NEBETHET, A HALOTTAK ÚRNŐJE
IRTA: LESLIE L. LAWRENCE
méoifi
m
Lektorálta: Halmos Ferenc Fedél: Kolonics István
© Lőrincz L. László
TARTALOMJEGYZÉK
I. VIHAR EGY FELBONCOLT MÚMIA KÖRÜL....................      7
II.  PAPÍRUSZKÖTÉL ÉS GÖRBE KÉS ...................................    87
III.  SZEMTŐL-SZEMBE NEBET HÉTTEL...............................  233
I
Kedves John,
Amikor legutoljára találkoztunk Santa Barbarában, megígértet-ted velem, hogy csak akkor adom közre ezt a történetet, ha Perring hadnagy is hozzájárul. Néhány nappal ezelőtt Bostonban felkerestem Perringet; - szerencsére nem emelt kifogást ellene. Elővettem hát az írógépem: legyen mindenkié Nebet Hétnek, a halottak úrnőjének a története!
Neked csak annyit, öregfiú, hogy gyere le Hálaadás-ünnepére Santa Monicába, várni foglak a benzinkútnál. Ott lesz Róbert Mc-Kinley, a Le Fever-nővérek, és talán Barbara del Sol is.
Truck is vár, a benzinkutas.
Szeretettel üdvözöl: Les//e L Lawrence
I. VIHAR EGY FELBONCOLT MÚMIA KÖRÜL
1
Ahogy végére ért az előadásának, John C. Lendvay, a Santa Monica-i Santa Cecilia Egyetem kriminalisztikai tanszékének tanára, a katedrára támaszkodott, és levette a szemüvegét. Két ujjá-val megmasszírozta az orrát, aztán várakozóan nézett ránk.
Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikai előadás után Lendvay- engedve rimánkodásunk-nak - eiőadott egy-egy tanulságos történetet, amelynek természetesen ő volt a főszereplője, még azokban az időkben, amikor mint magánnyomozó gyarapította bankszámláját.
Nos, ezen a megveszekedetten forró délutánon sem voltak kevesebben, mint máskor szoktak. Néhányan papírt, ceruzát készítettek elő, hogy jegyzeteljenek. Mi, az első sorokban inkább lebilincselő előadásmódját élveztük s vaslogikáját, amellyel kibogozta a legkacifántosabb ügyeket is.
Lendvay prof. megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, míg elül a mocorgás, mindenki megtalálja a helyét, aztán végigtekintve hallgatóságán, beszélni kezdett.
- Ez az ügy - kezdte -, amely annak idején alaposan felkorbácsolta a közvéleményt, mint „A halottak úrnőjének esete" vonult be a kriminalisztika történetébe, bár én, szívem szerint, inkább úgy hívnám, hogy „Ne vásárolj múmiát idegentől!". Persze, azoknak az okosoknak, akik cédulákat aggatnak a lezárt ügyek irattartóira, megvannak a maguk szempontjai, és feltehetően az ízlésük is - már ha ilyen esetekben lehet egyáltalán ízlésről beszélni.
Akkor is hasonlóan meleg nap volt, hölgyeim és uraim, és úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Titkárnőm, Miss Ro-
se, éppen leszaladt a sarokra néhány csirkemájas-tormás szendvicsért, amikor egy pasas, se szó, se beszéd, begurult a szobámba. Nem véletlenül nevezem felbukkanását gurulásnak, mert az a fickó valóban gurult, mint egy elszabadult autókerék a nyugati autópályán.
Még egy kezdő koporsókészítő sem becsülte volna másfél méternél magasabbnak, ami pedig a szélességét illeti, nagyjából ugyanannyi lehetett.
Kövér, széle, hossza egy, teste felett ingó-mozgó feje éppen csak leheletnyit volt visszataszítóbb mint dundi, inkább csonkokra emlékeztető karjai, és autókerék-görbe lábai. Az sem sokat javított a megjelenésén, hogy rágógumiját illedelmesen a szőnyegemre köpte, mielőtt megszólalt volna.
Mivel rendkívül kedvelem a színes egyéniségeket, és semmi nem okoz nagyobb gyönyört, mint a velük való társalgás, óvatosan kihúztam asztalom középső fiókját és jó öreg harcostársam, egy 38-as Smith and Wesson tusára ejtettem a kezem.
A hapsi odagurult az asztalom elé, óvatosan kikerülve kiköpött rágóját. Vastag, óriási gilisztákra emlékeztető ujjaival megpörgette a naptáramat, miközben bágyadt ökörszemeit a szemembe mélyesztette.
- Leülhetek?
Magam is úgy tartom, hogy a köszönés nem mindig létszükséglet, de általában megkívánom, hogy legalább a saját házamban megkapjam a kellő tiszteletet. Előrehajoltam, s anélkül, hogy levettem volna a kezem a stukkeromról, széles tésztaképébe mosolyogtam.
- Hogy van a kedves mama?
Szívott egyet az orrán, - lapos, kicsi, zsírosán fénylő szagló-szerve volt -aztán valamit szétkent a képén, ami éppenséggel akár egy koraszülött mosoly is lehetett volna. Megfogta dögnehéz karosszékemet, kirántotta a sarokból és könnyedén odaállította az asztalom elé. Akkorát sem szusszant közben, amekkorával egy szúnyogot el lehetett volna hessenteni az orra elől.
Kényelmesen belesüppedt a karosszékbe, aminek az volt az előnye, hogy csak fél arcát láttam, a hátránya viszont, hogy a kezei is eltűntek előlem. Amíg ezen meditáltam, az ökörszemek ismét a szemembe mélyedtek.                               i
8
- Mit mondott? He?
- Azt, hogy hogy van a kedves mama.
- Mármint az enyém? -Mármint.
Kuncogott és megcsóválta a fejét.
- Ez valami szellemesség volt, mi? Szomorúan néztem rá, aztán feladtam.
- Nem szellemesség - mondtam és eleresztettem a stukkert a fiókban. - Minden ügyfelemtől meg szoktam kérdezni. Ha nem akar, nem kell válaszolnia rá.
Bólintott, aztán egészen elképesztően ronda mosoly terült szét a képén.
- Magának gőze sincs ki vagyok, mi?
- Őszintén szólva...
- Niccolo Concini.
Nagyot nyeltem a váratlan megtiszteltetéstől. Concini, a milliomos!
- Mi a probléma, Mr. Concini?
Lecsusszant a székről és melléje állt. [gy csak alig volt alacsonyabb, mint amikor ült.
- Idefigyeljen, Mr. Lendvay. Van egy jó ismerősöm, aki azt állítja, hogy magánál dörzsöltebb, vagányabb és belemenősebb figura nincs az egész keleti parton. Magához képest az üvegsmirgli papírszalvéta.
- Hm. A válasz az ajánlattól és... még néhány apróságtól függ. -Mint például?
- Mint például attól, hogy mi lenne a feladatom.
Idegesen a zsebébe nyúlt, kikotort egy rágógumit, kibontotta a papírjából, a papírt a szőnyegre hajította, aztán összecsapta fogait a jobb sorsra érdemes gumi felett.
- Meg kellene keresnie egy fickót.
- Eltűnt személyek előkerítésével nemigen foglalkozom, Mr. Concini. Ki lenne az illető?
- Amenemhebnek hívják a patkányt.
- Hm. Életkora?
- Cirka háromezer év.
Meg sem hallottam, hogy Rose közben visszajött a szendvicsekkel.
- Mennyit mondott? - néztem rá borúsan és kezdtem megbánni, hogy belöktem a fiókot.
- Háromezret.
- Dollárt? Úgy érti, hogy egy hétre háromezret? Fújtatott és visszatornászta magát a székbe.
- Ne tettesse itt a hülyét nekem! Évről beszélek... de a dollárt sem fogja kevesellni. Az a fickó mondom, hogy cirka háromezer éves. Egy múmia. Egy rohadék, vándor múmia!
- Ezt hogy... érti? - nyögtem és megpróbáltam kitalálni átverés áldozata vagyok-e, netalán Concini megbuggyant, esetleg hallu-cinálok a meleg miatt.
- Hogy a fenébe érteném? - zihálta és ügyet sem vetett a tálcával a kezében belopakodó Rose-ra. - Az a szarházi háromezer évig nyugodtan feküdt a szarkofágjában... Aztán egyszerre csak gondolt egyet és vándorútra indult.
- Előfordult már... hasonló eset.
- Csakhogy ez a csirkefogó még emléket is hagyott maga után!
- Emléket? - tátottam el a számat.
- Egy másik fickót. Az üzlettársam, Derek Pedersen ezért akarja kitörni a nyakam. És ha maga nem segít, kis is töri!
Intettem Rose-nak, aki azonnal tudta, mi a kötelessége. Testvériesen megfelezte a szendvicseket és két tányérkára rakta őket. Aztán kerített egy üveg whiskyt és két poharat.
Concini eltátotta a száját, s a szendvicsek úgy eltűntek benne, mintha szemétledobóba hajigálta volna. Örök rejtély marad, hogy a rágóját hogyan sikerült megmentenie.
Amíg a whiskyt kevertem, arra gondoltam, jó lenne tudnom, mi az ördögbe mászom éppen bele. Concini azonban nem sok időt adott a töprengésre. Ledöntötte a whiskyjét - egy hajtásra, mintha valami lefolyóba öntötte volna - s még csak a szeme sem rebbent meg tőle. Cuppantott és felém hajolt.
- Nos, Mr. Lendvay?
Tisztában voltam vele, ha egy Concini megkér valamire, nem lehet rá nemet mondani. Főleg, ha itt a keleti partvidéken akarom leélni hátralévő reményteljes évtizedeimet.
10
- Megtudhatnék valamivel többet? - nyögtem bátortalanul.
Az üvegért nyúlt és a formaságokat mellőzve a szájához emelte. Jót húzott belőle, aztán lerakta az asztalra.
-  Általában soha nem iszom hat óránál előbb. Ez a rohadék azonban rongyot csinált az idegeimből. És éppen most, amikor sikerült zöld ágra vergődnöm Derek Pedersennel!
- Ha jól értem...
Hátralökte a székét, csak úgy szánkázott végig a szőnyegen.
-  Figyeljen ide, Lendvay! Pedersen és én valaha haverok voltunk. Jó haverok. Tudta?
- Nem én.
-  Pedig így volt. És még mást is elmondok magának. Egészen bizalmas dolgokat, amiket rajtam kívül csak kevesen tudnak. Tudja mit jelent ez, Mr. Lendvay?
Hogy a fenébe ne tudtam volna! Gyöngyözött is tőle a homlokom rendesen.
- Maga mostantól fogva az én emberem. Annyi dohányt kap, hogy tetőtől-talpig bearanyoztathatja a barátnőjét - és az előtér felé intett a szemével.
- Rose a titkárnőm.
- Akkor sem fér rá több arany. Ha viszont eljár a szája...
- Nem fog eljárni.
-Akkor sínen vagyunk. Tehát, mint már nyöszörögtem, Pedersen a haverom volt. Együtt csináltuk végig az első világháborút. Önkéntes volt és az olasz fronton találkoztunk. Egyszer-kétszer megmentettük egymás életét. A régi jó időkben... Maga akkor mit csinált, Mr. Lendvay?
- Alighanem éppen hegy- és vízrajzi térképeket rajzoltam a pelenkámra - mondtam.
Éppencsak el biggyesztette a szája szélét.
- Ez jó. Szellemes. Szeretem a szellemes embereket. Pedersen is az. Az üzenete is az volt. Rohadtul szellemes.
-Megtudhatnám, hogy...?
- Persze, hogy megtudhatja.  Naná, hogy megtudhatja! A jó öreg Pedersen azt üzente, ha egy héten belül nem magyarázom meg mi történt, becsomagoltat egy szarkofágba és kiállíttat valamelyik múzeumban. És tudja mi a legviccesebb az egészben, Mr. Lendvay?
11
-Mi?
- Az, hogy meg is teszi! Én ismerem Pedersent, jól ismerem. Nem szokott össze-vissza hadoválni. Ide a rozsdás bökőt, hogy megteszi!
Aztán elkapta az üveget és bár még volt egy óránk hatig, úgy szfvta magába a skótok nemzeti italát, mint a csecsemők az anyatejet.
Bár nekem is nagy szükségem lett volna egy gyorsító löketre, nem vitt rá a lélek, hogy belenyaljak abba az üvegbe, amibe már beleivott. Megköszörültem a torkom és gondterhelten az üres poharamra bámultam.
- Feltehetnék egy-két kérdést, Mr. Concini?
- Tegyen, fiam. Ahányat csak akar.
- Mi volt az oka, hogy ön és Pedersen... akik jó barátok voltak?
-  Hogy min kaptunk össze? Amin a hasonló fickók, de lehet, hogy a nem hasonlók is össze szoktak kapni. Egy csajon.
-Megtudhatnám...
- Mindent megtudhat. Ott hagytam abba, hogy Derek és én kemény fickók voltunk. A háború után pedig kezdtek jól menni a dolgaink. -Jelentőségteljesen a whiskys üvegre nézett. - Ha érti, mire gondolok.
Biztosítottam, hogy értem.
- Olyannyira jól, hogy belevágtunk különféle vállalkozásokba, amikre most nem akarok szót vesztegetni. Kezdték jegyezni a nevünket, Mr Lendvay. Dereket mindig is érdekelték az olyan marhaságok, mint a képek meg a szobrok... akárhány ezret is fizetett volna egy meztelen, töröttkarú tyúkért, csak azért, mert valaha a görögök csinálták. Mindenkinek megvan a maga flúgja, nem igaz?
- Ahogy mondja - helyeseltem.
-A háború után elcsalt Alexandriába. Tudja, hol van?
- Sejtem.
- Rohadt egy hely. Majd meglátja.
- Hogyhogy?
-Holnap reggel indul. Holnap este pedig már a legjobb úton
12
lesz afelé, hogy összeszedjen egy egész életre szóló, üdítő maláriát. A rohadt életbe... Elkapta az üveg nyakát és újabb adaggal eresztett le a lefolyóba.
- És... mit csináltak Egyiptomban?
- Marhaságokat. Múzeumokba jártunk és mindenféle rongyos hapsikkal hetyegtünk.
-Vásárolni akartak?
- Csak Derek. Naphosszat gyanús fickókkal pusmogott, míg én a hotelben nyakaltam a piát. Abban a rohadt melegben vagy iszik az ember, vagy feldobja a talpát. Ráadásul én sokkal nagyobb sikerrel jártam, mint ő.
-Múmia?
- Ördögöt. Egy lány. Rebecca.                             < Értetlenül meredtem rá és nagyot nyeltem. Most kezdtem csak
érezni, hogy a whisky ott van a gyomromban.
- Rebecca?
- Majdnem elvettem feleségül.
- Ki volt ez a... Rebecca? -Táncosnő. Hastáncosnő. Tudja mi az? -Momentán...
- Míg Derek a rongyos pasasokkal tárgyalt, én felszedtem Re-beccát. Rebecca... művelt volt, Mr. Lendvay, és jó családból származott.
-Hm...
- Ez kételkedés volt?
- Pardon. Csak a whisky.
- Rebecca szülei a háború alatt mentek tönkre. Rebecca magára maradt, miután az öregei szépen elveszítették a zsozsójukat és kinyiffantak. Nem bírták a nélkülözést. Rebecca erre Egyiptomba jött és megtanult táncolni. Csodálatos volt...!
Újabb adagot öntött le a torkán.
- Képzelje, megkértem a kezét.
Szemem sem rebbent. Már csak azért sem, mert rohadtul figyelte a reakcióimat. Olyan ember volt, aki nem csípi, ha kiröhögik.
- Azután?
- Rebecca igent mondott. Megmondtam neki, hogy nem vagyok nagyon gazdag, van vagy ötven millióm, és néhány jól menő üzletem... de fiatal vagyok, és törekvő. Rebecca azt mondta,
13
nem számít. Ő ugyan kékvérű és pénzért soha nem adná el magát, de a szerelem az más. Miattam még a művészetéről is hajlandó lemondani. Mint egy regényben. Hát nem?
- Dehogynem.
- Pedersennek fennakadt a szeme. Nem szólt, de láttam rajta, nem esik jól neki a dolog. És ekkor jött az ócska, óhéber szövegével.
- Hogy a lány nem való magához, csak a pénzét akarja, és akkor volt kékvérű, amikor maga a csiroki indiánok főnöke!
Olyan gyorsan ugrott fel, hogy nem tudtam követni. Szerencsére a felboruló üveget még idejében sikerült visszalöknöm a helyére.
-Az úristenit neki! Mért nem mondja, hogy az a szemét Derek megelőzött!? Köpje ki gyorsan, mit igért!
Ha köpni akartam volna, legelőször a whiskyt köptem volna ki, amit meggondolatlanul a számba öntöttem.
Hurkaujjai közül ugyanis egy nagykaliberű pisztoly meredt rám: sötét torka egyenesen a homlokomra nézett.
Feltartottam a kezem, miközben éreztem, hogy a gatyámba csorog a hátamról a víz.
- Csak nyugi - mondtam és megbabonázva meredtem a stuk-ker ásító torkára. - Csak nyugi, Mr. Concini. Tegye el szépen a pisztolyát. Pedersen nem volt itt, nem is ismerem.
- Akkor honnan a fenéből...?
- Kikövetkeztettem. Ez a mesterségem. Gyanakodva szimatolt és lassan eltűntette a stukkerját.
- Vigyázzon, Lendvay! - mondta és megfenyegetett az egyik hurkával. -Velem nem lehet szórakozni!
-  Eszem ágában sincs - biztosítottam. - Bizonyos dolgokból vontam le a következtetést. Megkérhetném, hogy folytassa, Mr. Concini?
- Sok mondanivalóm már nincs - morogta némiképpen lecsillapodva. - Pedersen előbb nekem dumált, aztán Rebeccát vette elő. Szerencsére..., vagyis azt hittem, eredmény nélkül. Rebecca megmagyarázta neki, hogy nem a pénzemre utazik... Magamért szeret.
Még most, annyi év után is büszke elégedettség csengett a hangjában.
14
Ha lett volna kedvem, elfojthattam volna egy könnyű kis mosolyt, ahogy a dörzsölt magánzsaruk teszik. Csakhogy kedvem sem volt, és a mosoly sem jött össze. Túl élénken emlékeztem " még a 45-ös Magnum ásító torkára.
- Erre Pedersen?
- Úgy csinált, mintha megnyugodott volna.
- Ezek szerint nem nyugodott meg.
- Csak etetett az a patkány. Közben ledumálta rólam Rebeccát.
- Ledumálta?
-  Francos dumája van, ha még nem ismerné. Ez a kenguru-kölyköt is kidumálná az anyja erszényéből.
- Hm. És honnan jött rá, Mr. Concini, hogy... izé... le lett dumálva?
Felhorkantott, és dacosan előreszegezte kerek, kövér, kis állat.
- Rajtakaptam őket. -Hol?
- Az ágyban.
Még mindig annyira a Magnum hatása alatt álltam, hogy nem is egészen figyeltem a kérdéseimre.
- Mit csináltak ott?
Úgy nézett rám, hogy mindegyik szeméből egy 45-öst láttam kihajolni.
- Hülye maga? Mit gondol, mit csináltak? Malmoztak!
Rose egészen tiszteletlenül felvihogott odakint. Megköszörültem a torkom, mire elszánt buzgalommal verni kezdte az írógépét. A masina kopogásán éreztem, hogy nincs a hengeren papír.
- Erre maga?
- Gondolhatja. Bár... Rebecca megpróbált mindent megmagyarázni.
Elröppentek a szeméből a 45-ösök, hogy tétova köd szálljon a helyükre.
- Rebecca eltűnt, Mr. Lendvay.
- Eltűnt?
- Felszívódott, kámforrá vált. Soha nem találtam többé rá.
- Hogyhogy?
-Az után az alkalom után... hogy... amikor rajtakaptam őket... még kétszer beszéltem vele. Először csak röviden... Elismerem,
15
Mr. Lendvay, hogy visszautasító voltam, de hát mit tehettem volna? Azért azt mégsem tűrhetem, hogy ő, és a legjobb barátom...
- Értem, Mr. Concini. Mikor került sor a második találkozásra?
- Másnap este.
- Még mindig elutasító volt?
- Már... nem annyira. Bizonyos feltételek mellett hajlandó lettem volna megfeledkezni az egészről. Izé... pillanatnyi rövidzárlatnak tulajdonítani. Reggel Rebeccának a szobámba kellett volna jönnie, hogy megbeszéljük az izé... dolgot.
- De nem jött.
- Nem. És később sem jött. Soha többé nem jött.
- Sikerült megtudnia valamit róla?
- Semmit. A munkahelyén felmondott és...
- Személyesen?
- Fogalmam sincs róla. Fontos ez?
Naná, hogy fontos - gondoltam magamban. - Nem is hiszed, mennyire fontos.
- Próbált nyomoztatni utána?
- Mit gondol? Hagytam volna életem nagy szerelmét csak úgy felszívódni? Csak azért elszalasztani a boldogságot, mert egyszer megtévedt a szerencsétlen? Mr. Lendvay, értse meg, azt a lányt annyira kínozta a bűntudat, hogy inkább kilépett az életemből, mintsem... mintsem...
Aztán csak legyintett hurkaujjú kezével és belökött egy jókora adagot.
- Szóval, eredménytelen maradt a nyomozás? -Az.
- Aha. És kivel nyomoztatott?
- Egy magánzsaruval.  Elküldtem  Egyiptomba, közvetlenül a hazatérésem után.
- És?
- Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Csak két héttel később... találtak rá.
Csak motyogni tudtam a meghökkenéstől.
-Találtak... rá?
-A piramisok közelében, Mr. Lendvay. Valaki átvágta a torkát.
16
A whisky vidám liftezésbe kezdett a gyomrom közepén, mégis pokoli szomjúság gyötört. Lelöktem a hurkáit az üveg nyakáról és jót húztam belőle. Csodák csodájára a lift megállt a gégém tájékán.
- Mi lenne, ha mégsem vállalnám a megbízását, Mr. Concini? - kérdeztem reménykedve. - Ha nem mennék Egyiptomba, ha...
- Itthon is elvághatják a torkát - mondta nemes egyszerűséggel. - Fültől fülig.
Mutatta is, hogyan gondolja, pedig nem voltam rá kíváncsi.
- Ez igaz. Akkor talán engedjen meg még néhány kérdést... Jézusom! Mit is akartam, ja... és Pedersen?
-Mit akar hallani róla?
- Hogyan viselkedett?
- Azt mondta, az én érdekemben történt minden. Hogy most-már a vak is látja, ki volt az a... nő. Én persze nem hagytam magam. Megfenyegettem, hogy kiveszem a pénzem a cégből.
- Pedersen nem tudta, hova lett a lány?
- Fogalma sem volt róla. Amikor aztán megbánta amit tett... ő is kerestette.
- Tehát kibékültek.
-  Nem békültűnk ki! Azóta egyetlen szót sem váltottunk egymással.
- Úgy érti, hogy kivette a pénzét a közös üzletből?
- Dehogy vettem. Szükségünk van egymásra, Mr. Lendvay.
- Hogy jutott eszébe múmiát küldeni neki?
-  Mert... mert valaha megígértem, hogy időről időre veszek neki ilyen vacakokat. És én... meg szoktam tartani az ígéreteimet.
- Kitől vette?
- Mért akarja tudni?
- Mert ha meg akarom találni azt az elkóborolt fickót... mit is mondott, mi a neve?
-Amenemheb.
- Hogy tudta megtanulni?
- Ha a helyemben lenne, maga is megtanulná.
- Tehát, kitől vette? -Rick Diamondtól.
17
Kis híján füttyentettem egyet. Rick Diamond a város legme-nőbb képkereskedője, hobbija az impresszionizmus és a modern szobrok.
- Nem is tudtam, hogy Diamond múmiákat árul.
-  Ezután se tudjon róla. És ha beszélni akar vele, legyen óvatos. Piszokul óvatos. Ha-megégeti a kezét, ne számítson rá, hogy én fogom tejföllel kenegetni.
Tiszta sor, gondoltam, felfogad, vagy inkább kényszerít, hogy nyomozzak ki neki valamit, ő pedig mossa a kezét az esetleges következmények miatt.
- Miben volt a múmia? Szarkofágban?
- Miért, mire gondol? Mózeskosárban?
- Diamond nem tudta, mi van benne?
- Dehogynem. Amenemheb. Ő úgy tudta.
- Miért olyan biztos benne? -Biztos vagyok.
-Mit mondott magának Derek Pedersen, amikor kiderült, hogy... nem Amenemheb van a pólyában?
- Már mondtam. Ad egy hetet, aztán... kész.
-  És maga? Elhiszi, hogy egy hét után történni fog valami önnel? Hiszen ön hatalmas ember, Mr. Concini...
Az üvegért nyúlt, meghúzta, aztán lecsusszant a karosszék mellé.
-  Idefigyeljen, Mr. Lendvay. Egyszer hallottam egy vidám kis történetet. Volt egy vadbarom fickó, valami Góliát, aki ellen egy kis kertitörpe állt ki vasárnap délutáni bunyóra. A vadbarom rátámadt, a mitugrász meg kihúzott a zsebéből egy parittyát és homlokon suvickolta vele. Érti a tanulságot?
Bármennyire is erőltettem az agyam, nem tudtam, mire akar kilyukadni vele.
- Nem. Maga milyen következtetést vonna le belőle? Megtörölgette fénylő orrát, kiköpte második számú rágógumiját az első mellé a szőnyeg közepére, aztán elindult az ajtó felé.
- Csak azt - mondta és visszafordulva felém bökött a mutatóujj hurkájával -, hogy én vagyok a kis mitugrász. És nincs parittyám, Mr. Lendvay.
18
Rose bejött, papírszalvétával felszedegette a gumikat, aztán szemrehányó tekintettel beejtette az üres üveget a szemeteskosárba.
- Ez kell a maga gyomorfekélyének!
- Hiszen nincs is gyomorfekélyem.
- Még nincs!
Bűntudatos ábrázattal húztam meg magam az íróasztal védelmében.
Rose megrázta lobogó, szőke sörényét és az orrom elé könyökölt.
- Mit akar tudni?
- Mi van Conciniről? -Várjon.
Átment az előszobába s néhány másodperc múlva felhangzott a számítógép billentyűinek kattogása.
- Nézze meg Pedersent is!
- Maga nélkül is tudom/jóember.
Feltettem a lábam az asztalra és elkezdtem rémüldözni. Mi a fenét keresnék én Egyiptomban, múmiák és évezredes feliratok között? Ha már el akarom vágatni a torkom, megtehetem itt is... Éppen megérett bennem az elhatározás, hogy eszem ágában sincs Egyiptomba menni, amikor visszajött Rose, kezében a papírokkal.
Gyorsan lekaptam a lábam az asztalról. Nem tudom miért, de utálta valamennyi kedvenc szokásomat.
-Concini?
- Mindent mondjak, vagy csak foglaljam össze?
- Röviden, ha megkérhetném.
Előkelőén csattintottam az ujjammal. Legalább ebből lássa, ki a főnök a kócerájban.
- Szeszcsempészet az alkoholtilalom idején a Kennedyekkel és Pedersennel együtt. Vagyona akkoriban húsz-harminc millió dollár.
-Most?
- Nem tudni. Legalább száz.
- Fő tevékenységi területe?
19
-Telekügyletek. Akárcsak Pedersené. A cég közös vezetés alatt áll.
- Mit tud a gép a múmiáról?
- Hogy hívják?
- Amenemheb.
- Várjon, megnézem.
Néhány perc múlva Rose gondterhelten dugta be a fejét.
- Valami zűr van, főnök. A gép csak egyetlen Amenemhebet ismer.
- Nem is kell több. Sőt, ez az egy is sok. Mi van róla?
-Joseph Amenemheb, kétszer büntetve, kocsilopás miatt, utolsó alkalmazási helye a Holiday cirkusz... mint porondmunkás. Elhunyt 1969. január elsején az ünnepi előadás alatt.
-Micsoda?
- Ráesett egy légtornász. Eltört a nyaka, a légtornásznak hat bordája... a porondmester kiskutyája...
A légkondicionáló nem működött, a víz patakokban folyt a hátamon, éreztem, hogy tócsa van alattam a széken.
Odahúztam magamhoz a telefont és tárcsáztam. Legnagyobb meglepetésemre azonnal megkaptam Pedersent. Legeslegna-gyobb meglepetésemre pedig azonnal beleegyezett, hogy látogatást tegyek nála.
Néhány perccel éjfél előtt.
Leblokkoltam a Pedersen-villa bejáratánál és megvillantottam a fényszórómat. A fény vastag, feketére festett fémcölöpökre esett. Mintha egy újkőkori földvár fakapuja változott volna vassá.
Amikor másodszor is bepöccentettem a reflektor gombját, a kapu megmoccant. Aztán olyan könnyedén, mint egy kecses kismadár, felemelkedett a levegőbe. Mire feleszméltem, már valahol a kocsim felett lebegett a sötétben.
Óvatosan indítottam, készen rá, hogy bármelyik pillanatban megállhassak. Nem szerettem volna végzetes félreértés áldozatává válni.
Egyelőre nem szólt senki, hogy álljak meg. Végighajtottam egy
20
viszonylag széles, fehér kövekkel leszórt ösvényen, s az egészen halvány holdfénynél megpróbáltam feltérképezni a parkot.
Amikor a piramis és a szfinx kibukkant elém a fényre önkéntelenül is felkiáltottam. Álmélkodásomban majd belehajtottam az utacskát lezáró korlátba.
Letekertem az ablakot, kihajoltam a levegőre. A szfinx végtelen szomorúsággal bámulta az ezüstszínű fákat.
- Szálljon ki! - mondta egy hang, ami nem lehetett másé, csak a szfinxé. Mintha évezredek távolán át szólt volna felém a parancs. Még az sem zavart, hogy egészen modern angol nyelven.
Kiszálltam és megálltam az autó mellett.
-Jöjjön ide!                                                                                <
Megsimogattam a homlokom és megállapítottam, hogy észnél vagyok. Részeg sem lehetek, bár néhány nyeletet letapostam, amíg a kerekeken járó Notre dame-i toronyőrrel társalogtam.
Tettem néhány tétova lépést előre és megálltam az oroszlántestű lény előtti tisztáson.
-Álljon a körbe!
Körülnéztem, s közvetlenül mögöttem, kábé két méter átmérőjű fehér kőből, vagy műanyagból készített karikát pillantottam meg.
-Álljon a körbe!
Haboztam egy kicsit, de végül csak beálltam. Ha ki akarnának nyírni, eddig is megtehették volna.
Halvány zúgást hallottam, s mintha a szfinx szeméből kiáramló láthatatlan sugarak tapogattak volna végig.
Hosszú másodpercekig csend volt; mintha a szfinx megsértődött volna. Talán mert nem álltam be elég gyorsan a karikájába.
- Vegye ki a stukkerját a bal hóna alól! Kivettem.
- Helyes - mondta a szfinx. - Most a jobb lába szárára szíja-zott Berettát is tegye a földre.
Leguggoltam, leszereltem, és letettem a másik mellé.
- Helyes. A kését is szedje ki a kabátja ujjából. Kiszedtem.
- Az a hosszú, fekete zakójában, a gombok mellett micsoda?
- Reszelő. -Vegye ki!
21
Csípőre tettem a kezem. Közel sem volt olyan barátságos a nézésem, mint az övé.
- Nem tehetnénk a reszelővel kivételt? Szét kellene tépnem a zakómat...
Habozott egy kicsit, aztán mintha bólintott volna.
- Oké. Maradhat. Most lépjen ki a körből és tegye a fegyvereit a közepébe.
Kiléptem és engedelmeskedtem.
- Most pedig menjen a piramishoz. A kocsiját hagyja a helyén. Álljon szembe a piramissal... Menjen a falához és szorosan álljon elé. Egyelőre ne érintse meg.
Mintha valami azt súgta volna, hogy a hang, bármennyire is torzítja a hangszóró, nem férfié, hanem nőé.
Zsebredugtam a kezem és elindultam a piramis felé. Legszívesebben fütyörésztem volna mint rémült kisgyerek a sötétben. S bár egészen rémült nem voltam, ezért azt sem mondhattam volna, hogy úgy érzem magam, mint egy hálaadásnapi családi vacsorán.
Meg kellett kerülnöm néhány fát, hogy a jó húsz méter magas kőpiramis elé állhassak.
Mielőtt bebújtam volna a fák mögé, visszanéztem a szfinxre.
Mintha icipicit elfordította volna a fejét, hogy utánam nézhessen.
Mosolygott, de mosolyában nem tudtam felfedezni szemernyi jóindulatot sem.
Rápillantottam a körre, amelynek a közepébe stukkerjaimat és késemet helyeztem.
A kör üres volt.
8
Amikor a piramis kibukkant a holdfényre, huhogni kezdett az egyik fán egy bagoly.
Órámra pillantottam és röhögni támadt kedvem. Éppen tizenkét órát mutatott.
Bár egyáltalán nem kedvelem a bagolyhuhogással aláfestett kí-sértet-showkat, kénytelen voltam engedelmeskedni a szfinxnek. Márcsak azért is, mert az én génjeimben is ezeréves bölcsessé-
22
gek halmozódtak fel, nemcsak az övében. Az egyik ilyen például arra intett: hogyha elvették a stukkeromat, ne ugráljak addig, amíg vissza nem szereztem.
Odaballagtam a piramishoz és szorosan eléje álltam. Sima, márványszerü kőből készült; sokkal finomabból, mint az igazi piramisok.
A hold kibukkant a fák közül és ráült az építmény csúcsára. Már azon sem csodálkoztam volna, ha a hold után egy tevekaraván is előbaktat a mögöttem húzódó aprócska erdőből, s a vezetője klasszikus arab nyelven megkérdezi tőlem, hány mérföld az út Mekkáig.
Kinyújtottam a karom és megérintettem a piramis oldalát. Azt vártam, hogy érintésemre megnyílik a fal, mint Szezám barlangja. A műkő azonban meg sem moccant, bármennyire is tapogattam.
A bagoly kárörvendően röhögött, a hold pedig leugrott a csúcsról és egy halvány felhőfoszlány mögé menekült.
Éppen arra gondoltam, hogy visszamegyek régi barátomhoz, a szfinxhez, és beállók a kör közepébe. Hátha elszúrtam valamit, és újabb információra lesz szükségem.
Ez az éjszaka azonban úgy látszik, a varázslat éjszakája volt. Csak egyetlen pillantást vetettem a felhőfoszlány mögé menekülő holdra: egyetlen futó pillantást. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy ajtó nyíljon a piramis tükörsima felületén.
Keskeny, átlagembernél alig magasabb ajtó, amelyen ha tetszett, ha nem, be kellett lépnem.
Bár soha nem voltam még igazi piramis belsejében, az az érzésem támadt, hogy az a folyosó, amely megnyílt előttem, egy fáraó sírkamrájába vezet. Gyerekkoromban valamelyik folytatásos magazinban olvastam egy kutatóról, aki néhány társával együtt egy még feltáratlan piramis belsejébe tévedt, és csak szörnyű kalandok után látta meg ismét a napvilágot.
Egyelőre azon igyekeztem, hogy kiismerjem magam a félhomályban. Csak vonakodva távolodtam el az ajtónyílástól. Gyá-
23
vábbik énem azt szerette volna, hogy még idejében kössem fel a nyúlcipőket és vágtassak vissza a szabad levegőre.
Már-már mozdultam volna, hogy eleget tegyek a sürgetésnek amikor az ajtónyílás halk surranással bezárult. A nyílást takaró kövek a helyükre csúsztak, s én ott maradtam baljós gondolataimmal Pedersen piramisának műkő gyomrában, eltemetve.
Mivel nem tudtam jobbat kitalálni, elindultam előre. Néhány bátortalan hahó-t eresztettem a levegőbe, aztán reményvesztetten abbahagytam.
A folyosó hosszú volt és enyhén emelkedett a talpam alatt. A halvány, sejtelmes világítás jól rejtett fénycsövekből áradt; fel kellett volna kapaszkodnom a folyosó mennyezetéig, ha nyomukra akartam volna bukkani.
Néhány lépés után megálltam és szemügyre vettem a falakra festett hieroglifákat. Mivel nem tudtam olvasni őket, azt sem tudtam, van-e jelentésük, vagy csak díszítésképpen varázsolta a falra őket az ismeretlen „művész".
Ahogy lassan el lépkedtem a festmények előtt, megismerkedhettem az egész egyiptomi mitológiával. Itt volt (zisz és Ozírisz, Anubisz és a többiek. Mintha egy középiskolásoknak szánt szemléltető atlasz képeit mázolták volna márványra.
A halotti csendben, amely körülvett, baljóslatúan kopogtak a lépteim. Ennek ellenére nem keltettek félelmet: valahogy úgy éreztem magam, mintha Disneyworld, vagy Disneyland valamelyik „történelmi" épületébe tévedtem volna.
Egészen addig lépkedtem előre, amíg csak egy keresztfolyosóhoz nem értem. Ott aztán már nem kellett egyedül döntenem, hogy merre vegyem az utam.
Az a megtermett, hatalmas véreb, amely a jobboldali folyosó sötétjéből előkocogva szájába vette a csuklómat, és húzni kezdett egy távoli vörös lámpácska felé, megszabadított a választás kényszerétől.
10
Ha valaki napokkal ezelőtt azt jósolja nekem, hogy nemsokára, holdfényes augusztusi éjszakán, pontban éjfélkor, egy piramis belsejében, feltehetően a fáraó halotti kamrájához vezető folyo-
24
són, egy óriási véreb társaságában hieroglifákat nézegetek, vidáman a szemébe nevettem volna. Márpedig ott voltam, ha tetszett, ha nem. Az egyre növekvő vörös lámpa fénykörére tapasztottam a szemem; így legalább nem láttam a kutyát. Ha rápillantottam, az az érzésem támadt, hogy meghaltam, és éppen úton vagyok a túlvilág bírája felé: a kutya pedig nem más, mint Cerberus, az alvilág őrizője.
Borús gondolataimban az sem zavart, hogy ilyetén való elképzeléseim a görög és egyiptomi mitológiák szinkretikus zagyvalékát alkották volna, de hát, honnan tudjuk, hogy a túlvilágon úgy van-e minden, ahogy ezen a világon a tudósok elképzelik?
A kutya mintha megérezte volna vívódásomat, morgott és megszorította a csuklómat.
- Semmi baj, haver - dünnyögtem, miközben igyekeztem lépést tartani vele. - Remélem már kaptál vacsorát...
Egészen addig sétálgattunk, csuklót szájba öltve, amíg meg nem érkeztünk a piros lámpához. Már meg sem lepődtem, amikor a fal zajtalanul félrehúzódott, s feltárult előttem a fáraó sírkamrája.
Ha korábban azt mondtam, hogy a folyosó falára rajzolt festmények szánalmas utánzatnak tűntek, és sokkal inkább Disney-landre emlékeztettek, mint egy igazi piramis belsejére, mégin-kább állt ez a fáraó sírkamrájára.
Bár a falakat végestelen végig, a folyosón látottaknál valamivel magasabb színvonalú festmények és hieroglifák borították, s a kamra hátulsó fertályában felállított, megtermett trónszék régmúlt évezredek hangulatát idézte, a szoba közepét elfoglaló, zöld posztóval borított íróasztal valahogy nem illett a környezetbe.
Mint ahogy az a csontkeretes szemüveget viselő, magas, szikár, kefére vágott hajú férfi sem, aki éppen felnézett a papírjaiból, amikor becsukódott mögöttem az ajtó.
Mire felocsúdtam, a kutya már nem volt sehol. Óvatosan megdörzsöltem a csuklómat, de néhány apró nyálcseppen kívül nem találtam rajta mást.
A férfi félrehajtotta a fejét és letette a tollat egy papírhalom mellé.
25
- Mr. Lendvay?
Bölcs kérdés volt. Hiszen annyi mindenki más lehettem volna.
-Az vagyok - mondtam a csuklómat dörzsölgetve, miután úgy döntöttem, hogy megpróbálom lenyelni a fullánkjaimat. Valami azt súgta, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban.
- Foglaljon helyet.
A fal felé biccentett, ahol néhány, nyers fából faragott, tömzsi, furcsaformájú lóca állt. Lehet, hogy több évezredes egyiptomi minta után készültek. Mindenesetre az, amelyiket megfogtam, nehéz volt, mint a dög. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy oda tudjam vonszolni az asztala elé.
Leplezetlen érdeklődéssel figyelte munkálkodásomat. Amikor erőlködtem, összeharapta a száját, amikor pedig végre sikerült a mutatványom, mintha ő is megkönnyebbült volna.
Ahogy íecsüccsentem, felvette a tollat és ráhúzta a kupakját.
-  Eredeti minta után készült - mutatott a lócak felé. - Egy III. Tutmoses-papirusz segítségével sikerült rekonstruáltatnom.
- Azt akarja mondani, hogy abban az időben erősebbek voltak a fickók, mint manapság?
-  Látja, ez érdekes kérdés - mondta és rám mosolygott - Már magam is töprengtem rajta. Lehet, hogy könnyűfából készítették... alighanem ez lehet a nyitja.
Elgondolkodott és a levegőbe nézett. Én Anubisz kutyafejére meresztettem a szemem. Vártam, hogy előjöjjön a lényeggel.
-Csodálkozik? - kérdezte másodpercekkel később, miután láthatóan kigondolkozta magát.
Udvarias érdeklődéssel néztem a szemébe.
- Min kellene csodálkoznom?
Kicsit még szélesedett a vigyor a képén.
- Bravó, Mr. Lendvay. Maga aztán nem ijed meg az árnyékától! Nem szívesen mondtam volna el neki, hogy többször is a frász
kerülgetett a kertjében, akkor pedig majd összecsináltam magam, amikor a kutya megfogta a csuklóm.
- Hogy hívják a kutyáját? Cerberus? -Miből jött rá?
- Ez a szakmám... Mr. Pedersen.
- Miket hazudozott rólam az a csirkefogó Concini? Hogy nem vagyok normális, mi?
26
- Semmi ilyesmit nem mondott, biztosíthatom.
- Lárifári!   Akkor is meg van győződve róla.  És maga, Mr. Iondvay?
- Szakmai etikánkhoz tartozik, hogy ne mondjunk véleményt .t/okról, akikkel nem váltottunk legalább tíz mondatot.
Megcsóválta a fejét és megnyomkodta a szemét a szemüveg .ilatt. -Maga egyre jobban tetszik nekem. Jól palástolja az érzelmeit.
- Ezt hogy érti?
Felállt, megkerülte az asztalt, odajött hozzám és megfogta a kezem.
-Jöjjön, mutatok valamit.
Felálltam én is és engedelmesen utánalépkedtem. Mint a kutya után a folyosóban. Odahúzott az asztala mögé, ahonnan kimá-/ott. Kinyújtotta a kezét és az asztal számos fiókja közé szerelt, zöldesen foszforeszkáló képernyőre mutatott.
- Látja ezt?
Rámeresztettem a szemem a képernyőre. Számok futottak rajta végig, megdermedtek, majd megmozdultak és eltűntek, hogy ujabb számoknak adják át a helyüket.
- Látja? - ismételte meg a kérdést.
- Mi ez?
A képernyőhöz nyúlt és megérintett egy gombot. A számsorok tutása megállt, majd két számjegy ottmaradt a képernyő közepén. -Tudja, mi ez?
- Fogalmam sincs róla.
- Odakint áll egy emberem. A keresztfolyosóban. Ez a szám a pulzusszáma. 62. Egészen normálisnak mondható... A vérnyomása pedig... nézzük csak... 160 per 90. Ez se rossz. Menjen vissza ¦ i helyére, kérem.
Visszamentem és rároskadtam a lócára.
- Ezek szerint...
- Amikor a folyosó felénél tartott, 90 volt a pulzusa, a vérnyomása pedig 190-re ugrott. Akarja tudni a nedvességkiválasztásá-n.ik adatait?
- Nem feltétlenül szükséges - nyögtem.
- Maga félt, barátom, pokol ian félt. Izzadt és össze-vissza vert ,i szíve a félelemtől. Akarja hallani, mik voltak az adatai, amikor
27
Cerberus megfogta a csuklóját? Már attól tartottam, kinyiffa'n a félelemtől. Akar egy whiskyt?
- Szeretnék - nyögtem rekedten.
- Szolgálja ki magát.
Egy szarkofág felé intett, amely a festményekkel és a trónszékkel ellentétben valódinak tűnt. Ahogy odaértem, a fedele magától félrecsúszott. Örömmel láttam, hogy múmia helyett polcokat rejt a belseje. A polcokon sűrű sorokban első osztályú italok sorakoztak.
Enyhén remegő kézzel egy 1967-es évjáratú White Line whiskyért nyúltam és öntöttem egy adagot tisztán. Úgy éreztem, Ozi-risz elleni vétek lenne, ha felvizezném.
Rá kellett döbbennem, hogy a padlón vagyok. És egyáltalán nem voltam biztos benne, vajon fel tudok-e még állni.
Pedersen mosolyogva dőlt hátra a székében.
- Szeretném tudni, milyen szándékkal jönnek hozzám a tárgyalópartnereim. Külön műszereim vannak az agresszivitás mérésére... Magának különösen jó az alkalmazkodóképessége, Mr. Lendvay.
Fenékig ittam a whiskyt, aztán anélkül, hogy engedélyt adott volna rá, visszasétáltam a szarkofághoz és öntöttem egy, még az előbbinél is gigantikusabb adagot.
- Véralkoholt is mér?
-Természetesen. Délután már jócskán ivott, igaz?
- Szükségem volt rá.
- Eszerint ma délután látogatta meg Concini?
- Nyert.
- Nyilván elmondta, hogy imádom az egyiptológiát?
- Említett valami hasonlót.
-  Nem tudom, kitől örököltem, Mr. Lendvay. Apám bányász volt Minnesotában, anyám... de hagyjuk ezt. Gyerekkorom óta a régi egyiptomi kultúra megszállotja vagyok.
- Már megbocsásson, de... ezért lakik piramisban?
-  Ez nem a lakásom, Mr. Lendvay, ez a dolgozószobám. A Kheopsz piramis arányosan kicsinyített mása. A tájolása is tökéletesen ugyanaz. Mit szól hozzá?
- Gratulálok.
- Maga nem ért semmit! - sóhajtotta egészen nekikeseredve.
- Mit kellene értenem?
28
I
- Nem ismeri a piramis-hatást?
Elkeseredetten törtem a fejem, de mindhiába. Nem ugrott be semmi.
- Sajnos, momentán...
- Ha lesz ideje, foglalkozzék egy kicsit egyiptológiával! Higy-f,ye el, megéri. Erről csak annyit, hogy a piramisok egy mágikus világszemlélet materiális megtestesülései. Érti?
-Őszintén szólva...
-  Figyeljen rám! Tudja, hogy a piramisban kiélesedik a használt zsilettpenge?
- Nem én.
- Pedig így van. A piramis, alakjánál és tájolásánál fogva alkalmas arra, hogy átrendezze az atomokat. Visszaállítja az atomok megbomlott rendjét.
Arra gondoltam, hogy az én agyam atomjainak megbomlott rendjét is ideje lenne visszaállítanom, bár vajmi kevés volt rá a remény, hogy a közeljövőben sikerülni fog.
- Ezt úgy érti, hogy az élő szervezet...                                  *
- Bravó, Mr. Lendvay, nagyon gyorsan kapcsol. A piramis egy régi, szuperkultúra csodálatos műszere. Nem tudjuk pontosan, hogyan működik, csak annyit, hogy maga a harmónia és ugyanakkor a harmónia megőrzésének az eszköze is. Ha az élő szervezetben működési zavarok lépnek fel, attól van, hogy megbomlott az atomok rendje. Valami megbontotta. Mit kell csinálni, hogy visszaálljon a rend?
- Bele kell bújni egy piramisba. Ön valóban azt hiszi, hogy a piramis regenerálja a szervezetét?
- A piramis csodákat tesz, barátom. De... nem akarom, hogy unatkozzék, Mr. Lendvay. Bár... van még néhány percünk a boncolásig.
Azt hittem, rosszul hallok. -A... meddig?
Rám nézett, és már egy szikrányi mosoly sem volt a szemében. -Valakit felboncolunk, Mr. Lendvay. És önnek látnia kell a boncolást!
29
11
Most sem vártam meg a kínálását. Odamentem a szarkofághoz és megpróbáltam kinyitni a tetejét. Hiába feszegettem, nem ment. -Adjon egyet, Mr. Pedersen.
- Emelkedik a véralkohol-szintje.
- Azt sem bánom, tia eléri a Himaláját. Ha nem önthetek be egyet, még a maga piramisa sem lesz képes regenerálni. Magának pedig nincs szüksége a hullámra, nem igaz? Ha csak nem engem akar felboncolni...
Pedersen megvonta a vállát, és felpattantotta a szarkofág tetejét.
Amikor visszaültem a székembe, csak igen enyhén és diszkréten figurázott a kezem.
- Miért küldte Concini?
- Concini türelmet kér, Mr. Pedersen.
- Mindent elmondott magának?
- Nem tudom - nyögtem őszintén -, sok mindent tudok, de hogy mindent-e... erre nem mernék mérget venni.
- Concini a gyomromba taposott. Átvágott, mint egy nyeretlen kétévest.
- Concini elnézést kér. Maga sem tudta, hogy mi van a pólyában... illetve mi nincs.
- Maga ezt elhiszi? Mert én nem.
-Tegyük fel, hogy ügyfelem ártatlan. Szeretném tudni... Akkorát csapott az asztalra, hogy a töltőtoll felemelkedett és szaltót vetett a levegőben.
- Ide figyeljen, Lendvay..! Nem tudom, mit mesélt magának az a tökigérő csirkefogó, de hallgasson rám. Húsz évvel ezelőtt történt valami köztünk...
- Rebecca?
- Tehát ezt is elmondta. Nem baj. Valóban hibát követtem el. Ott kellett volna hagynom a fenében! De én igazából a barátja voltam... Azt akartam, hogy térjen észre!
-Valóban?
- Mi mást akarhattam volna? Maga látta Concinit. El tudja képzelni, hogy egy ragyogó, húszéves hastáncosnő beleessen a szépségébe? El tudja képzelni?
30
- Mr. Pedersen, nekem nem az a feladatom, hogy megbízóim i lőnyös vagy előnytelen tulajdonságai felett merengjek, hanem... < )rdög vigye, tényleg nem tudom elképzelni!
- Nyissa ki a fülét! Mindketten a semmiből indultunk. Két csó-iD - egy amerikai és egy digó, akiket véletlenül összehozott a há-l>orú. Én javasoltam neki, hogy lépjünk le a harcmezőről, mert á huzamosabb ott-tartózkodás rongálja az egészséget.  Én csempésztem be Amerikába, én vittem be a buliba...
- A pia-ügyre gondol?
-Arra. Úgyis elévült. Én tettem gazdaggá: az utolsó száraz licimburgeremet is megfeleztem vele. Ekkoriban kaptam Egyiptomból egy fülest, hogy valaki stikában feltárt egy királysírt, és valakinek el kellene passzolni az árut, aminek felbecsülhetetlen .1/ értéke. Milliárdok, vagy még annál is több. És csak néhány millió kell hozzá. Éppen annyi, amennyi kettőnknek volt. Érti már, Lendvay?
- Azt hiszem, igen.
- Elvittem Alexandriába, hogy saját szemével lássa az árut. Valakik összehozták a találkozót azokkal, akik az árut piacra akartak dobni. Csakhogy az angol hatóságok megszagoltak valamit, valaki köpött nekik. Erre persze megszigorították az ellenőrzést... Azok, akik az árut őrizték, arra kértek bennünket, várjunk néhány napot, amíg megnyugszanak a kedélyek. Concini unalmában lement a bárba, megismerkedett azzal a szörnyű tyúkkal, és...
- Alaposan beleköpött a maga levesébe.
- Bele. El akarta venni azt a kis ribancot.
- Biztos benne, hogy az volt?
- Jézusom, Lendvay, egy húszéves lengyel hastáncosnő mi lehet a nagy, egyiptomi éjszakában? Hát apáca semmi esetre sem!
- Végül is... mit akart az ügyfelem?
- Feleségül venni. Rebecca pedig kapott az alkalmon. Mit gondol, hány hastáncoslányt kérnek feleségül évente amerikai milliomosok?
- Nem hiszem, hogy sokat.
- Egyet se. Ez a nő volt az első. Concini egészen kibukott tőle. Közölte velem, hogy elveszi Rebeccát, az üzletből pedig kiszáll.
- Miért akart kiszállni?
-A lány lebeszélte róla. Az a kis ribanc nem akart rizikót. Neki
31
elég volt Concini pénze. Esze ágában sem volt kockáztatni. Ha nem vagyok észnél...
- De maga észnél volt!
- Igyekeztem.
- Mit jelent ez a gyakorlatban?
Megsimogatta kefehaját és a levegőbe meredt. Óriási, kék szemei mintha önálló életet éltek volna.
- Először is elgondolkoztam a dolgon.
- Sok minden megfordult a fejében, nem igaz? Becsukta a szemét és mélyet sóhajtott.
- Ha arra gondol, hogy ki akartam-e nyírni, hát vegye tudomásul, hogy igen. Legszívesebben ezzel a két kezemmel fojtottam volna meg!
- Hm. Megtehette volna.
-Persze, hogy meg. Csakhogy akkor vége lett volna alvi;-eremnek. Egy amerikai milliomos, ilyen és ilyen alapítvány kurátora, ilyen és ilyen szervezet elnöke, alelnöke, igazgatója, az igazgatótanács tagja, satöbbi, Alexandriában kiszorította a luftot egy hastáncosnőből. Örülhettem volna, ha elkerülöm a villamosszéket!
-Titokban is megtehette volna.
- Ugyan már, Mr. Lendvay! Az a ribanc éjjel-nappal a nyakunkon lógott, és fűnek-fának elhíresztelte, mire készül az a kertitörpe. Sőt, azt is, hogy én mennyire ellenzem a dolgot, és hogy mennyire gyűlölöm őt. Én lettem volna az első számú gyanúsított, nem is vitás. Ha megteszem, lőttek a jövőmnek.
Valami koppant az agyamban. A pénzérme beleesett az automatába.
- Ekkor maga kidolgozott egy zseniális tervet!
Elismerően pillantott rám, és megeresztett egy dicsérő félmosolyt.
- Kitalálta? Nagyon ügyes. Szóval, arra gondoltam, lehetetlenné teszem a nőt, méghozza Concini előtt. Tudtam, bármi egyebet tennék, csak megerősíteném azt a hüvelykmatyit az elhatározásában. Ezért megszerveztem a lebukásunkat. Háromezer dolláromba került.
- Úgy érti, hogy megfizette Rebeccát?
- Dehogy fizettem. Meg sem próbáltam. Csaknem képzeli,
hogy az a ribanc megelégedett volna néhány mázsával, amikor Concini egész paradicsomkertje a lába előtt hevert. Röhögni fog, ile az akkor még meglévő férfiasságommal vettem le a lábáról.
Egyáltalán nem röhögtem. Derek Pedersen még most is jóképű lérfi volt, bár ahogy mondani szokás, megette kenyere javát. Olyannyira, hogy a látszat ellenére, alighanem csak egy vékony kenyérhéj maradt belőle.
- Nem volt nagy zsákmány, meg kell mondanom. Az a nő nem tudott nemet mondani, ha arról volt szó. Talán csak Concininek.. I ppen ezért bukott rá annyira az a marha! Szóval, megbeszéltem vele egy randevút, miután megszerveztem, hogy Concini rajta-k.ipjon bennünket, néhány véletlenül arra kószáló, kóbor tanú jelenlétében. Hát így történt a dolog!
- Rebecca hogy viselte a dogot?
- Gondolhatja. Nem volt egészen ostoba a tyúk, el kell ismernem, főleg ha pénzről volt szó. Már a leleplezés pillanatában rá-lött, csapdát állítottam neki. Megpróbálta megjátszani, hogy erő-bakkal vittem az ágyamba, csak, sajna, ez az ágy az ö ágya volt! Később persze taktikát váltott. Megpróbálta visszakönyörögni magát Concini kegyeibe.
- Ami minden bizonnyal sikerült is volna neki.
- Nem is kétséges. Akkor jöttem rá, hogy hiába áldoztam fel a io híremet, nem sokat értem el vele. Concini megbocsát neki, legfeljebb én leszek náluk nemkívánatos vendég, bár az volt az irzésem, hogy amíg a tyúk el nem herdálja Concini összes pénzét, nemigen léphetem át a házuk küszöbét.
- Feladta?
-  Kénytelen voltam vele. Mi az ördögöt csinálhattam volna? Megpróbáltam felhajtani a hiányzó pénzt.
-Húszmilliót? -Cirka.
- Sikerült?
- Nem volt rá szükség. Az üzlet befuccsolt. Bizonyos okok kö-Ivotkeztében.
-  Rebecca pedig felszívódott, mint egy pohár málnaszörp, ha / elefánt belelógatja az ormányát.
- Úgy valahogy.
- Concini szerint ön is kerestette.
- Nem törtem ki a nyakam, hogy megtalálják. De valóban kerestettem.
- Ugyan miért?
- Mert ki akartam békülni Concinivel.
Eddig pokolian logikus volt minden, most azonban éreztem, hogy bizonyos láncszemek nagyon is rozsdásak a láncban. -Azt hitte, Concini hajlandó lesz elfelejteni mindent?
- Persze, maga nem ismeri őt. Olyan, mint a kisgyerek a sötétben. Bőg, ha nem foghatja valakinek a kezét. Azt hittem, ha nincs Rebecca, visszatér hozzám.
Kicsit patetikusan hangzott, de nem akartam félreérteni, vagy pláne félremagyarázni a szavait.
- Rebecca nyomtalanul eltűnt. Ön mivel magyarázza? Felvonta a vállát és tanácstalanul a levegőbe meredt.
- Negyven éve töröm a fejem rajta. Fogalmam sincs róla, Mr. Lendvay. Egyszerűen nem tudok mit mondani. Az lenne a normális, legalábbis egy másik nő esetében, ha arra gondolnék, hogy szégyenében lépett le a porondról. De az a ribanc? Elképzelhetetlen. Főleg azután, hogy megpróbálta visszalopni magát Concini kegyeibe?!
Felhörpintettem a maradék whiskymet, és letettem a poharat az asztalra.
- Nekem van egy elképzelésem, Mr. Pedersen.
- Csakugyan?
Tudtam, hogy szemenszedett ökör vagyok, buggyant öngyilkos, ráadásul olyan magas az alkoholszintem, hogy ha ráállnék, az Eiffel-torony csúcsát tördelhetném, mégis elmondtam, ami a szívemet nyomta.
-  Tegyük fel, hogy ön megpróbálta békés úton kiküszöbölni Rebeccát! Megjátszottá az in flagrantit; rajta is kapták magukat rendesen. Csakhogy... rá kellett jönnie, Concini még ezek után is el akarja venni a nőt. Maga ezt az egyetlen esélyt adta Rebeccá-nak; ő azonban nem élt vele. Visszatért Concinihez, mint a bumeráng. Erre maga komolyabb eszközökhöz folyamodott. ,
- Úgy érti, hogy megölettem?
- Maga mondja, nem én!
- Gondolja, hogy megérte volna a kockázatot?
- Akkor miyel magyarázza Rebecca eltűnését?
34
- Akar egy búcsúpohárral?
A szarkofághoz mentem és kiszolgáltam magam.
- Hogy mivel magyarázom? Eleget törtem rajta a fejem, elhihe-ti. Végül nem juthattam más következtetésre, minthogy a barátai tűntették el.
-Voltak barátai? Nem is említette eddig.
- Ugyan már, Mr. Lendvay! Az a lány hm... bizonyos értelem ben szép volt, gusztusos és... más előnyei is voltak. Talán volt valakije, takit kihajított az ablakon, miután Concini feltűnt a láthatáron. Ez az illető aztán visszajött az ajtón, és...
-És?
-Van fantáziája, nem? Képzelődhet, mint ahogy én is tettem. Mi denesetre soha nem hallottam többé róla.
-   Eszerint...
-   Eszerint megölték. Elképzelheted ennek tartom, hogy később ne  cerosk; volna fel Concinit. Az « mélynövésű kis gazember mc ; évek múlva is hirdetésekkel bonbázta a kairói lapokat.
! hallgatott és várakozva nézett rám Aztán lopva a monitorra pis-lan ott. Talán a pulzusszámomat nézte, talán az alkoholszintemet.
-  Ezzel az Amenemhebbel mi az ábra? ( sodáikozva kapta fel a fejét.
-  Azt hittem, elmondott magának mindent.
Feledékeny vagyok - mondtam. - Hamar kiesnek a fejemből a c   Igok.
Semmi különös. Kábé két hónappal ezelőtt értesített, hogy fel ikkanta láthatáron ez a múmia, i izonyos anyagi tranzab iók mi t igyekezett a kedvemben járni Legalábbis ezt híreszti Ite. Lb in a buliban én vagyok az agytíö it, én hozom a dohány . Ő csí , beka.zírozza a részét.
Ki voií ez a fickó?
Concini nem mondta el?
Concinit nem érdeklik a múmiák.
-   Mr. Laidvay, nem akarok önnek ¦ egyiptológiai előadást tartani,   le tudnia kell, hogy az úgynev* /ett Újbirodalom korában, mi\i.egy másfélezer évvel időszámí isunk kezdete előtt Egyip-toi  ban III. Thotmesz fáraó uralkodó  . III. Thotmesz hadat viselt Mí   opotámia, ahogy akkoriban nevezték, a Mitanni birodalom ell n. E hadjárat résztvevője volt egy Amenemheb nevű tesíőr-
35

tiszt is, aki később állíttatott reliefjén meglehetős részletességgel ismerteti a hadjárat eseményeit. Leírja például, hogy Kádés városa előtti csatában, a kádési fejedelem kancát engedett az egyiptomi harci kocsikat húzó mének közé... Képzelheti, mí történt volna, ha a méneket az egyiptomi győzelem helyett jobban érdekli a kanca. Amenemheb azonnal felismerte a veszélyt; életét kockáztatva a „lóhöigy" után eredt és megölte. Ki is tüntette érte a fáraó: jutalmul egy oroszlánszobrot kapott színaranyból, két nyaklácot, két karikát és két légyformájú kitüntetést. Amenemheb ezenkívül egyszer megmentette a fáraó életét: II!. Thotmesz elefántra vadászott, amikor hatalmas elefántbika támadt rá. A vakmerő testőr uralkodója elé ugorva kardjának egyetlen csapásával levágta az állat ormányát. Mit szól hozzá?
- Nem lehetett anyámasszony katonája.
- De nem ám!   Amenemheb síremlékét sajnos mindezideig nem sikerült megtalálni. Csak a feliratát.
- Hm. Maga könnyedén elhitte, hogy a Concini által felajánlott múmia Amenemhebé?
- Kénytelen voltam.
- Ugyan miért?
- Concini ügynöke átadott egy... fémlapot. Ezt állítólag a múmia pólyájából emelték ki. A fémlapra vésett hieroglifákból egyértelműen kiderült, hogy a múmia Amenemhebé.
- Nem lehetséges, hogy hamisítvány?
-  Dehogynem. Csakhogy ezért fájjon Concini feje! Majd megtanulja, hogy engem nem lehet csak úgy bolonddá tenni!
Pedersen felállt, és a szarkofágok között megbúvó fekete fából faragott ajtóra mutatott.
-Jöjjön, Mr. Lendvay.
Kezembe kaptam a poharamat, vigyázva, hogy ki nem lötyög-tessem a sárga nedűt a padlóra. Pedersen az ajtó elé állt, és mondott valamit egy láthatatlan érzékelőnek.
Az ajtó kitárult, én pedig megemeltem a poharam és csak úgy menet közben nyeltem egyet belőle.
Aztán ismét csak töprengeni támadt kedvem, hogy alszom-e, részeg vagyok-e, vagy a valóság képei kavarognak előttem vad összevisszaságban.
A közepesen nagy, hófehérre meszelt falú szoba közepén egy
36

minden nyalánksággal felszerelt műtőasztalon, össze-vissza pó-lyázott múmia feküdt, a múmiák jellegzetes pózába merevedve.
- Bizonyára elgondolkozott azon, hogy miért hívtam meg a piramisomba, és miért tárgyaltam önnel, Mr. Lendvay?
-Valóban, Mr. Pedersen. Jó ideje ezen töröm a fejem.
- Nyugodtan abbahagyhatja. Két célom is volt vele. Az egyik, hogy lássa mj történik itt a műtőben a következő percekben. Lássa, hogy beszámolhasson róla Concininek. A másodikat majd később megtudja.
Kortyoltam néhányat és letettem az üres poharat. Őszintén szólva ettől a másodiktól tartottam a legjobban.
12
A meghatározhatatlan nemű és korú, fekete selyemálarcot viselő emberi alakok, akár régi egyiptomiak is lehettek volna. Öten voltak, nagyjából egyforma magasak, és egyformán dagadtra tömve. Akárcsak az amerikai futball játékosai, vagy a korongozók. A fekete selyemálarcon található két hatalmas üvegkarika a látást szolgálta, a rovátkolt harmadik a beszédet.
Pedersen meghajolt és megköszörülte a torkát.
- Üdvözlöm önöket. Tudják a számukat? Öt bólintás.
- Oké. A feladat a következő. Itt fekszik önök előtt egy múmia. Az a kérésem, hogy végezzék el rajta a megfelelő vizsgálatokat. A 4-es, ismertesse az átvilágítás eredményét!
A 4-és számot viselő fehérruhás, álarcos alak a szembeni falhoz lépett, és megnyomott néhány, valamennyiünk számára láthatatlan gombot. Halk suhogás kíséretében fehér vetítőernyő ereszkedett a falra, s még annyi időm sem maradt, hogy az utolsó pár cseppet kivarázsoljam a poharamból, amikor megszólalt a hangja. Pontosabban szólva egy felismerhetetlenségig eltorzult, tónustalan géphang.
-  Felvételeket fogok mutatni önöknek... melyeket az asztalon fekvő, állítólagos múmiáról készítettem. Kérem az elsőt.
Az első kép egészen befogta a pólyába tekert testet. A sugarak átfúrták magukat a pólyán, át a halott bőrén és csontján. A csontok sötét vonalai élesen elváltak a pólya csíkjaitól.
37
A 4-es szám monoton hangja vasúti bemondók indiferens orgánumát idézte.
- A pólyába csavart személy minden kétséget kizáróan nő. Kora tizennyolc és harminc év közé tehető. A koponyaalkat alapján europid, erősen nordikus típus.
A kép ugrott, a koponyát mutatta egészen közelről.
- Első, felületes pillantással is megállapítható, hogy a pólyában fekvő személyt... tarkónlőtték.
Valamennyien nyugtalanul mocorogtak. Az 1-es mintha kísérletet tett volna, hogy levegye az álarcát. Pedersen pillantása azonban megállította a mozdulatát.
- A golyó elhagyta a koponyát és itt található. Valószínűleg - s amikor megjelent a harmadik kép, a csontváz mellkasi részére
mutatott.
- A mellkasában? - kérdezte egy géphang.
- Elképzelhető - bólintott a 3-as. - Miért is ne?
- Az is lehetséges - mondta a 4-es -, hogy amit itt látnak - és egy újabb sötét pontra mutatott - az egy másik golyó. Sajnos a mumifikáció következtében a bemeneti és kijöveti nyílások eltűntek. A koponya bemeneti nyílása azonban egyértelműen arra utal, hogy az áldozatot lőfegyverrel ölték még. Vagy később lőtték bele a golyókat.
Hörögtek-szörtyögtek a készülékek; egyelőre nem akaródzott
megszólalni senkinek. Végre az 1-es vette magának a bátorságot és felmorrant.
- Mondja, Mr. Pedersen... Mi a jó Jézust akar tőlünk? A vak is láthatja, hogy nincs itt semmi keresnivalónk. Annyira egyiptomi ez a múmia, ahogy én vagy ön. Az ön helyében jelenteném a rendőrségen, hogy múmia helyett egy közönséges gyilkosság áldozatát sózták rám.
Pedersen felugrott és idegesen gesztikulálni kezdett.
- Azt majd én döntöm el, hogy mit csinálok! A maguk dolga az, hogy végrehajtsák az utasításaimat! Megértették?
Az 1-es biccentett és befogta a szörtyögőjét. A többiek mozdulatlanul álltak, mintha megbénították volna őket Pedersen dühös
szavai.
- 4-es!
-A röntgenfelvételek egyértelműen azt bizonyítják, hogy 1-es-
38
nek igaza van. Közönséges bűncselekménnyel állunk szemben. A mumifikált egyént puska- vagy pisztolylövésekkel ölték meg... Bár, úgy tűnik, mintha a torkát is elvágták volna.
Az álarcosok lehajtott fejjel toporogtak, nem látszott rajtuk a megdöbbenés. Pedig ott volt a levegőben, ott keringett köröttünk és lassan a vádunkra ereszkedett. Meg is görbültünk tőle, mintha ólommal teli hátizsákot csatoltak volna ránk.
- Van valami a pólyában... a fémlapon kívül? - kérdezte Pedersen.
A 4-es két fekete foltra mutatott.
- Itt és itt. Az egyik feltehetően egy szkarabeuszbogár... a másik nem tudom micsoda.
- Talán egy újabb golyó - mondta valamelyikük.
- Semmi esetre sem - tiltakozott a 4-es - annál jóval nagyobb.
Álltam a falnál, Pedersennel az oldalamon és kétségbeesve tapasztaltam, hogy az elmúlt percek során tökéletesen kijózanod-tam. Mintha nem is ittam volna egyetlen cseppet sem. A hirtelen rám tört józanság hatására borzongani kezdtem, és arra gondoltam, bárcsak az ágyamban lehetnék, lehetőleg egyedül; bárcsak soha ne jött volna be az irodámba az a tökigérő Concini; és bárcsak soha ne hallottam volna erről a fejbelőtt múmia-lányról!
Az is felmerült még a fejemben, hogy vajon nekem való-e egyáltalán ez a mesterség? Nem lenne-e jobb egy kellemesen fűtött, tiszta, finoman gépesített könyvtárban az olvasók kéréseit lesni, s időről-időre megdolgozni a raktárban ügyködő lányokat a "könyvespolcok között.
A 4-es hirtelen hozzám fordult.
- Önnek mi a foglalkozása?
Nem láttam értelmét, hogy eltagadjam a mesterségemet.
- Magánzsaru vagyok. Biccentett és nem szólt többé.
Én pedig egyre komolyabban kezdtem morfondírozni rajta, hogy szedem a sátorfámat és elmegyek a francba. Úgy éreztem, kár minden gőzért: eddig sem rajongtam a múmiákért, és ezután sem fogom megszeretni őket.
39
13
Pedersennek azonban esze ágában sem volt elbocsátani. Sőt. Megfogta a vállam és erőteljesen belenyomott egy székbe.
- Maga csak maradjon itt! Kér még egy italt?
Mintha nem is a saját hangomat hallottam volna vissza.
- Nem kérek.
Meglepetve pillantott rám, aztán a többiekhez fordult.
- Köszönöm. A helyzet tehát világos. Az előttünk látható izé, egy meggyilkolt nő múmiája. Mivel  lőfegyverrel ölték meg... nem hiszem, hogy néhány száz évesnél idősebb lehetne.
Ahogy a mellkas közepén kirajzolódó golyóra néztem, akár azt is mondhattam volna, hogy nem régebben történhetett a dolog, mint húsz-harminc éve.
Mondani azonban nem mondtam semmit.
- Kezdjék el - intett Pedersen.
A 4-es és 5-ös megkezdte a működését. A másik három szorosan mögéjük állt és a válluk felett figyelték a terepet. Én a székben maradtam és megpróbáltam küzdeni a rámtörő rosszullét ellen. Talán a fertőtlenítő tálakból felém áramló folyadék szaga volt a bűnös, amiért felkavarodott a gyomrom.
- Kész?
- Kész.
- Átvágom a pólya legfelső rétegét.
- Csipeszt. -Ollót. -Szikét.
Mintha igazi beteget operáltak volna, -Kolléga?
- Röhögnöm kell. Ha nem lenne kegyeletsértő, meg is tenném. Ahogy egy kairói tevepásztor képzeli a pólya tekercselését.
- Elképesztően primitív.
- Lehet, hogy könyvből tanulta?
- Vágja tovább, kolléga!
' - Figyelem, a második réteg következik! -A fenébe is, valamivel összeragasztották...
- Óvatosan tépje, nehogy elsza... A francba is, nem mondtam?
- Próbálja meg maga!
40
- Oké, gyerünk tovább!
- Harmadik réteg.
- Pólya minősége?
- Várjon már egy kicsit, az Isten áldja meg! Ha levágja az ujjam...
- Pólya minősége?
- Első látásra eredeti.
- Sőt, második látásra is.
Pedersen hitetlenkedve kapta fel a fejét.
- Eredeti?
Valamelyik egyiptológus, talán a hármas, széttárta a karját.
-  Nem jelent semmit, Mr. Pedersen. Ezerszámra kerülnek elő jó állapotú pólyák a Ptolemaioszok korából, vagy még későbbről. Esetleg a keresztény korból.
- Negyedik réteg.
- Vigyázzon, itt az az izé... -Jöjjön csak ide, Mr. Pedersen!
Nemcsak Pedersen ment oda, hanem én is. Másodpercekkel később rájöttem, hogy kár volt. Inkább maradtam volna ülve a sarokban. Amit láttam, csak megerősítette abbéli elhatározásomat, hogy soha a jószagú életben részt nem veszek ezután múmiaboncoláson. Legfeljebb, ha a sajátomat boncolják.
Az elvagdosott pólyák és egészen rossz szagú rongydarabok közül világoskék szkarabeuszbogár, az örök élet jelképe bukkant elő.
A 4-es ügyesen érte nyúlt egy csipesszel és a levegőbe emelte. A kék bogár lekoppant egy tálkára, mintha csak egy mesebeli vesekő lett volna. Olyan emberé; aki egész életében tintát ivott whisky helyett.
-Kollégák?
Az egyiptológusok a bogár fölé hajoltak.
-Valódinak látszik.
- Miből derül ki? - idegeskedett Pedersen.
- Semmiből. Önnek tudnia kell, hogy egy szkarabeuszról roppant nehéz megállapítani, milyen korból származik. Csak a kő és a csiszolási technika tüzetes vizsgálata után...
- Vigye el az ördög, folytassák a munkát!
- Ötödik réteg.
- Vigye odébb az ujját!
41
- Ez mi?
A következő tárgy megemeléséhez már nem volt elég egyetlen csipesz. Ketten tartották: egyikük az egyik végét, másikuk a másikat.
Pedersen szeme elfelhősödött és reszkető kézzel megtörölte a homlokát.
- Hát ez... hát ez...
Az én szemem is elfelhősödött. Az én hangom is remegett volna, ha egyáltalán meg tudtam volna szólalni.
A csipeszek között ugyanis egy 6,35-ös Browning „Baby" pisztoly hintázott, enyhén vörös rozsdafoltokkal a csövén.
14
Amikor a pisztoly a szkarabeusz mellé hullott, az egyik egyiptológus, talán a 2-es, belekapaszkodott a műtőasztal szélébe, és azt játszotta, hogy össze akar esni. Készenlétben álltam, de végül mégiscsak megemberelte magát.
- Mr. Pedersen... ez már... ez nem műkincskereskedelem! Ez közönséges gyilkosság! Kérem értesítse a rendőrséget!
Pedersen rám mutatott.
- Mr. Lendvay a rendőrségtől van.
- Ha jó! értettem, magánzsaru.
- Az most mindegy. Folytassa a munkáját!
- Én egyszerűen... nem bírom. Egyiptológus vagyok...
- Akar egy whiskyt? -Jó lenne.
- Hozzon neki, Lendvay!
Átsétáltam a szobába, öntöttem egy italt, kicsit haboztam, hogy magamnak is öntsek-e, végül mégsem öntöttem.
Amikorra visszaértem az utolsó tekercsnél tartottak.
Az egyiptológus olyan mohón nyeldekelte a folyadékot, mint én szoktam heveny szerelmi bánat idején.
Pedersen odasétált hozzám és eltakart a többiek elől.
- Nos? -Mit nos?
-Tisztában van a helyzettel?
Persze, hogy tisztában voltam. Ennek ellenére nem akartam, hogy előbb köpjem ki a következtetéseimet, mint ő az övét.
42
- Tudja, ki van a pólyában? Mélyen a szemébe néztem. -Mit gondol?
- Maga értelmes ember, Lendvay.
- Kösz, Mr. Pedersen.
-Mindent értek, csak azt nem... mi a fene a célja ezzel az egésszel? + Kinek?
- Cohcininek. Ki másnak?
- Maga komolyan azt hiszi...?
- Mit higgyek? Más ki tenne ilyet? Vagy ki tudna róla? Mosolyogtam, pedig semmi kedvem nem volt vihorászni.
- Maga tudja, kit rejt a pólya?
A változatosság kedvéért most én kérdeztem tőle. Nekitámaszkodott a falnak, és letörölte a verejtéket a homlokáról.
-  Persze, hogy tudom! Rebeccát. A kedves, eltűnt Rebeccát. Maga kirö gondol?
- Ördöge van, Pedersen. Én is rá tippelek. Ugyanis...
- Az utolsó réteg... óvatosan vágja!
Néhány percnek kellett csak eltelnie, hogy meggyőződjek róla, ritkán tévedtem ekkorát életemben. Akárcsak Pedersen.
15
Éppen azon töprengtem, hogy kezd az egész történet az Ezer-cgyéjszaka valamelyik meséjéhez hasonlítani: Földalatti barlang, vendégváró kutya, maguktól kinyíló és becsukódó ajtók, titokzatos lények, - amikor felszörtyögött a 4-es hangja.
- Átvágtam az utolsó réteget. Vigyázzon, húzza el az arca elől! Óvatosan... Óvatosan...
Bár most értünk vizsgálatunk legizgalmasabb részéhez, eszem igában sem volt, hogy odatolakodjak hozzájuk. Nem voltam kí-v.incsi a múmia arcára. Az sem érdekelt különösebben, hogy va-lnl),in a húsz évvel ezelőtt eltűnt Rebeccát rejti-e a pólya, esetleg Vnenemhebet, vagy magát III. Thotmesz fáraót.
Kivoltam, aludni szerettem volna.
43
Gondoltam, ülök a székemen és meghallgatom, mit mondanak.
Egészen addig ücsörögtem, amíg Pedersen fel nem üvöltött. Mint a vadállat, amelynek elkapta a lábát a fűrészes acélcsapda. A műtőasztal szélére borult és vonyított megállás nélkül.
Úgy keltem fel, mint egy lassított felvétel. El nem tudtam képzelni, mi történhetett vele. Rebecca borította volna ki ennyire?
Odabotladoztam a műtőasztalhoz, és erőt véve magamon, megtekintettem a pólya alól előbukkant fejet.
Mit mondjak, nem volt szép. Egy halott ember feje sohasem szép. Még akkor sem, ha életében szép volt.
A valamikor élt fiatal lány arcát megkeményítette a rákent balzsam. Bőre rászáradt a koponyájára, orrcimpái letöredeztek.
Az egyiptológusok döbbent képpel meredtek az üvöltő Peder-senre: nem értették, hogyan borulhat ki valaki ennyire egy múmia látványától.
Őszintén szólva én sem értettem. Mert amit Pedersen művelt, az már-már az őrülettel volt határos. Átkarolta a múmiafejet, magához szorította, hogy az egész test megbillent, és ha a 3-as el nem kapja a lábát, Pedersen ölébe zuhan.
Ilyenkor szoktam előkapni a revolveremet, ha éppen nálam van.
Most azonban meg kellett elégednem Pedersen vállával. Igyekeztem elvonszolni a múmia közeléből, nehogy kárt tegyen benne. A 4-es szám védekezőn maga elé tartotta a szikéjét.
Megragadtam Pedersen válltörnését és istenigazából megmarkoltam. Aztán megráztam az egész embert, úgy, ahogy már rég nem rázhatták meg.
Pedersen nem volt könnyű súlyú, ezt már találkozásunk első pillanatában megállapítottam. Most azonban úgy lötyögött ide-oda a karjaim között, mint egy vízzel töltött szalmabábu. Meg sem kísérelte, hogy ellenálljon.
-  Pedersen, vigye el az ördög, mi van magával? Térjen már észre, ember!
Nem akartam, hogy a többiek is megtudjanak valamit Rebeccá-ról, ezért, ahogy sikerült elválasztanom a múmiától, bevonszoltam a sarokba és ráraktam a székemre, mint egy krumpliszsákot.
-  Figyeljen ide! - suttogtam a fülébe - Szedje már össze ma-
44
gát, a jó Istenit neki! Ha nem akarja, hogy az álarcosai is megismerjék a maguk Rebecca sztoriját...
Pedersen rám emelte az arcát. Derek Pedersen, a sok-sok millió dollár büszke tulajdonosa. S én ezt a nézést, amíg élek, nem fogom elfelejteni.
Hatalmas, világoskék szemeiben benn bujkált mindaz a fájdalom, amit az emberiség csak elszenvedett azóta, hogy egy félig ember- félig majom lény valahol a trópusi és a mérsékelt öv határánál a kezében szorongatott bunkóval kioltotta egy másik, hozzá hasonló lény életét. Évmilliókkal később Ábel nézhetett így gyilkosa szemébe.
-  Ez... ő... nem Rebecca - suttogta rekedten, és remegett mint a nyárfalevél.
Éreztem, hogy másodpercek alatt kiszárad a torkom, mintha csilimártást öntöttek volna le rajta. Kinyújtottam a karom és rátenyereltem a falra.
-Mit mond?
- Ez a... nem... Rebecca - ismételte engedelmesen. Néztem rá, és nem értettem semmit.
-  Nem? Akkor... miért akadt ki ennyire? Én már azt hittem, a lelkifurdalás, vagy mifene...
Eltátotta a száját, mintha meg akarna fulladni. Mintha gyors, könyörületes infarktust kapott volna.
- Ez... nem... Rebecca!
- Akkor kicsoda?
-A lányom... Barbara.
16
Az álarcosok riadt csoportba verődve álldogáltak a műtőlámpák vakító fényében.
Letérdeltem Pedersen mellé, és igyekeztem elkapni a pillantását.
-Mr. Pedersen... Hogyan... Miért..?
Nem voltam túl értelmes. Legalább öt percig nem. Addig, amíg az álarcosok vissza nem csomagolták a múmiát.
Szerettem volna ablakot nyitni, de nem volt ablak sehol. Megkértem az egyre idegesebb 4-est keressen valahol valami nyílást.
45
Engedelmesen lekapta vékony gumikesztyűjét és körbetapogatta a falat.
Vékony, formás kis keze volt: csuklója felett, majdnem a hüvelykujja tövénél, kereszt alakú vágással.
Néhány másodperc múlva felbúgott a légkondicionáló. Az álarcosok nem tudták, mitévők legyenek. Én sem.
- Mr. Pedersen! Mondjon már valamit, az Istenért!
Derek Pedersen mintha gyötrő álomból ébredt volna. Homályos, könnyben ázó szemét végighordozta az álarcosokon, a műtőberendezésen, a mú-rrrín, végül rajtam állapodott meg a tekintete.
- Küldje el... őket!
Az álarcosokat nem kellett elküldeni. Egymás sarkát taposva menekültek ki a szobából, csak a 4-es, csuklóján a kereszt alakú vágással, nézett vissza rám.
Pedersen rogyadozva felállt és a műtőasztalhoz vonszolta magát. A múmia már ismét jellegzetes pózában pilient a pólyatekercsek védelmében.
Pedersenből ismét kibukott a sírás. Nyögött, vinnyogott, a műtőasztal szélébe verte a fejét.
Néhány percig tanácstalanul tébláboltam mellette, hiszen meglehetősen ritkán hoz össze a sors zokogó milliomosokkal. Végül-is megelégeltem a dolgot, és szelíd erőszakkal átcipeltem a másik szobába.
Amíg az asztalra borulva a könnyeit nyeldekelte, megpróbáltam átvenni az előkelő mixer szerepét, bár nem voltam biztos benne, hogy eltalálom-e az Ízlését.
Felemeltem a fejét és beletöltöttem egy óriási adag bourbont. Lenyelte, megrázkodott, aztán keserűen felnevetett:
- Maga? Még nem húzta el a csíkot?
Oíbüóan birizgálta az orrom a kellemes bourbon-illat, de óriá i l( kierővcl ellenálltam neki.
'¦?.   ^lor'je, elvetek a fegyvereimet. c   '.cm'' ion. Vis: 'als.ipja.
'   ú.'v "il... a t ':is7fvn, még nem fejeztük be a beszélgeté-
.'    )ii     I m<  í'  a, ! íi oka is van, hogy magához engedett.
, !     y nr -,   ni végig a boncolást és jelentsem az ered-
46
- Menjen a pokolba, jóember!
Felállhattam volna és valóban elmehettem volna. S hogy mégsem mozdultam, annak többek között a folyosóban dekkoló kutya is oka lehetett, amellyel nem óhajtottam folytatni a futólag megkötött ismeretséget.
- Mi a másik ok? - makacskodtam.
Tenyerébe temette az arcát és enyhén megrázkodott a válla. -Meg... akartam... bízni...
- Engem?
- Magát... hát! Mit csodálkozik? Ahogy... felhívott, érdeklődtem maga után. Perring hadnagy...nál.
- Oh, az öreg Perring! Hogy van?
- Azt mondta... magánál dörzsöltebb zsarut még nem hordott a világ. De... esze az van, és lőni is tud, ha kell. Maga egy morális... szemétláda...
- Az öreg Perring csak hízeleg. Azt imádom benne, azt a do-romboló macska-természetét.
Perring két centi híján két méteres volt, száznegyven kiló és barázdáltarcú, mint egy esőmosta mélyszántás.
- Azt akartam, hogy mivel... nekem is az az érdekem, mint Concininek,  hogy...  rendbejöjjenek a dolgok...  Hogy kapjam meg az igazi Amenemhebet. Gondoltam, nekem is dolgozhatna. Kideríthetné...
- Még mindig áll a megbízása?
- Ezek után...?
- Az az érzésem, hogy valaki szórakozik magával is és Conci-nivel is.
-Beszállna?
- Nem vagyok normális, tudom, de... miért ne?
- Akkor derítse ki... derítse ki...!
Mielőtt még visszazuhanhatott volna korábbi állapotába, beletöltöttem egy újabb adag bourbont.
-  Kislányom... Barbara! - sóhajtozott-öklendezett és ráborult az asztalra. Sajnáltam is, és idegesített is egyszerre. Hja, nem az én lányom feküdt mumifikálva a műtőasztalon...
Kábé tizenöt perc alatt sikerült úgy összeráznom, hogy lehetett vele mit kezdeni. Néha még végigfutott ugyan rajta egy-egy síráshullám, de azért már igyekezett tartani magát.
47
Az volt az igazság, hogy nem ismertem Derek Pedersent.
Nemcsak személyesen, hanem számítógépen keresztül sem. Amit tudtam róla, azt bárki tudhatta a keleti parton.
Leültem a papiruszokból rekonstruált székmonstrumra és eltoltam előle a poharat.
-  Igyekezzünk, mert nyakunkon a hajnal! Feltehetek néhány kérdést?
Fejemmel a szomszéd szoba felé intettem. -Biztos, hogyő?
- Ne.., beszéljen ostobaságot... én vagyok... az apja.
- Mikor látta utoljára?
- Két éve.
Nézze, Mr. Pedersen, nem akarok a sebeiben vájkálni, de a mumifikált állapot... az eltorzult formák...
- Ő az!
Sóhajtottam és nem kételkedtem tovább.
Mintha rémlett volna, hogy Derek Pedersennek van ugyan felesége, de nem élnek együtt. Mintha valami másodrendű hollywoodi pipit emlegettek volna állandó barátnőjeként.
- Akkor essünk neki. Hol élt a lánya? -Az anyjánál.
- Konkrétan.
- Genfben.A feleségem a WHO alkalmazottja. -Tessék?!
-Az ENSZ szakosított szervezete. Egészségügyi Világszervezet.
- Te jó ég? És mit csinál a WHO-ban a kedves felesége?
- Vezeti. Ő a helyettes.
- Egyáltalán kicsoda a felesége, Pedersen?
- Orvosnő. Professzor.
Puff neki! Ezt aztán igazán nem gondoltam volna!
- Mikor volt idehaza utoljára?
- Gyakran hazajár. De nem ide, hanem Washingtonba. Ott a szervezet központja.
- A lánya tehát vele él.
- A genfi... egyetemre... já... járt.
Egyelőre még nehezen állt rá a szája a múlt időre.
- Meg tudná adni a felesége számát? Mint fuldokló a kötelet, kapta el a csuklóm.
48
- Megtenné?
Megmondta a számot. Felvettem a kagylót és tárcsáztam. Hosszú számsort. Európa közepét.
- Mrs. Pedersen?
Ez volt életem egyik legfeleslegesebb és legmarhább kérdése. Egy kemény férfihang szólt bele ugyanis a telefonba. A következő hang már akár Mrs. Pedersené is lehetett.
- Mrs. Pedersen?
- Én vagyok.
- Itt John C. Lendvay, Bostonból. -Jézusom, ember, kicsoda maga?
Érződött a hangján, hogy ivott. Méghozzá nem is keveset.
- A férje megbízásából telefonálok, asszonyom.
- Mi a fenét akar tőlem?
-A lánya érdekelne. Miss Barbara Pedersen. Valami kattant, mintha magnót kapcsoltak volna be. Amikor ismét megszólalt, rémült volt a hangja, mint a kecske-gidáé, ha kunyhója falán feltűnik a farkas árnyéka. -Mi van a... lányommal? Mit akar tőle? Jézusom, hol a lányom?
- Ezt én szeretném kérdezni öntől!
-Jézusom, maguk elrabolták?! Ha csak egy haja szála is meggörbül...!
Pedersen felugrott és ellökött a telefontól. Mivel nem számítottam a támadásra, átrepültem a masszív fáraószék fölött, és hangos puffanással bevágódtam a sarokba. Mire feltápászkodtam, Pedersen már a szoba közepén üvöltözött. Úgy szorította a készüléket, hogy belefehéredett a keze.
- Hol a lányom, te ribanc?
-Jézusom, Derek, te megőrültél! Ki az a lehetetlen fickó...? Mi ez az egész? Részegek vagytok, vagy...
- Hol a lányom Maggie?
- Derek, én igazán...
- Hol a lányom?                                                                  (
-  Nyugodj meg, Derek! Barbarával minden oké! Már azt hittem... valami... szörnyűség történt.
- Hol a lányom? -Alexandriában.
49
Derek Pedersennek megroggyant a térde, és kezében a telefonnal szép lassan lecsúszott a szőnyegre.
Kivakartam magam a sarokból, odamentem hozzá, és kezembe kaparintottam a kagylót.
-  Ismét John C. Lendvay. Később majd megmagyarázunk mindent. Kérem, feleljen a kérdéseimre. Nagyon fontos.
- Milyen jogon és...
- Hol van Barbara?
-Jézusom, hát mondtam, hogy Egyiptomban!
- Mit csinál ott?
- Egyetemre jár. A régészeti fakultásra.
- Mióta?
- Évek óta.
- Miért nem tudott erről Mr. Pedersen?
- Ezt tőle kérdezze! Talán mert nem érdekli sem a lánya, sem a felesége.
- Mikor látta utoljára a lányát?
-Tavaly szeptemberben. De miért kérdi? Csak nincs valami...
- Levelet kapott tőle?
- Barbara nem szokott leveleket írni. Mondja... maga, izé... akárki... látott már maga egyáltalán mai fiatalokat?
Értettem, mire akar kilyukadni. Hogy a mai fiatalok nem ismerik a szülőknek írt levél funkcióját, sőt leggyakrabban még a fogalmát sem.
Eltakartam a kagylót és Pedersenhez fordultam.
-Maga tudta, hogy a lánya Egyiptomban...?
Összeharapta a száját és nemet intett. Aztán verni kezdte az öklével a szőnyeget, csak úgy puffogott.
- Telefonon sem szokott vele beszélni?
- Barbara megtiltotta... illetve... nem szoktam.
Akartam még valamit kérdezni, de meggondoltam magam. Letettem a szőnyegre a telefont és lenyomtam. A másik oldalon megszakadt a hallózás.
Pedersen felemelkedett és tántorogva megállt felettem. Gyorsan felálltam én is, nehogy a fejemre lépjen.
Nagyon nem szeretek részvétet nyilvánítani bánatos szülőknek, de most aligha maradt más választásom. Kinyújtottam a kezem és megszorítottam az övét.
50
T

- Mr. Pedersen, fogadja őszinte részvétemet.
Mintha megreccsent volna a szomszéd szobában a műtőasztal.
17
Mielőtt bevetettem volna magam a kinti, hajnali szürkületbe, szerettem volna tisztázni néhány apróságot. Például, hogy kik voltak az álarcosok.
Pedersen azonban, legnagyobb meglepetésemre, nem tudott felvilágosítást adni róluk.
- Értse meg, nem tudom - hajtogatta, és igyekezett megmaradni a lábán - Egy... ismerősöm ajánlotta őket.
- Nem tudná felhívni az ismerősét?
- Nem. -Miért nem?
- Mert ennek ez a módja. Az illetők... köztiszteletben álló tudósok. Ez a mellékjövedelmük, hogy úgy mondjam. Szívesen vállalnak meghatározást, vagy becslést, de soha nem fedik fel a személyazonosságukat. Ez az ügynökség alapelve.
- Vonatkozik ez az orvosokra is? -Természetesen.
- Rendben. Tehát mivel óhajt megbízni?
-Kapja el, akárki volt is! Akár Concini, akár más. Menjen Egyiptomba, amilyen gyorsan csak lehet! Pénz nem számít! Fejeket akarok! Fejeket és vért!
Gondolkodtam néhány másodpercig aztán bólintottam.
- Rendben. Ha ván valami, felhívom. A telefonomat tudja. Azért ígérjen meg valamit.
-Mit?
- Ha a közeli napokban újabb múmiát kap és én lapulok benne a pólya alatt... ne hagyja, hogy ezek a pancserok összevagdossanak.
Kifelé menet nem találkoztam a kutyával. A hajnali parkban vidám énekszóval köszöntöttek a fenyőrigók.
51
18
Hajói emlékszem, személyesen csak egyszer találkoztam Rick Diamonddai. Akkoriban egy Messina de Rosa nevű digó festőlánnyal futottam, akit bizonyos előnyös tulajdonságai miatt csak Messalinának becéztek. Ügyes, festészeten csiszolódott ujjas voltak, s amikor később úgy döntöttünk, hogy nem csináljuk tovább, őszintén bánkódtam miatta.
Messal ina hozott össze Rick Diamonddal. Rick csak akkor kezdte a pályáját: sűrű köd mögü! vánszorgott elő, mint már any-nyian őelőtte. Vörös, alacsony, szeplős képű fickó volt, el nem múló nyájas mosollyal az ajkán. Pecsétes, gondozatlan ruháját nehéz gyermekkorának névjegyeként is értelmezhettük.
Rick Diamondnak az utóbbi időben felvitte az Isten a dolgát. Egyre-másra nyíltak a galériái, s nem egyszer olyan alkotások bukkantak fel a kiállításain, amelyek a Sotheby-n is feltűnést keltettek volna.
Amíg kifelé haladtam a piramisból, képzeletben bekapcsoltam a komputeremet. Ami megjelent a kijelzőn, csupa pozitív volt. Diamond becsületes, Diamond tisztességes, Diamond makulátlan.
Minden okom megvolt tehát arra, hogy a körmére nézzek.
Annál is inkább, mert ha minden igaz, tőle vásárolta Concini az állítólagos Amenemheb-múmiát.
19
A nap éppen felkelni készült a tenger felett, amikor leparkoltam a fákkal sűrűn behintett utcában.
Csak 38-as Smith and Wessonom volt a zsebemben; a kést és a másik fegyvert beraktam a kesztyűtartóba. Annyi időt töltöttem csak Pedersen kertjében, amíg kikapartam őket a szfinx előtti kör közepéből, és máris loholtam tovább.
Szerettem volna Rick Diamonddai beszélni, mielőtt megkezdődik a nap.
Talán az nem tetszett a műkereskedő kertjén, hogy nem énekeltek a fáin a fenyőrigók. Valamint az sem, hogy nyitva volt a kapuja.
Kivettem a stukkert a zsebemből, és szép kényelmesen végiggyalogoltam a házhoz vezető betonúton.
'.'¦.•       52
Ebben a pillanatban fordult be az utca végén egy úttisztító autó: hallottam, ahogy a déli államokból származó néger szemetesek sajátosan érthetetlen nyelvükön vidáman tréfálkoztak egymással.
Nem csináltam nagy ügyet belőle, hogy észrevesznek-e, hiszen csak néhány szót szerettem volna váltani Rick Diamonddai.
A kanárisárga, kideríthetetlen stílusú ház vidáman csillogott a reggeli szürkületben. Mintha türelmetlenül várta volna a rövidesen ráhulló napsugarakat. A félemelet magasába épített autófelhajtó korlátja fehéren ragyogott, némiképpen egy kórházi kocsifelhajtóra emlékeztetve.
Mivel gyerekkoromban arra tanítottak , hogy mielőtt bemegyek valahová, csengessek, megkerestem a csengőt. Fekete, kerek karika volt, közepén két egymásra fektetett ecsettel.
Megnyomtam egyszer, kétszer, háromszor. Ennyi erővel akár a sliccgombomat is nyomogathattam volna.
Belöktem az ajtót és bedugtam a fejem a nyíláson.
Kellemes illat szállt szembe velem: illatszerek, italok és virágok illatának a keveréke.
Beléptem a haliba: az ajtót félig nyitva hagytam magam mögött. Két lépcső is vezetett felfelé, az egyik a jobb, a másik a bal oldalon.
Megeresztettem néhány harsány hallót, s mivel senki nem felelt rá, a baloldali lépcsőn indultam felfelé. Lehet, hogy azért, mert balkezes vagyok?
Feldübörögtem az első emeletre, aztán megtorpantam. A körbefutó folyosók fényárban úsztak; élőlénynek nem volt se híre se hamva.
Álldogáltam egy kicsit, stukkerommal a kezemben, aztán úgy döntöttem, jobb, ha visszaballagok a földszintre.
Vissza is ballagtam, elő is vettem a zsebemből a zsebkendőmet és szépen letörölgettem vele az ajtó kilincsét.
Két perc múlva ismét az emeleten voltam. Csak úgy, a békesség kedvéért hallóztam még néhányat, amíg be nem láttam, hogy hiába strapálom magam.
Találomra benyitottam az első ajtón. Valamiféle pót hálószoba lehetett, szépen berakott ágyakkal. Ezen az éjszakán holtbiztos nem aludt bennük senki.
53
Végignéztem még néhány szobát, aztán úgy döntöttem, hogy feladom. Vagy nincs itthon Diamond, vagy ha itthon is van, alighanem totál ki lehet ütve. Vagy az éjszaka elfogyasztott pia, vagy az a marihuána küldte a padlóra, amelynek halvány illata még egyre ott lebegett a levegőben.
Mivel az illat felülről jött, arra gondoltam, hogy bekukkantok a tetőtéri műterembe is. Fogalmam sem volt ugyan róla, kinek a műterme lehet - sohasem hallottam, hogy Diamond maga is festene - de nem zavart túlságosan a dolog.
A waterlooi csatamező az ütközet másnapján rendezett japánkert lehetett a Diamond-ház műterméhez képest.
A padlót, amerre csak a szemem ellátott, félig befejezett, vagy egészen befejezetlen képek borították mázsányi csikkel, szeméttel, papírra! és ételmaradékkal mixelve. Feídöntött székek, felborult és kifolyt italok, kibelezett párnák, szállongó pehely mindenfelé.
Éppen be akartam csukni az ajtót, amikor megakadt a szemem egy lányon. Meztelen volt, színesre pingálva, mint az amazóniai indiánok. A hátán feküdt, szeme félig nyitva, nyakán egyedüli öltözékként egy férfi nyakkendő.
A lány szaggatottan lélegzett, s a festékfoltok között libabőrös volt a teste.
Mivel nem láttam a közelében semmi hasznosabbat, felemeltem a földről egy keret nélküli, gyümölcsöket, félig letollazott fácánokat ábrázoló csendéletet, és betakargattam vele.
Közben ;"yekeztem kikerülni a lehelletét, mellyel időről-időre célbavette    aglószervemet.
Az üvegtetőn keresztül szürke, reggeli fény áradt a műterembe. Szemben velem, a falon tengerparti jelenetet ábrázoló óriáskép lógott. A homokos partot verdeső hullámok mintha egyenesen felém sorjáztak volna. A távoli horizonton karcsútestű vitorláshajó siklott, árbóckosarában piroskendős tengerésszel, aki régimódi távcsövét egyenesen a képemnek szegezte.
Felvettem az asztalról egy csikket és megszagoltam. Bűzlött belőle a marihuána. Csak úgy, megszokásból, meghallgattam meztelen büdöske lélegzését és felhúztam a szemhéját. Szinte nem is láttam a pupilláját.
A tengerész a kosárban még mindig engem figyelt. Arra gon-
54
doltam, jó volna, ha helyet cserélhetnénk. Mennyivel boldogabban üldögélnék odafent, és figyelném azt a megtermett, borostás és minden bizonnyal whiskytől szagló fickót, aki össze-vissza kóvályog Rick Diamond műtermében.
Becsuktam magam mögött az ajtót és visszamentem a földszintre. Körbeforogtam, aztán úgy döntöttem, hagyom a fenébe az egészet. Büdöskével úgysem tudok szót érteni, a többiek pedig alighanem elhúzták a csíkot.
Éppen a kilincsre tettem a kezem, amikor megéreztem a huzatot. Alulról jött, a pincébe vezető lépcső felől. Visszaraktam a kezembe a 38-ast, és a lépcsősor tetejére tettem a lábam. A lakkozott keményfal tiltakozva megreccsent a talpam alatt.
Megkerestem a kapcsolót és fel kattintottam. Bágyadt, földöntúli fény öntötte el a lejárót, hasonló, mint a múmiaboncoló műtőben.
Nem tudom mitől, de megroggyant a lábam. Szemem elé vidáman vibráló karikák úsztak; homlokom kiverte a veríték, kezem remegett, majd a földre ejtettem a stukkert.
Nekidőltem a falnak és addig bámultam a simára lakkozott lépcsőfokokat, amíg rendbe nem jöttem. S amikor elmúlt a kezemből a remegés, elindultam lefelé.
Egészen addig botorkáltam, amíg csak bele nem ütköztem egy szürkére festett, masszív vasajtóba.
Ismét a falnak támaszkodtam és megpróbáltam megmagyarázni magamnak, mit keresek egyáltalán Rick Diamond pincéjében. Amikor aztán semmi ésszerű magyarázatát nem tudtam adni, beléptem a félig nyitott ajtón.
Beléptem, fel kattintottam a villanyt, aztán meg sem próbáltam, hogy visszanyomjam a torkomból kikívánkozó diszkrét kis hör-dülést.
Az egész, hatalmas alagsori helyiséget ugyanis, padlótól a mennyezetig egyiptomi régiségek borították. Szobrok, múmiák, szarkofágok, ékszerek, és ki tudja, még micsoda.
Nem voltam régészeti szakértő, de meg mertem volna esküdni rá, hogy valamennyi valódi. Rick Diamond nem az az ember, aki vacak hamisítványokkal tölti meg a pincéjét.
Azon viszont elgondolkozhattam volna, hogy mi a fenét keresnek a minden valószínűség szerint illegálisan ki- illetve becsem-
55
20
pészett tárgyak Rick Diamond pincéjében. Továbbá mi a fészkes fenéért hagyja nyitva kincsei ajtaját?
Anubisz, a sakálfejű isten, egy vékony, fémlemezekkel borított faláda tetejéről mintha segélytkérőn nézett volna rám.
Megkerültem a trónszéket - ez is nagyon valódinak tűnt - átléptem a mögötte felhalmozott kanopusztartókon, usébti-szob-rocskákon, s a helyiség hátulsó részében, a falhoz támasztott szarkofágok előtt állapodtam meg.
Valamennyinek a földön hevert a teteje - egy kivételével.
A múmiákon nem láttam semmi különöset. A halotti maszk széppé és méltóságossá varázsolta az arcukat. Hogy milyenek lehetnek a pólya alatt, arra nem mertem és nem is akartam gondolni. Sosem értettem azoknak az ízlését, akik abban lelik-örömüket, hogy évezredes halottakat tartanak a hálószobájukban.
Annak az egy szarkofágnak, amelyről nem emelték le a tetőt, egy női arcot pingáltak a deszkájára. A tető alatt nyugvó egyiptomi lány valaha nagyon szép lehetett; hajdani szépségét még a bomló deszka és festék sem tudta elcsúfítani. Hosszú, egyenes orra, méltóságteljesen hűvös tekintete előkelő származásról árulkodott. Nem tudtam semmit róla, soha nem láttam még a képét, egyetlen műkincsekkel foglalkozó katalógusban sem.
Nem tehetek róla, de minél tovább néztem, annál inkább a fejembe vette magát egy pajzán és egyáltalán nem idevaló gondolat. Vajon ezt a hűvös, látszólag nehezen megközelíthető szépséget sikerült-e valakinek is felmelegítenie, vagy úgy szállt sírba, hogy sohasem ismerte meg azokat az örömöket, amelyek diszkrét kis sóhajókat csaltak volna e makacsul összeszorított, vékony és előkelő ajkakra.
Hogy elejét vegyem a további illetlen gondolatoknak, megfogtam a szarkofág fedőlapját, megemeltem és félrecsúsztattam.
Aztán úgy ugrottam hátra, mintha kígyó tekeredett volna ki a nyíláson.
A hűvös szépség képe mellől Rick Diamond vigyorgott szembe velem, akkora vágással a nyakán, hogy aligha tarthatta más a fejét, mint egy vékony bőrcafat.
Mintha megnyikordult volna mögöttem a lépcső.
A következő perceket a trónszék mögött guggolva töltöttem. Egészen addig dekkoltam a ki tudja, melyik fáraó, ülés alá rejtett, hordozható klotyója mellett, amíg el nem zsibbadta lábam.
Végül is kénytelen voltam felemelkedni, ha nem akartam, hogy itt érjenek a zsaruk és kellemetlen kérdéseket tegyenek fel. Fél szememet az ajtón tartva letörölgettem mindent, amihez hozzáértem.
Rick Diamond vörös feje mintha bólogatott volna.
Azok odaát már mindent tudnak.
Különösebb megrázkódtatás nélkül jutottam vissza a haliba. Már-már rátettem a zsebkendőm a kilincsre, amikor eszembe jutott az a lány az emeleten.
Ellegyeztem magam elől saját whiskyszagomat, és nehézkesen felkapaszkodtam a lépcsőn, miközben igyekeztem nem gondolni rá, hogy végül is mi a fenét akarok tőle. Még akkor sem tudnám magammal vinni, ha nem lenne ennyire használhatatlan állapotban. Másrészt viszont meg kellett volna óvnom mindattól, ami azután következik, ha valaki megtalálja Rick Diamond holttestét. Hacsak nincs egy jó ügyvédje, még életfogytiglannal is megkínálhatják, függetlenül attól, hogy esetleg átaludta Rick Diamond lemészárlását.
Felsiettem a lépcsőn, hogy megnézzem még mindig a csendélet alatt szunyókál-e. Csak úgy vagányul, a lábammal rúgtam be az ajtót.
Aztán ordítottam egyet, jóval nagyobbat, mint amikor a szarkofágból rám vigyorgott Rick Diamond.
A tarkára mázolt, pöttyös férfinyakkendőt hordó meztelen csi-nilány bezzeg nem vigyorgott. Minden igyekezetével azon volt, hogy szépen, illedelmesen forogjon: hol a hátulját, hol pedig vörösre festett hasát mutatva felém.
S hogy a látvány még esztétikusabb legyen, a nyelvét is rám öltötte.
A kőtél szürke volt, a kampó pedig, amelyre a kötelet csomózták, vidám rózsaszín. A lépcső, mint rendesen, most is recsegett a hátam mögött.
57
56
I
21
Kitántorogtam az udvarra és leroskadtam egy fehértörzsű fa alá. Tudtam, hogy el kellene tűnnöm, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehet, de nem volt hozzá erőm. Attól tartottam, hogy a legforgalmasabb utcán, a legnagyobb nyilvánosság előtt vágom hanyatt magam.
Üldögéltem egy kicsit, aztán odaballagtam a kerti csaphoz. Miután meggyőződtem róla, hogy a sűrűn egymás mellé ültetett fáktól lehetetlen belátni az udvarba, megeresztettem a vizet.
Megmostam a képem és a kezem. Megtörölköztem, lihegtem egy kicsit, aztán egy alkalmas pillanatban kiléptem a kertből. A szemeteskocsi éppen ebben a pillanatban tűnt el az utca kanyarulatában.
Bevágtam magam a kocsiba, legyúrtam néhány mérföldet, kerestem egy telefonfülkét és tárcsáztam. Míg a csengést hallgattam, rátekertem a zsebkendőt a kagylóra, s amikor egy fáradtunott hang belebrummogott, belebrummogtam én is.
-Gyilkossági csoport, ügyelet.
- Gyilkosságot szeretnék bejelenteni.
- Maga kicsoda?
- Freddy Krueger.
- Lenne szíves betűzni?
- Nem látta véletlenül a „Vaskörmű" című filmet?
- Lenne szíves betűzni?
Betűzgetés helyett megadtam neki Rick Diamond címét.
- Én csak egyszerű járókelő vagyok — mondtam - Egészen más ügyből kifolyólag kerültem Mr. Diamond lakásába. Megspórolhatnak maguknak egy kocsiderék időt, ha nem azt próbálják kideríteni én ki vagyok, hanem hogy a gyilkos kicsoda.
- Honnan beszél, ember?
Öt utcával odébb becsoszogtam egy korán nyitó büfébe, és rendeltem magamnak kávét kaláccsal.
Miután kihozták, megágyaztam magamnak az asztal sarkán és szundítottam egy keveset.
22
fiz óra tájban már sikerült annyira összeszednem magam, hogy elgondolkodhattam azon, ami tegnap történt velem. Sok nem jött ki belőle, márcsak azért sem, mert pokoli gyomorfájás szorongatott.
Elvonszoltam magam az irodámig, s csendesen imádkoztam, hogy Rose ne legyen bent.
Rose azonban bent volt. Ha szobrász vagyok, róla mintáztam volna a pontos és lelkiismeretes titkárnő márványszobrát.
Felhajítottam a kalapom a fogasra - naná, hogy mellé esett! Tipikusan az a nap volt, amikor nem érdemes belekezdeni semmibe.
Leroskadtam az asztalomhoz és merev tekintettel a levegőbe bámultam
Rose-t azonban nem lehetett átverni. Túlságosan is jól ismert ahhoz, hogy bevegye apró és nem is igazán kidolgozott cseleimet.
- Hozzak szódabikarbónát?
Csak legyintettem, mint a haldokló, akin már semmiféle földi patikaszer nem segít.
- A gyomra?
Mintha nem is én lettem volna, aki egy rémült gyerek alázatával bólintott.
Kirobogott a szobából, s ugyanabban a szempillantásban már robogott is vissza. Lerakott elém egy poharat az asztalra, valami gyanúsan szürke lével, ami a Rick Diamond villájában fellógatott tiritarka kislány kötelére emlékeztetett.
- Ismerte Rick Diamondot?
- Igen. Izé... nem. Azaz látásból, és egyszer beszélgettünk is, valamelyik tárlaton.
- Nem fogja többé látni. -Mit beszél?
- Én viszont soha nem fogom elfelejteni.
Lecsüccsent egy karosszékbe és egymásra rakta formás lábait.
- Hol volt az éjszaka, John?
Lassan, lépésről lépésre elmondtam neki mindent. Amikor befejeztem, csak egészen kicsit remegett a szája széle.
- Nem lehetne valahogy... kiszállni? Teljes meggyőződéssel nemet intettem.
59
-Gondolja, hogy... meglátták?
-  Biztos vagyok benne. Aki a lányt felkötötte, tudta, hogy ott vagyok. És látott is, arra mérget vehet!
- És... most?
- Ha a rendőrség rám törne, magánál töltöttem az éjszakát. Enyhén elpirult és sértődötten a térdére rángatta a szoknyáját.
- Mint rendesen. Igaz?
Felelet helyett feltárcsáztam Pachot. Igaz, hogy Pacho maja emlékekkel foglalkozik, de tudomásom szerint otthonosan mozog a műkincs-brancsban.
Egyszer, valaha régen, tettem neki egy kis szívességet, aminek a fejében mindig számíthattam viszontszivességre. Ennek ellenére Pacho nem annyira örült a hívásomnak, amennyire vártam.
- Ne haragudj, öreg - mondta és szinte láttam, amint az órájára pillant - két óra múlva indul a gépem Kolumbiába.
- Átmentél csempésznek? - vicceltem.
- Miről van szó, John?
- Egy egészen aprócska felvilágosításra lenne szükségem. Nekem nagyon fontos.
- Mondd - nyögte rejtett sóhaj kíséretében. -Te is benne vagy az illegális becslésekben? Hallgatott egy kicsit, aztán kifakadt.
- Te megbolondultál, vagy részeg vagy?!
Bármennyire is igyekezett, nem éreztem egészen őszintének és szívből jövőnek a felháborodását.
- Nem rólad van szó. És nem is konkrét személyekről.
- Mit akarsz tudni?
- Figyelj, Pacho. Valaki, mondjuk, felajánl nekem egy egyiptomi szobrot megvételre. Egy nefritből faragott, három mázsás Hó-rusz szobrot.
-Te nem vagy normális! Ilyen nincs!
- Tegyük fel, hogy mégis van. Honnan tudhatom, hogy nem csapnak-e be?
- Sehonnan.
- Tegyük fel - erősködtem -, hogy nagyon meg akarom venni és sok pénzem van rá. És szakértőre lenne szükségem. Kihez forduljak?
60
- Nézd, vannak bizonyos lehetőségek... Nem érnél rá várni vele, amíg visszajövök?
- Mikor jössz vissza?
- Két év múlva.
- Vicces. Tegyük fei továbbá, hogy megtalálom a kapcsolatot. A kapcsolat kiket ajánl?
- Ha jó a kapcsolatod, eSsőrendű szakértőket.
- Kiket?
- A jó ég áldjon meg, John, mit akarsz tőlem?
- Egyetemi embereket?
- Honnan tudjam?
- Tehát igen. Gondolom vannak olyanok, akik szívesen vállalnak egy kis jó! megfizetett, adómentes mellékmunkát. Főleg, ha biztosítják az anonimitásukat. Ha, mondjuk, teamben dolgoznak, egymás előtt is rejtve maradnak?
Hallgatott egy kicsit, aztán nagyon de nagyon elkomorult a hangja.
-John, ha a helyedben lennék, nem folynék bele ezekbe a dolgokba.
- Csak még egy kérdést, Pacho. Ismersz egy orvosnőt, valószínűleg sebészt, akinek kereszt alakú vágás van a csuklóján, közvetlenül a nagyujja alatt?
- Mit üzensz a kolumbiai lányoknak, John?
- Hogy ne merészkedjenek ki az utcára, amíg ott vagy.
- Hahaha - mondta, és letette a kagylót.
23
Ittam még egy szódabikarbónát, megborotválkoztam, s éppen azt latolgattam, hogy felhívom Concinit, amikor csengett a telefon. Pacho volt.
- A repülőtérről beszélek - mondta - a barátnőm üdvözletét küldi. Amíg nem leszek itthon, nézz a körmére.
- Úgy lesz, Pacho - ígértem.
-  Egyébként munkahelyet változtatott. Nem orvos, hanem restaurátor a Galériában. Adios, John.
-Adios, Pacho.
Milyen jó, ha az embernek hűséges barátai vannak.
61
Rose hozott néhány szendvicset. Rágtam-rágtam őket, de a nyelés már valahogy nem akart sikerülni. Úgy látszik, még az elmúlt éjszakát sem sikerült megemésztenem.
Véget vetettem a hiábavaló erőlködésnek, egy elefánt szagtalanításához is elegendő dezodort fújtam a számba, és ismét kocsiba vágtam magam.
Meg sem álltam a Galériáig.
Csak az oszlopok alatt döbbentem rá, hogy azt sem tudom, kit keresek.
Rövid habozás után átnyomakodtam a forgóajtón, végigmentem az előtéren, s illedelmesen bekopogtam az információ ablakán.
-  Egyiptológus vagyok, Alabamából - hazudtam rezzenéstelen tekintettel. - A közelmúltban kerültem kapcsolatba egy restaurátor hölggyel, akitől szeretnék valami aprócska szívességet kérni. A probléma csak az, hogy elfelejtettem a nevét.
A szőke, nagymamaképű néni szeméből csak úgy sugárzott a türelmes jóindulat.
- Hogy nézett ki, kedveském?
Szégyenkezve vallottam be, annyira rossz megfigyelő vagyok, hogy képtelen lennék leírni. Közben zavartan mosolyogtam, életem egyik legkiemelkedőbb szerepét alakítva.
Aztán azt játszottam, mintha leforrázva el akarnék oldalogni. A néni kihajolt az ablakon, messzire kidugta aszott kis madárfejét.
- Nincs valami... hogy is mondjam csak... ismertetőjele? Nagy orra volt, vagy kicsi? Olyan negyvenes és fekete? Elől aranyfoggal...?
Toporogtam és adtam a hülyét. Aztán egyszerre csak óriásit csaptam a homlokomra.
- Hogy én milyen ostoba vagyok! A kezére emlékszem. Ahogy a könyveket lapozta előttem... Forradás van a csuklóján a hüvelykujja alatt.
A néni visszahúzta a fejét és megkönnyebbülten mosolygott.
- Miért nem ezzel kezdte? Miss Ann Blair. Ejnye-ejnye, fiatalember! Én a maga helyében kitörném a nyakam, hogy olyan csinos jószággal íölthessem az időm, mint a mi Annácskánk.
Füstölgött még egy darabig, aztán megmutatta az irányt. Végigsétáltam a félhomályos folyosón. Amerre csak mentem,
62
1
szakállas, komolyképű férfiak és mogorva nők néztek le rám a falakról. Mintha valaki, még az Államok alapításának idején, alkotmányba rögzítette volna, hogy a tudomány bajnokai nem mosolyoghatnak bele egy fényképezőgépbe.
Egészen addig sétáltam közöttük, csak azért is vigyorogva, amíg el nem értem a restaurátorműhelyt.
Miss Ann Blairnek szép, mélyzöld szeme volt, és talán egy-két milliméterrel hosszabb szája, mint kellett volna. Barna, sírna bőre trópusi napsugarak simogatásáról árulkodott.
Amikor föléje hajoltam, éppen két krikszkrakszokkal telemázolt papírdarabot ragasztgatott nagy igyekezettel.
Leültem mellé egy székre és suttogóra vettem a hangom.
A teremben hárman voltak még rajtunk kívül. Mindhárman ecsettel és ragasztóval dolgoztak, s alighanem az sem térítette volna vissza őket a való világba, ha egy hirtelenjött hurrikán elvitte volna a fejük fölül a Galériát.
- Jó napot - mondtam. - Hogy van?
Elkékült az arca, mint Hófehérkének, amikor a gonosz mostoha almacsutkája megakadt a torkán.
Szép, mélyzöld szeme akkorára kerekedett, mint két pingponglabda. Remegő kézzel nyúlt valami átlátszó folyadékkel teli üveg után és rácsavarta a kupakot.
-Maga... maga... kicsoda?
A szeme azt mondta, hogy pontosan tudja, ki vagyok.
Mosolyogva megfogtam a kezét és odahúztam az asztali lámpa alá.
-Mit... akar?
Felfelé fordítottam a tenyerét és a kereszt alakú vágásra mutattam.
-Ezt.
Nem volt buta lány, pontosan tudta, mire akarok kilyukadni.
-Hogyakadt... rám?
- Az a fontos, hogy itt vagyok. -Mit... akar tőlem?
- Néhány röpke információt.
- Nem tudok semmiről.
Mintha a kezdeti meglepetés után kezdte volna összeszedni magát. Határozottan és ellenségesen csengett a hangja.
63
1
Azt gondoltam, jobb, ha nyílt kártyákkal játszom.
- Magánzsaru vagyok- mondtam. - Beletenyereltem egy ügybe.
- Mi közöm hozzá?
- Összefüggésben lehet a maga munkájával.
- Csakugyan?
- Elképzelhető.
- Még mindig nem értem, mit akar tőlem.
- Maga ma éjszaka ott volt Pedersennél. És nem véletlenül volt ott.
Gúnyosan elmosolyodott, s ez a mosoly egyáltalán nem tetszett nekem. Nemigen kedvelem a túlságosan is magabiztos mo-solyú nőket.
- Milyen következtetést von le belőle?
- Össze szeretnék jönni a számozott emberekkel. Kicsit megcsappant a mosoly magabiztossága az arcán. -Akikkel?
-Azokkal, akik végrehajtanak bizonyos megbízásokat. Illetve, akik ezeket szervezik.
- Fogalmam sincs miről beszél! Maga alighanem őrült. Mi lenne, ha riadóztatnám a kollégáimat?
Önkéntelenül is a többiekre néztem. Egyáltalán nem úgy festettek, mint akiket olyan könnyű riadóztatni.
- Nem ajánlom - mondtam. - Ha a zsaruk beleköpnek a levesükbe, csak sűrűbb lesz tőle. Semmi közöm a maguk bulijához. Egyszerűen csak bizonyos információkra lenne szükségem.
Elgondolkodó képet vágott és az előtte feltornyozott papirusztekercsekre meresztette a szemét.
- Tudna várni néhány percet? - kérdezte és összetolta a tekercseket. - Csak néhány percről lenne szó.
- Hiszen azért vagyok itt.
Felnyalábolta a papiruszokat és rám mosolygott. Néhány lépésnyire tőlünk zöld páncélszekrény árválkodott félig a falba építve. Amikor kinyitotta az ajtaját, halk, csilingelő csengettyűszó áradt végig a termen.
A másik három meg sem moccant, mintha papírjaikhoz ragasztották volna őket.
Miss Blair visszafordult és mélyet sóhajtott.
- Alighanem hibát követtem el, amikor nem szabadultam meg
64
tőle - mondta és felém mutatta a kis, kereszt alakú vágást a csuklóján. - Jobb, ha az ember idejében megszabadul a különös is^ mertetőjegyeitől. Halk és cirógató volt a hangja, mintha altatni akart volna.
- Lehet, hogy igaza van - mondtam. - Én magam teljes egészében egy óriási, különös ismertetőjegy vagyok.  És akárhogy is igyekszem, nem tudok megszabadulni tőle.
- Csak vigyázzon, nehogy mások megszabadítsák! Inkább évődő, mint fenyegető volt a hangja.
Már akkor, amikor felém mutatta a csuklóját, feltűnt egy fekete tusfolt a tenyerén, amit korábban mintha nem láttam volna ott. Szétterülő, hosszúkás folt volt: az ujjai közé is jutott belőle.
Én meg csak álltam és bámultam, és arra gondoltam, hogy nem lenne kellemetlen érzés sorba venni ezeket a karcsú, jó formájú ujjakat, és rábírni őket, hogy simogassák végig a bőröm.
Néhány másodpercig ábrándoztam csak; de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a tusfolt segítségével úgy átverjen, ahogy csak ritkán vertek át zűrzavaros múltam során.
24
Miss Ann Blair mosolygott és felém mutatta a tenyerét.
-Vigye el az ördög, összekentem. Vigyázna egy pillanatra?
Udvariasan odébb léptem, hogy az ujjai után másutt is szemügyre vegyem. Sokat sajnos nem láthattam belőle, mert fehér, lábszárközépig érő köpenye eltakarta előlem a lényeget. Hosszú, szőke, lófarokba kötött haja viszont a hátát verdeste, ami az én táblázatom szerint komoly tizedpontokkal növeli egy nő értékét.
Odalépett a páncélszekrény melletti egészen magas, majd a plafonig érő szekrényhez és felágaskodott, hogy leemeljen a tetejéről egy üveget. Ágaskodott, mint egy ugrásra készülő gazella, de még így sem érte el.
- Segítene?
Nem értettem egészen pontosan, mit akar tőlem: emeljem-e fel, vagy kapjam le magam az üveget. Mivel nem szeretek ajtóstól rontani a házba, lábujjhegyre álltam és odanyújtottam neki.
- Kösz. Csak egy pillanat, aztán... a rendelkezésére állok.
65
1
Kinyitotta a fiókját és kihúzott belőle egy fehér vászondarabot. Akkorát, mint egy megtermett zsebkendő.
- Szóval, beszélni akar... valakikkel?
- Feltett szándékom.
- Az persze egyáltalán nem biztos, hogy ők is beszélni akarnak-e magával.
- Van egy-két ütőkártya a kezemben. -Mint például?
- Ha megengedi, ezeket csak akkor játszom ki, ha a maga ismerősei nemet mondanának.
Már az akadémián megtanulhattam volna, hogy ellenfeleink néha azt az átkozott trükköt alkalmazzák, amit úgy hívnak, hogy lyukat beszélni a másik gyomrába. Akkora lyukat, hogy keresztülessen rajta a gyomor tulajdonosa.
Lecsavarta a zöld üveg kupakját és egészen gyorsan a vászonra löttyentett belőle egy rendes adaggal. Amekkorát én szoktam, ha whiskyt öntök magamnak.
Amikor megéreztem a kloroform szagát, már régen késő volt. Hozzám hajolt, undorítóan magabiztos mosollyal az arcán, és a kendőt az orromhoz nyomta. Ütni akartam, de nem engedelmeskedett a kezem. Éreztem, hogy valaki hátulról leszorítja. Mielőtt teljesen elveszítettem volna az eszméletem, láttam, hogy két restaurátor futva megindul felénk. Egyikük kitátotta a száját és kiáltott valamit.
Azt már nem hallottam, hogy mit.
25
Arra ébredtem, hogy valami megcsípi a karom.
- Nyugi! Ne mocorogjon, mert beletörik a tű.
Nem mocorogtam, csak beállítottam a szemem a megfelelő szögbe.
Kicsi, sápadt, higanyégőkkel megvilágított szobácskában találtam magam. Ahogy egészen élesre állt a szemem fókusza, azt is észrevettem, hogy a falak vastag szigetelőanyagból készültek, mint a csendkamrák általában. Itt aztán ítéletnapig is ordítozhatok - gondoltam. - Arról nem is beszélve, hogy keresve sem lehetne jobb helyet találni, ha, például, múmiává akarnának változtatni.
66
Ez az ötlet olyannyira nem tetszett, hogy ismét megrántottam a karom.
- Jól van, na! - szörtyögte a hang. - Már kész is.
Feketeálarcos alak hajolt fölém; ugyanolyan, mint azok, akikkel az elmúlt éjszaka Pedersennél összefutottam. Ha ugyan nem egy volt azok közül.
-Mit... akarnak?
-  Felébreszteni! Másodpercek múlva hatni fog az anyag. Úgy érzi majd magát, mintha Vegasban üdülne.
Egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek a hangja, ami, nem tagadom, kifejezetten jól esett. Persze, vidáman, viccelődve is ki lehet nyírni valakit, és tréfálkozva mumifikálni...
A szörtyögő akárki igazat mondott. Néhány pillanat múlva tiszta volt az agyam, mint a zürichi főutca reggel hétkor.
- Felkelhet.
Letettem a lábam az asztalkáról, amin feküdtem, és sziszegve megnyomogattam az injekció helyét.
- Ráengedheti az ingét- szörtyögte az álarcos. - Nincs hányingere?
- Dehogynem. Csak nem az injekciótól.
- Maga mászott bele. Ahelyett, hogy kikapós férjek után koslatna, vagy Miss Rose-zal csirkemájas szendvicset eszegetne...
Néhány pillanatig meredten bámultam magam elé, s csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a kis hangszigetelt szobácska megtelt álarcossal. Nyolcan voltak, ha jól számoltam.
A kilencedik Miss Ann Blair volt, álarc nélkül.
Aki legelői jött, feltehetően a legtekintélyesebb, odaszörtyö-gött hozzám és a válIámra tette a kezét.
- Hogy van, Mr. Lendvay?
- A körülményekhez képest kitűnően.
- Mondja el, ami a szívét nyomja. Hadd halljuk! Megsimogattam az állam és elkezdtem.
- Olvasták a reggeli lapokat?
Többen nemet intettek, egy valaki emelte csak fel a íhutatóuj-ját.
- Talált bennük valami említésre méltót? Az illető megvonta a vállát.
- Tíz éve nem találok bennük semmi említésre méltót.
67
- A műkincs-branccsal kapcsolatban sem?
- Semmit. Mire gondol? Visszafordítottam a fejem a szörtyögő vezető felé.
- Rick Diamondot kicsinálták az éjszaka.
Magam is meglepődtem a reakciójuktól. Mintha a székhez ragadtak volna. Esküdni mertem volna rá, hogy egyikük sem vesz levegőt.
-Mit beszél?
- Megölték Diamondot.
- Honnan... tudja?
- Ott voltam nála.
Néhány szóval elmondtam, mit láttam Diamond házában. Pincétől a padlás-műteremig bezárólag.
- Sissy? - szörtyögte a főszörtyögő. - Sissy bejött ma? Minden szem Miss Blairre szegeződött. Miss Blair sápadtan
nemet intett.
- Ki... tehette? - szörtyögte valaki.
- Ez a kérdés - mondtam. A főszörtyögő felém hajolt.
- Akár maga is lehetett.
- Mi okom lett volna rá?
- Azt maga tudja.
Lehet, hogy a szakmájukban profik voltak, de a bűnözésben rohadtuí amatőrök. Vagy csak annak akartak látszani.
- Figyeljenek ide - mondtam. - Boldog lennék, ha meghallgatnának. Oké?
- Kezdje.
Összeszedtem magam és kezdtem.
- Tudom, hogy kicsodák maguk. Ne firtassuk, hogy mit gondolok hófehér kezükről, ez most mellékes. A lényeg az, hogy nem érdekel a műkincs-buli. Magánzsaru vagyok és az a feladatom, hogy megbízóim érdekében szimatoljak.
- Ez az - szörtyögte egy pasas. - Akkor miért nem azt csinálja? -Azonnal megmagyarázom. Érti valaki egyáltalán önök közül,
mire megy ki itt a játék? Csodálatosképpen éppen Miss Blair volt az, aki értette.
- Oké, mondja el nekik! Hátha magának jobban hisznek, mint nekem.
68
- Ha... ha... nem tévedek, hamarosan elszabadul a pokol. A főszörtyögő ingerülten felkapta a fejét.
- Ezt, hogy érti?
Miss Blair hallgatott, így kénytelen voltam visszavenni a szót.
- Ha nem tévedek, beleköptek a levesükbe. Mr. Diamondnak valaki leszállított egy múmiát. Azon az úton, ahogy a műkincseket kapni szokták. Feltehetően közvetlenül Egyiptomból, bár ezt maguknak jobban kell tudniuk. Amenemheb múmiájáról van szó.
Szótlanul szörtyögtek, egyiküknek sem akaródzott megszólalni.
-Valahol végzetes hiba csúszott a számításba. A szarkofág nem Amenemheb múmiáját tartalmazta, hanem Miss Barbara Pe-clersenét... Derek Pedersen lányáét.
- Erről tudunk.
-  Hogyne tudnának, hiszen maguk bányászták ki a pólyából. Képzelhetik, mit akar Pedersen. Fejeket és vért. Méghozzá minél többet.
- Mi közünk nekünk ehhez? - szörtyögte valaki.
-  A rendőrség rászáll a műkincskereskedelemre - mondtam nyugodtan. - És vagy eljutnak magukhoz, vagy nem. Ha eljutnak... vonják le önök a következtetéseket. Ha Concini és Pedersen összekapnak, és kitör a múmiaháború, minden jobbnevű kereskedő messzire kerüli Bostont. Én a maguk helyében elgondolkodnék ezeken a dolgokon.
Ők is elgondolkodtak. Méghozzá végtelenségnek tűnő hosszú percekig.
- Végül is mit akar tőlünk?
- Alkut ajánlok.
- Valóban?
-  Felajánlom, hogy amint azt Pedersen és Concini is kívánja tőlem, elkapom a tettest..., illetve megpróbálom felderíteni az ügyet. Ha kiderül, hogy egészen más dologról van szó, amely nem kapcsolódik a műkincskereskedelemhez... helyreáll a nyugalom. Ez pedig valamennyiünk érdeke.
-A magáé például miért?
- Mert ha elszabadul a pokol Bostonban, egyetlen magánzsaru sem lehet biztos benne, nem eresztenek-e valamelyik reggel egy tárral a bordái közé. Én már tanúja voltam nem is egyszer, például Los Angelesben, milyen az, ha eldurvul a játék.
69
Úgy éreztem, nagyon szép és hatásos beszédet tartottam. A szörtyögő gondolkodott, majd felszörtyögött.
- Mit tehetünk önért?
- Nagyon sokat.
- Konkrétan?
- Alexandriába kell mennem. Ahol feltehetően a balzsamozást végezték, és ahonnan Barbara Pedersen felszívódott.
- Miért nem megy hát oda?
- Mert én lennék a vak tyúk, aki szemet keres, de lehet, hogy csak egy golyót találnék helyette. Kell valaki..., akinek nagy egyiptomi tapasztalatai vannak. Aki ismer bizonyos embereket, s hajlandó összeköttetést teremteni velük.  Egy szákértőre lenne szükségem.
- Úgy gondolja, hogy ezt a szakértőt mi bocsássuk a rendelkezésére?
- Ezért kerestem fel önöket.
-  És ha az a válaszunk, hogy... megöljük magát és bebalzsamozzuk?
- Ezt a rizikót vállalnom kellett.
Egymás felé fordultak, mint egy jégkorongcsapat, amikor a meccs előtt fogadalmat tesz. Nézték egymást, némán mozdulatlanul. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy kommunikálnak valahogy; esetleg egy sisakba épített drótnélküli akármi segítségével.
Szörtyögő felemelte a fejét és Ann Blairre nézett.
-Ann!
A lány összerezzent.
- Nem!
- Miért?
- Mert nem akarom! Nem..., én nem!
Hallgattam és a falat bámultam. Ez már az ő ügyük volt, nem az enyém. A főszörtyögő hozzám fordult.
- Miss Blair önnel megy, Mr. Lendvay. Ami pedig az ittenji látogatását illeti.. .
- Életemben nem jártam még a Galériában - mondtam. - Jobban mondva egyszer; évtizede. Egy magánzsaru-tanfolyam hallgatójaként.
70
Ann Blair gyilkos tekintetet vetett rám és félig összezárt fogai mögül felém sziszegett valamit. A többiek ezalatt, szép sorjában, kiszörtyögtek a szobából.
26
Álldogáltam egy kicsit az oszlopok alatt és a város délutáni forgalmát figyeltem. Futó zápor vágtatott végig az utcákon; éppen csak annyi időre, hogy elmossa a járdák porát. A Galéria előtti park fáin kókadozó verebek hangos csiviteléssel fogadták az eső-cseppeket, odasorjáztak a pocsolyákhoz és fejüket komikusán le-fel hajtogatva a szomjukat oltották.
Éppen azon törtem a fejem, hogy fel kellene hívnom Concinit, amikor éles csikorgással autó fékezett a közelemben.
Sóhajtottam és elátkoztam magam, amiért a verebeket bámultam, ahelyett, hogy eltűztem volna a Galéria közeléből. Ahogy ez a kocsi fékezett, úgy csak egy bostoni rendőrautó tud fékezni.
Nem mondhatnám, hogy felhőtlen öröm ragyogott az arcomon, amikor felpillantottam, és Perring hadnagy mord ábrázatán állapodott meg a tekintetem.
Perring mosolygott, s ez a mosoly még az autó csikorgásánál is nagyobb aggodalommal töltött el. Nem hiába járta a bostoni rendőrség berkeiben a mondás: mosolyogjon rád Perring hadnagy. Perring mosolya egy haldokló elefántfóka és egy áldozata vérében fürdő emberfarkas arckifejezésére emlékeztetett. A békés, európai középkorban bármelyik szolid polgárvárosból örök időkre kitiltották volna érte.
Odajött hozzám, és hogy mutassa/mennyire barátkozni óhajt, megveregette a vállam.
- Mi újság, Mr. Lendvay? Hogy ityeg a fityeg?
Nem tudom, említettem-e már, hogy Perring nemcsak mosolyáról és gátlástalan módszereiről, hanem szellemes megjegyzéseiről is híres volt bizonyos bostoni körökben.
- Kösz - mondtam. - Megvagyok.
Szemem sarkából feltérképeztem a rendőrautót. Ketten ültek benne: egyikük az ablakon kikönyökölve leplezetlen érdeklődéssel figyelte beszélgetésünket.
- Nem is tudtam, hogy érdeklik a képek - mondta, és finoman
71
odébbrúgott egy kavicsot. - Nem is tudtam, hogy ilyen előkelő az ízlése.
Perring az agyatforraló hőség ellenére kockás zakót és kockás nadrágot viselt. Vékony, fekete bajuszkája a harmincas évek szívdöglesztő hősszerelmeseit idézte.
- Szabad megtudnom, hogy ki a kedvence? Bekövetkezett, amitől tartottam. Lányos zavaromban egyetlen
nyomorult festő sem jutott eszembe.
- Talán Rembrandt? - tudakolta segítőkészen.
- Például - mondtam megkönnyebbülve. - Például.
- Na, és hogy tetszettek a rembrandtok? Úgy éreztem, kezdem összeszedni magam.
- Nem rosszak. Bár én jobban kedvelem az itáliai mestereket.
Perring szép nyugodtan megmarkolta a karom, és úgy megszorította, hogy a csillagokat láttam a lassan újra felderülő bostoni égen.
-  És ha azt mondanám magának,  balfácán, hogy nincs is Rembrandt-kép a Galériában?
Na persze, erre számítanom kellett volna.
-Szóval?
-Mondja, mi a fenét akar tőlem?
- Mutassa csak a papírját, nem járt-e még le?
Ez is azok közé az apró kiszúrások közé tartozott, amit minden alkalommal végigcsinált velem.
Elővettem az engedélyemet és az orra alá dugtam.
-Tud olvasni?
Rám nézett és nevetett.
- Ez jó. Nagyon jó. Megjegyzem magamnak. Visszaadta az igazolványt és újra mosolygott.
- Kinél volt odabent?
- Hogyhogy kinél?
- Maga, kedvesem, két és fél órát szarakodott a Galériában. Ki vele, kivel találkozott és mit akart tőle!
- Sétálgattam - mondtam.
- Két óra hosszat?
- Szeretem a kiadós sétákat.
- Helyes - mondta elégedetten és összedörzsölte a kezét. Ez a mozdulat még alighanem fűszeres édesapja örökségeként maradt
72
rá, .iki Boston szegénynegyedében rongyosnadrágú üzletbérlő-kfnt koreste a kenyerét. - Nagyon helyes. Rövidesen akár naponta Is része lehet benne. Tudja milyen hosszú a börtön udvara? I luszonöt méter - mondtam kapásból. I lamarosan meggyőződhet róla, valóban annyi-e. Még min-¦ 11 v. nincs valami mondanivalója? Kénytelen voltam egy fokozatot visszakapcsolni.
Ide figyeljen, Perring - fordultam hozzá és óvatosan a másik i /saru felé lestem. - Tudom, annyira kedvel, mint a romlott udíniát...
Maga beképzelt-mondta.
Nem akarom átrázni. Van egy ügyfelem odabenn. Ennyi az <>;i"./. Ki az?
I rre nem vagyok köteles válaszolni. Csak a munkám végzem. Valóban?
Villámgyorsan kinyújtotta a kezét és megragadta a zakómat a lkamnál.
A/t csak nem akarod letagadni, te seggfej, hogy éjszaka jártál nnondnál?
loj>y s mint történt, nem tudom, de megrázott, és közben v.lricskázta az orrom. Ez volt az a pillanat, amikor kiugrott a iskerék. Mielőtt még meggondolhattam volna mit teszek, le-ptam, mint az unalmas könyvet.
/Ivem szerint azonnal utána is ugrottam volna, hogy kikotor-i .1 pocsolyából, de több okból sem tehettem. Nemcsak önér-iiii akadályozott meg benne, hanem a két zsaru kezében csil-' > stukkerok is. így hát veszteg maradtam és igyekeztem nem i orogni.
vrring kikászálódott a pocsolyából. Az volt a legfélelmete-I), hogy még most is mosolygott: ha lehet, még vérfagyasztób-ii, mint korábban.
Jóhány lökés, gyors mozdulat, és máris nyakig ültem a zsaru-.   •¦ siban.
\ két megtermett fickó olyan szorosan fogott közre, hogy moc-ii mi sem tudtam. A vezető a tükörből figyelte minden mozdulata Mll.lt.
73
Perring hátrafordult és zsebkendőjével letörölgette arcáról az iszapot.
-Mitajánl, Norton? A jobbomon ülő zsaru a térdemre tette lapátkezét.
- Öngyilkosságot, főnök.
- Hogy képzeli?
- Itt a stukkerja.
Megforgatta mutatóujján a fegyveremet. Talán azt várta, hogy utánakapok, de eszem ágában sem volt. -Hol?
- Van néhány csendes hely a dokkok mögött.
A kocsi elfordult és a tenger felé kanyarodott. Nem tagadom, kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Mi a fene történt Perringgel? Kétségkívül rosszul tettem, hogy belelöktem abba a rohadt pocsolyába.
- Mi van, még mindig nem akar válaszolni? - kérdezte és megsimogatta a bajuszát.
- Mire?
-Járt-e az éjszaka Diamondnál?
Hurrikánként forogtak agyamban a gondolatok. Egyre inkább az a kellemetlen érzés kerített a hatalmába, hogy tud rólam valamit. Lehet, hogy nem is keveset.
- Az éjszaka nem - mondtam.
- Hát mikor? -Tegnap. Délután.
- Miről beszélgettek?
- Erről-arról.
- Aha.
Kezdtem komolyan megijedni. Nagyon határozottan haladtunk a dokkok felé, és nagyon-is úgy nézett ki a dolog, hogy erősen töri valamin a fejét. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy most latolgatja magában, kinyírjanak-e.
Hallgatott és maga elé meredt. Én pedig egyre idegesebben találgattam, mi üthetett belé. Eddig sem csíptük egymást, de azért gyilkolásról soha nem volt szó.
- Ide figyeljen - kezdtem enyhén remegő hangon. - Mit akar tőlem? Maga fricskázta meg az orrom. Ha annyira odavan azért, ami történt, kifizetem a mosodaszámláját.
74
Tenyerébe hajtotta a fejét, s amikor felemelte," már nem mosolygott.
- Szeretném hinni, hogy nincs benne a buliban, Lendvay.
- Milyen buliban?
- Tudja, hogy én ajánlottam magát Concininek? -Valóban?
- Nem tudom, mi az, amit itt kavargat az orrom előtt, de percről percre büdösebb. Nem érzi?
Leállíttatta a kocsit egy elhagyatott raktárépület tövében, és kinyitotta az ajtót.
- Kiszállni!
Mielőtt tiltakozhattam volna, a zsaruk kilódítottak.
Perring hátrált vagy"" három lépést, aztán intett a zsaruknak, hogy menjenek egy kicsit hátrébb. Kétségbeesve pillantottam a raktár mögé, de túlságosan messze volt ahhoz, hogy elérhessem.
Kénytelen voltam bevetni az utolsó ütőkártyámat.
- Concini nem fog örülni, ha megtudja, hogy kinyíratott. Már pedig megtudja, arra mérget vehet.
Olyan gyorsan ütött, hogy nem tudtam kivédeni. Meginogtam és nekiestem a raktár falának. Az egyik stréber zsaru összeütötte a tenyerét és halkan bravózni kezdett.
A másik a lábamhoz dobta a revolverem.
- Vegye fel !
A falnak dőltem és megtörölgettem az orrom.
-Vegye fel!
Tudtam, ha felveszem azonnal lepuffantanak. Az isten se mossa le rólam, hogy megtámadtam őket, s önvédelemből voltak kénytelenek fegyvert használni. < Perring lehajolt, felvette a stukkeromat és a kezembe nyomta.
- Felveheti, maga eszelős. Kvittek vagyunk.
Hallgatagon fogyasztottuk a kilométereket, és csak akkor mertem megszólalni, amikor már ismét a belváros szivéhez közeledtünk.
- Honnan veszi, hogy Diamondnál jártam? Belebámult a szürkülő délutánba.
- Megtaláltuk az ujjlenyomatát.
Erre nekem is gondolnom kellett volna. Az éjszakai ribillióban nyilván nem tudtam letörölgetni mindent.
75                                            '
- Mire következtet belőle?
- Mit akart Diamondtól?
- Egy ügyfelem megbízásából kellett felkeresnem.     ^_
- Ki az ügyfele?
Elhatároztam, hogy rövidre zárom a dolgot.
- Concini.
Még komorabban bámult maga elé, s csak akkor szólalt meg, amikor lefékeztünk Diamond villája előtt.
-  Diamondot az éjszaka kinyírták. Egy babával együtt. Sissy Louisnak hívják. Ismeri?
- Nem én.
- Sissy Louis restaurátor volt a Galériában. Felmerül a kérdés, mit keresett tegnap éjszaka Diamondnál?
- Mi van ezen csodálkozni való? Diamond műkereskedő. Kitűnő kapcsolatai vannak a Galériához.
- Akkor azt kérdezem, hogy maga mit keresett a Galériában?
- Rutinmunka.
- Ma hajnalban felcsörgette valaki a gyilkossági csoportot. Egy dörzsölt Mikulás. Bejelentette, hogy Diamondot és a csajt megölték. Felhívta a figyelmünket arra is, hogy ne őt keresgéljük, hanem a gyilkost. Igazi, kemény, dörzsölt fickó. Mit szól hozzá?
-Mit szólnék?
- Kiszálltunk Diamondhoz és találtunk néhány ujjlenyomatot. Valamennyi azonosíthatalan töredék; csak egy ép és sértetlen. A magáé. Erre éppen elindulok, hogy tiszteletemet tegyem az irodájában, amikor maga bevágódik a kocsijába és meg sem áll a Galériáig. Aztán két és fél óráig nem mozdul ki onnan. A kiállítótermekben nincs, a vécén sincs, csak a Galéria dolgozóinak a szobáiban lehet. Elkezdek kombinálni. John C. Lendvay, a jogi akadémia kitüntetett reménysége, bostoni magánzsaru, egy éjszaka felkeresi Rick Diamondot, amiről hátrahagyott ujjlenyomata is tanúskodik.   Diamond  ezen az éjszakán  meghal,  egy csajjal együtt. A magánzsaru másnap felbukkan a Galérián és hosszasan elidőzik valakinél. He?
- Lyukas az elmélete - mondtam. - Ha valóban az én ujjlenyomatomat találta meg, abban nincs semmi csodálkozni való. Több alkalommal is megfordultam Diamond házában. Ehhez mit szól?
- Ügyes. Csoda ügyes. Csakhogy az ujjlenyomatát, kedves Mr.
76
Lendvay, egy ginespalack oldalán találtuk meg. Azt a palackot pedig röviddel éjfél előtt vásárolták a sarki drugstore-ban. Ehhez mit szól? Szálljon ki! Egyelőre nem szóltam semmit. Kiszálltam.
27
Rick Diamond lakásában nem sok változott az éjszakához képest. Hacsak az nem, hogy akkor nem nyüzsögtek zsaruk és fotósok minden négyzetméteren.
Tanácstalanul torpantam meg a hallban, és még csak véletlenül sem fordultam volna a pincébe vezető lejárat felé.
Perring azonban egyenesen arra indult. A két zsaru csendben felszívódott: mire feleszméltem, már csak ketten baktattunk a lépcsőn lefelé.
Perring félreállt és udvariasan előretessékelt.
A trónszék, alatta a hordozható budival, mintha ismerősként üdvözölt volna. Az usébtik, azaz lélekszobrocskák feldöntve hevertek a sarkokban. A szarkofágokra visszakerült a tető, arra is, amelyik Diamond holttestét rejtette.
- Nos?
- Ez meg mi a fene?
Reméltem, hogy jól játszom a naivat.
- Az öreg Diamond raktára. Régiségek. Tudja mit ér mindez, ami itt található körbe-körben?
- Fogalmam sincs róla - mondtam az igazságnak megfelelően. - Gondolom, jó néhány mi Iliócskát.
Leroskadt egy formátlan faszékre és a trónus alatti budira meredt.
- Maximum ezer dollárt.
Majd hanyatt estem a meglepetéstől.
- Micsoda? Mit mond?
Széttárta a karját, aztán az ölébe ejtette.
-  Itt minden hamis. Az utolsó szögig. Nemrég volt itt egy... professzor. Amikor megmutattam neki a kollekciót, kiröhögött. Az mondta, játékszer. Farsangi marhaság, karneváli szerelék. Lehet, hogy valamelyik operház kiselejtezett mocska, talán az Aida díszlete. Mit tudom én.
-Akkor... hogy került Diamond pincéjébe? Diamond profi.
77
ü
- Csak ami a festményeket illeti.
- Ugyan már, felügyelő! Elképzelhetetlen, hogy Diamond, akármennyire is ugatja az egyiptológiát, vásári bóvlival tömje tele a pincéjét. Volt elég szakértő barátja!
-  Látja, ezen töröm a fejem én is. Mit keres ez a sok kacat a pincében, és miért ölték meg Diamondot? Aztán rájöttem...
Alig figyeltem rá, hiszen nekem is megvolt a magam teóriája.
- Figyel?
- Hogyne figyelnék.
Felállt és a trónszék háta mögé rakott falipolcokhoz lépett. Elég magasan voltak a falra csavarozva; fel kellett ágaskodnia, hogy elérhesse őket.
- Az előbb azt mondtam, hogy itt minden hamis. Ez azért nem egészen igaz. Van néhány tárgy, ami eredeti. Nézzen csak ide!
Félrerántotta a falipoicok elé szerelt műanyag függönyt.
Abban a szempillantásban fények gyúltak a polcok között: halvány, diszkrét villanyégők.
Kigúvadtak a szemeim, és azt hittem, rosszul látok. A polcokon ugyanis macskák ültek, tízen, húszan, harmincan. Mellettük madarak, madárdarabok, csőrök, lábak, nyakak.
A madarak és macskák egy része félig bepólyálva feküdt vagy állt; többségükről azonban levágták, vagy letépték a pólyát.
Mert mondanom sem kell, hogy valamennyi múmia volt. Macska- és madármúmiák.
Perring diadalmas képpel nézett a szemembe.
- Érti már?
Nem értettem semmit.
Perring odalépett a polc alá, kinyújtotta a karját és óvatosan leemelt egy félig feltrancsírozott, bepólyázott macskát. Ronda volt szegény, álmomban se jöjjön elő!
- Ez egy mumifikált macska - mondta. - Ha a kezébe vesz egy egyiptológiai könyvet, sokkal többet megtudhat róluk. Az egyiptomiak imádták bebalzsamozni a macskáikat. És a madaraikat is.
Néztem a valamikori cicát és több minden is megfordult a fejemben.
Perring közben a legközelebbi égő alá tartotta a macskamúmiát.
-Látja?
S a macska hasán húzódó jókora vágásra mutatott.
78
- Itt vették ki a belsőrészeit.
Megvonta a vállát és visszahelyezte a gyászos relikviát a polcra.
- Vagy ki tudja. Nem tudok szabadulni egy érzéstől. Ez, amit itt lát, csak a díszlete valaminek. A lényeg a macskákban rejtőzik. A macskák gyomrában. Úgy tudom, a mumifikálás után ösz-szevarrják a vágást.
- Nekem is úgy rémlik.
- Ezeknek pedig egytől-egyig felvagdosták a varrásukat. Ez pedig tudja mit jelenthet?
Ekkor már tökéletesen magamnál voltam.
-Tudom - mondtam határozottan. - Azt jelenti, hogy Diamondot minden bizonnyal azért ölték meg, ami a macskák és a madarak gyomrában rejtőzött.
- Bravó - mondta Perring és biccentett. - Most elmehet. Adja át az üdvözletem Mr. Concininek. Ja, és még valamit...
Kelletlenül fordultam vissza.
- Igen?
- A szakértő, aki itt volt... azt mondta, hogy a macskahullák, bármennyire is össze-vissza balzsamozták őket... nem túl régiek.
- Mi az, hogy nem túl régiek? Mennyi idősek? Rám villantotta undorítóan magabiztos mosolyát.
- Cirka félévesek. De lehet, hogy kevesebb.
- Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Megsimogatta a bajuszát és felvonta a vállát. -Tőlem kérdi? Én várok magától segítséget.
Átvágtattam a kerten, fogtam egy taxit, visszavitettem magam a kocsimhoz. Beültem a kormány mögé, törtem a fejem vagy tíz percig, aztán úgy döntöttem, hogy beszélnem kell Concinivel.
Elvégre ő a megbízom, vagy mi a fene!
28
Niccolo Concini apartmanja egyenesen a tengerre nézett, abban az új negyedben, amelyet már mérföldekről szabad szemmel is ki lehet venni, ha valaki az óceán felől közelíti meg Bostont.
Beléptem a 11-es épület halijába, végigbandukoltam a trópusi erdőnek is beillő növényzet között, végül egy kisváros telefonközpontjának tűnő porta előtt állapodtam meg.
79
Concini otthon volt, és rövid habozás után arra is hajlandónak mutatkozott, hogy fogadjon.
Fellifteztem a 27-ikre, kiszálltam a folyosón, egyenesen bele egy akkora fickó gyomrába, amekkorát legutoljára egy pankráció-meccsen láttam ha jól emlékszem Las Vegasban. A pasas fölém magasodott, és mielőtt felocsúdhattam volna, már el is vette a revolveremet.
- Az öngyújtómat nem akarja? - kérdeztem, miközben kénytelen voltam tűrni, hogy ezen a napon már másodszor motozzanak tisztességtelen szándékkal a lábam között. - Esetleg valami mást?
Emberem vagy nem tudott angolul, vagy nem volt humorérzéke. Elvette a stukkeromat, kiszedte belőle a tárat, aztán a fegyvert visszarakta a zsebembe. Ásított és az egyik ajtó felé mutatott.
Úgy gondoltam, ennyi hercehurca után teljesen felesleges kopogtatnom. Arról nem is beszélve, hogy, ha jól emlékszem, Concini sem kopogtatott, amikor hozzám jött látogatóba.
Niccolo Concini csíkos pizsamában, széles, rézvázú franciaágya mellett ült egy sámliszerűen alacsony székecskén, földig érő, minimum ezer dollárt érő tükre előtt. Mellette bádoglavór melegvízzel, mint a régi, szép, brooklyni időkben. Kezében borotvakést tartott, amellyel időről-időre végigkapart puffadt babaarcán.
Attól tartottam, megvágja magát, ha elmondom, mi az ábra, ezért inkább befogtam a számat. Meglátott a tükörben, fintorgott és tovább kapirgált. Csak akkor szólalt meg, amikor olyan sima lett a képe, mint a Népkert vörös márványból faragott mackójának gyerekektől agyontapogatott feneke.
Belecsobbantotta a borotvát a lavórba és megfordult.
- Mi újság, Mr. Lendvay? Egyáltalán nem csípem, ha idejön valaki. Maga még nem ismeri a szokásaimat, mi?
- Nincs szerencsém.
- Majd megismeri. Mit akar mondani? -Jól áll magának a pizsamája.
Csak kicsit pirult el, miközben felállt a sámliról és elém gurult. Pizsamában sem mutatott jobban, mint rendesen felöltözve.
- Ezt hogy érti?
- Különösen a mintája tetszik.
80
Ritkán láttam nála nehezebb felfogású milliomost. Csak egy percnyi töprengés után jött rá, mit akarok mondani vele.
- Mit akar tőlem? Ki vele? Magának különben is Egyiptomban lenne a helye!
-  Holnap indulok. Előtte azonban... lenne egy-két baráti szavam magához.
A franciaágyhoz gurult, ráült a szélére, és rámszegezte kellemesen kidülledő gülüszemeit. -Hallgatom.
- Nem szeretem, ha átvernek a megbízóim.
Ölébe vette hurkaujjait és egymáshoz ütögette a hegyüket.
- Gondolom, ezzel azt akarja mondani, hogy becsaptam magát?
- Valami olyasmit. Megtudhatnék valami közelebbit a maguk üzletéről?
- Nem tudhat meg. -Miért?
- Mert maga magánzsaru, és az én megbízásomból nyomoz, nem az adóhivataléból.
- Akár vissza is adhatom a megbízatást.
-Túl késő. Inkább arról beszéljen, mit végzett Pedersennél? Sikerült elintéznie a haladékot?
Kedvem lett volna ráijeszteni. Csakhogy, és ezt tapasztalatból tudtam, a rémült embereknek kiszámíthatatlanok a reakcióik.
- Sikerült. Vagy legalábbis azt hiszem.
Megenyhült a tekintete és felém nyújtotta rövid kis karját, hogy átöleljen. Szerencsére nem ért el vele.
- Mit mondott Pedersen?
-Jól ül?                                           . .   ¦   .
Megállt a szivar a kezében. -Mit csinálok?
- Kapaszkodjék az ágya szélébe. Ha szédülne, kiáltson a gorillának, hogy hozzon repülősót. Pedersen ki van bukva.
Kövér, gombócképén ismét az a fajta rémület hullámzott végig, amit már az irodámból ismertem.
- Csak egy hetet kérek! Amíg maga utánanéz az ügynek. Ha megtudja, ki vert át...
- Ott voltam, amikor felboncolták a múmiát.
81
Eddig vidáman lógázta a lábát, most hirtelen abbahagyta. Mozdulatlanná dermedt, mintha kést nyomtam volna az oldalába.
- Felboncolták?
-Vidám szokás. Múmiaboncolás éjfélkor, bagolyhuhogással körítve.
- Ne markáskodjon!
- Becsszóra. És tudja mit találtak benne?
- Tudom, hogy nem Amenemhebet.
- De azt nem tudja, hogy kit!
- Kitt Úgy érti, hogy...
Nem tudom, mit akart mondani, de nem is volt fontos.
- Most kapaszkodjék! A pólyák alatt Barbara Pedersen mumifi-kált holtteste lapult. Más szóval, maga eladta Pedersennek a saját lánya holttestét!
Ugy szorította a franciaágy rézkorlátját, hogy attól tartottam, nem is engedi el soha többé.
- Nem! Nem! Nem!
- Maga mire gondolna Pedersen helyében?
- Nem! Nem! Nem!
- Mert Pedersen arra gondol, hogy maga így akar bosszút állni Rebeccáért. Maga mit tenne, ha Pedersen lenne?
- Esküszöm, nem tudtam róla!
- Ezt neki magyarázza meg! Olvasta, hogy Diámondot megölték? v
Ez volt a második csapás, ami érte. Megtántorodott, mint aki beszedett egy kemény gyomorszájra irányított ütést.
- Nem... Jézusom! Hogyan... Miért?
- Mit csinált egész nap?
-Ágyban voltam. Egy izé... ismerősöm... Megpróbáltam elképzelni egy ismerősével az ágyban, aminek az lett a következménye, hogy én is levegő után kapkodtam.
- Szóval, Rick Diamond nincs többé!
Ahogy hurkás ujjai közé temette az arcát, nem volt többé milliomos. Semmi sem különböztette meg egy életéért aggódó, be-szari kis zsebtolvajtól.
-Mi...ért?
- Mit tudom én! Erre próbálok rájönni!
- Ho...gyan?
82
-Alighanem egy ilyen borotvával, mint a magáé. Fültől-fülig! Fülére tapasztotta a tenyerét és hanyattvágta magát az ágyon.
- Nem akarom hallani!
Kiejtette a kezéből a szivarját; rá az ágyra. Óvatosan érte nyúltam és belehajítottam a lavórba. A sistergésre felemelkedett és a kezemre bámult. Olyan volt az arca, mint a rétestészta, amely másodpercenként változik a benne dolgozó élesztőtől.
- Mondja meg... Pedersennek, hogy nem én voltam.
- Már mondtam. -ÉS...Ő!
- Nemigen hiszi. Kinek állt volna magán kívül érdekében megölni a lányát?
- Nekem? Mi az istenért?
- Rebecca miatt.
- De nem!
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy a fickó ártatlan. Aligha akarhatta előre megfontolt szándékkal magára vonni Pedersen h a rágj át, sőt gyű I ö I étét.
- Ismeri a műkincs-maffiát?
-i- Dehogy ismerem! Semmi közöm hozzájuk. Ha nem tudom, hogy Pedersen él-hal ezekért a rohadék múmiákért, eszembe nem jut...
- Hogy jött össze Diamonddal?
- Ismertem. Egyszer befektetett nálam. -Tudta róla, hogy múmiákkal kereskedik?
- Nem kereskedik! Egészen véletlenül jutott Amenemhebhez.
- Ismer egy Sissy Louis nevű lányt? -Ki az?
- Restaurátor.
- Mi van vele? Őt is megölték?
- Honnan tudja?
-Jézusom, hát sehonnan! Csak kérdem.
- Megölték. Felakasztották Diamond műtermében.
Kezébe temette az arcát és izzadt mint egy ló. olyan volt a szaga is.
- Látta az Aidát?
- Az ki? Őt is kinyírták?
83
- Az Aida egy opera. Sok-sok egyiptomi díszlettel. Fáraókkal. Na?
- Mr. Lendvay, én csak profi bunyóra járok. Az operától kiütést kapok. Jobban szeretem, ha inkább mást ütnek ki.
-Tudja mi az a macskamúmia?
- Mi?
- Vagy ibiszmúmia. -L.bisz?
- Az egy madár. -Ma...dár?
- Lyuk van a hasukban. Csak az a kérdés, mi van a lyukban? Zavarosan és vastag vérerekkel kirakva forogtak nagy békaszemei. Kezdte azt hinni, hogy megzavarodtam.
Felálltam és az ablakhoz léptem.
- Diamond pincéje tele volt díszlettel, és néhányszáz macska-és ibiszmúmiával. Egy szakértő szerint az egész nem ér többet ezer dollárnál. Mit gondol, mit akart velük Diamond?
- Fogalmam sincs... róla! Hiszen mondom, hogy alig ismertem! El kellett hinnem, hogy igazat mond.
29
Beültem egy büfébe, rendeltem két szendvicset és egy kávét.    1 Még az első szendvics feléhez sem értem, amikor meghallottam    f az utókerekek eszeveszett csikorgását. Behunytam a szemem és elkáromkodtam magam. Ha egyszer Perring ráragad valakire!
Ezúttal azonban tévedtem. És majdnem végzetesen.
Valami pukkant, amit akár kipufogózajnak is vehettem volna. A kipufogózaj azonban nem szokta kitépni az ember kezéből a kávéscsészét és nem szokta a falhoz kenni.
Az én kávém viszont a falon virított, szép, barna folt alakjában.
A második pukkanás elkapta előlem a szendvicses tányért és messzire röpítette.
Hogy a harmadik pukkanás mit csinált, nem tudom, mert ekkor már az asztal alatt ültem.
Negyedszer is pukkant valami, aztán felhangzott az autócsikorgás.
84
1
Kidugtam a fejem az asztalláb mögül. Egy ősz, kecskeszakállas fickó guggolt velem szemben.
- Mi volt ez, uram?
-Áthelyezték a lövészklub lőterét, nem hallotta reggel a rádióban?
Felálltam, leporoltam a nadrágom. A vidám hangulat ekkor ért a tetőfokára. Néhányan visítottak, valaki hangosan káromkodott, valaki vizet követelt halálos szívsebére.
Mielőtt leléptem volna, felmértem a terepet. Közvetlenül az ablaknál ültem, bárki jól láthatott odakintről. A vastag kirakatüvegbe fúrt négy lyuk irányából arra következtettem, hogy nem vaktában lövöldöztek. Akárki is csinálta, engem szúrt ki, nem is vitás.
Amikor a rendőrautó kerekei felvisítottak, még leléphettem volna. Csakhogy nem lett volna semmi értelme.
Visszaültem a helyemre és kivettem egy üvegdarabot a szendvicsemből. Úgy látszott, nincs benne több.
Perring bejött, ordított néhányat, kiválasztott két szemtanút, aztán odaballagott hozzám.
Feltolta a kalapját a tarkójára és letelepedett szembe velem.
- Nocsak - mondta - Nocsak. Mintha megéreztem volna, hogy itt találom.
Sajnálattal vettem tudomásul, hogy magával hozta vérfagyasztó mosolyát is.
- Amint látom, jó helyre ült - és az ablakra mutatott. -Valaki szórakozik.
- Lehet. Mi az ábra?
- Beszéltem Concinivel. Szeretné, ha Egyiptomba mennék.
- Mikor?
- Holnap.
- Hm. És ez micsoda?
Kinyújtott ujjával az ablak lyukaira mutatott.
-  Fogalmam sincs róla. Talán valakik nem akarják, hogy odamenjek.
- Mit akar odaát?
- Concini be van csinálva. Fél, hogy Pedersen kinyiratja. Meg kell keresnem azt, aki Diamondnak eladta a hamis múmiát. Ki kell vernem belőle az igazságot, mert Diamondból már nem lehet.
85
- Abból aligha. Nem jutott az eszébe valami a bebalzsamozott íbiszekkel és macskákkal kapcsolatban?
- Semmi. Ez nem az én szakmám.
- Miért akarhatják még kinyírni magát?
- Egy magánzsaru mindig el lehet rá készülve. Talán valaki kijött a sittről, akinek jó oka van feltételezni, hogy én juttattam oda. Van valami kifogása az ellen, hogy holnap felszálljak egy Alexandriába tartó gépre?
Megsimogatta a bajuszát és mosolygott.
-  Nekem? Ugyan mi lenne? Azt mondják, ebben az időszakban kellemes a klímája. Irigylem magát, Lendvay!
Én már közel sem irigyeltem magam annyira. Márcsak azért sem, mert biztos voltam benne, valakik nagyon nem akarják, hogy odamenjek.
Erről árulkodott a négy golyónyom a kirakat üvegén.
86
II. PAPIRUSZKÖTÉL ÉS GÖRBE KÉS
i
Arra ébredtem, hogy verejtékben úszom. Lerúgtam magamról a lepedőt és kisétáltam az erkélyre.
Messze, a tengerparti dűnéken túlról idekéklett a Földközi-tenger.
Mély lélegzetet vettem és megpróbáltam megszabadulni az éjszaka szorongató lidércnyomásától. Mintha hajnalig a mellkasomon ült volna egy démon és megpróbálta volna kiszorítani belőlem a szuflát.
Ablakom alatt, egy kis téren, csüggedten lógatták leveleiket a pálmák. Néhány félmeztelen gyerek ugróiskolát játszott alattuk. A szomszédos utca sarkán, a „Bagdad" teázó előtt, bamba tevék álltak hosszú sorban, egymáshoz fűzve.
Visszamentem az ágyhoz, elővettem a revolverem, ellenőriztem, rátettem a szoba közepét elfoglaló, x-lábú asztalkára, és eltöprengtem rajta, mi a fenét keresek itt egyáltalán.
Amikor elkészültem reggeli toalettemmel, megnyomtam az ajtókeret melletti gombot. Vártam néhány percig, aztán rájöttem, hogy a gombnak alighanem csak esztétikai funkciója van. Akárcsak éjjeli lámpám kapcsolójának.
Akkor sem volt sokkal napfényesebb a lelkem, amikor lesétáltam az étterembe.
Ann Blair természetesen már ott ült: frissen, mint a harmatos rózsa, s jóízűen evett valamit, amiről hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy növény-e vagy állat.
Nem mondhatnám, hogy kitörő lelkesedéssel üdvözölt. Sőt, akkor sem méltatott válaszra, amikor engedélyt kértem rá, hogy odatelepedhessek az asztalához. Végül hallgatását beleegyezésnek véve, lecsüccsentem vele szemben egy székre.
Mivel ifjúkoromban arra tanítottak, hogy szórakoztatni illik a társaságunkban felbukkanó hölgyeket, vagy azokat, akiknek a tár-
87
fl   I-
saságában mi bukkanunk fel, megeresztettem felé egy szépen kivitelezett mosolyt.
- Hogy van? Jól aludt?
Felemelte a fejét. Enyhén ködös volt a tekintete, mint a bostoni tengerpart október végén.
- Na mit gondol?
- Elég meleg volt az éjszaka.
- Mire számított Egyiptomban?
- Le kellett vetnem a pizsamámat.
Bekapott egy falatot a tányérján heverő gömbölyded akármiből, és komoly képpel nézett a szemembe.
- Hogy mondta?
- Le kellett vetnem a pizsamámat.
Végigmért, hideg, szürke szemével, aztán biccentett. -Jó, hogy csak most tudom.
- Hogyhogy?
»   - Ha előbb értesültem volna róla, lehet, hogy magára töröm az ajtót.
- Miért nem törte rám?
-  Nem is tudom. Talán lebecsültem magát. Most, ahogy jobban megnézem, csak úgy árad magából a vad szexualitás. Ez az, aminek képtelen vagyok ellenállni. Nem tudná kicsit részletesebben kifejteni, hogyan vetette le a pizsamáját? Kezdje talán ott, hogy kigombolta a legfelső gombot.
Nagyon jó volt, amit mondott. Csoda vicces. Kár, hogy túlságosan fáradt és éhes voltam ahhoz, hogy értékeljem a humorát.   *
- Maga mit eszik?
- Sült pókot.
- Komolyan kérdem.
Lecsapta a villáját és kieresztett a szeméből néhány középerős villámot.
- Ide figyeljen, egyszer s mindenkorra! Vegye tudomásul, hogy én nem leszek a szárazdajkája. Azt a feladatot kaptam, hogy... segítsek magának bizonyos dolgokat megoldani. Nem vagyok kíváncsi rá, pizsamában alszik-e, vagy gatyában, használ-e zsebkendőt vagy sem, arra pedig főleg nem, hogy mit reggelizik. Mondja, szükséges egyáltalán egy asztalnál ülnünk?
- Sajnos, igen.                                                      •
88
- Mi a jó fenéért?
-  Hogy nézne ki, ha az igazgató úr és bájos titkárnője külön r /tálnál étkeznének.
A pincér hozzánk lépett és ránk vigyorgott.
- Parancsol, uram?
- Kérek egy ugyanilyen pókot.
Még mindig vigyorgott, de már sokkal óvatosabban.
- Bocsánat, uram, alighanem rosszul értettem.
- Semmi probléma. Egy ugyanilyen pókot.
• Ann Blair szemében ismét felvillantak a villámok. A pincér elkomolyodott és feléje fordult.
-  Elnézést, asszonyom, de attól tartok, nem jól értettem a misztert.
- Hozzon neki egy ugyanilyet.
- És egy kávét.
- Meglesz, uram.
Ann az asztalra könyökölt, és aggódva a szememet kereste.
- Mondja, maga tényleg hülye?
- Már miért lennék az?
- Valóban azt hiszi, pókot eszem?
- Olvastam valahol, hogy bizonyos országokban kivételes csemegének számít. Nem emlékszem pontosan hol, de lehet, hogy I gyiptomban.
A kávéjáért nyúlt, és csak egészen enyhén remegett a keze. -Ez... töltött tök.
- Kár. Pedig már egészen beleéltem magam a gondolatba, hogy kipróbálom a töltött pókot. Sebaj. Estére meghívom magát valahová, ahol igazi egyiptomi ínyencségeket tálalnak fel. Oké?
Mielőtt válaszolhatott volna, a pincér odapenderűlt elém a tökkel. Megkóstoltam: semmilyen sem volt. A töményen erős fűszer kiölt belőle minden ízt.
Ann megitta a kávéját, aztán hátradőlt a székében és cigarettára gyújtott.
- Mi a feladatom? -Hogyhogy?
- Maga a főnök, nem?
-  Nem áshatnánk el a csatabárdot? Nem szeretném a főnököt játszani. Inkább...
89
- Nekem azt mondták, hogy magától fogom kapni az utasításokat.
A tök elfogyott, akárcsak a türelmem. Általában jó idegzetű vagyok, értem a tréfát, és nem szoktam hamar felkapni a vizet, most azonban türelmetlenebb voltam az átlagnál. Talán a nyugtalanul töltött éjszaka és a fullasztó hőség befolyásolták hátrányosan a lelkiállapotomat.
Átnyúltam az asztal felett, kivettem a szájából a cigarettát, és beleejtettem a limonádéjába.
Néhány villám zúgott el a fülem mellett. Hátralökte a székét és felpattant. A retikülje után kapott, hogy eltűnjön vele, de elkaptam a csuklóját és kényszerítettem, hogy maradjon veszteg.
Sziszegett és fuldoklóit, mint egy csapdába került ragadozó.
-  Engedjen el, maga... maga... szarjancsi...! Mert olyat csinálok...!
Jólnevelten mosolyogtam, mint a győztes jacht kormányosa, amikor átveszi a kormányzótól az ezüstkupát.
-Milyet?
-Engedjen el!
Taktikát változtatva megpróbált az asztal alatt belém rúgni, majd hegyes cipősarkával rátaposni a lábamra. Mit tagadjam, második próbálkozása sikerrel járt. Pokolian fájt, de a világért sem mutattam volna.
- Ha nem marad nyugton, felpofozom!
Lopva körülnéztem. A kora reggeli órára való tekintettel kevesen voltak az étteremben: elsősorban átutazó arabok, vagy helybéliek. Kivétel nélkül férfiak. Ahogy végignéztem rajtuk, arra biztatott a tekintetük, hogy kenjek már végre le neki egy jókorát.
Ann megérezte a féléje áradó kollektív ellenszenvet, mert varázsütésre megnyugodott. Újabb cigarettát kotort elő a dobozából és remegő kézzel meggyújtotta. Ezúttal azonban óvakodott felém fújni a füstöt.
-  Szeretném, ha tisztáznánk valamit - mondtam. - Én nem erőltettem magát, hogy jöjjön velem.
-Hát akkor ki?
- Nekem valakire van szükségem, nem magára. Eszem ágában sem volt személyekhez ragaszkodni.
- Mégis maga az oka!
90
Reggelizőtársaink felálltak, és csalódottan kivonultak az étteremből. Úgy ítélték meg a helyzetet, hogy elmarad a kellemesnek ígérkező látványosság.
-  Én csak a munkámat végzem. Otthon is és itt is. Pillanatig sem gondoltam rá, hogy nászútra megyek magával.
- Hahaha! Inkább a vak koldus a sarkon, mint maga!
Nagyot nyeltem és egyszerre csak sajnálni kezdtem az eltávozott arabokat. Úgy leszek kénytelen képen törölni, hogy nem látja senki...
- Maga egy faragatlan tuskó, egy tapló, egy... egy... Szerencsére nem volt túlságosan bő a szókincse. Legalábbis,
ami a szókincs árnyékosabb oldalát illeti.
- Ha befejezte, szóljon.
- Maga nekem ne írja elő...
Kezdtem végképp elveszíteni a türelmemet. Olyannyira, hogy talán még aknakeresővel sem lehetett volna megtalálni.
- Szeretném, ha megértene valamit, Miss Blair. Ön nem a foglyom... eszem ágában sincs kényszeríteni, hogy maradjon velem. Bármikor felülhet az első repülőre, és visszarepülhet Bostonba. Ne féljen, nem fogom megakadályozni. Bár én az ön helyében mielőtt erre a lépésre szánnám el magam, elgondolkodnék bizonyos dolgokon.
- Például... min, nagyokos?
-  Például azon, hány napig vagy esetleg óráig élnék még azután, hogy letettem bájos kis lábacskámat a bostoni reptér betonjára.
- Én...
-Az az érzésem, Miss Blair, hogy ön nincs tisztában bizonyos dolgokkal. Kezdjük azon, hogy ön bűnöző... Eltátotta ennivalóan vonzó száját mély felháborodásában.
- Mit... merészel?! Én... aki...? Én csak...
- Maga elfogadott egyszer egy ajánlatot, amiért sok pénzt ígértek. Nem tudom, miről volt szó, talán régi papiruszról, egy óbiro-dalom-kori szív- vagy vese-edényről, kanopusztartóról? Talán egy kopt szőnyegről? Hiszen maga szakértő, igaz?
Lehajtotta a fejét és beharapta a szája szélét.
-  Valaki odajött magához és... miután maga művészettörténész-restaurátor... felajánlott egy kis plusz munkát. Egy apró kis
91
semmiséget. Meg kell néznie valamit, véleményt mondani róla, aztán a végén megadni a csekkszámlája számát. Ez a pár perces munka többet jövedelmezett magának, mint fél évi tanítás az egyetemen. Maga ezt akkor viccnek vette, jó mókának, amit soha nem tud meg senki! -Én...
- Csakhogy akkor ön, kedves Miss Blair, ezzel az icipici megbízatással átlépett egy határt, amit úgy hívnak, hogy törvényesség. A barrikád egyik oldaláról átkerült a másikra.
-Hogy merészel...
- Miért? Az hiszi, csak az a bűnöző, aki lop, rabol vagy gyilkol? Aki a megbízást adja, vagy egyszerűen csak szakértő a szennyes   üzletekben,   éppen   annyira   felelős,   mint   az,   aki végighúzza a kést áldozata torkán. Most persze arra gondol, hogy a műkincskereskedelem az más. Megnyugtathatom, mindenki, aki hasonló helyzetben van, ugyanerre gondol. Az én helyzetem más, valami egészen speciális eset! Az én kezemhez nem tapad vér... Csakhogy fogalma sem lehet róla, hányan haltak meg miattuk...
- Nem!
- Miért nem? Valakik megtalálják a műkincseket, rejtett sírkamrában, aztán megkezdődik a gyilkosságok sorozata. Előbb egymást ölik, aztán azokat, akik a feltárt sír közelében kóborolnak, aztán rendőröket és vámőröket, és így tovább. így néz ki egy ilyen tiszta, patyolat-ügy, mint a műkincsbuli.
- Ha most azt hiszi, hogy elsírom magam a sajnálattól...
- Nincs szükségem a könnyeire. Egyáltalán nem azért mondtam, amit mondtam, hogy jó útra térítsem. Arra ott az Üdvhadsereg, vagy a jehovisták. Én csak bizonyos veszélyekre szerettem volna felhívni a figyelmét.
- Köszönöm.
- Maga a tűzzel játszik, csak éppen nem tudja, hogy tűz van a kezében. Azt hiszi, ártalmatlan csillagszóró. Szeretném, ha tudná, hogy Diamondot megölték, és Sissy Louist is...
- Nem... akarom... hal...
-Pedig hallania kell! Azok, akik megölték őket, irgalom és szemrebbenés nélkül engem is, és magát is eltennék láb alól, ha megsejtenének bármit is abból, ami miatt itt vagyunk. Ha vissza
92
akar térni Bostonba, ám tegye. De számolnia kell a következményekkel. Maga beült egy játszmába kedvesem, akár akarta, akár nem. S tudja, mi a játszma tétje? Többek között az élete.
Elhallgattam és borús képpel néztem magam elé. Mit tagadjam, még saját magamat is megrémítettem baljós szövegemmel.
Annál is inkább, mert igaz volt minden szava.
Amikor felemeltem a fejem, összeakadt a tekintetünk.
- Oké. Mit kell tennem?
- Először is, ha megkérdezem magától, mi van a tányérjában, ne mondja a tökre, hogy pók!
Azt hittem, ezzel levezetem a feszültséget, de tévedtem. A belsejében dúló elektromos vihart talán még a legvastagabb gumikábel sem vezette volna le.
- Azt kérdezem, mi a feladatom?
-  Úgy tudom, magának vannak bizonyos kapcsolatai. Gondolom, többször megfordult már Alexandriában.
- Igen.
- Természetesen nem kívánom,  hogy felfedje az ismerőseit. Sőt, ha meg akarná tenni, befognám a száját. Egyetlen kicsi fogódzóra lenne csak szükségem, amivel kimozdíthatnám az ügyet a holtpontról.
- Konkrétan mire gondol?
- Kicsoda Diamond szállítója?
- Fogalmam sincs róla.
- Ezt kellene megtudnia.  Egyáltalán, mióta foglalkozott Diamond régiségekkel?
- Úgy tudom, mindig is foglalkozott velük.
- Én viszont úgy tudom, csak a képek érdekelték.
- A felszínen. A modern festészetből nemigen lehet megélni. Diamond illegális műkincskereskedelemből szerezte a vagyonát.
- És az adóhivatal?
- Ezt tőlük kérdezze.
- Ismerte Diamondot? Úgy gondolom, jól ismerte?
Mintha elfelhősödött volna a szeme. A tányéromra nézett, ahol percekkel előbb még a tök-pók hevert.         x
93
- Igen. Azt hiszem, egészen jól ismertem.
Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem. Valami, ami azt súgta, jóval többet tud Diamondról, mint amit elmondott, és amit valaha is el fog mondani.
-Megtudhatnám...?
Fel kattintottá az öngyújtóját és meggyújtotta kialudt cigarettáját.
- Természetesen, Mr. Lendvay. Nincs sok titkolnivalóm. Maga előtt főleg nincs. Igen, jól ismertem Diamondot, néha az az érzésem, hogy túlságosan is jól.
- Szorosabb kapcsolatban volt vele? Felnevetett, kellemes, könnyed nevetéssel.
- Hát... végeredményben így is lehet mondani. Rick Diamond a férjem volt, Mr. Lendvay!
Kezdtem úgy érezni magam, mint a horgász, aki leül a folyó partjára, hogy sügért fogjon, s legnagyobb rémületére krokodil akad a horgára.
Se köpni, se nyelni nem tudtam. Fogtam a villám és jobb híján láthatatlan köröket rajzoltam vele az abroszra.
- Meglepődött?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
- Igen. Rick Diamond a férjem volt. Még a régi szép időkben... vagy öt évvel ezelőtt. Akkor Rick még kisfiú volt: egyszerű kis művészettörténeti tanácsadó. Gazdag pasasokhoz járt... Ha valaki képet akart venni, hozzá fordult. Rick megállapította, hogy nem hamis-e, sőt, az árát is megmondta.
- És maga?
- Együtt végeztük az egyetemet. A művészettörténet szakon. Még az egyetemen házasodtunk össze. Az első időkben jobbára csak otthon voltam. Aztán Rick szerzett munkát. Sérült tárgyak restaurálásához kellett segítséget nyújtanom. Később másolatműhelyt nyitottam, de gondolom, ez nem érdekli önt. Aztán Rick megindult felfelé, ha érti, mire gondolok.
- Beszállt a brancsba?
- Ühüm. Szépen elkezdtünk gyarapodni. Sosem láttam Rick
94
bankszámláját, de egyre klasszabb kocsik álltak az egyre klasz-szabb házaink előtt. Ricknek megszaladt.
- És... maga?
-  Maradtam, aki voltam. Egészen addig, amíg... valaki nem szólt. Egy jóakaróm, tudniillik.
-Hogy?
- Hogyha ekkor és ekkor hazamegyek, nem egyedül találom Ricket.
- Maga persze hazament.
- Két tanúval együtt.
- És nem találta egyedül Ricket.
- Nem. Nem volt mese. Rick sem ragaszkodott többé hozzám. De azt a tyúkot nem tudta elkapni. Pedig Rick nagyon hajtott rá. Szinte komikus volt, ahogy biciklizett utána.
Valami halvány gyanú kezdte befészkelni magát a fejembe. Egy ködös, hihetetlen gyanú. Megköszörültem a torkom és szinte félve kérdeztem.
- Ki volt az a lány, Miss Blair?
- Nem találta ki?
- Nem merem kimondani a nevét.
- Pedig nyugodtan kimondhatja. Az a lány, akit kivágtam a múmiapólyából. Miss Barbara Pedersen.
Nem dőlt össze a világ, még a csillárok sem kezdtek haditánc-l)«i felettünk. Csak a ventillátorok pörögtek szünet nélkül.
- Oké. Tehát Diamond beszállt a műkincs-brancsba. Kitől kap-t.i az árut?
-  Ezt nem tudom. De ha nem tévedek, egy alexandriai útja ulán kezdődött minden. Öt hónapig volt itt tanulmányúton.
- Mi mindennel kereskedett?
- Mindenfélével. -Közelebbről?
- Ami csak akadt. Amit Egyiptomban a műkincskereskedelem rejtett csatornáin csak el lehetett érni.
-Múmiákkal? -Azokkal is.
'A                                    95

Kezdett összeállni valami. Adva van Rick Diamond, akiről furcsa mód senki nem tudja, hogy az alvilági műkincs-brancsba tartozik: még mindenttudó komputerem sem. Diamond felhívja Concini figyelmét egy birtokában lévő Amenemheb múmiára. Concini kap az alkalmon, hogy a múmia segítségével megszerezhesse Pedersen jóindulatát. Diamond leszállítja a múmiát, „akiről" kiderül, hogy nem Amenemheb, hanem Pedersen Egyiptomban tanuló lánya.. Jóságos Isten, még most is beleborsódzik a hátam ha rá gondolok...! Ezután Concini megbíz, hogy kerítsem elő azt a fickót, aki kicserélte a múmiát... Hopp, itt valami nem stimmel...! Concininek Diamondhoz kellett volna fordulnia, nem hozzám. És itt van Pedersen is. Ugyancsak rám szállt... Pedig esküszöm, hogy mielőtt bele nem keveredtem ebbe az ügybe, meg sem tudtam különböztetni a szfinxet egy alvó házőrző kutyától. Miért éppen belém akadt mindegyik? Mi a fenéért éppen az én nevemet adta meg Concininek Perring, akivel ráadásul soha nem is voltam valami jó viszonyban?
- Magának mi volt a szerepe a brancsban?
Elnyomta a cigarettáját, és felnézett a lustán forgó ventillátorokra.
- Nekem? Semmi. Akkor, amikor még Diamond felesége voltam, fogalmam sem volt róla, mi folyik a műkincspiacon. Később pedig úgy történt minden, ahogy az előbb mondta. Csaknem szórói-szóra. Amikor megszakadt közös kis életünk,  Diamondtól kaptam valami pénzt, de nem sokat. Őszintén szólva nem is ragaszkodtam hozzá. Nemigen tudtam volna annak a pénzéből élni, aki... Remélem, érti?
- Hogyne.
- Nem vetett fel különösebben a gazdagság. Restaurátor-tanácsadóként dolgoztam, béreltem egy lakást, és a sebeimet nyalogattam. Ez volt minden. Egyszer aztán valaki szólt, hogy nem lenne-é kedvem, jó pénzért szakértői munkát végezni. Ne féljen, nem voltam naiv, pontosan tudtam, miről van szó. És azonnal igent mondtam. Mit szól hozzá?
- Semmit. Magánügy. Mindenkinek önmagának kell vállalni a döntéseiért a felelősséget.
-Jaj, de szépen mondja, eszem a lelkét! Ezzel, azt hiszem, be
96
is fejezhetjük reggeli eszmecserénket. Tehát? Mi a feladatom mára, hallgatom!
- Próbáljon meg körülszimatolni, ki lehetett Diamond felhajtója.
- És maga?
- Ismerkedem a várossal.
- Sosem járt még Egyiptomban?
- Soha.
- Hát, akkor csak ismerkedjék! Mikor kell jelentést tennem? -Mondjuk, együtt vacsorázhatnánk.
Felálltunk és elindultunk a lift felé. S amikor a szobája előtt meghajlással búcsúztam tőle, nem sejtettem, hogy rövidesen isméttalálkozunk.
Méghozzá nem is akármilyen körülmények között.
Ahogy felgyújtottam a villanyt, automatikusan megindult a ventillátor. Kinyitottam a bőröndömet; kivettem belőle 38-as Smith and Wessonomat. Bár sejtettem, hogy problémáim támadhatnak a fegyverviseléssel, nem tudtam megállni, hogy zsebre ne vágjam.
Arra gondoltam, hanyatt dobom magam az ágyon és töröm a fejem még néhány percig, amikor egyszerre csak úgy éreztem, hogy a bibliai Lótot ért átok rajtam is beteljesedik.
Nem tudtam ugyanis rávetni magam az ágyra, mert ott már volt valaki. Össze-vissza gyűrött párnám tetején feküdt és engem nézett... volna, ha lett volna szeme.
Csakhogy nem volt, mert a macskamúmiáknak nincs szeme.
Rekordgyorsasággál rántottam ki a stukkert a zsebemből, lehajoltam, és benéztem az ágy alá. Aztán a szekrényeket vettem sorra. Se újabb macska nem volt bennük, sem az, aki a múmiát ide tette a párnámra.
Az ágy fölé hajoltam és megpiszkáltam a fegyverem csövével. Eszméletlenül ronda volt, talán még egy egyiptológusnak sem okozott volna őrömet. Foszladozó pólyája arról árulkodott, hogy jó ideig pihenhetett egy árnyékos, félreeső helyen.
Tovább vizsgálgattam volna, de nem lehetett. A távoli, majd egyre közeledő sikoltozás megakadályozott benne.
97
Villámgyorsan felkaptam egy törülközőt és a hajdani cicára hajítottam. Kivettem a bőröndömből egy üveg whiskyt, lecsavartam a kupakját, kiöntöttem belőle egy fél pohárral. Éppen abban a pillanatban lettem kész, amikor megdöngették az ajtót.
-  Mr. Lend...vay! - zihálta egy rémült női hang, miközben megpróbálta letépni a kilincset az ajtóról. - Mr. Lend...vay... Engedjen be..., kérem...!
Beengedtem, és mielőtt még egyetlen szót is szólhatott volna, kezébe nyomtam a poharat.
- igya ki, fenékig!
- Mi ez...? Én... nem szer...
- Igya ki!
Egyetlen hajtásra kiitta. Aztán megrázkódott, és leroskadt az ágyamra. Az sem zavarta, hogy nincs bevetve.
- Nem is sejti... brr... de borzasztó! Utálom... a whiskyt...! Jézusom! Benn a szobámban... Nem is tudja elképzelni...! Jézusom, de pocsék, honnan a francból szerezte ezt a rossz whiskyt...?
Öntöttem magamnak is és szopogatni kezdtem.
- Mi történt, Miss Blair? Találkozott a mutogatós emberrel?
- Hagyja már a fenébe ezt a Miss Blair-ezést! Ann a nevem.
- Oké, Ann. Szólítson Johnnak.
Soha jobbkor nem intézhettük volna el protokolláris ügyeinket. Zihált még egy kicsit, aztán ingerlő melleire tette a tenyerét.
- Jézusom, de szúr! Azt hittem, infarktust kapok! El sem tudja képzelni...
- Végül is mi történt?
Szemembe nézett és legörbült a szája.
-A fenébe is, most kezdem csak szégyellni magam. Úgy viselkedem, mint egy idióta. Csakhogy... Éppen a párnám alatt...
- Nem beszélne értelmesen?
-  Igaza van, bocsásson meg. Hiszen megszokhattam volna őket..., de egészen más egy hófehér laboratóriumban, mint ebben az ócska szállóban. És az ágyamban!
- Még mindig nem értek semmit. Kinyújtotta a karját, és elkapta a csuklóm.
-  Mr. Lendvay... azaz, John, a szobámban...   a szobámban... Egy múmiát találtam a szobámban!
98
Talán nagyobb részvétet, vagy együttérzést várt tőlem, mert tágranyílt a szeme és felcsattant a hangja.
- Maga meg sem lepődik rajta?
- Dehogynem. Milyen múmia volt?
- Macska.
- Akkor nincs olyan nagy baj. Tudomásom szerint azért nem jár börtön.
- Jézusom, maga ezen gondolkodik? Ki a fene törődik most a börtönnel?
-  Például én. Egy magánzsaru másra se gondol, mint a sittre, amely, hogy szép képzavarral éljek, szüntelenül ott lóg a feje felett. Hol találta a múmiáját?
-A... párnám tetején... ült. Míg reggeliztem, odatette valaki.
Elkaptam a törülköző sarkát és lerántottam az én múmiámról.
-Ilyen?
Sikoltott egy rendeset, majd a szája elé kapta a kezét.
- Uramjézus? Maga is... maga is?
- Én is. Amint látja.
- Mit akar ez jelenteni?
Néztem egy darabig a macskát, aztán visszadobtam rá a törülközőt. -Jót aligha.
- Ezt hogy érti?
- Azok, akik a levest kavarják, jelezni óhajtották, hogy tudnak rólunk. Rólam is és magáról is. Továbbá figyelmeztetni akartak, hogy ha nem tűnünk el a balfenéken...
- Akkor?
- Esetleg belőlünk is múmiát csinálnak.
-Jézusom, ezt nem gondolhatja komolyan!   Hogyan   lehet, hogy a bezárt szobába...
- Látta az ajtaja zárját közelebbről?
- Nem én. De...
- Egy szalmaszállal kinyitom. Több kérdése nincs? Szótlanul megrázta a fejét. Most éreztem csak, hogy Stanford
University feliratú trikója alól milyen kellemes ibolyaillat árad felém.
Ez alkalommal azonban nem értem rá holmi ibolyaillattal törődni. Volt bajom enélkül is éppen elég.
99
- Kedves Ann - fordultam hozzá. - Érez magában annyi erőt, hogy meséljen nekem a macskákról?
-A... macskákról?
- Úgy értem, hogy a macskamúmiákról.
- Hát... sokat nem tudok mondani. Mire kíváncsi?
- Mindenre. Egyáltalán miért balzsamozták be az egyiptomiak a macskáikat?
- Egy kissé korábbról kellene kezdenem... ha meg akarja érteni, de... végül is miért fontos ez?
- Ne törődjön vele. Tehát?
-  Hogy is mondjam csak... Minden népnek megvoltak a maguk szent állatai. Ezek tisztelete még a totemizmusban gyökerezik. Tudja, mi az?
-Valami rémlik.
- Egy-egy törzs, vagy embercsoport egy-egy állatőstől származtatta magát. Ez volt a törzs totemállata. A totemállat különös tiszteletnek örvendett. Nem volt szabad vadászni rá, és ha néha-néha mégis elejtettek egyet, kitömték és bebalzsamozták.
- Ne akarja bemesélni nekem, hogy a régi egyiptomiak macskákra vadásztak!
-  Dehogyis. A régi egyiptomiak sokféle állatot tiszteltek. Sosem hallott még az Apisz-bika kultuszáról?
- Meg fog lepődni, de hallottam.
- Tisztelték a krokodilt, a vízilovat: a fáraók néha rituális víziló-vadászatot tartottak. Akkor még volt a Nílusban éppen elég. De szent állat volt az ibisz is, vagy a Nílus-i libák.
- Vagy a szkarabeusz.
Felcsillant a szeme, mint a szakembereké általában, ha kedvenc témájukhoz érkezünk.
- Ahogy mondja. A szkarabeusz furcsa bogár. Abba a földgala-csinba rakja a petéit, amelyet maga előtt görget. Az egyiptomiak azt hitték, hogy a föld és a nap teremti a bogarat; éppen azért napszimbólumnak és a semmiből fakadó erő, az örök élet szimbólumának tartották.
- És a macskák?
- A macskák kultusza körülbelül az i. e. első évezredben alakult ki. Előbb alighanem csak kedvenc, elhunyt macskáikat balzsamozták be, később a totemizmus távoli emlékeként, az összes
100
I
macskát tisztelni kezdték. Elképzelhető, hogy külön macskatenyészeteket rendeztek be, a bebalzsamozandó cicák számára.
-  Hm. Nem szerettem volna macska lenni az első évezred Egyiptomában!
- Bubasztiszban külön macskakatakombákat tártak fel: sok tízezer macskamúmiával. De ez már alighanem a római korban történt...
- Mennyit ér egy ilyen macska?
- hjogyhogy mennyit ér?
- Dollárban, fontban, rubelban, mittudomén!
- Nem sokat. Gyakorlatilag semmit.
- Hogyhogy?
- Kivinni ugyan hivatalosan nem szabad. . de azért visznek ki belőle. Bár..., mondom, hogy elméletileg értéktelen. A macskák pólyájába általában nem tettek semmit, sőt, a legtöbbet be sem pólyálták. Persze, azért akad olyan is, amelyet szépen faragott, sőt, képekkel és hieroglifákkal díszített szarkofágba temettek.
-Tudja, hogyan balzsamozták be őket?
- Mint az embereket. Különböző technikákat alkalmaztak; koronként változót...
Nem volt érdektelen, amit mondott, de szemernyit sem lettem okosabb tőle.
Sejtettem, hogy miért rakták a szobánkba a macskamúmiákat... Vagy mégsem? Talán nem is figyelmeztetni akartak, hanem... felhívni a figyelmünket valamire? De mire?
Addig törtem a fejem, amíg rá nem jöttem. Ha valóban úgy áll a helyzet, ahogy gondolom, azt akarják, hogy nagyobb figyelmet fordítsak a Rick Diamond pincéjében talált macskatetemek és az egyiptomi macskamúmiák közötti összefüggésekre.
Arra rezzentem fel, hogy Ann Blair megköszörüli a torkát.
- Most mit fogunk... fog... csinálni?
Felálltam, lerántottam a párnámról a cihát. Megfogtam a macskát és beleraktam a huzatba.
- Maga is tegye ezt. Leviszi az utcára és belerakja^az első szemétgyűjtőbe. Van fegyvere?
- Csak egy kis Berettám.
-  Helyes. Tartsa készenlétben. Keresse Diamond kapcsolatát és... legyen nagyon óvatos!
101
Kinyújtotta a karját és a kezemre tette a kezét.
- Köszönöm John... én igazán... én nem akartam...
- Semmi probléma, Ann. Én is belevetem magam az élet sűrűjébe.
-Mitfog... csinálni?
- Úgy érzem, hogy ez a macskamúmia az Isten ujja.
- Mi...csoda? -Égi jel.
- Ezt hogy érti?
- Szikra gyulladt a fejemben. A maga fér... illetve Diamond pincéje tele volt macskamúmiával. Sőt, most már a mi szobáinkban is van macskamúmia. Csodálatos, nem?
Aggódva nézett rám; megrándult a szája széle, mintha mondani akarna valamit, de mégsem mondta. A szeme azonban sokat elárult. Többek között azt is, hogy szerinte nem való nekem Egyiptom.
- Elmegyek és megpróbálom kitalálni, mit jelenthetnek a macskák. Oké?
- Hát... maga tudja. Akkor viszlát. Felállt és kezet nyújtott.
- Este vacsoránál. Óké?
Megvártam, míg elhalnak a léptei a folyosón. Zsebrevágtam a stukkert, hónom alá csaptam a jobb sorsra érdemes macskát és elindultam, hogy felderítsem Alexandriát.
Tervezett felderítőutam első lépéseként leballagtam a bárba, és rendeltem magamnak egy italt, amely az Alexandriai álom hangzatos nevet viselte. A macskát letettem magam mellé egy székre. Az Alexandria álom méltó volt a nevéhez. Álomnak álom volt: a legrosszabb fajtából. Arra gondoltam, ha javítani akarnék rajta, nem kellene mást tennem, csak belelógatnom a macskát.
A mixer fiatal, göndör hajú fickó volt; jócskán innen a húszon. Lenyomtam az álom utolsó cseppjeit is, és rendeltem még egyet. Mivel csak ketten voltunk a helyiségben, megkockáztathattam a barátkozást.
- Meghívhatom egy italra?
A fickó körbepislogott, aztán amikor ő is azt látta, amit én, be-leegyezően bólintott.
- Kivételesen. És köszönöm, uram.
102
- Maga is Alexandriai álmot kér?
Úgy nézett rám, mintha az anyját kezdtem volna sértegetni.
-  Én? Én még fiatal vagyok, uram és sokáig szeretnék élni. Inkább whiskyt iszom.
Öntött egyet, vigyorgott, rám emelte a poharat, miközben ide-oda járt a szeme, hogy nem figyeli-e valaki.
Addig-addig forgatta a szemét, amíg ki nem szúrta a párnába tekert macskát.
- Ez... alighanem a mi párnahuzatunk, uram.
- Holtbiztosán az.
- Mi van benne? Vigyorogva néztem a szemébe.
- Döglött macska.
Hahotázni kezdett, miközben elkapta az Alexandria álom kiürült poharát.
- Úgy kell nekem, uram. Miért kérdezősködöm, nem igaz? Még egyet?
- Magának is? Tiltakozva emelte fel a kezét.
- Nekem elég, uram. Hamar a fejembe száll.
Megvártam, míg elém rakja a harmadik álmot, akkor aztán elé simítottam egy tízdollárost. Odahajolt hozzám, fürtös haja csaknem érte a homlokomat.
- Korán van még, uram. A lányok még alszanak. De talán rá tudom beszélni valamelyiket egy kis reggeli tornára.
- Félreértett, izé... -Ahmed, uram.
- Félreértett, Ahmed. Nekem egy férfi kellene...
- Semmi baj, uram. Kicsit többe kerül ugyan, de...
- Újabb félreértés. Felvilágosítást szeretnék kapni valakitől. Egy régi ügyről.
- Milyen régi?
- Huszonöt éves. Csalódottan rázta meg fürtös fejét.
- Akkor én még nem is éltem. Miről van szó, uram?
- Huszonöt évvel ezelőtt, itt, Alexandriában dolgozott egy táncosnő. Anyám régi barátnője. Róla szeretnék megtudni egy s mást. Kihez forduljak?
103
Törölgetni kezdte a poharakat, aztán előrehajolt, és a fülembe
suttogta.
- Van itt egy ember... bizonyos Foster. Angol ember, de a felesége egyiptomi. Róla mondják, hogy futtatott bizonyos hölgyeket. Öreg ember. Talán vele szerencséje lesz.
- Hol találom Fostert?
-  El Ibrahimijában. Végigmegy a Shári el-Hurriján. Ahogy véget ért az út, keresse Ibrahimot, a hentest. Tőle megtudhatja.
Hátamra csaptam a macskát, búcsút intettem neki, és fogtam egy taxit. Amikor kiszálltam Ibrahim boltja előtt, s a kocsi tovarobogott, jókedvűen néztem a világba.
A macskát természetesen a taxiban felejtettem.
Ibrahim útmutatása nyomán átkecmeregtem néhány szűk, emberekkel túltelített utcán. Csak akkor torpantam meg, amikor egy legényke karon ragadott, és be akart cipelni egy kapu alá.
- Whisky - suttogta a fülembe - Igazi, jófajta scotch!
Bár nem szokásom kapu alatt vásárolni, úgy gondoltam, ezúttal mégsem árt, ha kivételt teszek. Kicsit előrecsúsztattam a stuk-keromat, hogy könnyebben elkaphassam a nyelét, aztán bemásztam a sötét kapu alá.
Szerencsére nem Ali baba és a negyven rabló fogadott, hanem egy, a felhajtóhoz hasonló korú kisfiú. Jókora faláda tetején ült, és amikor felbukkantam, ujját a szájára tette.
Elég volt pár pillantást vetnem a ládára, hogy meggyőződjek róla, valóban eredeti. Rövid alku után vettem egy üveggel. Kissé borsos volt ugyan az ára, de úgyis Pedersen fizeti. Vagy Concini.
Amelyik életben marad addigra, amikor mindenért fizetni kell.
Eredetileg kopogtatni szándékoztam Foster ajtaján, és meg is tettem volna, ha lett volna a vályogból tapasztott kalyibának ajtaja. Csalc egy rongyos szőnyegféle lógott a bejárati nyílás előtt, azon viszont nemigen lehetett kopogni.
Félrehajtottam a szőnyeget és bedugtam a fejem a lyukba.
104
- Foster?
Valami felmordult odabent, mintha alvó párduc ébredezett volna a vackán.
- Foster?
Lassan kitárulkozott előttem a félhomályba süllyedt kalyiba. Alacsony asztalka állt a közepén; mellette rongyos ülőpárnák; a falak mentén kopott faládák, elszórt ruhádarabok. A sarokban ősz hajú, piszkos köpenybe öltözött férfi kucorgott, hosszúszárú vízipipával a fogai között.
Visszalebbentettem a függönyt és beléptem a szobácskába. Emberem összerántotta szemét, mintha zavarná az a néhány, kósza napsugár, amely rövid időre eloszlatta a jótékony ködöt.
- Foster?
A férfi rám emelte a szemét. Jót sercintett a döngölt földet borító szőnyegrongyra anélkül, hogy kivette volna a pipaszárat a szájából.
- És ha igen?
Megfogtam az asztalkát és odahúztam az orra elé. Aztán egészen tiszteletlenül rátelepedtem.
Unott tekintettel követte utamat a kalyiba közepétől a sarokig, s csak akkor köpött még egyet, amikor föléje hajoltam.
- Beszélni szeretnék magával.
Nézett és sercintett. Szívott néhányat; nézett és sercintett. S talán így ment volna a világ végezetéig, ha meg nem unom.
- Mondom, hogy beszélni szeretnék magával.
Hosszú, horgas orrát a szemközti sarok felé fordította, mintha zavarná a jelenlétem. Ragacsos, vállig érő, loncsos szőrzete egészen egyéni keretet adott az arcának, s ezen még az sem javított, hogy végre kivette a szájából a pipaszárat és a hajába törölte.
- Kicsoda maga? Amerikai? •- Az vagyok.
- Menjen a pokolba!
Felmutattam a hátam mögé rejtett whiskyt, és rátettem az asztalka sarkára. Aztán, mint aki egészen átadja magát a csodálatos látványnak, elégedetten felsóhajtottam.
- Szép helyen lakik!
Letette a pipát a tartálya mellé, és szemügyre vette az üveget. Azt hiszem, akkor is észrevette volna, ha odakint teszem le a
105
földre. Olyan szeme volt, amelyik, ha whiskyről van szó, áthatol a vályogfalon is. Piszkos, reumától elferdült ujjaival megsimogatta a haját és szapora bólogatásba fogott.
- Ahogy mondja,uram. Még Biarritz-cal sem vetekedhet. Csupa egészség. Olyannyira, hogy jó pénzért hajlandó lennék lemondani róla. Például felcserélném egy Ritz-beli lakosztállyal.
Felvettem a whiskyt és az ölébe dobtam.
- Ezt magának hoztam.
Úgy kapta el, hogy egy profi kosárlabdajátékosnak is becsületére vált volna. Anya még nem kapott el olyan ügyesen csecsemőt, mint ő a Johnny Walkert.
- Mit kell tennem érte?
- Nem akarja megkóstolni?
Mire rövid, ám lényeget érintő kérdőmondatom végére jutottam, már folyt is le a lé a torkán. Anélkül, hogy akár egyet is nyelt
volna. Amikor befejezte,  aggódva megvizsgálta,  maradt-e még az
üvegben, aztán elégedetten böffentett.
t Mint az anyatej. Kit kell megölnöm érte?
Magam alá húztam a lábam, és azon imádkoztam, bárcsak ne költözne belém tetű. Egyedül is jól éreztem magam a nadrágomban.
- Maga tényleg Foster? -Tényleg. És maga kicsoda? -John C. Lendvay.
- Furcsa név. De ugye amerikai?
- Az vagyok. Amerikai magyar.
- Nem baj. Másnak is lehetnek kellemetlenségei. Mit akar tőlem?
- Bizonyos információkra lenne szükségem.
- Hm. Honnan tudta, hogy egyáltalán létezem? -Valakitől.
- így már egészen más. Mért nem ezzel kezdte? Egyből megnőtt a bizalmam maga iránt.
Nem tehetek róla, de az a gyanús érzésem támadt, hogy néhány tetű máris bevette magát a fehérneműmbe. Szokatlan mozgást észleltem ugyanis a derekam táján.
-  Ide figyeljen - mondtam kemény elhatározással, miközben
106
lekecmeregtem az asztalkáról - Mutasson itt a közelben egy normális helyet, ahol megihatnánk valamit. És elbeszélgethetnénk.
Megkocogtatta a whiskysüveg oldalát, aztán csüggedten megrázta a fejét.
- Nem lehet. Ramadánig nem lehet.
- Miért? - kérdeztem idegesen. - Felvette az iszlámot? Fogadalmat tett?
-  Dehogy. Csak valaki ki akar nyírni. Ramadánkor nyugodtan kimehetek. Akkor tilos a gyilkolászás. Legalábbis, amíg az első csillag fel nem jön.
Sóhajtottam és visszamásztam az asztalkára. Hiába, veszélyes szakma a miénk.
- Szeretnék üzletet kötni magával - mondtam, és igyekeztem elterelni a figyelmemet az oldalamon futkározó állatkákról.
Biccentett és megsimogatta a haját.
- Biztatóan hangzik.
- Ha megfelelő információkat kaphatok öntől, leakaszthat érte akár száz dollárt is.
Úgy ugrott fel, hogy azt hittem, nekem esik. A pisztolyom után kapkodtam, de alaposan elkéstem vele. Mire felocsúdtam, már fölém magasodott, és bármit tehetett volna velem, ha akar.
Egyelőre azonban csak köpködött, mint egy megbuggyant vízikerék.
-  Nem kell! Egy fillér sem kell! Ha ezek megszagolják, hogy van valami pénzem, még itt sem vagyok biztonságban!
Óvakodtam megkérdezni, hogy kik azok az ezek. Szerencsére nem vagyok kíváncsi természetű.
- Akkor... mi az, amit szívesen elfogadna tőlem? Képemhez dugta az orrát és mélyen a szemembe nézett.
- Whiskyt. Hozzon egy ládával, és elmondom, amit akar. Egy láda whiskyért mindent elmondok. Elmesélem életem történetét. Maga író?
- Impresszárió vagyok.
Szerencsére abbahagyta a köpködést a meglepetéstől. Rám meresztette a szemét, mintha ismernie kellene valahonnan.
- Ne mondja! Pedig azt hittem, magánhekus. Azok ilyen nagydarabok és rókaképűek. Hiába, változnak az idők. Amikor még
107
virágkoromat éltem... a keleti parti magánzsaruk néztek úgy ki, mint maga. Egyébként köpje ki, miről van szó!
- Egy Rebecca nevű lányról.
Mintha felhő futott volna végig az arcán. Felemelte az üveget és jót húzott belőle.
- Milyen Rebecca? Éreztem, csak időt akar nyerni.
- Két láda whisky - emeltem a tétet. Egyet Concini fizet, egyet Pedersen - gondoltam.
- Maga húsz-huszonöt évvel ezelőtt, hogy úgymondjam, impresszárió volt, akárcsak én.
Erőteljesét bólintott. Győzött a két láda ital.
- Milyen hotelekben dolgozott?
- Itt? Alexandriában?
- Aha.
- A Hiltonba, például. Ott dolgoztam hosszabb ideig.
- Lányokat futtatott?
- Impresszárió voltam. De... a lányok is érdekeltek.
- Rebecca?
-Én emeltem ki a sárból, ha erre gondol. Filléres kis ribanc volt. Lengyel, vagy micsoda. Én találtam ki, hogy menekült nemeskisasszonynak adja ki magát. Az ilyesmi néha nagyon jól hangzik.
- Milyen lány volt Rebecca?
-Szegény. Amikor megismertem, egy piláfért lefeküdt bárkivel. Csiszolatlan gyémánt volt, uram. De én megláttam benne a nagy lehetőséget.
-Közelebbről?
-Mit mondhatnék? Egy éjszakai bárban pillantottam meg. Olyan volt... mint régi, rózsaszínű filmekben. A lány bejött, én pedig majd seggre estem a meglepetéstől. Koszos volt, büdös, ízléstelenül kimázolva, rikító, mint egy hirdetőoszlop. De én, uram, azonnal láttam, hogy ez a lány egy aranybánya. Csak rendesen meg kell mosdatni.
- Sikerült?
- Persze. Hiszen nem volt bolond az a lány. Megmondtam neki, menő táncosnőt csinálok belőle, ha rám hallgat. És kevesebbét is kérek érte, mint azok a stricik, akik addig futtatták. Atko-
108
zott pancserok! Nem tudták, mi van a kezükben! Elvittem egy régi barátnőmhez, aki néhány hónap alatt kismirglizte. Ismeri a Pygmaliont?
- Mondjuk.
- Én is megcsináltam, amit az az öreg buzi, Higgins. Megteremtettem, hogy aztán lelépjen tőlem.
Egészen banális és egészen gyakori tragédiát sejtettem szomorú sorsában. Az igyekvő impresszárió, aki megalkotja a nagy táncosnőt, aztán beleszeret, a táncosnő, miután sikert sikerre halmoz, otthagyja, az impresszárió inni kezd, lecsúszik, stb.
- Nehéz volt elviselni?
- A francot. Már amikor kimosdattam, tudtam, hogy az lesz a vége. Ez törvény a mi szakmánkbaVi, uram! Megcsináljuk a menő táncosnőt, és annyi dohányt vágunk ki belőle, amennyit csak lehet, mert előbb-utóbb úgyis önállósítja magát.
-Tehát Rebecca is önállósította.
-  Hogyne. Sokáig, nagyon sokáig figyeltem a sorsát... Benn van az üzletünkben, hogy nem szabad megkérdeznem, miért izgatja magát annyira Rebecca sorsa?
- Nincs. Egy rokona érdeklődik utána.
- Az is olyan szép, mint Rebecca... volt?
- Férfi.
- Pardon. Mit akar még tudni?
- Milyen táncosnő volt Rebecca?
Megvakarta a haját és rátette meztelen lábát a pipa szárára.
- Erősen közepes. Ezt a műfajt európai nemigen tudja tökélyre vinni. Mármint a hastáncot. Bár egyszer láttam valakit..., de nem érdekes. Szóval, Rebecca közepes volt, de volt sármja, ha érti, mire gondolok. Néhány hónappal első fellépése után egész Alexandria a lába előtt hevert.
- Egyszer, gondolom, vége szakadt a bulinak.
- Na igen. Rebecca sikereinek a csúcsán felszívódott.
- Hova?
- Nem tudja senki.
- A rokona sejt valamit. Két fickóval járt akkoriban. Két amerikaival. Állítólag milliomosok voltak.
Foster meghúzta az üveget, és ismét gyanakodva bámult a szemembe.
109
- Hallja, maga aztán mindent tud! Nem zsaru mégis, egészen
véletlenül?
- Beszéljen az amerikaiakról.
- Két hóbortos fickó volt. Az egyik vékony fekete... -Tudja, hogy hívták?
- Valamilyen digó neve volt. Mancini, vagy ilyesmi.
- A másik?
- Nagydarab, svéd forma fickó. És nyakig bele voltak habarod-
va Rebeccába!
- Mind a kettő?
- Hát persze! Egyik jobban, mint a másik. Akkor éppen ismét Rebeccának dolgoztam. Visszahívott.
-Miért?
- Nem is tudom. Azt mondta, szüksége van a tanácsaimra. És...
mintha félt volna valamitől. -Mitől?
- A fene se tudja. Erről nem beszélt. Az volt az ábra, hogy a kis fekete feleségül akarta venni. Olyan súlyos volt a fickó, mintha ólomból öntötték volna... A pénze súlyára gondolok, természetesen.
- Rebecca?
-  Azt mondta, hozzámegy. Annyi pénzért egy múmiához is
hozzáment volna. Felkaptam a fejem.
- Miért éppen múmiához?
- Ezt csak úgy mondta. És szép pénzt ígért nekem is, ha nyélbe
ütódik a dolog.
- A másik pasas?
- A skandináv? Neki csak a lány kellett. De elvenni nem akarta. Pedig Rebecca csak érte bolondult.
- Biztos ebben?
Foster szemrehányón rám nézett és szájába vette a pipáját.
- Azt hittem, üzletünk alapja a kölcsönös bizalom.
- Oké. Folytassa.
-  A skandináv csinálta az arénát. Elvenni - mondom - nem akarta Rebeccát, de azt sem tűrte, hogy a kis feketének jusson. Napról napra állt a balhé. Ráadásul a két fickó üzlettárs volt valami nagy buliban. Úgy látszott, Rebecca szétdúlja a barátságukat.
110
- Veszekedtek miatta?
- Rebecca szerint késsel mentek egymásra. Egészen addig tartott a csetepaté, amíg Rebeccának nyoma nem veszett.
- Hogyan tűnt el?
- Hát... előtte volt már néhány nagyobb ütközet. Például amikor kiderült, hogy Rebecca terhes.
Majd hanyattestem. Belekapaszkodtam az asztal szélébe, hogy le ne pottyanjak a köpések közé.
- Mit beszél?
- Rebecca terhes lett. -Kitől?
- A skandinávképűtől. -Pedersentől?
- Ezaz! így hívták. Tőle.
- Mi történt ezután?
- Rebecca ott sírdogált a vállamon. Pedersen nem vehette el. Volt már valakije ugyanis. Egy diplomata lánya... A csaj orvosnak készült, hajói emlékszem.
-A másik, Concini, tudta?
- Azt hitte, övé a gyerek. -Jézusom! Eszerint Rebecca...?
- Az volt a móka, hogy nem. Nem feküdt le a digóval. De bedumálta neki.
- Ne hülyéskedjen, Foster! Hogy lehet ilyesmit bedumálni? -Az a digó olyan szerelmes volt Rebeccába, mint a méhecske
a virágba. A lány bedumálta neki, hogy egyszer részegen, amikor hármasban voltak valahol és hármasban is töltötték az éjszakát egy szállodai szobában, és Rebecca valójában azzal a Pedersen-nel volt... szóval bedumálta a gügye digónak, hogy lefeküdt vele. Az meg elhitte, vagy el akarta hinni. Egészen addig, amíg meg nem történt a lebukás. Rebecca lebukott Pedersennel. A kis digó valahogy rájuk nyitotta az ajtót... Persze, kitört a gyalázat és volt nagy balhé..., de azért rendbejött volna minden, ha Rebecca nem szívódik fel nyomtalanul.
-Valóban nyomtalanul?
Húzott egyet az üvegből és a levegőbe meredt.
-Valóban. Hajlandó vagyok megesküdni a Koránra, a Bibliára, vagy akár a Talmudra. Fogalmam sincs róla, hova tűnhetett. Min-
111
denesetre, elkaptam azt a stricit, aki valaha futtatta és elbeszélgettem vele. Ő sem tudta, hová lett a lány.
- Ha tudta, sem mondta volna el magának. Mintha fáradt mosoly suhant volna át az arcán.
- Kedves Mr. Lendvay, az a beszélgetés úgy zajlott le, hogy a fickó a földön feküdt, én a hasán ültem, és egy borotvát szorítottam a nyakához. Én aztán csak tudom, mikor beszélnek őszintén az emberek!
- Hírét sem hallotta többé?
- Nem én! Pedig elhíheti, hogy kerestem. Tűvé tettem érte Egyiptomot. Elnyelte a föld: nem tudok másra gondolni.
- Él még az a strici?
- Évek óta nem láttam.
- Össze tudna hozni vele?
- Hát... megpróbálhatom. Bár nem egészen veszélytelen a dolog.
Gondolkodtam, és éppen feltettem volna a következő kérdést, amikor valaki elrántotta a függönyt. Az alkonyi fénnyel együtt egy víziló törtetett be a szobába. Minden kétséget kizáróan víziló volt, még akkor is, ha angolul rikácsolt.
- Foster, te disznó, hogy dögölj meg, te megint iszol? Ki ez a strici itt, he?
Akkora volt és olyan kövér, hogy egészen érezhetően dongott a föld a léptei alatt. Ha véletlenül van nálam egy szeizmográf, közepes erősségű tektonikus rengést észlelt volna.
Felugrottam az asztalról, s meg kell mondanom, egyáltalán nem a hölgyeknek általában kijáró, kötelező udvariasság késztetett rá. Egyszerűen attól féltem, hogy legázol.
Mély hangja volt, tekintélyes bajusza, s akkora teste, hogyha márványból van, egy egész szoborcsoportot ki lehetett volna faragni belőle.
Az volt a szerencsém, hogy megosztotta a figyelmét köztem és a whiskysüveg között. Óriási szerencsémre az üveg győzött. Elkapta a bátortalanuLvihorászó Fostertől, és a szájához emelte.
Megpróbáltam meglépni, de nem sikerült. Miután Foster felé suttogtam, hogy holnap visszajövök, az ajtó felé osontam. Már már szerencsésen elértem a függönyt, amikor utánam nyúlt és
112
visszapenderített a kalyiba közepére. Aztán a falhoz nyomott két, óriási keble közé.
Néha néha elő szokott fordulni velem, hogy formás mellek között nehezebben szedem a levegőt, ez az eset azonban nem volt ugyanaz.
Mit tagadjam, enyhe halálfélelem vett rajtam erőt.
A víziló eközben az arcomat kutatta, hájredői közé süllyedt apró disznószemeivel.
- Ki ez a pasas?
- Vendég. A barátom.
Röfögve felnevetett, a Johnny Walker felhőit lövellve az arcomba.
-  Barátod?  Mikor volt neked  utoljára barátod? Adott neki pénzt?
- Nem én - nyögtem.
- Mit akar tőle?
- Emlékezni a régi szép napokra.
- Ismerem én magát?
- Szerencsére nem.
- Akkor menjen a fenébe! De hamar... mielőtt még a fehér asz-szony elkapná.
Aztán, legnagyobb meglepetésemre kiengedett az egérfogóból. Sőt, nemcsak kiengedett, hanem maga is kirobogott a kalyibából.
Ketten sóhajtottunk fel megkőnnyebülten, amikor eldübörgött a lassan leszálló éjszakában.
- Ez... ki volt? A felesége? -Az őrangyalom. -Mitől őrzi?
- A szabadságomtól. De most már... tényleg mennie kell! Megkapom a két ládával?
- Persze, hogy megkapja. Az üzlet szent dolog.
- Oké. Maga rendes amerikai. Tegye meg, hogy nem egyszerre küldi ide a piát. Mondjuk, naponta két üveggel. Oké?
- El van intézve. Apropó... ki az a fehér asszony? Mintha a piszokréteg alatt elsápadt volna az arca.
- Ostobaság. Babona. Ne is törődjék vele. Gyermekkorom óta vonzódom az ostobaságokhoz, a mesékhez és a babonákhoz.
113
-Milyen babona?
Az üres üvegért nyúlt, szájához emelte, aztán undorodva a sarokba hajította.
-Az az igazság, hogy... néha találnak pasasokat, holtan. Errefelé is. Főleg, amikor telehold van, mint most.
- Milyen pasasokat?
- Mondom, hogy babona.
- A halott pasasok nem babona.
- Nem is úgy gondoltam... - Egészen kelletlenül  recsegett a hangja - Az a helyzet, hogy egyik-másik ilyen fickónak papiruszból font kötél van a nyakán. Ezzel fojtják meg. De ennek semmi köze...
-Mihez?
-Semmihez. Naponta küldjön két üveggel a whiskyből. Ha többet küld, vagy megissza, vagy eladja.
Mintha szántszándékkal próbálta volna elterelni a figyelmemet a fehér asszonyról. Engem azonban nehéz eltéríteni attól, amit a fejembe veszek.
- Beszéljen előbb a fehér asszonyról - kértem - aztán megyek. Rám meredt, de talán nem is látott. Mintha valaki más állt volna a helyemen.
- Az arabok szerint - mondta rekedten -, jár erre éjszakánként valaki... és papiruszból font kötelet vet... azok nyakába... akik... állítólag... Eh! Marhaság!
- Azért csak mondja.
-Azok nyakába, akik... kifosztják a sírokat és áruba bocsátják a régi egyiptomi emlékeket.
- Úgy érti, hogy akiket eddig holtan találtak, papiruszkötéllel a nyakukban, illegális műkincskereskedők?
- Erről suttog mindenki.
- Magának mi a véleménye?
-Én csak egyet ismertem, akit... megöltek; egy bizonyos Ju-szufot.
- Műkincstolvaj volt?
Hosszasan hallgatott, mielőtt kimondta volna a szót.
-Az.
Az idő sürgetett: fel kellett volna állnom, és elhúznom a csíkot.
114
Csakhogy valami mégis ott tartott. Képtelen voltam megszabadulni a fehér asszony legendájától.
- Mit tud még róla?
- Annyi mindent összefecsegnek.
- Mit még?
- Hogy maga Nebet Het.
- Az kicsoda?
- Izisz, Ozirisz és Széth testvére.
- Csakhogy ezt is tudom! De mielőtt felsorolná az egész rokonságát...
- Anubisz anyja.
Ez utóbbit volt szerencsém ismerni. Ő a balzsamozás istene, és sakálfejet hord a nyakán.
- Maga tényleg azt gondolja...
- Az emberek mondják. Hogy mióta fellendült a sírfosztogatás és az illegális műkincskereskedelem, az egyiptomi istenek, akiket a görögök és a rómaiak a-föld alá kényszerítettek, visszatértek közénk, hogy megakadályozzák emlékeik elhurcolását. Elfogják és megbüntetik a tetteseket. így mondják.
- Hm. Látta valaki ezt az izé...
- Nebet Het.
- Látta valaki?
-  Nem tudom. Én szerencsére nem. De sokat beszélnek róla. Magas, fehérruhás nő... lant alakú szarvakat visel a fején, s a szarva között a napkorongot hordja. Azt mondják, teleholdkor járja a sikátorokat.
A kalyiba ajtajához sétáltam és elhúztam a függönyt. A telehold közvetlenül az utca végén árválkodó pálmafa felett ragyogott. A sikátor üres volt, mintha kijárási tilalmat rendeltek volna el.
- Miért nincs senki az utcán? - kérdeztem gyanakodva.
- Félnek.
- Nebet Héttől?
- Tőle. De az sem kizárt, hogy más istenek is kint portyáznak teleholdkor papiruszból font kötéllel a kezükben.
- Akit elkapnak... hm... megfojtják?
- Van, akit igen, van, akit nem. -Akit nem?
- Annak a nyakába vetik a kötelet és elvágják a torkát. Fültől
115
fülig. Ez állítólag valami szent, egyiptomi vágás. Azok vágtak így, akik mumifikálás előtt a halottakat belezték ki. A holdra bámultam, aztán a hajdani impresszárióra.
- Maga hisz ezekben a dolgokban... Foster? Felvonta a vállát, és az üres üvegekre sandított.
- Nézze... én az életemet Egyiptomban töltöttem és minden bizonnyal itt is fogok megdögleni. A nyelvem angol, a lelkem egyiptomi. Sok csodát láttam én rnár itt: ha beszélnék róluk, bolondnak tartana. Miért ne hihetnem, hogy Nebet Het, Anubisz, a sakálfejű isten anyja, az utcákon kóborol és megbünteti a bűnösöket. He?
A hold biztatóan ragyogott, én pedig rájöttem, hogy azért kérdezgetem olyan kitartóan Fostert, mert nem akaródzik kimennem a holdfénnyel leöntött, néptelen utcára.
- Minden holdtöltekor... történik valami?
-  Nem hiszem. Néha évekig sem hallani róla. Nem akar még menni?
- Nem kisérne el... mondjuk a sarokig?
- Eszembe sincs. Ha elkapnak, megölnek. -Kik?
- Magánügy.
- Tehát nem Nebet Héttől fél?
- Ami azt illeti, vele sem szeretnék találkozni. De ördöge van, elsősorban nem tőle tartok, hanem egy Musztafa nevű csirkefogótól.
- Ki az?
- A sógorom. De mostmár menjen. És ne feledkezzék meg a napi két üvegről.
-Oké. Nemlehetvalahonnantelefonálni?Esetlegtaxitrendelni? Felnevetett szomorú, károgó nevetéssel. -Telefon? Itt? Hiszen még áram sincs. -Taxiállomás?                      ^
- Ép eszű taxis nem jár ide sötétedés után. De menjen már az ég szerelmére!
Kénytelen voltam elindulni. Mielőtt azonban átléptem volna a sárból tapasztott küszöböt, kibiztosítottam a stukkeromat.
- Mit üzen Nebet Hétnek?
- Ne kívánja, hogy találkozzék vele!
116
Halkan, nyugtalanul fütyörészve elindultam az utcavégi pálmafa felé.
8
Kábé félúton lehettem Foster kalyibája és az utcasarok között, amikor abbahagytam a fütyörészést. Mintha megzörrent volna mögöttem valami. Villámgyorsan fordultam hátra, kezemben a Ui-as Smith and Wessonnal. Egy vályogfal tetejéről megtermett i irmos ugrott le, és megállt az út közepén. Kerek, kíváncsi szeme parázsként égetett a holdfényben.
Éreztem, hogy szakad rólam a veríték. Szellő sem rebbent: úgy állt a levegő, mintha megtiltották volna neki, hogy megmozduljon.
Lehajoltam, hogy megsimogassam a cirmost. A macska félreérthette a mozdulatomat, mert hátraugrott, fújt, begörbítette a hátat, és villámgyorsan a kezem felé ütött.
Éppen csak ki tudtam kerülni a karmait. Legszívesebben hoz-/ávágtam volna egy követ, de nem láttam egyet sem a környéken, s különben sem szokásom holdfényes éjszakán, kihalt utcákon macskákat hajigálni.
Megfordultam, hogy tovább menjek, amikor keskeny, fekete árnyék suhant végig a vályogfalak tetején, s egészen halk, köny-nyed puffanást hallottam.
Nem messze tőlem, egy másik macska ballagott át az úton, szakasztott mása annak, amelyik mögöttem méregette a karmát. Rám nézett, felborzolta a szőrét aztán lecsüccsent az út közepére. Mormogott, fújt, s mintha emberi nyelven mondott volna néhány szót.
Tulajdonképpen nevetnem kellett volna rajtuk is és magamon is, de erre az estére elveszítettem a humorérzékemet. Inkább lehajoltam, felemeltem egy elhajított, törött fadarabot és megfenyegettem vele az előttem szobrozó macskát.
Úgy éreztem, hogy a hold elhalványul az égen. Felpillantottam, de a felhőnek nem volt se híre se hamva. A csillagok vadul ragyogtak; a forró levegő körülfont, s én mégis úgy éreztem, mintha hideg fuvallat borzongatna végig.
Egyik kezemben a bottal, másikban a 38-assal óvatosan az
117
előttem gubbasztó macska felé lépkedtem. Készen rá, hogy ha kell, rásózhassak egyet a kobakjára.
A macska dünnyögött, morgott, fújtatott, akárcsak a másik mögöttem. Kénytelen voltam ezt is szemmel tartani, ha nem akartam, hogy váratlanul rám vethesse magát.
Ebben a szempillantásban halk kiáltást hallottam az utcácska vége felől.
Felemeltem a fejem; kezemben megmerevedett a bot.
A macska felsikoltott, szinte emberi sikoltással, felugrott a levegőbe, megperdült, és még ugyanezzel a mozdulattal felröppent a melletünk húzódó vályogfal tetejére.
Megkönnyebbültem fel sóhajtottam. A másik macska megirigyelhette társa produkcióját, mert egyetlen ugrással mellette termett. Vicsorogtak még egy kicsit, aztán eltűntek a kerítés mögötti udvar mélyén.
Elhajítottam a botot, és gyors léptekkel elindultam a pálmafa felé.
Aztán megtorpantam és megdörzsöltem a szemem.
Az utca végén nem volt pálmafa.
A hold változatlan hevességgel ragyogott, fehér ezüsttel öntve le a vályogfalakat. Közvetlenül egy hulladékfából összeeszkábált kapu előtt álltam. Nekidőltem és megpróbáltam, hogy be tudnám-e nyomni.
Próbálkozásomat nem kisérte siker. Valószínűleg egy farönkkel támasztották meg odabentről: meg sem moccant a súlyom alatt.
Ezután a kilinccsel próbálkoztam. Engedelmesen lesüllyedt, ahogy rátettem a kezem, de nem nyílt ki.
Ekkor hallottam meg másodszor is a kiáltást. Halk volt, kellemes és mégis fenyegető. Mintha egyenesen a túlvilágról jött volna.
Ahogy ellöktem magam a kerítéstől, egy macska fenyegető tekintetével találkozott a szemem. Fent ült a kapu tetején; onnan figyelte minden mozdulatom.
Egyszerre csak az a kellemetlen érzésem támadt, mintha már órák óta a sikátorban bolyonganék, pedig alig múlhatott két-három perce, hogy elhagytam  Foster kalyibáját.  Időérzékemmel
118
együtt az irányérzékemet is elveszíthettem. Szemben nincs pálmafa, tehát onnan jöttem. Amíg a macskák produkcióját figyeltem, nyilván megfordultam és ellenkező irányban indultam el.
Ránéztem a kerítés tétjén gubbasztó cicára és rákacsintottam.
Nem kacsintott vissza. Ehelyett kinyújtotta a karmait és felém vágott.
Sóhajtottam és arra gondoltam, hogy kiradírozom az egyiptomi macskákat az emlékezetemből.
Dühösen a sikátor végére meredtem. Nem volt pálma a sarkon.
Megrántottam a vállam és megfordultam.
Messze-messze, a sikátor végén mintha fény villant volna.
De pálma ott sem volt.
Erővel kellett megakadályoznom, hogy ki ne törjön rajtam a pánik. Legszívesebben felordítottam volna, és elkezdtem volna rohanni az utca feltételezett vége felé.
Szerencsére még idejében magamhoz tértem. Kitöröltem a verejtéket a szememből és segélytkérőn a cica felé pillantottam.
A macska már nem volt a kerítés tetején.
Ekkor úgy döntöttem, visszatérek Foster kalyibájához és ha kell, erőszakkal kényszerítem rá, hogy kisérjen biztonságos helyre.
Bármennyire is erőlködtem azonban, képtelen voltam megkülönböztetni a kalyibákat egymástól. Egyik olyan volt, mint a másik. Mindegyiket vályogból tapasztották, mindegyiknek ölnyi magas volt a kerítése, mindegyikben sötétség uralkodott, és mindegyik hallgatott, mint a sír.
A furcsa, hívogató kiáltás ismét végighullámzott a sikátoron. Csakhogy már nem volt olyan elmosódott, szinte suttogáshoz hasonló. Közelebbről hallatszott és mintha már egyes magánhangzókat is ki tudtam volna venni belőle.
Úgy gondoltam, hogy ennek már a fele sem tréfa. Kezembe vettem a revolveremet és magam elé tartva elindultam előre.
Mintha mögöttem hangzott volna a kiáltás.
Megfordultam: csak a holdfény ragyogott a házak vályogán.
Ismét megfordultam és megkönnyebülve felsóhajtottam.
A pálmafa ott állt szinte néhány lépésnyire tőlem.
Egyszerre csak úgy éreztem, mintha folyékonnyá vált volna a
119
levegő, s ez a ragadós, cseppfolyós forróság megtöltötte volna a tüdőmet. Köhögtem, krákogtam, fulladoztam.
Pedig csak az a látvány szorította belém a levegőt, amely a pálmafa felbukkanásával együtt tűnt a szemembe.
A fa alatt ugyanis fehér köpenybe burkolódzott, vékony alak állt, két karját az ég felé tárva. Köpenyének ujja visszahullott a könyökére, mint görög drámák korsót vivő asszonyaié.
Kiáltása végihullámzott az egymástól elválasztó távolságon: már a mássalhangzókat is értettem, nemcsak a magánhangzókat.
- O...zi...risz! - szállt a halk, inkább zenére emlékeztető hang.
- O...zi...risz!
Majd kihullott a kezemből a revolver. Kidülledt szemmel bámultam a jelenést. Ő pedig ott állt, teljes materiálisnak tűnő valóságában a fa alatt, és még egyszer felém kiáltotta az ősi, egyiptomi isten nevét.
-O...zi...risz!
Lassan, tagoltán ejtette a szótagokat, éppen úgy, mintha csak nemrég ébredt volna sokezeréves álmából, s csak most próbálgatná az egyszer már elfelejtett, de ismét eszébe jutó szótagokat. Oii!
-O...zi...risz!
Annyira lebilincselt a látvány, hogy megfeledkeztem mindenről. Macskákról, Foster kalyibájáról; mindarról a fenyegetésről, amit az istennő felbukkanása jelenthetett számomra.
Mert kétség sem férhetett hozzá, hogy a jelenés nem más, mint Nebet Het, Anubisz, a sakálfejű isten anyja, a műkincstolvajok megbüntetője.
Egészen addig bámultam, sóbálvánnyá meredve, amíg fel nem bukkant mellette valaki.
Nem tudom, észrevett-e egyáltalán, mert hiszen igyekeztem akaratlanul is egy vályogfalhoz lapulni. A fal alig-árnyékából nyújtottam ki a fejem, hogy megcsodáljam nyúlánk, légies alakját, s azokat a természetfölöttien könnyed mozdulatokat, amelyekkel szinte lebegni látszott a pálma alatt.
Behunytam a szemem és megdörzsöltem. Amikor kinyitottam, már négyen álltak a fa alatt. Az istennő, Nebet Het, két, hozzá hasonlóan fehér, leomló köpenyt viselő, karcsú alak, és egy negyedik, térden álló, piszkos burnuszfélét viselő férfi, koszos turbánnal a fején.
120
A fickó felemelte a fejét és imára kulcsolta a kezét.
Nebet Het alig észrevehetően biccentett.
A két fehérruhás alak villámsebesen lehajolt és egyikük felrántotta a férfit a földről. Most vettem csak észre, hogy a térdeplő alak nyakát kötél szorítja össze, melynek a vége ott lapul az egyik fehérruhás kezében.
A fehérruhás nem lehetett gyenge fizikumú: egyáltalán nem látszott rajta, hogy több ezer évig nyugodott egy piramis mélyen. Olyan erővel rántotta fel a turbános fickót, hogy az repülni látszott a levegőben.
Ami ezután történt, olyan gyorsan játszódott le és olyan szakszerűen, mintha ki tudja, mennyit gyakorolták volna.
A turbános felemelkedett, s amikor visszahullott, az egyik fehérruhás karjai közé esett. A turbános felsikoltott, amikor a fehérruhás járomba fogta a nyakát. A másik fehérruhás feltépte a turbános mellén a kaftánját és olyan mozdulattal intett az istennő felé, hogy kétség sem férhetett hozzá, mi fog következni.
Kiáltanom kellett volna, de nem jött ki hang a torkomon.
Talán közéjük is pörkölhettem volna, de nem vitt rá a lélek. Nem szoktam ugyanis istenekre lövöldözni. Jól néznénk ki, ha minden halandó 38-as Smith and Wessonjával felmehetne az Olymposra, és néhány ólomgaluskával megzavarhatná az odafent lakomázgató istenek nyugalmát.
Pedig most már tudom, hogy habozás nélkül lőnöm kellett volna. Akkor talán megmenthettem volna a két fehérruhás keze között vergődő szerencsétlen életét.
Mikor felocsúdtam, már megtörtént mindaz, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Az istennő bő ruhaujjából vékony, hosszúpengéjű kést varázsolt elő, s gyors, gyakorlott mozdulattal elvágta a turbános férfi torkát.
Fültől fülig.
A vályogfalnak dőltem és igyekeztem csillapítani kezem reme-gését. A forró fal sütött, mintha kemencéből húzták volna ki.
A turbános rángatódzott még egy kicsit, buborékolt, mozgatta a lábát, aztán megnyugodott.
Az istennő eltüntette a kését és az ég felé nyújtotta a karját.
121
Elemi erejű félelem kerített hatalmába. Valami azt súgta, hogy tűnjek el, amíg nem késő. Semmi közöm a régi, egyiptomi istenekhez, külföldi vagyok, életemben nem loptam még műkincset és feltehetően nem is fogok.
Megfordultam, és lassú, nyugodt futással elindultam a sikátor
másik vége felé.
Egészen addig futottam, amíg hangos puffanással le nem hul-! lőtt valami az orrom elé az útra.                                                          ¦¦'
Éreztem, hogy nyilall az oldalam, mintha ki tudja hány mérföldet szaladtam volna.
Megtorpantam és lenéztem a lábam elé.
Fekete, négyszögletes valami hevert előttem a porban; nagyjából akkora, mint egy macska.
Lehajoltam, és futólag végigpillantottam rajta.
Pólya, tekercsek, vicsorgó fogak, tátott száj, szőrtelen fej.
Egy macskamúmia vigyorgott rám a holdfényben.
Lihegve kiegyenesedtem és a sikátor vége felé lestem.
Két karcsú, fehérruhás alak közeledett felém; kezükben papiruszból font kötél, hurokkal a végén.
Villámsebesen fordítottam hátra a fejem.
A másik irányból is két fehérruhás tartott felém a kötél hurokkal.
Mögöttük ott lebegett, félig a levegőben a fehér asszony: Ne-bet Het Istennő.
10
Nem vagyok különösebben gyáva fickó; ezt még ellenségeim sem állíthatják rólam. Al Marinetti például egyre csak azt hajtogatta: ha én nem vagyok, és nincs az a feneketlen vakmerőségem, soha nem került volna hurokra. Akárcsak az öccse, az a tetű
Giovanni.
Most azonban egészen más volt a helyzet. Nem késüket és stukkerjaikat szorongató digó gengszterek álltak szemben velem, hanem természetfeletti lények. Egy istennő, aki jogosan próbálja megakadályozni, hogy néhány csirkefogó kiárusítsa Egyiptom történelmét; ítéletvégrehajtói, jólszabott izmos fickók papiruszból font kötéllel a kezükben. Lehet, hogy igazat is adtam volna nekik, ha nem éppen az én nyakamat akarják keresztülvágni, fültől fülig.
122
Ahogy idág jutottam gondolataimban, viszketni kezdett a torkom környéke. Akárcsak az ujjam a ravaszon.
Az istennő megállt, karjait ismét az ég felé nyújtva. Ajkáról könyörögve szállt a kiáltás:
- O...zi...risz!
Nem tudom, miért, de képtelen voltam lőni. Úgy éreztem, nincs jogom a modern kor fegyverét rásütni egy több ezer éves, mitikus alakra. Ha belelőnék, azt tenném, mint azok a csirkefogók, akik tintásüvegeket hajigálnak szelíd madonnák és dundi kisjézusok képeire.
A papiruszkötelek egyre közelebb kerültek hozzám, én pedig még mindig haboztam, mintha arról kellene döntenem, hogy igyak-e még egy whiskyt lefekvés előtt.
Az istennő lágy, hívogató hangja reményvesztett szorongással töltött el. Mintha én is a tolvajok közé tartoztam volna, egy lettem volna azok körül, akik kifosztják a sírokat, hogy az ősi, letűnt világ emlékei pocakos, szivartrágó, és másféleképpen is undorító milliomosok széfjeiben tűnjenek el. Úgy éreztem bűnhődnöm kell, mert akárhogyan is, de ehhez a világhoz tartozom. Mi lenne, ha én, John Lendvay, valamennyiükért vállalnám az áldozati bárány szerepét?
Szerencsére nem tartott soká a kábulatom. Talán az istennő lágy hangja borított ki, talán a holdfény, talán a kerítések tetejéről leselkedő macskák szeme. Nem tudom, hogy történt, de any-nyi biztos: soha közelebb nem álltam a halálhoz, mint ezekben a pillanatokban. Kezemmel megérintettem a mellettem húzódó fal vályogját, orrom megtelt valami egészen furcsa, tömjénszerű szaggal. Biztos voltam benne, hogy az istennő testéből árad: talán évezredes balzsam illata. Bőröm libabőrözni kezdett, kezemben remegett a pisztoly.
Nebet Het már csak néhány lépésnyire volt tőlem. Leeresztette a karját és hagyta, hogy ruhaujjából belecsússzon a kés a kezébe. Mire feleszméltem, már ott állt mellettem türelmesen várva, hogy a nyakamba dobják a kötelet.
Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen magamhoz tértem. Mint amikor Al Marinetti a képembe köpött.
123
Akkorát ordítottam, hogy a vályogfal tetején kíváncsiskodó macska hatalmas hátraszaltóval eltűnt a levegőben.
Megdermedtek, mintha varázsszót mondtam volna ki.
Ordítottam még egyet, aztán minden erőmet összeszedve feldobtam magam a levegőbe. Elkaptam a fal tetejét és felrántottam magam a macska helyére. Mielőtt felocsúdhattak volna, belevetettem magam a sötétsége.
11
Néhány másodpercnyi vakrepülés után hatalmas halom bádogedény tetején landoltam. A hangokból és a lábam alatt recsegő fémlemezekből legalábbis erre következtettem.
Lekászálódtam a vödrök, lábasok és fazekak tetejéről, s a falhoz lapultam. Esküdni mertem volna rá, hogy azok odakint, a fal másik oldalán, ugyanígy lapulnak és megpróbálják kitalálni, hogy tudnának ismét a kezük közé kapni.
Mintha valaki megdöngette volna a túlsó oldalon a falat.
A holdfény vakítóan ragyogott, én azonban mély, fekete árnyékba süllyedtem. Ezért is vettem olyan könnyen észre azt a két kezet, amely belekapaszkodott a kerítés szélébe, majd a lábat, amely a kezeket követte.
Ekkor már túl voltam minden mitologikus kegyeleten. Még egy istennőnek sem tehetem meg azt a szívességet, hogy hagyom, hadd vigyen magával a túlvilágra. Ha annyira szüksége van rám, várja meg, amíg magamtól elindulok...
Felemeltem egy lyukasfenekű vödröt, két ugrással megközelítettem a falat, aztán amikor a csuklyás fej is felbukkant a kezek fölött, egyszerűen a fejére húztam.
Annyira meglepődött, hogy még jajgatni is elfelejtett. Úgy ült, mereven, mozdulatlanul a fal tetején, mint egy csonttá fagyott keresztesvitéz a Csud-tó jegén.
Aztán egyszerre, váratlanul óbégatni kezdett. Nem értettem, milyen nyelven, mert a vödör annyira eltorzította a hangját, hogy felőlem akár angol is lehetett. De ó-egyiptomi is.
A következő pillanatban a vödörrel együtt eltűnt a szemem elől.
124
Ekkor csendben visszavonulót fújtam. Odakint mintha suttogást és suhanó léptek neszét hallottam volna.
Sebesen a kapuhoz osontam, hogy meggyőződjek róla, be van-e zárva.
Be volt.
Kétszázig számoltam, de nem történt semmi. Sem a fal tetején nem jelent meg újabb ítéletvégrehajtó, sem a kapun nem próbáltak meg bejutni. Ugy látszott, feladták a harcot.
Ekkor értem csak rá, hogy jobban körülnézzek. Kicsi, zárt udvarban találtam magam, melyet minden oldalról magas vályogfal fogott közre. A hold nappali fénybe öltöztette az udvar végében meghúzódó kalyibát, amelyben olyan csend honolt, mintha a nekropolisz, a halottak városának egyik lakatlan kriptája emelkedett volna az orrom előtt.
Belefújtam a stukkerom csövébe. Ki tudja, miért, de nem igen akaródzott kimenni az utcára. Bár azt is tudtam, hogy nem maradhatok egy idegen udvarban az idők végezetéig. Sőt, talán még reggelig sem.
Nem mozdult semmi a fal tetején, a kapu sem nyílott ki, egy óvatlan pillanatban azonban mégiscsak átejtett valaki. Váratlanul hegyes tárgy nyomódott az oldalamnak, ami nem lehetett más, csak az istennő kése.
Nem sokat teketóriázhattam, ha életben akartam maradni. Átdugtam a hónom alatt a stukkert és lőttem.
Éreztem, hogy a golyó végigsivít az udvaron és belevágódik a vályogfalba.
Hideg veríték ütött ki a homlokomon. Úristen! Ha nem fogja a golyó...!
Gyorsan lőttem még egyet. Csak a levegő süvítése és a lehulló vályogdarabok puffogása hallatszott.
Nem tehettem mást, vártam, hogy szúrjon. Nebet Het azonban nem szúrt. Sőt, meg sem moccant mögöttem.
- Ide figyeljen! - mondtam némiképpen felbátorodva. - Holtbiztos, hogy eltévesztették a házszámot.  Én amerikai vagyok. John C. Lendvay, Bostonból. Életemben nem loptam még... Oi
Az utcáról hangzott, nagyon messziről. Villámgyorsan megfordultam.
125
Nem volt mögöttem senki, csak térdmagasságban egy tarka szőrcsomó.
Ráfogtam a stukkeromat, de azon nyomban le is engedtem. Égő szemek, szakállas arc, két apró szarv, ijedt tekintet.
Lehajoltam és megsimogattam a hátát. Erre fenyegetően előreszegezte két miniszarvát és hátrált néhány lépést.
-  Csak nyugi! - mondtam és megfenyegettem a pisztolyom csövével. - Ha hülyéskedsz, meghúzom a szakállad!
A kapuhoz lopakodtam, kinyitottam a tolózárat és éppen ki akartam lesni rajta, amikor harsány csatakiáltással egy egész gye-rekcsapatesetta nyakamba.
Mondanom sem kell, hogy ütöttek, csíptek, rúgtak, ahol értek.
12
Néhány perc múlva lefegyverezve, ártalmatlanná téve hevertem a kalyiba sarkában. A mennyezetre akasztott spirituszlámpa halvány, sárga fénybe burkolta legyőzőimet.
Végignéztem fogvatartóimon és arra gondoltam, ha társam is van, aligha fértünk volna be a kalyibába. Kilenc gyereket számoltam meg velem szemben, valamint három felnőttet. Persze, elképzelhető, hogy a gyerekek még többen is voltak, de mivel egyfolytában mozogtak, fel kellett adnom heveny, népszámlálásra irányuló terveimet.
A ház gazdája, középkorú, álmából ébredt, borzas hajú férfi igyekezett rámfogni a fegyveremet. Az irány azonban olyannyira nem stimmelt, hogy attól tartottam, ha elsüti, reggel kevesebb felé kell porcióznia a kecsketejet.
Néhány mondat erejéig az arabbal próbálkoztak, s csak ezután látták be, hogy a Próféta nyelvét nem nekem találták ki. A borzas ekkor előretolt egy fiatal tizenéves lányt, aki kidülledt szemmel, hálóingét a mellén összefonva, dideregve elém kucorodott.
- Én beszélek angolul, uram - mondta meglepően jó angolsággal. - Egészen jó ma az idő, nem gondolja?
Csodálatos volt. Bármelyik angol nyelvkönyv harmadik leckéje.
- Marha jó - mondtam. - Csak az a baj, hogy megállás nélkül esik.
- Ön kicsoda?
126
Leráztam az egyik lábamról egy kábé hároméves, bogárszemű fiúcskát és mutattam, hogy üljön át inkább a másikra. Időnként majd cserélünk.
- Ön kicsoda? -A bagdadi tolvaj.
Engedelmesen fordított. A gazda bólogatott és mondott neki valamit. A lány is bólogatott és fordított. -Juszufnak is van ismerőse Bagdadban.
- Ő is tolvaj? - érdeklődtem.
- Nem. Ő vendégmunkás. Építkezésen dolgozik. Miért akartad ellopni a kecskénket? Tudjuk, hogy a turisták mindent lopnak; piramist, szfinxet, múmiát és sírkövet, de kecskét még idáig nem loptak. Miért akartad ellopni a kecskénket?
Leszállítottam a bogárszeműt a lábamról és kimerítő magyarázatba kezdtem. Azt mondtam nekik, hogy rablók támadtak meg, s előlük menekülve ugrottam át a kerítésükön.
Amikor pedig az eltűnt vödörért és az éjszakai háborgatásért cserébe tíz dollárt ajánlottam nekik, szent lett a béke.
A kérdés persze még mindig az volt, hogyan jutok vissza a szállodába.
Juszuf mosolygott és a sarokban álló faszekrényből kék munkásruhát húzott elő.
- Gyere!
Érzékeny búcsút vettem a gyerekektől, tolmácsomtól, s egy idősebb asszonytól, aki még meg is siratott.
A hold még mindig vakítóan szórta a fényét. Órámra néztem: fél kettő múlott néhány perccel.
Juszuf szájára tette az ujját és maga után húzott. Nem a kapu felé, hanem az udvar sarkába. Csak akkor fedeztem fel a szomszéd udvarba vezető kiskaput, amikor beletoccsantunk egy hatalmas árnyéktócsába.
így vándoroltunk udvarról udvarra, egészen addig, amíg csak eszembe nem jutott valami.
Megfogtam a könyökét és megállítottam.
-Juszuf... Ismeri Fostert?
Kitátotta a száját és értetlenül meredt rám.
- Fostert... Fos...tért! Mosolygott és megcsóválta a fejét.
127
- Foster háza... Melyik Foster háza?
Mégvakarta a feje búbját, mintha nem tetszene neki a dolog, így aztán kénytelen voltam még egy tízdollárost elherdálni Pe-dersen vagyonából.
Újabb udvarok és újabb kapuk sora következett. Már-már azt hittem, hogy életem hátralévő részét végtelen vándorlással töltöm végtelen udvarokon át, amikor olyan váratlanul futottunk bele egy sikátorba, hogy ijedtemben beleharaptam a nyelvembe.
Juszuf megállt és egy közeli kalyibára mutatott.
- Foster!
Valóban az volt. Legalábbis nagyon úgy nézett ki. Megfordultam, hogy megköszönjem neki az útbaigazítást, de már csak az árva holdfény ragyogott az utcán.
Mögöttem halkan becsattant egy kiskapu.
13
Foster kalyibája saroképület volt, így nem kellett feltétlenül keresztülmennem az udvarán, ha be akartam kukkantani hozzá. Mivel kezdett elegem lenni az udvarokban való bolyongásból, úgy döntöttem, hogy a külső ajtón kopogtatok be.
Óvatosan a faajtóhoz osontam, amelyet minden bizonnyal tá-vozásom után akasztottak a függöny helyére és óvatosan megko- | pogtattam.                                                                                      j
- Mr. Foster! Nyissa ki az ajtót...                                                  i Természetesen nem reagált a felszólításomra. Természetesen
én sem reagáltam volna, ha az ő helyében vagyok. így hát kénytelen voltam bevetni a nehéztüzérséget.
-  Ide figyeljen, Foster! Úgyis tudom, hogy hallja, amit mondok. Lenne még néhány kérdésem magához.
Csend.
- Kap tőlem plusz két láda whiskyt! Csend.
-Három ládával. Csend.
Kezdett gyanús lenni a dolog. Csak nem vert át Juszuf? Lehet, hogy nem is Foster kalyibáján kopogtatok? Óvatosan benyomtam az ajtót, készen rá, hogy az első gyanús 1
128
jelre megpattanjak. Kezdtem már unni, hogy kecsketolvajnak nézzenek.
Odabenn csend volt; lélegzés és szuszogás nélküli csend.
Víziló bizonyára nincs idehaza - gondoltam -, ha itthon lenne, felverné a környéket a horkolásával...
Bedugtam a fejem és körül szimatoltam.
Furcsa, édeskés szag terjengett odabent. Néhány légy eltévedt a sötétben és az arcomnak vágódott. Utánuk kaptam, de jóval ügyesebbek voltak nálam. Még így, jóllakottan is.
Enyhe rosszullét kerülgetett, amíg széthúztam a deszkaajtón belül felakasztott függönyöket. A holdfény harsogó csatakiáltással támadt a félhomályra és másodpercek alatt teljes győzelmet aratott felette.
Beezüstözte az asztalkát a kalyiba közepén, a tevenyereg formájú ülőkéket, a földre hajított ülőpárnákat, s vidáman megcsillant a vízipipa rézveretein.
Víziló a sarokban ült és éppen engem bámult. Rezzenéstelen tekintettel, mellére hullott tokával. Két keze furcsán kifordult, mintha repülni próbálna.
Foster bajusza végén fekete gömböcskék ültek; talán legyek, talán alvadt vércseppek. Sovány halálfeje szomorkásán biccentett felém.
-  Elkéstél, haver - mondta szemrehányó tekintete. - Megspóroltál két ládával Pedersennek. Én már csak akkor iszom legközelebb, ha a zsidó angyalok megfújják a trombitákat.
Foster és Víziló nyakán papiruszból font kötél lógott, s a hurok mellett a vágás fültől fülig húzódott.
Mintha messziről, nagyon messziről panaszos kiáltás szállt volna a levegőben.
- O...zi...risz!
Egy légy nekivágódott az arcomnak és az ajkamba kapaszkodott.
14
Csak akkor nyertem vissza úgy-ahogy a nyugalmamat, amikor számtalan, néptelen, és holdfényverte sikátoron végigrohanva kijutottam egy szélesebb utca sarkára. A szemközti járdán hajlékta-
129
lanok aludtak kaftánjukba burkoklózva. Amikor felemeltem a fejem, hogy legalább a hold után megpróbáljak tájékozódni, levált egy csillag az égről és egyenesen a lábam elé esett.
Kutya ugatott, s egy közelben parkoló használaton kívül helyezett autóbuszból kinézett valaki. Végigmért, aztán méltatlankodó morgással becsapta az ajtót. Mintha bizony én vertem volna le a esi Magot az égről.
Éppen azon tanakodtam, hogy felkeltek valakit az alvók közül, és a segítségét kérem, amikor, mint a mesében, feltűnt egy taxi a rozsdás, kimustrált autóbusz mögött. Nem is kellett intenem, hí-vatlanul odakanyarodott elém.
A fehér burnuszos sofőr kidugta a fejét az ablakon és rám vigyorgott.
- Csakhogy megvagy, miszter. Tudod mennyit kerestelek? Eleresztettem a kérdést a fülem mellett. Akárkivel is téveszt
össze, nem lesz lelkifurdalásom, hogy más elől vettem el a rendelt kocsit. Ami ma történt velem, feljogosít az ilyesfajta apró csínyekre. Igazán megérdemlem, hogy végre ágyba kerüljek.
Vezetőmnek be nem állt volna a szája. Fél kézzel a kormányt fogta, másik kezével életveszélyesen gesztikulálva nyomta a szöveget.
-  Amikor kiszálltál a kocsiból, bár nem kérted, miszter, arra gondoltam, várok egy kicsit. Ez a hely nem biztonságos éjszaka. Nem hallottál még Nebet Hétről?
-Valami rémlik.
-  Ronda dolgokat mesélnek, uram. Megfojtott emberekről, átvágott nyakú hullákról. Arra gondoltam, hogy egy olyan finom úriember, mint te, frászt kapna, ha egy olyan... izé... halott embert látna. Jól mondom, uram?
r Nem is mondhatnád jobban - helyeseltem.
- Ezért aztán vártam egy kicsit, s amikor nem jöttél, elmentem. Persze megkérdezhettem volna tőled, hogy hova mész, és meddig leszel távol, de a mi szakmánkban fő a diszkréció.
- Dicséretes dolog.
-  Fogtam egy fuvart, egy kövér angol csajt, bevittem az Iskan-der el-Akbár 24-be, valami  Lily Smihtnek hívják, Ohióból, és olyan büdös volt, hogy ki kellett utána szellőztetnem a kocsit, de nem mesélem tovább, uram, mert a mi szakmánkban fő a diszk-
130
réció, szóval, amikor visszafordultam, arra gondoltam, hogy eljövök ide, hátha befejezted már a dolgod, amiről én természetesen nem tudtam, hogy mi, hiszen nem kérdeztem, mert a mi szakmánkban, uram,...                                 /
- Fő a diszkréció.                                                                    ,
- És a becsület. Aki nem tisztességes uram, azt kigolyózzuk magunk közül. Mivel még mindig nem jöttél vissza, beszállt két katona, ki kellett vinnem őket a kikötőhöz, franciák, a „La Valet-ta" fedélzetéről, az egyik valami Jean, a másik Paul, az egyiknek két csíkja volt itt, a másiknak három, egy nőtől jöttek, Fatima Burkasszemtől, csak az utca sarkán szálltak ugyan be, de én tudtam, hogy Fatimánál voltak, megéreztem a kölnijét a hapsikon, meg különben is Fatima azt bírja igazán, ha kettő egy ellen, a Háfez Ibrahimon lakik, sokat tudnék mesélni róla, de nálunk fő a diszkréció. Tudod, ez az a csaj, aki megfojtotta a...
Két gyerek szaladt át az úton; vezetőmnek fékeznie kellett. Sőt, meg is állt, lecsavarta az ablakot és heves vitába bonyolódott velük. Behunytam a szemem. Amikor ismét kinyitottam, már a belvárosban suhantunk a Midán Tahrír környékén.
-  Erre mondom az elöljárónak, nem úgy van az, uram, Allah majd megbüntet érte, megrohad a szádban a friss datolya, kukacok másznak ki a szemedből... Hopplá, már meg is érkeztünk, uram!
Előkotortam tíz dollárt Pedersen vagyonából és a markába nyomtam.
Vigyorgott, eldugta, aztán kinyitotta az ajtót és megveregette a vállam.
- Rendes ember vagy, uram. Tudod, nálunk fő...
- A diszkréció - mondtam sóhajtva.
- És a becsület.  Én különösen becsületes vagyok. Soha nem fordult még elő, hogy ha valaki a kocsimban felejtett volna valamit, ne kerestem volna meg, és ne juttattam volna vissza neki.
- Hát... dicséretes dolog.
- Nem emlékeztet ez valamire téged, uram?
-  Engem? Semmire - mondtam gyanútlanul. - Mire kellene, hogy emlékeztessen?
Diadalmas mosollyal behajolt a kocsiba és kihúzta az ülés alól a párnába csomagolt macskamúmiát.
131
- Ezt nálam felejtetted, uram. Most visszaadom. Tudod, nálunk a legfőbb a becsület!
Még akkor is vigyorgott, amikor bevágódott a kocsijába, gázt adott, és eltűnt a holdfényben.
15
Hónom alatt a párnahuzattal végiglopakodtam a halion. Az éjszakai portás nagy szemeket meresztett rám, amikor felfedezte a szálloda párnájába csomagolt akármit a hónom alatt, de nem tett megjegyzést. Elvégre nem tiltja a háziszabály, hogy a párnahuzatot csak alváshoz lehet használni.
Kinyitottam az ajtót, fel kattintottam a villanyt, és azon nyomban beleroskadtam egy fotelba. Legszívesebben úgy, ahogy voltam: cipőstől-ruhástól elaludtam volna. Óriási erővel mégis feltá-pászkodtam, kivettem egy üveget a szekrényemből és öntöttem egy óriási adagot magamnak. Csak akkor nyugodtam meg, amikor az ital kozmikus sebességgel lecsúszott a torkomon.
Levetkőztem, a tükör elé álltam és népszámlálást tartottam. Te-tűt nem találtam: zúzódást, horzsolást, kék foltot annál többet. S az orrom is mintha kissé elferdült volna.
Tele engedtem a kádat vízzel és belemerültem. A whisky kiverte az álmot a szememből: lassan-lassan már gondolkodni is tudtam.
Egészen addig gondolkodtam, amíg halkan meg nem kopogtatták az ajtót.
Kimásztam a kádból, vállamra kanyarítottam egy fürdőlepedőt és kezembe kaptam a 38-ast.
- Végre - sóhajtotta Ann Blair, miközben belibegett mellettem a szobába. - Hol volt?
- Elvittem sétálni a macskát- mondtam, és az ágyamra hajított csomagra mutattam. - A magáé hogy van?
-  Bedobtam a szemétgyűjtőbe. Nem azt mondta, hogy maga is...?
-  Az volt a feltett szándékom. Csakhogy ez egy bumerángmacska. Nem akar megszabadulni tőlem.
- Ezt nem értem.
- Nem is fontos. Hol járt délután? Nem ülne le?
132
Fehér vászonblúzt és szoros jeanst húzott a tiszteletemre. Önkéntelenül is összehasonlítottam Nebet Het istennővel. Ha választanom kellene, nem is tudom, melyiket választanám. Nebet Hétben több a titokzatosság, de sajna, a kés is ott van a kezében. Ann Blair modern és céltudatos, de hiányzik belőle valami, ami igazán vonzóvá tenné.
- Kér egy italt? Természetesen kért.
Öntöttem két adaggal és meztelen lábamat kinyújtva végigterültem két fotelon.
- Meséljen, mit végzett.
- Egyelőre semmit.
- Ez nem sok.
-  Felkerestem néhány... barátomat. Egyelőre nem tudnak semmit, de vannak bizonyos... nyomok.
- Nyomok?
- Inkább... híresztelések.
- Nem beszélne világosabban?
Rám villantotta zöld, vágott szemeit. Mintha habozást láttam volna a tekintetében.
- Őszintén szólva, nyugtalan vagyok. Maga is? -A nyugtalanság ragályos. Óvakodni kell tőle.
- Valaki megígérte, hogy utánanéz a dolgoknak. A macskamúmiáknak. Állítólag nem messze innen felfedeztek bizonyos katakombákat. Érti ugye, miről van szó?
- Be nem jelentett ásatás?
- Olyasmi. Valaki felfedezett egy katakombát teli macska-, és ibiszmúmiával. Bár... nem érnek túlságosan sokat, gyakran áruba bocsájtják őket.
- Mit szólnak hozzá az egyiptomi hatóságok?
- Behunyják a szemüket. Hiszen sokmillió macska és egyéb állatmúmia marad így is Egyiptomban.
Hallgattam és a poharamba bámultam. Mi az ördög értelme van ennek az egésznek?
- Maga mire gondol? - kérdeztem végül.
-  Hát... ez nem az én dolgom. Nekem azt mondták, hogy... álljak a maga rendelkezésére. Ezt sikerült kiderítenem, semmi egyebet.
133
Ekkor vette csak észre a szemem alatt a rám támadó gyerekek
kezenyomát.
- Hát maga? Hol szedte össze ezeket a foltokat?
- Nekimentem egy pálmafának - mondtam. - Látott már mozgó pálmafát?
- Micsodát?
- Egy utca végében zöldell egy pálma. Mint a mesében. Aztán egyszerre csak, hipp-hopp! - a pálmafa elköltözik az utca másik végére.
- Mi ez a marhaság?
-  Én is szeretném tudni. Különben, van egy zseniális ötletem.
Elmondjam? Felrakta a lábát az enyém mellé a székre. A whiskyspoharát
feltette a blúzára, éppen két keble közé.
- Mondja.
-  Kitaláltam egy fantasztikus történetet. Képzelje csak el, van valaki, aki egyszer kisétál a nagy-nagy sivatagba, vagy a város környékére, mit tudom én. Sétálgat, jön-megy, egyszerre csak megnyílik a föld a talpa alatt. Lenéz, és mit lát? Valami bejáratot.
-  Ez itt naponta megtörténik - bólintott, és mintha véletlenül tenné, hozzáértette a lábát az enyémhez.
- Az illető belemászik a lyukba. Egy sírt talál odalent vagy katakombát, ahogy tetszik, telis-tele macskamúmiával és ibiszmú-miával, és az ördög se tudja, még milyen múmiával. Emberünket elönti a boldogság, hiszen ennyi múmiából alaposan meggazdagodhat. Még akkor is, ha a macskák és az Íbiszek tulajdonképpen nem sokat érnek. Elkezd társakat keresni a bolthoz; el is adnak néhányat, pár dollárért, aztán egyszerre csak valaki belép az üzletbe.
- Belép?
- Egy dörzsölt ürge. Ne kérdezze, honnan szagolta ki a múmiákat, ez az ő dolga, de üzletet ajánl. Vannak kapcsolatai a Régészeti Hivatalhoz, és a vámőrséghez. Jó árat ajánl a múmiákért, sokkal többet, mint amennyit valójában érnek. Aztán feldobja az ötletet, hogy a rejtett katakombát is megvenné, vagy esetleg kibérelné.
- Mit beszél?
- Alakít egy részvénytársaságot. Egyrészről adva vannak a mú-
134
miák felfedezői, az egyszerűség kedvéért használjunk többesszámot, másrészről azok, akik berendezkednek a katakombában, jó áron megveszik a múmiákat, és külföldre juttatják őket. Csak annyit, hogy ne legyen feltűnő. Havonta, mondjuk, kettőt-hármat.
- Kettőt...há...rmat? -Ahogy mondom.
- De mi ebben az üzlet?
- Az, amit a macskamúmiák és az íbiszek hasába varrnak! Úgy megdöbbent, hogy elvette a lábát a lábam mellől, pedig
már kezdett tetszeni a dolog. Olyan lába volt, amelyik telis-tele van elektromos szikrával. S ezek a szikrák bizonyos esetekben átrepülhetnek egy másik lábra. Remegett a keze, ahogy szájához emelte a poharát.
- Kábítószer? -Aha. -És... Rick...?
- Nem gondolhatok másra, mint hogy Rick Diamond is benne volt a buliban. Gondolja csak el; ha Egyiptomban feladták a múmiákat, Amerikában valakinek fogadnia kellett őket. Márpedig, ha a múmiák az egyiptomi szervek jóváhagyásával érkeztek az USA-ba, csak hivatalos, vagy legalábbis félhivatalos személy vehette át őket. Egyszerűen fogalmazva, csak a hivatalos műkincskereskedelem zászlaja alatt hajózva érkezhet a kábszer az Államokba. Csak olyan valaki veheti át, aki hivatalosan is műkincsekkel foglalkozik, különben az egyiptomi szervek szagot kapnak és leállítják az akciót.
Visszatette a poharat a két dombocska közé, ami, mellesleg szólva rendkívüli módon felkeltette az érdeklődésemet.
- Valamit még mindig nem értek. -Mit?
Éreztem, hogy megtalálta elméletem egyetlen sebezhető pontját.
-  Ha az egyiptomi szervek bele is egyeznének egy-egy macskamúmia, vagy ibisz exportjába, kizárt dolog, hogy ne érdekelné őket, honnan kerültek elő. Kizárt dolog, hogy ne nyomoznák ki a rejtett katakombát. Márpedig, ha kinyomozzák, vége a bulinak. Az ilyesmit itt nagyon komolyan veszik.
- Bravó, kislány!
135
- Micsoda?
- Magának sokkal több esze van, mint gondoltam. Megremegett a szája széle, s a whisky szintje ingadozni kezdett a pohárban.
- Gondolom, ezt dicséretnek szánta.
-  Ne kapja fel a vizet! Máris módosítom az elképzelésemet. Kezdjük elölről a dolgot. Valakinek az a remek ötlete támad, hogy kellene csinálni egy jól fizető, veszélytelen kis üzletet. Mégpedig úgy, hogy valóban jól fizessen, és abszolút veszélytelen legyen.
-  Nem is rossz - mondta némiképpen megenyhülve. - Ha tud ilyet, szóljon nekem is!
- Mivel az amik, és általában a külföldiek bolondulnak a múmiák iránt, legyen az macska, vagy ibisz, nosza szerezni kell nekik, amennyit csak akarnak! Csakhogy a múmia-exportnak gátat szabnak a tiltó rendelkezések. Mi hát a megoldás? Csinálni kell múmiákat!
- Úgy érti, hogy hamisítani?
-Ahogy mondja. Nem kell hozzá más, csak macskák. Azokból pedig van elég Egyiptomban.
- Brrr! Jézusom!
-  Máris kezdetét veheti a vállalkozás. Nem kell hozzá más, csak egy nyugodt hely, ahol az elfogott macskákat „kikészítik". A mumifikálási technika nagyjából ismert. Két-három év alatt tökéletes múmiát lehet csinálni a cicákból. Persze, a szakember azonnal észreveszi, hogy hamisítványról van szó. Az üzem termelni kezdi a hamis macskamúmiákat, az egyiptomi hatóságok pedig csak röhögnek, és nem állítanak akadályokat a kivitel elé, mert miért is állítanának? Semmiféle törvény nem tiltja, hogy hamisított múmiákat vigyenek ki az országból. A macskákat és Íbiszeket exportálják: gyomrukban a csomagocskákkal. Végül az Egyesült Államokban landolnak: Rick Diamond pincéjében.
- Úristen! És... mi lesz a múmiákkal?
- Mi lenne? Semmi. A múmia ebben az esetben csak csomagolóanyag... Használat után eldobandó. Elégetik őket, vagy... bedobják a tengerbe.
- Ezért találtak Rick pincéjében... hamis múmiákat!
- Ezért. És azokat a díszletszerű marhaságokat is. Az egyiptomi
136
hatóságok csak örülhetnek, hogy az amerikaiak viszonylag tisztességes pénzért ennyi kacatot vásárolnak össze tőlük.
- Eszerint... kell lennie valahol egy műhelynek, ahol a macskákat... „kikészítik".
-  Úgy bizony. A mai éjszakán volt szerencsém meggyőződni róla, hogy Alexandriában mintha idegesek lennének a macskák.
-Mit beszél?
-Azt hiszem, vadásznak rájuk, és kissé elvadultak.
-John...
- Tessék.
- Kérdezhetek valamit?
- Miről van szó?
- Mi köze a... macskamúmiáknak... Barbara Pedersen halálához?
- Ezt kellene kinyomoznunk.
- Mégis... Mire gondol?
- Feltételezhetően azok készítették ki a lányt, akik a macskákat mumifikálják. Nem egészen biztos, persze, de miért ne? Aztán ugyanazon az úton juttatták Rickhez, ahogy a macskákat szokták.
- És a... hasában...?
- Ezt inkább magának kellene tudnia, Ann. Szakadni kezdett a veríték a homlokáról.
-  Én csak... én csak a pólyát vágtam le, én nem vagyok orvos. Amikor kiderült, ki a lány... nem folytattuk tovább a munkát. Lehet, hogy... Barbara Pedersen is csak csomagolóanyag volt?
Egész testében reszketett, s hogy egészen ki ne boruljon, töltöttem neki még egy italt.
-John - nyöszörögte és minden igyekezete ellenére kilöttyen-tett néhány cseppet a szőnyegre. - Akkor azok az emberek... nem műkincskereskedők. Jézusom... a kábszeresek gondolkodás nélkül gyilkolnak. Az egy más brancs, John, mint a műkincske-re^skedők!
Hallgattam és lehajtottam a fejem. Miért mondtam volna el neki, hogy a műkincs majdnem olyan kemény áru, mint a káb-szer. Éppen olyan dörzsölt fiúk Csinálják benne a mókát, éppen olyan ideges ujjakkal, s éppen olyan kaliberű stukkerokkal.
- Én... félek, John! Valami olyanba keveredtem... Felálltam és letereltem az utolsó cseppeket is a torkomon.
137
-Jobb lesz, ha aludni megy, Ann. Holnap, reggelinél megbeszéljük a teendőket.
-  Nem mondaná még meg... hol szerezte ezt az izét a szeme alá? És miért nem jött vacsorázni?
-Randevúm volt egy istennővel.    ¦
- Hogy hívják? - kérdezte, s mintha enyhe féltékenységet éreztem volna a hangjában.
- Nebet Hétnek.
El sápadt és behúzta maga mögött az ajtót. Rárogytam az ágyamra és nyomban elaludtam.
16
Arra ébredtem, hogy lágy, trópusi eső veri a bungalóm tetejét. Malájföldön voltam, s még mindig annak a kis fickónak a nyomában jártam, aki Texasba jött, hogy villamos fűrésszel...
Idáig jutottam, amikor felébredtem. Nem eső verte a bungalóm tetejét, hanem az ajtómon kopogott valaki halkan, de elszánt igyekezettel.
Kimásztam az ágyból és a stukkerral együtt az ajtóhoz tánto-
rogtam.
- Ki az?
-Ann Blair. Beengedne?
Levettem a láncot, elfordítottam a kulcsot és kitártam az ajtót. Meghökkent, amikor belenézett a stukkerom csövébe, de nem tartott sokáig az ijedtsége.
- Beenged?
- Persze. Miről van szó?
Ő a stukkertól hökkent meg, én tőle. Az utóbbi napokban elszoktam tőle, hogy pöttyös pizsamába öltözött hölgyek lopakodjanak be hozzám éjnek idején.
A vánkos, amit a hóna alatt szorongatott, ugyancsak felkeltette a gyanakvásomat.
- A fenébe! - szisszentem fel, és beljebb tessékeltem. - Ujabb
macska?
Felemelte a párnát és az ágyamra hajította.
- Dehogy. Nem erről van szó. -Hátakkor miről?
138
- Nem merek egyedül aludni.
- Hogyhogy nem mer?
Keserves képet vágott és hátralendítette szőke sörényét.
-  Nézze én egy tisztességes... restaurátor vagyok. Igaz, hogy belekeveredtem a műkincs-brancsba, de ez minden. Néha megkérnek, hogy nézzek meg ezt-azt, mondjak róla véleményt, esetleg, hogy mennyit érhet. Sem a tulajdonost nem ismerem, sem azt hogyan jutott a tulajdonosához.. Érti? De a kábszer egészen más. Én nem akarok... Ahogy arra a szerencsétlen lányra gondolok...
- Ne gondoljon rá.
-  Könnyű azt mondani! Ha lehunyom a szemem, megjelenik előttem a boncasztal, rajta a múmia, sőt, még magamat is látom, ahogy átvagdosom a pólyát. Aztán tudja mi történik?
- Vannak bizonyos sejtéseim.
-  Magamat találom a pólyák alatt. A hasamon egy... vágás, benne egy zacskó kokain. Amikor jöttem a folyosón, sikoltozni támadt kedvem.
- Remélem nem hódolt a kedvtelésének?
- Nem. De... egészen ki vagyok. Nem látszik rajtam? Odaléptem a szekrényemhez, kivettem belőle a pótágyneműt,
összetoltam két karosszéket és ágyazni kezdtem.
- Mit csinál?
Kezembe vettem a macskamúmiát tartalmazó párnát, latolgattam néhány pillanatig, hogy a fejem alá tegyem-e, aztán úgy döntöttem, hogy mégsem teszem. Hátha nem tetszenék a macskának.
Remegő szájjal csüccsent le az ágyam szélére.
- Bocsásson meg, de én... nem tudok...
- Mit nem tud?
- Nem tudok karosszékben aludni.
Egészen komolyan megfordult a fejemben, hogy hozzávágom a macskát. Jólneveltségem azonban visszatartott tőle.
- Hát hol tud? - tudakoltam sóhajtva és arra gondoltam, álljon a görcs a derekamba, ha legközelebb társsal indulok nyomozni! Nem elég, hogy egy többezer éves istennő vadászik rám papiruszkötéllel és ruhaujjába rejtett haleffal, ráadásul még az ágyamból is kitúrnak...!
- Gátlásos vagyok - mondta lesütött szemmel.
139
- Érdekes. Eddig valahogy nem vettem észre.
-  Az a helyzet, hogy egyszer... még lánykoromban, amikor Connecticutban voltam Ed bácsinál...
Órámra pillantottam. Negyed négy volt.
- Remélem meglehetősen szerteágazó a famíliája - mondtam nyugodtan. - Reggel nyolcig bőven van időnk.
-  Bocsásson meg, de valóban igazat beszélek. Ha ilyen... alkalmi ágyba fekszem, képtelen vagyok elaludni... Csak normális ágyban.
Behunytam a szemem, tízig számoltam, és csak azután szólaltam meg.
- Ide figyeljen... izé... Ann. Nekem is volt egy Ed bácsim, igaz, hogy nem Connecticutban, hanem jóval messzebb. Neki is voltak egészen elfogadható bölcsességei. Akar hallani néhányat?
- Inkább aludnék.
- Akkor másszon az ágyba! És számolja meg a szobasarkokat. Jó éjszakát!
Bevágtam magam a fotelok közé, felraktam a lábamat a karfára és megpróbáltam elaludni. Hallottam, hogy szöszmötöl, rángatja a takarómat, végül leoltja az asztali lámpát.
A következő percben már Nebet Héttel ültem egy repülőgépen. Alattunk szelíd fodrokkal játszott az óceán:_ pálmafák integettek egy kedves kis szigetről, s az istennő rám mosolygott. Szelíd, barátságos, vonzó arca volt, mint az egyiptomi királynőké általában. Ajka megkereste a számat, s én éppen felolvadtam volna lágy ölelésében, amikor azt éreztem, hogy kemény az ajka, mintha deszkát csókolgatnék. Hátratoltam egy kicsit a fejét, éppen csak annyira, hogy a szemébe nézhessek: Nebet Het nyakán egy macskamúmia feje ült, vicsorgó fogakkal, üres szemgödrökkel!
Fel üvöltöttem, és a néptelen repülőgépen futni kezdtem a pilótafülke felé. Közben hátra-hátrapillantottam, hogy nem jön-e mögöttem a bosszúállás istennője.
Naná, hogy jött! Egyik kezében papiruszból font kötéllel, a másikban élesre köszörült késsel. Jött és nevetett. Ekkor már ismét a régi arcát mutatta; a szépséges királynőét, csakhogy vonzó vonásait vérszomjas mosoly torzította el. Felemelte a kötelet és meglengette a feje felett.
140
Éppen beugrottam volna a pilótafülkébe, amikor kivágódott az ajtaja, és a pilótaruhás Concini gurult ki belőle.
Concini ordított, én is ordítottam. Az istennőt úgy látszik nem zavarták olyan apróságok, mint a zuhanás, mert ügyet sem vetve a veszélyre, egyre mosolygott és vadul villogtatta torokvágó kését.
A következő pillanatban bekövetkezett a katasztrófa. Pálmafák törtek, s a gép törzse kettévált. Kizuhantam a résen, rá az éles ko-rallokra. Tovább is ordítottam volna, ha valaki meg nem rázza a karom.
Felébredtem, és rémülten konstatáltam, hogy a padlón fekszem a két karosszék között. Lepedőm a nyakam köré csavarodott, mintha meg akartak volna fojtani vele.
Ann csípőre tett kézzel, rémült tekintettel állt fölöttem.
- Mi az Úristen van magával? Körülnéztem és megvakartam a fejem búbját.
- Leestem.
- Azt látom. Ha hallotta volna mit csinált előtte! Jézusom! Ha épségben hazaérek, bevonulok egy idegszanatóriumba!
Rövid terepszemle után beláttam, hogy a karosszékeken való alvást nem nekem találták ki. Ha újra próbálkoznék, csak azt nyerném vele, hogy egy kiadósán rossz álom után ismét csak a földön találnám magam.
Letérdeltem, összeszedtem a szőnyegeket és egymásra púpoz-tam őket. Rájuk a lepedőt, párnát, magamat és a takarót.
-Jó éjszakát - morogtam és behunytam a szemem.
- Lelkifurdalásom van - suttogta egy hang az ágyamból. -Nocsak.
- Berontottam magához és kitúrtam a helyéről.
- Rá se rántson.
- Igazán nem haragszik?
- Igazán nem.
Ami ezután következett, nem volt egészen álom, inkább kábult vízió. Meredek hegyoldalon csúsztam lefelé, alighanem szánkón vagy nadrágféken. Éppen felettem magasodott a ködfelhőbe bur-kolódzott hegycsúcs: nagyságát tekintve akár a Himalája is lehetett. Elképzelhető, hogy egyenesen a Csomóiungmáról csúsztam lefelé Katmandu felé. Mindenesetre, még jóval Katmandu előtt
141
felborultam és végighasaltam a havon. Fázott a lábam, mert esés közben a csizmámat is elveszítettem.
Kinyitottam a szemem, és ismét a földön találtam magam.
- Jól van? - hallottam az ágyamból.
- Kitűnően. -Megint ordított.
- Ez a hobbim. Szeretek a földön aludni, és közben ordítozni. Mások a háztetőkön járnak, én a földön.
- Most hol van?
- Mondom, hogy a földön.
- Miért nem a... szőnyegeken?
-  Rájöttem, hogy túl magasak nekem. Tériszonyom van. Különben is, úgy tudom, újabban az alacsony bútor a divat.
Kiszállt az ágyból, odalépett hozzám és gyengéden megrugdosta a vesém táját.
- Cseréljünk helyet.
-  Hogy képzeli? - háborodtam fel. - Ha nem tudta volna, én egy Grál-lovag vagyok. Mindent szívem hölgyéért...
-Tényleg lovag?
- Nem látszik rajtam?
- Oké. Akkor figyeljen ide. Jöjjön fel az ágyra.
- Az az ágy csak egyszemélyes - figyelmeztettem.
- De jó széles. Elférünk rajta ketten is. Maga lovag, nem?
- Mi köze az én lovagságomnak az ágy szélességéhez?
- Olvastam valahol, hogy a középkorban, ha egy férfi és egy nő arra kényszerültek, hogy egy ágyban aludjanak, a férfi, illetve az izé... lovag... egy kardot fektetett közéjük. Érti, ugye?
- Van bizonyos történelmi műveltségem. Kardom viszont nincs. -Vegyük úgy, hogy van egy elméleti kardja. Oké?
- Vegyük.
Megvártam, míg visszabújik az ágyba és magára húzza a takarót. Megkerültem a szőnyeg-Csomolungmát és mellé bújtam.
Akárhogy is igyekeztem, néha-néha összeért a pizsamánk.
Egyszerre csak éreztem, hogy egy vékony, izmos láb végigsimogatja a combom.
- Vigyázzon - mondtam. - Megvágja a kard!
Feltérdelt az ágyon és furcsa mozdulatokat tett. Olyat, mintha papiruszból fonott hurkot vetne valaki nyakába.
142
Villámgyorsan felugrottam és elkaptam a kezét.
-Mitcsinál, hé?
-Kidobtam.
- Mi a jó fenét?
- A kardot. Különben is ez egy hajó. Nem érzi?
- De érzem - mondtam. - Nem tudja az útirányt? -Alighanem Honoluluba megyünk. Velem jön? -Van más választásom?
- Választás mindig van. Nem érzi? -Mit?
-Süllyedünk!
- Jézusom, csak most veszem észre! Ilyen az én szerencsém! Ha egyszer hajóra szállók, holtbiztos, hogy elsüllyed alattam... Mit csinál?
Levetette a pizsamafelsőjét és a szőnyegkupac tetejére hajította.
-  Kidobálni mindent, ami felesleges! Gyerünk, az életünkről van szó!
- Az már egészen más - bólintottam és engedelmeskedtem. -Nekem aztán ne tegyen szemrehányást, hogy miattam süllyedtünk el!
Visszabújtam a takaró alá; megvártam, amíg odagurul hozzám.
- Csak a himbálózástól van - mondta. - Ha az ellenkező oldalról kapjuk a szelet, majd visszagurulok.
- Biztos, hogy kidobta a kardot? - kérdeztem. - Nem venném a lelkemre, ha megvágna!
- Úristen! - mondta. - Néha úgy érzem, hogy én vagyok az a lány... és az én hasamban van a műanyag zacskó a kábítószerrel.
Kinyújtottam a kezem, hogy meggyőződjek róla, úgy van-e, ahogy mondja. Akárhogy is simogattam, sima volt a bőre, mint a bársony.
-Jézusom - mondta. - Hát mire vársz?
Lejjebb csúsztattam a kezem.
17
Arra ébredtem, hogy elzsibbadt a karom. Először nem tudtam, hol vagyok, csak lassan kezdett oszladozni a sötétség a fejemben. Kimásztam az ágyból, kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem az
143
erkélyre. Közvetlenül alattam hajnali forgalom dühöngött; valahol egy elkésett müezzin ordított lankadatlan igyekezettel.
Csináltam néhány tornagyakorlatot és éppen visszafordultam volna, amikor valaki megérintette a vállam.
-Halló!
Most néztem meg először nappali fényben. Esküszöm, nem hiányzott róla a pöttyös pizsama.
- Mit csinálsz?
Kihajoltam a korláton és lenéztem az utcára.
- Csak azt néztem, hova esett. Kikerekedett a szeme a csodálkozástól.
- Micsoda?
- Hát a kard. Kidobtam az ablakon. Felnevetett, aztán elkapta a karom. -Akkor nincs baj... gyere!
A hajó bukdácsolni kezdett alattunk, és mi átadtuk magunkat a hullámok ritmusának.
18
Tíz órára járt, amikor beléptem az étterembe. Kerestem egy kellemes sarokasztalt és letelepedtem. Rendeltem két normális reggelit, kávét hozzá, aztán az asztalra könyökölve vártam, hogy lejöjjön Ann. Közben alaposan elábrándozhattam, mert arra riadtam fel, hogy árnyék esik az asztalomra.
- Csakhogy megjöttél - mondtam. - Nem vagy fáradt?
- Megjárja - mondta egy ismerős férfihang és kéretlenül letelepedett valaki az asztalomhoz. - Maga aztán nem spórol a megbízói pénzével. Ebédből is kettőteszik?
Mondanom sem kell, hogy torkomon akadt a narancslé. Üveges tekintettel bámultam Perring hadnagy barázdált képére, elegáns, stuccolt bajuszára.
-Maga... itt?
- Mi ebben a meglepő?
-  Már hogy a fenébe ne lenne az? Amikor utoljára találkoztunk, nem említette, hogy utánfutót játszik. Csak nem akarja bemesélni nekem, hogy a piramisok miatt jött Egyiptomba.
- Röhögni fog: majdnem.
144
A pincér odakacsázott hozzánk és meghajolt. Perring tanácstalan képpel pislantott előbb a tányéromra, aztán az étlapra. -Maga mit eszik?
- Krokodiltojást - mondtam. Elkomorodva simogatta meg a bajuszát.
- Ehető?
- Csak a saját felelősségére. Állítólag terjeszti a maláriát. Sóhajtott és eltolta magától az étlapot.
- A fene vinné elllgcjzán csak otthon lehet jókat enni. Maga, gondolom, már végigprőbált mindent. Mit ajánl?
-Töltött tököt. -Tényleg jó?
- Nekem ízlett.
-Jó, akkor legyen tök. És egy sört hozzá. A pincér meghajolt, röhögött és távozott. Perring a nyakába gyűrte a szalvétáját. -Mire jutott? Letettem a villát és a kést a tányéromra.
- Amíg maga nem beszél, éhségsztrájkot tartok. Vigyorgott és tovább simogatta a bajuszát.
- Kedvem lenne kipróbálni, meddig bírja. Mi a fenét akar tudni?
- Először is mit keres itt?
- Tulajdonképpen titkos a dolog, de remélem, tudja tartani a száját. A szövetségiek megbízásából repültem Alexandriába.
- Igazán?
- Néhány napja kinyírtak három bostoni turistát. Az egyiptomi kollégák hozzánk fordultak segítségért.
~- Hogyan nyírták ki őket?
- Elég brutális módon. Elvágták a torkukat. Fültől fülig.
- Azonkívül papiruszkötelet szorítottak a torkukra.
- Honnan tudja?
-Mindenki erről beszél. Folytassa.
- Most itt vagyok. Itt történt a balhé, Alexandriában. Szemrevételeztem a holttesteket. Pocsékul néznek ki. Ráadásul majdnem gyerekek.
- Megtudott róluk valamit?
- Hát... előtte nap szabadultak a sittről.
145
Megállt a kezemben a kanál. -Mit beszél?
- Az egyiptomi kollégák csukták le őket. Műkincsek csempészésének alapos gyanújával. Később, bizonyítékok híján el kellett engedniük a bandát. Pechjükre. Ha benn tartják őket, még most is élnének!
- Mikor nyírták ki őket?
- Három napja. Éjszaka.
A pincér megjött és vigyorogva Perring elé rakta a tányért. A sok vihart látott zsaru döbbenten meredt a reggelijére.
- Ez... mi?
- Ne kérdezze; egye. Keleten a legfontosabb szabályok egyike: sose kérdezd, mi miből készült! Különben is, van életbiztosítása, nem?
- Szagolni sem szabad? Megkóstolta, aztán felcsillant a szeme.
- Ez nem is rossz, ember!
- Mit mondtak még az egyiptomi zsaruk?
- Hogy valami őrült járja az éjszakát a bandájával. A főnökük Nebet Hétnek, egy ókori istennőnek mondja magát. A műkincstolvajokat irtja elsősorban.
- Elsősorban?
-  Lehet, hogy kizárólag. Lehet, hogy néhány egyéb gyilkosságot is a nyakába akarnak varrni. Nem könnyű elkülöníteni őket egymástól. Mégis, mi ez, amit eszem?
- Mondtam már, hogy tök.
- Atyaisten! Még sosem ettem ilyet. Szóval, mi sem egyszerűbb, mint ha meg akarok szabadulni az anyósomtól, elvágom a nyakát, ráteszek a gigájára egy papiruszból font kötelet és elhíresztelem, hogy Nebet Het ölte meg. A kollégák gyanakszanak, hogy olyasmit is az istennő számlájára írnak, amit más követett el.
- Mit mondtak, mióta ritkítja a csibészeket?
- Évek óta. Cirka négy-öt éve. Rendszertelen időközökben.
- Oké. Mi újság otthon?
- Meg fog lepődni. Rick Diamond tiszta, mint a patyolat. Megvizsgáltunk mindent, az utolsó szögig. A bútorok valóban díszletek, de itt készültek Egyiptomban. A múmiák pár évesek. Nincs az egész házban semmi, ami illegális műkincskereskedelemre utalna.
146
Kezdett valami nem tetszeni, nagyon nem tetszeni.
- Mindent átvizsgáltak? -Az utolsó szegig.
- Aranytárgyak?
- Semmi. Néhány aranyozott fémbigyó. Összesen talán ötszáz dollárértékben.
- A szarkofágok?
- Itt készültek. Talán Kairóbarn, talán Alexandriában. -Az állatmúmiák?
-  Frissek. Már amennyire persze egy múmia friss lehet. Egészen pontosan néhány évesek. Kell lennie valahol a környéken egy múmiagyárnak.
- Már csak az a kérdés, miért kel lett ez a sok kacat Diamondnak?
- Igen. Ez a kérdés. Gondolhatja, hogy utánamentünk a dolognak.
-Mondja már, az istenért, rájöttek valamire?
- Diamond eladta őket.
- Úgy érti, hogy becsapta a klienseit? Igazi műkincsekként sózta vásárlói nyakába a bóvlit?
-  Esze ágában sem volt! Diamond tisztességesen játszott. Felhajtottam néhány ürgét, akik Diamondtól vásároltak. Koporsót, múmiát, ezt-azt.
- Mi a jó istenért?
- Mert hülyék. Undorító, sznob balfácánok. Azért kellett nekik az a sok szar, hogy a szomszédaikat, barátaikat, meg a hozzájuk hasonló idiótákat elkápráztassák velük. Érti már?
-Őszintén szólva...
- Újabban Egyiptom-mánia tört ki a keleti parton. Nem hallott még róla?
-Az én köreimben nem tört ki semmilyen mánia.
- A maga körei...! Szóval, van egy csomó hülye, aki szívesen rak macskamúmiát, és egyéb baromságot a télikertjébe, szarkofágot a hálószobájába, anyuci ágya mellé; hogyha rájuk jön, hát izgalmasabb legyen a dolog. Esküszöm, voltam valakiknél, s amikor megláttam a frissen vásárolt szarkofágjukat az ágyhoz támasztva, az volt az érzésem, hogy esténként belemásznak és abban... Érti, ugye?
- Folytassa.
147
- Ahhoz persze kevés a pénzük, hogy igazit vegyenek. Ahhoz milliók kellenek. így aztán kénytelenek megelégedni vacak másolatokkal. Persze, az azért fokozza a varázsukat, hogy akármennyire másolatok is, mégiscsak a fáraók földjéről származnak. Diamond kihasználta a konjunktúrát. Összevásárolt minden vi-cik-vacakot, Bostonba szállíttatta őket, s elég rendes pénzért szétszórta az idióták között.
- Mennyi pénzre gondol?
-  Nézze, meggazdagodni nem lehetett belőle, de a képkereskedéssel együtt mégiscsak szép pénzt hozott a konyhára. Látta a
műtermét?
Nem volt okom tagadni. Már úgyis régen kitalálta, hogy én
voltam a titkzatos telefonáló.
- Láttam.
- Akkor bizonyára arra is rájött, hogy nem szegény, ámbár tehetséges mesterek dolgoztak benne. Diamond összegyűjtött egy csoport jókezű fickót, és nagy mesterek képeit másoltatta velük. Hasonló okból kellettek neki, mint az egyiptomi kacatok.
- Mi volt a macskamúmiák belsejében?
- Semmi.
- Egészen biztos ebben?
-  Nézze, biztosan volt bennük eredetileg valami. Füvek, mu-mifikáló anyagok, mit tudom én.
- Nem erre gondoltam.
- Kábszer nem, arra mérget vehet. Megszagolták a kutyák, beraktuk az elemzőgépbe: ezek a múmiák soha, semmilyen körülmények között nem kerültek kapcsolatba kábítószerrel. Ha csak egyetlen, kóbor szemcse is rájuk ragadt volna, észrevettük volna. A kábszercsempészést abszolúte ki lehet zárni!
A piramismintás asztalterítőre szegeztem a pillantásom, és megpróbáltam rendet teremteni kusza gondolataim között. Mennél többet tudok Diamondról, annál zűrzavarosabb lesz az egész.
- Mit találtak még a lakásában?
-A csaj hulláján kívül? Okádékot, és hetvenhét marihuánás cigaretta csikkjét.
- Ki volt a csaj?
- Valami Sissy... ki is? Elfelejtettem a nevét, a fene vigye el. Asszisztensnő a Boston Galérián. Maga ismerte, nem?
148
- Nem.
- De látta?
- Kétszer is. Egyszer a földön, másodszor kötélen himbálózva. De még nincs vége a kérdéseimnek. Maga szerint miért nyírták ki Diamondot?
- És a csajt? Hát ez jó kérdés... Napok óta ezen töröm a fejem. Talán valami olyasmiért, aminek semmi köze Egyiptomhoz. Sem a műkincsekhez, sem a kábítószerhez. \
- Csakhogy van egy problémám. Egy igen kemény problémám - mondtam. -Amivel egyelőre nem tudok megbirkózni. S ami, sajnos, minden kétséget kizáróan Egyiptom felé mutat.
- Valóban? - kérdezte. - Mi lenne az?
- A vágás - mondtam. - Az a vágás, amellyel Rick Diamondot megfosztották az életétől. Én láttam Ricket holtan. Láttam azt a rohadt vágást a nyakán. És láttam néhányat azok közül is, akiket ez a titokzatos istennő, Nebet Het segített át a másvilágra. Esküdni mernék, Perring, mindenre, ami szent előttem, hogy ugyanannak a kéznek a munkája valamennyi. Másképpen szólva, Diamondot is Nebet Het ölte meg!
19
Hosszasan néztünk magunk elé kávénkat kavargatva. Perring időnként elegáns kis bajuszához nyúlt és megsimogatta. Csodálkozva tapasztaltam, hogy már nem is idegesít annyira, mint korábban. Volt benne valami, ami rokonszenvet ébresztett iránta.
- Meghallgat, ha meggyónok valamit?
Szemembe mélyesztette a szemét. Úgy láttam, nincs semmi rosszindulat jéghideg tekintetében.
- Miért ne? Gondolom, meg kell ígérnem, hogy hallgatok róla. Ennek fejében maga...
- Nem erről van szó. Van valaki..., aki kissé belekeveredett bizonyos dolgokba. Szeretném, ha nem venne róla tudomást. Megtenné?
- Mennyire van belekeveredve?
- Éppencsak.
- Biztos benne, hogy jól teszi, ha fedezi?
- Ez az én dolgom.
149
- Oké. Megígérem.
Bekaptam egy kockacukrot, aztán elmeséltem neki mindent. Attól a pillanattól kezdve, hogy Concini belépett az irodámba. Beszéltem Barbara Pedersen hullájáról, látogatásomról Rick Dia-mondnál, a Galérián, végül az elmúlt éjszakáról.
Merev, mozdulatlan volt az arca, mintha márványból faragták volna.
- Hol van most a lány?
- Fenn a szobájában.
- Nem jön reggelizni?
- Amint észrevette, két személyre volt megterítve. Bizonyára felfedezte magát és elmenekült. Nem tudom, mondtam-e, hogy elsőosztályú az ízlése?
Rám nézett és megcsóválta a fejét.
- Hát, ha magára nézek, erre nem mernék megesküdni. Mi a szándéka a továbbiakban, Mr. Lendvay?
-  Megbízóim utasításának megfelelően megpróbálom megtalálni Barbara Pedersen gyilkosát.
- Maga látta a múmiáját?
- Láttam hát! Mondtam, hogy ott voltam egészen a közelében. -Jól megvizsgálta?
- Dehogy vizsgáltam. A frász jött rám, amikor Pedersen elkezdett von ítani.
- De azért csak megfigyelte?
Egészen pontosan tudtam, mire akar kilyukadni. Lehajítottam a szalvétámat a tányérom mellé.
- Ne strapálja magát! Nálam ez már foglalkozási ártalom. Ha holttestet látok, első dolgom, hogy alaposan szemrevételezzem. Valami belső kényszer hajt, hogy győződjek meg róla, mitől hagyta itt az árnyékvilágot.
Egészen furcsán és tompán kongott a hangja.
- Na és... meggyőződött róla? Most is meggyőződött? Hátradőltem a széken és elégedetten néztem a szemébe.
-  Természetesen, hadnagy. Barbara Pedersennek elvágták a torkát. Fültől fülig. Ezt még a mumifikálás ellenére is meg tudtam állapítani. Csak aztán lőtték bele a golyókat!
- Nebet Het!
- Úgy van, Nebet Het.
150
- Tudja, hogy ez mit jelent?
Felálltamjelezve, hogy véget szeretnék vetni a beszélgetésnek.
-  Természetesen, hadnagy.  Nem jelenthet mást, mint hogy Barbara Pedersent, Sissy Louist, Rick Diamondot, Fostert, a Vízilovat és az amerikai turistákat ugyanaz a kéz ölte meg!
- Nebet Het.
- Mostmár csak az a dolgunk, hogy rájöjjünk, mi az összefüggés a gyilkosságok között.
20
Ann az ágyam szélén ült. Változatosság kedvéért most rajta volt a pizsamája.
Kinyújtotta a karját, magához húzott és homlokon csókolt.
- Ki volt az a muksó?
- Egy bostoni zsaru.
Lerúgtam a cipőm és odakucorodtam az ágy sarkára.
-  Gondoltam. Igazi zsaruképe van. Érzéketlen és kíméletlen. Kilométerekről bűzlik róla a hekus. Mi lesz a mai program, főnök?
-  Próbálj meg tudakozódni a macskák után. Valahol csak el kell kezdenünk a dolgot!
- Tizenegykor találkozom valakivel. Állítólag tud valamit. Egy katakombáról, ahol macskák vannak, és talán más is...
- Miért nem mondtad eddig?
- Nem mondtam volna? Különben, nem akarunk visszafeküdni egy kicsit?
- Dolgozni kellene.
-Aha. De csak tizenegytől van dolgom. Hahó, süllyed a hajó! Ismét meg kellett kezdenünk a mentést. Repültek a felesleges ruhadarabok.
- Azt akarom, hogy nézd meg... nem vagyok-e múmia. Nincs-e a hasamban plasztikzacskó!
Megnéztem, nem volt.
Hátravetette a fejét és remegett, mint a nyárfalevél. -Jézusom, a kezed! A ke...zed...! Már alig... hiányzik valami... a... boldog...Ságomhoz, már alig... hiányzik! Másodpercek múlva nem hiányzott semmi.
151
21
Megvártam, amíg visszajön a fürdőszobából. Visszamászott mellém, mellemre fektette a fejét. Hallgattam egy kicsit, aztán megszólaltam. -Ann?
- Tessék, drága.
-  Igazán nem akarnék tapintatlan lenni, de... szeretnék megtudni egyetmást Rick Diamondról. Persze, ha úgy érzed, hogy...
- ...Nem ízléses? -Úgy valahogy.
- Ugyan már! Régen túl vagyok rajta. Kérdezz csak nyugodtan.
- Milyen fickó volt Rick?
-  Rendes. Főleg az első időkben. Nagy tervei voltak. Sokat akart az élettől. Talán éppen ezért habarodtam bele.
- Rendesen beleestél? Elgondolkozott és megvonta a vállát.
- Ki tudja ezt ma már, ennyi idő elmúltával? Akkor valószínűleg úgy éreztem, hogy igen. Volt benne valami egészen különleges. Első akart lenni az elsők között. Olyan galériáról ábrándozott, ahol csupa Picasso, Manet és Miro lóg a falon.
- Egyébként is... megértettétek egymást?
- Az ágyban gondolod? Az első időkben feltétlenül. Később... de akkor már másról volt szó.
-Miről?
- Nem akarsz egy kicsit túl sokat?
- Bocsáss meg.
-  Hülye vagyok, igazad van. Ricknek nem jöttek-be a tervei. Alaptőkéje sem volt, de más oka is lehetett. Talán hiányzott belőle valami, ami az egészen nagyokban megvan. És erre ő maga is hamarosan rájött. Ettől az időtől haldokolni kezdett valami köztünk. Ő és a világ nem volt szinkronban többé és én is ennek a világnak a része voltam.
- Miben mutatkozott meg ez az... aszinkronitás?
- A felszínen italban, nőkben, kábítószerben, a mélyben a sikertelenségben. Nem tudom, világosan fejezem-e ki magam?
- Igen. Mi volt a helyzet az itallal?
-  Ez volt a legkevésbé érdekes. Néha meghúzta az üveget,
152
ennyi volt az egész. Később jöttek a haverok és lányokat is hoztak magukkal. De csak ittak. Hébehóba velük ittam én is. Aztán már nem bírtam az iramot. Mondtam is Ricknek, azt csinál, amit akar, de engem hagyjon ki a játékból. Ettől fogva kihagyott. -Nők?
- Semmi komoly. Egy-két futó kis tyúk. Modellek. Nincs jelentősége, mondhatnám szakmai ártalom.
- Kábítószer?
- Ópium, kokain, sőt... -Heroin?
- Később igen.
- Hol ismerkedett meg Barbara Pedersennel?
- Gondolom, itt. Erről soha nem beszéltünk. Az a lány itt tanult, Rick pedig akkor kezdett Egyiptomba járni. Kellett a pénz a füstölnivalóra. Azt hittem, megszervezett egy kis csempészhálózatot. Műkincseket is kivittek talán, de az igazán kemény áru a kábszer lehetett.
- Milyen lány volt Barbara Pedersen?
- Láttad, nem? -Jézusom!
- Elsőosztályú. Magas, szőke, skandináv. Nem csodálom, hogy megtetszett Ricknek. Persze az apja pénze is komoly vonzerőt gyakorolhatott rá. Rick tudta, hogy mit csinál. Olyan pasas volt, aki nem ütögetett vaktában a levegőbe.
Hanyatt dőltem és a fejem alá tettem a karom.
- Már csak benned bízom, Ann.
- Minek köszönhetem ezt a nagy bizalmat?
-  Egyszerűen nem tehetek mást. Akármerre nézek, egyre sűrűbb a homály, azonkívül van egy átkozottul rohadt érzésem is.
-Micsoda, drágám?
- Hogy az az istennő, Nebet Het, számomra is készíti a kését. Egyszer el passzolt, másodszorra azonban biztos akar lenni a dol-
!•      gában. Szinte itt érzem a hideg pengét a torkomon...
Odasimult az oldalamhoz, majd rám feküdt és betakart, mint római légionáriust a pajzsa.
-  Majd én megvédelek,  darling... Mindenki...  el...len. Azt aka...rom... hogy... min...dent elfelejts... Elfelejts...
Rövid időre valóban mindent elfelejtettem.
153
22
Ann visszament a szobájába, én pedig arcomat a tenyerembe fektetve megpróbáltam végiggondolni a dolgot. Főleg azt, hogy mit kellene csinálnom. Két helyről is vártam információkat: Ann-nek délután kell találkoznia az ismerősével, Perring pedig a rendőrségen próbál megtudni valamit. Úgy gondoltam, ha ők dolgoznak, én sem tétlenkedhetek. Fogtam egy taxit és elszállíttattam
magam az egyetemre.
Mondanom sem kell, hogy a párnahuzatba csomagolt macskamúmiát a kocsiban „felejtettem".
Hosszas tudakozódás és Pedersen pénzének intenzív herdálása után végre rábukkantam egy Jill Resnik nevű lányra. Úgy mutatkoztam be neki, mint Barbara nagybátyja,
Jill alacsony volt és fürge; megállás nélkül pattogott, mint a gumilabda. Még testének domborulatai is a labdára emlékeztettek.
-  Barbie? - kérdezte döbbenten, amikor bevonszoltam egy vendéglőbe és rendeltem neki is és magamnak is egy-egy dupla adag whiskyt. - Mi van Barbie-val? Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el!
- Az a helyzet, Miss Resnik...
-Jaj, ne mondja nekem, hogy Miss Resnik! Mondja csak, hogy
I!
- Oké, Jill. Én John vagyok. Maga mit tanul itt, ha szabad kérdeznem?
- Papirológiát
- Papírgyártást? - hökkentem meg.
Úgy nevetett, hogy attól tartottam, összeakadnak a keblei.
- Ugyan már, dehogy! A papirológia régi papiruszokkal foglalkozik és az egyiptológia résztudománya. Bonnban kezdtem, Londonban folytattam, most itt vagyok. De Barbie-ról beszéljen! Mi van Barbie-val?
- Ezt én is szeretném tudni, Jill.
Úgy komolyodott el, hogy a mosoly rajta maradt az arcán. -Hogyan? Nem jól értettem...
154
- Barbara Pedersen, azaz Barbie eltűnt, Miss... izé... Jill.
- Hogyhogy eltűnt? Hát visszautazott az anyjához, nem?
- Az a helyzet, hogy sajnos nem. De kerestetjük mindenfelé. Maga talán tudhat valamit, ami fontos.
- Én? Mit tudnék? Hiszen...
Mintha enyhe bizonytalanságot véltem volna kivenni a szavaiból.
- Azt mondják, maga a barátnője volt.
- Hát bizonyos értelemben igen. Bár én inkább jó kollégáknak nevezném magunkat.
Most már egészen világosan kiéreztem a hangjából a sértődött-séget. -Többen is azt-állították, hogy maga és ő...
- Hát igen. Kedveltük egymást. Még arról is szó volt, hogy miután megkapjuk a papírjainkat, együtt teszünk egy jókora utat.
- Hová?
- Megkerüljük Afrikát.
- Klassz. De miért éppen Afrikát?
- Mert volt egy fáraó, aki megkerülte: méghozzá papiruszhajón. Utána akartuk csinálni. Egy jó kis bandával. Csakhogy... Barbie később meggondolta a dolgot.
'   - Nyilván rájött, hogy a papiruszhajón tengeri betegséget lehet kapni.
Egyetlen hajtásra kiitta a whiskyjét, lekoppantotta a poharát az asztalra, aztán gyanakodva a szemembe nézett.
- Maga... tényleg a nagybátyja?
- Miért? Nem vagyok elég nagybácsis?- tértem ki a válasz elől.
-  Nem - mondta. - Maga egyáltalán nem nagybácsis. Maga egy klassz pacák. Mondták már magának?
Nemigen szoktam elvörösödni, de most alighanem ezt tettem, így már ketten voltunk vörösek az asztalnál.
- Szóval, mit akar tudni?
- Ott hagyta abba, hogy Barbara lemondta az Afrika körüli utat.
- Le.
- Mintha ez nemigen tetszett volna magának.
-  Hát, nem is! Méghozzá több oknál fogva sem. Az első az, hogyha számít valakire az ember, és az az illető ráadásul a barát-pőjének mondja magát, ne tegye hintába! Nem igaz?
155
- És a másik?
- Nem szeretem, ha valaki úgy cserélgeti a barátait, mint a fehérneműjét.
- Eszerint Barbie cserélgette?
- Hát, hogy sűrűn cserélgette volna, azt nem mondanám. Engem azonban elcserélt. És a tudományát is. Például abbahagyta a papirológiát.
- Ő is... izé... papiruszokkal...?
- Ő is.
- Miért hagyta abba?
- Ezt kérdeztem tőle én is. S tudja, mit felelt rá? Hogy van fontosabb is az egyiptológiában, mint a papiruszok.
-Mi például?
- Például a mumifikálás. És a mitológia.
- És... tényleg fontosabb?
- Nézze... valamennyi tudomány egyformán fontos. Nincs fontosabb, meg kevésbé fontos.
- Akkor meg mi a hézag?
- Megfoghatatlan, hogy valaki, aki addig élt-halt a papirológiá-ért, maga el sem tudja képzelni, mennyire fanatikus volt ezen a téren, és végső soron bennünket is ez a közös szerelem tartott össze, egyszerre csak hátat fordít neki.
- Maguk egy szobában laktak?
- Persze. Amíg meg nem pattant. -A holmija?
- Ezt a gondnoktól kell megkérdeznie.
- Oké. Térjünk vissza a mumifikálásra. Ez azt jelentette, hogy stúdiumot változtatott?
- Dehogy. A mumifikálás nem tantárgy. Egyébként, ha kíváncsi a véleményemre, akik ezzel foglalkoznak, sarlatánok. A régi, mu-mifikálási eljárásokat nem ismerjük. Volt szerencsém néhány mostanában készült, friss állatmúmiát szemrevételezni. Egyszerűen szánalmasak.
- Akkor viszont hol tanult Barbara mumifikálni?
- A temetőben.
Kicsit nehezebben vettem a levegőt a szokásosnál.
- Úgy érti, hogy... Na, ne! Ezt nem mondhatja komolyan! -Mit?
156
- Hogy kiássák a hullákat és mumifikálják őket.
- Nem is mondtam. Látott már egyiptomi temetőt?
- Ha külföldön járok, általában vidámabb látványosságok után loholok.
- Pedig megéri. Nézze meg az itteni hatalmas kriptákat. Valamennyi lakott. Némelyik családi otthonul szolgál, másikban kézműves rendezte be a műhelyét: minden egyiptomi város mellett találhat egy árnyékvárost, a halottak városát, amelyet azonban paradox módon élők népesítenek be. Ezekben vannak a titkos mumifikáló műhelyek is.
- És... miért szánhatta rá magát Barbie, hogy ilyesmit tanuljon?
-  Szerintem új barátai beszélték rá. Különben is, ilyen az én formám. Ne értsen félre, de amikor még odahaza, Texasban tanultam, belezúgtam egy fiúba. Salt Laké Cityből való volt és szép, mint egy görög isten. Két hét alatt sikerült elcsábítanom. Jézusom, hogy milyen jól kijöttünk egymással! Még most is bele-borzongok, ha rágondolok!
Meztelen karjára pillantottam. Csupa libabőr volt.
- Aztán egyszerre csak... amikor már hetek óta az égben lebegtem, Harry bejelentette, hogy belépett egy akármilyen szektába, és vége köztünk mindennek. Szerethetjük egymást, mint testvér a testvért, de semmi egyéb. Még egy kicsit próbálkoztam, aztán feladtam. Harry tényleg meghülyült. Vettem a kispárnám és bevonultam egy idegszanatóriumba. Csak miután a dokival összejöttem, rázódtam rendbe. Néha sírni lenne kedvem, hogy menynyire peches vagyok! Különben mennyi ideig marad Egyiptomban?
- Szóval, ott hagytuk abba, hogy Barbie elkezdett a temetőbe járni. Netalán követte egyszer-másszor?
- Dehogy követtem! Mindenesetre... arra készült, hogy megveszi a felszerelést is.
-Az mi?
- Kések, drótok, füvek: ez-az. Ami a mumifikáláshoz kell. Meg ruha.
- Ruha? - bámultam egyre ostobábban.
- Hallott valaha is a test felnyitásának a szertartásáról? Gyorsan kiittam a whiskym. Úgy éreztem, meg kell erősítenem
magam. -Az mi?
157
- Az ősi Egyiptomban a mumifikálandó holttesten az első vágást a gyomor táján ejtették. Ez volt a test felnyitásának a rítusa. Aki megtette az első vágást, többnyire Anubisz maszkot viselt, azaz sakál-álarcot, hiszen a mítoszok szerint ő volt a fő-balzsamozó. A testhez nyúlni, pontosabban vágást ejteni rajta különben bűnös dolognak számított.
- Mégis megtették.
- Megfelelő rítusok kíséretében. Aki az első vágást ejtette, jelképesen megverték, leköpdösték és köveket hajigáltak hozzá. A fickó elfutott, feltette a maszkot, és Anubisz istenként tért vissza, hogy folytassa a munkát. A test megnyitásához speciális kést használtak.
- Milyet?
- Sajnos, a képe nem maradt ránk. Csak a leírása egy kései papiruszon. Enyhén ívelt a pengéje. Barbie is ilyen kést vásárolt.
- Honnan?
-  Nem tudom. De hogy nem vásári bóvli volt, az biztos. Ez már persze akkor volt, amikor kezdett megromlani köztünk a viszony. Ritkán járt haza, s ha hazajött is, az ágyára dőlt és nem beszélt. Egy alkalommal, amikor nem volt otthon, kinyitottam a fiókját: ragasztószalagot kerestem benne. Máskor is előfordult, hogy belenyúltunk egymás fiókjába, hiszen nem volt titkunk egymás előtt. Ott fedeztem fel azt a kést. Szépnek találtam, pedig én nemigen kedvelem a késeket. Csillogott és kék drágakövekkel volt berakva a nyele. Egy kicsit gyönyörködtem benne, aztán kint hagytam az asztalon. Ahogy Barbie hazajött, gondolom, azonnal kiszúrta.
- Miért csak gondolja?
- Mert aludtam. Arra ébredtem, hogy Barbie ráz. Ott állt felettem a késsel a kezében és... egy pillanatig azt hittem, belém akarja döfni. Annyi harag volt a tekintetében, hogy... egyszerűen megijedtem tőle.
-Mondott valamit?
- Hogy máskor ne nyúljak a fiókjába. Ez már akkortájban volt, amikor eltávolodtunk egymástól. Felültem áz ágyon és védekezni akartam, amikor megcsillant a kés... és olyan volt az arca, hogy azt hittem, nem is ő az.
-Milyen?
158
-Talán az a szó illene rá a legjobban, hogy vérszomjas. Mint a gyilkosok arcán, mielőtt kinyírják az áldozatukat. A kés ott villogott a kezében, én meg visítottam. Aztán lecsapott vele.
- Magára? Jézusom..!
- Szerencsére nem. A mackómra. -Mijére?
- Van egy mackóm. Csaknem akkora, mint én. Ott ül az ágyam mellett. Emlék. Kaptam valakitől aki... de ez nem fontos. Szóval, megcsillant a kés a kezében, tett egy kört a levegőben, aztán nyissz!
Éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben.
- Mi az, hogy nyissz?
- Elvágta a mackóm nyakát. Fültől fülig.
23
Úgy éreztem, szükségem van még egy whiskyre. Ő is úgy érezhette, mert nem tiltakozott, amikor lerakták elé.
- Aztán az a ruha - folytatta -, mintha valami misztériumjátékban készült volna fellépni. És úgy rejtegette, mintha arannyal lett volna kirakva. Még a ruhásszekrényét is bezárta. Gondoltam is rá, hogy szólnom kellene egy orvosnak, hiszen akkor még úgy éreztem, hogy a barátnőm. Tudja, ilyesmivel kezdődik az üldözési mánia. Szóval, fogta a ruhát és bezárta előlem a szekrénybe. Egészen véletlenül láttam meg egyszer.
- Egyéb furcsaságot is megfigyelt rajta?
-  Mondtam már, hogy átiratkozott a mitológiai kurzusra. Ez persze annyit jelentett, hogy attól a perctől kezdve nem tanulhattunk együtt. Én egészen másféle stúdiumokra jártam. És... tudja, mi az érdekes? Egyetlen isten foglalkoztatta. Vagyis istennő.
- Kicsoda?
- Nebet Het. Vagy Nebet Hut. Kétféleképpen is lehet olvasni. Tudja, ki az?
Úgy tettem, mintha teljesen tájékozatlan lennék az egyiptomi mitológia területén. Mit mondjak, nem esett nehezemre...
- Nemigen.
- Izisz és Ozirisz, a híres isteni testvérpár nővére. A neve úgy
159
fordítható, hogy a Palota Úrnője. Valószínűleg a negyedik testvér, Széth nővére is.
- Ne haragudjék, de kicsit bonyolultak nekem ezek a kapcsolatok.
Elmosolyodott és hamiskásan kacsintott.
- Az egyiptomi istenek... ha megkívántak valakit, hát nem sokat teketóriáztak. Ozirisz, Izisz, Széth és Nebet Het testvérek. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy... remélem érti, mire gondolok?
-Azt hiszem, igen.
- A mítoszok szerint Ozirisz egyszer összetévesztette Izisszel. S ahogy már ilyenkor lenni szokott, nem maradt el a következmény. Ebből az összefekvésből született Anubisz, a sakálfejű isten, a balzsamozás művésze. Nebet Het-et egyébként lant alakú szarvakkal szokták ábrázolni, szarvai között a napkoronggal.
- Nerri tudja, miért éppen ő érdekelte Barbiet? Felrántotta a vállát és lebiggyesztette az ajkát.
-  Egyszer kérdeztem tőle, de kitérő választ adott. Aztán meg már nem érdekelt a dolog.
Figyeltem, ahogy a jég olvadozik a whiskymben. Mintha magabiztosságom is vele olvadozott volna. Éreztem, annyira összezavarodik bennem minden, hogy talán a halálom napjáig sem bogozom ki.
Ami, úgy egyébként, ha nem vigyázok magamra, lehet, hogy hamarosan bekövetkezik.
24
A hőség akkora volt, mint egy elefánt hangyaszemmel nézve. Hámszin fújt; a délről érkező kegyetlen, homokszemcsékkel terhes szél. Ilyenkor hullik Szicíliában homok a maffiózók nyakába.
Jill levette a trikóját, s az egyszerűség kedvéért az asztal sarkára dobta. Egyetlen fehér valami maradt csak rajta, aminek megnevezése szakmai vetélkedő tárgyát képezhette volna. Mindenesetre átmenet volt egy zsebkendő, egy kettőbe vágott nyakkendő, és egy erősen lúgos vízben összement melltartó között. A körülöttünk lebzselő pincérek kigúvadt szemekkel bámulták a divatbemutatót.
160
- Kérem, meséljen valamit Barbie barátairól!
Kissé elkomorult, aztán megvakarta szeplőkkel sűrűn telehintett, fitos orrát. Sóhajtott egy mélyet, s ezzel akaratlanul is felém tolta az asztalt.
-  Sokat nem tudhat meg tőlem. Csak futólag láttam őket. Persze, abban sem vagyok biztos, hogy azok voltak-e, akiknél a mu-mifikálási tanulmányait végezte. Egyszer láttam egy pasassal.
- Hogy nézett ki?
- Nevetni fog: hasonlított rám.
- Igazán?
- Kicsi volt és vörös. Csak sovány. Egy parkon mentek keresztül és... Barbie, hogy is mondjam csak... átkarolta a pasas nyakát. Talán csókolóztak is. Egy kicsit még utánuk bámultam, aztán hagytam őket a fenébe.
Előhúztam a zsebemből Rick Diamond fényképét.
- Ez volt az a pasas? Megrándult az arca a meglepetéstől.
- Ez. De honnan...?
- Biztos benne?
- Holtbiztos. Csak valahogy... olyan furcsa. Miért van csukva a szeme?
- Becsukták.
- Becsukták? Ki?
- A boncmester.
Az asztal néhány milliméternyit ismét felém csúszott. Megmarkolta a blúzát, mintha fel akarta volna kapni, hogy eliramodjék vele.
-Mit... beszél?
- Ne rémüljön meg, Jill, de ez a kép a bostoni hullaházban készült. A pasast kinyírták.
- Ho...gyan?
- Elvágták a nyakát. Mint a mackójának. Fültől fülig.
25
A képre meredt és megrázkódott a válla. Már attól tartottam, eltörik a mécsese. Végül is erőt vett magán és a kezébe szorította a whiskyspoharát.    *
161
- Hogy... történt?
-  Hosszú és görbe sztori. Annyira görbe, hogy nem is látni a végét.
- Maga... zsaru?
- Privát.
-Jézusom! Lehet, hogy... Barbie-t is?
Átnyúltam az asztal felett és a kezére tettem a kezem. Karcsú, finom ujjai voltak: az Isten is papiruszhajtogatásra teremtette őket.
- Ki volt még Barbie új ismerőse?
- Volt még... valaki. Sajnos... őt nem láttam. Csak... az árnyékát. Vagy a sziluettjét.
- Hogyan történt?
- Felhívták telefonon. A szobánkban ugyanis van telefon; hol ő vette fel, hol én; akinek éppen a kezére esett. Ezen a délutánon azonban láttam  rajta, hogy mindenképpen ő akarja felvenni. Amikor csengett, egyszerűen rávetette magát a készülékre.
- Emlékszik rá mit mondott?
- Igen.
- Mit?
- Csak annyit, hogy igen. Ötvenszer egymás után. És egészen
halványan a másik hangját is hallottam. Női hang volt..Barbie azonnal elment. És... úgy adódott, hogy rövidesen nekem is el kellett mennem; kábé öt perccel utána. A Shári el-Gheriani sarkán pillantottam meg őket. Éppen egy taxiba szálltak be. Vékony, karcsú... jóval magasabb nő volt, mint én. Meg kellett hajolnia, amikor beszállt a kocsiba. Én azt a pillanatot kaptam el, amikor már háromnegyed részben benn volt.
- Barbie?
- Mosolygott. Azt hittem, észrevett, de... nem üdvözölt. Valahogy elnézett felettem. Mintha üvegből lettem volna. Biztos vagyok benne, meg sem látott.
Könyökömre támaszkodtam és megpróbáltam kiötölni valamit. Rick Diamond tehát intenzív kapcsolatot tartott Barbara Peder-sennel itt, Alexandriában is. De ki lehetett a másik? Talán Barbie anyja? Jézusom, ezt a vonalat eddig figyelemre sem méltattam! Miért ne lehetne benne Barbie anyja is a játékban. Miért ne?
Jill Resnik megköszörülte a torkát. Barátságos, lágy, és mégis izgató, barnába hajló szemei voltak.
162
-John... John... kérem. Én őszinte voltam magához. Mindent elmondtam, amit... csak kért. Válaszolna egy kérdésemre? Bólintottam és megveregettem a kezét.
- Ha azt akarja kérdezni, hát Barbara Pedersent meggyilkolták, Jill.
-Ho...hol?
- Minden bizonnyal itt, Alexandriában. -Ho... gyan?
- Elvágták a torkát. Ahogy Rick Diamondét és a maga mackójáét. Fültől fülig.
-Jézusom!
-Aztán mumifikálták és elküldték az apjának. Aztán...
Egy meggondolatlan vendég kitárta az ajtót. A hámszin besüvített a résen, homokkal szórva be az abroszokat.
Az ajtó felett mintha halottbúcsúztatót csilingelt volna egy csengettyű.
26
Perring jó félórát késett a randevúról. Amikor megérkezett, tá-togott, mint a .partra vetett hal.
-Jézusom! - nyöszörögte. - Milyen ország ez, Lendvay? Csikorog a homok a fogaim között.
- Nyelje le - biztattam. -Jót tesz az emésztésének.
- Akad errefelé valami tisztességes innivaló?
Kértem két dupla whiskyt. Amikor megérkeztek, elszörnyedve láttam, hogy a jégkockák tetején homokszemek ülnek.
Perring megsimogatta a bajuszát és megkísérelte megszabadítani a kockákat a homoktól. Fújta, fújdogálta őket, végül behunyta a szemét és egyetlen hajtásra megitta az egészet.
- Nos? - tudakoltam. Van valami eredmény? Sóhajtott és ledobta a zakóját egy szabad székre.
- Eredmény? Már az is óriási eredmény, hogy egyáltalán élek. Nem is tudom, maga hogyan bírja... - Aztán egyetlen pillanat alatt véget vetett a nyavalygásnak, és mereven a szemembe nézett. - Csúnya dolgok történnek itt, barátocskám. Ronda dolgok. Mintha odahaza lennénk.
- Éspedig?
163
- Az egyiptomi kollégák korábban nem közöltek semmit velünk, bár ennek a három fickónak a kinyírása is éppen elég ahhoz, hogy beszál íjunk a buliba. Alexandriában nagyüzemi méretekben irtják a bostoniakat!
Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek.
- A... bostoniakat? Miért éppen a bostoniakat?
- Megáll az eszem! Egy magánzsaru tesz fel hülye kérdéseket egy bostoni rendőrhadnagynak.
- Nem lenne jobb, ha magától elmondana mindent?
- Mindent? Mit gondol, mi vagyok én, Ozirisz, a mindenttudás istene? Csak azt tudom, amit ezek a fickók hajlandók voltak elmondani.
- Akkor azt mondja!
- Először is kinyírták ezt a hármat. Vagyis, nem először hanem utoljára. Ajánlom, kapaszkodjék meg az asztalban, barátocskám.
- Megkapaszkodtam.
- Akkor sorrendben megyek visszafelé. A három fickó előtti áldozat - jó háromnegyed évvel ezelőtt - Péter Mannix volt. Tudja, ki az?
- Fogalmam sincs róla.
- Egyiptológus.
- Mi a fene! Hol nyírták ki?
- Itt. Alexandirában.
- Ő is... bostoni volt?
- A Galéria munkatársa.
- Atyaisten! Mit keresett Egyiptomban?
- Mit kereshet egy egyiptológus Egyiptomban? Szakmai kutatómunkát végzett. Igen gyakran megfordult ezen a tájon.
- Konkrétan mivel foglalkozott?
-  Látja, ezt nem tudom. Azt azonban igen, hogy a helyi rendőrség megfigyelés alatt tartotta. Állítólag gyanús alakokkal barátkozott. Olyanokkal, akikről gyanítható, hogy tiltott ásatásokat folytatnak és műkincseket juttatnak ki az országból.
- Tehát Péter Mannixet gyanúba vették, hogy műkincs-csempészéssel foglalkozik?
- Pontosan.
- Eredmény?
164
- Nulla. És már nem is lesz más. Mielőtt megbizonyosodhattak volna róla... Mannixet megölték.
-Hol?
-Egy sikátorban. A város szélén.
- Azt már meg sem merem kérdezni, hogyan.
- Pedig nyugodtan megkérdezheti. Elvágták a torkát. Fültől fülig. Egyetlen szakavatott vágással.
- Halott volt, amikor rátaláltak? -Jó kérdés. A kutyák nyalták a vérét.
- Maga tudott erről?
- Nem én. A gyilkosság nem Bostonban történt. Az egyiptomi hatóságok lefolytatták a nyomozást, ismeretlen tettes ellen, az eredmény diplomáciai csatornákon hazacsorgott Bostonba, de a rendőrséget elkerülte. Különben igazuk is van, mit tudtunk volna kezdeni vele? Nem gyűjtjük a külföldön meggyilkolt bostoni lakosok adatait.
- Találtak valami érdekeset a hagyatékában?
- Igen.
- Mit? Nyögje már ki!
- Várja meg, a jó istenit, amíg kiköpöm a homokot! Ja, hogy mit találtak? Huszonhétezer dollárt készpénzben és ötvenezret csekkben. Mit szól hozzá?
Egyelőre nem szóltam, csak sokat sejtetően füttyentettem egyet.
-  Ez pedig jelent valamit - folytatta. - A fickó nem volt tiszta. Különben mi a fenéért hurcolt volna magával ekkora összeget?
- Nyilvánvalóan vásárolni akart valamit érte.
- Egészen biztosan nem töltött tököt. Ebben egyetértettünk.
-A következő áldozat... pontosan egy évvel ezelőtt, John Fore-man. Asszírológus. Munkahelye a Boston Galéria. Az arab negyedben egy sikátorban vágták el a torkát. Utazótáskájában húszezer dollár készpénzt, és negyvenezer csekket találtak.
-Jóságos ég!
- Ezzel még nincs vége. Most kapaszkodjék. Másfél évvel ezelőtt megölték Paul Summerst.
- Ő is bostoni?
- Aha. A Galéria restaurátora volt. És itt érkeztünk el nyomozá-
165
som legizgalmasabb pontjához. Rendelne még egy whiskyt? És ha lehet, kevesebb homokkal.
Megvárta, amíg a pincét felveszi a rendelést, aztán odahajolt hozzám, egészen a fülemhez, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésünket.
- Nála is jelentős pénzösszegre és csekkre bukkantak. De nem ez az érdekes. Paul Summers csak fél órával azután halt meg, hogy megtalálták.  Átvágták ugyan a nyelőcsövét,  olyannyira, hogy...
- Megkérhetném, hogy ne részletezze?
- Mit van úgy oda? Látott már olyat, nem?
Közben megjött a whiskym. Nem törődve homokkal, hámszin-nal, dögmeleggel, egyetlen hajtással leöntöttem.
Perring elismerően nézett rám, aztán igyekezett utolérni. Mit mondjak, nem volt tehetségtelen!
-Beszéljen!
- Pokoli szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy turisták találtak rá. Egy angol csoport. És hogy Summersnek kendő volt a nyakán.
- Úgy érti, hogy be volt kötve?
- Először én is ezt hittem. Aztán kiderült, hogy nem. Egyszerűen csak selyemsálat hordott a nyakán nyakkendő helyett. Igen szívós, francia gyártmányú, igazi hernyóselyem-sálat. Amikor elkapták, nem volt idejük levenni a nyakáról, így a sállal együtt vágták el a torkát. Amikor az angolok megtalálták, mondott nekik néhány szót. Egészen pontosan bugyborékolt...
- Nem térne rá a lényegre?
- Már ott is vagyok! Először valami mozgó pálmafáról buborékolt nekik. Azok azt hitték, hogy félrebeszél. Nem volt a közelben ugyanis egyetlen pálmafa sem. Érti?
Hogy a fenébe ne értettem volna? Nagyonis jól értettem!
- Aztán csak annyit nyögött, hogy Nebet Het. A titokzatos istennő nevét.
- Eszerint a másik kettőt is Nebet Het nyírta ki.
- Várjon csak! Mielőtt meghalt volna, mondott még valami érdekeset. Pontosan ezt mondta... Nebet Het, és a kis vörös...
Éreztem, hogy rászárad a gégémre a homok.
- Egyéb?
166
- Semmi. Mielőtt megjött volna a rendőrség, meghalt.
- Ki vette jegyzőkönyvbe az angolok vallomását?
-  Nem érdekes. Valami Musztafa, vagy kicsoda. De a jegyzőkönyv, pontos, hajszálra pontos.
- Honnan tudja?
- Valamelyik angol bekapcsolta a magnóját. Summers arra beszélt. Később az angolok a szalagot átadták a rendőrségnek. Erről készült az írásos másolat.
- Megvan még a szalag?
- Nekem is ez volt az első kérdésem. Sajnos, nincs meg. Letörölték.
Pokoli szívesen megittam volna még egy duplát, de nem mertem. Az alkohol és a hőség csoda dolgokat tud együtt művelni, volt ezzel kapcsolatban már némi tapasztalatom.
- Mihez kezd most, Perring? Rám nézett és sóhajtott.
-  Ezt kérdezem én is magamtól. Mi a fenéhez kezdjek? Nem tehetek mást, minthogy felveszem a kapcsolatot a főnökeimmel. Itt már nemcsak három gyanús turista meggyilkolásáról van szó. Alighanem csempészmaffiák harcolnak egymás ellen. Ez pedig jócskán meghaladja a hatáskörömet. Értesítem az otthoniakat és várok. Maga?
- Azt hiszem, én nem változtatom meg a terveimet. Az a feladatom, hogy találjam meg Miss Barbara Pedersen gyilkosát. Amíg megbízóm vissza nem rendel, próbálkoznom kell.
- Nem fél?
- Azt nem mondanám. Sőt... kifejezetten félek. Egyre inkább attól tartok, hogy... egyre növekszik azoknak a száma, akik örülnének neki, ha belőlem is múmia lenne. Szép, férfias arcélű, ébenfabőrű múmia. Hosszú, görbe vágással a nyakán. Csakhogy nekem nincs ínyemre a dolog. El is határoztam, hogy életben maradok, ameddig csak lehet, sőt még azon is túl egy kurta arasszal. Mit szól hozzá?
Felvette vászonkabátját és nyelt két nagyot, hogy válaszolni tudjon.
-  Hát csak vigyázzon. És ha véletlenül mégiscsak sikerülne megúsznia a dolgot, néhanapján tájékoztasson. A 308-asban lakom.
167
Kinyitotta az ajtót és belemerült a porba. Törtem a fejem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy feladom az óvatosságomat.
Rendeltem még egy dupla adag whiskyt.
27
Hazamentem, gondolkodtam, s a nagy gondolkodás közben alighanem el is aludhattam, mert csak az ajtó kitartó és állhatatos döngésére tértem vissza a valóságba.
Bár óvatos kérdésemre Ann vidám hangja válaszolt, mégis stukkerral mentem ajtót nyitni.
Ann ránézett az arcomra, aztán idegesen összerántotta magán a blúzát.
-Történt valami?
Leültettem és elmeséltem neki beszélgetésemet Perringgel. Közel sem lepte meg annyira a dolog, mint gondoltam. Csak Surm-mers nevének hallatán rebbent meg a tekintete.
Amikor befejeztem, rövid ideig még a semmibe meredt, aztán rám nézett.
- Summers... a szeretőm volt.
- [...gazán?
-  Igazán. Nagy darab, mókás fiú volt, mindig hozott valami ajándékot.
Elképzeltem magamban, amint Summers szépen kiöltözve beállít Annhoz, egy csokor virággal, aztán azt is, amint az arab negyed koszos sikátorában fekszik, nyakán vérben úszó sállal, és egy döbbentarcú angol turista magnójára mondja élete utolsó szavait.
- Mindig selyemsál volt nyakán. Talán az eleganciájával és jól-neveltségével fogott meg. Nem úgy, mint te.
- Miért? Én mivel fogtalak meg?
Átkarolt és a fülembe suttogott egy szót. Ha nem lett volna le-barnulva a képem, akár még el is pirulhattam volna.
- Tudtál valamit Summersről? Az egyiptomi dolgairól?
-  Nem én! Ő nem mondta, én nem kérdeztem. Azt hittem, azért jár olyan gyakran Egyiptomba, mert... van itt valakije.
- Nem említett konkrét személyt?
168
.  Ann megrázta a fejét.
- Nem tudok semmit, John. Mi erről nem beszéltünk többé. És a viszonyunk sem élte túl ezt az egyiptomi utazást.
- Hogy... lett vége?
- Meghalt. Lassan, csendesen elhunyt. Alighanem mindketten, egyidőben jöttünk rá, hogy mégsem vagyunk elég érdekesek egymásnak. Abbahagytuk. Aztán később hallottam, hogy Paul Egyiptomban rablógyilkosság áldozata lett. Ezt beszélte mindenki a Galérián. Megsirattam. Ez volt minden.
- Péter Mannix?
-  Undok alak volt. Nagyképű. Azt hitte, minden nő csak arra vár, hogy lefektesse. Amikor meghallottam, hogy szerencsétlenség érte... miatta nem hullattam könnyet. Lehet, hogy ronda dolog, John, de azt gondoltam magamban, úgy kellett neki!
Szavai mögött mintha kellemetlen emlékeketéreztem volna. Mivel nem volt semmi értelme, nem is feszegettem tovább a dolgot.
- Foreman?
- Asszírológus volt. Nem is igen értem, mit keresett Egyiptomban.
Rövid habozás után elkezdtem beszélni neki Jill Resnikről, és Barbara Pedersenhez fűződő viszonyáról. Aztán arról, hogy véleményem szerint Jill sokkal többet tud annál, mint amit elmondott.
Hallgattunk egy sort, s mielőtt még a második sor hallgatásba kezdhettünk volna, odalépett hozzám és a székem karfájára ült.
-John. Gondoltam valamit.
- Én is.
- Van még időnk vacsoráig.
- Honnan tudod, hogy éppen erre gondoltam?
-  Pokoli meleg van odakint. Ha leeresztenénk a függönyöket, talán még hajókázhatnánk is egyet.
Felálltam és a sötétítőfüggönyökhöz léptem. Mire leeresztettem őket, már az ágyon térdelt és átvette a kapitányi teendőket. -John! Segítség, süllyedünk!
Jól idomított kapitány voltam. Tudtam, mi ilyenkor a teendő. És meg is tettem.
169
28
Arra ébredtem, hogy kistörpék verik a fejemet bányászcsákányukkal. Kinyitottam a szemem, s mire egészen magamhoz tértem, valamennyi törpe felszívódott. Ott maradt viszont a telefon az éjjeliszekrényemen, méghozzá vadul csörömpölve.
Felemeltem a kagylót és belemorogtam valamit.
- Mr. Lendvay? Hol a pokolban van? Tudja, hány óra? Hat óta itt ülök és várom, hogy kinyögje, mit akar!
Egyszerre az álom maradékai is kiröppentek a szememből. A hang ugyanis Concinié volt.
- Mr. Concini?
-  Mit gondol, kicsoda? Még van pofája megkérdezni ki vagyok? Hat óta itt szobrozok, megittam ebből a szar whiskyből egy üveggel, fél mázsa homokkal együtt. Hol van?
- Momentán a szobámban, de maga hol van?
- Ide figyeljen, normális maga? Felküldöm a gorillámat, verje olyan laposra a képét, hogy beleférjen egy kenyérpirítóba.
Éreztem, hogy valami disznóság történt. Nagy-nagydisznóság.
- Ez azt jelenti, hogy idejött Egyiptomba?
-Ez jó! Még hogy idejöttem! Hiszen maga hívott ide, szemétláda!
- Az étteremben van?
- Nemis a pápa audenciáján! Hatra beszéltük meg, és már hét óra. Ha nem lesz itt két percen belül, kitaposom a belét!
Átszálltam Ann felett, röptében rántottam fel az ingem, a nadrágom, majd az ajtó felé iramodtam. Ha közben nem ébred fel a lány, félig mezítláb rohantam volna Concinihez.
- Mi történt... John?
Lerúgtam azt a cipőt, amelyik alá nem húztam zoknit, majd káromkodva elölről kezdtem az egészet. -Jézusom, mi történt, John? Leültem a földre, csüggedten a lábam ujjara bámulva.
- Itt van a Concini.
- Mit beszélsz?
- Lent vár az étteremben.
- De... hát... hogyan? Mi...ért?
- Azt veszem ki a szavaiból, hogy én hívtam ide.
-Te?!
170
Újult erővel fogtam a cipőrángatáshoz. Adtam egy futó csókot az elképedt lánynak, és immár tűrhető szerelésben lekocogtam a lépcsőn.
Kevesen voltak még az étteremben, de ha sokan lettek volna is, azonnal felfedeztem volna őket. Az óriási, mogorvaképű gorilla és a kerekeken guruló gülüszemű törpe még annak is feltűnt volna, aki billiárdgolyókat hord a szeme helyén.
Megkerültem a homokoslevelű díszpálmákat és az asztalok között átvágva Conciniék előtt fékeztem. Éppen hozzáláttam volna, hogy mézédes mosolyt erőltessek a képemre, a gorilla azonban egyetlen kézmozdulattal letörölte a születő vigyort.
Concini feneke alatt legalább három díszpárna növelte a magasságot, de még így is alig látszott ki az asztal mögül. Idegesen lógázta a lábát és ingerülten a gorillára förmedt.
- Engedje el, Fred! És csak akkor kapja el újra, ha szólok. Akkor viszont csavargassa meg a fűtyülőjét! Maga pedig beszéljen, de szaporán!
-Miről?
Előrehajolt; hurkás ujjait a kezemre tette.
- Ide figyeljen, ha a bolondját járatja velem, piszokul ráfázhat. Mit akar? Ki vele!
A gorilla is felém hajolt és morgott valamit. Talán azt, hogy szeretne közelebbi ismeretséget kötni velem.
Én viszont egyáltalán nem szerettem volna. S hogy még csak véletlenül se történhessék meg az ismerkedés, gyorsan a lényegre tértem.
- Mr. Concini... mondja, ki a legszentebb maga előtt? Templomi szentre gondolok, aki kegyetlenül megbünteti azokat, akik visszaélnek a nevével.
- Maga megőrült!
- Látni fogja, hogy egyáltalán nem. Tehát?
- Hát... Talán palermói szent Amadeus.
-  Jó. Akkor én most erre a palermói Amadeusra esküszöm, hogy eszem ágában sem volt idehívni magát. Sőt, felhívni sem. Mint ahogy nem is hívtam. Ha hazudnék magának, és kiderülne az igazság, írásban adom, hogy elvághatják a torkom, mumifikál-hatnak, és kiállíthatnak egy zugmúzeumbah, huszonötödik Ramszesz bilihordozójának a múmiájaként.
171
Gyanakodva rángott az arca, miközben kaméleonként forgatta
felém gülüszerneit.
- Ha jól értem, azt akarja bedumálni nekem, hogy nem maga
hívott ide.
- Pontosan. -Akkor ki?
-  Próbáljuk meg együtt kideríteni - javasoltam. - Esetleg ha
mondana egy-két apróságot...
- Miféle apróságot?
- Például, hogy milyen volt a hangja?
- Mint a magáé.
- Egészen biztos ebben?
Felvett egy szalvétát az asztalról, a nyaka elé kötötte, mintha ebédhez készülne, aztán ráébredve a helyzet visszásságára, dühösen leszakította és az asztalra hajította.
- Miért ne lennék biztos benne? Hiszen csak maga lehetett, ki
más?
- Tiszta volt a vonal ?
- Hallja maga... Azaz...
- Azaz?
- Nem volt tiszta.
- Milyen volt?
- Recsegett. Még mondtam is... az ördög vigye el!
- Mit mondott?
- Hogy beszéljen értelmesen meg hangosan.
- És én mit válaszoltam rá?
- Fogalmam sincs róla. Talán meg sem hallotta. És azt is mondtam, hogy zárja el azt a rohadt rádiót.
- Tehát rádió is szólt?
- Most mondtam, nem? És zörgött is a vonal. Mintha autóbuszok jártak volna a kagyló előtt. Azt is mondtam, ha velem beszél, csukja be az ablakot!
- Mr. Concini. Nem volt gyanús magának, hogy miért beszélek hangos zeneszóval és nyitott ablakkal a hátam mögött?
Hátradőlt és rnalmozni kezdett görbe ujjaival.
-  Egyáltalán nem. Perring hadnagy szerint maga belevaló csirkefogó, de a modora sok kívánnivalót hagy maga után.
- Biztosíthatom önt, ha valóban én lettem volna, aki önnel be-
172
szél, kikapcsolom előtte a rádiót és becsukom az ablakot. Mártsak megbízóm iránti kötelező tiszteletből is.
Érzelmesen megrezegtettem a hangom. Mintha sírással küszködnék.
Concini a zsebébe nyúlt, kihalászott egy rágógumit, megpucolta és a szájába dugta. Közben egy pillantra sem vette le rólam a szemét.
- Akkor mi a franc ez az egész?
-Az a gyanúm, hogy magát idecsalta valaki. Az én nevemben. Megállt a szájában a rágógumi. -Az lehetetlen!
- Miért volna az?
- Mert... mert... mi oka lett volna rá?
Hallgattam és az asztalra néztem. Nem mertem neki megmondani az igazságot.
Hogy azért csalták ide, mert meg akarják ölni.
29
Úgy ült az asztal mellett, mintha egy győztes labdarugócsapat esti bankettjén a labdát is vacsorára invitálták volna.
- Szeretném, ha töviről-hegyire elmondaná, hogyan történt a hívás-javasoltam, amikor láttam, hogy némiképpen megnyugodott, és a ragyásképű gorilla is csak fele olyan vérszomjasán néz rám.
-Mire kíváncsi?
- Tehát szólt a zene és háttérzaj hallatszott. Mennyire volt erős a zaj?
- Meglehetősen. Azért szóltam magának... illetve, annak a ro-hadéknak, aki telefonált, hogy csukja be az ablakot.
- Ő persze nem csukta be.
- Nem is reagált rá. Azt hittem, nem hallja.
- Kérem, próbáljon meg a zajra koncentrálni. Meg tudná mondani...
- Említettem már, hogy autóbuszok szarakodtak az ablak alatt.
- Mikor kapta a hívást?
-  Tegnapelőtt... délután. Várjon csak... megvan!  Hallottam, hogy valahol újságot árulnak. Hogy is volt csak, a fene vigye
173
el...? Megvan... az Al Ahramot kínálgatta valaki. És dudáltak a buszok. Holtbiztos, hogy Egyiptomból jött a hívás.
- Próbáljon meg arra koncentrálni, milyen volt a hangom... illetve a hívó hangja.
Concini láthatóan feladta az ellenállását. Úgy látszott, hisz nekem.
- Tompa. Fáradt. Fátyolos. Azt hittem, a piától van. Hogy whis-
kyben pácolja a pénzemből a hangszálait.
- Rászólt, hogy beszéljen hangosan?
- Hát persze. De ezt is mondtam már! Ő meg mintha nem is hallotta volna.
- Mennyit beszélgettek?
- Négy-öt mondatot. Aztán megszakadt a vonal.
-  És... mivel tudta idecsalni magát, Mr. Concini? Nem olyan embernek ismerem, aki az első, ellenőrizhetetlen, fátyolos hang hívására repülőre ül és meg sem áll Egyiptomig. Mivel tudta rászedni magát, hogy iderepüljön? Mi volt a csalétek, amit bekapott?
Concini arca megrándult, mintha valaki belecsípett volna az asztal alatt. Sóhajtott s a gorillára pislantott. Aztán kinyújtotta hurkás karját és megragadta az ingem nyakát. Előrehúzott, hogy
összeért a fejünk.
- Az a hang, az az elátkozott hang azt mondta - suttogta, és hallottam, hogy kegyetlen dühében a fogait csikorgatja -, azt mondta, hogy... maga megtalálta Rebeccát!
30
Hátrahanyatlottam a széken; se köpni, se nyelni nem tudtam a
meglepetésről.
- Nem próbált meg visszahívni? - kérdeztem végül.
- De megpróbáltam. Nem sikerült. Nem vette fel senki.
- Honnan tudta a számom? Ezt is a hang mondta?
-  Nem. Fél órámba került, amíg kinyomoztam, hol lakik. A központ közölte velem, hogy maga valóban itt vert tanyát, az 1127-es szobában, és hogy a maga száma fél órával ezelőtt valóban hosszabb beszélgetést folytatott Bostonnal. Az én számommal. Ezek után mi az ördögre gyanakodtam volna?
- Tehát a szobámból beszéltek...
174
- Erre mérget vehet.
Mivel nem tudtam mit kezdeni az információval, megvontam a vállam és felálltam.
- Nézze, Mr. Concini, egyvalami egészen biztos. Nem én hívtam ide. Akárki is tette, van valami célja vele. Nem hiszem továbbá, hogy ez a cél lélekemelő és nemes lenne. Ezért azt tanácsolom, vonuljon fel a szobájába, vacsorázzék ott, és ültesse izompacsirta Fredet az ajtaja elé. Parancsolja meg neki, hogy egész éjjel maradjon ébren, még akkor is, ha a hámszin homok helyett álomport szórna a whiskyjébe.
- És... maga?
- Nekem még van egy kis elintéznivalóm.
- Úgy érti, hogy... nyomon van?
-Vannak bizonyos elképzeléseim. Felépítettem magamban valamit, amiről még magam sem tudom, hogy milyen erős lábakon áll. Holnap a reggelinél találkozunk.
Rámosolyogtam, a gorillára is vetettem egy fél-barátságos pillantást, aztán elindultam a lépcső felé.
Éppen az első lépcsőfokra tettem a lábam, amikor utánam kiáltott. Eddigi agresszivitásával ellentétben fájdalmat és félelmet éreztem a hangjában.
- Mr. Lendvay... kérem!
Megfordultam és visszalépkedtem hozzá. Óriási ökörszemei segélytkérőn forogtak üregükben.
-  El kell mondanom magának valamit... És bocsásson meg, ha nem hittem azonnal magának, de be kell látnia... Az a helyzet, hogy... őszintén szólva az is megzavart,... szóval, nemcsak azért jöttem Alexandriába, mert maga..., azaz, valaki idehívott. Hanem... hanem...
- Hanem?
-  Embereim jelentették, hogy... tegnap reggel Pedersen helyet foglaltatott az Al-ltáliára és iderepült. Mit jelenthet ez, Mr. Lendvay?
Mozdulatlanul álltam, lehajtott fejjel. Közben azon töprengtem, mit mondjak neki. Valljarn be, hogy mit jelent Pedersen érkezése?
Bajt, méghozzá nem is akármekkorát.
175
31
Mire felértem a szobámba, Ann elhúzta a csíkot. Felemeltem a párnáját és megszagoltam. Még ott éreztem rajta haja illatát.
Tenyerembe hajtottam a fejem és feltettem magamnak néhány kérdést. Válaszolni is megpróbáltam rájuk; meglehetősen szerény eredménnyel.
Pihentem még egy kicsit, miközben a következő lépéseken töprengtem: biztos voltam benne, hogy Pedersent is úgy csalták Alexandriába. Kíváncsi lettem volna rá, milyen ürüggyel.
Felvettem a telefont és tárcsáztam Ann szobáját. Megvártam míg tizet csenget, aztán letettem. Ha minden igaz, Ann a kapcsolatai után lohol. Megpróbálja felderíteni a macskamúmiagyárat. A kérdés csak az, hogy lesz-e egyáltalán szükségünk rá...
Előkerestem a stukkeromat, ellenőriztem, aztán zsebrevágtam.
Elhatároztam, hogy felkeresem Jill Resniket.
Ember tervez,, ismeretlen pasasok végeznek. Mint pédául az, aki elkapta a könyökömet, amikor ki akartam lépni a forgóajtón. Alacsony, cingár öregember volt, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Ősz, rövidre vágott kefehaja amerikait sejtetett. Amikormegszólalt, megbizonyosodtam róla, hogy helyesen tippeltem.
-  Bocsásson meg, miszter - mondta olyan hangsúlyozással, hogy szemem előtt feltűnt a Mississippi és a végtelen gyapotföldek. - Szentelne néhány percet nekem?
Összegörnyedtem és a stukkeromra tettem a kezem.
- Kihez van szerencsém?
- Amendola. Pietro Amendola, Memphisből.
- Attól tartok, Mr. Amendola...
- Mr. Conciniről lenne szó. Egyébként nem kell tőlem tartania. Építési   vállalkozó   vagyok   Memphisben.   Nem   vagyok   sem gengszter, sem bérgyilkos.
Elmosolyodtam, pedig nem volt rá okom. Láttam már szelídebb tekintetű bérgyilkost, nem is egyet.
- Biztos, hogy én vagyok a maga embere? - kérdeztem.
- Attól tartok, igen.
176
- Oké - adtam meg magam - Néhány percre a magáé vagyok. De csak néhány percre. Attól függ persze, hogy mi van a tarsolyában.
- Ha meg nem sértem, meginvitálnám egy whiskyre a bárba.
- Engem még whiskyvel nem sértett meg senki. Lekocogtunk egy emeletet, s behúzódtunk a félhomályosnak is
alig nevezhető bár sarkába. Még csak néhány asztalnál üldögéltek; két, piros mellénybe öltözött göndör hajú legény, aprócska színpadot cipelt nagy buzgalommal ide-oda.
- Nos, Mr. Amendola? - kérdeztem, miközben belekortyoltam a whiskybe. - Mivel lehetek a szolgálatára?
- Ön ugyebár Mr. Lendvay?
- Honnan tudja?
- Megkérdeztem a portán. Hiszen nem titok. Vagy tévednék?
- Nem téved. Valóban nem titok. Hát aztán?
-  Említettem, hogy építési vállalkozó vagyok, Memphisben.... Különben egy Palermo melletti falucskából származom.
-Hm.
-  Valaha, réges-rég, még a század első évtizedeiben együtt gyerekeskedtem egy dülledt szemű, kedves fiúcskával. Jó barátok voltunk, Mr. Lendvay. Jóeszű, barátságos legény volt. Egészen a háború közepéig tartott a barátságunk.
-Valóban?
- Később a csaták elsodortak bennünket egymástól. Én kikerültem Amerikába, s csak évtizedekkel később, amikor hazatértem látogatóba, hallottam, hogy ő is. Úgy hívták a barátomat, hogy Concini. Niccolo Concini.
Letettem a poharam az asztalra és figyelni kezdtem. Ettől a pillanattól kezdve érdekelt a dolog. Amendola rám pillantott, aztán folytatta.
- Nem kérem a diszkrécióját, Mr. Lendvay, mert őszintén szólva egyáltalán nem biztos, hogy bármit is kezdhetnék vele. Sőt abban sem vagyok biztos, jól tettem-e, hogy önhöz fordultam. Kicsodája ön Concininek? A bizalmasa?
- Mondjuk, hogy egy munkatársa.
-  Értem. Tudnia kell, hogy a háború első két évében együtt szolgáltunk. Aztán  egy nagy támadás során  megsemmisült a
177
szakaszunk, soha többé nem láttam viszont. Vannak azonban fényképeim. Megnézné őket?
Tárcájába nyúlt, és kihúzott néhány régi, sárgult szélű képet. Olyan réginek tűntek, hogy egy igazi gyűjtő kemény pénzeket fizetett volna értük.
- Tessék. Ez itt én vagyok.
Az első kép öt katonát ábrázolt egy lövészárok fenekén. Mintha egy első világháborús film részlete lett volna. Öt, sárba ragadt, mégis mosolygós fiatalember, elhajigált konzervdobozok, sisakok, és egy a kép jobb sarkán belógó, valószínűleg hullához tartozó csizmás láb között.
A hullához legközelebb guggoló katona Amendola volt, nem is vitás. Csakhogy ötven évvel fiatalabb kiadásban, arcán furcsa félmosollyal. Mintha rettenetesen utálná az egész trutymót, aminek a közepében ül, és csak a botcsinálta fotós kedvéért húzta volna erőltetett mosolyra a képét.
- Ez pedig ő.
Letettem a képet, és a következő után nyúltam.
Ezen már csak ketten voltak. Amendola és Concini. A fiatal, fekete hajú, cingár, egyenesderekú, egyeneslábú Concini. Csak kidülledő gülüszemei emlékeztettek mostani énjére.
Megnéztem az ezután következő néhány képet is. Mindegyiken ugyanaz a Concini volt, aki nem volt azonos azzal a Concini-vel, akit én ismertem.
Amendola összerakta a képeket és becsúsztatta a tárcájába.
- Most már tudja, miért akartam beszélni önnel, Mr. Lendvay. Amikor megpillantottam, majdhogynem a nyakába estem. Hiszen ez Concini. Niccolo Concini, a legjobb barátom! A szeme, az arca... Már-már odarohantam hozzá, amikor megláttam az egész embert. És nem volt bátorságom, hogy odamenjek hozzá. Ez a Concini mégsem ugyanaz a Concini. Nem tudom, ért-e engem?
-Tökéletesen.
-  Ezért bátorkodtam megállítani önt. Ön bizonyára ismeri a történetét... Szeretném tudni, hogy a háborúban történt-e vele valami, vagy... később. Tudja, néha arra gondolok, hogy mégiscsak oda kellene mennem hozzá. Csakhát vannak emberek, akik eltemetik magukban a múltat. Hátha... nem venné szívesen a közeledésemet. Őt már így ismeri mindenki, és senki nem tudja, hogy
178
valaha volt egy másik Concini is. Nem szeretnék rossz emlékeket ébreszteni benne... Ugye, megérti, Mr. Lendvay?
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy csiszolatlan gyémántra bukkantam, bár nem voltam biztos benne, lesz-e időm kicsiszolni.
Felálltam és kezet nyújtottam neki.
- Mennem kell, Mr. Amendola. Ami pedig Mr. Concinit illeti, nemrég ismerem, s amióta csak ismerem... ilyen... hogyis mondjam csak... kripli. Mintha keresztülment volna rajta az úthenger. Soha nem jutott eszembe, hogy valaha másmilyen is lehetett. Soha. Apropó, nem adna kölcsön egy képet? Azt például, amelyiken ketten vannak, egymást átkarolva...
- Mr. Lendvay, igazán nem szívesen utasítom vissza, de beláthatja...
- Meddig marad a szállóban?
- Két hétig biztosan.
- Csak holnapig adja kölcsön. Lehet, hogy megmutatom Con-cininek.
Kelletlen képpel a tárcájába nyúlt, kihúzta a fotót és a kezembe nyomta.
-  Itt van. Végül is én kezdeményeztem a beszélgetést, Mr. Lendvay... Kedves emléket tart a kezében, életem egy részét...
- Vissza fogja kapni. Becsületszóra. Most pedig valóban mennem kell.
Kiléptem a forgóajtón a lassan leszálló éjszakában és azon kezdtem töprengeni, vajon az alexandriai újságoknál van-e éjszakai ügyelet?
32
Mivel a portáról nem akartam telefonálni, csak a telefonkönyvet lapoztam át. Kikerestem a megfelelő számot, s addig kérdezősködtem a kiáradt folyóhoz hasonlító utcai forgatagban, amíg egy turbános, zsákot cipelő férfi meg nem mutatta azt az üzletet, ahol a legközelebbi nyilvános készülék rejtőzik.
Nem kis meglepetésemre angolul kitűnően beszélő női hang szólt bele a kagylóba.
- Kicsoda maga?
179
-  Egy amerikai kolléga. Bizonyos magáninformációra lenne szükségem.
-Melyik laptól?
- Memphisi Merkúr.
- Várjon egy kicsit.
Vártam. Fülemet a kagylóhoz szorítottam, s elmerülten tanulmányozni kezdtem a fülkém melletti nokedliszerű tésztát fogyasztó férfit. Ahhoz képest, hogy nem használt evőeszközt, egészen jól csinálta: csak minden második nokedli ugrott ki az ujjai közül.
Végre kattant a vonal, s a bájos hang mintha keményebben szólt volna a telefonba.
- Ott van még?
- Itt.
- Milyen lapot mondott?
- Memphisi Merkúr.
- Olyan lap nincs. Amerikában nincs.
- Ne mondja! Honnan tudja?
- Éppen tegnap kaptuk meg az USA-ban megjelenő lapok listáját. Van vagy tizenöt Memphisben és a környékén, de a maga újságja nem létezik.
- Várjon csak egy pillanatra! Megnézné, mikor állították össze a jegyzéket?
Papírzörgést hallottam, és kelletlen sóhajt.
- Egy hónapja.
- Látja, itt a hiba! A Memphisi Merkúrt csak nemrégen alapítottam.
- Pontosan mikor?
- Ha jól számolom, egy órája.
- Alaptőkéje?
- Öt dollár ötven cent.
Vidám kuncogása azzal biztatott, hogy talán nem csapja le a telefont.
- Hajlandó lenne segíteni nekem?
- Én? Hiszen nem is ismerem.
- Ezen könnyen segíthetünk. Ha odamehetnék magához... •  - Tudja mit? Inkább én megyek. Most éppen hol van?
Kihajoltam a fülkéből és a nokedlisre förmedtem.
- Hé! Beszélsz angolul?
180
I
Úgy megrémült, hogy egyszerre valamennyi nokedli kiröppent az ujjai közül. Szemrehányóan rám pislantott, lehajolt, és elkezdte fel szedegetni őket.
- Beszélek. De miért kell ordítozni?
- Pardon. Meg tudná mondani, hol vagyok? Bekapta, amit felszedett, és gyanakodva bámult rám.
- Félig-meddig egy telefonfülkében.
- Hogy hívják ezt a vendéglőt?
- Ahmed kocsmája.
A szimpatikus hang belenevetett a telefonba.
- Mindent hallottam. Álljon ki a ház elé. Tíz perc múlva ott vagyok.
Kiballagtam a kocsmából, s hogy az emberfolyam el ne ragadjon, nekidőltem az ajtófélfának. Néhány lépésnyire tőlem a széles Shári el-Hurriya sugárúton, le-fel hömpölygött egész Egyiptom.
Tíz perc alatt legalább tíz előnyös ajánlatot kaptam. Férfiaktól és nőktől vegyesen.
Csak akkor vettem észre, amikor megérintette a könyökömet. Éppen az ellenkező irányba bámultam, ahol két, beszédjük után ítélve svéd vagy norvég tengerész igyekezett befejezni alighanem még Stockholmban kirobbant vitájukat. Kőbaltaszerű öklök és rugóskések segítségével természetesen.
Ismeretlen ismerősöm hosszú, fekete haja a vállára hullott; egészen pontosan arra a fekete kockás kendőre, amely a vállait borította. Vékony volt, szép, olajbarna bőrű, villogó, fekete szemű.
Csípőre tett kézzel mosolygott a szemembe.
- Maga a Memphisi Merkúr tulajdonosa? Büszkén domborítottam ki a mellem.
- Én.
- Örvendek.
Határozottan és férfiasán kezet ráztunk.
- Tudja, miért jöttem ide?
- Megesett rajtam a szíve.
- Lehet. Öt évig éltem Amerikában. Szeretem az amerikaiakat. Ott a kocsim a sarkon.
Nem is kocsi volt, amire mutatott, hanem kocsiköltemény. Olyasmi, amit speciális rendelésre, sivatagi sejkek számára készítenek, kábé annyi aranyért, amennyi a kocsi súlya.
181
Füttyentett egyet, s a csoda ajtaja megnyílt előttünk, mint Ali Baba előtt Szezám. Becsusszant a vezető helyére, aztán intett, hogy foglaljak helyet mellette.
- Itt nyugodtan elmondhatja, ami a lelkét nyomja. Körülnéztem, ami alatt a műszerfal, valamint két, karcsú lábának a megbámulása értendő.
- Hogy hívják, darling?
- Dzsamilának. A maga jó tündére vagyok. Különben az apám a laptulajdonos. Maga valóban újságíró?
Nem volt értelme, hogy hintába tegyem. Alighanem úgysem sikerült volna.
- Magánzsaru vagyok.
- Gondoltam.
- Ugyan miből?
- Amerikában jártam egyetemre.
- Hajlandó lenne segíteni nekem? Egy rohadt ügyön.dolgozom és elakadtam.
-  Hm. Mire lenne szüksége? Női csalinak például kitűnően megfelelnék.
Igazán tetszett ez a Dzsamila, de őszintén szólva tartottam is tőle. Nem akartam úgy járni, mint Philip Crowe Lisszabonban. Hiába hazudta időről időre mandulaműtét nyomának a nyakán húzódó sebet, mindenki tudta, hogy egy szerelmes Manuéla húzott rá élethosszig tartó gondolatjelet.
Hátradőltem az ülésen s anélkül, hogy Concini nevét említettem volna, előadtam a feltételezésemet. Hogy húsz évvel ezelőtt minden bizonnyal szerencsétlenség ért itt Alexandriában egy fiatalembert. Sok minden szóba jöhet; autóbalesettől kezdve az úthenger alá esésig bezárólag.
- Nem mondhatja meg kiről van szó? Úgy talán könnyebb lenne...
- Nem tudom - hazudtam. Bólintott és megmarkolta a sebváltót.
- Megtudhatnám akkor az ön nevét? -John.
- Oké John. A számot ismeri. Hajlandó vagyok, Amerikára való tekintettel átnézni egy évfolyamot. Hívjon fel egy óra múlva.
Amikor eltűnt percekig álltam a hömpölygő embertömeg szé-
182
lén és megpróbáltam eldönteni magamban, álom volt-e Dzsamila vagy valóság.
Aztán megráztam magam és megvontam a vállam. Ebben a világban minden megtörténhet. Ahol dzsinnek lakják az elhajított palackokat a tengerparton; ahol beszélő szobrok, szfinxek és fából faragott harcosok népesítik be az éjszakákat; miért számítana csodának Dzsamila?
Leintettem egy utasokra vadászó taxit és elindultam vele az egyetemi kollégium felé.
33
A kollégium portájánál zavartalanul ki-be járt mindenki: egyedül én akadtam fenn a rostán. Magas, sovány, lóképű, horgasorrú fickó ült egy üvegablak mögött, s amikor megpróbáltam elslisz-szolni a fülke előtt, egyszerűen csak kinyújtotta a lábát mint egy sorompót.
Engedelmesen bedugtam a fejem a félig nyitott ajtón, és mosolyogtam, mintviziló a langyos pocsolyában.
-Jill Resniket keresem.
Úgy bámult rám, mintha nem hallaná, amit mondok. Hogy megzsírozzam a hallójáratait, kezébe nyomtam néhány dollárt. Olyan fürge mozdulattal tüntette el fehér lebernyege alatt, hogy ezt is nyugodtan a korábban már ismertetett csodákhoz sorolhattam volna.
-He?
-Jill Resniket keresem.
-  Külföldiek szárnya. A folyosón balra. Második emelet. Négyes szoba.
Füttyentettem, és máris elindultam volna a lépcső felé, de izgatott kiáltása megállított.
- Hé! Jöjjön csak vissza!
Visszamentem és rosszat sejtve bedugtam a fejem az ablakon.
- Mi van?
- Jill Resnik elköltözött. Be van írva a könyvbe, hogy elköltözött.
- Ki írta be?
- Én. Két-három órával ezelőtt.
183
- Elköltözött? Az lehetetlen...! Hová?
Lekönyökölt az asztalára és mereven a szemembe nézett.
- Arról nem adott felvilágosítást, miszter. Szedte a cuccát és lelépett.
Mintha kárörvendőn csengett volna a hangja.
34
Néhány másodpercre volt csak szükségem, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet.
- A fenébe is - mondtam. - Jill nagybátyja vagyok. Sürgősen beszélnem kellett volna vele.
- Sajnálom, uram. Nem mondta meg, hova költözött. De talán
valamelyik szomszédja...
Felemelte a kezét és két ujját összedörzsölte az orrom előtt.
Mivel gyermekkorom óta jól ismerem és csodálom a" levegőbe rajzolt piktogramokat, óvatosan a kezébe csúsztattam egy tízdollárost. Bicentett, miközben megismételte korábbi bűvészmutatványát.
- Azon a szárnyon tilos férfiaknak mászkálni - morogta, és leakasztott a háta mögül egy koszos, valaha fehér köpenyt. - Vegye
ezt fel...
Ahogy felvettem, már meg is bántam. Olyan tömény birkaszag csapott az orromba, hogy megtántorodtam tőle.
- Igazi beduin köpeny - mondta büszkén. - Egy déli hallgatótól kaptam. Ha elkapják, letagadom, hogy valaha is láttam. Igyekezzék, amíg sötét lesz.
Felállt és egyszerűen lecsapta a feje felett húzódó biztosítéksor
közül a legnagyobbat. Olyan sötét lett, mint a pokol fenekén.
Elindultam a második emelet felé. Az első emelet kanyarulatában valaki a fenekembe csípett, s egy sötét árnyék egy nyitott ajtó felé invitált. Megráztam a fejem, miközben gyorsan célbavettem a következő lépcsősort.
- Az ördögbe is - kacarászott a fülembe egy erőteljes női basz-
184
szus németül. - Ebben a rohadt sötétben az ember azt se tudja, kiének fut neki!
Kissé idegesen kerestem meg a negyedik ajtót. Lenyomtam a kilincsét: természetesen nem engedett.
Nekidőltem a falnak, és mintha cigarettát keresnék, előkotortam egy aprócska szerszámot. Gyerekjáték volt vele kinyitnom a zárat. Megvártam, amíg minden sötét árnyék eltűnik a közelemből, gyorsan kitártam az ajtószárnyat és beugrottam Jill Resnik szobájába.
Bárcsak ne tettem volna.
35
Márcsak azért se, mert olyan fülledt volt a szoba levegője, mintha napok óta nem szellőztettek volna. Előhúztam ceruzalámpámat, felkattintottam, végigfuttattam a fényét a szobaberendezésen.
Jill Resnik nem a Hilton királyi lakosztályát bérelte, erről már az első pillanatban meggyőződhettem. Hébe-hóba előfordult, hogy odahaza egyetemi kollégiumokban kellett töltenem egy-egy éjszakát, azok azonban luxusszállónak tűntek ehhez képest.
Két ágy, egy barna, meglehetősen nagy szekrény, két szék és egy falhoz tolt asztalka alkotta a szoba teljes berendezését.
Sóhajtottam és a behemót szekrényhez léptem. Két ajtaja volt; mindegyik külön kulccsal záródott. Megfogtam az első ajtó kulcslyuk alatt fityegő rézcsecsebecséjét és gyengéden magam felé húztam.
Épp az orrom felé lendült a nyikorgó ajtószárny, amikor eszembe ötlött, hogy illett volna előhúznom a stukkeromat és az ajtónyílásba dugnom a csövét. Márcsak azért is, mert a szakma íratlan szabályai így követelik.
Egyelőre nem lett nagyobb baj belőle, ha csak annyi nem, hogy amikor a szekrény belsejére esett a fény, s észrevettem mi van a legalsó polcon, citerázni kezdett a lábam, s idegességemben a mennyezetre irányítottam a fényt.
Elkeseredetten harapdáltam a fülledt levegőt, hogy minél több oxigénhez jussak. Aztán óvatosan visszafordítottam az el bitangolt fénycsíkot.
185
A szekrény alján egy görög sorstragédiákban használt jelmezekhez hasonló női köpeny hevert, széles, rövid ujjakkal, vékony
derékszorítóval.
Két ujjam közé csíptem az öv végét és kiemeltem a ruhát a szekrényből. Vigyázva, hogy ne érjen a padlóhoz, az ágyra fektettem.
Alaposabban végigfuttattam rajta a fényt, aztán egyszerre csak éreztem, hogy minden levegőm elfogy, mintha a Karib-tenger alatt vadásztam volna, s valamelyik nyaralótársam merő jópofaságból elzárta volna a búvárruhához csatlakozó cső csapját.
A ruha elülső részén ugyanis vércseppek sorjáztak, szépen egymás után, mint kék, őszi égen repülő vadlibák. S bár legszívesebben elhúztam volna a csíkot, maradnom kellett. Ha valaha, és főleg élve, ki akarok mászni ebből a nyomorult ügyből, nem eshetek pánikba!
Erőnek erejével kényszerítettem magam, hogy szipte vércsep-penként vizsgáljam meg a ruhát. Nagy volt a gyanúm, hogy nem házinyulak vére szárad rajta.
Mély sóhajok kíséretében visszacsoszogtam a szekrényhez. Bedugtam a kezem a legalsó fiókba és kikotortam belőle egy fejéket.
Két lant alakú szarvat, a fényes, sárgára festett napkoronggal. Aztán legalulról egy görbe, kábé harminc centiméter hosszú
pengéjű halefot.
Feltehetően azt a gyomorfelvágó kést, amivel a gyilkosságokat
elkövették.
Természetesen a nyelénél fogtam, s természetesen odatartottam a vékony fénysugár alá.
Természetesen rozsdás, nyúlós, feketevörös foltok húzódtak a pengéjének csillogó oldalán.
Lehajítottam az ágyra, előhúztam a stukkeromat és erőteljes mozdulattal kitártam a szekrény másik ajtaját.
- Kifelé, Nebet Het!
Odabent azonban nem mozdult semmi. Legalábbis néhány
másodpercig nem.
Aztán egyszerre csak megreccsent az öreg bútordarab deszkája: fehér, kontúrtalan folt vált el a szekrény hátulsó falától.
Megkíséreltem a pisztolyommal feltartani, de mielőtt sikerült
186
I
volna, a karomba zuhant. Hatrahajtottam a fejem, hogy amennyire lehet védjem a nyakam, miközben többször is a levegőbe rúgtam.
A fehérruhás lány azonban nem akarta elvágni a torkom: előbb a karomon lógott, aztán lecsusszant a földre.
Mivel eggyel kevesebb kezem volt, mint amennyi kellett volna, az ablakhoz ugrottam és fel rántottam a sötétítőfüggönyt.
A bezúduló fénysugarak ezüstmezővé változtatták a szobát. Beezüstözték annak a fehérruhás nőnek az alakját is, aki arccal felfelé a lábaimnál hevert a padlón.
Fiatal, húsz év körüli, magas, karcsú lány volt életében, szép arcát még a halál sem tudta elrútítani.
Sem az a vágás, amely végighúzódott a nyakán. Fültől fülig.
Egészen addig gondolkodtam, amíg felgyulladtak a villanyok. Harsány, az egész hatalmas épületre kiterjedő örömujjongás fogadta a fényt.
Elkáromkodtam magam s megpróbáltam visszagyömöszölni a lányt a szekrénybe. Félig már sikerült, amikor távoli, dobogó léptek zaja hallatszott a falépcső felől. Mivel Jill Resniké volt a lépcsőháztól számított negyedik ajtó, jól meg tudtam különböztetni a lépcsőkhöz vágódó talpak erőszakos csattanását.
Nem vagyok nyeretlen kétéves a hangok birodalmában, ezért nem is volt kétségem afelől; hogy a rendőrség igyekszik felfelé áz emeletre.
Kinyitottam az ablakot és bumuszomba burkolózva kiléptem az erkélyre. Alattam majd háromemeletnyi magasságban hullámzott az utca.
Kihajoltam, amennyire csak tudtam, s megpróbáltam szemrevételezni az alattam sötétlő erkélyt. Közelinek tűnt ugyan, ennek ellenére tisztában voltam vállalkozásom veszélyeivel. Csak egyetlen rossz mozdulat és leszállók, mint egy fáradt angyal, az alattam sétálók fejére.
A léptek végigcsattogtak a folyosón és megtorpantak az ajtóm előtt.
Mielőtt még sokat töprenghettem volna, hogy mi lesz, ha nem
187
sikerül a dolog, odacsomóztam a kaftán végét az erkély rácsához, és lelógattam magam az első emeletig.
Sosem gondoltam volna, milyen izgalmas tud lenni így, a magasból nézve, és főleg egy minden pillanatban kettészakadni készülő kaftánon lógva a város. Az emberek megálltak alattam az utcán, felnéztek, mutogattak, barátságosan integettek. Valószínűleg pajkos diákcsínynek hitték a mutatványomat.
Behunytam a szemem, meglendítettem a lábam, beleakasztottam az alattam húzódó töredezett erkély még töredezettebb vasába. Valaki elismerően felkiáltott, én pedig erőt véve a biztatásból, bepottyantam az erkélyre.
Nem volt töprengeni való időm; egyedül csak azt ellenőriztem, megvan-e a stukkerom. Szerencsére nem vesztettem el a nagy menekülésben. Lehajoltam, átbújtam a sötétítőfüggöny alatt, és beugrottam a szobába.
Nem tudom, ki lepődött meg jobban, az a két, teljesen pucér lány-e, akik ágyaik tetején heverésztek, vagy én. Mindketten szőkék voltak, nyúlánkak, és egyáltalán nem ijedősek.
A magasabbik, számtalan szeplővel az orra körül, felült az ágyon és csípőre tette a kezét.
- Hé! A kopogás hol marad? Nem volt gyerekszobája, vagy mi
a fene?
Úgy beszélt angolul, mint a vikingek. Vörös Erik kergethette
hasonló akcentussal a vinlandi indiánokat.
-  Pardon - mentegetőztem - Ezer bocsánat. Alighanem eltévedtem.
A kisebb, már-már tejfölösen szőke hajú lány felém tárta a karját.
- Nem tévedtél el, hercegem. Száz éve vár rád a te Lei Iád!
- Az a helyzet, hölgyeim - kezdtem a mesét, miközben a folyosó felé hallgatóztam - egy kis, izé... gáláns kalandban volt részem...
A magasabbik összecsapta a kezét. -Jézusom! Csak nem a harmadikon?
Panaszosán néztem rá, de nem mertem válaszolni. Azt sem tudtam, van-e harmadik emelete az épületnek. A kicsi összeráncolta a homlokát és tetőtől talpig végigmért.
- Magának aztán van bátorsága! Egy arab lánnyal kikezdeni... Még jó, hogy nem vágták el a torkát. Lebukott, hercegem?
188
- Úgy valahogy.
- Megjött a fiúja, mi?
- Meg.
- Remélem, addig azért összejött valami?
- Nem panaszkodhatom.
A hosszú dühösen a párnájára csapott.
- Látod, Heidi, ilyen a mi szerencsénk! Ha valakit erre sodor a sors, hát azt is kicsavarták már. Ki vele, hercegem! Nem maradt benned véletlenül néhány csepp vállalkozó kedv?
- Egyetlen csepp sem - mondtam szomorúan. - Még a lábam is citerázik a rémülettől. Talán majd legközelebb.
A kicsi hanyattvágta magát az ágyon, és egy könyv után nyúlt.
- Hát ez nem jött össze. Menj békével, hercegem! Szálem alej-kum!
Mentem volna, ha nem csattan fel a csizmák hangja a folyosón. A nagyobbik lány hitetlenkedve megrázta a fejét, hallgatód-zott, majd rám meredt.
- Ezek mind téged keresnek?
-  Nagy a rokonság - mondtam. - Apraja-nagyja bosszút akar állni rajtam.
- Mássz ki az ablakon!
- Eszemben sincs. Leesek.
Sóhajtva kiszállt az ágyból és odajött hozzám. Meg sem kísérelte, hogy betakarja magát valamivel. Gyengéden megfogta a karom, és az erkélyre húzott.
-  Látod ezeket a cirádákat a falban, hercegem? Három éve lakom ebben a szobában. Ha mindenki leesett volna, aki ezekbe kapaszkodva felmászott hozzám, nem látnál élő férfit a városban. Nem bánnám, ha megjegyeznéd az utat. Ha egyszer unatkozol, belemarkolhatsz a cirádákba.
Két tenyere közé kapta az arcom és cuppanós, enyhén ginsza-gú puszit nyomott a homlokomra.
Belekapaszkodtam a fal cirádáiba és haláltmegvető bátorsággal ereszkedni kezdtem lefelé. Egészen addig, amíg diszkrét recsegés nem figyelmeztetett, hogy alighanemelértem a földet.
Lenéztem és azt hitte, megáll a szívverésem. Térdig álltam egy kosár törött tojásban, mellettem pedig egy akkora arab állt csípőre tett kézzel, amekkorát utoljára a Bagdadi tolvajban láttam. Ő
189
volt a szellem, akit a tolvaj meggondolatlanul kiengedett a palackból.
- Nézd, barátom - mondtam óvatosan védekező állásba helyezkedve -, megveszem az egész kosárral. Sőt a kosarat is. A tyúkokat is megvenném, ha...
Diszkrét autókürt szakította félbe a szövegemet.
Néhány lépésnyire tőlem ott állt a csodaautó, volánjánál Dzsa-
milával. Mellette Perring ült és elgondolkozva a bajuszát simogatta.
36
Kimásztam a kosárból, leráztam a lábamról a tojáshéjat és a rántottakeveréket, búcsút intettem a kitömött, óriási reklám-bábunak és a kocsihoz léptem. Dzsamila nyugtalanul vizsgálgatta a cipőm, végül sóhajtva kinyitotta a hátulsó ajtót.
- Nem tudott jobb helyen landolni?
- Kik kergetnek? - kérdeztem köszönés helyett.
- A rendőrség.
- Mi az ördögért?
- Pontosan nem tudom. Nyilván valaki telefonált nekik.
- A portás?
-Aligha. Hiszen lefizette, nem?
- Maga mindent tud?
- A foglalkozásommal jár.
Perring felé fordultam és megnyomkodtam a szemem.
- Azt már meg sem kérdem, maga hogy került ide?
- Mindenesetre nem egy kosár rántottán keresztül. Hátradőltem az ülésen és megpróbáltam összeszedni magam.
- Nem gondolják, hogy beszélnünk kellene?
- Dehogynem - mondta Dzsamila. - Azonnal keresek egy nyugodt helyet.
Amíg a keskeny utcácskában a gyalogosokat kerülgette, volt időm eltűnődni egyen-máson. Akárhogy is tűnődtem azonban, mindegyre oda lyukadtam ki, hogy a felét sem értem annak, ami történt velem. Csak abban bízhattam, hogy Perring majd kiokosít.
A lány végre leállította a kocsit. Valami park, vagy liget szélénél állhattunk: közvetlenül a kocsi mellett pálmafák suttogtak, s
190
egy-egy erősebb széllökésre mintha be akarták volna dugni a fejüket az ablakon.
Előrehajoltam, rátettem a karom az első ülés támlájára.
- Szeretném tudni, mi folyik itt - mondtam. - Az az érzésem, hogy maguk hintába tettek.
-  Ebben alaposan téved - dünnyögte Perring. - Csak csodára összejöttek a dolgok.
- Igazán? Magát hogy hívják, kedvesem?
- Dzsamilának.
- Na, elég a hülyéskedésből! Ha azt hiszik, tűröm, hogy szórakozzanak velem...!
- Csak nyugi - mondta a lány és félig felém fordult. - Szükségesnek tartja megtekinteni a papírjaimat?
- Szükségesnek.
- Parancsoljon.
Belenyúlt a kesztyűtartóba és a kezembe nyomott égy nemzetközi újságíró igazolványt. Benne volt a képe, s alatta a neve: Dzsamila al-Azrak.
Morogtam és visszaadtam neki.
-  Hogy kerül ide Perring? Hogy kerültek egyáltalán a kollégiumhoz? Lennének szívesek...
-Természetesen, Mr. Lendvay. -Jézusom, hát már a nevemet is tudja?
- Már akkor tudtam, amikor először találkoztam önnel.
- Kitől?
-  Természetesen   Perring  hadnagytól.   Hallgasson   ide,  Mr. Lendvay! Valóban újságíró vagyok, és valóban a tulajdonos lánya. Azonkívül a lap bűnügyi riportere. Mondtam, hogy Amerikában végeztem az iskoláimat. Többek között a Rendőrakadémiát is Los Angelesben.
- Uramatyám! Miért nem mondta?
- Miért mondtam volna? Perring hadnagyot még Bostonból ismerem, így aztán felkeresett engem. Éppen ott volt nálam, amikor ön hívott. Perring azonnal felismerte a hangját. Kiváncsi voltam, mit akar tőlem.
- Ha így áll a helyzet, kár volt titkolóznia.
-  Lehetséges. Perring hadnagy valami olyasmit mondott, hog ön bár tisztességes fickó, elsősorban megbízói érdekeit képviseli.
191
Egy bizonyos ponton túl    már nem hajlandó együttműködni a rendőrséggel. -Hm.
- Éppen ezért arra gondoltam, jobb, ha elbeszélgetek önnel. Az alexandriai esti lap tudósítója, aMemphisi Merkúr tulajdonosával.
Perring elismerően ingatta meg a fejét.
- Hogy tudott ekkora marhaságot kitalálni?
- Hirtelenjében nem jutott más az eszembe.
- Bár én mindvégig az ön nyomában maradtam, érintkezésbe léptem a szerkesztőségünkkel. Kikeresték magának a megfelelő évfolyamot.
Izgatottan hajoltam előre.
-És?
- Találtak valamit, ami talán érdekli. Huszonöt évvel ezelőtt, május 18-án, szerencsétlenség ért egy fiatal amerikai-olaszt, bizonyos Niccolo Concinit nem messze Alexandriától a Líbia felé húzódó sziklás hegyek között.
- A fenébe is! Mi történt vele?
-  Eléggé zavaros az ügy. Úgy látszik, eltévedt és belezuhant valami szakadékba. Nem nagyok arrafelé a hegyek, de tele vannak lyukkal. Amikor rátaláltak, félrebeszélt. Az újságírók szerint egy női nevet hajtogatott megállás nélkül.
- Rebeccát!
-  Úgy van. A dolog egyébként nem volt túlságosan vonzó; annyi minden történt akkoriban, hogy nem csámcsogtak rajta sokáig az újságok. Concini csontjain hetvenkét törést mutatott a röntgen... Mondhatnánk úgy is, hogy az egész ember darabokra
törött.
-  Megtudhatnám, Mr. Lendvay, miből jött rá, hogy Concinit szerencsétlenség érte? Elvileg így is születhetett volna.
Előhúztam a tárcámból Amendola képét és Perring kezébe
nyomtam.
- Ott van rajta Concini. Most pedig figyeljenek ide! Elhadartam nekik Rebecca, Concini  és Pedersen történetét.
Olyan részletesen, ahogy még Perring sem ismerhette.
Szó nélkül hallgatták; a lány a sebváltóval játszott. Amikor befejeztem, felém fordult.
- Milyen következtetést von le az ügyből?
192
I
- Egyelőre semmilyet. De fel szeretném hívni a figyelmüket arra az el nem hanyagolható apróságra, hogy Concinit valaki idecsalta a nevemben. Ráadásul Pedersen is itt van, bár vele még nem sikerült felvennem a kapcsolatot. Ez csak jelent valamit, nem?
Perring és a lány elgondolkozva néztek maguk elé. Dzsamila megkockáztatott egy barátságos mosolyfélét.
-Tudnia kell, Mr. Lendvay, hogy rászálltam Nebet Hétre. Azt a feladatot kaptam..., hogy próbáljam meg kideríteni, mi folyik a sikátorokban. Az utóbbi években harminc hullát szedtek össze. Amerikaiakat és arabokat vegyesen. Valaki irtja a műkincskereskedőket és a csempészeket, mint a svábbogarat. Valaki felvette Nebet Het alakját, hogy megjátsza a bosszúállás angyalát. Most, ahogy meghallgattam magát, az az érzésem, hogy Nebet Het ügye valamilyen módon összefügg a huszonöt év előtt történtekkel.
- Mit gondol, én miért koslatok Concini múltja után?
- Úgy gondolja, hogy Concini nem volt őszinte magához?
-  Egy megbízó sosem lehet egészen őszinte a magánzsarujához. Annyit mond el, amennyit célszerűnek tart a zsaru orrára kötni; egy centivel sem többet.
- Mit keresett az egyetemi kollégiumban, Mr. Lendvay? - tudakolta Perring és pipára gyújtott, versenyre kelve a hámszinnal.
Rövid habozás után elmeséltem, hogyan találkoztam Jill Res-nikkel. Elmondtam mindent, amit csak hallottam tőle.
- És milyen következtetést von le mindebből? - kérdezte végül kíváncsian a lány.
-A lehető legmerészebbet.
- Éspedig?
- Hallgassanak ide. Elmondom, mit gondolok, és az sem érdekel, ha sültbolondnak tartanak is érte. Ott kezdeném a dolgot, hogy Pedersen nem él valami kellemes házasságban a feleségével: az asszony profi diplomata lett, s azt hiszem, több köze van a genfi orosz nagykövethez, mint a férjéhez. A lánya kiskora óta inkább vele él, bár nincs rossz viszonyban... illetve nem volt rossz viszonyban az apjával sem. Tőle kaphatta el, mint gyerekbetegséget az Egyiptom iránti rajongást. Amikor pedig nagyobb lett, elhatározta, hogy egyiptológusnak tanul tovább. Megtehette, hiszen nem kellett attól félnie, hogy éhenhal a tudóskodás miatt. Megfordult a világ nagy egyetemeinek egyiptológiai fakultásain,
193
os kiváló szakemberré képeztette ki magát. Itt pédául papirológi-
at hallgatott.
- Mennyi idős volt a lány, amikor...?
- (irka huszonöt.
--íolytassa.                                          e
¦ \7\ hiszem, Barbara Pedersen nemcsak rajongója lett az c:;-. iptomi kultúrának, hanem... a megszállottja is. Rajongása alighanem a futballszurkolók extatikus őrjöngéséig fokozódott. HÜ$<\ iiogy a fáraók világának tovább kell élnie Egyiptom föld-jón. Aki csak egyetlen faragott szikladarabkát is kivisz az országból, nemcsak az egész emberiség ellen követ el merényletet, hanem megsérti az ősi egyiptomi isteneket is. Nekik pedig jogukban áll bosszút állni a betolakodókon, tolvajokon, sírrablókon.
"¦ *¦ :8Y gondolja, Barbara...
-  Bocsásson meg, még nem fejeztem be. Barbara nyilván apja hazában ismerkedett meg a műkincsek vámszedőivel, s olyan undort érzett irántuk, amely már a betegséggel volt azonos. Undora arra késztette, hogy próbálja meg elpusztítani őket.
- Van erre valami bizonyítéka?
-  Barbara megismerkedett valakivel, aki véleményem szerint az egész bostoni műkincsmaffia főnöke volt.
- Éspedig?
- Rick Diamonddal.
Perring megszortyogtatta a pipáját, kiverte az ablakon, aztán a
zsebébe dugta.
- Ostobaság. Diamond tiszta.
- Vagy nem. Az, hogy mind ez idáig nem találtunk bizonyítékot a bűnösségére, nem jelent semmit. Barbara nagyon-nagyon jól ismerte Diamondot.
- Mit jelent az, hogy nagyon-nagyon jól? -A szeretője volt.
Perring elképedve bámult rám.
- A fenébe is! Kitől tudja?
- Rick Diamond volt feleségétől.
Csend ülte meg a kocsit, hosszú, gondolatébresztő csend. Csak a hámszin csapkodta a karosszériát.
194
37
- Mondja tovább - biztatott rekedten Perring.
- Barbarának gyerekjáték volt kiszedni Diamondból azoknak a nevét, akik Egyiptomba készültek „anyagért", vagy esetleg az egyiptomi felhajtókét. Ekkor bukkant fel a lányban az ötlet, hogy kommandót kellene szervezni a hozzá hasonló gondolkodású tudósokból, vagy tudós-jelöltekből, akik hajlandók bármilyen eszközzel leszámolni az ősi egyiptomi kultúra megszentségtelenítői-vel. Ő maga felvette Nebet Het istennő nevét, Anubisz anyjáét, s mivel jól ismerte a mitológiát és az ókori szertartásokat, kidolgozott egy Nebet Het-rítust. Aztán... megkezdték a munkát. Rick Diamondtól nyert értesüléseik alapján leszámoltak mindazokkal, akik a fáraók emlékeihez nyúltak.
- Mintha túl merészek lennének a következtetései.
- Igen? Akkor nyissa csak ki a fülét, Perring. Elmeséltem nekik mindent, amitjill Resniktől hallottam. Hogy Barbara Pederson otthagyta a papirológiát, mitológiát és
balzsamozást kezdett tanulni, s végül eltűnt jilI szeme elől.
- Ki ez a Jill Resnik? - kérdezte Perring.
-  Barbara társnője. Korábbi barátnője. De azt hiszem, jóval több annál.
- Úgy gondolja, nem mondott el magának mindent?
-  Mindent? Még a tizedrészét sem! Emlékezzék-esak vissza, Perring, arra az amerikaira, akinek elvágták ugyan a torkát, de miég ki tudott nyögni néhány szót. Egy vöröshajú, alacsony segítőről beszélt, aki közvetlenül Nebet Het mellett állt, amikor elkapták. Nem tudom, ki hogy van vele, de ez a vöröshajú kis is-tenke nagyon is Jill Resnikre emlékeztet!
- Ezért ment maga a kollégiumba!
- Sajnos Jill Resnik lelépett. Érezte, hogy szorul körülötte a hurok. A múlt olyan mint a farkas: hiába futunk előle, aligha tudjuk lerázni.
- Úgy képzeli, hogy Jill Resnik és Barbara Pedersen egy bandába tartoztak?
- Kezdetben igen. Amikor megalakult a bosszúállók szövetsége, egyelőre nevezzük így, Barbara Pedersen, azaz Nebet Het vezetése alatt, Jill Resnik is részt vett az akciókban. Aztán történt
195
valami, amire Jill is célzott. Barbara alighanem más társakat talált magának... Jill ekkor úgy érezte, ki kell szállnia a buliból. Hogy végül is Barbara hagyta-e ott őt, vagy fordítva, nem tudjuk, de...
- Hol van most Jill?
- Ki tudja? A szobájában nem volt. Csak Nebet Het áldozata.
- Micsoda?
Úgy dőltek hátra, mintha dróton rántottam volna őket magam felé.
-  Bizony, bizony, Jill Resnik szekrényében egy véres ruhán, fejéken és a késen kívül egy halott lányra bukkantam.
- Úgy gondolja, hogy... Jill ölte meg?
- Nem tudom. Lehetséges. Jill mindenesetre felszívódott. Dzsamila az üvegen keresztül az éjszakai utca alig gyérülő forgalmát bámulta, Perring pedig mintha elaludt volna.
- Mit tegyünk? - kérdezte végül hosszabb szünet után a lány.
- Tényleg, mit tegyünk? - visszhangozta a felügyelő.
Mivel a kérdéseket félreérthetetlenül nekem szegezték, elgondolkozva megvakartam férfiasán előreugró államat.
- Mi a helyzet a rendőrséggel?
- Az egyiptomit gondolja?
- Miért, hol vagyunk?
- Csak azért kérdem, mert kezd kialakulni bennem az az érzés, hogy ez az ügy', a műkincseket leszámítva természetesen, nem az ő ügyük. Mindenki külföldi: gyilkos, áldozat egyaránt. Ennek megfelelően az ő helyzetük roppant kényes: csak akkor hívhatjuk segítségül őket, ha minden kétséget kizáró bizonyítékaink vannak.
-Mire?
- Akármire. A gyilkosságokra. Szaid Ali felügyelő jó barátom, de mit mondjak neki? Kit tartóztasson le? Magát, engem, Miss Dzsamilát?
- Pardon - mondta a lány - Én nem vagyok külföldi.
- Helyes - mondtam - Helyes. Helyes.
Úgy néztek rám, mintha rosszul értették volna, pedig többször is megismételtem.
- Mi helyes? - kérdezte Dzsamila.
- Az elgondolásom.
196
- Boldogok lennénk, ha velünk is megosztaná szelleme kincseit- mondta Perring.
-  Éppen arra készülök. Meg kell várnunk, mi lesz a következő lépés.
- Úgy érti, hogy kit gyilkolnak meg legközelebb?
- Nem feltétlenül. Biztos vagyok benne, hogy Nebet Het lépni fog.
- Na, ne hülyéskedjen! - komorodott el Perring. - Egész idáig arról győzködött bennünket, hogy Nebet Het Barbara Pedersen volt, akit rejtélyes elemek rejtélyes körülmények között megöltek.
- Ezt mondtam volna? - csodálkoztam - Pedig Nebet Het még most is él. Tudják, hogy tegnap "éjszaka találkoztam vele. Lehetséges, hogy újjászületett?
Nem tudom miért, de hirtelen Jill Resnik jelent meg lelki szemeim előtt. Rám nézett és szaporán bólogatott.
38
Rövid haditanács után úgy döntöttünk, hogy szétválunk. Perring megpróbálja Szaid Ali segítségével levakarni rólam a rendőrséget, hiszen az egész vállalkozásunk sikerét veszélyeztetné, ha lesittelnének. Nem volt kétségem afelől, hogy az egyiptomiak perceken belül rám találnak, hiszen a portás személyleírása alapján igazán nem nehéz azonosítani. Arról nem is beszélve, hogy aki felhívta rám a rendőrség figyelmét, a nevemet és a címemet is közölhette velük.
Elvitettem magam a legközelebbi taxiállomásig, beszálltam a kocsiba és megadtam a szálló címét.
A sofőr a kormány fölé hajolt, morgott, fütyörészett, majd a tükörből rám mosolygott.
Mivel nem szeretem a gyanúsan viselkedő taxisofőröket, a zsebemhez nyúltam és megfogtam a stukkerom nyelét.
A vezető most már leplezetlenül bámult, mintha tetszenék neki. Ha nőnemű lett volna, talán legyezgette volna egy kicsit hiúságomat, így azonban inkább lelombozott. Hát már ott tartok, hogy...
- Nem ismer meg, miszter?
197
A kérdés minden kétséget kizáróan nekem szólt. -Tessék?
- Én vagyok az, aki délután elvitt téged.
-Valóban?
- Bizony, miszter. Azóta sokat gondoltam rád. Úgy éreztem, megfordul velem a világ.
- Ez nagy megtiszteltetés számomra - mondtam.
Örömében füttyentett néhányat és lefékezett a szálló előtt. Aztán, mielőtt még elrohanhattam volna, az ülése alá nyúlt és előhúzta a párnahuzatba csomagolt macskamúmiát.
- A csomagod, uram. Ugye már lemondtál róla? Nálam még soha, semmi nem veszett el. Itt a kártyám és a telefonszámom. Ha hívsz, öt percen belül itt vagyok. Én a becsület és a tisztesség... izéje vagyok.
Kezembe nyomta a párnahuzatot, szomorú tartalmával együtt. Integetett és dudált. Még akkor is vigyorgott, amikor befordult a
sarkon.
Én is integettem és vigyorogtam. Jó kedvem volt, mert újra sikerült megszabadulnom a bumeráng-macskától. Amíg ugyanis a becsület és tisztesség izéje a borravaló számolásával volt elfoglalva, teljesen sportszerűtlenül felhajítottam a taxi tetejére.
39
Igyekeztem hangtalanul elhúzni a csíkot a porta előtt, de az álmosan szendergő ügyeletes felriadt és felpattanva tisztelgett.
- Mr. Lendvay... kérem... Örömhírt kell közölnöm önnel. Megérkezett a kedves felesége.
Megtorpantam és megvakartam az orrom.
-Valóban?
-  Egy darabig idelent várt önre, aztán felment a szobába. Én küldtem fel, uram, mert igaz, hogy nem volt nála az útlevele, de az ön személye, Mr. Lendvay, a mi számunkra minden útlevélnél fontosabb biztosíték.
Sóhajtottam és a markába nyomtam néhány dollárt Pedersen
pénzéből.
- Mikor érkezett... a feleségem?
- Néhány órája, uram.
198
- Hm. Nem tudom, utána küldték-e a poggyászát...?
-  Még nem, uram. Azt mondta, csak holnap érkezik. Remélem, elégedett, uram?
- Természetesen. Nagyon is. Jó éjszakát. -Jó éjszakát, uram.
Beszálltam a liftbe, felmentem a tizedikre, kiszálltam és kihúztam a stukkeromat a zsebemből.
40
Néhány másodpercig haboztam, hogy kopogjak-e, aztán úgy döntöttem, hogy más játékot játszom.
Végígsiettem a folyosón, megkerültem két elhagyott zsi'irkocsit, felrúgtam egy pár katonacsizmát, aztán lefékeztem Ann Biair ajtaja előtt. Ráfogtam a stukkeromat az ajtóra és halkan megko-pogtattam.
-Ann! Ann!
Senki nem válaszolt, csak a feldőlt katonacsizmák néztek szemrehányón rám.
Belestem a kulcslyukon: nem volt a kulcs a zárban.
Nem sokat haboztam: előkotortam a zsebemből mindenttudó kis készletemet és rövid küzdelem után elfordítottam a zárat.
Nem mondhatnám, hogy megnyugtatott, ami Ann szobájában fogadott. Már azt is furcsának találtam, hogy nincs otthon e késő éjszakai órán, a felborult székek és asztalka azonban ennél is rosszabbról tanúskodtak.
Beleszagoltam a levegőbe. Édeskés illat áradt az ablak felől.
Négykézlábra ereszkedtem és mint a nyomozókutya, megpróbáltam felderíteni a szagforrást. Rövid csúszkálás után sikerült is kibányásznom az éjjeliszekrény alól egy nagy csomag vattát. Olyannyira át volt itatva valami éterszerű folyadékkal, hogy akkor is elálmosodtam volna tőle, ha egyébként nem lettem volna álmos.
Leroskadtam Ann ágyára és megpróbáltam gondolkodni. Aztán úgy döntöttem, hogy csak az időt vesztegetem vele, ezért átrohantam a fürdőszobába.
Körülnéztem, de semmi olyat nem láttam, ami nem lett volna odavaló.
199
Kivéve talán egy ajakrúzzsal rajzolt feliratot a tükrön.
„Megdöglesz, Lendvay, és a csaj is kinyúlik, ha nem teszed, amit mondunk. Figyeld a telefont és tartsd a szád Concini előtt." - hirdette a sajátos stílusú szöveg.
Visszamentem a szobába, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, visszaraktam a helyükre a székeket. Éppen az asztal felállításával bajlódtam, amikor megcsörrent a telefon.
Ez volt az első jó jel ezen az elátkozott éjszakán.
41
Felvettem a kagylót és belefújtam. -Halló.
- Lendvay?
- Beszéljen.
Halk, indiferens, tompa hang volt. Lehetett férfié, nőé, de akár gyereké is. Bárkié, aki egy vastagabb gyapjúszövetet szorít a szája elé.
- Figyeljen. Elkaptuk a barátnőjét.
- Miből gondolja, hogy a barátnőm?
- A maga kezében van az élete.
- Oké. Mit kell tennem? És kicsoda maga?
- Nebet Het.
-Ahhoz képest jól beszél angolul.
-  Figyeljen. A barátnőjét egy műtőasztalra kötöztem. Meztelen. Figyelemreméltó a hasikája, de ezt magának jobban kell tudnia. Tudja, mi van a kezemben? Egy kés. Enyhén ívelt kés, amilyennel néhány évezreddel ezelőtt az ilyen bájos hasikákat felmetszették. Csak egyetlen mozdulat és... Mondjam tovább? Vagy beszéljek a torkáról? Földöntúli gyönyör lehet belecsókolni egy ilyen nyakba. De elvágni sem egészen öröm nélküli. Csak egyetlen laza mozdulat és máris ömlik a vér... vér... vér!
Az az érzésem támadt, mintha szántszándékkal akarná megjátszani az őrültet. Mintha szándékosan hergelné magát. -Mit óhajt tőlem?
- Tegye, amit mondok. -Oké. Beszéljen.
- Mindent megtud idejében. Egyelőre ne szóljon senkinek. Érti?
200
- Értem.
- Hol a lány? -Miiyen lány?
-JiJI Resnik. Aki miatt a kollégiumban majdnem a zsaruk kezére jutott. Még egyszer kérdem, hol van?
- Fogalmam sincs róla. Nem találtam ott.
- De valakit talált, nemdebár?
- Maga ölte meg?
Kacagott, puha, színtelen kacagással.
- Persze.
- Ki volt az a lány?
- Nem tudom. -Miértölte meg?
-Mertjillt kerestem és az a lány rám nyitott. Meg kel lett ölnöm.
- Oké - mondtam. - Nyugodjék meg. Megteszem, amit kíván. Hova kell mennem?
- Majd megtudja. A maga dolga, hogy... magával hozzon valakit.
- Kit?
- Concinit. Niccolo Concinit.
-  Maga megőrült! Csak nem képzeli, hogy Concini hajlandó lesz belemenni egy ilyen kalandba.
-A maga dolga, hogy rábeszélje. Magára hallgat. Ha nem sikerülne... képzelje el Ann Blairt egy szarkofágban... füvekkel, gyantákkal a csinos kis hasikájában.
- Dögölj meg a neved napján!
-  Engem nem lehet megsérteni, Mr. Lendvay. Aki évezredes perspektívából nézi ezt az őrült forgást, amit maguk világnak neveznek, arról leperegnek a sértések. Mindazonáltal adnék egy tanácsot.
- Éspedig?
- Ha Concini habozna magával jönni, vesse be a nagyágyúját.
- Ezt nem értem.
- Pedig egyszerű. Mondja neki, hogy egy réges-régi ismerősével találkozhat. Meglátja, repülni fog.
- Igen? Szabadna tudnom, hogy hívják ezt a réges-régi ismerőst?
- Rebeccának, Mr. Lendvay. Egyszerűen csak Rebeccának!
201
42
Ültem az ágy szélén, kezemben a halkan búgó kagylóval és megpróbáltam kiötölni valamit. Itt volt tehát a lépés, amiről a kocsiban beszéltem Perringnek. Nebet Het lépett egyet a sakktáblán. De mi legyen a mi ellenlépésünk?
Visszatettem a helyére a kagylót, becsuktam magam mögött az ajtót, belerúgtam az immár a folyosó közepén heverő csizmákba, megkerültem a zsúrkocsikat és visszasiettem a saját szobámhoz. Letérdeltem és benéztem a kulcslyukon. Ebben a zárban sem volt
kulcs.
Megpróbáltam a kilincset: természetesen hiába. Lehajoltam, előszedtem a tolvajkulcsomat és óvatosan elfordítottam a zárat.
Stukkerom csöve után azonnal bedugtam az orrom is az ajtónyílásba. Nem a kloroform édeskés szagát, hanem kesernyés ibolyaillatot éreztem.
Lábujjhegyen, kezemben a stukkerral belopakodtam a hálószobába. Valaki keresztbe fordulva aludt az ágyamban, arcán átszellemült mosollyal, mintha háromezer évnyi vándorlás után talált
volna haza.
Lerúgtam magamról mindent, amit feleslegesnek találtam, bementem a fürdőszobába és a zuhany alá álltam. Alighanem szun-dikálhattam is egyet, mert arra ébredtem, hogy a víz és a levegő egészen a borzongásig h tötte a bőröm.
Megtörülköztem és visszasétáltam a szobába. Félrelibbentet-tem a takarót, és begurultam mellé az ágyba.
Csakhogy Jill Resnik nem Ann Blair volt. A formáit illetően különösképpen nem. S bár Ann sem panaszkodhatott, hogy hátul állt a sorban, amikor a nőies domborulatokat osztogatták, Jillel nem vehette fel a versenyt. Akármerre fordultam, akárhogy helyezkedtem, mindegyre beleütköztem.
Közben azon kaptam magam, hogy elszáll a fáradságom, és kezd kiröppenni az álom a szememből. Mivel félő volt, hogy rövidesen pajzán gondolatok furakodnak a fejembe, kénytelen voltam elterelő hadmozdulatokat végezni. Bonyolult vegytani képletekre gondoltam, majd hófehér báránykákra, amint átugrálnak egy halványzöld sövénykerítés felett. így is aludtam el, az ágy szélébe kapaszkodva, amikor már erősen hajnalra járt az idő.
202
Ráadásul azt álmodtam, hogy megbuktam matematikából az érettségin.
43
Halk, meglepett sikolyra ébredtem. Kinyújtottam a kezem, de ráütött valaki.
- Vigye innen a kezét! Mit keres az ágyamban? Úgy kaptam el, mintha parázshoz értem volna.
- Mi az, hogy mit keresek? Mit kereshetnék a hitvesi ágyban? Kitörölte az álom maradékát a szeméből és maga elé rántotta a
takarót, aminek az lett az egyenes következménye, hogy sem rajtam, sem pedig rajta nem maradt semmi.
- Úristen, maga az? Miért nem ébresztett fel? Hagyja már a végét! Nem hallja? így nem marad rajtam semmi... Miért nem ébresztett fel az éjszaka?
- Miért ébresztettem volna?
- No, de hát ez mégiscsak... furcsa.
- Mi a furcsa abban, hogy férj és feleség együtt alszanak?
- Hagyja már abba, nagyon kérem! - Valóban riadt és valóban zavart volt a tekintete. — Valamit csak kellett mondanom neki. Még szerencse, hogy felengedett.
-  Hm. Majd meglátjuk, kinek szerencse. Minek köszönhetem a látogatását?
- El kellett tűnnöm a kollégiumból. Valaki... meg akart ölni. -Viccel?
-  Maga persze nem tud semmit. Remélem, emlékszik még a beszélgetésünkre? Kissé felkavart, mit mondjak. Azt hittem...
- Mit hitt?
- Hogy sikerült mindörökre kiűznöm az emlékezetemből Barbara Pedersent.
Nocsak. Erről eddig nem volt szó.
- Nem volt hova mennem. Hirtelen eszembe jutott maga. Tudtam az szállodáját, és arra gondoltam... talán segít nekem.
- Hm. Még az is előfordulhat. Persze, csak bizonyos feltételekkel.
-  így hát idejöttem magához. Azt hazudtam, hogy a felesége vagyok, a portás meg bevette. Olyan nagy baj az?
203
Kidugtam a lábam a takaró alól. Legalább három számmal volt nagyobb a hüvelykujjam, mint az övé. -Jó. Akkor kezdje onnan, hogy elváltunk. Mit csinált estig?
- Késő délutánig. Gondolkodtam.
- Barbara Pedersenen, vagy azon, hogy miért hazudott nekem?
- Én nem hazudtam magának.
- Csak elhallgatta az igazságot.
-  Istenem, hát miért mondtam volna el? Hiszen nem is ismerem magát. Ráadásul zsaru is...
- Tehát?
- Amikor sötétedett, haza indultam. Értse meg, le kellett győznöm a gátlásaimat. Nem úgy neveltek, hogy az első szúnyogcsípés után azonnal az őrszobára fussak. Gondoltam, hazamegyek és még egyszer végig gondolom a dolgot. így értem a portáig.
- Gondolom, üdvözölte a lófejűt?
- Nem volt a helyén. Senki sem volt ott. Viszont áramszünettel tele volt a ház. Akkora sötétségben bandukoltam felfelé, hogy...
- Felért az emeletre?
-  Fel. Halvány iámpafényt láttam a folyosó végén, aztán egyszerre csak eltűnt. Úgy vettem észre, hogy az én szobám ajtaja mögött. Csak egy villanásig tartott az egész. Meg is torpantam néhány másodpercre, de megnyugtattam magam. Egyedül csak nekem van kulcsom a szobához... hiszen újabban nincs szobatársam. Végigmentem a folyosón, vigyázva, hogy ne akadjak bele semmibe, és éppen rátettem volna a kezem a kilincsre... amikor... amikor...
Arca elé kapta a kezét, mintha ismét látná a lámpa felvillanó
fényét.
- Amikor?
- Az ajtó alatt ismét megjelent a fény. Aztán felsikoltott valaki odabent... Éles, rémült sikoltással... majd gurgulázni kezdett a hangja, mintha megszorították volna a torkát.
Behunyta a szemét és összegörnyedt a takaró alatt.
- Gondolhatja, hogy megrémültem. Nem tudom, hogyan történt, talán rosszul csukták be az ajtót... de egyszerre csak kinyílott. S én szembe találtam magam Nebet Het istennővel.
- Megrázó élmény lehetett!
- Ne gúnyolódjék, kérem! Képzelje magát a helyembe.
204
- Bocsásson meg - mondtam teli, bűntudattal. - Néha nem tudom, mit beszélek.
- Én meg nem tudtam, mit tegyek.
- Most már komolyan mondom, hogy megrázó élmény lehetett.
-  Többszörösen is az. Szeretném mindörökre elfelejteni. De tudom, hogy soha... Amíg csak élek...
-Jól van, no. Nincs semmi baj. Szóval mit látott?
- Nebet Hetet. A valódi Nebet Hetet!
- Mi az, hogy a valódi Nebet Hetet? Volt másmilyen is? -Jézusom, hát arról van szó, hogy ez az istennő nem Barbara
Pedersen volt! Pedig... annak kellett volna lennie! Szakasztott olyan magas volt, de... mégsem ő volt. Hiszen őt megölték. És a mozdulatai is másmilyenek voltak. Ahogy... felemelte a kést, és felém nézett, a szeme... a szeme...
- Mi volt a szemével?
- Sugárzott. Ne nevessen ki, de úgy fogtam, mint a rádióhullámokat. És megértettem az üzenetét.
- Csakugyan? És mit üzent magának Nebet Het szeme?
-  Hogy... valójában engem akart elkapni. Hogy az a szegény lány helyettem halt meg.
44
A leereszkedő hosszabb csend éppen megfelelő volt arra, hogy megforduljak. Akárhogy is igyekeztem csak kicsi volt az ágy kettőnknek.
Jill Resnik azonban úgy látszott, nemigen érzékeli a közelségemet. Ennyi erővel akár egy madárijesztő is feküdhetett volna mellette.
- Hogyan történt? - kérdeztem tompán, miután úgy-ahogy kényelembe helyeztem magam a jobb oldalamon. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy vallomása közben a domborulatai a hátamat simogatják.
- Biztos vagyok benne, hogy nekem kellett volna meghalnom. Azért jött, hogy kinyírjon... Csakhogy pechjére, Lucia bejött hozzám, hiszen gyakran meg szokott látogatni. Igen gyengén tudott arabul és néha a segítségemre szorult. Nebet Het engem akart elkapni!
205
- Azt is tudja, miért?
-  Nem tudok másra gondolni, mint hogy attól félt, elfecsegek magának valamit. Beszélt valakinek arról, hogy velem találkozott?
- Szeretném, ha egészen pontosan elmondaná, mit látott.
-  Szörnyűséget. Nebet Het a szoba közepén állt, kezében a mumifikáló tőrrel, Lucia pedig a lábánál feküdt elvágott torokkal.
- Nem értem, miért kelett megölnie a lányt.
-Talán felismerte. Vagy inkább attól tartott, hogy Lucia sikoltozni kezd, fel lármázza a környéket és elkapják. Maga... hogyan...?
- Magát kerestem, Jill:
- Miért?
- Hogy megtudjam az igazságot. Éreztem, hogy nem mondott el mindent. Fellopóztam az emeletre - éppen áramszünet volt -, kinyitottam az ajtaját és maga után kutakodtam.
-Hol találta meg...?
- A szekrényben. Amikor maga elmenekült, Nebet Het hidegvérrel berakta Lucia hulláját a szekrénybe, saját ruhájával, fejékével és késével együtt. Aztán elegánsan kisétált a kapun. Leült valahol és szemmel tartotta'a bejáratot. Amikor megérkeztem, elégedetten dörzsölte össze két, vérfoltos tenyerét. Megvárta, amíg felérek az emeletre, kinyitom az általa bezárt ajtót, akkor mint aki jól végezte dolgát, felvette a telefont és feltárcsázta a rendőrséget. Bejelentette a gyilkosságot, és hogy a gyilkos még mindig az épületben tartózkodik. Lehet, hogy megadta nekik a személyleírásomat és talán még a nevemet is.
- Le fogják tartóztatni!
- Remélem nem.
- Maga nem ismeri az egyiptomi rendőrséget.
- Maga meg engem. De mindegy.
- Soha nem felejtem el azt a látványt! Amikor az istennő... ott állt feltartott kézzel... kezében a véres késsel, és ahogy égett a szeme! Jézusom, az valóban Nebet Het volt.
- Maga hisz a feléledő vagy éppen örökéletű istennőkben?
- Hogy én miben hiszek, az tökéletesen mindegy. Ő azonban hisz benne. Meg volt győződve róla, hogy abban a pillanatban ő Nebet Het. Nem tudom, érti-e, mit akarok ezzel mondani.
206
-  Tökéletesen. Bár jobban szeretném, ha magáról, azaz m.i-gukról beszélne. És most az egyszer igazán őszintén.
- Előbb fel szeretnék öltözni.
- Utál hitvesi ágyban beszélgetni? Állítólag bizonyos női típusnak az ágyban ered meg iga/án a nyelve.
-  Én nem vagyok ilyen típus. Forduljon el, kérőm és mondja meg... kérem...
- Mit mondjak meg?
-  Kérem szépen... én tegnap nagyon álmos voltam ós fólőrűlt az ijedtségtől... És éjszaka megéroztem, hogy valaki van mellettem és azt álmodtam, hogy maga az.
-Álmodta?!
-  És kérem szépen, azt is álmodtam, hogy valami... történt köztünk.
- Ejha! Szép kis álmai vannak magának, hallja-e!
Elpirult a feje búbjától egészen addig, ahol a takaró kezdődött. Sőt, biztos még tovább is.
- És... most nagyon szépen kérem, azt szeretném tudni, hogy a valóságban is történt-e...
Mosolyogtam és jóindulatúan bólintottam.
- Történt.
Kezébe temette az arcát és fel nyögött.
- Úristen! Ettől féltem. Mi történt... Mr. Lendvay?
- Ha jól emlékszem, kétszer... -Jézusom! Ráadásul kétszer?!
- ... jól az oldalamba rúgott. De én nem hagytam annyiban, és magába csíptem. Kölcsönkenyérvisszajár. Megvan elégedve?
Kinyújtóztam az ágyban és elégedetten hallgattam ahogy csobog a víz a fürdőszobában.
Később elkomorodtam és magamra rángattam a pizsamámat. Nincs idő álmodozásra. Ma éjszaka szembe kell néznem Nebet Héttel.
45
Fél óra múlva nyoma sem volt az együtt töltött, idilli éjszakának. Úgy ültünk egymással szemben, mintha ezen a reggelen láttuk volna egymást először.
207
- Akkor hát, Jill, darling, halljam a teljes igazságot!
A lány biccentett és megkönnyebülten nézett a szemembe.
- Azt fogja hallani, esküszöm. Ha nem tudja megállítani, végem. Érzem, hogy én leszek a következő áldozata!
- Azt hiszem, vannak még néhányan a listáján.
- Kábé három évvel ezelőtt ismerkedtem meg Barbara Peder-sennel. Rendes, jópofa lány volt és akárcsak én, nyakig bele volt esve az egyiptológiába. Azt mondta, apjától örökölte az egyiptomi kultúra imádatát, aki maga is a fáraók bolondja. Például, piramist építtetett bostoni kertjében. Tudta ezt maga?
- Ezt véletlenül tudtam.
- Az anyja diplomata és őszintén szólva nem sokat törődik a lányával. Barbarának nem volt gondja pénzre, de szeretetet alighanem egyikőjüktől sem kapott annyit, amennyire szüksége lett volna.
- Mindjárt elsírom magam.
- Csak ne gúnyolódjék. Közhely: de a pénz nem boldogít.
- A hiánya viszont kifejezetten boldogtalanná tesz. Ebben van némi tapasztalatom.
- Barbara belevetette magát az egyiptológiába. És közben alighanem belém szeretett.
-Puff neki!
-  Ne értsen félre, nem volt homokos. Csak valahogy... mintha nem kedvelte volna a férfiakat. Hűvös volt és nehezen barátkozó. Az én társaságomban feloldódott. És... szemet hunyt a kalandjaim felett. Minden titkunkat megosztottuk egymással. Mígnem... egyszer csak furcsa változás történt a viszonyunkban.  Barbie ugyanis két hónapra hazatért Bostonba.
- Tudta miért?
- Azt hiszem, nem volt különösebb oka. Máskor is előfordult, hogy rövidebb-hosszabb időre lelépett. Hol az anyjához, hol az apjához. Ápolni az ősöket, ahogy mondani szokta. Ezúttal azonban történt valami, ami döntő fordulatot idézett elő a lelkében. Találkozott egy pasassal, akibe beleszeretett. És... rövid úton le is feküdt vele.
- Ki volt a fickó?
-  Ez volt a másik, amit le kellett nyelnem. A titkolózását. Én
208
mindig mindent elmondtam neki őszintén. Ő viszont bezárult, mint a kagyló. Nem tudom a férfi nevét, Mr. Lendvay.
- Értem. Ezzel be is fejeződött a bostoni kaland.
-  Dehogy. Bár az első fázisában rosszul alakultak a dolgok. Annak a pasasnak felesége volt, aki... semmit nem gyanított. Egyszer aztán váratlanul lebuktak. Az asszony rájuk nyitott.
- Ezt ő mesélte?
-  Igen. De neveket nem említett. Nagyon ki volt borulva. A szégyen és lelkifurdalás gyötörte. Később persze megnyugodott valahogy. Olyannyira, hogy folytatódott a viszony. Hol Barbara utazott Bostonba, hol a férfi ide. Az volt az érzésem, hogy ő is szakmabeli.
- Miből következtetett erre?
-  Barbara egyszer-kétszer idézte a sorait. Olyanformán, hogy ez annak a férfinak a véleménye, akiről már tudsz, Jill. Az volt a gyanúm, hogy a pasast elsősorban művészeti kérdések foglalkoztatják, hiszen a véleménye mindig valamilyen művészettörténeti problémával állt kapcsolatban.
- A feleségéről... aki rájött a viszonyukra, nem esett többé szó?
- Nem.
- Folytassa, Jill.
- Ettől kezdve megváltozott köztünk minden. Úgy is mondhatnám, hogy beállt az apály. Egészen addig, amíg... Barbara le nem ült velem beszélgetni.
- Látja, ez érdekes.
- És ezt a beszélgetést nem véletlen elhatározás szülte, Bárba--ra kész programot terjesztett elém. A Nebet Het programot.
- Végre helyben vagyunk.
- Tudnia kell, hogy Nebet Het, mint Anubisz anyja, bizonyos értelemben a bosszúállás istennője is. Ezért választotta Barbara vagy... valaki más, Nebet Het alakját. Hogy megérthesse, miről van szó, ismét csak vissza kell kanyarodnunk Barbara bostoni látogatásaihoz. Barbara attól kezdve, hogy meghirdette a Nebet Hetprogramot, mintha meggyűlölte volna az apját. Olyan kijelentéseket tett, hogy... megijedtem tőle.
-Például?
- Hogy az apja gazember. Megérett a halálra. És tudja, miért?
209
-  Mert lopott egyiptomi kincsekből múzeumot rendezett be magának Bostonban.
- Maga mindent tud? Barbarára egy otthoni látogatása alkalmával rátört a megvilágosodás. Megértette, hogy számára ,n Ég a védelmező szerepét rendelte el. Meg kell védelmeznie az ősi, egyiptomi kultúrát; meg kell akadályoznia, hogy ennek a végérvényesen elmúlt csodálatos világnak az emlékeit idegenbe hurcolják. Mindennek itt kell maradnia, ahol megszületett.
- Ez az én véleményem is.
- Barbara ekkor beavatott a terveibe. Elmondta, hogy csoportot alakít az egyiptomi kincsek védelmére. S hogy ebben számít az én részvételemre is.
- Maga persze beleegyezett.
- Miért ne egyeztem volna bele, hiszen olyan ártatlannak tűnt az egész. Arról volt szó, hogy Barbara valahonnan füleseket kap, egészen pontosan személyleírást, azokról a személyekről, akik műkincsek után koslatnak. A mi dolgunk az lenne, hogy elüldözzük őket  Egyiptomból.  Rendezünk  nekik egy  kis színjátékot, hogy csapot-papot feledve eltűnjenek innen, és soha eszükbe ne jusson visszajönni. Ez volt a terve.
- Elhatározásukat, gondolom, tett követte.
-  Néhány, lelkes hallgatót kellett toboroznunk. Össze is hoztunk vagy ötöt. Barbara hazautazott Bostonba, és néhány névvel tért vissza. Azok nevével, akik rövidesen Egyiptomba jönnek, hogy műkincskereskedőkkel és be nem jelentett ásatások vezetőivel vegyék fel a kapcsolatot. Barbara szerint köztiszteletben álló tudósok, akik mellesleg saját zsebre is dolgoznak. Az lesz a feladatunk, hogy elrémítsük őket. Barbara megtervezte a ruhákat, régi egyiptomi minta szerint, és természetesen magára osztotta Nebet Het szerepét. Mi, a többiek a kísérői, vagy hétköznapibb kifejezéssel élve, a szolgálói lettünk. Kidolgoztunk egy figyelőszolgálatot is. Attól kezdve, hogy a gyanús pasasok Egyiptom földjére léptek, egyetlen pillanatra sem vesztettük őket szem elől. Barbarának az volt az álma, hogy mozgalma, amelyet szívesen rokon ított a zöldek mozgalmaival, Alexandriábó! kinőve az egész országra terjedjen ki. Mit tagadjam, lelkesített az ötlet. Azt hittem, az örök emberit szolgálom vele.
- Gyakran előfordul, hogy a nemes célok vérbe fulladnak.
210
- Sajnos. Az én feladatom volt, hogy kidolgozzam „a rémület koreográfiáját". Bizonyos szertartást, amelynek az a célja, hogy halálra rérnítse a gazembert. Én eszeltem ki a mozgó pálmafa-trükköt is. Díszletfákat mozgattunk az utcák végén, hogy a menekülő veszítse el az irányérzékét.
- Ennek hatását magam is tapasztaltam.
- Aztán elkezdtük a munkát. Kiváló hecc volt, de... nem voltam meggyőződve róla, valóban meghozza-e a kívánt eredményt. A fickók megrémültek, nem is vitás, de... kételkedtünk benne, hogy ettől felhagynának a műkincs-bulival. Nemsokára rájöttem, hogy diákcsínynek kiváló, amit csinálunk, de... semmi több annál. Ráadásul állandóan ott lógott a fejünk felett Damokles kardja: a rendőrök előbb-utóbb nyakoncsípnek bennünket. A többiek is kezdtek el-elmaradozni.  Néha már csak hárman csináltunk egy-egy heccet: Barbara, én és még valaki. A fa-trükkel fel is hagytunk, hiszen nem volt senki, aki mozgassa őket. Aztán elérkezett a pillanat, amikor Barbara is belátta a dolog értelmetlenségét; feloszlatta  a csoportot,  és valamennyiünket megesketett, hogy soha, semmilyen körülmények között nem beszélünk arról, ami történt. Ezzel vége is lett a játéknak.
-Valóban azt hitte?
- l...gen. Valóban. Aztán... elkövetkezett életem legszörnyűbb napja vagy inkább éjszakája. Legalább olyan szörnyű volt, mint a tegnapi. Barbara... új tervvel jött elő. Elmondta, hogy újjászervezte a csoportot. Olyan emberekből, akiket nem ismerek. Rájött, hogy egyetemistákkal csak játszadozni  lehet, de nemrég megismerkedett néhány komoly figurával, akik szó szerint az életüket tették az egyiptológiára, és képesek azonosulni a bosszúálló egyiptomi istenekkel. Újra kezdjük hát az ijesztgetést: korábbi társainknak azonban nem kell tudniuk róla. Én beszállhatok, sőt, számít rám.
- Maga persze igent mondott.
- Higgye el, nem szívesen. Torkig voltam már a hülyéskedés-sel. Ugyanakkor Barbarát is sajnáltam. Elmondta, hogy még kevesen vannak, én meg már úgyis ismerem a koreográfiát. Szóval, némi habozás után elvállaltam. Jól esett látni, mennyire örül neki. Ekkor döbbentem rá, milyen sokat jelent nekem Barbie. Aztán eljött az a pokoli éjszaka.
211
- Ki volt a pasas?
-  Bizonyos Paul Summers. Nekem az volt a feladatom, hogy Barbie mellett asszisztáljak. Nem volt kellemes érzés, higgye el.
- Miért? Hiszen már többször csinálta.
-  Ez valahogy más volt. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy nem lesz jó vége a dolognak. A többiek elrejtették előlem az arcukat. Valamennyien múmiapólyához hasonló géz-álarcot viseltek. És nem beszéltek, csak mutogattak. Azt sem tudtam, férfiak-e vagy nők. Aztán elkaptuk Summerst. Ketten a nyakába dobták a papiruszhurkot és odavonszolták Nebet Het, azaz Barbara elé. Meglehetősen kíméletlenül tették, a férfi arca csupa vér volt, feltehetően elesett és beleütötte egy kőbe. Ami ezután következett, az maga volt a lidércnyomás. A férfit térdre kényszerítették és... mielőtt még bármit is tehettem volna, Barbara kést rántott elő a ruhaujjából és elvágta a torkát. Soha nem felejtem el a vért... Az az ember hörgött, rángatózott és a földre zuhant! Én sikoltoztam, és el akartam rohanni, de egyikük a nyakamhoz szorította Barbara véres kését és azt suttogta egészen földöntúli hangon, hogy ha nagyon ugrálok, én leszek a következő.
- Ezután, gondolom, abbahagyta a ficánkolást.
-  Igyekeztem megnyugodni. A férfi akkor már halottnak látszott, csak később derült ki, hogy nemigen sikerült a vágás. Barbara még kezdő volt, alighanem ez volt az első gyilkossága. Igazából nem is emlékszem rá, hogyan kerültem haza. Egész éjszaka reszkettem, kivert a láz, másnap beszélni sem tudtam, tele volt a szám hólyaggal. Barbara csak reggel jött haza. Azt mondta, egész éjszaka szeretkezett. Szerinte Nebet Het nemcsak a bosz-szúállás, hanem a szerelem istene is volt. Szinkretikus forma, alighanem jónéhány felső-egyiptomi isten olvadt össze az alakjában.
- Meleg dolog lehetett.
-  Még nincs vége. Reggel megjött és az ágyam szélére ült. Annyi erőm sem volt, hogy felemeljem a kezem. Barbara elővett valahonnan egy papirusz-kötelet, bezárta az ajtót és a kötelet a nyakamra hurkolta. Aztán előhúzott egy kést, alighanem azt a kést: még a rászáradt vérfoltokat is láttam rajta. A nyakamhoz szegezte és azt mondta, hogy baráti, sőt, testvéri érzelmekkel viseltetik irányomban, azért is avatott csoportja tagjává. Be kell látnom, hogy a dolgok ezután már nem mehetnek úgy, ahogy ed-
212
dig. Ami eddig történt, csak ártatlan játszadozás volt; kamaszok éjszakai csínytevése. Ezután minden másképp lesz. Nemcsak megrémítjük a bűnözőket, hanem ki is nyírjuk őket. Megkérdezte, akarok-e a csoport tagja maradni, mert ha nem, megöl. S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, egyetlen vágással elmetszette a mackóm torkát.
- Maga természetesen beleegyezett.
- Mi mást tehettem volna? Értse meg, nem akartam meghalni. Ha nemet mondok, gondolkodás nélkül elvágja a nyakam. Láttam a szemén. Aztán azt is mondta, ha árulkodni támadna kedvem, gondoljak arra, hogy én is be vagyok ásva a trágyadombba. Ott voltam, amikor megölték Paul Summerst. Bűnrészes vagyok; akár akarom,  akár nem.  Ha bírósági tárgyalásra kerülne sor, ugyanúgy gyilkossággal vádolnának, mint őt. Megkérdezte, van-e fogalmam róla, hogy néz ki egy egyiptomi börtön. Azt mondta, ott az a szokás, hogy az örök néha nyitva felejtik a női elítéltek celláit, a férfiak pedig betörnek hozzájuk, néha tízen-huszan is egyszerre...
- Megismertette a csoport többi tagjával is?
- Nem.
- Nem is sejtette, kik azok?
- Hogyan sejtettem volna? Álarc volt az arcuk előtt. Gézálarc. Csak kettőt láttam közülük futólag, de erről már beszéitem.
- Gyerünk tovább!
-  Sok mondanivalóm már nincs. Még két alkalommal vettem részt akcióban. Barbara csak ritkán járt haza, és ha haza is jött, nem beszélt. Éjszaka kést tartott a párnája alatt.
- Honnan tudja?
- Észrevettem. Lefekvéskor odarakta, reggel eltüntette. -Talán magától félt.
-Vagy a társaitól.
- Ezután mi történt?
-  Teljesen ki voltam borulva. Arra gondoltam, öngyilkos leszek. Beleugrom a tengerbe, vagy a Nílusba. Egyszerűen nem bírtam már tovább. Képzelje magát a helyembe. Rettegek nappal, mert nem tudhatom, hogy Barbara nem akar-e mégiscsak átküldeni a másvilágra.  Rettegek éjjel, mert arról álmodom,  hogy megölnek valakit az orrom előtt. Én is utálom a csempészeket, és
213
imádom az egyiptomi kultúrát, de nem hiszem, hogy a bűnnel, amit elkövettek, arányban állna a kegyetlen büntetés. Hiszen ezek az emberek végül is nem vették el senki életét.
Erről a kérdésről nem óhajtottam vitatkozni. Abban viszont kétségkívül igaza volt, hogy senkinek sincs joga magánszorgalomból halálra ítélni másokat.
-  Aztán egyszerre csak, amikor már azt hittem, megőrülök... bekövetkezett, amire nem számítottam. Barbara eltűnt. Kábé hat hónapja.
- Egészen pontosan hogyan történt?
-  Barbara néha napokra is felszívódott. Természetesen soha nem tudtam, merre jár. Barátságunk idején mindig elmondta, hova készül: apjához, anyjához, vagy valamelyik ismerőséhez. Később aztán máivnem mondott el semmit. O istennő volt, én a szolgája. Az istennők nem kötelesek megindokolni szolgáik előtt a távollétüket.
-Gondolom, ilyenkor fellélegzett.
- Minden alkalommal elhatároztam, hogy megpattanok. Aztán mégis maradtam.
- Miért?
- Mert rájöttem, hogy nem futhatok ki a világból. Barbarának rengeteg a pénze; úgy járta a világot, mint más a szomszédos utcákat. Mit számított volna, ha odébbállok egy házzal? Barbara könnyedén rámbukkant volna.
- Arra nem gondolt, hogy elmond mindent a rendőrségnek?
- Előbb vissza kellett volna jutnom Amerikába. Értse meg, nem akartam egyiptomi börtönbe kerülni. Ahhoz viszont, hogy valamelyik amerikai kutatóintézet szívesen lásson, le kellett tennem a vizsgáimat, írni néhány cikket, amelyek bizonyítják, hogy tehetséges vagyok. Nekem nincs pénzem, Mr. Lendvay. Nem állnak gazdag szülők a hátam mögött.
- Ott hagyta abba, hogy Barbara lelépett.
- Bekövetkezett, amiről addig csak álmodoztam: uralkodónőm nyom nélkül felszívódott.
- Mit tett ezután?
- Féltem. Pokolian féltem, hogy előbb-utóbb visszatér. Két-három hétig nem is mertem reménykedni benne, hogy mindörökre megszabadultam tőle. Csak azután.
214
-Mikor?
- Mondom, hogy kábé két hónap múlva. Amikor vizsgázni kellett volna. Barbara soha nem hanyagolta el a vizsgáit. Bárhol is volt... a vizsgákra mindig visszajött.
- Most viszont nem jött vissza?
- Nem. Én letettem az első vizsgát, amit neki is le kellett volna tennie, aztán a másodikat, a harmadikat, de Barbie nem volt sehol. Akkor egész egyszerűen és világosan megéreztem, hogy történt vele valami.
- Megmagyarázná egy kissé részletesebben?
-Jézusom, hát mit lehet magyarázni egy előérzeten? Úgy volt, hogy este lefeküdtem, méghozzá rettegve, azzal a tudattal, hogy holnap reggel talán visszatér, és ismét arra kényszerít, hogy végigasszisztáljak egy gyilkosságot. Reggel pedig frissen és kipihenve ébredtem. Azzal a meggyőződéssel, hogy.. Barbie nincs többé. És nem is lesz. Biztos voltam benne.
- Mit gondolt, mi történhetett vele?
- Megölték a társai. Ismeretlen társai. ¦-Miért ölték volna meg?
- Erre nem tudok válasz.olni. Hiszen nem ismertem őket!
- És most? - kérdeztem. - Most kicsoda Nebet Het?
- Erre sem tudok válaszolni. Felálltam, mert sörgetett az idő.
-  Kedves kis Jill, ugye megengedi, hogy elmondjak magának egy történetet: egy feltételezett történetecskét.
- Persze, de...
-  Kevés az időm, Jill, hallgasson meg. Adva van két csinos, egyetemista lány; az egyiptológia szerelmesei. Egyikük, Barbara Pedersen gazdag, a másik, Jili Resnik szegény. Barbara szereti Jillt, s amikor elhatározza, hogy újjáteremti Nebet Hetet, hogy segítségével megakadályozza az egyiptomi műkincsek elhurcolását, mindketten részt vesznek az akciókban. Csakhogy kénytelenek rádöbbenni: szélmalomharcot folytatnak. A mükincs-brancs emberei keményebb fickók annál, hogy egy kis ijesztgetéstől a világvégére fussanak. Ekkor a két lány elhatározza, hogy változtat a módszerén. Nemcsak megrémítik, hanem meg is ölik a disznókat.
- Ez nem igaz!
- Csak nyugalom, Jill. Közben a két lány között történt valami.
215
Lehet, hogy éppen Barbara Pedersen akart kiszállni a játékból. Lehet, hogy a másik nem engedte. Aztán Barbara úgy döntött, eltűnik a balfenéken. Nem törődött már a vizsgáival sem: egyetlen vágya maradt csak: elpárologni a másik, a gyilkosságokat kiagyaló közeléből. Ott hagyott csapot-papot, holmiját, könyveit, s meg sem állt szülővárosáig, Bostonig. Csakhogy a banda keze messzire elért. Elkapták Barbarát, mumifikálták, s odaajándékozták az apjának. Hogy miért, egyelőre homály fedi. Talán Pedersen is benne volt a játékban? Jill felállt és tágra meredt szemekkel bámult rám.
- Maga azt mondja... maga feltételezi...?
-  Ez csak egy lehetőség. Maga újjászervezte Barbara halála után a gyilkos csoportot, s ott folytatták, ahol abbahagyták.
Lehajtotta a fejét, aztán elindult az ajtó felé. Csak akkor szólalt meg, amikor már a kilincsre tette a kezét.
- Ezt nem gondoltam volna magáról. Éppen maga, akiben én... akiben... megbíztam...
-Jöjjön vissza!
Amikor visszafordult felém, könnyes volt a szeme. Felzokogott, odafutott hozzám és a karomba zuhant.
- Segítsen, John. Istenem. Segítsen!
Bólogattam és a haját simogattam. Közben arra gondoltam, vajon magamon tudok-e segíteni.
46
Felvezettem Jillt Ann szobájába, kezébe nyomtam kisebbik stukkeromat és meghagytam neki, ha gyanús alakok ólálkodnak körülötte, eresszen beléjük néhányat. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy senki nem fog felbukkanni Ann szobája környékén. Nem voltam nyeretlen kétéves a szakmában; ismertem az emberrablás alapvető szabályait.
Abban is biztos voltam, hogy késő délután előtt telefonálni-sem fognak. Vagy ha mégis, akkor is nálam cseng majd a telefon.
Amikor visszatértem a szobámba, elhatároztam, ajándékozok magamnak még egy fél órát. Kitettem egy tiszta papírlapot a dohányzóasztalkára, elővettem a tollamat és gondosan egymás alá írtam néhány nevet.
216
Concinivel kezdtem, márcsak azért is, mert ő volt a kezdete mindennek. Ha Perring javaslatára nem mászik be az irodámba, most odahaza vedelhetném a szódás whiskyt, valamelyik teniszklub bárjában.
Felvettem a telefont és feltárcsáztam. Előbb természetesen p gorilla vette fel a kagylót.
- Ott van a gazdája? -    - Ki keresi?
- Lendvay.
Hallottam, hogy Concini kitépi a kezéből a kagylót.
- Mi van Lendvay? Itt rohadok a szobámban...
- Ide figyeljen, nincs sok időm. Azt szeretném mondani, hogy legyen készen.
- Hiszen készen vagyok, a jó istenit neki! Itt aszalom magam a szobámban és arra várok, hogy jelentsen valamit! Hiszen azért fizetem, vagy mi a tetű! Hagyja, hogy idecsaljanak, aztán eltűnik, mint fekete macska a sötétben... Szeretném tudni...
- Ma este mindent meg fog tudni. A segítőmet... elrabolták.
- Kicsodát? -Ann Blairt. -Az ki?
- Egyelőre ne törődjék vele. Üljön a fenekén és várja meg a telefonjukat.
- Ide figyeljen, maga részeg?! Az a gyanúm, hogy maga az én pénzemen minden este a sárga földig leissza magát, ahelyett, hogy dolgozna. Egyre inkább az a gondolat kínoz, hogy tudom, ki hívott ide, Alexandriába. Talán nem is utánozta senki az ön hangját...
- Mr. Concini. Ma este fel fogja hívni magát valaki. Kérem, ne rémüljön meg tőle. A halottak néha visszajárnak.
-Mit beszél?
- Ma este felhívja magát Rebecca.
-Jézusom! Rebecca él? Miért nem mondta maga... maga...
- Hallgassa meg és jegyezze meg minden szavát. Valószínűleg randevúra hívja és... azzal biztatja, hogy mindent meg fog tudni, ami huszonöt évvel ezelőtt történt. Jegyezze meg, hova kell mennie. <-
- Úgy érti, hogy valaki... Rebeccának adja ki magát, és csapdába akar csalni?
217
- Magam sem tudom egészen pontosan, hogy értem. Van egy elképzelésem, de korántsem vagyok biztos benne, hogy helytálló-e...
- Ide figyeljen, Lendvay, mondanék magának valamit.
- Én is magának.
- Ki vele!
-Jobb lenne, ha leállna a tintával. Este nem lesz ereje a lábára állni.
Fel kacagott, károgó félig részeg nevetéssel.
- Maga csak ne féltsen engem. Délután majd csicsikálok egy nagyot. Ide figyel?
- Hallgatom.
- Valamit el kell mondanom erről a rohadék Pedersenről. Talán valóban találkozom Rebeccával. Talán... mindegy. Tudnia kell, kicsoda Peclersen.                             —
- Kicsoda?
- Egy rohadt gazember.
- Ez sajnos nem büntetőjogi kategória.
- Rá se rántson, nem akarom én Pedersent bíróság elé állítani. Most már nem. Megbüntette a sors. És van egy olyan érzésem, hogy mások is meg fogják. De hallgasson ide. Tudja, hol ismerkedtem meg vele?
-A fronton.
- Honnan tudja? -Valaki beszélt róla.
- Azt is tudja, hogyan? -Hogyan?
- Nekem kellett volna kivégeznem. -Mit beszél?
-Ahogy mondom. Elkapták, amint végigkúszta a lövészárkokat és bepakolt a tartalék konzerveinkből. Éppen rohadt helyzetben voltunk; akadozott az utánpótlás. A hadnagy nem sokat teketóriázott. Rám parancsolt, és egy másik fickóra, hogy vigyük el vagy kétszáz méterre és durrantsuk szét a fejét. Ez volt a marha mázlink. Éppencsak odébb húzódtunk egy kicsit, mikor egy Vastag Berta telibe találta a fiúkat. Sőt, a társamat is eltrafálta egy repesz. Ketten maradtunk élve; Pedersen és én. A fickó elkezdett könyörögni; azt mondta, a többiek küldték lopni, nem tehet semmiről,
218
kényszerítették rá, ártatlan, engedjem futni. Végül is elengedtem... sőt magam is vele mentem. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy csak úgy lepuffantsak akárkit is. Pedersen megígérte, hogy elintézi a bevándorlásomat Amerikába. Mindent ígért, amit csak akartam... Aztán vége lett a háborúnak és leszereltünk. Pedersen hazament és felszívódott.
- Úgy érti, hogy nem jelentkezett többé?
-  Hogy a pokolba érteném másképpen? Nem jelentkezett; ha levelet írtam, nem válaszolt. Végre aztán hosszas sürgetésre... elintézte, hogy kezességet vállaljanak értem.
- Ezt nem értem.
- Nem is fontos. A lényeg az, hogy volt néhány rokonom Amerikában, palermóiak, kedves, vidám fiúk. Sajnos nem voltak abban a helyzetben, hogy bárkiért is kezességet vállalhattak volna. Annyit azért megtettek, hogy kinyomozták, hol lakik Pedersen, felkeresték és emlékeztették az ígéretére. Pedersen végül kezességet vállalt értem a bevándorlási hivatalnál. Igy jutottam be az Államokba.
Kénytelen voltam módosítani a kettőjük viszonyáról kialakított nézetemet. Mindeddig azt hittem, Pedersen megsajnálja a hülye kis olaszt, és magával húzta a meggazdagodás útján. Közben kiderül, hogy egészen másról van szó...
- A szeszcsempész-időkből alaposan kivettük a részünket. Én hoztam az üzletet, szerveztem a boltokat, hiszen voltak palermóiak mindenütt. Szerencsénk volt. Összeszedtünk valamennyit, s amikor véget értek a szép idők, nem álltunk pénz nélkül az utcán.
Finoman fogalmazott, de tudtam, hogy mi rejlik mögötte. Jó néhány millió.
-  Ezután... kötöttünk egy szerződést. Rájöttünk ugyanis, hogy akkor vagyunk igazán erősek, ha együtt tartjuk a pénzünket.
- Milyen szerződést?
- Örökösödésit. Ha valamelyikünk utódok nélkül halna meg... a másik örökli a vagyonát. És nekem nincs utódom, Mr. Lendvay.
Villámsebesen száguldottak a fejemben a gondolatok.
- Most már neki sincs.
- Nincs.
- Örökölhet a... felesége?
- Szerződésünk szerint nem.
219
- Értem. Mondja Mr. Concini, amikor a Rebecca-ügy kipattant... és maguk szétváltak, miért nem bontották fel a szerződésüket?
- Mert nem lehetett. A szerződés záradéka szerint csak közös megegyezéssel bonthattuk volna fel. Ebbe pedig ő nem ment bele.
- Kérdezhetek még valamit?
- Nyomás. Mit akar tudni?
- Mi történt magával akkor, itt, Alexandriában?
- Mikor?
Éreztem, csak időt akar nyerni. Máskor talán kíméletesebb lettem volna hozzá, de már kezdett tele lenni a hócipőm a titkolózásával. Elvégre ő rántott bele ebbe a mocskos ügybe. Ha élve ki akarok mászni belőle, tudnom kell az igazságot.
- Mit szólna hozzá, ha vennék egy repülőjegyet és megpattannék?
- Ezt nem teheti meg velem, Lendvay... Akkorát ordítottam, hogy majd elejtette a kagylót.
- Miért nem? A maga embere vagyok, de maga eltitkolja előlem az igazságot! Tudom, csak azért kellettem volna magának, hogy rendbehozzam Pedersennél a szénáját. Csakhogy az események túlnőttek rajtunk, Mr. Concini. Ha nem vigyázunk, elvisz bennünket az ördög! Tehát, még egyszer kérdezem, mi történt magával huszonöt évvel ezelőtt itt Alexandriában? És nehogy azt higgye, blöffölök; itt van a zsebemben egy hercig kis fénykép, egy hercig kis fickóról, akit Olaszországban Niccolo Concininek hívtak. Nos, ki vele!
Jó tíz másodpercnyi kemény csend után remegő hangon szólt bele a kagylóba.
- Rám döntöttek egy piramist.
- Kicsoda?
- Ki más, mint Pedersen.
- Biztos benne?
-  Nem írta rá a kövekre, hogy ő lökdöste rám őket, de más aligha lehetett.
- Megmagyarázná bővebben is?
- Mi az ördögöt magyarázzak rajta? Pedersennél együtt sokáig kerestük Rebeccát. Pedersen minden kapcsolatát mozgósította: csupa gyanús alakot. Egy reggel rosszképű, burnuszos fickó bukkant fel a semmiből, azt állítva, hogy tud valamit egy lányról, akit
220
nomád beduinok elraboltak és egy kazamatában őriznek. Mindketten arra gondoltunk, csak Rebeccáról lehet szó.
-  Ekkor már élt a szerződésük? Hogy bármelyikük halála után a másik örökli a vagyonát?
- Persze. Még Amerikában megkötöttük.
- Folytassa.
- Éppen indultunk volna, hogy ellenőrizzük a hírt, amikor kaptunk egy másikat is.
- Én is így csináltam volna.
- Mit?
- Mindegy. Mondja tovább.
- Jött egy másik fickó, azzal a szöveggel, hogy ő is tud egy lányról. Egyébként ne csodálkozzék rajta. Alexandriában akkortájt gyakran tűntek el lányok, és az általunk felajánlott pénz elég nagy volt ahhoz, hogy felkeltse minden gyanús alak fantáziáját. Szóval, jött egy fickó egy újabb hírrel. Valami karavánról volt szó, ha jól emlékszem. Ráadásul gyorsan oda kellett volna mennünk, mert a karaván éppen indulni készült. Úgy egyeztünk meg, hogy Pedersen odamegy, én pedig megnézem a kazamatákat.
- Ki ajánlotta, hogy ki, hova menjen?
- Ki emlékszik erre már annyi idő után, Mr. Lendvay?
- Esküdni mernék rá, hogy a maga nagy barátja.
- Lehetséges. Mindenesetre elmentem a kazamatákhoz...
- Egyedül?
- Volt egy kísérőm, egy arab fiú. A beduin rokona.
- Aki hamar kámforrá vált.
- Honnan tudja?
- Szakmai ártalom. Mondja tovább!
- Egy darabig mutatta az utat; ha jól emlékszem az irányra, Líbia felé mentünk. Aztán egyszerre csak hegyek bukkantak fel az orrunk előtt.
- Gondolom, nem gyalog mentek?
-  Gépkocsival, természetesen. Béreltem egy kocsit, hogy az a...
Hosszú és kacskaringos káromkodás következett, aminek csak egy részét értettem, mert a maradékot olaszul énekelte. Azt viszont úgy, hogy pillanatnyi kétségem sem lehetett a tartalmát illetően.
221

-Ami később lerobbant.
- Honnan a fenéből...? Hiszen erről csak én tudhatok!
- Még mindig szakmai ártalom.
-  Elég az hozzá, hogy a fickó bevezetett a hegyek közé, és másfél órai össze-vissza bolyongás után mutatott egy bejáratot. Olyan volt, mint a medve barlangja az állatkertben. Először bekiabáltam, hogy ott van-e Rebecca, de senki sem válaszolt rá. Amíg a barlang bejáratával voltam elfoglalva, a hegy tetejéről rám gurítottak néhány tonna követ. Szerencsémre éppen német geológusok jártak a közelben, kőzetmintákat gyűjtögetve. Ők figyeltek fel rá, hogy néhány burnuszos fickó megpróbál megkövezni valakit. Egyikük még fényképfelvételeket is készített rólam. Később láttam a fotót. Ők szedtek össze és vittek Alexandriába.
- Ráismert valakire a burnuszosok közül?
- Pedersenre. Egészen világosan felismertem. Persze, csak hónapok múlva tudtam azonosítani, amikor már túl voltam az életveszélyen. Akkor határoztam el, hogy amíg csak élek, harcolni fogok ellene. Nem engedtem azt sem, hogy meglátogasson, pedig nagyon törte magát, hogy a közelembe kerülhessen. Azóta vagyok ilyen... amilyen.
- Eszerint ráébredt, hogy Pedersen hintába tette. Nemhogy Re-beccát nem kerestette, hanem magát is ki akarta nyírni.
-  Majdnem sikerült is neki. Évekig tartott, amíg úgy-ahogy viszszanyertem   az   egészségemet.   Most   hogy   mindent   tud, elégedett végre?
Megráztam a fejem, bár tudtam, hogy úgysem látja.
-  Én arra kértem, Mr. Concini, hogy legyen egészen őszinte hozzám. És maga az igazság morzsáival etet. Feltehetem a legutolsó és legfontosabb kérdést?
- Nem!
- Miért?
- Mert amíg csak az én életemről van szó, bármit hajlandó vagyok elmondani. Mások életét viszont nem kockáztathatom!
Dühösen toppantottam és legszívesebben a falhoz vágtam volna a kagylót.
-  Pedig meg kell mondania - erősködtem. - Választ kell kapnom a kérdésemre. Különben csak vakon tapogatózom, és...
- Kérdezzen, maga átkozott!
222
-  Mivel tartja a kezében magát Pedersen? Mitől fél maga, a milliomos, akinek egyetlen szavára...
Egyszerre csak nyűszítő hangok sora kezdett áradni a kagylóból. Bár számítottam valami hasonlóra, mégiscsak meglepett a kétségbeesett zokogás.
-  Megöli a lányomat, Mr. Lendvay. Bosszúból azért, mert az övét megölték...! Megöli az egyetlen lányomat!
- Mióta van magának lánya?
- Huszonöt éve.
- Rebeccától? -Tőle.
- Honnan tudja?
-  Magától Rebeccától. Amikor megtörtént az a szerencsétlen eset, hogy Pedersen, ez a mocskos görény megerőszakolta... s utána én hajlandó voltam megbocsátani Rebeccának... a lány bevallotta, hogy ez az erőszak mit sem ér... nem tudom, érti-e mire gondolok, mert hiszen terhes. Az én gyermekemet hordja a szíve alatt.
- Eeeegen.
-  Nem hiszi? Rebeccának határozott bizonyítékai voltak rá. Feljegyezte a naptárába a pontos dátumot.
-Akárcsak én.
- Micsoda?
- Semmi. Csak azt akartam mondani, hogy nekem is van naptárom.
- Amikor... a tragédia után egy jó évig lábadoztam... és hallani sem akartam Pedersenről, mégis beküldött hozzám egy üzenetet a rohadék.
- Gondolom, a gyérekkel kapcsolatban.
- Úgy van. Azt üzente, hogy megtalálta Rebeccát. Ő, mármint Pedersen ártatlan, akármit is hiszek róla. A látszat ellene szól: egy darabig megpróbált harcolni ellene, aztán feladta. Úgy érzi, bármivel is hozakodna elő, úgysem hinnék neki.
- Nem minden alap nélkül.
- Az volt a helyzet, Mr. Lendvay, hogy ugyanakkor meg is fenyegetett. Azt mondta, megtalálta Rebeccát... csakhogy röviddel ezután Rebecca meghalt.
- Hogyan?
223
-  Ezt nem volt hajlandó elárulni. De mondott valamit, ami... egyszerűen lenyűgözött. Hogy Rebecca a halála előtt egy kislánynak adott életet. Az én lányomnak, Mr. Lendvay!
Tudtam, hogy valami hasonlónak kell következnie, ezért különösképpen nem is csodálkoztam. Megpróbáltam a helyébe képzelni magam: vajon én hogyan viselkedtem volna hasonló helyzetben?
- Biztos benne, hogy a maga lánya?
- Érzem.
- Hogyhogy érzi?
-  Egyszerűen kell lenni a világon valakinek, aki vér a véremből; aki tulajdonképpen én vagyok. Az ilyesmit megérzi az ember. Már korábban is éreztem, mielőtt Pedersen elmondta volna. Egészen biztos voltam benne, hogy él valahol valaki, aki folytatója lesz az életemnek... s meg fog döbbeni, Mr. Lendvay; még álmodtam is vele. Lázálmaimban, amikor lábadoztam. Akkor még Pedersen nem üzenhetett, hiszen nem is éltem ezen a világon. Gyakran megjelent előttem az a hegyvidék, ahol rám gurítottak azokat a rohadt köveket; láttam magam, amint megállók a barlang bejárata előtt, megpróbálok bemászni rajta, de mielőtt még bedughatnám a fejem, éles gyerekkiáltást hallok. Gyorsan visszakapom a fejem, és egy kislányt látok, amint figyelmeztetően a hegycsúcs felé mutat. Olyan tíz-tizenkét éves forma lányka, fekete szemű, mint mi, olaszok. A hegytetőn Pedersen dühöng, szakállasán, burnuszban, és néhány koszos fickó segítségével ránk akarja dönteni a sziklákat. Én rémülten odakiáltok a kislánynak, hogy vigyázzon... nem tudom, miért, de Rebeccának hívom. Ő azonban csak mosolyog, s amikor a kövek megindulnak lefelé, feltartja kis kezét, és a kövek mintha acélrúdra hullanának, lepotyognak róla. Aztán odajön hozzám, átkarolja a nyakam, és csak annyit mond olaszul, hogy apa...! Tudom, hogy léteznie kell valahol, s hogy ő az enyém!
- Oké. - mondtam sóhajtva. - Mit üzent még Pedersen?
- Hogy a kislány azóta van nála, mióta az anyja... meghalt. Ha bármit elkövetek ellene, ha nem veszek részt pénzügyi tranzakcióiban... a lányom látja kárát.
-Hm.
- Bizonyítékokkal is szolgált, Mr. Lendvay.
224
- Igazán kíváncsi lennék rá, mivel.
- Elküldte egy levél másolatát. Rebecca levelét. Röviddel halála előtt írta. Azt írta benne, Pedérsenre bízza a lányomat, azzal a feltétellel, hogy a legelső alkalommal adja át nekem. Mi ez, ha nem bizonyíték?
- Az a levél hamisítvány is lehet!
- Ismerem Rebecca írását, Mr. Lendvay. Érzem, hogy nem az! Érzem, hogy eredeti.
- Még csak egy utolsó kérdést, Mr. Concini. Amikor megkapta az üzenetemet, illetve azt az üzenetet, amit az én hangomat utánozva adott át valaki, esett szó benne a lányáról is?
- L.gen. Hiszen azért is jöttem ide. Az a valaki az ön hangján megígérte, hogy találkozhatom a lányommal... Esetleg vissza is kapom. Most... mit tegyek, Mr. Lendvay?
Elgondolkodtam, aztán megvontam a vállam.
- Figyelje a telefont, és ne mozduljon ki a szobájából. A whiskysüveget meg tegye a szekrénybe, csukja be az ajtót és nyelje le a kulcsot. Egyelőre ez minden, amit tehet.
Letettem a kagylót, öntöttem magamnak egy italt és belöktem az üveget a szekrénybe.
Töprengtem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy én bizony nem nyelem le a kulcsot.
47
Odakint már sötétedett, amikor megkaptam a várva várt telefon-üzenetet.
- Ön Mr. Lendvay?
- Igen, én.
- Rebecca vagyok.
- Örvendek.
- Ha vissza akarja kapni Ann Blairt, azt kell tennie, amit mondok.
- Előbb szeretném hallani Ann hangját.
- Azt kell tennie, amit mondok!
Keresztbe tettem a lábam, és alig hallhatóan ásítottam.
- Nézze, Miss Rebecca, tudhatná, hogy engem nemigen lehet megzsarolni. Engem nem érdekel különösebben sem Concini,
225
sem Pedersen. Egyedül Ann Blairért vagyok hajlandó tenni valamit. Ehhez viszont meg kell győződnöm róla, vajon az ön vendégszeretetét élvezi-e. Mert ha nem...
-Várjon. Idehozom!
Vártam. Két hosszú, végtelennek tűnő perc múlt el, amíg belesírt a kagylóba Ann hangja.
-Jézusom, John! Te vagy az?
- Én.
-  Akármit is mondanak, ne gyere ide...! Ne...! Segíts rajtam,
John!
Bár a két mondat szöges ellentétben állt egymással, sejtettem, hogy az utóbbit gondolja komolyan.
-Jól vagy, Ann?
- A lehetőségekhez képest. Azt akarják tőled, John, hogy hozd ide Concinit. Ha idehozod, elengednek bennünket.
- Persze Ann, az ilyesmi így szokott lenni. Megpróbálom rábeszélni Concinit. Nem bántottak?
- Csak ez a nő... Késsel a nyakamon... Jézusom, John... ha nem jön ide Concini... ezek... engem is bepólyálnak, és... szarko...
Éreztem, hogy erőszakkal kiveszik a kezéből a kagylót.
- Nos, elégedett?
- Tökéletesen.
- Ön, profi, Mr. Lendvay. Pontosan tudja, mit akarunk magától. Hozza ide Concinit, ígérem nem lesz bántódásuk. Azt azonban tudnia kell, hogy ha értesíti a rendőrséget, vagy bármi módon...
- Né fáradjon. Maga mondta, hogy profi vagyok.
- Helyes. Akkor elmagyarázom az utat.
Hosszasan beszélt, én pedig jegyzeteltem. Amikor befejezte, nagyjából biztos voltam benne, hogy ahhoz a kazamatához kell mennünk, aho! Concinit huszonöt évvel ezelőtt nyomorékká tették.
-- Mondja meg Concininek, hogy még egyszer viszont akarom látni. Aztán átadom neki a lányát... aki már ismét nálam van.
- Pedersen?
- Vele is találkozhat.
Felnevetett, győztes, diadalittas nevetéssel. Mit tagadjam, egyáltalán nem tetszett nekem ez a kacaj.
- Akkor hát várom, Mr. Lendvay, Concinivel együtt. Ma éjszaka az öné lehet Ann, Concinié pedig a lánya... a lányunk.
226
- És ön? - kérdeztem némi habozás után.
A telefon búgott, sziszegett, s már azt hittem, nem is él a vonal, amikor beleszólt.
-  Én a halálé vagyok... évezredek óta. Én akkor éltem, amikor... minden évben kiáradt a Nílus, amikor a szfinx még énekelt, s amikor núbiai rabszolgák építették Kheopsz piramisát. Akkor születtem és ahhoz a világhoz tartozom. Halhatatlan vagyok, és mégsem élek... Néha emberi alakot öltök: megpróbálok emberré lenni. Aztán rájövök, hogy gyenge vagyok... Vissza kell térnem az istenek közé. Ma éjszaka tanúja lehet istenné válásomnak.
- Rebecca - mondtam csendesen és éreztem, hogy elszorul a torkom. - Kicsoda ön valójában?
Zúgott-morajlottatelefonvonal, majd halkan felbúgotta hangja:
- Nebet Het.
Valami kattant; rám zuhant a csend. Letettem a kagylót és az ablakhoz léptem. Kibámultam a fénylő sugarúira, de nem láttam a fényeket, sem az autókat, sem a lődörgő, lökdösődő embertömeget.
A Nílust láttam, a piramisokat, a templomokba özönlő papokat, s a trónjukon isteni mosollyal pihenő fáraókat. A napbárkát, amint halott uralkodók lelkét viszi az égbe.
Sóhajtottam, felvettem a zakóm és a hónom alá dugtam 38-asomat.
A tenger felett sápadt fénnyel ragyogott fel a telehold.
48
Jill csak ismételt kopogtatásomra nyitott ajtót. -Jézusom, John! - kapta szája elé a kezét - Hogy néz ki?
- Hogy nézek ki?
- Ha látná az arcát, megijedne tőle!
Nem kísértett meg a gondolat, hogy nézzem meg magam a tükörben. Ha valamire nem voltam kíváncsi, hát akkor az arcom volt az!
- Ann-ről van valami hír?
- Igen. Nekem telefonáltak. El kell mennem érte. -Szereti?
Váratlanul ért a kérdése. Akkor sem lepődtem volna jobban
227

meg, ha azt kérdezi, mért nem elefántháton megyek Annt kiszabadítani afféle modern Hannibálként. Megvontam a vállam, és megigazítottam a stukkerom a hónom
alatt.
- Ezen még nem volt időm gondolkodni. Vacsorázott? -Jézusom, hiszen még nem is ebédeltem!
Egyszerre nagyon megsajnáltam. Uramisten, bezárom egy szobába ezt a gyereket, megrémítem, enni meg nem adok neki...
A telefonhoz léptem, felhívtam a recepciót és rendekem egy óriási vacsorát. Természetesen az én szobámba. Aztán fogtam a kulcsom és a kezébe nyomtam.
-  Fél órát még bírjon ki, Jill. Ezután menjen a szobámba, s amit talál, egye meg. Ha jóllakott, feküdjön be a hitvesi ágyba.
- És maga?
- Nekem még van egy kis dolgom.
- Nebet Het?
- Ma éjszaka alighanem fény derül mindenre.
- Szeretnék magával menni.
Megfogtam a kezét és hálásan megszorítottam.
- Kösz. De azt hiszem, egyedül jobban boldogulok.
- Nem lesz... túl veszélyes?
Igyekeztem határozottnak és magabiztosnak mutatkozni.
- Az én szakmámban ez mindennapi dolog, kislány. Ne feledje, amatőrökkel van dogom. Egy igazi profi, mint én, akkor veri át őket, amikor akarja.
Életemben nem mondtam még senkinek nagyobb hazugságot!
49
Felballagtam Concinihez és megzörgettem az ajtaját.
A gorilla kidugta a fejét, aztán ahelyett, hogy beengedett volna, maga lépett ki a folyosóra. Meglepően emberi és barátságos volt a tekintete. Olyannyira, hogy mosolyogva szorított be egy sarokba, és tette lapátkezét a torkomra.
- Beszédem van magával!
Tiltakozhattam volna, de nem láttam sók értelmét.
- Mit akar?
228
Hónom alá nyúlt, kiemelte tokjából a stukkeromat és ledobta a szőnyegre.
- Nem tetszik ez nekem!
-  Pedig egészen szemrevaló 38-as. Az a rossz tulajdonsága azért megvan, hogy...
-  Pofa be! Én kérdezek, és te kiköpöd, amit akarok. Külön-ben...
- Különben?
Szó nélkül és egyre barátságosabb mosollyal előhúzott ő is egy 38-ast a zsebéből. Akár az enyém kistestvére is lehetett volna. Csakhogy az enyémen nem volt hangtompító.
- Különben kinyírlak!
Lehajoltam, hogy felvegyem a stukkerom a szőnyegről. Barátságosan a kezemre taposott és odébbrúgta.
- Beszélj!
- Magának ez a mániája - mondtam a csuklómat dörzsölgeíve. - Miről beszéljek?
- Hova készülsz Conciniveí?
- Nem mondta?
- Nem
-Akkor nyilván nem bízik magában.
Eltette a stukkerját, méghozzá olyan gyorsan, hogy nem is tudtam követni a szememmel.
- Öt éve vagyok Concininél. Jó meló, és nem szeretném otthagyni. Érted?   .
-Tökéletesen.
-  Nem akar magával vinni ma este. Ha belerántod valamibe és... valami baja történne, elevenéin megnyúzlak. Én is bostoni vagyok, elkaplak, ne félj. Fred Zinnert mindenki ismeri.
Feltoltam a kalapom a fejem búbjára.
- Te Fred Zinner vagy?
- Most mondtam, nem?
- Van egy bátyád, Bobby Zinner.
- És haván?
-  Bobby egyszer, vagy öt évvel ezelőtt, belekeveredett egy óriási disznóságba. Egy egészen piszok ügybe. Delfinek hozták a narkót a partig. Bobby nem volt benne a buliban, de belerángatták. Rá akartak kenni egy zsarugyilkosságot is. Ha nem kapják el
229
T
i
Sandy Smith-t, Bobby most a halálraítéltek cellájában rágná a hüvelykujját.
- Mit akarsz ezzel a maszlaggal? Engem nem lehet süket dumával megetetni.
- Bobby megmenekült - folytattam zavartalanul. - Mert valaki kiszaglászta, hogy Sandy Smith csinálta a disznóságot. Perring hadnagy kapott egy telefont; néhány címmel,  időponttal,  miegyébbel. Sandy lebukott, de mielőtt elkaphatták volna, kinyírta magát. Az olyanok, mint Sandy Smith, nehezen viselik el a sittet.
Megvakarta az orrát a stukkerja csövével.
- Mit akar ezzel mondani?
-  Hogy volt egy magánzsaru, bizonyos John C. Lendvay, aki felgöngyölítette az egész ganéságot. Kihozta Bobbyt a sittről, és tisztára mosta. Kapott is érte Bobby Zinnertől valamit.
- Mit?
Zsebembe nyúltam és figyelő tekintete előtt kibányásztam belőle ritkán használt, smaragdokkal kirakott díszpipámat.
- Tessék.
- Mi a francot nézzek rajta? Ha ez valami ócska trükk...
- A fejét.
Mélyen ülő szeme elé emelte és megszemlélte. Úgy, hogy fél szemével közben a kezemet figyelte.
-John C. Lendvaynak hálás megemlékezésül: Bobby Zinner.
Szuszogott, visszaadta a pipát és a falnak dőlt. Csak úgy patakzott a veríték hatalmas homlokáról.
- A francba is - nyögte. - Most mit csináljak?
-  Nyugodjék meg - mondtam. - Bújjon szépen ágyikóba, és feledkezzék meg a mai éjszakáról.
- Pokolian rühelleném, ha elkapná valaki. A melómnak is lőnének, ráadásul szarrá menne a hírnevem. Maga ott lesz a házibulin?
-Ott.
- Megtenné, hogy néha ránéz? Ha Bobby pipát adott magának, csak volt valami oka, nem?
Lehajoltam és felvettem a stukkeromat. Már nem lépett a kezemre.
- Visszakapja a gazdáját - montam merészen. - Reggel frissen és üdén újra a magáé lehet.
230
i
- Úgy legyen! - mondta. - Iszunk egyet, mielőtt felébreszteném? Ittunk egyet.
50
Concini egészen addig nem kérdezett semmit, amíg le nem értünk a portára.
- Beszélt valakivel?
- Ühüm. -Kivel? -Rebeccával.
-Jézus Úristen! Megismerte a hangját?
-  Honnan ismertem volna meg? Hiszen soha nem hallottam még... Bemutatkozott.
- Mit mondott?
- Hogy látni akar mindkettőnket. Gondolom, főleg magát.
- Pedersen?
- Attól tartok ő is ott lesz.
Concini hatalmas, bérelt kocsija odakanyarodott a bejárat elé. A portásfiú kinyitotta az ajtót és meghajolt. Concini idegesen rám pillantott.
- Tud vezetni?" Én csak speciális kocsikra vagyok hitelesítve. Nem ér le a lábam.
Intettem, hogy foglaljon helyet a hátulsó ülésen. Ellenőriztem a benzint, aztán kioldottam a kéziféket. Elindultunk a líbiai sivatag felé.
231
SZEMTOL SZEMBE NEBET HÉTTEL
i
A sápadt telehold sárgás-ezüstös fénnyel szórta be a domboldalakat. Ameddig a szem ellátott, halvány tábortüzek fénylettek az éjszakában.
- Temetők - dünnyögte a fülembe Concini. -A temetők fényei.
-  Mi a fene? - csodálkoztam. - Errefelé most van a halottak napja?
- A francba is, dehogy! Nem járt még a temetőkben?
- Nem. És élve nem is fogok.
-Az az érzésem, Mr. Lendvay, hogy önnek nincs sok affinitása az egzotikumhoz. Vagy tévednék?
- Nekem az élethez van rendkívüli affinitásom. Egyáltalán, hülye szokásnak tartom, hogy valaki ezer mérföldeket utazzék csak azért, hogy jól kiszórakozza magát egy temetőben. Beteg dolog ez, Concini. Meg vagyok győződve róla, hogy a buzgó temetőlátogatók legnagyobb része nem egzotikus élményt keres, hanem csak jót akar kárörvendeni. Nézzétek, halottak, én még élek! Ehetek, ihatok, satöbbi, amit ti már soha nem tehettek meg! Előttem még van remény: hátha hamarosan feltalálja valami tojásfejű a halhatatlanság szérumát.
A törpe kuncogott, majd mentegetőzni kezdett.
-  Nem úgy gondoltam. Látja a tüzeket? Hajléktalanok tüzei; azoké, akik beköltöztek a kriptákba. Ott alszanak, mosnak, főznek és szeretkeznek a halottak fölött. Az élet és a halál csodálatos szimbiózisa. Néha kedvem lenne halottként figyelni az életet. Vajon milyen érzés lehet...
Bevettem egy éles kanyart és levágtam a kalapom a mellettem árválkodó ülésre.
- Nem bánnám, ha abbahagyná a marhaságait. Lehet, hogy néhány óra múlva éppen abban a helyzetben leszünk, amiről beszél. Fogunkat csattogtatva irigyeljük az élőket.
233
- Fél?
-  Képzelje. Egyre jobban. Maga valóban olyan nagyfiú, vagy csak megjátssza a Kötél idegzetű Fredet?
- Én Rebeccával találkozom - mondta egyszerűen.
-Jézusom! - nyögtem és megálltam, mert egyszerre csak elfogyott a betonút. - Könnyű magának. Krisztus szerint a lelki szegényeké a mennyek országa. Ha ez igaz, magát gyaloghintón viszik oda, nem is vitás! Inkább azt figyelje, hogy véget ért az út. Akkor mi volt errefelé?
-  Mit tudom én! - tárta szét két májashurka-karját. - Hiszen huszonöt évvel ezelőtt jártam erre! Ha jól emlékszem, nem is volt még erre betonút.
Leállítottam a motort és előhúztam azt a térképet, amit Rebec-ca útmutatása nyomán készítettem. A vázlat szerint jobbra kellett fordulnom. Arra viszont nem volt más, csak kemény, fűvel benőtt, kövekkel díszített homok.
A hold közvetlenül a fejünk felett lógott, kíváncsian gusztálva bennünket.
Concini idegesen előrecsúszott és megpróbált belebámulni a
papíromba. -Mi van? -Jobbra kéne fordulni. De ott nincs semmi.
- Akkor sem volt. Forduljon a I íbiai sivatag felé. -Jóember, tudja mekkora az?
Concini egyszerre csak nagyot csuklott és kidülledtek gülüsze-mei, mintha egy láthatalan kéz megszorította volna a nyakát. -Jézusom... én... érzem! -Mit?
- Rebeccát! Rebecca hív...! Menjünk, Mr. Lendvay!
- Hé, hé, csak ne idegeskedjék! Pár perce még egy kriptában akart feküdni, hogy megfigyelhesse a sok hülyét, most meg...
- Arra! Jobbra... Jövök, Rebecca!
Röpke pillanatok alatt buggyant meg; jószerével észre sem vettem az átmenetet. Érzékelhetetlen volt, mint a lágy- és a keménytojás között. Mire felocsúdtam, a hátulsó ülésen állt és a hátamat verte. Vérben forgott a szeme, mintha most tört volna ki rajta a délutáni részegség.
234
-Jövök, Rebecca! - kiáltozta és nagyokat sózott a nyakamba. -Jövök, drágám!
Benyomtam a féket, kinyitottam az ajtót és éppen kivetettem volna magam a kocsiból, amikor éreztem, hogy langyos pisztolycső nyomódik a tarkómhoz.
- Egy meggondolatlan mozdulat és megölöm! Hajtson jobbra, amíg csak el nem éri a köves hegyeket. Már mindenre emlékszem. Jövök, Rebecca!
Szakadt rólam a veríték; ingem, gatyám vízben úszott. Óvatosan kinyújtottam a karom, becsuktam az ajtót és indítottam. Aztán lassan jobbra tekertem a kormányt.
A stukker csővét elvette ugyan a nyakamtól, de tudtam, hogy ott van még a keze ügyében. Teljesen felesleges lett volna idő előtt kockára tennem testi épségemet. Elvégre Concini nem tartozik az ellenségeim közé.
Jó félórája zötyögtünk már az elkeserítően egyhangú, tányér-szerűén lapos,1 száraz és főleg kőkemény homoktengerben anélkül, hogy bármi is történt volna velünk. Concini néha felvihogott, majd mély apátiába süllyedt. Aztán meg morgott, monoton egyhangúsággal, mintha imádkozna. A lapos homokvilág csak nem akart elfogyni előlünk. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem is haladunk előre; a motor zümmögése ellenére egy helyben forog mind a négy kerék.
Ott tartottam, hogy lesz, ami lesz, még egyszer megkísérlem a menekülést, vagy megpróbálom elkapni a stukkerját, amikor váratlanul megragadta a vállam.
- Látja?
Mintha hegyek csipkés taraja bukkant volna fel a holdfényben: pihenő, tarajos ősgyíkok emésztettek egymás mellett kiadós vacsorájuk utáni pihenőjükön.
Concini felugrott és megbabonázva bámulta a sziklacsúcsokat.
- Madonna! Akkor is éppen ilyenek voltak. Félőrült voltam a kétségbeeséstől! Jöttem, befordultam balra... most menjen egy kicsit tovább; ott kell lennie egy átjárónak! Madonna, "mintha tegnap történt volna. Jövök, Rebecca, jövök, drágám!
Behúztam a nyakam és megpróbáltam átlavírozni a keskeny sziklakapun, amely a sziklacsúcsok határolta völgybe vezetett.
235
r

Közben a frász tört ki, nehogy lyukat varázsoljon extázisában a koponyámba.
- Nem tenné el a pisztolyát? -Jövök, Rebecca drágám, jövök!
Behajtottam a sziklák határolta völgyecskébe, a viiág legtökéletesebb egérfogójába. Körös-körül magas sziklafal, a völgy pedig olyan keskeny, hogy csak hátramenetben lehetett volna kikocsi-kázni belőle.
Concini kigurult a kocsiból, kezében hatalmas stukkerjával és a legtarajosabb hegytető felé mutogatott vele.
- Ott! Látja, ott! Onnan gurítottak rám a köveket!
Tehetetlenül dőltem a motorháznak. Ha valakinek arra támadna kedve, hogy leszedjen bennünket, még célzással sem kellene fárasztania magát.
Concini körbegurulta a völgyet, mint egy kerekeken járó kiskutya. Azon sem csodálkoztam volna, ha minden csenevész bok-rocskánál megáll és felemeli az egyik lábát. Kezembe vettem a stukkeromat, aztán sóhajtva vissza is dugtam a helyére. Ki a fenére lőjek vele?
Concini egyszerre csak megtorpant és felfelé mutogatott.
- Itt van... itt van... megtaláltam! Jöjjön ide azonnal! Türelem, Rebecca, türelem drágám!
Csípőre tett kézzel ballagtam oda hozzá. Úgy éreztem magam, mint óvodásgyerekével a Központi Parkba tévedt apa, aki legszívesebben ledobná magát egy kerti székre, hogy elfogyasszon egy üveg sört, de nem teheti, mert csemetéje pillanatonként összeszed valamit, aminek semmi helye a kezében.
-Mit talált?
- Lépcsőt!
Megpróbáltam összevetni a térképet a valósággal. Attól féltem, hogy a tökéletesen megbuggyant Concini, emlékeinek engedve, rossz irányba terelt. Ha így lenne a dolog, azonnal vissza kellene fordulnunk.
-Jöjjön már ide, az ördögbe is!
Dühös képpel ballagtam oda hozzá, készen rá, hogy lekenjek neki egyet, és visszagurítsam a kocsiba, amikor én is észrevettem a lépcsőt. Simára csiszolt kőlapokból rakták össze; feltekergett a hegy oldalán, s a sziklacsúcsok között vezetett a semmibe.
236
- Akkor is volt a lépcső?
-  Nem volt itt semmi! A sziklák között kellett felkapaszkodnom. Emlékszem, többször is visszaestem. Megindultak a kövek a talpam alatt. Itt lépett le az a fickó is, aki idevezetett.
Lehajoltam és eíőkotortam vékonyfényű zseblámpámat. Végigfuttattam a fényét a kőlapokon. Megdöbbenve fedeztem fel, hogy valamennyi felületén látszik valami, alighanem a régi egyiptomi életből ellesett életképek.
Letérdeltem, félresöpörtem a lépcső lapjait befedő vékony ho-mokréteget és tüzetesebben szemügyre vettem a képeket. Olajjal festették őket a kőre, méghozzá nem is nagyon régen. Amennyire meg tudtam állapítani, ősi egyiptomi stílusban készültek.
Az első kép közepét.széles, X-lábú kőasztal foglalta el, melyen egy élettelen alak feküdt. Bármennyire is erőltettem a szemem, nem tudtam megállapítani, férfi-e vagy nő. Körülötte többen is álltak; egy jellegzetes egyiptomi fejfedőt viselő férfi, kezében enyhén ívelt pengéjű késsel.
Concini odagurult hozzám, feltornázta magát a lépcső szélére és kidülledt szemekkel bámulta a képet.
- Ez meg mi a franc?
- Éppen múmiát csinálnak valakiből - mondtam. - Látja ezt a fickót a késsel? Ő ejti meg az első vágást a halott hasán.
- Te jószagú Madonna!
- Eredetileg Anubisz álarcot kellene viselnie. Ő ugyanis a bal-zsamozás istene.
- De ez nem visel!
- Ez nem. Nézzük tovább!
A következő kép a balzsamozás második fázisát ábrázolta. A tarka fejfedős férfi megejtette a vágást és rémülten nézett körül, mint aki bűnt követett el. Anntől tudtam, hogy valóban bűn is volt, amit csinált: az egyiptomiak hite szerint, aki a halotthoz nyúl, méltó a megvetésre.
A harmadik lépcsőn már gyerekek kergették az első vágás megejtőjét: kutyákat uszítottak rá, kövekkel hajigálták. A férfi menekült: ijedten kapott elrepülni készülő fejfedője után.
Concini lihegve kapaszkodott mellettem; szaggatottan lélegzett, s többször is belebotlott a lépcsőfokokba.
- Megmondaná, mi a fene ez itt?
237
- Életképek. Felkészítik a látogatót, hogy mi fogadja ott, ahova a lépcső vezeti.
- Hogyhogy mi fogad?
- Keze ügyében van a stukkerja?
- Persze, de hogy jön ez ide? Csak nem képzeli, hogy Rebec-ca...
Lenéztem a lábam elé. Kábé a tizenötödik lépcsőfokról Anu-bisz vigyorgott rám.
Concini megtörölgette a homlokát és leroskadt egy lapostetejű sziklatömbre.
- Mit gondol... ki festette ide őket? A fáraók?
-A fáraók korában még nem ismerték az olajfestéket.
- Akkor mivel festettek?
- Ásványokból és növényekből nyertek színezőanyagokat. Tud jönni, vagy segítsek?
- Ha lenne olyan jó és hátulról megtolna egy kicsit.
Megindult előre, én meg két válla közé támasztottam a tenyeremet és szelíden előre taszigáltam. Úgy gurult előttem, mint egy élő golyófogó.
- És... ha... felértünk a tetőre?
- Nem érünk fel.
-Akkor hova megyünk? Hol van Rebecca?
Kezdett egészen gyerekesen viselkedni. Mintha egy elkényeztetett kis kölyökkel másztam volna hegyet, akinek megígérték odalent, hogy a tetőn nagyfülű, fehér elefánt várja virágcsokorral az ormányában.
- Emlékszik még rá, hol volt a maga barlangja?
-  Honnan emlékeznék? Mentem és ... egyszer csak feltárult előttem a bejárata.
Megálltam és szembefordultam vele.
- Van valami elképzelése, hová tudná úgy elrejteni a stukker-ját, hogy lehetőleg ne találják meg azonnal?
-  Kik? Maga megbolondult! Rebecca és a lányom akar velem beszélni, hallja-e!
Megvártam, míg izgatottan előre karikázik, akkor előhúztam hónom alól a stukkeromat, levettem a kalapomat és a belülre szerelt gumiszalaggal odacsíptettem hozzá a fegyvert. Ha nem teszek túlságosan gáláns mozdulatokat, talán nem veszik észre.
238
Concini éppen akkor fordult hátra, amikor visszatettem a kalapom a fejemre.
- Izzad a hajam. A francba is, hát nem eltűnt a stukkerom!
-  Kit érdekel? Ha  megtaláljuk  Rebeccgt,  kap tőlem  egyet aranyszögekkel kiverve!
- Inkább most adja ide a magáét!
- Vigye a fenébe!
Elvettem a felém nyújtott fegyvert és a hónom alatti tokba dugtam.
- Szíveskedne tovább tolni?
Tovább toltam. Mentünk vagy tíz-tizenöt métert, amikor az ösvény a festett lépcsőfokokkal éles kanyart vett.
A hold vakítóan világított; szernem elé emeltem a kezein,, ahogy kibukkantunk a sziklacsúcs árnyékából. Az óriási ezüstkorong mintha a hegygerinc tarajáról szórta volna ránk a fényét.
Az ezüstfényben ázó lépcsőfokok festett, egyiptomi motívumokkal díszített kapuba futottak bele. A kapu mögött tágas üreg, vagy barlang bejárata sötétlett; a holdsugarak bátortalanul torpantak meg a küszöbén.
A bejárat előtt magas, fehér ruhába öltözött alak állt lehajtott fejjel. Csak akkor fordítoita felénk az arcát, amikor már egészen megközelítettük. Concini izgatottan előregurult, és úgy ugrált körülötte, mint kiskutya a méltóságteljesen álldogáló elefánt küröl.
- Kérem... Hol van Rebecca? Concini vagyok. Niccolo Concini. Megmondaná, kérem, merre találom Rebeccát?
Őszintén megvallom, citerázni kezdett a térdem, amikor a fehérruhás alak rám pillantott. S nem azért, mintha félelmetes lett volna az arckifjezése. Ellenkezőleg. Jellegzetes ó-egyiptomi arc nézett ránk, merev, mozdulatlan tekintettel. Ahogy a hold ezüstfénye fehér glóriát font a feje köré, meg mertem volna esküdni rá, hogy csak nemrégen kelt ki a szarkofágjából. Talán azért, hogy szeretettel üdvözöljön bennünket.
Üdvözlésről azonban egyelőre nem esett szó. A férfi úgy állt előttünk széttárt karral, mintha meg akarná akadályozni, hogy belépjünk a barlangjába.
A lépcső néptelen volt, csak a hoídsugarak ugrándoztak a fokokon.
239
Concini csípőre tette a kezét és lényétől ijesztően elüt© módon megpróbált udvarias lenni.
- Jó estét - mondta. - Rebeccát keressük.                        t
A fickó lassan feléje fordította a fejét. Esküdni mertem volna rá, hogy undor ült a tekintetében. Mintha életében nem látott volna még ilyen kis karikalábú, gülüszemű emberkét.
- Mondom, Rebeccát keressük! „ A fehérruhás meg sem moccant.
Concini morgott és kezdett átalakulni. Úgy is mondhatnám, hogy kezdte visszanyerni elveszített egyéniségét.
-  Ennek karó van a fenekében - mondta, és idegesen szívott egyet az orrán. - Biztos, hogy jól értette azt a telefont?
Éreztem, hogy a pasas a bejárat előtt vár valamire. Rohadtul kíváncsi lettem volna rá, mire.
Concini összehúzta a szemét és a fülemhez hajolt.
- Dögöljek meg, ha ez a fickó nem az, aki a lépcsőn van.
- Hogyhogy a lépcsőn van?
- Aki a halottak máját, vagy mi a francot vagdossa.
Ebben a pillantásban ismertem fel én is. Az az egyiptomi férfi volt, aki áz első vágást ejti a halottak gyomrán.
- Mi lenne, ha odapörkölne egyet a füle mellé? - biztatott Concini. - Nekem mindenáron találkoznom kell Rebeccával!
-Találkozni fog vele, Mr. Concini.
Villámgyorsan fordultam hátra, de elkéstem vele. Közvetlenül mögöttünk három egyiptomi köténybe öltözött férfi állt; mindhárman múmiaszeletelő kést tartottak a kezükben.
Concini örömmel horkantott, én viszont nem győztem átkozni magam a figyelmetlenségemért.
A hasfelmetsző merev mosollyal félreállt a bejárat elől.
- Befáradnának, uraim?
Ahhoz képest, hogy több ezer évesnek látszottak, meglehetősen jól beszéltek angolul. Mondhatni anyanyelvi szinten.
- Kérem, Mr. Lendvay, fáradjon előre.
Előrefáradtam, miközben azon törtem a fejem, honnan ismerhet egy egyiptomi vitéz, mondjuk az óbirodalom korából egy Lendvay nevű bostoni magánzsarut. Sóhajtottam és beléptem a barlangba.   * Éreztem, hogy tűvékonyságúra szorul össze a torkom,
240
Egyáltalán nem voltam biztos benne, meglátom-e még valaha a napvilágot.
Néhány lépés után a bejárat annyira összeszűkült, hogy megtorpantam. Világéletemben utáltam a földalatti járatokat, barlangokat, még a vidám parkok szellemvasútjaiba sem szívesen ültem bele.
- Még néhány lépés - mondta valaki. - Csak bátran előre.
Rövid, bizonytalan botladozás után valóban kiszélesedett a folyosó. Sőt, vakító világosság csapott velem szembe, mintha a hegy gyomrában már felkelt volna a nap.
Óvatosan átléptem egy csiszolt kőküszöböt, aztán meghökken-ve megálltam. Jókora, festett falú szobába jutottam, melynek a mennyezetéről éles, rejtett fény áradt szét. Esküdni mertem volna, hogy izzólámpák sora szórja a sugarakat, bár fel nem foghattam, mi termeli a hegy alatt az áramot.
- A falak - morogta Concini, miközben végiggurult a szobán. -Nézze a falakat!
Néztem, és nem mondhatnám, hogy az öröm könnyei fojtogattak volna tőlük. Ugyanazok a képek bámultak ránk, mint a lépcsőkről. A mumifikálásra felkészített halott, és a nagyérdemű közreműködők. És számtalan Anubisz isten. Hol mosolyogva, hol komoran, hol pedig fenyegetően.
Eddig sem szerettem ezt a sakálfejű Ozirisz-fattyút, most azonban végképp megutáltam.
Megfordultam, de a kapuőrző nem volt már mögöttünk. A kö-tényesek egyike felém nyújtotta a kezét.
- Mr. Lendvay, kérem a fegyverét. És az önét is, Mr. Concini. Concini most az egyszer igazán okosan viselkedett. Nem tudom, mi szállhatta meg, lehet, hogy egyszerűen csak gyanút fogott.
Megvakarta a feje búbját és sajnálkozva széttárta a karját.
-  Elveszítettem - mondta bágyadtán -, ahogy felfelé kapaszkodtam. Nekem nem olyan egyszerű hegyet mászni.
- Megbocsát, Mr. Concini.
Az egyiptomira maszkírozott pasas olyan szakavatott kézzel kutatta át a kertitörpét, hogy Perring is megirigyelhette volna.
241
-Hol veszítette el? -Méga lépcső alján.
- És ön, Mr. Lendvay?
Vigyorogtam és enyhén megemeltem a kalapomat. Éppen csak annyira, hogy lássák.
- Nekem nem is volt.
Aztán meglehetősen teátrálisra sikeredett mozdulattal kifordítottam a nadrágzsebem.
Azok ketten csak mosolyogtak: joviális, több évezredes mosollyal.
Két oldalról közrefogtak, s mielőtt bármit is tehettem volna, egyikük kihúzta a stukkert a hónom alatti tokból. , - Nicsak? - képedtem el - Ez meg hogyan került ide?
Tovább mosolyogtak, de nem veszítették el a türelmüket. Képen sem vágtak, ahogy pedig minden jobb társaságban megtették volna. Több ezer éves etikettjük nyilvánvalóan a toleranciára épült.
Elvették a stukkeromat és a biztonság kedvéért még egyszer megmotozták Concinit.
- Kövessenek, kérem.
Az elől haladó férfi a falra festett, embernagyságú Anubisz sa-kálfejhez érintette az ujját. Ha jól láttam, egyenesen az orrához.
Halk zümmögés hangzott fel, mintha villanymotor lépett volna működésbe. Mire feleszméltem Anubisz elfordult, s egy, ha lehet még a korábbinál is fényesebb terembe vezető nyílás tárult fel
előttünk.
Vezetőnk meghajolt, intett, hogy kövessük és átbújt az alacsony ajtón.
Én is átléptem a kőből faragott küszöböt, aztán úgy éreztem, hogy a földbe gyökerezik a lábam. Concini nagyot hördült mögöttem, mintha nyakon szúrták volna egy halottbelező késsel.
A terem, amely ragyogó fényben bontakozott ki előttünk, a világ leghatalmasabb barlangjainak is díszére vált volna. Óriás volt a maga nemében: mennyezete szinte a semmibe veszett. A rejtett villanykörték nappali fényt szórtak a falakra, a falak mentén sorba felállított szarkofágokra, s arra a hatalmas trónszékre, amelyen egy fehérruhás nő ült, közvetlenül a nyitva hagyott bejárati ajtóval szemben.
242
A magas, karcsú, vékony alak fején vakító fénnyel szikráztak a lant alakú szarvak a napkoronggal. Lágy, halk, pentatonikus zene töltötte be a termet. A falakról az egyiptomi mitológia embernagyságú figurái mosolyogtak ránk.
Concini idegesen megfordult, az arcomba bámult, majd mintha biztatást olvasott volna ki a tekintetemből, elindult a trónszék felé.
A trónon ülő fehérruhás alak felemelte a kezét és megálljt intett.
- Maradjon ott, ahol van! Ne közelítsen!
- Én csak...
-  Köszöntöm önöket, uraim.  Köszönöm, hogy elfogadták a meghívásomat.
-  Én Rebeccához jöttem - mondta Concini váratlanul kemény hangon - Hol van Rebecca?
- Hamarosan meg fogja látni. Legyen egy percnyi türelemmel. Mr. Lendvay...
- Kérem?
- Örülük, hogy ismét találkoztunk. Akkor... kicsúszott a kezeim közül.
- Úgy érti, hogy most nem fogok? -Miértjött ide?
- Ann Blair-ért.
- Azt hiszi, visszaadom magának?
- Miért ne adná vissza? Hiszen sem ő, sem én nem követtünk el maga ellen semmit.
- Az istenit neki! - háborgott mellettem Concini - Ki a fene ez az izé?
- Nebet Het - mondtam. - A balzsamozás és a halottak úrnője.
Concini villámgyorsan a zsebéhez kapott: a pisztolyát kereste.
- Mi a francba rántott bele, Lendvay? Hol van Rebecca? Én ebből az egészből nem értek semmit!
- Csak nyugalom - mondtam. - Mindjárt kigyúlnak a fények az agyában.
-  És hol a lányom? Maga azt ígérte, hogy Rebecca és a lányom...
243
Az istennő rám szegezte a tekintetét.
- Miért olyan fontos magának Ann Blair? Mr. Concinit megértem. Neki hajdani szerelméről és a lányáról van szó. De önnek?
- Magánügy - mondtam,
- Választ várok a kérdésre.
- Azt hiszem, tudja a választ.
- Szereti?
- Mi köze hozzá?
Szaporán pislogni kezdett, s mintha gyanús csillogást láttam volna a szeme sarkában.
Míg beszélgettünk, a két egyiptomi háromra szaporodott. Szépek voltak, tiszta kötényben; egészen régi, mondhatnám több ezer éves hangulatot árasztottak. Már-már az ókorban éreztem volna magam, ha nem zavar valami, ami kilógott egyikük köpenye alól.
Egy egészen modern, bottáras, rövidcsövű géppisztoly csöve.
Az istennő előredőlt a trónusán és Concini felé intett.
- Eljött az idő, Mr. Concini, hogy önről beszéljünk. Látni kívánta Rebeccát, igaz? Valamikori szerelmét, aki rútul elárulta önt.
- Ez nem igaz! Ez Pedersen bűne.
- Lehet. Megígértem Mr. Lendvaynak, hogy összehozom önt Re-beccával. Találkozhat vele. Kérem, fáradjon oda ahhoz a falhoz.
Concini villámsebesen a mutatott irányba gurult.
- Tegye rá az ujját Anubisz orrára.
Concini tökéletes biztonsággal megtalálta Anubisz orrát, pedig azon a falrészen úgy tolongtak egymás mellett az istenek, mintha egy Manchester United rangadót néztek volna az állóhelyről.
- Nyomja meg!
Concini megnyomta, én pedig elgondolkoztam rajta, vajon azért festették-e Anubiszt fekvő helyzetben, hogy még Concini is elérhesse.
Anubisz megremegett s halk zümmögés kíséretébpn belecsúszott a mögötte feltáruló nyílásba. Megemelkedett és eltűnt a sötétben.
-Várjon!
244
A kis ember élesen felkiáltott. Anubisz helyén fekete alapon tarkára mázolt szarkofág bukkant fel a nyílásban, s ott is maradt állva, mintha láthatatlan emelőkarok tartották volna egyesenen.
- Távol ítsák el a fedelét!
A felszólítás a kötényeseknek szóit. Azután, hogy észrevettem az egyikük köténye aló! kikandikáló géppisztolycsövet, már azon sem csodálkoztam, hogy Nebet Het istennő és szolgái ékes keleti parti kiejtéssé! társalognak egymással.
Felágaskodtam, hogy átláthassak Concini feje felett. Aztán megbántam, hogy átláttam. Mindig is utáltam a kíváncsi embereket, s ami ezután következett, meggyőzött róla, hogy helyesen cselekedtem.
A félrehúzott tető nagyot csattan a kövön. Concini felvonított, mint a szegbe lépett kutya.
Előregurulva a szarkofágra vetette magát. Átkarolta a kikandikáló múmia lábát és bőgött, hörgött, toporzékolt.
- Rebecca! istenem, Rebecca!
Bár jobb szórakozást is el tudok képzelni magamnak, mint mu-mifikált halottak bámulását, mégiscsak oda kellett néznem.
Rebecca, vagy inkább arni megmaradt belőle nem nyert volna szépségversenyt a múmiák között. Tipikusan az a jelenés volt, amely harmadrangú rémfilmekben a mit sem sejtő, kóbor szerelmeseket szokta riogatni elhagyatott temetők környékén.
- Rebecca!
Concini végül is ellökte magát a szarkofágtól és rázni kezdte az öklét Nebet Het felé.
-  Ezt még megkeserülöd! Átvertél, te ribanc! Megölted... Megígérted, hogy találkozhatok vele... Hol van a lányom?
Egyre vadabbul forgott maga körül; félő volt, hogy teljesen begolyózik. Az egyik egyiptomi' szolga aggódva Nebef Hétre, nézett és figyelmeztetőn a köténye aialt lapuió géppisztolyra tette a kezét.
Nebet Het felemelkedett és a szarkofágban pihenő múmiára mutatott.
-Amit megígértem, megtartottam. Ön, Mr. Concini találkozott Rebeccával.
- De halott! Mikor... mikor...?
- Huszonöt évvel ezelőtt, Mr. Concini.
- De hiszen Mr. Lendvay hallotta a hangját!
245
ll
- Mr. Lendvay az enyémet hallotta. Akarja ön is hallani?
- Nem, nem! Nem akarom!
- Találtam valakit, aki nagyon jól ismerte Rebeccát. Elmondta, milyen volt a hangja. Fátyolos, mély, sejtelmes. És érzelmes, mint a szlávoké általában.
- Rebecca! Istenem, Rebecca!
Megtörölte a szemét és lopva a szarkofágra pislantott. Legszívesebben az istennőre ordítottam volna, hogy tegyék rá vissza a fedelet, de egyelőre kíméltem a hangszálaimat. Sejtettem, hogy lesz még rájuk szükségem, nem is kevés.
-Mikor halt... meg?
- Körülbelül fél évvel azután, hogy ön elutazott Alexandriából.
- Hogyan?
- Megölték.
-Uramisten. Ki tette? Pedersen?                                (
Nebet Het biccentett.
- Pedersen. Saját kezűleg.
-  De... miért? Hiszen belátta, hogy tévedett, ő maga is kerestette...
- Ön valóban annyira naiv, Mr. Concini, vagy szántszándékkal nem akar tudomást venni az igazságról?
- Istenem, Rebecca...!
-  Hallgasson meg, Mr. Concini. Meg kell hallgatnia ahhoz, hogy meg tudja tenni...
- Megtenni? Mit?
- Figyeljen rám. A történet elejét jól ismeri. Volt két fiatalember, Niccolo Concini és Derek Pedersen, akik a világháború alatt barátkoztak össze. Concini naiv álmodozó olasz volt, Pedersen dörzsölt amerikai csirkefogó. Annyira dörzsölt, hogy rövid idő alatt sikerült az ön bizalmába férkőznie.
Concini ökölbeszorított kezével többször is kerek gombócfejére ütött.
- Ki kellett volna végeznem! Meg kellett volna ölnöm!
Nebet Het felkapta a fejét: nyilvánvalóan nem volt tudomása a háborúban történtekről.
- Hogyan kellett volna megölnie?
Concini azonban nem hallotta meg a kérdést. Továbbra is ke-
246
rek koponyáját csapkodta az öklével. Az istennő végül is megunta és ingerülten rárivallt.
- Nem hagyná abba? Múlik az idő, és rengeteg még a tennivalóm! Szóval, Pedersen az ön bizalmába férkőzött, Mr. Concini. Bár ön is szegény volt, akárcsak ő, rendelkezett valamivel, ami többet ért az aranynál is.
- Én? Ugyan mivel?
-  Kapcsolatokkal. Maga elmesélte neki, feltehetően nem is egyszer, hogy mennyi palermói rokona él az Államokban, és hogy a palermóiak mennyire összetartanak. Pedersen, aki mindenáron meg óhajtott szabadulni tisztes szegénységétől, úgy gondolta, jól jöhet neki még a digó-kapcsolat. Ennek fejében, hogy úgy mondjam, a hóna alá nyúlt önnek.
- Olyannyira, hogy elfelejtett jótállani értem a bevándorlási hivatalnál.
- Az csak valami malőr lehetett. Pedersennek végül is szüksége volt magára. Eszem ágában sincs az üzleti ügyeiket firtatni, de az az érzésem, hogy az olasz-kapcsolat nélkül nem jutottak volna megrendelésekhez, nem vették volna be magukat az alkohol-bu-sinessbe.
Várta a helyeslést, de Concini óvatosan hallgatott.
- Pedersen tehát jól járt magával. Ennek fejében, legalábbis a kezdeti időkben, tisztességesen is játszott. Azaz, nem próbálta meg jelentősebben átverni magát. Alighanem tartott az ön palermói barátaitól is. Ráadásul az üzlet sokáig ragyogóan ment. Amikor pedig vége szakadt a nagy alkohol-boomnak, Pedersen tudta, hogy más vizekre kell evezniük. Ehhez viszont szüksége volt az ön pénzére is.
- Minden közös megegyezéssel történt - morogta Concini.
- Ebben nincs is okom kételkedni, elvégre azonosak voltak az érdekeik. A gazdasági váltáshoz nem lett volna elég egyikük pénze. Csak összefogva vészelhették át a nehéz időket.
- Ezt is tettük.
- S, hogy még véletlenül se juthasson eszébe valamelyiküknek cserbenhagyni a másikat, véd- és dacszövetséget kötöttek. Úgy végrendelkeztek egymás javára, hogy amennyiben valamelyikük utód nélkül halna meg, a másik örökölje a vagyonát. Ezzel aztán szépen alá is aknázták a különben normálisan funkcionáló barát-
247 
ságukat. Ha egyikük komolyabb szándékkal közeledett egy lányhoz, a másik igyekezett megtorpedózni a kapcsolatot. így volt? Concini határozatlanul bólintott.
- Pedersennek volt egy régi szerelme: az egyiptológia. Amatőr volt a szó igazi értelmében, de tudta élvezni az egyiptomi művészetet és kultúrát. Jelentős összegeket invesztált a műkincsbuliba. Sokat vásárolt; többnyire eredeti és igen értékes alkotásokat. Egy nap aztán azzal állt elő, hogy utazzanak együtt Egyiptomba. Hogy pontosan mi volt a célja az utazásnak, ma már kideríthetetlen. Ön talán többet tud róla, Mr. Concini?
A karikalábú törpe lassan, óvatosan megingatta a fejét.
- Nem volt különösebb oka. Meg akarta mutatni a piramisokat. Hiszen a vásárlásaihoz az én aláírásomra is szüksége volt. Néha szivóskodtam, az igaz. Talán azt hitte, ha saját szememmel látom 
a szfinxet és a piramisokat, kevesebbet szívóskodok.
-  Lehetséges. Mindenesetre, az önök barátságát semmi nem veszélyeztette egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Re-beccával.
Concini akaratlanul is a múmiára pillantott, aztán ismét tenyerébe temette az arcát.
- Most röviden Rebeccáról! Rebecca, akinek természetesen soha nem volt Rebecca a neve, a század első éveiben született Lengyelországban. Egy darabig iskolába járt, majd összeállt egy vándorszínésszel és úgy döntött, hogy elég Lengyelországból. Megtanult hastáncolni és Egyiptomba tette át a székhelyét. Kedves volt, jóérzésű és... könnyelmű. Igazi táncosnő: nem dobálta a kegyeit, de nem is habozott, ha be kellett fektetnie őket. Üzletasz-szonynak képzelte magát. Volt valamije, amit jó pénzért áruba tudott bocsátani. S ő ezt minden további nélkül meg is tette.
- Szegény, szegény Rebeccám...
- Rebecca nem volt rámenős és követelőző. Biztos volt benne, hogy karriert fog csinálni. Egyelőre azonban élvezte a táncot, a sikert, a pezsgőt, a népszerűséget, s még óriási pénzekért sem volt hajlandó élve eltemettetni magát, például egy vidéki angliai kastélyban, valamelyik elaggott brit főrend szeretőjeként. Ekkor léptek maguk a porondra, Mr. Concini. Rebecca úgy látta, eljött a pillanat, amire mindig is várt. Hiszen ön, Mr. Concini, megkérte
248
a kezét. Feleségül akarta venni, és egyáltalán nem óhajtotta bezárni sehová. Milliomos feleség lehetett volna Amerikában.
- Istenem, persze hogy elvettem volna!
Nebet Het előrehajolt és sajnálkozva vizsgálgatta a karikalábú arcát.
- Őszintének kell lennem, Mr. Concini, bármennyire is nehezemreesik. Ez az őszinteség éjszakája...az örökkévalóság hajnala.
Egyáltalán nem tetszett, ahogy mondta, akárcsak a túlzott őszintesége sem. Az emberek általában csak haláluk előtt őszinték. Vagy mások halála előtt...
- Rebecca hozzá akart menni önhöz, de ekkor már megtörtént a baj... beleszeretett az ön barátjába, Pedersenbe. És ez a szerelem, hogy úgy mondjam, nem maradt viszonzatlan. S bármennyire is sajnálom kimondani ön előtt, Mr. Concini, azok ketten unfair játékot játszottak önnel.
- Nem hiszem.
- Sajnálom. Elküldték önt vásárolni, vagy elintézni valamit, és nyomban összefeküdtek. Rebecca nem volt tisztességtelen, csak fülig szerelmes. A vándorszínész óta ez volt az első eset, hogy önként, minden hátsó gondolat nélkül adta oda magát. Azt hiszem, arról volt szó, hogy rájött a szerelem ízére. Közben ezer kétség gyötörte és nem tudta, mit tegyen. Pedersen egyébként egy pillanatig sem hitegette. Nyíltan megmondta neki, hogy nem tudja feleségül venni. Egy diplomata lánya kiszúrta magának, Pedersen eljegyezte, és további karrierjét veszélyeztette volna, ha visszaadja a lány gyűrűjét, akinek az apja azidőtájt a szenátus külügyi bizottságának az elnöke volt. Pedersen akkor még arra gondolt, hogy talán később, valamikor, átnyergel a politikai pályára. Bár a maga módján ő is szerette Rebeccát, esze ágában sem volt feláldozni jövőjét a lányért.
Másik oldalról viszont ott volt ön, Mr. Concini. Hogy Rebecca miért Pedersent szerette és miért nem önt, nos, ki tudna erre választ adni? Mindenesetre kegyetlen döntésre kényszerült: vagy Pedersen, akit szeret és semmi több, vagy ön, akit nem szeret és a gondtalan élet. És Rebecca döntött.
- Pedersent választotta - mondta szomorúan Concini. Nebet Het megingatta a fejét.
- Nem, Mr. Concini. Rebecca önt választotta. Életében először
249
volt megalkuvó. Elmondta Pedersennek, hogy miután kapcsolatukat reménytelennek ítéli, bár a szíve szakad belé, felszámolja. Hozzámegy önhöz, szül néhány gyereket és kész! Alighanem rájött, ha nem így tesz, élete talán legnagyobb lehetőségét szalaszt-ja el. Hogy tisztességes volt-e a döntése, vagy sem, nem mi vagyunk hivatottak eldönteni. - Furcsán megbicsaklott a hangja, mintha elérzékenyült volna. - Alighanem jó felesége lett volna önnek, Mr. Concini. Ő tisztességes volt...
- Szegény, szerencsétlen Rebecca.
- Mondanom sem kell, Pedersen mennyire megrémült, amikor Rebecca elmondta neki, mire készül. Persze, nem attól félt, hogy elveszíti a lányt; attól félt, hogy önt veszíti el! Pontosabban szólva az ön vagyonrészét. Hiszen Pedersen kezdettől fogva arra játszott, hogy ön utód nélkül fog meghalni... Hogy természetes úton-e? Hát ez nagy kérdés. Tőle kellene megkérdezni. Mindenesetre ha valaki feltűnt az ön közelében, igyekezett rövid úton megszabadulni tőle. Ha visszagondol a múltra, bizonyára emlékszik valamire...
-  Emlékszem - bólintott szomorúan a karikalábú. - Nem is
egyre.
- Rebecca azonban a többieknél jóval veszélyesebbnek bizonyult. Főleg azután, hogy nem volt hajlandó lelépni. Pedersen előbb bizonyára megfenyegette, majd megpróbálta megfizetni. Rebecca, gondolom, csak nevetett a dolgon. Nem volt hajlandó morzsákat elfogadni, amikor az egész kenyér az asztalára kerülhet. Harcolt azért, hogy az ön felesége lehessen és ugyanakkor lángolva szerette Pedersent. Az élet már csak ilyen. Pedersen úgy látta, akármilyen áron is, meg kell szabadulnia tőle. Ezért kitalálta a leleplezés-trükköt.
- A rohadék!
- Utolsó találkára hívta a lányt, azzal az ürüggyel, hogy meggondolta a dolgot: nem ellenzi többé a házasságukat. Rebecca gyenge volt és szerelmes. Elment a találkára, ahol Pedersennek nem volt nehéz levenni a lábáról. A többit tudják. Pedersen megrendezte, hogy rajta kapják őket. Úgy gondolta, ezzel le is zárult a dolog: egy olasz soha nem bocsát meg a megtévedt nőnek.
- Úristen - suttogta Concini. - Milyen rosszul ismerik maguk az olaszokat!
250
- Ön azonban megbocsátott. Pedersen a barátja volt, Rebecca a szerelme. Sokat tépelődött, közben úgy gondolta, jobb ha lenyeli a békát. Túlságosan is szerette a lányt ahhoz, hogy kiengedje a kezéből. Pedersen ekkor rémült meg másodszor. Rájött, hogy szépen kimódolt terve összeomlott: Rebecca mégiscsak az ön felesége lesz. Harmadszor és döntő mértékben pedig akkor, amikor Rebecca közölte vele, hogy terhes.
-Istenem, szerelmem, Rebecca...!
- Pedersen ekkor úgy döntött, nem kísérletezik tovább. Megöli a lányt. Elraboltatja és megöleti. Annak ellenére, hogy tudta, Rebecca gyereket vár.
-A rohadt, mocskos, szemét...!
- Megjátszottá, hogy jó útra tért, hogy nem ellenzi tovább a maguk házasságát, közben azonban megvalósította, amit elképzelt, idehurcoltatta Rebeccát e Ptolemaiosz-kori katakombába.
- Úristen! És én hittem neki!
-  Néhány arab csirkefogó volt a cinkosa. Akkoriban az ilyen dolgokra akadt jelentkező bőven. Csakhogy... Rebecca elmondta fogvatartóinak is, hogy terhes. Azok pedig visszariadtak a gyilkosságtól. Pedersen hiába fenyegette őket, nem voltak hajlandók engedelmeskedni. Közben múlt az idő, és hasztalan sürgette önt, ön viszont hazatérni nem volt hajlandó. Ilyen körülmények között természetesen Pedersen sem mehetett: nem hagyhatta ott engedetlen bandáját. Lehet, hogy az arabok egyre több pénzt követeltek tőle, az immár kettős gyilkosságért... Mert közben Rebec-cának megszületett a gyereke... egy kislány.
- Uramisten - tette össze a kezét Concini. - Hol a lányom? Azt mondta, hamarosan láthatom!
-  Igen... rövidesen látni fogja Rebecca lányát, Mr. Concini. Amikor Pedersen hírét vette, hogy megszületett a gyerek, úgy döntött, valamennyiüknek pusztulniuk kell: Rebeccának, a gyereknek és önnek is. Ezért idecsalta magát a katakombákhoz, és éppen meg akarta köveztetni, hogy szerencsétlenség látszatát kelthesse vele, amikor néhány német geológus tévedt erre. Ők akadályozták meg a gyilkosságot.
Amikor nem sikerült a merénylet, Pedersen még nagyobb pánikba esett. Már az araboktól is félt, hogy vagy elköpnek valamit,
251
vagy iszonyúan megzsarolják. Valami ürüggyel elküldte őket, bement a katakombába és... megfojtotta Rebeccát.
- Szemét... rohadt... átkozott! - kezdte ismét a fejét verni Con-cini. - Ha a kezembe kaphatnám...
-Mit tenne vele?
- Megölném! - lihegte a karikalábú.
- igazán? Rendben van. De folytatom. Maradna még a kérdés, hogy miért éppen ide csalta magát Pedersen, ahol Rebeccát rejtegették. Talán azért, mert „családi baleset" látszatát akarta kelteni. On kereste a lányt, megtalálta, és amikor kiszabadította az arab gonosztevők rabságából, tragikus kőomlás áldozata lett. Akárcsak a gyerek. Nem lett volna nehéz megkaparintani az ön vagyonát, Mr. Concini. Visszatérve a merényletre, az arabok távollétében megfojtotta Rebeccát, a gyerekhez azonban már nem volt ereje. Pedersen jobbnak látta eltűnni a környékről. A németek felszedték magát, arról viszont fogalmuk sem lehetett, hogy lent a kazamatában fekszik egy halott nő, élő kisgyerekével,
-A gazember... gazember!
-  Másnap, vagy harmadnap Pedersen visszajött. Legnagyobb meglepetésre azonban sem a holttestet nem találta, sem a gyereket. Mintha a föld nyelve volna el őket. Pedersen végiggondolt mindent, aztán visszautazott az Államokba. Úgy vélte, nincs ellene semmi bizonyíték. Ami pedig az önök dolgát illeti, abban sem történt változás. Akkor, amikor az egyezséget megkötötték, úgy záradékolták, hogy csak mindkét fél együttes kérésére lehet felbontani. Önnek tűrnie kellett, hogy, bár kerültek minden személyes érintkezést, gyakorlatilag Pedersen intézze továbbra is cégük ügyeit. így van?
-így-
- On a mai napig Pedersentől függ. O az erősebb: egyik pillanatról a másikra csődbe juttathatja. Csakhogy Pedersennek esze ágában sincs ezt tenni. Mert ha megtenné, önmagával tolna ki. Azonkívül zsarolta magát mással is, igaz?
-Azzal, hogy... tudja, hol a lányom. Azt mondta, sőt, meges-küdötí rá, hogy a huszonötödik születésnapján végre elvezeti hozzám.
Nebet Het biccentett.
- Térjünk vissza még ide a katakombákhoz egy rövidke időre.
252
Pedersen nem tudhatta, és az arabok sem, hogy egy kopt keresztény csoportocska időről-időre itt üli meg egyházi ünnepeit. Képzelheti a koptok meglepetését, amikor egy döglesztően meleg délutánon bevonultak a katakombákba, és idebent a hűvös folyosókon egy halott asszonyt és egy nyöszörgő kisgyereket találtak.
Nem tudom, melyiküknek támadt az ötlete, hogy neveljék fel a gyereket, az asszonyt pedig mumifikálják. Ha a kicsi felnő, legalább lássa ki volt az anyja. Elismerem, bizarr ötletnek tűnhet a dolog, de ez a kopt szekta nem tartozott sem az angolok, sem az egyiptomi hatóságok kedvencei közé: attól féltek, hogy ha bejelentik a halott asszonyt és a talált gyereket, rájuk kenik a gyilkosságot. Éppen ezért eszük ágában sem volt a rendőrségre menni. Rebecca múmiáját itt őrizték a kazamatákban... a lányt pedig felnevelték.
- Uramisten - bódult el Concini. - Pedersen hazudott nekem! Azt hazudta, hogy a kezében van a lányom!
- Csak hogy terrorizálhassa magát.
- Hol van a lányom...? Hol van...?
-  Nyugalom, Mr. Concini. A lány, akit egyszerűen csak Fatimának neveztek...
Egyszerre hegyezni kezdtem a fülem. Hogy is van csak?
-  ...kopt családoknál nevelkedett. A koptok rendesen iskoláztatták, s nemigen kutatták az anyja múltját. A lány előbb Egyiptomban, majd Angliában és Amerikában járt iskolába. Nem, nem .1 koptok révén, ők ezt már nem bírták volna pénzzel: különböző alapítványokhoz nyújtott be pályázatokat. Néhányat el is nyert közülük, így a világ legjobb egyiptológiai tanszékein és intézeteiben folytathatta tanulmányait. Csodálkozik-e rajta, Mr. Concini, hogy Fatima az egyiptomi kultúra szerelmese lett. Bár nem tudta, kik a szülei, a koptok erről soha nem beszéltek neki, nyilván örökölte az ókori világ iránti vonzalmat. Ahogy egyre nagyobb tudásra tett szert, egyre nőtt benne a vágy is, hogy megtudja, ki hozta a világra. Bizonyos életkorban minden apátlan-anyátlan árvában feltámad az érdeklődés a szülei iránt, még akkor is, ha a/ok rútul magára hagyták. Csak egyetlen egyszer hadd láthassa a/okat, akiknek az életét köszönheti! így volt ezzel Fatima is. Sorra járta a még életben lévő koptokat, mígnem talált valakit, aki felfedte előtte születése titkát. Megmutatta a katakombát és
253
anyja múmiáját. A szerencsétlen lánynak iszonyatos megrázkódtatást okozott az élmény, és anyja holtteste felett elhatározta: megkeresi a gyilkosát.
A korabeli újságok sok mindent elárultak neki. Lapjaikat forgatva megtudta, hogy anyját Rebeccának hívták és hogy nyoma veszett. Az újságokban közölt fényképet összehasonlította a múmia arcával. Nem lehetett kétsége afelől, hogy anyja fekszik előtte bepólyálva. Végül talált valakit, Rebecca hajdani impresszárióját, aki Pedersent vádolta a gyilkossággal.
Fatima, aki céltudatos, de szelíd lány volt, ettől az időtől kezdve megváltozott. Megkeményedett, mint az acél. Elhatározta, kegyetlenül megbünteti Pedersent. Olyan keményen, ahogy az egyiptomi istenek büntették volna a halandókat. Szívós munkával sikerült is Pedersen közelébe kerülnie. Megtudta, hogy Pedersen-nek van egy lánya, Barbara, aki vele majdnem egykorú, egészen pontosan két évvel fiatalabb. Fatima úgy határozott, megöli Barbarát... Szenvedjen Pedersen mint az állat...! Érezze, amit ő érzett, amikor felfedezte anyja múmiáját.
Fatima egy bizonyos intézetben dolgozott, de rajta tartotta a szemét mind Pedersenen, mind a lányán. Egyszerre aztán olyan megdöbbentő felfedezést tett, ami gyökeresen megváltoztatta addig terveit. Nem sokkal azelőtt felbukkant ugyanis Alexandriában Nebet Het istennő szektája.
-Az... öné?
-  Igen. Az enyém. Futótűzként terjedt a hír, hogy Nebet Het újjászületett. Anubisz anyja, Ozirisz testvére megtestesült, hogy megakadályozza Egyiptom kirablását. Előbb csak megverték a bűnözőket, később már meg is ölték őket. Fatima, aki maga is szakmabeli volt és gyermekkori ismerősei révén igen jó kapcsolatokkal rendelkezett Alexandriában, megpróbálta kideríteni, kicsoda Nebet Het, és kik a többiek. Fatima ugyanis nem hitt abban, hogy az ősi egyiptomi istenek újra megjelenhetnek a földön.
Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Tarkómra toltam a kalapom, vigyázva, nehogy a kismadár kirepüljön alóla és rávigyorogtam.
- És ön? Ön hisz benne?
Elgondolkozva rám nézett, majd lassan bólintott.
254
- Én hiszek. Miért is ne hinnék? Hiszen én magam vagyok Nebet Het!
- És Fatima?
- Fatima, ismétlem, akkor még nem hitt az istenek újjászületésében. De nyomozni kezdett. Megtudta, hogy atnűkincsek elrablói utáni hajszát Barbara Pedersen vezeti. Barbara Pedersen volt akkor... Nebet Het.
- Úgy érzi, hogy már nem ő?
Ideges, elhárító mozdulatot tett a kezével.
-  Kérem, ne szakítson félbe. Elmondok mindent, ami önökre tartozik. Fatima, bár mint mondtam, képzett egyiptológus volt, soha nem törődött vele, hogy mi lesz az Egyiptomból elhurcolt kincsek sorsa. Őt saját maga érdekelte, a múltja: ki az anyja, ki volt az apja, mi történt közvetlenül anyja halála után. És természetesen a bosszú... Kegyetlenül meg akarta büntetni a gyilkos Pedersent. Ezért elhatározta, beépül Barbara Pedersen csoportjába. Beiratkozott az egyetemre, és lassan, módszeresen becserkészte Barbarát. Okosságával, intelligenciájával és kivételes tudásával olyannyira kivívta Barbara Pedersen csodálatát, hogy végül a lány maga ajánlotta fel Fatimának az együttműködést. Elmondta, miért alapították a csoportot, és hogy mi a céljuk. Fatima természetesen megjátszottá, hogy mélyen érinti a dolog. Elmondta Barbarának, maga is gondolt ilyesmire, hiszen az egyiptomi kultúra emlékeinek az elrablását csak drákóian szigorú módszerekkel lehet megakadályozni. A két lány tehát „egymásra talált". Fatima Barbara súgóvájá nőtte ki magát; a Pedersen-lány végül már moccanni sem tudott nélküle.
Fatima természetesen részt vett a gazemberek elleni merényletekben, bár akkor még nem szennyezte be vérrel a kezét. Kezdetben ámultán és a rosszulléttel viaskodva figyelte, milyen könnyedén öl Barbara Pedersen. Aztán arra gondolt, hogy meg kell szoknia, hiszen rövid idő múlva neki is meg kell ölnie valakit.
Gondolom, nem árulok el titkot önöknek, ha elmondom: az Egyiptomból kicsempészett műkincsek elosztója maga Derek Pedersen volt. Pedersen rajongott az egyiptomi múltért, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ne kereskedjék, az elrabolt értékekkel. A legszebbeket megtartotta magának, a többit pedig jó pénzért piacra dobta.
255
- Ebben segített neki Rick Diamond - bólintottam.
Az istennő felnevetett, kísértetiesen ismerős nevetéssel.
- Rick Diamond? Ugyan már! Rick megérte a pénzét, de nem úgy, ahogy maga gondolja.
- Hát akkor hogyan?
-  Rick Diamond műkereskedő volt: kortárs festményekkel üzletelt. Ezenkívül színházi díszletekkel és kellékekkel. Elsősorban azok a díszletek érdekelték, amelyek valamilyen híres, vagy éppen hírhedtté vált operában kaptak szerepet. Megvásárolta például annak az előadásnak a díszleteit - az Aidára gondolok -, amelyet a Szuezi-csatorna megnyitóján adtak elő. Ezek a kellékek sokat értek, de nem voltak műkincsek. Rick Diamond, aki maga is rajongott Egyiptomért, soha, egyetlen eredeti emléket sem vásá-
, rolt volna senkitől.
- Macskamúmiákat sem?
- Azt sem. Bármi, amit Rick Diamond megvett, utánzat volt, vagy igen jól sikerült hamisítvány. Persze, ezeknek is megvan a maguk értéke. De Diamond mindig becsületes volt. Soha nem csapott be senkit. Mindenki tudta, hogy tőle eredetit nem lehet vásárolni. El nem tudja képzelni, mennyien vannak, akik élnek-halnak a színpadi kellékekért...
- Ha jól tudom, Rick Diamond feleségül vett egy Ann Blair nevű lányt.
- Jól tudja - mondta istennőhöz nem méltó ingerültséggel. -Rick^akkor még tisztességes pasas volt.
- Hogyhogy csak volt? Hiszen az előbb azt mondta, Rick nem kereskedett műkincsekkel.
- Azokkal nem is. Viszont... rákapott a marihuánára. És pokollá tette annak az asszonynak... a feleségének az életét.
- Úgy tudom... megismerkedett Barbara Pedersennel is.
- Igen. És Barbara, az újjászületett Nebet Het, teljesen a hatalmába kerítette Diamondot. Az a lány szoktatta rá a marihuánára. Rick Diamond attól a perctől fogva, ahogy megismerkedett Barbarával, nem volt többé önmaga. Mintha gonosz szellem szállta volna meg. Elhanyagolta az üzletét... minden szabadidejét Egyiptomban töltötte Barbara társaságában. Aztán egy napon Barbara felfedte magát előtte. Elmondta, hogy kicsoda ő. Rick Diamond meglepődött, sőt, meg is ijedt, de már nem volt visszaút. A kábí-
256
tószer és a lány megtették a hatásukat. Rick Diamond a Nebet Het-szekta tagja lett; maga is részt vett a gyilkosságokban.
Barbara egy idő után ki akarta terjeszteni működését Egyiptom egész területére, de erre már nem volt ideje. Fatima közbelépett. Elkapta és megölte Barbarát. Ezzel a bosszú első felvonása véget is ért.
- Most már csak az kellett, hogy Pedersen is értesüljön róla.
- Úgy van, Mr. Lendvay. Fatima bosszúhadjárata nem nélkülözött bizonyos  kegyetlen,  morbid  szellemességet.   Elhatározta, megajándékozza Pedersent Barbara múmiájával.  Emlékeztetve egy régi múmiára, amiről persze Pedersen nem tudhatott. És itt álljunk meg egy pillanatra. Néhány mondat erejéig vissza kell térnünk Mr. Concini és Derek Pedersen viszonyára. Bár kölcsönösen utálták egymást, évtizede szót sem váltottak, Concini, ha valami érdekes műtárgyra bukkant, azonnal értesítette Pedersent.
- Higgyék el, csak a lányom miatt tettem. Pedersen azt üzente, hogy minden egyiptomi műkincs, amivel meglepem, közelebb hozza azt a pillanatot,  amikor megölelhetem a kislányomat. Uramisten, hiszen maga megígérte, hogy találkozhatom vele!
- Barbara egy napon eltűnt. Senki nem tudta, hova, még Diamond sem. Rick kétségbeesetten rohangált fűhöz-fához, de senki nem tudott felvilágosítást adni neki. Végül is kényfelen volt visz-szatérni Bostonba. Mivel Barbara még ezután sem bukkant fel, Rick Diamond tökéletesen elveszítette a lába a!ól a talajt: inni kezdett, orgiákat rendezett, elhanyagolta az üzletét.
Ezekben a vészterhes napokban kapott Diamond egy fülest, amit természetesen Fatima indított el. Nevezetesen arról, hogy egy engedély nélküli ásató megtalálta Amenemheb múmiáját. A megtaláló jó pénzért hajlandó volt átpasszolni Diamondnak.
Bár Rick Diamond ezekben az időkben többet volt részeg, mint józan, annyit megőrzött régi énjéből, hogy nem vásárolta meg látatlanban Amenemhebet. Megkérte volt feleségét, Ann Blairt, aki a Boston Galériában dolgozott, utazzon Egyiptomba és vizsgálja meg a múmiát. Ann eleget tett a kérésnek. Amikor visz-szatért, közölte Diamonddal, hogy a múmia valódinak látszik.
Diamond ekkor beugrott. Ha nem teszi tönkre az alkohol és a narkó, talán feltűnt volna neki, hogy az összeg, amit Amenemhe-bért kértek, még jelképesnek is alig volt mondható. Diamond ek-
257
kor már a felhők felett lebegett, s mivel szóbeli ígéretet tett Con-cininek, ha valami izgalmas régiség bukkanna fel a közelében, azonnal értesíti, nem sokat teketóriázott. Bár, ismétlem, általában nem foglalkozott eredeti régiségekkel, Barbara eltűnése annyira megzavarta, hogy feladta régi elveit. Megvette Amenemheb múmiáját és azonnal értesítette Mr. Concinit. Remélem igazolja a szavaimat, Mr. Concini? -Tökéletesen - biccentett szipogva a törpe.
- Mr. Concini megvette a múmiát, nem is sokkal többért, mint amennyibe Diamondnak került. Rick a marihuána ködében lebegve megengedhette magának, hogy nagyvonalú legyen. Persze, fogalma sem volt róla, hogy a szarkofágban rejtőző halott kedvese, Barbara Pedersen mumifikált teste. Ha tudta volna, talán önkezével vet véget az életének. Mr. Concini természetesen nem tudott semmiről. Neki egy volt a fontos: Amenemheb múmiája hozza minél közelebb azt a dátumot, amikor végre találkozhat a lányával.
- Igen... így volt - suttogta Concini. Ha tudtam volna...
- De nem tudta. így tovább küldte a múmiát Pedersenhez. Pedersen úszott a boldogságban. Egészen addig, amíg ki nem tört a gyalázat. Mostanság ugyanis az az első dolga az újdonsült múmiatulajdonosnak, hogy megröntgenezteti friss szerzeményét. A röntgen sugarak sok kérdésre választ adnak. Például, hogy milyen tárgyakat tettek a pólyába tekercselés közben, és hogy valójában ki lehet a múmia. Férfi, nő, esetleg gyermek?
Barbara múmiájának az átvilágítása meglódította az eseményeket. Úgy is mondhatnám, megforgatta a bosszú kerekét. Pedersen megtudta, hogy nem Amenemhebet vásárolta meg drága pénzért, hanem saját, rajongásig szeretett lányát... A bosszú tehát beteljesült.
Visszahúztam a kalapom a homlokomba, mintha csak játszadoznék vele.
-  Elmondana nekem valamit őszintén? - kérdeztem és igyekeztem fölényesen mosolyogni. A mindenttudó mesterzsaru acélos mosolyával.
- Elmondani? Mit?
- Figyeljen csak ide - mondtam. - Engem nagyon érdekel valaki. Egy személy. Rebecca lánya. Fatima.
258
-Mit akar tudni?
- Az ön elbeszéléséből olyannak ismertem, meg, akin lassan-lassan elhatalmasodott a bosszú. Minden sejtjébe befurakodott, mint a méreg, elroncsolt mindent...
Felugrott és dühös fúriaként nézett a szemembe.
- Nem igaz! - rikácsolta. - Ha azt akarja mondani, hogy Fatima őrült volt, hát nem, nem, ezerszer is nem! Miért őrület az, ha valaki bosszút akar állni megkínzott és megölt anyjáért? Ha azt a szemét, aljas, mocskos disznót, aki meggyilkolta az anyját, méltó helyére akarja juttatni: a poklok örök tüzére! Ha valaki őrült, hát akkor Barbara Pedersen volt az!
-  Nem úgy godoltam - igyekeztem csillapítani. - Egyszerűen arról van szó, hogy Fatima nyilván ki akarta élvezni a bosszút, mondhatni az utolsó cseppig.
- Mit akar ezzel mondani? - türelmetlenkedett.
- Ha én vagyok Fatima helyében, nem passzolom el az alkalmat, hogy Derek Pedersen szemébe nézzek. Mégpedig akkor, amikor felfedezi lánya holttestét. Abban a pillanatban, amikor eltorzul az arca a fájdalomtól. Ha én lettem volna Fatima helyében, nem hagytam volna ki ezt az élményt.
Visszaroskadt a helyére, és aprót biccentett.
- Fatima sem hagyta ki. Van még kérdése?
- Nincs.
- Nem érdekli, ki ölte meg Rick Diamondot?
- Nem. -Miért nem?
- Tudom, ki tette.
- Igazán? Kicsoda?
- Fatima.
- Maga valóban sokat tud, Mr. Lendvay. Azért is kell... Nagyot nyelt és nem folytatta tovább.
Nem is kellett, úgyis megértettem.
Azt akarta mondani, hogy azért is kell meghalnia!
259
Nebet Het előrehajolt és szomorú szemekkel Concinire nézett.
- Önt sajnálom leginkább, Mr. Concini. Ön a lelke mélyén tisztességes ember. Megérdemelte volna, hogy Rebecca önt szeresse.
'   - Hiszen szeretett. Hiszen gyerekem van tőle! Nebet Het szomorúan megrázta a fejét.
- Az a gyerek... az a lány, akit ön a sajátjának hisz, és akit Rebecca annak hazudott, nem öntől van Mr. Concini. Rebecca... becsapta. A gyerek Pedersené. Fatima nem az ön lánya... Fatima Derek Pedersen lánya.
Concini felbődült és térdre zuhant a trónszék előtt.
- Ez nem igaz! Mondhat, amit akar...! Tudom, érzem, hogy él a lányom. Be akar csapni! Átkozott ringyó! Összejátszik Peder-sennel, hogy... hogy...
Elakadt a hangja, elvörösödött, és fuldokolni kezdett. Ami ezután történt, néhány pillanat műve volt. Concini a kőre vetette magát; rángatózott, mintha megmérgezték volna. Odaugrottam hozzá, feltéptem az ingét és veregetni kezdtem az arcát.
- Vizet!
Egy egyiptomi köténybe öltözött férfi lihegve egy pohár vizet
hozott.
Concini arcára akartam önteni, de meggondoltam magam. Halottakat már szenteltvízzel sem lehet életre locsolni.
Nebet Het sápadtan, enyhén előredőlve ült a trónusán. Még akkor is így ült, amikor kelepelő géppisztolysorozat verte végig a falakat. Egy kósza golyó éppen a velem szemben szomorkodó Anubiszt találta fejbe.                    "
- Kezeket fel! - hallottam a betörő Perring hangját, arab kiáltásokkal koszorúzva. - Vágja földhöz magát, Lendvay!
Nem kellett kétszer mondania. Úgy a kőhöz teremtettem magam, csak úgy nyekkentem.
Még néhány géppisztolysorozat száguldott végig felettem, aztán csend lett, egészen mély csend. Anubisz sakálfeje mintha diadalittasan vigyorgott volna. Nem is csodálkoztam nagyon, amikor
260               [
i balzsamozás istene lassan, szégyenlősen félrefordult, átadva a H'lyót egy fekete üregnek. Az üregből három újabb kötényes és ;i''ppisztolyos alak sorjázott ki a fényre.
ludtam, hogy egyszer a lőrések fognak megmenteni bennünket    mondta egyikük, hamisítatlan déli dialektusban.
Mindenki meghalt?
l'erring még mozog.
\/ ajtónál elkaptunk egy lányt.
Kicsodát?
kérdezőben Nebet Het hangjára ismertem.
\/t mondja, újságírónő.
Hozzák be!
¦I akartam tápászkodni. Letámasztottam a karom, de ugyan-¦ '¦¦¦¦!! .1 pillanatban valaki a hónom alá nyúlt és felsegített.
Inéztem: közvetlenül felettem Perring simogatta a bajuszát.
lo| van? itünően - mondtam. - Még a kalapom sem esett le.
¦¦ r,c sóválta a fejét és leporolta a port a bajuszáról.
U.ij;a nem normális. Pillanatokon belül kinyírnak bennünket,
i.ii;,i .innak örül, hogy nem veszítette el a kalapját!
\nn.ik idején arra tanítottak a szüleim, hogy vigyázzak a hol-
i i i F .1.
y.yintnni akart, de felszisszent.
\z ördögbe is! Eltalálták a vállam!
Most láttam csak, hogy úgy tartja a kezét, mint sebesült madár i i/arnyát. A  kötényesek  közrefogtak  bennünket,  és  hozzánk terelték.
imilát. A csinos újságírónő reszkető ajakkal fürkészte Nebet
i
rtcnnő intett, hogy tágítsák a kört körülöttünk, aztán szét-i karját.
Nagyon sajnálom, ami történt. Főleg Mr. Concinit. Rá még
ily, örömteli feladat várt volna. így kénytelen vagyok átven-
¦./crcpét. Ön pedig igazán betarthatta volna a megállapodá-
at, Mr. Lendvay. Figyelmeztettem, hogy ne hozza a rendőr-
l <i nyakamra!                            "
; n tivm tettem önnek ígéretet.
Sejtettem, hogy Perring és még néhányan követni fogják,
261
ezért megtettem a megfelelő óvintézkedéseket. Nem tűnt fel önnek, miért van annyi Anubisz a falra festve? Anubisz hosszú, kíváncsi szeme kiváló lőrés. Ezzel aztán vége is a játéknak, Mr. Lendvay. Elérkeztünk az utolsó felvonáshoz. Bosszúm beteljesedik, és mi valamennyien szabadok leszünk. Semmi nem köt bennünket többé ehhez a földi világhoz.
-  Engem nagyon is köt - mondtam gyorsan. - Jobb lenne, ha engem is megkérdezne.
Mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. Felemelkedett a trónusán és egészen gyatra, teátrális mozdulattal a mennyezet felé tárta két karját.
- Ré isten, ha léteztél valaha és ha létezel, adj erőt, hogy véghez tudjam vinni, ami vár rám! Kérem az áldozatot!
Feltoltam a kalapom a fejem búbjára. Perring dermedten, féloldalasán állt: talán észre sem vette, hogy szép kövér cseppekben hullik a vér a karjáról a kőpadlóra.
Ekkor éles, kellemetlen nyikorgás hangzott fel, mint amikor súlyos vagonok kerekei köszörülik a vasúti síneket. A terem jobb oldalán mosolygó, óriási Anubiszkép elfordult, hogy egy kerekeken guruló kőasztal gördüljön be a helyén néma méltósággal.
Perring elképedve bámulta, aztán hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Mintha a Stoneheng kőasztalai közül tette volna át valamelyik a székhelyét a fáraók országába.
A hatalmas kőkolosszus egészen a terem közepéig gurult. Szélén kötényes, festett arcú egyiptomi férfi ült kormánykereket forgatva. Gyanítottam, hogy a kőlap aljára villanymotort szereltek, az hajtja a kolosszust.
Maga a kőlap-villanyautó keveréke is elég lett volna ahhoz, hogy belém fojtsa a lélegzetet; az a férfi akit az asztallap tetejére kötöztek, már csak ráadás volt. Fejére szürke, durva vászonanyagból készült csuklyát húztak, s ahogy a furcsa jármű a trónus felé közeledett, megpróbálta felénk fordítani az arcát.
Amikor a kőjárgány lefékezett a trónszék előtt, Nebet Het leeresztette a karját. Gyors léptekkel lesietett a lépcsőfokokon és a megkötözött férfi mellett termett. Kinyújtott karjával letépte a fejéről a csuklyát.
Nemcsak én kiáltottam fel, hanem Perring is.
262
A kőasztalra kötözve, betapasztott szájjal, félholtan a rémülettől Derek Pedersen hánykolódott.
Száját és orra környékét alvadt vér borította.
7
Nebet Het Pedersen szemébe nézett és elmosolyodott. Ellenségeimnek sem kívánom, hogy egyszer így mosolyogjon rájuk valaki.
-  Elérkeztünk az utolsó felvonáshoz, Derek Pedersen. Úgyis tudsz mindent, amit tudnod kell... Ki akartál lökni az életből, most én löklek ki téged. Tudod ki vagyok?
A véresarcú férfi alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Az a kisgyerek, akit huszonöt évvel ezelőtt itt hagytál a kazamatában, akinek megölted az anyját! Nem Concini lánya, hanem a tiéd! Tudtad, de nem törődtél velem. Nem érdekelt, hogy az édes gyerekedet megölik-e arab cinkosaid, vagy csak kihajítják a* sivatagba. Te akkor halálra ítéltél engem, éppen úgy, mint az anyámat. Most én ítéllek halálra téged, ahogy a féltestvéremet, Barbarát is halálra ítéltem és kivégeztem... Mert én öltem meg saját kezemmel, Pedersen! A golyókat csak később lőttem bele... Előbb elvágtam a torkát. Ahogy a tiédet is elvágom. A lányod voltam, de Nebet Het lett belőlem, a bosszúállás istennője. Készülj a halálra Pedersen!
Nem vettem észre, honnan került a kés a kezébe. Csak annyit láttam, hogy megcsillan valami a fényben, s a következő pillanatban vörös sugár szökkent Pedersen nyakából a levegőbe. A betapasztott szájú férfi rángatózott, vonaglott, rugdosott, végül elcsendesedett. Mintha egy süketnéma haldoklott volna.
Nebet Het leeresztette a kését és megtörölte ruhája szegélyében.
- Sajnálom. Talán nem kellett volna végignézniük, de nem tehettem mást. Annak idején úgy terveztem, hogy amikor elérkezik a bosszúállás ideje, csak hárman leszünk jelen. Az apám, Concini és én. Sajnálom. Azt azonban még inkább, hogy meg kell ölnöm magukat.
Épp azt mondta, amire számítottam. S amit végül is, nagyon szerettem volna, ha nem mond ki.
263

- Önök túl sokat tudnak- mondta lehajtott fejjel. - Bár... elveim ellen cselekszem, mégsem tehetek mást!
- Nebet Het!
Az egyik kötényes előre lépett és géppisztolya csövével Perring földön heverő arab kísérőire mutatott.
- Legyen ennyi elég! Hagyjuk futni őket! Ez egy bostoni zsaru, és ha az FBI a nyakunkba szakad, megnézhetjük magunkat.
Nebet Het megrázta a fejét.
-  Ostobaság! Egyetlen esélyünk maradt csak: ha senki nem hagyja el közülük élve a kazamatákat. Berobbantjuk az ajtaját, és néhány év múlva visszatérünk. Ezeknek azonban el kell tűnniük. - Most már csak egyedül rám nézett és alig hallhatóan suttogta. -Sajnálom, nagyon sajnálom!
A kötényes megcsóválta a fejét, aztán kelletlenül ránk kiáltott.
- Gyerünk! Álljanak a falhoz! Oda, Anubisz alá.
Perring sziszegett, köpött egy nagyot, és ép kezével a váltamra
ütött.
-  Képzelje csak, odahaza most kezdődik a nyár. A rendőrség előtt a parkban csicseregnek a madarak és Bel lőne sajtot szór nekik. A fenébe is, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretem azt a koszos várost!
Dzsamila sóhajtott és megtörölte a homlokát. -Most... megölnek bennünket?
- Minden valószínűség szerint - biccentett Perring. - Ha csak
csoda nem történik.
- Jézusom! - nyögte Dzsamila. - Én nem szeretnék. Nekem még egy cikket kell írnom Nebet Hétről, aztán...
- Oda, Anubisz alá! -vezényelt a kötényes. Valószínűleg azért rendelt a sakálfejű isten közelébe, hogy a mögötte megnyíló alagúton át könnyebb legyen kihuzigálni holttestünket a teremből.
A kötényesek közül kettő elénk állt és felemelte a géppisztolyát.
-  Na viszlát >- mondta Perring. - Ezer év múlva, ha megtalálnak a régészek, jót fogok röhögni rajtuk. Azt fogják hinni, hogy ó-egyiptomi voltam, csak a golyók idegesítik majd őket a csontjaim között
Dzsamila felsikoltott és a szeme elé kapta a kezét. Egyedül én nem sikoltoztam. Szemrehányón Nebet Hétre néztem, és búcsút intettem neki. Nem is csodálkoztam, hogy köny-
264
nyék gördülnek végig az arcán. Balkezemmel meglengettem a kalapot, jobbommal elkaptam a stukkeromat és lőttem. Pontosan a velem szemben álló kötényes melle közepébe.
Szemem sarkából láttam, hogy Perring előreugrik, mintha acélrugók lökték volna a levegőbe, s a másik géppisztolyosra veti magát. Mielőtt azonban elérhette volna, ebbe a fickóba is beleeresztettem egyet.
Hallottam, hogy Nebet Het felsikolt és leugrik a trónusáról.
- Öljétek meg őket!
A géppisztolyok iszonyú kelepelése a fülemet hasogatta. Éreztem, hogy két ütést is kapok: egyiket a vállamon, másikat az oldalamon, aztán a földre estem.
Perring mellém zuhant és vigyorgott, mint az ajándékmalac.
- Mit röhög? - csattantam fel. - Hiszen nem sikerült! A pisztolyom is elvesztettem...
A következő pillanatban rám vetette magát valaki.
-John! Jézusom, John! Él! Él!
Aztán egy hatalmas alak magasodott fölém.
-Jól van, Mr Lendvay? Alig tudtam kiszabadulni a csomagtartóból... Szegény Mr. Concini halott.
Belekapaszkodtam a karjába és felálltam. Most már nemcsak Perring, hanem az én vállamból is csöpögött a vér.
Jill átkarolt, de gyengéden eltoltam magamtól. A trónushoz tántorogtam, amely előtt kiterjesztett szárnyú madárként feküdt Nebet Het. Legalább három golyót kapott a mellébe, és egyet a homlokába.
Fred Zinner, Concini gorillája odalépett mellém és géppisztolya csövével megbökdöste a halott oldalát.
- Ki a fene ez?
Dzsamila letérdelt, levette az istennő fejéről az ősi fejéket utánzó lant alakú szarvakat. Aztán kinyújtotta a karját, letépte a lépcső legfelső fokán heverő egyiptomi harcos kötényét és erélyes mozdulatokkal ledörzsölte Nebet Het arcáról a vastag festékréteget.
Eltoltam magamtól Jill segítőkész kezét, és Anubisz kétszeres életnagyságú képe elé sétáltam. Szomorúan nézett rám: láthatóan sírni lett volna kedve.
Akárcsak nekem.
265
A többiek döbbenten nézték a halottat: meg sem tudtak moccanni a meglepetéstől.
Én Anubisszal voltam elfoglalva: nem érdekelt, hogy kinek az
arca bukkan elő a festékréteg alól. Anélkül is tudtam, kicsoda Nebet Het. Rebecca és Pedersen lánya. Ann Blair.
8
A Hilton legfelső teraszán ülünk; alattunk kellemetlen párába burkolózott a város. Ezúttal nem a hámszin fújt, hanem közönséges hideghullám árasztotta el a tengerpartot. Szicília felől hasas felhőket hozott a szél; egyelőre azonban csak messziről mutogatták magukat. A tenger felett álltak, és láthatóan azon töprengtek: megütközzenek-e a szárazföldi légáramlatokkal.
Perring felszisszent, amikor vigyázatlan mozdulattal a whisky-
jéért nyúlt.
- Az ördögbe is! Nehezen tudom megszokni, hogy ólom-galuska volt a váltamban. Maga, hogy van?
- Finoman - mondtam. - Ahhoz képest, hogy két napja ugyanazon az oldalamon alszom, prmíán.
Jill előrehajolt és ép kezemre tette a kezét.
- Mióta tudja, hogy... Ann Blair Nebet Het?
Meg akartam vonni a vállam, de még idejében meggondoltam
maga.
- Napok óta gyanítom. Amióta pedig „elrabolták", biztos voltam benne.
-Akkor miért...?
Elcsuklott a hangja és nem folytatta.
Anélkül is megértettem a kérdését. Hogy miért nem mondtam el Perringnek a dolgot, miért egyedül, életem kockáztatásával próbáltam meg lezárni az ügyet. Mennyivel egyszerűbb és veszélytelenebb lett volna rábízni a dolgot a rendőrségre.
- Talán azért - bizonytalankodtam -, mert... nem akartam vérfürdőt. Bíztam a stukkeromban a kalapom alatt. Azt hittem, azok, akik Nebet Het követőinek mondták magukat, nem hidegvérű gyilkosok. Tévedtem, s ez majdnem az életembe került. Azonkí-
266
vül... sejtettem, hogy Pedersen a foglyuk. Ha meg akartam menteni, kockáztatnom kellett.
Persze, eszemben sem volt elmondani nekik az igazságot, amit még magamnak sem igen mertem bevallani. Hogy elsősorban Ann miatt vállaltam a kockázatot. Meg akartam akadályozni, amit végül is kockázatvállalással sem tudtam.
Hogy megöljék.
Jill éles szemekkel fürkészett, és az volt az érzésem, hiába is próbálom meg eltitkolni előle az igazságot, mindent ért. És talán irigyli is egy icipicit a halottat.
Perring feltette a lábát egy székre és elismerően nézett a szemembe.
- Prímán csinálta, pajtás.
- Na hallja - adtam vissza a bókot -, nem hozhattam szégyent magára. Hiszen maga ajánlott Concininek. Apropó! Mi az ördögért éppen engem?
- Mert egy vagányt kért, aki nem ijed meg a saját árnyékától.
- Kösz. Igazán rendes hozzám.
- Továbbá, az volt a kívánsága, hogy annak, akit ajánlok, ne legyen túl sok esze. Ne üsse be az orrát olyasmibe, ami nem rá tartozik.
- Kösz - mondtam savanyúan.
-  Ne lombozódjék le - vigasztalt. - Nincs magának sokkal kevesebb sütnivalója, mint nekem.
¦; Vidáman, barátságosan nevetett, és cinkosán rám kacsintott.
-  Nem bánnám, ha néhány szóval felvilágosítana, hogyan jutott Nebet Het nyomára - folytatta. - Már csak azért is, mert bele kell vennem a jelentésembe. Természetesen saját hőstettemként. Van ellene valami kifogása?
-  Az égvilágon semmi. Azt kérdezi, hogyan jutottam Nebet Het nyomára? Igyekszem rövid lenni, mert eláztat bennünket az eső. Ott kezdeném, hogy az ön zseniális javaslatára, Mr. Concini megkeresett az irodámban, előadott egy meglehetősen zavaros történetet egy eltűnt múmiáról... Addig a napig jószerével azt sem tudtam, mi az a múmia.
Mr. Concini szavaiból sikerült kihámoznom: rettenetesen fél Pedersentől. Jobban, mint ahogy azt a vagyonuk közti különbség indokolta volna. Bár Pedersen kétségkívül súlyosabb egyéniség
267
volt, Concininek is volt mit aprítania a tejbe. Nem tudtam mást elképzelni, mint hogy Pedersen valamivel a kezében tartja Con-cinit. Ezért kell a kis olasznak múmiákat és egyéb régiségeket felhajtania üzlettársa számára. Éreztem, hogy valahol a mélyben kell lenni egy oknak, amivel Pedersen zsarolja a törpét.
Concini azt is tudtomra adta, hogy halálosan gyűlöli Pedersent, és ugyancsak hálás lenne érte, ha lepuffantanám. Amit pedig Re-beccáról mesélt, mélységesen megdöbbentett. Megértettem, hogy Pedersen eltüntette Concini nőjét; méghozzá keményen és gátlástalanul. Arra gondoltam, kellett lenni valamilyen megállapodásnak kettejük között, amelyet a tervezett házasság tönkre tehetett volna.
Concini már akkor is megrémült, amikor kiderült, hogy a múmia, amelyet engedelmes vazallusként leszállított Pedersennek, nem Amenemheb, hanem valaki más.
Amikor Pedersen rájött, hogy átverték, először persze Concini-re gyanakodott. Ki másra is gyanakodhatott volna? Aztán első dühe elmúltával alighanem rájött, hogy téved. Hiszen Concini soha nem merészelne ujjat húzni vele! Amikor megtudta, hogy Concini engem bízott meg a hamis múmia eredetének a kiderítésével, csatlakozni kívánt Concinihez, hiszen már őt is érdekelte az ügy. így lettem két úr szolgája!
Persze, volt még valami Concini elbeszélésében, ami elgondolkoztatott. Elköpte, hogy huszonöt évvel ezelőtt elküldött egy magánzsarut Egyiptomba Rebecca után szimatolni. S a zsarunak elvágták a torkát. Nagyon úgy festett a dolog, mintha Pedersen lenne a ludas a dologban. Hiszen ki más szerezhetett volna tudomást a zsaru útjáról? Concinit nyilván körülvették Pedersen kémei, ami üzlettársak esetében nem is olyan szokatlan dolog.
Röviddel azután, hogy Concini felfogadott, meglátogattam Pedersent. Pedersen nem volt buta ember. Tudta, hogy Concini beszélt nekem Rebeccáról, ezért ő maga sem titkolózott. Annyit mondott el, amennyit jónak látott. Rátett a vak ember szemére
egy napszemüveget.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért beszéltek nekem a múltjukról, amikor bölcsen el is hallgathatták volna. Csakhogy mindketten pontosan tudták: ha Alexandriába jövök Amenemheb-ügy-ben, előbb-utóbb szembe kerülök Rebecca eltűnésének a rejté-
268
lyével. Ezért hallgatólagosan megállapodtak abban, hogy közlik velem a legszükségesebbeket: a teljes igazságról azonban hallgatnak, mint a sír.
A múmia boncolása aztán száznyolcvan fokos fordulatot adott az eseményeknek. Pedersen majd beleőrült a lánya halálába, és természetesen Concinit gyanúsította. Concini pedig beleőrült a félelembe: mi lesz az ő lányával, ha Pedersen valóban azt hiszi, hogy ő a gyilkos. Most már mindegyikük az követelte tőlem, hogy hagyjak fel Amenemheb és a csaló keresésével, csakis azt a fickót igyekezzek elkapni, aki megölte a lányt.
Mi már tudjuk, hogy Barbarát Ann Blair... ölte meg. A féltestvére. Mumifikáltatta és Rick Diamondon keresztül elküldte Pedersennek. Aztán, mivel beletartozott abba a szakértőgárdába, amely illegális munkákat végzett gazdag műkincsgyűjtők számára, nem okozott neki nehézséget, hogy jelen legyen, amikor Pedersen megtalálja lánya holttestét. Alighanem ez lehetett Ann Blair életének egyik legszebb napja.
Nekem viszont az a szerencse jutott, hogy felfedezhettem Rick Diamond hulláját. És a szerencsétlen Sissy-ét, aki azon a narkó-gőzös balhén vele volt.
Természetesen Rick Diamondot is Ann Blair ölte meg, méghozzá azon az éjszakán, amikor megtalálták Barbara Pedersen holttestét a múmiapólyák alatt. Hogy miért kellett meghalnia? Mert Ann halálra ítélte...
Tudjuk, hogy Rick Ann hűséges férje volt egészen addig, amíg egyszer össze nem futott Barbara Pedersennel. Ez a találkozás aztán megpecsételte a sorsát. Beleszeretett a lányba, mondhatnám úgy is, hogy a rabszolgája lett: azt tette, amit Barbara követelt tőle. Többek között részt vett a Nebet Het szertartásokon és a gyilkosságokban is. Barbara eltűnése annyira megzavarta, hogy orgiákban élte ki magát. Miután Barbara meghalt, Ricknek is beteljesedett a végzete. És annak a szerencsétlen lánynak, aki semmiről nem tudott semmit. Talán megpillantotta Annt. Ki tudja?
Tisztában voltam vele; hogyha nyomozni akarok Egyiptomban, segítségre lesz szükségem. Olyan valakire, aki jól kiismeri magát a múmiák, szarkofágok, piramisok és szárított macskák között. Annál is inkább, mivel megfordult a fejemben, háthavaiami kábítószer-bulira bukkantam. A macskamúmiák gyomra például ideá-
269
lis rejtekhely néhány plasztikzacskó számára. Mint később kiderült, hamis nyomon jártam. Ebben a nyavalyás ügyben senkit sem érdekelt a kábítószer.
Teljesen véletlen, hogy a „boncolásnál" észrevettem Ann csuklóján egy régi vágás nyomát, és később azonosítani tudtam. Felkerestem a Galérián. Hogy ott mi történt, valamennyien tudják. Azok, akik a tudósok közül kapcsolatban vannak a műkincskereskedőkkel, belátták, saját érdekükben is jobban teszik, ha segítenek kinyomozni, ki gyilkolja összevissza az egyiptomi régiségek után érdeklődőket. Mivel Annt már úgyis ismertem, megbízták, hogy kísérjen el Alexandriába.
Képzelhetik, Ann hogy megörült a lehetőségnek! Ott lehetett közvetlen a közelemben: mindenről értesülhetett, bármit is tettem.
Ann kezdetben nemigen rokonszenvezett velem. Túlságosan is magabiztosnak talált. Hogy megingassa az önbizalmamat, elkövetett egy aprócska merényletet. Természetesen esze ágában sem volt lepuffantani. Hiszen ekkor már körvonalazódni kezdett benne a terv: hogyan csalja segítségemmel csapdába Pedersent.
A merénylet után megkerestem, honnan lőttek rám. Meg kellett állapítanom, hogy olyan távolságból még egy félvak koldusasszonynak is el kellett volna találnia: négy golyó közül legalább kettővel. A merénylő ehelyett szépen körül lövöldözött. Ekkor gondoltam először arra, nem Ann Blair akar-e megpuhítani?
Rövid ideig hallgattam és elgondolkozva néztem magam elé. Azon töprengtem, célozzak-e arra, hogy Ann és köztem kialakult valami, aminek pedig aligha lett volna szabad kialakulnia. Aztán úgy döntöttem, hogy nem beszélek róla. Miért is beszélnék? Ami volt, elmúlt mindörökre...
- Ann megpróbálta gyanúba keverni Ricket. Hogy rablott műkincsekkel foglalkozott és talán még kábítószerrel is. Már akkor megütött a nagy igyekezete. Arra gondoltam, talán az elhagyott asszony megalázottsága beszél belőle. Később, amikor Mr. Perring volt szives elmondani, hogy Diamond tiszta, mint a hó, megerősödött bennem a gyanú: Miss Blair volt férjével kapcsolatban
nem őszinte.
- Ami a vándorló macskamúmiámat illeti, vele is Ann ajándékozott meg. Minden igyekezetével azon volt, hogy összezavar-
270
jon. S hogy magáról elterelje a gyanút/ önmagát is meglepte egy macskával.
Mivel nem bízott egészen szárított cicáiban, elhatározta, még jobban megrémít. Talán még arra is gondolt, hogy megöl. Csakhogy akkor ki csalta volna Alexandriába Pedersent? Ehhez én kellettem. Látom, nem egészen világos, amit mondok, hiszen maguk arra gondolnak, Pedersennél nem is beszéltem, eljött ő nélkülem is. Ez igaz, csakhogy már azután, miután Concini megérkezett Egyiptomba. Pedersen értesült róla, hogy Concini hívásomra ide utazott, ezért nem találta gyanúsnak, amikor Ann a nevemben iderendelte.
Ann összeszedte a bandáját, amelynek Barbara Pedersen kivégzése után ő lett a vezetője - hogy mivel fogadtatta el magát a többiekkel, a vizsgálat talán kideríti -, mindenesetre elhatározta, nyomomba szegődik, és havalóban nyomozni kezdenék, tesz róla, hogy elmenjen tőle a kedvem. Hogy a sikátorban mi történt, tudják. Ann az én életemet ugyan megkímélte, de Fostert és Vízilovat megölte. Fosterék jól ismerték az anyját; nem tudhatta, mit mondtak el nekem, és hogy a jövőben mit fognak elmondani. Rettegett, hogy gyanút fogok. Nem is attól félt elsősorban, hogy a rendőrség elkapja és becsukják, vagy netalántán még ki is végzik, hanem, iiogy Pedersen aljassága megbosszulatlan marad.
Sajnos, az egyik gyilkosság követni szokta a másikat. Megindul a lánc-lánc-eszterlánc: csak egy valakinek akarjuk elvágni a torkát, aztán mire felébredünk, már a Guiness-könyv szerkesztőjének ajtaján kopogtatunk. Mint rekorder-jelöltek természetesen. Ann rájött, hogy Fosterék beszélhettek nekem Rebecca terhességéről, amit mellesleg meg is tettek. Arra gondolt, talán kombinálni kezdek és elkezdem keresni a hajdani kislányt. Beszélhetek koptokkal, akik ismerik a nevét. Ezért hát eltette láb alól Fosterékat.
Azt hiszem, legszívesebben engem is átküldött volna a másvilágra, de nem tehette. Ha eltűnök, aligha tudja megszervezni a nagyjelenetet, amire évek óta készült. Ezért építtette újjá a katakombákat, ezért szövetkezett közönséges bűnözőkkel. Mindent alárendelt a bosszúnak, s nem vette észre, hogy eközben maga is bűnözővé válik.
Nehezemre esett, hogy kimondjam, de ki kellett mondanom. Tartoztam vele az igazságnak.
271
- Azon az éjszakán természetesen más is történt. Nebet Het, azaz Ann Blair, gyilkossági bemutatót tartott: éppen az orrom előtt öletett meg egy halálraítéltet, hogy lássam mi a sorsa annak, aki kivívja maga ellen a Fehér Istennő haragját. Mert akkor már sejtette, hogy megpróbálok kapcsolatot találni Barbara Pedersen meggyilkolása, a huszonöt évvel korábban eltűnt Rebecca és Nebet Het között. Azt szerette volna, ha megrémülök, befogom a számat, ki sem mozdulok a szállóból, és azt teszem, amit Ann Blair sugall. Ezért volt szükség égből hulló macskamúmiákra, mozgó pálmafákra, torkavágott halottra. Brrr! Álmomban se jöjjenek elő!
Ezután összehozott a jósors Miss Jill Resnikkel - udvariasan a lány felé biccentettem -, akiről kiderült, hogy milyen kapcsolatban állt Barbara Pedersennel. Ann természetesen mindenüvé követett, s amikor észrevette, hogy Jillel tárgyalok, halálra ítélte őt is. Hiszen Jill láthatta őt Barbara társaságában! Ha megmutatom Jill-nek Ann fényképét, és Jill felimeri benne Barbara barátnőjét, nem lesz nehéz kapcsolatot találnom közte és Nebet Het között. Ezért Jillnek is pusztulnia kellett volna. Szerencsére nem ez történt...
Sóhajtottam és rövid időre elhallgattam. Nem akartam arról a szerencsétlen lányról beszélni, aki Jill helyett halt meg.
- Maradna még egy kérdés, hogy Ann miért öltötte magára Nebet Het ruháját a kollégiumban. Minden bizonnyal azért, mert a hallgatók közül többen ismerhették: nem kockáztathatta meg, hogy azonosítsák. Nyilván őrzött valahol egy Nebet Het jelmezt, s más híján azt húzta magára.
Röviddel ezután eltűnt Ann, és megszólalt a telefonban Rebecca hangja. Ekkor már mindent sejtettem. A mozaikokból lassan összeállt a kép. Tudtam, hogy valahol a föld mélyén össze akarnak gyűjteni bennünket, hogy lesújthasson a bűnösökre az „isteni
igazságszolgáltatás".
- Szép kis igazságszolgáltatás - morogta Perring. - Nebet Het katonái bostoni bűnözők. Egy-két egyiptomival felhígítva.
- Ann-nek az^al kellett megfőzetnie a levesét, aki éppen akadt. Ne gondolja, hogy olyan könnyű tisztességes embereket találni, akik csak úgy elvagdossák mások torkát. A gyilkos szekták ideje -szerencsére-lejárt.
272
-  Nono - morogta Dzsamila. - Erről azért tudnék mesélni egyet-mást.
- Még mindig nem egészen világos, hogy kik voltak ezek az izé... nyak-elvágók? - kérdezte Fred, a gorilla. - Ugye, hogy Mr. Concininek nem volt semmi köze hozzájuk?
-  Erre mérget vehet. Ami pedig az első kérdését illeti, csak találgatni lehet. Amikor Barbara Pedersen „feltalálta" Nebet Het-et, ártatlan szórakozásnak indult az egész. Egyetemisták alkották a stábját, akikkel nem lehetett messzebb menni néhány pofonnál. Megverték a műkincsrablókat, semmi egyéb. A későbbiekben Barbara is kénytelen volt az egyiptomi alvilághoz fordulni segítségért. Halála után Ann Blair ugyanerre kényszerült. így torkolla-nak a nemes célok tömeggyilkosságba... És ezzel a tanulsággal akár be is fejezhetnénk a történtet. Persze azért akad még számomra mé^egy másik tanulság is... Bármennyire is kifundáltam, hogyan tudoVi legyőzni őket, pórul jártam volna, ha Fred és Jill nem sietnek a segítségemre. Ezért hát...
Óriási felhő állt meg felettünk, eltakarva a napot. Aztán gondolt egyet és lepottyant a fejünk tetejére. Mielőtt még levonhattam volna a végső tanulságot, valamennyien úgy eltűntek a teraszról, mintha Nebet Het legényei űzték volna el őket.
Késő este volt már, amikor Jill menni készült. Átkarolta a nyakam és két puszit adott az arcomra.
- Köszönöm, John - mondta enyhén remegő hangon. - Kösz a szállást.
- Én köszönök mindent - mondtam.
Már az ajtónál volt, amikor utána szóltam.
-Jill... Nem maradhatnál?
Visszafordult és határozatlanul végigpillantotta szobán.
- Úgy érted, hogy ma éjszakára?
- Pedersen pénzén eltöltők még egy-két hetet Egyiptomban. Elutazom Luxorba, megnézem a piramisokat. Ha már itt vagyok, nem árt, ha magamba szívok egy kis ókori műveltséget. Arra gondoltam, szükségem lenne egy tapasztalt idegenvezetőre.
- Aki egész nap veled van?
273
- És egész éjjel.
- Úgy gondolod... hogy ettől a pillanattól kezdve...?
- Pontosan úgy gondolom.
Ezen az éjszakán már meg sem kíséreltem a szőnyegeken aludni.
10
Amikor'John C. Lendvay befejezte a történetét, elmosolyodott, összerakta papírjait és meghajolt.
- Jövő pénteken találkozunk, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történettel is szolgálhatok. Addig is kellemes hétvégét mindenkinek.
Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagyta az előadótermet.
VEGE
ISBN 963 02 7086 2
Készült a MÉDIA Kiadó gondozásában, 1 989-ben
A nyomást a Sylvester János Nyomda végezte
Felelős vezető: Hanuszek Béla igazgató
Terjedelem: 1 7,5 (A/5) ív
Felelős kiadó: Kánya György
Felelős szerkesztő: Garamvölgyi Edit
Műszaki szerkesztő: Tölgyesi Beáta
Megfordultam, és lassú, nyugodt futással elindultam a sikátor másik vége felé.
Egészen addig futottam, amíg hangos puffanással le nem hullott valami az orrom elé az útra.
Éreztem, hogy nyilai) az oldalam, mintha ki tudja hány mérföldet szaladtam volna. Megtorpantam és lenéztem a lábam elé. Fekete,  négyszögletes valami   hevert előttem  a  porban; nagyjából akkora, mint egy macska. Lehajoltam, és futólag végigpillantottam rajta. Pólya, tekercsek, vicsorgó fogak, tátott száj, szőrtelen fej. Egy macskamúmia vigyorgott rám a holdfényben. Lihegve kiegyenesedtem és a sikátor vége felé lestem. Két karcsú, fehérruhás alak közeledett felém; kezükben papiruszból font kötél, hurokkal a végén. Villámsebesen fordítottam hátra a fejem. A másik irányból is két fehérruhás tartott felém a kötélhurokkal.                                             \
Mögöttük ott lebegett, félig a levegőben a fehér asszony: Nebet Het istennő.                            I
méDifi
Ara: 85,- Ft