  Vu Kiét a legjobb besúgóm volt. Aztán egyszerre csak hipp-hopp! elköltözött San Jóséba. Csodálkozik, hogy néhanapján visszajártam hozzá? Hiszen csak azért, mert elköltözött, még nem felejtett el mindent. 
-  Miért illegálisan? - ismételte meg a kérdést. 
-  Tudja, hogy van ez, Joseph. Meg akartam spórolni az időt, amíg megkapom az engedélyeket. Inkább stikában idejöttem, és kikérdeztem. 
-  Remélem sikerrel. Eleresztettem a fülem meHett a kérdést. 
-  Ki talált rá? 
-  A szomszédok. Ha ki akarja kérdezni őket, problémái lesznek. Megpróbáltuk ugyan rábírni őket, hogy maradjanak, de be volt fizetve a nyaralásuk. 
-  Nem tesz semmit. Maga itt volt? 
-  Szerencsére nem. Én csak később ugrottam be. Mindenesetre ronda látvány lehetett. Megkínozták az öregasszonyt. Piszkos munkát végeztek, Frank. 
-  A halált kiváltó ok? 
-  Fulladás. Megkínozták és megfojtották. A doktor szerint, amikor megfojtották, már aligha lehetett öntudatánál... szerencsére. 
Kezdtem rájönni, hogy marcona kinézete mögött érzékeny lélek lakik. 
-  A holttest? 
-  A hatósági intézetben. Meg akarja tekinteni? 
-  Egyelőre nem. Inkább a helyszínre tennék kíváncsi. Remélem, biztosították? 
-  Már amennyire lehetett, Frank. 
-  Ez mit jelent? 
-  Mondtam már, hogy nagy fogás előtt állunk. Nincs nélkülözhető emberünk. Én is csak azért vagyok itt, mert Carrington és ön jó barátok. Különben éjszakánként ideállítottunk egy őrszemes rendőrt. 
Tudtam, mit jelent mindez. A nagy semmit. És ő is 
tudta ugyanezt. Felmutatott a környező házak tetejére. 
-  Összeérnek a tetők. Egy tériszonyos kisgyerek is átmászhat egyikről a másikra. 
-  Megengedné, hogy felmenjek a lakásba? 
-  Azért vagyok itt, Frank. 
Kiszálltunk a kocsiból, és visszamentünk a padhoz. Jack még mindig nem került elő. Úgy döntöttem, hogy nélküle is felmegyünk. 
A lépcsőházi ajtó tárva-nyitva állt, ami a házban zajló élet minőségét is fémjelezte. Menőbb kórnyéken semmi körülmények között nem fordulhat elő, hogy éjszakára nyitva hagyják az ajtót. 
Az már kisebb meglepetést okozott, hogy a villany sem működött. Ray felkattintotta a zseblámpáját, és előre mutatott. 
-  Ott a lépcső. Közvetlenül a patkány mellett, 
jobbra. 
A bejárat előtt, mint barátságos angóramacska, hatalmas patkány mosakodott. Megbillegtette a bajuszát, aztán kelletlenül félrehúzódott. Én vagyok 
ugyan az életrevalóbb, de egyelőre még a tiétek a hatalom - sugározta magabiztos pillantása. 
A korhadt falépcső riasztóan recsegett a talpunk alatt. Mindegyre az volt az érzésem, hogy egyszerre csak megnyílnak a deszkák, és számtalan, macská-nyi patkány között találom magam. 
Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy néhány éve - lehet már öt-hat is - milyen volt itt a helyzet. Akárhogyan is erőitettem azonban az agyam, nem tudtam emiékezetembe idézni, hogy láttam-e patkányt. A lépcsőházban biztosan nem. 
A második emeleti ajtó előtt Ray megtorpant. 
-  Ez az. 
-  Hol a pecsét? 
Kissé értetlenül nézett rám. 
-  Azt hiszi, itt megmarad akármi is, amit az ajtóra biggyesztenek? Látta a levélszekrényeket a kapu alatt? Valamennyit feifeszítették. Biztos vagyok benne, hogy a pecsétünk már réges-régen valamelyik portorikói kölyök nyakán fityeg talizmánként. 
Megnyomta az ujjávai az ajtót nem engedett. Előkotort a zsebéből egy kulcsot, és a zárba illesztette. 
-  Nem lennék meglepve, ha kifosztották volna --mondta. - Direkt erre számítanak. 
-  Kicsoda? 
-  Ki más, mint a közhivatal. Az a szabály ugyanis, hogy ha valaki örökösök nélkül halálozik el, jódarabig meg kell őrizni a vagyonát amíg csak elő nem bukkan valaki a ködből, vagy el nem évül a dolog. Tudja, mibe kerül ez a városnak? így aztáf? mindenki jobban jár, ha gyorsan lába kél a berendezésnek. Az ss, aki megfújja, és a város is. Nem lennék meglepve, ha maga a polgármester irányítaná az akciót. 
Vu Kiét lakását azonban nem rabolták ki. Megelégedtek a pecséttel. Mielőtt beléptem volna, megfogtam a karját. 
-  Szeretnék valamit mondani, Joseph. 
-  Ki vele! 
-  Néhány nappal ezelőtt ugyanígy kerestünk valakit. 
-  És? 
-  Alig tudtuk megmenteni az életünket. Valaki bombát robbantott a kégliben. 
Kiszaladt a vér az arcából. 
-  Gondolják, hogy itt is...? 
-  Az óvatosság sohasem árt. 
Nincs szülő, aki ne visítana az örömtől, ha azt látja, hogy úgy fognak szavai a gyermekén, mint ahogy az enyémek fogtak Joseph Ray-n. Óvatosan, enyhén remegő kezekkel megfogott egy széket, és a sarokba húzta. 
-  Én meg sem moccanok, arra mérget vehet. 
Kioltotta a lámpáját is. Tök sötét terült ránk percekbe tellett, amíg úgy-ahogy hozzászokott a szemünk. 
Ami ezután történt, meglehetős nyugtalansággal töltötte el Rayt. Kimeredt szemekkel bámult Kígyóra, aki intésemre négykézlábra ereszkedett, és végig-    gyalogolt a nappali szobán. Amíg ide-oda mászkált,   f ietérdeltettem Rayt, és Jóséval együtt magam is letérdeltem. Csak akkor emelkedtünk fel, amikor Kígyó széthúzta a függönyöket. 
-  Eddig tiszta. 
A szemközti ház homlokzatáról vörös fényözön ömlött ránk. Hatalmas autókerék forgott előre-hátra Goodyear gumit kínálva. 
Nem volt idebenn semmi, ami felkeltette volna az 
érdeklődésemet. Se koporsó, se gyertyanyomok, de még fekete fog sem. 
A hálószoba azonban már merőben más képet mutatott.    . 
Ray nekitámaszkodott az ajtófélfának, és megnyalta a szája szélét. 
- Hát ez az. Itt volt a balhé. 
Valóban nagy balhé iehetett. Az oldalfalakra feke-tés vér száradt, még az ablakra is jutott belőle bőven. Nagyjából azonos magasságban vékony csíkot húzott a falra, mintha azt, akit megsebesítettek, egyfolytában körbe-körbe pörgették volna. 
A feltúrt, piszkos ágyon heverő ágyneműk összeragadtak a vértől. Valahol a sötétben elégedetlen dongó zümmögött: minden bizonnyal a pokolba kívánt bennünket. 
A szoba ágy melletti oldalát óriási, velenceit utánzó tükör foglalta el. 
Megkocogtattam. Nem adott gyanús hangot. 
Körbeforogtam a szőnyegen, mintha a holttest mozgását utánoztam volna. Közben megpróbáltam legyűrni a hiányérzetemet. Nem a koporsók hiányoztak, nem a gyertyák, nem is a piktogramm a falról... 
A következő fordulatnál rájöttem, mi az. A tükrön láthatatlanná kenődött a vér. A vércsík á falon elérte a tükröt, elmázolódott, majd a tükör utáni falrészen folytatódott. Mintha valaki letörölte volna, vagy... 
Annyi időm maradt csak, hogy a földre dobjam magam. 
- Feküdj! 
Estemben elkaptam Ray lábát, és a földre rántottam. Akkorát zuhant, hogy az alattunk levő lakásban mérgesen felordított valaki. 
Ami ezután következett, maga volt a pokol. Annyit láttam csak, hogy Kígyó arccal a véres ágyneműkre 
veti magát, Jósé mellém repül, a következő pillanatban géppisztolysorozatok verték keresztül-kasul a 
szobát. 
Ablaküvegek és a tükör csörömpölése agresszív kísérőzenét szolgáltattak a sorozatok hangjához. Estemben megpróbáltam megállapítani, honnan jönnek a lövések: legnagyobb meglepetésemre úgy tűnt, hogy belülről, a szobából. 
Amilyen hirtelen kezdődött, ugyanolyan hirtelen be is fejeződött a tűzijáték. A természetellenesen süket csendet egy alulról jövő partvisnyélkopogas szakította meg. 
-  Hé! Hagyják abba, a jóistenit neki, felébred a 
gyerek! 
Kígyó kitántorgott a véres ágyneműk közül, és undorodva rázta le magáról a ráragadt vörös pihéket. 
Ráy a földön kucorgott, kéregető barnamedveként nyújtva felém a karját. Jósé a lábaszárát vakargatta, és lesöpörte magáról az üvegcserepeket. Ray végre magához tért, feltápászkodott, kirántotta a revolverét, és szétrántotta a függönyöket. Ebből az ablakból is egy neonreklám nézett velünk farkasszemet. 
Kígyó lenondóan legyintett. 
-  Kár a gőzért! Fő, hogy megúsztuk. Ray visszafordította a fegyver csövét. 
-  Mogy az istenbe...? Hiszen szemben csak tűzfal van! 
-  Belülről lőttek - mondtam. - Idebentről. Ray a fejéhez kapott. 
-  O, az istenit! - kiáltotta. - Ó, az istenit! 
A hatalmas, velenceit utánzó tükör darabokban hevert a földön. Mögötte egy falba vájt mélyedés látszott két, derékmagasságban a szoba belsejére irányított géppisztolycsővel. 
Óvatosan kikerülte a szoba közepét, és megérintette az egyik csövet. 
-  Még meleg. Hogy az ördögbe...? 
-  Távirányítással - mondta Jósé atya. 
-  Honnan tudhatták...? 
-  Valaki figyelte a bejáratot Éjjel-nappal. Lehet, hogy felpoloskázták a kéglit. Amikor úgy érezték, hogy a megfelelő he!yen állunk, megnyomtak egy gombot. Miről jötté! rá, Frank? 
A vércsíkra mutattam a falon. 
-  Elkövettek egy apró hibát. Amikor a tükörrel manipuláltak, elkenték a vért... 
Ray megragadta a karom. 
-  Tűnjünk el innen! Ki tudja, nem ketyeg-e a talpunk alatt egy bomba. Ahogy iderakták ezt, iderakhattak akármit! 
Kilencvenöt százalékban biztos voltam benne, hogy nincs alattunk semmi. A maradék öt százalék azonban túlságosan is sok volt ahhoz, hogy maradjunk. 
A kijárati ajtó előtt vékony, létramagas fickó állta el az utunkat. Kezében vadászpuskát tartott, s amikor felbukkantunk a patkányok útján, ránkszegezte. Valaki világított mögötte: éppen a képünkbe tűzött egy zseblámpa fénye. 
- Állj! 
Megálltunk. Már csak azért is, mert véget ért a lépcső. 
Megremegétt kezében a fegyver, ahogy észrevette, kikbe kötött bele. Egygrizziymedvébe, egy Indiánba, egy papba, s egy magas, kefefrizurás, vyestern-csizmás pofába. Kétség sem férhetett hozzá, hogy valamennyien az őrültek házából szabadultak. 
I 
-  Mit... keresnek itt? - tudakolta remegő hangon, és hátrapislantott az elemlámpát tartó ismeretlen felé. Nyilván azt latolgatta, elérhetné-e még bántatla-nul az ajtót, melyet szerencsére nyitva hagyott maga mögött. 
-  Maga kicsoda? - kérdezte Ray összehúzott szemmel. 
-  Moynihan. A házmester. Én csak a lövöldözés miatt... 
-  Tegye el azt a rohadt puskát! 
Aztán, hogy megnyugtassa, orra alá dugta jelvényét. A fickó megkönnyebülten felsóhajtott. 
-  Már azt hittem... Hű, de megijedtem! Világíts csak jobban ide, Mabel! 
Láthatatlan Mabel lejjebb eresztette a lámpát. 
-  Miért nincs itt világítás? - kérdezte Kígyó, miután hasztalan próbált életet lehelni egy falikapcsolóba. - A sötétség hizlalja a patkányokat. 
-  Hamarosan lebontják a házat - mondta a házmester. - Akik itt laknak, csak haladékot kaptak. 
, Villanyt nem. Nekem itt kell maradnom hivatalból. Még két-három hét, és jönnek a buldózerek. Nem szarom össze magam a bánattól, hogy el kell mennem innen. Nem én. 
Akárcsak a mi orrunkat, az övét is megütötte a leszivárgó puskaporszag. 
-  Maguk lövöldöztek odafent? 
-  Ballisztikai gyakorlatokat végeztünk - mondta Ray.-Tudja, mi az? 
-  Naná-felelte Moynihan. - Rendszeres újságolvasó vagyok. És moziba is járok. De... hajói tudom, nem lőfegyverrel végeztek a banyával. 
-  Honnan tudja? 
-  Jézusom, hát itt jártak a zsaruk. Tőlem is megkérdezték, hallottam-e valamit? 
-  Aha. És maga? 
-  Semmit. Mit hallottam volna? Csendben élt, mióta kikopott a kurvaságból. Azt mondják, megkínozták és megfojtották. 
-  Mit kérdeztek még a zsaruk? - tudakoltam, és megpróbáltam a fénysugár mögött felfedezni Mabel arcát. - Azonkívül, hogy hallott-e valamit. 
-  Nem kérdeztek azok semmit - morogta, és Rayre pislantott. - A zsaruk szarnak az ilyesmire. Csak gond van belőle, nem igaz? Kinyírta valaki az öreglányt, nyugodjék békében. A tettes ismeretlen. 
-  Maga tud valamit, Moynihan? - kérdeztem közé és a lámpafény közé állva. - Mit tud, főnök? 
Megnyalta a száját, és a fülemhez hajolt. 
-  Alighanem tudom, ki nyírta ki! 
-  Csakugyan? 
-  Nem hiszi, mi? Pedig láttam, amikor felment hozzá. Azt is láttam, amikor lejött... Az öregasszony attól kezdve nem moccant többé. És ott voltam, amikor a doktor megállapította a halál beálltát. Hát pont akkorára esett, amikor ő meglátogatta. 
-  Hogyan vette észre? 
-  Csak úgy dongott alatta a padló. Előbb azt hittem, egy toronydaru tévedt errefelé... aztán amikor megláttam... - Láthatatlan Mabel felé kapta a pillantását, és lehajtotta a fejét. - Elsőosztályú fehércseléd volt. 
-  Bili! - figyelmeztette Láthatatlan Mabel rekedt hangja. 
-  Ez itt rendőrségi beszélgetés, Mabel - mondta a házmester. - Az urak az igazságra kíváncsiak. 
-  Ez az! - mondtam. - Tehát, ha jól értem, 
Mr. Moynihan, ön észrevett egy nőt, amint felment Vu Kiét lakásába. Mielőtt meggyilkolták volna, így volt? 
-  így hát! 
-  Aztán a nő rövidesen lejött. S mivel az időpont egybeesik Vu Kiét feltételezett meggyilkolásának idejével, ön arra a feltételezésre jutott, hogy ez az ismeretfen nő ölhette meg az idős, kambodzsai prostituáltat. 
-  Betűről-betűre így van. 
-  A zsaruknak viszont nem mondta el. 
-  El akartam. De ahogy kinyitottam a pofám, úgy néztek rám, hogy belémszorult a szar. Nyaljátok ki -gondoltam, és befogtam a számat. Hátha még azt is megtudják, hogy... Nem is tudom, elmondjam-e. Nem akarok senkit ártatlanul bajba keverni. Elvégre... 
Ray a vállára tette a kezét. 
-  Mondja, Moynihan, ne törődjön semmivel! 
-  Hát... az a nő, amikor lefelé jött... egy kendővel törölgette magát. Láttam, amikor eldobta. Másnap, már világosban, kijöttem, és megtaláltam. Őszintén szólva már meg is feledkeztem róla. Felvettem, és láttam, hogy... szóval véres volt az a kendő. És természetesen megrágták a patkányok. 
-  Megvan még, Mr. Moynihan? Szomorúan rázta meg a fejét. 
-  Mabel elégette. 
-  Bili, te barom! 
Legszívesebben jól szájon kaptam volna Láthatatlan Mabelt, de türtőztettem magam. 
-  Kár volt. A bizonyítékok megsemmisítése ugyebár... 
-  Ki a franc gondolta volna, hogy bizonyíték? Ray szemébe néztem. Biccentett. 
- Hogy nézett ki az a nő? - kérdeztem. 
Míg Moynihan gondolkodott, Ray kivette Mabel kezéből a lámpát, és beterelte a lakásba. 
-  Itt akarok maradni, és adja vissza a lámpámat! - dühöngött Mabel. 
Ray átkarolta, és nem túl kíméletesen berángatta a szobájukba. 
-  Nos, Mr. Moynihan? 
A házmester, amikor meggyőződött róla, hogy Mabel, a Láthatalan eltűnt a balfenéken, felvihogott. 
-  Tudja, ha recseg a lépcsőház, néha kilesek egy lyukon. Kész cirkusz. Régebben még az öregasz-szonyhoz is jártak, na, nem vele volt gondjuk, hanem a kégli kellett nekik. Istenemre mondom, volt olyan, akinek már ez a pár lépés is sok volt, és alighogy beértek a sötétbe, máris nekiesett a pipinek. Aztán úgy gyalogoltak fel a lépcsőn. 
-  Szóval, maga kukkoló? - csóválta meg rosszallóan a fejét Jósé atya. 
-  Dehogyis! Én a házmester vagyok! Mindenről tudnom kell, ami a házban történik. 
-  Oké. Térjünk vissza arra a nőre! Milyen volt? 
-  Elsőosztályú! 
-  Bővebben? 
-  Látta már a televízióban Anita Ekberget? 
-  Láttam. 
-  Olyasmi. Magas, szőke, egy női Terminator. Mint a Schwarzenegger. Csupa izom az a nő! 
Egyszerre kaptuk fel a fejünket. Egyszerre néztünk össze. 
-  A haja? 
-  Szőke. Cirka a váüáig érhet. És a pofija...! Uram, nem vagyok kezdő a,szakmában, de ritkán látni olyan furulyás szájat. Bomba nő volt, na! 
-  Hm. Megfigyelte, mijét törölgette, amikor jött lefelé? 
-  Hogyhogy mijét? Ja, már értem! Nem, ez esetben nem arról volt szó. A kezét törölte a kendőbe. És, ha azt kérdezik tőlem, hogy ez a csaj, ez a bombázó, ki tudta volna-e nyírni a vénasszonyt, csak azt mondhatom, hogy annyi lett volna neki, mint egy svábbogarat eltaposni! Az a csaj még engem is kifektetett volna, ha érti, hogy gondolom... 
Éppen befejeztük, amikor Ray felbukkant az ajtóban immár Láthatatlan Mabel nélkül. 
-  Visszajönnek még? - kérdezte reménykedve 
Moynihan. Ray a zsebébe nyúlt, és elővett egy névjegyet. 
-  Ha Anita Ekberg felbukkanna a környéken, igen hálás lennék, ha felhívna, Mr. Moynihan. 
Moynihan elvigyorodott. 
-  Hát, ha két héten belül visszajön! Utána már nem lesz hova visszajönnie. 
Jack a kocsi motorházán ült tenyerébe hajtott fejjel. A kavics csikorgására felnézett, és üveges szemekkel figyelte közeledésünket. Ray rábökött. 
-  ŐLennox? Melléültem a tetőre. 
-  Mi a helyzet, Jack? 
Szürke volt az arca, mint századelejiversenyautó dukkója. 
-  Semmi. Változatlan. Nem jelentkeztek. 
-  Joan? 
-  Nem akar velem beszélni. Engem okol mindenért. 
-   Miért? 
- Hogy összeálltam veletek. Szerinte, ha a fenekemen maradtam volna... talán nem vitték volna el Debbyt. Én persze tudom, hogy... 
Valahol, nem messze, feSbőgött egy motorkerékpár. Inkább csak tudat aSatt észleltem a motorzajt elsősorban Jackkel voltam elfoglalva. Csak akkor tudatosult bennem a veszély, amikor kivágott a sötétből a reflektor fénye. Végigpásztázott bennünket, aztán a motor üvöltése szinte az elviselhetetlen-ségig fokozódott mintha repülőgép próbált volna felszállni. 
A vágtató reflektor, nyomában az üvöltő motorral átszáguldott a Delgado téren, és egyre közeledett. Nem lehetett messzebbre ötven méternél, amikor végre felocsúdtam a kábulatból. Átkaptam Jack vállát, és hátrarántottam. Átestünk a motorházon, s elismerésre méltó lendülettel rázuhantunk a betonra. Esés közben alaposan bevertem a fejem a sárvédőbe. 
Fel akartam tápászkodni, de a géppisztoly ugató hangja a betonhoz szegezett. Két rövid sorozat verte jégesőként a motorházat, a betont, az üveget, aztán -a motor üvöltése elhallgatott, és sima dübörgésbe csapott át. 
Recsegő üvegcserepekkel a térdem alatt kilestem a golyólyuggatta sárvédő mögül. 
Az antilopszarvú, kozmikus sebességgel távozó motor nyergében egy erősidomú, Anita Ekberg-jel-legű nő ült, motorszemüveggel az arcán, nyakában rövidcsövű, alighanem mexikói gyártmányú géppisztollyal. Mielőtt eltűnt volna az éjszakában, hátrafordí-totta a fejét, és mintha intett volna a kezével. 
Ő volt az, semmi kétség sem férhetett hozzá. 
A csaj az antilopszarvú motorosok közül. 
Még magunkhoz sem tértünk, amikor kivágódott egy ablak, és Moynihan ordított ki rajta. 
-  Hailó! Jól vannak? 
Nem kapott választ, erre dühösen hátrakiáltott Láthatatlan Mabelnek. 
-  Most meg a téren tartanak ballisztikai gyakorlatot! Pofátlanok ezek a zsaruk, annyi szent! De várjatok csak, két hét még, aztán nyugodtan lövöldözhettek! 
Elhalkult a hangja. Reméltem, hogy Láthatatlan Mabel pofozta be az ablakból. 
Ray felvette a rádiótelefont, de lefogtam a karját. 
- Hagyja, Ray. Nincs semmi értelme. Még ha elkapnánk is, nincs semmi bizonyítékunk, hogy ő lőtt. Nyilván megszabadult már a géppisztolyától. Engedelmesen elvette a kezét. 
-  Akarnak még valamit, fiúk? 
Érződött a hangján, hogy tele van a hócipője velünk. Alig egy órája ismer bennünket ezalatt kétszer próbálták meg kinyírni. Talán többször, mint egész eddigi életében. 
Barátságosan kezet ráztunk. 
-  Adja át az üdvözletemet Carrington felügyelőnek! Alkalomadtán, hiszen tudja... Jó tett helyébe jót várj! És sok sikert narkófronton! 
Mivel csak a mi kocsinkat lőtték szitává, elporzott a hajnali szürkületben. 
-  És most, Frank? 
Jack állt mellettem zsebredugott kézzel, szőke haja égnek állt, mintha még mindig a támadás rémülete tartaná hatalmában. 
-  Hol találtál telefont? 
Válla fölött egy, a térbe torkolló utcára mutatott. 
-  Alig a sarkon túl van egy drugstore. Megbíztam őket, hogy próbáljanak életet lehelni a 
járgányba, és ha motorzajt hallanak, ássák be magukat a betonba. Aztán sietős léptekkel megkerestem az éjszaka is nyitva tartó műintézményt. 
Bezárkóztam a telefonfülkébe, feltárcsáztam Den-vert. Bár nem sok esélyem volt rá, hogy benn találom, mégis meg kellett próbálnom. 
Legnagyobb meglepetésemre a harmadik csengetés után ő vette fel a kagylót. 
-  Maga az, főnök? - Kissé nyugtalan volt a hangja, és nem említette a fűszoknyás lányokat. -Egész éjszaka itt szobrozok, és várom a hívását. 
-  Hogyhogy? 
-  Hát... Csan visszajött Hong Kongból. Megvan a tulajdonos. 
-  Kicsoda? 
-  Bizonyos Kitty Brown. Mond ez magának valamit? 
Gondolatban végigfutottam egy hosszú listán, de Kitty Brown neve nem volt közöttük. 
-  Nem mond semmit, Denver. 
-  Gondoltam. Szíves engedelmével utánanéztem a hölgynek. Seggre fog esni a meglepetéstől, főnök. 
-  Örülök a csiszolt stílusának. Mondja! 
-  Ezer bocsánat! Nos, Csan megszerezte Kitty Brown dossziéját. 
-  Honnan? 
-  A Hong Kongiaktól. Tudja, ki ez a csaj? 
-  Honnan a jó életből tudnám? Ezt különben már mintha mondtam volna! 
-  Súlyemelő. 
Enyhén szólva megszédültem. Csak nyögni tudtam a készülékbe, 
-  Ml? 
-  Na ugye, hogy meglepődött. A csaj női súlyemelő-világbajnok volt. Akkor új-zélandi színekben. Hogy most milyen állampolgár, nem tudom. Kemény csaj, és van valami homályos, múltba vesző priusza is. De nem ez a lényeg. Amikor abbahagyta a súlyok emelgetését... Hong Kohgban tűnt fel. Tőkesúlyosan. 
Imádtam Denver kifejezéseit. Ez esetben azt jelentette, hogy olyan gazdagon, mint Rockefeller. 
-  Honnan szerezte a pénzét? 
-  Csan szerint kábítószerből. Ahogy kiejtette bájos kezecskéjéből a súlyzót, beletenyereit a kábítószer-maffiába. 
-  Csak úgy, egyszerűen? 
-  Nyilván nem egyszerűen. Nyilván valaki bevitte. És ha látta volna a csaj képét, főnök, nem lenne problémája, hogy mi segítette pénzhez. Menőmanó a baba, nem is vitás! 
Valami az eszembe jutott. Egy egészen vad és hihetetlennek tűnő feltételezés. 
-  Idefigyeljen, Denver. A következő kapcsolatnak nézzenek utána... 
Diktálni kezdtem a neveket és a megoldandó problémákat. Denver hallgatott és dolgozott. Lelki szemeimmel láttam, amint térdén egy üres lappal lázasan körmóli, amit mondok. 
-  Befejezte? 
-  Be. 
-  Akkor még valamit. Van valami kapcsolata a szövetségiekhez? A Központi Nyilvántartásra gondolok. 
-  Jézusom, főnök, mi ez megint? 
-  Holnap ilyen tájban felhívom. Addigra tudjon meg mindent. 
Megtöröltem a homlokom, és jóval szelídebben folytattam. 
-  Aludjon nappal, Denver! 
-  Azt teszem, főnök. A maga díványán töltöm az éjszakáimat is, a nappalokról nem is beszélve. 
-  Remélem, vigyáz rá. 
-  Nehéz lesz, főnök! Tudja, hogy minden éjszaka legalább háromszor bepisilek. 
Vihogott, aztán letette a kagylót. 
A kocsi szerencsére használható állapotban volt. Még a szélvédőüveg sem tört ki, csak a lámpák. 
-  Most aztán merre? - kérdezte Kígyó, amikor elfoglalta a helyét mellettem. 
-  Természetesen hozzám. Jack a vádamra tette a kezét. 
-  Franky, te értesz valamit az egészből? 
Sokat tudtam, még többet sejtettem, de mondani nem mondtam semmit. 
-  Nem tudom, Jack - vontam fel a vállam közönyösen. - A következő állomás az én lakásom. Valami azt súgja, hogy ez egyben a... végállomás is lesz. 
Jack összehúzta a szemét. 
-  Ezt hogy érted? 
-  Nyilvánvaló, hogy megpróbálnak majd elkapni bennünket. 
-  Mit találtatok az öregasszonynál? 
-  Semmit. Nyomot semmit. Csak... 
-  Csak? 
-  Valaki ott is ki akarta lyuggatni a bőrünket. Akkorát ugrott, hogy a szundikláló Jósé rémülten 
felült. 
-  Mi van? 
-  Hogyan? 
Részletesen elmondtam neki mindent. A géppisztolyokat és a velencei tükröt. A szőke csajt a lépcsőházban, a szőke csajt, amint véres kezét törölgeti egy zsebkendőbe. 
Jack hátradőlt, és lehunyta a szemét. 
-  Ez már meghaladja az én szellemi képességeimet. Úristen, Frank! Bárki esküdött is össze ellenünk, még mindig nem találok rá magyarázatot, hogy miért vitték el Debbyt. Miért, miért, miért? 
Természetesen, ha akartam volna, meg tudtam volna neki magyarázni. 
Ehelyett azonban rátértem az észak-déli országút-ra, és halk fütyörészésbe kezdtem. 
Csak akkor hallgattam el, amikor feltűntek mögöttünk az antilopszarvú motorok. 
Töprengtem, hogy felébresszem-e őket, aztán mégsem tettem. Rákapcsoltam arra a sebességre, amelynél még minden második kanyart be tudok venni, és nekieresztettem a gépet. 
A motorok elvesztek mögöttünk a porban. 
A nem nagyon szelíd motorosok 
Még kétszer bukkantak fel mögöttünk a motorosok. Második alkalommal egészen megközelítettek, majd elmaradtak. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nem is akarnak utolérni, csak játszanak velünk. 
Harmadszorra rá kellett jönnöm, hogy amit feltételeztem, sajnos, igaznak bizonyult. Ugy húztak el mellettünk, mintha repülőgépmotor zümmögött volna az antilopszarvak alatt. 
Ekkora sebességnél nem szeretek számolni, de legalább ötvenre saccoltam őket. Egyre ott keringtek mellettünk elémvágtak, és csak a nagy Manitu óvott meg tőle, hogy ki ne szálljak egy kanyarban. 
Társaim már valamennyien ébren voltak. Jósé kivette táskámból a géppisztolyomat, és a mellettünk száguldó motorra szegezte. Jack és Kígyó kezében revolver csillogott. 
Csökkentettem a sebességet, és igyekeztem szemügyre venni őket. Kétségkívül a pokol angyalai voltak, fiúk-lányok vegyessen, bár az esetek túlnyomó többségében nemigen lehetett megállapítani a motorokon kucorgók nemét. Hatalmas, torzonborz szakái lak, derékig érő hajkoronák, tökkopasz fejek kavarogtak festői összevisszaságban. 
-  Nos? - kérdezte Jósé ölében a géppisztollyal. 
-  Egyelőre menjünk tovább. 
Nem akadályoztak meg benne, hogy tovább hajtsunk. Igaz, időről időre bevágott valaki elénk, de igazából nem kockáztatott. Ha túl közel kerültünk egymáshoz, gázt adott, és kilőtt, mint a rakéta. 
Furcsa, megmagyarázhatatlan érzésem támadt. Amennyire csak tudtam, szemrevételeztem őket, bár az azonosítás nem hozott eredményt. Egyetlen ismerőst sem tudtam felfedezni közöttük. 
A legnagyobb mutatvány akkor következett, amikor már felbukkantak előttünk a távolban egy kisváros alkonyi fényei. Egy motor elémvágott, én lassítottam, aztán döbbenten láttam, hogy az antilopszarvú kecske hátulsó üléséről a motorháztetőre pottyan valaki. Megfordult, és bevigyorgott az ablakon. 
Fékeztem, amennyire mertem. Ha nagyon lenyomom a pedált, az üvegen át bejön az ablakon. így is kapaszkodnia kellett, minek következtében az egyik ablaktörlő letörött, a másik pedig a letörés gondolatával foglalkozott. A szőke, festékkel bemázoltképű nő négykézlábra állt a motorházon, háttal felénk, és ügyes, gyors mozdulatokkal letolta a nadrágját. Úgy vigyorgott szembe velünk a barna, gusztusos fenék, mint rozscipó a péklapáton. Tudja a jó ég, mibe kapaszkodott: ekkorra ugyanis már mindkét ablaktörlőm eltűnt a homokfelhőben. 
A lány vigyorgott a motorosok körülöttünk for.og-tak és rikoltoztak: a fenék eltakarta előlem a kilátást, s csak nehezen tudtam bedönteni a kocsit egy alattomosan felbukkanó kanyarban. 
Jósé felvonta a szemöldökét, és egyáltalán nem papos érdeklődéssel vizsgálgatta a feneket. 
- Szép kilátások - mondta végül. - Csak túlságosan sokat motorozik. Korához képest túl lapos. 
A lány mintha meghallotta volna a kedvezőtlen kritikát, megfordította a fejét, kinyújtotta a nyelvét, és 
félreérthetetlen mozdulatokat tett. Aztán egyetlen szempillantás alatt visszaröppent a mellettünk vágtató motor nyergébe. 
Csak úgy, meztelen fenékkel. 
Egészen addig tartott a díszkíséret, amíg el nem értük az első benzinkutat. 
Az antilopszarvú motorok már úgy fogtak közre, mint szopósborjak az anyjukat. Egészen biztos voltam benne, hogy egyetlen centet sem fizetnek a tankolásért a benzinkutas boldog, ha ennyivel megússza. 
Bekormányoztam a kocsit egy fa árnyékába,, és derekamat megropogtatva kinyújtózkodtam. Aztán amikor észrevettem, hogy közvetlenül a törzs mellett egy ezernyi varázsszemmel felcicomázott motor áll, adtam egy kis gázt, és előregurultam. Éppen csak annyira, hogy fellökhessem. 
Sárvédője nagyot csattanva levált a motorról. Becsaptam az ajtót, és kiszálltam. 
Ritkán hallottam erőteljesebb és kifejezőbb káromkodást, mint ami ezután következett. Magas, hajpántos, derékig érő szakállt viselő pasas mászott elő a fatörzs mögül, és megragadta a galléromat. 
-  Te voltál, te tetű? 
,   Bizonygatni nemigen kellett a dolgot, hiszen a látvány önmagáért beszélt. 
Nem szóltam, hagytam, hadd markolássza a nyakamat. 
-  Most megdöglesz - mondta nyugodtan. - Megfojtalak és beduglak a kiozettba. 
Rövid, tömpe ujja voltak, a keze inkább medvemancsra hasonlított, mint emberi kézre. Két karjának vastagságáról méretet vehettek volna az árbockészítő mesterek a hajóépítő műhelyekben. 
f 
Még mindig nem moccantam. Kíváncsi voltam, mennyi bátorság szorult belé. 
Egy darabig szorított, aztán amikor liíulni kezdett a fejem, eleresztette a nyakam. 
-  Legalább bocsánatot kérhetnél a hülyeségedért, te rohadék! - mondta kedvesen, és a fához lökött. 
Vettem két óriási slukkot, és rámosolyogtam. 
-  Miért kérnék, hiszen szándékos volt! Kerekre nyílott a szeme, mint aki nem hisz a 
fülének. Hangtalanul járt a szája, mintha kölcsönadta volna a motorjának a hangszálait. 
-  Te... Te... 
A fa mögül a meztelenfenekű lány dugta ki a fejét. 
-  Hol a tetűben vagy, Hank!? Kihűl a konzerv! 
A hajpántos rámvetette magát. Határozottan és magabiztosan. Azzal a feltett szándékkal, hogy most aztán nem kegyelmez. 
Megvártam, amíg felveszi a kellő sebességet, s ügyesen elléptem előle. Fejjel előre beleszállt a fatörzsbe: mókusok egész csapata ugrált le riadtan az ágakról, hogy néhány perdüléssel eltűnjenek a benzinkút mögötti bozótosban. 
Az ütés, amit a törzstől kapott, egy marhát is letaglózott volna. Őt azonban csak félig ütötte ki. Amikor visszafordult, vérben forgott a szeme nem is tudta igazából, hol van, de annyi erő még maradt benne, hogy belekaszáljon a levegőbe. 
Kiválasztottam a megfelelő pillanatot, és állón vágtam. Nekidőlt a törzsnek szép nyugodtan lecsúszott a gyökeréig. Közben vigyorgott, mintha tetszett volna neki a dolog. 
A lány, amikor észrevette, felvisított, mint a beteg tengeri malac. 
-  Hank! Istenem! Hank! 
Intettem a fiúknak, hogy nyomás, ki a kocsiból! Csoda kellemetlen tud lenni, ha húsz-harminc ember gurítgatni kezdi az autót, amelyben benne kuporog valaki. Volt példa rá, hogy én ültem ilyenben. Őszintén mondom, nem tartozik életem felemelő élményei közé. 
Éppen csak ki tudtak vánszorogni, máris körülfogtak bennünket a Halál Angyalai Elégedetten láttam, hogy nem csalt a szemem legalább ötvenen voltak, ha nem többen. 
Megrántottam a vállam, éppen csak annyira, hogy előrebukjon a stukkerom nyele. 
Az, aki lassan, komótosan, orrát piszkálva odasétált elénk, akár a testvére is lehetett volna a fa tövében bambán yigyorgó Hanknek. Hosszú szakálla a derekát verte, a hajpántja is ugyanaz volt, csak a tenyere volt valamivel kisebb. És mintha valamivel több finesz csillogott volna a szemében. 
A lány, akinek a feneke ekkor már természetesen nem volt meztelen, Hankre vetette magát. 
-  Megöltek, Ron! Kicsináltak a férgek! Intézd el őket, Ron! 
Akárhogyan is jártattam a szemem, nem láttam fegyvert a kezükben. Jósé viszont igen ötletesen, reverendája ujjában bújtatta a géppisztolyomat. 
A szakállas kivette mutatóujját az orrából, gondosan megszemlélte, és az eredményt a nadrágszárába törölte. 
Mit tagadjam, kicsit aggódtam párbeszédünk várható kimenetele miatt. Ha most egyszerre ránkvetnék magukat, meggyűlne a bajunk. Jósé nem lőne nem kaszálhatna le negyven-ötven fegyvertelen embert csak azért, mert rossz kinézetűek, és a nevelésük sok kívánnivalót hagy maga után. 
Szerencsére Ron nem volt vérszomjas, vagy talán tetszett neki, hogy kifektettem Hanket. Vigyorgott, és a lányra bökött. 
-  Kussolj szépen, Fababa! Bízd a döntést az agytrösztre, jó? 
Az agytröszt jelen esetben őt magát jelentette. 
Végignézett rajtunk, és nem tetszett neki valami. Tudtam is, hogy micsoda. Az, hogy nem látszottunk beijedtnek. Ha pedig négy fickó, ötven marcona angyallal szemben nem látszik beijedtnek, ez azt jelenti, hogy van valami a tarsolyukban, amiről jó volna tudni, micsoda. Volt annyi tapasztalata, hogy meg tudja becsülni ellenfeleit. 
-  Mit csináltál, tetű? - kérdezte végül is barátságosan. 
-  Véletlenül nekimentem a barátod motorjának -mondtam nyugodtan. 
-  Szart véletlenül! - dugta ki a fejét Fababa a fatörzs mögül. - Éppen az előbb mondta ez a szemétláda, hogy szándékosan nyomta fel. 
-  Igaz ez?-kérdezte Ron. 
-  Kinek hiszel inkább? Ennek vagy nekem? Ron maga elé meredt. Fogas kérdést kapott, 
kétségtelenül. 
Végül is felemelte a fejét, és a hallgatóság zajos érdeklődése közepette nekünk szegezte a harmadik kérdést. 
-  Mi lenne, ha kitépnénk tökötöket? 
Az érdeklődést szapora helyeslés váltotta fel néhányan már mozdultak is, hogy le ne késsék a vidám vasárnapot. 
-  Oké - mondtam. - Benne vagyok, de csak úgy, ha egy jön egyre. 
Élesen felvihogott valaki. Hisztériás, mondhatnám paranoid nevetéssel. 
-  Engedj, Ron! Hadd játsszak el velük... Sápadt.vékony fickó volt, keskeny, homokszínű 
bajuszkával. Ártalmatlannak nézett ki, mint egy mezei egér. Engem azonban nem tévesztett meg a fizimiskája tudtam, hogy a megveszekedetten ügyes késesek mind ilyen jelentéktelen kinézetű emberek. 
A kés, amit a kezében tartott, éppen ezt a gyanúmat támasztotta alq. Közönséges, zöld nyelű konyhakés volt, s csak a tapasztalt profi vehette észre, hogy kissé hosszabb és vékonyabb a pengéje a szokványosnál. 
Ron elégedetten húzta fel a vállát. 
-  Melyikőtök áll ki vele a tökötökért? Ha ő győz, vág, háti... 
Nem folytathatta: szavait elnyomta a kirobbanó röhögés. 
-  Melyikőtök, ganéjanik, mi? Kígyó bátortalanul előrelépett. 
-  Talán én... 
A röhögés a fellegeket verte. Ha közéjük tartoztam volna, én is hülyére röhögtem volna magam. A vékony, láthatóan törődött és fáradt benyomást keltő Kígyó inkább vándorprédikátornak nézett ki, mint tapasztalt késelőnek. Ráadásul kése sem volt. 
Bánatos redőkbe vonta a homlokát, és szégyenlősen a szakállasra nézett. 
-  Én igazán... szívesen... de nincs késem. Közönségünk egyre szaporodott. A benzinkutas 
két segítője is abbahagyta a munkát, és tisztes távolból figyelte az eseményeket. 
A vékonybajuszú Késes hátrafodult, és kihúzott egy hatalmas, kétélű kést a mögötte álló, tükörkopasz, harcsabajuszú óriás övéből. 
-  Ez jó lesz, madárka? Elbírod? 
Aztán villámgyorsan Kígyó felé dobta. Tusával előre, nehogy baj legyen belőle. 
Kígyó azonban még így sem tudta elkapni. Alaposan mellényúlt: a kés nekivágódott a mellének. Fájdalmasan felszisszent, és felvette a halefot a földről. Felvette, és olyan szerencsétlenül tartotta, hogy az egyik benzinkutas szomorúan megcsóválta a fejét. 
A Halál Angyalai kört alkottak Késes és Kígyó körül. Nekünk az a megtiszteltetés jutott, hogy az első sorból szemlélhettük a küzdelmet. 
Késes megpörgette ujjai között a konyhakést, és felemelte a fejét. 
-  Kész vagy? 
Kígyó gondterhelten biccentett. 
-  Kész. 
Késes előretartotta a gyilkot, és a klasszikus szabályok szerint óvatosan húzva a lábát, mint az áldozatát becserkésző nagymacskák, egyre közelebb férkőzött Kígyóhoz. 
Kígyó fel sem emelte a fejét. Mintha az ajándék kés jobban érdekelte volna a küzdelemnél. Mint a műértő felfedezőt, aki akkor is megcsodálja az őserdőben felfedezett ritka szobrokat, ha közben a talpát sütögetik a kannibálok. 
Késes aggódva vette tudomásul, hogy ellenfele nemigen tanúsít eJSenállást. 
-  Hé! Mi lesz már? Kígyó elmosolyodott. 
-  Jó kés. 
Késes ekkor vágott először. Emberi szem nem érzékelhette azt a gyorsaságot, amivel mozgott a keze. A penge megvillant Kígyó szeme előtt, s mielőtt felocsúdhatott volna, egy fekete, göndör tincs hullott le a homlokáról a földre. 
A röhögés szinte hegyeket mozgatott. Ha örök hóval borított bércek lettek volna a közelünkben, megemelték volna hósapkájukat Késes előtt. Mestere volt a szakmájának, kétség sem férhetett hozzá. 
Kígyó lehajolt, és bamba képpel meredt a hajcsomóra. Egészen addig, amíg a kés villanása nyomán egy másik is nem hullott melléje. 
Kígyó tisztességtelen játékot játszott. Emellett veszélyeset is. Mindazonáltal nem szóltam bele, hiszen ugyanazt akarta, amit én. 
-  Nyírd kopaszra a fickót, Késes! - ordította valaki. 
-  Ha a tökét vágod, alátartom a sapkámat! 
-  Egy tojás meg egy tojás, az két tojás, Késes! Késes egészen felhergelődött. A bekiabálásoktól 
felheccelve elhatározta, hogy megjelöli Kígyó homlokát. Egy kellemes, keresztirányú vágással. 
Nem csak én láttam a szándékot, hanem Jósé és Jack is. Jósé ruhaujja alatt megmoccant a fegyer, Jack óvatosan hátrébb helyezte az egyik lábát, csak Kígyó nem látszott észrevenni semmit. Vigyorgott, és szúrt kettőt a levegőbe. Csak úgy találomra, mint a gyerek, amikor tükör előtt produkálja magát. 
Késes támadott. FeTülről lefelé haladva akarta megejteni a vágást Kígyó homlokán. Feltehetően azért, mert így a nehezebb. Ha felülről vág lefelé, néhány szempillantásra kinyílik a melle, és egy tapasztalt ellenfél kihasználhatja az alkalmat. Profi késelők, ha egymással küzdenek, nem is igen alkalmazzák ezt a megoldást. Ha valakinek felülről lefelé ívelő vágással metszik meg a homlokát, olyan szégyen, mintha kiderülne, hogy éjszakánként guminadrágot hord... 
Késes mégis megkockáztatta a vágást. Hasikerül, hetekig ő a banda hőse, ha véletlenül kiszúrja 
I 
ellenfele szemét, hát oda a dicsőség nagyobbik része, de még mindig marad valami, 
A penge sziszegve harapott a levegőbe. Késes megindította a vágást, aztán egyszerűen nem értette, mi történik vele. Késének pengéje fémet ért, kettétörött, ráadásul még a nadrágja is megindult lefelé. 
Kígyó leeresztette a halefját, és zavartan vigyqrgott. 
-  Jézusom, mit csináltam? Összetörtem a késed? Bocs, haver... Istenbizony, nem tudom, mi történt, de valamibe beleakadt a pengém... Hogy pont a nadrágtartóba akadjon bele! 
Késes vörösre vált képpel, maga elé meredve állt, aztán egyszerre csak felüvöltött. Villámgyorsan kilépett a nadrágjából, és Kígyó képébe vágta. Kirántott egy kést valamelyik szomszédja övéből, és a nadrág alól éppen csak kikászálódó Kígyóra vetette magát. 
A banda visszafojtott lélegzettel figyelte a harcot, és még a csaj is kidugta a fejét a fatörzs mögül, ahol a hajpántos lapátkezűt ápolta. 
-  Lyukaszd keresztül, Késes! 
Késes minden igyekezete arra irányult, hogy eleget tegyen a felszólításnak. Óriási erővel Kígyó melle felé szúrt. Ha eltalálja, lehet csengetni a hullaszállítókért. 
Kígyó azonban ismét furcsa mozdulatokat tett. Előbb a nadrágot hajította Késes halefjára, aztán akkora pofont kent le neki, hogy még én is éreztem a szelét. 
A következő pillanatban Késes a földön hevert kés nélkül, nadrágjával a fején. Kígyó levette-róla a nadrágot, és undorodva félredobta. 
-  Hozd ide atollam, Jósé! 
Jósé engedelmesen kihalászta a kocsiból Kígyó 
égett tollkoronáját. A főnök a körülötte állók elhűlt morgása közepette a fejére illesztette, és késéve! a kezében Késes fölé hajolt. Ron hozzám ugrott, és megragadta a kezem. 
-  Hé! Ez mit csinál? 
-  Megskalpolja-mondtam. 
-  Jézusom! Miért? 
-  Mert az indián törvények szerint a pasas az övé. Megküzdött vele, legyőzte, joga van a skalpjához. 
-  Ez... indián? 
-  Főnök. 
Ron felemelte a karját, és felüvöltött. 
-  Törjétek össze a pofájukat! Mocskos csalók! Gyerünk...! 
Jósé a levegőbe eresztett egy rövid sorozatot. Csak úgy kopogtak a golyók a faleveleken. 
-  A következőt ti kapjátok - mondta nyugodtan, hátát a kocsinak vetve. - A rendőrség habostortát fizet nekünk, ha hidegre teszünk benneteket! 
Felemelt kézzel dermedtek meg, mintha jégbe fagytak volna. 
Késes elképedve bámult az indiánná vedlett Kígyóra. Hóna alá kapta a nadrágját, és négykézláb kimászott a körből. Igy sem tudta azonban elkerülni, hogy néhányan oldalba ne rúgják. 
Odaléptem Ronhoz, és barátságosan a vállára vertem. 
-  Már amikor menet közben az a csaj odatelepedett a motorháztetőre, nagy volt a kísértés, hogy bele ne dugjam a stukkerom csövét a seggébe, de... inkább arra gondoltam, hogy beszélnék veled. 
-  Veiem? Miért? 
-  Akarsz egy sört? 
Gyanakodva kapkodta a fejét. Hol Jósé géppisztolyára, hol Kígyó késére. 
I 
-  Miért? 
-  Odabent, gondolom, megihatnánk valamit. Felvonta a vállát, és elindult a büfé ajtaja felé. Odabent csend volt, a félelem csendje. A csapos 
csak akkor futott be, amikor beértünk. 
Ron lecsüccsent velem szemben egy boxba, és leplezetlen érdeklődéssel bámult a szemembe. 
-  Zsaru vagy? 
-  Úgy nézek ki? 
-  Úgy is, meg nem is - mondta némiképpen megnyugodva. - Mi a hézag? Az a hapsi jól átvert bennünket. Esküdni mértem volna, hogy Késesnél nincs jobb bökdöső az Államokban. 
-  Az embernek néha meg kell változtatni a nézeteit - mondtam. - Szeretnék kérdezni tőled valamit. 
-  Ki vele! 
-  Te vagy a főnökük? 
-  Most én. 
-  Ismersz egy bőrdzsekis bandát errefelé? Mosolyogva rázta meg a fejét. 
-  Etetsz, haver? Errefelé nincsenek ilyenek, de nem is voltak. Ez olyan biztos, minthogy két hetes koromban pelenkába szartam. 
-  Akkor figyelj! 
Leírtam őket, ahogy vissza tudtam emlékezni rájuk. Sörösdobozára meresztette a szemét, és hallgatott. Amikor befejeztem, feltépte a doboz tetejét, és egyetlen hajtásra kiitta a sörét. 
-  Nem megy, haver. Valami tévedés van a dologban. 
-  Akarsz még egyet? 
Átnyúlt az asztal felett, és megmarkolta a karom. 
-  Ha száz dobozza! fizetsz, sem tudok mást mondani. Csak a pénzed szórod. 
Azért csak rendeltem két újabb dobozzal. 
-  Volt ott egy bombázó is - mondtam. - Egy szőke. Olyan, hogy akkor is rajtad marad tőle a nadrágod, ha Kígyó elvágja a nadrágtartódat. Anti-lopszarvú motoron jár, kedvenc géppisztolyával a hóna alatt. 
-  Azt mondod, hogy nagy darab, szőke? 
-  Aha. - Aztán egy megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve hozzátettem: - Úgy néz ki, mint egy súlyemelő. 
Megállt a sörösdoboz a levegőben. 
-  Hogy mondtad? 
Magam rémültem meg a legjobban attól.amit mondtam. 
Ron leöntötte a sörét, és elmerengve a levegőbe bámult. 
-  Ismertem egyszer egy hasonló bőrt. Még évekkel ezelőtt. Hét éve, nyolc éve? Jó régen volt, az biztos. Még engem is megizzasztott. 
-  El tudom képzelni. Ahogy kinéz, eszi a palikat. Visszagondoltam az elhagyott raktárépületre, a 
matracokra, ránk a takaró alatt, izmos combjára, és éreztem, hogy kell még innom egy sört, ha nem akarom, hogy kigyulladjak, mint egy faklozett, amelynek a tetejére felhajított valaki egy csikket. Rámnézett átható, kék szemével. 
-  Nem úgy gondoltam, haver. 
-  Nem? Hát hogyan? 
-  Az edzőteremben izzasztóit meg. San Jüanban. 
-  Biztos, hogy egyre gondolunk? 
-  Egyáltalán nem biztos. Akiről én beszélek, a legmenőbb baba volt a városban. Akkor még én is voltam valaki. Aztán elegem lett az egészből, és kiléptem a társadalomból, mint más a tizedik emeletről. És én is meghaltam. A társadalom számára legalábbis. 
I 
- Aha, hogy volt a babával? 
-  Hiszen arról nyöszörgők. Menő csaj volt, rohadt érte mindenki. De ő nem! Nem volt olyan hapsi, aki le tudta volna rántani. Karakán lány volt, korbácsot hordott a csizmájában. Ha valaki szórakozni akart vele, előkapta a korbácsát, és végigvert a pofáján. Nem volt ember, aki vissza merte volna adni neki! 
-  Este? 
-  Nem került rá sor. Az edzőteremben ismerkedtem össze vele. Fejébe vette, hogy súlyt emel. Egy csaj! Akkoriban még nagy szó volt... De ő addig erőlködött, amíg be nem vették a férfiak közé. Már akkor sem volt akármilyen, amikor lejött közénk, néhány hónap múlva pedig visszapattant róla a nekihajított kés. Csupa izom volt és erő. És haver volt, piszokul haver. 
-  Hogy volt tovább? 
-  Egyik napról a másikra felszívódott. Délután még lejött az edzőterembe, azt mondta, szervusztok fiúk, hogy vagytok, holnap reggel jövök, mint rendesen kerékpározott a kecskén, dolgozott a gépeken, emelt egy hegyet, aztán megfürdött, felvette a szerelését, és elment. Hallottam, ahogy beindítja a motorját. Mindig úgy lőtt ki vele, mint ahogy a rakéta indul. Aztán nem láttam többé. Azt beszélték, menőmanó valahol. Női világbajnok, vagy efféle. 
-  Nem találkoztál a képével? 
-  Egyszer. Három várossal odébb volt egy kis elszámolnivalónk egy újságossal. Akkor került a kezembe egy lap. Ő volt a címoldalán. Akkor tudtam meg, hogy hívják. 
Elszorult a torkom. Mintha egy fagylaltgombóc akadt volna rajta. 
-  Hogy hívják? 
Átnyúlt az asztalon, és szokásához híven megragadta a karom. 
-  Szeretnéd tudni, mi, haver? 
-  Szeretném - bólintottam. 
-  És ha bajt csinálok vele annak a lánynak? 
-  Az lehet - mondtam. - Soha nem tudhatjuk, miből lesz a baj. 
-  És ha nem mondom meg? 
-  Ennyi információ éppen elég ahhoz, hogy fél napi munkával magam is rájöjjek. 
Mosolygott, és felemelte a sörét. 
-  A kezemben az asztal alatt van egy borotva. Csak egy aprócska mozdulat, és a füled mellé bökheted a fütyid. 
Én is mosolyogtam, és szabad kezemmel felemeltem én is a dobozomat. Aztán hozzáütöttem az övéhez. 
-  A kezemben az asztal alatt van egy revolver - mondtam. - Csak egy kis húzás a ravaszon, és két köldököd lesz egymás alatt. 
Úgy ittuk ki a sörünket, hogy közben farkasszemet néztünk. 
Motozott egy kicsit az asztal alatt, aztán feltette a kezét a doboz mellé. Én is motoztam, és követtem a példáját. 
-  Csak ki kellene ordítanom az ablakon, és hamburgert csinálnának belőletek. 
-  Nem hiszem - mondtam. - A reverendásnál ott a géppisztoly. 
-  Egy pap nem mer lőni. 
-  Az nem is. Csakhogy Jósé nem pap. 
-  Mi lesz, ha nem beszélek? 
-  Van egy ragyogó ötletem. Kimegyünk, és Jósé összeterel benneteket. Aztán összehordjuk a motorI 
jaitokat, és... egy sorozat a benzintankokba... Volt motor, nincs motor! 
-  Nem mered megtenni! 
-  Próbáljuk ki! 
-  Mi a fenét akarsz még tőlem? 
-  San Jüan után közvetlenül raktárépületek vannak a mezőn. 
-  Tudom. Ismerem a helyet. 
-  Néhány nagy fa van a barakkok előtt. 
-  Mondom, hogy ismerem helyet. 
-  Ott tajálkoztam a bőrdzsekisek bandájával. Ingerülten ütötte le üres dobozát az asztal lapjára. 
-  Mi a szart akarsz, egyáltalán?! Nem tudod felfogni, hogy ezen a környéken nincs más banda, csak az enyém! Még ha máshonnan ide is keveredne egy, tudnék róla. Az a hely üres, haver. Nincs ott semmilyen banda. 
-  Jó - mondtam békülékenyen. - Ha nincs, nincs. Tehát hogy is hívták azt a szőke lányt? 
Habozott, sóhajtott, végül is felvonta a vállát. 
-  Kitty Brownnak. 
Néhány másodpercre elsötétült előttem a világ. 
nyúlcipőt, és meg sem állt Új-Zélandig. Új-zélandi színekben lett valami francos súlyemelő, később világbajnok. Aztán férjhez ment egy menő hapsihoz, akinek a vágottszeműek között vannak érdekeltségei. A csaj abbahagyta, azóta az övé a fél világ. Volt a lapban egy fényképe, fehér ruhában, csokornyakkendős buzik társaságában. Annyit mondhatok, hogy fikarcnyit sem változott. Éppen olyan, mint amikor az edzőteremben a súlyzókat lökdöste. 
-  Kihez ment férjhez? 
-  Nem tudom a nevét. Meg sejegyeztem. Talán el sem olvastam. Talán oda sem volt írva. Vagy várj csak... 
-  Mi az? - idegeskedtem. 
-  Stimmel. Az volt odaírva, hogy az üzleti életben a lánynevén szerepel, a társaságiban vagy mi a franc, a férjéén. Hát ezt nem tudom... Rémlik, hogy még a keresztneve is más... Lucilla, Luella, Jean, Jeanny... a franc se tudja. 
Határozott mozdulattal felállt, és hátra sem nézve, elindult kifelé. Tíz perc múlva egyedül voltunk a benzinkút előtt. 
Félig már felemelkedett, de visszanyomtam. 
-  Csak még egy perc, Ron. Elolvastad a róla 
szóló cikket? 
-  El. 
-  Mi volt benne? 
Nagyon menni akart, ezért nem ellenkezett. 
-  Ismertették az élettörténetét. Egy francos élettörténetet, amilyen a menőké szokott lenni. Már az edzőteremben tudtam, hogy az ilyen csajok nem maradnak a San Juan-i flaszteron. ő is felszedte a 
Bevonultam a klozettra, és gondolkodni próbáltam. Már rég nem az volt a problémám, hogy rejtélyeken tököljek, felfedjem az események mozgatórugóit, hanem, hogy hogyan tudnék leghatásosabban csapdát állítani. Egyelőre, sajna, úgy néz ki a dolog, hogy nekem állítottak, méghozzá nem is akármilyet. 
Kijöttem a kreíyóról, bementem a büfébe, és magamhoz intettem a csapost. Elmagyaráztam neki egy-két dolgot: nemigen akarta megérteni. Erre elő.pt 
vettem a jelvényemet, végül a pisztolyomat. Ez utóbbi és egy húszdolláros átsegített a nehézségeken. 
Amikor visszajöttem hozzájuk, Jack egy kinti fülkében éppen befejezte a beszélgetést. 
Nehezen lélegzett, homlokát kiverte a víz. 
-  Ha..rövidesen nem... Joan nem bírja! Ó, hogy miért is nem maradtam mellette! Jézusom, hát mit csináljak, ha azok a rohadékok nem jelentkeznek?! 
-  A rendőrség? 
-  Őrzi a vonalat. Azt mondják, várjunk türelemmel. Jézusom, Joan belehal...! 
Ebben a pillanatban a büfés kirobogott a büfé elé. 
-  Mr. Cockney, üzenet az ön számára. 
-  Micsoda? 
-  Alig, hogy felvettem, megszakadt a vonal. Egy Denver nevű zsaru kereste. Azt mondja, felmerült valami abban az ügyben, amiről, uram, önnek tudnia kell. Holnap várják. Feltétlenül jelen kell lennie a tárgyaláson. 
-  Ez lehetetlen! - mondtam sápadtan, és a többiekre néztem. - Lehetetlen! 
-  -Hívja fel őket, uram! 
Bevonultam a fülkébe, felvettem a kagylót, és úgy tettem, mintha beszélnék. Tízaperc múlva kijöttem, szomorúan bólogatva, mint a frissen nyírt birka. 
-  Az a helyzet, fiúk, hogy sürgősen San Jüanba kell mennem. 
-  Mi történt? - hökkent meg Jósé. 
-  Egy régi ügy. Kukkolás egy régi bűntény helyszínén. Nélkülem nemigen tudják megcsinálni. 
-  Ez őrület - mondta Kígyó. - Egész éjszaka vezethetsz. 
-  És mi? - kérdezte fokozódó idegességgel Jack. - És Debby? És Joan? 
-  Idefigyeljetek - mondtam. - A csapos szerint van itt egy cég, amelynek van egy helikoptere. Megpróbálok beszélni a pilótával. Vegyetek ki egy szobát a motelben. Holnap délre itt vagyok. Legkésőbb estére. Egymásra néztek nem tetszett nekik a dolog. 
-  Nem tehetek mást - ütöttem a vasat. - Egy zsarut a szabadságáról is visszarendelhetnek. 
Kígyó és Jósé bevonultak a cuccokkal a motelba, Jack velem jött, hogy visszahozhassa a kocsit. Negyedóra elég volt, hogy megalkudjak a helikopterre. Jack integetett, beszálltam, a gép felemelkedett. 
A pilóta, bajuszos, kék szemű, barázdált arcú fickó, kötelességének érezte, hogy elmagyarázza, mi felett repdesünk. Megvártam, míg elhagyjuk a sertésvágóhidat, a műtrágyaműveket, a díszcserjekertészetek hosszú sorát, aztán megszakítottam az ömlengését. 
-  Műsorváltozás, főnök. Dallasba repülünk. A helikopter előrebukott a meglepetéstől. 
-  Uram, hiszen San Jüanról volt szó! 
-  Változott az útirány. Kérjen útvonal-módosítást! 
-  Ez legalább száz dollárral drágább lesz, főnök -mondta beletörődve, és a rádió gombjaival kezdett matatni. 
Mielőtt még zűrt csinált volna az éterben, megmutattam neki a jelvényemet. 
-  Rendőrtiszt vagyok.és elhiheti, hogy nem szórakozásból változtatgatom az útirányomat. A pénzre ne legyen gondja! 
Elcsavarta a gombokat, és tárgyalni kezdett egy repülőtérrel. Én meg hátradőltem, és szundikálni kezdtem. 
Fogtam egy taxit, és megadtam a címet a sofőrnek. Esteledett. A préri felől nyíló virágok illata borult a városra, tüsszögésre késztetve a dallasia-kat. Tüsszögött a taxis, tüsszögtem én is, de még a rendőr is tüsszögött az utca sarkán, ahol kiszálltam. 
A környék ismerős volt, hiszen csak három napja múlt, hogy megfordultam benne. Jobb híján betértem egy drugstore-ba, rendeltem egy csirkemájas szendvicset egy pohár sörrel, és megvártam, amíg beesteledik. Óriási hold függött a város felett, mint egy jókora luftballon. Nem lepődtem volna meg, ha felírást is látok az oldalán: minden dallasi 38-as Smith and Wessont hord a hóna alatt, vagy valami hasonlót. 
Nem tudtam, hogy örüljek-e a holdnak, azt viszont tudtam, hogy a dallasi kollégák aligha örülnek neki. Teliholdkor rendszerint duplájára növekszik az erőszakos bűncselekmények száma. 
Leeresztettem a sört, aztán elindultam. Behúzódtam az árnyékba, kockáztatva, hogy egy pénztelen narkósr a nyakamra teszi a borotváját. 
Sértetlenül jutottam el a házig. A magas, vaslándzsákból kovácsolt kerítés fenyegetően nézett szembe velem. Megpróbáltam kinyitni a kaput persze, hogy nem nyílt. 
Nem voit mese, át kellett ügyeskednem magam a lándzsák felett. Mélyet sóhajtottam, és nekiveselkedtem. Öt perc múlva a kertben álltam még csak a nadrágomat sem sikerült kiszakítanom. 
Csikorgott a kavics a talpam alatt, ahogy felgyalogoltam az autófelhajtóra. Sötét volt minden, egyetlen ablak sem világított. 
Megkerültem az épületet, és azon tanakodtam, hogy hol lehetne legkönnyebben beosonni. Aztán 
-észrevettem egy nyitva felejtett, alighanem a pincébe vezető ablakot. 
Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy mi az ördögért készítik a pinceablakokat olyan keskenyre, hogy egy megtermettebb betörő ne férhessen be rajta. Ugyan miért, amikor a betörők rendszerint apró, vékony emberkék... 
Erőltettem magam egy darabig, aztán feladtam. Ha nem akartam a hajnalt egy pinceablakba keretezve köszönteni, más megoldás után kellett néznem. 
Más megoldásnak viszont csak az erkélyajtó látszott. Felmásztam az első emeleti erkélyre, aztán egyszerűen bevertem az ablakot. A cserepek halkan csilingeltek: nem jobban, mintha egy ezüstkanalat ejtett volna le valaki. 
Benyúltam a lyukon, és kinyitottam az ajtót. A függönyök meglebbentek a huzattól. Mivel nem kedvelem a kísérteteket, gyanakodva pislantottam rájuk. Végigmentem három szobán, le a nappaliba. 
Mit mondjak, ez sem mutatott vigasztalóbb képet, mint a másik három. A bútorok fehér leplekkel letakarva, a szekrények üresek, ruháknak se híre, se nyoma. 
Felvettem a telefont a nappali egyik komódjáról, hogy kipróbáljam, működik-e. Működött. Belehup-pantam egy karosszékbe, és feltárcsáztam a rendőrséget. 
Almos hang vette fel, éá szinte beleásított a kagylóba. 
-  Debby Lennox eltűnése ügyében szeretnék bejelentést tenni - mondtam. 
-  Kiében? Mondtam. 
- Maga kicsoda? 
- Meg akarom őrizni az inkognitómat. 
-  Mijét? 
-  Inkognitómat. 
-  A megőrzéssel kapcsolatos dolgok nem ránk tartoznak. Ez a gyilkossági és rablási csoport. 
-  Felkapcsolna valakihez,  aki  emberrablással foglalkozik? 
Még csak nem is válaszolt. Öt percet kellett várnom, míg újra belemorgott valaki a kagylóba. - Morton. 
Megismételtem, amit az előbb elmondtam. Végighallgatott, aztán megkérdezte. 
-  Ki az a Debby Lennox? 
-  Jack Lennox lánya. 
-  Aha. És ő? 
-  Üzletember. 
Aztán mondtam a címet. 
-  Aha. Van ilyen. Mi van a lányával? 
-  Állítólag három napja keresik. Állítólag elrabolták. 
-  Maga kicsoda? 
-  Most nem rólam van szó, hanem Debby Len-noxról! 
-  Honnan beszél? 
-  Nem érdekli, hogy bejelenteni valóm van Debby Lennox eltűnésével kapcsolatban? 
-  Dehogynem - szinte hallottam, amint megropogtatja az ujjait. - Értem én. Csakhogy Mr... izé, mi semmi ilyenről nem tudunk. Nem érkezett ilyen irányú értesítés hozzánk. Semmiféle Debby Lennox eltűnésével kapcsolatban. Értve? Most pedig sürgősen szállj ki a vonalból, kisfiam, ha nem akarod, hogy a járőrkocsi elkapjon, és kopaszra borotváljanak a fiúk, hab nélkül. Eridj az anyádba! 
Magam elé meredtem, aztán tárcsáztam Denvert, Hármat csengett, a harmadik után felvette. 
-  Denver. 
-  Itt Cockney. Mi újság? 
-  Jól aludtam... idáig. 
-  Gratulálok! Ragyogó. Most nyissa ki a fülét, Derjver, ha nem akar hamarosan új főnököt kapni. 
-  Csak nem hagy el bennünket? - döbbent meg. 
-  Nincs szándékomban, de attól félek, ha nem figyel ide, és ha nem csinálja, amit mondok, kinyírnak. Bizony, Denver. Még én is halandó vagyok. Most pedig nyissa ki a fülét! 
Hosszasan beszéltem, aztán letettem a kagylót, és kisétáltam az erkélyablakon át. 
A hold elégedett vigyorral nyugtázta produkciómat. 
A leszámolás 
Másnap kora délután már újra a motelban voltam. Kígyó éppen egy arra tévedt csinibaba szélvédőjét mosta nagy igyekezettel. A lány megeresztett egy közepesre sikerült mosolyt, és rövid habozás után fél dollárt nyomott a markába. Kígyó megköp-döste a pénzt, és földhöz csapta a rongyot. 
-  Kellett valamit csinálnom, mert különben bedili-zek. 
-  Mi történt? 
-  Jósé elhúzta a csíkot... 
-  Micsoda?! 
Úgy megdöbbentem, hogy árkokat vágott az arcomba a rémület. 
-  Ne izgulj, nem végleg. Van valami haverja a környéken. Rövidesen újra itt lesz. 
-  Jack? 
-  Hát ez az, Franky! Be lehet csavarodni tőle. Megállás nélkül a telefonon lóg. 
Hátamra csaptam a zsákomat, kinyitottam a kocsi ajtaját, és behajítottam. 
-  Akár indulhatunk is. 
Biccentett, de nem mozdult. Félrehajtotta a fejét, és úgy nézett rám, mint ősei nézhettek a szapora villámlásra a navahók szent hegyének a lábánál. 
-  Franky? 
-  Mi van? 
-  Egy kis probléma. 
-  Éspedig? 
-  Hol voltál? 
-  Hol lettem volna? San Jüanban. 
Mosolygott, szelíd, fáradt mosollyal. Arra gondoltam, hogy inkább Jósénak kellene így mosolyognia. Jobban illik egy paphoz, mint egy indián főnökhöz. 
-  Ne hazudj, Franky! 
Méltatlan lett volna hozzám, ha tovább erőltetem a dolgot. 
-  Honnan jöttél rá? 
-  Elég gyenge produkció volt, Franky. 
-  Pedig igyekeztem. 
-  Veled nem is volt baj. A csapos csinálta pocsékul. Amatőrnek is kezdő. 
-  Oké - mondtam -, én dumáltam rá, hogy hazudjon. Visszamentem Dallasba. 
-  Hová? 
-  Meglátogattam Jack lakását. 
-  Mi a fenéért? 
-  Beszélni akartam Joannal. 
-  Miért, Franky? 
Kicsit messziről kellett kezdenem. Még tengerészgyalogos koromból. 
-  Amikor zöld sapka volt a fejemen, Kígyó, azt tanították, hogy csak akkor vállalkozzak komolyabb akcióra, ha száz százalékig biztos vagyok az embereimben. A dolgok többségében nemcsak egy kis kalandnak lehet vége, Kígyó, hanem az életünknek is, amelyből, sajna, csak egyetlen egy akad. 
-  Azt mondod, nemWzol Jackben? Adott valami okot rá, hogy így gondolkozz? 
-  Adott, Kígyó. 
-  Megtudhatnám, mi az? 
-  Kezdettől fogva nem akart részt venni az akcióban. 
-  Ez még nem bizonyíték! Hiszen Jósé sem akart. Úgy kellett... eltemetned. Átkozott egy fickó vagy, Franky! 
-  Honnan tudod, hogy... eltemettem? 
-  Ő maga mesélte. En biztos nem tudtam volna megtenni, Franky... azok után biztosan nem! 
Megragadtam a kezét. Akaratomon kívül olyan erővel, hogy felszisszent. 
-  Márpedig én megtettem, Kígyó! És éppen azért nem tetszik nekem, ha valaki csak ímmel-ámmal tart velünk. Közben azonban esze ágában sincs a bőrét kockáztatni. 
-  Mi történt Dallasban? 
-  Mondom, hogy meglátogattam Jack Lennox 
házát. 
-  Ne kelljen minden szót harapófogóval kirántani 
belőled! 
-  Az a ház üres, Kígyó. 
Lehajolt, és felvette a rongyot, amit korábban elhajított. Lehajtott fejjel állt előttem, mintha imádkozna. 
-  És? 
-  Be kellett törnöm. Nem volt senki a házban. A bútorok letakarva ruhák sincsenek a szekrényekben, és Joan sincs sehol. 
-  Ezt nem értem, hiszen Jack... legalább százszor telefonált és... 
-  Felhívtam a rendőrséget. Semmiféle bejelentés nem érkezett Debby Lennox eltűnésével kapcsolatban. Lehet, hogy Debby Lennox nem is létezik... 
-  De létezik, Franky! Villámgyorsan perdültem hátra. 
Jack Lennox állt mögöttem, kezében a táskájával. Halálsápadt volt, mintha koporsóból húzták volna ki. Mellette Jósé állt két keze mélyen reverendája zsebébe süllyesztve. 
-  Befejezted, Franky? 
Elviieg akár befejezettnek is nyilváníthattam volna a beszélgetést. Mégis folytattam, hiszen tartoztam némi magyarázattal Kígyónak. 
-  Véleményem  szerint Jack  Lennox ki akart szállni a buliból. Hogy miért? Ki tudja? Vannak, akik könnyen felejtenek. Igaz, Jack? 
Komor képpel nemet intett. 
-  Akkor más oka van. Talán az, hogy túlságosan is komolyra fordultak a dolgok... Mindenesetre Jack megjátszottá lánya, Debby elrablását, s azzal az ürüggyel, hogy Joan nem nélkülözheti a jelenlétét, rövidesen megpattant volna tőlünk. Nem dőltem be a telefonjaidnak, Jack. Hiszen mindig akkor telefonáltál, amikor senki sem volt a közeledben... Kicsoda Joan,Jack? 
-  A titkárnőm. 
-  És Debby? 
-  Alányom. 
-  Tehát ő létezik? 
-  Annyira, hogy valóban elrabolták. És valóban majd megőrülök az aggodalomtól, Franky. De... most már belátom, hogy elkövettem egy óriási hibát. 
-  Éspedig? 
-  Nem mondtam el nektek az igazságot. A teljes igazságot. 
-  Ez bizony öreg hiba volt. 
Jósé besétált az ivóba, kihozott egy karton sört, és lerakta a fűbe. Köréje ültünk, mintha rendszeres szombat délutáni piknikünket ültük volna a Monroe-tó partján. 
Jack feltépett egy sört, és egyetlen hajtással kiitta. 
-  El kellett volna mondanom az igazságot. Sajnálom, fiúk. Nem akarom bizonygatni, hogy a ti érdeketekben történt, de... bizonyos értelemben... Arról van szó, hogy nem akartalak belekeverni benneteket olyasmibe, ami... életveszéllyel jár. Te zsaru vagy Franky, és mégis én nézek naponta a halál szemébe. Most persze azt hiszed, hogy nagyzolok, mi? Hogy egy békés export-import hogyan kerülhet mocsárba... Csakhogy a fegyverszakma az egyik legveszélyesebb foglalkozás a világon, ezt tudnod kell, Franky. 
-  Van valami elképzelésem - morogtam. 
-  Akkor talán elölről kezdem. Amikor megszabadultam onnan, a pokolból,a pénzből, amit kaptam, beszálltam a fegyver-businessbe. Azért, hogy az ellenük harcolóknak szállíthassak - ez volt az ideológia -, meg hogy valami pénzhez is jussak -ez a gyakorlati része adolgonak. Már akkor tisztában voltam vele, persze, hogy a fegyver-business dupla vagy semmi. Egyetlen nap alatt milliókat nyerhetsz, de kaphatsz egy elegáns kis lyukat is a homlokod közepére. Első üzleteim pitiáner bulik voltak: néhány puska ide-oda az is többnyire álnév alatt. Aztán a kocsi megindult megtaláltam a kellő kapcsolatokat kiszuperált fegyvereket tartalmazó raktárakhoz, diktátorok vezérkari főnökeihez... és a halálhoz is, fiúk. Az elmúlt években jónéhányszor megpróbáltak átsegíteni a túlvilágra. Alighanem csak az őrangyalomnak köszönhetem, hogy itt vagyok közöttetek. Nem akarom sajnáltatni magam, de aligha leszek hosszú életű. Azt hiszem, Franky tudna beszélni hasonló ügyekről. 
Ördöge volt, tudtam volna. 
-  Már kéí-három éve űztem az ipart, és egyre több fegyvert szállítottam olyan kambodzsaiaknak, akik Po! Pot ellen harcoltak, amikor megfenyegettek. Kaptam egy üzenetet, hogy megölnek, ha nem hagyom abba kambodzsai akcióimat. És... tudjátok, ki fenyegetett halállal? 
-  Ki?-suttogta Jósé.-- Harwey. 
-  Harwey? Uramisten! 
-  Harwey él, fiúk. Nem tudom, hogyan úszta meg, de él. Sőt, meggazdagodott... Jelenleg Hong Kong-ban él, természetesen más név alatt, és ő is fegyverszállítással foglalkozik, bár ez a kisebbik vállalkozása. Ő tartja kezében szinte az egész délkelet-ázsiai kábítószerpiacot. Részben az övé az Arany Háromszög. És én beleköptem a levesébe. 
-  Hihetetlen - suttogta Kígyó. - Harwey él? 
-  Nemrégen mintha te tiltakoztál volna a leghatározottabban ez ellen a feltevés ellen, Jack. - emlékeztettem. 
-  Tudom, Franky. El akartam kerülni, hogy ujjat húzzatok vele. M-it tehettek Harwey ellen? 
-  Akkor miért tartottá! velünk? 
-  Mert... akár hiszitek, akár nem, nem felejtettem el a régi időket. Segíteni szeretnék nektek. És azt hiszem, jóval nagyobb a hatalmam, mint gondolnátok. 
-  Valóban? 
-  Valóban, Franky. Talán még a rendőrségnél is nagyobb. És... valóban kíváncsi voltam, ki küldte a koporsókat. Kezdetben meg voltam győződve róla, hogy te voltál. Hogy elhatároztad, bosszúhadjáratba kezdesz Harwey eiien. Ne haragudj, de mintha a hangya akarna kikezdeni az elefánttal. Ti nem ismeritek őt. Egyetlen szavára akár már holnap száz 
maláji bérgyilkos indul útnak, hogy hidegre tegyen benneteket. Harweyt nem tudjátok legyőzni, fiúk. Három ember egy óriási szervezet ellen semmi. Ahhoz egy másik hasonló szervezet kell. 
-  Ha jól értem, a te saját szervezetedre gondolsz?-- kérdeztem. 
-  Most már igen. Először csak arra gondoltam, hogy rajtatok tartom a szemem, és ha komolyabb bajba kerülnétek, kihúzlak benneteket belőle. Megvannak   hozzá  az  összeköttetéseim.   Csakhogy Debby elrablása megváltoztatta a dolgok menetét. 
-  Tényleg elrabolták a... lányodat? - kérdezte gyanakodva Jósé. 
-  Tényleg. Minden igaz, amit a titkárnőm elmondott. Lehet, hogy kicsit túljátszottá a szerepét..., de nagyon szereti pebbyt. Meg kellett rendeznünk a show-műsort, nehogy Franky maga riassza a zsarukat. Más se hiányzik nekem, mint ők!    -  És a valódi anyja? Meghalt? 
-  Ugyan, dehogy. Éli a világát. Néha beszélünk egymással. 
-  Tudja már...? 
-  Tudja. Neki telefonáltam. Azt hittem, az első pillanatban, hogy az ő keze van a dologban. De nincs. Esküszik, hogy nincs, és a... fejemet követeli. 
-  Mittudszmég... róla?   Az  ötödikről? 
-  Harweyről? Nagyon sokat, és egyúttal nagyon keveset. 
-  Ő küldte a koporsókat? 
-  Nem hiszem, Franky. Miért tette volna? Hiszen pontosan tudott rólatok... rólunk mindent. Tudta, hogy nem zavarhatjuk a köreit, és azt is tudja, hogy ti halottnak hiszitek. 
-  De te nem! 
Lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott. 
-  Biztos volt benne, hogy nem mondom el nektek. 
-  Miért ne mondtad volna el? - csodálkozott Jósé. Szinte nevetséges volt, ahogy Jack megpróbált 
udvarias lenni. 
-  Nézd, Jósé... bizonyos társadalmi körökben mások a szabályok. Ezt úgy mondanám... 
-  Teljesen világos - biccentett Kígyó. - Fegyverkereskedő körökben nem számítanak a személyes érzelmek. Senki nem pazarolja arra az erejét, hogy megpróbálja megölni azokat, akik egyszer őt próbálták elkapni, hiszen sokkal nagyobbat üthet rajtuk, ha elhalászik előlük egy milliárdos üzletet. így van, Jack? 
-  Közel jársz az igazsághoz, Dan. 
-  Harwey tehát biztos volt benne, hogy te nem indítasz ellene büntető hadjáratot, sőt még nekünk sem mondod el, hogy él. Továbbá ő maga is lemondott róla, hogy az életünkre törjön, mert miért is tette volna. Másra kellett az energiája, nem igaz? 
-  De. 
-  Másképpen mondva, apró férgek voltunk hozzá képest, amilyeneket az ember nem tapos el előre megfontolt szándékkal, legfeljebb akkor, ha véletlenül a csizmája sarka alá bóklásznak. így van, Jack? 
-  így. 
-  Ki ölte meg Nyu Lajt? - kérdeztem. - Harwey? 
-  Honnan tudjam? Korábban biztos voltam benne, hogy nem. Most azonban... 
-  Miért? 
-  Mert kiderült, hogy Nyu Lajnak él az anyja. 
-  Nem látom az összefüggést - mondta Jósé. 
-  Pedig egyértelmű. Harweyt nem izgatta sem Jósé atya Mexikóban, sem egy indiánfőnök a navahó rezervátumban, de még egy zsarufőnök sem. Még 
Jia rá is jöttetek volna, hogy él, mit tehettetek volna 
ül 
I 
ellene? Hol a bizonyíték, hogy ő volt az áruló? Akkoriban állítólag több, mint kétmillió ember került a föld alá, köztük Szihanuk egész rokonsága. Olyan nagy ügy néhány ENSZ-szakértő meghurcoltatása? Megkapták a kártérítést és kész. Miattatok nem fájt volna Harwey feje. 
-  És Nyu Laj miatt miért fájt? 
-  Mert Nyu Laj részt vett a Lon Nol és kábítószertábornokai elleni harcokban, és... ismert igen sok vietnami fejest. Ha azok kezébe kerültek volna a lány vagy az anyja visszaemlékezései, a vietnamiak, elkaphatták volna Harweyt. Ezért volt veszélyes Nyu Laj és az anyja. És ezért is kellett meghalniuk. 
-  Ki küldte a koporsókat? - tértem vissza rá makacsul. 
-  Hát, ha nem te, Franky, akkor fogalmam sincs róla, kicsoda. 
-  Miért rabolták el Debbyt? 
Mélyet sóhajtott, és könnybe lábadt a szeme. 
-  Talán Nyu Laj volt az oka, Franky. Tudom, hogy borzalmas ilyet hallanod, de... 
-  Rá se ránts, Jackf 
-  Azt hiszem, Harweynek elfogyott a türelme. Nyu Laj vagy az anyja miatt, aki széfbe záratott valamit -talán éppen a visszaemlékezéseit. 
-  Hogyan értesülhetett minderről Harwey? 
-  Ugyan, Franky, ne légy már ilyen naiv! Harweynek milliárdjai vannak. Előbb értesül egy csomó dologról, mint az Egyesült Államok elnöke. Harweynek megvannak a holtbiztos hírcsatornái. Nyu Laj és az anyja egyetlen lépést sem tehettek úgy, hogy Harwey ne tudott volna róla. Aztán amikor elérkezettnek látta az időt, lecsapott rájuk. Nem lennék meglepve, ha már a kezében lennének Nyu Laj anyjának a feljegyzései. 
-  Mi a helyzet velünk? 
-  Úgy döntött, hogy mi sem maradhatunk életben. Ki tudja, milyen veszélyt jelenthetünk a számára. Egyszerűen felülbírálta korábbi álláspontját. Elhatározta, leradíroz bennünket a térképről. 
-  Miért manipulált a koporsókkal? 
-  Erre is van magyarázat. Talán az, hogy ismert engem. 
-  Csakugyan? 
-  Harwey pontosan tudja, ki vagyok. Azt is, hogy mekkora a hatalmam, és hogy nem célszerű velem bandaharcba kezdeni. Ezért talán azzal próbálkozott, hogy... hiszen jól ismer valamennyiünket. Figyeljetek csak... elküldi a koporsókat, tudja, hogy Franky, aki a legkeményebb valamennyiünk között, és talán a legtöbb oka neki van a leszámolásra, már csak Nyu Laj miatt is, azonnal veszi a lapot, és csomagolni kezd. Tudja, hogy a többiek, közöttük én is, akár akarjuk, akár nem, Frankyval fogunk tartani, ő képes rá, hogy magával ragadjon bennünket. Ezután már csak elő kell készítenie néhány csapdát: valamelyikbe biztosan belepottyanunk. 
-  Hát... kishíján bele is pottyantunk - mondta Jósé. 
-  Tudta, hogy a koporsóval annyira felhergeli Frankyt, hogy Franky elveszíti a józanságát. Hiszen úgyis beteg. És... bizonyos értelemben valamennyien azok vagyunk. 
-  ÉsDebby? 
-  Ez az én ügyem, Frank. Amikor megtudta, hogy közétek álltam, elhatározta, lecsap rám. Elkapta Debbyt... és biztos vagyok benne, hogy nem esik bántódása. Ő csak benneteket akar. Engem nem. 
-  Akkor... miért jössz velünk, Jack? Jack Lennox felhúzta a vállát. 
-  Mert mást nemigen tehetek. Talán odaviszik a lányt, Franky lakásába. Talán tárgyalni akar velünk Harwey. Talán ő is megunta ezt a hajszát. Talán ajánlatot tesz. 
-  Mire gondolsz? 
-  Hogy visszaadja Debbyt... ha leszállunk róla. Ha megfeledkezünk a régmúltról. Kitöröljük az emlékezetünkből, mintha nem is lett volna. 
-  Konkrétabban? 
-  Ugyan már, Franky. Pontosan tudod, mire gondolok. Harwey tudja, hogy t i soha nem bocsátaná-tok meg neki. Ezért elrabolta a lányom, és egyezkedésre kényszerít. 
-  Egyezkedésre? - képedt el Kígyó. - Milyen egyezkedésre? 
-  Mondjuk annak fejében, hogy visszaadja a lányom, adnom kell fejenként egy-két millió dollárt. Vagy még többet. 
-  Neki? - tátotta el a száját Jósé. - Hiszen milliárdos. Miért kellene neki egy-két millió dolcsi? 
-  Nem   neki,   hanem   nektek!   Hát nem értitek? Én megfizetlek benneteket, hogy kopjatok le róla, ő pedig szabadon engedi a lányomat. Úgy hívják, hogy tranzakció. Sosem hallottatok még róla? 
-  Egy milliót... vagy többet? - kérdezte halkan Jósé, és elgondolkozva a benzinkútra bámult. -Abból építhetnék egy új templomot, akár még az Államokban is. 
-  Én meg létrehozhatnám az első szupermarketot a navahó rezervátumban - motyogta Kígyó. 
-  Hát te, Franky? 
-  Vennék egy pár cipőt minden amerikai zsarunak - mondtam. - Micsoda marha kérdés... Mindenesetre tárgyalási alapnak nem rossz. 
-  Ehhez viszont el kell jutnunk a lakásodra, Franky, méghozzá minél gyorsabban. Tényleg aggódom Debby miatt. Ismerem azokat az embereket. 
Felemelkedtem, és óvatosan felemeltem a söröskartont is. 
-  Mire vártink? Gyerünk! 
Szokás szerint én vezettem, s amíg a kanyarokat szedtem, azon töprengtem, hogy mennyire bízhatom bennük. Jack... ha visszakapja a iányát, aligha kockáztat még egyszer. Jósé... vajon elárulna-e egy parókiáért, és Kígyó egy szupermarketért? Hiszen Krisztust is elárulták harminc, ezüstpénzért, s bár nem ismertem eléggé a bibfiai árfolyamokat, aligha tellett volna ki belőle egy korabeli szupermarket. 
Ez pedig azt jelenti, hogy csak magamra számíthatok... 
És talán arra, aki a koporsókat küldte. 
Tíz felé járhatott az idő, amikor felfedeztem Denvert. A rendőrkocsi ott dekkolt a kereszteződésben, ahol rendszerint dekkoíni szokott. Kicsit a bokrok közé húzódva, hogy ne legyen feltűnő. 
Denver a kormányra borulva aludt. Mivel nemigen szeretem, ha beosztottaim alszanak az őrhelyükön, a szelíd vicceket viszont annál inkább kedvelem, kinyitottam a szemközti ajtót, és kedélyesen megtaszítottam. Érett grape-fruitként pottyant a hetykén zöldellő fűre. 
Alighogy leért, már rántotta is elő a stukkerét. - Fel a kezekkel, mert...! Amikor észrevette, hogy ki áll felette, benneakadt a szó. Szerencsére nem sokáig tartott a némasága. Leeresztette a fegyverét, és elvigyorodott. 
-  Remek viccei vannak, főnök. Ha lesz egy kis időm, halálra rörjögöm magam rajtuk. Este nyolc óta várom a bokrok alján... Éppen csak elaludtam. Azt álmodtam, hogy maga megérkezett, alva talált, erre kilökött a kocsiból, én meg magára fogtam astukkert, és kishíján lelőttem. Kedélyes kis álom, mi? 
Nem volt időm Denver elmésségein felhúzni magam. Megbízható, törekvő fiú volt, de bizonyos idő után a főnökei idegeire ment. 
-  Újság? 
Feltápászkodort, és leporolta a ruháját. 
-  Ahogy óhajtotta, főnök. Figyeltük a lakását. -Felemelte a fejét, és elhűlve bámulta a közeledőket. - Jézusom, ezek kicsodák? 
-  A barátaim. 
-  Főnök, biztos, hogy jól van? Óvatosan a fegyverére csúszott a keze. 
Két percembe került, amíg annyira megnyugodott, hogy folytathatta. 
-  Szóval... figyeltük a lakását. És, hát... 
-  Volt látogatóm? -Volt. 
-  Mikor? 
-  Tegnap este. 
-  Kicsoda? 
-  Éjszaka volt, főnök. De azért... tudja, hogy rám mindig számíthat. 
-  Mit akar ez jelenteni, Denver? 
-  Kértem a szövetségiektől egy infravörös fényképezőgépet. Olyan képet csinál éjjel, mint nappal. Lekaptam vele a cicust. 
-  Eszerint nő volt. 
Zsebébe nyúlt, és kihúzott egy borítékot. 
-  Itt vannak a képek, főnök. 
Három, levelezőlap nagyságú fotó voit benne. Valóban nem látszott, hogy a fekete éjszakában készítették őket. 
Az első azt a pillanatot ábrázolta, amikor egy vékony, sötét köpenybe burkolózott alak kinyitja a kapumat. Valami látszott a kezében, megfelelő nagyítással talán azt is ki lehetett volna venni, micsoda. Abban a pillanatban csattant e! a gép zárja, amikor a kapu már résnyire kinyílt. A vékony, sötét alak arcát nem láthattam, részben a kedvezőtlen árnyékhatás, részben valami csuklyaféle miatt, amely egészen az arcára borult. 
Denver kinyújtotta az ujját, és a képre bökött. 
- Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Egészen addig a pillanatig tiszta volt az arca, s éppen akkor rántotta rá a csuklyát, amikor kinyitotta az ajtót. Rendesen elszúrtam, mi? 
A másikat azonban nem szúrta el. A lány - mert karcsú, alacsony, ázsiai lány voit - magabiztosan haladt a fák között átvezető ösvényen a kocsifelhajtó felé. Csuklyáját hátralökte, talán véletlenül, talán szándékosan. Mosolygott, s mintha azt szikrázta volna a szeme: gyertek, fényképezzetek! 
A harmadik akkor készült, amikor a bejárati ajtómat nyitotta ki. Közben kacéran hátrafordult, mint egy fotómodell, és a lencsébe nevetett. 
-  Észrevette magukat? 
-  Kizárt dolog. A szemközti ház ablakából teljes iötétségben dolgoztunk. 
-  Akkor... 
-  Azt hiszem, főnök, tudta, hogy miről van szó. Biztos volt benne, hogy figyeljük a bejáratot. És abban is, hogy fényképezzük. 
Hátrahajtottam a fejem, amikor az első szúrás a tarkómat érte. Az utóbbi napokban annyira elszoktam tőle, hogy egészen furcsa volt az érkezésé. Vártam a dobolást is a halántékomon, de nem jött, mint ahogy a szurkáiás is rövidesen abbamaradt. 
Tartottam a kezemben a fényképeket, és elmerültem a semmiben. Egészen furcsa és érthetetlen módon azonban nem Kambodzsa jelent meg lelki szemeim előtt nem a Tonleszap, a dzsungel-iskola, a föld alatti kórház, vagy a koporsók, hanem egy íány. Egy szőke lány antilopszarvú motoron, géppisztollyal a kezében, amint éppen ki akar nyírni. Aztán ugyanez a szőke lány egy ágyban velem, amint izmos combjával átkarol és... 
Jósé kivette a kezemből a képeket. 
-  Jézusom, Franky, ez... ez... 
-  Nyu Laj - mondta Kígyó, és elvett tőle egyet, hogy Jacknak adja. - Nézd csak, fiú! 
-  Nyu Laj - mondta Jack, és nagyot nyelt. -Franky, ez... ez... lehetetlen! Erre nincs magyarázat. Ez egyszerűen... 
-  Ott van az anyajegy a szája sarkában - mutatta remegő ujjal Jósé. - Amikor... amikor... a színtelen ajakrúzst kérte, és bekente vele a száját, jól megfigyeltem. 
Álltam, és nem szóltam. Mit mondhattam volna? Hogy é n aztán tudom, hogy Nyu Laj van a képen...! És azt is tudom, hogy Nyu Laj szája sarkában volt egy anyajegy? 
-  Mi lehet ez, Franky? - kérdezte Jósé rekedten. 
-  Denver? 
-  Elküldtem egy fiút a temetkezésiekhez. Mindennek utánanézettem, uram. A temetés szabályszerűen zajlott. A holttestet, a jegyzőkönyv szerint, az ön jelenlétében koporsóba tették, lezárták, s a koporsót a hamvasztókemencébe irányították. A ham-vasztás után a hamvakat tartalmazó urnát átnyújtották önnek, uram. Minden a legszabályosabban történt, nem is vitás. 
-  Miről beszél ez az ember? - bökött oldalba Lennox. 
-  Nyu Laj temetéséről. Mert ha Nyu Lajt valóban elhamvasztottak, akkor ez a nő... nem lehet ő . Hacsak nincs feltámadás a halálból. 
-  Ez mégiscsak ő, Franky! 
Azt hittem, megőrülök. Nem, a szúrások nem jöttek elő többé, helyettük tompa nyomás nehezedett a halántékomra, mintha satuba rakták volna a fejem. 
-  Nyu Laj megvakult ugyan, Franky - mondta halkan Jack. - De lehetséges, hogy meggyógyították? Hogy... Uramisten, hogy is mondjam csak, becsapott téged? Megjátszottá a vakot, egy buddhista szekta hívét, miközben mindent alárendelt a bosszúnak...? Még téged is feláldozott, Franky? 
Ingerülten ráztam meg a fejem. 
-  Nyu Laj megvakult. Nyu Laj meghalt. Nyu Lajt elhamvasztottak. Ott voltam a temetésén. 
-  Akkor ki ez a nő a képen? 
-  Nyu Laj, ki más lenne? 
-  Úgy érted, hogy... valaki esetleg felvett valami maszkot, vagy... úgy festette magát, hogy az éjszakai fényben Nyu Lajnak lássék? 
Válasz helyett Denverhez fordultam. 
-  Találtak valamit a lakásomban? 
-  Nem mentünk be, uram. 
-  Helyes. Biztosítja valakía környéket? 
- Utasítása szerint mindenkit elküldtem,,uram. 
-  Velünk tart? 
-  Ha már eddig megbízott bennem, főnök. És különben is, már kialudtam magam. 
Beszálltunk, és elindultunk a lakásom felé. 
L 
Néhány házzal távolabb, nagyranőtt eukaliptuszok sátorában állíttattam le a kocsikat. Úgy osontunk az árnyékban, mint valaha, a régi szép időkben. 
Amikor felbukkant a holdfényben a kapu, Jack Lennox elhúzta a száját. 
-  Hogy lakhat valaki 13-as szám alatt? Remélem, fekete macskád nincs? 
Elővettem a kulcsom, kinyitottam a kaput, és elindultam a lépcsőfeljáró felé. 
-  Hé! - horkant fel mögöttem Kígyó. - Nem altnál meg egy kicsit? 
Izgatott és türelmetlen voltam. Szagot kaptam, mint a vérebek. Tudtam, hogy mire a nap felkel, minden titokra fény derül. De addig még... 
-  Mi van? 
-  Állj meg, ha mondom...! 
Csak akkor álltam meg, amikor megragadta a kezem. Szemrehányóan néztek rám, még Denver sem azzal a hűséges, odaadó tekintettel, ahogy szokott. 
-  Idefigyeljetek! - mondtam. - Nincs idebenn senki és semmi. Jack kislánya sem. Bátran bejöhettek... 
Denver beleegyezően biccentett, a többiek azonban vad ellenkezésben törtek ki. 
-  Jézusom, te megbolondultál! - kiáltotta Jack, és előkapta a pisztolyát. - Emlékezz Mexikóra! Csak két másodpercen múlt, hogy most nem odafentről nézzük a dallasi tájképet. És a géppisztolyok a tükör mögött? Esküdni mernék rá, hogy itt is... 
-  Nincs odabent semmi! 
-  Miért vagy olyan biztos benne? 
Nehezen tudtam volna megmagyarázni, miért. Azaz meg tudtam volna, csak ahhoz fel kellett volna fednem a lapjaimat. Egyelőre azonban eszem ágában sem volt megtenni. Még nem. 
-  Érzem - mondtam nyugodtan. Kígyó a vá!Iámra tette a kezét. 
-  Óké, Franky, én tudom, mi a megérzés. De lásd be, hogy minden a megérzésed ellen szól. Ha nincs odabent senki és semmi... akkor miért jött ide Nyu Laj? Miért éjszaka, és mit keresett a lakásodban? 
-  Egy... üzenetet akart átadni, és... rövidesen meg is találjuk. Gyertek! 
Mielőtt elkaphattak volna, előrerobogtam. Csak akkor mertem hátranézni, amikor elértem a bejárati ajtót. Úgy ugrándoztak a bukszusbokrok között, mint az utat tévesztett kenguruk. 
Kinyitottam az ajtót, végigrohantam a halion, fel a lépcsőn, és meg sem álltam a nappali szobáig. Nem törődtem vele, hogy egy láthatatlan szerkezet nem zúdit-e rám bombát vagy géppisztolygolyókat: biztos voltam benne, hogy lennie kell valahol egy üzenetnek, amely nekem szól. így kívánta a dolgok logikája. 
Nem a nappaliban találtam rá, hanem a hálószobában. A XVIII. századi fésülködőasztalka alaposan megvakult tükrére írták halvány rózsaszín szájrúzs-zsal. 
Marc Othero tanya. Alatta az aláírás: Nyu Laj. Khmer betűkkel és Nyu Laj írásával. 
Mintha hirtelen megsiraogatták volna a nyakam. Egy szellemkéz, amely átnyúlt értem a túlvilágról, hogy randevúra vezessen. 
Vagy egyenesen át abba a másik, ismeretien dimenzióba. 
Felvettem egy papírzsebkendőt az asztalkáról, kiugrottam a fürdőszobába, megnedvesítettem, aztán gyorsan letöröltem az üzenetet. 
Amikor bebukdácsoltak a szobába, már semmi sem mutatta, hogy bármi is leit volna a tükrön. 
Ha nem lettünk volna olyan helyzetben, amiíyen-ben voltunk, jót röhögtem volna rajtuk. Úgy emelgették a lábukat, mintha attól tartottak volna, hogy bármelyik pillanatban megemelkedhet a talpuk alatt a szőnyeg, és meg sem ál! velük Bagdadig. 
Aztán egyszerre csak elszégyelltem magam. Könnyű nekem, aki tudom, mire megy ki a játék. Ők azonban... 
Órámra pillantottam. Negyed tizenkettő múlt két perccel. Közeledik a kísértetek órája. 
Jósé gyanakodva bámult körbe-körbe. 
-  Franky! Egészen biztos vagy benne, hogy nincs itt Debby? Akkor mi a fenéért kellett idejönnünk? 
-  Hol az üzenet? - kérdezte mogorván Jack. 
-  Megkaptam - mondtam. 
-  Hogyhogy megkaptad?. 
-  Megkaptam és kész! 
-  Ez azért több a soknál, Franky! Szeretném tudni... 
-  Oké, fiúk - mondtam békülékenyen. - Amikor beléptem a lakásba, megszólalt egy hang. 
-  Jézusom, főnök - nyögte Denver. - Ennyi erővei akár fel is robbanhatott volna. 
-  Mit mondott a hang? - követelődzőit Jack. 
-  Először nehezen értettem meg. 
-  Mit mondott? Tudnom kell, mit mondott!! Hát nem érted, Frank?! Azt hittem, hogy itt van Debby! Milyen címei mondott a hang? 
Közel volt hozzá, hogy becsavarodjon. 
-  Odamegyünk - nyugtattam. - Azonnal odamegyünk. 
Tengernyi kétségbeesés bujkált a szemében. Annyi, amennyivel egy világhírű vidám park vasárnapi látogatóinak is ei lehetne venni a kedvét. 
-  Hol lehet Debby? - suttogta. - Ha nem találom meg, hát akkor én... akkor én... 
Elindultunk a kijárat felé. 
A kocsiban meggyújtottam a belső lámpát, elővettem a város térképét, és megkerestem a Marc Othero tanyát. Jő messzire volt, legalább háromnegyed órányira innen. Amikor indítottam, Jack előrehajolt. 
-  Még most sem akarod elmondani? 
-  Nem, Jack. 
-  Miért nem? 
-  Megvan rá az okom. 
Kígyó gyengéden Jack vállára tette a kezét. 
-  Nyugi, Jack. Tudja, mit csinál. 
Hízelgett a bizalma, s azt kívántam, bárcsak igaza lenne. Bárcsak tudnám pontosan, mit csinálok. 
Ez a bizonytalan érzés csak erősödött bennem, amikor megpillantottam magam mögött a lámpákat. 
Bevettem két rutinkanyart, megkerültem egy háztömböt, aztán megtöröltem a homlokom. 
Valaki ránkragadt, mini bogáncs a kutyára. 
H               Haboztam egy kicsit, majd úgy döntöttem, 
tmgy egyetlen lapra teszek fel mindent. 
Feláldozom Denvert. 
A legközelebbi utcasarkon megállítottam a kocsit, odaléptem egy cigaretta-automatához, és úgy tettem, mintha aprót válogatnék. Denver tudta, mi a kötelessége. Kiszállt, és odajött hozzám. 
-  Eszerint maga is észrevette, főnök. Rajtunk van a pasas. 
-  Milyen kocsi? 
-  Alighanem Mercedes. A lámpáiról ítélve nem amerikai.                                                         m 
-  Hol akaszkodott ránk? 
-  Útközben kaptuk fel. Amikor a háza elől felreppentünk, még nem volt rajtunk. 
-  Le kell koptatnia, Denver! Óriásira tágult a szeme. 
-  De maga akkor egyedül marad! 
-  Voltam én már máskor is kutyaszorítóban... Ebben a pillanatban Jack kivágódott a kocsiból, és 
odarohant hozzánk. Megragadta a karom, rángatni kezdett, mint egy eszelős. 
-  Nem bírom tovább, Frank! Azt hittem, megtalálom a gyerekem...! Debby nincs sehol, te pedig...! Akárhol is van az az elátkozott rejtekhely, gyerünk oda azonnal, vagy agyonlőlek! Elegem volt a totojá-zásból! Gyerünk, Frank! 
Olyan vadul csillogott a szeme, hogy nem volt okom kételkedni benne: meg is teszi, amivel fenyegetett. 
Denver bólintott, és beült a kocsijába. 
Én is a miénkbe, és indítottam. 
Denver rámragadt, aztán egy keresztutcánál villámgyorsan elfordult balra. Gyorsítottam, és jobbra fordultam. Keskeny, bokrokkal szegélyezett utcácskákon száguldottam végig, teljes sötétségben, mert mondanom sem kell, hogy amint befordultam, kikapcsoltam a világítást. Magamban csendesen imádkoztam, hogy se egy részeg ne kerüljön az utamba, se egy úttesten csókolózó szerelmespár. 
Jó negyed órán át vágtattam le-fel, mikorra nagyjából biztos voltam benne, hogy nyomomat veszítették. Vettem egy óriási bal kanyart, amivel felkormányoztam magam a gyorsforgalmi útra. 
Fél kezemmel fogtam a kormányt, és megpróbáltam rájönni, mi lehet a szokatlan csend mögöttem. 
Kinyújtottam a karom, kinyitottam a táskám, ki a koporsót, végül ki akartam venni a géppisztolyomat. Ujjam vége tompán koppant a deszkán: a kis mexikói játékszer nem volt sehol. 
Rátettem a lábam a fékre, amikor valaki a tarkómnak nyomott egy revolvert. 
-  Gyerünk, Franky, hajts tovább! 
-  Hol a géppisztolyom? 
-  Jó helyen. 
-  Mit akar ez jelenteni, Jack? 
-  Majd megtudod. A legközelebbi pihenőnél kiszállsz, világos? 
Pár perc múlva elérkeztünk a pihenőig. Leállítotrm a kocsit, és kiszálltam. - Rajta, Dan - vezényelt Jack. - Előreülsz Frank éllé. 
Kígyó nyögött, és előreült. 
- Vissza, Franky! 
Visszamásztam a volán mögé. 
- Adnál valami magyarázatot, Jack? 
-  Ha kívánod. Rém egyszerű egy tőmondatban is összefoglalható. Vissza akarom kapni a lányom, Frank. Ezerszer is elátkoztam azt az órát, amikor engedtem a zsarolásotoknak. Ha a fenekemen maradok, Debbynek nem esik baja. 
-  így sem esik, 
-  Ebben bízom én is. Csakhogy nem mehetek biztosra. Akik elrabolták, tudták, mit miért tesznek. Ki vele, Franky, hova megyünk? 
-  Elég, ha én tudom. 
-  Lelőlek, mint egy veszett kutyát! 
A nyomaték kedvéért ismét a tarkómnak nyomta a fegyver csövét. 
-  Megteheted, Jack. Csakhogy akkor valóban meghal Debby. Ha reggelre nem vagyunk ott, mindennek vége. 
-  Honnan tudod? Mit mondott még az az elátkozott hang, tudni akaromí 
-  Nem sokat, Jack. Olyasmiket például, hogy ütött a leszámolás órája. Azért megyünk most oda. 
-  Indíts! 
Indítottam. Nagyobb sebességre kapcsoltam, és a kocsi megugrott Santa Clara felé. 
-  A te embereid voltak, Jack? - kérdeztem mintegy mellékesen. - Azok ott, mögöttünk? 
-  Miért akarod tudni? 
-  Szeretnék a lelkedbe iátni. Hogy miért vagy annyira ideges. Kizárólag Debby miatt? 
-  És ha ők voltak? Elég marha vagy, hogy leráztad őket. Most aztán egyedüJ vagyunk. 
-  És egyedül is maradunk. így fair, Jack. A Toníe-szap partján is egyedül voltunk! 
Kígyó és Jósé hallgattak. Jack őket is sakkban tartotta a fegyverével. 
-  Messze vagyunk még? Remélem, nem kell átúsznunk a Rio Grandét? 
Ott volt előttünk a tanya, háromszáz méternyire. Széles, végtelenbe torkolló mező közepén, magasba nyúló fákkal körülvéve. Elhagyott mezőgazdasági épületek feketedtek szomorúan a holdfényben. 
-  Ez az? - kérdezte Jack gyanakodva, amikor megállítottam a kocsit. -.Franky, ha megpróbálsz átverni, ez lesz életed utolsó próbálkozása! 
-  Nem adnád vissza a géppisztolyomat? 
Felnevetett, szokatlan, károgó nevetéssel. 
-  Vége a vezérségednek, Franky. Ezért utáltalak már Kambodzsában is, mert mindig, mindenben első akartál lenni. Pedig hiába vagy zsaru, szart sem ér a tudományod. Se Debbyt nem tudtad megtalálni, se azt az átkozottat, aki a koporsókat küldözgeti. Most én vagyok a főnők, fiúk És ajánlom, hogy ehhez tartsátok magatokat. Értve? 
Mit tehettem volna, befogtam a pofám. A másik kettő is belátta, hogy Jack Lennox alighanem teljesen begőzölt. 
Előretereit bennünket, mint a pulikutya a birkákat. 
-  Ne feledjétek, itt vagyok mögöttetek. Debby nélkül úgy sem ér semmit az életem... Elegem volt a pancserokból. Ajánlom, hogy tartsátok a szemeteket Cockneyn. Ha beleköp a levesembe, mindannyiótokat agyonlőlek. Isten engem úgy segéljen! 
Jósé a szemembe nézett, én Kígyóéba. Szavak nélkül is értettük egymást. 
A tanyaház udvarán mint őskori szörnyek, pihentek a rozsdás, kiselejtezett mezőgazdasági gépek. Az élesen világító hoidfényben elváltak egymástó! a kontúrok. Szinte vártuk, hogy vaiahol a rogyadozó ólak mélyén felcsipogjon egy csirke, vagy felröffen-jen egy malac. A halálos, tejföllel leöntött csöndet fazonban nem törte meg semmi. 
-  Oda! A gép mögé! - parancsolta Jack, és a géppisztoly csövével mutatta, hova gondolja. A magas fűbe lapulva szeltük át a gépeket elválasztó 
távolságot. f    Amikor lebuktunk egy kaszálógóp mögé, Lennox 
lecsüggesztette a fejét. Megkísérelhettem volna, 
hogy elvegyem tőle a géppisztolyt, de nem akartam 
feleslegesen kockáztatni. És jól tettem, hogy nem kockáztattam. 
Amikor magához tért, mintha már kevesebb elszántság csillogott volna a tekintetében. 
-  Jósé! Egymillió dollárt adok a templomodra, ha velem tartasz! 
-  Eddig is veled tartottam, Jack! 
Kihúzta a zsebéből a pisztolyát, és Jósé kezébe nyomta. 
-  Vigyázz Cockneyra! Ha megpróbál figurázni, lődd keresztül. Kígyó? Áll az alku a szupermarkettal kapcsolatban? 
-  Áll, Jack! 
Kígyó kapta a másik pisztolyt. 
-  Te velem jössz! Jósé... néhány lépéssel mögöttünk maradsz... Csak akkor jöhettek, ha engedélyt adok rá, világos? 
Amikor eltűntek egy aratógép mögött, Jósé lerakta a pisztolyt a földre, és lekapta magáról a csuháját. 
-  Gyerünk, Frank! Nincs vesztegetni való időnk! Mondhattam volna, hogy óriási veszélybe sodorja 
magát, ha ruhát cserél velem, hiszen a megbuggyant Jack őt lőheti le helyettem, de nem mondtam. Végül is, valamennyien vállaltunk bizonyos rizikót. 
Amikor a halk füttyentésre előreszáguldottunk, már az én kezemben volt a pisztoly. Mélyen a szemembe húztam a csuha kapucniját, hogy idő előtt ki ne derüljön a disznóság. 
A sokablakos, hosszan elnyúló épület pár lépésnyire feküdt csak az orrunk előtt. Fehér falai vakító fénnyel verték vissza a holdsugarakat. Az oszlopokat tartó, faragott atlaszok méla gőggel néztek le ránk. Mintha az Elfújta a szélből lopták volna ki korrupt díszletezők. 
Jack nem szólt, csak a géppisztoly csövével mutatta, hogy irány a bejárat. Biccentettem, de nem 
mozdultam. Csak második intésére értettem meg, hogy mit akar. Azt, hogy én menjek előre. 
Egyáltalán nem esett nehezemre a dolog. Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy nem fog ránklőni senki. 
Legalábbis egy ideig. 
Azt is tudtam azonban, ha megkezdődik a haddel-hadd, kopogni fognak körülöttünk az ólomgolyók. 
És valaki meg fog halni közülünk. 
Nem is nagyon fedeztem magam, ahogy az ajtó felé igyekeztem. Biztos voltam benne, hogy akik az elhúzott függönyök mögül lesik az udvart, már régen felfedezték közeledésünket. 
Tessék-lássék görnyedtem csak össze, és lapultam az ajtófélfához. Meg sem vártam hogy Jack mellém érjen, megnyomtam a mutatőujjamma! az ajtószárnyat. 
Zajtalanul, könnyedén csúszott félre, mintha frissen olajozták volna. 
A holdfény bevilágított az ajtón, s annak ellenére, hogy nem volt nálunk zseblámpa, világosan kivehettem az emeletre vezető széles lépcsőt. 
Jack hatalmas ugrással mellettem termett. Bedugta a fegyver csövét az ajtónyíláson, és a lépcső felé kémlelt. 
- Előre, Jósé! 
Éppen Szemben velünk, az első emelet magasában tárva-nyitva állt egy óriási, szinte gótikus templomok nagyságát idéző ablak. A hold szembenézett velünk, kíváncsisággal és némi szomorúsággal az arcán. 
Pontosan ilyen voltam én is: kíváncsi és némiképpen szomorú... 
Elkopott, lyukas szőnyegmaradványokon osontam fel az emeletre. A lépcsőt szegélyező, esztergált oszlopocskákat ábrázoló karfán nyoma sem volt pornak. Mintha gondos kezek nem is olyan régen letisztogatták volna. 
A lépcső végén folyosó kezdődött, amelyből azonban csak két ajtó nyílott. 
Odalent nagyot reccsent valami. Hátrapillantottam Kígyó fejét láttam felbukkanni az oszlopok alatt. 
Jack az első ajtó félfájához tapadt, és mutatta, hogy tapadjak a másikhoz én is. 
Odatapadtam. Jack felemelte a kezét, és öttől visszafelé számolni kezdett. Amikor elfogytak az ujjai, nekirontott az ajtónak. 
Hatalmas rúgása nyomán kivágódtak az ajtószárnyak, és tekintélyes porfeiteg szállt velünk szembe.     Nem volt odabenn senki. 
Jack nagyot fújt, és mondani akart valamit. A lépcsőfeljáróban azonban felbukkant Kígyó, és kérdőn széttárta a karját. Jack mutatta, hogy a másik ajtó következik. 
Ez az ajtó azonban már nyitva volt. Halkan nyikor-gott, amikor lehorgonyoztunk mellette. Jack leeresztette a fegyverét, és maga elé meredt. 
-  Huzat-motyogta.-A huzat... 
Az ajtó mögött keskeny, poros csigalépcső látszott, amely minden bizonnyal a padlásra vezetett. 
Mögöttünk fénycsóva villant Kígyó nyújtotta Jack felé a zseblámpáját. 
Jósé a falnak dőlt, és éppen úgy viselkedett, ahogyan én viselkedtem volna. Aggódtam is, hogy Jack megszólítja, és kiderül a turpisság, de ebben a szempillantásban Kígyó izgatottan felkiáltott. 
-  Jézusom, odanézzetek! 
Egyszerre kaptuk a fénysugár felé a fejünk. 
A csigalépcső vastag porában keskeny ösvény látszott, amely a padlás felé vezetett. 
Apró, női lábak nyoma. Sásból font papucs lenyomata. Olyané, amilyet Kambodzsában készítenek a falusi gyékényfonók. 
Jack Lennox felkiáltott, eikapta Jósé karját, és vonszolni kezdte a lépcsőn felfelé. 
Elszorult lélegzettel igyekeztünk utána. 
A   hatalmas   padlásterem   sötét   volt, mintha örök éjszaka borult volna rá. 
Jack megtorpant közvetlenül a feljárati ajtó előtt, én nekivágódtam a hátának, és csaknem magammal sodortam a másik kettőt. 
Ebben a szempillantásban olyan színjáték kezdődött odafent, amelyre, míg élek, emlékezni fogok. Mintha óriási planetáriumban ültem volna, teljes sötétségben, arra várva, hogy beinduljon a vetítőgép, és kitáruljanak előttem az ég csodái. 
Jack kimeredt szemmé! bámult a sötétbe, amely lassan oszlani kezdett a szemünk előtt. A halvány derengést hanghatás is követte. Előbb halkan, alig hallhatóan hangzott fel a lágy muzsika, aztán ahogy a sötétség oszlott, egyre erősödött. Mintha számítógép biztosított volna szinkroniíást a hang és a fény változásai között. 
Bárhogyan is forgattam a fejem, nem tudtam kitalálni, honnan jöhet a hang. Felülről is hangzott, de a lábunk alól is. Az égből is jött, a pokolból is. Körülfont bennünket, mint fuldoklót a hínár. 
Előbb csak a klasszikus kambodzsai hangszerek játszottak egy lassú, peníatonikus dallamot, azt a dalt, amelyet ezerszer hallottunk a Tonleszapnál. Egy fiúról és egy lányról szólt mi másról is szólhatott 
volna? Gazdag földbirtokosról, aki elvitte magával a lányt más országba, Vientianeba, hogy előkelő asz-szonyt csináljon belőle. A fiú pedig még évtizedek múlva is minden este kijárt a Tonleszap partjára, hogy elénekelje bánatát a vízben fickándozó halaknak, a feje felett köröző vízimadaraknak, a susogó fáknak. 
Aztán egyszerre csak megcsuklott a dal. A zene váratlanul félbeszakadt, hogy egyáltalán nem zenei hangoknak adja át a helyét. Géppisztolykelepelésnek, kiáltozásnak, rémült sírásnak. Durva, khmer nyelvű káromkodás hasított a levegőbe, valaki ütlegelt valakit, egy női hang kétségbeesetten sikítozott: hangja lövésekbe fulladt. 
Jack Lennox kezében megremegett a géppisztoly. 
A padlás egyik pillanatról a másikra kivilágosodott. Nem egészen, csak annyira, hogy látni lehessen minden sarkát. 
A hatalmas helyiséget fekete bársonyba burkolták. Bársony borította az ablakokat is az egyetlen kivétel a feljárati ajtó volt. 
A terem hátulsó részét négy, fekete koporsó foglalta el. Mindegyik lábánál árva gyertya égett. A koporsók előtt, háttal nekünk, vékony, selyemruhába öltözött nő térdeit, lehajtott fejjel, kezeit imára kulcsolva. 
A gyertyák fénye meglebbent, ahogy a zene ismét főrtisszimóig erősödött. Fülemhez kaptam a tenyerem, s a hangzavar tüstént elhallgatott. 
Nem hallatszott más, csak távoli sortüzek, s a kopogás, amint göröngyök hullanak egy koporsó fedelére. 
Éreztem, hogy iszonyú nyilallás szúr a tarkómba, olyan erővel, amilyet még soha nem éreztem. Szinte ledöntött a fájdalom a lábamról. Halántékomon a 
dobolás egybefonódott a hangszórókból áradó kopogással. 
Nem éreztem mást, csak a szaggató, vad fájdalmat. Ismeretlen erő lökött előre, hogy Jack Lennoxra vessem magam. 
Jack azonban ez egyszer résen volt. Talán már korábban is észrevette, hogy becsaptuk, talán akkor ébredt rá, hogy ki rejtőzködik a csuha alatt, amikor rámtört a fájdalom, és hasztalan próbáltam meg küzdeni ellene. Mindenesetre hatalmas ütéssel fogadott. A géppisztolyagy a homlokomhoz csapódott, és a padlóra küldött. 
- Te rohadék! - hallottam Jack hörgését. - Te utolsó, mocskos disznó! Még egyszer rámütött. 
Ezúttal a tarkómat érte az ütése. Mintha valami felrobbant volna a fejemben. A Tonleszapot láttam, a , száguldó hullámokat, de sem a lövéseket nem hallottam, sem a koporsóra hulló göröngyök pergését. 
Előbb egy pisztoly hullott a fejem mellé, majd Jósé. Jósé arcából vércsöppek freccsentek a kezemre. Kígyó rekedten felordított, majd ő is elzuhant valahová. 
Védekezőn a fejem köré kulcsoltam a karom, de Jack ekkor már nem törődött velem. A karcsú, törékeny alakot figyelte, amint lassan, nyugodt méltósággal megfordult, és rászegezte a szemét. 
-  NyuLaj! 
Egyszerre szakadt ki a kiáltás mindkettőnkből. 
-  NyuLaj! 
A lány elmosolyodott. Földöntúli, elégedett mosollyal. 
Legszívesebben felpattantam volna, hogy hozzá rohanjak. Ebben azonban nemcsak az akadályozott meg, hogy biztos halálba rohantam volna, hanem az 
is, hogy bár Nyu Laj voít, de... mégsem ő. Mintha az asztrálíeste lett volna egy másik dimenzióból. 
A zene elhallgatott, a lövések elhallgattak, kísérteties csend hullott a padlásra. 
A lány kiegyenesedett. A gyertyák íobogása egészen a mennyezetig nyújtotta az alakját. Hatalmas volt, mégis törékeny és valószínűtlen. 
Kifogástalan angolsággal beszélt, némi ázsiai akcentussal. 
-  Jack Lennox! Dobd el a fegyveredet! Jacknak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni. Géppisztolya csövét a lányra irányította. 
-  Semmi meggondolatlan mozdulat, kicsikém! Ismerem a színjátékaitokat, kedvesem, és mélységes vonzódásotokat a kísértet-dramaturgia iránt. Ho! a lányom, ki vele! 
A lány elmosolyodott. 
-  Talán valamelyik koporsóban. Meg akarod keresni, Jack Lennox? 
Jack felordított, és eiőrevetette magát. Készen rá, hogy feítépje a koporsók fedelét. A lány azonban egyetlen mozdulattal megállította. 
-  És ha bombát rejtettem a koporsókba, Jack Lennox? 
Jack megtorpant. Én meg szépen kinyújtottam a kezem, és megkaparintottam a földre hullott pisztolyt. 
-  Hol van Debby? - üvöltötte Jack. 
-  Idejében megtudod - mondta a lány, és fürkészve felém pillantott. 
-  Frank Cockney! 
Feltérdeltem, majd felálltam. Pisztolyom csövét egyetlen pillanatra sem vettem el Jackről. 
-  Állj fel, és állítsd talpra a többieket is... azt akarom, hogy mindenki itt álljon, előttem! 
Jack tiltakozni akart, de lenyelte. Láttam rajta, legszívesebben meghúzná a ravaszt, hogy lekaszáljon valamennyiünket. 
-  Nyu Laj halott! - ordította vöösre vált képpel. A lány szép arca szoborrá merevedett. 
-  Miért vagy olyan biztos ebben, Jack Lennox? 
-  Mert... mert... 
-  Talán t e ölted meg? Jack megremegett. 
-  Ostobaság! Frank mindent tud... hiszen ott volt a temetésen, Igaz, Franky? 
Nagy bajban lehetett, ha ismét a becenevemen szólított. 
-  Franky látta, amikor a koporsót körülfonták a lángok. Nyu Laj halott! 
A lány biccentett. 
-  Te nem hiszel az újjászületésben,. Lennox... I Pedig a tűzből élet születik a lélek halhatatlan. 
j    - Mit akarsz tőlem? - suttogta Jack. - Miért vitted  el Debbyt? 
A lány arcán árnyék futott végig. 
-  Szeretném, ha megismernéd a fájdalmat, Lennox. Azt a fájdalmat, amelyet akkor érez az ember, amikor a gyermekét vagy a testvérét veszíti el... 
-  Hol van Debby? 
-  Mielőtt választ kapnál rá, meg kell hallgatnod egy történetet. 
Ekkor már Kígyó és Jósé is ott állt mellettem. Jósé orrából vér szivárgott. 
-  A történet öt férfiról szól, akik az ENSZ megbízásából Kambodzsába utaztak, hogy segítsenek a Lon Nol bukása utáni Kambodzsa újjászervezésében. Tudjátok jól, kik voltak azok. Kemény, hittel teli, bátor fiúk. Öt egészségesnek látszó, sárga banán. Csakhogy egyikük már férges volt, amikor Kambodzsába 
érkezett. Nem tudni hogyan, de még itt, Amerikában kapcsolatba került a kábítószer-maffiával. Kambodzsába érkezése után azonnal érintkezésbe lépett az ópiumhercegekkel. Amikor pedig Pol Pot vörös khmerjei ragadták magukhoz a hatalmat, ez az ember felajánlotta nekik is a szolgálatait. A Vörös Khmer elfogadta az ajánlkozást. Bár szívből gyűlöltek minden külföldit és értelmiségit, a kábítószerből befolyt pénzre nagy szükségük volt. Ezen vásároltak volna fegyvereket, hogy meghódíthassák Kambodzsát, és a későbbiekben egész Délkelet-Ázsiát. Lelkifurdalásaik nem voltak, hiszen torz ideológiájuknak megfelelően még jót is tettek volna a világgal, ha a kábítószert rászabadítják a dekadens Nyugatra. így aztán Pol Pot szövetségesévé fogadta az ötödik férfit. 
-  Hihetetlen - döbbent meg Lennox. - Harwey idáig süllyedt volna? 
-  Amikor megérkeztek a Tonleszaphoz, és kiépítették a védelmi rendszert, ez a férfi mindent jelentett a vörös khmereknek. Pontosan tudták, hol a kapu, amin keresztül át lehet jutni az elektronikus figyelőrendszeren. Váratlanul lepték meg a falut, és ki is végeztek mindenkit. Néhány ember kivételével... 
-  Harwey! - kiáltotta Jack. - Harwey volt a városban azon a délelőttön! Egyedül ő nem volt köztünk! 
-  A vörös khmerek elfogták a férfiakat és... úgy döntöttek, hogy kedvenc szokásuknak megfelelően élve eltemetik őket. A koporsó nem jelentett problémát, hiszen a városkában koporsóüzem működött. Elkapták őket... koporsóba zárták, és... eltemették. Aztán megöltek mindenkit. Az öregeket, a gyerekeket, a betegeket... Két öregasszony tudott csak elrejtőzni előlük. Ők ásták ki a koporsókat... két kisgyerek segítségével. 
Felemelte a fejét, és Jóséra nézett. 
-  Jósé Hurtado nem sokkal a mészárlás előtt néhány ajakrúzst ajándékozott egy kambodzsai lánynak, a helyi közigazgatás vezetőjének. 
-  Nyu Laj! - suttogta Jósé. 
-  Igen, Nyu Lajnak. Amikor egy esti, Tonleszap-parti séta alkalmából odaadta neki az ajakrúzsokat, ott csellengett körülöttük Nyu Sen, Nyu Laj kishúga, az egyik unokatestvérük. Jósé Hurtado tréfából bekente az orrukat rúzzsal. A gyerekek nevettek, de majd meghaltak a vágytól. A kislányok Kambodzsában is olyanok, mint mindenütt a világon: minél előbb szeretnének nagylánynak látszani. Ezért elhatározták, ha már Hurtado kifelejtette őket az ajándékozásból, elcsennek Nyu Lajtó! egy ajakrúzst. Este bemásztak az ablakán, elcsórtak egyet, s attól kezdve naponta kilopóztak az erdőbe, hogy kirúzsozzák magukat. 
Tompán, érzelemmentesen kongott a hangja. 
-  Azon a délelőttön is ez történt. A két kislány az ajakrúzzsal és egy törött tükörrel felfegyverkezve kiosont az erdőbe, hogy kifesse magát. Azon a napon hiányoztak az iskolából. 
-  Ez mentette meg az életüket - bólintott Kígyó. 
-  Arra rezzentek fel, hogy lövéseket, sikoltásokat hallanak a falu felől. Eldobták a rúzst, a tükröt, és futni kezdtek... egészen addig, amíg bele nem botlottak Nyu Lajba... Nyu Laj a földön feküdt, és... nem látott. Azt kiabálta, hogy gyújtsák meg a lámpákat, mert a nap lehullott az égről... Aztán Frank Cockneyt hívta segítségül... 
Patakokban ömlött a verejték az aromról. Dobhártyámon szerencsére nem peregtek a babszemek. 
-  A kislányok megitatták Nyu Lajt..., aki megtiltotta nekik, hogy bemenjenek a faluba. Azt mondta, 
ott rossz emberek vannak, és mindenkit bántanak. Hosszú órákig feküdtek a bokrok alatt, amíg Nyu Laj megengedte, hogy óvatosan belopózhatnak a házak közé. 
A két kislány megfogta egymás kezét, és elindult a halott falu felé. A házak leégtek - csak kormos gerendáikat nyújtogatták vádlón az ég felé. Az utcákon haiottak hevertek: ískolatársaik és szüleik hullái. 
Két élőt találtak csak a faluban: két öregasszonyt. 
-  Az egyik Nyu Laj anyja volt! - suttogta Jack Lennox. 
A lány mintha meg sem hallotta volna Jack suttogását. 
-  A szerencsétlen öregasszonyok szemtanúi voltak az eseményeknek. Éppen rizst mertek ki egy tárológödörből, amikor a vadállatok lesújtottak a falura. Az első lövések hallatára magukra húzták a földbe ásott kamra tetejét: így menekültek meg a haláltól. A tető résein át jól láthattak mindent. Látták a mészárlást, a halált, a kínokat. 
-  Légy átkozott, Harwey! - köpött a földre Jack. 
-  Látták az elfogottakat, látták, ahogy beterelik őket a koporsóüzem bejáratán, hallották a kalapácsütéseket, aztán látták, amint kihoznak négy leszegezett koporsót. 
Kígyó felém villantotta a szemét. Fekete gyűlölet égett benne, mint őseiében éghetett, amikor megtudták, hogy a fehérek a legújabb szerződéseket is megszegték. 
-  Amikor a gyilkosok elvonultak - folytatta a lány -, az öregasszonyok kimerészkedtek a tárolóból. Sorra járták az áldozatokat, hogy megállapítsák, kiben maradt élet. Ekkor bukkantak rájuk a kislányok. Nyu Lajhoz vezették őket. Nyu Lajt befektették egy félig meddig épségben maradt házba, és tovább 
kerestek. Eljutottak arra a helyre is, ahol a négy koporsót elásták. Tovább akartak menni, amikor az egyik kislány úgy hallotta, mintha kiáltozna valaki a föld alól... 
Szerszámokért futottak, és kiásták a koporsókat. Kiszabadították az eltemetetteket. Mind a hármat. 
-  Négyet - mondta Jósé. - Négyen voltunk. A lány ráemeíte merev tekintetét. 
- Hármat. 
- De hiszen... 
- A két öregsszony és a két kislány legnagyobb 
ámulatára... egy koporsó üres volt. Nem volt benne 
senki! Kígyó a torkához kapott: 
-  Ki., volt az a három...? 
-  Frank Cockney, Jósé Hurtado, Dániel Webster. A negyedik koporsó üres volt... 
Nem tudtam megakadályozni, hogy rá ne vessék magukat. Ordítottam, ahogy a számon kifért. 
-  Vissza! Vissza! 
Óriási szerencséjükre azonban Jack Lennox nem lőtt. Megelégedett azzal, hogy a géppisztoly tusával küldje a földre őket. 
-  Hülyék! Képesek vagytok készpénznek venni minden szavát? Hiszen ott sem volt... Hallott valakitől egy rémtörténetet... 
-  Ott voltam, Jack Lennox! 
-  Te? 
-  Nyu Sen vagyok. Nyu Laj testvére. 
Jack Lennox kisfiús arca eltorzult, mintha percek alatt évtizedeket öregedett volna. Felemelte a géppisztolyát, és célbavette a lányt. 
-  Rendben van, ne játszadozzunk tovább... Hol van Debby? 
A lány felemelte a mutatóujját. 
-  Még nincs vége a történetnek, Jack Lennox... Az ötödik férfi, akit a városból hazafelé kaptak el, Harwey Keitel, elveszítette mindkét !ábát... Nézz csak oda, Lennox! 
Elektromos meghajtású tolószék állt a koporsók túlsó oldalán megszólalásig hasonlatos ahhoz, amelynek az ábráját színtelen ajakrúzzsal a kambodzsai lány szobája falára kenték. 
Lennox tátott szájjal a sarokba meredt. Ez volt a pillanat, amikor akcióba kellett lépnem. Villámgyorsan rántottam elő a pisztolyt a kabátöm ujjából, és tüzeltem. Nem akartam megölni, így csak a karjába lőttem. 
Megtehettem volna azt is, hogy a géppisztolyba lövök, hiszen elég közel voltam hozzá. Mégis a karjába lőttem. 
Lennox felordított, összegörnyedt, és elejtette a fegyverét. 
-  Szervusz, Nyu Sen - mondtam khmerül. -Megnőttél. 
Bólintott, de nem mosolyodott el. 
-  Szervusz, Frank. 
Kígyó reszketve törölgette vérző arcát. 
-  Ez a rohadt., te tudtad, Franky? 
Válasz helyett felrántottam Jacket a földről. Jósé előhúzott egy zsebkendőt, hogy betekerje vele a karját. 
A gyertyák lángja megrebbent: mind a négyé egyszerre. Hátraperdültem, de elkéstem. 
A csapóajtóban a szőke, jóformájú lány állt. Az, aki annyira megdolgoztatott a takaró alatt. 
Ugyancsak géppisztollyal a kezében, melyet ránk szegezett. 
Eldobtuk a pisztolyainkat, mi mást tehettünk volna. A lány odarohant Jackhez, és átkarolta a vállát. 
-  Jól vagy, Jack9 Istenem, mit csináltak veled ezek a szemetek9 Hol van Debby, Jack? 
Felemelte a fejét, és szembenézett velünk. 
-  A játszma végérvényesen befejeződött, uraim. Nyu Sen, vagy hogy a fenébe hívnak... gyere csak ide, kicsikém... 
Nyu Sen lelépett az emelvényről, és szorosan eléje állt. 
A szőke nő Nyu Sen nyakába nyomta a géppisztoly csövét. 
-  Meg fogsz halni, Nyu Sen...! Valamennyien meghaltok. Es hogy a dolog még szebb legyen, ugyanúgy, mintahogy Kambodzsában kellett volna megdöglenetek Rövidesen itt lesznek az embereim...  valamennyiőtöket élve fogják eltemetni... Ahogy a Tonleszap partján. És ha valaki közületek már elfelejtette volna, milyen a hangja a koporsó tétjére hulló göröngyöknek, most eszébe idézheti! Hol van Debby? 
Kígyó keserűen felnevetett. 
-  Jack Lennox...! És én még azt hittem, hogy barátok vagyunk. 
Jack ránk emelte szép, férfias arcát, és igyekezett legyőzni a fájdalmát. 
-  Ugyan már, Dan! Mi az, hogy barátság? Fikció, semmi más. Az ember gyorsan felejt. Néhány év múlva már az arcotokra sem fogok emlékezni. A legfőbb dolog a világon, amiért élni érdemes, az a pénz és a vele megvásárolható hatalom. De ezt ti soha nem fogjátok megérteni... 
- Kegyetlenül megkínozunk benneteket-mondta 
a szőke. - Egészen addig, amíg ki nem köpitek, hol van Debby. Ne féljetek, beszélni fogtok. Akit a barátaim kezelésbe vesznek, beszél. Ezt garantálhatom. 
-  Ez... kicsoda? - kérdezte Jósé, és a szőke lányra bökött. 
-  Én csak a nevét tudom. Catharina Brown. A szőke összecsapta a kezét. 
-  Bravó, Cockney! Kár magáért... Igazán tehetséges zsaru. Mit tud még rólam? 
-  Mindent, amit a kábítószer-maffiáról tudni kell -blöfföltem. - És amit az embereim mind tudnak... 
-  Például azt is, hogy ki vagyok? 
-  Mondtam, hogy Catharina Brown. Azonkívül erős lábai vannak... hiszen valamikor súlyemelő világbajnok volt. Amikor beszéltem velük, elmondtam néhány érdekes történetet magáról... Vagy intim kapcsolatunkra való tekintettel inkább tegeződjünk, Cathy? 
Lennox elhomályosult szemmel meredt a lányra. 
-  Mit beszél ez az ember? Cathy mintha zavarba jött volna. Igyekeztem kihasználni a lélektani előnyt. 
-  Nem hiszel nekem, Jack Lennox? Lehet, hogy feldobom a talpam, de előtte még megforgatom a kést a szívedben. Tudod, ki ez a nő? Egy közönséges... 
Fájdalomtól sziszegve fogta rám a fegyverét. 
-  Egyetlen rágalmazó szó a feleségemről, és... Nocsak. Ez még nekem is új volt. Mindazonáltal 
tovább kellett hergelnem, még akkor is, ha nagyon is kétséges volt a végeredménye. 
-  Banditáid között találkoztunk először, Lennox. Ahonnan végül is kiszabadítottál, hogy Debby nyop mára vezessetek. Azt hitted, tudom, hol van a kish lány. Cathy Brown... vagy Mrs. Lennoxot mondjak? l! azonnal kiszúrt magának, és úgy döntött, hogy 
szerez magának egy kellemes éjszakát. Ő úgy tudta, 
hogy reggel meghalok, és nem tudok beszélni róla 
senkinek. Legkevésbé neked, Jack Lennox... 
-  Hazugság! - ordította Jack, de a kétségbeesés bizonytalanságát éreztem a hangjában. 
-  Lődd le, Jack! - visította a lány. - Vagy menj onnan, hogy én lőhesssem le! 
Jack Lennox azonban nem engedelmeskedett. Vörösbe fordult a szeme, mint egy shakespeare-i dráma főszereplőinek a végső nagyjelenetben. 
-  Kuss! - ordította, és oldalba vágott. - Beszélj, mert szétloccsantom az agyad! 
Őszintén szólva nem tudom, miben reménykedtem. Talán a koporsókban, és az üres tolószékben. 
-  Oké, Lennox - mondtam -, te akartad. Ráadásul örömmel is teszem, halálom előtt. 
-  Beszélj, te rohadék! 
-  Nem igaz, Jack! Nem látod, hogy össze akar ugratni bennynket?! Engedj, hadd lőjem le! - kiáltozta vadul a lány. 
-  Vissza, Cathy! Beszélj, Cockney! 
-  Mrs. Lennox volt olyan kedves, és bebújt az ágyamba... s bár félig-meddig sötét volt, azért fel tudtam térképezni nem mindennapi bájait. Az ilyesmit jól megfigyeli az ember játszadozás közben. Sokat köszönhetek a feleségednek, Jack. Nem is gondolod, milyen sokat... 
A lány kezében felugatott a géppisztoly. Közvetlenül Jack lába előtt verték fel a földet a golyók. 
-  Elég! Fogd be a pofád, te mocsok! 
-  A rossz látási viszonyok között is megfigyelhettem - mondtam vigyorogva, és igyekeztem minél 
undorítóbban és visszataszítóbban vigyorogni -, hogy Cathy Brown lába között, közvetlenül a... na, hogy is mondjam, van egy tetoválás... mintha hangyát ábrázolna, amint kimászik a bolyból. Hong Kongban kedvelik az ilyesmit. 
-  Jack! Ne! 
Fel akartam ütni a géppisztoly csövét, de elkéstem vele. Cathy Brown megperdült a sorozat nyomán mellén vérrózsák fakadtak. Felkiáltott, kiejtette kezéből a fegyverét, és öklendezni kezdett. Aztán belezuhant saját véres hányásába. 
Jack Lennox Nyu Senhez ugrott, megragadta a haját, és az első gyertyához vonszolta. 
-  Hol van Debby? Ha nem mondod meg, leégetem a hajad! Hol van Debby? Tízig számolok, s ha addig nem tudom meg, hol a lány, megöllek vala-mennyiőtöket és magamat is. Isten engem úgy segéljen! 
-  Valamelyik koporsóban... 
-  Megöltétek, aljas szemetek? 
-  Mi nem ölünk gyerekeket- mondta keményen a lány.- M i nem... 
Jack Lennox az első koporsóhoz ugrott, és letépte a fedelét. 
A koporsó üres volt. 
Vicsorgott, és letépte a második fedelét. 
A második is üres volt. 
Jósé óvatosan lehajolt, hogy felvegye Cathy Brown elejtett géppisztolyát, de Jack észrevette. 
-  Vissza! 
A nyomaték kedvéért egy rövid sorozatot Jósé mellé engedett a levegőbe. A harmadik koporsóban sem volt senki. A negyedikben azonban igen. 
Egy nagyfejű, szakállas, széles vállú férfi, aki H annak idején ráérő délutánjain focira oktatta a kam-p bodzsai gyerekeket. 
A férfi nyitott szemmel hanyatt feküdt, és csak akkor emelkedett fe!, amikor Jack Lennox a koporsó fölé hajolt. 
Lennox hátratántorodotí karját arca elé kapva felsikoltott. 
-  Harwey! Úristen! Harwey! 
A férfinak, aki a koporsóban ült, folytak a könnyei. 
Lecsöpögtek a kezére, az ölébe hullottak, a koporsó fenekére. 
A lábára nem hullhattak, mivel nem volt lába. Deréktól lefelé nem volt semmi a koporsóban. 
Harwey Keitei nehezen szedte a levegőt. Könnyei befelé folyhattak, mert alig tudott beszélni tőlük. 
-  Jack Lennox. Úristen! Hogy még egyszeriáthatlak... Mindig ezért a pillanatért imádkoztam. Emlékszel, amikor azon a délelőttön találkoztunk? Jöttem haza a városból..., és... te szembe jöttél velem az úton két férfival. Megálltai, és mosolyogtál. Odamentem hozzád, és el akartam dicsekedni vele, hogy elintéztem minden formaságot: akár azonnal megkezdhetjük az építkezést..., amikor.... nevettél Jack, és... elővetted a pisztolyodat. Kényszerítettél, hogy térdeljek le előtted, és... szétlőtted a lábamat, Jack. Addig lőtted, amíg cafatokká nem szakadt. És csak nevettél... Aztán elmentél, miután meghagytad nekik, hogy tegyenek élve egy koporsóba. Csakhogy azok megunták a cipelésemet, Jack. Röhögtek, és bedobtak egy csatornába. Aztán eltemettek egy üres koporsót is, a negyediket, mintha én lennék benne. Megrettentek, hogy lustaságuk miatt Pol Pot kivégezteti őket. Ezt te sem tudtad, Lennox. Hogy meglepődhettél, amikor rövidesen értesültél róla, 
hogy az élve eltemetettek Vietnamba értek! Az volt a  szerencsénk, hogy a vörös khmernek ideiglenesen vissza kellett vonulnia. Azok az öregasszonyok mindenről tudtak, Lennox. De a félelem örök pecsétet tett a szájukra. Soha nem mondták el senkinek, még a fiúknak sem, hogy a negyedik koporsó üres volt. Ők azt hitték, hogy te voltál benne. Akkor olyan állapotban voltak, hogy azt hitték... én árultam el őket! Legközelebb csak Vietnamban találkoztatok, ahol sikerült elhitetned velük: te voltál a negyedik koporsóban. Úristen! Csakhogy megérhettem ezt a pillanatot. 
Felkönyökölt, és fejbe lőtte Jack Lennoxot. 
Jack megtántorodott, belekapaszkodott a levegőbe, tett néhány tétova lépést, aztán belezuhant az egyik üres koporsóba. 
Éles, friss levegő vágott be a csapóajtón: elfújta a gyertyákat. 
A történet vége 
I Denver elmerülten szemlélte a csinos 
mokasszinárus lányokat, és sóhajtva Kígyóhoz fordult. 
-  Mondja, Dan, nem lehetnék itt maguknál valami tiszteletbeli indián? 
A változatosság kedvéért mind a négyünknek be volt pólyáivá a feje: messziről arab delegációnak nézhettek volna bennünket. 
Harwey a tolószékében ült, s elgondolkozva szopogatta a sörét. 
-  Jó újra látni benneteket, fiúk! 
Hallgattunk egy sort, aztán Harwey beszélni kezdett. 
-  Az én történetem olyan rövid, mint a lábam. Jack Lennox már korábban is az ő ügynökük volt, s amikor megkezdődött a Vörös Khmer rémuralma, nyíltan átállt hozzájuk. Meséltem, hogyan lőtte szét a lábam..., aztán beföktek a folyóba. Vietnamiak fogtak ki, megoperáltak, később Thaiföldre vittek. Evek múltán ott talált rám Nyu Sen, és ott főztük ki a bosszút.  Higgyétek el, nem a bosszú kedvéért, hiszen sem a lábamat, sem Nyu Laj életét semmiféle bosszú nem adhatja vissza, hanem arra gondoltunk, ha az ilyen emberek büntetlenül futkározhatnak, mivé lesz a világ... Tudjátok, annak idején szívesen játszottam a gyerekekkel. Imádtam játékot csinálni 
ha nem lettem volna építész, biztosan játékkészítő lettem volna... Amikor levágták mindkét lábam, fel kellett hagynom az építészettel... Éppen akkor kezdődött az elektronika nagy felfutása Délkelet-Ázsiában. Nekiálltam és játékprogramokat készítettem, egyiket a másik után. Aztán egyszerre csak - szégyenlősen elvigyorodoít - azt vettem észre, hogy meggazdagodtam. Aztán kutatni kezdtem Nyu Laj és ti utánatok. Mindent megtudtam rólatok, fiúk. Tudtam, hogy Jack köztiszteletben álló és igen hatalmas ember. Nyu Sen mindenben a segítségemre volt. Nyu Lajt is felkerestük, de... nem segített. Ó már nem ebben a világban élt. Még Nyu Sen sem tudta rábeszélni. Csak a ti segítségetekkel kaphattam el... ezért is találtuk ki a koporsó-trükköt. Tudom, kegyetlen dolog volt felidézni az emlékeket, de higgyétek el, nem volt más megoldás. 
A legfontosabb azonban az volt, hogy... ti is ott legyetek, amikor a bosszú beteljesedik. Hiszen nemcsak én ellenem, hanem ti ellenetek is elkövette, amit tett. Ezért akartam, hogy ott legyetek... Saját szemetekkel lássátok, amikor megbűnhődik. 
Hiába próbáltam az őrültség árnyalatát felfedezni a hangjában, nem ment. Ennyi erővel akár a saját hangomat is figyelhettem volna. 
- És te, Franky? - kérdezte hozzám fordulva. -Te hogyan jöttél rá? 
Mosolyogtam, de a mosoly álarca alatt azon töprengtem, hogy elmondjak-e nekik mindent. Hogy bár Jack Lennox megfizetett gaztetteiért, egy ártatlan ember halála szárad a lelkemen. Valakié, aki nem tehetett semmiről. 
Aztán úgy döntöttem, hogy nem hallgatok el semmit. 
- Amikor megkaptam a koporsómat, mintha álomból ébredtem volna. Addig csak szaggató fejfájásaim emlékeztettek rá, hogy valaha történt velem valami a világ túlsó felén... 
Nem akartam elmondani, hogy azért más is. Hogy azóta, mióta Nyu Lajt elveszítettem, képtelen voltam lefeküdni bárkivel is. És ha mégis ráerőltettem magam, csúfos kudarcot vallottam. 
- Amikor megkaptam a koporsóm, csak két lehetőségre gondolhattam: vagy ie küldted, Harwey, vagy valaki, az ellenségeid közül. Sokat nem töprengtem, hiszen spekulatív úton úgysem lehet az ilyesmire rájönni. Első problémám az volt, hogy vajon másoknak is küldtek-e, vagy csak engem tüntettek ki a figyelmükkel. 
Amikor megtudtam, hogy Jósé is megkapta a maga koporsóját, kezdtem biztos lenni benne, hogy össze akarnak gyűjteni bennünket. Egy csapatba, mint régen. Azt azonban természetesen nem sejthettem, mi a céljuk vele. Segítségünket kérik-e valamihez, vagy le akarnak számolni velünk... 
Furcsának találtam azt is, hogy a koporsóban nem találtam semmi üzenetet. Sem az enyémben, sem Josééban. Ez pedig nem jelenthetett mást, minthogy az üzenet később érkezik, feltehetően akkor, amikor már mind a négyen együtt vagyunk. 
Hogy Jósénál mi történt, tudjátok. Akárcsak a navahó rezervátumban. Itt azonban meg kell állnom egy pillanatra, itt bukkantam ugyanis az első fontos nyomra, amely végül is hozzásegített a végső megoldáshoz. 
Jack Lennox és felesége, Cathy Brown természetesen figyelemmel kísérte a működésünket így azt is pontosan tudták, hogy Kígyó visszavonult a rezerváI 
tumba, és boltot nyitott. Minden lépésünket ügyelő szemek lesték, azzal a szándékkal, ha bármi is arra utalna, hogy rájöttünk, mi történt nyolc évvel ezelőtt Kambodzsában, kinyírnak bennünket. Hogy miért nem tették meg addig is? Azt hiszem azért, mert attól tartottak, hogy valaki, mondjuk egy ügyes riporter rájöhet az összefüggésre... Megölnek egy rendőrfelügyelőt, egy papot és egy indiánfőnököt, akik egyidőben az ENSZ-misszió megbízottaiként Kambodzsában dolgoztak... Ordít a dologról, hogy szervezett akcióról van szó. Ezt pedig Lennox nem kockáztathatta meg. Addig, amíg nem tudtuk, hogy mi is történt valójában a Tonleszapnál, biztonságban volt az életünk. 
Ekkor azonban becsapott a bomba. Lennox maga is megkapta a koporsóját. Továbbá jelentették neki, hogy szabadságot vettem ki, és úton vagyok Mexikó felé. Nem gondolhatott másra, mint hogy én mozgatom a bábokat. Én küldtem a koporsókat, én akarom összegyűjteni a régi bandát. Valakitől megtudhattam az igazságot, és most készen állok a bosszúra. Ezt látszott igazolni az is, hogy nem hozzá siettem először, bár földrajzilag ő élt a legközelebb hozzám, hanem átkeltem a Rio Grandén Jóséhoz. 
Lennox nem gondolhatott másra, mint hogy Nyu Laj juttatott információkhoz - még életében természetesen. 
Sóhajtottam, és megpróbáltam csillapítani kezem remegését. 
-  Nyu Laj. Lennox azt hitte, hogy Nyu Laj tud valamit... talán emlékszik valamire. Nem tudhatta, hogy Nyu Laj nemcsak a látását veszítette el, hanem az emlékezetét is... 
-  És az emlékiratai? 
-  Egyetlen szó sem igaz belőle. Nyu Laj írni sem tudott: élőhalott volt a szó igazi értelmében. Lennox mégi6 rettegett tőle. Főleg, hogy belépett abba a buddhista szektába. Félt, hogy a lány tud valamit, hiszen ő azt hitte, Nyu Laj csak megvakult. Ezért aztán megölette. 
Lenyeltem a könnyeimet, és folytattam tovább. 
-  Bocsáss meg, Harwey, de ki másra gyanakodhattam volna, mint rád? 
-  Na persze. 
-  Nem volt nyom, amin elindulhattam volna. A kambodzsai állapotok nem tették lehetővé, hogy odautazzam. Meg kellett volna találnom azt a két öregasszonyt. Csakhogy azóta nyolc év telt el: minden valószínűség szerint meghaltak. Kit vádolhattam volna Nyu Laj haláláért, mint téged, Harwey? 
Lennox megrémült, amikor Jóséval elindultam a, rezervátumba: elhatározta, mielőtt odaérkeznénk, elteszi láb alól Kígyót. Azt hitte, stílszerűen szólva, kiástuk ellene a harci bárdot. Csakhogy az emberi kapzsiság beleköpött Jack barátunk levesébe. 
Ma már tudjuk, hogy Lennox anyagilag támogatta Kígyót. Hogy miért, annak több oka is lehet. Talán valamiféle lelkiismeretfurdalást érzett. Hiszen ti igazi barátok voltatok, ugye, Kígyó? 
-  Volt Jack Lennoxnak igazi barátja? 
-  Talán... mégiscsak érzett valamit irántad, Dan, ami emberi érzéshez hasonlítható. Mindenesetre, amikor hazaszállítottak, és... 
-  Bekerültem a diliházba, mondd csak ki! 
-  Lennox támogatott. Ő finanszírozta az üzletedet is. Persze... ennek az is oka lehetett, hogy ha nyugton maradsz, kevesebbet mozogsz. S aki kevesebbet mozog, könnyebben ellenőrizhető. Nem tudom, világos-e, mire gondolok? 
-  Mirít a vakabiak-mondta Jósé. 
-  Csakhogy a rezervátumba betette a Sábát a szindikátus - ahogy mesélted, Dan. Lennox megtudta, és... úgy intézte a dolgokat, hogy téged ne nagyon nyomorgassanak. Abban a pillanatban aztán, ahogy úgy ítélte meg, hogy pusztulnod kell, értesítette a szindikátust. Csináljanak veted, amit akarnak. Sőt, tovább megyek. Alighanem őket bízta meg, hogy öljenek meg. Ha megtették volna, fel kellett   volna   hívniuk  egy  telefonszámot.   Cathy Brown, azaz Mrs. Lennox számát Hong Kongban. 
Az első nyom a telefonszám volt a malacképű gengszter zsebében. Bár akkor még fogalmam sem volt róla, kié. Denver, minden idők legcsodálatosabb nyomozója azonban kiderítette. 
-  Persze, csak jóval később - morogta Denver. 
-  Jack, aki természetesen értesült róla, hogy balul sikerült a Kígyó elleni merénylet, felkészült a látogatásunkra. Mekkora volt aztán a meglepetése, amikor rájött, hogy nem mi küldtük a koporsókat, hanem valaki más! 
Azt hiszem, Jack Lennox ekkor rémült meg igazán. Ha közülünk lett volna valaki, nem okozott volna problémát a kinyírása. Egy fantomot, egy múltból értünk nyúló kísérteiét azonban nem könnyű megölni. 
Lennox megmutatta a koporsóját, s egy isteni sugallat hatására rájöttem, hogy sötétben kell hagyni, hogy elolvashassuk a ráírt üzenetet. 
-  Azt hittem, könnyebben kapcsolsz - mondta Harwey. - Hiszen a sötétség és a koporsó összetartozó fogalmak. Te aztán igazán tudod, Franky, hogy a koporsó és a sötétség összetartoznak, mint a testvérek. 
-  Kijöttem a gyakorlatból, Harwey. Már nem gondolkozom úgy, mint a keletiek. De végül mégiscsak rájöttem. 
-  Jósénál akartuk megtartani a nagy találkozót -mosolygott Harwey. - Már a koporsókaf is odavitettük, amikor megjelentek Lennox emberéi..., és bombát tettek az ajtó alá. Lefizették a rendőrfőnököt, és lepecsételtették vele az ajtót, nehogy valaki más robbanjon fel. Éppen csak el tudtunk menekülni, de a bombát már nem tudtuk hatástalanítani. Csak imádkozhattam, nehogy felrobbanjatok. Úgy gondolkodtam, hogy amikor Frank megkapja a koporsót, Jóséhoz indul először. Hiszen ahogy te és Lennox közel álltatok egymáshoz, Frank Jóséval barátkozott. Arra gondoltam, hogy amikor Jack eljön érted, Jósé, s együtt indultok Kígyóért, én és Nyu Sen berendezkedünk a szobádban. Jack Lennoxnál aztán leolvassátok a koporsójáról a címet, és együtt jöttök vissza. Csakhogy Jack Lennox akkor már ki akart nyiratni benneteket... Szerencse, hogy megúsztatok, Franky! Csak az a szerencsétlen sekrestyés... Öngyilkos lett félelmében. 
-  És a hiányzó lábnyomok? - kérdezte Kígyó. 
-  Azokkal nincs semmi baj - legyintett Jósé. - A szél behordta a port az ablakkeret résein át. Ne feledjétek: az udvar tele volt homokkal és cementtel. 
-  Sohasem bíztam Lennoxban - vettem vissza a szót. - Nem tudom, miért..., de valamiért nem volt tiszta előttem. Talán a túlságosan nagy gazdagsága zavart meg. Aztán a fegyverkereskedelem. Jack Lennox kapcsolatban maradt Kelettel és Kambodzsával is. Hogy Pol Pot ellenfeleinek szállít fegyvert? Egyáltalán nem keltette fel a lelkesedésemet a gyanúmat annál inkább. S akkor csapdát állítottam 
neki. Csapdát, amelybe azonnal belehullott. S amely egy ártatlan ember életét követelte... 
-  Volt egy öreg, kambodzsai ismerősöm, egy kimustrált prostituált: Vu Kiét. San Jüan, Delgado tér 44. szám alatt. Megemlítettem Jack Lennoxnak, hogy az egyik öregasszony, aki kiásta a koporsókat, Nyu Laj anyja volt, és hogy itt él Amerikában. Amikor elmondtam neki, esküdni mertem volna, hogy jéggé fagyott a vér az ereiben. Hiszen az öregasszonyok tudták, hogy a negyedik koporsóban nem ő volt! Eszerint Nyu Laj anyja koronatanú lehet, ha gyanúba fogom, és pert indítok ellene. Voltam olyan előzékeny, hogy még Nyu Laj anyjának a lakáscímét is megadtam neki. Lennox nem tehetett mást, mint hogy eltetette láb alól az öregasszonyt... Hiába hívtam fel rá Denver figyelmét. 
-  Tehetetlenek voltunk, uram - mondta a hadnagy, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. 
-  Amikor értesültem Vu Kiét haláláról, tudtam, hányadán állok Lennoxal. Egyedül ő tudhatott róla, hogy Vu Kiét és Nyu Laj anyja azonos. Lennox megölette és megkínoztatta, hogy adja elő Nyu Laj állítólagos emlékiratait. Sajnos, túl jól sikerült a csapdám. 
-  Ekkor történt - mondta halkan Harwey -, hogy mi is úgy éreztük, lépnünk kell. Lennox megvadult, ha nem vigyázok, megöl benneteket, akár álmotokban is. Ezért aztán úgy döntöttünk Nyu Sennel, hogy elraboljuk a lányát. Ezzel két legyet is ütöttünk egy csapásra: titeket is védtünk, és Amerikába csaltuk Mrs. Lennoxot. Valószínűnek látszott ugyanis, hogy Cathy Brown, aki súlyemelő világbajnokból kíméletlen üzletasszonnyá képezte át magát, Amerikába jön, ha megtudja, hogy elrabolták Debbyt. S ő jött is. 
Csakhogy nem egyedül, hanem bérgyiikosaitóí kísérve, de erről ti többet tudnátok mondani... 
-  Ki volt a lány, Harwey? Aki az ál Mrs. Lenhoxná! jelentkezett? 
-  Ki más, mint Nyu Sen? 
-  És az öregasszony? Az állítólagos anyja? Harwey legyintett. 
-  Bármelyik kocsmában tíz dollárért kapsz egy ázsiai öregasszonyt, aki különb dolgokra is képes, mint amit én kívántam tőle. 
-  És a fog? A fekete fog? - kérdezte Denver. 
-  Ugyanazt jelenti Ázsiában, mint Európában. Hiszen az elv is ázsiai. MárHammurabi törvénykönyvében benne van: fogat fogért, szemet szemért! A régi Kambodzsában, ha valakinek fogat küldtek, azt jelentette, hogy nagy baj fenyegeti az illetőt. 
-  Te tudtad, Frank? 
-  Tudtam, Kígyó. 
Ismét vissza kellett vennem a szót. 
-  Cathy és bérgyilkosai a Halál Angyalainak álcázták magukat. Elkaptak bennünket, és ki akartak szedni belőlünk mindent. Főleg belőlem, mert akkor már sejtették, hogy jóval többet tudok, mint a többiek. Lennox arra gyanakodott, hogy a lány elrablása az én művem. 
-  Miért, Frank? 
-  Mert közben jelentették neki, hogy Vu Kiét közönséges prostituált volt. Lennox azonnal rájött, hogy beugrattam. Végezni akart velem, de nem tehette Debby miatt. 
Szemérmes csend ereszkedett közénk. Most ugyanis Cathy Brownróí kellett vplna beszelnem, s az ő sajátos módszeréről. Ehelyett azonban ugrottam egyet a történetben. 
-  Mrs. Lennox és Jack Lennox azon a hajnalon találkoztak először, hiszen az asszony csak egy nappal azelőtt érkezett meg Hong Kongból. Felhívta Lennoxot telefonon, és magához rendelte. Kicsit meglepődhetett Lennox, amikor ott talált bennünket a ketrecekben. Mindenesetre mindent elmondott az asszonynak: a Vu Kiét ügyet is. Cathy Brown nem tudta, mit tegyen velünk. Lennox azonban tudta. Ahhoz, hogy Debby nyomára vezessük, vissza kell adni a szabadságunkat! Utánunk jött, és kiszabadított bennünket a ketrecből. 
Ezután úgy döntöttem, hogy körülnézek Vu Kiét lakásán. Hátha közelebb visz bennünket az ügy megoldásához... Csakhogy itt történt valami, ami... hm... bizonyos szempontból megváltoztatta az egész történetet. 
Mély lélegzetet vettem, és folytattam. 
-  Nem akartam beszélni róla, de... tudjátok, hogy azon az éjszakán, amikor a Halál Angyalainak álcázott csirkefogók elkaptak bennünket, történt valami köztem és Mrs. Lennox között. 
-  Na és? 
-  Mrs. Lennox biztos volt benne, hogy a lakásomon megtalálják Debbyt, és bennünket azonnal megölhetnek. Nem lesz időm beszélni, s ami köztünk történt, olyanná válik, mintha meg sem történt volna. Csakhogy megváltoztak a dolgok... Mrs. Lennox jól ismerte a férjét. Tudta, soha nem bocsátana meg neki, hogy lefeküdt velem. Erről az oldaláról nem ismertem Lennoxot. Talán az egyetlen emberi érzés, ami belé szorult, a pokoli féltékenység volt. Nos, Mrs. Lennox, Cathy, elhatározta, hogy még Debby élete árán is megőrzi a titkát. Kipreparáltatta Vu Kiét lakását, berakatía a tavirányításos géppisztolyokat a velencei túkörutánzat mögé. Talán azt sem bánta 
volna, ha Jack Lennox is köztünk van, hiszen ő örökölte volna az egész birodalmat. 
-  Van egy olyan érzésem, főnök-mondta Denver -, hogy abban a pokoli lövöldözésben ott a tanyán, velünk együtt Lennoxnak is meg kellett volna halnia. 
: Alvilági körökben azt beszélik, hogy a Lennox-biro-dalomban hatalomátvétel készült. Úgy hírlik, Mrs. Lennox össze akarta kapcsolni a birodalmát Vulpi-nóéval. Emlékszik a csinos Davide Vulpinóra? Az utóbbi időben túlságosan is sokat tartózkodott Hong Kongban. 
-  Mrs. Lennox ekkor már nem is igen rejtegette magát. Utoljára még megpróbált egy jól irányzott sorozattal megszabadulni tőlünk. 
-  Mikor lettél egészen biztos a dolgodban, Frank? 
-  Alighanem akkor, amikor találkoztunk az igazi Halál Angyalaival. Tőlük megtudtam, amit meg kellett tudnom. Mondhatnám, tisztán állt előttem az egész ügy. Csak egy dologban nem voltam biztos. 
-  Éspedig?                                                      - Nem kételkedtem már benne, hogy Harwey él. R Csak azt nem tudtam, ő kinek az oldalán   áll. Mert megtörténhetett volna, hogy ő is beszállt a kábítószer- és fegyverbuliba, és csak csaléteknek használt bennünket, hogy leszámolhasson Jack Lennoxal. Erre is gondolnom kellett. Ezért kértem meg Denvert, jöjjön a tanyára és fedezzen bennünket. Csakhogy Denvemek el kellett terelnie Cathy Brown bandáját. Ami végül sikerült is, bár maga Mrs. Lennox, aki egyedül jött a saját kocsiján, nem hagyta lerázni magát. 
-  És még valamit, fiúk - tettem hozzá. - Debby-nek nem szabad megtudnia semmit. 
-  Őt magamra vállalom - mondta Harwey. - Nyu 
Sen már elment érte. Apropó, nincs kedvetek egy hong-kongi kiránduláshoz, fiúk? 
Amikor leszállt az este, felmentünk a hegyre, aho! Kígyó navahó ősei temetkeztek. Leraktuk az egyik ősi barlangsír mellé a négy fekete koporsót, Kígyó meglocsolta benzinnel, Jósé pedig meggyújtotta. 
Egyenesen, magasra szállt a füst a csiüagfényes éjszakában. 
Áldozati máglya füstje. 
Áldozat mindazokért, akik már nem lehetnek velünk. 
Tartalom 
Az első két koporsó   5 
A harmadik fekete koporsó   31 
A negyedik koporsó   50 
Túl a Rió Grandén   69 
Bételfestette, fekete fogak   96 
Kerékpárláncok, tolószék   116 
Majomketrecben    131 
A hamis velencei tükör   146 
A nem nagyon szelíd motorosok   169 
A leszámolás   192 
A történet vége   235 
ISBN 963 02 6077 8 
FABULA KÖNYVKIADÓ VÁLLALAT 
Felelős kiadó: Surányi László igazgató 
Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari 
Vállalat kaposvári üzemében -181706 
Felelős vezető: Miké Ferenc igazgató 
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc 
Tipográfia és műszaki szerkesztés: 
Beszédes Natasa Terjedelem: 11,01 A5 ív 
Frank Cocey-dfttektívfelügyelő 
I 
a rejtélyes gyilkosságok, csapdák, 
emberrablás középpontjába. 
Társaival együtt élve eltemetik, 
dübörögnek a koporsón 
a göröngyök, behallatszik 
a sortüzek csattanása. 
Megmenekülésük csodaszámba megy. 
Bosszút esküsznek. 
Múlnak az évek. 
Egy napon az irodájában 
titokzatos csomagot kap: 
egy fekete koporsót. 
Gyilkosság gyilkosságot követ, 
és elérkezik a leszámolás 
pillanata... 
A krimijeiből és sci-fijeiből 
ismert, méltán népszerű szerző 
új arcát mutatva, új néven lép 
az olvasók elé