LESLIE L. LAWRENCE





SIVA ÚJRA TÁNCOL II.







Budapest, 2003

A borító Boros Attila munkája
A szerzőről a fotókat Tumbász Hédi és Lőrincz Zsuzsa készítette
ŠLőrincz L.László 2003
ISBN 963 8229 96 9 ISBN 963 8229 95 0

Gesta Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc
Tipográfia: Szakálos Mihály

A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2003. évben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8387.49.01
Készült 20 (A/5) ív terjedelemben







A jeti és a villámriasztó varjú


1.

A kétségbeesést, amely a táborra zúdult, meg sem kísérlem leírni. Gillmore sátorról sátorra 
futkosott, és bejelentette, hogy mindennek vége, vége a forgatásnak, mindenki pakoljon, mert 
azonnal indulnak haza. Öt perc múlva újra megtette ugyanezt az utat, csakhogy akkor már azt 
kiáltozta, hogy mégsem futamodnak meg, akkor is leforgatják a filmet, ha a fene fenét eszik is; 
megmutatják annak a rohadéknak, hogy őket nem lehet innen csak úgy elriasztani, és tartoznak 
annyival Miss Travolta, Miss Sinclair, és Miss Bellamy emlékének, hogy itt maradjanak.
Addig futkosott, amíg Linda le nem ültette egy székre, és halkan beszélni nem kezdett hozzá. 
Eközben a háttérben Beata felszívott egy fecskendőnyi nyugtatót, és csak úgy, a kabátujján 
keresztül, Mr. Gillmore karjába nyomta. Mr. Gillmore öt perc múlva úgy aludt, mintha 
agyonütötték volna.
Mr. Kirkpatrick más utat választott. Ültő helyében megivott egy üveg whiskyt, majd lefordult a 
székről. Mr. Garnes is meglehetősen részeg volt már, amikor találkoztunk, bár az öntudatát még 
nem veszítette el.
– Meghalunk valamennyien – nyögte a képembe fújva egy adag whiskygőzt. – Itt fogunk 
megdögleni a Himalájában. Tudja, miért?
– Miért?
– Mert ez egy elátkozott téma. Maga tudja a legjobban, hogy az első forgatásnál hulla hullát 
követett. Tudja, mit mondott Westervelt?
– Az ki?
– Tőle tanultam a rendezést. Nem volt nagy neve, bár rohadtul értette a szakmát. Azt mondta: 
Tom, fiam, vannak filmek, amiket nem lenne szabad megcsinálni. Tudja, miről volt híres Mr. 
Westervelt? He?
– Nem.
– Arról, hogy háromszor ugrott neki A szirén sikolyának. Nem hallott még róla? Egy gyilkos 
szirén lett volna a főhőse, mert a film arról szólt, hogy a szirének még mindig léteznek. Első 
nekifutásra a fél stáb sárgalázat kapott, és meghalt. Második nekifutásra forradalom tört ki 
Kongóban, ahol forgattak, és a főszereplőket megölték a felkelők. Harmadik nekifutáskor árvíz 
pusztított a környéken egy pokoli felhőszakadás után, és az operatőr belefulladt a vízbe. Westervelt 
ekkor megértette, hogy odafent valaki nem szeretné, ha ez a film elkészülne. Azt ne kérdezze, hogy 
miért. Talán valóban léteznek még szirének, és az a valaki attól tartott, hogy Westervelt felhívja 
rájuk a figyelmet. Westervelt ünnepélyesen összetépte a forgatókönyvet, és nem dolgozott tovább a 
filmen. Hát így van ezzel a Sivával is. Én végeztem vele!
– Mr. Garnes... Látott valami különöset a forgatás alatt? Valami figyelemreméltót, valami 
szokatlant? Garnes bólintott.
– Ma láttam a legfigyelemreméltóbb dolgot életemben, pedig nem vagyok mai gyerek.
– Hm. És mi volt az?
Garnes elmosolyodott. Csupa ábránd volt a mosolya, mint amikor valaki rég tovatűnt 
gyermekkorára emlékszik vissza.
– Hogy mi volt az? Megmondom én magának, ha tudni akarja, meg én! Miss Bellamy feneke. 
Annál szebbet és figyelemreméltóbbat még nem láttam életemben. Költő kellene hozzá, hogy leírja, 
milyen volt. Evett már hamvas Őszibarackot?
– Hogy láthatta olyan messziről?
Garnes nyelt egyet.
– Először is, nem voltam olyan messze tőle, másodszor pedig nálam volt a távcsövem. Istenem, 
hát kukkoltam egy kicsit.
– Csak azt ne mondja, hogy belátott a szikla mögé.
– Pedig beláttam.
– Hogy az ördögbe?
– Olyan helyre álltam, hogy beláthattam. Úgy építtettem fel az állványomat. Legyen már nekem 
is valami örömöm.
– Eszerint mindent látott?
– Az őszibarackon kívül nem láttam semmit. Bellamy ugyanis észrevett... és beljebb húzódott. 
Aztán már nem kukkolhattam tovább, mert gyorsan peregtek az események. A három Morrisra is 
figyelnem kellett, Countrymanre is...
– Nem látta, honnan került elő Miss Sinclair?
– Ha láttam volna, biztos ráordítottam volna, hogy mit keres a forgatás helyszínén.
– De nem látta?
– Mondom, hogy nem!
– A jetit sem látta?
– Az igazit vagy Dibdint?
– Csakis az igazit.
Garnes megvakargatta a feje búbját.
– Az a feneség, hogy nem tudom. Láttam ide-oda rohangálni egy szőrös fickót – akkor meg 
voltam győződve róla, hogy Dibdin az. Gyakran kellett helyet változtatnia, naná, hogy rohangált! 
Felőlem lehetett az igazi jeti is. Mondja, mi a jó fenéért kellett megölnie Miss Sinclairt? Hiszen a 
légynek sem ártott. Sosem lett volna belőle nagy színésznő, sosem lett volna a vetélytársa senkinek, 
csak arra volt jó – és ez így is maradt
volna nyolcvanéves koráig –, hogy valaki a hátán cipelje, és eltűnjön vele az őserdők vagy a 
Szahara mélyén. Most pedig, ha megengedi, elmegyek, lefekszem. Na, isten áldja!
– Az Ön sátrában vagyunk – figyelmeztettem.
– Igazán? Valahogy nem ismerek rá. Tudja... azért kíváncsi lennék... valamire. Hogy... mit 
csinálhat az a jeti a barackfenekűvel...? Mit nem adnék érte, ha... megkukkolhatnám...
Bár karnyújtásnyira volt az ágya, leterített magának egy kopott pokrócot a padlót helyettesítő 
ponyvára, ráfeküdt, és már hortyogott is.
Ideje volt mennem.

2.

Miss Boyd éppen a lábát áztatta, amikor bekukkantottam hozzá. Nem tekerte le a bokájáról a 
fáslit, csupán az ujjait dugdosta a vízbe. Ahogy dugdosta, nemcsak a lábujjai mocorogtak, hanem a 
kezén lévők is úgy figuráztak, mintha imádták volna a rock and rollt.
– Maga az? – kérdezte, amikor észrevett. – Már azt hittem, a gyilkosom.
Letelepedtem vele szemben egy kerti székre. Miss Boyd ügyet sem vetett a pillantásaimra. Talán 
észre sem vette őket.
– Hogy van a lába? – kérdeztem.
– Igazán érdekli?
– Igazán.
– Nyavalyát érdekli. Magát az érdekli, hogy láttam-e valami rendkívülit, amíg odafent 
bóklásztam a hegyoldalban, igaz?
– Az is érdekel.
– Akkor hagyja a fenébe a lábamat, ha szépen megkérhetném rá. A lábam a magánügyem. Hogy 
jön maga ahhoz... eh, a fenébe is, már én is meghülyültem!
Ne haragudjon rám, de úgy remeg mindenem, mintha ráznának. Az az állat engem is 
megölhetett volna.
– De nem ölte meg.
– Nem, mert nem találkoztam vele. Pedig ott sétáltam alig néhány száz méterre a forgatástól.
– Mégsem látott semmit?
– Nem néztem oda.
– De hiszen maga szakember!
– Akkor sem néztem oda. Nem érdekelt. Én már kiestem belőle.
– Annyira sajnálja, hogy le kellett mondania a szerepről?
– Látszik magán, hogy sosem volt színésznő.
– Mit csinált azalatt, mialatt... úgy értem...
– Mialatt Rafaelát megölték, és Miss Bellamyt elrabolták? Nem fogja elhinni: növényeket 
keresgéltem. Találtam két egészen érdekes virágot, ha akarja, megnézheti, ott vannak a 
mappámban. Meg aztán... néha sírtam is egy kicsit.
– Lepottyant talán a virágja szirma?
– A nyomorult, szaros kis életemet sirattam. De ezt maga úgysem érti. Egyszer hullik csak az 
ölembe valami, azt sem tudom kihasználni. Tudja... most itt, lábáztatás közben, feltettem 
magamnak a kérdést, hogy ha előre tudom, hogy megölnek vagy elrabolnak, hogy 
megerőszakoljanak, vagy bezárjanak egy hárembe, akkor is vállaltam volna-e a szerepet, ha nem 
nyiffan ki a lábam? És tudja, mit válaszoltam magamnak? Hogy igen. Igenigenigen! Akkor is 
vállaltam volna. Hát ezért vagyok ennyire kiborulva. És sajnálom is őket. Az a Rafaela még gyerek 
volt. Miért kellett meghalnia? Le kell lőni azt az átkozottat!
Ha hittem volna benne, hogy a jeti a tettes, talán magam is hasonló következtetésre jutottam 
volna.
Alig hagytam el a sátrat, Mr. Countrymanbe botlottam. A színész két sátor között állt a 
holdfényben, és az arcát tapogatta. Ahogy észrevett, megperdült a tengelye körül, s amikor ismét az 
arcát mutatta felém, már a markában volt a pisztolya.
– Akárki is vagy, ember, ne közeledj!
– Lawrence vagyok.
– A fenébe is... maga se közeledjék, ha jót akar!
– Jól van, itt maradok a helyemen. Countryman tovább tapogatta az arcát.
– Kikészítettek a rohadékok.
– Kicsodák? – hökkentem meg.
– A gurkhák.
– Mit akart tőlük?
– Hogy azonnal kerekedjenek fel, és indítsanak hajtóvadászatot a gyilkos után. De ők meg sem 
moccantak. Mintha süketek lettek volna. Megpróbáltam mozgásra ösztökélni a mocskos 
disznókat... de ők voltak az erősebbek.
– Megverték?
– Jól a képemre másztak. És az a röhej, hogy a filmben nekem kellett volna parancsolnom nekik. 
Csak hát ezeknek nem parancsol az isten sem. Vagy ha mégis valaki, akkor csakis ő. Holnap fogok 
egy puskát, és magam indulok a rohadék nyomába... Mit gondol, él még Miss Bellamy?
Bólintottam.
Pedig egyáltalán nem voltam biztos benne.

3.

A nepáli katonák a táboron kívül, attól mintegy háromszáz méternyire verték fel a sátraikat. 
Lehettek vagy harmincan: éppen a tábortüzük körül ültek, és a lángokba bámultak. Olyan egyforma 
volt az arcuk, mintha klónozták volna őket. Csak jó néhány percnyi szemlélődés után voltam képes 
megkülönböztetni őket egymástól.
A gurkhákról annyit kell tudni, hogy Nepál középső részének hegyi törzsei közül származnak, s 
elsősorban katonáskodással foglalkoznak. Mivel bátrak, sőt vakmerők, mind az indiaiak, mind 
pedig a britek szívesen alkalmazzák őket zsoldosként a hadseregükbe. Régebben legendák 
keringtek a gurkhák kegyetlenségéről. Képesek voltak észrevétlenül megközelíteni az ellenség 
előőrseit, és görbe késükkel elvágni a torkukat. A leszerelt, obsitos gurkhákat azóta is szívesen 
alkalmazzák biztonsági szolgálatok objektumok Őrzésére, vagy a Himalájába induló 
kutatócsoportok, expedíciók védelmük biztosítására.
Amikor megtorpantam mellettük, fel sem néztek rám. Mintha észre sem vettek volna. Pedig 
biztos voltam benne, hogy még fel sem tűntem a tábortűz fénykörében, már tudták, hogy feléjük 
közeledem.
Mivel meghívás nélkül a legnagyobb tiszteletlenség lett volna odaülni hozzájuk, megálltam a 
tüzük mellett, és én is a lángokba bámultam. Szó nem hagyta el az ajkam. Úgy illett, hogy ők 
szólítsanak meg.
Ötpercnyi álldogálás után mintha kaparászást hallottam volna a hátam mögött. Biztos voltam 
benne, hogy egy gurkha áll mögöttem. Nem lettem volna meglepve, ha a kését is a kezében tartja.
Nem fordultam hátra, pedig úgy bizsergett a tarkóm, mintha hangyák potyogtak volna rá az 
égből. Szinte a nyakamon éreztem a lopakodó meleg leheletét.
Aztán halk morgást hallottam. Ekkor fordultam csak meg. Egy alacsony gurkha figyelő 
tekintetével találkozott a szemem. A jóarcú férfi khakiszínű ruhát viselt, mint a többiek. Okos, 
meleg, barna szeme volt. Csak a kezében szorongatott görbe kés nem sugárzott melegséget.
– Fordulj felém! – parancsolt rám a férfi kitűnő angolsággal, aztán felém nyújtotta a kését. – 
Vedd el!
Tettem egy gyors mozdulatot, de a gurkha még
gyorsabb volt. Kése hegye ott cikázott a csuklóm körül. Szinte éreztem a fém hidegét.
– Áááááá! – ordítottam egy nagyot, és térdre roskadtam. Sértetlen kezemmel elkaptam a 
csuklómat, és úgy szorongattam, mintha ki tudja, milyen súlyos sebet kaptam volna.
Életemben nem láttam még értetlenebb képet annál, mint amilyet a gurkha vágott. Előbb kése 
pengéjére nézett, aztán rám, végül a többiekre. Még a száját is eltátotta nagy rémületében.
Remegő kézzel a nyakamhoz nyúltam. Letéptem róla azt a kis amulettzacskót, amellyel még Ene 
mama ajándékozott meg Mandzsúriában. Egészen pontosan az amulett egyik felét, amelyben...
– Megsebesültem – nyögtem. – Teszek rá egy kis... orvosságot...
A gurkha leeresztett késsel, megbabonázva figyelte, mit csinálok. Úgy fordultam, hogy láthassa, 
amint fél kézzel kibontom Ene zacskócskáját, és a csuklóm fölé tartom.
A gurkha nem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Előrehajolt, és igyekezett a sebemre bámulni. 
Egyszerűen nem értette, hogy Ő, a kés művésze, hogy sebezhetett meg.
Szisszentem is egyet a becsület kedvéért. Erre még jobban előrehajolt. Sóhajtottam, és 
könyörtelenül a képébe szórtam a méregerős csiliport, amivel Ene mama egy szarvas vacsora után 
ajándékozott meg.
A gurkha hátratántorodott és menekülni próbált, de már késő volt. Ököllel jó nagyot ütöttem a 
karjára. A kés kihullott a kezéből. Felemeltem és köpenyem ujjába dugtam.
A gurkha becsületére legyen mondva, nem ordított. Összegörnyedt és némán a szemét törölgette.
– A patak – mondtam neki. – Menj a patakhoz, és mosd ki! Nesze a késed!
Nem a markába nyomtam, hanem lehajítottam a lába elé a fűre. Amíg felveszi, legyen ideje 
gondolkodni.
Ekkor tört ki az eget-földet rázó nevetés.
Ketten is odaléptek hozzám, és szépen megkértek rá, hogy üljek közéjük.
Amikor a legény visszatért – még mindig vörösek voltak a szemei, mint a nyúlé – hangos 
derültség fogadta. Lala – így hívták – odasétált hozzám és megcsóválta a fejét.
– Becsaptál – mondta.
– Csak védekeztem – mentegetőztem.
– Nem volt tisztességes a harc.
– Nem hát, mert nem volt fegyverem. A fickó elmosolyodott.
– A fene vigyen el... – Újra megcsóválta a fejét és a vállamra vert. – Igaz, amit rólad beszélnek, 
Leslie száhib.
– Mit beszélnek rólam?
– Hogy ravasz vagy, mint a kígyó.
Ez utóbbit egy idősebb, bajuszos gurkha mondta a tűz mellől.
Tudtam, hogy egy menetet megnyertem, de a java még hátravolt.
– Ismeritek Kapilát? – kérdeztem.
– Kapilát senki sem ismeri – mondta a bajuszos gurkha. – Kapila szent. A szenteket nem ismeri 
senki.
– Én ismerem.
– Honnan ismernéd?
– Két hónapot töltöttem vele egy barlangban. Kapila meghívott, hogy imádkozzam végig vele a 
meditációs idejét.
A csend önmagáért beszélt. Ahogy végignéztem rajtuk, sorban lesütötték a szemüket.
Pontosan tudtam, mit jelentenek a lesütött szemek. A gurkhák udvariasak voltak, elvégre 
munkaadójukhoz közel állónak hittek: ostoba sem voltam, hiszen szemük láttára vettem el a kését 
Lalától, és mégis – biztosak voltak benne, hogy hazudok. Márpedig kínos dolog valakinek a 
szemébe vágni, hogy nem mond igazat.
– Tudod, ki volt Kapila? – kérdezte egy mindeddig hallgató gurkha.
– Hogyne tudnám – mondtam. – Tábornok volt. Kapila tábornok.
– Tudod, hol harcolt?
– Afrikában például. Szudánban, majd az öbölháborúban...
– Ha együtt meditáltatok, látnod kellett levetkőzve is. Láttál a testén valami említésre méltót?
– Egy mandalát – mondtam. – És egy imahenger rajzát. A hátán és a csípején.
Rövid, döbbent csend után a férfi bólintott.
– Valóban Kapila tábornokkal meditáltál. Hogy ismerkedtél meg vele?
Néhány szóval elmeséltem, hogy Indonéziában találkoztunk, amikor próbáltam a nyomára 
bukkanni néhány eltűnt botanikusnak. Az indonéz elnök utasítására gurkhák is részt vettek az 
akcióban Kapila tábornok vezetésével. Ez volt Kapila utolsó akciója. Amikor később aztán, csak 
úgy levezetésképpen, meditálni indult a Himalájába, vele tartottam. Ő végleg ott is maradt, én 
viszont két hónap után visszatértem Londonba, mivel közeledett a szemeszter kezdete az 
egyetemen, ahol tanítottam.
Amikor kifogytunk Kapila tábornok méltatásából, témát váltottam.
– Tudjátok, mi történt ma délután?
Szomorúan bólogattak, mint egy harmincfejű sárkány. Bizony, hogy tudják, jól tudják. 
Gyilkosság történt, mint ahogy gyilkosság történt három nappal ezelőtt is. A jeti megölt két 
színésznőt. A jeti néha csinál ilyet, ha nem is túl gyakran.
– Ki látott közületek már jetit? – tettem fel a kérdést.
Senki nem jelentkezett. Aztán néhány hosszú másodperc után egy tétova kéz emelkedett a 
magasba.
– Te láttál?
– A bátyám látott.
– Hol?
– Kint a földeken. Ellopta az elemózsiáját.
Rövidesen kiderült, miképpen történt a dolog. Bátyja köveket görgetni ment a hegyoldalba. A 
kőgörgetés ez esetben annyit jelent, hogy új földterületet próbált kikanyarítani magának a 
mindeddig hasznosítatlan hegyoldalból. Ahhoz viszont hogy ezt megtegye, meg kellett szabadulnia 
a hegyről már korábban legördült kisebb-nagyobb kövektől. Ilyenkor az a legegyszerűbb, ha az 
elszánt gurkha nekifeszül a szikladaraboknak – többnyire egy farúddal – és lefelé görgeti őket. 
Annyit hagy csupán magának belőlük, amennyiből kerítést építhet a földje köré. Nos, ilyen 
kőgörgetésnek állt neki a bátyja, amikor a jeti kibabrált vele. Szegény gurkha, holtfáradtan és 
éhesen, elrejtett ebédjéhez ballagott, de annak csupán hűlt helyét találta. Talált viszont néhány 
óriási, meztelen talpnyomot, amelyből arra következtetett, hogy a jeti vendégelte meg magát az 
ételével.
– Magát a jetit nem látta?
– Csak a lábnyomát. De nem is akarta látni. A jeti félelmetes és szent. Tudod, hogy született 
ajeti?
– Hogy?
A gurkha megnyalta a száját, és többiekre pislogott.
– Apámtól hallottam a történetet: Állítólag maga Buddha teremtette meg az embert. Csakhogy 
az első ember valahogy túl szőrösre sikeredett, és ez nemigen tetszett Buddhának. Elment hát egy 
meleg forráshoz, telemerte a vödrét forró vízzel, és leforrázta a szőrös első embert. Az ember 
ordított, mint a sakál, hiszen nagyon égette a forró víz. Buddha ekkor gyorsan lecsillapította a 
fájdalmát. Boldog volt az első ember, hiszen már nem is fájt a forró víz nyoma, a szőr meg 
egyszerűen lepotyogott róla, mint ahogy a disznóról is lejön, ha leforrázzák. Elégedett volt immár 
Buddha a művével, és az ember is elégedett volt, bár itt-ott egy kicsike még maradt rajta. Buddha 
őrizte egy darabig az embert, aztán magára hagyta. Az ember beteg volt még és erőtlen, de Buddha 
azt hitte, hamarosan összeszedi magát. Nem is lett volna baj, ha egyszer csak fel nem bukkan az 
ördög, mert az meg folyton csak azon töri a fejét, hogy tudná összebarmolni Buddha művét. Na, 
amint az ördög megpillantotta a mezítelen embert, gonosz cselt eszelt ki magában. Elkapta, kihúzta 
kezétlábát, mint amikor valaki elkap egy legyet, és kitépkedi a lábait. Ezután fogságba ejtett egy 
nagy majmot, annak is kitépkedte kezét-lábát, odavitte az emberhez, és odaragasztotta hiányzó 
végtagjai helyére. Ezután megkereste a szőrt, amit Buddha leforrázott róla, és azt is 
visszaragasztotta rá. Végezetül elkapott egy medvét, lecsavarta a fejét, és az ember feje helyére 
ragasztotta, azt meg behajította egy szakadékba. Ezért van az, hogy akármerre is járunk a 
Himalájában, a hegyoldalak telis-tele vannak emberfejnyi kövekkel, mert hiszen az ember 
leszakított feje kővé vált, és azon nyomban szaporodni kezdett. Látjátok ott azokat a köveket? Hát 
azok is az ember fejéből keletkeztek, de úgy ám! Az ördög majomkezet-lábat, medvefejet, és szőrt 
adott az embernek, majd erőt fújt belé.
Amikor Buddha visszatért a teremtményéhez, alig akart hinni a szemének. Egy szörnyet talált a 
helyén, aki ráadásul vicsorgott rá, és nem akarta elismerni teremtő atyjának. Inkább az ördögöt 
tartotta annak. Buddha gyorsan elkergette magától a szőrös lényt, és nevet is adott neki, amely az 
angyalok nyelvén annyit jelent, hogy elűzött. Hát ez a jeti. Az embert meg úgy teremtette meg, 
hogy még egyszer nekigyürkőzött, s amikor kész volt vele, egy imamalmot adott a kezébe. 
Megparancsolta neki, hogy ha megpillantja az ördögöt, azonnal kezdje el forgatni, és imádkozza el 
ezerszer az om marti padme hum-ot. Az ördög erre összecsinálja magát, és nem mer közeledni 
hozzá. A jeti azóta magányosan a Himaláját járja, bár ez a magány azért nem jelenti azt, hogy ne 
lennének társai. A társakat állítólag egy bodhiszattva készítette, de ez már egy másik történet. A jeti 
azért magányos, mert szeretne emberré lenni, de nem lehet azzá. Az emberek elűzik maguktól, 
mivel gyakran betör a falvaikba, és elrabolja asszonyaikat, jószágaikat. De hát mit is tehetne, 
amikor a Himalája zord hidegében másképpen nem juthat élelemhez, és az asszonyi ölelést is 
többre becsüli a jetiasszonyok durva ölénél. Ezért bölcsen teszi az, aki kikerüli. Ha megsebzi, vagy 
megpróbálja fogságba ejteni, nagy veszélynek teszi ki magát; A jeti soha nem felejt. Sőt, ismer 
mindenkit jól, tudja kinek ki a rokona, fia, felesége. Ha te megdobod kővel, vagy megpróbálod 
lelőni, az apádon vagy a feleségeden áll bosszút. Esetleg elrabolja a fiadat. Ezért mindenki fél tőle, 
és senki nem akarja magára vonni a haragját.
Ebből aztán megérthettem, hogy hiába meditáltam együtt a később szentté vált Kapila 
tábornokkal, nem tudnám rávenni őket, hogy indítsanak hajtóvadászatot a havasi ember ellen.
De nem is ez volt a célom.

4.

Egészen addig ücsörögtem közöttük, amíg el nem készült a vacsorájuk. Amint megérkeztek a 
tábori konyháról az étellel teli kondérok, a hajdani katonák felpattantak a helyükről: ki-ki ment a 
tányérja és az evőeszközei után. A bajuszos gurkha azonban a helyén maradt. Ahogy a többiek 
leléptek, hozzám fordult.
– Óhajtasz valamit tőlünk, száhib?
– Szeretném, ha segítenétek nekem. A gurkha megcsóválta a fejét.
– Megpróbálhatom, száhib, de nem fog menni. Odahaza van a családjuk, nem akarják magukra 
vonni a jeti haragját.
– Nekem másféle segítségre lenne szükségem.
– Éspedig?
– Egy elektronikai szakemberre. Van valaki közöttetek, aki ért hozzá?
A bajuszos elmosolyodott.
– Gupta.
– Mi volt a seregben?
– Azt nem mondhatom meg, uram. Azt sem, hogy hol dolgozott. De aranykeze van, száhib.
– Megöltek két szép színésznőt.
– Tudom, száhib.
– És talán még többet is megölnek, ha nem teszek ellene valamit.
– Ezért lenne szükséged Guptára? Ha nem a jetiről van szó, segíteni fog.
Megszorítottam a kezét.
Tíz perc múlva odajött hozzám Gupta, és leült mellém.
Jó egy órát beszélgettem vele, majd elköszöntem a gurkháktól, és visszasétáltam a kolostorba.
Kezdett elegem lenni belőle, hogy csak úszom az árral, miközben sorra öldösik a színésznőket a 
közelemben.
Adtam magamnak negyvennyolc órát, hogy elkapjam a gyilkost.

5.

Nyima maga volt az élő lelkiismeretem. A lhakangban bukkantam rá, amint éppen 
füstölőpálcikát gyújtott Avalokitésvára, az Eljövendő Idő Buddhája előtt. Nem is bántam, hogy 
találkozom vele, pedig eredetileg azért vonultam be az imaterembe, hogy gondolkozzam egy kicsit. 
Számtalan mozaiklap volt a birtokomban, csak éppen nem volt elég időm összerakni őket.
Nyima, amint meglátott, odalépegetett hozzám. Volt valami szokatlanul komoly a tekintetében.
– Nagy baj lesz itt rövidesen, rinpócse – morogta, miközben belenyúlt egy bhumpába, hogy 
megnedvesítse az ujjai végét a megszentelt vízzel.
– Még ennél is nagyobb? – sóhajtottam.
– Még ennél is nagyobb.
– Micsoda? – hökkentem meg.
– Padma Gyamco holnap visszatér.
– Honnan?
– Nem tudom, rinpócse. Padma Gyamco nem köti senki orrára, hogy merre jár. Van, aki azt 
mondja, hogy nem is megy sehova.
– Itt bujkál a kolostorban? Nyima szemében igazi riadalom ült.
– Hogy beszélhetsz így róla, rinpócse? Padma Gyamco nem közönséges ember, de nem ám! 
Padma Gyamco élő isten. Egy hajdani szent lelke költözött belé. Különben abban igazad lehet, 
hogy bujkál, csak éppen a gonoszság elől rejti el magát. Azt beszélik, hogy a kolostor alatt van egy 
titkos cellája, ahova néha hetekre is beveszi magát.
– Kitől hallottad, hogy visszatér?
– A helyettesétől, a csosztimpától. Akkor aztán nagy baj lesz, rinpócse!
– Kinek lesz baj?
– Neked is, rinpócse, de nekem biztosan.
– Leharapja talán az orrodat?
– Hát, ha azt nem is, rinpócse, de azért nem szeretnék a saját bőrömben lenni.
– Ugyan mit követtél el?
– Rosszul ösztökéltelek, rinpócse.
– Mit csináltál? – hökkentem meg ismét.
Nyima megnyomkodta a szemét, ami nála a keserű bánat jele volt.
– Padma Gyamco azzal bízott meg, hogy ösztökéljelek téged, ne hagyjak békét neked addig, 
amíg meg nem találod a szent baltát és a tarisznyát. Te pedig mit tettél mind ez idáig, rinpócse? A 
színészek körül koslattál, gyilkosok után nyomoztál, ahelyett hogy a szent balta, a graszta után 
vetetted volna magad!
Enyhén pofátlanság volt, amit mondott, mert hiszen, ha valaki naphosszat a filmforgatás 
helyszíne körül csellengett, akkor éppen ő volt az.
– Ez az én nagy bajom, rinpócse. Megérkezik Padma Gyamco, magához hívat, és megkérdezi, 
hogy áll az ügyünk. S akkor én mit felelek majd, rinpócse? Hogy az ügyünk sehogy sem áll, viszont 
meggyilkoltak két színésznőt a patak partján. Mindkettőt a jeti gyilkolta meg. Padma Gyamco erre 
azt fogja mondani, hogy inkább a grasztát kerestük volna, minthogy a forgatásnál fontoskodtunk. A 
jetit majd elkapják a rendőrök vagy a katonák.
Látszott rajta, hogy valóban tart Padma Gyamcótól.
– Már én is éppen beszélni akartam veled – mondtam, és jómagam is meggyújtottam egy 
füstölőt, csak éppen nem Avalokitésvára, hanem Congkapa elé tettem. – Tíz órakor indulunk.
– Hova? – hökkent meg a szerzetes.
– Talán a pokolba – mondtam.
Azt hittem, megijed, de Nyimán nem látszott, hogy megrettent volna az alvilágtól.
– Még az is jobb, mint üres kézzel állni Padma Gyamco elé – morogta, és elővette köpenye 
öbléből az olvasóját.
Avalokitésvára elégedetten mosolygott rá.

6.

Tudtam, hogy Bob McKinley nagyon ideges lesz, de hogy ennyire, arra nem számítottam.
– Hol a fenében csavargott? – támadt rám, ráadásul a saját cellámban. – Sosincs kéznél, amikor 
szükség lenne magára!
Olyan dühös és elkeseredett volt, hogy szinte belefogyott. Sovány volt az arca, mintha jó néhány 
kilót veszített volna az elmúlt órák során.
McKinley szokása szerint nekem esett. Lehordott, hogy szerencsétlenséget hozok rá, hogy 
bárhol is bukkan rám, a világ bármelyik pontján, nyakig ülök a bajban, és azon nyomban őt is 
magammal rántom. De most véget vet a dolognak. Ha kell, maga gyalogol be Timpuba még az 
éjjel, és addig nem nyugszik, amíg ide nem csődíti fél ország rendőrét. Ők majd hajtóvadászatot 
indítanak a jeti után, darabokra szaggatják, Miss Bellamyt pedig kiszabadítják a fogságából.
Gyanús volt nekem, ahogy Miss Bellamy nevét kiejtette. Valahogy lágyabban szólt a hangja, 
mint szokott. Óvatlanul fel is kaptam a fejem. Erre úgy elvörösödött, mint a pipacs.
– Mit bámul? – förmedt rám. – Talán nem tetszik valami?
– Dehogynem – helyeseltem. – Tökéletes a terve. Hadd jöjjenek csak a rendőrök. Lőjék le a 
gazfickót!
Bob McKinley gyanakodva pislogott felém. Tapasztalatból tudta, hogy nincs sok köszönet 
benne, ha gyorsan egyetértek vele.
– Magának talán más a véleménye? – mordult rám.
– Nem, dehogy – emeltem fel a kezem. – Kettő már úgyis meghalt, kit érdekel a harmadik?
– Tessék?
– Mondom, hogy nem érdekes, ha Miss Bellamyt is megöli a jeti. Az a fontos, hogy elpusztítsuk.
Bob eltátotta a száját, és ökölbe szorította a kezét. Talán nekem akart ugrani, de még idejében 
meggondolta magát.
– Hogy beszélhet így, maga... maga... szörnyeteg?
– Én? – csodálkoztam. – Hiszen maga szövegel itt rendőrökről, nem én!
– És? Attól még nem kell Miss Bellamynak meghalnia.
– Pedig meg fog.
– Miért halna meg?
– Mert nem biztos, hogy rátalálunk. Ha a katonák vagy a rendőrök megölik a jetit, nem lesz, aki 
elvezessen hozzá.
– Ki mondta, hogy öljék meg? Elég lesz, ha elfogják – vonult vissza.
– És ha mégiscsak megölik?
Megvakargatta a feje búbját, és hallgatott. Közben apró lámpácskákként lángoltak a szeplők az 
arcán.
– Követjük a nyomát.
– Ezen a köves talajon?
– Akkor meg mi a fenét csináljunk?
– Én mást javaslok.
– Mit, ha szabad kérdeznem?
– Először is, szervezünk egy betörőbandát.
Erre már Miss Drinkwaternek is megrebbent a szeme. Augusta az ágyán ücsörgött, ezúttal 
tréningruhában, és a körmeit sem festette. Ebből is látszott, hogy nagyon nagy baj szakadt ránk.
– Jól hallottam? Betörőbandát mondott? – rándult meg Bob arca.
– Jól hallotta.
– És... hova törünk be? A timpui nemzeti bankba? Ahogy Bhután anyagi helyzetét ismerem, 
csak akkor lenne érdemes betörnünk oda, ha tenni akarunk bele valamit. Azt hiszem, néhány árva 
egéren kívül aligha találnánk mást a páncéltermükben.
– A kutatóállomásra.
– Te jó isten! És mit akarunk ellopni onnan?
– Néhány információt.
– Mivel kapcsolatban?
– Egy szent baltával és egy tarisznyával kapcsolatban.
Bob megvakarta a füle tövét. Már sokkal békülékenyebbnek látszott, mint korában.
– Nem baj, ha nem értem, amit mond?
– Rövidesen meg fogja érteni.
– Joan?
– Őt is magával hozhatja.
– És ha lebukunk?
– Meg kell próbálnunk.
– Ha a rendőrség megtudja... kitiltanak az országból, pedig rengeteg még itt a tennivalóm. Joan 
disszertációja, Augusta disszertációja...
– Már tudja.
– Kicsoda?
– A rendőrség. Tudja, hogy betörünk. Beszéltem róla Rüpel hadnagynak.
– Akkor én megyek, és szólok Joannak.
– Álljon meg, hé! Mit akar mondani neki?
– Hogy csomagoljon meleg ruhát, mert holnap bevonulunk a timpui börtönbe.
– Rüpel nem veszélyes. Nem fog elárulni bennünket senkinek.
– Már miért ne árulna el?
– Mert ő is velünk jön.
Bob szeme fennakadt – azt hittem, mindjárt rosszul is lesz.
Éppen ugrottam volna, hogy merjek neki az ivóvödörből egy pohárral, de addigra már a fehérje 
helyett ismét a szeme színét mutatta.
– Tudja egyáltalán, mit csinál?
– Remélem.
– Csak reméli??! Te jó isten! Mikor indulunk?
– Tízkor.
Bob az órájára nézett.
– Akkor van még egy kis időm. Lemegyek a lhakangba, és imádkozom egyet Cugtor 
Nampargyalma előtt. Tudja, ki ő?
– Kicsoda?
Ha megerőltettem volna az agyam, biztos beugrott volna, de a nap eseményei annyira kilúgozták 
a szürkeállományomat, hogy sűrű ködbe burkolódzott előttem az istenvilág.
– A megvilágosodás egyik istennője – mondta. – Ő világosítja meg az emberek agyát, hogy 
képesek legyenek befogadni az égi fényt. Azt hiszem, a maga agyának is szüksége lenne egy kis 
fényre. Na, megyek, és elintézem a megvilágosodást maga helyett is.
Egyedül maradtam Augustával.

7.

Miss Drinkwater rettenetesen meg volt ijedve. Ezt már akkor láttam rajta, amikor beléptem 
közös cellánkba. Bob handabandázása még csak tovább rontott a hangulatán. Szerencsére nem 
festette a körmeit, mert alighanem absztrakt mintákat rajzolt volna rájuk félelemtől remegő ujjaival. 
Odaültem mellé, és átkaroltam a vállát. Augusta a mellemre hajtotta a fejét, és sírva fakadt.
– Miért, Leslie, miért?
Valóban nehéz lett volna megmagyaráznom, hogy miért ölték meg a két lányt, és miért rabolták 
el a harmadikat. Természetesen az a feltevés, hogy a jeti létezik, és az ő nyakába varrható a rémtett, 
egyszerűsítette volna a dolgot. Én azonban ódzkodtam tőle, hogy elfogadjam ezt a nagyon is 
valószínűnek tűnő magyarázatot.
– Valóban... be akarsz törni... a kutatóállomásra?
– Valóban.
– Dehát... miért?
– Szükségem van bizonyos információkra.
– A doktornő... nem segíthetne?
– Azt szeretném, ha Ő sem tudna róla.
– Veletek... menjek?
– Képesnek érzed magad rá?
Augusta bólintott, majd eltolt magától, és nagyot nyelve a szemembe nézett.
– Nem szeretném... ha azt hinnéd, hogy gyáva nyúl vagyok, és... megrettenek már az 
árnyékomtól is... de valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy... kinézett magának engem is.
– Kicsoda?
– Talán a halál. A gyilkos szemén keresztül.
– Hogy jutottál erre az ostoba feltételezésre?
– Attól tartok... nem is olyan ostoba. Először megölték Miss Travoltát. Senki nem tudja, miért. 
Mégis... biztos vagyok benne, hogy valahogy kapcsolatban van a filmmel, amiben játszott. Aztán... 
Miss Boydot baleset érte. Végül idehívták Miss Bellamyt... a többit tudod. Talán... annak a filmnek 
nem lenne szabad elkészülnie. Olyan ez, mint a... fáraó átka. Aki megpróbálja elkészíteni... belehal.
– Egyelőre csak a színésznők halnak bele. Miss Bellamy meg talán még bele sem halt.
– Tudod, mire gondolok én?
– Mire?
Augusta lehajtotta a fejét.
– Estefelé... beszélgettem Derával.
– Ismered Derát?
– Éppen ez az, hogy nem ismerem. És mégis olyan, mintha ismerném. Kimentem vízért, és... a 
folyosón találkoztam vele. Köszöntem neki, ő pedig, hm... furcsán viselkedett.
– Dera már nagyon öreg.
– Nem azért viselkedett furcsán. Hanem, mert... szóval, odajött hozzám, és a fejemre tette a 
kezét. Meg akart talán simogatni. Aztán egyszerre csak lekapta rólam, és hátraugrott. Olyannyira 
megrémült, hogy nekikoppant a falnak, és ha el nem kapom, talán még el is esett volna. Azt 
mondta... a halált érzi rajtam.
Fel nem foghattam, miért ijesztgette Dera a lányt, de ekkor eszembe jutott, hogy Dera valamikor 
vörös süveges szerzetes volt, és maga is gyakorolta a démonűző szertartásokat. Ki tudja, mi villant 
be kilencven-éves agyába, amikor megpillantotta Augustát?
– Nem kell Dera szavát készpénznek venni.
– Én nem is vettem volna annak... de olyanokat suttogott, hogy... egyszerűen beteg lettem tőle. 
Anélkül, hogy mondtam volna neki valamit a filmforgatásról, megkérdezte, vajon miért haragszik 
rám Siva? Mivel sértettem meg a nagy hatalmú istent? Nem ismerem valami jól a hindu mitológiát, 
de azért Siváról hallottam egy s mást. Tudom, hogy szelíd és teremtő tulajdonságai mellett vannak 
kegyetlen, véres vonásai is. Nem volt valami jó érzés, amikor Dera azt mondta, hogy megsértettem. 
Mert... Siva bosszúálló is.
– Ezt is Dera mondta?
– Ő. Ismét a fejemre tette a kezét, és azt morogta, biztos benne, hogy Siva megharagudott rám. 
És hogy vigyázzak, ne én legyek a harmadik kígyó.
– Az meg mi?
– Dera gyerekkorában hallott egy történetet. Egy jógi azt mesélte neki, hogy Sivának: kígyók 
tekergőznek a hajában, és emberi koponyákból készült nyakláncot visel. A kígyók szeretnek Siva 
hajában élni, mert az isten tejjel és saját vérével táplálja Őket. Történt egyszer, hogy három kígyó 
megelégelte az isten hajában való rejtőzést, mivel utálták a vizet. Sivának pedig állandóan nedves a 
haja. Hallottál már erről, Leslie?
Természetesen hallottam. Dera nem mesélte el neki, mi köze Sivának a vízhez – talán már el is 
felejtette öregségében. Nos, a Gangesz a tibeti fennsíkon ered, s valamikor, az emberiség hajnalán 
hatalmas vízesések szabdalták a testét. Az emberek féltek a zuhatagok dübörgő hangjától és a víz 
fenyegető erejétől. Siva, hogy megnyugtassa őket, bedugta hosszú haját a vízbe, csökkentve vele a 
folyam erejét és a hullámok magasságát.
– A kígyók megunták a vizet – folytatta Augusta –, és kicsusszantak Siva hajából. Siva, amikor 
észrevette, szörnyű haragra gerjedt. Elhatározta, megöli a szökevényeket. Figyelsz rám, Leslie? 
Három kígyóról van szó. Háromról. Két kígyót elkapott, és kitörte a nyakukat... a harmadikat csak 
nagy sokára sikerült elkapnia. Akkor az övét is kitörte... Dera azt mondta... hogy én vagyok... én 
vagyok... én vagyok a harmadik kígyó!
Zokogás hullámzott rajta. Könnyei nem folytak, csupán belső zokogás rázta.
– Az a legborzasztóbb, hogy... én is azt gondolom, amit Dera. Hogy Siva kígyónak néz 
bennünket. Elkészítették a szobrát... ami olyan borzalmasra sikeredett, hogy ha én lennék Siva... hát 
nekem se tetszene. Valami szörnyűséget... akarunk leforgatni róla... visszaélni a nevével, hiszen ez 
szörnyűség... nem méltó hozzá. Elvégre Siva egy hatalmas isten. Az a legszomorúbb, hogy én is 
belekeveredtem... elvégre én írtam a forgatókönyvet, és játszani is akartam a filmben egy 
nyúlfarknyi szerepecskét. Én is felelős vagyok érte, hogy... méltatlan helyzetbe hoztuk őt. Képzeld 
csak el, ha kész lesz a film, és játszani kezdik a mozikban, az emberek nevetni fognak a vigyorgó, 
szerencsétlenül toporgó Siván. Ezt pedig egy isten nem engedheti meg magának. Nem hagyhatja, 
hogy kigúnyolják. Három éve sem hagyta, ezúttal sem fogja hagyni. Gondolj csak a három kígyóra! 
Az első Miss Travolta volt... aki kígyóként viselkedett, hiszen az volt a feladata, hogy majdnem 
mezítelenül táncoljon az isten előtt. A második kígyó Miss Sinclair... a harmadik pedig én vagyok. 
Kettő már meghalt... a harmadik még él, de már nem sokáig.
– Ha jól tudom, a két lányt nem Siva Ölte meg, hanem a jeti.
Miss Drinkwater megcsóválta a fejét.
– Hát nem érted? A jeti maga Siva! Az istenek szeretnek alakot váltani. Gondolj csak Zeuszra: 
hol hattyúvá változott, hol bikává. Az indiai isteneknek is számtalan avatárája, megjelenési formája 
van. Hátha Siva is szeret jeti alakba bújni. Így ölte meg a két lányt, és így fog megölni engem is.
Sok mindenre gondoltam a jetivel kapcsolatban, arra azonban még nem, hogy esetleg Siva 
avarátája. Ha nem lettünk volna nagy veszélyben, talán még örültem volna is a feltételezésnek. Új 
magyarázat a tudomány számára. A titokzatos jetiben magát a nagy hatalmú urat, Sivát kell 
tisztelnünk.
Ez azonban még mindig nem magyarázta meg, hogy ki lövöldözött rám már két alkalommal is. 
Mert átváltozások ide vagy oda, azt azért már nehezen hittem el, hogy Siva puskává változtatott 
egy hajában rejtező kígyót, és csak úgy, szórakozásból körbelövöldözött vele.
Órámra pillantottam. Igencsak a tízes felé közeledett a kismutatója.
– Készülj! – intettem a lánynak, és lecsusszantam az ágyról. – Indulnunk kell.
Éppen akkor értünk a Négy Világtáj Őreinek a szobrai elé, amikor felkúszott a hold az égre, 
fehér fénnyel öntve le a hegyoldalakat.
Megkezdődött a betörők éjszakája.

8.

Bob McKinley ezúttal is mogorva volt, miként az utóbbi napok bármelyikén. Vörös haja 
sziporkázva világított a holdfényben, akárcsak a szeplők az orra körül. Mozdulatai is türelmetlenek 
és idegesek voltak: a felületes szemlélő akár azt is hihette volna, hogy fél.
Sok éve múlt, hogy először találkoztam Bobbal, így volt szerencsém megismerni, mint a saját 
tenyeremet. Ezért nem a szeplőit néztem, még csak nem is a mozdulatait, hanem az orrát. Nos, Bob 
orrlyukai enyhén kitágultak, mint a harci paripáé, aki megérzi az ellenség lovainak a szagát. Bob 
McKinley veszélyt szimatolt, és ez akaratlanul is lázba hozta.
Merthogy Robert McKinleyben két személyiség lakott egyszerre – mondhatnám úgy is, hogy két 
lelke volt. Az egyik a szelíd tudósé, aki kizárólag tudományos vitákban csillogtatja harci kedvét – 
ha például néhány ostoba, vaskalapos kollégának meg kell magyaráznia, hogy a maori 
társadalomban a nők korántsem voltak olyan alávetettek, mint sokan hiszik, vagy hogy Burmában 
sok száz éves hagyományai vannak a gyermekkereskedelemnek. Bob természetesen meghallgatta 
mások érvelését is, s ilyenkor szelíd nyugalom trónolt a tekintetében.
Volt azonban McKinley barátomnak egy másik énje is: tömören szólva, egy Indiana Jones 
rejtezett benne. Ez aztán arra késztette, hogy szelíd tudósból néhány pillanat alatt oroszlánná 
változzék, ha a helyzet úgy kívánja. Ilyenkor gyakran megcsillogtatta karatetudását,
amelyet még egyetemi hallgató korában szedett fel. Bob fekete, és még ki tudja, milyen öves 
karatemester volt – nemegyszer megtapasztaltam, hogy nem véletlenül kötötték a derekára a 
tiszteletet parancsoló övet. Barátjának tekintett, ez azonban nem akadályozta meg benne, hogy 
könyörtelenül rám támadjon, ha úgy gondolta, hogy eltérítettem attól az úttól, amelyen végigmenni 
szándékozott. Az volt a megingathatatlan meggyőződése, hogy őt semmi más nem érdekli, csupán a 
tudományosabbnál is tudományosabb kérdések – esze ágában sincs a poros földi valóság 
problémáival bíbelődni. Fenn jár a fellegek magasában, s úgy érzi magát közöttük, mint Ádám a 
paradicsomban a csúszómászó megjelenése előtt – mígnem felbukkanok én, és belerondítok a 
paradicsoma közepébe. Eléje toppanok néhány rejtéllyel és hullával a hátam mögött – ő pedig 
kiszakadva az édenkertből, mást sem tesz, csupán a lelkem és testem megmentésén fáradozik. 
Természetesen engem okolt mindezért, még azért is, hogy egy levegőt kell szívnia velem. Ilyenkor 
sértett kifejezéssel az arcán napokig szótlanul caplatott mellettem, és ha kérdeztem valamit tőle, 
úgy vakkantott vissza,
mint a kutya.
Az orra azonban mindent elárult nekem. Ilyenkor kitágulva szívta magába a veszély szagát, 
amelyért élthalt, bár a világért be nem vallotta volna senkinek. Ezekben a napokban kalandor énje 
kerekedett felül, és a lelke mélyén meghúzódó szekrényébe zárta a tudóst. Ilyen volt Bob 
McKinley, aki most is kelletlen képpel, harapós kedvvel várakozott rám.
Amikor Nyimával és Augustával együtt felbukkantam a holdfényben, tüntetőn az órájára 
pislogott.
– Késett – mondta sokat sejtetőn.
– Csak Öt percet – védekeztem.
– Jellemző, hogy magának öt perc az nem idő. Ha én naponta öt percet késnék az óráimról, már 
rég kirúgtak volna, és igazuk is lenne. A munkatársaimat is arra nevelem, hogy pontosak legyenek. 
Persze, ez magára nem vonatkozik. Maga nevelhetetlen.
Joan a kapucnijába rejtette az arcát. Nem tudtam, a nevetését rejti-e el, vagy igazat ad felhevült 
professzorának.
– Hova megyünk? – folytatta támadó kedvvel Bob.
– A kutatóállomásra. Már megbeszéltük. Bob erre csak legyintett egyet.
– Ez magánál nem jelent semmit. Megbeszélünk valamit, de maga öt perc múlva már mást 
gondol. Nem jellemzője az állandóság.
Felemelte a fejét, és a levegőbe szimatolt. Elégedett mosoly költözött az arcára, amit nem is 
próbált palástolni. Két-három év koplalása után végre ismét bent volt valaminek a közepében.
– Vigyázzanak, jön valaki!
Intettem, hogy csak nyugalom, és megvártam, amíg Rüpel hadnagy is holdfényre bukkan. Rüpel 
terepszínű ruhájában dokkmunkás sapkával a fején mindenre elszánt kommandósra emlékeztetett.
– Ő Rüpel hadnagy.
Rüpel bólintott, és a többiek is biccentettek.
– Remélem, az egész bhutáni hadsereget nem vezényelte ki? – tudakolta Bob.
– Rüpel hadnagy felér egy egész hadsereggel – mosolyogtam.
– Képzelem.
Rüpel végigmérte Bobot. Az volt az érzésem, hogy Bob McKinley ezen a kiránduláson nem 
szerez új barátokat magának.
– Meg tudná mondani, mi a szándéka? – kérdezte Bob a holdfényre bámulva. – A haditervére 
gondoltam. Átfésüljük az épületeket?
– Nem tudom – mondtam. Bob meghökkent.
– Nem tudja? Akkor mit tud?
– Jószerével semmit.
– Akkor... miért megyünk a kutatóállomásra?
– Valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy oda kell mennünk.
– Te jó isten! És ha az én lelkem mélyén meg azt sugdossa valaki, hogy fagylaltoznom kell? 
Méghozzá pisztáciát ennék mogyoróval? Akkor induljak neki az éjszakának fagylaltost keresni a 
Himalája tövében? Látja, ez különböztet meg bennünket egymástól. Én felelősen nézem az életet, 
maga felelőtlenül. Én képes vagyok mérlegelni cselekedetem következményeit, maga nem. Én 
képes vagyok...
– Maga mindig ennyit beszél? – kérdezte tőle összehúzva keskeny szemét Rüpel.
– Csak ha bhutáni zsaruk vannak a társaságomban.
– Ezt hogy értsem? – tudakolta Rüpel.
– Úgy, hogy sosem találkoztam még világhírű bhutáni zsarukkal. Ha egy ilyennel találkoznék, 
befognám a számat. Bár... az az igazság, hogy eggyel mégiscsak találkoztam. De csak 
egyetleneggyel.
– Hol? – kérdeztem nekiindulva a domboldalnak.
– Los Angelesben – mondta Bob. – Van ott egy tibeti templom. Tudja?
– Tudom.
– Egyszer arra jártam, és... hm... véletlenül benéztem. Nehogy egy pillanatig azt higgye, azért 
mentem be, mert magára akartam emlékezni hogy milyen jó volt magával itt, a hegyek között 
sétálni, meg ilyesmi, erről szó sem volt, elég bajt hoz maga minden egyes alkalommal rám ahhoz, 
hogy ne emlékezzek szívesen vissza a Csomolharira... Szóval, mégiscsak bementem abba a 
templomba, és elüldögéltem egy kicsit. Ez akkor volt, amikor maga eltűnt a burmai őserdőben, és 
az a hír járta, hogy odaveszett, levágták a fejét, vagy micsoda. Egyetlen pillanatig ne higgye, hogy 
magát sajnáltam, és hogy füstölőt gyújtottam az istenek előtt, és arra kérleltem Őket, hogy hozzák 
vissza magát, és ha kell, a fél karomat és a fél lábamat odaadnám, hogy visszatérjen, ez 
szemenszedett hazugság, eszembe sem jutott volna ilyen ajánlatot tenni Maitréja buddhának, sőt 
még meg is könnyebbültem egy kicsit, hogy eztán legalább nem kell felesleges kalandoktól 
tartanom, ha a Himalájában járok, szóval, akkor, ott, a templom mellett történt egy tússzedés. Már 
azt hittem, maga is ott lapul valahol a közelben, esetleg megszökött az emberrablók fogságából, 
merthogy ha a közelembe kerül, azonnal kitör valami balhé, de szerencsére maga nem volt ott. Egy 
pasas elkapott egy busznyi gyereket, és azzal fenyegetődzött, hogy felrobbantja őket, ha nem 
engedik ki néhány haverját a börtönből. Gondolhatja, micsoda ordítozás támadt. Fél óra múlva ott 
volt valamennyi gyerek szülője, könyörögtek a zsaruknak, hogy engedjenek a túszejtő 
kívánságának, mert képes, és megöli a csemetéiket. Ebben igazuk is volt, mert később láttam a 
rohadékot: úgy nézett ki, hogy ha sarokba szorítják, biztosan megölte volna őket.
A zsaruk körbefogták a buszt, és tárgyalni kezdtek a pasassal. Közben meg szervezték volna a 
kiszabadítási akciót – gondolom én –, csakhogy pokoli nehézségbe ütköztek, mivel a busz pontosan 
a templom előtti tér legközepén állt. Ha bárki is közeledett volna felé, a szemétláda azonnal 
észrevette volna.
Később aztán megtudtam, hogy éppen a templomban imádkozott egy bhutáni zsaru, aki 
kétségbeesett ötlettel állt elő. Bár, hogy őszinte legyek, nekem is eszembe jutott hasonló – kár, 
hogy engem nem kérdeztek meg. Ez a pasas azt javasolta...
– A busz éppen egy telefonkábel alatt állt – mondta eltűnődve Rüpel hadnagy.
– Maga honnan tudja? Olvasta? – kapta fel a fejét Bob.
– Tudom.
– Valóban úgy volt, ahogy mondja. Ott húzódott egy telefonkábel a tér felett, majd harminc 
méter magasságban. Fél óráig nem történt semmi – valaki tárgyalgatott a fickóval –, aztán 
megjelent odafent ez a bhutáni fickó egy görgős ülőkével. Tudják, mi az?
Senki nem szólt egyetlen szót sem.
– A szerkezet felső részét egy peremes tárcsa alkotja, amely a vezetéken fut végig. Erről lóg le 
egy ülőke; ezen ült a pasas. Képzelhetik, hogy nem veszélytelen dolog ezzel az ingatag 
tákolmánnyal lecsorogni egy lefelé lejtő dróton, kockáztatva, hogy bármelyik pillanatban 
lezuhanhat, és halálra zúzhatja magát. Nem tudom, hogy ezen a fickón kívül – na, és természetesen 
rajtam kívül – akadt volna-e valaki, aki vállalkozni mert volna erre az istenkísértő mutatványra...
A rohadék a buszban természetesen nem vett észre az egészből semmit. A zsaru lassan elkezdett 
lecsorogni a szerkezetével a dróton – néha-néha megbillent, és ilyenkor azt hittük, lezuhan a 
magasból. Majd harminc méter magasból! De nem zuhant le. Óriási mázlija volt, talán ő is 
Maitréjához imádkozott, és az isten megsegítette. Én ugyanis hozzá imádkoztam, hogy segítse haza 
magát... A fenébe is, összevissza fecsegek mindent... Ezt ne vegye komolyan, nem is volt szó 
magáról az imámban. Szóval, lehet, hogy a fickó is Maitréjához imádkozott...
– Mahákálához – mondta Rüpel. – Kedveli Mahákálát.
– Az se rossz. Szóval, a zsaru lecsorgott a dróton, majd pontosan a busz felett megállapodott. 
Leeresztett egy kötelet, amely addig a derekára volt csavarva. Jó erős műanyag kötél lehetett...
– Egyszerű kenderkötél volt – helyesbített Rüpel hadnagy. – Hirtelenében nem találtak másikat.
– Ne szóljon mindig közbe, kérem! A pasas leereszkedett a kötélen, és ráhuppant a busz tetejére. 
Képzeljék el, milyen óvatosan kellett mozognia, hogy a gané észre ne vegye. Hirtelen néhány 
villanást láttunk, nem tudom, mit használhatott a pasas...
– Fénygránátot – mondta Rüpel.
– Úgy kiterült tőle a pofa, mint a helikopterből kihajított macska. A zsaruk megrohanták a buszt, 
és kiszabadították a kölyköket. Hát az a bhutáni zsaru zsaru volt a javából, nem olyan, mint... 
mások. Mondja maga, izé, hadnagy, mindig bele szokott dumálni mások szövegébe?
– Csak akkor, ha ki kell igazítanom őket – mosolygott Rüpel.
– Hol kellett engem kiigazítania?
– Néhány helyen.
– Honnan tudja, hogy rosszul mondtam valamit, nagyokos? Talán ismeri azt a zsarut?
– Ismerem – bólintott Rüpel.
– Nofene. Kije magának?
– Jó ismerősöm.
– Azt is tudja talán, mi a neve?
– Rüpel hadnagy.
– És magának? Mintha hasonlót mondott volna bemutatkozáskor. Mi is a maga neve?
– Rüpel hadnagy.
Bob McKinley eltátotta a száját, mégis elfelejtett jó darabig levegőt venni. Aztán egyszerre csak 
akkorát szusszant, mintha a tenger mélyéről bukkant volna fel.
Kinyújtotta a mutatóujját, és Rüpel hadnagy mellének szegezte.
– Maga... maga... csak nem... maga?
– Én voltam – mosolygott szerényen Rüpel hadnagy.
Bob McKinley megcsóválta a fejét.
– Úgy látszik, ez nem az én napom.
Hát ha még tudta volna, mi következik ezután!

9.

A kutatóállomás fehéren világított a holdfényben. Ezúttal nem láttam sétálgatókat az udvarán; 
ennek ellenére nem lehettem biztos benne, hogy nem élvezi-e valaki a bokrok köré húzódva a 
varázslatos estét.
Az épületet körülölelő park szélén haditanácsot tartottunk.
– Rüpel hadnagy körülnéz az udvaron – mondtam. – Azt hiszem, nála senki nem tudná jobban 
felderíteni a környéket.
Bob elhúzta a száját.
– Gondolja?
Rüpel biccentett, és belemerült a holdfénnyel vert bokrok közé.
Úgy vártunk, hogy még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Kénytelenek is voltunk vele, mert 
alighogy Rüpel eltűnt, felbukkant valaki az orrunk előtt. Megtermett férfi, kosárral a kezében. 
Vörös szakálla úgy lángolt a holdfényben, mint McKinley haja. Bo Larsson volt, aki 
szabadidejében kőgyűjtéssel foglalkozott.
Bo Larsson ártalmatlannak nézett ki – már ami a kosárkáját illeti –, a vállán nyugvó távcsöves 
puska azonban már közel sem tűnt olyan ártalmatlannak.
McKinley kérdőn nézett rám. Mutattam, hogy csak nyugalom, és a földhöz lapultam.
– Bo? – hangzott fel hirtelen egy női hang a közelünkben. – Te vagy az, Bo?
– Én vagyok – mondta Larsson. – Hol vagy? Egy fa mögül White doktornő bukkant elő.
– Itt vagyok. Ebben a pillanatban érkeztem. Mi a helyzet?
– Azt hiszem, jó nyomon járok.
– Ezt hogy érted?
– Egészen a szakadékig vezetnek a nyomok. Ott aztán eltűnnek. Kell lennie egy víznyelőnek 
vagy bejáratnak valahol.
– Nem láttad a jetit?
– Hál' istennek nem. A végén még le kellett volna lőnöm.
– Előbb-utóbb úgyis az lesz a vége, hogy lelövi valaki.
– De hiszen nem tehet semmiről!
– A tigris sem, mégis lelövik.
– Mit kellene tennünk, Ruth?
– Gyere be hozzám, majd megbeszéljük.
– Azt hiszem... ez a Lawrence sejt valamit.
– Nekem is az a véleményem. Amióta megtalálta Frenak tálját a kolostorban...
– Nem kellene elmondanunk neki mindent?
– Eszedbe ne jusson! Ha megtudják, végünk. A bhutániak felmondják a szerződést.
– De hát ezek már régi dolgok.
– És a jeti?
– Én nem is tudom...
Néhány perc múlva már nem hallatszott a hangjuk.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Bob. – Mintha magáról beszéltek volna.
– Tiszta a levegő – dugta ki a fejét a bokrok közül Rüpel hadnagy.
Ezután következett a neheze. Meg kellett magyaráznom nekik, hogy számukra csak a passzív 
szemlélődő szerepe jut. A munka dandárját nekem kell elvégeznem, és... Joannek.
Joanről eddig még alig beszéltem. Bár csinos volt és kedves, mintha icipicit kilógott volna 
közülünk. Látszott rajta, hogy egyáltalán nincsenek ínyére a kalandjaink, sokkal szívesebben 
üldögélt volna a kolostor könyvtárában régi fóliánsokat nézegetve.
Joan azonban nem mindig volt ilyen. Éppen három nappal ezelőtt mesélt róla McKinley. Nem 
kívánom ecsetelni a lány családi tragédiáinak a sorát, annyit azonban el kell mondanom, hogy több 
ízben is magára vonta már a rendőrség figyelmét, sőt a vendégszeretetüket is élvezte. Joan nem volt 
született bűnöző, a szükség vitte a bűnbe. Alig volt túl a tízen, amikor; már úgy ismerte a 
számítógépeket, mint a tenyerét. És nemcsak bíbelődni szeretett velük, hanem programokat is 
szerkesztett. Ez még nem is lett volna baj, az már viszont igen, hogy Joan belenyúlt más 
programokba is. Pénzt utalt át számlákról számlákra. Idegenek számláiról a saját számlájára. 
Sokáig vadászott rá a rendőrség, mígnem elkapták. Több évet töltött a fiatalkorúak börtönében, 
majd sok hányattatás után ráköszöntött a szerencse. Egy gazdag, gyermektelen házaspár örökbe 
fogadta, így búcsút mondhatott a rácsok mögötti életnek.
És Joan élt is a lehetőséggel. Soha többé nem használta másra a számítógépet, mint amit a 
törvény megengedett. Tanult, majd McKinley barátom tanítványa lett. Ő intézte a tudományos 
intézetek nyilvántartásait, amivel már hallgatóként is jó pénzt keresett.
Nem kevés energiámba került, amíg sikerült megnyernem magamnak. Szerencsére nem vett 
részt sem a forgatásokon, sem a forgatókönyvírásban, így sikerült becserkésznem. Már nem is 
emlékszem rá, mi mindent hordtam össze neki, végül szegény ráállt a dologra. Azt azért kikötötte, 
hogy pénzről nem lehet szó. Információkat szerez, de pénzt nem. Ezzel természetesen jómagam is 
egyetértettem.
Néhány perc múlva Ruth doktornő rendelőjének az ablaka alatt álltunk.
– Berúgjam? – kérdezte Bob.
– Csörömpölni fog az üveg – figyelmeztette Rüpel hadnagy.
Bob ekkor hozzám fordult.
– Felkészült maga egyáltalán arra, hogy ki kell nyitnunk egy bezárt ablakot?
– Azt hittem, nyitva hagyják éjszakára – mentegetőztem.
– A fenébe is, akkor most mit csináljunk? Természetesen kínálkozott egyéb lehetőség is, hogy 
bejussunk az épületbe, de ez lett volna a legcélravezetőbb. Magam részéről meg voltam győződve 
róla, hogy nyitva találom az ablakot. Ruth doktornő tegnap még arról áradozott, hogy amíg a tél be 
nem köszönt, éjjel-nappal nyitott ablaknál élvezik a friss, hegyi levegőt.
– Várjanak – mondtam. – Itt a pipaszurkálóm...
– Blobzang rinpócse... – hallottam ekkor egy félénk hangot.
Nyima állt mögöttem az orrát törölgetve.
– Mi a helyzet, Nyima?
– Én kinyitnám.
– Mivel?
Nyima imahengert húzott elő a ruhája Öbléből.
– Ezzel.
Bob csak legyintett egyet.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Komolyan mondom, rinpócse!
Rüpel hadnagy nem szólt semmit, Augusta és Joan is hallgatott. Joant nyilván az elkövetkező 
percek nyomasztották.
Közben észre sem vettem, hogy Rüpel eltűnik az éjszakában. Csak akkor figyeltem fel rá, 
amikor a bokrok közül odahajolt hozzánk.
– Baj van – suttogta. – Minden ajtó és ablak zárva.
– Én kinyitom, rinpócse! – ajánlkozott makacsul Nyima.
– Az imamalmoddal? – kérdezte fitymálóan Bob.
– Azzal, rinpócse.
– Csak megforgatod?
– Imádkozom is mellé, rinpócse. Ötször elmondom az Öt Drágakő tiszteletére az om mani 
padme hum-ot.
Bob, aki mellesleg nagy tisztelője és csodálója volt a lámahitnek, ezúttal nem mutatkozott 
készséges hívőnek. Mondhatnám úgy is, hogy beleszállt az ördög.
– Lehetetlen! – mérgelődött. – Arról már hallottam, hogy a hit hegyeket mozgat, de hogy egy 
imamalom ablakot nyisson...
– Én mégis kinyitom.
– Rendben van – mondta Bob. – Ha kinyitod... kérhetsz tőlem, amit csak akarsz.
– Nem lehetne előbb megegyeznünk? – tudakolta Nyima.
– Jól van. Mit kérsz, ha kinyitod?
– Egy terepjárót – mondta Nyima.
Bobnak kivörösödött a feje. Biztos voltam benne, hogy közel jár ahhoz a pillanathoz, amikor 
elveszíti a józanságát.
– Bob! – próbáltam meg a lelkére beszélni, miközben megfogtam a könyökét, – Bejutunk az 
egyik ajtón.
McKinley dühösen rántotta ki a karját a szorításomból.
– Hagyjon már, az ördög vigye el! – Olyan hangosan kezdett rikácsolni, hogy már attól 
tartottam, rövidesen csúfos véget ér az éjszakai kalandunk. – Figyelj ide, Nyima! Ha kinyitod az 
ablakot az imamalmoddal, ünnepélyesen, itt, mindenki előtt megígérem, hogy kapsz tőlem egy 
vadonatúj terepjárót. Rendben?
Nyima szeme felragyogott a holdfényben.
– Hallottad, rinpócse?
A címzett én voltam. Sóhajtottam, és bólintottam.
– Kezdhetem, rinpócse? Bob nagyvonalúan legyintett.
– Kezdd!
A hold lehajolt az égről, mintha velünk izgulna. Én is izgultam, bár egyáltalán nem azért, amiért 
a többiek. Tartottam tőle, hogy amíg Bob és Nyima a fogadásukkal vannak elfoglalva, valaki 
felfedez bennünket.
Azonkívül, a jelenet bizarrsága is letaglózott. Itt állunk néhány gyilkossággal a hátunk mögött, 
ki tudja, minek a közepén, egy betörés előtt, és ketten közülünk azon vitatkoznak, hogy ki lehet-e 
nyitni imamalom segítségével egy bezárt ablakot. Őrültekházába való jelenet volt, nem is vitás.
És mégis úsznom kellett az árral. Ha végére akarok járni ennek az elátkozott ügynek, szükségem 
lesz a segítségükre.
Nyima az ablak felé fordult, és előrenyújtotta az imamalmát. Közben úgy hajlongott, hogy 
eltakarja előlünk az ablakot.
– Om mani padme hum! Om a hum! Hum, hum, hum!
Az imamalom monoton, pattogó hangja újabb aggodalommal töltött el. Nyima legalább 
megolajozhatta volna ugráló tengelyét.
– Hogy haladsz, Nyima? – kérdezte csúfondárosan a minden egyébből megfeledkezni látszó 
Bob.
– Kész van, rinpócse.
– Micsoda?!
– Nyisd ki magad, rinpócse!
Bob egyetlen ugrással az ablaknál termett. Úgy taszította félre Nyimát, hogy a boldogan 
vigyorgó szerzetes arcáról lefagyott a vigyor, és a földre ejtette az imamalmát.
Bob a csukott ablakszárnynak támasztotta a tenyerét.
– Ez ki van nyitva?! – rikácsolta. – Azt állítod, hogy ki van nyitva?!
Aztán bennakadt a szó a torkában. Az ablakszárny olyan hevesen nyílott ki, hogy majd beesett 
tőle a szobába.
Bob megállt, eltátotta a száját, és Nyimára nézett.
– Te jó isten!
– Az az igazság, hogy csaltam egy kicsit, rinpócse – mondta szerényen Nyima.
– Hogy... csaltál? – nyögte Bob.
– Elfelejtettem megemlíteni neked, hogy ez az imamalom nem közönséges imamalom.
– Hát... milyen?
– Egy szent... bizonyos Demba Dordzse lelke költözött belé. Ez a Demba Dordzse életében 
ügyes kézműves volt, mígnem egyszer elérte a megvilágosodás, és...
– Elég! – mordultam rájuk. – Nyima és Rüpel hadnagy itt maradnak az ablak alatt.
– Te jó isten! – nyögte Bob. – Két perc alatt veszítettem egy terepjárót!
Sorban bemásztunk az ablakon.

10.

Augusta a folyosó falához lapult, Bob a kintről beszűrődő hangokat figyelte. Nem lett volna 
kellemes, ha meglep bennünket valaki. Bár Rüpel hadnagy velünk volt, megüthettük volna a 
bokánkat a betörésért.
A számítógép a sarokban állt, mintha csak ránk várt volna. Önkéntelenül is Joan ujjaira 
pislogtam. Nem is csodálkoztam rajta, hogy remegnek az idegességtől.
– Amint megbeszéltük, Joan.
A lány biccentett, leült a gép előtti székbe, aztán elkezdett játszani a billentyűkön. Két percre 
volt szüksége, hogy életet leheljen a masinába.
– Kész?
– Kész csoda, hogy működik – biccentett. – Megérett a kidobásra. Indulhat a vonat, Leslie.
Odaálltam mellé, és a képernyőre néztem.
– Legelőször egy Vincent Frenak nevű pasasra lennék kíváncsi. Nézze meg az Egyesült Államok 
kutatóintézeteit, vagy a tudományos folyóiratok tartalomjegyzékét...
Joan mosolygott.
– Ezt bízza csak rám.
Pontosan két perc múlva megjelent a képernyőn Vincent Frenak professzor képe. Ahhoz képest, 
ami a hálózsákban maradt belőle, kifejezetten jóképű férfinak tűnt. Sovány, markáns arcú, éles 
tekintetű.
– Mire kíváncsi igazán?
Mondhattam volna, hogy mindenre, de mégsem mondhattam. Időnk véges volt, bármelyik 
pillanatban lebukhattunk.
– Iskolái?
– Biológiai főiskola. Oregon.
– Biztos benne?
– Amennyiben nem hamis adatokkal operált. Összehúztam a szemem. Senki nem említette, hogy 
Frenak eredetileg biológus lett volna, jómagam inkább kémikusnak gondoltam.
– Később a New York-i egyetem biológiai fakultásán tanult, A Biológiai Társaság tagja volt. 
Három évig. Három év múlva a társaság kizárta tagjai sorából.
– Mi a fenéért?
– Erről nincs adat az életrajzában. Ezután különféle külföldi munkahelyeken dolgozott, majd öt 
évig sehol.
– Hogyhogy sehol?
– Nincs adat. Később a Himalájában, Bhutánban. Itt érte a halál, 1970-ben. Kíváncsi a 
publikációira?
– Mondjon néhányat.
– Kizárólag biológiai tárgyúak. Sejtbiológiával foglalkozott. Sejtmag, sejtfal... ilyesmik.
Érdekes lett volna beleolvasni a cikkeibe, de nem volt rá időnk.
– Van adat arra nézve, hogy miben halt meg?
– Elsodorta egy lavina.
– Jól van, Joan. Hagyja Frenakot. Nézzen meg egy Ruiz Costa nevű fickót.
– Megvan.
– Mit tudunk róla?
– Biológiai főiskola. Oregon. Eltátottam a számat.
– Mint Frenak?
– Ezek szerint. Később a New York-i egyetem biológiai fakultásán tanult, itt is szerzett 
diplomát.
– Akárcsak Frenak.
– A Biológiai Társaság tagja volt. Frenakkal együtt zárták ki, gondolom.
– Nem tudni, miért?
– Nincs adat, de nyilvánvalóan ugyanazért, mint Frenakot.
– Nem tudná valahogy kideríteni az okát? Joan megrázta a fejét.
– Túl hosszú ideig tartana. Be kellene törnöm a társaság adatbázisába. De még akkor is kétséges, 
hogy megtalálnám-e. Előfordulhat, hogy titkos döntést hoztak, amelyet a kihirdetés után azonnal 
megsemmisítettek.
– De hát mi az Ördögöt követhetett el ez a két pasas?
– Tőlem kérdi?
– Jól van, Joan. A következő Carlo Cinquanta professzor.
Cinquanta professzor nem Oregonban végezte a biológiai főiskolát, még csak nem is az Egyesült 
Államokban. A római egyetemen szerzett diplomát, majd Kongóban dolgozott egy közelebbről 
meg nem határozott intézetben. Röviddel az egyetem elvégzése után került Afrikába, méghozzá 
ebola sújtotta területre. Nem sikerült kideríteni, miért, de még Afrikában elnyerte a Nemzetközi 
Biológiai Társaság nagy aranyérmét.
– Hát ez érdekes – mondta Joan.
– Micsoda? – türelmetlenkedtem.
– Az egyik adatbázis szerint elnyerte az aranyérmet, a másik bázis nem tud róla. Itt pedig... óh, 
vigye el az ördög!
– Mi van, Joan? – idegeskedtem.
– Megtaláltam. Visszavették a palitól. Itt van, ni! Megfosztották az aranyérmétől.
– Mi a fenéért?
– Méltatlan magatartásért.
– Az meg mi az ördög?
– Fogalmam sincs róla. Mindent megnéznék magának, ha adna legalább egy napot.
– Jól van, menjünk tovább! David Ostrowsky.
– Te jó ég! Őt is megfosztották az aranyérmétől.
– Hol járt iskolába?
– Tel Avivban.
– Ő is Kongóban dolgozott?
– Ahogy mondja. Nyilvánvalóan Cinquantával együtt.
– Mi a fenét csinálhattak ezek?
Számtalan lehetőség futott át az agyamon. Egyelőre azonban nem akartam mélyebben is 
elemezni őket.
– Van még róluk valami?
– Azon kívül, hogy egyszerre kerültek Bhutánba, és egyszerre haltak meg, semmi.
Engedélyeztem magamnak másfél perc szünetet. Szükségem volt rá, ha egyáltalán meg akartam 
érteni a történteket. Eszerint létezik négy ifjú biológus, akik olyan tehetségesek, hogy a 
tudományos társaságok felveszik Őket tagjaik sorába. Majd néhány év múlva megbüntetik és ki is 
zárják őket. Ezután eltűnnek szem elöl. Valószínűleg Afrikába utaznak, és Kongóban kapcsolatba 
kerülnek egymással. Később megpályázzák a bhutáni kutatóállomáson való részvételt, sőt, még a 
felépítéséből is részt vállalnak. Csakhogy ekkor már nem biológusok, hanem időjárás-szakértők és 
környezetvédelmi szakemberek.
Vajon mi lehetett az a bűn, amit elkövettek, s amit ilyen szigorúan toroltak meg a szakma 
nagyjai?
– Nézze meg, hogy a hetvenes évek végén volt-e ebolajárvány Kongóban?
– Nem jellemző.
– Hogyhogy nem jellemző?
– Járvány az volt, csak akkor még nem ebolának hívták. Várjon csak... a négy pasast 
letartóztatták. Itt a nyilvántartó... Kinshasában ültek.
– Miért?
– Nem fogja elhinni. Lopásért.
– Lopásért? Te jó isten! Mit loptak?
– Semmit, mert még az előtt elkapták őket, hogy ellophattak volna valamit. Bár... nem is biztos, 
hogy lopni akartak. Azzal védekeztek, hogy fogalmuk sincs róla, hogy kerültek a múzeumba.
– Milyen múzeumba?
– A kinshasai természettudományi múzeumba. Megszólalt a riasztócsengő, és elkapták Őket. 
Állítólag tökrészegek voltak... Itt van, ni...! A náluk lévő whiskysüvegekből egyértelműen kiderül... 
azaz, mégsem. Ők azt állították, hogy nem emlékeznek semmire, mert részegek voltak, ugyanakkor 
a vérükben nem találtak alkoholt. Ez mindenesetre furcsa. Mivel nem volt náluk semmi, ami a 
múzeumból származott volna, öt nap elteltével kiengedték őket a sittről, főleg, mert a felkelők 
éppen Kinshasa felé közeledtek.
– Milyen felkelők?
– A legyőzhetetlen párducok. Érdekli?
– Dehogy érdekel!
Tovább törtem a fejem, és arra a megállapításra jutottam, hogy a négy kalandos életű fiatalember 
a későbbiek során – talán éppen a büntetések hatására – megkomolyodott. Megpályáztak egy állást 
a világtól távoli Bhutánban, és meg is kapták. Nyilván nem tolonghattak a kutatók az itteni 
munkahelyekért. Értettek annyit a meteorológiai megfigyelésekhez, hogy megfeleljenek a 
feladatnak. De hát, az ördög vigye el, mégiscsak biológusok voltak! Valami nem stimmel itt, 
nagyon nem stimmel.
– Meg tudná nézni, Joan, hogy a hetvenes években elloptak-e valamit a kinshasai biológiai 
múzeumból?
– Éppen ott tartok. Soroljam? Az építőanyagok is érdeklik?
– Tudja jól, hogy nem.
– Akkor... például... egy nagy orrú majmot.
– Az milyen?
– Itt csak az áll, hogy nagy orrú. A XIX. század végén halt ki.
– Kihalt?
– Eszerint igen. A század ötvenes éveiben még több ezer volt belőlük, aztán szép sorjában 
megették Őket. Így alakult ki például az AIDS is. Az emberek megették a zöld majmot, és vele 
együtt a HIV vírust is.
– Azt akarja mondani, hogy a múzeumban élt egy
nagy orrú majom?
– Nem élt, hanem spirituszban volt. Ezt lopták el, többek között. Feltehetően a spiritusz miatt. 
Valaki meg akarta inni nagy szomjúságában. Volt már rá példa.
– Végül is előkerült?
– Itt az állt, hogy igen. Csak a füléből hiányzott egy darab.
– Most viccel?
– Nézzen ide, és olvassa! Valóban úgy volt, ahogy mondta. Törtem még egy kicsit a fejem.
– Most egy Hartwig nevű pasas következik. John G.
Hartwig.
Joan füttyentett egyet.
– A milliárdos? Róla aztán nem lesz sok adat. Vagy ha akarom, sok lesz, csak nem biztos, hogy 
igazak is. A bulvárlapok naponta írnak róla hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. Még 
odahaza beleolvastam abba a gyűjteménybe, amelyet, várjon csak... ki a fene is... valaki feltett az 
internetre. Ez még valahogy objektívnek mondható. Azonnal megpróbálom megkeresni magának. 
Itt van, na! Stevenson. Stevenson hírlapja. A J. G. Hartwig dosszié.
– Olvassa, Joan.
– Azzal kezdődik, hogy nincs fényképe róla. Vagyis van egy, de az tízéves korában ábrázolja. 
Kinagyítom magának. Látja?
Láttam, de sokra nem mentem vele. Nagy fülű, pufók, szelíd tekintetű fiúcska nézett rám. 
Kezében fagylaltot tartott. Színéről ítélve pisztáciát és csokoládét.
– Ez ő?
– Az egyetlen képe.
– Érettségi tablók meg ilyenek?
– Csak nem képzeli, hogy proletárok közéjárt? Magántanuló volt a szentem. Ami gazdasági 
tevékenységét illeti... hát elég unalmas. Tengerhajózással, áruszállítással, gépgyártással, újabban 
pedig elektronikával foglalkozik. A tizedik leggazdagabb ember a nyilvántartás szerint. Vagyona 
negyvenmilliárd dollárra tehető. Ezenkívül, iszonyú versenyszellem dúl benne, szereti megméretni 
magát. De mivel betegesen irtózik a nyilvánosságtól, nem teheti meg, hogy közönséges 
sportversenyeken induljon. Ezért, a lap szerint, messze távoli vidékre utazik, ahol nem ismerik, és 
igazolványt sem kérnek tőle. Elsősorban extrém sportokban jeleskedik, mint például 
patkóhajításban.
– Te jó ég! Hol?
– Spanyolországban és Ausztráliában. Vagy rönkvágásban Németországban. Ezeken a 
versenyeken nem szokás a tudakozódás. Egy alkalommal például ő volt a világ legerősebb embere. 
Tudja, miből áll az ilyen verseny?
– Tudom, de ez most nem fontos.
– Itt az áll, hogy egyszer felhúzott egy kamiont ilyen és ilyen fokos lejtőn felfelé, másszor meg 
egy repülőgépet.
– Hogy az ördögben van ez? Tudják róla, hogy mit csinál, és mégsem készítettek róla 
fényképet?
– Készítettek, bár akkor még nem sejtették, kicsoda.
– Mutassa Őket!
Néhány villanás, és megjelent előttem egy férfi arca. Széles, fekete keretes szemüveget hordott, 
turcsi orra volt, és lelógó, hosszú bajusza.
– Ő az?
– Ő.
– Biztos?
– Az újság szerint.
– A másik kép?
Ismét villant a masina, majd felbukkant a képernyőn a következő arc.
Értetlenül ráztam meg a fejem.
– Ez nem ugyanaz a pasas.
– Pedig az. Nézze a füle formáját.
Ez a fickó kopasz, nagy orrú, előreugró állú, vastag szemöldökű, nyúlfogú férfi volt. Állítólag 
olyan messze hajította Ausztráliában a lópatkót, hogy majd az Antarktiszon esett le. Az újságíró 
egyre ott járt a nyomában, de soha nem tudta lekapni az igazi arcát.
– Mit tudunk még róla?
– Betege a színjátszásnak. Maga is amatőr színész. Állítólag Színésznő volt az anyja, bár ebben 
sem lehetünk biztosak, mint semmiben vele kapcsolatban. Megrögzött gyűjtő. Mindent gyűjt, ami a 
színházzal kapcsolatos.
– Erről tudok – morogtam.
– És... meglehetősen gátlástalan. Amit meg akar szerezni, azt meg is szerzi. Bármi áron. Neki 
van a legnagyobb Marilyn Monroe- és Elvis-gyűjteménye. De minden valamirevaló élő és halott 
színésztől van valami relikviája.
Nem akartam lopni az időt, ezért hallgattam róla, hogy Mikeladzét is megkörnyékezte. Meg 
akarta venni a Siva utolsó tánca forgatókönyvét, hogy még egyszer leforgattassa a filmet. Vagy 
nem is a film, hanem a forgatókönyv kellett volna neki...?
Te jó isten!
Megkapaszkodtam Joan széke karfájában, és a képernyőre bámultam. Így érezhette magát 
Buddha, amikor a fügefa alatt rátört a megvilágosodás.
Ha minden igaz, rájöttem valamire, ami megmagyarázhatja a gyilkosságok rejtélyét.

11.

Megráztam a fejem, és igyekeztem magamhoz térni.
– Valami baj van? – kérdezte nyugtalanul Joan.
– Honnan veszik, hogy amatőr színjátszó?
– Az újságíró szerint rendszeresen játszik. Nem ismerik fel, mert nem az eredeti nevét használja, 
és senki nem látott még képet róla. Állítólag népszerű figura; senki sem sejti róla, hogy ő J. D. 
Hartwig. Így aztán könnyedén hozzá tud jutni bizonyos relikviákhoz. Egyszer én is szívesen 
megnézném a gyűjteményét.
– Hm. És mire lenne kíváncsi?
Joan, a szende kis Joan hátralesett, hogy nem látja-e valahol a főnökét. Amikor meggyőződött 
róla, hogy Bob odakint szobrozik a folyosón, felém csippentett a szemével.
– Én speciel Frank Sinatra alsónadrágjára. Remélhetőleg van neki belőle.
– Miért érdekli magát Sinatra gatyája?
– Maga nem tudja? – suttogta.
– Mit kellene tudnom?
– Állítólag... akkora volt neki, hogy nem fért el egy normális alsónadrágban. Külön gatyaszabót 
alkalmazott. Ava Gardner emlékirataiban olvasható. Neki aztán csak tudnia kellett!
A szálak összeértek. Mr. Hartwig milliárdos, erőművész és színjátszó. És gátlástalan műgyűjtő. 
Vajon mennyire gátlástalan? Annyira, hogy ölni is képes, csakhogy megszerezzen valamit?
Immár biztos voltam benne, hogy tudom, mit.
És abban is, hogy miért gyűjtögeti Miss Boyd olyan szorgalmasan a himalájai virágokat.

12.

Azt hittem, békésebb lesz az éjszakai hazatérésünk, mint amilyenre végül is sikeredett. 
Másképpen szólva, majdhogynem otthagytuk a fogunkat a sziklák között.
Őszinte sajnálatomra, közel sem jutottam hozzá minden információhoz, amelyhez szerettem 
volna, ezért úgy belesüllyedtem gondolataim sűrű tavába, mint az óvatlan béka a szilvalekvárba.
Rüpel hadnagy olyannyira profi volt, hogy nem kérdezett tőlem semmit. Elég volt neki, amit 
indulásunk előtt Guptával üzentem neki. Tudomására hoztam, hogy egyenesen őfelségéhez, a 
királyhoz fordulok, ha keresztbe teszi előttem a lábát.
Nem így Bob. Alighogy elhagytuk az udvart, megállt, és rám nézett.
– Nem akar mondani valamit?
– Mivel kapcsolatban? – riadtam fel. Bob arca elkomorult.
– Ne játssza nekem itt a hülyét! Azért jöttünk ide fel, hogy beszerezzen némi információt. 
Beszerezte?
– Néhányat kétségkívül.
– Megosztaná velünk az ismereteit?
– Nem.
Bob meghökkent.
– Mit mondott?
Igyekeztem csökkenteni elutasításom élét.
– Nem szívesen beszélek olyasmiről, amiben magam sem vagyok biztos.
– Nem biztos a dolgában? Egek! Akkor mi értelme volt az egésznek?
– Jól van – adtam be a derekamat. – Megtudtam például, hogy a négy halott professzor 
eredetileg biológus volt.
– Na és?
– Itt viszont meglepő módon nem biológiai témákkal foglalkoztak.
– Hanem mivel?
– Meteorológiai és környezetvédelmi kutatásokat végeztek.
Bob könnyedén felkacagott.
– Ez magának meglepő? Sosem hallott még róla, hogy az időjárás kutatásának és a 
környezetvédelemnek vannak biológiai vetületei is?
– Hallottam, de...
– Akkor meg miért csodálkozik? Ismertem egyszer egy pasast, aki azt tanulmányozta, hogy a 
savas esők milyen hatással vannak az izlandi mohára. Mi ez, ha nem biológia? Mit tudott meg 
még?
– Hogy Mr. Hartwig arcát senki sem ismeri.
– Ki az ördög az a Mr. Hartwig?
Kénytelen voltam elmesélni neki, amit Mikeladzé-tól hallottam. Bob az állát dörzsölgette, majd 
megvonta a vállát.
– Tele van a világ különc milliárdosokkal. Vannak köztük szaudiak, egyéb olajsejkek, miért ne 
juthatna Amerikának is egy hülye?
– Csakhogy Mr. Hartwig... színészettel kapcsolatos trófeákat is gyűjt.
– Na és? Van egy ismerősöm, aki használt női cipőkkel teszi ugyanezt. Csak éppen neki jó az 
egyszerű emberek cipője is, nem feltétlenül Marilyn Monroe-é kell neki.
– Amatőr színész..
Bob szomorúan rázta meg a fejét.
– Végül azért csak kibújt a szeg a zsákból. Felcsalt ide bennünket a hegyre, betörtünk egy 
magánterületre, illegálisan használtuk a komputerüket, s a végén kiderül, hogy felesleges volt az 
egész. Nyugodtan feljöhettünk volna nappal is, és megkérhettük volna White doktornőt, hadd 
használhassuk a számítógépét. Ha valami izgalmasat rejtegetnének, ne féljen, már lőnének ránk.
Ekkor dörrentek el az első lövések.

13.

A lövés hangját nem hallottuk, csupán felröppent előttünk egy fűcsomó. Széles ívben elszállt 
felettünk, majd lezuhant alant várakozó testvérei közé.
– Madár – mondta Joan, aki mintha csak most ébredt volna fel a megfeszített munka okozta 
kábulatból. – Egy madár!
Aztán felröppent a másik madár is. Halk füttyszó előzte meg a röptét, mint ahogy az elsőét is, 
csakhogy akkor még nem figyeltem fel rá. Ez is átszállt a fejünk felett, de már olyan közel esett le 
mögöttünk, hogy csaknem Nyima sarkára hullott.
Nyima megrázkódott, és hatalmasat ordított.
– Rinpóóóóóócseeee!
Kitártam a karom, elkaptam Bobot, másik kezemmel Augustát, és lerántottam őket a fűre.
– Feküdj! Szorítsák le a fejüket a fűre!
Joant Rüpel hadnagy döntötte le, Nyimát viszont nem kellett ledönteni, lefeküdt ő magától is. 
Láttam rajta, hogy még egy mezei egér lyukába is belebújna, ha lenne ilyen a közelben.
– Mi a franc ez? – háborgott mellettem Bob. – Megveszett? Csak nem a madaraktól ijedt meg? 
Jézusom, én még életemben nem láttam ilyen beszari alakot! Tudja, mikor megyek legközelebb 
magával betörni? Sohanapján! Ha egyszer valaki elhatározza, hogy betör valahova, hát törjön be 
bátran, akinek meg nem elég jók hozzá az idegei...
Ami ezután következett, az bármelyik könnyedén szellemes vígjáték nagyjelenete is lehetett 
volna. A következő halk füttyszó után felemelkedő fűcsomó egyenesen Bob szájába hullott. Éppen 
akkor, amikor a legszélesebbre tátotta.
Behunytam a szemem.
– Ez meg mi a büdös franc?! – ordította Bob mély felháborodással. – Phű! A fenébe is... madár 
ment a számba! Mi a fene ez? Fűcsomó?
– Feküdjön már le, mert lelövik!
Immár nem kellett kétszer mondanom. A háborgása közben feltérdelt Bob ismét végigfeküdt a 
füvön, és kétségbeesetten pislogott rám.
– Mi a fene ez?
– Amit kívánt, beteljesedett.
– Mi a lószart kívántam én?
– Azt, hogy lőjenek ránk. Tessék! Csak vigyázzon, nehogy eltalálják!
Egyelőre csend volt; akárki is lövöldözött, tűzszünetet tartott.
Kénytelen voltam megállapítani, hogy a legrosszabb helyen vagyunk, ahol csak lehetnénk. A 
legközelebbi jókora kőtömb legalább Ötven méterre sötétlik tőlünk; egy lapos, füves térség 
közepében fekszünk, amely ráadásul még a merénylő felé is lejt.
– Kik... lőnek? – nyögte Bob, – Ha mindent tud, bizonyára ezt is tudja.
– Nem mindegy az magának?
– Azért szeretném tudni... ki lő agyon.
– Ötletem több is lenne.
Felemeltem a fejem, és körülnéztem. Szerencsére még ezen a lapos, széljárta területen is 
találtam egy-egy kisebb követ. Kinyújtott karral mutattam Rüpel-nek, hogy mire gondolok.
Rüpel megcsóválta a fejét, és a távoli, nagy kövekre pislogott.
– Messze vannak.
– Tud jobbat?
– Éppenséggel megpróbálhatjuk.
– Magáé a bal oldal.
– Gyerünk!
Tíz perc alatt értük el az első, elefántnyi sziklát. Harapófogóba fogtuk, majd kidugtuk mögüle a 
fegyverünk csövét. Megelégedetten láttuk, hogy egy férfi térdel a holdárnyékban a földön, és 
rémülten a nyakát nyújtogatja felénk.
Egyszerre repültünk ki a sziklatömb mögül, és egyszerre vetettük rá magunkat.
A térdelő férfi nem tanúsított ellenállást. Hagyta, hogy csináljunk vele, amit akarunk. Pedig 
nagydarab, erős fickó volt; ha akarta volna, kemény perceket szerezhetett volna nekünk.
Ő azonban nem akart semmi ilyet. Amint Bob az oldalába nyomta a stukkerét, barátságosan 
elmosolyodott.
– Hogy van, Mr. McKinley?
Bo Larsson térdelt előttünk, kosárkájával a lába mellett.

14.

Akárhogy is nézegettem körbe-körbe, sehol nem láttam a fegyvert, amivel ránk lőtt.
– Hol a fegyvere? – mordultam rá. Larsson megvakargatta a szakállát.
– Milyen fegyverem?
– Amivel ki akart nyírni bennünket.
Larsson nagy szemeket meresztett ránk.
– Mit beszél? Hogy én ki akartam nyírni magukat? Még ilyet! Ez egyszerűen nevetséges.
– Álljon fel, Mr. Larsson!
Bo Larsson feltápászkodott, és leporolgatta a nadrágja szárát.
– A fenébe is, alaposan megijesztettek! Hallottam, hogy közeledik valaki, ezért bebújtam a 
szikla mögé.
– Egyedül van?
– Persze hogy egyedül vagyok. Azt gondolja, karon fogva járok a jetivel?
Rüpel nem szólt, csak az állát simogatta. Aztán egyszerre csak felszívódott a holdfényben.
Larsson tovább mosolygott.
– Azért ez izgalmas találkozás volt. Önök is éjszakai sétára indultak?
Csoszogás és lábdobogás hallatszott a kőtömb mögül. Larsson meghökkenve kapta fel a fejét.
– Ó, Miss Drinkwater és még egy szép hölgy! És Mr. Nyima! Üdvözlöm önöket... Önök is 
errefelé sétálgattak?
Mintha egy rossz színdarabot játszottunk volna. Hamisan csengett a hangunk és a mondataink is.
Lehajoltam, és felemeltem a kosarát, amelyet lent hagyott a füvön.
– Mi ez?
– A kosaram. Ebbe gyűjtöm a köveket.
– Éjszaka?
– Követ mindig lehet gyűjteni. Holdas éjszakákon meg különösképpen.
– Éjszaka általában alszik az ember.
– Általában igen, de én sajnos rossz alvó vagyok.
– Milyen köveket gyűjtött ma éjszaka, ha szabad
kérdeznem?
– Ma még semmilyet. Éppen azon törtem a fejem, hogy merre induljak, amikor maguk rám 
rontottak.
– Nem hallotta, hogy lövöldözött valaki a közelben?
Bo Larsson szája széle legörbült a nagy-nagy meglepetéstől.
– Lövöldözött... valaki? Errefelé? Ki az Ördög... lövöldözhetett?
– Például ön, Mr. Larsson!
Ez utóbbit nem én mondtam, hanem a szikla mögül előbukkanó Rüpel.
S hogy nyomatékot adjon a szavainak, a vállán fekvő puskára mutatott.
Bo Larsson sóhajtott, és a fegyverre nézett.
Nem is titkolt riadalom csillogott a tekintetében.

15.

Rüpel levette a válláról a távcsöves puskát, és Larsson-nak nyújtotta.
– Vegye csak el, bátran! Larsson elvette, és megnézegette.
– Ez nem az ön fegyvere, Mr. Larsson? Bo Larsson megvakargatta a szakállát.
– Hol találta?
– Egy sziklatömbhöz támasztva.
– Azt hiszem... nem az enyém.
– Én meg azt hiszem, az öné. Nézze csak meg ezt a kis réztáblát a tusán. Bo Larssonnak 
ajándékul... stb. Ehhez mit szól?
– A fenébe is... tényleg az enyém. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy nem hoztam 
magammal. Úgy látszik, mégis magammal hoztam. Néha... annyira elábrándozom, hogy nem is 
tudom, mit csinálok. Tudja... a Himalája csendje, és a hosszú magány... néha furcsa dolgokat tesz 
az emberfiával. Igen, az én puskám.
– Lőtt vele a közelmúltban, Mr. Larsson?
– Jaj, dehogy lőttem, mit gondolnak, hogy csak úgy Összevissza szoktam lövöldözni? Csak 
éppen... magammal hoztam. Mint amikor egy sétabotot visz magával az ember.
Rüpel elvette tőle a fegyvert, és beleszagolt a csövébe.
– Márpedig ebből lőttek, Mr. Larsson. Nem is olyan régen. Mondjuk, fél órája. Nem lőtt vele 
mégiscsak?
Bo Larsson megsimogatta a szakállát.
– Várjon csak, várjon... most, ahogy mondja... lehet, hogy lőttem. Néha, hogy elűzzem a 
magányomat, lövök egyet. Csak úgy, bele a levegőbe. Vagy akár egy sziklatömbre. Jaj, csak nem 
sebeztem meg valakit?
– Egyedül van, Mr. Larsson?
– Hogy egyedül vagyok-e? Persze hogy egyedül vagyok! Mit gondolnak, kivel lennék? Egyedül 
szoktam követ gyűjteni.
– White doktornő nem szokott segíteni önnek?
–White doktornő? Éjszaka? Ne tréfáljon, kérem.
A doktornő ilyenkor az igazak álmát alussza.
– Biztos benne?
– Persze hogy az vagyok!
– Én nem lennék annyira biztos benne, Mr. Larsson. A hang a szikla mögül jött.
Valamennyien arrafelé fordultunk, és megkövülve bámultuk, amint a szikla mögül Bob 
McKinley bukkan elő egy távcsöves puskával a kezében.
A puskacső előtt Ruth White doktornő botladozott.

16.

– Te jó ég, doktornő, mit keres errefelé éjszaka? – csodálkozott Bo Larsson. A tekintetében 
azonban figyelmeztetés bujkált.
– Sétáltam – mondta röviden a doktornő. – Talán meg tudja magyarázni, Mr. Lawrence, hogy 
miért zavarta meg Mr. McKinley az éjszakai sétámat?
– Ön fegyverrel szokott éjszaka sétálgatni? – kérdezte Bob.
– Lassan már a WC-re is azzal megyek – mondta a doktornő. – Nem tudom, ki az a jeti, de hogy 
létezik, az biztos. Nem óhajtom, hogy megtámadjon.
– Ezért sétál éjszaka puskával a vállán?
– Eltalálta. Ezért.
– Hm. Meg sem kérdezem, hogy találkozott-e a jetivel.
– Pedig megkérdezheti. Nem találkoztam. Ha találkoztam volna vele, megmondanám.
– Azt hittem, rá lőtt.
White doktornő elpirult. Halvány pír futott csak át az arcán, én mégis észrevettem.
– Én... nem lőttem senkire.
– Biztos benne?
– Hogy a fenébe ne lennék biztos, amikor végig itt volt a fegyver a vállamon.
Bob feléje nyújtotta a puskát.
– Szagolja csak meg a csövét.
– Mit szaglásszak rajta? Bob visszahúzta a kezét.
– Én megszagoltam. Ebből a fegyverből lőttek. Nem sokkal ezelőtt.
White doktornő a homlokára csapott.
– Hát persze... hiszen én lőttem belőle!
– Mégis? – kérdezte fájdalmas hangon Rüpel.
– Egészen megfeledkeztem róla. Sötét árnyékot láttam elfutni a kövek között. Csak úgy... 
figyelmeztetésképpen odalőttem egyet.
Rüpel megcsóválta a fejét.
– Ön csak úgy kijár éjszakánként sétálni a sziklák közé, ahol feltehetően a havasi ember 
leselkedik, majd lát egy sötét árnyat, és azonnal odalő egyet? Rendben van ez így?
– Nem tudom, hogy rendben van-e – mondta a doktornő –, mint ahogy azt sem tudom, kicsoda 
ön, de ha maga lett volna a helyemben, bizonyára ön is odapörkölt volna egyet.
– És ha, teszem azt, egy békés pásztor, aki elbitangolt állatait keresi?
– Csupán a levegőbe lőttem. Ha a jeti leselkedett rám, ettől is meg kellett ijednie, mint ahogy 
meg is ijedt.
Rüpel hadnagy rám nézett. Alig észrevehetően megráztam a fejem.
Rüpel elvette Bobtól a fegyvert, és visszaadta a doktornőnek.
– Hát csak vigyázzon az éjszakai sétáival, White doktornő. És ön is, uram. A puskákkal 
úgyszintén. Nem bölcs dolog az éjszakai lövöldözés, még ilyen ritkán lakott térségekben sem. 
Nekem elhihetik.
– Elmehetünk? – kérdezte a szakállában babrálva Bo Larsson.
– Természetesen – mondta Rüpel hadnagy. – Hiszen nem követtek el semmit.
– Akkor hát... jó éjszakát – búcsúzott a doktornő. Hiába is próbáltam a szemébe nézni, 
elfordította a fejét.
Addig álltunk szótlanul a szikla tövében, amíg bele nem vesztek a holdfénybe.
Bob megvakargatta vörösen lángoló haját.
– Vajon jól tettük, hogy elengedtük őket?
– Mit csinálhattunk volna? – tárta szét a karját Rüpel. – Nem történt bűncselekmény.
– De hiszen ránk lőttek!
– Bizonyítsa be!
– Engem sokkal jobban izgat a miért – töprengett Augusta. – Miért akartak megölni bennünket?
– Ez jó kérdés – biccentett Rüpel hadnagy. – Vajon jól tettük, hogy elengedtük őket? – ismételte 
meg a kérdését Bob. Bizony, nem tettük jól. Ez néhány perc múlva ki is derült.

17.

Alig tettünk meg úgy ötven métert lefelé, Rüpel hirtelen megtorpant. Előtte pedig Nyima torpant 
meg olyan váratlanul, hogy Rüpel majd a hátára mászott.
– Mi történt, Nyima?
A szerzetes felemelte a mutatóujját.
– Hallgasd csak, rinpócse!
Ekkor már valamennyien hallottuk a furcsa hangot. Előbb mintha egy kitörni készülő vulkán 
mormogott volna: mély volt a hang és dühös. Másodpercek múlva aztán már érces ordítássá 
nemesedett.
Augusta a karomba markolt.
– A jeti!
Az ordítást éles sikoltás követte. Lövés csattant, majd újra az érces ordítás.
– Istenem! – suttogta Joan. – Megtámadott valakit a jeti!
Rüpel hadnagy kirántotta a revolverét, és futni kezdett a hangok irányába.
– Gyerünk! – kiáltottam a többiekre. – Augusta és Joan maradjanak hátrébb. Nyima, te vigyázz 
rájuk! Jöjjön, Bob!
Negyedóra múlva értük el azt a helyet, ahol elváltunk Bo Larssontól és White doktornőtől.
A sziklatömb tövében ezúttal is sötét test hevert.
És ezúttal is Bo Larssoné.

18.

Rüpel megállt felette, és megsimogatta az arcát.
– Ez kész – mondta. – Megölte.
Bo Larsson valóban furcsa pózban feküdt. Kezeit, lábait szétvetette, feje pedig úgy oldalra 
billent, hogy biztosak voltunk benne, eltört a nyakcsigolyája.
Rüpel lehajolt, hogy nyomokat keressen, a közben mellénk ért Bob pedig leroskadt Larsson 
mellé.
– Meghalt? – Megölte a jeti.
– Biztos benne?
– Nézzen csak rá!
Bob végignézett Larssonon. A különben pedánsan öltözött Larsson ezúttal úgy festett, hogy még 
egy nagyváros igényesebb hajléktalanjai is messzire űzték volna maguktól. Ruhája cafatokban 
lógott; arcát, kezét, lábát karmolások díszítették. Mintha vigyázatlanul egy kaktuszmezőbe tévedt 
volna.
– Ennek annyi! – mondta keresztet vetve Bob. – Én megmondtam, hogy nem kellene 
elengednünk őket. Ha igaz, amit a doktornő mondott... Jézusom, ez kinyitotta a szemét!
Bo Larsson valóban kinyitotta. Aztán felemelte a fejét, és lássanak csodát: ferde nyaka úgy 
kiegyenesedett, mintha egy láthatatlan dzsinn egyengette volna ki. Bobra nézett, és nyögött egyet.
– Maga volt?
– Kicsoda?
– Aki pofán vágott. Jézusom! Hiszen az a jeti volt!
Hol van Ruth?
Úgy pattant fel, mint a gumilabda.
– Hol van Ruth?
Ekkorra értek utol bennünket a többiek. Larsson maga elé kapta a kezét.
– Jézusom, hogy nézek ki! Megtámadott az a rohadék! Ahogy maguk elmentek... kiugrott egy 
szikla mögül, és elkapta Ruthot. Rálőttem, de... nem találtam el. Elvitte a puskámat. Elkapta a 
csövét, és kirántotta a kezemből... Jézusom, utol kell érnünk, és... kiszabadítani Ruthot! Jöjjenek 
gyorsan!
– Hova? – kérdezte az egyre praktikusabbá váló Bob.
– Hát... arra!
– Miért éppen arra?
– Mert arra futott... Jézusom, már emlékszem! Felkapta Ruthot a hátára, és elfutott vele.
A hold, amely eddig hűséges lámpásként világított felettünk, egyszerre csak fekete felhők mögé 
bújt. A mindeddig csak enyhe légfuvallat képében jelentkező szél megerősödött, és fütyülni kezdett 
a sziklák között.
Rüpel megrázta,a fejét.
– Romlik az időjárás. Semmi értelme, hogy utána menjünk. Rövidesen akkora vihar lesz itt, 
hogy elfúj bennünket!
– Rendben van – nyögte a felpofozott. – Visszamegyek az állomásra... hátha... Ruth 
kiszabadult... és Ő is visszatért oda.
– Elkísérjük?
Bo Larsson azonban leintette.
– Egyedül is... megtalálom az utat. Ruhát cserélek, és... felébresztem a többieket. Reggel majd... 
reggel majd...
Rázkódni kezdett a válla: azt hittem, sírva fakad. Larsson azonban legyőzte a fájdalmát, és 
búcsúzóul felénk intett.
– Majd holnap... holnap...
Bo Larsson lehajtotta a fejét, és nekifeszült a szélnek.
Jó Öt percig álltunk látszólag tanácstalanul, majd felemeltem a kezem.
– Gyerünk! De csak óvatosan! Elindultunk Bo Larsson nyomán.

19.

Az, hogy Bo Larsson nyomán indultunk el, mint később kiderült, tévesnek bizonyult. Az első tíz 
méteren valóban láttuk szépen kirajzolódó nyomait a fűben, a felerősödő szél azonban úgy 
összevissza kuszálta a fűszálakat, hogy úgy hullámzottak, mint egy zöld tenger. Rüpel hadnagy 
idegesen kapkodta jobbra-balra a fejét.
– A fenébe is... nem látok nyomot.
– És Los Angelesben? – kérdezte némi iróniával a hangjában Bob.
Nyima előrefurakodott, és kéretlenül is a csapat élére állt.
– Gyertek utánam, rinpócsék!
Nyima más módszerrel kutatott nyomok után, mint Rüpel. Először is a sziklák tövét vizsgálta 
meg, ahova Bo Larssonnak időről időre be kellett húzódnia, hogy megtörölgesse a szemét. A mi 
szemünket is csípte a hideg szél; Nyima joggal feltételezte, hogy Larsson szeme sem üvegből van. 
És valóban: egy–egy szikla aljában megpillantottuk a nyomát.
Ez azonban még nem lett volna elég. Nyima ekkor valami olyat csinált, amilyet még soha nem 
láttam senkitől. Ahogy elveszítettük Larsson nyomát, egy hatalmasnak tűnő, zöld mező szélén, 
megtorpant, és a szeme fölé ernyőzte a tenyerét.
Bob is a fűre bámult, majd lemondóan legyintett.
– Akár vissza is fordulhatunk.
A kutatóállomás messze mögöttünk maradt; a sziklák tövében meghúzódó nyomok azonban 
világosan mutatták Larsson szándékát: megkerülni a házat, és továbbsietni a hegyoldalon felfelé.
Nyima intett, és a fűtengerre mutatott.
– Biztosan ezen ment át.
– Milyen irányban? – tudakolta hitetlenül Rüpel.
– Maradjatok itt! – emelte fel az ujját Nyima. – Blobzang rinpócse! Figyeld a füvet!
Bár fogalmam sem volt róla, miben mesterkedik a szerzetes, a fűre meresztettem a szemem. A 
fűszálak úgy hullámzottak az orrom előtt, hogy majd elszédültem tőlük.
Nyima belépett a fűtengerbe, és tett vagy harminc métert előre. A szél belekapott a köpenyébe, 
és le akarta tépni róla. Az ostoba Nyima azonban ahelyett, hogy megszorította volna a derekán az 
övét, elkezdte lefelé csavarni.
– Mi a fenét csinál ez? – nézett rám értetlenül Rüpel hadnagy.
– A fenébe is! – dühöngött Bob. – Ahelyett, hogy kitalálnánk valamit, azt figyeljük, hogy 
hókuszpókuszol?
– Emlékezzen csak az imamalomra.
– Ne mondja nekem, hogy a szélnek is parancsolni tud!
Pedig Nyima tudott. Ha nem is úgy, ahogy elképzeltük.
A szerzetes hirtelen megállt, és széttárta a köpenyét. A szél előbb körbefújta, majd 
nekiveselkedett a köpenyszárnyaknak. Úgy fújta Őket, hogy már azon sem csodálkoztam volna, ha 
felkapja Nyimát a levegőbe.
– A fű, rinpócse! – szűrődött a fülembe a szél zúgásán át a hangja. – Nézd a füvet, rinpócse!
És csoda történt. A szél néhány másodpercig Nyima köpenyének a szárnyát dagasztotta, nem a 
füvet borzolta. Ezalatt a rövidke idő alatt a fűszálak gyorsan kiegyenesedtek. Már persze csak azok, 
amelyeket nem taposott le Larsson és a jeti.
– Te jó ég! – nyögte Bob. – Ez az ember valóban csodákra képes.
Követtük a jeti nyomát, amíg fel nem értünk addig az övezetig, amelyet egy Ősi gleccserből 
hátramaradt, számtalan kisebb-nagyobb kődarab díszített. Itt a kövek már szorosan egymás mellett 
álltak, nem úgy, mint lejjebb, ahonnan jöttünk.
A legelső nagyobb kő mellett megtaláltuk Bo Larsson fegyverét. Nyima vette észre, felemelte, 
és felénk mutatta.
Ahogy megpillantottuk, az elszörnyedés moraja futott végig rajtunk. A fegyver tusa szilánkokra 
törött, csövét pedig úgy összetekergette valami, mintha csak egy leszerelési tárgyalásokon halálra 
ítélt fegyverekre váró, speciálisan erre a célra kifejlesztett gép csavargatta volna össze.
Jó fél órát bolyongtunk összevissza a sziklák között, de sem a jetire, sem Bo Larssonra nem 
bukkantunk rá. Itt már Nyima varázslata sem segített. Úgy elfújta előlünk a szél a nyomokat, mint 
elefánt tüsszögése a pántlikát.
Fáradtan, törődötten, nyomott hangulatban érkeztünk vissza a kolostorba. Az egyetlen jó hír, ami 
ezen a napon ért bennünket, az volt, hogy a vacsoránkat kimérő szerzetes közlése szerint Padma 
Gyamco nem tért még vissza, és lehet, hogy egy-két napot késik a hazatéréssel.
Rövid megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk kialudni magunkat.
Aztán majd meglátjuk, hogy kié lesz a holnapi nap: a miénk-e vagy a jetié?

20.

Higiéniai elveimmel ellentétben legszívesebben azonnal leroskadtam volna az ágyamra, hogy 
akárhogy is, de kialudjam magam, sajna azonban nem laktam egyedül. Miss Drinkwater 
kívánságaira is tekintettel kellett lennem – ha már tanítványommá fogadtam.
Nyima el akart iszkolni az esti kötelességek teljesítése elől, de Augusta fülön fogta, és addig 
nem is eresztette el, amíg egy jókora vödörrel el nem indult vízért.
Augusta nem sokat törődött vele, hogy ott vagyok-e vagy sem. Gyorsan ledobálta a ruháit, 
csupán az alsóneműit hagyta magán.
– Nem zavar, ha ezúttal nem megyek ki a fürdőcellába?
– Miért zavarna? – kérdeztem, miközben magam is megszabadultam a köpenyemtől. – Majd 
kimegyek én.
– Kérni akartalak rá.
Nyima jött a vödörrel, majd távozott. Jómagam nagy sóhajtások közepette kigyalogoltam a 
folyosó végére, és megmosakodtam. Ha nem lett volna túl hideg a víz, talán el is aludtam volna 
közben. Attól mindenesetre eltekintettem, hogy beálljak egy dézsába. Végigöntöttem magamon 
néhány korsó vizet, befejezettnek nyilvánítva vele az éjszakai pancsikolást.
Visszafelé már vidáman fütyörésztem. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy be van 
zárva a cellám ajtaja.
– Hé! – kopogtattam meg óvatosan. – Ébren vagy?
– Ébren – hallottam Augusta hangját. – Hogy kellene lennem?
– Tévedésből bezártad az ajtót.
– Nem tévedésből.
– Akkor most nyisd ki!
– Nem tudom, mert bent állok egy dézsában.
– Szállj ki belőle!
– Piszkos lesz a talpam.
– Majd lemosod még egyszer.
– Nem szeretek úgy fürdeni, ha mások is vannak a közelemben.
– Majd bemászom a takaróm alá.
– Leskelődni fogsz.
– Dehogy fogok leskelődni! Aludni fogok.
– Nem is az a fontos, hogy leskelődsz-e vagy sem, tudod?
– Akkor mi?
– Az, hogy én azt hiszem, leskelődsz. Így aztán teljesen közömbös, hogy mit csinálsz közben.
Órámra pillantottam. Éjszaka két óra volt. Lábamat kellemetlen fuvallatok simogatták, a falak 
hideget árasztottak magukból.
– Két óra van, Augusta!
– Tudom, van órám.
– Le szeretnék feküdni.
– Nem tudnál várni még egy kicsit?
– Meddig?
– Cirka fél órára lenne csupán szükségem.
– Akkor mi lesz?
– Akkor jön Nyima, és elviszi a fürdővizet.
– Hol van Nyima?
– A lhakangban imádkozik.
Vállamra hajítottam a törülközőmet, és lecsoszogtam a lhakangba. Sötét volt odabent, csupán 
egyetlen szobor előtt égett gyertya és néhány füstölő. Nyima ott ücsörgött a gyertya mellett 
Congkapa szobra előtt, és éppen néhány búzaszemet szórt a levegőbe.
Türelmesen megvártam, amíg végez az áldozattal, aztán mellé telepedtem.
Nyima elővette az olvasóját, pergette néhány percig a szemeket, majd felém nyújtotta.
– Akarod egy kicsit, rinpócse?
Egyetlen pillanatra a lelkembe néztem. Mivel úgy ítéltem meg az állapotát, hogy nem elég 
nyugodt, elhárítottam az ajánlatot.
– Majd máskor, Nyima.
– Akkor legalább egy kis tubákot.
– Az jöhet!
Nyima köpenye öblébe nyúlt, és kihúzott belőle egy zsírkőből faragott tubákosszelencét. A 
szelence oldalát ugyancsak faragás díszítette. Azt a jelenetet ábrázolta a művész, amikor Sákjamuni 
buddhát Mára, az ördög megkísérti egy szép lány képében. A művész ragyogó munkát végzett: 
olyan domborura faragta a kísértőt, hogy valóban egy Buddha kellett ahhoz, hogy ellent tudjon állni 
neki.
Kimertem a szelence kupakjával egybeépített kis kanálkával egy csipetnyit a tubákból, 
összeszorított öklöm felső részére pottyantottam, oda, ahova tequila-ivásnál a sót teszi az ember. 
Óvatosan beszippantottam, és tüsszögni kezdtem. Nyima követte a példámat, majd amikor már 
kitüsszögte magát, hozzám fordult.
– Nálatok minden este mosakodnak a nők, rinpócse?
– Általában – mondtam.
– És... minden este lejön róluk a zsír és az olaj?
– Amit magukra kennek, az le.
Nyima megcsóválta a fejét. Igaz, ami igaz: ha egy tibeti kultúrkörben élő nőnek kellene minden 
este megszabadulnia mindattól, amit magára mázolt, reggelig fürödhetne. A tibeti asszonyok 
ugyanis vajat kennek a hajukra, akárcsak a bőrükre. Ez a szépség és a gazdagság jele is. Vaj és olaj 
nélkül egy tibeti nő szegénynek, elesettnek és tisztátalannak érzi magát.
– Reggel ismét felkenik?
– Fel.
Nyima megrázta a fejét.
– Érthetetlen. Megmondom neked őszintén, rinpócse, volt idő, amikor, hm... beleszerettem 
Methogba. Pedig szerzetes vagyok. Hiába, a szívnek nem lehet parancsolni. Csakhogy, mint 
mondottam, én szerzetes vagyok, Congkapa pedig nem engedte meg, hogy a szerzetesek és a nők... 
de hát ezt úgyis tudod, rinpócse. Kezdődött azzal, hogy Methognak nagyon megtetszettem, és ezt 
meg is mondta nekem. Azt mondta, nem érdekli, hogy láma vagyok, majd leimádkozom az istenek 
előtt, azok úgyis megbocsátanak. Mondtam neki, hogy ő is bűnt követne el, hiszen bűnbe vinne egy 
lámát, erre azt felelte, hogy majd leimádkozom az ő bűnét is, elvégre ez a dolgom. Ennek ellenére 
nemet mondtam, rinpócse! Hiába akart tőlem bármit, nem és nem! Pedig gyakran voltam náluk, 
volt, hogy alig maradtunk öten a szobában, le is vetkőzött nekem, de nem és nem! Mígnem egyszer 
úgy alakult a dolog, hogy Methog bekente magát éjszakára. A szomszéd faluban járt, és kapott 
valakitől egy nagy darab avas jakvajat. Ebből lecsippentett egy kicsit, és bekente magát vele. Hát ez 
volt az ördög, rinpócse!
– Ördög? – hökkentem meg.
– Az. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a vaj illatának. Emlékszem, Methog az ágyán ült – 
ekkor is alig volt valaki otthon, talán, ha néhány gyerek ugrándozhatott a szobában –, szóval 
Methog az ágyán ült, és magához csábított. Én ellenálltam volna neki, rinpócse, de az illatának nem 
tudtam ellenállni. Csak úgy áradt a hajából a vajillat, mintha egy hatalmas, vonzó vajdarab lett 
volna. Ekkor én... elvesztem, rinpócse.
– Legalább leimádkoztad?
– Le én, rinpócse! Csakhogy Methog rájött, mi a varázsereje, és attól fogva egyre jobban kente 
magát. Amikor éppen leimádkoztam volna, újra kezdődött az egész. Nehéz egy szerzetes élete, 
rinpócse!
Ebben nagy hümmögések közepette egyetértettünk. Meggyújtottunk még egy-két füstölőt, aztán, 
amikor úgy éreztem, hogy elérkezett a cellába való visszatérés ideje, felráztam Nyimát, aki fejét az 
oltárra hajtva, alighanem Methogról álmodott.
Miss Drinkwater velünk ellentétben friss volt, mint a tavasz szellő, és illatos, mint egy 
virágoskert. Hosszú, eddig még nem látott selyemköpenybe burkolódzott. Ezen aztán ismét csak 
eltűnődtem. Hogy van az, hogy mindössze két kisebb méretű táskát hozott magával, mégis naponta 
kétszer új szerelésben jelenik meg. Honnan a csodából szedi elő őket? Kétségkívül varázslat lehet a 
dologban.
Amíg Miss Drinkwatert nézegettem, Nyima az ajtófélfának támasztotta a homlokát, és állva 
aludt.
– Mit bámulsz? – kérdezte szokott, udvarias modorában Augusta. – Nem láttál még 
selyemköpenyt?
– Ilyet még nem – mondtam.
– Pedig egy egyszerű thaiföldi köpeny.
Erre a naivságra aztán már kénytelen voltam megrázni a fejem.
– Ez nem thaiföldi! Augusta élesen felkacagott.
– Te akarod nekem elmagyarázni, hogy milyen köpenyt hordok?
– Nem hallottál még a munkásságomról? – kérdeztem sokatmondó fölénnyel. – írtam néhány 
tanulmányt az ázsiai országok selyemkultúrájáról, és...
– Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de nem kellene felébresztenünk Nyimát?
Nyima egyre határozottabban az ajtófélfához fészkelte magát, és egyre erőteljesebben 
szuszogott. Megfogtam a vállát, és megráztam. Erre akkorát ugrott, hogy majd kidöntötte az 
ajtószárnyat.
– Mész innen, te rohadék! – ordított rám. – Takarodj, mert rád olvasok a róka-szutrából!
A fenyegetés nem volt elhanyagolható, hiszen a róka-szutra tudomásom szerint átkokat is 
tartalmaz, errefelé pedig nem kifejezett életbiztosítás, ha megátkoznak valakit.
– Hé, hé! Csak nyugalom! – próbáltam megnyugtatni, mielőtt az előrángatott imamalommal 
fejbe verhetett volna. – Blobzang rinpócse vagyok!
Nyima megismerte a hangom, és magához tért. Megrázta a fejét, majd megkönnyebbülve 
felsóhajtott.
– De megijedtem, rinpócse! Azt álmodtam, hogy megtaláltuk a jetit.
– Igazán? Hol?
– Odafenn, ahol este jártunk. A gleccserben.
– Azt véletlenül nem álmodtad meg, hogy melyik részén?
Nyima bólintott.
– Azt is megálmodtam, rinpócse.
– Na hol?
– Van ott két kő... legalábbis, álmomban két egymásba fonódott követ láttam. Arra nem 
emlékszem, hogy a valóságban is láttam volna, álmomban azonban biztosan.
Le sem kellett hunynom a szemem, hogy megjelenjék előttem a két szikla. Amikor odafent 
jártunk, még meg is csodáltam szokatlan formájukat. Mindkettő vékony volt, mint két oszlop, 
meredeken felfelé törő. Útjuk felénél azonban egy haragvó isten oldalra hajlította őket, majd 
mindkettőt megcsavarta. A csavaró-facsaró erő következtében egymásba préselődtek, miközben 
többször is megfordultak egymás körül. Kis fantáziával egy óriás két copfjának is gondolhatta 
volna őket a jámbor utazó. Az óriás a földtörténeti korok rettenetes kataklizmái során belesüllyedt a 
földbe, csak két megkövesedett copfja maradt kint a szabadban, a természet kegyetlen erejére 
figyelmeztetve az élőlényeket.
– Biztos, hogy nem láttad odafent őket, Nyima?
– Majdnem biztos, rinpócse. Bár megesküdni azért nem mernék rá.
Most már behunytam a szemem. A két, egymásba fonódott copf mellett egy ugyancsak furcsa 
kis szikla bukkant fel előttem, mintha valamelyik copfból kihullott fésű lett volna.
– Mást nem láttál mellettük álmodban?
– Mire gondolsz, rinpócse? Várj csak! – Nyima a homlokára tette a kezét. – De... van ott valami 
egyéb is. Egy harmadik szikla.
– Az milyen?
– Egy régi tűzszerszámra emlékeztet, rinpócse. Ugyanaz a szikla volt, amit én fésűnek láttam.
– Elmehetek aludni, rinpócse?
Attól tartottam, reggelre elfelejt mindent, ezért addig ütöttem a vasat, amíg meleg.
– Azt mondtad, megtaláltuk a jetit. Hogy találtuk meg?
– Lementünk a lépcsőn.
– Miféle lépcsőn?
– Amely a tűzszerszám-szikla mellett a mélybe vezet. Odalent találtuk meg.
– Mi van odalent? Nyima nagyot ásított.
– Nem tudom, rinpócse... de nagyon álmos vagyok. Elvihetem a vizet?
Nyima elvitte Miss Drinkwater mosdóvizét, én pedig végre elhelyezkedhettem a cellámban.
Nem tagadom, mélyen felkavart, amit Nyima mondott. Hosszú, Keleten töltött éveim alatt 
megtapasztaltam, hogy nem szabad félvállról vennünk álmaink üzenetét. Néha valóban árulkodnak, 
bár a jövőt szerencsére elhallgatják előlünk.
Tovább törtem volna a fejem, de Miss Drinkwater kizökkentett az álmodozásomból.
– Állva akarsz aludni?
Szavait aláhúzandó, hatalmasat csattant az ablaktábla, ahogy a kezdődő vihar a falnak vágta.
– Jézusom! – kiáltotta vitatott eredetű selyemköpenyében Miss Drinkwater. – Itt a vihar! Még 
szerencse, hogy idejében hazaértünk!
Villámok cikáztak át az égen, s ismét csak a falhoz verte az ablaktáblákat a szél.
Becsuktam a táblákat, majd az ablakot is.
– Így ni! Ezzel rendben is volnánk! Azt javaslom, hogy aludjukki...
Miss Drinkwater az ablakhoz sétált, és a zsaluk résein át kilesett a szabadba. A villámok 
megállás nélkül villogtak, furcsa, rebbenő fénnyel töltve be a cellát.
Miss Drinkwater újra csak kikukucskált a zsalu rései között. A villámok átvágtattak a sziklák 
között, sugaraik belopakodtak az ablakon, átsuhantak köpenye vékony szövésén. Más szavakkal 
szólva, a villámfény olyan átlátszóvá tette Augusta köpenyét, mintha üvegből lett volna.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a szokatlan természeti jelenségek el szokták űzni az 
álmot a szememről. Mint például a villámfény. Ezt már többször is megfigyeltem, bár az is igaz, 
hogy többnyire nem voltam egyedül a szobámban. Mint ahogy ezúttal sem. Mindenesetre az álom 
messze röppent tőlem, amit nem tulajdoníthattam másnak, csupán a villámoknak és a viharnak.
Ráültem az ágyamra, és magam is a vihart figyeltem. – Érdekes módon Augustára egészen 
másként hatott a villámfény, mint rám. Amikor felém fordult, egyetlen, óriási ásítás volt az arca.
– Igazad van – mondta szája elé kapva a kezét. – Valóban ki kellene aludnunk magunkat. Ki 
tudja, holnap mi vár ránk? Előfordulhat, hogy lefújják a forgatást, pedig már annyira beleéltem 
magam... Jó, nem akarok ma már erről beszélni. Mennyi idő is van? Jézusom, már majdnem 
három!
Felkönyököltem az ágyamon, és a köpenyére néztem.
– Mit mondtál, milyen selyemből is van a köpenyed?
– Thaiból, természetesen.
Kénytelen voltam megismételni korábbi álláspontomat.
– Kizárt dolog. A thai selyem nem ilyen.
– Hanem milyen?
– Kissé erősebb. Ez lágyabb, és... elomlóbb. Valószínűleg tajvani.
– Lehetetlen! Bangkokban vettem.
– Miért, oda nem szállíthatnak tajvani selymet?
– Csak nem képzeled, hogy hülyék, és konkurenciát csinálnak a saját selymeiknek?
– Ez mégis tajvani.
– Jól van, ha ennyire izgat a dolog, mondd meg, hogy dönthetnénk el, kinek van igaza? Azt 
mondod, te képes lennél megállapítani...
– Ahhoz közelebbről is meg kellene vizsgálnom.
– Hát vizsgáld! Itt vagyok, elég közel hozzád, nem?
– Egyáltalán nem. Meg kell tapogatnom ahhoz, hogy megállapíthassak bizonyos paramétereket. 
Ez az úgynevezett érzékszervi vizsgálat.
– A micsoda?
– A tapintás. Sosem jártál selyemszövő-műhelyben?
– Még nem jutott rá időm.
– Akkor nem is tudhatod, hogy létezik egy olyan munkafázis, hogy selyemsimogatás. Ezt a 
selyemsimogató végzi.
Miss Drinkwater eltátotta a száját meglepetésében.
– Erről még sosem hallottam.
– Mert még nem jártál selyemszövő-műhelyben. A selyemsimogatás bizalmi állás. Nem 
mindenki képes rá. Hosszú hónapokig kell tanulni.
Augusta gyanakodva nézett rám.
– Csak nem azt akarod mondani... Szerényen rámosolyogtam.
– Okleveles selyemsimogató vagyok.
– Ki... gondolta... volna? Hogy szerezted a diplomádat?
– Hát... az egyetem, ahol akkoriban tanítottam, kiküldött egy selyemsimogató tanfolyamra. Ki is 
tanultam minden csínját-bínját.
– Azt mondod, hogy kizárólag simogatás útján meg tudod határozni, hogy milyen selyemről van 
szó? Hol gyártották, meg ilyesmi?
– Ezt tanultam.
– Hm. És hogy kell csinálni? Engem is megtanítanál rá?
– Ó, hát az azért nem olyan egyszerű! Először is, add ide a köpenyt.
– Melyiket?
– Hogyhogy melyiket? Amelyik rajtad van! Erről van szó, nem?
– Jól van, de... akkor fel kell vennem helyette valami mást. Ugyanis... nincs alatta...
– Nem olyan nagy baj – morogtam. – Úgyis csak a selyem érdekel. Különben sem látok semmit 
ebben a sötétségben.
Valóban, néhány pillanatra elültek a villámok, mintha megunták volna a szüntelen villogást.
– Levessem?
– Másképpen nem tudom megállapítani, hogy hol készítették.
– Jól van – suttogta Augusta az ágyam végénél. – Akkor hát... levetem. Itt van, tessék.
Susogást hallottam, és rám hullott a köpeny. Először azt hittem, Miss Drinkwater is vele hullik, 
olyannyira beitta a selyem az illatát. – Meg... találtad?
– Még keresem. Most megvan!
Nem tudom, mi következhetett volna, de ebben a másodpercben nappali fénybe borult a szoba, 
annak ellenére, hogy a zsaluk csak megszűrve engedték át a fényt. A villámot hatalmas 
mennydörgés követte. A sporttáskámon álló Maitréja szobor felemelkedett a levegőbe, vetett egy 
elegáns bukfencet, és eltűnt az ágyam alatt. Akár azt is hihettem volna, hogy a különben nagy 
hatalmú isten megrémült a mennydörgéstől. Pedig csupán arról lehetett szó, hogy gonosz 
vihardémonokat sejtett a szobában, akik ráadásul az ágyam alá menekültek, ahogy megpillantották 
őt. Természetesen azon nyomban utánuk ugrott, hogy elkapja a köpenyük szélét.
Jó magam meg sem moccantam. Rabul ejtett a pillanat szépsége. Merthogy a pillanatnak is 
megvan a maga bája, arról kár is vitatkozni.
E báj jelen esetben maga Miss Drinkwater volt, aki, miután levetette köpenyét, pucéran álldogált 
a sötétség mélyén. Amíg a felcsapó villámfény fényárba nem borította.
Hogy mitől rémült meg végül is Augusta, örök titok maradt, de abban a pillanatban, ahogy 
magához tért rémületéből, felugrott a levegőbe, átrepült az ágyam felett, majd eltűnt a takarója 
alatt.
– Jaj, istenem! – hallottam a hangját. – Jaj, istenem, mi volt ez?
– Villám – mondtam. – Vadzsrapáni tűzfegyvere.
– Az... mi?
– A villámot Vadzsrapáni isten hajigálja – magyaráztam. – Nem hallottál róla?
– Én még leragadtam Zeusznál.
– Pedig errefelé is akad villámhajigáló isten. Tudsz szanszkritul?
– Még nem – nyögte Augusta. – Most éppen tibetiül tanulok. Terveim szerint három hétig leszek 
még itt. Ezalatt majd azt is megtanulom.
– A vadzsra annyit jelent, hogy villám. Vadzsrapáni pedig a villámokat hajigáló.
Hogy szavaimat igazolja, ismét csak óriási csattanás hallatszott. Miss Drinkwater még szuszogni 
sem mert az ágyában.
– Meddig tarthat ez... még? – kérdezte néhány perc múlva. – Utálom a villámokat. Gondolod, 
hogy... becsaphat ide is? Egy kolostorba?
– Vadzsrapáni akarata kiszámíthatatlan – mondtam. – Lehet, hogy valamiért megharagudott 
ránk. Ilyenkor a kolostorokat sem kíméli.
– Te jó isten! Te nem félsz?
– Nem én – mondtam. – Miért félnék?
– Hát, hogy belénk vág a villám.
– Belém biztosan nem vág.
– Hogyhogy nem vág? Miért nem? Kénytelen voltam elárulni neki egy nagy titkot.
– Mert... van nálam villáműző!
Néhány másodpercnyi hallgatás után gyanakvó szavak törték meg a csendet.
– Mid van neked?
– Villámriasztóm.
– Villámhárítód?
– Inkább villámriasztó. A villámhárító modern dolog. Vas, amely levezeti a földbe a villámot.
– És a tiéd?
– Egy varjú képe.
– Varjú... képe?
– A varjú a legjobb villámriasztó, nem tudtad?
– Nem én. Hogy lenne az?
– Úgy, hogy a varjútól fél a villám. Láttál már valaha is varjút, amelyet villám csapott agyon?
– Őszintén szólva nem. De nem is nagyon...
– Pedig úgy van, ahogy mondom. A tibetiek fából faragott, vagy papírra rajzolt varjakat 
helyeznek a falvaik szélére, hogy óvja meg földjeiket a villámcsapástól és a jégveréstől. Nyugodt 
lehetsz, ha varjú-amulett van nálad, nincs az a villám, amely árthatna neked.
– Hol van az az izé... a varjú képe?
– A nyakamban.
– Honnan... szerezted?
– Egy másik kolostorból. Nem könnyű igazi villámriasztó varjúhoz jutni. Nekem mindenesetre 
sikerült.
Ismét hatalmas villanás, majd ugyancsak hatalmas mennydörgés következett.
– Jaj, istenem! De félek! Mekkora egy ilyen riasztónak a hatósugara? Akarom mondani... 
egészen konkrétan, ugye, én itt vagyok az ágyamban, te meg, ugye, ott,
a tiédben, legalább két méter választja el a kettőt egymástól...
– Még több is! – bólogattam. – Még több is!
– Csak azt szeretném... tudni..., hogy a villámriasztó varjúd hatósugara... elég-e ahhoz, hogy 
engem is megvédjen a villámcsapástól?
Ismét villanás, ismét csattanás.
– Jaj, istenem! Szóval... nem vagyok én túl messze ahhoz, hogy... szóval, engem eltalálhat a 
villám, amíg te sértetlen maradsz?
Sóhajtottam egy jól hallhatót.
– Sajnos ez így van. Nem akartam elmondani, nehogy megrémülj tőle, de... ilyen távolságból azt 
hiszem... nem képes a varjú...
Akkorát dördült az ég, hogy megcsörrentek az ablaküvegek a keretükben.
– Jaj, istenem! Nem adnád oda nekem az amulettedet? Csak egy kis időre, amíg...
– Én közelebb vagyok az ablakhoz – figyelmeztettem. – Nagyobb veszélyben vagyok, mint te.
– És ha... közelebb húznánk az ágyamat?
– Attól tartok, szétesik.
– Ez igaz. Már így is alig tartja valami. És ha... én mennék közelebb hozzád?
– Úgyérted, hogy...
Az élet adta meg ki sem mondott kérdésemre a választ. A minden eddiginél hatalmasabb 
villanás és dörgés következményeképpen Miss Drinkwater ismét csak felemelkedett a levegőbe, és 
mellettem landolt. Kissé oldalra húzódtam, hogy kényelmesen kinyújtózhasson a takaró alatt.
– Bocsáss meg! – lihegte. – De nem bírtam már tovább! Gondolod, hogy így... már engem is 
megvéd a varjú?
– Kétségtelen – mondtam. – így már egészen más.
– Mondani szeretnék neked valamit – motyogta aztán fejét a párnába fúrva. – Nem szívesen 
beszélek róla, de... az a helyzet, hogy igazából megbántam, ami köztünk történt. Csitt! Nem azért, 
mert... nem éreztem volna magam... szóval... én akartam, hogy tanuljak valamit, és... igazán sokat 
tanultam, de... az az igazság, hogy nem lett volna szabad. Végül is, belekényszerítettelek valamibe, 
ami neked nem is biztos... szóval, a tanítvány ne kényszerítse magát a tanárára... ez az igazság, na! 
Ezért én úgy gondolom, hogy valóban... csak azért jöttem ide, merthogy a villámriasztó varjú... és, 
bár szép emlékem van arról az éjszakáról, de most azt gondolom, hogy egyszer volt... valami... és 
nem kell, hogy többször is legyen. Tehát, én most úgy vagyok itt, hogy... szóval csak a varjú miatt. 
Egyáltalán... hol van? Talán fel kellene vennem a selyemköpenyemet... én nem is akartam levenni, 
csak ahhoz, hogy megállapíthasd... Hol a varjú?
Ismét hatalmas villámlás és dörgés következett.
– Jaj, istenem! Hadd szorítsam meg a varjút! Hol van?
Úgy fordultam, hogy megkereshesse, ha akarja.
– Na végre... remélem, segíteni fog... De hiszen ez nem a varjú!... Istenem... hát én nem ezért 
jöttem. Én csak... Jó, hát nem bánom... most az egyszer... Talán mégis jobb lenne, ha visszamennék 
az ágyamba... most mit csinálsz...? Jaj, hát persze, hogy itt akarok maradni... imádom a 
villámriasztó varjút... bár nem is... varjú... de azért... az lenne a jó, ha sokáig tartana a vihar... és 
majd azt mondom McKinley professzornak, hogy... ma is tanultam valamit... csak taníts, kérlek, 
gyorsan akarok tanulni... gyorsan, gyorsan, még gyorsabban!
Úgy elrepült az idő, hogy észre sem vettük.
A varjú pedig egyre sebesebben szárnyalt az éjszakában, messzire űzve a gonosz villámokat.

21.

Amikor felriadtam, csend volt odakint, csak a zsaluk között szűrődött be halvány, sápadt fény. 
Azt hittem, még mindig villámlik, de a csend azt mutatta, hogy nem a villámok, hanem a hajnal 
fényei kopogtatnak az ablakon.
– Ébren... vagy? – hallottam mellettem Miss Drinkwater suttogását.
– Most ébredtem fel.
– Elmúlt a vihar?
– Alighanem.
Miss Drinkwater felsóhajtott. – Kár.
– Miért kár? – könyököltem fel.
– Az a helyzet... hogy szívesen vállalnék még egy kis vihart, sőt nagyot is... villámlással és 
égzengéssel együtt... ha...
– Ha?
– A villámriasztó varjú ismét... elriasztaná a villámokat. Azt szeretném kérdezni, hogy... 
preventív riasztás nem létezik?
– Micsoda?
– Megelőző riasztás. Hogy ha legközelebb... vihar támadna, már ne is merjenek a villámok 
közeledni hozzánk.
– Elképzelhető, hogy... lehetséges – mondtam.
– Tényleg? Akkor... mit szólnál hozzá, ha a villámriasztó varjú... már meg is van, ismét...
Nem dörgött, nem villámlott, a varjú mégis elriasztott mindent. Démonokat, gonosz szellemeket, 
sőt még az álmot is a szemünkről. Csak akkor végzett a démonriasztással, amikor a reggeli 
napsugarak belopakodtak a cellánkba.
Új nap állt előttünk, méghozzá nem is veszélytelen.
El kellett kapnunk a jetit.


A jeti nyomában


1.

Borús volt a reggel, akárcsak a hangulatunk. Az éjszakai vihar már messze járt; nyomait 
azonban otthagyta az égen és a földön egyaránt. Odafent az égen szürke, mogorva felhők úsztak, 
lent letört ágak, leszaggatott levélkupacok árulkodtak az ítéletidőről. Amint kiléptem az udvarra 
vezető ajtón, törött cserépre esett a pillantásom. Minden bizonnyal a tetőről sodorhatta le a 
szélvihar.
Rüpel hadnagy és Bob sem volt valami jókedvében. Egyikük sem szólt egyetlen szót sem, csak 
álltak fázósan a köpenyükbe burkolózva. Egymástól függetlenül jöttek rá, hogy ilyen zivataros 
időben legpraktikusabb viselet a szerzetesi köpeny. Feltartja a szelet, és porfogónak is megteszi.
Bob vakkantott valami köszönésfélét, majd megvakargatta borostás állát.
– Augusta?
– Lement a táborba – mutattam a forgatócsoport sátrai felé.
– Mi a fenét akar még tőlük?
– Azt mondta, nincs befejezve a munkája.
– Nem tudta volna visszatartani?
– Hogy tehettem volna? Elvégre felnőtt ember!
– Magára bíztam, ha még emlékszik rá. Ne felejtse el: Augusta jószerével gyerek.
Erről nekem egészen más volt a véleményem, de azért befogtam a számat.
Ś – És a maga feladata hogy áll? Megtalálta már a baltát és a tarisznyát?
Ebből is látható, hogy bizony harapós kedvében volt.
– Joan?
– Augustával ment.
– Mi a fenéért?
– Lehet, hogy el kell játszania valamilyen kisebb szerepet.
– Akkor kire várunk?
– Nyimára – mondtam.
– Jézusom! Mit akar maga attól a pasastól? Hiszen olyan gyáva, mint a nyúl.
– Nem gyáva, csak szerzetes. Mindenkinek van fegyvere?
Rüpel bólintott. Bob nem szólt semmit, csak köpenye oldalára ütött.
– Megtudhatnánk, mi vár ránk a mai napon? Igyekeztem olyan könnyedén viselkedni, ahogy 
csak tellett tőlem.
– Ha a tunhuangi ezer buddhák is úgy akarják, elkapjuk a jetit.

2.

Toporogtunk még egy kicsit, s Bob már-már újabb elégedetlenségi rohamra készült, amikor 
megérkezett a szerzetes. Kintről jött, a kerítésen kívülről. Poros csizmái arról árulkodtak, hogy 
hosszú utat tett meg, amíg hozzánk ért. Lihegett is rendesen, ahogy megtorpant mellettünk, és a 
homlokát törölgette.
– Itt vagyok, rinpócse.
– Minden rendben, Nyima?
– Rendben, rinpócse.
– Akkor indulhatunk.
– Hé, hé, hé! – kapta el a karom Bob. – Hova a fenébe megyünk?
– Fel a hegyoldalba, ahol tegnap elvesztettük a jeti nyomát.
– Gondolja, hogy ezúttal több sikerrel járunk?
– Talán igen.
Bob megcsóválta a fejét.
– Én mást gondolok. Azt, hogy hárman nem sokra megyünk. Mégiscsak be kellene szólnunk 
Timpuba. Mi van, ha amíg keressük, megöli a foglyait?
Erre nagyon nem szerettem gondolni, de valóban ez is benne volt a pakliban.
– Kockáztatnunk kell – mondta ekkor helyettem Rüpel hadnagy. – Azt hiszem, Mr. Lawrence-
nek igaza van. Lehet, hogy éppen akkor öli meg a foglyait, ha iderendelem a rendőrséget, és hajszát 
indítok utána. Vagy ami hasonlóan rossz lenne: mi öljük meg őt. Megöljük, mielőtt az elraboltak 
nyomára vezethetne bennünket.
– Figyeljenek ide – emelte fel a hangját Bob. – Egyetértek azzal, amit mondanak. De ezt a fickót 
– ha egyáltalán létezik – száz éve keresi a tudomány. Újabban már mesterséges holdakkal is. És 
nem találja. Mi a garancia rá, hogy mi megtaláljuk?
– Semmi – vonta meg a vállát Rüpel hadnagy –, de akkor is meg kell próbálnunk.
– Nyima álma – mondtam én. – Az lehet a garancia. Bob rám nézett.
– Micsoda?
– Nyima megálmodta, hogy hol bujkál a jeti.
– Hol?
– A föld alatt. Egy barlangban.
– Nem is tudtam, hogy hisz az álmokban.
– Úgy általában nem, ezúttal azonban... Bob legyintett egyet.
– Menjünk, mielőtt még meggondolnám magam.
Valaki gyilkosságokat követ el a közelünkben, mi pedig egy dilis szerzetes álma nyomán 
barlangokat keresünk. Biztos, hogy ki van magának mind a négy kereke?
Később aztán már nem korholta Nyimát az álma miatt.
Mivelhogy nem úgy alakultak az események, ahogy várta.

3.

Ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegyoldalban, ismét feltámadt a szél. Nem tudtam másra 
gondolni, mint hogy az éjszakai viharban elfáradt szelek itt találtak maguknak menedéket. 
Belekaptak a köpenyünkbe, és le akarták tépni rólunk. Még a hatalmas kövek sem tudták az útjukat 
állni. Összegörnyedve küzdöttük előre magunkat az ősi gleccserben.
Félórányi gyaloglás után kénytelenek voltunk pihenőt tartani egy sziklatömb mögött.
Bob nekidőlt a kőnek, és elégedetlenül csóválgatta a fejét.
– Micsoda pokoli időjárás. Lassan itt az ősz, én pedig nem tartok sehol a munkámmal. És ennek 
maga az oka! De vegye tudomásul, ez az utolsó kirándulás, amibe beleugratott! Ha nem találjuk 
meg a fickót, beveszem magam Joannel és Augustával a könyvtárba, maga meg csináljon, amit 
akar. Keresse a tarisznyáját, ahol akarja. Persze lehet, hogy Augustát meghagyom magának... 
Apropó, gondolja, hogy White doktornő lőtt ránk tegnap este? És az a szakállas pasas? Mi a fenéért 
akarhattak kinyírni bennünket?
– Lehet, hogy nem is akartak – mondtam.
– Akkor meg miért lövöldöztek?
– Lehet, hogy csak el akartak ijeszteni bennünket. Talán túl közel kerültünk valamihez.
Húsz perc múlva fenn találtuk magunkat a gleccser közepén a kövek között.
– Innen fordultunk vissza tegnap – mondta Bob, földhöz csapva a hátizsákját. – Mi a következő 
lépés?
– Nyima!
Nyima odasétált hozzánk, és a köpenye alá nyúlt. Amikor kihúzta alóla a karját, ébresztőórányi, 
fehérre festett szerkezet hevert a tenyerén.
– Ez az?
– Ez, rinpócse.
Mivel összesen két kapcsoló volt rajta, nem volt nehéz rájönnöm, hogy működik.
Bob és Rüpel kíváncsian bámulták a kis masinát.
– Mi a fene ez? – tudakolta Bob.
– Hanglokátor – mondtam.
– A fenébe is... honnan szerezte?
– Az éjszaka barkácsolta nekem valaki.
– Brenner?
Elengedtem a fülem mellett a kérdést. Magam elé tartottam a tenyeremet, és elindultam felfelé a 
kövek között. Menet közben bekapcsoltam a szerkezetet. Kattant valami a belsejében, majd halkan 
pityegni kezdett, mint éjszakára készülő, elégedett madár.
– Merre, Nyima?
– Nem látom a sziklákat, rinpócse!
– Gyere csak mögöttem.
Ettől a pillanattól kezdve elveszett számomra a világ. Nem érzékeltem mást, csak szürkeséget 
körülöttem. Minden erőmmel a csipogásra koncentráltam, hiszen nem tudhattam, milyen hangra 
vált át a lokátor, ha a megfelelő helyre érünk.
A készülék még mindig halkan csipogott, amikor Nyima izgatott hangon felkiáltott:
– Ott, rinpócse, ott!
Kénytelen voltam elszakítani a szemem a készülékről. Nem messze tőlünk két oszlopszerű 
szikla emelkedett a magasba. Két összecsavarodott szikla: az óriások copfja.
Nyima sápadtan állt mellettem, olvasóját szorongatva.
– Mondhatok valamit, rinpócse? Én még... soha nem láttam ezt a két sziklát. Akarom mondani, a 
valóságban nem láttam, csak álmomban.
– Biztos vagy benne?
Nyima elkapta köpenyem bő ujját, és a hátunk mögé mutatott, egy meredeken felfelé vezető 
kaptatóra, amelynek a végén akkor bukkant fel Rüpel és Bob. Nem is vettem észre, hogy az elmúlt 
percekben menynyire megszaporáztam a lépteimet.
– Tegnap este csak... az emelkedő aljáig jöttem fel. Onnan pedig nem láthatók a sziklák. Ez 
csoda, rinpócse! Kész csoda!
Gyanakodva bámultam rá. Csak nem akar átverni? Lehet, hogy már járt itt valamikor, és 
öntudatlanul visszaemlékezett a furcsa formájú sziklaegyüttesre?
Nyima nemcsak jövőbe látó álmodó volt, hanem gondolatolvasó is.
– Én még soha, rinpócse! – tette össze a kezét. – Még soha nem jártam erre!
– Hol van a tűzszerszám-szikla?
Nyima lelkesedése mintha alábbhagyott volna. Szeme fölé ernyőzte a tenyerét, és halkan maga 
elé suttogta:
– Nem tudom, rinpócse. Pedig álmomban azt is láttam.
Néhány percig kerestem, aztán én is feladtam. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy láttam az 
elmúlt éjszaka. Ha Nyima álma igaz, akkor ott kell lennie mellette a lejáratnak. Aztán meg arra 
gondoltam, hogy mi van akkor, ha érzékcsalódás áldozata vagyok? Talán nem is láttam a sziklákat, 
csupán Nyima élénk szavakkal lefestett álma keltette bennem ezt az illúziót.
Bob és Rüpel mellénk értek. Mindkettő úgy lihegett, mintha megkergették volna őket. Hiába, 
négyezer méter magasságban jártunk, az pedig nem gyerekjáték.
– Elszoktam tőle – nyögte Rüpel. – Tinédzser koromban kerültem el Bhutánból. Akkortájt meg 
sem kottyant a hegyek közötti mászkálás. Sajnos, Los Angelesben nincsenek hegyek.
Bob is morgolódott valamit, majd felém fordult, és megcsóválta a fejét.
– Ha nem kevert volna bele ebbe az elátkozott ügybe, maradt volna némi időm megcsodálni a 
természet szépségeit, ahelyett hogy elrabolt széplányok és hullák után nyomoznék. Pedig gyönyörű 
itt minden! Még a kövek is. Látja, hadnagy azt a furcsa formájú sziklát?
– Látom – bólintott Rüpel. – Mint a lányok copfja.
– És az ott, a sündisznó?
Rüpel a mutatott irányba nézett, és megvonta a vállát.
– Én inkább... óriási fésűnek nézném.
Nyima megperdült a tengelye körül, és a karomba kapaszkodott.
– Ott, rinpócse! Ott a tűzszerszám!
Valóban ott volt. A két copf eltakarta előlünk, azért nem láttuk idáig. Ahogy azonban 
elfordultunk egy kissé jobbra, a sündisznó, tűzszerszám vagy fésű kibukkant az összefonódott 
oszlopok mögül.
Nyima előhúzta az olvasóját, és az égre nézett.
– Om mani padme hum! Lehajtottam a fejem, és vele imádkoztam. Úgy éreztem, valaki fogja a 
kezünket.

4.

Néhány pillanat múlva be kellett látnunk, hogy nemcsak az istenek vannak velünk, hanem a 
modern technika is. Alig tettünk néhány lépést felfelé, a készülék élesen felvijjogott. Bob és Rüpel 
meghökkenve néztek rám. Mindeddig aligha vették komolyan Nyima álmát. Most, hogy ennek az 
ellenkezője látszott beigazolódni, egyszerűen megrémültek. Mint ahogy valamennyien 
megrémülünk, ha a természetfelettivel találkozunk.
– Mit jelez? – kérdezte önkéntelenül is suttogóra fogva a hangját Rüpel. – Fémet?
– Inkább üreget.
– Hol?
– A mellett a szikla mellett.
Egyszeriben elfelejtettük, hogy korábban alig kaptunk levegőt, futottunk, mintha forró kávé várt 
volna ránk odafent.
– Ki sejtette volna, hogy odafent bujkál? – nyögte Rüpel. – Gondoltak már arra, hogy hogyan 
kapjuk el?
Kirángattuk a fegyvereinket a köpenyünk alól, és a sziklához rohantunk. Készen rá, hogy 
lemerészkedjünk a föld feneketlen gyomrába.
Amint a kő mellé értünk, megtorpantunk, és egyre idegesebben nézegettünk körül.
Aztán Öröm helyett csalódottság ült ki az arcunkra.
Nem volt idefent semmi, még egy árva nyom sem.
Csak a kemény, viharok által simára csiszolt talaj.

5.

Azt hiszem, Nyima volt a legcsalódottabb közöttünk. Megtorpant, a kőre bámult, majd 
izgatottan körülugrált, mintha abban bízna, hogy ott kell lennie annak a fránya járatnak valahol a 
sziklakő mellett. De nem volt ott.
Rüpel nem szólt semmit, Bob viszont leroskadt a talajra, és megtörölgette a homlokát.
– Nos, Nyima?
– Itt láttam – mutatott Nyima a kemény földre. – Itt.
– Álmodban? – kérdezte rosszmájúan Bob.
– Igenis, álmomban.
– Hallgassanak már el egy kicsit! A készülék egyre csak riadót fújt.
– Pedig kell lennie a föld alatt valaminek – mondtam.
– Jól van – krákogott Bob. – Le tudná állítani ezt a vacakot?
Kikapcsoltam a sípoló készüléket.
– Próba szerencse.
Ledobta a hátizsákját, és rövid kotorászás után előhúzott belőle egy kis ásót. Rántott egyet 
aprócska nyelén, mire a nyél úgy megnyúlt, mintha gumiból lett volna.
– Teleszkópos – mutatta Bob Nyimának. – Ilyenről nem álmodtál?
Cirka fél óráig túrtuk felváltva a földet, de nem találtunk sehol semmit. Pedig a közben ismét 
bekapcsolt készülék vércseként vijjogott a fülünkbe.
– Ha van odalent üreg, biztosan másutt van a bejárata – adta fel utolsónak a küzdelmet Rüpel. – 
Itt az ásója.
Nekitámaszkodott a kőnek, és Bob felé hajította az ásót. Hajítás közben azonban történhetett 
vele valami, ami megváltoztatta a szerszám ívét. Meredeken felemelkedett a levegőbe, majd nagy 
sebességgel Bob felé repült. Bobnak földbe gyökerezett a lába. Csak nézte halálra vált arccal, amint 
a feje felé tart az ásó.
Jómagam nem tudtam segíteni rajta, hiszen a kő másik oldalánál álltam, s csak fél szemmel 
láttam ki mögüle.
Nyima szerencsére nem veszítette el a lélekjelenlétét. Bobhoz ugrott, és nagyot taszított rajta. 
Bob megingott, a levegőbe kapott, majd hanyatt esett. Az ásó éppen ott suhant el, ahol 
tizedmásodperccel előtte még a feje volt. Rossz volt rágondolni, mi történt volna, ha eltalálja az 
éles fémlap.
– Mi a fene volt ez, hadnagy? – ordította magából kikelve Bob. – Megőrült? Majdnem megölt.
Rüpel rémült képpel a sziklára meredt.
– Nem tudom... mi történt velem. Egyszerűen elmozdult a szikla mögülem... és...
Odaugrottam a sündisznóhátú sziklához, és nekifeszültem. A készülék sikoltozni kezdett 
köpenyem öblében. A szikla megmoccant, és mintha kissé eltávolodott volna tőlem. Az a szikla, 
amely a többihez viszonyított kicsisége ellenére is nyomhatott jó néhány tonnát.
– Megvan! – ordítottam egy hatalmasat.
– Megvan! – ordította ég felé emelve a karját Nyima szerzetes is.
Lövés dörrent, Nyima megtántorodott, és lezuhant a kőre.

6.

Úgy vágtam hasra magam, csak úgy porzott. A lövések alulról, a sziklák mögül jöttek. Ezeknek 
már hangjuk is volt – talán másféle fegyverrel lőttek, talán másféle golyót használtak. A 
csattanások nyomán tenyérnyi kődarabok hullottak le a szikláról.
– Eltaláltak? – hallottam Rüpel ideges hangját. – Eltaláltak, Nyima?
– El – nyögte Nyima. – Jaj, jaj, rinpócse, eltaláltak! Intettem Bobnak, és mutattam, hogy mit 
tegyen.
Bob bólintott, és óvatosan megkerülte a sziklát. Jómagam kissé feljebb kapaszkodtam a 
törmelékkövek között, majd egy nagyobb kő menedékéből lefelé lestem. Aztán felemelkedtem, és 
az alattunk ugráló, immár csak alig félméteresnek látszó alakok után bámultam.
Ketten voltak, és úgy rohantak lefelé a sziklák között, hogy csak úgy lebegett a köpenyük.
Úgy kellett visszafognom magam, hogy utánuk ne lőjek.
– A rohadékok! – morogta mellettem Bob, aki közben megkerülve néhány sziklatömböt, odaért 
hozzám. – Elpucoltak. Vajon hova mehetnek? Látja, hogy szerzetesi köpeny van rajtuk?
Természetesen láttam. És a puskát is láttam a vállukon. Evőpálcikának tűntek a távolból, de 
mégiscsak puskák voltak.
Visszafutottam Nyimához. A szerzetes már a lábán állt. Rüpel ott szobrozott mellette, és 
aggódva figyelte, amint Nyima a mellkasát tapogatja.
– Eltaláltak, Nyima? – kérdeztem én is aggódva. – El, rinpócse – nyöszörögte Nyima. – Telibe 
találtak!
– Hol a sebed?
– Én is azt keresem, rinpócse!
Előbb csak ketten kerestük, majd hárman, mégsem találtuk meg. Pedig Nyima nem hazudott: 
szemmel láthatóan fájt a mellkasa.
– Hol az imamalmom?
Értetlenül bámultunk körbe-körbe, mígnem Rüpel lehajolt, és egy káposztafej nagyságú kő 
mögül kikotorta Nyima imamalmát.
Nyima meglátta, és a fejéhez kapott.
– Széttaposták a démonok, rinpócse!
A szerencsétlen imamalom valóban olyannak tűnt, mintha a démonok talpa alól húzták volna ki: 
Elvesztette a nyelét, és benyomódott az oldala is.
Rüpel felmutatott a felettünk magasodó sziklára.
– Levált egy darab, és az találta el Nyimát. Még szerencse, hogy éppen az imamalmának 
ütközött, különben komolyabb sérülés is érhette volna.
– Hol az a darab?
Bob találta meg. Mintegy harmincméternyire tőlünk hevert a többi kő között. Szürke volt és 
kemény, mint a gránit. Avval ellentétben viszont könnyű volt; jóval könnyebb, mint a hozzá 
hasonló nagyságú kövek.
Bob megcsóválta a fejét.
– Műanyag.
Felnéztem a tűzszerszám-sziklára. Mintha szomorúan összehúzta volna magát. Erre 
megpróbáltam megmozgatni. A szikla azon nyomban billegni kezdett, de eltolni nem hagyta magát.
– Majd én – ajánlkozott Rüpel. – San Franciscóban egyszer.,.
Jó nagyot taszítottam a kövön. Ez már jó irányból történhetett, mert megremegett, és jó másfél 
méterrel odébb csusszant.
Rüpel hátratántorodott.
– Sínen mozog.
Bob a lassan feltáruló nyílás fölé hajolt.
– Lépcsők vezetnek lefelé.
így teljesülnek be néha az álmok.

7.

A szikla valóban sínen mozgott, bár közel sem olyan könnyedén, mint ahogy alkotója eltervezte. 
A sínek az elmúlt évek alatt megrozsdásodtak, kissé még el is deformálódtak. Az ál-kőszikla 
csupán annyit volt hajlandó elmozdulni a helyéről, hogy leereszkedhessünk mellette a mélybe.
– Megérkeztünk a pokol kapujához – mondta a várakozás feszültségével az arcán Bob. – Az a 
kérdés, hogy le akarunk-e menni rajta?
– Én le – bólintott Rüpel hadnagy. – Valami azt súgja, hogy lent találjuk meg a kulcsot a titkok 
kapujához.
Bob meglepetve pillantott Rüpelre.
– Maga költő is, hadnagy? Rüpel elpirult.
– Jelent már meg egy kötetem. Bob megcsóválta a fejét.
– Meg kell a szívnek szakadni! És miről szólnak a versei, ha szabad kérdeznem? Rüpel 
sejtelmesen mosolygott.
– Nem verseket írtam.
– Akkor miket?
– A Los Angeles-i rendőrség működési szabályzatát, és egy kézifegyverek zárszerkezetének 
hibáival kapcsolatos útmutatót.
Bob játékosan taszított egyet rajta.
– Megérdemli, hogy előremenjen.
Rüpel engedelmesen elindult volna, de Bob visszatartotta.
– Nyughasson már egy kicsit! Mi lesz, ha közben idejön valaki, és visszatolja a helyére a 
sziklát?
A kérdés jogos volt, hiszen nem találtunk semmit a műanyag kő alján, amivel alulról eltolhattuk 
volna.
– Ki tolná vissza? – kérdezte Rüpel.
– Például azok, akik ránk lőttek.
– Nyima itt marad a bejáratnál – mondtam a szerzeteshez fordulva. – Rendben van, Nyima?
Nyima megvakargatta a feje búbját. Látszott rajta, hogy erősen nyugtalanítja valami.
– Lehet, hogy ez az út valóban az alvilágba vezet, rinpócse? – kérdezte lefelé bámulva.
– Nem valószínű – morogta Bob. – Az Ördögök aligha bíbelődnének lépcsőkészítéssel.
– A lövöldözők pedig visszatérhetnek, igaz, rinpócse?
– Igaz.
– Akkor inkább... veletek mennék.
– Rendben van – adtam meg magam. – Lemegyünk mind a négyen.
Mielőtt elindultunk volna, Nyima előhúzta az imamalmát, és Rüpelnek nyújtotta.
– Nem forgatod meg, rinpócse?
Rüpel forgatta volna, de nem ment. Szegény imamalmot úgy eltalálta a műanyag szilánk, hogy 
belerokkant a merényletbe.
Rüpel próbálkozott vele egy kicsit, aztán visszaadta Nyimának.
– Addig nem működik, amíg meg nem gyógyítja valaki.
– Rossz jel – sajnálkozott Nyima a szerencsétlen malmot tapogatva. – Nagyon rossz jel!
Kénytelen voltam elvenni tőle, és magam is megpróbálkozni vele. Azonnal észrevettem, hogy a 
tengelye görbült el: – nem nagyon, csupán annyira, hogy a forgórésze ne tudjon forogni. Térdemre 
fektettem, és kiegyenesítettem a beteg tengelyt. Nem sikerült tökéletesen, de ha kissé döcögve is, 
azért forogni kezdett.
Nyima arca felderült, és körbeadta az imamalmot.
– Most már minden rendben lesz, rinpócsék! Semmi nem lett rendben.
Azzal kezdődtek a meglepetések, hogy néhány lépés után elfogytak a lábunk alól a lépcsőfokok. 
Rüpel elemlámpája egyenetlen talajra világított, amelyből úgy álltak ki a kövek, mint krokodil 
szájából a fogak. Jómagam is kénytelen voltam elővenni a lámpámat, és lefelé világítani vele, ha 
nem akartuk a lábunkat törni.
– Figyelje csak, Leslie! –– fogta meg a karom Bob. – Itt valaha villanyvilágítás volt.
Az alagút, amelybe néhány lépcsőfok megtétele után lejutottunk, nyílegyenesen vezetett a hegy 
gyomrába. Olyan magas volt, hogy nyugodtan kiegyenesedhettünk benne. El nem tudtam képzelni, 
ki végezhette ezt a pokoli munkát ebben a kemény, köves talajban. Aztán megnézegettem a falakat, 
és rájöttem a megoldásra. Egy rozsdás csővezetéket kivéve, nem láttam rajtuk emberi kéz nyomát.
– Természetes alagút – mutattam körbe. – Maga a természet vájta ki.
– Pedig erre nem jellemzők a nagy esők – csodálkozott Bob.
– Ne feledje, hogy a hajdani gleccser belsejében járunk.
Akár víz csinálta a járatot, akár jég, jó munkát végzett. Egyetlenegyszer sem kellett lehajtanunk 
a fejünket: mintha a természeti erők egy magas növésű hegylakóról vettek volna mintát.
Az alumíniumcsőbe fektetett drótokat azonban aligha a gleccser erői szerelték fel a falra.
– Mi a fene lehet ez? – húzta Össze a szemét Bob. – Katonai létesítmény?
– Bhutánban? Hiszen nincs is hadserege.
Itt aztán meg is akadtunk. A réges-régi csővezeték néhol eltörött, belseje lefelé lógott a falon. Az 
ágas-bogas drótköteg barna volt a rozsdától. Alig húszlépésnyire a bejárattól villanykörte-
foglalatokat pillantottunk meg a mennyezeten.
Rüpel morgott valamit, és lehajolt. Amikor felegyenesedett, megmorzsolgatta az ujjai végét, 
mintha pénzt számlálna.
– Üvegpor – mondta, beletörölve a kezét nadrágja szárába. – Nézzék csak a foglalatokat!
A körték csavaros fémrésze ott rozsdásodott a mennyezetre szerelt foglalatokban. Csupán az 
üveg hullott le a talajra, miután megunta az évekig tartó hasztalan kapaszkodást.
– Jó ideje nem járt itt senki – morogta Rüpel. – Vajon hova lyukadunk ki?
Pontosan öt percig haladtunk előre, alaposan a lábunk elé nézve. Elképzeltem, hogy annak 
idején ez az öt perc talán kettő-három lehetett, hiszen azok, akik itt dolgoztak, bizonyára ismerték 
minden négyzetcentiméterét.
Egyszerre csak súlyos, rozsdás vasajtón állapodott meg Rüpel lámpájának a fénye.
– Ajtó – mondta a hadnagy. – Kinyissam?
– Várjon egy kicsit.
Körbeszimatoltam, de nem éreztem semmi olyat, ami fokozott óvatosságra késztetett volna. 
Nem kerített hatalmába az a gyomorszorító, fuldokló érzés, amely bomba vagy akna közelében rám 
szokott törni.
– Majd én kinyitom.
Mielőtt Rüpel megmukkanhatott volna, megragadtam a rozsdás kilincset, és nekifeszültem az 
ajtónak. Közben behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor nem hallottam egyebet, 
csupán ajtónyikorgást.
– Elmondhatom a pokol kapujának kinyitásakor használatos szutrát, rinpócse? – érdeklődött 
Nyima.
Azt vártam, hogy Bob letorkolja, de barátom elgondolkodva nézegette a vasajtót.
– Csak mondd – legyintett aztán nagyvonalúan. – Sosem árthat.
Nyima mormogni kezdett, mi pedig átléptünk az ajtónyíláson.
Talán valóban a pokolba érkeztünk.

9.

– Ajtók! – morogta Rüpel ide-oda villantgatva lámpája fényét. – Mindkét oldalon. Sorra vesszük 
őket?
A következő óra úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha egy dzsungelból frissen kiásott 
romvárosban kószáltam volna. Köztudott, hogy a romvárosok annak idején napok vagy órák alatt 
néptelenedtek el – hasonlatosan a pompeji tragédiához. Az asztalokon még ott láthatók a 
félbehagyott reggeli nyomai; a kéziőrlők félig vannak kukoricával; a katonák fegyverei a laktanyák 
sarkába rakva várják gazdáik visszatértét.
Itt a föld alatt is hasonló volt a helyzet. Az első szobában papírokat találtunk – füzeteket, 
könyveket, egymásra rakott lapokat. Két írógépet, és újra könyveket, könyveket és jegyzeteket.
Félig leszakadt falipolchoz sétáltam, és levettem róla egy valamikori könyvet. Azért mondom 
valamikorinak, mert már csupán annyira volt az, mint amennyire egy múmia még embernek 
nevezhető. Borítóját centiméter vastagon borította penész, a papír maga felhólyagosodott és 
oszlásnak indult. Hiába erőltettem a szemem; képtelen voltam megállapítani, mi a címe, és ki írta.
Szerencsére nem mindegyik könyv volt ilyen rossz állapotban. Néhányuk, amelyek távolabb 
helyezkedtek el a faltól, nem voltak annyira kitéve a környezeti ártalmaknak, és még ennyi idő 
elmúltával is megőriztek valamit régi énjükből. Alkalmazott biológia – olvastam egyikük borítóján.
– Ki a fene érti ezeket? – háborgott mellettem Rüpel, ugyancsak a könyvek között turkálva. – A 
másodlagos entoderma kialakulása, Az allontoisz, Differenciálódás a csírakorong területén... Ért 
maga ezekből valamit?
– Biológusok dolgoztak idelent – mondtam.
– Nem derül ki valami ezekből a címekből? Megvontam a vállam.
– Mintha az embrionális fejlődés érdekelte volna őket.
– Mi a franc lehetett itt? – simogatta meg az állát Bob, miközben ránk nézett. Furcsán csillogott 
a szeme a zseblámpák fényében. – Látták a Brazíliai fiúkat?
– Az mi? – kérdezte Rüpel.
– Egy fantasztikus film. Arról szólt, hogy néhány fasiszta szellemű tudós ismét megpróbálta 
előállítani Hitlert.
Rüpel megcsóválta a fejét.
– Komolyan gondolja ezt a marhaságot?
– Miért lenne marhaság? – csattant fel sértődötten Bob. – Kérdezze meg Mr. Lawrence-t. Ő 
elvégre biológus is. Egyszer együtt voltunk valahol, ahol óriási sáskákat találtunk a föld alatt...
Amíg vitatkoztak, tovább sétáltam. A második szoba pihenőszobának látszott: két ágy állt benne 
egymással szemben. Szekrények a falak mentén, könyvespolcok a falakon. Nem sokat törődtem 
velük, mentem tovább. Egészen addig, amíg egy kórházterembe nem jutottam. Biztos, hogy kórház 
volt – a fehérre festett, mára már elszíneződött vaságyak, és a mellettük rozsdásodó infúziós 
állványok egyértelműen ezt mutatták.
– Mi a fene ez? – ismételgette mögöttem egyre izgatottabban Bob. – A végén még nekem lesz 
igazam. Csak nem valami náci fészekre bukkantunk?
A legmeghökkentőbb mégis a gyerekszoba volt. Egy jókora szoba, telis-tele eldobált játékokkal, 
törött mászókával, kilyukadt labdával, szétszórt legóval, és sok-sok egyébbel, ami megdobogtatja 
egy kisgyerek szívét. Még egy elektromos autó is ott szomorkodott közöttük.
Itt már nem tett egyikük sem megjegyzést. Csak álltak bénán a játékokat bámulva.
– Imádkozzak még egyet, rinpócse? – készségeskedett Nyima.
– Ahányat csak akarsz.
Nyima erre egy démonűző imába fogott, ami a körülményekre való tekintettel nem tűnt 
kifejezett ostobaságnak.
Azt hittük, ezek után már nem érhet bennünket meglepetés.
Pedig ért. Egy hatalmas sportcsarnoknyi terembe kerültünk, amely még odafent is elképesztett 
volna bennünket a méretével. Csakhogy ebben a sportcsarnokban sportszerek helyett 
üvegedényeket találtunk egymásra hányva, mintha valaki sietségében összevissza hajigálta volna 
őket. Talán az évtizedek alatt lezajlott földmozgások eredményét láttuk magunk előtt.
– Te jó ég! – suttogta meghökkenve Bob. – Mi az ördögöt főzhettek ezekben?
Az ezek hatalmas, majd három méter magas üvegfalú tartályok voltak. Öt a talpán állt, négy 
oldalára dőlve hevert a kövön. Egyben azonban valamennyien megegyeztek: nem volt bennük 
egyéb, csak kékeszöld penész.
Épp az egyik tartályt piszkálgattam, amikor a szomszédos helyiségből hatalmas csattanás és 
üvegcsörömpölés hallatszott. Néhány másodperc múlva Rüpel dugta be a fejét az ajtónyíláson.
– Eltört egy üvegtartály, hogy a fene vigye el. Szerencsére nem volt benne semmi.
Várt volna még ránk jó néhány szoba, de ezeket már nem volt erőnk megtekinteni. Fájni kezdett 
a fejem, és egyre nehezebben szedtem a levegőt.
– Kevés idelent az oxigén – figyelmeztettem Bobot, aki a sok látnivaló ellenére is álmossággal 
küzdött. Nagyokat ásított, és néha gyanúsan hosszú időre becsukta a szemét.
– El ne aludjon! – rivalltam rá. – Kifelé! Mielőtt még örökre elalszunk idelent.
Futottunk vissza, ahogy csak bírtunk. Aztán egyszerre csak földbe gyökerezett a lábunk.
A lépcsőt megtaláltuk, a kijáratot azonban nem.
Amíg odalent voltunk, valaki visszatolta a helyére a műanyag sziklát.

10.

Bob, a jól nevelt McKinley professzor, szitkozódni kezdett, mint egy részeg tengerész.
– Vigye el magukat az ördög! – rikácsolta. – Nem megmondtam, hogy állítsunk valakit ide a 
nyílás elé? Ha Nyima itt maradt volna, nem lenne semmi bajunk!
– Legfeljebb megölték volna – mondta viszonylag nyugodt hangon Rüpel. Azért viszonylag, 
mert az ő szavai mögött is éreztem némi ingerültséget. Arról nem is beszélve, hogy jómagam is 
csak erőnek erejével fogtam vissza magam, hogy a fejükhöz ne vágjak valami gorombaságot. 
Nyima nem szólt semmit, ehelyett olyan sebesen forgatta az imamalmát, hogy az már maga 
szitkozódásnak tűnt.
– Maga csak ne oktasson engem! – ordította magából kikelve Bob. – Magának kellett volna 
óvatosnak lennie! Maga a profi, vagy mi a fene!
– Sosem dolgoztam még hülyékkel!
– Ki a hülye? Én?
– Azt nem mondtam.
– Én azért magamra veszem!
Mielőtt Összeverekedhettek volna, szétlökdöstem őket, és rájuk ripakodtam.
– Aki nem marad veszteg, lelövöm! Nem látják, hogy mekkora bajban vagyunk?
– Már akkor bajban voltam, amikor magával találkoztam.
Még szerencse, hogy ott volt mellettem Nyima. Igaz, ő sem volt a nyugalom szobra, de azért 
verekedni sem akart.
– Visszamegyünk, rinpócse?
– Vissza. De előbb próbáljuk meg még egyszer a követ!
Hiába próbálkoztunk, nem jártunk sikerrel. Biztos voltam benne, hogy annak idején hidraulika 
mozgatta. Csakhogy, hol volt azóta már a modern technika?!
– Gyerünk, Nyima!
– Hé, hé! Hova mennek? – kiáltotta utánunk Bob. – Álljanak meg, hadd verem szét a pofájukat!
– Ez az! – ordította Rüpel hadnagy is. – Kapjuk el őket, és tanítsuk meg kesztyűbe dudálni a 
férgeket!
Nyima néhány pillanatra teljesen kijózanodott. Abbahagyta az imamalom vad pergetését, és 
rémülten a másik kettő felé lesett.
– Mit akarnak ezek tőlünk, rinpócse?
– Alighanem megölni!
– Ezer Buddha, de hát miért?
– Van gyufád, Nyima?
– Van, rinpócse.
– Ide vele!
Pokoli szerencsém volt, hogy Nyima kaftánja öblében egy vegyesbolt rejtezett. Remegő kézzel 
vettem el tőle a gyufásdobozt, kihúztam belőle egy szálat, és meggyújtottam. Kezemmel együtt a 
lelkem is remegett. Mi van akkor, ha nem az történik, amire számítok?
Szerencsére az történt. A gyufa lángja – talán azért, hogy megijesszen – előbb lelapult, és 
üldözőink felé hajolt, majd lobbant egy nagyot, és az ellenkező irányban nyúlt el.
– Futás!
Zsebre vágtam a dobozt, és futottam, ahogy a lábam bírta. Nyima mögöttem. Távolabb a másik 
kettő fújtatása hallatszott.
Futás közben a folyosó olyan részébe értünk, ahol a szobáknak már nem volt ajtajuk. 
Valamennyiben – ha jól emlékszem, ötöt számoltam meg – hatalmas vasketrecek húzódtak, mintha 
egy állatkertet telepítettek volna a föld alá. Állatot természetesen nem láttam bennük.
Még távolabb közönséges szállodai szobákat láttam. Ágyakkal, éjjeli szekrényekkel, üres 
szemgödrökkel bámuló televíziókkal.
Nyima váratlanul elkapta a köpenyemet, és magához rántott.
– Légy átkozott, gonosz démon! – kiáltotta, s mielőtt védekezhettem volna, úgy vágott fejbe az 
imamalmával, hogy csak úgy csattant.
– Én vagyok a Nagy Démonölő! Nem szabadulsz a birodalmamból!
A második csattanást már nem hallottam. Viszont jól láttam, mi történik mellettem. Az egyik 
szobából, amelyben egy törött képernyőjű televízió hevert a földön, kilépett Joe Ackerman, akitől 
életem első katonai kiképzését kaptam, és minden figyelmeztetés nélkül úgy vágott állon, hogy 
megtántorodtam tőle. Természetesen a gyakorlótér közepén álltunk, körülöttünk a többiek, akik 
nem is titkolt kárörömmel bámultak bennünket.
– Na gyere, te szájhős! – ordította Ackerman. – Most mutasd meg, mit tudsz!
Ismét lesújtott a fejemre.
Ezt azért már nem tűrhettem. Fogalmam sem volt róla, miért akar móresre tanítani, de ami sok, 
az sok.
Visszakézből lekentem neki egy hatalmasat. Ackerman nekivágódott a falnak, és nagyot ordított.
– Jajjaj, rinpócse!
Rinpócsénak hívott, de ez sem mentette meg tőle, hogy ne ajándékozzam meg az első mellé egy 
második maflással is.
– Jaj, jaj. rinpócse!
Eltűnt Ackerman, és maradt helyette Nyima. Éppen akkor csorgott le a falról, ahova felkentem.
– Ott a vége, rinpócse!
Valahol az orrom előtt egy világos lyuk mutatta az alagút végét.
Elindultam a világosság felé, de Nyima felemelte az imamalmát, és ismét fejbe vágott vele.
– Dögölj meg, szrinpó!
A szrinpó démon, és az emberek vérét szívja.
Pofonok csattantak mögöttem, s én vad kísértést éreztem, hogy ne bújjak ki az előttem lassan 
feltáruló lyukon át a szabadba, hanem forduljak vissza, és verjem még néhányszor pofán Joe 
Ackermant. Ha Judy miatt akar velem verekedni, megérdemli, hogy a képére másszak. Fenébe a 
fénnyel, fenébe a külvilággal, gyere Joe, te rohadék!
Mielőtt megfordulhattam volna, újra kaptam egy nagyot a fejemre, valaki hasba rúgott, valaki a 
bordáim közé ütött valamivel.
Felemeltem a kezem, hogy képen töröljem a hirtelen előttem termett Ackermant, de a karfiolfülű 
Joe keze meglendült, és gonosz vigyor kíséretében halántékon vágott egy benzines kannával.
Megperdültem, és végigzuhantam a földön.

11.

Amikor kinyitottam a szemem, feltűnt, hogy ellenségeim száma szépen megszaporodott. Joe 
Ackermant ugyan nem láttam sehol, de az a valaki, aki egy dárdával állt felettem, ismerősnek tűnt. 
Aztán egyszerre csak megnyugodtam. Hiszen David, aki nem David az, Pápua Új-Guineából.
Elégedetten elmosolyodtam. David, aki nem David, a barátom, tőle nem kellett tartanom.
Hittem én. David, aki nem David azonban gonoszul elmosolyodott, és belém szúrta a dárdáját.
Felordítottam, és menekülni próbáltam.
– Fogja már meg! – kiáltotta egy női hang, alighanem a konyháról valaki. – Vigyázz, mert a 
végén még beugrik a szakadékba. Kapd el, Bo!
– Hogy a francba kapjam el, amikor ez a másik egyfolytában veri a fejem egy imamalommal?
– Akkor is csinálj valamit!
Virginia kiáltozott, akivel pedig nem jó kukoricázni. Virginia nyomott vagy száztíz kilót, és 
akkora ütései voltak, hogy egyszer állítólag lecsapott egy bikát, amely gyakorlatozás közben 
megtámadta.
Éreztem, hogy újra állon vág valaki. Ekkor a Virginia melletti szakállas pasasra ugrottam. Ő 
feltehetően a helikopter vezetője volt. Meg akartam kérdezni tőle, néhány szerény rúgás 
kíséretében, hogy miért akar kidobni a gépéből.
Aztán egyszerre csak kifutottak alólam a lábaim, és leroskadtam a földre.
– Eltaláltak! – kavargott bennem a rémület. – Eltaláltak, és most éppen meghalni készülök.
Olyan hirtelen tört rám a valóság, hogy szemem elé kaptam a kezem, és fájdalmasan 
felkiáltottam.
Aki odajött hozzám, White doktornő volt. Óvatosan, karnyújtásnyi távolságból nézett a 
szemembe.
– Jobban van?
– Azt hiszem... igen – nyögtem. – Mi történt velem?
– Majd később elmondom. Igya ezt ki. Bádogbögrét nyújtott felém.
– Mi ez? – öklendeztem már jó előre.
– Whisky. De ha nem kell, úgy is jó.
Úgy kaptam utána, mint fuldokló a szalmaszál után. Másra sem volt szükségem, mint egy nagy 
adag léleknemesítő csodagyógyszerre.
Sajnos az adag nem volt nagy, léleknemesítő sem lehetett, mert nem lett a lelkem finomabb tőle 
– lehet, hogy azért, mert amit ittam, nem tartozott a kedvenc márkáim közé. Kissé karcos volt és 
állott. Érzett rajta, hogy gondatlanul tárolták a palackot, talán egy szoba sarkában.
– Hé! Mi van magával? – csattant az arcomon egy pofon. – Nehogy elaludjon megint! Azt 
hittem, a whisky életre kelti.
Életre is keltett. Néhány percnyi kókadozás után úgy kitisztult előttem a világ, mintha vizes 
szivaccsal törölgették volna meg a szemem.
White doktornő éppen Bobnak adott egy injekciót, Bo Larsson pedig Nyima alaposan 
eldeformálódott imamalmát tekergette. Nyima a fejét tapogatta; láthatóan jobban aggódott érte, 
mint az imamalmáért.
White doktornő táskájába tette az injekciós tűt, és odahajolt hozzám. Megtermett szikladarab 
előtt ültem, hátam a kő oldalának vetve.
– Hogy van, Leslie?
– Most már jobban – nyögtem. – Kissé kemény a fejtámaszom.
– Örüljön neki, hogy nem deszkaládában vagy zsákban visszük le. Hogy jutott eszükbe lemászni 
a pokolba?
– Maga tudta, hogy van a föld alatt valami?
– Persze hogy tudtam! Csak azt nem, hogy pontosan hol.
– Miért nem mondta el?
– Miért kellene mindent a maga orrára kötnöm? Bár lehet, hogy mégiscsak el kellett volna 
mondanom.
Ekkor vettem csak észre, hogy szegény White doktornő alighanem tövises bokrok közé esett. 
Arcán karmolások futottak végig, s még a kezére is jutott belőlük bőven.
– Mi történt magával? – mutattam az arcára.
– Nem emlékszik?
Kénytelen voltam megnyomkodni a halántékomat.
– Attól tartok... még mindig csak homályosan. Közben Nyima és Bob is magához tért. Nyima 
Larsson felé nyújtotta a karját.
– Kérem az imamalmomat, rinpócse!
Larsson gyanakodva nézett rá.
– Nem fog verekedni vele? Nyima öntudatosan húzta ki magát.
– Az imamalom Buddha dicsőítésére való, nem verekedésre.
– Ezt jól jegyezze meg magának – mondta Larsson, és visszaadta neki az imamalmot. – Hát ön, 
Mr. McKinley?
Bob sápadt volt, mintha hosszú betegség után ébredt volna.
– Mi az ördög történt velünk?
Larsson magyarázkodásba fogott volna, de White doktornő leintette.
– Csak sorjában, Bo. Mr. Lawrence azt hiszi, mi lőttünk rájuk.
– Miért? Kicsoda? – kérdezte az állát tapogatva Bob. Jókora kék folt csúfoskodott rajta, amely 
vagy tőlem, vagy a lassan ugyancsak magához térő Rüpel hadnagytól származhatott.
Öt perc múlva Rüpel is rendben volt. Kissé kancsalított ugyan, de már mindent megértett, amit 
mondtak neki.
– Nyújtsa ki a karját, hadnagy!
– Mit akar... velem?
– Kap egy injekciót!
– Én ugyan nem!
– Ne csacsiskodjék, kérem. Szüksége van rá. Méregteleníti a szervezetét.
Rüpel, aki ugyancsak egy sziklához támaszkodva ült, védekezőn maga elé húzta a lábát.
– Nem kell semmiféle injekció!
– Azt majd én mondom meg!
Rüpel szemében olyan kétségbeesés ült, hogy nem tudtam mire vélni. Éppen gyanakodni 
kezdtem volna valamire, amikor Bob – a jóindulatú Bob –, rövid nézelődés után megszólalt.
– Mondja, hadnagy... nincs maga beszarva az injekciótól?
– Semmi köze hozzá – mordult rá Rüpel. – Arról van szó, hogy rühellem, ha bökdösnek.
Bob az ég felé fordította a szemét.
– Ó, a mi bátor hadnagyunk! El akarja kapni a jetit, közben meg összecsinálja magát egy 
injekciós tű látványától.
– Semmi köze hozzá! – ismételte Rüpel. – Aki megpróbál hozzám közeledni...
– Én tudok valamit az injekció helyett – mondta Nyima áhítatos arccal.
– Mi az? – vakkantott rá Rüpel.
– Imádság.
White doktornő reménytelenül legyintett.
– Jól van. Legyen imádság.
Nyima kezébe fogta az imamalmát, és Rüpelhez lépett. Fölé hajolt, és megforgatta a feje felett a 
kegytárgyat.
– Kezdhetem?
– Kezdd! – legyintett egykedvűen Rüpel. – Csak hamar vége legyen!
– Vége lesz – ígérte Nyima, és mély, gyomorból jövő morgás kíséretében még feljebb emelte az 
imamalmot. – Hamar vége lesz!
Pergette néhány másodpercig, aztán kíméletlenül lecsapott vele Rüpel fejére.
– Most!
White doktornő párducként ugrott az elalélt hadnagyra. Belebökte a karjába a tűt, majd 
elégedetten felnevetett.
– Nem akarna orvos-asszisztens lenni, Nyima rinpócse?
– Inkább maradok szerzetes – legyintett Nyima –, meg kereskedő, és az sem lenne rossz, ha 
lenne egy terepjáróm... – Sokat sejtetőn Bobra pislogott.
Lassan valamennyien magunkhoz tértünk, még Rüpel is. A hadnagy gyanakodva pislogott 
körbe, majd a karjára nézett.
– Engem... beoltottak?
– Be – biccentett White doktornő. Rüpel megcsóválta a fejét.
– És nem... tiltakoztam ellene?
– Ellenkezőleg, hadnagy! Ráadást is követelt, de beláthatja, hogy nem adhatok többet, mint 
amennyi szükséges.
Rüpel eltátotta a száját.
– Többet... követeltem? Ez... egyszerűen hihetetlen!
– Pedig így volt. Rüpel a fejéhez kapott.
– Mintha... be akarna szakadni a koponyám teteje. White doktornő legyintett egyet.
– Katonadolog. Már megnéztem.
– Rosszul voltam – nyögte Rüpel. – Már emlékszem. Black vágott fejbe... álmomban.
– Ki az a Black?
– Egy gyilkos. Én fogtam el.
Mivel vészesen szaladt az idő, kénytelen voltam közbevetni magam.
– Elmagyarázná, doktornő, hogy mi történik itt? White doktornő bólintott, és az órájára nézett.
– Rendben van. Tíz perc alatt elmondok mindent, aztán... lezárhatják ezt az elátkozott ügyet.
– Attól tartok, mi zárjuk majd le, Ruth!
Előbb a fejem kaptam fel, aztán a kezem, hogy kirántsam palástom öbléből a stukkeromat.
Jómagam is, és Rüpel hadnagy is elkéstünk vele. Alighanem mindkettőnket lelassított Ruth 
doktornő injekciója, és Nyima imamalma. Az én fejem is zúgott tőle, nemcsak Rüpelé.
Egy jókora szikla mögül Ed Norman és Tom Harris professzorok léptek elő puskával a 
kezükben.
Mivel nem szoktam fegyveres professzoroktól megijedni, ismét a revolverem után nyúltam. Úgy 
látszik, a fegyveres professzorok sem szoktak egy revolvere után matató, lassított film sebességgel 
kutakodó fickótól megrémülni, mert amint észrevették, mi a szándékunk, azonnal tüzeltek.
Ha nem kapom el a fejem, valószínűleg homlokon talált volna Ed Norman golyója. Harris már 
rosszabbul célzott: az ő lövése Rüpeltől fél méterre csapódott a talajba.
Abbahagytam a revolver utáni tapogatódzást, és felemeltem a kezem.
– Mahákála, segíts! – nyögte Nyima. – Ezek megölnek bennünket!
Ed Norman professzor bólintott.
– Mi meg, édes fiam – mondta jóságos hangon. – Efelől ne legyen kétséged!

12.

– Látja, látja, Ruth! – sajnálkozott Ed Norman megsimogatva ősz félrefésült haját. – Miért 
kellett belekeverednie?
Ruth doktornő megvonta a vállát.
– Utálom az önbíráskodást. Önök gyilkosságokat követtek el!
– így is lehet mondani – biccentett Norman. – De lehet másképp is. Úgy is, hogy az a gyilkos, 
aki a természet rendjébe avatkozik. Aki megerőszakolja a természetet. Aki olyasmit kényszerít rá, 
amit az nem akar.
– Mit szándékozik tenni velünk?
– Mit tehetnék? – sajnálkozott Norman. – Meg kell ölnöm magukat.
– Őket is? – mutatott ránk a doktornő.
– Hát hogyne! Meg kell akadályoznunk, hogy bárki is tudomást szerezzen a történtekről. Tudja, 
hogy milyen a ragály. Gyorsan terjed, és mindig vannak csirkefogók, akik újra kezdik. A csíráját is 
ki kell irtani a gonosz tudásnak.
– Ezek... ártatlan emberek!
– Ez csak filozófia, drágám. A természet szemében – bocsásson meg a képzavarért – nincs 
ártatlan ember. Az ember parazita, aki nem harmóniában akar élni a természettel, hanem uralkodni 
akar rajta.
– A természet majd megoldja a problémáit.
– Ő sem tud megoldani mindent. Lehet, hogy belepusztul. Én azonban segíteni akarok neki. 
Tudom, hogy nem sok, amit tehetek érte, de a semminél azért mégiscsak több. Ami pedig önöket 
illeti... Lassan Ötmilliárd ember él a földön. Tudja, hányan halnak meg naponta? Mit számít az, ha 
ma, a sok tízezer halott között lesz egy Leslie L. Lawrence nevű, egy rendőrhadnagy, egy szerzetes, 
és két tudós... vagy akár három?
Ekkor Harris is megszólalt. Fátyolos volt a hangja, mint az igazi piásoké.
– A tarisznyáról kérdezd őket! Az a lényeg! Meg arról, hogy valaki belebirizgált a 
számítógépbe, és azok után érdeklődött. Kérdezd meg Őket, Ed!
Ekkor vettem csak észre, hogy a piros orrú, pofaszakállas, kétszáz évvel ezelőtti angol úrra 
emlékeztető Harris professzor –, aki úgy egyébként kiköpött mása volt az Onedin sorozat egyik 
főhősének – mennyire le van épülve. Az elfogyasztott töméntelen alkohol mély nyomokat hagyott 
rajta, kívül és belül egyaránt.
– Jól van – mondta Norman. – Megkérdezem. Bár nem annyira fontos ez már, Tom.
– Hogyne lenne fontos – tiltakozott a másik. – Vajon hova lehetett? Amíg meg nem találjuk... 
olyan, mint a ketyegő bomba. Bármikor felrobbanhat.
– Ugyan már, Tom!
– Nem lesz nyugtom, amíg elő nem kerül. Nem tudom, hova dugták a rohadékok. Hidd el, Ed – 
könyörgök –, hidd el, az a tarisznya egy ketyegő bomba!
– Jól van, Tom, elhiszem – csitította Ed Norman. – Mindjárt megkérdezem Őket. De előbb... azt 
hiszem, joguk van megtudni az igazságot, Tom.
Tom Harris könyörögve tette össze a kezét.
– De hát miért, Ed, miért? Elkaptuk őket, megtudjuk tőlük, hol a tarisznya, aztán csak egy lövés, 
és kész. Miért kellene bármit is megtudniuk?
– Mert emberek, Tom.
– Na és?
– Mert létezik emberi méltóság, azért. Annak idején az emberi méltóságért is harcoltunk, 
nemcsak a természetért. Haláluk előtt joguk van megtudni, mi miért történt.
– Csak az időt húzzuk vele, Ed!
– Akkor is meg kell tennünk.
Tom Harris legyintett, és leeresztette a fegyverét.
– Figyeld őket, Ed. Megnézem a fegyvereiket.
Ha arra gondoltam volna, hogy a két öreg fickót könnyű lesz lefegyvereznem, be kellett látnom, 
hogy tévedtem. Tom Harris ügyesen mozgott közöttünk: egyetlen pillanatra sem takarta el 
egyikünket sem. Bár többször is kísértést éreztem, hogy kézbe kapjam a fegyveremet, nem mertem 
megtenni. Láttam Norman szemén, hogy azonnal meghúzná a ravaszt.
– Hogy ne legyenek kétségeik bizonyos dolgok felől – mondta ekkor Ed Norman –, bevallom 
maguknak, hogy a Vörös Hadsereg Frakcióban kaptunk kiképzést, Németországban. Akkor még 
úgy gondoltuk, hogy a kapitalizmus elleni fegyveres harc oldja meg a világ problémáit. Ezt a harcot 
akartuk kiterjeszteni az Egyesült Államokra is. Aztán rájöttünk, hogy tévúton járunk – a 
kommunisták még nagyobb kárt tesznek a környezetben, mint a kapitalisták. Hogy miért? Nagyon 
egyszerű a dolog. A természettel való békés együttéléshez pénz és felelős gondolkodás kell. Ez 
pedig a kommunistáknál hiánycikk. Szakítottunk velük, de azért a kiképzést, amit tőlük kaptunk, 
nem felejtettük el. Így hát... ne próbálkozzanak semmivel, mert akkor már nem lehetek tekintettel 
az emberi méltóságukra. Remélem, értjük egymást?
Hogyne értettük volna. Én például azt szűrtem ki a szavaikból, hogy ők is azt a tarisznyát 
keresik, amelynek a felkutatásával Padma Gyamco bízott meg. Merthogy a tarisznya ketyegő 
bomba. És nagyon fontos nekik is. Ez esetben kapunk egy kis haladékot...
Tom Harris összeszedte a fegyvereinket. Látszott rajta, hogy tudja, hol kell keresnie őket. Meg is 
találta valamennyit, és lehajigálta kissé távolabb tőlünk a földre.
Ed Norman ekkor leeresztette a puskáját, és egy nagyméretű pisztolyt húzott elő a zsebéből.
– Ezt könnyebb tartani, de ezzel sem bánok rosszul – figyelmeztetett. Egy kőhöz támasztotta a 
puskáját, és a doktornőre nézett.
– Ön mit tud rólunk, doktornő? White doktornő megvonta a vállát.
– Néha azt hiszem, túl sokat. Néha meg azt, hogy túl keveset.
Norman professzor szomorúan bólintott.
– Abban igaza lehet, hogy túl sokat tud... legalábbis ahhoz túl sokat, hogy elengedjem. 
Sajnálom, Ruth, szívem szerint soha senkinek nem okoznám a halálát, csakhogy az önök elmúlása 
révén kaphat a természet még egy utolsó esélyt. Bár, ha egyszer az ember rájött valamire, azt 
alkalmazza is... De hogy ne beszéljek általánosságokban, elmesélek önöknek egy történetet... joguk 
van, hogy megismerjék.
– A halálunk előtt...? – nyögte Rüpel.
– Úgy van, hadnagy.
Norman professzor összevonta a szemöldökét, mint, ha azon töprengene, hogy tudná 
legrövidebben és legérthetőbben elmondani azt, amit szerinte jogunk van megtudni a halálunk előtt.
– Azt hiszem – kezdte Norman –, egy álló hétig mesélhetnék önöknek, ha minden részletére ki 
akarnék térni annak a merényletnek, amelyet néhányan el akartak követni a természet ellen. De 
mivel közel sincs ennyi időnk, csak a legszükségesebbekre szorítkozom. Nos... hol is kezdjem? 
Talán ott, hogy volt egyszer. négy igen tehetséges fiatalember, akik biológiát tanultak. Voltak 
közöttük amerikaiak, európaiak...
– Frenak, Cinquanta, Costa és Ostrowsky professzorok – segítettem neki.
Ed Norman bólintott.
– Úgy van, Mr. Lawrence. A négy fiatalember egyszer csak összetalálkozott – ahogy a 
mesékben történni szokott. Persze előbb még különböző helyeken dolgoztak, erősödtek a 
tudományukban. Olyannyira tehetségesnek tartották őket, hogy tudományos társaságok 
kitüntetésekkel halmozták el őket.
– Amit később vissza is vettek tőlük.
– Ó, hát erről is tud? Az a fránya számítógép! A többiek is tudják?
– Őket hagyja ki a játékból – mondtam. – Nem tudnak semmiről.
– Ezt készséggel el is hiszem – biccentett Norman professzor. – Csakhogy látták a barlangot.
– Na, és?
– Nem tehetem, Mr. Lawrence. Ők is meg fognak halni. Hacsak... de inkább folytatom. Valóban 
úgy van, ahogy mondja: a tehetséges ifjak ellen eljárás indult – nem egyszerre és nem is egy 
helyen, hiszen akkor még nem is ismerték egymást. Tudja, miért? Mert a tehetséges ifjak olyan 
ingoványos talajra léptek, amelyre nem lett volna szabad rálépniük. Olyan talajra, amely könnyen 
megnyílhat alattuk. Tiltott talajra. Tudják, mi volt az? A klónozás.
Mélyet sóhajtva nézett ránk, mintha azt várta volna, hogy összeomoljunk kijelentésének súlya 
alatt. Mi azonban nem omlottunk össze. Jómagam tisztában voltam vele, miről lesz szó, a többiek 
pedig nem sokat értettek az egészből.
– Remélem, tudják, mi az a klónozás? – kérdezte Ed Norman. – Persze, hogy tudják, nem is 
beszélek sokat róla. Nos, ezek a fiatalemberek a klónozással kezdtek foglalkozni. Ez még 
önmagában nem lett volna baj, az ifjak azonban ráhajtottak a Nobel-díjra... vagy a börtönre. A 
tények nem ismertek, a jegyzőkönyveket vagy megsemmisítették, vagy titkosították. Még mi sem 
vagyunk tisztában mindennel, és ez, azt is hiszem, már így is marad mindörökké. Mindenesetre a 
mi ifjaink – külön-külön – olyan kutatásokba kezdtek, amelyeknek a célja az ember klónozása volt, 
s amely kutatásokat a nemzetközi szervezetek szigorúan tiltják. Talán egy gazdag magántársaság 
tengernyi pénzt ígért nekik, talán a hiúság vezette őket – amikor kitudódott a dolog, már nyakig 
benne voltak a titkos kísérletekben. A nemzetközi szervek ekkor keményen közbeléptek. 
Visszavonták minden kitüntetésüket, és kiebrudalták Őket a szakmából.
Aligha kell önöknek az ember klónozásának a veszélyeiről beszélnem, valamennyien tudják, 
hogy mit jelent ez az emberiség számára. Az engedelmes klónkatona, az engedelmes klónszerető, 
stb. Filmek tucatjait forgatták már erről a témáról, nem akarom ismételgetni őket. Én inkább egy 
másik oldalát világítanám meg a problémának. Hogy vajon a természet maga akarja-e? Biztosan 
nem akarja. Ha akarná, ő maga is így szaporítaná az egyedeket. Csakhogy a természet bölcs – tudja, 
hogy sokszínűségében van az ereje, nem a monoton egyformaságban. Szóval, a mi kutatóinkat 
kiebrudalták a szakmából. Nem volt állásuk, ezért minden alkalmat meg kellett ragadniuk, hogy 
dolgozhassanak. Így jutottak ki Kongóba, egy kinshasai kórházba vagy kutatóintézetbe.
Mivel a vírusokhoz is értettek, előbb járványokkal foglalkoztak. Közben összeismerkedtek, és 
elmesélték egymásnak hányattatásaikat. És tudják, mi erősödött meg bennük az üldöztetések 
hatására? A csakazértis érzése.
Ott, Kongóban gondoltak először arra, ami talán első hallásra még szimpatikusnak is tűnhet: 
klónozással kapcsolatos tudásukat a természetvédelem szolgálatába állítják. – Felemelte a 
mutatóujját, és megrázta a fejét. – Ez így, első hallásra, mint mondtam, rokonszenvesen hangzik, 
csak éppen nem kevésbé veszélyes, mintha embert klónoztak volna. Úgy gondolták, hogy néhány 
kihalt afrikai állatot elő tudnának állítani klónozás segítségével. Szereznek néhány még ép sejtet 
egy már kihalt állat maradványaiból, és ennek a sejtnek a segítségével újraélesztik a kipusztult fajt. 
Természetesen, kell ehhez egy olyan, a kihalt fajhoz közel álló fajból származó egyed is, amely 
kihordozza a beültetett sejtből származó embriót. Vagy akár e nélkül is meg lehet oldani a dolgot – 
lombikban. Hogy ki finanszírozta a kutatásaikat, nem tudni, de ha sikerült volna, milliárdokat 
kereshettek volna az üzleten. Látták a Jurassic parkot! Nos, valami hasonlóban gondolkodtak Ők is. 
Bár nem őshüllőket akartak újjáteremteni, hanem kihalt majmokat, orrszarvúakat, krokodilokat.
A kérdés az, hogy honnan szerezték volna hozzá a megfelelő sejteket? Nos, a helyi 
múzeumokból, amelyek itt-ott őriztek még spirituszban eltett, kipusztult állatokat. Ezekből vettek 
mintát, és végezték a kísérleteiket. Csakhogy rövidesen Afrikából is távozniuk kellett. Akkoriban 
Kongóra és a környező országokra évtizedes zűrzavar köszöntött, polgárháború polgárháborút 
követett, folytak a vallási és törzsi mészárlások. Talán még féltve őrzött leleteik is megsemmisültek 
bennük. Mindenesetre új terep után kellett nézniük.
Ki tudja, miképpen szúrták ki a Himaláját. Az azonban kétségtelen, hogy Bhutánnál aligha akad 
ideálisabb terep, ha titkos kísérleteket szeretnénk valahol folytatni. A négy tudós jelentkezett hát 
egy kutatási feladatra, amely a himalájai ország és bizonyos nemzetközi szervezetek között 
köttetett.
A kutatóállomás építéséről nem sokat tudok, és ha tudnék sem akarnám untatni önöket vele. Azt 
hiszem, kutatóink már kész tervekkel érkeztek. Úgy tervezték, hogy a hivatalos bázis mellé 
építenek egy titkosat is, ahol folytathatják mindazt, amit Kongóban elkezdtek. Önök sajnálatos 
módon látták, hogy mi van a föld alatt. A kutatóknak még akkor is óriási munkát kellett végezniük, 
ha a munka dandárját a természet már elvégezte helyettük. A barlang kész volt, csak át kellett 
alakítani, és be kellett rendezni.
Önök most talán arra gondolnak, hogy lehettek cinkosaik a magasabb bhutáni körökben is, akik 
szemet hunytak a nem hivatalos munkálatok felett. Akár így is lehetett, bár harmincegynéhány 
évvel ezelőtt Bhután éppen csak fellépett a modern történelem színpadára, nem rendelkezett kellő 
tapasztalatokkal a modern élet terén – azt hiszem, fogalma sem volt róla, mi folyik a kutatóállomás 
környékén.
További kérdés, hogyhogy a többiek, a négy kutatón kívüli személyzet, nem vette észre, mi 
történik a környéken? Nos, ennek az az oka, hogy csupán olyanok tartózkodtak annak idején az 
állomáson, akik kizárólag részfeladatokkal voltak megbízva. Így aztán ők négyen azt építettek, amit 
akartak, anélkül hogy bárki is felfigyelt volna rájuk. Amikor kész lett az objektum, elzárták az 
esetleges kíváncsi tekintetek elől.
És most következzék az, ami annyira érdekli önöket. Hogy miféle tevékenységet folytattak ők 
négyen titokban. Mert kétféle munkát is végeztek: idejük egyik felét hivatalos kutatások – 
meteorológiai megfigyelések, környezeti vizsgálatok – alkották, másik felét viszont titkos 
kísérletek.
Megköszörülte a torkát, és figyelmesen nézett ránk. – Amikor mi idekerültünk, javában folyt 
már a munka a föld alatti laboratóriumban. Harris és én naiv fiatalemberek voltunk, bár azért volt 
némi tapasztalatunk a természetet megalázni készülő, úgynevezett tudományos kutatások terén. 
Nyitott szemmel jártunk a világban, ezért nem is volt meglepő, hogy egyszer csak észrevettük: a 
négy professzor hivatalos munkája mellett más irányú tevékenységet is folytat.
Felsorolhatnám önöknek lépésről lépésre, miből fogtunk gyanút; hogy szerveztünk 
figyelőszolgálatot, hogy leselkedtünk utánuk; de csak az időt lopnám vele. Előbb csak 
gyanakodtunk, aztán meg is győződtünk róla, hogy professzorainknak kettős énjük van – egy 
ismert és egy ismeretlen. Először hétköznapi bűnözésre gondoltunk, kábítószerre például, de más 
elítélendő tevékenység is megfordult a fejünkben. Minden kapcsolatunkat megmozgattuk, hogy 
kiderítsük munkatársaink múltját. Amikor megtudtuk, hogy régebben mivel foglalkoztak, és hogy 
milyen büntetéseket kellett elszenvedniük érte, már biztosak voltunk a dolgunkban. Azok négyen itt 
folytatják, a Himalájában, amit Afrikában elkezdtek.
Lassan, lépésről lépésre haladva értettük meg, hogy igazából mire is megy ki a játék. Azt, 
gondolom, tudják, hogy időszámításunk kezdete előtt 300000-től körülbelül 30 ezerig az ún. 
Neander-völgyi ember uralta Eurázsiát. Könyvtárakat írtak róla, felesleges lenne elismételni. Tény 
viszont, hogy harmincezer évvel ezelőtt viszonylag gyorsan kipusztult, átadva a helyét egy friss, 
harcos jövevénynek; őseinknek, a cro-magnoni embernek. Vannak olyan elméletek, amelyek 
szerint a cro-magnoni ember egyszerűen lemészárolta a Neander-völgyit – ezt vallja többek között 
Carl Sagan is. Jelenleg is folynak a DNS-vizsgálatok: lehet, hogy rövidesen többet tudunk majd 
erről a tragikus eseményről. Személy szerint Őszintén sajnálom, hogy önök már nem fognak 
értesülni az eredményről. Vigasztalja Önöket, hogy ez mindig így van: aki meghal, az amiatt 
kesereg, hogy valami nagy felfedezés küszöbén kell eltávoznia, így leszünk majd mi is ezzel, ugye, 
Tom?
– Na ja! – morogta kedvetlenül Harris. – Bizonyára.
– Visszatérve a Neander-völgyi emberre, a fickók nyomtalanul felszívódtak, kipusztultak. Erre 
mondják a kutatók közül sokan, hogy vagy igen, vagy nem. Előfordulhat – mondják –, hogy kis 
szigetekben, félreeső helyeken, csak Isten látogatta szegleteiben a világnak egyes csoportjaik még 
sokáig fennmaradtak. Vannak, akik egyenesen azt állítják, hogy a jeti, a havasi ember nem más, 
mint a Neander-völgyi ember kései utóda. Mit szólnak hozzá?
– Blabla – legyintett Bob. – Neander-völgyi emberek már rég nincsenek.
– Ez a tudományos álláspont, fiatal barátom – biccentett Ed Norman. – De miért kellene, hogy 
mindig a tudományos álláspontoknak legyen igazuk? Előfordulhat, hogy a Neander-völgyi emberek 
visszahúzódva a Himalája Övezetébe, alkalmazkodtak a zord klimatikus viszonyokhoz, és túlélték 
az évezredeket. Talán nem is ment olyan nehezen nekik, hiszen megélték ők az európai 
jégkorszakot is, génjeikben volt a hideg elleni védekezés. Természetesen nem állítja senki, hogy 
ezrével császkáltak volna a Himalája bércei között, hiszen fénykorukban sem tartózkodhattak 
egyszerre pár ezernél többen ezen a bolygón – de azért lehettek néhányan. Elegen ahhoz, hogy 
szaporodjanak, és fenntartsák kis közösségeiket.
A modern ember azonban kinyújtotta a karmát a Himalája-zóna felé is, egyre kevesebb életteret 
hagyva a feltételezett neandervölgyi embernek. Számuk egyre fogyott; később, az elmúlt 
évszázadokban, már csak mutatóban maradt egy-egy példány belőlük. A szerencsétlen, éhező 
Ősemberek gyakorta kényszerültek arra, hogy megdézsmálják a pásztorok nyájait. Néha óriási 
lábnyomokat találtak a kutatók a megölt háziállatok maradványai mellett, néha homályosan mozgó 
árnyékokat fényképeztek le az éjszakában, magát a jetit azonban nem sikerült fogságba ejteniük. 
Jómagam úgy számítom, hogy az utolsó jeti, azaz az utolsó Neandervölgyi ember a huszadik 
század elején halhatott ki, pontot téve ezzel az emberi nem történetének egy ősi,  ragyogó korszaka 
végére.
Hallgatott egy kicsit, miközben megsimogatta a bajuszát.
– Az imént azt állítottam, hogy a Neander-völgyi embernek – a jetinek – nem maradtak fenn 
maradványai, csupán másodlagos jelekből következtethetünk egykori jelenlétére. Nos, ez azért nem 
teljesen van így. Régi krónikák híradásai szerint majd mindegyik kolostorban őrizték a jeti egy-egy 
testrészét: kezét, lábát vagy éppen levágott fejét. Természetesen megaszalva, mumifikálva. A 
jelenkori kutatók ennek ellenére sem tudtak olyan hitelt érdemlő maradványokhoz jutni, amelyek 
igazolták volna a jeti létét. Később, amikor már biztosak voltunk benne, hogy a négy professzor 
miben mesterkedik, mi is utánajártunk a dolognak. Be kell vallanom, mi sem értünk el sikert. 
Azoknak a kolostoroknak a zöme, amelyekben jetimaradványokat őriztek, már nem létezik. Vagy 
ha létezik is ilyen, a maradványok nem léteznek többé. Tibetben a kínai kulturális forradalom 
pusztította el őket, de Indiában sem sikerült a nyomukra bukkannunk. Jetimaradványok tehát 
nincsenek, hacsak nem lappang valamelyik kolostorban olyan ereklye, amelyről még a kolostor 
lakói sem sejtik, hogy micsoda.
Visszatérve a négy professzorra: a klóntechnika segítségével újjá akarták teremteni a Neander-
völgyi embert. Látom, hogy kipirult az arcuk a lehetőségtől, és szívem szerint én is Örülnék neki – 
ha nem lenne nagyobb a veszély, mint amennyi örömmel a siker kecsegtetne. Mert mit hoznánk 
létre, ha megtörténne a csoda? Egy sosem volt lényt, aki, ha megfeszülünk sem lesz azonos az 
eredetivel. Hiszen nincs már Neander-völgyi, aki kihordana egy születendő egyedet. Új lényt 
hoznánk létre, amelyet nem a természet alkotott, hanem az ember. Ismét csak oda lyukadunk ki, 
hogy teremtőnek képzeljük magunkat, és Isten munkájába avatkozunk.
Megsímogatta a bajuszát, és folytatta. – De félre az indulatokkal és a filozófiával! Ők négyen 
elhatároztak valamit, és azt végre is akarták hajtani. Mindeközben – mivel érdeklődő, nyitott eszű 
férfiak voltak – nem szalasztották el, hogy megismerkedjenek azzal a furcsa világgal, amely 
körülveszi őket. Érzékeny, kutató lelkek voltak, minden izgatta Őket, ami szokatlan és 
megismerésre méltó. Ilyen volt például a lámahit is, valamint a kolostori élet. Főleg Frenak 
professzort érdekelte a lámavilág; gyakran lejárt a kolostorba elbeszélgetni a szerzetesekkel, nem 
feledkezve meg róla, hogy apróbb ajándékokat vigyen nekik. A szerzetesek megszerették, az apát is 
bizalmába fogadta. Frenak ajándékai közé tartozott például egy ezüsttálca, amelyet a főlámának 
ajándékozott.
– Miután ellopott tőle valamit – szóltam közbe.
– Hogyan jött rá?
– Kikövetkeztettem.
– De... miből?
Mivel tovább hallgattam, legyintett egyet.
– Akárhonnan is tudja, igaza van. Frenak és Ostrowsky egy alkalommal csodálatos felfedezést 
tett. Tudja, mit?
– Hogyne – mondtam. – Az apát megmutatta nekik a kolostor ereklyéit. Köztük valamit... ami 
óriási örömmel töltötte el a szívüket.
– Mi volt az?
– Egy balta – mondtam. – Egy szent balta. Norman professzor bajusza idegesen megrendült.
– Ez nem izgatta őket. Szartak a baltára.
– Pedig értékes balta. Állítólag magáé Padmaszambhaváé volt.
– Kit érdekelt Padmaszambhava?!
– A bumpha, a szent korsó jelét vésték a balta oldalára!
– Bahh! Érdektelen dolog. Szóval, ha nem tudja...
– De tudom.
– Akkor mondja!
Egyre idegesebbnek tűnt. Mintha nem bírta volna elviselni mások ostobaságát.
– A balta egy tarisznyában volt.
– És?
– Talán a tarisznya lehetett valamiért az, ami felkeltette az érdeklődésüket.
– Miért keltette volna fel?
– Mert a tarisznya a jeti, azaz a neandervölgyi ember bőréből készült.
Ed Norman professzor elismerőn bólintott.
– Bravó, Mr. Lawrence. Igazán sajnálom, hogy önt is meg kell ölnünk, nem ezt érdemelné. 
Önnek kiváló a logikája... sajnálom.
– Hát még én – csatlakoztam a sajnálkozásához. Norman ismét megsimogatta a bajuszát.
– Valóban így történt minden. Mivel arra esélyük sem volt, hogy kapjanak egy darabot a 
tarisznyából, egyszerűen ellopták. Egy éjszaka belopództak a nem különösebben őrzött kolostorba, 
és elvitték a tarisznyát
a baltával együtt. Hogy miért vitték el a baltát is? Alighanem azért, hogy ha valaki 
elgondolkodna a dolgon, higgye csak azt, hogy a balta miatt történt a tolvajlás. Az is lehetséges, 
hogy később vissza akarták adni. Csakhogy, sajnos... erre már nem maradt idejük.
Hogy ezután mi történt, arról csak hézagosan tudok beszámolni, hiszen nem értek a klónozáshoz 
– sem az elméletéhez, sem a gyakorlatához. Nem tudom, hogy csinálták, amit csináltak, de siker 
koronázta tevékenységüket. Megteremtették a lehetőséget, hogy kinyerjenek a tarisznyából egy 
olyan sejtet, amely alkalmasnak bizonyult a szaporításra.
Mélyet sóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Amikor rádöbbentünk, hogy mit készül tenni a négy 
professzor, és hogy másképpen nem tudjuk megállítani Őket, elhatároztuk – bármennyire is nehéz 
kimondani –, megöljük mind a négyet. Nem engedhetjük, hogy erőszakot tegyenek a természeten, 
hiszen, ha mindennapi gyakorlattá válik a felfedezésük, mi lesz a Földből? Soha nem látott lények 
nyüzsögnek majd rajta, egymáshoz tökéletesen hasonló emberek kíséretében. A tökéletesen 
egyforma katonákról most nem akarok beszélni. Persze lehet, hogy így is ez történik majd, de 
legalább mi megtettük, amit meg kellett tennünk. Ha csak egy kicsit is le tudjuk lassítani a 
kutatásokat, már nem éltünk hiába. Addig meg sok minden történhet. És történt is. Nézzenek csak 
körül. Egyre több ország csatlakozik az ember klónozását tiltó egyezményekhez, és ez nem semmi.
Megnyomkodta a szemét, de azért egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelme.
– Harris és én, a jövendő emberiség nevében meghoztuk a halálos ítéletét, és végre is hajtottuk. 
Megöltük mind a négyet. Önök megtalálták a holttesteiket, gondolom, megállapították, hogy nem 
lavina végzett velük, hanem puskagolyó. A mi puskánk golyója. A holttesteket aztán elrejtettük egy 
víznyelőben. A titkos laboratóriumukat viszont nem találtuk meg. Mint ahogy a jetit sem. Bár ez 
utóbbit nem is kerestük. Akkor még nem sejtettük, hogy a szörnyeteg végül is megszületett. 
Kitöltöttük a szerződésben megszabott időnket, és elhagytuk Bhutánt. A mór megtette a 
kötelességét, a mór mehet.
Gondoltuk mi. Csakhogy ember tervez, a sors pedig végez. Már rég odahaza voltunk – nem 
együtt dolgoztunk, még csak nem is egyazon országban –, amikor Harris barátom felhívott, és 
izgalomtól remegő hangon elújságolta, hogy meglátogatta egy Bhutánból hazatért kutató, aki fura 
dolgokat mesélt neki. Mintha a kutatóállomás környékén egy havasi ember garázdálkodna. 
Megtámadja a falusiak házait, fenyegeti az asszonyaikat, elrabolja az állataikat, egyszóval jeti 
módjára viselkedik. Harris barátom nem habozott felhívni a kutatóállomást, ahol megerősítették a 
hírt.
Nem volt mese, vissza kellett jönnünk. Először éreztük úgy, hogy talán hibáztunk. Megöltük a 
négy kutatót anélkül, hogy számba vettük volna az esetleges következményeket.
Visszajöttünk az állomásra, és azóta mást sem teszünk, csak a fickót próbáljuk elkapni. Harris 
nem is bírta a lelki nyomást, és egyre gyakrabban nyúlt a pohár után...
– Kuss, Ed!
– De hiszen nem mondhatják már el senkinek.
– Akkor se beszélj az én dolgaimról. Beszélj a sajátodról!
– Na igen – sóhajtotta Norman. – Nem könnyű azzal a tudattal élni, hogy megöltünk valakiket, 
akik után árvák maradtak. Akikkel ráadásul nem törődik senki. Elhatároztuk: elpusztítjuk a jetit is. 
így lesz csak teljes a munkánk, amelyet felvállaltunk. Tudom, szörnyű ezt hallaniuk, de higgyék el, 
nincs más megoldás.
Megpróbáltuk kiszámítani, mennyi idős lehet a szörny. Aztán rádöbbentünk, hogy tökéletesen 
mindegy, hiszen nem ismerjük a klónozott ember növekedésének ütemét, és az élettani jövőjét sem. 
Lehet, hogy nem is kellene megölnünk, hiszen meghal magától is, méghozzá elég gyorsan. 
Gondoljanak csak a klónozott birkára, Dollyra. Ezernyi betegség kínozta, és mintha gyorsabban is 
élte volna az életét. Ennek ellenére meg akartuk ölni, ha elkapjuk.
Nem tett jót a lelkiállapotunknak az sem, hogy a jeti nem gyilkolt. Soha nem hallottuk, hogy 
bárkit is megölt volna. Állatokat igen, de embert nem bántott. Kivéve, ha megtámadták, de akkor 
sem annyira, hogy komolyabb baja lett volna tőle. A jeti csak védekezett.
Itt tartózkodásunk sokadik évében felbukkantak a filmesek, és Ön is, Mr. Lawrence, alaposan 
megzavarva a nyugalmunkat. És a jeti nyugalmát is... bár talán nyugalom helyett szokásokat 
kellene mondanom, Vagy egyszerűen csak életet. Önök a mi életünk mellett a jetiét is megzavarták. 
Olyan szokásokat vett fel, amilyenekről nem is álmodtunk. Ki tudja, honnan tanulta őket? Tudják, 
mi volt az első borzalmas dolog, ami kiborított bennünket? Az ajándékozása. Sóhajtott, és 
megcsóválta a fejét. – A jeti ott ólálkodott a forgatás körül – sajnos nem tudtuk puskavégre kapni –, 
és a nőket figyelte. Érzett valamit, amiről maga sem tudta, micsoda. Késztetést, hogy vigyen nekik 
valamit. Talán genetikai információ az ajándékozása. És ő elvitte nekik a legdrágábbakat, akiket a 
legjobban szeretett a világon – a négy kutatót. Az ő holttestüket. Amelyeket megtalált és őrzött. És 
talán nem értette, miért nem kelnek fel, és miért nem beszélnek hozzá? Ki sem kellett bontania őket 
a hálózsákból, anélkül is pontosan tudta, kik fekszenek bennük. A szülei. Akik életet adtak neki, és 
akiknek fel kellett volna nevelniük. És mi elvettük tőle a szüleit.
Jó lenne tudni, mennyi idős lehetett akkor, amikor megöltük őket. Vajon mennyire emlékezett 
még rájuk? Csupa-csupa kérdés, amelyekre kétlem, hogy valaha is választ kaphatunk. 
Mindenesetre, ez az ajándékozás, amiről már szóltam, a mániájává vált. Nemcsak a holttesteket 
ajándékozta el, hanem a laboratóriumi eszközöket, tárgyakat is. Így kerültek a lombikok a 
színésznőkhöz... és máshová is.
Megtörölgette a homlokát, és reménytelenül legyintett.
– Mondandómnak ezzel nagyjából a végére is értem. Ez hát a jeti hiteles története. Nos, Mr. 
Lawrence, hogy tetszik? Van még kérdése?
– Néhány – mondtam.
– Jól van, csak rövid legyen.
– Önök lőttek ránk?
– Persze, hogy mi. Külön mesedélutánt érdemelne, hogy mit éreztünk, amikor ön felbukkant a 
kutatóállomáson. Mert én ismerem ám önt, Mr. Lawrence, méghozzá, jól. Abban én is követtem 
Frenak és Ostrowsky példáját, hogy megismerkedtem Geldan apátjával. Ő mesélt nekem magáról. 
Azt mondta, olyan éles eszű és ravasz fickót, mint ön, még nem hordott a hátán a föld. És hogy 
mennyire kedveli magát. És hogy ön mennyire jó emberismerő.
– Ezt mondta volna rólam? – csodálkoztam. – Akkor mégsem lehetek olyan jó emberismerő. 
Miről beszélgettek rajtam kívül, ha szabad kérdeznem?
Norman professzor legyintett.
– Mindenféléről. Például a biológiáról és a környezetvédelemről. Nem is képzeli, hogy szerzetes 
létére milyen széles annak az embernek az érdeklődési köre.
– Biológiáról is beszélgettek?
– Hát hogyne. Az különösen érdekelte.
– Azon belül?
– Például a klónozásról. Még nevetgéltem is magamban, hazafelé tartva a kolostorból. Senki 
nem hinné el, ha elmondanám, hogy a Himalája hegyei között, egy lámakolostor főlámájával egész 
álló délután a klónozásról beszélgettünk. Bár többnyire én beszéltem, Ő inkább hallgatott. De 
mindent megértett, amit mondtam neki. A kérdéseiből legalábbis ez következett.
– Szóval elmagyarázta neki, mi a klónozás. Miért?
– Mert kérdezte. Újságban olvasott róla, de nem egészen értette.
– Csak nem beszélt neki a megölt kutatók tevékenységéről is?
– Nem őrültem meg! Legalábbis... konkrétan nem. Azt azért elmondtam neki, hogy mire lesz 
képes a klóntechnika. Beszéltem neki a Jurassic parkról, és arról, hogy talán már holnap képes lesz 
az emberiség kihalt fajokat előállítani. Természetesen mindezt elítélő módon. Felsoroltam neki a 
veszélyeket, amik ezáltal fenyegetnek bennünket és a természetet is. Azt sem hallgattam el, hogy 
be kellene tiltani a klónozásnak ezt a fajtáját mindörökre.
– Azt is elmondta, hogy a kihalt fajok mesterséges előállításához honnan veszik a mintákat?
– Futólag ezt is érintettem. Hogy múzeumok elfeledett szegleteiben találhatók még olyan 
spirituszban tartósított egyedek, amelyekből ki lehet nyerni a megfelelő sejteket. De mi a fenéért 
kérdi mindezeket?
Ha lett volna rá időnk, megemlítettem volna neki, hogy kétszeresen is kellemesen csalódtam 
Padma Gyamcóban. Először azért, mert felismerte igazi énemet – ragyogó képzelőtehetségemet, 
emberismeretemet és a többi – másodsorban pedig, mert sosem hittem volna róla, hogy ennyi esze 
van. Mivel ahhoz, amire rájött, nem kis ész szükségeltetett.
Padma Gyamco, a világtól elzárt kolostor szerzeteseinek vezetője ugyanis egy-két beszélgetés 
során rádöbbent, mi történt itt harminc évvel ezelőtt, és ki a jeti.
Rájött, hogy a négy professzor ellopta a jetibőrből varrt tarisznyát, hogy létrehozhassa belőle a 
szörnyet. Engem tulajdonképpen nem is azzal bízott meg, hogy szerezzem vissza az ereklyét – 
hiszen az talán már nem is létezik –, sokkal inkább azzal, hogy öljem meg a szörnyeteget. 
Egyenesen nem mondhatta meg, hiszen egy láma nem biztathat senkit mások életének az elvételére. 
Márpedig féltette a kolostorát és szerzeteseit is a démontól. Számára a jeti nem volt más, mint egy 
az alvilág szörnyei közül.
– Áruljon el nekem valamit, Norman professzor – húztam össze a szemem. – Honnan a fenéből 
jött rá Frenak, hogy az a tarisznya, amelyben a szent grasztát őrizték, egy jeti bőréből készült?
– Maga a főapát kottyantotta el neki. Padma Gyamco előde. Ő az elődétől hallotta, és így 
tovább. Gondolom, mielőtt ellopták volna, Frenak és Ostrowsky gondosan megvizsgálták: talán 
titokban még mintát is vettek belőle. Csak akkor lopták el, amikor világossá vált számukra, hogy 
valóban emberbőrt tartanak a kezükben, és hogy klónozásra alkalmas sejtek találhatók benne.
– Tehát önök lőttek ránk.
– Többször is. De megölni nem akartuk önöket. Pedig megtehettük volna. Csakhogy szükségünk 
lenne a tarisznyára, hogy megsemmisíthessük. Ha még létezik egyáltalán. És ezt csak ön képes 
megkeresni nekünk. Látják, mi még ezt a nyomorult föld alatti járatot sem találtuk meg. Ha önök 
nem vezetnek nyomra bennünket...
Gondolatban ismét bocsánatot kértem White doktornőtől és Bo Larssontól, amiért egyetlen 
pillanatig is azt hittem, ők lőttek ránk. Csakhogy akkor mi a fenéért kóboroltak távcsöves 
puskákkal a környéken?
– Nos, Mr. Lawrence?
– Nincs több kérdésem.
– Nekem viszont van még mondanivalóm. Üzletet ajánlok önnek. Ha jól sejtem, Ön tudja, de 
esze ágában sincs elárulni nekünk, hol található az a nyomorult tarisznya.
– Már nem tarisznya – mondtam.
– Akkor mi a fene?
– Jetibőr. Vagy akár a neandervölgyi ember bőre. Már nincs tarisznya formája. Sajnálja?
– Dehogy sajnálom! Nekem édes mindegy, hogy tarisznya-e vagy sem. Szóval... ön azt sugallja 
nekünk, hogy tudja, hol van?
– Azt. A föld alatt.
– A saját szemével látta?
– Ahogy mondja.
– Van egy olyan érzésem, hogy ön blöfföl, Mr. Lawrence. Hogy fogalma sincs róla, hol lehet az 
a drága kincs.
– Ez is lehetséges – mondtam.
– De lehet, hogy nem blöfföl.
– Az is lehet.
– A fenébe is, Ed! – emelte fel a puskáját Harris. – Lőjük már agyon őket! Aztán majd 
lemegyünk a föld alá, és megkeressük a bőrt.
– Kuss, Tom! Megállapodtunk, hogy én vezetem a hadműveletet.
– Akkor legalább adj innom!
Ed Norman megcsóválta a fejét, és egy kis üveget húzott elő a zsebéből.
– Itt van. Addig szemmel tartom őket.
Tom Harris reszkető kézzel kapott az üveg után. Lecsavarta a kupakját, és nyeldekelni kezdte az 
italt. Már a felénél tartott, amikor Norman rákiabált. – Elég volt, Tom!
– Csak még egy kicsit!
– Mondom, hogy elég volt! Add ide!
– Csak még egy kicsit, Tom!
Láttam, hogy Bobnak megvillan a szeme. Ugyanakkor azt is láttam, hogy Norman élesen figyel 
bennünket. Villámgyorsan megráztam a fejem. Bob értett belőle, mert kedvetlenül elhúzta a száját.
– Ide az üveggel!
Tom Harris kelletlenül visszacsavarta a whiskys palack kupakját, és visszaadta Normannek.
– Legalább a zsebemben tartogathattam volna.
– Tarts ki még egy kicsit, Tom! Ha meglesz a bőr, egy egész üveggel megihatsz.
– Jézusom, Ed, mikor lesz az még?!
– Ha nem akadékoskodsz, igen hamar. Szóval, Mr. Lawrence, teszek önnek egy ajánlatot. Az 
imént azzal fenyegetőztem, hogy mindannyiukat meg kell ölnünk. Nos, ez nem egészen van így. Az 
az igazság, hogyha megsemmisítettük a bőrt, nem lesz már szükségünk önökre. Akár el is 
engedhetjük valamennyiüket. És el is engedjük. Igaz, Tom?
– Én nem! – fenyegetődzött Tom Harris. – Én megölöm őket!
– Ne hallgassanak rá! – legyintett Norman. – A pia beszél belőle. Meghagyom az életüket, ha 
megkeresik nekem a bőrt. De csak akkor! Ha nem találják meg, meg kell halniuk! Nem 
kockáztathatom, hogy szabadon engedjem magukat, önök később visszatérjenek ide, megkeressék a 
bőrt, és valaki ismét klónozni kezdje ajetit.
Ugy tettem, mintha elgondolkodtatna az ajánlata. Pedig egyetlen pillanatig sem hittem, hogy 
megkegyelmezne nekünk. Hiszen akkor életük hátralévő részét börtönben kellene tölteniük a 
harminc évvel ezelőtt elkövetett gyilkosságok miatt.
– Nyugodtan elengedhetem önöket – mondta ki nem mondott kérdésemre válaszolva. – Az az 
ügy már régen elévült.
Nem léptem bele a csapdájába. Az angolszász jog szerint elévülhetett ugyan, de a bhutáni 
jogszolgáltatás szerint nem. Lehet, hogy néhány év börtön után szabadon engednék őket, csakhogy 
egyáltalán nem biztos, hogy élve kihúznák a bhutáni sitten azt a néhány évet.
– Mi a biztosíték rá, hogy elenged bennünket?
– A szavam – mondta.
– Higgyek magának?
– Én is hiszek magának – dobta vissza a labdát. – El kell hinnem – ha tetszik, ha nem –, hogy ön 
valóban tudja, hol a bőr. De ha meg nem sértem, Önnel megyünk mi is. Mit szól hozzá?
Gondterhelt képet vágtam.
– Nem lehetne, hogy csak mi menjünk le? Szavamat adom, hogy felhozzuk magának a jetibőrt.
– Miért nem akarja, hogy mi is lemenjünk?
– Nem könnyű odalent a közlekedés. Akadályoznának bennünket.
A bejárati nyílásra mutatott, és játékosan megfenyegetett az ujjával.
– Ejnye, ejnye, Mr. Lawrence! Ne akarjon átverni. Önök lemennek, mi itt maradunk, és 
várhatunk ítéletnapig, mivel már rég kimásztak egy másik járaton.
– A fenébe is, Ed, igaza van a fickónak! – sietett a segítségemre Tom Harris, akinek láthatóan 
nem volt ínyére a föld alatt mászkálás. – Hadd menjenek csak ők! Majd feljönnek, és,..
– Lemegyünk velük, Tom!
– Mi lenne, ha én fent maradnék? Addig elüldögélek itt a fél üveg társaságában...
– És ha jön a jeti, Tom?
Harris elsápadt. Nem is sejtettem, hogy ennyire fél a havasi embertől.
– Igaz... igaz... – morogta. – Akkor már inkább én is lemegyek. Az az érzésem, tudja a fickó, 
hogy én... hogy mi... a négy pasast... bosszú is lehet...
Értelmetlen motyogásba fulladtak a szavai.
– Jól van – biccentett Ed Norman. – Akkor ezt megbeszéltük. Mr. Lawrence megy elől, mi hátul. 
Ha bármivel próbálkoznának, lelövöm az előttem haladót, és lehetőség szerint mindenkit, akit csak 
tudok. Döntsék el, hogy megéri-e a kockázat. Lemegyünk a jetibőr rejtekhelyére, magamhoz 
veszem, visszajövünk, és szélnek eresztem magukat. Áll az alku?
– Áll – mondtam nehéz szívvel.
– Maga megőrült! – támadt rám Bob. – Ki fognak nyírni bennünket!
– Csillapodjon már! – emelte fel a hangját Rüpel hadnagy. – Én hiszek a professzornak.
– Én viszont nem! Nem tűrhetem, hogy egy... – aztán rám nézett. Láthatott valamit a 
szememben, mert gyorsan visszavonulót fújt. – Elvégre... miért ne hihetnék? Úgysincs más 
választásom.
– Bölcs döntés – biccentett ismét Norman professzor. – Hát akkor indulhatunk?
A lejárat egy szikla tövében rejtezett. A majd másfél méter átmérőjű lyukat sűrűn egymás mellé 
nőtt bokrok és cserjék takarták. Biztos voltam benne, hogy gondos kezek rejtették el így az 
illetéktelen tekintetek elől. Kíváncsi lettem volna rá, vajon hány bejárata lehet még a 
barlangvárosnak.
– Csak egy pillanat – emeltem fel a kezem. – Kaphatnék egy kis vizet?
Norman professzor lecsatolta az oldaláról a kulacsát.
– Hát hogyne! Talán félig lehet... Ha más is kér belőle, takarékoskodjék, kérem.
Olyannyira takarékoskodtam, hogy nem is ittam. Kihúztam a zsebemből a zsebkendőmet, 
rácsorgattam a vízből, majd a vizes kendővel megtörölgettem a homlokomat.
Ezután továbbadtam a kulacsot. Ruth doktornő inni akart belőle, de alig észrevehetően 
megráztam a fejem. Biccentett, és ő is megtörölgette az arcát egy megnedvesített kendővel. Rüpel 
is követte a példánkat, sőt még Nyima is, kizárólag Bob nem volt hajlandó rá.
– Kell a fenének a vizük!
– Azért csak igyon! – próbálta meg rábeszélni Norman professzor. – Nehogy rosszul legyen 
nekem!
– Akkor sem kell! – hárította el Bob.
– Legalább a homlokára tegyen egy vizes zsebkendőt – könyörögtem neki.
– Nem kell!
Mielőtt még gyanússá válhatott volna az unszolásom, visszaadtam a kulacsot Normannek.
– Akár indulhatunk is.
Sorban elnyelt bennünket a föld alatti járat.

13.

Én mentem elől, mögöttem Tom Harris lépegetett, Ragaszkodott hozzá, hogy ő kövessen a 
puskájával. Nem volt felemelő érzés, hogy a szűk járatban egyre ott éreztem az oldalamban töltött 
fegyvere csövét. A többiek kissé elmaradva botladoztak a talajt borító kavicsok között, így nem 
válthattam velük sokatmondó pillantásokat. Sőt semmilyet sem.
– Messze még az a hely? – hallottam Norman lihegő kérdését.
Furcsa zöngét éreztem a hangjában, ami nyugtalansággal töltött el. Mintha megszeppent volna a 
föld alatt. Igaz, ami igaz, nem könnyű megszoknunk, hogy ki tudja, hány tízezer tonna szikla 
nehezedik ránk.
– Rövidesen odaérünk.
– Mikor rövidesen?
– Egy-két perc múlva.
Mindenképpen el kellene jutnunk az első nagyobb teremig – fohászkodtam magamban. – Ott 
aztán én következem. Ha nem sikerülne, tovább kell mennünk.
– Még mindig nem vagyunk ott?
A kérdés húsz másodperccel az első után hangzott el. Ebből kitalálhattam, hogy Norman 
professzort valóban elkapta a pánik. Más talán örült volna neki, én azonban inkább aggódtam 
miatta. A pánik rossz tanácsadó. Aki pánikba esik, Összevissza rángathatja az ujját a fegyvere 
ravaszán.
– Nyugalom, professzor – mondtam hangsúlyozottan magabiztos hangon. – Már itt is vagyunk.
Ajtótlan terem látszott a folyosó jobb oldalán. Ahogy Harris elvilágított mellettem Rüpel 
lámpájával, tajfehér, vízszintes csíkokat láttam úszni a levegőben.
– Most befordulok a terembe – figyelmeztettem Harrist. – Nem feltétlenül kell lőnie, nem akarok 
lelépni.
Ebbe a terembe korábban nem kukkantottunk be. Három vaságy szomorkodott csupán a hátsó 
végében egymás mellett, rozsdától Összemarva.
– Itt kellene lennie valahol.
– Biztos benne? Megvakartam a fejem búbját.
– Az az igazság, hogy egyik terem olyan, mint a másik.
Harris keményen oldalamba nyomta a puskája csövét.
– Ne akarjon átverni, Lawrence!
– Dehogy akarom. Úgy látszik, egy másik teremben...
Harris odadugta a száját a fülemhez.
– Figyeljen ide, Lawrence.
Szavaival együtt tömény whiskyszag áradt felém. Csakhogy ez az egyébként kellemes illat most 
inkább fenyegető volt.
– Figyeljen ide – suttogta. – Engem nem érdekel, milyen egyezséget kötött Normannel. 
Mihamarabb ki akarok innen jutni, és inni akarok egyet. Van még egy dobása. Egy következő 
terem. Ha abban sem találja meg azt a kicseszett bőrt, végzek magával. Nem szólok Ednek, miért is 
szólnék, egyszerűen magába eresztek néhány golyót. Hát úgy vigyázzon! Egyetlenegy dobása 
maradt.
– Hé! Mit sugdolóztok ti ott elöl? – tudakolta Norman.
– Nyugi, Ed. Menjünk eggyel tovább. Hátha ott lesz. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hol 
rúgott bele Rüpel az üvegtartályokba. Úgy gondoltam, még beljebb. Jóval beljebb. Ezért aztán 
ügyet sem vetve a jobbrólbalról feltárulkozó termekre, továbbsiettem.
Mintha vékony falon át szűrődtek volna felém az izgatott szavak. Hol White doktornő, hol 
Larsson, hol pedig Norman professzor kiáltott fel meglepetésében. Nem is titkolták, hogy mélyen 
megrázta őket a föld alatt rejtező épületegyüttes.
– Úristen! Hogy tudták ezt megcsinálni? – nyögte Norman.
Harrist azonban nem ragadta el a csodálat.
– Még három szoba! – suttogta a fülembe. – Ha addig sem találjuk meg...
– A második lesz balról – nyugtattam meg.
– Biztos benne?
– Holtbiztos.
– A maga életéről van szó, nem az enyémről.
A vízszintes csíkok megszaporodtak a levegőben. Csodáltam is, hogy nem veszik észre.
Pedig jól tették volna, ha felfigyelnek rájuk.

14.

Nem volt mese, a következő, bal oldalról nyíló bejáraton már be kellett lépnünk. Ez a terem 
igazi laboratórium volt – telis-tele poros üvegedénnyel, hatalmas üveghengerekkel.
– Hol van? – kérdezte vészjósló nyugalommal Harris. – Hol az Ördögben...
Ebben a pillanatban felharsant mögöttem Ed Norman professzor éles kiáltása.
– Vigyázz, Tom!
Hatalmas lendülettel beugrottam egy emeletes üveghenger mögé. Közben lövés csattant. A 
henger teteje megemelkedett, ránk szórva a szilánkjait.
– A földre! – ordítottam. – Le a földre!
– Vigyáááázzzzz, Tooooom! – ordította Norman. – Itt van Frenak! Látooood?
– Hooool? – üvöltötte vissza Harris, aki mintha kezdett volna megfeledkezni rólam. – 
Hooooool?
– Ott a... hengernél! Most... eltűnt!
– Vigyáááááázzzzz!
– Te rohadék! – hallottam hirtelen mellettem Harris hangját. – Te szemét! Azt hitted, mert 
meghaltál, nem ölhetlek meg még egyszer? Azt hitted?
Bármennyire is hihetetlennek tűnt, Harris a falhoz beszélt. Pontosabban, az üveghenger 
megmaradt részének falra vetülő árnyékához.
– Elő a zsebkendőkkel! Szorítsák a szájuk elé! Mindenki a száján át lélegezzen!
Előkaptam én is a zsebkendőmet, és azon át vettem a levegőt.
– Frenak, te rohadék, gyere ide!
– Gyere csak, Ostrowsky!
– Vigyázz, Ed, a jeti!
– Adj neki egyet!
Majd egy fenyegető hang, amely vakrémülettel töltött el.
– Itt vannak a pápuák! Le akarják vágni a fejünket! Itt vagy te is, Samuel, aki nem Samuel? 
Hadd rúgjalak tökön!
Nyima ordítása minden képzeletet felülmúlt.
– Jaj, rinpóóóóócse! Hol vagy, rinpócseeee?
Először a mellettem hadonászó Harrist kellett elintéznem. Nem volt nehéz dolgom, hiszen 
egyfolytában a tartály árnyékát próbálta átküldeni a másvilágra. El akartam venni tőle a puskát, 
mire felém kapott, és majdnem el is találta a szememet. Hátrébb léptem, majd ajánlott levélben 
elküldtem neki egy jobbegyenest. Megköszönte: még bólintott is hozzá. Aztán leroskadt a fal mellé, 
és nem mozdult többé.
A jetivel hadakozó Normant Bo Larsson kapta el. Az elegáns tudós úgy lógott a karján, mint egy 
kézitáska.
– Kifelé! – bömböltem. – Mielőtt még...
Bob ugrott oda hozzám, és megpróbált belém rúgni.
– Samuel, aki nem Samuel, szemét poloska vagy! Elárultad a barátaidat?
Úgy ordított, ahogy a száján kifért. Rüpel hadnagy azonban jobb belátásra bírta. Bob ütött még 
kettőt a levegőbe, aztán elcsendesedett.
– Kifelé! – üvöltöttem. – Amilyen gyorsan csak lehet!
Csak homályos emlékképeim maradtak a menekülésünkről. Én sem lehettem egészen tiszta, 
többször is felbukkant előttem Radzs Kumar Szingh, amint kinyújtott karjával a menekülés útját 
mutatta. Nyakában hatalmas kígyó tekergőzött, piros, villás nyelvét nyújtogatva. Amint a közelébe 
értem, hosszúra kinyúlott a nyelve, és megpróbált elgáncsolni vele. Ugrottam egyet, belevertem a 
fejem valamibe, majd összeroskadtam.
Arra ébredtem, hogy a nap világít a fejem felett. Közvetlenül mellettem White doktornő térdelt a 
sziklatömbök közötti teret kitöltő kavicson. Szeme nyitva volt, kapkodva szedte a levegőt.
Igyekeztem minél gyorsabban magamhoz térni. Többször erősen megráztam a fejem, majd óriási 
erőfeszítéssel kinyújtottam a kezem, és megsimogattam a doktornő arcát.
– Jólvan.–.Ruth?
White doktornő kínkeservesen felém fordította a szemét.
– Mit... gondol?
Nyima tért leghamarabb magához. Szorosra fűzte kaftánja Övét, felállt, és a lyuk irányába 
nézett.
– Egyenesen az alvilágba vezet, rinpócse!
– Miből gondolod? – kérdeztem nagyot nyögve.
– Láttam az Ördögöt. Nem is egyet. És Mahákála istent is. Háromágú szigonyával kergetett 
néhány bűnöst. Már attól tartottam, engem is elkap.
– Te is bűnösnek érzed talán magad? Nyima megvakargatta az állát.
– Nézd, rinpócse, az isteneken nehéz eligazodni. Úgy van velük az ember, mint a rendőrséggel. 
Nyugodt a lelkiismereted, aztán egyszer csak felbukkannak, mint derült égből a gumibot, a 
csuklódra csatolják a karperecet, és attól a pillanattól kezdve már bűnös is vagy. Védekezned kell, 
ha ki akarsz kerülni Jondon rinpócse vendégházából. Az istenekkel is ez a helyzet. Hiába tetted le a 
szerzetesi fogadalmat, hiába imádkoztál a szobraik előtt, gyújtottál gyertyát, füstölőt, készítettél 
ünnepi süteményt, tormát, mit sem ér, ha egyszer meghalsz, és ott állsz Sindzse, az alvilág ura előtt. 
Mi van akkor, ha Sindzse mindezekre azt mondja, hogy nyúlbogyót sem érnek? Akkor aztán nagy 
bajban vagy, rinpócse! Máris jönnek az Ördögök, és hegyes nyársakkal kezdik böködni a 
fenekedet.
Nem volt valami vigasztaló a kép, de azért felkeltem, és a kőszikla oldalának támaszkodtam. 
Bob ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét. Köhögött, aztán csodálkozva nézett körül.
– Hol van Samuel, aki nem Samuel?
Samuel, aki nem Samuel bizony odalent maradt a föld alatt, fűkötényével és dárdájával együtt.
White doktornő átkarolta a térdét, és elismerőn nézett rám.
– Óriási Ötlet volt az a vizes zsebkendő. Honnan tudta, hogy mi vár ránk a föld alatt?
– Mi már egyszer összeverekedtünk odalent. Nem gondoltam volna, hogy eddig kitart a gáz.
– Mi a fenéről beszél?
Elmeséltem neki, hogy amikor először jártunk a barlangban, Rüpel belerúgott egy üvegtartályba, 
amely eltörött. Az abból felszabaduló gáz művelhette velünk mindazt, amit tettünk.
A doktornő egyfolytában a fejét csóválgatta.
– De hát mi az ördög lehet ez?
– Fogalmam sincs róla. Nem értek a gázokhoz.
– Arra csak emlékszik, hogy milyen volt a tartály?
– Emlékezni emlékeztem, de nem mentünk sokra vele. Feliratot nem láttam ugyanis az oldalán.
– Hallucinogén anyag lehetett – mondtam bizonytalanul. – Mintha LSD-t kóstoltunk volna.
– Vajon mire használhatták?
Bob odasétált hozzám, és csípőre tett kézzel megállt mellettem. Olyan vörös volt a képe, mintha 
versenyezni akart volna egy főtt rákkal.
– Hogy van... Leslie?
– Oké – mondtam. – Minden rendben.
Láttam rajta, hogy nagy kínban van. Mondani is akarna valamit, meg nem is. Csakhogy a kettőt 
egyszerre nemigen lehetett csinálni.
– A fene egye meg! – tört ki belőle végül is a méltatlankodás. – Maga most hülyének néz engem, 
igaz?
Igyekeztem megfelelően csodálkozó képet vágni.
– Miért nézném hülyének?
Maga számára is meghökkentő őszinteséggel bökte ki.
– Mert hülyén viselkedtem! Egyszerűen... nem tudom, mi költözött belém. Pedig nekem is... 
hm... a szám elé kellett volna szorítanom a zsebkendőmet. Eh, akárhogy is van, utálok föld alatt 
mászkálni. – Megingott, és belém kapaszkodott. – Most például a földön is. Remélem, nem 
csináltam semmi ostobaságot?
– Semmit, Bob.
Gyanakodva szimatolt felém szeplős orra.
– Biztos?
– Biztos.
– Vigye el az Ördög – legyintett. – Ettől féltem.
– Mitől? – néztem rá csodálkozva.
– Maga nem hallja a saját hangját? Olyan hangsúllyal mondta a biztos szót, hogy az már felért 
egy vádbeszéddel. De úgy kell nekem, mért nem fogadtam szót magának! Különben, vigye el az 
ördög, maga az oka mindennek. Ha nem találkozom magával, nem kellene lyukakban mászkálnom, 
s akkor talán még Miss Drinkwatert is jobban el tudnám viselni. Tudja, mi volt a legrémesebb 
odalent?
– Na mi?
– Képzelje... megjelent előttem Samuel, aki nem Samuel, és azt ordítozta, hogy levágja a fejem, 
ha nem veszem feleségül Augustát. Én erre azt mondtam, hogy inkább a fejlevágás, ő neki is 
készülődött, csak aztán...
Amíg mondta a magáét, Bo Larsson elindult a bejárat felé, négykézlábra állt, és megpróbált 
bemászni a lyukba. Bob észrevette, mellbe taszított, és Larsson után vetette magát. Elkapta a lábát 
és ráncigálni kezdte, mint az orosz mesében az egér a répát. Mellé ugrottam, és elkaptam Larsson 
maradék lábát.
– Mi az ördög ütött magába? – ordítottam rá. – Megunta az életét?
Larsson szeme vörös volt, mint a nyúlé. Bobé is az volt és Ruthé is. Ebből arra következtettem, 
hogy az enyém sem lehet hupikék.
Larsson rúgott néhányat, és megpróbált lesöpörni bennünket magáról. Szerencsére Rüpel 
hadnagy és Nyima is a segítségünkre sietett, így rövid kicsi a rakás játék után sikerült ismét 
napvilágra segítenünk az amatőr geológust.
Larsson ekkor feladta a próbálkozását. Nem is tehetett mást szegény, hiszen négyen ültünk rajta. 
Ruth is csak azért maradt ki a buliból, mert neki már nem jutott hely Larsson hátán.
– Jól van – morogta a szakállas skandináv néhány kétségbeesett, ámbár reménytelen kísérlet 
után. – Megadom magam.
– Mi az ördög esett magába? – kérdeztem még egyszer. – Meg akar halni?
– Nem feltétlenül. De azt szeretném, ha Ők sem halnának meg.
Beleszagoltam a nyílásba. Szagot nem éreztem, de a fehér csíkok még mindig ott szálldostak a 
levegőben.
– Látja őket?
Larsson addig nézte, amíg észre nem vette a csíkokat. – Mi a fene... az?
– Amit, ha belélegez, verekedni támad tőle kedve. Ezért sikerült Önnek és White doktornőnek 
olyan könnyen meglepniük bennünket. Éppen a fáradalmainkat pihentük ki, amikor nekünk estek.
– Maga tudta...?
– Persze hogy tudtam.
– És... mégis becsalta azokat az embereket a föld alá?
Éreztem, hogy lassan, de biztosan elfog a méreg.
– Azok az emberek gondolkodás nélkül megöltek volna bennünket!
– De hiszen megígérték...
White doktornő intett, hogy ne tekintsük a továbbiakban Larssont kerti padnak. 
Feltápászkodtunk róla, de a biztonság kedvéért azért rajta tartottuk a szemünket.
– Mi lesz velük?
Ez volt az, amiben én is bizonytalan voltam. Vajon itt hagyhatom-e őket egy barlangban, amely 
gázzal van teli? Nem ismertem a hatásmechanizmusát, de azt azért gyanítottam, hogy nagy 
mennyiségben nem lehet teljesen veszélytelen.
Larsson nem fickándozott többé, csak a szemét fordította felénk.
– Én... bemennék utánuk.
– Ne bízzék a vizes zsebkendőben – figyelmeztettem. – Alig csökkenti a gáz hatását.
– Nem abban bízom – mondta Larsson –, hanem a tüdőmben. Könnyűbúvár vagyok.
– És?
– Sokáig kibírom levegő nélkül. De azért zsebkendőt is viszek magammal.
– Vigyen bilincset is – készségeskedett Rüpel. – Bár magamnak kellett volna megbilincselnem 
őket.
– Muszáj, rinpócse? – kérdezte Nyima Larssont. Bo Larsson bólintott.
– Muszáj, Nyima.
– Rendben van – adtam meg magam. – Kap négy percet. Ha azalatt nincs itt...
– Itt leszek.
Bo Larsson megnedvesítette a zsebkendőjét White doktornő kulacsából, aztán se szó, se beszéd, 
eltűnt a lyukban.
Órámra pillantottam, és vártam.

15.

Nemegyszer megfigyeltem már, hogy az aranymondásnak megfelelően az idő néha valóban 
ólomlábakon jár. De hogy ennyire azokon járjon, még soha nem tapasztaltam. Mintha egyszerűen 
megállt volna. A körülöttünk kíváncsiskodó sziklák csak úgy egyszerűen kizuhantak a 
naprendszerből. Átestek egy olyan dimenzióba, amelyben nem volt értelme a térnek és az időnek.
Egy perc.
Ragadozó madár vijjogott a közelünkben.
Két perc.
Szürke szőrű, kíváncsi rágcsáló futott át két kő között. Amint megpillantotta kis csapatunkat, 
ahelyett hogy rémülten elillant volna, két lábra ágaskodott, és kíváncsian szemügyre vett 
bennünket.
Három perc.
Furcsa, dallamos zene szűrődött a fülembe, mintha a hegyek énekeltek volna.
Felemeltem markomban szorongatott zsebkendőmet, és éppen a szám elé akartam szorítani, 
amikor valaki megelőzött. Bob felpattant a helyéről, és mielőtt megakadályozhattam volna, a 
lyukhoz vágtatott. Ráadásul még zsebkendőt sem láttam nála.
– Bob! – ordítottam. – Jöjjön azonnal vissza! Bob rám vigyorgott.
– Találkozni akarok Samuel, aki nem Samuellel.
– Mi az Ördögöt akar tőle?
– Tartozik öt dollárommal. Itt az ideje, hogy visszaadja.
Úgy eltűnt a lyukban, mint jégkocka a forró teában. Ismét elkezdtem a számolást.

16.

Egy perc.
A ragadozó madár nem vijjogott tovább, hanem leszállt egy sziklára, és éles, sárga szemével 
végigvizsgált bennünket. Nyimán kissé hosszasabban elidőzött. Nyima észrevette, lekapta sárga 
süvegét, és a madár felé hajította.
– Tűnj el innen, te dög!
A madár sértődött szárnyalással odébbhúzott. Láttam rajta, hogy azért megjegyezte magának 
Nyimát. A szerzetes is hasonlóra gondolhatott, mert megtörölgette verejtékező homlokát.
Két perc.
A rágcsáló a levegőbe szimatolt. Majd amikor végigfutott a földön a ragadozó madár árnyéka, 
elnyüszítette magát, és behúzódott egy sziklatömb alá.
Három perc.
A hegyek már nem énekeltek. Mintha inkább gyászoltak volna.
Nem is tudom, hogy kerültem a lyukhoz. A józan eszem azt súgta, hogy ne másszak bele, egy 
csengettyűhang viszont arra biztatott a lelkem mélyén, hogy menjek csak, és hozzam ki őket. Amíg 
Ők vitatkoztak, én már másztam is befelé. Nem éreztem semmi különöset, és ez örömmel töltött el.
Az első, akit megpillantottam, Radzs Kumar Szingh volt. Egy üveghengeren ült valamelyik 
szobában, és megcsóválta a fejét, amikor beléptem az ajtónyíláson.
– Hát mégis lejöttél ide, a halottak birodalmába, Leslie száhib?
– Lejöttem, Kumar.
– Rosszul tetted. Hányszor, de hányszor elmagyaráztam neked, hogy gázálarc nélkül sose mássz 
le barlangba. Lehet, hogy a vörös khmerek mérget permeteztek bele.
– Nincs gázálarcom. És vörös khmerek sincsenek erre.
– Mire tanítottalak, emlékszel még rá?
– Hogy... vegyem le a turbánomat... nedvesítsem meg, és tegyem a szám elé...
– Valamit elfelejtettél, Leslie száhib. Oh, mért is vertek meg éppen veled az istenek? Mindig 
elfelejtesz valamit abból, amire megtanítottalak. Mit mondtam még? Hogy mit tegyél a 
turbánodba?
– Földet vagy homokot.
– Akkor miért nem azt csinálod?
Újra megcsóválta a fejét, és a semmibe veszett.
A második, akit észrevettem, alighanem Tom Harris volt. A ruhája alapján jutottam erre a 
megállapításra, mivel nem láthattam az arcát. Nem láthattam, mert nem volt neki. Mint ahogy feje 
sem volt. Csak jó tíz méterre tőle találtam meg zseblámpám kutató fényében. Közvetlenül a falnál 
hevert: nyitott szeme a mennyezetet fürkészte. Mellette rozsdás bozótvágó kés sötétedett a földön.
Ezután közvetlenül Bobba botlottam. Neki szerencsére megvolt mindene. Fölé hajoltam, és a 
nyaki ütőerére tettem az ujjam. Közben el kellett vennem a zsebkendőt a szám elől.
Meg is lett a következménye. A következő pillanatban már White doktornő feküdt előttem, kitárt 
karokkal, mezítelenül.
– Gyere, kicsim, gyere! – suttogta kinyújtva piros nyelvét. – Ez a gyönyörök éjszakája!
Visszaszorítottam a helyére a zsebkendőt. Ruth így is csak lassan tűnt el – mintha tengeri 
hullámok között sodródott volna tova.
Átléptem Bobon, és tovább-botladoztam. Nem sokáig. Ed Norman professzor az egyik terem 
bejáratánál ült, a sziklafalhoz támasztott háttal. Dzseki már nem volt rajta – úgy látszik, elveszítette 
a föld alatt. Zsabós, fehér ingén két hatalmas, vörös folt díszelgett. A foltok nem voltak egyformák: 
mintha készítőjük utálta volna a szimmetriát. Orrából vér csepegett a földre.
Nem is kellett vizsgálgatnom az ütőerét. Lassan üvegesedŐ szeme azt magyarázta, hogy nem 
miattam öltött foltos inget.
Bo Larsson a terem közepén feküdt. Amikor odaszédelegtem hozzá, rám nézett, és minden 
különösebb erőlködés nélkül feltérdelt. Aztán imára nyújtotta a kezét.
– Szent Bertalan, könyörögj érettem!
Fogalmam sem volt róla, miért éppen Szent Bertalannak nézett. Jószerével azt sem tudtam, ki 
volt az idézett szent.
– Oké! – mondtam neki, nem kifejezetten egyházi nyelven. – Fel tud kelni?
– Fel – mondta Larsson.
– Akkor rajta!
Larsson engedelmeskedett. Fehér volt a szeme, mint a frissen esett hó.
– Jöjjön utánam!
Gőzöm sem volt róla, mivel látott, merthogy a szemével nem, az holtbiztos. És mégis úgy jött 
utánam, mint engedelmes kiskutya a gazdája után.
– El fogok kárhozni? – kérdezte egyszer csak a hátam mögött.
– Aligha – mondtam. – Az a másik kettőnek jár.
– Köszönöm, uram.
– Nincs mit.
Elhaladtunk Ed Norman holtteste mellett. Bo Larsson Őt is észrevette.
– Ő elkárhozik? – tudakolta.
– Ő már inkább.
– Nem lehetne... valahogy... ?
– Jól van – biccentettem. – Majd szólok az érdekében.
Amint felbukkant előttem Bob, megfogtam Larsson karját.
– Hozza ezt az árva lelket.
– Igenis, uram.
Larsson elkapta Bobot, és úgy húzta maga után, mintha egy köteg rőzsét húzna – csak úgy 
kopogott szegény Bob feje a köves talajon.
Larsson szerencsére Harris holttestét már nem vette észre, különben alighanem meg kellett volna 
ígérnem neki, hogy Harris érdekében is ejtek néhány mentegető szót az égi bíróság előtt. Nem 
szívesen ígértem volna meg, mert egyetlen megszegett ígéret is nyomasztja az ember lelkét, hát 
még kettő!
Larsson kihúzta Bobot a lyukból, aztán elégedetten rám emelte fehér tekintetét.
– A mennyországban vagyunk, uram?
Mielőtt válaszolhattam volna neki, végigvágódott a földön.
A szürke rágcsáló nagyot visított, és végleg eltűnt a szemünk elől. A ragadozó madár még 
magasabbra emelkedett, és körözni kezdett felettünk. A hegyek ismét nótára gyújtottak; ha jól 
hallottam, egy kedves amerikai dalt énekeltek. MaryrŐl, a préri lányáról, aki szerelmes volt Danbe, 
de ő jobban szerette a lovát, mint a lányt.
Ízlések és pofonok jelentősen különböznek egymástól – gondoltam, miközben sürgős szükségét 
éreztem, hogy lefeküdjek Larsson mellé a földre.
A hegyek belekezdtek a második strófába, de ezt már nem hallottam.

17.

Jó két óra múlva odafent pihentünk a kutatóállomáson White doktornő dolgozószobájában. Nem 
is kell mondanom, hogy vert sereg benyomását keltettük. Szomorúak voltunk, törődöttek és 
betegek. Nekem a fejem fájt, méghozzá szűnni nem akaróan. Egyelőre még a doktornő csodaszerei 
sem tudtak segíteni rajtam. Bob vizes borogatást szorított a homlokára, Nyima szódavizet 
kortyolgatott, Rüpel hadnagy pedig a noteszába firkált valamit. Bo Larsson épp az imént mosta 
meg a szakállát. Csak úgy csepegett róla a víz. Szerencsére a szeme már újra kék volt.
– Egy óra még, és valamennyien rendben leszünk – ígérte a doktornő leroskadva mellénk egy 
székre. – Mondtam már, hogy pokolian érzem magam? Úristen! El sem tudom hinni, hogy 
meghaltak.
– Pedig elhiheti.
– Nem csak... úgy látta?
– Biztos lehet benne. Hiszen Larsson is észrevette Normant.
– A jeti... ölhette meg őket? Nagyon határozottan nemet intettem.
– Egymást ölték meg. Harris kétszer rálőtt Norman professzorra, akinek maradt még annyi ideje, 
hogy rávesse magát, és egy ősrégi bozótvágóval levágja a fejét. Hogy kit láttak egymásban? Ki 
tudja? Talán a jetit.
– Miért olyan biztos benne, hogy nem a jeti volt?
– Mert ő nem tud puskával lőni.
– Ez igaz.
– Megmagyarázna nekem valamit, Ruth? – kérdeztem a fejemet tapogatva. – Hogy van az, hogy 
majd minden alkalommal, amikor ránk lőttek, magukat láttuk a közelünkben?
Ruth doktornő megvonta a vállát.
– Ha akarja, megmagyarázhatom. Mi már régebben rájöttünk, hogy Harris és Norman miben 
mesterkedik. Arra is rájöttünk, hogy mi történt itt harminc évvel ezelőtt, és hogy a két idős kutató 
miért tért vissza Bhutánba. Különben nemcsak maga ért az internethez, hanem én is.
– Ha elmondta volna, sok fáradságot megtakaríthattam volna magamnak. Például egy betörést is.
– Ne haragudjon, nem ismertem sem magát, sem Rüpel hadnagyot. Nem akartam, hogy lelőjék 
Őket, mint a veszett kutyát.
– A merényletek?
– Figyeltük minden lépésüket. Főleg azután, hogy maguk feljöttek ide, és kérdezősködni 
kezdtek. Úgy döntöttünk Boval, hogy vigyázunk magukra. Követtük őket, és minden alkalommal 
rájuk lőttünk, miután ők magukra tüzeltek. Persze, nem akartuk eltalálni őket. Nem kevés fejtörést 
okozhattunk nekik, annyi szent. Azt akartuk, hogy ne érezzék biztonságban magukat, és... 
hagyjanak fel a gyilkossági kísérleteikkel.
– Tudják, hogy a tűzzel játszottak? – kérdeztem szemrehányón, ahelyett hogy megköszöntem 
volna nekik a segítőkészségüket. – Harris és Norman nem voltak hülyék. Azt hiszem, közvetlenül 
utánunk és a jeti után maguk következtek volna. Mégiscsak el kellett volna mondaniuk az 
igazságot.
– Lehet – biccentett a doktornő. – Most már mindegy.
– És a jeti?
– Elkapta a puskámat, és Összecsavarta a csövét. Annyit mondhatok, hogy pokoli ereje van. Úgy 
felkapott, mint egy tollpihét. Hipp-hopp! – és máris a hátán voltam.
– Hogy szabadult meg tőle?
White doktornő kesernyésen elmosolyodott.
– Óriási mázlim volt. Volt a zsebemben egy injekciós tű Bo miatt.
Értetlenül néztünk egymásra. Bo Larsson elpirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Elmondhatom, Bo?
– Hát, ha muszáj.
– Nos, arról van szó, hogy Bo retteg a kígyóktól. Igaz, Bo?
– Indiában megmart egy, amikor köveket gyűjtöttem. Két hétig lebegtem élet és halál között. 
Azóta... hm... ki sem mozdulok a szobámból kígyószérum nélkül.
– Bhután nem arról nevezetes, hogy telis-tele lenne mérges kígyóval.
– Nekem egy is elég.
– Szóval – folytatta White doktornő –, a zsebemben volt egy injekciós tű. Amikor felkapott a 
hátára, sikerült előkotornom a tűt... és a fenekébe szúrtam.
– Te jó ég! – nyögte Bob. – Tudja, hogy az életével játszott?
– Sokkal inkább azzal játszottam volna, ha nem szúrom fenéken. Bár először észre sem vette a 
behemótja. Ekkor kihúztam, és beleszúrtam még egyszer. Addig ismételgettem, a hátán zötyögve, 
amíg egyszer csak érzékeny helyen találtam el. Ordított egy hatalmasat, megállt, majd lehajított a 
hátáról. Egyetlen pillanat alatt madártávlatból láttam a világot. Bokrok közé estem, alaposan össze 
is karistolták a képemet. Még szerencse, hogy ennyivel megúsztam.
– Mit gondol, mit akarhatott magától a jeti? – kérdezte meggondolatlanul Bob.
White doktornő megütődve nézett rá.
– Ennyire szegényes a fantáziája?
– Egyáltalán... férfi?
Jó kérdés volt, meg kell hagyni. White doktornő elmosolyodott.
– Erről kezeskedem. Közel voltam hozzá, láttam, amit láttam.
– Gondolja, hogy meg tudta volna Ölni magát puszta kézzel?
– Még egy bivalyt is megölne. Úgy kicsavarhatta volna a nyakam, mint egy kismacskáét.
– Eszerint nem is volt olyan nehéz dolga, amikor megölte a színésznőket.
– Nem sikerült kinyomozniuk, hol húzza meg magát?
Bo Larsson megrázta a fejét.
– Sajnos nem. Pedig szó szerint minden követ megmozgattunk, hogy megtaláljuk. Sokszor 
követtük a nyomát, de mindannyiszor el is veszítettük. Nem olyan könnyű ezen a köves talajon Old 
Shatterhandet játszani.
White doktornő maga elé bámult, és megcsóválta a fejét.
– Egyszerűen... nem tudtuk, mit csináljunk. Képzelje csak magát a helyünkbe. Egyszer csak 
rájöttünk, mi történt itt harminc évvel ezelőtt, ki volt a négy professzor, ki a jeti, és mi várható tőle. 
Ez utóbbit azért említem, mert ez volt a döntő abban, hogy miképpen viszonyuljunk hozzá. Vajon 
veszélyes-e az itteni emberekre? Vajon megérdemli-e, hogy megöljék? Mert a jeti, abban a 
pillanatban, ahogy rájöttünk, kicsoda, a kezünkben volt. Tőlünk függött, hogy tovább élhet-e itt, a 
hegyek között, vagy el kell pusztulnia. Bár csak egy törvényen kívüli, szerencsétlen lényről van 
szó, nem akartuk elhamarkodni az ítéletünket. Meg akartunk győződni róla, megérdemli-e az életet. 
Tudom, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de... akkor valóban így gondoltuk. Hiszen csak be 
kellett volna jelentenünk a hatóságoknak, hogy itt él a közelünkben, és létezik – azt hiszem, 
rövidesen elkapták volna. A hatóságok ugyanis a mai napig kételkednek a létezésében. De ha mi 
állítottuk volna, komoly tudósok, a jeti napjai megszámláltattak volna.
Megköszörülte a torkát, és mélyet sóhajtott.
– Ismétlem, nem akartunk könnyelműen dönteni. Ezért folytattunk Boval egy kis 
magánnyomozást. Ennek eredményeképpen kiderült, hogy bár valóban okozott némi kárt a 
parasztoknak – megölte számos háziállatukat –, embert még nem bántott. Kivéve néhány pofont, 
amelyet menekülés közben osztott ki nekik. Állataikat sem vérszomjból ölte meg, hanem azért, 
mert éhezett. A jeti vadállat: vadászik, mint más vadállatok. Nem tehet róla, hogy a parasztok 
istállóiban talált zsákmányra... Nem tudom, megértik-e, de Bo és én majdhogynem megszerettük a 
fickót. Aztán idejöttek a színészek, idejöttek maguk, és egyszerre nagyot változott a világ. Sajnos. 
A jeti... alighanem elveszítette a fejét, és kifordult önmagából.
– Ölni kezdett – biccentett Rüpel hadnagy.
White doktornő sóhajtott, és furcsán maga elé mosolygott.
– Hogy is magyarázzam meg önöknek, hogy mi is történt vele...? Nos, a jeti alighanem 
megismerte a nőt.
– Mi a fene? – hökkent meg Bob. – Eddig csak férfiakkal találkozott?
– Majdhogynem – bólintott White doktornő. – Látta már közelről az itteni nőket? Nem lehet 
azzal vádolni őket, hogy boldog-boldogtalannak kiteregetik a bájaikat. Olyannyira nem, hogy néha 
nem is könnyű megkülönböztetni őket a férfiaktól. Errefelé nem divat a meztelenkedés. És itt az 
állomáson sem. Én sem szoktam fürdőruhában kóborolni a környéken. Nem tesz jót a közösségnek, 
ha értik, mire gondolok. A jetinek nem volt semmilyen tapasztalata a nőket illetően. Aztán 
egyszerre csak megváltozott a helyzet... Megjelentek a filmesek, akik között igencsak szép 
számmal képviseltette magát a női nem. Ők viszont egyáltalán nem voltak túlöltözöttek. Ne értsen 
félre, miért is lettek volna? A jeti feltehetően ott ólálkodott körülöttük, és talán látta, amikor 
mosakodtak, sőt... esetleg intim jeleneteknek is tanúja lehetett. Erre riadót fújtak a génjei; azt 
parancsolták neki, hogy szerezzen egy nőnemű társat magának. És Ő szerzett is.
– Gyilkolással? – csóválta meg a fejét Bob.
– A jeti nem akart gyilkolni! Ő csupán haza akarta vinni Miss Travoltát. A lány védekezett; 
ütötte, rúgta, vágta, ahol érte. A jeti erre rémületében kitörte a nyakát. És a másik lányét is.
Nagyon is hihető volt, amit mondott. Társaim arcán láttam, hogy elfogadják a doktornő 
érvelését, A jeti gyilkolt, de nem szándékosan.
– Az önök ideérkezése alaposan megkavarta a levest – ismételte a doktornő. – Hírből már 
ismertem önt, Mr. Lawrence; tudtam, hogy ön egy buldog: akinek egyszer a nyomába ered, annak 
nem sok az esélye.
– Azt hiszem, túlbecsüli a képességeimet.
– Mindenesetre... nem szerettem volna, ha megöli a jetit. Akkor még nem tudtam, hogyan 
gondolkodik Isten teremtményeit illetően. Ezért nem mondtam el önnek, amit tudok. Belátom, kár 
volt titkolódznom, hiszen úgyis rájött mindenre. Harris és Norman viszont arra jöttek rá, hogy ön 
komoly veszélyt jelenthet számukra. Ezért úgy döntöttek, hogy megölik önt. Mi pedig úgy, hogy 
megakadályozzuk őket benne.
– Köszönöm, Ruth és Bo – mosolyogtam rájuk.
– Most akkor mi legyen? – törölgette meg verejtékező arcát a doktornő.
A kérdés inkább Rüpel hadnagynak szólt, semmint nekem.
Rüpel megvakargatta a feje búbját.
– A jetivel kapcsolatban? Kétségkívül fogas kérdés.
– Jondon, a rendőrminiszter, mint hallottam, Kínában van. Ki a helyettese?
– Én vagyok az operatív főnök – szerénykedett Rüpel.
Fogalmunk sem volt róla, mit fed a címe, annyit azonban bizonyára jelenthetett, hogy 
hatalmában áll megölni a jetit, de alighanem megmenteni is.
– Mit akar csinálni vele?
– Először is el kell fogni – mondta Rüpel. – Nem hagyhatjuk szabadon. Megtanult ölni a fickó. 
Ezután bármikor megteheti.
– Attól tartok... lelövik – suttogta a doktornő. – A rendőrök vagy a katonák meg fogják Ölni. 
Félnek tőle, és nem kockáztatnak.
– Nem hagyhatom, hogy szabadon garázdálkodjék. – Úgy gondoltuk... Boval, hogy 
megpróbáljuk megfogni.
Rüpel elvigyorodott.
– Maguk?
– Mi.
– Ne haragudjék, doktornő, de az eddigi felderítő kísérleteik sem jártak sikerrel. Ide igazi 
nyomkeresők kellenek.
– Hol talál ilyet?
Mindenki hallgatott, mint a csuka. Csupán én nem.
– Én ismerek valakit – mondtam. – Sőt...
Bob égnek emelte a tekintetét.
– Jézusom, ez magára gondol! Kénytelen voltam lehűteni a jóindulatát.
– Ezúttal nem magamra gondolok. Inkább a gurkhákra. Ha valakik sértetlenül el tudják kapni, 
akkor Ők azok.
– Ha megpróbálkoznak vele! – emelte fel az ujját Rüpel. – Csakhogy a gurkhák nem próbálják 
megfogni, arra mérget vehet. Az imént a félelemről beszéltek. Hát a gurkhák még az én 
embereimnél is jobban tartanak tőle!
– És ha megpróbálnám rábeszélni őket?
Rüpel széttárta a karját.
– Mit mondhatnék erre? Adok magának két napot. Ha ezalatt az idő alatt sikerül elkapniuk, ön 
nyert. Ha nem... kénytelen leszek akcióba lépni. Így is elég nagy kockázatot vállalok. Mi történik, 
ha ismét megöl valakit? Például Miss Bellamyt.
– Rendben van – mondtam. – Negyvennyolc óra!
Rüpel felállt, és a szemembe nézett.
– Megígérem, hogy addig nem szólok senkinek. De két nap múlva...
Figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját, és kiment a szobából.
Senki nem kérdezte meg tőle, hova megy.

18.

– Megengedi, hogy használjam a számítógépét? – fordultam sóhajtva a doktornőhöz.
– Csak tessék – biccentett Ruth. – Úgyis akad elég dolgom. Ki kell találnom egy elfogadható 
történetet.
A karjára tettem a kezem.
– Ne találjon ki semmit.
Őszinte rémülettel a szemében nézett rám.
– De hát... keresni fogják őket.
– Hadd keressék!
– Ezt... nem lehet...
– Minek a régi dolgokat bolygatni? Az lesz a vége, hogy bezárják az állomást. Márpedig 
szükség van rá. Újságírók hada sereglik majd ide, hogy bulvárlapok címoldalára kerüljenek, ezt 
akarja?
– Dehogy akarom!
– Mr. Larsson?
– Ha csak meglátok egy ilyen fickót, a hideg ráz ki tőle.
– Akkor ne bolygassuk a halottak nyugalmát. Tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna.
White doktornő széttárta a karját.
– Rendben van, Mr. Lawrence. Akkor hát... itt a számítógép.
Bob vállára vertem.
– Velem tart, Bob?
Bob arcán kivörösödtek a szeplők.
– Utálom ezt az állandó bizalmaskodást! Én sem veregetem a maga vállát, maga se veregesse az 
enyémet.
– Akkor hát nem tart velem? Bob elvigyorodott.
– Mire menne nélkülem? Hiszen még a billentyűket sem találja el rendesen.
Boldog voltam, mert a számítógéphez férkőzhettem, Bob is boldog volt, mert segíthetett nekem.
A legboldogabb azonban alighanem Nyima lehetett, aki, mialatt mi dolgoztunk, két 
konzervdoboznyi sárgabarackot is befalt White doktornő szigorúan Őrzött tartalékából.
Két óra múlva pedig már nemcsak boldogok, hanem sikeresek is voltunk.

19.

Legnagyobb meglepetésemre Augusta ezúttal nem festette a körmét, és az ágyam sem volt teli 
az üvegeivel. Csendben feküdt, tekintetét a mennyezetre irányozva. Megelégedéssel nyugtáztam 
viszont, hogy a ruházkodási szokásain szemernyit sem változtatott.
– Te vagy az? – kérdezte szenvedő hangon, amint bevonultam a cellánkba.
– Én – mondtam.
– Nyima?
– Lelépett valahová. Majd én hozok vizet.
– Már mosakodtam.
Láttam rajta, hogy bántja valami. Abban reménykedtem, nem én húztam ki nála a gyufát.
– Dög fáradt vagyok – motyogta. – És beszélgetni sincs kedvem.
– Jól van – intettem neki. – Akkor ne beszélgessünk.
– Nem fogsz megsértődni, ha egész este nem szólok hozzád?
– Miért sértődnék meg? – csodálkoztam. – Mindenkinek szüksége lehet egy kis lelki magányra.
– Kedves vagy.
– Ez csak természetes.
– Akkor mostantól kezdve nem szólok. Jó?
– Jó.
Feje alá tette a párnát, szemét ismét a mennyezetre függesztve makacsul összezárta a száját.
Éppen indultam volna, hogy magamnak azért szerezzek egy kis vizet, amikor megszólalt.
– Hova mész?
– Vízért.
– Magamra hagysz, amikor... szükségem lenne rád?
– Nem hagylak magadra, csak vízért megyek.
– Jó. Csak menj.
Mentem. Megmosakodtam, és visszajöttem. Nem is fordította felém a szemét: még mindig a 
mennyezetet bámulta nagy igyekezettel.
– Nem is kérdezed, miért lenne szükségem rád? – nézett rám hirtelen.
– De – bólintottam. – Megkérdezem.
– Ha nem mondom, nem kérdezted volna meg.
– Éppen most akartam megkérdezni.
– Nos, azért van szükségem rád, hogy velem érezz.
– Hm. És miért kell veled éreznem?
– Mert válságban vagyok.
– Milyen válságban?
– Alkotóiban. Nem tudom eldönteni, hogy jó-e, amit írtam, vagy sem.
– Mit írtál?
– Titok. Babonából nem mondom el. Mindenesetre, ki kellett dolgoznom a zárójelenetet.
– A Siva zárójelenetét?
– Miért, mire gondoltál? A nagynéném emlékirataira?
– Egyáltalán nem, de...
– Talán nem úgy kellene befejeznem, ahogy befejeztem. És a megelőző részt sem úgy kellett 
volna befejeznem. A harmadikat meg nem úgy kellett volna elkezdenem. Érted?
– Hát persze – mondtam. – Minden világos.
– Ezért nem akarok beszélgetni veled. Most elmélyült gondolkodásra van szükségem.
– Hát csak gondolkozz. Levetkőztem, és ráfeküdtem az ágyamra.
– Mit csinálsz?
– Aludni próbálok – mondtam.
– Nem is kérdezed, mit mondott Mr. Garnes?
– Tényleg, mit mondott?
– Hogy életében nem látott még ilyen jó forgatókönyvet, és hogy sokat nyert velem a stáb.
– Ez remek.
– Mr. Garnes azt is mondta, hogy annyira be van gyulladva, hogy állandóan vacognak a fogai, és 
attól tart, hogy kipotyog belőlük a tömés, pedig háromszáz dollárjába kerültek darabonként. 
Kizárólag az én forgatókönyvem tartja benne a lelket.
– És a többiek?
– Nem haragszol, ha nem válaszolok a kérdésedre? Egy kis nyugalomra vágyom.
– Akkor jó éjszakát!
Mielőtt elaludhattam volna, ismét megszólalt.
– Jim Countryman is nagyon be van csinálva. Attól fél, hogy a jeti Őt is elrabolja.
– A jeti csak nőket rabol.
– Ezt ő is tudja, csakhogy azt mondta, neki olyan lányos a képe, hogy a jeti esti szürkületben 
akár nőnek is nézheti. Ezért csak világosban mer kimozdulni a sátrából. Aztán Mr. Gillmore és Mr. 
Kirkpatrick is meg vannak ijedve. Reszketnek, hogy bíróság elé állítják őket.
– Miért tennék?
– Gondatlanság miatt. Ők felelnek a forgatócsoportért. Ha valamelyik hozzátartozó bepereli 
Őket, akár a sitten is találhatják magukat. De a többiek is idegesek.
– Például kik?
– Például Linda és Beata. Egyfolytában téged keresnek.
– Miért éppen engem?
– Azt nem tudom. De a három Morris is keresett. Akárcsak Mikeladze.
– Hogy van Mr. Brenner?
– Ki sem látszik a munkából. Elég baja van szegénynek a Sivájával. Valami nincs rendben a 
fejében. Hiába adja ki neki a parancsait, Siva fütyül rájuk. Délután például kisétált a sátorból.
– Brenner?
– Siva. Ráadásul a ponyván keresztül A gurkhák fogták meg. De előbb lelőtték.
– Te jó ég! Sivát?
– Azt hitték, démon. Brenner persze őrjöngött, mert egy golyó Siva arcát érte. Egész délután 
gipszelte és festegette. Aztán meg menekült.
– Brenner?
– Ő.
– Miért menekült?
– Mert Siva kergette. Azt mondta, a lövéstől még jobban megbuggyant. Amikor elesett, gyorsan 
szétkapta a fejét.
– Siva elesett?
– Linda és Beata elkapták a lábát, a három Morris pedig lefogta. Sajnos kicsit erőlködniük 
kellett, de Lindának így is rálépett a lábára, Beatát szájon kapta, Kicsi Morrist elhajította, Kövér 
Morrisba belerúgott, Vékony Morrisnak pedig... Ezzel be is fejezem. Egy kis magányra lenne 
szükségem.
– Jó éjszakát, Augusta.
A hold besütött az ablakon, én pedig aludni próbáltam.
– Alszol, Leslie?
– Szeretnék.
– Tudod, hogyan kell elaludni, ha nem jön álom a szemedre?
– Birkákat kell számolni, amelyek átugrálnak egy kerítésen. Bár én inkább a lótuszvirág 
szirmaira esküszöm.
– A lótuszvirág szirmai átugrálnak egy kerítésen?
– Dehogy ugrálnak! Sorban letépkedem, és a fúvó szél szárnyaira bocsátom őket. Megfigyelem, 
milyen messzire repülnek.
– Hm. És hány szirmot tépkedtél le eddig?
– Éppen háromezernél tartok.
– De hiszen annyi lótusz nincs is! Nagyon el akarsz aludni?
– Holnap nehéz napunk lesz.
– Az szent igaz. Akkor aludjunk. Cirka húsz másodpercig tartott a csend.
– Leslie?
– Tessék.
– Eszerint még nem alszol?
– Még nem.
– Hánynál tartasz?
– Háromezer-kétszáznál.
– Szegény Leslie. Miért nem próbálkozol a csakra módszerrel?
– Az meg micsoda?
– Nem tudod, mik a csakrák?
– Már hogyne tudnám. Életerő központok az ember testén.
– Tudod melyik az álom csakrája?
– Ez valahogy kimaradt a tanulmányaimból.
– Közvetlenül a köldököd felett.
– Hm. És mire megyek vele, ha tudom, hogy ott van?
– Simogasd.
– És?
– Mégpedig az óramutató járásával ellenkező irányba. Rövidesen el fogsz aludni. De most már 
aztán igazán elhallgatok, mert gondolkodni szeretnék. Oké?
– Oké.
Húsz másodperc csend.
– Leslie?
– Tessék.
– Eredmény?
– Semmi. Pedig simogatom.
– Biztos, hogy az óra járásával ellenkező irányban?
– Csak tudom, hogy merre jár egy óra!
– Nem érzel álmosságot?
– Egy fikarcnyit sem.
– Akkor rossz helyen simogatod.
– Az bizony meglehet.
– Kellene valaki, aki megmutatná, hogy pontosan hova kell helyezned a tenyeredet.
– Nem ártana. Rövid csend.
– Én megmutatnám, ha... nem értenél félre. Ma éjszaka ugyanis... gondolkodni akarok. Csupán... 
nem szeretném, ha te eközben álmatlanul hánykolódnál.
– Ettől félek én is.
– És... különben is... az az egy alkalom... amikor te meg én...
– Három alkalom.
– Jó, legyen három, teljesen mindegy, mennyi, úgyis az a lényege a dolognak, hogy az csak... 
bizonyos értelemben olyan volt, mint egy ismeretlen tananyaggal való ismerkedés. Az ember 
tanulmányozza... aztán, amikor befejezte... és már tudja... nem veszi elő ismét... csak legfeljebb, ha 
vizsgázni kell belőle. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én már meg is feledkeztem... róla, és... 
szeretném, ha te is megfeledkeznél.
– Miről? Nem is emlékszem rá, miről beszélsz.
– Köszönöm, Leslie.
– Nincs mit.
– Szóval, ha már így állunk, akkor... minden habozás nélkül megmutathatom neked, hol a 
csakrád, igaz?
– Így gondolom én is.
– Jól van, húzódj egy kicsit odébb.
A következő pillanatban éreztem, hogy becsúszik mellém a takaró alá. Forró volt a teste, mintha 
meleg vízben fürdött volna. A leheletvékony hálóruha úgy átengedte a bőréből kiáradó 
hőhullámokat, mintha nem is lett volna rajta semmi.
– Fordulj a hátadra!
Mivel beláttam, hogy csakraügyben valóban elkel a segítsége, engedelmeskedtem a 
felszólításnak.
– Így ni. Mi az ördög ez rajtad?
– Pizsamanadrág. Ene mama készítette Mandzsúriában. Saját kezűleg szőtte.
– Tüskésdrótból?
– Igazi mandzsu kenderből.
– Hát, ha ez van rajtad, akkor nemcsak a csakrádat nem találod meg, hanem a lábadat sem. Hol 
volt eddig ez a díszpéldány?
– A táskámban.
– Holnap reggel zárd vissza, és nyeld le a táska kulcsát. Most pedig le vele!
Kénytelen voltam megszabadulni a hálónadrágomtól. Pedig nem akármilyen nadrág volt az! 
Azonkívül, hogy Ene mama szőtte, egy evenki sámán saját dobjának a rajzait hímezte a fenekére, 
azzal a céllal, hogy ahogy a sámán képes dobjára pattanva felrepülni az istenek világába, én is 
legyek képes az álom szárnyain eljutni más dimenziókba. Igaz, a hímzés kissé durva, sodrott 
mókusbélbŐl készült, de már megszoktam a viselését, így aztán kicsit meg is sértődtem a gatyám 
nevében.
Miss Drinkwater fütyült a hagyományokra, mert nagy ívben kihajította a hímzett csodát az 
ágyból.
– Ketten is elegen vagyunk itt – mondta elégedetten. – Minek ide egy harmadik?
Kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa a csakrám helyét, és talán még körkörös mozgást is 
végezzen a tenyerével felette – szigorúan az óramutató járásával ellenkező irányban –, amikor 
kénytelen voltam megszólalni.
– A nadrágom volt... a harmadik?
– Persze, hogy az volt.
– Még mindig többen vagyunk az ágyban a kelleténél.
Nem láttam egészen jól a holdfényben az arcát, de mintha kicsit elpirult volna.
– Mire gondolsz?
– Ami rajtad van.
– Ó, ez nem zavar engem.
– Engem viszont igen.
– Mi a fenéért?
– Mert eltérítheti az altató hullámokat. Igaz, csak futólag foglalkoztam a csakrákból kiáradó 
energiákkal, de azt azért tudom, hogy bizonyos öltözékek eltéríthetik őket. Vagy éppen visszájára 
fordíthatják az erejüket.
Miss Drinkwater szomorúan felsóhajtott.
– Hát ez bizony igaz lehet. Nos, rendben van. Ha így gondolod...
– Nem én gondolom így, hanem...
– Tudom, tudom, a csakrák. Legyen a csakra törvényei szerint. De csak amiatt. Kizárólag a te 
érdekedben. És nem azért... mint a múltkor... amire már nem is emlékszel, igaz?
– Igaz, bizony.
– Nos, akkor lássuk a csakra helyét. A fenébe is... ez a halvány holdfény nem egészen alkalmas 
csakra-keresésre.
– Gyújtsak lámpát?
– Eszedbe ne jusson! Az csak zavarna bennünket.
– Bennünket?
– Akarom mondani, a csakrát... akarom mondani... szóval, itt a csakrád... valahol itt... itt kell 
lennie... már meg is van...
– Az nem a csakrám – figyelmeztettem szelíden.
– Kit érdek... el? – suttogta a fülembe, és rám borult. – Hát tehetek én róla... hogy ebben a 
csalóka... holdfényben... mást talál az ember... mint amit... keres?
– Kétségkívül... a hold az... oka...
– Ugye? Akkor hát... ha már... megtaláltam... Jézusom... még jó, hogy... megkerestem... a 
csakrád... jaj... remélem, reggelig is eltart, amíg... elalszol tőle...
A hold nézett még egy kicsit bennünket, aztán éjszakai üzemmódra kapcsolta magát.
Augusta Drinkwater olyannyira szorgalmas volt a csakrakeresésben, hogy már a hajnal kopogott 
az ablakon, amikor abbahagyta.
Úgy aludtam el, hogy egyetlenegy lótuszszirmot sem sikerült megszámolnom.
Kénytelen voltam megállapítani, hogy a csakrakeresés a legjobb módszer álmatlanság ellen.

20.

A hajnal erőteljesen kopogtatott ugyan az ablakon, de még messze volt attól, hogy igazán 
fellobbantsa a fáklyáit. Amikor felriadtam, nem tudtam, hol vagyok. Csak akkor döbbentem rá, 
hogy Geldanban fekszem, a cellámban, Miss Drinkwaterrel, amikor pillantásom a földön fekvő 
nadrágomra esett. A sámándob-hímzés szemrehányón nézett rám. Igazán nem azt érdemelte, hogy a 
földön töltse az éjszakát.
Felemeltem, és magamra ráncigáltam. Közben megszemléltem Augusta ablak alá helyezett 
jetielhárító dézsáját. Hiába próbáltam az elmúlt napok során rábeszélni, hogy dobja ki a cellából, 
ellenállt minden rábeszélésnek.
A dézsa az oldalán feküdt, pedig esküdni mertem volna rá, hogy mielőtt lefeküdtem, még úgy 
állt, ahogy egy dézsának állnia kell. Sőt a belehelyezett vasnyársnak is kilátszott a vége.
Éppen odamentem volna hozzá, hogy megnézzem, mi az ördögtől borult fel, amikor egyszerre 
csak elkapta valaki a nyakam. Rémülten fordultam hátra. Szerencsére csak Augusta volt.
– Hol... vagy? – nyögte becsukott szemmel.
– Itt, melletted. Éppen a nyakamat markolászod. Kissé lejjebb csusszant rajtam a keze.
– Ez mi?
– A hálónadrágom.
– Az izével... dobbal a fenekén?
– A sámándobbal.
– Le vele!
– Augusta, kérlek, rövidesen itt a reggel...
– Le vele!
– Jól van – adtam meg magam. – Ha nem tetszik, hát nem tetszik. Úgyis fel kell öltöznöm.
– Feküdj vissza mellém.
– Augusta, én...
– Sosem hallottad még, hogy a hosszadalmas csakrakeresés, illetve annak abbahagyása komoly 
pszichikai bántalmakhoz vezethet?
– Még nem... de... hogy gondolod?
– Egy kis reggeli keresés éppen megfelelő a levezetésre. Bújj ide hozzám!
A nagy csakrakeresésben megfeledkeztem a felborult dézsáról.
Pedig nem kellett volna.

21.

Immár a napsugarak kopogtattak az ablakon. Kimásztam az ágyból, és a dézsához mentem. 
Belenéztem, de nem láttam benne semmi különöset. Lehajoltam, és felemeltem a nyársat. Aztán 
megdöbbenve felkiáltottam.
Alvadt vért pillantottam meg a hegyén.
Odaugrottam az ágyamhoz, és rázni kezdtem Augustát.
– Augusta, ébredj!
Miss Drinkwater lecsukott szemmel tárta felém a karját.
– Tovább keressük a csakrát, édes?
– Nem keresünk semmit – próbáltam életre rázni. – Jó lenne, ha kinyitnád a szemed!
Gyorsan kinyitotta. Kicsit zavaros volt ugyan a tekintete, de azért úgy tűnt, legalább a 
körvonalaimat látja.
– Mi történt... Leslie? Képes voltál, és ismét magadra húztad azt a sámándobos...– Észrevette 
kezemben a nyársat, és élesen felsikoltott. – Jézusom! Mit akarsz ezzel az izével? – Gyorsan 
berántotta a fejét a takaró alá.
– Csak nyugalom – nyugtatgattam. – Nem akarok semmi rosszat. Dugd márki a fejed!
Némi biztatásra csak kidugta.
– Mit akarsz a... nyárssal?
– Felborulva találtam a dézsát.
– Jézusom! Pedig, amikor odatettem... holtbiztos, hogy normálisan állt.
– A nyárs a földön hevert! Ismét nagyot sikoltott.
– Jaaaaj! Valaki járt a szobánkban! A jetííííí!
– Alighanem meg is sebesítette a nyársad. Véres a hegye!
Ezt azért talán mégsem kellett volna mondanom. Ha tehettem volna, vissza is szívtam volna. 
Miss Drinkwater elfehéredett, szívére szorította a kezét, és visszahanyatlott a párnámra.
– Jaj, Istenem... nem kapok... levegőt.
– Már rég elment, akárki is volt – próbáltam megnyugtatni, az ágy felé igyekezve. Közben 
véletlenül lepillantottam a földre.
Aztán én is elfehéredtem, és ha időm van rá, jómagam is a szívemre szorítottam volna a kezem. 
Az ágy alól valami felém kéklett.
Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek, micsoda. Mire Augusta mellé zuhantam, már pontosan 
tudtam, mi van az ágy alatt. Egy kék hálózsák.

22.

Szerencsére Augusta nem az a fajta volt, aki minden apróságtól rosszul lesz, és az egész család 
repülősó után futhat, hogy életre csalogassák vele. Amint mellé értem, sóhajtott egy nagyot, és 
igyekezett rám mosolyogni. Láttam már szebb mosolyt is a Drakula-filmekben.
– Jól van... Leslie – suttogta. – Már... megnyugodtam. Azt mondod... itt volt a jeti... a 
cellánkban?
– Nem állítom biztosan, bár.,. a nyárs erről árulkodik.
– Megmutatnád?
– Biztos, hogy meg akarod nézni?
– Elvégre az én bőrömre is megy a játék!
– Rendben van – mondtam, és felvettem a földről a nyársat. – Itt van.
Augusta megnézegette a hegyét. Ekkor már nyugodt volt, sokkal nyugodtabb, mint reméltem 
volna.
– Vér – mondta. – Ez valóban vér. Annyit jelent, hogy belelépett?
– Minden bizonnyal.
– Tehát tényleg idebent járt. Akkor, amikor mi... amikormi...
– Már aludtunk – nyugtattam meg. – Különben észrevettük volna.
– Hát én nem, az biztos. Mi az ördögöt akarhatott? Talán kukkolni?
– Még az is lehet. Bár... nem hiszem.
– Hát akkor?
– Valószínűleg megtetszettél neki, és...
– Istenem, erre aztán igazán nem vágytam. Hogy egy jeti belém szeressen!
Léptem egyet előre. Persze, csak gondolatban.
– Tudod, hogy mi a jeti szokása? Mit csinál akkor, amikor... hm... megtetszik neki valaki?
– Mit csinál? Jézusom, csak nem...
– Ajándékot visz neki.
– Hű, de megkönnyebbültem! Már azt hittem...
Én viszont egyáltalán nem könnyebbültem meg. Sőt, ahogy közeledtünk a végkifejlethez, egyre 
idegesebb lettem.
– Tudod, milyen ajándékot? Miss Drinkwater megrázta a fejét.
– Nem, de nem is érdekel... Örüljünk neki, hogy nem tett kárt bennünk. Ha arra gondolok, hogy 
itt leskelődhetett az ablak alatt, amíg te... amíg én... amíg mi a csakrát... kerestük...
– Üvegedényeket visz azoknak, akiket kedvel.
– Azt tudom – legyintett Augusta. – Majd mindenkinek vitt. Tudod, mit mondok én neked, 
Leslie? Csukd be az ablakot, dobd le a nyársat, és erre a nagy ijedtségre talán... egy kis 
csakrakeresés...
– Nemcsak üvegedényeket ajándékoz – mondtam jeges hangon, pedig nem állt szándékomban 
ijesztgetni.
– Hát még mit?
– Azoknak, akiket különösen kedvel... ajándékba viszi valamelyik hálózsákba csomagolt 
professzor holttestét.
– Jaj, persze, hogy tudom, csak éppen... igyekeztem elfelejteni. Ne is beszéljünk róla. Inkább 
gyere, és...
– Beszélnünk kell róla, Augusta!
– Jó, de miért?
– Mert, azt hiszem... téged is nagyon kedvel. Legalábbis azt hiszem.
Augusta megmerevedett. Mintha megértette volna, hogy valamit rejtegetek előle.
– És?
– Hát, amint mondottam, akit nagyon kedvel, annak egy...
Úgy ugrott fel az ágyam tetejére, mintha rugók dobták volna magasba. Mintha svábbogarat látott 
volna a lepedőn.
– Te jóságos isten! Csaknem hozott nekem is... nekem is... ki sem merem mondani... hál' 
istennek, nem látom sehol... Hál' istennek, nem hozott...
Nyeltem egy óriásit.
– Hozott, Augusta.
Miss Drinkwater megrázta a fejét. Aztán két tenyere közé szorította, és úgy nézett rám, hogy 
biztos voltam benne, soha nem fogom elfelejteni.
– Azt mondod... azt mondod...
– Azt.
Miss Drinkwater ekkor visszacsüccsent a lepedőre, és lehorgasztotta a fejét. Tompán kongott a 
hangja, ahogy megkérdezte:
– Hol van?
Nyeltem egy még nagyobbat.
– Az ágy alatt.
Csak akkor volt hajlandó megszólalni, amikor már kint voltunk a folyosón.
– Le kell mennem a forgatáshoz – nyögte. – Szükségük van rám. Ma lesz a jelenet... a táncoló... 
Sivával.
Nyima gondjaira bíztam, majd előkerítettem az ugyancsak a kolostorba bekvártélyozott Rüpel 
hadnagyot.
Jó óra múlva Ostrowsky professzor múmiája útban volt Timpu felé.
Visszamentem a cellámba, és rövid gondolkodás után helyére tettem az utolsó mozaikkockákat.
Aztán elégedetten hátradőltem a párnámon.
Jöhet Siva utolsó tánca.


Siva utolsó tánca


1.

Éreztem, hogy foga van a reggelnek. A frissen kelt nap még gondtalanul szórta sugarait a 
ragyogóan tiszta levegőben – én azonban már megéreztem benne az ősz üzenetét. Tudtam, hogy 
valahol a Himalája egyik eldugott völgyében gyülekezni kezdenek az őszi szelek és a téli viharok, 
hogy megállapodjanak benne, mikor intézzék első támadásukat a Himalájában lakók ellen. Most 
még vidáman csacsogva siettek tova a patakok; a nyári virágok körül méhek zümmögtek – de már 
volt valami a levegőben, ami kesernyés ízt csempészett a nyár édességébe.
A hósapkás hegycsúcsok vidáman integettek felém. Mintha azt sugallták volna, hogy 
feledkezzem meg mindenről, ami szomorú, hiszen rövid a nyár, rövid az élet, ami pedig utánuk jön, 
az hosszú, nagyon hosszú. Ők aztán igazán tudják, mint ahogy azt is, hogy mi a végtelen. Számukra 
ezer év csupán szempillantás. Csak nemrég volt – alig tegnap –, hogy a jégvilágba felmerészkedő 
ősembereket köszöntötték, aztán Nagy Sándor katonáit, majd tibetieket, angolokat, kínaiakat. De 
hol vannak már a köszöntöttek? Temetőikben nyugszanak a feltámadásról álmodva. Csakhogy lesz-
e vajon feltámadás?
A jégsapkás hegyek rejtélyesen mosolyogtak. Ők tudják, hogy lesz, ha nem is úgy, ahogy 
elképzeljük. Ha lelkünk megunta porhüvelyét, más testben születik újjá, hogy egészen addig járja a 
khorlo-nak, a keréknek, az állandó körforgásnak az útját, amíg el nem érünk a nirvánába, ahol 
végre magához ölel bennünket az örök béke.
Arra riadtam, hogy beértem a sátrak közé. Ez önmagában még nem lett volna meglepő, az 
azonban már annál inkább, hogy amint elhagytam a két első sátrat, valaki elém penderült. Egy 
alacsony, szakállas fickó, és vidám mosollyal az arcán felém intett.
– Halló, uram! Hogy van, uram?
Úgy meghökkentem, hogy válaszra sem futotta az erőmből.
– Halló, uram! Hogy van, uram?
Csak amikor már harmadszorra is megkérdezte, hogy vagyok, gyúlt fény a fejemben. Nem élő 
ember, hanem Arthur, Brenner játékszere.
Brenner egy lapos tetejű sátor mögül bukkant elő. Amikor megpillantott bennünket, felemelte a 
mutatóujját, és tréfásan megfenyegette a törpét.
– Barátkozol, Arthur? Ezerszer megmondtam, hogy ne kezdj ki senkivel. Nem biztos, hogy 
mindenki örül neked.
Arthur mintha csak megértette volna gazdáját: szégyenlősen lesunyta a fejét.
– Hogy van Arthur? – kérdeztem Brennert.
A vékony arcú, szemüveges férfi elfintorította az orrát.
– Ő jól. Hát ön?
– Köszönöm, megjárja.
– Bárcsak én is ugyanezt mondhatnám el magamról. Úgy látszik, itt egyedül csak Arthur nem 
veszítette el a jókedvét. És ezzel még nem is mondtam sokat.
– Hogy van Siva?
Brenner megrázta a fejét.
– Mondjam azt, hogy betegeskedik? Ha túl leszünk az utolsó forgatáson, leroskadok a 
Csomolhari lábához, és hálát rebegek az isteneknek.
– Amiért sikerült a forgatás?
– Amiért még élek! Ha élni fogok még akkor is...
– Mikor lesz ez a jeles dátum?
– Maga még nem tudja? Ma délután.
– Hogyan? – hökkentem meg.
– Ma délután befejezzük a munkát.
– No, de Miss Bellamy...
– Nélküle.
– Hogy a fenébe csinálják? Hogy fejezhetik be női főszereplő nélkül?
– Lesz női főszereplő. Megfordult velem a világ.
– Csak nem Miss Drinkwater?
– Ne aggódjék, nem Ő. Bár azt hiszem, ő ér a legtöbbet ebben a kompániában. Ő mentett meg 
bennünket.
– Ezt nem értem. Valóban nem értettem.
Brenner a sátor oldalának támaszkodott, és megigazgatta a szemüvegét.
– Bár nem az én asztalom, de azért elmondom magának. Először Miss Travolta volt Jim 
Countryman partnere, azaz a női főszereplő, csakhogy szegény Miss Travolta elhalálozott. Apropó, 
nincs meg még a jeti?
– Úgy tudom, hogy nincs.
– Szóval, Miss Travolta meghalt, a film addig leforgatott részein viszont ő szerepelt. Ez már 
akkor is gondot okozott, amikor Bellamy került a helyére. Bár Mr. Garnes ezt nem látta akkor 
olyan súlyos problémának. Azt mondta, bizonyos technikai trükkökkel elérhető, hogy ne látszódjék 
a csalás.
– Az, hogy Miss Travoltát Miss Bellamy váltotta fel?
– Az bizony. Csakhogy később Garnes is belátta, nem megy a dolog. Miss Travolta 
számtalanszor mutatkozott premier plánban, csókolódzott Countryman-nel, és a többi. Garnes 
akkor arra gondolt, hogy kihagyja a Bellamyval felvett jelenetet, hiszen úgysem túl hosszú. 
Csakhogy akkor hogy a fenébe fejeződjék be a film?
– Csapdahelyzet, az kétségtelen.
– Csak volt. A maga kolléganője ugyanis ragyogóan megoldotta.
– Hogy a csodában?
– Úgy csavarta a történetet, hogy természetes legyen a főszereplő-váltás.
– Hogy tudta... úgy csavarni?
– Mr. Lawrence, a maga kolléganőjének több esze van, mint az egész stábnak együttvéve, 
beleértve természetesen jómagamat is. Behozott a forgatókönyvbe egy távoli unokahúgot... de jobb 
lesz, ha inkább elolvassa, vagy nézze meg a filmet.
Eszerint Augusta mégiscsak törte a fejét tegnap este. Kíváncsi lettem volna rá, a 
csakrakeresgélés alatt jutottak-e eszébe a csavaros megoldások?
– Jó, jó – ellenkeztem – de ez csak az egyik fele a dolognak. Ma már sem Miss Travolta, sem 
Miss Bellamy nem áll rendelkezésre. Bár arra nézve szerencsére semmi bizonyíték, hogy Miss 
Bellamy is meghalt volna.
– Remélem is, hogy nem. De akárhogy is van, aligha lesz alkalmas – még ha elő is kerülne –, a 
film befejezésére. Nem tudom, mit csinált vele a jeti...
– Ha nem Miss Drinkwater, akkor ki? Csak nem Joan?
– Miféle Joan? Nem, Mr. Lawrence, ne valami öltöztetőnőre gondoljon. Gondoljon inkább Miss 
Boydra.
Eltátottam a számat meglepetésemben.
– De hiszen Ő beteg.
– Nem beteg, csak sánta.
– Nem elég az magának?
– Pont ez a jó. Miss Drinkwater ugyanis megmagyarázta, miért sánta Miss Boyd. Természetesen 
nem marad örökre az, csupán időlegesen sántult meg.
– Hm. És mitől?
– Megmarta egy kígyó.
– Bhutánban nemigen van mérges kígyó.
– Elszabadult az állatkertből.
– Bhutánban állatkert sincs.
– Akkor ez egy repülő kígyó, és Indiából indulva átrepülte a Himaláját. Maga mindig ilyen 
akadékos?
– Igaza van – sóhajtottam. – Eszerint Miss Boyd vállalta a forgatást?
– Vállalta – bólogatott Brenner. – Mi az, hogy vállalta! Olyan boldog volt, hogy madarat lehetett 
volna fogatni vele.
– És Siva? Táncolni fog? Brenner arca elkomorodott.
– Ez az utolsó, és egyben legnehezebb problémám. Majdhogynem használhatatlan a fickó. 
Ráadásul egy hülye gurkha még pofán is lőtte, alig tudtam megbuherálni. Nem is sikerült valami 
fényesen; úgy néz ki szegény, mintha nagy hirtelenjében kelés nőtt volna a képén. De majd a másik 
oldaláról fotózzák.
– Ma délután tehát véget ér a munkájuk. Mikor csomagolnak?
– Éjszaka. Reggel már fel is szedjük a sátorfánkat.
– Hol találom Miss Boydot?
– Csak nem gratulálni szeretne neki? Őszintén mondom, ilyen furcsa nőt még életemben nem 
láttam. Az imént azt kérdezte, örült-e neki, amikor megtudta, hogy végül is Ő lesz az igazi hősnő. 
Természetesen örült. Ennek ellenére... a fene sem tud eligazodni a nőkön.
– Miss Boydon például miért nem?
– Ha maga kapta volna ezt az óriási lehetőséget – az icipici tehetségéhez képest tényleg óriásit –, 
maga mit tett volna? Nyilván nekiáll, és megtanulja a szövegét, gyakorolja a megfelelő 
mozdulatokat, ápolja a lábát, vagy mit tudom én. De ő mit tett? Elment virágot szedni!
– Mikor?
– Tíz perccel azelőtt, hogy Arthur beszédbe elegyedett önnel.
– És?
– Valahogy nem normális a dolog. Fél, és ahelyett, hogy a fenekén maradna, sétálni megy, 
felkínálva magát a jetinek. Fáj a lába, és virágok után koslat. Mindegy, ilyenek a nők. Én pedig 
most lelépek, ha nem haragszik, mert ha nem sikerül megjavítanom Sivát, nem fog táncolni. Tudja, 
milyen nehéz selejtes alkatrészekből összeállítani egy viszonylag jól működő elektronikát?
Még akkor is morgott, amikor megfordult, és a türelmesen várakozó Arthur felé intett.
– Gyerünk, törpe! Miénk a világ! Egyedül maradtam a sátrak között.

2.

Rövid habozás után visszaindultam arra, amerrŐl jöttem. Kigyalogoltam a sátrak közül, és 
végigvizsgáltam a hegyoldalt. Miss Boydot a sziklatömbök között fedeztem fel. Olyan energikusan 
haladt felfelé, mintha egyenesen a csúcs meghódítására készülne.
Előhúztam palástom öbléből a távcsövemet, és nézegettem egy kicsit Miss Boydot. Nem 
kifejezetten azért, amiért valamennyi egészséges férfiember megnézegette volna. Jómagam nem 
annyira feszes fenekére, ringó kebleire voltam kíváncsi, sokkal inkább a lábára. Amelyet csúnyán 
megtaposott Siva, s amely miatt korábban nem vállalhatta a forgatást.
Néztem-néztem Miss Boydot, aztán arra a megállapításrajutottam, hogy Miss Boydnak 
alighanem akkor fájt utoljára a lába, amikor Siva rálépett. Ha akkor is fájt egyáltalán. Olyan 
peckesen és könnyedén lépegetett felfelé, mintha nem is tudná, mi az a lábfájás.
Nem tudtam másképpen magyarázni a dolgot, mint hogy Miss Boydban mindeddig a félelem 
dolgozott. Félelem a jetitől, hogy őt is elrabolja vagy megöli. Ezért megjátszotta a sántát, hogy még 
csak véletlenül se próbálják meg kiosztani neki a főszerepet. Csakhogy akkor miért vállalta el végül 
is?
Erre is megvolt a magyarázatom. Azért, mert csak egyetlen délután tart a forgatás, aztán nyomás 
haza!
Figyeltem még egy kicsit, majd arra a további megállapításra jutottam, hogy Miss Boydot 
annyira érdeklik a körülötte pompázó virágok, mint hülye Billyt a harmadfokú egyenletek. Csak 
ment felfelé, határozott céltól vezérelve.
Törtem egy kicsit a fejem, aztán arra a még további megállapításra jutottam, hogy Miss Boyd 
valamiért megy. Valamiért, amiről tudja, hol található, és magával akarja vinni. Azért most jön érte, 
mert... holnap reggel elutaznak. Kérdés: miért nem vitte el eddig? A válasz magától adódott: azért, 
mert az a valami elpusztult volna az indulásig. A keresett tárgy tehát aligha lehet más, mint egy 
virág.
Elégedetten kiszuszogtam magam. Ezek szerint Miss Boyd felfedezett valamilyen virágot, 
amelyet lehetőleg élve szeretne magával vinni. Nem ismertem jól a bhutáni flórát, de feltételeztem, 
hogy élnek itt olyan növények, amelyek fokozottan védettek. Lám, csak lám: a kedves kis Miss 
Boyd csempészeten töri a fejét.
Be kellett látnom, hogy Miss Boyd nem is olyan ostoba. Ha egy ilyen virágot sikerülne 
kicsempésznie az országból, nagyot kaszálhatna vele. A virággyűjtők sorba állnának előtte jobbnál 
jobb ajánlataikkal.
Miss Boyd néha megállt és hátranézett. Ilyenkor vagy behúzódtam egy kő mögé, vagy 
egyszerűen lefeküdtem a földre. Nem volt távcsöve, így valószínűtlennek látszott, hogy 
észrevegyen.
Éppen egy kő mögül kukucskáltam ki, amikor felemelte a karját, és magasba hajította a 
növénygyűjtő mappáit. Repültek, szálltak a fehér lapok, eddig gyűjtött préselt virágaival együtt. A 
szellő pedig, amely ott szálldosott körülöttünk, elhozta hozzám Miss Boyd elégedett kacagását.
Miss Boyd tett néhány tánclépést, majd leguggolt egy törpefa mellé. Olyasféle fa lehetett, 
amelyet a mongolok dzagafának hívnak, s amely elsősorban sivatagos területeken él. Kicsit hasonlít 
Áruba szigetének divi-divi fájához. Keskeny, majdnem bokorszerű törzse, szélesen elterülő, 
lelapuló lombozata alkalmazkodott a kegyetlen klímához.
A fa, becslésem szerint, több száz éves lehetett. Messziről öreg, viharvert bonszajnak látszott. 
Kimeresztettem a szemem, és megcsóváltam a fejem. Csak nem azt az öreg fát szándékozik elvinni 
Miss Boyd?
Úgy látszott, hogy éppen azt. Letérdelt mellé, kihúzott a hátizsákjából – mert az is volt rajta – 
egy kis ásót, és ásni kezdett a fa gyökerénél. Anélkül, hogy egyetlen pillanatig is szem elől 
téveszthettem volna, tovább túráztattam az agyam. Vajon mi az Ördögöt akarhat a fától? 
Amennyire tudom, nem védett.
Miss Boyd ásogatott egy kicsit, miközben többször is elégedetten felnevetett. Majd lehajolt, 
hogy kihúzza a földből a fát.
Meglepetten tapasztaltam, hogy a fa meg sem mozdul, Miss Boyd kezében mégis ott feketedik 
valami.
Miss Boyd előkapott a táskájából egy törlőruhát, és dörzsölgetni kezdte vele a valamit, mint 
Aladdin a csodalámpát. A valami elégedetten verte vissza a ráhulló napsugarakat.
Ki tudja, hány ilyen csillogó tárgyat ásott ki a fa gyökerei közül. Hármat, négyet biztosan. 
Gondosan megtörölgette, és belerakta őket a hátizsákjába. Felnevetett, és a hátára akarta csatolni a 
terhét.
Ekkor támadt rám a jeti.

3.

Annyira el voltam merülve Miss Boyd bámulásában, hogy elmulasztottam a legelemibb 
óvatossági rendszabályokat is. Becsuktam a fülem, és még levegőt is alig vettem; kizárólag Miss 
Boydra koncentráltam. Ezt használta ki a jeti. Olyan hangtalanul érkezett, mintha nem is érintette 
volna a lába a talajt. Mire felocsúdtam, már ott állt velem szemben, és a nyakamat szorongatta.
Mit tagadjam, elkapott a vakrémület. Nálam volt ugyan 38-as Smith and Wessonom, mégis 
olyan távol esett a kezemtől, mintha a cellámban felejtettem volna.
A jeti nagyot ordított, én pedig becsuktam a szemem.
Aztán repültem. Felszálltam a levegőbe, s rövid szárnyalás után annak a sziklatömbnek a tetejére 
huppantam, amely mögül Miss Boydot lestem. Amikor kinyitottam a szemem, a jeti már felfelé 
igyekezett Simone felé.
Lelkem egyik fele arra próbált rábírni, hogy maradjak veszteg, nehogy a jeti visszatérjen, és 
örökre elhallgattasson; másik fele viszont azt kiáltozta, hogy figyelmeztetnem kell a lányt. Tölcsért 
csináltam hát a kezemből, és nagyot ordítottam. – Miss Boyd! Vigyázzoooooon! Miss Boyd 
azonban a füle botját sem mozgatta. Hiába hallottam én az ő elégedett nevetését, sajnos, ő nem 
hallotta meg az én kiáltozásomat. Mindebben a szembefúvó szél volt a ludas.
Miss Boyd azért mégiscsak megpillantotta a jetit. Akkor, amikor már csak néhány lépésnyire 
volt tőle. Felnézett rá, és nagyot sikoltott. – Segíííít...
Lehajolt, felkapott a földről valamit, és a jeti felé hajította. Talán kő volt, talán por, a jeti 
mindenesetre hatalmasat ordított, és arcára szorította a kezét.
Miss Boyd ekkor elkezdett rohanni a tábor felé. Mire a jeti magához tért, már jókora előnyt 
szerzett magának. A hatalmas lény néhány ugrással utána vetette magát, majd csalódott bőgés 
közepette megtorpant. Úgy látszott, ráébredt, hogy a lány már túlságosan messze van ahhoz, hogy 
elkaphassa. Leroskadt a földre, és mint a nagy majmok az állatkertben, tenyere közé szorította a 
fejét.
Annyit sikerült csak megállapítanom a nagy zűrzavarban, hogy a hátizsák már nincs Miss Boyd 
hátán. És a kezében sem volt. Nyilván futás közben elhajította.
Mintegy aláhúzva a feltételezésemet, Miss Boyd nem tűnt el a sátrak között, hanem jóval előttük 
megtorpant, és a jeti felé bámult. Biztos voltam benne, hogy a hátizsákját keresi a szemével.
Én is azt kerestem a távcsövemmel. Néhány percnyi keresés után meg is találtam: nem messze a 
kis, viharvert fától hevert a földön.
A jetit nem érdekelte a hátizsák. Őt inkább maga Miss Boyd érdekelte volna. Egyelőre azonban 
nem akaródzott neki utána eredni, megelégedett azzal, hogy a tábor irányába nézegetett, és 
időnként elbőgte magát. Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán látja-e a lányt.
Én viszont remekül láttam mindkettőjüket. Sőt, a hátizsákot is. Ezért arra gondoltam, hogy két 
veszekedő fél között miért ne legyek a nevető harmadik.
Óvatosan kellett mozognom, ha nem akartam, hogy valamelyikük kiszúrjon magának. A jetitől 
jobban tartottam, hiszen ha még egyszer elkap, nem biztos, hogy megúszom egy repüléssel. Bár 
ami a megúszást illeti, azért nem múlt el nyomtalanul a vándormadár tanfolyam: úgy sajgott a 
térdem, mint a középcsatárnak az egyetemi kupadöntő után.
Olyan óvatosan mozogtam, mint talán még soha életemben. Sziklától szikláig lopakodva tettem 
egy nagy kört a jeti körül, s nem messze a kis fácskától kötöttem ki. A jeti cirka harmincméternyire 
lehetett tőlem. Majdnem annyi volt az esélyem, mintha az öléből akartam volna kilopni az 
elemózsiáját.
Nekem mégis sikerült. Szerencsére a hátizsák egy szikla mellett hevert, közel a kis fához, így 
csupán ki kellett nyújtanom a karom, hogy megkaparintsam.
Meg is kaparintottam. Vigyázva, hogy Miss Boyd se szúrjon ki, óvatosan magam felé húztam. 
Kíváncsiságomnak engedve, kinyitottam a cipzárját, és belekukkantottam.
Fénylő, kerek, alumíniumtokokat láttam benne; hármat vagy négyet, gondosan egymásra rakva.
Ha nem tartottam volna tőle, hogy a jeti észrevesz, hangosan és elégedetten felnevettem volna. 
Nem akármilyen zsákmányhoz jutottam.

4.

A visszatérés már jóval egyszerűbb volt, bár még mindig vigyáznom kellett, nehogy belefussak 
valakibe. Vigyáztam, így is belefutottam. És éppen Miss Boydba. Szerencsére meg tudtam őrizni a 
lélekjelenlétemet. Bár Miss Boyd ezúttal korántsem volt az a vonzó jelenség, amilyennek korábban 
megszoktam. Mintha éppen túl lett volna egy kocsmai verekedésen. Szemei alatt kék karikák 
húzódtak, arcán és kezén horzsolások ékeskedtek, egyik térdén elszakadt a nadrágja, azonkívül 
poros volt a képe, mintha sivatagi homokviharból szabadult volna.
Őszintén és önfeledten tudok csodálkozni, ha éppen muszáj. Ennek jegyében összecsaptam a 
kezem, és elhűlve bámultam rá.
– Mi történt Önnel, Miss Boyd?
Leplezetlen haragot láttam felvillanni a tekintetében. De csak egyetlen pillanatra. Aztán már 
ismét a kék szemű, kedves, vagány nő volt.
– A francba, az!
– Micsoda? – értetlenkedtem.
– Kimentem virágot gyűjteni a hegyoldalba, és egyszer csak megbotlottam. Nyilván a bokám 
miatt. Legurultam a kövek között, és jól összevertem magam.
– Orvoshoz kellene mennie.
– Majd megoldom valahogy. Ne törődjék velem. Kifújom egy kicsit magam, és... minden 
rendben lesz.
Ismét rám nézett. Mintha röntgensugarakból lett volna a pillantása.
– Ismeri maga a jetit, Mr. Lawrence? Ismét rám tört a nagy-nagy csodálkozás.
– A jetit? A jetit senki sem ismeri, Simone.
– De csak olvasott róla?
– Hát persze. A kolostori könyvtárak telis-tele vannak jetileírásokkal.
– Az is bennük van, hogy... milyen a természete?
– Konkrétan mire gondol?
– Például... hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Mert vegyük, például, a szarkát. A 
szarkának lételeme a lopás. Ha meglát valami csillogót, egyszerűen elemeli. Nem hallott még erről?
– Dehogynem hallottam.
– Vagy vegyük a majmokat. Nemrég a lisszaboni állatkertben jártam. A majmok egy része 
szabadon él az állatkerti fákon. Minden fa törzsén felirat olvasható, hogy vigyázat, a majmok 
lopnak! Kikapják a nők kezéből a kézitáskát, és felmenekülnek vele a fák csúcsára.
– Hm. És mi a kérdése?
– Hogy ön szerint a jetiben... lehet bizonyos mennyiségű majomgén?
Hülye kérdés volt, de a szemem sem rebbent tőle.
– Lehet – mondtam.
– Mert, ha majomember, akkor, ugye... lophat, mint a lisszaboni majmok.
– Kétségkívül.
– Ha ellopott valamit... vajon mit csinálhat vele?
– Talán később eldobja – vontam meg a vállam. – Megtetszik neki, magához veszi, nézegeti, 
aztán megunja, és elhajítja. De miért fontos ez magának?
– Semmi különös, csak nemrég egy majmokról szóló könyvet olvastam. Ön merre tart, Mr. 
Lawrence?
– Azt hiszem, megtekintem a forgatás utolsó napját. Hallom, Ön lett a női főhős.
. Miss Boyd savanyúan nézett rám.
– Mit gondol... milyen főhős leszek én így? Lehet, hogy nem is vállalom.
A szemén láttam, hogy annyira izgatja a forgatás, mint hülye Billyt a malajziai gazdasági csoda.
Biztos voltam benne, hogy hamarosan feltúrja a hegyoldalt a hátizsákja után.

5.

A három Morris olyannyira maga alatt volt, mintha valaki megsúgta volna nekik, hogy 
akármennyire is igyekeznek, a forgatás befejezése után nem fogják megkapni a kialkudott 
gázsijukat. Kövér Morris büszke pocakján szomorúan lötyögött a széles, szegekkel kivert 
nadrágszíj; Hosszú Morris amúgy is hosszú képe mintha még tovább nyúlott volna; Kicsi Morris 
arcán elmélyültek a ráncok – ahogy jobban megnéztem magamnak, kénytelen voltam 
megállapítani, hogy egyre inkább egy kínai harci kutyára emlékeztet.
Úgy fogtak körbe, mintha meg akarnának verni. Természetesen szó sem volt ilyesmiről, csupán 
hárman voltak, és másképp nem tudtak egyszerre beszélni hozzám.
– Hogy van, Mr. Lawrence? – kérdezte Kövér Morris. A másik kettő ugyanekkor ugyancsak 
kérdezett valamit, de az ő kérdéseiket nem értettem. Elnyomta őket Kövér Morris öblös hangja.
– Megjárja – mondtam. – Hát maguk?
Kövér Morris levetette széles karimájú kalapját, és meglegyezgette vele az arcát.
– Melegünk van – mondta. – De attól tartok, még melegebbünk is lesz.
– A forgatásra gondol?
– Arra gondolunk – mondta Vékony Morris.
– Én is arra gondolok – tette hozzá Kicsi Morris.
– Én olyan vagyok, mint a medve, Hosszú, mint a zsiráf, Kicsi pedig, mint a mosómedve.
Csodálkozva néztem rájuk. Mi a fene ez a hirtelen jöttönirónia?
Ők azonban egyáltalán nem úgy gondolták, ahogy én értettem.
– Egyformák vagyunk mind a hárman – mondta Kicsi Morris.
Még egyszer végignéztem rajtuk. Életemben nem láttam még egymás mellett három olyan 
pasast, akik annyira nem lettek volna egyformák, mint ők.
– Hogyhogy egyformák?
Kicsi Morris beleszimatolt a levegőbe. Apró kis orra úgy járt, mint a pusztai rágcsálóké.
– Nem érzi a szagát?
Jómagam is szippantottam néhányat. Kizárólag virágillatot éreztem, és némi curryszagot a 
gurkhák konyhája felől.
– Mit kellene éreznem?
Kicsi Morris közel hajolt hozzám.
– A veszély szagát!
– Maga érzi?
A három Morris egyszerre bólintott.
– Érezzük. Mint a medvék, a zsiráfok és a mosómedvék. Ők aztán megérzik a veszélyt! De meg 
ám! Ezt minden afrikai tudja.
– Hm. És mit gondolnak, mikor következik be valami nem várt fordulat?
Kicsi Morris a levegőbe bámult.
– Rövidesen.
– Úgy gondolja... a forgatás után?
– Vagy az alatt. Mint akkor. Emlékszik még rá? Hogy az ördögbe ne emlékeztem volna Siva 
utolsó
táncára. Különösen a zárójelenetre, amikor Siva táncolni kezdett, és ezzel elszabadult a pokol. 
Vagy már azelőtt is elszabadult?
Kicsi Morris a fülemhez hajolt.
– Valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy az, ami akkor történt, óvodások vidám karneválja volt 
ahhoz képest, ami eztán vár ránk.
– No de micsoda?
– Nem tudom – csóválta meg a fejét. – Mégis érzem. Nemrég beszéltünk Bo Larssonnal.
– Maguk ismerik Larssont?
– Hát hogyne. Adott egy papírt, hogy milyen kövek érdeklik, mi meg keresünk neki. A 
munkaidőnkből kitelik. Öt dollárt fizet egy-egy érdekes kőért.
– Hm. És mit mondott maguknak Larsson?
– Hogy... megoldódott a gyilkosságok rejtélye.
A jeti gyilkolta meg Miss Travoltát, Miss Sinclairt és feltehetően Miss Bellamyt is. Maga a jeti 
egy rég kihalt emberi faj maradványa. Ez a szerencsétlen lény ölte meg a lányokat. El akarta 
rabolni őket... de aztán vagy meggondolta a dolgot, vagy... Látta az Egerek és embereket?
– Láttam.
– Emlékszik Lennyre, a nagy behemótra? Egyszer Kövér játszotta egy kis színházban. Nos, ez a 
fickó nem akart rosszat az egereknek, csupán simogatni akarta őket, azok meg beledöglöttek a nagy 
simogatásba. Valahogy így lehetett a lányokkal is. A behemót elkapta őket, és csupa gyengédségből 
kitörte a nyakukat. A holttestekkel és az üvegedényekkel meg kedveskedni akart nekünk. 
Bizonyára hallotta, Mr. Lawrence, hogy
a macskák néha madarakat visznek ajándékba a gazdasszonyuknak. Ez a fickó is hasonlóan 
gondolkodhatott. Talán azt akarta, hogy az ajándékok fejében vigyük el innen valami jobb helyre, 
kék vizű patakok meg pálmafák mellé, bár azt hiszem, a fickónak fogalma sincs róla, hogy néz ki 
egy pálmafa. Részemről gyűlölöm is, mert mégiscsak megölte a három lányt, de sajnálom is, mert 
nem tehet róla. Mit gondol, mi lesz a büntetése?
– Talán lelövik a rendőrök vagy a katonák – mondtam. – Bo Larsson szerint a rejtély tehát 
megoldódott. Akkor meg miért éreznek veszélyt? A jetitől félnek?
– Nem tudjuk, Mr. Lawrence. Egyikünk sem tudja hármunk közül, de mind a hárman ugyanazt 
érezzük. Itt köröz a veszély keselyűje a fejünk felett.
– Ezt szépen mondta. Kicsi Morris elmosolyodott.
– Kár, hogy nem én találtam ki. Láttam egyszer Amerikában egy képet. Egy indián festette. Az 
indiánok tábora látszott rajta: csúcsos tetejű sátrakkal, bölénybőrt tisztogató nőkkel, játszogató 
gyerekekkel. Nem messze a tábortól csalitos húzódott, amelyben ellenséges indiánok bujkáltak. A 
sátrak felett egy akkora madár repdesett, hogy az árnyéka betakarta a környéket, mégsem figyelt fel 
rá senki. Az volt a kép címe, hogy Közeledő veszély. Ilyen árnyékot látok én felettünk lebegni.
– De hát kinek lenne oka ártani nekünk? Kicsi Morris megvonta a vállát.
– Ezt önnek kellene tudnia, Mr. Lawrence. Mi csak érezzük a veszélyt, de nem tehetünk ellene 
semmit. Ön azonban mindig tudja, mit kell tennie. Hát akkor tegye is, Mr. Lawrence!
Meghajoltak mind a hárman, megfordultak, és eltűntek a sátrak között.
Hideg borzongás futott át rajtam.
Talán a tábor felett lebegő madár árnyékát éreztem.

6.

Egészen furcsa és megmagyarázhatatlan módon ezt érezhette Linda és Beata is. Úgy bukkantak 
elő a sátrak közül, hogy nem is vettem észre, mikor penderültek elém. Amikor pedig észrevettem 
őket, majd fenékre estem a meglepetéstől.
Ez a Linda és Beata nem az a Linda és Beata volt, akiknek eddig mutatkoztak. Korábbi 
viseletükkel ellentétben a két hölgy ezúttal könnyű, virágos, nyári blúzt húzott magára, alig térdig 
érő, hasonlóan mintás szoknyával. Meghökkenve láttam, hogy a szoknyák alól tökéletes női lábak 
bújtak elő – olyan tökéletesek, hogy még mérnöki asztalon sem lehetne tökéletesebbeket tervezni. 
Blúzuk alatt ringatódzó, ugyancsak tökéletes kebleik csak feltették a koronát a látványosságra. 
Vastag keretes szemüvegüket is a sátrukban hagyták. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy esetleg 
színésznők, és valami nagy-nagy átverés áldozata vagyok. Ahogy aztán felém közeledtek, és 
kibontakozott előttem az arcuk, csendesen imádkozni kezdtem magamban, hogy legalább az ne 
legyen tökéletes. Hiába imádkoztam: az volt.
Megálltak előttem és szemügyre vettek. Én is őket. Úgy bámultunk egymásra, mint a szürke és a 
tarka nyulak a lucernatábla szélén.
– Meglepődött? – kérdezte Linda.
– Alaposan – nyeltem egyet.
– A látszat néha csal – mondta Beata. – Tudja, hány figyelemre méltó virág van a trópusokon 
amelyeknek már az érintése is veszélyes?
– Biológus is vagyok – mondtam. – Hallottam ilyenekről.
– Akkor tudja, miről beszélek. És talán a Charlie angyalait is látta. Ne legyenek velünk 
kapcsolatban illúziói.
Akárhogy is bámultam a blúzukat, nem láttam stukkert alattuk.
– Beszélni akarunk magával, Mr. Lawrence – mondta tündér mosollyal Linda.
– Állok rendelkezésükre.
Linda összehúzta a szemét, és a hegyekre nézett.
– Az a helyzet, Mr. Lawrence... hogy kissé meg vagyunk zavarodva.
– Amennyiben?
– Nem ismerjük ezt a világot. Nem értjük a jelzéseit. Vagy... ami még rosszabb, nem vagyunk 
biztosak benne, hogy jól értjük-e.
Elkomorodtam, és igyekeztem elszakítani a szemem a blúzukról.
– Megmagyarázná ezt bővebben is?
– Hát hogyne – vette át a szót Beata. – A világ más részein, ha úgy érezzük, hogy nem fenyeget 
bennünket veszély, akkor nagyjából biztosak is lehetünk benne, hogy nem is fenyeget. Ha pedig 
veszélyt szimatolunk, mérget vehetünk rá, hogy ott leselkedik az első sarkon. Ez a közeg azonban 
idegen nekünk. Nem vagyunk meggyőződve róla, hogy amit érzünk, az valódi-e.
– Most éppen mit éreznek? – kérdeztem kíváncsian. A két lány elkomorodott.
– Veszélyt – mondta Linda.
– Maguk is?
– Hát még ki?
– Hm. És mit akarnak tőlem?
– Maga nem érez semmit?
– Mit kellene éreznem?
– Például ugyancsak veszélyt.
– Miért fenyegetne veszély bennünket?
A két hölgy szinte kétségbeesetten nézett rám.
– Hát ez az! Éppen emiatt vagyunk itt. Hogy segítséget kérjünk magától. Ön jól ismeri a 
Himaláját. Tényleg fenyegethet bennünket valami?
– A jetire gondol?
– Ugyan már! Az a szerencsétlen nem ellenfél. Ha csak nem visel golyóálló mellényt.
– Nem látok a jövőbe – mondtam. – Én a maguk helyében azért résen lennék. A Himalája 
csalóka vidék. Itt néha még az árnyékok is testet öltenek, és a hágókon bolyonganak. Nem is 
beszélve a démonokról.
A két lány egyszerre biccentett.
– Köszönjük, Mr. Lawrence.
Meghajtották a fejüket, és eltűntek egy sátor mögött.
Csak úgy kíváncsiságból a sátorhoz ugrottam, és kikukucskáltam mögüle.
Akárhogy is forgattam a fejem, sehol nem láttam őket. Pedig itt kellett volna lenniük a közelben.
Hirtelen több kísértettörténet is az eszembe jutott, amelyek főhősei megelevenedett halottak 
voltak, aztán erőteljesen megráztam a fejem.
Még csak az hiányozna, hogy kísértetekkel kezdjek bíbelődni.
Elég munkát adnak nekem a földi emberek is.

7.

Jim Countryman ideges volt és vibráló, mintha elveszítette volna a tárcáját, amelyben 
gyomorbaja kezelésére kért beutalóját tartotta. Amint megpillantott, majd nekem ugrott 
felháborodásában.
– Előbb-utóbb megfojtom! Kellett nekem ez a liba! Óvatosan léptem egyet hátrafelé.
– Kiről beszél?
–Boydról.Errőla...
Csuklott egyet, és lenyelte a jelzőt.
– Valami baja van vele? Countryman élesen felkacagott.
– Bajom? Csak bajom van vele. Inkább a maga kolléganőjével játszanék! De egyszer úgyis 
megfojtom!
– Történt valami maguk között?
– Persze hogy történt! Az történt, hogy én színész vagyok, ő pedig egy nulla, egy senki, egy kis 
libapásztorlány. És ő akar tanítani engem!
– Nofene!
– Képzelje el, elpróbáltuk a végső jelenetet, amit Travoltával vagy Bellamyval kellett volna 
eljátszanom. Ez a kis senki meg úgy tett, mintha körülötte forogna a világ. Először is rám szólt, 
hogy vegyem le a kezem a fenekéről.
– Rátette?
– Persze hogy rátettem, hiszen a menyasszonyom, vagy mi a fene! A vőlegény pedig bizony 
ráteszi a kezét a menyasszonya se... fenekére, no. Azt mondta, ha még egyszer rá merem tenni, 
otthagyja az egészet. És még Garnes is neki adott igazat! Azt mondta, tegyem a kezem, ahova 
akarom, de Miss Boyd se... feneke tiltott zóna. Na tessék! De ez még mind semmi!
– Más is volt?
– Volt hát. Tudja, a végén szerelmes csókban forrunk össze. Én és ez a kis libapásztorlány. 
Garnes intett, hogy próbáljuk el a csókjelenetet. Éppen nekikezdtem, amikor Boyd ellökött 
magától, hogy összetévesztem őt egy győszűh, vagy a fene tudja, milyen virággal, magamat pedig 
egy poszméhvel. Már ezekért a hülye hasonlataiért is meg kellene fojtanom. Kérdem tőle, mi a tetű 
ez a virág– meg méhduma? Erre azt mondja, hogy a poszméh beledugja a nyelvét a virág torkába, 
és ott matat vele. De én nem fogok az övében. Ha még egyszer... akkor leharapja a nyelvem. Ennek 
a nőnek fogalma sincs a színészetről! Hogy a pokolba került ez ide?
Ezen törtem a fejem már jó ideje én is.

8.

Mikeladze éppen egy felvevőgépet csavargatott a földön guggolva, amikor besétáltam hozzá a 
sátrába. Pár csavarintás után félretette a munkáját, és guggoltából rám pillantott.
– Mi újság, Mr. Lawrence?
– Csak néhány pillantást szerettem volna vetni Önre – mondtam szelíd mosollyal. – És 
szerencsét kívánni. Amint hallom, ez az utolsó forgatási nap.
– Az utolsó néhány óra. De az még hátravan. – Gondterhelten simogatta meg a bajuszát. – 
Tudja, mit csinálok én itt?
– Ellenőrzi a gépeit.
– Keresek valamit – mondta.
– Hol keres?
Mikeladze a sátor belsejére mutatott. Akkor vettem csak észre, hogy öt-hat felvevőgép is 
sorakozik egymás mellett.
– Bennük?
Mikeladze megvakargatta hajlott, kaukázusi orrát.
– Nem tudok szabadulni egy gondolattól. Hogy ez a forgatás ugyanúgy végződik majd, mint az a 
másik.
– Miből gondolja?
Mikeladze megnyomkodta az orra végét.
– Érzem. A kaukázusi gének dolgoznak bennem. Valami nagy baj közeledik felénk. És én ezt el 
akarom kerülni.
– Azzal, hogy szétszedi a kamerákat?
– Fegyvereket keresek bennük. Ne nevessen ki érte, de gondoljon csak vissza az első forgatásra.
– Dehogy nevetem.
– Nem szeretnék meggyilkolni senkit. Nem szeretném, ha eldurranna a kezemben a kamera, és 
én ölnék meg bárkit is a belé rejtett fegyverrel.
– Remélem, nem talált semmit.
– Nem.
– Hol lesz a forgatás? Mikeladze a feje fölé mutatott.
– Ott.
– Hol?
– A hegyoldalban. Egész éjszaka építették a helyszínt. A gleccserben forgatunk.
– És Siva?
– Ott fog táncolni. Ezúttal szabad ég alatt játszódik a végső, nagy jelenet. – A derekához nyúlt, 
és óvatosan megnyomkodta. – Az a feneség, hogy reggel megfájdult a vesém.
– Megfázott? Mikeladze megrázta a fejét.
– Érzek valamit. Ha nem tudom kimondani, hogy mit érzek, de mégiscsak érzek valami nem jót, 
egyből megfájdul a vesém. Ön is ott lesz a forgatáson, Mr. Lawrence?
– Ott leszek, Szergo.
– Hozza magával a 38-asát, és tartsa a ravaszán az ujját.
– De hát ki akarhatna bármit is tőlünk? Mikeladze megnyomkodta az orrát.
– Például Mr. Hartwig. Lehet, hogy az ő rossz szándékát érzem. Hátha komolyan gondolta, hogy 
bosszúból megakadályozza a forgatást.
– Oké – biccentettem. – Stukkerom ravaszán lesz az ujjam. Megígérem.
Ha nem ígértem volna meg, akkoris ott tartottam volna.

9.

Ezután a gurkhák felé vettem az utam, de mielőtt még elérhettem volna Őket, elfojtott 
veszekedést hallottam a sátrak valamelyikéből.
Bár nem nyúlott meg a fülem a nagy hallgatózásban, mégis felismertem a hangokat. Az egyik 
Miss Boydé volt, a másik Dibdiné.
Nem szándékoztam kihallgatni Őket, de valahogy mégiscsak közelebb sodródtam hozzájuk. 
Abban a pillanatban azonban, ahogy hallótávolságba értem volna, beleléptem egy vödörbe, amely 
hangos csörömpöléssel felborult. Még ki sem húzhattam belőle.a lábam, máris Dibdin és Miss 
Boyd elképedt pillantásaival találkozott a tekintetem.
– A fenébe is – dünnyögtem zavartan. – Valaki iderakott egy vödröt az útba.
– Én raktam oda – mondta villogó szemekkel Miss Boyd.
– De hát, miért... éppen oda?
Miss Boyd olyan pillantásokat vetett rám, hogy ha gyúlékony anyagból lettem volna, alighanem 
lángra is lobbantam volna tőlük.
– Na, figyeljen csak ide! – mondta gyanúsan lassan és gyanúsan nyugodt hangon. – Itt állok az 
utolsó jelenet előtt, az a barom Countryman azt hiszi, hogy ellenállhatatlan Don Juan, és a 
fenekemet fogdossa próba közben... pokolian sajog a lábam, szédülök, ideges vagyok, hisztériás 
vagyok, lehet, hogy rövidesen meg is halok, és akkor maga azt tudakolja tőlem, hogy mi a szarért 
raktam egy vödröt oda, ahova raktam. Azért, mert ott volt hely. És ha teheti, legyen szíves, és ne 
tapossa szét, mert ha elvágom Countryman torkát, valamibe csak bele kell csorgatnom a vérét. 
Lehet, hogy fel is darabolom, akkor meg még inkább szükségem lesz rá. Maguk csak 
beszélgessenek, ha már ilyen szépen összejöttek, engem pedig hagyjanak békén, mert sikítok!
Összeszorította az öklét, és elrohant.
Dibdin behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, kétségbeesetten nézett rám.
– Sose menjen színésznek – mondta megdörzsölgetve karfiolfüleit. – Nem könnyű kenyér. Miss 
Boyd hisztériás, mert nagyobb feladat jutott neki, mint amekkorát pszichésen el tud viselni.
– És maga? – kérdeztem. – Magának mekkora jutott?
– Megfelelő– mondta. – Szeretek jetit játszani. Ilyenkor valóban annak képzelem magam. 
Magam előtt látom a nézőket a moziban, amint szörnyülködnek rajtam. És a nevemet is látom a 
stáblistán. A jeti: James Dibdin.
– Ez magának elég?
– Nagyjából. Szeretek játszani. Csak néha nem könnyű a színésznőkkel. Ha karcsú szépfiú 
lennék, nyilván több örömöm telne bennük, de így sem panaszkodom.
– Miért kiabált Miss Boyd magával?
Dibdin szomorúan nézett rám. Olyan szomorúan, hogy majd elsírtam magam tőle.
– Azt állítja, megnyomtam a bordáját.
– Tényleg megnyomta?
– Dehogyis nyomtam, csak éppen rátört a hisztéria. Ezerszer megbeszéltük, hol fogom meg, 
hogy teszem a hátamra. Úgy bánok vele, minta hímes tojással. Erre rám támad, hogy kék foltok 
vannak az oldalán.
– Maga... szerelmes Miss Boydba?
– Ja. Az vagyok.
– Mióta?
– Nem számoltam a napokat. Régóta.
– És?
– Úgy nézek ki, mint akit Miss Boyd viszontszeret?
– A szerelem terén nincsenek állandó szabályok.
– Kedves, hogy ezt mondja.
– Ez lesz tehát az utolsó forgatási napja. Dibdin felsóhajtott.
– Ez.
– Sajnálja, hogy véget ér? Dibdin bizonytalan grimaszt vágott.
– Igen is, meg nem is. Egyrészt szeretek itt lenni, jó a levegő, szépek a hegyek, és a fiúkkal is jól 
Összehaverkodtam. A kellékesre és technikai személyzetre gondolok, nem színészekre. Másrészt 
viszont... látom a szemekben a gyanút.
– Milyen gyanút?
– Hogy esetleg mégiscsak én vagyok a jeti. Marhaság, de néhányan azt hiszik. Hogy én 
gyilkoltam meg jeti képében Miss Travoltát és a másik kettőt.
– Miért, nem maga gyilkolta meg őket? Dibdin szomorkásan elmosolyodott.
– Értem én a tréfát, bár azt hiszem, ez azért nem volt valami jó. Mi a fenéért tettem volna? Nem 
utasítottak vissza, hiszen ajánlatot sem tettem nekik, nem vagyok perverz, vagy micsoda, a 
vagyonukat meg úgysem rám hagyják. Akkor mi az ördögért nyírtam volna ki őket? Különben is, 
még egy legyet is nehezen tudok agyoncsapni. Viszonzásul kérdezhetek öntől valamit, Mr. 
Lawrence?
– Hát hogyne.
– Jim Countrymannek is feltette a kérdést, hogy nem ő ölte-e meg a lányokat?
– Nem. Neki nem tettem fel. Dibdin sóhajtott.
– Látja, ez az. Bennem többnyire potenciális bűnözőt látnak. Csak azért, mert rovátkolt a képem, 
karfiolfüleim vannak, és mert nyomok vagy száztíz kilót. Ezek azok a külsőségek, amik 
tönkreteszik a karrieremet. Csak azt tudnám, hogy Schwarzenegger hogy csinálja? Tudok annyit, 
mint ő; ő mégis a topon van, én meg a bányászbéka feneke alatt. Maga szerint mi lehet az oka?
Fogalmam sem volt róla. Talán csak annyi, hogy Schwarzinak több ész szorulhatott a fejébe, 
mint az övébe.
– No nem baj – legyintett Dibdin. – Otthon már vár rám egy szerep. Nem nagy, de szerep. 
Különben sem kell félnem, hogy éhkoppon maradok.
– Milyen szerep? – kíváncsiskodtam.
– Óriás leszek egy mesefilmben. Méghozzá óriás. Ez jobban illik az egyéniségemhez. Most 
pedig, ha megengedi, megyek átöltözni. Lehet, hogy most leszek utoljára jeti életemben.
Ahogy befejezte, könnyű szél támadt, és meglebegtette a sátrak oldalfalát.
Talán a természet bólintott rá Dibdin szavaira.

10.

Garnes, Kirkpatrick és Basil Gillmore csoportba verődve vitatkoztak. Néhány lépésnyire tőlük 
megtorpantam, és azon töprengtem, odamenjek-e hozzájuk. Amikor aztán észrevettem, hogy 
Augusta, Joan, Bob, de még Nyima is ott téblábol a háttérben, odaténferegtem melléjük. Úgy, mint 
akinek nincs semmi dolga, csak az időt mulatandó csapódik hol ehhez, hol ahhoz.
– Nem tetszik ez nekem – rázogatta a fejét Garnes. – Egyszer Grönlandon forgattam, hát az egy 
rémálom volt.
– Mit akar ezzel mondani? – idegeskedett Kirkpatrick. – Nincs időnk mesedélelőttre!
Garnes nem sértődött meg a nem túl udvarias hangtól.
– A Túli, az eszkimót forgattuk. Roderick volt a rendező. Patrick Roderick. Szegény Patrick sok 
marhaságot csinált életében, de valamennyi közül ott csinálta a legnagyobbat. Egy, a jégfalból 
kiugró jégperem alá telepítette a csoportot. Amikor figyelmeztettük rá, azzal intett le bennünket, 
hogy az a jégpárkány ott van már tízezer éve, és igen kicsi a valószínűsége, hogy pont akkor 
szakadjon le, amikor alatta vagyunk. Nem tudom, honnan szedte a tízezer évet, de akkor 
megnyugtatóan hangzott.
– És mi a szar történt? Leszakadt?
– Rá a forgatócsoportra. Ketten meghaltak, a többinek pedig eltört keze-lába. Csak Isten a 
megmondhatója, hogy úsztuk meg élve.
– Magának mije tört el?
– A lábam.
– Akkor ezért van becsinálva, mi? Megvizsgáltattam a sziklaperemet, ne aggódjék.
– Kivel vizsgáltatta meg?
– Kari Brennerrel. Geológusi diplomája is van. Azt mondta, ezer százalékig biztonságos.
– Maga tűzbe teszi a kezét Brennerért? Aki még a Sivájával sem bír?
– Már rendbe hozta. Kicsit lassú, az igaz, de mindent megcsinál, amit kell. Szóval, a perem miatt 
ne aggódjanak. Ott kell forgatnunk, mert ha feljebb mászunk... látták a gleccserágyat?
– Hát persze.
– Akkor azt is látták, hogy az aztán valóban megindulhat. Csupa-csupa könnyen mozgó kőből 
áll. Valamikor, ki tudja hány ezer éve, eltűnt innen a jégfolyó, a feneke viszont itt maradt. Látja, 
oda nem telepítettem volna a fiúkat.
– Hát jó! – sóhajtotta Garnes. – Szólok Mikeladzé-nak, hogy hozhatja a kamerákat. Nem tudom, 
mit szarakodik velük. Magához vitette valamennyit.
Kirkpatrick és Gillmore értetlenül néztek egymásra.
– Mi a fenéért?
– Honnan tudjam? – morogta Garnes. – Azt hittem, maguk utasították rá.
– Utasította a fene. Cipeljék fel a szállítók valamennyit a helyükre. Mikeladze pedig lője be őket.
Garnes lelépett. A másik kettő ekkor megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Csak még egy kis türelem, Medford.
– És egy kis szerencse! Összeütötték a tenyerüket, és leléptek. Ügyet sem vetettek rám.

11.

Rüpel hadnagy a gurkhák között ült, és láthatóan jól érezte magát. Amikor meglátta, hogy 
feléjük közeledem, felugrott, és elém sietett.
– Minden rendben?
– Remélem. Megvizsgáltatta a gleccsert?
– Sajnos már nem jutott rá idő. Csak Gupta ment végig rajta.
– Hol van Gupta?
– Itt vagyok, száhib.
A gurkhák maguk elé bámultak. Nem szóltak egyetlen szót sem.
Gupta odajött hozzám, és megállt velem szemben. Igazán csinos fiú volt: zöld kabátot, fehér 
nadrágot és turbánt viselt. Úgy látszott, ünnepi öltönyt húzott az utolsó nap tiszteletére. Ekkor 
vettem csak észre, hogy a gurkhák valamennyien átöltöztek. És az arcuk is olyan ünnepélyes volt, 
mintha zarándokútra készültek volna.
– Felmentem a gleccserágyban, száhib. Jó magasra.
– Láttál valami furcsát? Gupta megrázta a fejét.
– Semmi különöset. Bár nem értek a gleccserekhez. Annyit azért mégis láttam, hogy a kövek 
csak nehezen mozdulnának el. Akár ezer ember is ugrálhatna rajtuk, mégsem csúsznának le. Saszti 
is velem volt.
Egy kerek képű fiatalember szapora bólogatásba fogott a többiek között.
– Saszti jobban ismeri a hegyeket, mint én. Ő is azt mondja, hogy a gleccserágy nem veszélyes.
– És a kőpárkány?
– Az sem. Ha eddig kitartott, jó darabig kitart még. Persze, ha közben jönne egy földrengés...
Gupta mintha kissé elsápadt volna. Mélyen a szemébe néztem, de nem szóltam semmit.
– Miért vagytok ünneplőbe Öltözve? – kérdeztem kicsit később.
– Mert az istenek megkívánják – mondta Gupta szűkszavúan. – Ilyen esetben.
– És a másik feladat? Gupta szeme felcsillant.
– Megoldottam, száhib.
– Biztos?
– Gyerekjáték volt.
– Akkor, hogyhogy ő nem...
– Nem az, akinek mondja magát, száhib. Rüpel nyugtalan képpel fordult hozzám.
– Én is megtudhatnék valamit?
Öt percig folyamatosan beszéltem neki. Rüpel tátott szájjal hallgatta, majd megcsóválta a fejét, 
és leült.
– Vagy maga az évszázad legnagyobb mesélője... vagy nem egészen normális. Ilyet kitalálni... 
Maga komolyan el is hiszi, hogy úgy van minden, ahogy mondja?
– Komolyan.
– Ezer buddhák, ha nem Jondon barátja lenne, megbilincselném, és nem is a rendőrségre 
vinném, hanem az őrültekházába. Azt mondja, magánál van?
– Nálam.
– Nem adná nekem?
– Nem. Szükségem lehet rá.
– Te jó ég! Hát mégis igaz?
Gupta odasúgott valamit egy szakállas öregnek, aki bólintott, és tapsolt kettőt-hármat.
– Indulás.
A gurkhák két perc alatt eloltották a tüzet, eltüntették a konyhaeszközeiket, és eltűntek a 
szemem elől.
– Nem akarja elkísérni őket, hadnagy? – kérdeztem a sápadtan toporgó Rüpeltől.
– Inkább Los Angelesbe mennék. Ott jobban kiismerem magam. Kérdezhetek magától valamit?
– Ki vele!
– Biztos benne, hogy kivan magának mind a négy kereke?
Mielőtt válaszolhattam volna neki, megszólalt a hegy oldalában egy megafon, gyülekezésre 
szólítva az utolsó jelenetek résztvevőit.
Felpillantottam az égre.
Egyetlen pillanatig mintha Sivát láttam volna odafenn mosolygó arccal, türkizzel kirakott 
ruhában.
És Siva táncolt.

12.

Mielőtt csatlakoztam volna a többiekhez, egy megfelelőnek látszó helyről alaposan 
megvizsgáltam a forgatás helyszínét. A hegyoldal itt lankásnak tűnt, csak néhány száz méterrel a 
fejünk felett vált meredekebbé, hogy a morzsalékos, köves, de mégis fűvel borított alpesi legelőt a 
meredek sziklafalak világa váltsa fel.
A hegy lábáig húzódó, hajdani gleccser végénél álltam. A gleccserágy kezdetét nem láthattam, 
hiszen a valamikori jégfolyó hatalmas kanyarokat írva hömpölygött annak idején lefelé. Ameddig 
ellátott a szemem, gömbölyű, jégtől csiszolt kövek hevertek a gleccserágyban, megszámlálhatatlan 
mennyiségben, egymás hegyén-hátán. Elképzelni is rossz volt, hogy mi történne, ha a kőrengeteg 
megcsúszna. A ki tudja, milyen vastag hordalékkő-réteg betemetne mindent a környéken: talán még 
a falut is odalent, ezer méterrel alattunk.
Szemem a kőpárkányt kereste, amelyről annyit beszéltek már, s én mégsem tudtam eddig 
alaposan szemügyre venni. Először azt hittem, félreértettem valamit, majd legnagyobb 
meghökkenésemre felfedeztem – éppen a gleccserágy legközepén.
Ahogy jobban szemügyre vettem, megelevenedett előttem a múlt. Visszacsúsztam abba az 
időbe, amikor a Himalája jelentős részét még nem takarta jég. Az olvadt havat és jeget szállító 
sziklák közül lezúduló folyó maga vájta ki a medrét, amely egy régebbi rétegtörés következtében 
szabaddá vált rétegdarabon vezetett át. A rétegdarab volt maga a kőpárkány. Ősidőkben talán még 
hatalmasabb lehetett, a múló év-tízezredek azonban rövidebbre koptatták. A folyó vize lehullva róla 
hatalmas vízesést alkotott. Később aztán, a jegesedés következtében a jég jókora törmelékdarabokat 
harapott ki a kőzetből, és lefelé tartó útján simára csiszolta Őket. Amikor pedig eltűnt a jég a 
gleccserágyból, már csak a kövek és kavicsok irdatlan mennyisége jelezte a hajdani hegyi folyó 
útját.
Amint csípőre tett kézzel a gleccserfolyó medrét nézegettem, felbukkant mellettem Gupta.
– Minden rendben, Leslie száhib – intett, és ő is a gleccserágyra pislogott. – Mit látsz rajta?
– Semmit – vontam meg a vállam. – A szemem és az agyam azt mondja, nyugodt lehetek.
– És a lelked?
– Az már közel sem annyira nyugodt. Gupta biccentett.
– Az enyém sem.
Ugyanarra gondoltunk mindketten. Gupta mellénye zsebébe nyúlt és egy fekete tárgyat nyomott 
a markomba.
– Ez a tied.
– Biztos vagy benne, hogy működik?
– Működnie kell, száhib.
Nem szóltam semmit, csak a lelkem beszélt. Gupta megértette, mert bólintott.
– Úgy lesz, Leslie száhib, ahogy akarod. Felmegyek még egyszer.
– Menj, Gupta.
Gupta biccentett, és eltűnt egy kő mögött.
Felballagtam a többiekhez a kőperem alá.

13.

Azok, akik előkészítették a helyszínt, gyors, de alapos munkát végeztek. Mire felértem, már a 
helyükön álltak a kamerák. Sőt, még egy kis sínt is leraktak, amelyen Mikeladze és a kocsija 
mozgott. A kőperem védőn borult a csoport fölé. Kissé mélyebben, a perem keltette homálytól 
takarva, Sivát is megpillantottam, amint türelmesen álldogált a helyén, jelenetére várva.
Addig bámultam a sürgés-forgásukat, amíg fel nem bukkant mellettem Gupta. Már ahogy 
közeledett, láttam rajta, hogy nem tetszik neki valami. Amikor pedig a közvetlen közelembe ért, 
megrémített az arckifejezése.
– Történt valami, Gupta? Gupta bólintott. – Odafent?
Újabb bólintás.
– A gleccserágyban?
– Ott.
– Menjek fel én is?
– Ezért jöttem, száhib.
El kellett döntenem, hogy mit csináljak. Az, hogy Gupta odafent mászkált, még nem keltett 
különösebb feltűnést. Egy gurkhának az a dolga, hogy ott legyen, ahol szükség van rá. Lehet, hogy 
eltévedt, vagy éppen a dolgát végzi... Ha azonban én lépkedek felfelé a kövek között, szerzetesi 
ornátusomban, jókora feltűnést keltek.
Rövid habozás után levetettem a sapkámat, a köpenyemet pedig úgy csavartam fel, hogy csupán 
a mellkasomat borítsa. Nem lehettem vonzó látványosság, de ezúttal fütyültem rá.
Gupta úgy mászott előttem, mintha évezredek terhe nyomná a vállát. Ennek ellenére gyorsan 
haladt: alig tudtam a nyomában maradni. Néha-néha hátranéztem, hogy vajon a párkánynál 
tevékenykedők észrevettek-e bennünket.
Ha észre is vettek, nem csináltak nagy ügyet belőle. Ránk pillantottak, aztán végezték tovább a 
munkájukat.
Jó ötven métert haladhattunk felfelé a gleccserágyban, amikor Gupta megtorpant. 
Meggyorsítottam a lépteimet, és mellette termettem.
– Mi a helyzet, Gupta?
A gurka lemutatott a kövek közé.
– Ez, száhib!
Alaposan meg kellett erőltetni a szemem, hogy észrevegyem, mire mutat. Ha egyedül jövök fel, 
nem biztos, hogy észrevettem volna.
Amire Gupta mutatott, vékony, csiszolt kövecske vagy egy cseppkőbarlangban letört 
cseppkővég is lehetett. Olyasféle, amilyet előszeretettel tördelnek le a turisták, ha nem néznek a 
körmükre.
Néhány pillantással meggyőződtem róla, hogy nem cseppkő, hanem egy vékony, csiszolt kavics. 
Vagy mégsem?
Fölé hajoltam, hogy még jobban szemügyre vegyem.
Aztán halkan felkiáltottam, és Guptára néztem. A gurkha bólintott.
Mintha azt jelezte volna, hogy igazam van, valóban nem kavics, és nem cseppkő az, ami 
kilátszik a törmelék alól.
A hosszúkás kavicsoknak és letört cseppköveknek ugyanis nincs vörösre festett körmük.
Letérdeltem, megfontolt mozdulatokkal elkezdtem lehajigálni a vörös köröm gazdájáról a 
kavicsokat. Gupta csatlakozott hozzám, így hamarosan elvékonyodott a holttestet takaró réteg.
Csak akkor hagytuk abba a szomorú munkát, amikor a kavicsréteg alól előbukkant Miss 
Bellamy halálba meredt, valamikor rendkívül szép arca.
Megtapogattam a zsebemben a 38-as Smith and Wessont.
Valami azt súgta, hogy rövidesen szükségem lehet rá.

14.

Éppen akkor érkeztünk a sziklaperem elé, amikor Garnes belekiabált a hangszóróba.
– Öt perc múlva kezdünk! Mindenki a helyén van?
Tom Garnes egy fából épített emelvény tetején trónolt Miss Drinkwater társaságában. Medford 
Kirkpatrick éppen akkor mászott le tőlük, amikor kiértem a sziklaperem alatti tisztásra.
– Gupta!
Gupta biccentett, és eltűnt a szemem elől.
Odasétáltam a rendező állványához, és éppen fel akartam kapaszkodni rá, amikor Garnes 
lenézett, és azonnal ki is szúrt magának.
– Maga az, Mr. Lawrence? Fel akar jönni? Jöjjön csak, szerezzen magának valahonnan egy 
széket. Nem látta Mr. Gillmore-t?
Felelet helyett felküzdöttem magam a falétrán, és kimásztam az emelvény platójára.
Ahogy felértem, meghökkenve néztem körül. Bár az emelvény maga nem volt magas, mégis 
egészen másnak látszott róla a világ. Az ég mintha közelebb került volna hozzánk, a hegyek pedig 
mintha kissé eltávolodtak volna.
Mr. Garnes egy fából és bőrből eszkábált tábori széken kuporgott kezében megafonnal. Miss 
Drinkwater orrára biggyesztett napszemüvegén át a papírjaiba bámult. Még csak észre sem vette, 
hogy ott állok mellette.
Ekkor megütötte a szívem valami. Nem volt fájdalmas érzés, talán inkább csalódott egy kicsit. 
Ahogy elnéztem lelkes arcát, csillogó szemét rádöbbentem, hogy Miss Drinkwater alighanem 
örökre elveszett a tudomány számára. Úgy lenyelte a filmművészet, mint kacsa a nokedlit.
– Mi újság, Mr. Lawrence? – kérdezte csak úgy mellékesen Mr. Garnes. Őt sem érdekelte 
különösebben, hogy ott ácsorgok mellettük. – Idefent akar maradni? Mondtam, hogy hozzon egy 
széket.
– Adja ide a megafonját! – parancsoltam rá. Kissé talán keményebbre sikerült a hangom, mint 
szerettem volna.
– Micsodát? – hökkent meg Garnes. – Mit adjak magának? A megafont? Mi az ördögöt akar 
vele?
– Adja csak ide!
– Maga megbolondult! – csattant fel Garnes. – Különben is, mi a túrót keres idefent? Ha már itt 
van, legalább üljön a fenekén, és ne zavarja a munkámat!
Elkaptam a megafon szíját és magam felé rántottam. Garnes felém repült, de a készüléket nem 
engedte ki a kezéből.
– Esküszöm, maga megőrült! Mi a szentséget csinál? Augusta, segítsen, kérem!
Miss Drinkwater ekkor felébredt művészet okozta Csipkerózsika-álmából. Felpillantott a 
papírjaiból, majd értetlenül rám meredt.
– Mit keresel itt, Leslie?
– El akarja venni tőlem a megafont! – panaszkodott Mr. Garnes.
Miss Drinkwater értetlenül dörzsölgette meg ennivaló orrocskája hegyét.
– Elvenni? Miért akarná... elvenni?
– Kérdezze meg talán tőle!
Miss Drinkwater ismét rám pillantott. Kifejezett bosszúság ült a képén.
– Mit akar ez jelenteni, Leslie?
– Akarok valamit közölni a többiekkel.
– Mi a fenét?
– Hogy függesszék fel az előkészületeket. Egyelőre nem lesz itt semmiféle forgatás!
Miss Drinkwater megcsóválta a fejét. – Leslie, te tényleg bediliztél! Mi az ördög ütött beléd?
Eleresztettem a megafon szíját, és elkaptam Augusta kezét.
– Látod azt a nagy sziklát ott, ahol mutatom? Miss Drinkwater megvonta a vállát.
– Persze hogy látom! Csak nem azt akarod mondani, hogy ha földrengés lesz, ránk zuhanhat? 
Emberemlékezet óta nem volt erre földrengés.
– Tőle balra fehéredik egy jókora kavicsmező. Pontosan a gleccsermeder közepén. Ott, a bokros 
közelében. Azt is látod?
– Látom, de...
– És azokat a fénylő kavicsokat?
– Azokat is, de...
– Alattuk fekszik Miss Bellamy holtteste.

15.

A forgatócsoport meghökkent emberei körénk gyűltek, és ki-ki vérmérsékletének megfelelően 
viselkedett. Mr. Gillmore például elindult a sátortábor felé. Peckes léptekkel haladt, majd néhány 
lépés után megroggyantak a térdei és elesett. Két kellékes odarohant hozzá, visszahozták az 
állványhoz, és a tövébe ültették. Odafent már nem tartózkodott senki: Augusta és Garnes úgy 
letakarodtak róla, mintha azzal fenyegettem volna meg őket, hogy alá van aknázva.
– Jól vagy, Basil? – tudakolta Mr. Kirkpatrick ferde szemeit törölgetve. – Jól vagy?
– Nem vagyok... jól – motyogta Gillmore. – Egyáltalán nem vagyok... jól. Rosszul vagyok. Nem 
kapok levegőt... Haza akarok menni. Mikor indul a... vonatom?
Mr. Kirkpatrick kétségbeesve nézett rám.
– Ismét visszaesik. Istenem, vissza fog esni!
– Mibe? – kérdezte mellettem remegő hangon Jim Countryman.
– Az amnéziájába – mondta Kirkpatrick. – Pamplonában a bikafuttatáson megsérült, és... 
amnéziás lett. Elfelejtett mindent, ami a közelmúltban történt vele. Egy álló évig tartott, amíg 
kiheverte. Mindenre emlékszel, Basil?
– Hazamegyek! – mondta ismét határozottan Gillmore. – Elegem volt a bikákból. Az a barom 
nekem jött, és kiöklelte a kezemből a sörömet. Jézusom, még a fejemet is eltalálta. Hazakísérnél, 
Medford?
Linda – aki ezúttal ismét terepszínű ruhát öltött – mellé ült, és megtapogatta a homlokát. Aztán 
Beata felé biccentett, aki injekciós tűvel a kezében odasomfordált hozzájuk.
– Mi ez? – kérdezte remegő hangon Gillmore. – Ne engedjétek, hogy felökleljen a bika!
– Uramisten! – törölgette meg a homlokát Kirkpatrick. – Visszaesett. Jézusom, már azt sem 
tudja, hol vagyunk!
Mr. Gillmore szemeire szép lassacskán hályog borult: nézett, de nem látott bennünket. Még az 
injekciós tű szúrását sem érzékelte.
– Haza akarok... menni – motyogta. – Adjatok egy kis whiskyt.
A kicsattanó egészségű, pirospozsgás, vidáman vörös orrú Gillmore olyan tehetetlenül ült a 
deszkához támasztva, mint egy félhalott. Talán az is volt.
Garnes odament Kirkpatrickhoz, és megrázta a vállát.
– Térjen magához, Medford!
– Mi a fenét akar tőlem? – rivallt rá Kirkpatrick, miközben megpróbálta Mr. Gillmore és a 
deszkafal közé gyömöszölni a kabátját. – Meg ne fázz, Basil, kérlek, meg ne fázz!
– Álljon fel, Medford!
Medford Kirkpatrick nehézkesen feltápászkodott. Lenézett Gillmore-ra, majd megnyomkodta a 
szemét.
– Mit akar?
– Hogy térjen végre észre. Ha maga is elveszíti a józanságát, végünk. Legalább maga maradjon 
épeszű!
Kirkpatrick elkeseredetten legyintett.
– Miért éppen én maradjak épeszű? Miért mindig én maradjak az?
– Mert valakinek annak kell maradnia – győzködte Garnes. – Ha nem áll a sarkára, szétszalad a 
banda. Akkor aztán futhat a pénze után, akárcsak én. Még néhány óra, és túl leszünk mindenen! 
Szedje már össze magát!
Medford Kirkpatrick bólintott, zsebkendőt húzott elő a zsebéből, megtörölgette vele előbb a 
szemét, majd az orrát.
– Mi a fenét csináljak?
– Kérdezze meg Mr. Lawrence-től...
– És vele mi lesz? – kiáltotta Kirkpatrick Gillmore-ra mutatva. – Orvoshoz kell vinnünk!
Linda, aki még mindig Gillmore mellett térdelt, felnézett Garnes-ra.
– Nem kell sehova vinni. Alszik egyet és megnyugszik. Húzzák be a kőperem alá. Fektessék rá 
egy nyugágyra.
Két segédoperatőr elkapta Gillmore-t, és becipelte a hűvösbe.
Kirkpatrick ettől mintha megnyugodott volna. Megrázta a fejét, és hozzám fordult.
– Mr. Lawrence... ki találta meg a holttestet?
– Egy gurkha.
– Biztos, hogy ő... az?
– Saját szememmel láttam. Meg akarja nézni?
– Isten Őrizz! – hárította el az ajánlatot Kirkpatrick. – Még csak az hiányozna! Úgy járnék, mint 
Basil, bár lehet, hogy így is úgy járok. Hogy... találták meg?
– Kilátszott a kő alól az egyik ujja.
– Te jó isten! Ne mondja tovább, mert azonnal rosszul leszek! Istenem, pedig reménykedtem 
benne, hogy csak elrabolta a fickó. Jézusom... hogy ölte meg?
– Kitörte a nyakát.
– Jézusom!
– El kellene kapnunk a rohadékot! – javasolta Kari Brenner. – Függesszük fel a forgatást és 
kapjuk el!
– Maga megőrült! – hökkent meg Garnes. – Hogy kapjuk el?
Brenner dühösen kiköpött.
– Én a déli államokból származom, Mr. Garnes. Ott, ha a törvény sokáig lacafacázik, az emberek 
maguk rendezik le a tartozásukat. Ha egy veszedelmes bűnöző meglép valamelyik börtönből, a 
rendőrök és a seriff is keresni kezdik, de mi is. És ha megtaláljuk, nem jut vissza a börtönbe élve, 
arra mérget vehet.
– Mi a fenét akar? Embervadászatot?
– Inkább jetivadászatot. Az a fickó nem ember! Meglepő módon Jim Countryman bizonyult a 
leghiggadtabbnak közöttük.
– Álljon csak meg a menet! – emelte fel az ujját. – Miss Bellamy halála engem is legalább 
annyira kiborít, mint magukat, de ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy meggondolatlanságot 
kövessünk el.
– Arra vár, hogy meglépjen a fickó? – kérdezte gúnyosan Brenner.
– Semmire sem várok – mondta Countryman. – És az sem izgat, hogy a bhutáni hatóságok mit 
szólnának hozzá. Ha itt lenne a fickó, egyetlen ujjamat sem mozdítanám érte. De nincs itt! Maga, 
Mr. Brenner, lehet, hogy jól ismeri az államát, az erdőket, a mit tudom én mit, de a Himaláját nem, 
az biztos. Ha azt mondom, hogy egy tűt akar megtalálni a szénakazalban, hát nem mondtam vele 
sokat. A Himalája túlságosan is nagy szénakazal.
– Hagyjuk futni a fickót?
– Forgassuk le a maradékot – javasolta Countryman. – Aztán majd megbeszéljük, mit tegyünk. 
Oké?
– Annál is inkább – csatlakozott hozzá krákogva Kirkpatrick –, mert ezzel a hitelezőinknek is 
tartozunk. Jó befektetést ígértünk nekik, nem csinálhatunk segget a szánkból.
– Akkor most mi legyen? – tudakolta Garnes. – Mindenki képes folytatni a munkát? Mr. 
Countryman?
– Semmi probléma – intett Countryman. – Engem nem érint különösebben Miss Bellamy halála, 
nem is igen ismertem. Persze, ha egy fiatal nő meghal, mindig bánatot okoz.
Summa summárum: Countrymanen látszott, hogy annyira sem érdekli Miss Bellamy, mintha 
egy ősöreg politikus elmúlását mondta volna be a rádió.
Megvártam, amíg valamennyien odagyűlnek körénk. Valamennyien, akik a forgatócsoport 
krémjéhez tartoztak.
Ott volt az eddig említetteken kívül Bob és Joan, de ott volt Mikeladze, Miss Boyd – nehézkesen 
botladozva, – a három Morris, Beata és Linda, végül mintegy záróakkordként feltűnt Rüpel 
hadnagy is. Senkinek nem volt ellenvetése, amikor Rüpel parancsot adott, hogy emeljék ki Miss 
Bellamy holttestét a kövek közül, és vigyék a kőperem alá.
Mondani könnyű volt, megtenni annál nehezebb. A műszakiak úgy elszivárogtak, mint a víz a 
rosszul szigetelt tartályból. Garnes még utánuk kiáltotta, hogy egy óra szünet következik, aki 
addigra nem térne vissza, ki lesz rúgva. A műszaki személyzet morgott, és visszament a táborba.
Láttam, hogy semmi értelme sem lenne parancsokat osztogatni nekik, hiszen valamennyiüknek 
pattanásig feszültek az idegei, és könnyen úgy járhatunk, mint Bligh kapitány a Bounty fedélzetén.
– Gupta!
A gurkha bólintott, és elindult a gleccserágy felé.
– Jön valaki segíteni?
Olyan csend támadt, hogy még a messze-messze felettünk lebegő ragadozó madarak vijjogását 
is hallottuk.
Mivel senki nem jelentkezett, elindultam Gupta után. Alig tettem meg néhány lépést, egy dühös 
hang megállított.
– Álljon már meg, a fene vigye el magát! Képtelen vagyok leszoktatni erről az őrült 
kapkodásról. Azt utálom magában legjobban, hogy nem gondolkodik, csak megy előre 
hűbelebalázs módjára. Mivel akarja lehozni, mi?
Erre tényleg nem gondoltam.
Bob dühében a levegőbe csapott, aztán befutott a kőperem alá. Amikor ismét felbukkant, egy 
kockás takarót szorongatott a hóna alatt.
– Csak egyszer tudnám megmagyarázni magamnak, hogy mi az ördögért nem fordítok hátat 
magának mindörökre! De ezúttal megteszem, meg én! Elegem van magából, vége, betelt a pohár! 
Most még utoljára segítek magának, aztán elválnak az útjaink. Olyannyira, hogy megkérem rá: ha 
legközelebb véletlenül Összefutnánk valahol, ne köszönjön, és utalást se tegyen rá, hogy valaha 
ismertük egymást. Tele van magával a hócipőm! Elegem volt egy életre a hülyeségeiből. Akárhova 
is megyek, a világ bármelyik isten háta mögötti pontjára, egyszer csak magával találkozom, és attól 
kezdve tönkremegy minden, amit csak elterveztem... Maga meg mit akar itt, Joan?
– Segíteni – mondta a lány. – Könnyebb lehozni, ha négyen vagyunk.
– Ez nem magának való. Forduljon csak szépen vissza.
Joan elmosolyodott, bár cseppnyi vidámság sem volt a mosolyában.
– Mielőtt egyetemre kerültem volna, ápolónőként is dolgoztam. Gondolja, hogy nem láttam elég 
halottat?
Mindeközben odaértünk, ahol a kő Miss Bellamy holttestét rejtette.
Az ezután következőkről nem akarok beszélni. Legyen elég annyi, hogy ráhelyeztük Miss 
Bellamy maradványait a pokrócra, és levittük a kőperem alá.
Odafent egyre hangosabban vijjogtak a ragadozó madarak.
Mintha elcsentük volna a reggelijüket.

16.

– Próbáljuk meg összekapni magunkat – ismételte ki tudja már, hányadszor Garnes. – Itt állunk 
az utolsó akadály előtt. Nem bukhatunk fel benne!
– Én a magam részéről mindent megteszek – ígérte ugyancsak sokadszor Jim Countryman.
– Én is – morogta Miss Boyd. – Bár semmi kedvem az egészhez. Ha belegondolok, hogy a jeti 
engem is megölhetett volna!
– A jeti nem ölt meg senkit – mondtam.
Először azt hittem, meg sem hallották. Pedig ott voltak nem messze tőlem, meg kellett volna 
hallaniuk.
Néhány másodpercnyi hitetlenkedő csend után Jim Countryman felém fordította szép, férfias 
arcát.
– Mit mondott, Mr. Lawrence?
– Hogy a jeti nem ölt meg senkit. Countryman eltátotta a száját meglepetésében.
A többiek is dermedten álltak, mintha csak azt mondtam volna nekik, hogy biztosan tudom: 
humbug, hogy forog a föld. Áll az, és lapos, mint egy ezüsttálca, ráadásul egy elefánt tartja a hátán. 
– Nem... ölt... meg a jeti... senkit?
– Nem – mondtam.
– De... miért...?
– Mert nem úgy van programozva. A jeti nem gyilkolhat meg embert. Kezet talán emelhet rá, de 
nem Ölheti meg.
– Ez egy science fiction ötlet? – érdeklődött enervált mosollyal Garnes. – Nem a legjobb 
alkalom, hogy előjöjjön vele. Majd odahaza szívesen meghallgatom.
– Az is lehetne – mondtam. – De nem az. Bármenynyire is hihetetlen, ez a valóság.
Kirkpatrick felemelte az ujját, és pajkosan megfenyegetett vele.
– Ejnye-ejnye, Mr. Lawrence, ne akarjon átverni bennünket! Maga a jetit félti. Fél, hogy 
megölik, ezért összehord tücsköt-bogarat, hogy ezt megakadályozza. Nem kell félnie, nem tör senki 
a jeti életére. Nem is lehetne, hiszen a jeti nem létezik.
– Nem-e? – hökkentem meg. – Akkor ki volt az, aki megtámadta magukat, aki... Miss Sinclairt, 
Miss Travoltát...
Kirkpatrick felemelte a másik kezét is, és a legközelebbi kőtömb felé intett.
– Gyerünk, fiúk, hozzátok ide!
A kőtömb mögül négy kellékes lépett elő. Mind a négy kezében revolver feketedett.
Közöttük Dibdin botladozott lehajtott fejjel.
James Dibdin, a jeti.

17.

A négy kellékes odalökdöste elénk Dibdint. A karfiolfülű óriás szája sarkából vér szivárgott, 
arca telis-tele volt horzsolással. Látszott rajta, hogy nem adta könnyen magát.
– Itt van, Mr. Kirkpatrick – mondta elégedetten az egyik kellékes.
– Jól van, fiúk – dicsérte meg Őket Kirkpatrick, majd revolvert húzott elő ő is a zsebéből, és 
Dibdinre fogta. – Maguk elmehetnek, nem marad el a jutalmuk.
A négy fickó szalutált, mint a katonák.
– Köszönjük, főnök.
Megfordultak, és eltűntek a kőtömbök között.
– Ez meg mi a fene? – néztem csodálkozva Kirkpatrickre.
Kirkpatrick megvakargatta az orra hegyét.
– Hát csak annyi..., hogy másnak is van esze, nemcsak magának és ennek a nyámnyila Rüpel 
hadnagynak. Mi itt néhányan elhatároztuk, hogy megkeressük a jetit. Mert azért vagyunk annyira 
dörzsöltek, hogy ne híggyünk a természetfelettiben. Még hogy jeti a Himalájában! Hát mi 
megtaláltuk a jetit James Dibdin személyében. Vallja be, Dibdin, hogy maga volt a jeti!
Azt hittem, hanyatt esem rémületemben. Dibdin bólintott, és sírva fakadt.
– Jaj, istenem, főnök... segítsen rajtam, kérem!
– Segítek, ha bevallod, hogy te voltál a jeti.
Dibdin térdre roskadt Kirkpatrick előtt, és könyörögve felé nyújtotta a karját.
– Én voltam... istenem... én voltam.
– Te ölted meg... őket?
– Én, főnök, csak segítsen, kérem!
Szánalmas volt, és undorító is, ahogy könnyét-nyálát folyatva az életéért könyörgött. Láttam 
Miss Drinkwateren, Joanen, de Miss Boydon is, hogy legszívesebben elevenen nyúznák meg. Még 
Linda és Beata is gyűlölködő képpel néztek rá.
– Miért ölted meg őket, James?
– Nem tudom, főnök, jaj, nem tudom!
– Talán, mert visszautasítottak?
– Igen, igen... visszautasítottak. Nem kellettem nekik, hát... megöltem... őket!
Countryman megcsóválta a fejét.
– Hogy a fenébe ölhette meg őket, amikor ő is ott volt... és őt is leütötték?
– És? – kérdezte élesen Kirkpatrick. – És? Emlékszel minden gyilkosság minden mozzanatára? 
Mert én nem.
– Hát jószerével én sem.
– Akkor meg mit akarsz? Dibdin bevallotta, és kész. Felemelte a revolverét, és Dibdinre nézett.
– Letartóztatlak, Dibdin, és a törvény kezére adlak. Felakasztanak vagy villamosszékbe ültetnek. 
Ez lesz a sorsod, Dibdin.
Dibdin rémülten forgatta körbe a fejét. Alighanem rájött, hogy senkitől nem remélhet kegyelmet, 
mert egyre inkább a sziklák felé pislogott. Megértette, hogyha nem próbál menekülni, a halál fia. 
Talán itt, a hegyek között lenne még némi esélye. Láttam, hogy Countryman is megmarkolja a 
zsebében a fegyverét, és a két őrző-védő lány is a revolvere után nyúl.
– Az is lehet, hogy gázkamrába kerülsz, Dibdin, vagy méreginjekciót nyomnak beléd. Neked 
már befellegzett. Mit lépsz erre, Dibdin?
Nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék. Kirkpatrick addig ijesztgeti a szerencsétlent, amíg 
az elveszíti a fejét, és menekülni kezd. Akkor aztán elő a revolverekkel, és máris tele lehet 
pumpálni ólommal a menekülő gyilkost.
Gondoltam, ha már itt van velem, csak előhúzom én is a 38-asomat. Bedugtam a palástom 
öblébe a kezem, és éppen kirántottam volna, amikor valaki leheletfinoman megfogta a 
könyökömet. – Ne tegye, Mr. Lawrence! Linda állt mellettem, és szép lassan az oldalamba nyomta 
a fegyvere csövét.
Meglepetésként ért a dolog, mivel úgy gondoltam, a profi lányok nem állhatnak az önbíráskodók 
közé.
Dibdin szeme vadul forgott az üregében. Látszott rajta, hogy egyetlen végső, döntő lökés 
választja csupán el a meneküléstől.
– Írtál végrendeletet, Dibdin? – hergelte tovább Kirkpatrick. – Mert ha nem, még megteheted. 
Ha beviszünk a sittre, nem lesz alkalmad rá. Rád vetik magukat a hóhérok, és már visznek is a 
gázkamrába! Mit akarsz csinálni, Dibdin?
James Dibdin menekülni akart. Ordított egy hatalmasat, és a gleccserágy felé ugrott.
Ordításához közben két ordítás is csatlakozott. Az első az enyém volt.
– Dibdin! Álljon meg, James! Álljon meg, mert megölik! – bömböltem, ahogy a számon kifért.
A másik ordítás nem is igazi ordítás volt, inkább éles, női kiáltás.
– Fegyvereket le, vagy azonnal lelövöm magát, Kirkpatrick!
Elég nagy zenebona támadt, amikor Dibdin menekülni kezdett volna, de még így is mindenki 
meghallotta az idegen hangját. Az enyémet is, de azzal nem törődött senki. Minden szem a 
legközelebbi, elefántnyi méretű kőtömb felé fordult, amely mögül puskája csövét Kirkpatrickra 
irányítva White doktornő lépett elő Bo Larsson kíséretében.
Az első húzásom tehát bejött. De vajon bejön-e a
többi is?

18.

Tanulmányt lehetett volna írni róla, ki hogyan dolgozta fel a meglepetését. Dibdin például úgy, 
hogy meg sem moccant. Mintha a kőhöz ragadt volna a talpa. A szeme pedig White doktornőre. 
Mintha megszakadtak volna benne a rugók, amelyek eddig forgatták.
Kirkpatrick leeresztette a revolverét, és hitetlenkedő képpel a doktornőre bámult.
– Maga meg kicsoda?
A doktornő körbejártatta a tekintetét.
– Dobja le mindenki a fegyverét! Nem szeretem, ha stukkercsövek bámulnak rám.
Kedves és barátságos volt a hangja. Nem úgy, mint másodpercekkel ezelőtt.
– Mit csináljak? – kérdezte idegesen Kirkpatrick. – Mi a fészkes fenét akar tőlem?
– Dobja le a fegyverét a kőre! Egy-kettő! Kirkpatrick sóhajtott, és ledobta. Brennernek azonban 
esze ágában sem volt.
– Majd ha meszet ettem – mondta nyugodtan. – Hiszen nem is áll jól a kezében a puska. Ide 
figyeljen, angyalkám...
White doktornő meghúzta a ravaszt. A golyó alig néhány centiméternyire húzott el Brenner feje 
mellett.
Brenner eltátotta a száját, aztán gyorsan letette a lába elé a stukkerét.
– Meggyőzött, asszonyom. Remélem, szándékosan lőtt a fejem mellé.
Jim Countryman meg sem várta, hogy figyelmeztessék. Mintha megégette volna az ujját, úgy 
hajította el a fegyverét.
Szemem sarkából láttam, hogy Linda és Beata éppen egy kis magánszámot készül előadni. 
Linda lehajolt, hogy letegye a kőre a pisztolyát, Beata ezalatt szemmel szinte észrevehetetlenül a 
sajátjáért nyúlt.
Én mégis észrevettem. Kinyújtottam a kezem, és elkaptam a karját.
– Ejnye, ejnye, Beata! Illik ilyet csinálni?
Beata nem szólt semmit, csak nézett rám rezzenéstelen tekintettel. Megfogtam a fegyverét, és 
kivettem a kezéből.
White doktornő felém bólintott, amikor véget ért a nagy fegyverletétel.
– Néhány perc múlva visszakapják őket – mondta elégedetten. – Addig azonban kénytelenek 
lesznek meghallgatni a mondanivalómat. Nem szeretném, ha közben valakinek ostobaság jutna az 
eszébe, ezért kérem, tegyen mindenki két lépést hátrafelé.
– Ki az ördög maga? – törölgette meg a homlokát a két lépés megtétele után Kirkpatrick. – 
Ismerős a képe.
– Egyszer-kétszer már találkoztunk, ha nem is mi voltunk a főszereplők a találkozón.
– Hol az Ördögben?
– Egyszer a kutatóállomáson, egyszer pedig a maguk táborában.
Kirkpatrick eltátotta a száját.
– A doktornő? Mi a fenét akar ez jelenteni?
– Azonnal elmondom.
– És ez a szakállas?
– A kollégám. Bo Larsson.
Larsson felemelte a fegyverét, és üdvözletet intett Kirkpatricknek.
Kirkpatrick dühösen elfordította a fejét. White doktornő Dibdinhez lépett.
– Megsérült, James?
Dibdin megrázta a fejét.
– Nem számít.
– Arra kérem magát, bármi történne is, ne meneküljön el, mert lelövik. Ért engem?
– Igenis, asszonyom – mondta a halálra rémült Dibdin.
White doktornő ekkor felém fordult.
– Ön következik, Mr. Lawrence.
– Miért én? – hökkentem meg.
– Mert a magáé az érdem. Gyerünk már, ne tétovázzon!
Nem értettem ugyan, miféle érdem lehetne az enyém, de valóban nem volt tétovázásra való 
időnk. Nem tudhattam, meddig tart a meglepetés ereje. Gyorsan kellett hát beszélnem, hogy a 
meglepetés említett erejét a józan észé válthassa fel.
Tettem két lépést előre, és úgy fordultam, hogy láthassak mindenkit, és engem is jól láthassanak. 
Aztán beszélni kezdtem.
Elmondtam mindent, amit a négy kutatóról csak tudtam. Amikor befejeztem, kitört a hangzavar.
– Mit beszél? – ordította Kirkpatrick, aki megfeledkezve a két lépés távolságról, odalépett 
hozzám, és a karomba kapaszkodott.
– Maga azt állítja, hogy a jeti él?
– Azt – mondtam.
– De hát ez... ez... ostobaság! Lehetetlen! Ez egy tudományos-fantasztikus filmbe való 
feltételezés!
A jeti nem létezhet.
Onnan kaptam a segítséget, ahonnan a legkevésbé vártam.
Oroszlánbőgéshez hasonlító ordítás vágta ketté Kirkpatrick kiáltozását.
– Fogd be a szádat, Medford!
A kőpárkány alól Basil Gillmore tántorgott ki a fejét tapogatva.
– Basil? – hökkent meg Kirkpatrick. – Jól vagy, Basil? Már attól tartottunk...
– Jól vagyok, hogy a fene vitte volna el az egészet! Mi történt velem? Azt álmodtam, hogy egy 
rohadék bika kiöklelte a kezemből a sörömet! A fenébe is... de nem ez a fontos. Sokkal inkább, 
hogy Mr. Lawrence-nek és ennek a nőnek igaza van.
– Honnan veszed ezt... Basil?
Basil Gillmore megnyomogatta a halántékát.
– Onnan, te ütődött, hogy a jetit többen is látták. Köztük én is. Azonkívül hogy magyarázod a 
halottakat és az üvegedényeket? Honnan a fenéből szerezte volna őket Dibdin? Igaz, James?
– Ja – bólogatott Dibdin. – Nekem nincsenek se hulláim, se üvegedényeim.
– Rendben van, Mr. Lawrence – mondta rövid, süket csend után Kirkpatrick. – Meggyőzött 
bennünket. Nem James Dibdin a gyilkos. Oké, James, meg tud nekünk bocsátani? Félreértés volt 
csupán az egész.
Dibdin összekarmolászott arcán elégedett mosoly terült szét.
– Ugyan már, Mr. Kirkpatrick, ne is beszéljünk róla. Én nem öltem meg senkit... most már önök 
is elhiszik. Nekem ez elég.
– Azért a kárpótlásról még majd beszélünk, James.
– Ne törje magát miatta, Mr. Kirkpatrick. Láttam, hogy a többiek szemében is lassan kialszanak 
a Dibdint fenyegető lángok.
– Oké – emelte fel a kezét Kirkpatrick. – Visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. A jeti mégis 
létezik, tehát ő a gyilkos. El kell kapnunk a fickót!
– Mi a bizonyítéka rá, hogy ő ölt?
– Hát ki a fene? Arról már letettem, hogy Dibdint gyanúsítsam. A végén még beperel.
– Attól nem kell tartania, Mr. Kirkpatrick!
– Maradna tehát a jeti. Csak neki van akkora baromi ereje, hogy puszta kézzel eltörje valakinek 
a nyakcsigolyáját. Gondoljanak csak az "ajándékaira". Ki lenne képes közülünk mérföldeken át 
magával cipelni egy férfi hálózsákba csomagolt múmiáját? Csakis Ő! Vagy azokat a baromi nagy 
üvegedényeket. Itt leskelődött a közelünkben, és megölte a lányokat.
– Miért tette volna?
– Mert kellettek neki. Asszony kellett neki, ezért elrabolta őket. Amikor aztán nem akartak 
kötélnek állni, megölte mindhármat.
A lassan magához térő Gillmore ezúttal már Kirkpatrick mellé állt.
– Igaza van Medfordnak, Mr. Lawrence. A lányok nyakát kézzel törték ki. Erre mi nem lennénk 
képesek. Talán csak Dibdin. Bocs, James, nem vádollak semmivel, csak éppen megkérdezem: ki 
tudnád törni valakinek a nyakát puszta kézzel?
Dibdin arca megvonaglott.
– Még sosem próbáltam, Mr. Gillmore.
– Nahát! Akkor csak a jeti tehette. Nem is értem, miért akadékoskodik, Mr. Lawrence? Szelíd 
mosollyal Lindához fordultam.
– Válaszoljon nekem őszintén, Linda. Ön igazi profi, igaz?
Linda Gillmore-t kereste a szemével, de én úgy álltam, hogy ne nézhessen rá.
– Bizonyos értelemben, kétségtelen – mondta Linda.
– Beata is?
– Ő is.
– Megemlítene egy olyan szervezetet, ahol korábban dolgozott?
Linda rám emelte jéghideg tekintetét.
– Nem áll módomban.
– Megértem, Linda. Lehet, hogy köztük volt a CIA is?
Linda hallgatott, én pedig nem erőltettem tovább a dolgot.
– Azt, remélem, nem tagadja, hogy mesterlövész? Vagy legalábbis mesteri módon kezeli a 
lőfegyvereket?
– Nem tagadom – mondta Linda.
– Én sem – biccentett Beata.
– Feltételezem, hogy korábbi munkahelyein másra is megtanították önöket?
Linda és Beata lebiggyesztett szájjal néztek rám.
– Konkrétan mire gondol? – kérdezte végül Beata.
– Például arra, hogy ki tudná-e törni valakinek a nyakát, csak úgy, puszta kézzel?
Linda hallgatott néhány másodpercig, majd bólintott.
– Az Önét feltétlenül.
– Én is – tette hozzá Beata. – Nem esne nehezemre. Oldalra léptem, hogy végre ne zavarjam a 
Gillmore és Linda közötti szemkontaktust.
– Na és? – kérdezte dühösen Gillmore. – Ez még nem jelent semmit.
– Dehogynem – tiltakoztam. – Többen is vannak a forgatócsoportban, akik képesek puszta 
kézzel ölni. Akkor miért éppen a jetire kellene gyanakodnunk?
– Hát ki a fészkes fenére gyanakodjunk? – tette Össze a kezét Kirkpatrick. – Az a baj, hogy 
magának senki se jó. Nem volt jó Dibdin, nem volt jó a jeti, végül is Lindát és Beatát akarja 
bemártani?
– Nem akarok bemártani senkit – tiltakoztam. – Csupán arra céloztam, hogy több gyanúsítottunk 
is lehetne. Például itt van Mr. McKinley... Minden szem Bobra meredt.
Bob rám nézett. Amíg élek, nem felejtem el a tekintetét.
– Maga engem... gyanúsít?
– Dehogy gyanúsítom. Csak arra szeretnék rámutatni...
– Hülyeség! – legyintett Kirkpatrick. – Mr. McKinley nyápic, mint egy kóró. Még egy 
levelibékát sem lenne képes megfojtani.
Ha előre látom, mi történik, nem hergelem Bobot. De nem láttam előre.
Bob elbődült, és azt hittem, nekem ugrik. Éppen lesunytam volna a fejem, amikor észrevettem, 
hogy nem én leszek az áldozat. Bob Mr. Kirkpatricknek ugrott, elkapta, felhajította a levegőbe, 
majd amikor lezuhant, járomba fogta a nyakát.
– Tudod, mennyi időmbe kerülne, hogy átküldjelek a másvilágra, te szarházi? – bömbölte. – 
Még hogy egy béka nyakát sem tudnám kitörni? Akkor ez micsoda, te bunkó?
Kirkpatrick hörgött, nyeldekelt, vörös képpel csikorgatta a fogát, miközben úgy verdesett a keze, 
mint a meglőtt madár szárnya.
– Bob! – ordítottam rá. – Hagyja már abba!
Bob azonban se látott, se hallott. Miss Drinkwater visított, Joan visított, a többiek ordítottak, 
csak a két biztonsági lány, Linda és Beata maradt nyugodt. Csendben, a szakértő szemével követték 
az eseményeket.
Először Brenner sietett Kirkpatrick segítségére. Elkapta Bob karját, és megpróbálta lecibálni a 
producerről. Hogyan történt, nem tudom, de egyszerre csak Brenner is Bob alá került. Brenner 
bőgött és rugdosott. Ekkor Jim Countryman is rájuk vetette magát. Ő viszont Bob lábai közé került. 
Olyan veseollót kapott, hogy még ordítani sem volt ereje.
– Még egy békának sem? – dühöngött Bob. – Megmutassam?
– Oké, Bob – léptem oda hozzá. – Akár meg is nyugodhat.
– Maga is akar egyet?
– Másszon már le róluk.
Bob sóhajtott, és lemászott. Közben elégedetten dörzsölgette össze a tenyerét.
– Nahát! Már azt hittem, kijöttem a gyakorlatból. Kirkpatrick feltérdelt, és a nyakát tapogatva 
nagyot ordított.
– Vigyék innen ezt az embert! Lőjék le, falazzák be egy barlangba, heréljék ki, nyúzzák le a 
bőrét, és tömjék ki! Ez egy őrült! Majdnem megfojtott! Majdnem kitörte a nyakam!
– Te hergelted, Medford! – mondta nyílt kárörömmel Gillmore.
– Te jó ég! – nyögte mellettem Mr. Garnes. – Ez tényleg képes bárkit megölni!
– Te is ellenem vagy, Basil? – sértődött meg Kirkpatrick. – Veszélyben az életem, te meg e 
mellé a vadbivaly mellé állsz?
Bob eközben végleg lecsendesedett. Felemelte Brennert a földről, és leporolgatta a nadrágját.
– Bocsánat, Mr. Brenner. Brenner rávigyorgott.
– Semmi baj. Igazán szép munka volt.
Jim Countryman megtapogatta a derekát, és fájdalmasan felnyögött.
– Maga nem érti a tréfát, mi?
Bob szerencsére megfeledkezett róla, hogy én hoztam kellemetlen helyzetbe.
– Csak arra akartam rávilágítani – folytattam gyorsan –, hogy többen is vannak közöttünk, akik 
bármikor képesek puszta kézzel megölni valakit.
– Ön is? – kíváncsiskodott Brenner.
– Még mindig nem kaptunk választ arra – vágott közbe a kőlapon ücsörgő Gillmore –, hogy 
miért nem lehetett a tettes a jeti? Neki aztán igazán megvannak hozzá a fizikai adottságai.
– A jeti nem Ölhet – mondtam a beállott csendben. – Úgy alakították a génjeit, hogy... az Ősére 
hasonlítson. Annak ellenére, hogy az anyja alighanem egy modern ember volt.
– Az ősére hasonlítson? – húzta össze a szemét Jim Countryman. – Miért, ki volt az őse? És 
kicsoda ő egyáltalán?
Megvontam a vállam, és a gleccsermederre néztem, ahonnan Miss Bellamy holtteste előkerült.
– Hogy kicsoda a jeti? Alighanem a már kihalt, és néhány évtizede újjáteremtett Neander-völgyi 
ember.

19.

– A Neander... völgyi ember? – tátotta el a száját Gillmore. – Miket beszél itt összevissza?
– Meg vagyok győződve róla, hogy a jeti, ha közvetve is, a Neander-völgyi ember 
leszármazottja.
Volt, akit nem rázott meg különösebben a bejelentés, olyan is, aki tőlem hallott először a 
Neander-völgyi emberről. Meglepetésemre azonban Jim Countryman – akiből egyébként nem 
néztem volna ki, hogy történelem előtti időkkel kapcsolatos ismeretei lennének – megcsóválta a 
fejét.
– Ez majdhogynem lehetetlen – mondta.
– Miért lenne az?
– Mert a Neander-völgyi ember sosem jutott át az Ural hegységen.
– Miért olyan biztos benne? – érdeklődtem.
– Régi kedvenc témám – vonta meg a vállát Countryman. – Rengeteg cikket olvastam róla. A 
Neandervölgyi ember legkeletibb előfordulása a mai Izrael és Irak területe. Ennél keletebbre sosem 
merészkedett.
– Hátha csak nincsenek nyomai.
– Mire gondol?
– Például arra, hogy a Nagy Mészárlás, a cromagnoni támadás elől olyan ismeretlen vidékre 
menekült, ahova ellenségei nem merték követni.
– Ön is jól tudja, hogy a Himalája alkalmatlan az emberi életre.
– Ahogy vesszük. Ne feledje, a Neander-völgyi ember egyébként is zord körülmények között élt. 
Harmincezer évvel időszámításunk kezdete előtt Európa éppen egyik jégkorszakát élte. A Neander-
völgyi embernek meg kellett tanulnia alkalmazkodnia a hideghez, harcolni az örök tél ellen. így 
aztán kisebb csoportjai megmaradhattak hosszú év-tízezredeken át a Himalája hegyei között is.
– Ez csak mese – legyintett Kirkpatrick.
– Hátha nem az! Évszázadok óta számtalan legenda szól a havasi emberről.
– De elfogni még nem sikerült egyet sem!
– Valóban nem, de a maradványait hosszú ideig őrizték a kolostorok.
– Igen? És hol vannak most ezek a maradványok?
– Nagyrészt megsemmisültek. A kínai kulturális forradalomban kolostorok százait tették 
romhalmazzá Tibet és Kína területén, mindent elégetve bennük, ami csak éghető. Néhányban pedig 
ott őrizték a jeti koponyáját, bőrét, vagy éppen mumifikált végtagjait.
– Na, elég a tudományoskodásból! – vágta el a vita szálát Kirkpatrick. – Szóval, maga azt állítja, 
hogy a jeti ember?
– Bizonyos értelemben igen.
– Akkor miért nem beszél?
– Mert nem tud.
– Ha úgy lett volna, ahogy ön állítja, tudna. Klónozó atyái bizonyára megtanították rá.
– Csakhogy a Neander-völgyi ember nem tudott beszélni! – kiáltotta Countryman. – Nem voltak 
megfelelőek hozzá a hangképző szervei. Ezért a jeti sem képes a tagolt, emberi beszédre.
– Tehát mégiscsak ember! – mondta Vékony Morris, akinek mindeddig két testvérével 
egyetemben egyetlen hangját sem hallottuk. Mint ahogy a mellettük ácsorgó Miss Boydét sem. – 
Egy embert pedig... nem lehet csak úgy megölni!
Elmeséltem nekik mindent, amit a jetiről tudtam. Hogy elveszítve "szüleit", itt harcolt az életéért 
magányosan, a jég és hó birodalmában. Kitéve a természet kegyetlenségének, a pásztorok és 
földművesek dühének.
– Nem lehetett könnyű gyermekkora – sóhajtotta Countryman.
– Ez nem mentség arra, hogy megölje a kollégáinkat.
– A jeti nem ölt meg senkit – mondtam, immár ki tudja, hányadszor.
– Igazán? – kérdezte gúnyosan Garnes. – Akkor ki a fene Ölt? És miért nem ölhetett, ha szabad 
kérdeznem?
– Mert genetikailag képtelen lett volna rá – de erről már beszéltem. Azonkívül, biztos vagyok 
benne, hogy életre hívói kiölték belőle az agressziót. Csak annyit hagytak benne, amennyi a 
túléléséhez elégséges. Soha nem ölt embert, és szándékosan nem is képes rá. Hasonlóan a 
programozott robotokhoz.
Kirkpatrick széttárta a karját.
– Rendben van, Mr. Lawrence. Hiszek önnek. Nem a jeti gyilkolt, és nem is James Dibdin. Ez 
utóbbinak egyébként igazán örülök. Csakhogy akkor árulja el nekem, könyörögve kérem Isten 
nevében: ha egyikük sem, akkor ki ölte meg a kollégáinkat, és miért?
Valóban ez volt a kérdés. És én tudtam is rá a választ.

20.

Óvatosnak kellett lennem, mint a tojáspatkolónak. Egyetlen vigyázatlan mozdulat, és összetörik 
a tojás, ami ezúttal a testi épségünket jelentette. Csak úgy úszhatjuk meg élve a kalandot, ha sikerül 
elaltatnom az éberségét. De vajon sikerül-e?
– Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak, vissza kell mennünk az időben.
– Remélem, nem ismét Neander-völgyig – morogta Gillmore.
– Csak néhány évre – nyugtattam meg. – Néhány évvel ezelőtt ugyanitt forgattak egy filmet, a 
Siva utolsó táncát.
– Istenem, hiszen ezt mindenki tudja – türelmetlenkedett Kirkpatrick. – Éppen annak a remake-
je, újra-forgatása miatt vagyunk itt, ha nem tudná. Vagy lehet, hogy maga nem is tudja?
Nem hagytam kizökkenteni magam. Ha az ember halálos mutatványra készül, meg kell őriznie a 
hidegvérét.
– A film megszületésének az ötletéről sokat írtak akkortájt az újságok. Úgy kezdődött a dolog, 
hogy két lepukkant filmes, Ferdinand Waterman és egy bizonyos Curtis elhatározták, készítenek 
egy mozit a Himalájában. Megíratták a forgatókönyvet, amely olyan bugyutára sikeredett, hogy sok 
sikert nem lehetett remélni tőle. Őket azonban nem is a film sikere izgatta. Pontosabban szólva, 
nem annak a filmnek a sikere, amely a forgatókönyv alapján készült volna. Nem akarok sokat 
beszélni róla, mindenesetre a két fickó azzal a hajmeresztő szándékkal állt neki a filmkészítésnek, 
hogy a készülő filmben valóban embereket ölnek meg – a jobb sorsra érdemes színészeket. Az 
ember legaljasabb ösztöneire építettek: arra számítottak, hogy ha a nézők megtudják, hogy a 
gyilkosságok a filmben valódiak, özönleni fognak a mozikba, őket pedig szárnyára kapja a világhír. 
Arra természetesen vigyáztak, hogy a gyanú árnyéka se vetülhessen rájuk: úgy intézték a dolgokat, 
hogy szóba se jöhessenek a rémtettek elkövetőiként. Gyilkosság gyilkosságot követett, mígnem a 
gazemberek végül is lebuktak. Curtis – a film operatőre – az utolsó forgatási napon meghalt, 
Waterman, a rendező pedig alig kerülte el a villamosszéket. Jelenleg is életfogytiglani büntetését 
tölti egy amerikai fegyintézetben.
– Te jó isten! – tette csípőre a kezét Kirkpatrick. – Csak nem azzal vádol bennünket, hogy meg 
akartuk ismételni a szörnyűséget? Én és Mr. Gillmore vettük át Curtis és Waterman szerepét? Mi 
gyilkolunk a jeti álarcában?
– Nem, azt nem gondolom – mondtam.
– Még szerencse. És mit gondol?
– Azt, hogy mégiscsak valahogy a körül a régi film körül forog itt minden.
– Az ördög vigye el magát, ne beszéljen talányokban! Nyögje már ki, amit mondani akar!
– Nos, jó – morogtam. – Elmondom, amit tudok. De előbb beszélnem kell valakiről. Egy 
fickóról, akit úgy hívnak, hogy Mr. Hartwig. Gondolom, mindannyian hallottak már róla.
– Naná! – morogta Jim Countryman. – A rohadék! Sokba került nekem, hogy üzletet kötöttem 
vele.
– Róla annyit kell tudnunk, hogy legalább annyira rejtélyes fickó, mint milliárdos társa, Hughes. 
Mr. Hartwig amellett, hogy igen sikeres üzletember, olthatatlan érdeklődést táplál a művészetek 
iránt. Olyannyira, hogy az talán már rögeszmének is mondható. Vonzódását részben úgy éli ki, 
hogy filmcsillagok relikviáit gyűjti: mindent, amit a kiszemelt művész vagy művésznő hordott, 
viselt vagy éppen hadakozott vele. Hírek szerint legalább száz szobában őrzi a filmcsillagok 
levetett holmijait. Nemcsak az igazán nagy művészekét, hanem a kisebbekét is, akik valamiért 
megtetszettek neki, vagy akikből remélhetően csillag lesz a jövőben. Önök közül többen is 
megtapasztalhatták már Mr. Hartwig gyűjtőszenvedélyét. Úgy hírlik, Mr. Hartwignak semmi se 
drága, hogy megkaparinthassa kiszemelt zsákmányát, amely lehet egy pár cipő, egy darab 
fehérnemű, vagy akár egy üvegpohár is. Állítólag neki van a világon a legnagyobb Elvis-, Monroe-, 
Henry Fonda- és Sinatra-gyűjteménye. Nemrég került kezembe egy könyv – természetesen csak 
virtuálisan az internetről –, egy bizonyos Henry Farewell műve. Hallottak már róla? A hallgatás 
önmagáért beszélt. – Előbb csak belenéztem, aztán bele is ragadtam. Mit tagadjam, csodálatos 
dolgokat olvastam benne Mr. Hartwigról. Fogalmam sincs róla, honnan nyerte a szerző az 
értesüléseit – nem lennék meglepve, ha befurakodott volna Mr. Hartwig legközelebbi környezetébe.
Jelentőségteljesen végighordoztam a szemem a gyülekezeten. Kerek szemek néztek vissza rám – 
egyikükön sem látszott, hogy mélyebben érintené a dolog. Vagy talán valakit mégis?
– Mr. Farewell azt írja, hogy Mr. Hartwigot egy sajátos találmány segíti abban, hogy mindenki 
előtt ismeretlen tudjon maradni.
– Csak nem Ő a láthatatlan ember? – tudakolta Garnes.
– Nem is jár olyan messze az igazságtól, Mr. Garnes – bólintottam. – Csak éppen nem úgy, 
ahogy elképzeli. Mr. Hartwig valóban láthatatlan – de nem azért, mert fizikai valóságában lenne az, 
hanem mert gyakran változtatja az alakját és az arcát is.
– Valami találmányt említett.
– Farewell szerint kikísérleteztetett egy egészen sajátos műanyagot, amely lélegzik, és úgy 
rátapad az ember bőrére, hogy csak bonyolult eljárással jön le róla. Akár naponta is 
megváltoztathatja vele az arcát. Mr. Hartwig másfajta típus, mint például Hughes. Míg ez utóbbi 
gyűlöli az embereket, és nem akar közéjük keveredni, Mr. Hartwig ezzel szemben ott akar lenni 
közöttük – persze úgy, hogy senki ne ismerje fel. Ezért
gyakran maga is részt vesz filmforgatásokon... ahol különböző tárgyakra vadászik.
– Mi a fenére akar kilyukadni? Csak nem arra, hogy ez a titokzatos pénzeszsák itt rejtőzik 
közöttünk?
Elégedetten rámosolyogtam.
– De bizony arra, Mr. Kirkpatrick. Bizony arra.

21.

Kirkpatrick a revolveréért nyúlt, de még idejében rájött, hogy nemrég megszabadították tőle. 
Legyintett, és ismét felém fordította az arcát. – Ki az?
– Egyelőre nem fontos.
– Akkor mi a fontos?
Válasz nélkül hagytam türelmetlen kérdését. A többiek azonban nem nyugodtak bele a 
hallgatásomba. Addig kiabáltak, amíg kénytelen voltam leinteni őket.
– Rövidesen meg fogják tudni – emeltem fel a kezem. – Addig azonban van még 
mondanivalóm. A könyv szerzője szerint Mr. Hartwig imád emberek között mozogni, imádja azt a 
látszatot kelteni, hogy Ő is egy az átlagemberek közül. Sportol is, méghozzá nem is rosszul. 
Farewell azt írja, hogy elsősorban az extrém sportokat kedveli. Szenvedélyesen raftingol, vagy 
pankrátorként verekszik. Könyvében közöl is egy fényképet – egy megtermett fickóét, aki éppen 
kihajít valakit a ringből. Bár lehetséges, hogy a kép mégsem róla készült.
Sóhajtottam, és folytattam.
– Nekem viszont sikerült találnom róla egy hiteles fényképet.
– Ez lehetetlen! – hördült fel Mikeladze. – Mr. Hartwigról soha nem készült fénykép. Vagy ha 
készült is, megsemmisítették őket.
– Honnan tudja ezt olyan jól?
Minden szem Mikeladzéra meredt. Bizonyára az ismeretlen Hartwig vonásait kutatták az arcán. 
Szó, ami szó: Szergo Mikeladzéról valóban el lehetett képzelni, hogy Mr. Hartwig álruhában.
– Egy képet mégiscsak találtam róla – folytattam gyorsan, mielőtt még meggyanúsíthatták volna 
az operatőrt.
– Milyen képet? – kérdezte kíváncsian Garnes.
– Tízéves korából cirka. Rejtett kamerával kapták le. Kirkpatrick tett egy lépést előre, és felém 
nyújtotta a kezét.
– Figyeljen ide, Mr. Lawrence. Nekünk dolgoznunk kell, ha a fene fenét eszik is: nem érünk rá 
magával cseverészni. Rendben van, elhisszük, hogy nem Dibdin volt a jeti. Nyugodt lehet, James, 
senki nem akarja többé bántani.,
– Köszönöm, Mr. Kirkpatrick – hajolt meg a producer felé Dibdin. –. Igazán köszönöm.
– Maradt a Neander-völgyi embere. Arról már, sikerült valahogy meggyőznöm magam, hogy 
klónozással hozták létre – a tudósok elég marhák ahhoz, hogy minden szart összekotyvasszanak a 
lombikjaikban –, azt azonban nem hiszem, hogy az a valami olyan szelíd lenne, amilyennek maga 
állítja. Ne féljen, nem indítunk hajtóvadászatot utána. Főleg, ha valóban ember. Legyen ez a 
rendőrség dolga. De nekünk folytatnunk kell a munkánkat. Elismerem, roppant érdekes, amit Mr. 
Hartwiggal kapcsolatban mesélt, mégsem fogom fel ésszel, hogy miért lenne fontos ez számunkra. 
Még ha itt is lenne közöttünk... Különben is, honnan veszi ezt az ostobaságot?
– Kikövetkeztettem – mondtam.
– Mi a fenéből? Csak nem a lányok szoknyája kellett neki? – Hirtelen elsápadt, és felém bökte a 
mutatóujját. – Te jó isten! Maga azt hiszi... azt hiszi... hogy ismét ugyanaz... történik itt, mint régen, 
hogy valaki megöli a szereplőket, hogy ezáltal... ezáltal...
– Ezt csak ön tehetné meg és Mr. Gillmore.
– Maga megőrült!
– Eszem ágában sincs meggyanúsítani magukat – siettem megnyugtatni. – De hadd szóljak még 
néhány szót Mr. Hartwigról. Mr. Hartwig tudott Siva utolsó táncának a forgatásáról... és arról is, 
ami közben történt. Ez aztán alaposan felkorbácsolta az érdeklődését. Úgy gondolta, meg kell 
szereznie valamit, akár az élete árán is.
– Mi a fenéről beszél? A színésznők és színészek ruháiról? Amikor keresni kezdtem Őket, hátha 
használni tudnánk belőlük valamit, már senki nem tudott róluk semmit.
– A rendőrség mindent Összeszedett – morogta Mikeladze. – Talán egy raktárban várják sorsuk 
jobbra fordulását.
– Jómagam azt hiszem, hogy Mr. Hartwig végül is megszerezte az imádott tárgyakat. Valamit 
azonban nem tudott megkaparintani, és ez pokolian bosszantotta. Annyira, hogy azt hitte, megőrül, 
ha nem nyúlhatja le. Minden követ megmozgatott, hogy az övé legyen. Bizonyos idő után 
kénytelen volt belátni, hogy nem tehet semmit – a valami szőrén-szálán eltűnt.
– Mi a fene az a valami?
– Várjon már kicsit! – intettem türelemre Gillmore-t. – Miután Mr. Hartwig rájött, hogy a valami 
eltűnt, arra gondolt, talán itt lehet elrejtve valahol. Itt, a forgatás helyszínén. Természetesen 
megtehette volna, hogy ideutazik, és keresni kezdi – lehet, hogy meg is tette –, de nem járt sikerrel. 
Ekkor Mr. Hartwig taktikát változtatott. Felajánlotta a filmötlet jogtulajdonosának, hogy megveszi 
az ötletet, és ismét leforgatja Bhutánban a filmet.
– Istenem, maga tényleg arra gondol, hogy a pasas még egyszer be akarta dobni ugyanazt a 
trükköt? De hiszen ez a biztos lebukását jelentette volna!
Kénytelen voltam megrázni a fejem.
– Mr. Hartwig nem akart gyilkolni. Csak azért akart felvonulni ide filmforgatás ürügyén, hogy 
amíg a film készül, megkereshesse azt a valamit, amire annyira vágyott. Mr. Mikeladzéhoz, a 
jogtulajdonoshoz fordult és felajánlotta neki az együttműködést. Szergo viszont visszautasította az 
ajánlatot. Igaz, Szergo?
– Igaz – biccentett Mikeladze.
– Vajon miért?
– Miért, miért? – terült szét egy ingerült felhő Mikeladze arcán. – Mert nem tetszett az ajánlata. 
Azért. Enyém a jog, tőlem függ, kinek adom el!
– Pedig sok pénzt ígért érte.
– Engem nem érdekel a pénz!
– Érdekes. Nekem mintha mást mondott volna. Hogy alantas munkákat is elvállalt, csakhogy 
magának, és... hm... másoknak biztosíthassa az egzisztenciáját.
– Pokolba magával! – támadt rám Mikeladze. – Ki vele, ha engem gyanúsít! Miért öltem volna 
meg bárkit is?
– Egyetlen szóval sem gyanúsítottam – fújtam visszavonulót. – Csupán arra próbálok 
magyarázatot találni, miért nem adta el Mr. Hartwignak a filmjogot, amikor magát úgysem 
érdekelte a Siva-film? Baromságnak tartotta, ha jól tudom.
– Az is!
– Akkor miért nem adta el neki?
– Semmi köze hozzá! Különben csalódtam magában, Mr. Lawrence! Azt hittem, a barátom.
Elengedtem a fülem mellett a szemrehányását.
– Azért – adtam meg magamnak a választ –, mert
magát is éppen az izgatta, ami Mr. Hartwigot. Magának is az kellett, ami neki. Igaz?
– Nem tudom, miről beszél.
– Tényleg, miről beszél? – kiáltott rám Gillmore is. – Ki vele!
Mintha meg sem hallottam volna a kérdést, tettem egy újabb kanyart.
– Mint mondottam, Mr. Hartwigról egyetlen kép ismert csupán: úgy tízéves korából. Rejtett 
kamerával vették fel – sajnos elég messziről. Ennek ellenére megállapítható róla, hogy a kisfiú 
meglehetősen masszív testalkatú, erős, magas növésű. Lássuk csak, hányan vannak itt ilyenek?
Mindenki önkéntelenül is végignézett a másikon. Kiderült, hogy Jim Countryman kivételével 
majd mindenki magára ismerhet a homályos leírásból.
– Szinte valamennyiükre ráillik a leírás – mondtam csodálkozva.
– Akárcsak önre! – mutatott rám dühösen Mikeladze.
– Talán rám is – bólintottam. – Ha jól tudom, Mr. Mikeladze, amikor Ön visszautasította Mr. 
Hartwig ajánlatát, Ő azt üzente vissza önnek, hogy akkor semmi sem lesz a filmjéből, igaz?
– Kénytelen vagyok válaszolni a szemtelen kérdéseire? – háborgott Mikeladze.
– Nem. De miután jó néhány gyilkosság történt, nem is olyan régen errefelé, talán jól tenné.
– Bizony jól – hangzott fel hirtelen egy hang a hátam mögött.
Az egyik szikla mögül Rüpel hadnagy bukkant elő elégedett mosollyal az arcán.

22.

Rüpel intett, hogy folytassam, én meg folytattam.
– Szergo?
– Jól van – adta meg magát Mikeladze. – Valóban megfenyegetett, ha úgy tetszik.
– Hogy bármi áron, de megakadályozza a forgatást?
– Bármi áron.
– Maga tudta, hogy mit keres Mr. Hartwig, igaz? Mikeladze gyilkos tekintetet vetett rám, majd 
megvonta a vállát.
– Igaz.
– Amit ön is?
– Amit én is.
– Tudja, hogy kicsoda közülünk Mr. Hartwig?
– Ha tudnám, már a timpui kórházban ápolnák.
– Akarja, hogy eláruljam magának?
– Persze hogy akarom, az ördög vigye el! Végighordoztam a pillantásom a forgatócsoport jelen 
lévő tagjain. Kissé komorabbra sikeredett, mint szerettem volna. Nem én akartam így: valószínűleg 
lelkem mélyén munkálkodó őrzőszellemem varázsolt borús színt az arcomra.
Láttam, hogy Rüpel előhúzza a fegyverét, és felém csippent a szemével.
– Jó. Megmondom – biccentettem, és a bárgyú vigyorral álldogáló Dibdin felé fordultam.
– Hogy van, James? Dibdin ijedten rezzent össze.
– Jól vagyok, Mr. Lawrence – motyogta zavartan. – Már jól vagyok. Nincs semmi bajom.
– És a szája?
– Az is rendben van, Mr. Lawrence. Teszek rá gyógyfüvet.
– Majd ajánlok magának egyet – mondtam némi fejtörés közepette. – Az a baj, hogy 
elfelejtettem a nevét. Egy orvosságos szerzetes mutatta Nepálban.
– Hé! Hé! – trombitált közbe Mr. Garnes. – Mi az ördög ez? Szétkergeti a forgatást, aztán 
füvesasszonyt játszik? Azt állította, tudja, hogy kicsoda közülünk Mr. Hartwig. Hát akkor mutasson 
rá, de gyorsan! Nem érünk rá lacafacázni. Mutat, vagy nem mutat?
Kinyújtottam a mutatóujjam, és James Dibdinre böktem vele.

23.

Néhány pillanatig fel sem tudták fogni, mi történt. Többen valószínűleg észre sem vették, kire 
mutatok, így aztán pár másodpercnyi tétovázó szünet következett.
– Dibdin? – hallottam Miss Boyd meghökkent hangját. – James Dibdin?
A szemek lassan Dibdinre fordultak.
James Dibdin előbb eltátotta a száját, majd becsukta, és a szívére szorította a kezét.
– Én? Mr. Lawrence... én?! De hiszen én... Jézusom, csak nem gondolja komolyan?
– Komolyan gondolom – mondtam. – És ezt maga
is tudja.
Dibdin még egyszer látványosan a szívére szorította a kezét. Azt már csak én láttam, hogy 
ugyanezzel a mozdulattal kabátja bélése alá nyúl, és egy fekete tárgyat ránt ki onnan.
– Jól van! – kiáltotta metszően éles hangon. – Jól van! Hát ha már rájött, akkor valóban nincs 
miért tagadnom!
Felugatott a kezében a fegyver. Senkit sem találtak el a golyók, csupán Rüpel hadnagy előtt 
verték fel a sziklás talajt.
Tudtam, hogy nincs félnivalóm – legalábbis egyelőre – Dibdintől, ezért nem is izgattam magam 
különösebben. A többiek azonban igen. Néhányan a földre vetették magukat, néhányan sikoltoztak, 
ordítoztak – egyszóval, ismét csak állt a bál a sziklák között.
– Nyugalom! – ordította Dibdin, ahogy a száján kifért. – Nyugalom! Senkinek nem lesz 
bántódása, ha nyugton marad. Csak akkor lövök, ha muszáj! Nyugodjanak már meg, a fene vinné el 
magukat! Rüpel hadnagy! Dobja el a fegyverét!
Rüpel rám nézett. Alig észrevehetően bólintottam. Rüpel elhajította a stukkerét. – Ezt még 
megkeserüli – mondta Dibdinnek. – A tömlőében fog elrothadni! Dibdin elvigyorodott.
– Nagy meglepetést okozna vele, ha így lenne.
– James! – nyöszörögte mellettem Kirkpatrick. – Maga... nem is Dibdin? Dibdin tovább 
vigyorgott.
– Kénytelen vagyok bevallani, hogy nem.
– Maga Mr. Hartwig? Dibdin bólintott.
– Az vagyok.
– Jézusom!
– Gyilkos! – háborgott Gillmore. – Rohadék gyilkos! Miért kellett megölnie őket?
Dibdin eleresztette a füle mellett a kérdést. Rám nézett, és elismerőn elhúzta a száját.
– Ügyes. Nem hittem volna, hogy rájön. Már amikor feltalálták az internetet, megéreztem, hogy 
igazából ellenem irányul. De sebaj. Azért mégiscsak én nyertem. Vagyis remélem, hogy nyerni 
fogok.
– De hát mi a fenéről van egyáltalán szó? – tette fel a kérdést a lassan magához térő Jim 
Countryman. – James, te tényleg nem Dibdin vagy?
– Tényleg – nyugtatta meg az ál-Dibdin. – Ne haragudj, hogy becsaptalak.
– Te szemétláda! – lépett előre egyet Mikeladze. – Megérdemelnéd, hogy kitapossam a beled!
Kirkpatrick hitetlenkedve köszörülgette a torkát.
– Khrr... Hm... Ön tehát Mr. Hartwig.
Dibdin bólintott.
– Az vagyok. Ez pedig itt a kezemben, egy skorpió. Nem mintha bárkit is le akarnék lőni, vagy 
megsebesíteni vele de sajnos nincs más módja, hogy távol tartsam önöket magamtól. Látom Rüpel 
hadnagy arcán, hogy legszívesebben bekísérne Timpuba.
– Ami késik, nem múlik – nyugtatta meg a hadnagy. – Én nem sietek.
– Én viszont annál inkább. Meg kell kapnom valamit amit Mr. Lawrence rejteget, aztán már itt 
sem vagyok. Remélem, nélkülem is nagy siker lesz a filmjük, ígérem, ott leszek a premierjén.
– Várjon egy pillanatra, ember! – emelte fel a mutatóujját Gillmore. – Mondja még egyszer, 
hadd véssem az agyamba. Ön Mr. Hartwig?
– Az vagyok.
– Hogy az ördögbe... nem vettük észre?
Dibdin-Hartwig elegáns mosollyal a szívére szorította a kezét. Persze, csak az egyiket, a 
másikban a skorpiót tartotta.
– Ez igazán nagy dicséret, Mr. Gillmore. Igazán öröm volt önökkel, önöknek játszani. Ha valaki 
az igazi profikat is át tudja verni, az már valami.
– Gyilkos! – rikácsolta felé mutáló hangon Bob. – Nyomorult gyilkos!
Hartwig meghökkenve nézett rá. – Én? Gyilkos? Miből gondolja, Mr. McKinley? Bob arca 
vörös volt, mint a cékla.
– Hogyhogy miből gondolom? Hát valaki csak megölte azokat a szegény lányokat! Mi sem volt 
egyszerűbb, mint jeti képében... hiszen magának könnyű volt a közelükbe lopakodni!
– Ez igaz – biccentett Hartwig. – Mégsem én öltem meg őket.
– Akkor ki?
– Ezt talán Mr. Lawrence-től kellene megkérdezniük. Elvégre ő egy agytröszt! Ne feledjék, én is 
majdnem áldozatául estem a gyilkosnak, már amennyiben persze a jeti volt az. Úgy lecsapott, hogy 
csak na! Pedig nem vagyok nyámnyila alak.
Gillmore elgondolkodva simogatta meg az állát.
– Szóval ön valóban Mr. Hartwig? Eszerint Mr. Dibdin nem is létezik?
– Dehogynem. Ő az életem egyik fele. Néha az ő alakjában jelenek meg. Kedvemre van a fickó. 
Évekig dolgoztam a maszkján. Sajnos, most alighanem befellegzett neki. Túlságosan is sokan 
ismerik már. Bevallom, az volta tervem, hogy megmentem valahogy, csakhogy Mr. Lawrence 
áthúzta a számításomat.
– Ön tényleg... le akarta forgatni a filmet?
– Tényleg. Nem láttam más utat ahhoz a valamihez, amit meg kell szereznem.
– De hát mi az ördög az? – dühöngött Garnes. – Maga nem normális! Női bugyikat gyűjt?!
Hartwig ismét elmosolyodott.
– Nézze, Mr. Garnes, tisztában vagyok vele, hogy hiába is próbálnám megmagyarázni 
valakinek, akit nem ütött meg a gyűjtés szele, hogy mi az a gyűjtőszenvedély. Olvasson el egyszer 
egy idevágó könyvet. Lehet, hogy a gyűjtés betegség, ki tudja? Egy egészen normális valaki egy 
napon arra ébred, hogy teszem azt, neki attól a pillanattól kezdve cigarettásdobozokat kell 
gyűjtenie, pedig nem is dohányzik. Olyan ez, mint a megszállottság. Beleköltözik az ember testébe 
a gyűjtés démona, és attól a pillanattól kezdve Ő uralkodik magán. Meg kell tennie, amit mond. 
Hasonlóan a narkóhoz. Hát sajnos, én ilyen narkós vagyok. Mindent gyűjtök, ami a színházzal és a 
filmmel kapcsolatos. Még szerencse, hogy megengedhetem magamnak.
– Női bugyik, phű!
– Téved, Mr. Garnes, nemcsak női bugyikat gyűjtök. Sőt egyáltalán nem. Igaz, hogy Marilyntől 
van néhány, és még jó pár csillagtól, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az övék volt. Legalább 
annyira örülök egy pár kesztyűnek, mint egy bugyinak – hogy az ön érdeklődési területén 
maradjak. Ezért aztán néha valóban... hm... nem éppen etikus módszereket alkalmazok, hogy ezt-
azt megszerezhessek a gyűjteményem számára.
– Azért akarta még egyszer leforgatni a Siva utolsó táncát, hogy emléktárgyakhoz jusson? Nem 
túl drága módszer ez?
– De az – biccentett Hartwig. – Ha így lenne, valóban az lenne.
– És nem így van?
– Nem egészen így.
– Hogy néz ki maga valójában? – kiáltotta közbe a lassan újra bepörögni készülő Bob. – 
Mutassa meg az arcát, hadd emlékezzek rá! Egyszer még elkapom, és szétverem a bugyigyűjtő 
fejét!
Hartwig szomorúan elmosolyodott.
– Sajnos, nem tehetem, Mr. McKinley. Én is szívesen megmérkőznék magával, bár amint látom, 
nem vagyunk azonos súlycsoportban.
– Maga azzal ne törődjék! Gillmore megcsóválta a fejét.
– Ez az izé... maszk a képén?
– Olyasmi.
– Megengedi, hogy megtapogassam? Dibdin-Hartwig habozni látszott. Gillmore azonban már fel 
is kelt a lapos kőről, és mintha korábban nem is lett volna semmi baja, Hartwig mellett termett. 
Hartwig hátrakapta ugyan a fejét, de nem tudta megakadályozni, hogy Gillmore meg ne simogassa. 
Rémülten figyeltem, mi történik, mert attól tartottam, Gillmore megpróbálkozik valamivel – rá is 
akartam kiáltani, hogy tűnjön el onnan –, de szerencsére nem voltak hátulsó gondolatai. 
Megsimogatta Hartwig képét, aztán meglepetten hátrahőkölt.
– Uramisten! Jobb, mint az eredeti. Nem macerálja a bőrét?
– Egyáltalán nem.
– Lélegzik?
– Lélegzik – mosolygott Hartwig.
– Nem árulná el a titkát?
– Sajnos, nem tehetem. Megígértem a feltalálónak, hogy nem árulom el senkinek.
– Te jó ég! Maga aztán nem akármilyen fickó. Nem akarna esetleg tárgyalni velem? Nem most, 
mert a hely nem alkalmas rá, de valamikor máskor. Akár álarcban is jöhet. Van néhány ragyogó 
filmötletem. Megcsináljuk a filmeket, én meg megígérem magának, hogy az összes, bennük 
használt női bugyi az öné lehet. Még az én gatyám is. Na?
– Nehéz ellenállni ilyen csábító ajánlatnak – vigyorgott Hartwig. – Főleg, ami a gatyáját illeti. 
Alkalomadtán még szót ejthetünk róla. – Gyorsan felém fordította a fejét. – Ön mindennel tisztában 
van, Mr. Lawrence, igaz?
– Sejtek néhány apróságot.
– Azzal is, hogy ezt a filmet én finanszíroztam?
– Természetesen.
Garnes meghökkenve meredt ránk.
– Ne tegyék nevetségessé magukat! Ezt a filmet jómagam, Gillmore, Kirkpatrick, és egy 
bizonyos Steward dobta Össze.
– Hány százalék Steward része? – kérdezte gúnyosan Hartwig.
– Kilencvenöt, de...
– Az a Mr. Steward szerény személyemmel azonos. Különben – ismétlem – óriási élmény volt 
együtt játszani önökkel.
– Még mindig nem magyarázta meg, mi az ördögöt keres itt? – dühöngött Bob. – Van egy 
lyukas zoknim, sőt két pár is...
– Mr. Lawrence? Ön honnan jött rá, ki vagyok?
– A gyerekkori képéről. Az arcát el tudta ugyan változtatni, de a csontozatát nem. Odafent a 
kutatóállomáson végeztem egy kis vizsgálatot a komputeren. Rüpel hadnagy lefényképezte Önt, én 
pedig összevetettem a csontszerkezetét azéval a kisfiúéval, akit az önről szóló könyvben találtam. 
A csontok nem hazudnak.
– Ügyes – morogta Dibdin. – Akkor hát ne is vesztegessük tovább az időnket. Mr. Lawrence... 
ön pontosan tudja, mit keresek. Én pedig tudom, hogy amit keresek, az magánál van. Kössünk 
egyezséget. Ideadja őket, és már itt sem vagyok. Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem öltem meg 
senkit. Nincs ok, amiért rám uszíthatná a fogdmegeit, Rüpel hadnagy. Tehát: megkapom, amit 
keresek, és eltűnök, mint a kámfor. Ideadja őket?
– Nem – mondtam határozottan.
– Így is jó. Linda és Beata! Menjenek oda hozzá! Linda és Beata biccentett; elhajított 
fegyvereikhez sétáltak, felvették őket, majd hozzám lépkedtek.
– Na, hála istennek! – ordította diadalittasan Kirkpatrick. – Kapják el, lányok! Markolják el a 
nyakát! Húzzák le róla azt a csodaálarcot...
Linda és Beata azonban hozzám léptek. Két oldalról közrefogtak, és megszorították a karom.
– Linda, Beata! – ordítozott tovább Kirkpatrick. – Kapják el, lányok!
– Fogd már be a szád, te hülye! – szólt rá ingerülten Mr. Gillmore. – Nem veszed észre magad?
– Mi a fenét kellene észrevennem? – értetlenkedett Kirkpatrick. – Hiszen ők a mi 
alkalmazottaink. Rajta, lányok!
A lányok gúnyos pillantást vetettek Kirkpatrickre, aztán már végezték is a dolgukat. Linda kissé 
hátralépett, és a térdembe rúgott, Beata ezzel egy időben, kézéllel a tarkómra csapott. Nem nagyon: 
éppen csak annyira, hogy a földre kerüljek tőle.
– Linda, Beata! – ordította Kirkpatrick. – Őt kapjátok el! Dibdint!
– Hogy te milyen hülye vagy! – csóválta meg a fejét Gillmore. – Nem látod, hogy az ő emberei?
Kirkpatrick ekkor fogta csak fel, hogy valami nincs rendben Linda és Beata hűségével.
– Jól látja a helyzetet, Mr. Gillmore – bólintott Hartwig-Dibdin. – Linda és Beata valóban az én 
embereim, bár mindeddig nem jártak valami nagy sikerrel. Azt a feladatot adtam nekik, hogy 
próbálják meg elkergetni Mr. Lawrence-t a környékről, mert Őszintén meg kell mondanom, Mr. 
Lawrence, egyedül öntől tartottam csupán. Nos, ez nem sikerült a lányoknak. Egyébként, ne tegyen 
magának szemrehányásokat, Mr. Kirkpatrick, az az ügynökség, ahova testőrökért fordult, az 
enyém. Mr. Lawrence? Előadja vagy alkalmazzunk erőszakot?
Be kell ismernem, az elkövetkező percekben majd mindenki hibázott. Én azzal, hogy azt hittem, 
mindjárt ő következik, és egészen másféle fordulatot vesznek majd az események, Mr. Hartwig 
pedig azzal, hogy nem vette észre a síneket.
Már amikor a forgatás helyszínére érkeztem, felfedeztem a síneken mozgó kocsit, amelyre 
néhány kamerát szereltek. A kocsi mindeddig ott gubbasztott egy jókora sziklatömb árnyékában. 
Mindenki megfeledkezett róla, de hát miért is figyelte volna bárki is. Holt tárgy volt, veszélytelen.
Gondoltam én, és mindenki így gondolhatta, aki csak észrevette. Mikeladzénak azonban egészen 
más volt a véleménye. Ezért dugta a zsebébe a kezét, és ezért mosolygott elégedetten maga elé.
Akkor figyeltem csak fel ismét a kocsira, amikor kigördült az árnyékból. Méghozzá olyan 
sebesen, hogy nem is gördülés volt az, sokkal inkább vágtatás. Kilőtt, mint a rakéta, és Dibdin-
Hartwig felé száguldott.
Néhány másodperc alatt megváltozott a helyzet. Valaki rémülten felsikoltott, a kocsi telibe 
találta Hartwigot, ő felemelkedett a levegőbe, és a sziklák közé zuhant. Balszerencséjére Jim 
Countryman is a sínen állt, s bár igyekezett leugrani róla, a kocsi mégis eltalálta. Countryman is 
felordított, és eltűnt a sziklák között.
A kocsi elégedetten elszáguldott előttünk, majd egy kőhöz csapódott. A por és a filmkamera 
alkatrészei betakarták a környéket.
Én viszont Lindát takartam be. Nem volt mese, nem lehettem kíméletes. Ők sem voltak azok 
hozzám.
Linda megtántorodott, és elejtette a fegyverét. Ezután Beata következett volna, de nem tudtam 
olyan gyors lenni, hogy ne védje ki az ütésemet. Éppen viszonozni készült az ajándékozási 
szándékomat, amikor feltűnt az orrom előtt Mikeladze. Beata oldalába nyomott egy pisztolyt, és 
nagyot ordított.
– Dobja el a stukkerét, Beata! Istenemre, kilyukasztom a bőrét!
Többször is említettem már, hogy a két biztonsági hölgy profi volt a javából. Beata abban a 
pillanatban engedelmeskedett, ahogy megérezte Szergo fegyverének a csövét a derekán.
– Lépjen hátrébb, Leslie! Engedelmesen hátra léptem.
Mikeladze lehajolt, felemelte a két nő fegyverét, és a sínkocsi romjai közé hajította őket.
– A maguk feladata ezzel véget ért – mondta Lindának és Beatának. – Ha csak nem akarnak a 
környéken nyugodni.
Linda és Beata arcán látszott, hogy sehol sem akarnak nyugodni a közeljövőben: a Himalájában 
legkevésbé.
– Oda! – mutatott Mikeladze a széttört kocsira. – Oda, a roncsok mögé! Gyere ide? Simone!
Miss Boyd odasétált hozzá.
– Itt egy stukker! Ha valaki ostobáskodna, lődd lábon!
Miss Boyd elmosolyodott.
– Nyugodt lehetsz, Szergo, megteszem. Úgyis tele van már velük a hócipőm.
– Csak semmi heveskedés. Nézd meg, mi van Hartwiggal!
Hartwig éppen akkor tért magához, amikor Simone Boyd megpiszkálgatta a cipője hegyével.
– Kurva nagyot estem! – nyögte szemrehányón a pórul járt milliárdos. – Maga átvert engem, 
Mikeladze!
– Voltam olyan bátor.
– A fenébe is, miért nem nekem dolgozik?
– Mert nem azonosak az erkölcsi elveink, például.
– Bizony ez nagy kár.
– Honnan tudja, hogy Mr. Lawrence-nél van, amit keres?
– Láttam, amint magához vette – mondta Hartwig. – Láttam, amint Miss Boyd kiássa Őket... 
majd jött a jeti, és Mr. Lawrence-hez került. Simone, maga tényleg ennek a pasasnak dolgozik?
– A barátja vagyok – mondta Simone.
– Nem lehetne, hogy inkább az én barátom legyen?
– Azt mondja, biztosan Mr. Lawrence-nél van? – tudakolta tovább Miss Boyd.
– Láttam, amikor megtalálta a maga hátizsákját.
– Hova rejtette?
– Azt már sajnos nem láttam. Nézze, Mikeladze, kössünk egy jó kis üzletet Kap tőlem egymillió 
dollárt, én pedig megkapom azt a bizonyos dolgot.
Mikeladze határozottan nemet intett.
– Nekem nem kell a pénze. Nekem az a valami kell. Ki vele, Leslie, hol van? Meg akarom 
semmisíteni!
Éppen a köpenyem öblébe akartam nyúlni, hogy odaadjam neki, amikor ismét kitört a vulkán.
Gillmore kinyújtotta a karját, és mutatóujjával Mikeladzéra bökött.
– Maga... Szergo... maga?
Mikeladze megvonta a vállát.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam önnek, Mr. Gillmore, de biztosíthatom, hogy szakszerűen 
végeztem a munkám. Bár ehhez a forgatáshoz a legkevésbé sem illik a szakszerűség szó.
Gillmore ekkor ordítani kezdett, mint a fába szorult féreg.
– Kit érdekel a szakszerűség? Szarok rá! Engem az érdekel, hogyan tudott ilyet csinálni? Tűzbe 
tettem volna magáért a kezem, Szergo!
– Akárcsak én – dünnyögte mély letargiába való süllyedése felé vezető útján Mr. Kirkpatrick.
– Rohadt disznó vagy, Mikeladze! – köpött ki a toprongyossá szakadt ruhájú, vérző 
Countryman. – Közönséges gyilkos! Akármit is kerestél, kollégákat Ölni érte...!
– Hé! Hé! – kapta fel a kezét Mikeladze. Néhány pillanatig úgy állt, széttárt karokkal, mint a riói 
Krisztus. – Mi az, hogy megöltem a kollégáimat? Én nem öltem meg senkit!
Minden szem Miss Boyd felé fordult.
– Csak nem... te... Simone? – nyögte Brenner. Miss Boyd riadtan pislogott Mikeladzéra.
– Én... dehogy. Mi nem öltünk meg senkit!
– Akkor mi a fenét csináltatok?
– Azt a valamit.., kerestük, amit Szergo annak idején elrejtett.
Kövér Morris odasétált Mikeladzéhoz; nem törődve vele, hogy az operatőr kezében pisztoly 
feketedik.
– Mr. Mikeladze... válaszoljon nekem őszintén, nagyon kérem. Tudom, hogy ön a mi legjobb 
barátunk, és... mindent megtett azért, hogy mi... hárman munkát találjunk... és ezt nem is fogjuk 
soha elfelejteni önnek... ugye, nem azért ölte meg őket... hogy tovább tartson a forgatás? Ugye...
Mikeladze megrázta a fejét, miközben társastáncot jártak az izmok az arcán.
– Hányszor mondjam, hogy nem öltünk meg senkit! Mi csak... kerestünk, pontosabban szólva, 
Miss Boyd kereste...
– Kicsoda magának Miss Boyd? – tudakolta Brenner.
Mikeladze zavartan megvakargatta hajlott, kaukázusi orra hegyét.
– Az a helyzet, hogy..: együtt dolgozunk.
– Már értem – morogta Brenner.
– Na, álljon csak meg a menet! – emelte fel az ujját Mr. Gillmore. – Szeretnék tisztán látni, ha 
lehet. Ön, Mr. Mikeladze, azért nem adta el Mr. Hartwignak a forgatás jogát, mert... feltétlenül ide 
akart jönni Bhutánba?
– Azért – bólintott Mikeladze.
– De hiszen... forgatás nélkül is idejöhetett volna. Mint turista, például.
– Kockázatos lett volna – rázta meg a fejét Mikeladze. – Nem tudtam pontosan, hol van, amit 
keresek. Akkor, amikor elrejtettem, sietnem kellett, és nem sikerült jól megfigyelnem a helyet. 
Ráadásul azóta a környék is megváltozhatott. Egyetlen év alatt is képes átalakulni a környezet. 
Úgy, hogy sosem találja meg, amit néhány évvel azelőtt elrejtett.
– Hm. És miért kellett elrejtenie?
– Mert nem vihettem magammal. Akkoriban nagyon gyakori vendégek voltunk a rendőrségen. 
Feltételeztem, hogy megnézik a poggyászunkat. Arról nem is beszélve, hogy az a valami... nem is 
az enyém volt.
– Lopott holmi?
– Bizonyos értelemben igen.
– Tehát ide akart jönni filmet forgatni. S míg a filmet forgatják, magának lett Volna – azaz volt – 
ideje gondosan átvizsgálni a környéket.
– Nekem nem – tiltakozott Mikeladze –, hiszen én voltam az operatőr. Keresnem kellett valakit, 
aki elvállalja a feladatot.
– Miss Boyd? Mikeladze bólintott. Garnes megcsóválta a fejét.
– Már értem. Sok mindent értek. Ön valójában nem is akart igazából játszani, Miss Boyd, igaz?
A lány elmosolyodott.
– Nagyon nem szerettem volna.
– Pedig ön színésznő.
– Kis túlzással, kétségkívül. De már nem az a főállásom.
– Megtudhatnám, hogy mi? Miss Boyd Mikeladzéra nézett.
– Szergo felesége vagyok.
– A felesége!? – rikkantotta Vékony Morris. – Jézusom, hát miért nem mondta, Mr. Mikeladze? 
Megünnepelhettük volna a nagy eseményt!
– Nem fognád be a szád, te hülye? – bökte oldalba Kicsi Morris. Vékony befogta. Gillmore 
nyögött egy nagyot.
– És mi bevettük, hogy azért nem akar szerepelni, mert Siva rálépett a lábára.
– Kénytelen voltam megjátszani a sérültet.
Most én következtem.
– Az sem igaz, hogy növényeket gyűjt? Miss Boyd szelíden rám mosolygott.
– Őszintén szólva, aggódtam is, hogy rájön: amatőr vagyok, sőt dilettáns – már ami a 
növényekkel való foglalatosságot illeti.
– Csak azért terjesztette magáról, hogy szenvedélyes növénygyűjtő.
–...hogy szabadon mozoghassak a környéken, és megkereshessem, amihez hozzá akarunk jutni.
– Végül azért csak megtalálta.
Miss Boyd büszkén düllesztette ki amúgy is figyelemre méltó kebleit.
– Már-már attól tartottam, csődöt mondok. De végül szerencsére rátaláltam. Kár, hogy 
felbukkant a jeti, és történt, ami történt. Most Önnél van a kincsem, Mr. Lawrence. Megkérhetném, 
hogy adja vissza jogos tulajdonosának?
– Ki lenne az? – tudakoltam.
– Természetesen Szergo!
– Meg akartam kérdezni, hogy vajon miért érzi magát a valami tulajdonosának Szergo 
Mikeladze, de Szergo ekkor gyengéden félretolta a lányt.
– Hagyd csak, Simone, majd én. Az az igazság, hogy semmiféle jogcímem nincs arra a valamire, 
ha csak a jó ízlést és a kegyeletet nem tartjuk annak. Mégis, úgy éreztem akkor, és azóta is úgy 
érzem, hogy valakinek meg kell tennie, amit megtenni készülök.
– Mi az ördögre készül? – kérdezte rosszat sejtve Gillmore.
– Megsemmisítem őket. Ha a kezembe kerülnek. Márpedig oda fognak. Mr. Lawrence, adja ide 
őket!
– Álljon csak meg egy pillanatra! – kiáltotta közbe Jim Countryman. – Azt állítja, nem 
gyilkoltak meg senkit? Akkor ki ölte meg Miss Travoltát, Miss Sinclairt és Miss Bellamyt? Talán a 
jeti?
Mikeladze komor képpel nézett rá.
– Sajnos, nem tudom. Nem értem rá a gyilkost keresni.
– Na, ebből elég! – kiáltotta Mr. Gillmore. – Tudni akarom, mi az a valami! Ki vele, Szergo!
– Jobb, ha nem tudja – tétovázott Mikeladze. – Elég, hajómagam, Simone és Mr. Lawrence 
tudja.
– A fenébe is! – kezdett begurulni Gillmore. – Nincs senki, aki elárulná nekem...
– Dehogy nincs – mondta ekkor egy nyugodt hang. Felkaptam a fejem. Mr. Brenneren, a 
trükkmesteren állapodott meg a tekintetem.
Mr. Brenner arca valahogy megváltozott az elmúlt percek során. Elveszítette korábbi lágy, 
barátságos vonásait; úgy kiélesedtek a homlokán a ráncok, mintha lézerköszörűvel dolgozták volna 
meg Őket. Mr. Brenner a kabátja alatt tartotta az egyik kezét, mintha Napóleont akarta volna 
utánozni.
– Maga? – hökkent meg Gillmore. – Maga tudja?
– Tudom – biccentett Brenner.
– Honnan tudja?
Brenner kivillantotta a fogait. Ekkor tűnt csak fel, hogy a vörösesszőke trükkösnek 
vámpíragyarai vannak. Két éles metszőfoga úgy emelkedett ki a fogsorából, mint néhai Lugossy 
Béláé a Drakula-filmekben.
– Hogy honnan? – kérdezte Brenner kirántva a kezét a zakója alól.
Ha az imént Napóleonhoz hasonlítottam Kari Brennert, nem is tévedtem sokat. Már ami a 
kéztartását illeti, persze. Csupán az a leheletnyi különbség lehetett kettejük között, hogy amikor 
Bonaparte végül is kirántotta a kezét a kabátja alól, aligha tarthatott benne skorpió géppisztolyt.
Mert bizony Kari Brenner azt tartott. Ráadásul tüzelésre készen.

24.

Mielőtt ismét kitörhetett volna a zűrzavar, Brenner nagyot ordított.
– Csend! Aki zajong, lelövöm! Elegem volt a hisztériából!
Kénytelen voltam megállapítani, hogy Kari Brenner alaposan túlpörgette magát. Olyannyira, 
hogy szinte rock and rollt jártak az ujjai a skorpió ravaszán. Márpedig, ha utálok valamit a világon, 
akkor a rock and roll-ujjú emberek azok.
– Megőrült, Brenner? – kiáltotta néhány mély lélegzetvétel után Gillmore. – Mi az ördögöt akar 
maga is?
Brenner elvigyorodott.
– Amit Mikeladze és a felesége. Pontosan azt.
– Te jó isten! – kapott a homlokához Countryman. – Vége lesz-e már valaha is ennek a 
rémálomnak?
– Nyugodjon meg, Kari – próbálta megnyugtatni a trükkmestert Gillmore. – Nehéz időkön 
vagyunk túl. Az én idegeimet is összekuszálták a gyilkosságok. Tegye le a fegyverét, majd 
megbeszélünk mindent. Sokat dolgozott az utóbbi időben, Kari. Valamennyiünk előtt forog a világ: 
ez az igazság.
Kari Brenner tovább vigyorgott.
– Nyugodjak meg? De hiszen nyugodt vagyok! Életemben nem voltam még ilyen nyugodt. Azt 
hiszem, alaposan félreérti a helyzetet, Gillmore!
Mr. Gillmore kétségbeesetten nézett rám. – Mit értek én félre?
Brenner körbeforgatta a géppisztolyát. Végül Simonen állapodott meg a csöve.
– Jöjjön ide, Simone!
– Ne!
Mikeladze a feleségéhez ugrott, és elkapta a karját.
– Itt maradsz, Simone! Brenner megcsóválta a fejét.
– Maga még nem ismer engem, Szergo. Ha én egyszer azt mondom valakinek, hogy jöjjön ide 
hozzám, jobb, ha megteszi!
– Simone mégsem megy. Brenner bólintott.
– Így is jó.
Hogy mi történt közvetlenül ezután, azt csak később tudtam rekonstruálni. Akkor csak annyit 
láttam, hogy egy tompa dörrenés után Mikeladze felkiált, a levegőbe markol, és a kavicsokra rogy. 
Simone élesen felsikolt, és ráveti magát. A következő dörrenésre ismét Összeesett valaki. Éppen a 
földre akartam vetni magam, amikor felcsattant Brenner ellentmondást nem tűrő hangja.
– Aki megmoccan, lelövöm! Ne hisztériázzanak, nem öltem meg egyiküket sem. Nincs nálam 
jobb lövő a világon, pontosan oda megy a golyó, ahova akarom. Én pedig Szergo barátom 
combjába akartam küldeni egyet. Ne aggódjon, Szergo, nem ért sem csontot, sem verőeret. Szorítsa 
rá a tenyerét – egyelőre az is elég. Jöjjön ide, Simone! Ha nem, Mr. Lawrence-t lövöm lábon!
Nem volt vonzó perspektíva, ezért éppen arra gondoltam, hogy bevetek egy kétségbeesett kis 
trükköt, amikor Simone felállt Mikeladze mellől, és Brenner-hez sétált.
– Mit akar tőlem?
Csak egészen kicsit remegett a hangja. Elnyomta
a remegését a gyűlölet.
– Szedje össze a földön heverő fegyvereket, és hajigálja középre. Aztán kutasson át mindenkit. 
Ha valakinél véletlenül nem találna meg egy stukkert, az illető is és maga is keservesen megfizet 
érte. Na, induljon már!
Gillmore sápadt volt, mint a fehér kerítés télen. – Kari... én... Biztos, hogy maga... Kari Brenner? 
Brenner elvigyorodott.
– Biztosan nem. Várjon, visszateszem a stukkert a zsebembe, a skorpió éppen elég lesz. Mit is 
kérdezett? Hogy Brenner vagyok-e? Őszintén meg kell mondanom, Mr. Gillmore, hogy nem 
vagyok Kari Brenner. De nem ám!
– És... hol van Kari Brenner?
A trükkmester bizonytalan mozdulatot tett.
– A tengerben. Pontosabban a tenger mélyén, ha még meg nem zabálták a halak.
Kirkpatricknek kissé nehezen járhatott az agya, mert értetlenül nézett Brennerre.
– Hogy... került oda?
A trükkmester élesen felkacagott.
– Hogy hogyan került oda? Igen egyszerűen, Mr. Kirkpatrick. Mondhatnám, nagyon egyszerűen. 
Úgy, hogy belelőttem. Méghozzá azzal a pisztollyal, amellyel lábon találtam a maguk Mikeladze 
barátját. Meg van elégedve a válaszommal?

25.

A többiek számára a történtek rémálomnak tűntek, én azonban már közel sem voltam annyira 
meglepődve. White doktornő komputere sokat elárult nekem, amit természetesen eszem ágában 
sem volt megosztanom a társaimmal. Óvatosnak kellett lennem, igen óvatosnak, ha meg akartam 
úszni a kalandot.
– Simone!
A lány Brenner felé fordult.
– Mi van?
– Ahogy mondtam. Sorba megy, és elveszi tőlük a fegyvereiket. Még beszélgethet is velük, ha 
akar. Kap két percet. Ha nem lesz kész addigra, újra belelövök Mikeladzéba és Lawrence-be is. Óra 
indul!
Simone odaugrott White doktornőhöz, aki éppen Bo Larsson fölé görnyedt. Ekkor vettük csak 
észre, hogy amikor Brenner meglőtte Mikeladzét, Bo Larsson is kapott egy golyót. White doktornő 
némán, Összeszorított szájjal térdelt mellette, és a lábát nyomkodta.
Brenner megcsóválta a fejét.
– Ő is comblövést kapott. A puskája után nyúlt a balfácán. Nem szeretem az engedetlen 
pasasokat, a távcsöves puskákat pedig még annyira sem. Simone, végezze a dolgát!
Simone előbb White doktornőt kutatta végig, majd a fekvő és nyögdécselő Bo Larssont. 
Szomorúan nyugtáztam, hogy Brenner egyáltalán nem túlzott, amikor a céllövő tudományát 
dicsérte. Mikeladzénak is és Larsonnak is ugyanazon a helyen vöröslött jókora folt
a nadrágján.
– Hé! – hallottam hirtelen Bob McKinley dühtől fuldokló hangját. – Mondani akarok magának 
valamit,
magatetű!
Brenner a hang irányába fordította a fejét.
– Ha jól sejtem, hozzám szól, Bob.
– Maga csak ne szólítson engem Bobnak! Csak a barátaim szólíthatnak annak!
– Ahogy óhajtja. Különben tetszik a tetűzése. Rég hallottam ezt a stílust. Őszintén szólva, 
hiányzott is egy kicsit. Nehogy azt higgyék, hogy olyan felemelő a maguk sótlan társasága. 
Különben mit akar mondani?
– Hogy maga egy rohadt szemétláda!
– Persze hogy az vagyok.
– Mocskos disznó!
– Nem tud megsérteni. Az én köreimben az ilyen állítások dicséretnek számítanak.
– Gyilkos!
– Az is stimmel.
– Miért ölte meg őket? Miért? Brenner felhúzta a szemöldökét.
– Tényleg kíváncsi rá? Van még valaki, aki úgyszintén kíváncsi?
Bár nem akadt jelentkező, az ál-Brenner mégis úgy tett, mintha egymással versengve 
nyújtogattuk volna felfelé a kezünket.
– Hát ön, Mr. Dibdin? Vagy Mr. Hartwignak szólítsam?
Hartwigról mindenki megfeledkezett, Brennert kivéve. Biztos voltam benne, hogy egyetlen 
aprócska mozdulatunk sem kerüli el a figyelmét.
Dibdin-Hartwig legyintett, miközben másik kezével a derekát tapogatta.
– Szólítson, aminek akar. Az üzleti életben gyakran Ś úgysem a név a fontos.
– Ön is tudni akarja, ki vagyok? Mr. Hartwig megrázta a fejét.
– Nem vagyok kíváncsi természetű. Nekem az a lényeg, hogy megkapjam, amit akarok. Nem 
fontos, hogy kitől. Magának mi a lényeg?
Brenner elmosolyodott.
– Maga értelmes ember.
– Remélem, ön is az lesz.
– Majd meglátjuk. Kész van, Simone?
A lány bólintott. Amíg Brenner beszélt, átkutatott valamennyiünket, köztük engem is. 
Bocsánatkérő mosollyal vette el a késem, és hajította a fegyverek mellé.
– Rendben van – mondta akkor Brenner. – Jöjjön csak ide, Beata!
A lány habozott. Brenner felemelte a skorpiót.
– Nem mondom még egyszer! Beata összeharapta a szája szélét.
– Bocsánat... egy kis revolver véletlenül nálam maradt.
– Ejnye, ejnye! – korholta rosszkedvűen Brenner. – Istenem, Beata, miért csinál ilyet? Miért 
nem adta oda Miss Boydnak azt a kis stukkert a hasikájáról? És Miss Boyd... miért nem találta 
meg? Istenem, miért? DoBja le szépen, Beata, a földre!
Beata a ruhája alá nyúlt, majd előhúzott egy fényes kis revolvert. Sóhajtott, és a földre hajította.
– Csodálkoznak, hogy honnan tudtam róla, igaz? Nos, hölgyeim és uraim, nyitva tartottam a 
szemem. Ezeken a fránya sátrakon nem nehéz keresztüllátni; főleg, ha van hozzá megfelelő 
műszerünk. Szóval, kedves Beata, ön valamit forgatott a fejében, igaz? Ez nem is baj – ha elkapnak 
valakit, az a dolga, hogy védekezzen. Nem lesz bántódása, hiszen csak azt tette, amit tennie kellett. 
Lépjen vissza nyugodtan a helyére. Ugy ni! Miss Boyd viszont jöjjön ide. Kedves Miss Boyd, vagy 
inkább Mrs. Mikeladze, önnek azt a feladatot adtam, hogy vegye el mindenkinek a fegyverét. Ön 
nem tett eleget a feladatának, ezért büntetést érdemel.
– Nem találtam meg – védekezett Simone. – Sajnos...
– Dehogynem találta meg – mosolygott Brenner. – Meg kellett találnia. Legfeljebb, nem akarta 
megtalálni, igaz? Akkor hát mit is mondtam az imént? Ha nem teljesíti a feladatát, Mr. Mikeladze 
bánja. Sajnálom, Simone!
Ismét a gyors, követhetetlen kézmozdulat; a pisztoly eldörrent, Mikeladze másik combjába 
küldve a golyót.
Ordítottam, mint a sakál, miközben Miss Drinkwaterhez ugrottam, és lerántottam a földre. 
Mellettem Rüpel hadnagy hengergőzött dühösen szitkozódva. A pisztoly kellemetlen hangjához a 
skorpió kelepelése csatlakozott. Ordítás, jajgatás, sikoltozás töltötte be a teret.
Amint elhallgatott a fegyverzaj, felemelkedtem. Óvatosan emeltem fel a fejem, hogy ha 
szembetalálnám magam egy fegyvercsővel, el tudjam kapni előle.
A kép, ami elém tárult, igazi tájkép volt csata után. Brenner állt egyedül közülünk, mindenki 
más ült vagy feküdt. Kőtörmelék, lisztszerű por és fadarabok borítottak bennünket. És mindenfelé 
vér, vér, vér...
– Aki tud, felállhat – hallottam Brenner ideges hangját. – Fene vigye el, azt hittem könnyebb 
dolgom lesz magukkal! Micsoda átkozott egy csürhe! Ha rám hallgattak volna, nem lett volna 
bajuk. Hol van, Mr. Lawrence?
– Itt vagyok – mondtam kelletlenül.
– Álljon fel, kérem.
Nagy nehezen feltápászkodtam, miután meggyőződtem róla, hogy sem Augustát, sem Rüpelt 
nem érte golyó.
– Próbálja rábeszélni őket, hogy ne csináljanak többé ostobaságot. Linda... él még?
Linda nem válaszolt. Aki a földön fekszik merev tekintettel, az ritkán szokott válaszolni.
– Pedig én csak Mikeladze lábába küldtem egyet – védekezett Brenner. – Ez a némber mégis le 
akart lőni. Hogy a fenébe maradhatott nála is egy stukker? Soha nem láttam a ponyván keresztül...
Sorban végigjártam a többieket. Lindára rá sem pillantottam, Beatára sokkal inkább. A lány az 
oldalára szorította a kezét, és nehezen lélegzett.
– Hogy van, Beata?
A lány felnézett rám. Nem fájdalmat, hanem haragot láttam a tekintetében.
– Mit gondol?
– Mutassa a sebét!
– Menjen a fenébe!
Azért csak megmutatta. A csípejét érte a golyó: nem volt halálos, de kiadósan vérzett.
– Itt a zsebkendőm.
– Tudom, mit kell tennem. Boldog lennék, ha végre magamra hagyna.
Kissé távolabb Jim Countryman ücsörgött, fejét a térdére hajtva.
– Megsebesült, Jim?
Countryman elvette az arca elől a kezét. Olyan sápadt volt, mintha a végét járná.
– Nem... tudom. Azt hiszem, nem. Csak a hátam... fáj.
Jókora vérfoltot láttam az ingén. Jobban lehajoltam, hogy megnézzem a sérülését. Vágott sebnek 
tűnt, egy lepattanó, éles kőszilánk okozhatta.
A három Morris közül kettőt is golyó ért. Vékony Morris a nyakát tapogatta; szerencsére csak a 
bőrét szakította fel a lövedék, Kicsi Morrisnak viszont a hajából tépett ki egy csomót.
Gillmore Kirkpatrick mellett térdelt, és kétségbeesetten pofozgatta.
– Térj már magadhoz, Medford!
Kirkpatrick meg sem mozdult. Nyaki ütőerére tettem az ujjam. Éreztem, hogy ver a szíve; ha 
nem is olyan erőteljesen, mint egy gőzkalapács.
– A francba is, ez meghalt! – ordított rám szemrehányón Gillmore, mintha bizony én ütöttem 
volna agyon a barátját. – Megölték Medfordot! Megölte ez a mocsok!
Óvatosan a karjára tettem a kezem.
– Csak nyugalom, Gillmore!
Ki tudja, mi történt volna, de ebben a pillanatban Kirkpatrick kinyitotta a szemét.
– Hol vagyok? Istenem, hol vagyok?
– Soha jobb helyen – dörmögte megkönnyebbülve Gillmore. – Mindjárt kivégezni visznek 
bennünket.
Ekkor vettem csak észre, hogy a rendező, Garnes is a földön ücsörög, egy egyre növekvő 
vértócsa közepén.
– Megsebesült? – guggoltam mellé.
– Nincs jelentősége – morogta Mr. Garnes. – Alighanem levitte az egyik lábam a golyó. 
Azonkívül, hogy pokolian fáj, és hogy kellemetlen lehet fél lábbal élni, köszönöm, nincs semmi 
bajom.
Azért csak felrántotta a nadrágja szárát. Csúnya, tépett sebe volt, ráadásul a nadrágszövetből is 
jutott bele bőségesen. Gyorsan fertőtleníteni kellett volna, ha van mivel.
Ezt aztán meg is mondtam Brennernek. A pasas rám nézett, aztán csak legyintett egyet.
– Arra a kis időre már nem érdemes.
– Milyen kis időre?
– Nézze meg a többieket.
A többiek szerencsére sértetlenül úszták meg a golyóesőt. Bob ennek ellenére nem volt valami 
jól: láttam rajta, hogy szinte fuldoklik a dühtől. Azon imádkoztam magamban, hogy lehetőleg ne 
csináljon életveszélyes ostobaságot.
Amint úgy-ahogy megnyugodtak a kedélyek, Brenner a géppisztolya agyára csapott.
– Nem szeretném, ha még egyszer használnom kellene Nem tenne jót sem maguknak, sem 
nekem. Mr. Lawrence! Önön a sor! Elő a cuccal, de gyorsan!
Ismételten palástom öblébe nyúltam, és előhúztam azt a négy alumíniumkazettát, amelyet Miss 
Boyd táskájából halásztam ki.
Mintha az Egyesült Államok aranykészletét tartottam volna a kezemben négy korongba 
összesűrítve. Úgy bámultak rá, mint a kígyó a fán gubbasztó majomra.
– Te jó isten! – nyögte Brenner. – Hát mégis létezik! Biztos, hogy ez az, Lawrence?
– Én csak annyit tudok, hogy Miss Boyd táskájából emeltem ki.
– De tudja, micsoda?
– Hogyne tudnám. Azt is tudom ugyanakkor, hogy nem győződhettem meg róla: valóban az van-
e bennük, amit keresünk.
– Hát akkor győződjön meg róla!
A négy korong közül letettem hármat a földre, a negyediket pedig két térdem közé fogtam, hogy 
kinyithassam. Nem ment könnyen: az elmúlt évek megviselték a dobozt, talán még föld is 
szorulhatott az alja és a fedele közé. Végül azért némi erőlködés után csak sikerült kinyitnom.
Letekertem a tekercsről vagy fél méternyit, és a nap felé tartottam. Nézegettem egy kicsit, majd 
elégedetten bólintottam.
– Biztosan az. Brenner elvigyorodott.
– Juhé! A lelkem mélyén sosem hittem volna. De kockáztatnom kellett, és bejött. Juhé!
Gillmore felültette Kirkpatricket, aztán megrázta a fejét, és Brennerre nézett.
– Megmondaná végül is, ki a fene maga? Brenner bólintott.
– Nincs okom eltitkolni. Már nincs. Prescott vagyok. S. D. Prescott.
– Sosem hallottam a nevét.
– Pedig tíz éve hangos volt tőle a sajtó. Garnes sziszegve megnyomkodta a lábát.
– Maga az a katona, akit hazaárulás miatt életfogytiglanra ítéltek?
Brenner bólintott.
– Az vagyok.

26.

– Prescott? – nyögte Kirkpatrick is, aki egyre jobban magához tért. Úgy látszott, csak a 
rémülettől ájult el. Még mindig zavaros volt ugyan a tekintete, de már visszaköltözött belé az élet. – 
Maga valami kém volt, igaz? Az irakiaknak dolgozott?
– Észak-Koreának – mondta Brenner-Prescott.
– Te jó isten! Miért csinálta? Prescott megvonta a vállát.
– Üzleti világban élünk. Annak dolgozunk, aki a legjobban megfizeti a munkánkat.
– De a hazáját árulta el, ember! Prescott legyintett egyet.
– A huszadik század végén egyre inkább átértékelődnek az olyan ósdi fogalmak, mint a haza. Mi 
a jobb, kérdem én, szegényen élni egy országban, ahol a felmenőim éltek, és azzal büszkélkedni, 
hogy ez a hazám, vagy egy másik országban, ahol nem lakott ugyan még semmiféle Prescott, 
viszont ezernyi lehetőséget kínálnak számomra.
– Szerencsére elkapták! – nyöszörögte diadalittasan Garnes.
– Sajnos – sóhajtotta Prescott. – Veszélyes szakma a miénk. Csapdát állítottak a disznók, én meg 
hülyén belesétáltam. Majdhogynem kivégzés lett a vége. Szerencsére jó ügyvédeim voltak: 
életfogytiglannal megúsztam. Kissé soknak tűnt, de biztos voltam benne, hogy annyi ideig 
semmiképpen sem fogom terhelni az államkasszát. Bár a koreaiak is átvertek. Ahogy becsuktak, 
levették rólam a kezüket. Pedig megígérték, hogy ha bajba kerülök, kihúznak belőle. Ez is a 
szakmánk átka: ha lebuktál, úgy eltűnnek mellőled a barátok, mintha nem is lettek volna. De nem 
panasznapot akarok tartani. A börtönben is bukkanhat kincsre az ember.
– Maga... rábukkant? – nyögte Kirkpatrick.
– Én rá.
– És... mi volt az a kincs?
Prescott elvigyorodott. Mintha visszaemlékezett volna valamire. Egy szívmelengető, kedves 
jelenetre.
– Inkább ki. Egy fickó. Egy nyálas disznó. Ferdy Watermannek hívták. Bizonyára hallottak már 
róla.
– Waterman? – hökkent meg Gillmore. – De hiszen ő...
– Úgy bizony – bólintott Prescott-Brenner. – Ő volt a Siva utolsó tánca rendezője. Aki kitalálta 
azt az óriási ötletet, hogy megöli a színészeit a valóságban is, aztán kimossa magát a gyanúból, és 
eladja a filmet. Képzelhetik, mekkorát kaszált volna, ha sikerül a terve. Valami Curtis nevű 
fickóval dolgozott együtt – csakhogy ő már kipurcant. Waterman húzása sajnálatos módon nem jött 
be: egy Leslie L. Lawrence nevű fickó megakadályozta, hogy bejöjjön. Ez a pasas átlátott a szitán – 
ahogy mondani szokás –, és meggátolta Watermant terve végrehajtásában. A gyilkosságok 
megtörténtek ugyan, filmre is vették őket, szegény Waterman azonban sittre került, mielőtt még 
élvezhette volna kemény munkája gyümölcsét. Mit szól mindehhez, Mr. Lawrence?
– Mit szóljak?
– Ha hinnék benne, hogy létezik túlvilági igazságszolgáltatás, akkor azt mondanám: Waterman 
rendezte így odaátról, hogy ön az én kezembe kerüljön.
– Odaátról? – hökkent meg Garnes. – Waterman meghalt?
– Sajnálatos módon igen – sóhajtotta Prescott-Brenner. – Meg bizony.
– És... hogyan?
– Meggyilkolták.
– Jézusom! Kicsoda? Brenner a rendezőre vigyorgott.
– Hát, én, természetesen.

27.

Brenner nem hagyta, hogy tudatlanul menjünk a sírba. Nyilvánvalóan olyan hosszú ideje 
dédelgette magában a tervét, hogy most, amikor beteljesülni látszott a vágya, nem tudott megálljt 
parancsolni a beszélőkéjének.
Szerencsére.
– Maga ölte meg Watermant?
Brenner vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta a levegőt a tüdejéből.
– Kénytelen voltam vele. Elmondta, amit tudott, nem vehettem már hasznát. Egyébként is, csak 
akadályozott volna.
– Hogy került egyáltalán kapcsolatba vele? – kérdeztem, és Rüpelre pislogtam. A hadnagy 
kifejezéstelen arccal bámult maga elé, mintha nem is értené, miről folyik a szó.
– Látszik, hogy nem ismeri a börtönöket, Mr. Lawrence. Összezártak bennünket, és kész. Két 
életfogytos egy cellában. Annyit mondhatok, hogy az a Waterman gennyes alak volt. Gyáva és 
beszari. Jó néhányszor megmentettem az életét. Ezért aztán hálás volt nekem a hülyéje. Különben 
sem tudta tartani a pofáját. Egy alkalommal aztán, amikor szétvertem valakinek a fejét, aki el akarta 
vágni a torkát, azt mondta, hálából bevesz egy óriási buliba. Aztán elmesélte az itteni forgatás 
történetét, azonkívül felhívta a figyelmemet önre, Mr. Lawrence. Erre egyébként kár volt időt 
vesztegetnie, hiszen maga sem ér többet, mint ő. Fantáziátlan, puhány fickók. Mindazonáltal, ez az 
igazi-gyilkosság ötlet tetszett nekem. Emlékeznek rá, amikor megölték Bruce Lee fiát, Brandon 
Lee-t? Az is egy forgatáson történt. Mit nem adna egy igazi gyűjtő egy ilyen felvételért, igaz, Mr. 
Hartwig?
Hartwig vigyorgott.
– Az már az én birtokomban van. Nehezen bár, de megszereztem.
– Gratulálok hozzá. Nos, Waterman elmesélt mindent; azt is, hogy a tekercseket egy Mikeladze 
nevű, akkori trükkmester rejtette el. Waterman nem tudta, hova, de abban biztos volt, hogy még 
Bhutánban vannak. Ki nem vihették, hiszen a hatóságok megtalálták volna a forgatócsoport holmija 
között, és azonnal lecsaptak volna rá. Waterman ismerte Mikeladzét – pontosan tudta, hogy a fickó 
meg akarja majd semmisíteni őket. Mert az a Mikeladze olyan fickó, hogy csak úgy buzog benne a 
humanizmus. Nem akarja, hogy a felvételek illetéktelen kezekbe kerüljenek, és kíváncsi szemek 
élvezkedjenek mások haláltusáján. Hát ilyen fickó ez a Mikeladze! Waterman abban is biztos volt, 
hogy Mikeladze előbb-utóbb visszafog menni a filmtekercsekért, hogy elégesse őket. Ezért csupán 
a nyomába kell szegődnünk, és figyelnünk, hogy merre jár. Ha Bhután felé venné az útját, ott lesz a 
helyünk mögötte. Követjük, mint a vadászkutyák a vadat. Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – 
Gondolhatják, hogy mennyi volt a realitása a tervünknek. Ennyi erővel akár Monte Christo elrejtett 
kincsének a nyomába is eredhettünk volna. És tudják, mi a furcsa? Az, hogy amíg a kalózok kincsét 
mesének tartottam, Waterman és Curtis disznóságában valahogy megtaláltam a reális magot. Talán 
hírszerző Ösztönöm segített benne. Gondolkodtam egy kicsit, aztán arra a következtetésre jutottam, 
hogy meg lehet próbálni a dolgot. Persze Waterman nélkül.
Ó, a balfácán Waterman! Azt tervezte, hogy a szellőztető rendszeren át szökünk meg. Akkorára 
húzzuk össze magunkat, mint egy egér, és lelépünk. Szerencsétlen hülye! Ahogy elmondta a 
mondandóját, már alá is írta vele a halálos ítéletét. Két nap múlva elkaptam, és felakasztottam a 
rácsra. Csíkokat vágtam a lepedőjéből, azzal lógattam fel. Persze, vizsgálat következett, engem is 
gyanúba vettek, de végül nem találtak bizonyítékot rá, hogy én öltem volna meg. Őszintén szólva, 
nem is nagyon kutakodtak. Az életfogytosok halála nem kelt különösebb megrázkódtatást. Kiállt a 
versenyből, mielőtt még véget ért volna. Van ilyen.
Tudtam, hogy új szobatársat kapok Waterman után. Csak reménykedhettem benne, hogy valami 
barom állat lesz. Nem is csalódtam: akkora négert raktak be hozzám, mint egy torony. Pechemre 
elég nyugodt volt a fickó, de én már a második napon addig hergeltem, amíg nekem nem esett, és 
alaposan össze nem vert. Szerencsére eltörött a csuklóm, amivel kórházba kellett vinniük.
Hát onnan léptem le én. Tudják, egy kórházból – még ha rabkórház is – sokkal könnyebb 
megpattanni, mint a sittről. És én meg is pattantam. Egy ápolónőnek elvágtam a torkát – nem 
dicsekvésből mondom, csupán a tények kedvéért –, egy műtőst megfojtottam, és már kint is voltam. 
Ott aztán lemerültem, mint aranyóra a szarban.
Sóhajtott egyet, és Hartwigra nézett. – Nekem sajnos nem állt rendelkezésemre olyan csoda 
műanyag, amilyennel az ön pofáját dolgozták meg; Én még a hagyományos módszerekkel 
faragtattam át a képem; Nem volt leányálom, de meg kellett csináltatnom. Sőt, az ujjlenyomatomat 
is meg kellett változtatnom. Végül is minden sikerült. Akkor aztán nekiláthattam, hogy Waterman 
története után nézzek.
Már az is megdöbbentett, amikor meggyőződtem róla, hogy a fickó nem hazudott. Még a 
részletekben sem. Minden úgy történt, ahogy elmesélte. Hiába, a börtön őszinteségre szoktatja az 
embert. Elolvastam az összes idevágó újságcikket, sőt még a rendőrségi jegyzőkönyvekhez is 
hozzájutottam. Közben pedig, talán egy belső sugallatra, trükkmesterré képeztettem ki magam. 
Természetesen, ne úgy képzeljék el a dolgot, hogy beiratkoztam egy trükkös-iskolába, ahhoz azért 
nem volt merszem, csupán szereztem valakit, aki megtanított erre-arra. Sajnos, csak igen 
felületesen, aminek kárát is láttam a későbbiek során. Ezzel a nagy behemóttal sem igen tudtam mit 
kezdeni. Szerencsére Arthurt nem én raktam össze, különben még az sem működne rendesen.
Önkéntelenül is körbepislogtam. Nem láttam Arthurt sehol, Siva azonban még mindig ott 
gubbasztott a kőpárkány alatt.
– Éppen befejeztem a "tanfolyamot", amikor meghallottam, hogy ismét film készül a Siva utolsó 
táncából. Azt is megtudtam, hogy a filmjog Mr. Mikeladze tulajdona, a producerei pedig Mr. 
Gillmore, Mr. Kirkpatrick és Mr. Stewart. Jó nevek a szakmában, lehet rájuk építeni. Hát én 
építettem is. Az volt a tervem, hogy beépülök a forgatócsoportba, felpakolom a tekercseket, és már 
ott sem vagyok. Ők meg csak forgassák a filmjüket. Közben persze szegény Mr. Mikeladzét halálos 
szerencsétlenség éri. Közvetlenül azután, hogy megmutatta nekem az elrejtett tekercsek helyét.
Amint említettem, az volt a szándékom, hogy beépüljek a csoportba. Úgy gondoltam, hogy 
valami segédtrükkösi állás éppen jó lenne nekem. Csakhogy a sors másként határozott. Valaki 
felhívta a figyelmemet egy bizonyos Kari Brenner trükkösre, aki jó néhány filmben dolgozott már, 
jóllehet még csak a karrierje elején tart. Amikor megmutatták Brennert, rádöbbentem, hogy ismét át 
kell szabatnom a képemet. Nincs mese – meg kell tennem.
És átszabattam. Nem sikerült valami jól, éppen csak emlékeztettem az igazi Brennerre. Mégis 
több volt, mint a semmi. Ezután elkaptam Brennert, és kinyírtam. Nem sokat lacafacáztam: bele 
néhány golyót, és kész. Attól kezdve én lettem Brenner. Maguk persze nem emlékeznek rá, amikor 
felvettek. Én annál inkább. Mit tagadjam, a hideg víz is kivert a gondolatra, hogy átszabattam a 
pofám, és maguk mégis elutasítanak.
Szerencsére Fortuna mellém állt. Köszönhetően annak, hogy még börtön előtti éveimben 
félreraktam egy kis biztonsági tartalékot, ami letartóztatásomkor elkerülte a sakálok figyelmét. 
Ennek a segítségével sikerült megfelelő papírokhoz és megfelelő referenciákhoz jutnom. Így 
kerültem be Kari Brennerként a maguk forgatócsoportjába.
Ettől kezdve simán kellett volna, hogy menjenek a dolgok, csak éppen nem mentek simán. 
Először is felbukkant ez a rohadék jeti. Fogalmam sem volt róla, kicsoda, és mi a fenét akar. 
Honnan a csodából sejthettem volna, hogy egy klónozott szörnyszülött? Arra tippeltem, hogy 
engem akar levadászni valaki. Hiszen nagyon sok bársonyszéken ücsörgő nagykutya homlokát 
kiverte a víz a hírre, hogy megléptem a kórházból.
Aztán itt volt Mr. Lawrence is. Watermantől tudtam, hogy ő hiúsította meg a legszebb terveiket. 
És most ismét idehozta a fene. Vigyáznom kellett hát vele is, nemcsak a jetivel. A legjobban 
viszont azokra kellett vigyáznom, akikre nem is gondoltam.
Tétovázott egy kicsit, aztán megvonta a vállát.
– Maguknak nyugodtan elmondhatom. Szóval, itt volt ez a Nina Travolta. Egy este bejött a 
sátramba, és azt mondta: kössünk üzletet. Kérdeztem tőle, mi a fenére gondol. Erre kipakolt. Azt 
hittem, menten megfagyok a rémülettől. Nem akarom hosszú lére ereszteni a dolgot, de kiderült, 
amiről fogalmam sem volt: Nina Travolta nem Johnny Travoltáról kapta a nevét. De nem ám! 
Sokkal inkább Giuseppe Travoltáról, aki nehézfiú volt egészen addig, amíg könnyű nem lett neki a 
föld. Az ő kedves barátnője volt Nina, aki viszont Giuseppe váratlan, golyó általi halála után 
visszatért a filmhez.
Miss Travolta nem volt tehetségtelen, ezt többüktől is hallottam. És más vonalon sem volt az. Á, 
ne arra gondoljanak, nem a szexről van szó. Inkább arról, hogy Miss Travolta megőrizte Giuseppe 
Travolta régi kapcsolatait, így tudomására jutott, hogy valakit Kari Brennerre operáltak, míg az 
igazi Brenner eltűnt. Feltehetően felrepült a felhők fölé. Nos, Miss Travolta mindezt a fülembe 
suttogta, majd felszólított, hogy akármiről is legyen szó, fele az övé. Ezzel aztán szegénykém alá is 
írta a halálos ítéletét.
Ekkor döbbentem rá, hogy ez a hülye jeti még jól is jött nekem. Bárkit kinyírhatok, mindenki a 
jetit gyanúsítja vele. Főleg, hogy holttesteket ajándékozgatott boldognak, boldogtalannak. Úgy 
gondoltam, itt az ideje, hogy megszabaduljak Ninától. Szereztem a raktárból egy hálózsákot, és 
lesben álltam. Elkaptam a lányt, kicsit kitörtem a nyakát, aztán belegyömöszöltem a zsákba. Bye-
bye, bébi! Persze, maguk mindannyian a jetit kiáltották ki gyilkosnak.
Arra is hamar rájöttem, hogy Mr. Mikeladze és Miss Boyd összedolgoznak. Miss Boyd azzal az 
ürüggyel, hogy virágot gyűjt, egyre csak a hegyoldalakat járta, és a kazettákat kereste. Nem volt 
más dolgom, csupán rátapadni, és figyelni, mikor találja meg. Őszintén szólva, sokkal lassabban 
haladtak a dolgok, mint reméltem volna. Néha majdnem ráordítottam erre az ostoba Mikeladzéra, 
hogy miért nem készített rajzot a rejtekhelyről? Ez a legelemibb szabály, ember!
Természetesen Rafaela Sinclairt is én öltem meg. Méghozzá tévedésből. Miss Bellamyt akartam 
megölni, helyette őt sikerült. Hála annak a kis hülyének. Sóhajtott, és folytatta.
– Ez a Bellamy nevű csaj volt a másik kellemetlen meglepetésem. Ahogy megkönnyebbültem, 
hogy nincs többé Travolta, felbukkant Bellamy. Bejött a sátramba, és azt kérdezte, hogy 
emlékszem-e Norfolkra, ahol egy csodás hetet töltöttünk együtt. Én marha, beugrottam. Még 
ecsetelte is, hogy milyen volt az a hét. Mint a viccben. Mi odabent hancúroztunk az ágyban, mikor 
megjött a férje, Dick Solomon. Én kiálltam az erkélyre, és ott várakoztam, amíg Solomon vissza 
nem ment a kaszinóba tovább játszani. Mondtam, hogy emlékszem, nagyon frankó volt a dolog. 
Erre Bellamy azt mondta, hogy akkor vagyok Kari Brenner, amikor a majom segge furulya, 
merthogy soha nem izéltünk együtt, még csak a kezét sem fogtam meg, mindig is utálták egymást 
Kari Brennerrel. Igazán kíváncsi lenne rá, ki vagyok, és hol van Brenner. Most éppen nem ér rá 
ezzel foglalkozni, de forgatás után visszajön, és akkor megbeszéljük a dolgot. Lehetőleg az egész 
csoport jelenlétében. Nem volt mese, őt is meg kellett ölnöm. Csakhogy nem ment könnyen a 
dolog, a fene vigye el, bizony nem. Rafaela Sinclair, az a kis liba, nem beöltözött Bellamy levetett 
ruhájába, és úgy illegett benne, mintha ő lenne a nagy Bellamy?! Hát így sikerült kinyírnom őt 
Bellamy helyett. Azt hiszem, soha még ilyen közel nem éreztem magam a lebukáshoz, főleg, hogy 
Rüpel hadnagy is feltűnt a térképen. Ennek ellenére Bellamyt is elintéztem. Köszönhetően a 
jetinek, aki gyakran belekontárkodott az ügyeinkbe. Arra persze vigyáztam, hogy ne fegyvert 
használjak, hanem a kezemet. Nem kell különösebb erő ahhoz, hogy szabad kézzel megöljünk 
valakit, csupán a technikáját kell ismernünk. Hát én még katonakoromban alaposan megismertem. 
Így aztán valamennyien a folyamatosan körülöttünk ólálkodó jetire gyanakodtak. Én pedig 
lapultam, és végül, lám csak, megszereztem, amit akartam. Hozza ide a kazettákat, Mr. Lawrence!
– Mi a szándéka velünk, Mr. Brenner? – kérdezte remegő hangon Augusta Drinkwater.
Attól tartottam, hogy valakinek ismét csak kiakadnak az idegei, és még az eddigieknél is 
rosszabb irányba fordulnak az események. Ezért igyekeztem magabiztosan és rettenthetetlenül 
viselkedni, pedig a tunhuangi ezer buddhák a megmondhatói, hogy nem éreztem valami 
magabiztosnak magam. Sőt, úgy összeszorult a torkom, mint a prétáké, a tűtorkú démonoké, akik 
éhségükben a hágókon üvöltenek, és holdfényes, téli éjszakákon dús, meleg vacsoráról álmodnak.
Fogtam a négy kazettát, és Brenner-Prescott felé nyújtottam.
– Kapja el, Leslie! – kiáltotta a hátam mögött Bob. – Kapja el a disznót!
Eszem ágában sem volt kockáztatni. Ehelyett nagyot ordítottam.
– Maradjon a helyén, Bob! Mr. Prescott bizonyára ad nekünk egy esélyt.
Mr. Prescott átvette a kazettákat, és lerakta maga mellé a földre. A géppisztoly egyetlen 
pillanatra sem tágított a mellem közepéről.
– Így ni! – mondta elégedetten, amikor a kazetták a lába mellett landoltak. – Ön igen bölcs 
ember, Mr. Lawrence. Lehet, hogy félreismertem? Valóban adok maguknak egy utolsó esélyt. 
Jómagam is játékos típus vagyok éppúgy, mint önök. Talán annyi a különbség közöttünk, hogy 
önök kitalált történetekben játszanak, én pedig a valóságban. Nos, rendkívül boldoggá tesz, hogy 
megkaptam a felvételeket, amelyek, hm... sokmillió dollárt érnek. Igaz, Mr. Hartwig?
Mr. Hartwig megvakargatta a lapos orra alig-hegyét.
– Hát... néhányat, az biztos!
– Cccc... Ne legyen már olyan szerény!
– Hogy a fenébe ne lennék, amikor az én pénzemre megy a játék!
– Ön tehát azt hiszi... hogy önnek akarom eladni?
– Ebben biztos vagyok.
– Ugyan miért?
– Mert tőlem kapja a legjobb ajánlatot.
– Rendben van, Mr. Hartwig – bólintott Brenner. – Majd még megbeszéljük a dolgot. 
Mindenesetre önt, mint potenciális vevőmet nem ölhetem meg!
– Nem bizony – bólogatott Hartwig. – Ha megöl, ugrott jó néhány milliócskája.
– És ha ennek ellenére mégiscsak megölöm?
Hartwig rávigyorgott.
– Nem olyan rossz üzletember maga.
Brenner ráemelte a skorpiót.
– Biztos benne?
Hartwig egyetlen pillanatra mintha elveszítette volna a magabiztosságát.
– Azthiszem... igen.
Brenner ismét elvigyorodott.
– Jól hiszi. Na, húzza el a csíkot! Otthon majd megkeresem. Remélem, nem fogatja el magát a 
határon.
– Ebben biztos lehet.
– Viszlát odahaza!
– Viszlát.
Hartwig megfordult, búcsút intett, és eltűnt a sziklák között.
Brenner megcsóválta a fejét.
– Egyszer még ez fog a sírba vinni: a jó szívem. Meg kellett volna ölnöm, mint ahogy magukat 
is meg kellene. De amit mondtam, megmondtam. Kapnak egy utolsó esélyt. Csak magukon múlik, 
hogy tudnak-e élni vele. Mivel úgyis újra át kell szabatnom a képemet, nem félek tőle, hogy 
felismernek, ezért nem feltétlenül szükséges végeznem magukkal. Ahhoz viszont, hogy átjussak az 
indiai határon, szükségem van néhány napra. Következésképpen, itt kell maradniuk addig. 
Vállalják?
Egyelőre csend volt, nyugtalan csend. Mindenki azon törte a fejét, hogy vajon igazat mond-e 
Prescott? Valóban el akar engedni bennünket?
Nem tudom, a többiek mire gondoltak, én mindenesetre biztos voltam benne, hogy Prescottnak 
esze ágában sincs betartani a szavát. Már csak azért sem, mert a gurkhák és a táborban pihenők 
kiszabadítanának bennünket, bárhova is zárna.
Bob rám villantotta a szemét. Már nem láttam haragot az arcán, csupán óvatos figyelem ült a 
tekintetében.
– Az a helyzet – ismételte Prescott –, hogy itt kell maradniuk egy kis időre. Ezalatt én meglépek, 
és biztonságba helyezem magam.
– Mennyi időre... kellene itt maradnunk? – tudakolta Bob. Éreztem, hogy már tökéletesen ura 
önmagának. A hangját is azért állította kétségbeesettre, hogy Brennernek ne tűnjön fel a dolog.
– Mondtam, hogy csupán néhány napról lenne szó.
– Mennyi az a néhány?
– Mondjuk három.
– És a többiek? A gurkhák, és...
– Úgy érti, hogy a gurkhák kiszabadíthatják magukat szorult helyzetükből? Nem hinném, Mr. 
McKinley.
– Miért nem?
– Azonnal megtudja. – Lehajolt, felnyalábolta a kazettákat úgy, hogy a skorpió csövét egyetlen 
pillanatra sem vette le rólam. – Így ni! Most pedig szépen felsétálnak oda a tető alá.
– De hiszen ott kicsi a hely! – nyögte Mr. Garnes. – Nekem klausztrofóbiám van.
– Majd legyőzi. Vagy inkább a halál győzze le magát?
– Igaza van – bólintott Garnes. – Megbirkózom vele valahogy.
– Annál is inkább, mert nem kell közvetlenül behúzódniuk a sziklapárkány alá. Képzeljenek el 
egy tíz méter sugarú kört. El tudják képzelni?
– Mi az ördögöt akar tőlünk? – dühöngött Bob, de már igencsak tudatosan. – Geometriai 
leckéket oldjunk meg?
Brenner-Prescott megcsóválta a fejét.
– Azért elkeserítő pasas maga, hallja-e! Tipikusan az a fickó, akinek semmi se jó. Ha azt 
mondanám, hogy halomra lövöm magukat, az sem tetszene, mi?
– Nem hát! – tiltakozott Bob. – Mi a szar tetszék rajta?
– De ha meg akarom óvni az életüket, az sem tetszik.
– Ahogy maga akarja, úgy nem.
– Ha az én fiam lett volna, már féléves korában lelencházba adom. Hogy bírta ki maga mellett az 
anyja?
– Maga csak ne vegye szájára az anyámat!
– Jól van, csak dühöngjön. Mindenesetre sétáljanak fel oda a kőpárkányhoz! Gyerünk! És 
nehogy megpróbálkozzanak valamivel. Ha elkezdenének összevissza futkosni, kénytelen lennék 
tüzet nyitni magukra. Lehet, hogy egy-kettő megúszná a kísérletet, de a többség bizonyára itt 
hagyná a fogát. Kellemetlenséget okoznának nekem, nem is vitás, bár azért nem végzeteset. Még 
egyszer arra kérem magukat, azt tegyék, amit mondok, akkor megkapják a megígért esélyt. Oké?
– Egyáltalán nem oké! – dühöngött Bob.
– Nem fogná már be a száját!? – ugrott Bobnak Gillmore. – Ha nem fogja be, majd befogom én! 
Nem látja, hogy ez az egyetlen esélyünk?
Rüpel hadnagyra néztem, és észrevehetetlen kacsintással nyugalomra intettem.
– És a halott? – kérdezte Garnes. – Vele mi lesz?
– Hagyják a helyén! Mellette akarnak talán eltölteni három egész napot?
– A sebesültek?
– Támogassák fel Őket a párkány alá. Ha nem okoskodtak volna, nem lennének sebesültjeik, és 
Linda sem halt volna meg. Na, indulás!
Tíz perc múlva fent voltunk a párkánynál. A sebesülteket bevittük a kőlap árnyékába, magunk 
pedig közvetlenül előtte foglaltunk helyet.
Brenner mindeközben kihúzott Siva mögül egy hátizsákot, és beledugdosta a tekercseket. A 
skorpió ott volt a keze ügyében; készen rá, hogy szükség esetén belénk pumpáljon néhány golyót. 
Bármennyire is csábító volt a lehetőség, hogy kazettadugdosás közben támadjak rá, nem akartam 
kockáztatni.
– Látják azt a követ? – kérdezte Prescott-Brenner egy alig téglányi kőre mutatva, amely cirka 
tízméternyire heverhetett tőlünk.
– És? – mérgelődött Bob. – Mi a szart akar vele?
– Jézusom, magától aztán szívesen megszabadulna az ember! Szerencséje, hogy nem hagyom 
hergelni magam. Egy gyengébb idegzetű fickó már rég ementáli sajtot csinált volna magából.
– Én meg lószart magából.
– Hát ez csoda szellemes volt. Azért, ha megkérhetném, fogja be a száját, mert a végén 
elveszítem a fejem, és... ne is beszéljünk róla!
Tisztában voltam Bob stratégiájával. Addig hergeli Brennert, amíg az hibát nem követ el. 
Veszélyes taktika, de néha bejön.
– Szóval – folytatta Brenner –, vegyük úgy, hogy az a kő tíz méterre van tőlünk. Azon ne 
menjenek túl.
– És ha túlmegyünk? – vicsorgott Bob. – Én azonnal túlmegyek rajta, amint eltűnt a fenébe, arra 
mérget vehet!
– Nem fog túlmenni rajta, fogadjunk.
– Maga ne pofázzon nekem! Túlmegyek, és kész!
Most az következett volna, hogy Brenner megfenyegeti: azonnal lelövi, vagy valóban le is lövi. 
Brenner azonban nem kapta fel a vizet. A zsebébe nyúlt, majd mintha megpróbált volna előhúzni 
belőle valamit. Meglepetésemre azonban, amikor kihúzta a kezét, nem láttam benne semmit.
– Arthur!
Mindenki megdermedve figyelte a kőpárkány alól előkocogó, alig másfél méteres, szakállas kis 
robotot. Arthur hernyótalpon gurult: olyasfélén, mint a hó-szánok.
– Itt vagyok, uram! – nyekeregte a vigyorgó, némiképpen Disney törpéire emlékeztető, gyerekek 
álma Arthur. – Itt vagyok, uram! Jól van, uram?
– Elérkezett a nagy pillanat, Arthur! Készen kell állnod! És azt tenned, ami a dolgod. Oké, 
Arthur?
– Hogy van, uram? Jól van, uram?
– Nem egészen tökéletes még köztünk a kommunikáció – mosolygott bocsánatkérőn Brenner-
Prescott. – De azért teljesíti a feladatát.
Rosszat sejtve bámultam Arthurra. Már akkor sem tetszett, amikor először találkoztam vele. 
Mosolygós külseje mögött akár egy ördög is rejtőzhetett.
– Arthur szerencsére nem az én alkotásom, ezért nem is kell attól félnem, hogy megmakacsolja 
magát. Nem úgy, mint Siva. Akármennyit is dolgoztam rajta, egyre rosszabb és engedetlenebb lett. 
Sajnos, nem igazán értek az elektronikához. Már-már attól tartottam, hogy lebukom miatta. Arthurt 
amolyan referencia-tárgyként hoztam magammal, pedig, mint mondtam, nem én csináltam. Más 
tollával ékeskedtem, ez az igazság. Arthur jó toll, habár a beszéd és a szövegértés nem erős oldala. 
Igaz, Arthur?
– Jól van, uram?
– De ez végül is, nem fontos. Sokkal fontosabb, hogy Arthur tudja, mit kell tennie. Mostantól 
kezdve automataként viselkedik – lelövi, aki elhagyja a párkány környékét. Kivéve engem, mert 
nekem itt egy érzékelő a zsebemben. Rám nem tüzel, magukra azonban igen. Mozgásérzékelőre 
van beállítva. Aki megpróbálja elhagyni a tiltott zónát, Arthur könyörtelenül lepuffantja. Tegyünk 
egy próbát?
Mielőtt megmukkanhattunk volna, Brenner felvett a földről egy gyermekfej nagyságú gömbölyű 
követ.
– Figyeljék a kezem! De azért saját magukra is figyeljenek. Nem szeretnék megölni senkit.
Lehajolt, és elgurította a követ. A kő elindult lefelé a hegyoldalon. Előbb simán gördült, majd 
egy mormotalyukon megpattanva felemelkedett a levegőbe.
Éppen akkor érte a téglaformájú szikladarab határolta terep szélét, amikor visszahuppant a 
földre.
Arthur még Brennernél is gyorsabb volt. Tehette, hiszen neki még a stukkerját sem kellett 
előrántania. Kinyújtotta a kezét, és máris tüzelt. A golyó a mutatóujjából csapott ki, telibe találva a 
követ, amely azonnal apró darabokra hullott szét. Közben gomba formájú, szürke füstgomolyag 
tűnt fel a maradványai felett.
– Robbanógolyó – magyarázta Brenner. – Három méternél ne menjenek közelebb a robothoz: 
Arthur méri a távolságot, és azonnal lő. El tudják képzelni, mivel jár, ha a robbanógolyó eltalál 
valakit?
El tudtuk képzelni, ezért nyomban elhúzódtunk Brenner kedvencétől.
– Három napig fut a programja – mondta Brenner. – Akkor leáll, és maguk szabadok. Ezt 
mondják meg a gurkháknak és a társaiknak is. Csupán három nap. Addig kibírják. Inni- és 
ennivalót találnak a párkány alatt. Ott van az a hülye Siva is, tolják félre, ha akarják. Azt hiszem, 
nincs is más mondanivalóm. Viszontlátásra, Arthur, a pokolban!
– Viszontlátásra, uram! Jól van?
Brenner biccentett, és elindult a képzeletbeli határ felé.
– Az a fontos, hogy ne izguljanak. Az élet úgyis csupa izgalom. Élvezzék a jó, himalájai levegőt.
Felénk intett, és eltűnt a kövek között. Azt hitte, megúszta a kalandot. Pedig dehogyis úszta meg.

28.

Mulatságos volt, ahogy egymáshoz bújva kucorogtunk, mint a birkák. Tisztes távolságban 
tőlünk ott szobrozott Arthur, és még csak felénk sem fordította a fejét. A Csomolhari távoli csúcsait 
szemlélte, mintha feltette volna magában, hogy egyszer még megmássza Őket. Pedig Arthurt nem 
érdekelték a csúcsok: kicsi, céltudatos agyával csak a mozgásunkra koncentrált.
– Te jó ég! – kapott a fejéhez Mr. Garnes. – Három álló napig itt kell ücsörögnünk?
– Mi van akkor, ha ő jön közelebb hozzánk? – nyugtalankodott Augusta. – Akkor is lőni fog?
– Nyugodj meg – mondtam neki. – Arthur nem jön közelebb.
– Biztos vagy benne?
– Egészen biztos.
– Lehet, hogy már nem is működik? – tanakodott Mikeladze. – Ha hozzáférhetnénk valahogy...
Aztán a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy ért mindent. Hogy nem Arthur itt a legfőbb 
ellenség, hanem...
– Tegyünk egy próbát! – javasolta izgatottan Gillmore. – Hátha csak be akart szaratni bennünket 
a fickó. Gyerünk, tegyünk egy próbát!
– Oké! – bólintott Bob, és utánozhatatlan eleganciával a producer felé intett. – Tessék! Sétáljon 
át a képzeletbeli köríven.
– Majd ha meszet ettem! – morogta Gillmore. – Itt van például Jim Countryman. Ő a legfürgébb 
közöttünk. Vagy Mr. Lawrence. Igaz, Mr. Lawrence? Ön jól ismeri ezt a világot...
– Elment az esze? – förmedt rá Bob. – Menjen csak maga, ne másokat ajánlgasson maga helyett!
– Hagyja csak, Bob – intettem le. – Mr. Gillmore-nak igaza van. Ki kell próbálnunk, nem 
blöffölt-e Brenner. Lehet, hogy csak egyetlen golyó volt Arthur mutatóujjában.
Lelkem mélyén tudtam, hogy feleslegesen koptatom a számat. Prescott nem az a fajta fickó, aki 
nem biztosítja be a menekülését.
Sóhajtottam, és elindultam a képzeletbeli körív felé. Arthur szelíd tekintettel a csúcsokat 
nézegette. Engem azonban nem tévesztett meg a szelídsége. Az érzékelőnek mindegy, hogy milyen 
pofa mögé rejtik.
Amikor úgy éreztem, hogy már közel járok a körívhez, megtorpantam. Ekkor döbbentem csak 
rá, hogy folyamatosan kiabálnak mögöttem.
– Ne, Leslie, neeeee! – kiáltozta Augusta és a kisebb kövek gurulásából arra következtettem, 
hogy felém közeledik. – Neeee!
– Jöjjön vissza, Augusta! – ordította dühösen Bob. – Azonnal jöjjön vissza!
– Álljon már meg! – kiáltotta Rüpel is. – Mr. Lawrence-nek nem lesz semmi baja!
Levettem a fejemről a süvegemet. Kissé előrehajoltam, majd erőteljes mozdulattal elhajítottam.
A sapka előbb darabokra szakadt, csak ezután hallottam meg a dörrenést. Arthur kinyújtott, 
füstölgő mutatóujjal mosolygott a sapka maradványai felé.
– Hogy van, uram? Jól van?
– Te jó isten! – suttogta Augusta az oldalamhoz simulva. – Már azt hittem...
– Nem blöffölt! – krákogta Gillmore. – Egyáltalán nem blöffölt. Itt kell döglődnünk három egész 
rohadt napon át! Ha igaz, hogy futni hagy bennünket...
– Nem hagy – mondta Rüpel hadnagy. Kegyetlen szavak voltak, de igazak.
– Hogy mondta? – nyögött fel Garnes. – Bár nekem már úgyis mindegy. Ha három napig itt kell 
feküdnöm a sebemmel, kész vagyok.
– Akárcsak én – nyögte Szergo.
Beata nem szólt semmit, csak rezzenéstelen arccal maga elé bámult.
– Nem hagy bennünket életben – ismételte Rüpel. Minden szem Arthur felé fordult. Arthur 
mintha csak megérezte volna, szelíden ránk mosolygott.
– Hogy van, uram? Jól van?
– Dögölj meg! – nyögte Kirkpatrick.
Joan kinyújtott mutatóujjával Arthurra bökött.
– Ő...? Ő fog megölni bennünket?
Rüpel erre már nem válaszolt. Átadta nekem a terepet.
– Nem hiszem – mondtam. – Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem.
– Miért nem?
– Mert nem akarja, hogy értesüljön róla a világ, mi történt velünk. Ha a rendőrség megtudná, 
hogy Ő volt a gyilkos, a zsaruk utána vetnék magukat. És el is kapnák.
– Honnan tudja?
– Emlékezzék csak rá, mit mondott Miss TraVoltá-ról. Vannak olyan erők, amelyek a föld alól is 
előkerítenék, operáltassa bárkivé is magát. Azt a látszatot kell hát keltenie, hogy ő is velünk együtt 
pusztult. Ha Arthur lőne le bennünket, nem érné el a célját.
– Igazán? – nyögte Jim Countryman. – Akkor mire gondol?
Felemeltem az ujjam, és a fejem fölé mutattam.
– A kőlapra.
Countryman eltátotta a száját.
– A kőpárkányra gondol? Hogy az ördögbe...
– Például, ha leszakadna.
– De... nem szakad le.
– Ha mégis leszakadna?
– Tízezer éve nem szakadt le. Mr. Larssontól tudom. De még ha le is szakadna. Kicsi a 
valószínűsége, hogy valamennyiünket maga alá temessen.
– A párkány nem is.
– Ezt nem értem.
– Megmagyarázom. Ha csak a párkány szakadna le, nem biztos, hogy valóban maga alá temetne 
bennünket. De ha a gleccser is megindulna...
– A gleccser?
– Jobban mondva, a gleccserágy. Felment valaki önök közül már a gleccsermederbe? Kiderült, 
hogy senki.
– Odafent... majdnem egészen a hegy csúcsáig, ki tudja hány köbkilométer kő várakozik arra, 
hogy egyszer megindulhasson lefelé. Valamikor majd meg is fog: talán egy földrengés segíti hozzá. 
Akkor pedig meg sem áll a völgyig: mindent magával sodor, ami csak az útjába kerül. És maga alá 
temet mindent. Ha a gleccser lecsúszna, több méter vastag kavicsréteg alá kerülnénk valamennyien.
Néma csend borult ránk. Csak a ragadozó madarak vijjogása hallatszott a magasból.
– Álljon csak meg a menet! – emelte fel az ujját kissé remegő hangja kíséretében Gillmore. – 
Azt mondja: ha a párkány leszakadna, ha a kőlavina megindulna: Csupa ha. Miből meríti a 
feltételezését, Mr. Lawrence?
– Többek között abból, hogy a kavicságyban találtuk meg Miss Bellamy holttestét. Ez pedig azt 
jelenti, hogy Brenner arra számít: a gleccser ránk csúszik, és a lány holttestével együtt betemet 
bennünket.
Azért nem voltak olyan ostobák, mint kezdetben gondoltam. Jim Countryman például Arthurra 
mutatott.
– Ő indítja meg a lavinát?
– Hogy gondolja? – nyögte Gillmore.
– Robbanógolyóval, például.
– Azt hiszi, attól megindul a gleccser?
– Egy része biztosan. Garnes Mikeladzéhoz fordult.
– Nos, sebesült társam, Önnek mi a véleménye?
Mikeladze szenvedő képpel felnézett a párkányra, és megvonta a vállát. – Aláaknázta. Egyszerre 
fagyott rájuk a jeges rémület.
– A gleccsert? – suttogta Gillmore. – Hogy lehet aláaknázni?
– Egyszerűen. Beépített néhány aknát a kavicságyba, mondjuk száz méter magasságban. Ha csak 
ezt a részt szakítja is ránk, jó mélyre temet bennünket a lezúduló hordalék.
– Mi lenne, ha... megpróbálnánk elkapni Arthurt? Mikeladze megrázta a fejét.
– Nem hagyja magát. Amint megközelítjük, lő. De nem hiszem, hogy Ő hozza működésbe az 
aknákat. Sokkal valószínűbb, hogy időzítve vannak.
– Te jó isten! – törölgette meg verejtékező homlokát Miss Boyd. – Ez azt jelenti, hogy 
bármelyik pillanatban felrobbanhatunk? Istenem, Szergo, mi lesz velünk?
Rüpel hadnagy odasétált hozzám. Közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Arthurról.
– Kezdhetjük?
Haboztam néhány másodpercig, aztán bólintottam.
– Kezdjük.
– Nem lesz túl korán?
– Aligha. Amint elég messzire távolodott tőlünk, felrobbantja az aknákat. Cirka fél mérföldnyire 
járhat már.
– Akkor minden pillanatban.,.
– Kezdje, hadnagy.
Rüpel kissé remegő kézzel megdörzsölte a szemét.
– Szeretném valamire felhívni a figyelmüket, hölgyeim és uraim. Kipróbálunk valamit Mr. 
Lawrence-szel, aminek meglehetősen kétséges a kimenetele. De nincs más lehetőségünk. Brenner 
hamarosan ránk robbantja a gleccserhordalékot. Nem akarok pánikot kelteni..., de talán már ott is 
az ujja a távirányító gombján.
– Jézusom! – nyögte Kirkpatrick. – Mi lenne, ha pánikot akarna kelteni? Én beteg ember 
vagyok...
– Valamennyien azok vagyunk! – vágott közbe éles hangon Bo Larsson, akinek eddig a szavát 
sem hallottuk. – Mit kell csinálnunk?
– Majd Mr. Lawrence elmondja.
Most aztán valóban nem volt idő hosszú magyarázkodásra. Léptem egyet előre, és a 
kőpárkányra mutattam.
– Amint felszabadul a hely, húzódjanak a párkány alá.
– Hogyhogy felszabadul? – tudakolta Countryman.
– Mi a francot akar csinálni? – támadt rám Bob. – Elszalasztotta a kedvező lehetőséget. El kellett 
volna kapnunk a fickót! Már-már sikerült felhergelnem, és biztosan hibázott volna! Maga 
azonban... eh! – dühösen rám legyintett, és tüntetőleg a Csomolhari felé fordította az arcát.
– Miért húzódjunk a párkány alá? – kérdezte ellenségesen Beata. – Legbiztosabb módja, hogy itt 
dögöljünk.
– Ugyan, miért? – ellenkezett vele is Bob.
– Mert, ha lezúdul a kavicságy, a párkány agyonnyom bennünket.
– Úgy meg a kőlavina.
– Miért jobb az egyik, mint a másik?
– Figyeljenek már ide! – kiabáltam rájuk. – Még ha ránk is omlana a kavics, a párkány alatt 
túlélhetjük. A többiek majd kiásnak bennünket.
– Csakhogy akkorra már olyan laposak leszünk, mint a palacsinta.
– Mit akar csinálni? – kapta el a köpenyem ujját Countryman. – Mi a fenét akar? Ha van valami 
jó ötlete, csinálja gyorsan, mert valóban itt hagyjuk a fogunkat.
– Hátha Brenner igazat mondott? – tördelte a kezét White doktornő. – Néha még a bűnözőknek 
is megesik a szívük az ártatlanokon.
– Ennek soha! – legyintett Countryman. – Van némi emberismeretem. Ez azonnal megnyomja a 
gombot, ahogy megnyomhatja. Na gyerünk! Másszunk be a párkány alá!
– Mi lesz Arthurral?
– Kit érdekel? A fogvatartónk. Csak nem sajnálja?
– Sajnálja a fene. Éppen attól tartok, hogy ha sokat ugrálunk, közénk durrant.
– Csak akkor, ha kimegyünk a körből. A kőpárkány még belül van.
Ismét csak kénytelen voltam feltekerni a hangerőt.
– Figyeljenek ide, hé! Várják meg, amíg felszabadul a párkány alatti rész. Teljes egészében, 
értik? Teljes egészében. Akkor aztán, uzsgyi! Ha nem sikerülne a tervem, mindenki feküdjön le 
arccal a földnek, és szorítsa a tarkójára a kezét. Megértették?
– Maga Összetéveszt bennünket egy zuhanó gép utasaival – morogta Gillmore.
– Nekünk sem sokkal több az esélyünk a túlélésre – nyögte Garnes. – Csak ne fájna annyira a 
lábam!
– Segítsenek egymásnak, és támogassák a sebesülteket. És lehetőleg ne lepődjenek meg semmin. 
Gyerünk, Rüpel!
Rüpel hadnagy kirántott egy fekete dobozt a zsebéből, és felém dobta.
– Megdöglenek az irigységtől a Los Angeles-i kollégák, ha elmesélem nekik. Megnyomtam az 
egyik gombot. Jöjjön, aminek jönnie kell!

29.

Valóban nagyon kevés volt az időnk: talán csak másodpercekkel gazdálkodhattam. Nem volt 
kétséges, hogy amint elérkezettnek látja az időt Brenner, megnyomja a távirányítója gombját. 
Abban reménykedtem, hogy tisztes távolságra akar távolodni tőlünk, nehogy a táborba 
visszavonultak közül valaki is észrevegye. Márpedig minden másodperc az életünket jelenthette.
Voltak, akik felfedezték kezemben a távirányítót, voltak, akik nem. White doktornő, Bo 
Larssont cipelve, a dobozkára pillantott, majd elindult a párkány felé. Bob dühösen a fejét rázta, és 
erősen gesztikulálva Countrymannek magyarázott valamit. Joan, Augusta és Garnes összebújtak, 
mint viharban a kisbárányok. Mikeladze Simone segítségével ugyancsak a párkány felé igyekezett. 
Csupán Beata maradt mozdulatlan Linda holtteste mellett.
Nyomtam még egyet a gombon. Indulhat az előadás!
Ettől a pillanattól kezdve egyszerre több felé is kellett figyelnem. Arthurt sem veszíthettem szem 
elől, hiszen nem tudhattam, hogyan viselkedik majd, ha a másik felbukkan az orra előtt. Ezernyi 
kérdés forgott a fejemben, de már nem volt időm, hogy számba vegyem Őket.
– Siva! – hallottam egy éles kiáltást. – Vigyázzanak, megmozdult Siva!
Minden szem a párkány alatti, árnyékba merült barlangnyílásra meredt, amelyben ebben a 
pillanatban bukkant fel az isten monumentális alakja. Arcán csendes, derűs mosoly ült, mint aki be 
van telve a világ gyönyörűségeivel. Tett néhány lépést előre, aztán megtorpant.
Úgy éreztem, hogy megfagy a tüdőmben a levegő. Csak nem döglik be, mielőtt még...
Siva rövid tétovázás után ismét elindult. Feltehetően egy talpa alá került kődarab kényszerítette 
némi habozásra.
Sivának nem hernyótalpai voltak mint Arthurnak, hanem két hatalmas lába – ezek azonban nem 
gyaloglásra készültek. Csupán táncolnia kellett volna – ha elfogadja a parancsot. Siva azonban 
akaratos volt: fütyült Brenner utasításaira. Az enyémre remélhetőleg nem fog. Siva mosolygott. 
Bajusza hetykén felfelé csavarodott, mint a molnárlegényeké Törökországban. Ahogy a napfény 
ráhullott az arcára, ragyogni kezdtek rajta a rikító színek. Siva vásári termék volt csupán, most 
mégis nagyobb szükségünk volt rá, mint istenre bármikor is a történelem folyamán.
– Mi a fene ez? – kiáltotta Bob. – Mi az ördögöt csinál maga? Jézusom, itt halunk meg 
valamennyien, ez meg ezzel a behemóttal szórakozik!
– Be a párkány alá! – bömbölte Rüpel, idegességében tibetiül. – Be a párkány alá!
Augusta otthagyta Joant és Garnest, és odafutott hozzám.
– Mit csináljunk, Leslie?
– Be a párkány alá! Gyorsan!
Bólintott, és elrohant. Ebben a pillanatban erős szélrohamok törtek ránk. A hegycsúcsról csaptak 
le, mintha a közeledő Ősz hajtotta volna felénk őket. Ez aztán ismét csak aggodalommal töltött el. 
Mi lesz, ha túlságosan is megerősödik a szél?
Siva egyelőre földöntúli mosollyal az arcán felém lépegetett. Szemem sarkából láttam, hogy 
néhányan valóban a párkány felé igyekeznek, néhányan viszont a meglepetéstől megdermedve csak 
állnak, mintha sóbálvánnyá változtak volna.
Arthur látszólag észre sem vette Siva közeledését. A hegycsúcsokat nézegette, mintha a szelek 
útját fürkészte volna. Siva barátságosan mosolygott, és hirtelen irányt változtatott. Egyenesen 
Arthur felé vette az útját.
– Te jó ég! – hallottam egy ideges kiáltást. – Mi a fenét akar ez?
Többre nem emlékszem. Lehet, hogy kiáltoztak, lehet, hogy csendben figyelték az eseményeket; 
én mindenesetre egyetlen szót sem hallottam ezután. Olyan önfeledten figyeltem Siva mozgását, 
hogy megszűnt körülöttem a világ.
Őszintén szólva, nem volt könnyű dolgom az istennel. Néha csupán hajszálon múlott, hogy el 
nem esett. A talaj egyenetlen volt, talpai viszonylag kicsik – nem arra tervezték, hogy kavicsokat 
taposson velük. Időnként erőteljesen megbillent; ilyenkor behunytam a szemem. Ha felborul, 
végünk.
Siva azonban ügyes volt. Minden billenés után visszanyerte az egyensúlyát, és egyre közelebb 
került Arthurhoz.
Aki látta a gyalogló Sivát, soha nem fogja elfelejteni. A három méternél is magasabb óriás – 
pompázatos indiai ruhában, hamis drágakövekkel díszített turbánban, aranyzsinórokkal cicomázva, 
kunkori bajusszal – mosolygós szemekkel lépkedett a töpörtyű robot irányába. Ezúttal nem volt 
más a kezében, csupán egyetlen balta.
Némiképpen a Jurassic parkra emlékeztetett a jelenet. Mert hiszen Siva is óriás volt, őslény, egy 
sosem volt világ hírnöke. Egyetlen, töredék másodpercre a mamutok korába képzeltem magam – 
így érezhette magát a kőkor embere is, amikor szembetalálkozott egy-egy óriással. Csakhogy 
ezúttal az óriás a barátunk volt – vagy legalábbis az kellett volna, hogy legyen.
Siva már annyira megközelítette Arthurt, hogy annak reagálnia kellett volna rá. Arthur azonban 
még mindig a csúcsokat bámulta, mintha nem is érzékelte volna az óriás jelenlétét.
Aztán egyszerre csak megperdült. Nevető arccal, felhőtlen Örömmel a szemében.
– Halló, uram! Hogy van, uram?
Siva nem válaszolt, csak lépegetett tovább. Arthur újra rámosolygott.
– Még egy méter, uram! – mondta. – Még egy méter, uram!
Siva zavartalanul előrelépett.
– A határon áll, uram! – figyelmeztette Arthur. – Még egy lépés, és lövök!
A két robot egymásra mosolygott. Arthur szelíden, Siva inkább pajkosan.
Siva felemelte a lábát. Arthur villámsebesen kinyújtotta a karját, és lőtt.
A golyó eltalálta Sivát. Cirka embermagasságban: ott, ahol egy ember fejének kellett volna 
lennie. Mivel azonban Siva jóval megtermettebb volt egy átlagembernél, három sorban 
elhelyezkedő karjai közül az alsó sorban lévőt találta a golyó. A kar megremegett, majd felröppent 
a levegőbe.
Sivát nem zavarta, hogy elveszítette egy végtagját. Tovább mosolygott, és Arthur felé lépegetett.
– Állj! – mondta Arthur mosolyogva. – Állj, vagy lövök! Hogy van, uram? Jól van, uram? Állj, 
vagy lövök!
És lőtt. Egyenesen Siva képébe. Ki tudja, miért olyan magasra – ha ember állt volna vele 
szemben, magasan a feje felett röppent volna el a golyó. Nem gondolhattam másra, minthogy 
Arthur agyában van egy chip, amely a támadó magasságát méri.
Siva arca eltorzult a találat nyomán. Éppen azon a helyen érte a golyó, ahol egyszer már 
megsérült, és Brenner megfoltozgatta. Szánalmas volt, ahogy immár fél pofával Arthurra 
vigyorgott. Szánalmas és félelmetes.
Arthur mégsem ijedt meg tőle. Nem tehette, hiszen nem érzékelte a veszélyt. Őt csak támadni 
tanították meg, védekezni nem.
Nem is védekezett. Állt egy helyben, és Siva testébe pumpálta a golyókat. Ruhafoszlányok 
röppentek a levegőbe, törött drágakő utánzatok, műanyag darabok, gipsz, Siva másik karja. Még 
néhány pillanat, és Siva közvetlenül Arthur mellett állt.
Arthur megpróbálta egyenesen tartani a kezét, hogy tovább folytathassa a tüzelést, Siva azonban 
szorosan hozzásimult, és combjával lefelé nyomta. Arthur karja megremegett, majd bánatos 
reccsenés kíséretében letörött.
Siva ekkor felemelte a harmadik kezében tartott baltát, és lesújtott vele Arthurra.
A mosolygó kis robot hangja úgy felerősödött tőle, hogy talán még a Csomolhari völgyeiben 
gyülekező szelek is meghallották.
– Hogy van, uram? Jól van, uram? Én jól vagyok.
Nagyjából ezek voltak az utolsó, ép szavai. Mert még akkor is beszélt, amikor már nem volt a 
feje a törzsén, nem maradt semmi egyéb belőle, csupán egy száj, némi fehér szakáll, és egy 
barátságos mosoly.
– Ho... ram...jól... ram... én... jól.
Siva elégedetten nézett rám. Boldog, diadalittas mosollyal. Mintha azt kérdezte volna a mosolya, 
hogy jól csináltam, fiú?
Majd hirtelen táncolni kezdett, pedig nem is nyomtam meg a távirányító gombját.
Úgy emelgette a lábait, mint az indiai, templomi táncosok. Bár az arca inkább ijesztő volt, mint 
barátságos, mégis majd odarohantam hozzá, hogy átöleljem.
– Úristen! – hallottam Gillmore rémült hangját. – Nézzék, táncol! Siva táncol!
És Siva valóban táncolt. Nyomorékon, két karját és fél arcát elveszítve ott táncolt Arthur 
darabokra vagdalt teste felett.
– Siva táncol! – szálltak felém az ujjongó kiáltások. – Siva táncol!
Elhajítottam a távirányítót, és hatalmasat ordítottam.
– Lefelé! Irány a tábor! Hozzák a sebesülteket!
Jómagam is felrohantam a párkányhoz, elkaptam Bo Larssont, és White doktornő segítségével 
cipelni kezdtem a tábor felé.
Tisztes távolságban jártunk már, amikor megálltam, és visszanéztem.
Siva még mindig táncolt. Most éppen Arthur szakállát taposta nagy igyekezettel.
Aztán mindent betöltött a hatalmas robbanás, és a csúszó-zuhanó kövek hangja.
A hegyoldal megindult, és felénk száguldott.
– A kövek! – ordítottam, ahogy a számon kifért. – Be a kövek közé!
A kőlavina elsodort mindent, ami az útjába került. Szerencsére úgy tíz méterre tőlünk, 
megállapodott.
Amikor felnéztem, nem ismertem rá a környékre. Nem láttam a kőpárkányt, az ismerős 
bokrokat, a lehajló lombú, görbe kis fákat– néhány méter vastagon kőomladék fedett mindent.
Nem láttam Sivát és Arthurt sem: a két ellenfél ott hevert valahol a kavicsok alatt. Nehezen 
szedtem a levegőt; még a kőport kiköpni is alig maradt erőm.
A többiek viszont mintha megbolondultak volna. Eufóriás mosollyal az arcukon ugrándoztak, 
alig néhány méternyire a lavina szélétől.
– Látták? – ordította Gillmore égre emelt kézzel. – Látták? Siva táncolt! Siva táncolt!
– Táncolt! – ordította Bob is a vállamat veregetve. – Látta, maga fafejű? Siva táncolt!
Rüpel is előkerült a semmiből, és mellém roskadt.
– Sikerült – mondta aztán tompa hangon. – Tíz centet sem adtam volna érte.
– Gupta? – kérdeztem nagyot nyögve.
– A többiekkel van.
– Neki köszönhetjük.
– Ne legyen álszerény, Leslie. Különben, tudja, hogy óriási szerencséje volt?
– Micsoda? – kérdeztem. Rüpel rám vigyorgott.
– Hogy jó viszonyt alakított ki a rendőrséggel! Te jó ég, még mindig nem tudom elhinni, hogy 
megúsztuk. Nem akarok túlozni, de maga egy zseni!
– Egyáltalán nem túloz – mondtam, és végigfeküdtem a kavicsokon.
Néha egy zseninek is pihennie kell. A Csomolhari völgyeiből újabb, hűvös szelek indultak a 
csendben gubbasztó falvak felé. Búcsúzott a nyár Bhutántól.

30.

A gurkhák estefelé érkeztek vissza. Fáradtak voltak, piszkosak és törődöttek. Sajnos nem jártak 
sikerrel.
Guptát csak akkor tudtam elérni, amikor visszatért a patakról. Megmosakodott, és a ruháját is 
kimosta. Láttam a szemén, hogy pokolian fáradt. Kissé elhúzódtunk a tűztől, ahol a többiek 
szárítkoztak.
Gupta hosszú, fehér ingben didergett pokróccal a hátán. Inkább a fáradtság viselte meg, semmint 
a friss szél.
– Nem találtuk meg, száhib –, csóválta meg elégedetlenül a fejét. – Pedig mindenütt kerestük. 
Nyima sokat segített nekünk. Úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Mégsem találtuk meg. Talán a 
föld mélyén lakik a fickó a kovács istenek között. Lehetséges, hogy nincs igazad, és mégiscsak 
isten?
Felálltam, és megveregettem a vállát.
– Nem baj, Gupta. Köszönöm, amit értünk tettél. Nélküled valamennyien elpusztultunk volna.
Gupta elégedetten elvigyorodott.
– Öt évig én voltam a legjobb elektronikus a brit seregben. Nem olyan nagy ügy helyrehozni 
valamit, amit más elrontott. Hanem ez a Brenner nem sokat ért a szakmájához. Még egy 
közönséges zárlatot sem volt képes megjavítani. – Megcsóválta a fejét, és a levegőbe bámult. – 
Hanem egyet sajnálok, Leslie száhib.
– Micsodát? – kérdeztem. Gupta sóhajtott egy nagyot.
– Hogy nem láttam Sivát táncolni. Gyönyörű lehetett. Az volt, ugye, száhib?
– Az volt, Gupta – bólintottam.
– Mit mondjak az embereknek? Keressük holnap tovább?
– Azt hiszem, nem szükséges. Hadd járja a maga útját.
Gupta bólintott.
– Jól teszed, száhib. Sose lehessen tudni. Hátha mégis isten.
Menni készültem, de még egyetlen percre visszatartott.
– Ez a szerzetes, Nyima, nagyon rendes fickó. Csak egyet nem értek.
– Mit, Gupta?
– Hogy miért nem szeret fürdeni? Belöktem a patakba, hát majdnem agyonvert egy kővel. Pedig 
szerzetes. Furcsa ember, az biztos. De azért rendes, csak fürdeni nem szeret. Van ilyen.
Ebben maradtunk.

31.

Amikor besétáltam a táborba, éppen feljött a hold. Közvetlenül az első sátor mellett, egy lapos 
kövön vékony női alak ücsörgött, előrehajolva, arcát a tenyerébe rejtve. Láttam rajta, hogy nem 
veszi észre a közeledésemet. Néhány méternyire tőle megtorpantam. Nem akartam megijeszteni.
Megköszörültem a torkom, mire összerezzent, és felnézett rám. White doktornő volt. Olyan 
fáradtsággal az arcán, amilyet többnyire csak orvosokén látni, akik tízórás műtéttel a hátuk mögött 
már ahhoz is túl fáradtak, hogy lefeküdjenek.
– Hogy van, doktornő? – kérdeztem mellé guggolva.
– Hogy lennék? – kérdezte. – Ragyogóan. Nem látszik rajtam?
– Pihennie kellene.
– Rám férne, annyi szent. Csak éppen nehéz velük.
– Kikkel?
– A pácienseimmel. Órákig dolgoztam, amíg kiszedtem belőlük a golyókat, bekötöztem a 
sebeiket, és megnyugtattam őket, hogy nem fognak meghalni. Erre mit csináltak? 
Megkönnyebbülten vigyorogtak, és azt mondták, hogy eszük ágában sincs bevonulni a timpui 
kórházba. Tudja, mit akarnak?
Persze hogy tudtam. De nem vettem el az örömét, hogy elmondhassa.
– Tovább dolgozni. Kirkpatrick – annyira le van gyengülve, hogy úgy kellett megetetni – 
esküdözött, hogy megöli magát, ha kórházba vitetem. Mi a fenét csináljak vele?
– Ne vitesse – mondtam.
– És ha felfordul itt nekem?
– Nem úgy néz ki.
– Na, erről tudnék magának mesélni, de nem akarok. Láttam már karón varjút. Szóval, be 
akarják fejezni a forgatást. Őrültek ezek?
– Művészek – mondtam.
– Az ugyanaz.
– Most éppen mit csinálnak?
– Gyűléseznek – mondta. – Már órák óta. Ott van minden eleven, félhalott, és azóta már lehet, 
hogy igazi halott is van közöttük.
– Hm. És miről folyik a terefere?
– Hogy ott folytassák, ahol abbahagyták.
– Siva nélkül?
– Azt mondják, nélküle is megy. Nos, akkor viszlát, Leslie!
– Hova siet?
– Először is megkeresem Larssont. Itt fekszik a betegsátorban, csakhogy mivel minden sátor 
egyforma, keresgélnem kell egy kicsit.
– Odakísérem, ha akarja.
– Hagyja csak, úgyis szükségem van egy kis mozgásra. Aztán visszamegyünk a kutatóállomásra. 
A gurkhák majd segítenek feltámogatni a fiút. Hát maga?
Az lett volna élete nagy meglepetése, ha elmesélem neki, mire készülök.

32.

Nyimát a patak partján találtam meg. Éppen a palástját szárítgatta nagy igyekezettel. Óriási 
meglepetésemre a szerzetes és gépkocsivezető testén jó néhány tetoválást láttam, akárcsak 
korábban Dibdinén: – többségükben a lámahit szimbólumai virítottak a bőrén – volt azonban kettő 
a hátán, amelyek egyáltalán nem a buddhizmusra utaltak. Hogy is mondjam csak, hogy finom 
legyek? Nyima háta közepén egy pucér hölgy nyújtózkodott olyan csábos pózban, amiből arra 
következtettem, hogy aligha a kolostor javára történő adománygyűjtő akcióra készül. Mellette a kis 
húga nyújtózkodott, hasonlóan szemérmetlenül. Nyima észrevehette megrökönyödésemet, mert 
elvigyorodott.
– Tetszik, rinpócse?
– Figyelemre méltóak – mondtam, kitérve az egyenes válasz elől.
Nyima felemelte a bal karját.
– Látod ezt?
Hogyne láttam volna. Bal felső karján egy kerék látszott, amelyet szörnyűséges démonfigura 
tartott a szájában.
– Látom – morogtam.
– Ez a Tan Kereke – büszkélkedett. – A khorlo. Egyben a világforgást is jelképezi. Sindzse, a 
halottak ura tartja a szájában. Azt jelenti, hogy ha nem tudsz kiszabadulni a kerékből, végtelen 
ideig szenvedsz a születés-szenvedés-betegség-öregség-halál, és az ezt követő újjászületések 
körforgásában.
– Tudom, mi a Tan Kereke – bólintottam. Nyima felemelte a jobb karját.
– Tudod ez mi?
A tetoválás egy elefántösztökét ábrázolt, amivel az elefántok vezetői irányítják ormányosaikat. 
Az ösztöke két dordzséből, azaz villámszimbólumból, egy horog formájú fokból és egy hosszú 
nyélből állt.
– Ez a kagju – mondta Nyima. – Ha a megvilágosodást keresed, és azon az ösvényen jársz, 
amely hozzá vezet, szörnyű démonok leselkednek rád. Csak arra várnak, hogy leránthassanak az 
ösvényről, és halálra taposhassanak. Ekkor segítségedre sietnek a védőistenségek, kezükben a 
kagjuval. És ha a démonok túl közel kerülnek hozzád, beléjük szúrnak a dordzséval, a kagjuk 
horgas fokával pedig kidöntik a belüket.
– És a hátadon?
Nyima megvakargatta az orrát.
– A börtönben került rám. Mint ahogy a többi is.
– Te börtönben ültél? Nyima felvihogott.
– Dehogy ültem. Bejártam a rabokhoz. Én olvastam fel nekik a szent könyvekből. Volt ott egy 
pasas, aki gyönyörűen tetovált. Ő csinálta rám a Tan Kerekét, a kagjut, és a hátamat is ő tetoválta 
ki. Megismered?
– Kit? – hökkentem meg.
– Hogy ki van a hátamon?
Akárhogy is erőltettem az agyam, nem jöttem rá, melyik istennő lehet. Hiába, többnyire ruhában 
látom Őket az imatermekben, ráadásul tömjénfustben.
– Kicsoda?
– Hát Methog!
Rá aztán igazán nem gondoltam.
– Hogy került a hátadra... Methog? Nyima mosolyogva megrázta a fejét.
– Az az igazság, rinpócse, hogy sokáig tart egy ilyen tetoválás. Amikor a kagjut rajzolta rám, 
elbóbiskoltam. Amíg szundikáltam, rám tetoválta Methogot is.
– Honnan tudott egyáltalán Methogról?
– Meséltem neki róla. A rabokat érdeklik az ilyesféle történetek. A börtönben szabadon 
szárnyalhat a fantázia. De csak az. Így aztán az övé is meglódult, és... nos, azóta ott van Methog a 
hátamon.
– Nem akarsz megszabadulni tőle? Nyima megvonta a vállát.
– Minek, rinpócse? Ha emberekkel találkozom, azok úgysem látják, mert palást van rajtam. Ha 
valamelyik isten kerülne elém, az meg hiába lát be a ruhám alá is, csak az om mani padme humot 
látja a mellkasomon. Azt meg láthatja. Ha démonokkal találkoznék a hágókon, és megkergetne 
valamelyik, nyugodtan nézegetheti a hátamat; sőt még jó is, hogy megnézheti, hiszen azt hiszi 
rólam, hogy bűnös ember vagyok, nem szerzetes, és békén hagy. Szóval, jó helyen van, ahol van.
Irigyeltem Nyimát, amiért nem hajlandó egy tetoválás miatt megbolygatni a lelki békéjét.
– Hallom, bedobtak a patakba – mondtam. Nyima csak legyintett egyet.
– Ezeknek a gurkháknak csoda idétlen vicceik vannak. Gupta mesélte, hogy egyszer valami lány 
után koslatott, aki hajlandó is lett volna vele járni, de a két bátyja nem engedte. Valami banda tagjai 
voltak, kábítószerrel vagy mivel kereskedtek, és megfenyegették a lányt, hogy megfojtják, ha egy 
gurkha katonával áll össze. A lány elmondta Guptának, az meg kieszelt egy tréfát. Sorban elkapta a 
bandát a lány két bátyjával együtt, megölte őket, levágta a fejüket, majd a lány falujához osont, és 
feltűzte valamennyit – lehetett vagy tizenöt – a falu kerítésére. Aztán letáborozott a haverjaival – 
négy-öt gurkha katonával –, és várták, mi történik. Hát az történt, hogy reggel, amikor a falusiak 
felébredtek, rémülten vették észre a fejeket a kerítéscövekeken; nagy rémületükben összevissza 
futkostak, sírtak és gyászolták őket, mert többségükben a falubeliek fiai voltak. Gupta és a társai 
pedig hülyére röhögték magukat a jó tréfán. Te is humorosnak találod, rinpócse?
– Én már nem annyira – mondtam.
– Látod, én sem találom annak, hogy belöktek a vízbe, mert szerintük egy kis szagom volt. Hát 
hogyne lett volna, amikor avas vajjal kenem magam. Ettől Methog úgy odavan, hogy... de ez most 
nem fontos, rinpócse. Miért kerestél?
Elmondtam neki.
Jobban megrémült tőle, mintha azzal ijesztgettem volna, hogy a gurkhák rá vadásznak, mert fel 
akarják szúrni a fejét Geldan kolostorának a kerítésére.

33.

Nyima némán szedte magára a ruháit. Egyszeriben elhallgatott, mintha a nap elé szálló fekete 
felhő zavarta volna el a jókedvét.
– Muszáj ezt, rinpócse? – kérdezte kelletlenül, amikor végre felöltözött. – Nem lehetne a nélkül?
– A segítségedet szeretném csupán kérni.
– Nem lehetne valahogy másképpen?
– Félsz, Nyima?
Nyima bólintott.
– Félek, rinpócse.
– Mitől félsz?
Nyima aggódva nézett a Csomolhari csúcsára, aztán kinyújtotta a karját a hóborította, távoli 
sziklaszírt felé.
– Arra tanultam, egy kolostorban. Ma már nem létezik. Rácsúszott a hegy.
– Hogyhogy rácsúszott?
– Azt mondják, földcsuszamlás volt, de én tudom, hogy nem. Egy... szerzetes idézte elő.
– Miért tette volna?
– Mert megneheztelt egy apátra. A szerzetes régen vörös süveges volt. Varázsló. Ott élt köztünk, 
mert a korábbi apát megengedte neki, hogy a sárga Süvegesek között élhessen, ha felhagy a 
varázslással. És ő fel is hagyott. Aztán az apát meghalt, az új apát pedig nem szívlelhette Gombot.
– így hívták?
– így. Minden módon ártott neki, mert ki akarta utálni a kolostorból. Én meg valahogy 
összebarátkoztam vele. Sokat tanultam tőle, és még többet is tanulhattam volna, ha merek. De én 
nem mertem. Maga Gombo figyelmeztetett rá, hogy a varázslatok olyanok, mint amikor a 
cirkuszban az állatszelídítő a vadállatok között sétál. Többnyire engedelmeskednek neki, de néha 
nem. Hallottál már olyanról, hogy a tigris úgy összemarcangolta az idomítóját, hogy az belehalt a 
sebeibe?
– Volt rá példa, úgy tudom.
– Gombo szerint a varázslatok is ilyenek. Többnyire sikerülnek, de előfordul, hogy nem. Akkor 
aztán te szenveded meg az erejüket.
– Jól van – adtam meg magam. – Majd keresek valaki mást!
– Hogyisne! – támadt rám Nyima. – Másra akarsz bajt hozni? Akkor már inkább itt vagyok én. 
De ha az a valaki nem akarja, és erősebb, mint mi hárman, vagy félreérti a dolgot... úgy járhatunk, 
mint az állatidomár. Láttál már bolond szerzeteseket a hágókon sétálni?
– Alighanem egyet.
– Én többet is. – Hozzám hajolt, és lehalkította a hangját. – Azt beszélik, hogy ők is 
megpróbálkoztak a varázslással. És nem sikerült nekik. Azóta a lelkük távol jár a testüktől. Te is 
ezt akarod?
– Egyáltalán nem.
– És ha mégis ez lesz belőle?
– Erre nem akarok gondolni.
– Pedig gondolnod kellene rá. Velem Methog akkor is törődik majd, ha hülye leszek, és azt sem 
tudom, ki vagyok, de veled és Bob rinpócséval mi lesz? Methog ennyi emberről már igazán nem 
gondoskodhat!
– Majd megoldjuk valahogy.
Nyima legyintett, és szorosabbra húzta magán a köpenye Övét.
– Jól van, rinpócse. Én készen állok. Tudod, hogy sietnünk kell? Mielőtt még messzire 
távolodna tőlünk.
– Tudom.
– Akkor mire vársz?
Elügettem, hogy megkeressem Bobot.

34.

Bob sem lelkesedett az Ötletért. Csak éppen más okból, mint Nyima.
– Eszem ágában sincs – mondta, amikor elmagyaráztam neki, miről lenne szó.
– Miért? – kérdeztem kedvetlenül. Számítottam rá, nem is tudtam, hirtelenjében kivel tudnám 
pótolni. Az előttem álló művelet három embert kívánt, mivel a misztikus gyakorlatot a hármasság 
jellemzi.
– Mert utálom az ilyen hókuszpókuszokat! – kiabálta dühösen. Jó jelnek vettem, hogy a szeplők 
ismét világítani kezdtek az arcán. Ha dühös, könnyebben csőbe tudom húzni.
– Jól van – mondtam lemondó legyintgetés közepette. – Akkor felejtse el. Nem olyan fontos. 
Egy gazemberrel több, aki szabadon kószál a világban. Na viszlát, Bob.
Menni akartam, de McKinley elkapta a karomat.
– Ezt utálom magában leginkább. Hogy mond valamit, aztán elrohan Anélkül, hogy 
megmagyarázná a dolgok lényegét. Életemben nem láttam még ilyen széllelbélelt fickót. 
Megérdemelné, hogy itt hagyjam a hülye ötleteivel együtt.
– Ha elmagyarázom még egyszer...
– Nem kell, hogy ismételgesse önmagát! – rikácsolta dühösen. – Egyszer is elég volt 
végighallgatnom ezt a sületlenséget! Még hogy így meg úgy! De egye meg a fene, a maga kedvéért 
megteszem. Úgyis ez az utolsó alkalom, hogy sikerült beugratnia valami ostobaságba. Most meg 
mit néz úgy rám? Ezt utálom magában a leginkább. Ezt az értelmetlen nézést. Mintha egy 
plüssmackó szemébe néznék, kábé annyi benne az értelem. És hol van a maga díszes barátja, 
Nyima? Azt hittem, már itt lapul valahol. Hol lesz a házibuli? Egy sátorban? Jól van, odatalálok 
magamtól is. Ja, és még
valamit! Mondtam, hogy ez volt az utolsó alkalom: többé nem segítek magának semmiben. Sőt 
megkérem rá: ha valahol a világ bármely pontján az utamba vezetné a sors, fordítsa el a fejét, 
ahogy én is elfordítom az enyémet! Ez a föld kicsi kettőnknek. Ha nem lenne tériszonyom, 
fellövetném magam az űrbe. Magának is van tériszonya?
– Nekem nincs – mondtam.
– Akkor lövesse fel maga magát! De minél előbb. Most pedig menjen. Negyedóra múlva ott 
vagyok.
Órámra pillantottam.
Igyekeznünk kellett, ha sikerrel akartunk járni.

35.

Amíg én Bobbal huzakodtam, Nyima előkészítette a terepet. Mire beléptem a sátorba, már teljes 
szerzetesi pompájában várt bennünket.
És lássanak csodát: Bob is kiöltözött az alkalomra. Fején kopott, szerzetesi süveg díszelgett, 
tiszta, kockás inget és hosszú, kék nadrágot húzott hozzá. Mivel ennyi idő alatt nem lett volna 
képes megfordulni a kolostor és a tábor között, nem gondolhattam másra, mint hogy betört a 
kelléktárba. Ezt látszott alátámasztani, hogy az inge cirka két számmal, a nadrágja viszont legalább 
néggyel volt bővebb a kelleténél.
Hogy Nyima honnan tett szert a kis, rövid lábú asztalkára, arról viszont fogalmam sem volt. A 
pirosra mázolt bútordarab kolostori tulajdon volt, akárcsak a teáskanna és a hozzá való csészék. 
Természetesen óvakodtam szóvá tenni a felfedezésemet. Nyimának megvannak a maga útjai, 
maradjon az Ő titka a dolog.
Szó nélkül telepedtünk le az asztalka mellé. Nyima a sátor bejáratához sétált, lehúzta a cipzárat, 
beillesztette a helyére a lakatot, majd a kulcsát köpenye öblébe rejtette. Visszaült közénk, és töltött 
a tejes-avas teából. A tea hideg volt; erősebben érződött rajta a vaj avassága, mintha kellemesen 
meleg lett volna.
Elszürcsöltük a teát, és megvártuk, amíg Nyima újratölti a csészéinket. Ezt már nem 
fogyasztottuk el, csak néztük a tea tükrét, mintha arra vártunk volna, hogy magától felmelegedjék.
A tea nem melegedett fel, a sátor légterét viszont kezdte betölteni a füstölőpálcikák füstje. 
Nyima gyújtotta meg őket, s most apró gyárkéményekhez hasonlóan ontották magukból az illatos 
felhőket.
Önkéntelenül is nagyot szívtam az aromával terhes levegőből.
– A teknősbékára gondoljatok! – hallottam egyszer csak Nyima hangját. – A teknősbékára!
A füst ekkor már beborított mindent. Olyan sűrű volt, hogy eltűnt benne a másik kettő, sőt a 
sátor maga is felszívódott. Biztos voltam benne, hogy légneművé vált, köddé foszlottak a falai, 
jómagam egyedül ülök a végtelenben: talán éppen a Csomolhari csúcsának a tetején. Nincs 
körülöttem más, csak a végtelen semmi, a végtelen üresség.
Egyetlen pillanat erejéig átfutott rajtam a gondolat: milyen bölcsen cselekedtem, hogy Bobot 
kértem fel a közreműködésre. Neki nem kellett elmagyaráznom, mit miért kell tennie; maga elé 
tudta képzelni a teknősbékát, amint a tejtengerben úszik, hátán tartva az elefántot a földgolyóval.
– A teknősbékára gondoljatok! – hallottam Nyima hangját a messzeségből. – Rajta nyugszanak a 
szent tekercsek, és a szent hármasság: Buddha maga, Buddha tana és Buddha egyháza. Hátán 
csillog a három bölcsesség drágaköve! Közöttük nyílik a szent lótusz! Gondoljatok a teknősbékára!
Nem is kellett megerőltetnem az agyam, hogy kipattanjon belőle a teknősbéka. Ott állt a 
semmiben, a füstgomolyagok közepén, okos szemét ránk függesztve. Mi pedig elmerültünk a 
tekintetében.
– Most! – hallottam a végtelen legközepéből Nyima hangját. – Most!
Nem kellett erőlködnöm, hogy megjelenjék előttem. A teknősbéka helyén jelent meg – a 
teknősbéka szeme helyén az ő szeme.
Attól a pillanattól kezdve nem nyílott szóra a szám. Csak az agyam beszélt. Elmondta sokszor 
egymás után, hogy mit kívánok tőle.
Aztán egyszerre csak – lehet, hogy percek, lehet, hogy órák, vagy talán napok, évek, évtizedek 
múltak el azóta, hogy átadta a helyét a teknősbéka szeme az Ő szemeinek – eltűnt minden a 
füstben, csak maga a füst maradt.
Majd a füst is felszívódott. Mintha valaki kinyitotta volna a sátor ajtaját, vagy a tetején lévő 
szellőztetőnyílást.
Ott maradtunk hárman a sátor közepén. Lótuszülésben, merev tekintettel.
És vártunk.
Tudtuk, hogy várnunk kell.
Csak éppen azt nem tudtuk, meddig.

36.

Éjszaka volt, a csillagok beleskelődtek hozzánk. A sátor ajtaja tárva-nyitva állt – fogalmam sincs 
róla, ki nyitotta ki. Odakint csend volt, éjszakai csend. Ezen az éjszakán szellő sem járt a sátrak 
között, mintha nem akarta volna megzavarni meditációnkat. Nem tudtam, hol lehetnek a többiek, 
még mindig gyűléseznek-e vagy már rég nyugovóra tértek.
Meg kellett volna néznem a karórámat, de nem volt hozzá elég erőm. Végtelenül sokáig ültem 
még a másik kettő társaságában, míg egyszer csak magától megmozdultak az izmaim.
Felemeltem a karom, és az órámra pillantottam.
Éjszaka fél kettőt mutatott.
Nyima és Bob falfehér volt: biztos voltam benne, hogy így nézhetek ki én is.
– Mennyi... idő van? – kérdezte Bob. Mondtam neki, hogy fél kettő. – Sike...rült?
– Nem tudom. – Nyi... ma?
– Én sem... tudom... rinpócse.
– Akkor most... mi lesz?
– Várunk.
– Med...dig?
Ránk hullott a csend.

37.

Ismét soká vártunk, talán órákig is. Alighanem újra visszahullottam a sem ébrenlét, sem álom 
állapotába, mert amikor másodszor is magamhoz tértem, fogalmam sem volt róla, mennyi idő 
múlhatott el a várakozásban.
– Négy... óra – suttogta mellettem Bob. – Négy óra.
– Valami... mozog odakint – morogta Nyima. – Megérkezett... rinpócse!
Egyszerre álltunk fel mind a hárman, és mentünk ki a sátor elé, pedig előtte akár meg is mertünk 
volna esküdni rá, hogy annyi erőnk sincs, mint egy beteg légynek.
Odakint árnyak hajladoztak, ringatóztak a holdfényben.
A megtermett alak mintha zsákot cipelt volna a hátán. Rám nézett, morgott, majd lehajította a 
terhét. Pontosan a lábam elé.
– Jézusom! – suttogta mögöttem Bob. – Sikerült!
– Maitréja! – morogta Nyima. – Óh, Maitréja!
A jeti – mert ő volt a jövevény – lehajtotta a fejét. Egész testtartása reménytelenséget és 
szenvedést árasztott. Mintha megadta volna magát egy ismeretlen erőnek.
A hosszúkás valami fölé hajoltam.
Kari Brenner feküdt a köves talajon, nehezen lélegezve, ájultan. Nyakában lógott a 
filmtekercseket rejtő tarisznya.
Nyima és Bob anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, felnyalábolták, és behúzták a 
sátorba.
Egyedül maradtam a jetivel.
A havasi ember reménykedve nézett rám. Félelmet, és egyben vágyat is láttam a tekintetében. 
Mint a kóbor kutyáéban, aki fél is a vele szemben álló embertől, de reménykedik is, hogy az 
magához fogadja.
Sóhajtottam, és tettem egy lépést felé.
A jeti megremegett, és halkan morogni kezdett.
Sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.
– Nem tehetek érted semmit – mondtam. – A mi világunk nem neked való. A tiéd ott maradt 
valahol év-tízezredekkel ezelőtt... az idő ködében. Sajnálom.
A jeti fel vinnyogott. Talán sírt, talán csak érteni szerette volna, amit mondok.
– Menj vissza, ahol eddig voltál. Talán nem bukkan rád senki. Tudom, hogy rettenetesen rossz 
egyedül... de az élet mindennél többet ér. Menj, és vigyázz magadra!
Úgy beszéltem, hogy nemcsak a szám, hanem az agyam is beszélt.
A jeti ekkor felkiáltott. Olyan hangosan, hogy azt hittem, felébred tőle a tábor. Felém hajolt, és 
megsimogatta az arcom. Kissé durva volt a tenyere, de mégis emberi tenyér volt.
Szemébe tévedt a szemem. Hatalmas könnycseppeket láttam benne, amelyek úgy ragyogtak a 
csillagfényben, mint a drágakövek.
– Nem vihetlek magammal – mondtam halkan. – Belehalnál. Neked itt a hazád a hegyek között. 
Menj, és hallgasd a szél zúgását, a lavinák eget rengető robaját, a sziklacsúcsok felett keringő 
ragadozó madarak vijjogását. Ez maradt neked abból az időből, amikor még az őseid voltak a föld 
urai. És vigyázz az emberekkel! Nem ismered őket, mint ahogy ők sem ismernek téged. Nem 
közülük való vagy – ezt sose felejtsd el!
A jeti mintha bólintott volna. Még egyszer megsimogatta az arcomat, aztán egyetlen ugrással 
beleveszett a csillagfénybe.
Mintha néhány másodperc alatt évtizedeket öregedtem volna.


A történet vége
(Legalábbis akkor még úgy hittem)


1.

Rüpel hadnagy illedelmesen átnyújtotta a teli teáscsészét Kecsögnek, a király majd két méter 
magas igazságügyminiszterének, aki Jondon távollétében a legfelső rendőri méltóság szerepét is 
betöltötte. Kecsög bólintott, és kíváncsian nézett rám. Eddig még soha nem találkoztunk 
személyesen: valahányszor Bhutánban tartózkodtam, Kecsög éppen a világot verte végig 
tékvandóban.
– Szóval, te vagy Blobzang rinpócse? – kérdezte ajkához emelve a teáscsészét. – Jondon sokat 
mesélt rólad. Márpedig akiről Jondon sokat mesél, az vagy rendkívüli fickó vagy címeres 
gazember.
Óvakodtam megnyikkanni. Elvégre mégiscsak Őfelsége minisztere.
– Hogy voltál megelégedve Rüpel hadnaggyal? – kérdezte, miután belekóstolt a teájába.
– Rüpel hadnagy nélkül sosem derült volna fény a titokra – mondtam udvariasan.
– Ennek örülök – bólintott Kecsög. – Bevallom, kissé bizonytalan voltam benne. Idáig.
Rüpel szerényen lesütötte a szemét.
– Elvégre nem szokta meg a mi viszonyainkat. Egészen más dolog a Golden Gate alatt 
nyomozni, mint a Csomolhari csúcsa közelében. Te nem így gondolod?
Kissé kínos volt a dolog, de azért szaporán bólogattam.
– De Rüpel hadnagy gyorsan alkalmazkodott az itteni viszonyokhoz, ha jól értettem a szavaidat.
– Nagyon gyorsan – helyeseltem buzgón. – Azt hiszem, igazi himalájai zsaru lett belőle.
– És végig zavartalan volt az együttműködésetek. Ez nem kis dolog.
– Bizony nem.
Kecsög megdörzsölte az állát.
– Ma reggel beszéltem Jondonnal telefonon. Egy hét múlva idehaza lesz. Ha csak nem kell még 
továbbra is Kínában maradnia. A sanghaji rendőrakadémia megkérte, hogy tartson néhány előadást 
náluk. Ha Jondon elfogadja, tovább marad.
Biztos voltam benne, hogy marad. Abban a reményben, hogy esetleg eljuthat Tibetbe is. Kecsög 
mélyet sóhajtott.
– Ha marad, akkor nekem kell intéznem az ügyeit. Az egyik legsürgetőbb feladatom például a 
timpui rendőrfőnök megüresedett posztjának a betöltése. Bevallom, nincs még jelöltem. Csak 
tájékozódom.
– Bölcsen teszed – mondtam, és a lehajtott fejű Rüpelre pislogtam.
Kecsög gondterhelt képpel csóválgatta a fejét.
– Nem is sejted, rinpócse, milyen felelősségteljes feladat egy rendőrfőnök kiválasztása. Annyi, 
de annyi feltételnek kell megfelelnie, hogy még felsorolni is sok. Talán csak a legfontosabbakat 
említeném: – Felemelte a kezét, és sorban számolni kezdte az ujjait. – Az első követelmény a 
megfelelő végzettség. Mivel nálunk nincs rendőrakadémia, előnyt élvez az, aki külföldön szerzett 
ismereteket. Például az Egyesült Államokban. Ennek több előnye is van. Itt van mindjárt a 
nyelvtudás. Ez nagyon fontos.
– Fontos bizony – helyeseltem.
– De fontos a helyismeret is. A jövendő rendőrfőnöknek sokat kell utaznia, nemzetközi 
konferenciákon kell részt vennie, kapcsolatokat ápolnia – nem árt, ha jól kiismeri magát a nyugati 
világban. Bhután mindeddig elzárkózott ország volt; Őfelsége csak lassan, megfontoltan nyitja ki a 
kapuit. De a rendőrfőnöknek otthonosan kell mozognia a világban. Aztán – felemelte a következő 
ujját – itt vannak a legújabb módszerek. Ujjlenyomatok, DNS, nem is tudom hirtelenjében, mi még. 
Ismersz te ilyen embert, Blobzang rinpócse? Fontos, hogy az illető bhutáni legyen, hiszen ez jó 
példával szolgálna az ifjúság számára.
– Nem – mondtam határozottan. – Nem ismerek ilyet.
– Én sem – bólintott csalódottan Kecsög.
Rüpel hadnagy még mélyebbre süllyesztette a fejét.
– Hacsak... – kaptam fel hirtelen a fejem. – Hacsak...
– Hacsak? – hajolt előre Kecsög miniszter.
– Hacsak nem a közvetlen baráti körömből javasolhatok valakit. Lehetséges lenne ez?
Kecsög miniszter elgondolkodva nézett rám.
– Miért is ne lehetne a baráti körödből valaki? Csakhogy azok nem bhutániak, igaz?
– Van bhutáni is köztük – mondtam.
– Hm. És megfelel az imént említett követelményeknek?
– Azt hiszem, igen.
– Csak azt hiszed?
– Biztos vagyok benne.
Kecsög sóhajtott, és a cellám sarkában árválkodó Maitréja szoborra nézett.
– Kire gondoltál?
Félve mondtam ki a nevet, mintha attól tartottam volna, hogy ledorongolást kapok érte.
– Én... tulajdonképpen... Rüpel hadnagyra.
Kecsög úgy nézett Rüpelre, mintha csak most vette volna észre, hogy ő is ott van a szobában.
– Rüpel hadnagy... hm... miért is ne? Te támogatnád, Blobzang rinpócse?
– Adjuk meg neki a lehetőséget. Kecsög megrázta a fejét.
– Mégsem megy.
– Miért nem? – kérdeztem rosszkedvűen.
– Mert hadnagy nem lehet a főváros rendőrfőnöke. Ahhoz minimum századosnak kellene lennie.
– Ez bizony baj – sajnálkoztam. – De mi lenne, ha kinevezné valaki?
– Ki nevezze ki? – tipródott Kecsög. – Ehhez csak Őfelségének van joga. Ő viszont visszavonult 
rendes évi meditációs szabadságára. Nem zavarhatjuk ilyen csekélységgel.
– Hát nem – nyögtem. – Nincs valaki másnak is jogcíme?
– Jondonnak.
– Akkor Jondon...
– Ez sem megy.
– Miért nem?
– Mert ahhoz itthon kellene tartózkodnia. Így szól a törvény. Sajnálom – mondta, és visszatette a 
csészéjét az asztalra. – Akkor én mennék is. Köszönöm, Blobzang rinpócse, amit tettél.
– És Jondon helyettese? – kérdeztem. Kecsög a homlokára ütött.
– Most ahogy mondod... Igen, már emlékszem! Neki is joga van előléptetni valakit. Akkor most 
mit tegyek? Te mit tanácsolsz, Blobzang rinpócse?
Rüpelre pillantottam. Remegett keze, lába szegénynek a nagy várakozásban.
– Az ördögbe is – morogtam. – Hát ha nincs jobb jelölted Rüpelnél...
Kecsög legyintett.
– Ha lenne, már rég kineveztem volna. Egye fene: hajak nincs, a szamár is jó.
Felemelkedett, és az ajtó felé indult. Már-már kilépett rajta, amikor visszafordult. Huncut vigyor 
ült a képén, amely egyáltalán nem volt méltó egy tiszteletet parancsoló miniszterhez.
– Megnyugodtál, rendőrfőnök? – Zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy papírtekercset. – Itt a 
kinevezésed. Őfelsége már tegnap aláírta. Jó munkát végeztél, százados!
Rüpel megvárta, amíg Kecsög eltűnik, akkor felemelte a kannát, és öntött magának egy 
csészével. Közben úgy remegett a keze, hogy attól tartottam, melléönti a finom, jakvajas, himalájai 
teát.
Mellé is öntötte.

2.

Egész délelőtt a könyvtárban kutakodtam. Nem mondhatnám, hogy különösebb sikerrel jártam: 
kevés olyat találtam, ami igazán érdekelt volna. Úgy terveztem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, 
megpattanok Geldanból. Padma Gyamco meg csak meditáljon ott, ahol van.
Gillmore, Kirkpatrick és a sántító Garnes az étkezőteremben leptek meg. Éppen egy kis szárított 
sajtot próbáltam meg fogyaszthatóvá varázsolni. Aki evett már napon szárított sajtot, tudja, miről 
beszélek. Ha kellő hosszúságú csíkot vágunk belőle, és kiszárítjuk, nadrágszíjnak is megteszi.
Éppen a nadrágszíjat csócsáltam, amikor azok hárman bevonultak hozzám. Előbb azt hittem, 
megelégelték a konzervjeiket, és megpróbálnak megismerkedni a bhutáni kolostori konyha 
remekeivel, de ahogy az arcukra pislogtam, beláttam, hogy tévedtem.
Garnes és Gillmore tűrhetően néztek ki, Kirkpatrick viszont a nyakában hordozta a karját. 
Ahogy láttam, begipszelték és felkötötték.
– Maga mit csinál? – nézett előbb rám, majd az előttem heverő sajtcsíkra Gillmore.
– Vacsorázom – mondtam.
– Ezt az izét?
– Ezt.
– Hm. És mi ez?
– Maga mire gondol?
Gillmore tanácstalanul elhúzta a száját.
– Én speciel egy kígyóra, amely kamion kereke alá került. A nap megaszalta, kiszárította, 
kifehérítette.
– Kér belőle?
– Majd legközelebb – vigyorgott. – Talán Garnes és Medford. Ők kedvelik a keleti csemegéket.
– Inkább kihagyom – morogta Kirkpatrick. – Úgyis az élet és a halál mezsgyéjén tántorgok. Ez 
biztosan átlökne a túloldalra. Tom?
– Nem én! Brennert megúsztam egy láblövéssel, nem vagyok hajlandó semmiféle újabb 
könnyelműséget elkövetni.
A három pasas kimeredt szemekkel bámult a sajtra, mintha attól tartana, hogy hirtelen 
megelevenedik és megmarja őket.
– Rendben van – adtam meg magam. – Jöjjenek fel a cellámba. Miss Drinkwater remélem nem 
zavarja magukat?
– Miss Drinkwater nálunk van a táborban – mondta Garnes. – Simítgatja még egy kicsit a 
forgatókönyvet.
Mintha bizonytalanná vált volna a hangja. Nem törődtem vele, felvezettem őket a cellámba. 
Mindegyiküknek kerítettem ülőalkalmatosságot, magam pedig az ágyamra telepedtem.
Kirkpatrick rám mosolygott, és ép kezével kihúzott egy whiskysüveget a kabátja alól.
– Van pohara?
Azt is kerítettem. Nem az angol királynő készletéből valók voltak, de a célnak éppen 
megfeleltek.
Miután megittuk az első néhány nyeletet, Gillmore rám emelte a tekintetét.
– Azért jöttünk, Mr. Lawrence, hogy bejelentsük: a forgatás ezennel véget ért. Befejeztük a 
munkánkat.
– Az egészet? – hitetlenkedtem. Gillmore megvakarta a feje búbját.
– Igaza van, nem az egészet. Mondjuk úgy, hogy a külső felvételeket. Ami még hátra van, azt 
műteremben is meg tudjuk csinálni. Számításaink szerint cirka két hónapi javítgatás lesz még rajta.
– Mit szól mindehhez Mikeladze?
– Áldását adta rá.
– Akkor nincs más teendőm, mint hogy sok szerencsét kívánjak önöknek a további munkához. 
Erre emelem a poharamat!
Ők is felemelték, bár nem túl lelkesen. Ebből arra következtettem, hogy nyomja még valami a 
begyüket.
– Szeretnénk köszönetet mondani önnek, Mr. Lawrence – mondta Gillmore. – Az egész csapat 
nevében, beleértve azokat is, akiket nem ismer. Ön nélkül... alighanem ott feküdnénk a kavicsok 
alatt. Még belegondolni is rossz.
– Azt hiszem, túloznak – szerénykedtem.
– Akárhogy is van, boldogok vagyunk, hogy találkozhattunk magával. Sosem fogjuk elfelejteni, 
ezt ígérem. Ha legközelebb Amerikába jön, ne mulasszon el meglátogatni minket. Megígéri?
Készséggel megígértem.
Rövid csend ereszkedett ránk. Menniük kellett volna, de nem mentek.
– Még valamit... Mr. Lawrence... – nyögte zavart mosoly kíséretében Gillmore. – Az a helyzet, 
hogy van egy igen kínos problémánk, aminek a megoldásához a segítségét szeretnénk kérni.
– Mi lenne az? – tudakoltam.
A három pasas összenézett, majd Gillmore nagyot sóhajtott.
– Úgy hívják a problémánkat, hogy Miss Drinkwater.
Nem is kellett volna mondania, tudtam, hogy róla lesz szó.
– Mi a baj vele? – kérdeztem csodálkozva. Gillmore előrehajolt, és a karomra tette a tenyerét.
– Az, hogy pokolian tehetséges. Nem láttam még embert, akinek ilyen érzéke lenne a 
dramaturgiához. És Ő is megtalálta azt a hivatást, amelyet eddig csak keresett. Ő maga mondta. 
De... rettenetesen tart Mr. McKinleytŐl. Ezért arra kérjük, hogy beszéljen a fejével... Megteszi?
Sóhajtottam, és ezt is megígértem. Lehet, hogy a kulturális antropológia tudománya elveszít egy 
értékes és tehetséges kutatót, a filmművészet viszont nyer egy hasonló színvonalú dramaturgot és 
forgatókönyvírót.
Mielőtt még végleg elmentek volna, Garnes nyugtalanul megvakargatta az állát.
– Hallottam, hogy beszélt a bhutáni zsarukkal. Hol van Brenner, azaz... már nem is tudom a 
másik nevét?
– Börtönben. Amíg csak vissza nem szállítják oda, ahonnan meglógott.
– Biztos, hogy nem tud meglógni még egyszer?
– Arra mérget vehet.
– És a jeti?
– Felszívódott.
– Csak addig ne kerüljön elő, amíg le nem lépünk. Akkor hát... isten vele, Mr. Lawrence. Tudja, 
mire gondoltam? Hogy filmre kellene vinnünk ezt a történetet is. Szerencsére sikeresen lebeszéltem 
magam róla. Ha csak Miss Drinkwater meg nem írja...
Egyedül maradtam a cellámban.

3.

Szerencsétlenségemre nem sokáig. Alig hogy elgondolkodtam az élet furcsaságain, nyikorgott az 
ajtó, és Nyima dugta be rajta a fejét.
– Bejöhetek, rinpócse?
– Gyere, Nyima.
Nyima a szőnyegre kuporodott az ágyam mellé.
– Jól vagy, rinpócse?
– Én jól. Hát te?
– Én is jól vagyok.
Szavaival ellentétben savanyú volt a képe, mintha bogyóba harapott volna. – Mi a baj, Nyima? 
A szerzetes rám pislogott.
– Találkoztam McKinley rinpócséval.
– És?
– Köszöntem neki.
– És?
– Visszaköszönt.
– És?
– Továbbment.
– És te?
– Én is továbbmentem.
– Akkor mi a baj?
– Hogy nem emlékezett rá. Láttam rajta, hogy nem emlékszik rá.
– Mire kellene, hogy emlékezzen? Nyima izgatottan emelte fel a hangját.
– Arra, hogy nyertem tőle egy terepjárót. Valóban úgy volt, ahogy mondta. Mielőtt betörtünk 
volna a kutatóállomásra, Nyima az imamalmával végrehajtott varázslat segítségével kinyitotta az 
egyik bezárt ablakot. Ez pedig az előtte megkötött fogadás szerint egy terepjárójába került Bobnak.
– Mit tehetek érted, Nyima? – kérdeztem részvevő képpel.
– Nem figyelmeztetnéd valahogy McKinley rinpócsét a tartozására?
– Miért nem figyelmezteted te?
– Nem merem, rinpócse. Tudod, hogy a rinpócse milyen! Megharagszik rám, és ordítozni kezd. 
Én meg, amilyen szelíd ember vagyok...
Megígértem neki is, hogy szólok néhány jó szót az érdekében. Nyima annyira megörült neki, 
hogy nekiállt kisöpörni a cellámat.
Éppen a falak söpréséhez látott volna, amikor leállítottam.
– Most már elég, Nyima! Mit gondolsz, mi lesz a jetivel?
Nyima sarokba hajította a seprüt, és visszaült a szőnyegre.
– Azt bizony nem tudom, rinpócse – sóhajtotta. – Eddig is megvolt valahogy, ezután is meglesz.
– Kössünk egy üzletet – mondtam. Nyima szeme felcsillant.
– Miről van szó, rinpócse?
– Megkapod a terepjárót. Erről kezeskedem. Hálából te is tegyél meg nekem valamit.
Nyima felugrott.
– Folytassam a söprést, rinpócse?
– Meg ne próbáld! Te ugye sokfelé jársz az országban, Nyima?
Nyima büszkén kidüllesztette a mellét.
– Világlátott ember vagyok, rinpócse! Ha meglesz az új kocsim, én szállítok majd ezt–azt a 
kolostoroknak.
– Bejársz a falvakba is, igaz?
– Bejárok, rinpócse. Bár ne gondold, hogy az a dolog komoly... Methoggal. Én szerzetes 
vagyok, nekem tilos nőkkel... ugye, tudod?
– Tudom, de nem erről akarok veled beszélni. Tehát: amerre csak jársz, elterjesztesz valamit.
– Elterjesztek... valamit? Mit, rinpócse?
– Hogy a jeti isten. A Tant védő istenek egyike. Ő született újjá egy jeti alakjában.
– Jó–jó, ez még igaz is lehet, de miért terjesszem?
– Hogy megkapd a terepjáródat!
Nyima nem volt ostoba. Felállt, és bólintott.
– Terjeszteni fogom, rinpócse. Mindenkinek. Azt is megmondanád, melyik isten született újjá a 
jetiben?
– Találj ki egyet, elvégre szerzetes vagy. Néhány napon belül meglesz a terepjáród.
Ez volt az egyetlen módja, hogy elriasszam a bhutániakat a jetivadászattól.
Ennyit tehettem érte.

4.

Szergo Mikeladzét a timpui kórházban látogattam meg. Nem volt valami jó bőrben, ezt az orra 
alatt húzódó oxigéncső is bizonyította. Szerencsére azért nem volt olyan komoly a dolog, mint 
amilyennek első látásra tűnt. Kapott néhány vérátömlesztést, teletömték gyógyszerrel, és Mrs. 
Mikeladze, azaz Miss Boyd is végig ott volt mellette.
Hoztam magamnak egy széket, és odaültem az ágyához. Szergo elmosolyodott, és körbemutatott 
a szobában.
– Így végződött a kaland – mondta, megvakargatva az orrát. – Úgysem voltam még életemben 
kórházban.
– Milyen élmény?
– Felemelő.
Először szemrehányást akartam nekik tenni, amiért eltitkolták előlem az igazságot – nemcsak 
azt, hogy házasok, hanem azt is, hogy mi célból érkeztek Bhutánba – de végül is befogtam a 
számat. Egy lábadozó beteget nem illik szemrehányásokkal illetni.
– Megérte? – kérdeztem azért némi kis szemrehányó zöngével a hangomban.
– Persze – mondta Szergo, és Mrs. Mikeladze is rábólintott.
– Hol vannak a tekercsek?
Mikeladze elvigyorodott.
– Simone megsemmisítette őket.
– Ilyen fontos volt maguknak, hogy megsemmisüljenek?
Szergo bólintott.
– Ilyen. Én jól ismertem a meggyilkoltakat. Elég volt nekik egyszer meghalniuk. Nem akartam, 
hogy százezerszer lássák meghalni Őket. Úgy érzem, hogy... csak most nyugodtak meg 
végérvényesen. Ha hiszi, ha nem: évek óta minden éjszaka felébredek. Hol éjfélkor, hol utána. Arra 
riadok, hogy valaki a nevemen szólít. Már-már pszichológushoz akartam fordulni, amikor 
Simone... hm... ugyanerről számolt be nekem.
– Hogyan? – hökkentem meg. – Ön is arra ébredt éjszakánként...
– Hogy a nevemen szólítanak – biccentett Simone Boyd. – Azonnal tudtam, miről van szó. Azok 
azt akarják, hogy semmisítsük meg a tekercseket.
– Mikor dugta el őket, Szergo? Mikeladze megigazgatta a feje alatt a párnáját.
– Közvetlenül a végső, nagy leszámolás után. Tudja, miről beszélek. A tűz elemésztett mindent, 
kivéve a tekercseket. Nem akartam, hogy idegen kezekbe kerüljenek, ezért elrejtettem őket. 
Gyorsan kellett cselekednem, így sajnos nem is tudtam biztonságos rejtekhelyet keresni nekik. 
Mindvégig nyugtalan voltam miattuk, hiszen bárki rájuk találhatott volna. Aztán azok az éjszakai 
hangok...! Lassan megerősödött bennem az elhatározás, hogy vissza kell térnünk Bhutánba, és meg 
kell semmisítenünk őket. Gondolhatja, hogy sok minden megfordult a fejünkben. Többek között az 
is, hogy egyszerű turistaként jövünk vissza, kisétálunk ide, és tesszük a dolgunkat. Csakhogy 
közbejött valami.
– Mr. Hartwig – bólintottam.
– Egyszer csak kaptam egy telefont, amelyben Mr. Hartwig találkozót kért tőlem. Gondolhatja, 
hogy meglepődtem, hiszen Mr. Hartwig nem az a fickó, aki csak úgy leül tárgyalni mindenféle 
operatőrökkel vagy trükkmesterekkel. Mivel akkor már operatőrként működtem, még az is 
megfordult a fejemben, hátha alkalmazni akar valamelyik készülő filmjénél. Tudtam róla, hogy 
nagy műpártoló, nem egy film forgatását támogatta már titokban jelentős összegekkel. De 
visszatérve a találkozóra: a megbeszélt helyen egy vörös pulóveres fickó várt rám, aki annyira 
lehetett Mr. Hartwig, mint ahogy nem. Azonnal kétségeimet fejeztem ki a személyét illetően, mire 
elcsodálkozott, hogy nem mindegy nekem, kitől kapom a pénzt? Majd egyenesen a tárgyra tért. 
Felajánlotta, hogy megveszi tőlem Siva utolsó tánca – így neveztük később a soha be nem fejezett 
filmet – tekercseit. Megkérdeztem tőle, miből gondolja, hogy még megvannak? Azt felelte, 
utánanézett a dolognak: senki nem semmisítette meg őket, senki nem tudja, hol lehetnek, tehát, 
csak én tehettem el Őket. Én persze felháborodottan tiltakoztam, majd otthagytam a fenében.
– Csakhogy nem hagyta lerázni magát, mi?
– Nem hát. Ezután még számtalanszor felhívott. Előbb megpróbált rábeszélni, hogy adjam el 
neki a tekercseket – egyre magasabb összeget kínálva értük –, majd úgy tett, mintha elhinné, hogy 
megsemmisítettem valamennyit. Ekkor meg azzal jött, hogy forgassuk le együtt újra a filmet. Erre 
is nemet mondtam. Közben ugyanis felhívott Gillmore és Kirkpatrick, akiknek Mr. Hartwigtól 
függetlenül eszükbe jutott a Siva utolsó tánca, és szerettek volna remake-et csinálni belőle. Mivel 
egybeestek az érdekeink – én is el akartam jutni Bhutánba, méghozzá feltűnés nélkül –, igent 
mondtam nekik. Bár én lettem a film operatőre – feljebb léptem a ranglétrán –, őszintén szólva, 
nem sokat törődtem vele. Végig azon járt az eszem, hogy megtaláljam a tekercseket. Jómagam nem 
mozoghattam szabadon, ezért inkább Simone-ra bíztam a dolgot. Ő pedig átalakult botanikussá.
– Nem gyanakodott rám, Leslie? – kérdezte némi kacérsággal a hangjában Mrs. Mikeladze, 
megfeledkezve róla, hogy egyszer már megkérdezte ugyanezt tőlem.
– Néha igen, néha nem – mondtam, ami végeredményben igaz is volt. – Úgy értem, hogy a 
legelső találkozásunkkor még nem, később aztán egyre jobban.
– Hm. És mivel keltettem fel a gyanakvását?
– Elsősorban azzal, ahogy a növényeit kezelte. Láttam rajtuk, hogy maga amatőr. Azonkívül 
minden rendszer nélkül tépkedte le őket. Azt, ami éppen az útjába került. Rádöbbentem, hogy 
magát egyáltalán nem a növények érdeklik. Keres, vagy megfigyel valamit.
– Bravó!
– Ezt csak megerősítette, hogy nem akart a filmben játszani. A többiek is észrevették, hogy 
szimulál, ők azonban azt hitték, a jetitől fél. Jómagam biztos voltam benne, hogy nem akarja 
felesleges dolgokra fecsérelni az idejét. Meg kellett találnia valamit, méghozzá addig, amíg be nem 
fejeződik a forgatás. Ezért aztán magán tartottam a szemem. Akkor már azt is tudtam, mit keres.
– Honnan az ördögből?
– Amíg magát figyeltem, elgondolkodtam a múlton. Vajon mi lehet az, ami ennyire értékes 
néhány ember számára? Mert akkor már tudtam Mr. Hartwigról. Tudtam, hogy szerette volna 
újraforgatni a filmet, de Szergo nem egyezett bele. Ez különben nyílt titok volt a forgatócsoportban. 
Később arról is meggyőződhettem, hogy van még más valaki is, aki ezután a bizonyos valami után 
vetette magát.
– Brennerre gondol?
– Rá bizony. Keresgéltem egy kicsit az interneten...
– Nehogy már azt mondja, hogy az internet megsúgta magának, hogy ez a nem is tudom, hogy 
hívják fickó Brenner bőrébe bújva itt téblábol közöttünk, és gyilkolásra is kész, csakhogy 
megkaphassa a tekercseket!
– Pedig megsúgta. Az internet nem csodaszer, de azzá válhat, ha ügyesen bánunk vele. Arra 
gondoltam, hogy szimatolgatok egy kicsit a néhány évvel ezelőtti forgatás életben maradottjai 
körül. Elsőnek mindjárt Waterman neve bukkant fel az emlékezetemben. Véletlenül tudtam, hol ül, 
ezért odaklikkeltem. És tudják, mi jelent meg a képernyőn? Hogy halott. Waterman halott. Már 
csak egy lépés volt, hogy megtudjam, ki szökött meg azután, hogy Waterman meghalt. Kiderült, 
hogy egy bizonyos S. D. Prescott, a volt cellatársa. Waterman tehát elárult neki valamit, ami olyan 
értékes lehet, hogy érdemes volt esetleg embert ölni miatta, majd meglógni a tömlöcből. Vajon mi 
lehet ez a valami? Jó darabig törtem a fejem, mígnem egyszer csak – éppen reggeli közben – belém 
vágott a villám. Rájöttem, hogy mi az, amiről nem beszél senki. Ami mintha nem is létezett volna. 
A kazetták! A felvételek, amelyek az igazi gyilkosságokat ábrázolják! Ebben a pillanatban olyan 
világossá vált előttem minden, mintha ön mesélte volna el nekem, Szergo.
– Vigye el az ördög, valóban elmesélhettem volna! Megtakaríthattam volna magamnak két 
golyót.
– Maga mondta, nem én!
– Hm. Rám nem gyanakodott?
– Dehogynem. Tudja, miért? Rá kellett döbbennem,
hogy Brenner, annak ellenére, hogy a forgatócsoport trükkmestere, annyit sem ért az 
elektronikához, mint egy kiérdemesült villanyszerelő. Maga pedig ezt nem vette észre. Ebből azt az 
egyenes következtetést vontam le, hogy esetleg összejátszanak.
– Nem figyeltem rá! – dühöngött Mikeladze. – Süket voltam és vak. Csak a kazetták lebegtek a 
szemem előtt. Ha nincs csőlátásom, rájöttem volna, hogy Brenner nem az igazi Brenner.
– Most már ne eméssze magát – nyugtattam. – És azok?
Mikeladze megkönnyebbülve rázta meg a fejét.
– Már nem ébredek fel éjszakánként. Már nem jönnek. Talán... megnyugodtak. Isten adjon nekik 
Örök nyugalmat. Magának meg köszönöm.
– Mit?
– Hogy megmentette az életünket. Az a trükk Sivával...! Még egy tapasztalt trükkmesternek is 
becsületére válna!
Ennél nagyobb dicséretet aligha kaphattam volna.

5.

Sokáig kerestem Bobot, végül a nagy imateremben bukkantam rá. Este volt már, odafent az égen 
felbukkantak az első csillagok. A folyosókon szerzetesek csoszogtak – indultak az esti 
ájtatatosságra. A nagy imatermet gondosan elkerülték, mintha tudták volna, hogy két sajnálatra 
méltó lény is tartózkodik odabent.
Bob McKinley és a bánata.
Bob barátom az egyik oltár előtt ücsörgött, égő gyertyák fényébe burkolózva. Mivel nem láttam 
senki mást a környéken, gyanítottam, hogy ő gyújtotta meg őket. És a füstölők is az ő jóvoltából 
füstölögnek.
Szótlanul odacsüccsentem mellé.
Hallgattunk egy sort, majd Bob megszólalt.
– Mit akar, Leslie?
Nem volt harag a hangjában, sem mesterkélt handabandázás: keserű volt minden szava, mintha 
ecetbe mártogatta volna őket.
– Magát keresem.
– Hát most megtalált.
– Mit csinál itt?
– Mit csinálnék? Gondolkodom.
– A pokolba kíván, mi?
Bob rám nézett. Mérhetetlen bánatot láttam a tekintetében.
– Miért kívánnám magát bárhova is?
Ettől aztán meghökkentem. Csak nem beteg?
– Rosszul érzi magát?
– Hát... nem vagyok valami jól, az biztos.
– Augusta?
Bob felrántotta a vállát.
– Elment.
– Hogyhogy elment?
– Jobban mondva, elmegy. Már nem érdekli a kulturális antropológia. Elragadta tőlem a 
művészet.
– Haragszik rá?
– Miért haragudnék? Mindenkinek jogában áll úgy alakítania az életét, ahogy jónak látja. Ő így 
látja jónak. Azt mondják, nagyon tehetséges. A tehetség olyan, mint az aranybánya. Csak akkor ér 
valamit, ha kiaknázzák. De azért én még sajnálhatom, nem? – Rám nézett, és összevonta a 
szemöldökét. – Hát maga? Maga hogy van vele?
– Sok sikert kívánok neki. Bob megcsóválta a fejét.
– Az az igazság, hogy már megszoktam magam mellett. Úgy gondoltam, szólok az érdekében 
Indiana-polisban.
– Ott mi van?
– Egyetem. Valószínűleg alkalmazták volna. De most már mindegy.
– Szerencsére Joan megmaradt magának. Bob csodálkozva pislogott rám.
– Dehogy maradt.
Még a számat is eltátottam meglepetésemben.
– Mit beszél?
– Maga nem tud semmit?
– Mit kellene tudnom?
– Joan is elmegy.
– Jézusom! Csak nem lesz belőle is dramaturg, vagy micsoda?
– Belőle feleség lesz.
– Ki veszi el? Csak nem maga? Bob kedvetlenül legyintett.
– Hova tette a szemét, ember? Joan elvesztésébe már korábban belenyugodtam, mint 
Augustáéba. Pedig először nem is tudtam elviselni. Egy mindent Összezagyváló, ostoba tyúknak 
tűnt. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy csak a mérhetetlen tudásszomj teszi ilyenné.
– Kiről beszél? Joanről?
– Dehogy róla! Augustáról!
Egyszeriben megértettem mindent. Bob McKinley szerelmes Augusta Drinkwaterbe. 
Olyannyira, hogy már-már veszélyeztetve érezte néhány éve visszanyert függetlenségét. 
Megoldódott hát a rejtély: ezért rakta velem egy szobába a lányt, ezért igyekezett megszabadulni 
tőle. Nehogy egy gyenge pillanatában ismét csapdába sétáljon.
– Mi lesz Joannel?
– Jim Countryman feleségül veszi. Majd fenékre ültem meglepetésemben.
– Joan szerepelni akar. Játszani. Countryman szerint született színésznő.
– Akkor miért nem...
– Hogy miért nem ajánlottak fel neki szerepet? Mert Countryman nem engedte. Félt, hogy baja 
esik. Hát így állunk, Leslie. Szerencsére ezzel véget is értek a vészek.
Sajnáltam, de itt volt a legjobb alkalom, hogy beszéljek vele Nyimáról.
– Még nem értek véget – mondtam.
– Mik? – hökkent meg.
– A vészek, ahogy ön nevezte őket.
– Jézusom! Mi jöhet még?
– Nyima.
Bob értetlen képet vágott.
– Nyima? Hogy jön ő ide?
– Tartozik neki egy terepjáróval. Bob elfehéredett.
– Miről beszél?
Hamisan csengett a hangja: pontosan tudta, miről beszélek.
– De hiszen az csak... tréfa volt! Amolyan szólásmondás. Hogy fogadjunk, meg ilyesmi. Nincs 
mögötte tartalom. Az ember gyakran mond ilyeneket. Nem igaz?
Nem szóltam semmit, csupán a gyertyák lángjába bámultam.
– Uramisten, hát honnan vegyek neki egy terepjárót? Jó, tudom, nem kellett volna fogadnom 
vele, de gyakran kicsúszik az ember száján olyasmi, amit később megbán. Azt is tudom, hogy 
maguk Angliában komolyan veszik... bár maga nem is igazi brit... nem is tudom...
– Magyar.
– Maguknál is... izé... szent a fogadás? Mindegy, nem kell válaszolnia rá... A fenébe is, azért egy 
terepjáró mégiscsak egy terepjáró... Nincs is annyi pénzem. Vagy... ha van is, azért ami sok, az sok.
Tovább hallgattam a gyertyafénybe bámulva.
– Most mit van úgy oda? – háborgott. Lassan kezdte visszanyerni régi énjét. – Nem én akartam 
betörni abba a rohadt házba. Maga volt az oka! Jó, nem mondom, hogy akkor fizesse is ki maga 
neki azt a rohadt terepjárót, de... Jól van, legfeljebb néhány évig nem eszem húst, nem iszom sört, 
nem... Nem tudna valahogy segíteni rajtam, hogy kimászhassak a bajból?
Egy hajszál választotta csak el tőle, hogy le ne térdeljen előttem. Szívem szerint ezt még 
megvártam volna, de az eszem azt súgta, hogy ez akár a barátságunkba is kerülhetne.
– Már megtettem – mondtam mogorván.
– Hogy... mit csinált? – kérdezte felcsillanó szemmel.
– Megígértem Nyimának, hogy megkapja magától a terepjárót.
– Jézusom! Ez segítség?
– Ez még nem, az viszont az lesz, ami ezután jön.
– Miért? Mi jön ezután?
– Tudja, hogy Prescott-Brenner annak idején megszökött a sittről, ugye?
– Persze, hogy tudom! És?
– Szép kis összeget ér a feje. Már persze annak, aki elkapta.
– És?
– Tegnap beszéltem az FBI-jal.
– Jézusom! És?
– Elmondtam nekik, hogy ki volt a sikeres fejvadász.
– Úristen! Ki?
– Egy bizonyos... Bob McKinley!
– Hiszen ez nem igaz!
– Hogy a fenébe ne lenne az! Maga nélkül soha nem kaptuk volna el. Különben is, maga 
említette először, hogy ezzel a Brennerrel valami baj van.
– Ezt mondtam volna?
– Ezt bizony. Ekkor fogtam gyanúba a fickót. Maga adta hozzá az impulzust. Maga volt a szikra, 
amely begyújtotta a robbanóelegyet.
Csak úgy kapkodta a fejét szegény.
– A maga aktív közreműködése nélkül... Elvégre a jeti mégsem veheti fel a pénzt!
– De maga igen!
– Csakhogy az öné az érdem. Persze... az az igazság, hogy Nyimának is jutott benne bizonyos 
szerep. És itt van a fogadás is...
Bob akkorát ütött a homlokára, hogy majd hanyatt esett tőle.
– Megvan! Amint megkapom a jutalmat, megveszem Nyimának a kocsit!
– Akár meg is előlegezheti. Már meg is beszéltem egy autókereskedővel. Figyeljen ide...
A folyosón vonuló szerzetesek csoszogása elnyomta a hangunkat.

6.

Augusta ezúttal úgy festegette a körmeit, hogy nem vetette le a tréningruháját. És az arcát sem 
emelte fel, amikor bementem a cellámba. Szemem sarkából láttam, hogy összepakolta a holmiját – 
alighanem már csak a gurkhára várt, aki leviszi majd a táborba.
Szótlanul vetkőztem le, majd kimentem, hogy vizet keressek magamnak. Mikorra visszatértem, 
már a széken ült bekecsben, s a pipereeszközeit sem láttam sehol.
Játékosan meglegyintettem a törülközőmmel az arcát.
– Késő van, Augusta, nem fekszünk le? Megremegett a hangja, bár megpróbált könnyednek és 
fesztelennek mutatkozni.
– Azt hiszem, Leslie, én... ma nem alszom itthon... azaz, ebben a cellában.
Olyan meghökkent képet vágtam, hogy bizonyára meg is ijedt tőle.
– Nem alszol a cellánkban?
– Hát... nem.
– Akkor... hol?
– Odalent a... táborban.
– Megmagyaráznád...
Egyre idegesebben gyűrögette a kezét. – Nem beszéltél Bobbal?
– Nem találom sehol.
– Az a helyzet, Leslie, hogy én... szóval... Mr. Gillmore megkért... és én... igent mondtam.
– Megkérte a kezedet?!
– Ugyan dehogy! – próbált meg mosolyogni. – Az a helyzet, hogy... alighanem pályát 
változtatok.
– Attól még itt alhatnál.
– Csakhogy én már... hozzájuk tartozom. Nem szeretnék nap mint nap... szembekerülni régi 
Önmagammal. Ha egyszer már megtettem egy lépést... meg kell tennem a másikat is.
Ez a másik lépés valószínűleg én voltam.
– Úgy érted... hogy soha többé... ?
Lehajtotta a fejét, és nagyot nyelt.
– Nagyon sajnálom, Leslie. Be kell vallanom... sokat tanultam tőled, és... egyáltalán... te voltál 
az első... és, aki... megtanított... bizonyos dolgokra... eh, most mennem kell, és... még lehet, hogy 
feljövök, és.;. még egyszer nagyon köszönöm... Mennem kell, és...
Nyílott az ajtó, felbukkant a nyílásában a gurkha. Felnyalábolta Augusta csomagjait, és kivitte a 
folyósóra.
Mosolyogva nyújtottam neki kezet.
– Sok szerencsét, Augusta.
– Neked is... Leslie.
Élesen csattant be mögötte az ajtó.
Ezen az éjszakán nem jött álom a szememre.

7.

Timpuban tartottuk a búcsúestét a szálloda harmadik emeletén. Kevesen voltunk, csupán a 
három Morris, Nyima, Rüpel és Bob vett részt a beszélgetésen. Sört ittunk némi whiskyvel. 
Mindenről beszélgettünk, de leginkább az elmúlt néhány hétről. A három Morris különösen 
feldobott volt, hiszen három ajánlat is várta őket a tengeren túl. Akkor még nem tudták, hogy Mr. 
Hartwig az ajánlattevő, s ismét csak hátsó szándékok húzódnak meg az ajánlatai mögött.
Estébe hajlott már az idő, amikor úgy gondoltuk, hogy ideje hazatérni. Rüpel állt fel elsőnek, és 
halaszthatatlan teendőire hivatkozva távozott. Most, hogy a város rendőrfőnöke lett, alaposan 
megszaporodtak az elintéznivalói.
Nyima nyomott hangulatban volt. Ha kérdezték, válaszolt, különben nem vett részt a 
társalgásban. Komor felhő ült a képén, mintha elrontotta volna a gyomrát.
Már-már mentünk volna, de Bob hirtelen a homlokára csapott.
– A fenébe is, majdhogynem elfelejtettem valamit! Itt vagy még, Nyima?
Nyima úgy pattant fel, mintha rugók lökték volna magasba.
– Itt vagyok, rinpócse!
– Majd elfelejtettem, hogy mi egyszer kötöttünk egy fogadást, igaz? Hogy kinyitsz az 
imamalmoddal egy zárt ablakot.
– Így volt, rinpócse.
– Kinyitottad?
– Ki, rinpócse.
– Tehát megnyerted a fogadást.
– Meg, rinpócse.
– Mi is volt a fogadás tétje?
– Egy... terepjáró, rinpócse – mondta Nyima átszellemült képpel.
– Megkapod a terepjárót, Nyima. Nyima alig kapott levegőt.
– Köszönöm, rinpócse.
– Nincs mit – intett nagyvonalúan Bob.
– És... mikor kapom meg? – érdeklődött még mindig gondterhelten Nyima.
– Most. Azonnal.
– Most? Hol van, rinpócse?
Bob mosolygott, és kihúzott a széke alól egy dobozt. Úgy tett, mintha nagyon nehéz lenne – 
szuszogva, vörös képpel tette fel az asztalra.
– Bontsd ki, Nyima!
Nyima elfehéredett, és meg sem moccant.
– Mondom, hogy bontsd ki!
Nyima a doboz felé nyúlt, majd visszahúzta a kezét.
– Jól van – biccentett Bob. – Akkor majd kibontom én!
Néhány gyors és erőteljes mozdulattal megszabadította a dobozt a tartalmától. Megfordította, és 
kiborított belőle egy terepjáró modellt. Távirányítású volt; egy hozzáértő gyerek sikoltozott volna 
az örömtől.
Nyima azonban nem sikoltozott. Csak nézte merev, mozdulatlan arccal, aztán felállt, feltette a 
fejére a süveget, és menni készült.
Bob meghökkenést színlelt.
– Nem tetszik? Hiszen megnyerted a fogadást! Tiéd a terepjáró!
Nyima tett néhány lépést az ajtó felé. – Nyima!
A visszaforduló Nyima arcán sok minden látszott – kivéve az Örömöt.
– Rinpócse?
– Nézz ki az ablakon.
– Mit csináljak? – értetlenkedett Nyima.
– Nézz ki az ablakon!
Nyima az ablakhoz lépett. Néhány pillanat múlva ott tolongtunk mellette mi, többiek is.
Az ablak alatt, az utca túlsó oldalán egy igazi, csillogó-villogó terepjáró állt.
Kövér Morris összecsapta a tenyerét.
– Mint a mesében!
– Azzal a különbséggel – morogta Bob –, hogy a mesékben többnyire jó tündérek fizetik a 
számlát.
Jelentőségteljesen ránéztem, mire behúzta a nyakát. Nyima meg sem tudott szólalni a 
meglepetéstől. Még a lába is földbe gyökerezett.
– Az... enyém?
– Sajnos – mondta Bob. – Blobzang rinpócse ugyan le akart beszélni róla, hogy megvegyem 
neked, de mi, McKinleyk már csak olyanok vagyunk, hogy amit egyszer megígérünk, azt meg is 
tartjuk. Maga meg mit ütögeti az oldalamat? Azt utálom legjobban magában, hogy...
Nyima beült a volán mögé, én mellé. Hosszú ideig csak simogatta a kormányt, s megpróbálta 
meggyőzni magát, hogy az övé a meseautó.
Amikor már eléggé kiörvendezte magát, a karjára tettem a kezem.
– Kérdezhetek valamit, Nyima?
– Bármit, rinpócse!
– Hogy is volt az az eset az imamalmoddal? Nyima a ruhája öblébe nyúlt, és kihúzta belőle a 
csodatévő tárgyat.
– Ez volt az, rinpócse!
– Hogy nyitotta ki az ablakot?
Nyima megdörzsölte a szemét, mintha félig belevakult volna a terepjáró látványába.
– Egy isten lakik benne – mondta végül.
– Melyik?
– Hát... alighanem Cugtor Nampargyalma.
– A világosság istennője?
– Ő.
– Hm. Mióta lakik benne?
– Fontos ez, rinpócse?
– Igazad van, nem fontos. Mégis kíváncsi lennék rá.
– Nézd, rinpócse, nektek ott a távoli.Nyugaton fogalmatok sincs róla, hogy mire vagyunk mi 
képesek a kolostorainkban. Én például egyszer...
– Nyima!
Elég fenyegető lehetett a hangom, mert Nyima legyintett, és igyekezett elkerülni a tekintetemet.
– Jól van, rinpócse. Az az igazság, hogy... már nyitva volt.
– Nyitva?! Én magam ellenőriztem...
– Amikor először jártunk a kutatóállomáson – nyögte megtört hangon a szerzetes –, 
megfigyeltem, hogy elromlott az ablak kilincse. Ezért egy fadarabkát dugtak a párkány és az 
ablakkeret közé. Ha csak kicsit nyomod meg az ablakot, a faék kitart, de ha jobban megtaszítod, az 
ék kiesik, és az ablak kinyílik. Így volt... rinpócse.
– Szóval csaltál, Nyima.
Nyima felháborodottan kapta maga elé a kezét.
– Dehogy csaltam, rinpócse! Csak fogadtam. McKinley rinpócsénak is lehetősége lett volna 
megvizsgálni az ablakot.
– Ez nem volt úriemberhez méltó cselekedet, Nyima! Nyima rám vigyorgott.
– Ez nem, rinpócse! Ebben maradtunk.

8.

Beata a hotelszobámban csípett el. Este, amikor hazatértem, felgyújtottam a villanyt, és éppen 
bele akartam ülni a karosszékembe, amikor észrevettem, hogy valaki már ül benne.
Beata volt. Tetőtől talpig feketébe öltözve. Szép volt, mint egy gyászoló istennő.
– Remélem, azért kopogtatott, mielőtt bejött? – kérdeztem némiképp sértődötten. Nem 
kedvelem, ha a szállodai szobámat összetévesztik a vasúti pályaudvarral. Bár ez utóbbi hasonlat 
Bhutánban kissé sántít, lévén, hogy nincs vasút az országban.
– Búcsúzni jöttem – mondta Beata.
Alig jutott el a fülemig a hangja. Most volt csak időm rá, hogy alaposabban is megnézzem 
magamnak. Nagyon szép nő volt, és nagyon szomorú.
– Linda?
– Épp a hazaszállítását intéztem – mondta. – Közben elment a kedvem az élettől.
– Ha akarja, megpróbálhatom visszacsalogatni. Beata gyors, elutasító mozdulatot tett.
– Talán majd máskor. Most nincs szükségem semmire. Csupán néhány szót szeretnék váltani 
önnel.
– Hallgatom, kisasszony – mondtam, és igyekeztem elszakítani a pillantásom fekete szoknyája 
alól kilátszó, formás lábairól.
– Tudja, hogy nem vagyok anyámasszony katonája.
– Ez igaz. Valóban nem az.
– El akarom kapni azt a férget!
– Kicsodát? – hökkentem meg. – Prescottot? Hiszen már elkapták! Le fogja ülni az 
életfogytiglanját.
– Nem róla beszélek.
– Akkor kiről?
– Hartwigról!
– Mr. Hartwigról? – csodálkoztam. – Miért akarja elkapni?
– Mert ő is felelős Linda haláláért. Ha ő nincs, másképpen alakulhattak volna a dolgok, és Linda 
még mindig élhetne.
– A múltat nem hozhatjuk vissza, Beata.
– Ezzel tisztában vagyok – bólintott a lány. – Lindát már nem tudom életre kelteni. De valamit 
azért szeretnék kapni Öntől.
– Éspedig? – hajoltam előre kíváncsian.
– Egy ígéretet. Hogyha bármikor szembekerül Mr. Hartwiggal, ígérje meg, hogy értesít. Itt egy 
telefonszám. Ezen mindig megtalál. Ha nem teszi, megbánja. Nagyon meg fogja bánni.
Bár nem szeretem, ha fenyegetnek, beleegyezőn bólintottam.
– Úgy lesz, ahogy akarja. Megígérem önnek. Ha egyszer szembekerülök Hartwiggal, értesíteni 
fogom.
Beata felállt, és mielőtt felkészülhettem volna a fogadásukra, két gyors csókot nyomott az 
arcomra.
– Úgy legyen. A viszontlátásra!
– Beata!
Már nem érte utol a kiáltásom.

9.

Ami ezután történt, kissé az X-aktákra hasonlított. Az ajtóhoz ugrottam, hogy utána fussak, de a 
lépcsőházban nem láttam senkit. Pedig a harmadik emeleten volt a szobám: látnom kellett volna, ha 
lefelé szedi a lábát. A tisztesség kedvéért azért kiáltottam még egyet, de csak a visszhang válaszolt 
rá.
Bezártam az ajtómat, és leballagtam a portára. A portás fiatal ember volt, kiugró járomcsonttal, 
nagy, fekete szemekkel.
– Egy hölgy járt nálam az imént – mondtam a pultra könyökölve. – Fekete ruhában. Nem látta, 
merre ment?
A fiatalember megvakarta az állát.
– Hölgy? Feketében? Ilyen nem járt erre.
– Egészen biztos?
A legény sértődötten vonta fel a vállát.
– Két órája vagyok ügyeletben, uram, azóta el sem mozdultam innen. Ilyen hölgyet nem láttam.
– Hát milyet?
– Semmilyet. Két órája se fel nem ment, se le nem jött hölgy a lépcsőn.
– Van másik kijárata is a szállodának?
– Csak a személyzeti, uram.
Azt is megnéztem. Az ottani kapuőr szerint semmiféle idegen hölgy nem mászkált arrafelé. Ki 
sem engedték volna, hiszen a kapun át csupán egy raktárba, onnan pedig egy elhanyagolt udvarba 
lehetett jutni.
Sóhajtottam, és felmentem a szobámba.
Vajon hova tűntél, Beata?
Éppen levetkőztem, hogy a zuhany alá álljak, amikor felcsengetett a telefon. Rüpel rendőrfőnök 
volt a vonal végén.
– Leslie?
– Én vagyok.
– Nem látta véletlenül Miss Beatát? Beata Sergiust?
– Így hívják?
– Látta vagy nem látta?
– Mi a helyzet vele?
– Vele semmi, csak éppen... a másikkal. Gondoltam, értesítenem kellene.
Éreztem, hogy hideg futkos a hátamon.
– Másikkal? Ki másikkal?
– Hát... Lindával. Ha valóban úgy hívták.
– Mi van... vele?
– Eltűnt.
– A holtteste?
– Mi a fene más? Hiszen ön is tudja, hogy meghalt.
– Hogy tűnt el?
– Ez az, amit én sem tudok, és úgy tűnik, a kórházban sem tudják. Valaki elvitte a 
hullakamrából. Most mi a fenét csináljak? Nem tudja véletlenül, hol lakik?
Nem tudtam.
– Az a feneség, hogy nem jelentkezett be sehova. Mit is mondott, hol szolgált korábban?
– Garnes szerint vagy a CIA-nél vagy az FBI-nál.
– Egyiknél sem tudnak róla. Legalábbis nem volt a nyilvántartásukban. Az imént beszéltem 
Gillmore-ral. Azt mondta, egy őrző-védő szervezettől bérelte őket. És most kapaszkodjék meg. A 
megadott számon nincs ilyen társaság, és soha nem is volt. Gillmore már nem emlékszik rá, mikor 
találkoztak személyesen is először. Azt mondja, egyszer csak ott voltak a csoportban. Azzal kell 
kezdenem a működésemet, hogy magyarázkodhatok egy eltűnt hulla miatt. Vigye el az ördög! 
Pedig le kellene csukatnom Beatát, hiszen Hartwig embere volt!
Egyetlen pillanatra eszembe jutott Linda és Beata. Ahogy halálos biztonsággal használták a 
fegyverüket. Aztán Beata fekete ruhája... Lehet, hogy két boszorkány vette fel két szép lány 
alakját?
Letettem a telefont, és igyekeztem megfeledkezni az egészről.

10.

Sajnos nem lehetett. Alighogy szunyókálni kezdtem volna, ismét felcsengett a telefon. Azt 
hittem, Rüpel, de nem ő volt. Egy hang keresett, amelyet pedig megpróbáltam örökre elfelejteni.
– Mr. Lawrence?
– Én vagyok.
– Nem tudom, melyik nevemet mondjam. A Hartwigot-e vagy a Dibdint? Kérem, ne tegye le a 
telefont.
– Mi a fenét akar tőlem?
– Először is megnyugtatni. Biztonságban vagyok, kívül a határon.
A háttérzajokból arra következtettem, hogy nyílt utcai fülkéből beszél. Valószínűleg egy pay 
phone-ról, Indiából.
– Érezze jól magát – mondtam. – Ha tudja.
– Bár nem akarom kisebbíteni a bűneim súlyát, azért azt bevallhatom, hogy soha nem akartam 
megölni senkit, és rosszat sem akartam senkinek. Csak a gyűjtőszenvedély ördöge... Kifordítja az 
embert a bőréből.
– Ezért hívott fel?
– Nem ezért. Beatával szeretnék beszélni.
– Akkor őt hívja, ne engem.
– Nem tudom, hol lakik. Ön talán tudja.
– Én sem tudom. És nem is akarom megtudni.
Ez természetesen nem volt igaz, de nem tartoztak rá a szándékaim.
– Én viszont igen. Sürgős beszédem lenne vele. Mondhatnám, életbe vágó.
– Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha felvilágosítom róla, hogy önt hibáztatja Linda haláláért.
– Badarság. Nem én Öltem meg.
– Ő mégis magát hibáztatja.
Egyszerre csak szitkozódni kezdett. Mintha elveszítette volna az uralmát az idegei felett.
– A fenébe is, mondja meg a címét, mert megkeserüli! Ha nem mondja meg, megölöm! Őt is és 
magát is! Van nála valami, ami az enyém! Érti? Ha kell, fizetek érte! Mennyi kell? Százmillió, 
ötszáz, egymilliárd?
Letettem a kagylót. Többé nem hívott fel. Csak két év múlva. De ez már egy másik történet.

11.

Padma Gyamco nagyvonalú volt és hallgatag. Nagyvonalúságát a friss, jakvajas tea, a mellé 
felszolgált szárított sajt, és az ugyancsak avas orosz csokoládé bizonyította, hallgatagságát nem kell 
magyaráznom; Morgott valamit, hogy elnézést kér, amiért el kellett távoznia néhány napra, de 
halaszthatatlan dolga támadt.
Kénytelen voltam végigjátszani az ilyenkor szokásos színjátékot. Nyima úgy ült mellettem az 
ülőpárnákon, mint a cövek. A hatalmas Maitréja szobor előtt füstölők égtek, a jakvajas tea 
kellemesen avas illata betöltötte a termet.
– Mit sikerült elintézned, Blobzang rinpócse? – kérdezte rövid hallgatás után Padma Gyamco.
A néhány éve még vékony arcú láma mára kissé meghízott, de a tekintete semmit sem veszített 
frissességéből.
– Nem sikerült megtalálnom a tarisznyát – mondtam az igazságnak megfelelően.
Padma Gyamco megingatta a fejét. – Ej-haj, hát ez bizony baj. De nem olyan nagy. Majd 
veszünk másikat.
– És a grasztát sem leltem meg.
– Az sem baj – legyintett. – Kiderült, hogy nem is Padmaszambhaváé volt. Értéktelen vacak.
– Szóval... nem jártam sikerrel.
Padma Gyamco lekoppintotta a csészéjét az asztalkára.
– Hát bizony... van úgy az ember, Blobzang rinpócse, hogy semmi sem sikerül neki. Hallottam, 
hogy... járt erre egy jeti. Te is láttad?
– Nem jeti volt – mondtam sóhajtva.
– Hát mi?
– Egy isten újjászületése. Ezt beszélik mindenfelé. Jeti alakjában született újjá. Ez csak nagyon 
szent kolostorok és nagyon-nagyon tiszteletreméltó apátok közelében szokott megtörténni. 
Dicsőség neked és a kolostorodnak! Én a te helyedben nem félnék tőle, hanem kellő tisztelettel 
illetném, és ellátnám étellel-itallal.
– Magam is erre gondoltam – bólintott megkönnyebbülve az apát. – Itt van Nyima: szerzetes és 
sofőr. Ő majd visz neki élelmet és innivalót, ha megtalálja, hol él.
Nyimán nem látszott a határtalan öröm, de azért bölcsen hallgatott.
Mielőtt elbocsátott volna Padma Gyamco, megrázta a kezem.
– Bár nem találtad meg sem a grasztát, sem a tarisznyát, rinpócse, addig maradhatsz nálam, amíg 
csak akarsz. Minden könyvet megkapsz a könyvtárban. Ha problémád lenne, egyenesen hozzám 
fordulj! A buddhák legyenek veled, rinpócse!
Két hét múlva hagytam el Geldant, és költöztem vissza Bhumtangba.
Ez az idő éppen elég volt arra, hogy kiolvassam a Tharpacshenpo, a Nagy Megszabadító – 
egyik, eddig nem ismert, kéziratos változatát.

12.

Ha azt mondom, hogy Laksmi kitörő örömmel fogadott, nem mondok vele sokat. Csak úgy 
ragyogott a binda a homloka közepén.
– Csakhogy visszajött, Blobzang rinpócse! – repesett megkönnyebbülve, miután alaposan 
megszorongatta a kezem. – Annyira, de annyira vártam már magát!
Arca kipirult az izgalomtól, hófehér fogai kivillantak piros ajkai közül. Gyönyörű volt, mint egy 
indiai istennő. Éppen azon töprengtem, hogy melyikre hasonlíthat leginkább, amikor elröppent az 
örvendező mosoly az arcáról.
– Nagy bajban vagyok – mondta hirtelen kijózanodva. – Nagyon nagy bajban.
– Mi a baj? – kérdeztem meghökkenve.
– Emlékszik még rá, hogy összeverekedett azzal a szerzetessel, akit Padma Gyamco küldött 
önért?
Természetesen emlékeztem, bár az akkori huzakodás gyerekjátéknak tűnt ahhoz képest, amin 
azóta keresztülmentem.
– Emlékszem – biccentettem.
– Mr. McKinley is furcsán viselkedett.
– Valószínűleg a szokatlan magasságtól volt. Laksmi hatalmasat sóhajtott.
– Azóta sajnos... még jó néhányszor megismétlődött az eset.
– Micsoda?
– Elsorolhatnám őket, de minek? Mindegyiknek nagyjából ugyanaz a végeredménye. Békés 
emberekből tört ki a nem is tudom, micsoda. Mondjuk úgy, hogy agresszivitás. Volt akiből kétszer 
is. Kénytelen voltam... elhívatni Kuncsogot.
– Az ki?
– Démonűző. Ő aztán el is mondta, mi a baj.
– Na mi?
– Beleköltözött egy démon az egyik könyvbe. És addig el sem múlnak a bajok, amíg ki nem 
űzzük belőle.
– Melyik az a könyv?
– Éppen az a nehézség, hogy senki nem tudja. Kuncsog szerint ránézésre lehetetlen 
megmondani. Hosszas vizsgálatok kellenek hozzá. Az apát pedig már ideges. Az lesz a vége, hogy 
elküldenek innen, pedig igazán jól érzem itt magam. Mr. Lawrence, kérem, nem keresné meg azt a 
könyvet?
– Miért nem keresi meg Kuncsog?
– Azt mondja, hogy fél évbe is beletelne, amíg megtalálná. Addig be kellene zárni a könyvtárat, 
el kellene vitetnie a könyveket egy szent helyre... szóval, nehezen menne a dolog. Már arra 
gondoltam, hogy keresek egy másik démonűzőt. Önről azt tartják, hogy mindenhez ért, még a 
túlvilági hatalmakhoz is jó kapcsolatok fűzik. Segítsen rajtam, kérem. Nem leszek hálátlan érte.
Sokat sejtetőn nézett a szemembe.
Őszintén szólva, tetszett a nézése, csakhogy azzal is tisztában voltam: ha nem oldom meg a 
könyvtárba költözött démon titkát, ez a nézés csupán beváltatlan ígéret marad mindörökre.
Elgondolkodva bámultam, amint ringó léptekkel kisétál a könyvek szentélyéből.
Szemem a könyvtár faborításán állapodott meg. Nehéz, lila színű, indiai fából faragták a 
mesterek. Fényes felületén vidám táncot jártak a napsugarak.
Ücsörögtem egy kicsit a halványlila fényben, és éppen azon törtem a fejem, nem kellene-e 
felkeresnem Kuncsogot, s eldiskurálni vele a könyvtárat látogató démonokról, amikor egyszerre 
csak két fekete bogáron állapodott meg a tekintetem. A kövér rovarok nagy egyetértésben 
kapaszkodtak felfelé a faborításon; minden bizonnyal egy kellemes sarkot kerestek maguknak, ahol 
felverhetik a tanyájukat. Békésen ballagtak egymás nyomában, mint akik már rég megegyeztek 
minden vitás kérdésben.
Könnyű a rovaroknak – gondoltam magamban. – Az ugyanazon fajhoz tartozó rovarok általában 
nem ellenségei egymásnak, nem úgy, mint az emberek. A rovarok békésen megférnek egymás 
mellett.
Idáig jutottam elmélkedésemben, amikor az elöl haladó bogár megtorpant, mintha valami furcsát 
látott volna maga előtt. Remegés futott végig apró testén, gyorsan megfordult, és a másikra vetette 
magát. Meglepett társa védekezni próbált: elkapta támadója lábát, és megkísérelte leharapni.
Akkorát ordítottam, hogy ha lett volna démon a könyvek valamelyikében, rémülten menekült 
volna ki belőle.
– Laksmi!!!!
– Mi történt, Leslie száhib? – rontott be zihálva a lány. Látszott rajta, hogy a legrosszabbra is fel 
van készülve. Arra például, hogy a könyvben rejtőzködő démon rám támadt, és most éppen a 
szívemet kóstolgatja.
– Üljön le, Laksmi – próbáltam meg magamhoz térni.
– Mr. Lawrence... én...
– Üljön le, ha mondom!
Laksmi rémült szemekkel kuporodott le velem szemben egy székre.
– Már... ülök.
– Mióta dolgozik ebben a könyvtárban, Laksmi?
– Jaj... hát... három éve.
– Mikor készült a terem faburkolata?
– Egy... éve.
– Ki készítette?
– Két kínai... mester.
– Amikor kész lett a borítás, belakkozták a fát?
– Nem... mert... ezt a fát nem kell lakkozni.
Ez kissé lelombozott, de folytattam a kérdezősködést.
– Azért csak bekenték valamivel?.
– Csupán gombaölővel.
– Ki vette a gombaölőt?
– Én.
– Timpuban?
– Egy... vándor árustól. Olcsóbban adta.
– Megvannak még a dobozai?
– Valahol a pincében.
Nem mentünk sokra velük. Közönséges bádogdobozok voltak, címke vagy felirat nélkül.
Ennek ellenére a timpui szakemberek megállapították, hogy a kotyvalék veszélyes hallucinogén 
anyagokat tartalmaz, amelyek különösen meleg napokon párolgásnak indulnak, s arra, aki 
belélegzi, olyan hatást gyakorolnak, mintha benarkózott volna. Az ismeretlen szer főleg az 
agresszivitást növeli himalájányi magasságúra.
Az olvasótermet átmenetileg bezárták és fertőtlenítették.
Laksmi hálája nem maradt el. Megajándékozott egy hatalmas doboz száraz teasüteménnyel, 
amely olyan kemény volt, hogy talán még egy éhes teve sem tudta volna elrágni.
Szomorúan készülődtem a hazatérésre. Ami dolgom volt, elvégeztem, három hét múlva 
kezdődik Londonban az új egyetemi félév.
Éppen a bőröndömet csomagoltam, amikor Laksmi bekopogtatott hozzám. Meg is lepődtem 
rendesen, hiszen még soha nem látogatott meg a szállásomon. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy 
átlátszó selyemből készített szárit viselt. Olyan vékonyat, hogy meg tudtam számolni a fehérneműje 
ráncait.
Leültettem, teával kínáltam. Laksmi teázott, nevetgélt, aztán egyszer csak erőltetett vidámsággal 
megkérdezte:
– Ismeri ön Indiát, Mr. Lawrence?
– Jártam ott néhányszor – bólintottam. – De azért nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, 
ismerem a hazáját.
– Járt már Kanapúrban is?
– Az meg hol van?
– A Brahmaputra mellett. Oda megyek szabadságra. Él ott egy nagybátyám, meglehetősen 
jómódú ember, jókora birtoka van, oda szoktam visszavonulni pihenni. Néhány nap múlva 
Amerikába utazik: nem marad más ott, csak a személyzet és én. Ha esetleg... érdekli India, és lenne 
egy kis ideje... szívesen... velem...
Egy hét múlva Kanapurban voltunk. Az idő kellemes volt, nem túlságosan forró, de nem is túl 
párás. Az elefántok gyakran trombitáltak az ablakunk alatt. Néha előkerült valahonnan egy 
kígyóbűvölő is, s furulyája szava összefonódott az ormányosok trombitálásával.
– Tetszik itt? – suttogta a fülembe Laksmi. – Hallod a furulyaszót...? Rövidesen fürdetni viszik 
az elefántokat. Meg akarod nézni?
– Inkább itt maradnék veled.
Laksmi kiugrott az ágyból, az ablakhoz lépett, és leeresztette a függönyt.
– Akkor maradjunk. Hallgassuk a zenét. Átöleltük egymást.
Bennünket pedig India.


Utószó


Két évvel később a Tasigang hágón jártam. Dzincse kísért át az egyik ottani kolostorból egy 
másikba. Hamar ránk esteledett, ezért még a hágó közelében kénytelenek voltunk éjszakai szállást 
keresni. Egy kiálló sziklaperem alá húzódtunk, ahol már egy néhány főből álló társaság 
tartózkodott. Dzincse tüzet gyújtott, teát főzött, s megkínálta vele a többieket is. Teázás közben 
megeredt a nyelvük, és vadabbnál vadabb történeteket meséltek rodzsungokról, tulpákról, vérszívó 
démonokról. Mese közben elszundikálhattam, mert amikor kinyitottam a szemem, a korábbi 
félszemű fickó helyett már egy másik: egy nagy kalapú, fülbevalós öregember beszélt.
– Én sem hittem el, mint ti. Aztán ezzel a két szememmel láttam a fickót. Jeti az, ha mondom! 
Arrafelé nagy becsben tartják az emberek. Hozzá viszik például az újszülötteket, hogy áldja meg 
őket Buddha nevében. Az meg csak nézi a gyerekeket, és megsimogatja a fejüket. Az emberek 
ételt-italt visznek neki. Nem ember az, hanem jeti. De egy biztos: jó sora van a fickónak. Ha 
rendőrök vagy idegenek járnak arra, úgy elrejtőzik, hogy a nyomát sem látni. Csak akkor jön elő, 
ha elmentek. Az ottaniak meg büszkék rá, és csak úgy hívják, hogy a mi jetink. Már mért ne lenne 
igaz? Jól van, van amiben hazudtam, de ez színtiszta igazság.
Elégedetten elmosolyodtam, és hagytam, hogy becsukódjék a szemem.




VÉGE