LESLIE L Lawrence: Syva UTOLSÓ TÁNCA KÖNYVKIADÓ Budapest, 2003 © Lőrincz L. László 1996 A borító Boros Attila munkája A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette SZEGED ISBN 963 8229 93 4 Gesta Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc Tördelés: Enitype Bt. A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2003. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Készült 27 (A/5) ív terjedelemben I. Halálfej a hóban 1. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a havasi ember meg fogja ölni a lányt. Valahonnan a messzeségből, talán a Csomolungma, a Nagy Szél Anya csúcsai felől fekete felhőket sodort felénk a szél. A felcsapódó hókristályok belemartak az arcomba. A lány nyugodtan üldögélt egy óriási sziklatömb tövében, s mit sem sejtve bámult le a völgybe. A nap lenyugodni készült: búcsúzó vörös sugarai végig-futottak a havas hegyoldalon, a szürke, barátságtalan sziklatömbökön, s a sziklafalon, amely lezárta a völgyet. A jeti nem is igen igyekezett elrejtőzni. Nehézkesen mozgott a térdig érő hóban: úgy emelgette a lábait, mintha ólomgombócok húznák lefelé. Úgy látszott, semmi kedve megölni a lányt. A jövendő áldozat mindebből persze semmit sem vett észre. Annyira elfoglalták a gondolatai és a völgyet vörös festékkel leöntő nap látványa, hogy egész sereg havasi ember csörtethetett volna mögötte. Szememhez emeltem a távcsövet, és szemügyre vettem az arcát. Szeplős, csinos, tipikus babaképe volt: szinte sütött róla az ártatlanság. A jeti már csak néhány lépésnyire volt a lányt takaró sziklatömbtől, amikor a babaarcú felállt. Megrázkódott, mintha álomból ébredne, s a nap felé nyújtotta a karját. Erősen festett szája kinyílt; suttogott valamit, de hiába próbáltam leolvasni szájáról a szavakat, nem sikerült. A búcsúzó nap néhány tétova sugara utoljára még végig-simított kék anorákján, törékeny, vékonyka alakján, aztán reményvesztetten visszavonult. 5 A havasi ember kidugta a fejét a sziklatömb mögül, és gonosz vigyorra húzódott a szája. Ronda volt, akár a tibeti démonok. Nem szívesen találkoztam volna vele holdfényes éjszakán egy hágó tetején. Főleg fegyvertelenül nem. A lány elvarázsolt arccal napfürdőzött, a havasi ember pedig lihegett mögötte, mint egy veszett kutya. Jondon, aki mellettem kuporgott, érdeklődő arccal figyelte a jelenetet, szája szegletében gúnyos mosollyal. A havasi ember kinyújtotta zömök, szőrös karját, és a derekához nyúlt. Mintha csak meg akarná vakarni az olda- lát. Könnyed, látszólag önkéntelen mozdulat volt, de még-is felkeltette az érdeklődésemet. Jondon felé fordultam, s legnagyobb megdöbbenésemre találkozott a tekintetem az övével. Az ő szemében is csodálkozás és értetlenség ült. A havasi ember száját nagyra tátva felüvöltött. A lány csak ekkor vette észre a fenyegető veszélyt: bájos babaar- cán végighullámzott a rémület. Hátratántorodott, és tett né-hány tétova lépést a völgy felé. A jeti felemelte azt a karját, amelyikkel az oldalát vakarta, és a lányra vetette magát. Láttam, hogy a lenyugvó nap fényében megcsillan valami a kezében. – Mi a fene ez? – hallottam saját, bizonytalan hangom. – Talán purbu... – suttogta Jondon. –Áldozókés... Szememhez szorítottam a távcsövemet, és éreztem, hogy megremeg a kezem. Az ördögbe is...! A havasi ember a lányhoz ugrott, és belevágta a kést az oldalába. A lány megtántorodott, szeme kidülledt, megpróbálta ellökni magától a szörnyet. A jeti azonban nem hagyta magát. Szabad karjával átölelte, másik kezével pedig folyamatosan szurkálta, ahol érte. Egyre a lány arcát kerestem, de nem találtam. Felvillant ugyan egy pillanatra eltorzult, szinte eszelős tekintete, a kapucnija alól kiszabadult szőke hajtömeg azonban elfedte előlem. A megerősödő jeges szél belopakodott a palástom alá;most éreztem csak, mennyire hideg van. Rápillantottam a karórámba épített termométerre: 25° volt nulla alatt. Ez a néhány másodperc, amíg a hőmérőt néztem, éppen elég volt ahhoz, hogy elveszítsem szemem elől a havasi embert. Mire felpillantottam, már csak a lány feküdt a hóban, teste körül növekvő vörös foltokkal. Jondon felállt, és a kőtömbök felé mutatott. – Ott megy! Valóban, a barátságtalan, szürke sziklák alján felbukkant a havasi ember, amint ormótlan testéhez képest szokatlan gyorsasággal szökdécselt a sziklatömbök között. Egyetlenegyszer fordult csak hátra, de akkor sem a lány felé, ha-nem inkább felénk nézett. Mintha egyenesen a szemembe fúrta volna metsző tekintetét. S mintha ezek a gonosz szemek leplezetlen gúnyt árasztottak volna. A hideg szél elfújta önbizalmamat. Jondon is fázósan húzta összébb az övét palástja körül, és a mozdulatlanul fekvő lányt figyelte. Egészen addig, amíg csak fel nem hangzott egy hangszóró bömbölése a völgy mélyén. – Jól van, gyerekek! Mára befejeztük! Igyekezzetek le, mert csonttá fagytok! A mozdulatlan, kihalt völgybe másodpercek alatt vissza-tért az élet. Az elszórt kőtömbök, dombnyi hóbuckák mögül emberek, jakok, lánctalpas terepjárók hömpölyögtek elő festői összevisszaságban. A szent hegyek csendjét fel-verte a profán lárma. Óriási reflektorok varázsoltak nappali fényt a környékre, miközben a kéklő csúcsokon rémületükben fejüket fogták az istenek. Vállamra akasztottam volna a látcsövem, amikor Jondon megérintette a kezem. Felmutatott egy toronydaru kosarára, ahonnan ebben a pillanatban kászálódott le az operatőr. Rálépett egy havas sziklatömbre, és felvevőgé- pével a kezében kétségbeesetten forgolódott a csúszós kövön. A szél is forgott vele együtt, felém dobva felháborodott kiáltását: – Vegyetek már le, a kurva életbe, mert idefagyok! 6 7 Engedelmes kezek nyúltak érte, s a következő pillanatban gépével együtt eltűnt a sziklatömb mögött. A völgy mélyén ismét felharsant az ügyelő müezzin hangja. — Judy! Készen vagyunk! Gyere le, mert felfázol! Szólj annak az ütődöttnek is, hogy lejöhet! Valaki eloltotta a reflektorokat, s a völgy már félhomályba burkolózott. A nap egészen eltűnt a csúcsok mögött, s a sziklákat bánatos, szomorú szürkeség burkolta be. Legalul, ahol a sátrak álltak, jánosbogárfények mozogtak ide-oda. A lány még mindig mozdulatlanul feküdt a sziklatömb előtt, mintha az elmúlt forgatási napok fáradtságát akarná kipihenni. Jondon elvette a távcsövet a szeme elől, és halálsápadt arccal felém fordult. Szája széle remegett, amint megpró- bálta kipréselni magából a szavakat. — Ez... ez... nem lehet igaz! Ez... leszúrta... a lányt! Elkaptam tőle a messzelátót, és még egyszer végigpásztáztam a hegyoldalt. A lányra nem sok figyelmet fordítot- tam, sem a növekvő vörös foltra a hóban. Inkább az érdekelt, hova tűnt a havasi ember. A domboldal beleolvadt az alkonyatba. Biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül nyúlós feketeségbe merül minden. Megragadtam Jondon karját, és magam után húztam. Óriási tibeti csizmáinkban csak nehezen mozogtunk, így jó időbe tellett, amíg átvergődtünk a sziklatömbök között. Valaki a völgy mélyén tréfás skót népdalba kezdett. Jondon otthagyott, és beleveszett az éjszakába. 2. Néhány tétova lépést tettem előre, amikor nem messzire tőlem lámpafény villant, és két fekete árnyék bukkant fel az orrom előtt. — Te vagy az, Judy? Megálltam, megvártam, amíg hozzám érnek. A szél süvöltött, dühösen tépve-szaggatva kapucnijukat. A zseb- lámpát tartó férfi hosszú, vörös szakállára ráfagytak a hó-pelyhek. Amikor a közelembe ért, tapintatlanul a szemem-be világított. — Ez nem Judy — mondta meglepetten, és csípőre tette a kezét. — Hé! Kicsoda maga, ember? Igyekeztem túlüvölteni a szél süvítését. — A nevem Lawrence. Leslie L. Lawrence! A zseblámpa fénye végigszaladt rajtam. Kezdve a csizmámon, egészen csúcsos lámasüvegemig. A hosszú, vörös szakállú mellett a másik, zömök férfi szinte törpének látszott. Még műanyag anorákja alól is ki- domborodott tekintélyes pocakja. — Mondja még egyszer! Mondtam. A két férfi tanácstalanul bámult egymásra. — Maga... izé... idevalósi? — kérdezte a pocakos. Természetesen úgy értette, hogy bhutáni vagyok-e. — Angol vagyok, Londonbólt mondtam. — Es mi a fenét keres itt? — kérdezte a vörös szakállú. — Utat tévesztett az Oxford Streetről a Piccadilly felé menet? Szellemes volt, és értékeltem volna is a humorát, ha nincs ott az egyre fenyegetőbb hóvihar a nyakunkon, a közel harminc fok hideg és a tintafekete éjszaka. — A kolostorból jöttem — mondtam, és elégedetten állapítottam meg, hogy a holdfényben világosodni kezd az ég. — Honnan? — A kolostorból. Geldanból. Ott van a hegy tetején. Mutattam volna, de úgysem figyeltek rám. Ahogy meg-győződtek róla, hogy nem vagyok indián törzsfőnök, vagy tibeti varázsló, egy csapásra elveszítettem az érdeklődé-süket. A vörös szakállú homlokába rántotta a kapucniját, és összegörnyedt. 9 — Nem látott errefelé egy kósza tyúkot? — kérdezte, mi-közben fejéhez szorította a csuklyát, hogy le ne rántsa róla a szél. – Az a hülye csirke nem hajlandó lejönni a hegyről! Amilyen ostoba, azt hiszi, hogy Palm Beachben nyaral, és kifeküdhet meztelenül a hóra, esti holdfénynél... Mintha csak megrendelésre történt volna: a kerek, palacsintaszerű holdtányér kiúszott egy közeli sziklacsúcs mö- gül. Vakító ezüstfény öntötte el a tájat; szinte kellemetlen volt a hideg ragyogás a mindent elrejtő sötétség után. A két pasas még egyszer alaposan végigmért, aztán elfordították rólam a tekintetüket. – Ez a liba még beleesik valamibe, és odafagy a feneke – bömbölte a szakállas, eloltva a lámpáját. – Tényleg nem látta? Közelebb léptem hozzájuk, hogy megérthessék, amit mondok. – De láttam. Odafenn. – Mit mond? – Láttam a jelenetet. Amikor a jeti megtámadta. – Azt is látta, merre ment? – Ott maradt a helyén. A jeti leszúrta! – Talán inkább megfojtotta. – Mondom, hogy a jeti leszúrta. Valószínűleg egy tibeti áldozókéssel. Gyilkosság történt! A szakállas megkocogtatta a homlokát a mutatóujjával. – Ez dilis. A másik felvonta a vállát. – Gyere! Hagyd a fenébe! Valami agyalágyult marha, aki tibeti lámának képzeli magát. Te, ha én elkapom a Brucknert, úgy a... Többet nem hallottam, mert megfordultak, és elindultak a sziklatömbök felé. Nem tehettem mást, követtem őket. A szél bömbölt, és megpróbált visszatartani attól, hogy én is felnyomakodjak a sziklákhoz. Összegörnyedtem, és minden erőmet megfeszítve felcsúszkáltam hozzájuk. Csak néztek maguk elé a hóba, észre sem vették, hogy ott vagyok mellettük. – Itt volt, a fene egye meg, látod a nyomokat? – kérdez-te a szakállas, és megrugdosta a havat. – Itt vannak a... a jó Jézusát neki, ez meg micsoda?! Elkapta a lábát és hátrahőkölt, ahogy jéggé fagyott vörös réteg bukkant elő a vékony, széltől ráhordott hóréteg alól. Jézusom, ez... 011y, ez vér! Ekkor vette észre, hogy újra ott vagyok mellettük. A szakállas rám pillantott, aztán a zsebéhez kapott. A következő pillanatban megcsillant valami a kezében, ami akár pisztoly is lehetett. – Jöjjön csak ide, ember! Odamentem. – Mit akar maga tőlünk? Mit koslat utánunk, mi? – Figyeltem a felvételt – mondtam. – Feltűnt valami, és őszintén szólva... – Mi tűnt fel? – Azt a lányt megölték! – Judy Brucknert? – Ha úgy hívják... Összenéztek, aztán a vörös hajú kinyújtotta a karját. – Jöjjön csak közelebb, pajtás! Közelebb léptem hozzá, és arra gondoltam, hogy játszi könnyedséggel elvehetném tőle a fegyvert, ha akarnám. – Tegye fel a kezét, ha meg nem sérteném! Tessék-lássék felemeltem a karom. A szél süvöltött, és egyre nagyobb hócsomókat vágott az arcunkba. A hold kíváncsian bámult ránk, a hideg pedig megtalálta az utat a ruhánk alá. – Maga gyanús nekem – mondta a vörös. – És... én nem tudom ugyan, mi történik itt, de hogy valami bűzlik, az szentség! Gyerünk! Lemegyünk a többiekhez, és tisztázzuk, hogy mi a fenét keres maga itt egyáltalán. Az a hülye tyúk meg, remélem, megkerült, mert ha nem... i 10 11 Nem fejezte be a mondatot, csak legyintett, és a hátam mögé került. Lassú, óvatos léptekkel elindultunk a tábor felé. 3. A felfújható, dupla falú sátrak, mint óriási narancsok, vagy idegen bolygóról idekerült spórákból felnőtt gombák pöffeszkedtek a hóban. A filmesek városa hatalmas, rendetlen, keleti karaván-szerájra emlékeztetett. Még a minaret is ott volt a narancs- gombaváros közepén egy hidraulikus toronydaru képében. A müezzin egyelőre hiányzott a tetejéről, ami a hőmérséklet ismeretében nem is volt meglepő. A legszélső sátorsor mellett jakok kérődztek, s egy sárgán lobogó tábortűz körül prémekbe burkolózott tibetiek toporogtak. A szájukat védő kendő résein át időről időre kékes párát lövelltek a levegőbe. A hold éppen a tábor felett állt, mintha egy szolgálatkész ügyelő akasztotta volna oda. A két fickó jól ismerte a járást, mert habozás nélkül el-igazodott a rendszertelenül egymás mellé vert sátrak kö- zött. Végigvonultunk a tábor főutcáján, átbukdácsoltunk a ki-feszített kötelek póklábai között, s meg sem álltunk a szeráj közepéig. Mielőtt beléptünk volna a sátorba, amely előtt megállítottak, felnéztem az égre. A hold a fejem felett trónolt, és mintha sajnálkozva nézett volna le rám. A kövér, pocakos fickó a sátorhoz lépett, és megrángatta egy rózsaszínű zsinór végét. A szél üvöltése elnyomta a csengő csilingelését. A jurtaajtó résnyire kinyílt, s egy dühös hang bömbölt ki rajta. — Ki a fene az már megint? A köpcös a résbe dugta a fejét.Olsen. Mr. Baransky... - Akarsz valamit? — Valami fontos... — Gyere be, az ördög vigyen el! Az ajtó feltárult, s mi jó adag hóvihar kíséretében be-nyomultunk a sátorba. Amikor körbepislantottam, mit tagadjam, megállt ben-nem a lélegzet. Egy török szultán budoárjában voltam, kétség sem férhetett hozzá. A márványból vagy legalábbis márványutánzatból készített halványkék mosdó, a lépcsős fürdőkád, a falakon függő ezerszínű mütyürök tömege milliomos tuareg törzsfőnök szállására emlékeztetett. Ha feltúrom az ágyat, amely különben tiritarka párnák és paplanok sokaságából állt, talán még a kilószámra beletömött százdollárosokat is megtaláltam volna benne. A széles, rézcsövekből alkQtott ágy tetején egy odaliszk ült, alul selyembugyiban, felül zsinóros-pitykés, főleg cirkuszfilmekben szokásos mellénykében. Amikor bevonultunk, rémülten felpattant, és a bennünket bámuló, lecsüngő bajuszú, megtermett férfi mellére vetette magát. — Jesszusom, Bary, kik ezek`, A sátor közepén függő villanykörte megmozdult és pislákolni kezdett. A vörös szakállú gondosan becsukta az ajtót: hallottam, ahogy a zár nyelve a helyére csusszan. A bajuszos férfi eltolta magától a lányt, és csípőre tette a kezét. — Mi a fene ez, 011y? Ezerszer megmondtam, hogy forgatás után pihenni akarok! Nem érdekel senki nyomora, világos? Azért fizetem az ügyelőket, hogy eltakarítsák a trágyát az utamból, nehogy belelépjek. Na ki vele, mi a baj, 011y?! Hátrább lépett, és csak most fordított rám némi figyelmet. Nem látszott rajta meghökkenés, ahogy lámaornátu- somat vizsgálgatta. Arra gondoltam, ez az ember azon sem lepődne meg, ha küldönc jönne, s pihegve újságolná, hogy a forgószél Oz birodalmába repített bennünket. 12 13 - Mr. Baransky... az a helyzet, hogy ez a fickó... A bajuszos most vette csak észre, hogy a vörös szakállas pisztolyt tart a kezében. Felhúzta a szemöldökét, és kinyújtotta a karját. — Ez mi? A vörös szakállú szégyenlősen elmosolyodott. — Egy 38-as. Ha 011y elmondja... — Adja ide! — De, Mr. Baransky... — Ide, ha mondom! A szakállas sóhajtott, és feléje nyújtotta a fegyvert. Baransky elvette, megnézte, hogy meg van-e töltve, s ami- kor meggyőződött róla, hogy igen, kivette a tárat, és a zsebébe dugta. A pisztolyt pedig egyetlen gyors mozdulattal a falhoz vágta. — Ide figyeljen, kisfiam! Hogy is hívják magát? — O'Brian. — Akkor figyeljen rám, O'Brian, kisfiam. Ha még nem mesélte volna el magának ez a pocakos kecske, én vagyok ennek az elátkozott karavánnak a basija! Én vagyok a főnök, és egy-szer s mindenkorra megtiltottam, ha jól emlékszem, még Los Angelesben, hogy bárki is fegyverrel grasszáljon a forgatás alatt. Ez nem Kalifornia, ember! Elegem volt belőle, hogy minden szarság miatt bíróság elé citáljanak. Maga ott volt Indiában, 011y, amikor Az őrült maharadzsa lányát forgattuk? — Ott voltam, Mr. Baransky — bólintott sóhajtva 011y. — Emlékszik, amikor berohant az a marha Tucci, hogy tigrisek vannak a táborban? — Emlékszem. — Erre mi történt? Valamennyi statiszta John Wayne-nek hitte magát, és lövöldözni kezdett, mint az őrült. Reggelre kiderült, hogy a szomszéd falu szent tehenei voltak, és csak óriási szerencsénknek köszönhettük, hogy a parasztok nem hánytak vasvillára valamennyiünket. Ötezer dolláromba került az az egész rohadt éjszakai western! Azóta, ahol én forgatok, ott nincs fegyver és lövöldözés. Maga először dolgozik velem, Mr... izé?— O'Brian. — Először. — Akkor jegyezze meg, amit mondtam, ha a továbbiakban is igényt tart a fizetésére. Különben mi a fene van, nyögjék már ki?! Mi van, 011y? A pocakos megdörzsölte az orrát, és rám mutatott. — Ezt a pasast fogtuk a sziklák között. Baransky leült az odaliszk mellé, és tűnődve bámult maga elé. — Igen? És miért fogták? — Mert azt mondta, hogy Brucknert megölték. A lány felsikkantott, de Baransky egyetlen pillantásával elhallgattatta. — Brucknert? — Azt mondta. Baransky csak most méltóztatott komolyabb figyelmet fordítani rám. — Maga kicsoda? Mielőtt válaszoltam volna, levettem a süvegem, és meg-lazítottam az övemet. Palástom alatt bőrdzsekit viseltem, európai inggel. — Leslie L. Lawrence vagyok — mondtam. — Londonból. Véletlenül tanúja voltam... — Mi a fenét keres itt, ahol a madár sem jár? Még a nomádok is elhúzzák a csíkot, és csak tavasszal jönnek vissza. — A kolostorban lakom, odafent. — Mi a fene! — húzta fel a szemöldökét. — Maga, izé... láma vagy micsoda? — Nem egészen. A londoni Keletkutató Társaság megbízásából dolgozom odafenn. — Hm — vakargatta meg gyanakodva fekete selyem, sárkánydíszes köpenyét a köldöke táján. — Es mi az ördögöt dolgozik ezek között a... — Bizonyos buddhista kéziratokat tanulmányozok. Szomorú szemekkel bólogatni kezdett. — Mindent értek, Mr. Lawrence. Eszerint adományt gyűjt a kutatásaihoz. Jól értettem? 1 4 15 – Nem. — Akkor netán a kolostor számára? — Annak sem. — Akkor lenne szíves megmondani, hogy mi a fészkes fenét akar tőlem? A fal mellett felfedeztem egy tevenyerget utánzó ülőkét. Megfogtam, és ráültem. — En semmit. A maga emberei cipeltek ide, méghozzá erőszakkal. Baransky nézése egyre komorabbá vált, mint a bikáé, ha, a távolban feltűnik a vörös kendő. — 011y? Mi erre a válasza? — Mondtam már, Mr. Baransky, hogy a fickó látta, amint Brucknert kinyírták. Baransky tenyerébe fektette az arcát, és néhány pillanatig ott is tartotta. Volt valami a nézésében, ami kitörni ké- szülő viharra emlékeztetett. — Tehát maga, főláma, látott valamit, igaz? Töprengtem, hogy lépjek-e fel kissé keményebben a színpadra, de egyelőre visszafogtam magam. Elvégre lehet, hogy tévedek, és ha így van, nevetségessé teszem magam. Bár valami azt súgta, hogy sokkal komolyabb a dolog, mint amilyennek látszik. — Igen. — Mit látott? — Amint a kisasszonyt... Judy Brucknert megöli a havasi ember. A lány Baransky háta mögött felvihogott. Madáresicser» gélszerű vihogással. — Megölte, mi? — kérdezte Baransky. — Úgy tűnik. — És maga jól látta, mi? — Meglehetősen jól. Távcsővel. Bólintott, leült a vihogó lány mellé, és megcsipkedte a combját. — Más is látta, vagy csak maga? Gondolom, a szerzetesek is... a társai, mi? 16 Nem akartam magyarázkodni, hogy csak Jondon volt velem, inkább bólintottam. Türelmes volt a hangja, mint a tanító bácsié a kisegítő iskolában. — Kedves Mr... — Lawrence. — Na. Szóval menjen vissza a kolostorába, és mesélje el szerzetestársainak, hogy itt filmforgatás folyik. A Siva utol-só táncát forgatjuk. Egy akkora baromságot, mint a Himalája. De az embereknek ez kell, akik ugyancsak akkora barmok, mint a fent említett hegység. A film arról szól, hogy a havasi ember vagy jeti, vagy mit tudom én micsoda, elrabol-ja a lányokat, akik itt, a Himalája alján sétálgatnak pöttyös napernyőben és ennivaló kis ruhácskákban, amikből félig kilóg az ennivaló kis... Szóval, ennek a filmnek én vagyok a producere, érti? Azért csinálom, mert megfizetnek érte, méghozzá nem is rosszul. Ezt is elmondhatja a haverjainak, ha akarja. Ma este azt a jelenetet forgattuk, amikor egy ilyen kis ennivaló pipit, aki ennivaló ruhácskájában, ami az enni-való kis izéjét takarja, feltéved a Himalájára, mert hova is tévedhetne a szerencsétlen, meg#mad egy csúnya, torzon-borz havasi ember. Es csak megöli, mert a filmet az ifjabb korosztálynak is el akarjuk adni, mivel köztudottan ők jelentik a kasszasikert. Na már most, maguk azt látták, amikor ezt a kicsi, ártatlan, idült alkoholista Judy Brucknert elkapta a havasi ember. Odalopódzott hozzá egy szikla mögül, és átküldte a másvilágra. Amen. Maga ezt látta, Mr... izé..., Lawrence. Csak azt nem értem, hogy ezek a túlbuzgó... — kereste a megfelelő szót, majd amikor nem találta, lemondóan legyintett — izék miért hozták ide. — Felállt, és megiga- zította magán sárkánydíszes köpenyét. — Hát akkor, miután minden tisztázódott, gondolom, megnyugodott. Nyugtassa meg a papokat is a kolostorban. Mesélje el nekik, hogy csak játék az egész. Film. Ha meglesz a bemutató, írjanak, és az egész kolostornak ingyenjegyet küldök. Bár én a maguk helyében inkább kitalálnék valami mást... a felhőket nézném, vagy mit tudom én. Többre mennek vele. 17 Ugy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy fel-állt. – Mondja, Mr. Baransky, hogy kellett volna megölnie a havasi embernek Judy Brucknert? Baransky meghökkent. – Hogyan? Mit tudom én... Nincs a fejemben az egész forgatókönyv. Hogyan? – Meg kellett volna fojtania. És otthagyni a szikla tövé-ben – készségeskedett 011y. – Na és? – Judy Brucknert nem fojtotta meg a havasi ember – mondtam. Baransky gyanakodva nézett egyikünkről a másikunkra, mintha összeesküvést szimatolt volna szavaink mögött. Középkori vitorláshajó kapitánya nézhetett így a fedélzet-mesterre, amikor az két komor képű matróz kíséretében belépett a kabinjába, hogy közölje, a legénység nem óhajt-ja megenni az ebédet, mert büdös a hús. A bajuszos a földre pislantott, ahol a szakállas fegyvere hevert, majd az ellenkező irányba, ahol alighanem saját fegyvere rejtőzködött. – Hogy mit nem mond! Szóval nem fojtotta meg... Akkor mit csinált vele? – Leszúrta. – A havasi ember? – Igen. – Brucknert? – Igen. Baransky megvakarta az orrát. – És? – A lány... sikoltozott, és összeesett. És ömlött belőle a vér. Aztán a földre zuhant... Baransky lassan, nagyon lassan leült az ágya szélére. A lány hozzábújt, és átkarolta a nyakát. – Mit beszélnek ezek, Bary? A bajuszos úgy söpörte le a lány karját a nyakáról, mint-ha skorpió esett volna rá. Biztos benne, hogy tudja, mit beszél? – Egészen biztos. – Hol van a lány...? – Nem találtuk meg, Mr. Baransky. Nem volt a helyén – nyögte 011y. – Tényleg nem volt ott, Mr. Baransky – bólogatott buzgón a vörös szakállú. – Csak ez a fickó koslatott utánunk. Ezért is hoztuk ide. Baransky csak most kezdte felfogni, hogy történt vala-mi. Egyelőre még nem volt biztos benne, nem valami os- toba félreértés áldozata-e. – Ki játszotta a jetit? – Benjamin Blake – mondta 011y. – Az a szeszkazán? – Csak egészen kicsi szerepet kapott. Megfojtja Brucknert, ennyi az egész. Nagyop le van égve, kellett neki a pénz. – Most hol van? – Őt sem találtuk. – Én láttam – mondtam. – Felfelé mászott a sziklák között. rr Mindhárman elhűlve meredtek rám. – Felfelé? Baransky megvakarta a mellét, és a vörös szakállúhoz fordult. – Tudja, melyik sátorban lakik Bruckner? – Tudom, Mr. Baransky. – Es Blake? – Természetesen. – Elmegy, és idehozza őket. Akár ágyban vannak, akár részegek, idetereli mindkettőt. Főleg Bruckner kell nekem. Ha van valaki nála, letépi róla a pasast, megértette? – Ugy lesz, Mr. Baransky. – Menjen már, ember! A kinyíló majd becsukódó ajtó résén át egész hóözönt vágott nyakunkba a szél. Baransky megrázkódott, és a kel- lemesen melegítő villanykályhára sandított. 18 — Ha bedöglik az áramfejlesztő, megfagyunk. Megírtad a végrendeletedet, bébi? A szőke baba – akit, mint később megtudtam, Miss Mohnnak hívtak – megkísérelte betornászni magát Baransky ölébe, de a producer eltolta magától. – Egy percig sem izgulnék értük, ha nem lenne ilyen átkozott idő. Ez a hülye tyúk, meg az a vén homokos, azt sem tudják, mi a tél. Ki sem mozdultak még Kaliforniából. Maga gyakran megfordul itt, Mr... Lawrence? – Elég gyakran. – Mennyi idő alatt fagy meg az ember, ha mondjuk... részegen elesik vagy elalszik? – Cirka öt perc alatt – mondtam. – A keserves istenit! – morogta. – Éreztem, hogy egy-szer még a sittre kerülök miattuk. Ha még egyszer... Sosem tudtam meg, mit akart volna tenni, ha még egy-szer előfordul az ilyesmi. Az ajtó ugyanis kivágódott, és egy hólabda repült be rajta, amelyből lassan kibontakozott a vörös szakállú. Baransky a légáramlat elől felugrott az ágy tetejére, és onnan ordított le rá. – Mondja már, mert megölöm! Hol vannak? A vörös szakállú levegőért kapkodva rázta meg a fejét. – Nin... csenek. Egyikük sincs a sátrában. Baransky benyúlt az ágya alá. Kikotort egy pár hótaposó csizmát, és a kezébe fogta. – 011y? – Igen, Mr. Baransky? – Ki vette fel a jelenetet? – Mr. Miro. – Miért nem Mr. Curtis? – Mr. Curtis... beteg volt, uram. – Úgy érti, hogy tökrészeg? 011y hallgatott. – Mr. O'Brian! – Uram? – Elő tudná keríteni Mr. Mirót? 20 — Uram... a vihar egyre erősödik. — Gondom lesz magára, Mr. O'Brian. Mi is a maga be- osztása? – Ügyelő, uram. – Nos, a legközelebbi, Jáván forgatandó filmemhez kel-lene egy mindenes, aki... – Értettem, uram. Az ajtó kinyílott, és O'Brian ismét bevetette magát a viharba. A szél tombolt; a dupla falú műanyag ponyván át is éreztük az erejét. Baransky vastag, narancsszínű kapucnis kabátot terített a vállára, készen rá, hogy ha kell, elhagyja biztos lakhelyét. Egyikünknek sem volt kedve megszólalni. Hallgattunk, amíg csak egy magas, szőke langaléta fickó fel nem tépte az ajtót. 4. Akkora volt, hogy össze kellett görnyednie, ha be akart férni a sátorba. Vastag, sokdfhptriás szemüvegére ráfa- gyott a hó; csak a hegyek tetején trónoló istenek a meg-mondhatói, hogyan talált be az ajtón. Testvérek között is lehetett vagy két méter, s mint szar-vasbika szarvából a mellékágak, úgy álltak ki megnyúlt testéből a végtagok. Olyan hosszúak, hogy szemmel láthatóan nem is igen tudott mit kezdeni velük. A lány megpróbálta kihasználni a helyzetet, befészkelni magát Baransky ölébe, de a producer most is megakadá- lyozta. Megpaskolta csábító fenekét, és odébb tolta az ágyon. – Mr. Miro, bocsásson meg, hogy idekérettem. Engedje meg, hogy bemutassam ennek az úrnak. Mr... izé... – Lawrence – segítettem ki. Mr. Miro rám villantotta a szemüvegét. – Nem emlékszem – mondta tétován. Baranskyban bennragadt a levegő. Nézte némán a lan-21 galétát, s csak nagy sokára szólalt meg, bizonytalan hangon. – Mire nem emlékszik, Mr. Miro? – Hogy melyik jelenetben szerepel. – Mr. Lawrence? – Ühüm. Láma nincs a forgatókönyvben. Ha csak a végére, abba a jelenetbe, amikor a havasi ember beszorul egy barlangba, nem tudunk besuszterolni egyet... Nagyon fontos lenne, Mr. Baransky? Baransky sóhajtott, és végtelen szomorúság költözött a tekintetébe. – Mr. Miro. Mr. Lawrence nem akar szerepelni a film-ben. A langaléta meghökkent. – Nem? Hála istennek. Őszintén szólva, tiszta marhaság lett volna. – Mr. Miro. Válaszolna néhány kérdésemre? – Természetesen, főnök – mondta a langaléta, és helyet keresett magának. Végül egy felfordított faládára ült, melynek oldalán lekopva bár, de ott virított a felirat: White Horse. Blended and Bottled in Scotland. Kinyújtotta végtelen hosszúnak tűnő, skót kockás nadrággal fedett lábait, és várta Baransky kérdését. Helyette azonban a kövér 011y szólalt meg, nyugtalanul mekegve, mint egy öreg kecske. – Nem kellene... kimennünk... izé utánuk? Ha eltévedtek, vagy... izé... elestek... – Akkor már úgyis végük – mondta Baransky, és helyeslően bólintott a saját szavaihoz. – Mr. Lawrence mondta, hogy öt perc alatt megfagy az ember ebben az esztelen hidegben. Márpedig mi legalább negyedórája itt üldögélünk. Csak abban reménykedhetünk, hogy valamelyik sátorban piálnak, és eszük ágában sincs megfagyni. Tehát, Mr. Miro? – Parancsoljon, főnök. – Ki vette fel a jelenetet a hegyoldalban? Benjamin Blake és Bruckner jelenetét. 22 – Én, főnök. – Hm. Egyébként kinek kellett volna felvennie? A langaléta megvakarta az orrát: – Hát. Az a helyzet, uram... – Mr. Curtisnek, igaz? – Én nem akarok árulkodni, uram. , – Ne is tegye. Utálom az árulkodókat. Mi történt Mr. Curitsszel, Mr. Miro? – Hát... megbetegedett. – Berúgott? – Mondjuk úgy, hogy megbetegedett. – Helyes. Mikor? – Úgy reggel felé. – Tehát egész éjszaka ivott. Így van? – Nem tudom, uram. – Helyes. Magának mikor, szóltak? – Déltájban, uram. – Pontosan mit? – Hát, hogy át kellene vegyem a felvételt, mert Mr. Curtis beteg. – Ki mondta konkrétan? 1 – Mr. Waterman. – Ő a rendező – pillantott rám Baransky. – Hallott róla? Bólintottam. Ki ne hallott volna a nagy Watermanről? Bár inkább évtizedekkel ezelőtt ragyogott Hollywood egén, az utóbbi években mintha megfeledkeztek volna róla. – Mit mondott magának Mr. Waterman? – folytatta Baransky a kérdezősködést. – Egészen pontosan azt, hogy nekem kell leforgatnom a jelenetet. – Erre maga? – Fogtam a gépem, és felmentem a sziklához. Terep-szemléztem egész délután. Kora délután felvittem a hidraulikus kocsit, és belőttem a terepet, ahonnan be tudom fog-ni azt a bizonyos sziklát. – Mikor kezdődött a felvétel? 23 – Úgy négy körül. Esti fény kellett hozzá. Lebukó vörös nap. – Hm. Mr. Waterman hol tartózkodott ezalatt? – Gondolom, a sátrában. – Nem kellett volna ott lennie maga mellett? Mr. Miro széttárta hosszú karjait. – Ott lehetett volna, de minek? Nem volt valami nag jelenet. Csak egy apró epizód a filmben. – Pontosan tisztában volt vele, hogy minek kell lejátszódnia az orra előtt? – böktem közbe. – Ezt hogy érti? – kérdezte Miro kínosan feszengve, és felém fordult. – Ugy értem, hogy ismerte a forgatókönyvet egyáltalán? – Nagy vonalaiban igen. – Tehát, felment a hidraulikára, és elkezdte a forgatást. Hogy történt a dolog? – Rém egyszerűen. Amikor megfelelőek voltak a fény-viszonyok, leordítottam, hogy kezdjék. Azok ketten – Blake és Bruckner – meg csinálták a magukét. Hiszen egész dél-előtt próbálták. – Es... jó volt a jelenetük? – Nevetni fog, meglepően jó. Roppant élethűen csinálták. – El tudná mesélni, mit csináltak? Miro felnézett rám, és maga alá húzta a lábait. Aztán lassan, mintha lassított felvételt látnék, felemelkedett, Baranskyra bámult, hökkent értetlenséggel az arcán. – Mr. Baransky, mi ez itt? Ez a fickó, ez a láma, úgy kérdez... istenemre, mintha zsaru lenne. Mi a franc ez itt, főnök? Baransky felemelte a tenyerét, és nyugalomra intette. – Csak nyugi. Feleljen a lámának. – Mit feleljek? – Hát hogy azok ketten mit csináltak odafent. Amit maga leforgatott. – Mi a szent szart csináltak volna? Játszottak. Bruckneregy szende szűz volt, aki a szikla tövében napozott. A jeti meg, azaz Blake, észrevette, és megtámadta. Es ki is nyírta. Jól sikerült a felvétel? – Mondtam már, hogy roppant élethű volt. A jeti is, meg a csaj is. A jeti, azaz Blake, észrevette a csajt, odalopódzott hozzá, és elkapta. Látta volna, hogy meg volt ijedve Bruckner. Annyi ijedtség volt a szemében, hogy nem is gondoltam volna, ennyire tud játszani. Pedig azt a csajt már mindenki leírta. Azért is kapta ezt a vacak szerepet. De ez nem az én dolgom. – Mondja tovább! – Mit mondjak? A jeti előbújt a szikla mögül, és elkapta Brucknert. Megfogta és leszúrta. Csak úgy fröcsögött a paradicsomlé. Bruckner meg első osztályúan haldoklott. En mondom, ritkán láttam ilyenszépen kidolgozott haldoklási jelenetet. Akármit is szövegeljenek, van abban a csajban tehetség. Még a szája sarkából is folyt a vér. Ugy rángatózott Blake kezei között, hogy öröm volt nézni. Az meg egészen bevadult, és szúrta, ahol érte. Jól csinálták, na! – Tehát ön, Mr. Miro, nem *merte részletesen a forgatókönyvet. Sem azt a jelenetet, amit felvett. – Mondtam már, az isten szerelmére, hogy minden lényegeset tudtam róla. Nekem az a dolgom, hogy leforgassam, amit eljátszanak, nem az, hogy a forgatókönyvvel szarakodjak. Végül is nem én vagyok a főoperatőr. A jó életbe, hát miért fontos ez? Baranskyra néztem, aki félrebillent fejjel, döbbenten hallgatott bennünket. S mivel nem szándékozott megszó- lalni, én folytattam. – Az a gyanúnk, Mr. Miro, hogy... nem egészen a forgatókönyv szerint zajlott odafent a dolog. Miro eltátotta a száját, és nagyot csuklott. – Nem? – Nem bizony, Ladislas – mekkent közbe 011y. – Hogyhogy nem? Hát akkor hogyan? Mi a fenét kellett volna még eljátszaniuk? Kimaradt valami? 24 25 - Blake-nek meg kellett volna fojtania Brucknert - mondta komoran Baransky. Miro összeráncolta a homlokát, és óriási erőfeszítésse megpróbálta kitalálni, mit akarnak rákenni. – Mindez nem tartozik rám – mondta végül komor mél tósággal. – Én csak beugrottam. Senki nem mondta, hog kötelességem áttanulmányozni a forgatókönyvet. Waterman arra utasított, hogy vegyem fel Curtis helyett amit kell. – Senki nem akarja magát felelőssé tenni, Mr. Miro mondta Baransky békülékenyen. – Csupán arról van szó hogy szeretnénk tisztázni valamit. Ertse meg, Blake-ne meg kellett volna fojtania Brucknert. – Akkor valaki megváltoztatta a jelenetet – mond Miro. – Erről talán Mr. Waterman tudna többet mondani. Bár azért nekem is szólhatott volna. Baransky meghúzogatta a bajuszát, és Miss Mohn csábos fenekére nézett. – Alighanem valami disznóság történt odafent. Amit maga látott, felvett és élethűnek talált, az állítólag maga volt a valóság. – Micsoda? – sápadt el Miro. – Ezt nem értem! – Ez az úr, ez a főláma, azt állítja, hogy a lányt, Miss Brucknert megölték! Blake előhúzott egy kést a franc tud-ja, honnan, és agyonszurkálta vele Miss Brucknert. Amit maga élethű haldoklásnak nézett, valódi volt. Blake meg-ölte a lányt! A meztelen fenekű Miss Mohn, aki csak most fogta fel, miről van szó, visítozni kezdett, s addig arénázott, amíg Baransky egy csattanós pofonnal el nem hallgattatta. Ladislas Miro, a segédoperatőr már nem hallotta a pofon csattanását. Ájultan hevert a szőnyegen.5. Miss Mohn kapott még egy pofont, és egy pohár vizet. O'Brian szolgálatkészen kiugrott az ajtón, és egy marék hóval dörzsölgetni kezdte Miro homlokát. A langaléta kis-vártatva kinyitotta a szemét, és reménykedve nézett ránk. – Nagyon berúgtam? Senki sem válaszolt neki. Ekkor felpattant a szőnyegről, egyetlen mozdulattal ki- verve Miss Mohn remegő kezéből a vizespoharat. – Pardon. Azonnal meg kell keresnem Miss Brucknert! – Nincs a sátrában – mondta O'Brian. – És Blake? — Ő sincs. Akkor másutt vannak! Valakinek a sátrában isznak. – Nem bánnám, ha meggyőződnének róla – mondta Baransky. – Hány sátruk van összesen? – kérdeztem. – A tibetiek sátrait is beszámítva, cirka száz. – Es hányban lehet Miss Bruckner... ha tévedünk, és életben van? Baransky tanácstalanul tárta szét a karját, 011y viszont gyors fejszámolásba fogott. – A tibetieknél kizárt, hiszen beszélni sem tudna velük, arról nem is beszélve, hogy Judy a nem komfortos sátrakba be sem teszi a lábát. – Még részegen sem? – Judy nem volt részeg! – mondta határozottan Miro, és csuklott egyet. – Akkor cirka harminc-negyven marad – mekegte 011y. Baransky felállt, jelezve, hogy átveszi a parancsnokságot. – Maguk hárman elindulnak, és bemennek minden sátorba. Ha alszik a gazdája, felzavarják. Ha nincs egyedül, rátörnek, és meggyőződnek róla, ki van nála. A dolog egyébként nem érdekel, de a jelenlegi helyzetben... Világos? 26 27 — Világos — mondta Miro katonásan. A másik kettőnek azonban nemigen tetszett a dolog. F leg, hogy a vihar újult erővel tépni kezdte a ponyvát. $aransky észrevette habozásukat, és megverege O'Brian vállát. — Gondoljanak a jávai forgatásra. Barna lányokra, v rágfüzérrel a nyakukban. Alul semmi, felül virágfüzér... Miro magára húzta a kabátját, és fejére rántotta a kapu nit. — Negyedóra múlva itt vagyunk, főnök. Ha csak be nünket is ki nem nyír valaki. Ez aztán egy csapásra elsodorta a jávai lányokat. A nyakukban lógó virágfüzérrel együtt. Én a lányt néztem, a lány Baranskyt, Baransky engem. Vé gül is nem tehettem mást, beszélnem kellett. Annak ellené-re, hogy a pucér fenekűt ki szerettem volna kapcsolni a játékból. Csakhogy hova a fenébe küldjem ebben az ítélet-időben? Baranskynak azonban rettentő sok esze volt. Benyúlt egy ládába, kibányászott belőle egy whiskysüveget. Kerí- tett három poharat, és csurig töltötte őket. — Remélem, nem antialkoholista? A kérdés lámaruhámnak szólt. — Egyáltalán nem — mosolyogtam. — Akkor rajta! Megérdemeljük. Félig itta csak ki az övét, én még annyira sem az enyémet. Miss Mohn torkán azonban lecsorgott az egész. Még jó, hogy a pohár a kezében maradt. Baransky teletöltötte, és bátorítóan hátbaveregette a lányt. — Igyál csak, kicsim. Jót tesz. Jót is tett neki, kétségtelen. Olyannyira, hogy a negyedik pohár után poharastul belefordult Baransky ölébe. A producer megsimogatta a pofikáját, aztán becsomagolta egy lepedőbe. — Így ni. Ezzel kész igy. Csirio. 28 Letette a poharát a földre, és nekem szegezte a kérdést. — Tehát maga végül is kicsoda? — Leslie L. Lawrence. - Ez nekem nem mond semmit. Tényleg láma, vagy mi az ördög? — Egy szóval sem mondtam, hogy az vagyok. Látott már régi istenszobrokat? — Mi az, hogy láttam! Minden filmem tele van velük. Akárcsak ez a hülyeség is. Vacak utánzatok egytől egyig. — Igazit is látott? — Képzelje. Volt egyszer egy csajom, bár ez nem tarto- zik magára, aki rajongott a régi kacatokért. Akkoriban több múzeumban is megfordultam. Mit akar vele? — Tudja, milyen értékes egy-egy ritka, aranyból öntött, évszázados, esetenként drágakövekkel díszített istenszob- rocska? — Fogalmam sincs róla. Nem érdekelnek a régiségek. — Azért, ha megengedi, elmondom. — Hallott róla, hogy nem is olyan régen... New Yorkban meghalt a milliárdos Olaf Thorssen? — Hogy az ördögbe ne hallottan volna! De mi a fene... — Vagyonát fia, Thor Thorssen örökölte. — Beleesett a tejesfazékba — bólintott —, méghozzá seggel. — Így is lehet mondani. Mindenesetre a fiatal Thor- ssen nem azonos az öreggel. Egészen más az érdeklődési köre. — Eeegen. Éspedig? — Rajong az elektronikáért. Elhatározta, hogy a műkereskedelemről átállítja a céget a mikroelektronikára. — Mit mondjak, elég nagy marha. — Nem is olyan biztos, Mr. Baransky. Mindenesetre el-határozta, hogy felszámolja apja óriási régiséggyűjteményét, és a pénzt chipekbe fekteti. Néhány hónappal ezelőtt a műkincsek egy részét árverésre akarta bocsátani. — Hm. — A kollekció több milliót ért. Elsősorban egy tizenegy 29 darabból álló bhutáni szoborgyűjtemény emelkedett ki be lőle. Baransky elismerően felrántotta a szemöldökét. – Több millió dollárt ért? – Fontot. Füttyentett, és megcsóválta a fejét. – A francba is! Ez már valami. Csak azt nem értem, a fene közöm van nekem mindehhez? Kinyújtottam a kezem, és elkaptam az üveg nyakát. Nézte, hogy mit csinálok, de nem próbálta meg megakadá- lyozni. – A szobrocskák, ezek a több millió fontot érő istene egytől egyig lopottak voltak, és illegális csatornákon át ke rültek Amerikába. Jelenleg is Interpol körözés alatt álln Megengedi, hogy töltsek egy pohárkával? 6. Felemelte a poharát, és szótlanul elém tartotta. Természetesen teletöltöttem az enyémet is. Egyetlen slukkra leen- gedte, miközben ködös tekintettel meredt rám. – Folytathatom? – Ha mindenképpen akarja, de még mindig nem értem... – Az ilyenkor szokásos eljárással nem akarom untatni. Mindenesetre, amikor Thor Thorssen megtudta, miről van szó, azonnal lemondott az istenszobrokról. Az Interpol pedig munkába kezdett. – Lawrence...! Nekem van egy gyanúm... – Nos, igen. Az Interpol felkért, hogy mint szakértő kapcsolódjak be a nyomozásba. – Ezek szerint a szobrok valahonnan innen valók. – Bravó, Mr. Baransky! Geldan kolostorából lopták el őket. Köztük olyan pótolhatatlan, sok száz éves alkotást is, mint a Tanító Buddha figuráját. – Hm. Furcsa neve van. — Kettő található belőle a világon. Az egyik régóta is-mert, a másik csak néhány éve került elő. A buddhizmust oktató Sákjamunit ábrázolja. Miután alaposan megvizsgálták a gyűjtemény tulajdonjogát, az Interpol visszaszolgáltatta Geldan kolostorának. - Értem. – A kolostor hálásan fogadta az ellopott kincseket, és beszerzett egy páncélszekrényt... bár, őszintén szólva, nem tartotta benne a szobrocskákat. – Hm. És miért nem? – Ezek a szobrok arra valók, hogy lássák őket a hívők, nem azért, hogy sötét páncélszekrényben gunnyasszanak. Az apát, Padma Gyamco, újév ünnepén előhozatta őket, és berakatta a templomba. – Úristen! Rosszat sejtek! – A szobrokat a buddhista újév ünnepének éjszakáján ismét ellopták, Mr. Baransky. Méghozzá valamennyit. A bhutáni hatóságok szerencsére azonnal lezárták a határokat, így jó okunk van feltételezni, hogy a szobrok még az országban vannak. Továbbá azt is, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálják kijuttotni őket. Az a gyanúnk, hogy itt vannak elrejtve valahol a kolostor körül. S miután az egész országban árgus szemekkel figyelik a gyanús elemek mozgását, az a véleményem, hogy azok, akik a mű-kincset ki akarják vinni, ide fognak jönni érte. Valami fantasztikus ürüggyel. Nem tudom, érti-e, mit akarok mondani? Baransky hátradőlt, és meghúzogatta a bajuszát. – Tökéletesen. El sem tudnék képzelni jobb elterelő had-műveletet, mint egy filmforgatást... Igaz? – Hát... On mondta, nem én! Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a takarót az aluszkáló leányzó fenekén. – Mr. Lawrence. Fogadjunk, hogy olyat mondok magának, amitől meg fog lepődni? – Nocsak – mondtam –, hadd hallj.am! Majd vigyázok, hogy ne vegyem nagyon a szívemre 30 31 — Oké. Tudja-e, hogy ki a filmünk mecénása, aki név nélkül bár, de pénzeli a forgatást? — Nem tudom — mondtam. — Honnan a fenéből tudnám — Akkor mondok egy nevet. Thor Thorssen. Mit szó hozzá? Szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől. Amíg emésztettem a dolgot, öntött még egy pohárkáv Rám emelte, és elmosolyodott. — Meglepődött, mi? — Őszintén szólva... — És maga mit csinál itt? Úgy értem, hogy a kolostor ban. — Mit csinálnék? Megpróbálok rájönni, ki fújta meg szobrocskákat. — Es rájött már valamire? — Vannak ötleteim. Ez minden. — Tehát csak fal volt, hogy mindenféle iratokat tanulmá nyoz? — Miért volna fal? Kihasználom az alkalmat, és feldolgozok pár kéziratot, amire máskor aligha lett volna időm. Es természetesen várakozom, vagy jobban mondva vára' koztam, hogy felbukkanjon valami, amit összekapcsolhat nék az ellopott szobrokkal. — Mint például egy filmforgatást? — Mint például. — Es... Brucknerral mi a helyzet? Felvontam a vállam. — Éppen annyit tudok, mint ön. Kiültem egy szerzetes sel egy szikla alá, és a forgatást figyeltük. Távcsővel. — Gondolták, hogy felfedezik a szobrocskákat a főszereplő nyakára kötve, mi? — Egyszerűen kíváncsiak voltunk, mit csinálnak. Hiszen ez az első forgatási napjuk, ha jól tudom. — A második — mondta mogorván. — Es ki az a szerzetes? — Jondonnak hívják. Szóval, figyeltük, amint a havasi ember és a lány... egyszóval láttuk az egész gyilkosságot. 32 — Te jó ég! És miért nem ordítottak, vagy figyelmeztettek bennünket'? — Fogalmunk sem volt róla, mi készül. Mi aztán tényleg nem ismertük a forgatókönyvet. Egyszerre csak észrevettük, hogy a havasi embernek öltözött fickó leszúrja a lányt. Méghozzá alighanem egy tibeti áldozókéssel. Purbuval. — Mivel? — Purbuval. — Honnan az ördögből tudja, hogy mivel nyírták ki? — nézett rám gyanakodva. — Hiszen még meg sincs a holtteste. Ha valóban gyilkosság történt, amit őszintén szólva, képtelen vagyok elhinni... — Egyszerű — mondtam. — Amikor a jetit figyeltük, ahogy a lány felé lopakodott, megcsillant valami a kezé- ben. A józan ész szabályai szerint a havasi embernek vagy meg kellett volna fojtani, vagy agyonütni, vagy még inkább elrabolni a lányt. De nem leszúrni! Ez... ostobaság! — Az egész film az — mondta rezignáltan —, de még mindig nem felelt rá, miből gondolta, hogy pur... izével ölte meg a jeti Brucknert. Már persze, ha megölte! — A kés megvillant a jeti kezéiltn. Sárga volt a villanása. — Na és? — Ha acélkés lett volna, a villanás vagy kéknek, vagy ezüstszínűnek látszott volna. Sárga villanása csak bronz-késnek van. A purbu pedig bronzból készül. — Es... mi az ördögöt csinálnak vele? — Szertartásoknál és a híres csam táncnál használják. Réges-régen valószínűleg az áldozati állatot ölték le vele. Meg a buddhizmus előtti hitvilágban. Felállt, és járkálni kezdett az ágya mellett. — Az ördögbe is... hol maradnak ennyi ideig? Egészen összezavart! Ha mégiscsak gyilkosság történt... bár el sem tudom képzelni, hogy az a vén, kiszuperált Blake megöl-jön valakit... Én is felálltam, és megfogtam a karját. — Mr. Baransky. Akar segíteni nekem? Megtorpant, és rám meredt. 33 – Persze hogy akarok. Mondja meg, mit csináljak! Éppen hozzákezdtem volna, amikor megrázkódott lámpa, mintha kívülről nekiesett volna valaki a jurta v nak. Aztán kivágódott az ajtó; 011y és O'Brian bukott rajta. Mintha tollfosztóból menekültek volna, úgy röpk' tek körülöttük az óriási hópelyhek. Baransky a whisky után nyúlt, töltött, és a kezükbe ny mott egy-egy pohárkával. — Igyanak, és gondoljanak a jávai lányokra — mondta. O'Briannak annyi ereje sem maradt, hogy a poharat kezébe fogja. Elvettem Baranskytól, és megitattam. U nyelte a whiskyt, mintha az élete függne tőle. 011y valamivel jobban bírta a gyűrődést, bár az ő karja remegett a vastag anorák alatt. — Mr... Ba... ransky — nyeldekelt O'Brian, és rek volt a hangja, mintha a hangszálai is odafagytak volna torkához. — Kezd elegem lenni... a jávai lányokból. Ami. odakint van... az maga a pokol. Őrület... Mind a harm sátor... — Megtalálták őket? — kérdezte komoran Baransky. 011y megrázta a fejét. — Nincsenek... sehol. Egyik sátorban sincsenek. Senk nem látta egyiküket sem. Baransky leroskadt az ágya szélére, és keresztet vetett. 7. Csend volt idebenn, csak a szél süvítése hallatszott, amint vadul tépte a sátorponyvát. Az ajtó időről időre megrecscsent, mintha be akarna lépni rajta valaki. — Gondosan végignéztek minden sátrat? — tette fel a felesleges kérdést a producer. O'Brian bólintott, és megpróbálta lecibálni kesztyűjét a kezéről. — Minden sátrat átkutattunk, főnök. Senki sem látta őket. Mr. Miro? Ekkor döbbentem csak rá, hogy az operatőr nincsen ve- lük. 011y és O'Brian meglepetten néztek egymásra. — A... legszélső sátornál váltunk el. — Azóta nem találkoztak vele? A szél fesüvített, s közvetlen a közelünkben halk csattanás hallatszott, mintha sátorponyva szakadt volna ketté vagy egy cövek roppant volna el a viharban. Vagy mintha lövést adott volna le valaki a sátor mellett. A lány édesdeden aludt, O'Brian és 011y kesztyűjükkel voltak elfoglalva. Csak Baransky és én hallottuk a hangot. Szemembe mélyesztette a tekintetét, és lassan az ágya mellé, a szőnyegre hajított oldaltáskája felé csúszott a keze. Aki sokat hallott fegyvert dörögni, az akkor is felismeri a hangját, ha pár méternyire tőle vadul tombol a vihar a Világ Tetején. Alighanem már a kezében volt a revolvere, amikor kivágódott a sátor ajtaja, és besüvöltöttrajta a hóvihar. Az óriási pelyhek irányt tévesztett lepkerajként verődtek a falnak, az arcunknak, a whiskysüvegnek. A jeges levegő szempillantás alatt kisöpörte a meleget. A lány az ágyon meghökkenve nyitotta ki a szemét. — Bary... Gyere, kicsim, ölelj át, mert megfagyok! — Kuss! — morogta Baransky, és az ágy mögé térdelve az ajtóra irányította a fegyverét. Ugy vágtuk hasra magunkat, hogy csak úgy csattant. Baransky haja lobogott a szélben, s ahogy revolverét előrenyújtva az ajtó felé ordított, a megkötözött, őrjöngő Odüsszeuszt juttatta eszembe. — Van ott valaki? — mennydörögte. — Bújj be, fickó! — Inkább maga bújjon ki, főnök! — rikácsolta Miro. — Fogtam egy hapsit, és... A szél elkapta a hangot, és a hó alá temette. — Hozza be! — bömbölte Baransky. 34 35 Újabb hólepkerajok özönlöttek a sátorba, közöttük Jondon komor képpel, mögötte Miro egy megtermett stukker- ral a kezében. A lány az ágyon felvisított, és szeme elé kapta a kezét., — Bary! Én megőrülök! Tisztára olyan, mint egy ál colbál! Baransky leeresztette a fegyverét, és szemét összehúz bámult Jondon piros palástjára. — Hát ez meg kicsoda? Leráztam magamról 011yt, aki a lábamon feküdt, és fe tápászkodtam. — Hagyja békén — mondtam. — Ő Jondon. Velem vo amikor... Baransky intett Mirónak, hogy tegye el a fegyverét. A segédoperatőr azonban megmakacsolta magát. B szélni próbált, de úgy el volt fagyva a szája, hogy csak n hezen tudta kipréselni a szavakat. — Nem... lehet... főnök. Ez... a hapsi... elhozta... Nagyot köpött a szőnyegre, hogy megpróbálja még sza- badabbá tenni a száját. Baransky kezében megállt a teletöltött whiskyspohár. — Mi van? Beszéljen már értelmesen, ember! Miro kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy visszanyerje beszélőképességét. Végül is csak a beletöltött ital oldotta meg a nyelvét. — Az a helyzet, főnök... hogy a sátrak között kaptam el a fickót. Idegességemben még a levegőbe is beledurrantottam. — Mindent tudok — mondta megnyugtatóan Baransky. — Amíg maguk odakint voltak, Mr. Lawrence elmesélte, hogy ezzel a szerzetessel együtt figyelték a forgatást, mielőtt Judy Bruckner és Mr. Blake felszívódtak volna. — Mr. Blake nem... szívódott fel — rázta meg a fejét a segédoperatőr, és ismét Jondonra irányította a jókora 45-ös Magnumot. — Mr. Blake megvan! — A szentségit neki! Ugye megmondtam! — ordított fel Baransky diadalmasan. — Hülye vicc volt az egész! Ereztem, hogy... _ Ez... a hapsi hozta a... hátán! — vágott közbe az izgatottságtól elcsukló hangon Miro. — Eppen Mr. Water- manhez akartam... amikor megláttam az árnyékát... árnyékukat. Akkor elővettem a stukkert... bár tudom, uram, hogyAönfenébenem szeretia k. — stuke..rral! Hol van Blake? — Az ajtónál... mellette... A hátán volt, és én ráfogtam a stukkert, és idehozattam vele... Nem lennék meglepve... Baransky egyetlen kézmozdulattal félreseperte útjából a segédoperatőrt, és az ajtóhoz ugrott. Mondanom sem kell, hogy ott voltam mögötte, míg O'Brian és 011y az én nyomomban lihegtek. Egyedül a pucér fenekű lány maradt a helyén; még sikoltozni sem mert a rémülettől. A hold vakítóan ragyogott a tábor felett; úgy látszott, mintha egyenesen a derült égből szakadna a hó. A sátor oldalának támaszkodva sötét alak állt mozdulatlanul, mintha megejtette volna a bhutáni éjszaka varázsa, az ezüstösen ragyogó holdfény és a féktelenül száguldozó hópehelyrajok. Baransky megtorpant, leeresztette a stukkerét, és halkan szólongatni kezdte. 1? — Mr. Blake! Hall engem, Mr. Blake? — Ennek... már beszélhet, főnök — mondta Miro, és na- gyot csuklott. — Olyan... halott, mint a pinty! Alighanem az a láma... nyírta ki! A szentségit, hol az a fickó? Baransky megtörölgette a képét. Mintha a kelleténél hosszabb ideig tartotta volna a tenyerét az arcán. Amikor elvette, határozott és kemény volt a tekintete. — Hozzák be! — Hová? — jajdult fel pocakját rázva 011y. — Ezt nem gondolhatja komolyan, Mr. Baransky! Blake halott... meggyilkolták! Meg... gyil... kolták! Felcsuklott, s a hold felé fordította az arcát, mintha a békésen ragyogó égitestet tenné felelőssé Blake haláláért. — Hozzák be! Senki sem igyekezett megérinteni a halottat, így aztán ram hárult a feladat, hogy bevigyem a sátorba. Megragad- 36 37 tam merev, kemény karját, de a sárga, műanyag síruhár tapadt jégkéreg olyan síkossá tette, hogy mindegyre kiug rott a kezemből. Ugy viaskodtam vele, mint tibeti varáz lók a rolanggal, a megelevenedett holttesttel, „aki" mind varázslat ellenére sem akar visszafeküdni a sírjába, ah nan kiröppent egy könnyű szellővel illatozó márciusi szakán. Blake megpördült, rám nézett hideg, kifejezéstelen sz mével, aztán végigvágódott a havon. 011y felsivított, beugrott a sátorba. O'Brian pedig elt a hólepkék forgatagában. Baransky hatalmasat káromkodva behajította pisztoly a nyitott ajtón, és elkapta Blake merev lábát. — Gyerünk! Blake azonban megmakacsolta magát. Ismét kiugrott kezünk közül. A természet pedig mintha csak vele küzdö volna, újabb és újabb hólepkéket vágott a nyakunkba. — Itt nem maradhat! — zihálta Baransky. — Szóljon a 1 mának, hogy segítsen! Eleresztettem Blake kezét, és megdörzsöltem az orro — Mit akar vele odabent? — Nem érti? Mégiscsak a stábom egyik tagja volt! — Halálra rémíti a lányt! — Akkor mi az ördögöt csináljak? — Egyelőre maradjon itt! Húzzuk a sátor mellé! Engedelmesen lehajolt, és együttes erővel becibáltuk Blake-et a sátor árnyékába. Lába azonban még így is kiló- gott a holdfényre. Csak reménykedhettem, hogy nem bukik fel benne senki, és nem hal szörnyet a rémülettől. Beugrottunk a sátorba; a szél dühödten bevágta mögöttünk az ajtót. A többiek az üres üveg körül kuksoltak. Senki sem mer-te felemelni a fejét, amikor Baransky oroszlánhörgéssel megállt a sátor közepén. — Mi történik itt, emberek? Néma csend fogadta az ordítást, csak a rémült lány zokogott hang nélkül a takaró alatt. Baransky leroskadt az ágyra, és újabb whiskyt kotort ki a ládából. Remegett a keze, ahogy kinyitotta. _ Mi történik itt, emberek? — ismételte meg a kérdést, mielőtt ivott volna. — Mi történik... itt? Éreztem, ha nem csinálok vele valamit, összeroppan. Aztán a többiek is, és akkora pánik lesz itt pillanatokon be- lül, amekkorát még nem látott a bhutáni királyság fennál- lása óta. — Jondon! A fiatal szerzetes rám emelte komoly tekintetét. — Hol találtad meg a holttestet? Olyan tökéletes angolsággal válaszolt, hogy felkapták a fejüket. Még a lány is abbahagyta a szipogást a takaró alatt. — A sziklák között. — Milyen messze attól a helytől... ahol a jeti megölte a lányt? — Körülbelül száz méterre. — Hogyan találtál rá? — Követtem a jeti nyomát. — Mit találtál még? — Megtaláltam a jeti... öltözékét. Valamivel feljebb, egy másik szikla mögött. 011y és O'Brian kimeredt szemmel bámulták a szerzetest, aki sapkáját a hóna alá szorítva mozdulatlan arccal állt a fal mellett. Miro lehunyta a szemét, és nehezen lélegzett, mintha kevés lenne az oxigén a sátorban. — Tehát... amikor rátaláltál, Mr. Blake már levetette a jetimaszkot? Jondon megrázta a fejét. — Fel sem vette. Baransky meghökkent. — Hogyhogy nem vette fel? — A halott... Mr. Blake nem vette fel sem a jetiruhát, sem a maszkot. Világosan mutatják a nyomok a hóban. Mr. Blake-et megölték. Megölték, mielőtt átöltözhetett volna. q 38 39 – Úristen! – suttogta Miro. – Ha ez igaz! És én az egészből semmit sem vettem észre! Baransky felállt, és megpróbált rendet teremteni a zűrza varban. – Csak nyugalom, nyugalom! – intett, és vánkosa dugta a fegyverét. – A magáé hol van, Miro? Az operatőr anorákja alá nyúlt, és kivette a Magnumo – Oké! Tegye vissza! Es csak... – Tudom, főnök, az engedélyével. A producer Jondonhoz lépett. – Timothy Baransky vagyok, a film producere. – Jondon Gyamco. – Kitűnően beszél angolul. – Őfelsége, Dzsigme Dordzse Vancsuk, Bhután királya abban a szerencsében részesített, hogy Oxfordban végezhettem a tanulmányaimat. – Eeegen – morogta Baransky tétován, amiből kiderült, hogy alighanem akkor hallotta életében először a bhutáni király nevét. – Es... hm... mit tanult a szigeten? Filozófiát és közgazdaságtant. – Akkor mi ez az izé...? – és a szerzetes piros palástjára bökött. – Mint szerzetest választott ki őfelsége, és küldött Oxfordba – mondta Jondon mosolyogva. – Mit óhajt még tudni? – Mindent – mondta tömören Baransky. – Maga talán meg tudja mondani, mi az ördög történik itt körülöttünk? – Álljunk csak meg egy pillanatra – mondta gyanakodva Miro, és mintha közelebb csúsztatta volna a kezét a pisztolyához. Mr. Baransky... nekem nem tetszik ez a fickó, és a másik sem. Nem ismerem ugyan a buddhista szerzetesek tudományát, de alig hiszem, hogy a nyomolvasás a kolostorokban fő tantárgy lenne... Ez a fickó úgy beszél, mint egy zsaru! Nekem bűzlik itt valami, főnök! Jondon barátságos mosollyal figyelte a háborgó segéd-operatőrt. – Tökéletesen igaza van, Mr. Miro – mondta aztán nyugodtan. – A buddhizmus szent könyvei között valóban nemakadt egy sem, amely nyomolvasással foglalkozna. Csak-hogy, mielőtt a szüleim kolostorba küldtek volna, pásztor-gyerek voltam. Jakcsordákat őriztem a hegyek között. A legnagyobb télben, keményebb időben, mint most, gyakran előfordult, hogy farkas támadt a csordára, megölt egy-két állatot, a többit pedig szétkergette. Nekünk pász-torfiúknak kellett, néha többnapi járóföldről is, összeterelnünk őket. Meg kellett tanulnunk olvasni a hóba vésett láb-nyomokból, akárcsak az ábécéskönyvből. Néha persze nem úgy sikerült az olvasás, ahogy szerettem volna... Gyors mozdulattal hátrahajolt, s mire felocsúdtunk, már nem volt ruha a felsőtestén. Olyan sebesen bújt ki a köpenyéből és az ingéből, hogy bármelyik bűvész megirigyelhette volna. – Egyszer... már szerzetes koromban, rosszul olvastam ki a hóból egy dremo nyomát – Az mi? – kérdezte lefittyedt ajakkal 011y. – Medve. Kék medve. Látják? Megfordult, és megmutatta a hátát, melyet mély, egymás mellett futó párhuzamos árkok szántottak keresztül- kasul. – Meg kellett küzdenem velellÉs nem volt időm előhúz-ni a késem... De ha előhúzom, sem ölhettem volna meg! – Ugyan miért? – dörmögte O'Brian. – Mert mi nem ölünk élőlényt. Minden élőlénynek joga van az élethez. – Akkor izé... mit csinált vele? – Elaltattam. – Ugy érti, hogy leütötte? Puszta kézzel? Jondon mosolygott, de nem válaszolt. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy levetette a ruháját, fel is kapta magára. Baransky megcsóválta a fejét, és döbbenten bámult ma- ga elé. – Úristen! Ha egy órával ezelőtt valaki azt mondja nekem... Mr. Jondon! Legyen szíves, ossza meg velünk a titkát... Végül is mit sikerült kiolvasnia azokból az átkozott nyomokból? – Kétségkívül gyilkosság történt, méghozzá előre meg40 41 fontolt szándékkal – mondta a szerzetes. – Ahogy meg tu tam állapítani, Miss Bruckner semmit sem sejtett. Am' megtámadták, persze rájött, hogy valami nincs rendjén, akkor már késő volt... Ezt mi is láttuk, Mr. Lawrence-s Védekezni próbált, de elképzelni sem tudta, mi üthete Mr. Blake-be. Sejtelme sem volt róla, hogy a jetiruha alat nem Mr. Blake rejtőzködik. Mohn baba kibújt a takaró alól, és elképedt, iszonyo arccal bámulta Jondont. – Hát ki az úristen? – hördült fel Baransky. – Fogalmam sincs róla, Mr. Baransky. Ezt nem tudtam kiolvasni a nyomokból. Mr. Blake... hogy úgy mondjam, enyhén részeg volt. Érezni a szagát. Bruckner kisasszo elhelyezkedett a szikla alatt, és felkészült a forgatásra. alatt Mr. Blake vagy száz méterre felette egy másik sz mögött üldögélt, és... ivott. – A hülye szeszkazán! – robbant ki Baranskyból. – Ha józan, sem tehetett volna sokat. Valaki egy harmadik szikla mögül figyelte mindkettőjüket. Ez a szikla ötvenméternyire van attól a helytől, ahol Mr. Blake whiskyzett. Röviddel a forgatás megkezdése előtt a gyilkos le-csúszott a hóban Mr. Blake sziklájáig. – Észre kellett volna vennem! – csattant fel Miro. – Egészen biztosan... – Egészen biztosan? Miro elgondolkozott, aztán zavartan megcsóválta a fe jét. – Majdnem biztosan. Az ördög vigye el, túlságosan is sok baj volt a gépekkel. Pedig felkészültünk a hidegre. Csakhogy a hópelyhek rászálltak az optikára... és a hidraulika is... – A gyilkos lecsúszkált Blake sziklájáig, és megölte B lake-et. – Nem láttam rajta vérnyomokat – mondta Baransky kurtán. – Vérnyomok nélkül is lehet ölni. – Hm. És azután? _ Felvette a jetiruhát. Aztán várta a jelet. Amikor fel-hangzott, elindult a lány felé. Ekkor láttuk mi, hogy vala-mi megcsillana kezében. _ Valami áldozókés – mondta Baransky. Jondon gyorsan rám pillantott. _ Igen. Purbu. Ebben a pillanatban hatalmasat reccsent az ajtófélfa, mintha valaki nekiesett volna. Mohra baba sikoltva tűnt el a takaró alatt, Miro előkapta a revolverét, Baransky is az övét, Jondon mozdulatlanul a falnál maradt, míg én úgy helyezkedtem, hogy szükség esetén a nyakába vethessem magam annak, aki megpróbál-na betörni az ajtón. Az ajtófélfa még egyet reccsent, aztán ismét közénk robbant a tél. Középtermetű, Ramon Novarro-bajuszú, vé- kony férfi tántorgott be az ajtón, fittyet hányva hidegnek és szállongó hópelyheknek. Vállán hanyagul lógott az anorák, fedetlen fején hóval keveredtek az ősz hajszálak. Megbotlott a küszöböt helyettesítő gumicsíkban, s az ölé-be tornyozott whiskysüvegeket egyensúlyozva betántorgott a sátorba. – Bary! – s karját széttárva Baransky elé perdült. – Kedves, öreg Bary! Elhatároztuk Deannel, hogy csapunk egy görbe estét! Sikerült elkezdenünk a forgatást, Brucknert elrabolta egy jeti, mi pedig jól berúgtunk. Egyetlen, öreg barátom, Bary! őket. akarta ölelni, de a whiskysüvegek önálló életre kelvekigurultak a kezéből. 011y és O'Brian bűvészeket meg-szégyenítő ügyességgel még a levegőben elkapkodták – Ó, hogy a fene egye meg! – szitkozódott az elegáns, választékosan öltözött úr. – Már odakint is elveszítettem néhányat. Most.éppen Deanhogy , szedegetimilyenösszesokanőket.vag.. Ekkor vette csak észreyunk a sátorban. Meghökkenve végignézett rajtunk, majd fel-emelte a mutatóujját, és tántorogva, tréfásan megfenyeget-te Baranskyt 42 43 – Hej. Bary, vén, öreg kujon! Partit rendez a kéjlakáb és nekem nem is szól róla! Kit rejteget, öreg kéjenc? Ezzel az ágyhoz ugrott, és lerántotta róla a takarót. Molln baba felvisított, mintha jeti támadta volna me Az ősz hajú úr hátrahökkent, és eltátotta a száját. – Nahát! A Mohncsicsi... Ki hitte volna? Bezzeg ami kor én kezdtelek fogdosni, visítottál... itt meg folyik gruppenszex, és meg sem kottyan neked! Hogy csinál öreg Bary? Baransky megtörölgette a homlokát. – Mr. Waterman, engedje meg, hogy bemutassam... A rendező legyintett, és kiüvöltött az ajtón. – Dean! Hol a francban vagy már? Hagyd az üvegek inkább ezt figyeld, mi folyik itt! Az öreg Bary orgiát re dez a tiszteletünkre... Tovább is mondta volna, de egy fiatal, igazi filmszt képű fiatalember dugta be az ajtón a fejét. Zavartan v gyorgott, részeg volt, de talán nem annyira, mint Water man. – Jövök már, Mr. Waterman és... hozok magammal valakit! Ez már úgy kikészült, hogy meg sem tud állni a lábán... Itt feküdt a sátor mellett. Na, gyere, kicsikém! Baransky felugrott, és az ajtó felé vetette magát. – Ne! Hiába volt azonban az igyekezete, a filmsztár-képű be, botorkált az ajtón, egy merev, élettelen testet ráncigálv magával. Lehajolt, áthúzta a küszöbön, aztán részegségének m den erejével felemelte a csonttá fagyott testet. – Állj már a lábadra, kicsikém! Kidobtak a csúnya esik a buliból? Merev, megfagyott arc nézett velünk farkasszemet. Dur cás, felhúzott ajkán a halál titokzatos mosolyával. Aztán kicsúszott a filmsztár karjai közül, és elénk zuhant Judy Bruckner összeszurkált holtteste.8. Mohra baba visítozott, mintha nyúzták volna. Felugrott az ágy tetejére, fejéhez kapott, beletépett a hajába: egyszóval olyan tökéletes előadást produkált, hogy méltán pályázhatott volna a legjobb őrülésijelenet Oscar- díjára. Baranskynak annyi ereje sem maradt, hogy lepofozza az ágyról. A sátor oldalának dőlt, és kidülledt szemmel bá- multa a halott lányt. A többiek reakciöját nem volt módomban megfigyelni. Letérdeltem Judy Bruckner mellé, és megérintettem az arcát. Merev volt, mint a fa, és hideg, mint a jég. A filmsztár lassan kezdte felfogni, hogy nem egészen úgy állnak a dolgok, ahogy hiszi. Csuklott egyet, és mel- lém térdelt a szőnyegre. – Nagyon... rosszul van?, Ebben a ruhácskában ki-dobni! Szemrehányóan nézett rám, mintha bizony én hajítottam volna szegény Judy Brucknert a hóra. Aztán felemelte a fejét, és Mohn babára vigyorgott. – Mi az, Mohncsicsi, szálka r*nt a fenekedbe? Az ősz hajú, szépen fésült Waterman letette az üvegeket a szőnyegre, és laza mozdulattal félrerúgta Dean Ho- wardot. – Te hülye! – mondta, és megcsuklott a hangja. – Nem látod, hogy halott? A filmsztár meghökkent; fokozatosan páni rémület öntötte el az arcát. Felugrott, hadonászva, mint egy meg- buggyant szélmalom. :téUt!núim, ramisten! Én nem akarok belekeveredni! Ti vagytok hogy nem csináltam semmit! Nem is tudtam, y meghalt. Csak megfogtam odakint, és... behoztam, y meg ne fagyjon! En csak meg akartam menteni az Megragadta Waterman kar.ját, és cibálni kezdte, mintha ki akarná rántania sátorból – Ferdy, mondd meg nekik, hogy én nem tudok semmi- 45 44 ről! Én nem akarok benne lenni a buliban! Én itt sem voltam! Kérlek, Ferdy, nagyon szépen kérlek... Legnagyobb megdöbbenésemre sírva fakadt, és a sát falának dőlt. Könnyei a szőnyegre potyogtak, a halott lán mellé. – Ezt meg mi lelte? – hökkent meg O'Brian. – Mintha..: nem stimmelne vele valami! – Hagyják békében! – mondta erélyesen Waterman, aki a történtek hatására majdnem teljesen kijózanodott. Megvan a maga baja! – Ami azt illeti – morogta Baransky –, valamennyiü nek megvan. Legszívesebben én is vele sírnék. – Hagyja a francba a gúnyolódást, Bary! –nyögte a rendező, és megnyomkodta a szemét. – Fenébe ezzel a rohadt itallal! Ami pedig Howardot illeti, valóban megvan az oka az aggodalomra. – Miért? Kinek nincs? – csuklott a sátortető magasság ig 011y hangja. – Itt valaki embereket nyír ki! Hátha hol nap mi kerülünk sorra. Maga vagy én... Waterman egyetlen szemöldökrándítással elhallgattatt Odalépett Dean Howardhoz, és gyengéden megveregette vállát. – Semmi baj, Dean! Hiszen én vagyok rá a tanú, hog nem csináltál semmit. Térj már magadhoz, fiam! Miro átnyújtotta a karját a halott felett. – Főnök, adna egy staubot? Waterman odapöccintett neki egy cigarettát, és tü adott. A segédoperatőr leszívta a füstöt. – Mi az ördög van vele? Waterman átkarolta a zokogó Dean Howard vállát. – Feltételesen van szabadlábon. A filmforgatás idejé Aztán vissza kell mennie a sittre. Miamiban tölti az idej Jondonra pillantottam. A szerzetes arcán olyan elké dés ült, mintha azt hallotta volna, hogy valamelyik bud hista szentet gyanúsítjuk a gyilkossággal. A langaléta Miro elsápadt; majdnem kihullott kezéből cigaretta. – Mr. Dean Howard... sitten ül? És csak a forgatás idejére...? Atyavilág! Nem magyarázná meg részletesebben, Mr. Waterman? A rendező megrázkódott, és nagyot nyelt. _ Mr. Dean Howard életfogytiglani börtönbüntetését tölti Miamiban. A kormányzó adott rá engedélyt, hogy ki- hozhassuk, és filmet készíthessünk vele. Ahogy vége a forgatásnak, vissza kell mennie... le kell töltenie a büntetését és... nem bocsátható feltételesen sem szabadlábra. Így ha-tározott Miami állam legfelső bírósága. – Te jó szagú úristen! – kapott a fejéhez a langaléta ope- ratőr. – Es ha szabad tudnom, miért vágták sittre? – Gyilkosságért. Pontosabban kéjgyilkosságért. – Kit ölt meg? – suttogta rekedten O'Brian. – Egy lányt Miamiban, egyet Arizonában. – Es... hogyan? – Késsel – mondta határozottan Waterman, és az üveges tekintettel a semmibe meredő Judy Brucknerre mutatott. – Mint ahogy ezt itt! 9. Mohra baba a takaró alatt zokogott. Dean Howard a sátorfalnak dőlve; Miro majdhogynem lenyelte a cigarettá- ját; O'Brian és 011y egymásra meredtek, mint akik azt hiszik, hogy rossz tréfa áldozatai. Egyedül Baransky ült higgadt nyugalommal az ágya szélén, whiskyjét szopogatva. Jondon kérdőn rám nézett. Biccentettem, mire elindult az ajtó felé. – Hé! – kiáltott rá felcsukló hangon 011y, felrántva félig lecsúszott nadrágját a pocakjára. – Ez hová megy? Jondon visszafordult, és szembenézett vele. Nyugodt, szelíd volt a tekintete. - Egy embertársunk teste kint hever a hóban. Illő, hogy valaki imát mondjon felette. 011y zavartan köhécselni kezdett, és lehunyta a szemét. 46 47 Jondon kihasználva a kedvező pillanatot, eltűnt az éjszak ban. Miro válla megrázkódott, mintha rosszullét körny kezné. – Mi a fenéért kellett kihozni a sittről? Most aztán itt eredménye! – Csak lassan a testtel, Ladislas! – emelkedett fel ágyáról Baransky. – Egyáltalán nem biztos, hogy How volt a tettes! Maga volt, Dean? A zokogó színész gyorsan és határozottan megrázta fejét. – Na, látják? Tud valamit felhozni a mentségére, De A színész tovább szipogott, és tehetetlenül széttárta karját. Mivel a dolgok tökéletes zűrzavar állapotát mutatt kénytelen voltam közbeavatkozni. – Bocsánat. Feltehetnék néhány kérdést? Waterman eleresztette Dean Howardot, és szúrós sz mekkel az arcomba bámult. – Milyen jogon? Haboztam, aztán benyúltam vörös palástom alá, és húztam egy összehajtogatott papírt. – Ez mi? – Őfelsége Dzsigme Dordzse Vancsuk megbízólev Tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban súlyos bűne lekmény történt Bhután Himalájával határos területén, őf sége teljhatalommal ruházott fel. Az a feladatom, hogy A rendező kétségbeesetten megálljt intett. – Elég! Erről nem akarok tudni. Egyetlen kérdésem v csak. Joga van megakadályozni a filmforgatást? – Ha úgy gondolom, hogy a forgatás veszélyezteti ügyet, amiért ide küldtek, igen. – Megtudhatnám a nevét? – A nevem Lawrence – mondtam. – Leslie L. Lawren – Oké – adta meg magát. – Mire kíváncsi? – Ön említette, Mr. Waterman, hogy Mr. Howardot börtönből hozták ki. Hogyan volt ez lehetséges? 48 _ Maga melyik országban él, Mr. Lawrence? Itt Bhután-bari? — Többnyire Angliában. _ Akkor talán nem tudhatja, hogy az Államokban meg-szokott buli az ilyesmi. Egészen köznepi dolog, hogy tudó-sokat, művészeket kikérnek bizonyos időre. Nos, Mr. Howard magaviseletével kiérdemelte, hogy kiengedjék a forgatás időtartamára. – Hm. És miért éppen ő kellett maguknak? Gőgösen vonta fel a szemöldökét. – Ez művészeti kérdés, maga úgysem értené meg. – Azért csak próbálja megmagyarázni – biztattam. – Majd megerőltetem magam. – Egyszerűen arról van szó, hogy ő felelt meg leginkább művészi elképzeléseimnek. Ha az isten egy szerepre teremtett valakit, akkor Deap Howardot éppen Lord Kavanagh szerepére teremtette. – Lord Kavanagh? Ki az? – Ő a film főhőse. Egy angol lord, aki beleszeret a táncoló Sivába. – Egy szoborba? r – Egy nőbe. Nálunk a táncoló Siva egy nő. Egy gyönyörű bhutáni táncosnő. Akarom mondani indiai, már teljesen összezavarodok magam is. Ide menekült Bhutánba a rokonai elől, akik arra akarták kényszeríteni, hogy áldozza fel magát Siva oltárán. – Mintha már olvastam volna valami ehhez hasonlót. – Lehet – mondta kurtán. – Minden téma visszaköszön. Mit akar még tudni? – Hogyan ölte meg Mr. Howard azokat a... nőket? – Nem olvasta annak idején az újságokat? – Megvallom, nem. Waterman gyengéden Dean Howard füléhez hajolt. – Dean... nem kavar fel nagyon, ha elmondom neki? A filmsztár csuklott, és könnyei között rám mosolygott. – Csak mondd... Ferdy. – Hát... szegény Dean néha iszonyú és legyőzhetetlen 49 vágyat érez, hogy birtokoljon egy nőt. Ezt remélem m tudja érteni? — Mondjuk. — Csakhogy nála ez a birtoklási vágy..., hogy is mo jam csak, nem egészen köznapi módon nyilvánul m Mondok egy példát. Ismeri azt a szokást, amikor neveze tes ünnepeken az ünneplők egészen új, még senki által'. nem használt pohárból isznak, és amikor ittak, összetörik? Azt akarják, hogy abból a pohárból, amiből ők ittak, ihasson többé senki. Világos? — Hm. — Hát... Szegény Dean is így van valahogy ezekk nőkkel. Ha egyszer valaki... valamelyik... Ugye érti? — Értem. — Azt akarja, hogy ne legyenek soha másé. Őutána senki másé. Az a két lány pedig, az egyik Miamiban... a másik Arizonában, csúful elhagyta szegényt. Így volt, Dean? A szép filmsztár szeme elé szivárványt húzott a lámp ; pislákoló fénye, ahogy megtörtek a fénynyalábok az arcá~ végiggördülő könnycseppeken. — Igy, így! — Szegény Dean, nem tudott ellenállni a haragjának és... megölte őket. De azért beszámítható... ha csak korlá tozottan is. — Mindkét alkalommal késsel ölt? Waterman bólintott. — Miért? Váratlanul maga a gyanúsított szólalt meg, könnyes ma sollyal az arcán. — Mert... ez az egyedüli romantikus halál. A pisztol közönséges és undorító. Soha nem lennék képes pisztoly lyal végezni valakivel. — En mindjárt hányok — mondta 011y, és nagyot böffen tett. — Adjanak egy kis whiskyt. Ereztem, hogy verejték ül ki a homlokomon, de folytat nom kellett a kérdezősködést. — Volt valami... Mr. Howard és... Judy Bruckner között` A kérdés felröppent, és állva maradt a levegőben. Waterman a halott lány arcára bámult, Baransky Mohn baba fenekére. — Mr. Waterman? A rendező kelletlenül húzta fel a vállát. — Nem tartottam a lámpát. — Mr. Howard, felelne a kérdésemre? A filmsztár kinyitotta a száját, de Waterman eléje ugrott, és védekezően eltakarta előlem. — Nem vagy köteles válaszolni, Dean! Csak az ügyvéded jelenlétében! Baransky felordított, és odaugrott hozzá. Majd' rálépett a halott lány arcára nagy igyekezetében. — Hát egy frászt! Frászt az ügyvédje jelenlétében! Majd én elmondom, ha más nem akarja elmondani! Igenis, Mr. Howard és Miss Bruckner között volt valami, hogy finoman fejezzem ki magam. Miért tagadja le, Waterman? — En nem tagadok le semmit! — ordította vissza a rendező. — De a helyzet félreérthető! Akár azt is érthetik belő-le... hogy... hogy... Dean... — Hol kezdődött a dolog? — kSrdeztem Baranskyt. — Nyilvánvalóan itt, az előkészületek során. Csak azt vettem észre, hogy úton-útfélen nyalják-falják egymást. Egészen a tegnapi napig. Ereztem, hogy hideg fut végig a hátamon. - Hogyhogy a tegnapi napig...? Ismét Dean szólalt meg mosolyogva, halk, fátyolos hangon. — Judy... Miss Bruckner — lenézett a holttestre, és nagyot sóhajtott. — Kiadta az utamat. A szerencsétlen... pedig olyan kedves lány volt. — És maga? - En? Szomorú voltam és... sírtam. — Miért adta ki az útját? — Mert... azt mondta, hogy beleszeretett valaki másba. - Kibe? — Azt nem tudom. 50 51 — Erre maga? — Mondtam, hogy sírtam. — Csak sírt? - Dean! — kiáltotta fi&yelmeztetően Waterman. — Igen. Csak sírtam. Es ha arra gondol... hát nem ölte meg! Bevallom, megfordult a fejemben, hogy kerítek e kést, és... beleszúrom a két, rohadt kis melle alá. — Me villant a szeme, arcéle megkeményedett, felemelte a kez és többször a levegőbe sújtott vele. —Így, így, így! Olyan csend volt a sátorban, hogy ha lett volna idebe légy, repülőgép-zúgásnak hallottuk volna a zümmögés Furcsa csend volt odakint is: mintha elállt volna a szél. Dean Howard magához tért, és leejtette a kezét. Szom rúan lehorgasztotta a fejét, könnycseppet morzsolva szét szemében. — Szegény Judy! Vajon ki tehette? Talán az volt, a miatt... otthagyott! Szerettem volna többet is tudni erről az otthagyásró de mielőtt tovább kérdezgethettem volna, kitárult az ajtó Jondon lépte át a küszöböt magasra húzott térddel, ne hogy megsértse a sátor szellemét. Amikor érezte, hog minden szem feléje fordul, felemelte a fejét, és nemet in tett. — Nincs odakint — mondta. — Körbejártam a tábort, d nem találtam. Csend volt a sátorban, csak Dean Howard szipogása hal latszott. — Mi az, hogy nincs? — kérdezte idegesen 011y. — Hisze s ott volt. — Vele húztam be a sátor árnyékába — bökött rám Ba ransky. — Ott kell lennie! — Nincs — mondta a szerzetes, és megdörzsölgette a kezét. —Észrevettem volna. A vihar elállt. — Úristen — nyögte O'Brian. — Ha én innen egyszer élve megszabadulok... Waterman Baranskyra nézett, aztán felém fordult. — Álljunk csak meg, hé! Mi történik itt? Eddig magukkérdeztek engem, most én kérdezek, a szentségit neki! Hogyan halt meg Judy Bruckner? _ Nem látja? Leszúrták! — Hol? Baransky néhány szóval elmondta, mi történt. Waterman a fejéhez kapott. — Hol van Blake? — Akár hiszi, akár nem, mi is őt keressük. Mr. Lawrence és én odafektettük a sátor árnyékába. Ennek ellenére Mr. Howard mégsem őt, hanem Judy Brucknert hozta be on- nan. A rendező mordult egyet, s kikapva Baransky kezéből az italt, egyetlen hajtással leöntötte. — Uram Jézus! Esküszöm maguknak, hogy mielőtt be-jöttünk volna ide, egy alakot láttunk a sátor mellett hever-ni. Csak a lába lógott ki a holdfényre. A csizmájából nem derült ki, férfi-e vagy nő. Csak amikor föléje hajoltam, akkor vettem észre, hogy Judy Bruckner. Azt hittem, rosszul lett, vagy maguk kidobták. — A viharba? — Hallottam már ilyesmit. l- illywoodban sok minden előfordul. Fogtuk és behoztuk. Es most maguk azt állítják, hogy ott, azon a helyen, az ugyancsak halott Blake-nek kellett volna feküdnie? Uramisten, egy szót sem hiszek az egészből! — Pedig elhiheti — mondta Baransky. — Én... én... Megbabonázva meredt a halott lányra. Judy Brucknernek megrebbent a szempillája, mintha életre akarna kelni, sebeiből lassan csepegni kezdett a vér a szőnyegre. Dean Howard szeme elé kapva a kezét felzokogott. — Uramisten! Nem! Nem én tettem! Waterman remegő kézzel próbált cigarettára gyújtani. — Jól van, Dean. Hiszen senki nem gondolja komolyan... Az ellenséges hallgatás azonban egészen mást mondott. 52 53 10. Végül is Ladislas Miro törte meg a csendet. — Valamit... csinálni kellene vele, nem? Itt n maradhat... — Itt nem — helyeselt tömören Baransky. — Talán a kelléksátorba — nyögte 011y, és felránto mindegyre lecsúszni készülő nadrágját a pocakjára. A kellékek között talán... — És Blake? — kérdezte Waterman. — Hol van Blake? — Kit érdekel? — nyögte O'Brian, le nem véve a sze a lány melléből csepegő vérről. — Úristen! Vigyék inne mert rosszul leszek. Mintha élne. Waterman felemelte a kezét, és Howardra mutatott. — Neki kell Blake! Egyedül neki! — Hogyan? — tátotta el a száját Miro. — Mit beszél, fől nök? — Azt, hogy ha Blake valóban meghalt, az Dean számá ra a tökéletes alibit jelenti. Nem értik? Jondon rám nézett, és bólintott. Alighanem igaza leh tett Watermannek. A többiek azonban nem értették. Úgy tűnt, Barans sem. — Hogyhogy alibit? Egy gyilkosság egy másik gyilko ság alibije? Waterman földhöz vágta a cigarettáját. — 0, hát a fenébe is! Amikor Deant elítélték azokért a.. régi dolgokért, megállapították, hogy Dean csak... nőket képes... Ugye, értik mire gondolok? Néma csenddel válaszoltak a kérdésére. — Dean nem képes férfiakat... hiszen erre nincsen sem-miféle motivációja — folytatta a rendező kétségbeesetten. ő csak akkor... ha... szóval, ha Blake-et valaki megölte, akkor ez csak annyit jelenthet, hogy nem Dean a tettes. Mert aziránt semmi kétségünk sem lehet, hogy Blake-et és Judy Brucknert ugyanaz a személy ölte meg. Láttam rajtuk, nem igazán győzte meg őket Waterman 54 érvelése. Villámgyorsan meghánytam-vetettem magamban a dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy egyelőre meg- mentem Dean Howardot. Annál is inkább, mert ha gyilkossá nyilvánítják, befellegzett a forgatásnak. _ Meggondolásra érdemes, amit mond — szóltam bele a csendbe. — Ha a dolog így áll... — Hogyan állna másképp? — mordult fel Waterman. — Ez az egyedül levonható logikus következtetés! Hogy hány logikus következtetést lehetett volna még le-vonni a gyilkosságokból, arról megvolt a különvélemé- nyem. Most azonban támogatnom kellett Watermant, ha nem akartam, hogy fuccsba menjen az elmúlt hónapok minden munkája. Ki az ördög gondolta volna, hogy a békésnek ígérkező filmforgatás idáig fajul? — Mit csináljunk vele, főnök? — ismételte meg a kérdést Judyra mutatva 011y. — Itt nem maradhat. A kelléktárban talán... — Akárhova, de vigyék innen! — morogta Baransky. — Már így is ronggyá mentek az idegeim! Gyerünk, 011y, vigyék a fenébe! Gondoljanak a jávai... — En ugyan nem! — makacsol meg magát a pocakos. — Én hozzá nem nyúlok, a világ minden kincséért sem... Nem én! Felszállok az első... — Na, mire? — tudakolta udvariasan Baransky. — Az első villamosra, 011y? Jondon kérdőn rám nézett, én bólintottam. Erre odalépett a halott lány fejéhez, és megfogta a két vállát. Én ugyanezt tettem a lábával. — Mutatná valaki az utat? Baransky dühösen a szőnyegre köpve felráncigálta a kesztyűjét. — Ó, az úristenit neki! Remélem, nemsokára felébredek. Régen volt utoljára ilyen mocskos álmom! Waterman kitárta az ajtót, s a holttesttel együtt kivonultunk a szabadba. 55 Lágy, ezüstös holdfény öntötte el a völgyet: a hatal hegycsúcsok mintha összehajoltak és halkan suttogtak v na, ahogy a távoli sátor felé igyekeztünk. A szél elállt, a deg megenyhült, a hó is barátságosan ropogott a csizmáin alatt. Ha nem egy halott lány testét cipeljük, élvezhettü volna a bhutáni éjszaka megejtő varázsát. A kelléksátor a sátortábor közepe táján állt. Óriási fém.. lakat lógott az ajtaján; rezes felületén sápadtan csillogott holdfény. Baransky halkan káromkodva kulcsokat cibált elő a zsebéből, és sorban belepróbálgatta a lakatba. Letettük a lányt a hóra, és némán figyeltük, ahogy a zárral bajlódik Végre, hatalmas zörgés után feltárult előttünk a kelléksátor ajtaja. Mintha egy lámaista kolostor belsejébe léptünk volna. A falak mentén ember nagyságú figurák sorakoztak; előt tük gúlába rakva álltak a kisebb-nagyobb szobrocskák. Baransky megcsóválta a fejét, és beköpött a sátorba. — Látott már ennyi ócskaságot egy rakáson? Lehajoltam, és felemeltem egy aprócska istenfigurát. Tára istennő titokzatosan mosolygó arca nézett szembe ve- lem. A szobrocska súlya elárulta, hogy nem öntötték, ha nem vékony rézlemezekből kalapálták a szorgalmas indiai mesterek. — Waterman gyűjtögette össze őket — mondta a producer, és belerúgott egy elgurult bronzfüstölőbe. — Azt mondta, szükségünk lesz valamennyire. A szerzetesek nem akarják, hogy a dzongban forgassunk. Kénytelenek leszünk fel-építeni egy díszletdzongot, és megtölteni ezzel a kacattal. A nézőnek úgyis mindegy, hogy miből vannak az istenek. Az a fontos, hogy jó sok legyen belőlük, és minél vadabbul vicsorogjanak. Szerintem ide letehetjük! Válaszra sem várva kilépett az ajtón, és behúzta az isten-szobrok mellé Judy Bruckner holttestét. Miután lefektettük a lány hulláját, Baransky szembefordult velünk. — Maguk... hisznek Watermannek? őszintén szólva, nem tudom, mit higgyek. Ha valóban úgy van, ahogy Waterman mondja... — Márpedig valóban úgy van. — Maga honnan tudja? — Én vagyok az egész vállalkozás lelke. Én mindenkiről mindent tudok. A táskámban van Dean orvosi jelentése. És... pontosan az áll benne, amit Waterman mondott. Dean Howazd csak a nőkre veszélyes, férfiakra nem. — Hm. Ettől még megölhette Judy Brucknert! — Őt igen. Erre már én is gondoltam. Csakhogy akkor ki ölte meg Benjamin Blake-et? Es nem utolsósorban, hova lett a holtteste? Álltunk némán, és töprengve bámultunk egymás ké- pébe. Körülöttünk mindentudó arccal mosolyogtak az istenek. 11. Baransky sátrában semmi sem változott: még Mohncsicsi sem mert előbújni a takaró alólrCsak a hulla hiányzott a sátor közepéről. Beléptünk, levertük csizmánkról a havat, és levettük a sapkánkat. A többiek néztek bennünket, de nem akaródzott egyiküknek sem megszólalni. Végül is 011y törte meg a csendet. — Minden, izé... rendben? Baransky bólintott, pedig igazán messze voltunk attól, hogy bármi is rendben legyen. Arra gondoltam, hogy tisz- táznunk kellene még egy s mást, amikor odakintről csengő kacagás és dörmögő férfinevetés szűrődött be a sátorba. — Bary! Bary! — kiáltotta a dörmögő hang. — Gyere ki, öreg medve! Úgyis tudjuk, hogy nem vagy egyedül! Gyere ki, mert tűz alá vesszük a sátrad! Háromig számolok! Ha nem jössz ki azonnal, tűzparancsot adok! Egy... kettő... — Úristen! Ez Curtis...! — rikácsolta 011y. — Mi a fenét akar, hiszen... 57 56 — Három! — kiáltotta a hang, és csengő női kacagásoké keveredve hógolyók puffantak a sátor oldalán. — B Úgy sem hagyunk békében, fiú! Eltaláljam, hogy ki nálad? Ki van nála, lányok? A női hangok felvihogtak, és egyszerre kiáltották: — Mohncsicsi! Mohncsicsi! Mohn baba megrándult, és kidugta a fejét a takaró a — Mit akarnak ezek, Bary? — kérdezte nyafogva. — Inni — mondta tömören a producer, és megvakarta a jét. — Mit csináljak velük? A hógolyók pufogva omlottak szét a sátorfalon. — Engedje be őket! Baransky sóhajtott, az ajtóhoz ment, és óvatosan kiku kucskált rajta. — Hagyjátok abba, a fene vigyen el benneteket! akartok? — Van piád, Bary? — kiáltotta egy csengő női hang. — Iga zán csinálhatnánk bólét! Renének van egy zacskó cit romja... Felcsattanó nevetés nyomta el a szavait. Egyszerre rob bantak be az ajtón, mintha hólavina sodorta volna be őket Amikor aztán már bent voltak, ugyanúgy meglepődte mint korábban Waterman és Dean Howard. A csoportot vezető magas, birkózó külsejű, karfiolfülu férfi megtorpant Jondon előtt. — Mi a fene? Ti ilyenkor is dolgoztok? Jelmezes próba Hagyjátok a fenébe, fiúk! Ma éjszaka iszunk egyet! A birkózóképű mögött két lány pukkadozott a nevetés től: az egyik magas volt, sudár és szőke, a másik alacso nyabb, gömbölyűbb és fekete. A szőke haja a derekáig ért; a fekete két, vastag copfját a fejére tornyozta, s óriási, kék lepkét ábrázoló csattal tűzte össze. Piros volt az arcuk, ahogy kifulladva egymásnak dőltek. — Hát ez igazán csodálatos volt! — lihegte a szőke ránk villantva égszínkék szemét. — Olyan, mintha karácsony lenne. Gyerekkoromban voltak ilyenek a karácsonyok N metországban. 58 p Tannenbaum, ó Tannenbaum... - kezdte énekelni a karfiolfülű, de tovább nem tudta a szövegét. — Hé! Mi a fe- nét álltok itt, mintha odaragadtatok volna! Elő a poharakkal és az üvegekkel! Gyerünk! A fekete hajú lány gyanakodva bámult Jondonra és rám. _ Bary, ezek kicsodák? René Curtis abbahagyta a dúdolást, és figyelmesen végigmért bennünket. Aztán ráfagyott a mosoly az arcára. Zavartan megköszörülte a torkát, s karját a mellén össze-fonva, meghajolt Jondon előtt. — René Curtis vagyok. Az operatőr. Elnézést kérünk a rendetlenkedésért, de nem sejtettük, hogy tárgyalás folyik idebenn. Az urak a kolostorból vannak? Jondon határozatlanul bólintott. — Nem tudom, hol tartanak a megbeszélések, de... nekünk nagyon fontos lenne, hogy az önök kolostorá- ban, Geldanban forgathassúnk. Nem csinálunk nagy felfordulást, de ha mégis történne valami, csip-csup kis balhé, megtérítjük. Írunk egy frankó kis szerződést, mindent beleveszünk, és ahogy aláírtuk, már le is perkáljuk a suskát. Na? Ráadásul csinálunk.gy jó kis reklámot a kolostoruknak. Úgyis kellenek statiszták. Mindenki, aki közreműködik, kap néhány dolcsit, megtömjük a perselyeket is, oké? Ha vannak feltételeik, állunk elébe...! Na? Curtis folytatta volna a támadást, de Baransky fáradt mozdulattal leintette. — Ne strapáld magad, Curtis! Egyelőre fontosabb dolgunk is van, mint a forgatás! — A forgatásnál nem lehet semmi fontosabb! A szőke, magas lány a másik fülébe súgott valamit, mi-re mindketten rám bámultak. Baransky felállt, és Curtishez cammogott. - Állítsd le magad, öreg. Az urak nem azért vannak itt, hogy a forgatásról tárgyaljanak. Baj történt, Curtis! A lányok abbahagyták a nevetgélést. Csak most vették észre, hogy rajtuk kívül mindenki az orrát lógatja. 59 Curtis gyanakodva körbejártatta a tekintetét, és megy karta lapos birkózóorrát. — Baj? Mi van, $ary? A bennszülöttek? — Valakit... kinyírtak, Curtis. De jobb, ha nem én m dom el, hanem Mr. Lawrence. Curtis gyorsan felszívódó mosolyt erőltetett az arcára, Bary... 011y... ti átvertek minket! Ugye, hogy átvertek Kénytelen voltam közbeavatkozni. — Sajnos, nem átverés, Mr. Curtis. Valóban baj történ Az a helyzet,.. — s a lányokra néztem, akik most már ijed) arccal lesték a szavam —, hogy megölték Miss Brucknert és... Folytatni akartam, de nem tudtam. Valaki akkorát sikoly tott mögöttem, hogy majd megállt tőle a szívverésem. Eddig még nem látott, vörös hajú lány állt az ajtóban, é olyan erővel sikoltozott, hogy megcsendültek tőle a sz nyegen heverő whiskyspoharak. — René! Bary! Úristen! Segítség! Elkaptam, mielőtt hasra vágódott volna. Néhány másodpercig a karomban pihegett csukott sz mel. Ahogy aztán, magához térve, ráesett a pillantása vöi rös palástomra, még nagyobbat visított, és kitépte magát karomból. — Gyilkos! Útisten! Ez kicsoda? Baransky és Waterman elkapták; a producer megpróbá' egy kis whiskyt önteni a szájába. A lány megrázta a fejét eltolta magától a poharat, és kiköpte az italt. — Úristen! En megőrülök... még sohasem láttam ilyet. Odakint...! Az ajtóhoz vágódtam, és kiugrottam rajta. A holdf változatlanul ragyogott; a közeli faluban ingerülten ugat tak a kutyák. Jondon közvetlenül mögöttem futott, s ahogl megfordultam, meglegyintett a palástja széle. A sátrak között nem mozdult semmi, csak a kutyák ót jöngtck, és a tábor szélén halkan, nyugodtan felbőgött e jaktehén. Bármerre forgattam a fejem, nem láttam semmi feltű Jondon megtorpant mellettem: beleszimatolt a levegőbe, mint egy vadászkutya. — Odafent suttogta, és a csúcsokra mutatott. — Oda- fent! — Micsoda? Megfordult, és felemelte a karját. Kopasz fején megtör- tek a holdsugarak. — Nem tudom, csak érzem. Odafent... halott van oda- fent! A faluban, amely a kölostorhoz vezető út alján húzódott, abbahagyták az ugatást, és keservesen vonítani kezdtek a kutyák. Előbb csak egy, majd kettő; hamarosan egész se-reg kutya vonított bánatos, fenyegető sírással. Egyre jobban fáztam, de nem mertem megmoccanni. Jondon mereven állt, feltartott kézzel, mintha a sziklákat fenyegetné. — Halál. Odafent halál... Halál. Érzem, hogy a halál odafent van. Nyugtalanul pillantottam a hegyoldalra. Csak nem föld-csuszamlást vagy lavinát jeleznek a kutyák? Ebben a szempillantásban kiv4ódott az ajtó, és a vörös hajú lány rontott ki rajta, nyomában a többiekkel. — Ott! Ott! Amikor jöttem, éppen ráesett a holdfény. Láttam! Nem vagyok őrült... biztosan láttam! Jondon a holdsütötte hegyeket fürkészte, én meg a sátrak alját. A lány eközben szenvedélyesen tovább magyarázott. S legnagyobb megdöbbenésemre ó is a hegycsúcsok felé mutogatott, ahonnan Jondon veszélyt érzett. — Jöttem... és meg kellett állnom, mert levált a csizmám talpa. Mr. Curtis és a lányok előrementek... én meg meg-találtam a talpat, és jöttem volna, de egy pillanatra megtorpantam. Olyan szép ez az éjszaka. Soha nem láttam még ilyen szépet! A hold és a hó... és itt nincs veszély, gyilkosok és mittudomén... Uramisten! Felnéztem a hegyekre, es akkor megpillantottam... Úgy megijedtem, hogy nem jött ki hang a számon, csak tátogtam, és megpróbáltam ki- 60 61 köpni a gombócot. Hallottam, hogy Curtis és a lányok be törnek Bary sátrába. Én meg csak néztem, és nem tudtam megmoccanni... Fél tucat szempár kutatta a holdsütötte havat, az ég vég telenjébe vesző csúcsokat, a vakítóan szikrázó gleccserfa lat s a sötéten ásító sziklákat. 011y átkarolta a lányt, és megpaskolta az arcát. - Csak nyugi, Petra... Nincs semmi baj! A lány bólintott és felmutatott a levegőbe, ahol tenyér nyi csillagok fénylettek közrefogva a felhők között bujká ló holdat. - Felnéztem és... ott láttam... Ebben a pillanatban a hold kibukkant egy szürkésfeke felhőrongy mögül. A lány felvisított, és lerázva magáról 011y kezét, felm tatott a levegőbe. - Istenem! Látják? Persze, hogy láttuk. A hidraulikus daru magasba, maj nem a csillagokig nyúló karját, a karról lecsüngő csigát, a csiga végén a horgot. Es a horgon egy emberi testet, amely lassan, méltósá teljesen forgott a magasban. - Valaki felakasztotta magát! - sikította a lány, és his térikusan rázogatta a fejét. - Megölte magát! - Úristen! - mordult fel mögöttem Baransky. - Ez ne lehet más, csak Blake! A holttest mintha helyeslően bólogatott volna. 12. Álltunk földbe gyökerezett lábbal; akinek volt mersze, halottat bámulta. A vörös hajú lány tenyerébe temette arcát, és felzokogott. - Úristen! Miért kellett neki így... pont így...? - vel nyilván azt akarta mondani, hogy miért lett öngyilk Blake.Hol van Bary? - mordult fel Curtis! - Bary! - Mi van? - fordult felé csípőre tett kézzel a producer. - Ha azt akarod, hogy szedjem le... - Mintha odabent... mielőtt Petra bejött volna, mintha valaki azt mondta volna, hogy megölték... kinyírták... Judy Brucknert. - Hát, ki is - bólintott Baransky. - Mr. Lawrence-szel együtt vittem be a hulláját a kelléksátorba, és ezzel a lámával itt, ni! - Jesszusúristen! - szorította tenyerét a fülére a vörös hajú lány. - Én haza akarok menni! A fekete copfú Peggy McLane átkarolta a vállát, és magához szorította. - Jól van, Petra... nem lesz semmi baj. Nyugodj meg, drágám! - Igaz ez, Bary? - toporzékolt a vörös, és remegett, mint a nyárfalevél. - Válaszolj, Bary! Hol van Judy? Egész dél-után nem láttam! Ez nem lehet igaz... Hol van Judy? Ez volt a pillanat, amikor Baransky elveszítette uralmát az idegei felett. Felordított, bánatos, keserű bömböléssel. - Bary, Bary, Bary...! Mi a fene vagyok én itt? Száraz-dajka, hogy mindenki hozzám rohan? Tőlem követel, nekem fenyegetőzik?! Én a produkció főnöke vagyok, ha nem tudnák. Az a dolgom, hogy tartsam a kapcsolatot a pénzeszsákok, a bhutániak és a stáb között. Erről papírom van, bárki megnézheti...! Hogy a stábon belül mi történik, nem az én dolgom! Arra ott a rendező, az operatőr, a segédoperatőr s a többi! Mi közöm nekem ahhoz, hogy ki kit gyilkol meg? Nem az én feladatom fenntartani a rendet! Curtis nagyot szívott az orrán, és békülékenyen megütögette a producer karját. - Nyugi, Bary, csak nyugi! Ne kapd fel azonnal a vizet! Mindenki meg van rémülve, és senki se tudja, hány óra. Először is, mit keresnek itt ezek a fickók? - Mondtam már, hogy lámák a kolostorból. Jondon és Lawrence. Leslie L. Lawrence. - Mi a fenét akarnak tőlünk? 62 63 — Látták, amikor megölték Judy Brucknert. — Hm. Es ki ölte meg? — Először azt hittük, hogy Blake. Csakhogy Blake lóg... Curtis O'Brianhoz fordult. — Leszedné onnan, Tom? A vörös szakállas fickó kellemetlen grimaszt vágott, gondterhelten matatott a szakállában. — Hát... én leereszthetem a darut, de... — Mit is mondtak, hol van Bruckner? — A kelléksátorban. — Oké. Gyerünk a daruhoz! A lányok vonuljanak viss Baransky sátrába. — Én haza akarok menni! — nyafogta Petra. — Be a sátorba, világos!? Mi pedig leeresztjük az öre Blake-et. — Komor képpel ránk nézett, és udvariasan előre tessékelt. — Maguk is velünk jönnek. Később még elbeszélgetünk. Óvatosan hátrafordultam. A lányok egymás nyomáb rogyadozva befordultak a sátor elé, s egyenként bebújt az ajtón. Megfigyeltem, hogy Dean Howard nincs velü és Mohncsicsi sem. Nem emlékeztem rá, kijöttek-e a sáto ból, vagy csak később szívódtak fel... Nem tehettem egyebet, elindultam a daru felé, hogy 1 vegyük Blake holttestét. Ezúttal 011ynak és O'Briannak jutott a kellemes feladat hogy berakják a hullát a kellékek közé. 011y bágyadtan til takozni próbált, de a határozott Curtis egyszerűen beléfo' totta a szót. Amikor 011y és O'Brian eltűntek Blake- kel kelléksátor irányában, Curtis megragadta a karom. — Maga Lawrence? — Én. — Szóljon a haverjának, hogy csak semmi kecmec, világod — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy bejönnek velünk szépen a sátorba, és kikö högnek mindent._ Mi mindent? Amit Amit csak tudnak. És nem ajánlom, hogy meglépje-nek. A faluban ismét vonyítani kezdtek a kutyák. 13. Baransky sátrába lépve két meglepetés is ért. Az egyik, hogy a földön fekvő whiskysüvegekből poharakba töltöt- ték az italt, a másik, hogy Mohncsicsi felöltözött. A fekete copfos Peggy McLane a vörös, bubifrizurás, szeplős lány hátát simogatta, aki láthatóan még mindig nem tudta megemészteni a történteket. Hja, nem minden-nap akad az ember hidraulikus darura akasztott hullára, rá-adásul ragyogó holdfényben, egy bhutáni völgy aljában, a Himalája tövében... A szőke, magas Lucy Winterstein teli üvegeket bontogatott nagy igyekezettel. Csak a halántékán vibráló két ér árulkodott róla, hogy nem minden figyelmét szenteli a ma-kacs dugóknak. q Aki az üres poharakat töltögette, nem volt más, mint Dean Howard. Ahogy pipiskedve, két ujjal fogta az üveg nyakát, és szinte táncolva billent hátra, hogy összemérje a poharak szintjét. , a londoni Kék Fóka homokos pincéreire emlékeztetett Baransky az ágya végén ülve, mereven maga elé bámult, abenkárcsak a langaléta Ladislas Miro a falnál. Miro kezében remegett a pohár, piros arcán időről időre árnyék futott végig• Waterman Baransky mellett kucorgott; félig tátott szájjal figye.lte, hogyan szervírozzák a whiskyjét. Több íz- is megpihent a tekintete a lázasan szorgoskodó Howardon, s mintha bátorító mosolyt láttam volna szája szegletében Curtis letépte magáról az anorákját, és a sarokba vágta. KmYújtotta a karját Mohncsicsi felé. — Italt! 64 65 Egy hajtásra öntötta le a whiskyt; még csak meg sem:, rázkódott tőle. Elvette Baransky lába mellől az üres faló, dát, és ráhuppant. — Hallani szeretném a sztoriját, Mr. Lawrence. Sok minden átfutott az agyamon, közöttük az is, hog talán nem ártana megleckéztetni a fickót, de végül is letet• tem róla. Mire mennék vele, ha már a forgatás második napján összekülönböznék velük? Előhúztam őfelsége levelét, és elmagyaráztam neki i műkincslopások történetét. — Hm. Eszerint maga jóban van a királlyal? — Nem tudom, ez-e a helyes kifejezés. — Ne lovagoljunk a kifejezéseken, Mr. Lawrence. Alig ha alkalmas erre az idő. Gondolom, az urak már felvilág sították, hogy mi folyik itt, ebben az elátkozott völgyben bár az igazsághoz tartozik, hogy éppen én szúrtam ki valy, egy terepszemlén. — Filmet forgatnak — mondtam, némiképpen megjáts a tájékozatlant. — Úgy van. Filmet forgatunk. És biztosíthatom önt hogy stábunk tagjai közül esze ágában sincs senkinek mű kincskereskedelemmel foglalkozni. Én itt jótállok minden kiért. Világos? — Természetesen. — Ami pedig a haláleseteket illeti... Elmondok mag egy verziót... az egyetlen lehetséges verziót. Figyel? — Minden erőmmel. — Blake öreg alkoholista volt. Lecsúszott, alvilági fra. És beteg. Ez a lényeg. Instabil alkat, kiszámíthatat beteg. Érti? — Eddig igen. — Hiba volt Blake-et szerződtetni, elismerem. De manizmusból tettük. Nem akartuk, hogy éhen dögölj" Tudom, nem kellett volna... de közismerten jó szívü van, nekem is és Mr. Watermannek is, ezt mindenki tanú síthatja. Szerződtettük. Nem kellett volna. Blake-ne megártott a magaslat, az idegen környezet; nem kapoelég piát, és ettől begőzölt. Egyszerűen becsavarodott. Érti? — Értem — biccentettem. — Na mármost, az a bizonyos jelenet úgy zajlott le, hogy Judy Brucknert meg kellett volna fojtania a havasi ember-nek, azaz Blake-nek. Csakhogy Blake begőzölt. Becsavarodott, és megtámadta a lányt. Kitört rajta az őrület, fogott egy kést, és megölte... Valahol olvastam, hogy a gyengébb idegrendszerűeket kiborítja a hó és a magány. Szóval, Blake begőzölt, és megölte Brucknert. Ezután rájött, hogy mit tett, és menekülni kezdett... Kijózanodott... Elszállt a szeme elől a vörös köd. Futott, amíg össze nem esett. Szívéhez kapott, és kinyiffant! Nincs semmi rejtély a dologban. Sajnálatos, de forgatás közben néha előfordulnak bal-esetek. Egyszer, tíz évvel ezelőtt, Hawaiiban dolgoztunk, és egyetlen napon kilencen fulladtak a vízbe, Ausztráliában pedig egy cápa megette a hangmérnököt. A dolog tehát tiszta, mint a frissen meszelt hó. Van valakinek kérdése? Rövid csönd után 011y emelte fel a kezét. Mint az iskolában, ha a tanító bácsi engedélyt ad rá. — Ha Mr. Blake ölte meg Jud)o, és ráadásul késsel, akkor hol a kés? Még nem találtuk meg ugyanis. Curtis pillanatig sem habozott. — A hó alatt — mondta nyugodtan. — Nem biztos, hogy ez elég lesz a rendőrségnek — dünynyögte O'Brian. — Vagy igen, vagy nem — sietett Curtis segítségére Waterman. — Vagy előkerül, s akkor nincs probléma, vagy nem, akkor viszont ott marad örök időkig a hó alatt. Nincs olyan zsaru, aki ne tudná, mit jelent a Himalájában előkeresni egy hó alá került kést. Emiatt ne aggódjanak. —uhájMiért gondolják. . , hogy Blake szívrohamot kapott? — kérdezte Baransky. — Hátha az ő hátában is ott egy halef, a ra alatt — Szívroham, arra mérget vehet — mondta Waterman, és újabb teli poharat kaparintott a kezébe. — Annak idején az egészségügyieknél szolgáltam. 66 67 — Hogy került Blake a darura? — kérdezte komoran Miro. — Szívroham után felmászott, és őrültségében fel, akasztotta magát? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Curtis ivott egy fél p hárkával, aztán átkarolta a térdét, és ránk mosolygott. — Én húztam fel. Mohncsicsi majd kiejtette kezéből a tálcát. Miro felrö. högött, másnak azonban nem volt kedve nevetni. — Micsoda? — hűlt el Baransky. — Te? Mikor? Hisze együtt voltál a lányokkal! — Ne hülyéskedj, René — mondta remegő hangon L Winterstein. — Tényleg együtt voltál velünk! Az operatőr úgy nézett rá, hogy a lányba belefagyott a lélegzet. — Pontosan elmondom, hogy volt, ha meghallgattok mondta kemény hangon. — Reggeli után támadt egy kis ba jom. Valami megfeküdte a gyomrom... Már a seregbe sem igen bírtam a konzervkaját. Elsétáltam a bennszülötw tek táborába jakvajas teáért, de csak még rosszabbul let tőle. Ezért aztán megbíztuk Mr. Mirót, aki tapasztalt, ki ló operatőr, hogy forgassa le a jelenetet. Így volt, Miro? A langaléta bizonytalanul bólintott. — A hölgyek megtudták, hogy... hm... bizonyos egés ségügyi problémáim vannak, és meglátogattak. Lucy Win terstein szerint hasonló esetekben csak a whisky segí Így volt, Lucy? — Így — lehelte a lány. — Mit tagadjam, iszogattunk egy kicsit. Abban a bizt tudatban, hogy Mr. Miro legalább olyan jó munkát vége mintha magam forgattam volna. Miro önkéntelenül is kihúzta magát. Meg kell hagy. Curtis mesterien tudott játszani az emberi hiúság húrja — Estefelé... elhatároztuk, hogy csapunk egy kis muri abból az alkalomból, hogy kétheti előkészület után me kezdtük a forgatást, ha mégoly aprócska jelenettel is. gondoltunk, hogy átvonulunk ide, Mr. Baranskyhoz. Csak'hogy izé....nem akartam váratlanul berontani, mert... sej-tettem, hogy Baransky nincs egyedül. — Fene tapintatos tudsz lenni, René! — morogta Baransky. — Ezért, azzal az ürüggyel, hogy ki kell mennem, kijöttem a sátramból, és idesétáltam, hogy szóljak neked, Timothy. S amint ideértem a sátrad mellé, mit láttam a hóban? Egy embert. Képzelheted, hogy megdöbbentem... Úristen! Ki lehet az? Mellé térdeltem, és akkor láttam csak, hogy az öreg Blake. Es méghozzá milyen állapotban! Azonnal láttam, hogy halott, és hogy szívroham végzett vele. Képzelheted, hogy megrémültem... Úristen, mit csináljak? Rontsam el ezt a szépnek ígérkező estét? Ráadásul egy halott látványa olyan elementáris erővel hathat az amúgy is érzékenyebb művészlelkekre, hogy esetleg nem is tudják folytatni tőle a munkát. Nekünk pedig minden-áron forgatnunk kell...! Időm kevés volt, hiszen csak rövid időre mentem ki a sátorból, s félő volt, hogy hamarosan keresni fognak. Mit tehettem volna? El kellett rejtenem a halottat. Másnap, kellő lélektani előkészítés után úgyis el-mondtam volna mindent. Akkor persze, mit sem tudtam arról, hogy Judy Brucknert megölték, és hogy Blake ölte meg. Ha tudom, persze hogy nem teszem, amit tettem. Csakhogy nem tudtam. Ezért aztán, attól tartva, hogy Blake holttestének valami baja esik... például megeszik a far-kasok... — Erre nincsenek farkasok — vetettem közbe. — Mondja maga. Csakhogy ezt én honnan tudjam? Ahol havas hegyek vannak, ott farkas is van, így tanultam az iskolában. Úgy döntöttem, hogy felhúzom a testét a darura, ahol semmi baja nem történhet; nem férhetnek hozzá a ragadozók. Természetesen még az éjjel leeresztettem volna, nehogy reggel pánikot okozzon. Csakhogy... Petra Cole kisasszony kiszúrta. Ki gondolta volna... Szép, kerek, hihetően előadott kis történet volt. Kár, hogy valószínűleg egyetlen szava sem volt igaz. 68 69 Hosszú hallgatás következett: mindenki forgatta, emé tette magában az elhangzottakat. - Hát... ha így áll a helyzet - morogta tétován 011 akár folytatni is lehetne a forgatást... végül is baleset denütt előfordulhat. Curtis láthatóan megkönnyebbült. Barátságos arccal f dult felém. - Remélem, Mr. Lawrence, nem érti félre a helyzete - Egyáltalán nem - biztosítottam. - Nem gördítenek akadályt a forgatás elé, gondolom - En nem. Felnéztem. Miro csodálkozó tekintetével találkozo szemem. Alig észrevehetően megrázta a fejét. Curtis közben felém hajolt, mintha ezzel is jelezné, h bizalmas, és csak nekem szól, amit mond. - Mr. Lawrence. Ön, hogy is mondjam csak, európai vagy izé... amerikai - mindenáron igyekezett elkerü hogy Jondonra való tekintettel fehér embert kelljen m dania - és... tudja, hogy mibe kerül egy filmforgatás. be kerül felépíteni egy dzongot. Nem is a pénzről van elsősorban, hanem az időről. A kidobott időről. Nem tu rábeszélni a kolostor apátját, hogy engedélyezze a for tást odafent? Esküszöm, nem csinálunk nagy zűrt. Magam is jobban szerettem volna, ha a forgatás a kol torban folyik, de a végső szót végül is őszentségének k kimondania. Ő pedig mind ez ideig hallani sem akart la, hogy idegenek, főleg nők költözzenek a dzong fede alá. - Nem ígérhetek semmit - mondtam -, legfeljebb cs annyit, hogy ismételten beszélek őszentségével. En m denesetre maguk mellett állok. Orámra pillantottam: lassan vége felé járt az éjszak 011y tiszteletlenül nagyot ásított, még csak el sem takarta kezével a száját. - Mr. Waterman.A csendesen szundikáló rendező riadtan emelte fel a fejét. - Tessék. Mit óhajt, Mr. Lawrence? - Ha megengedné, kérdeznék még valamit. Ugyebár ön választotta ki Dean Howardot a főszerepre? Waterman arca megrándult; egy csapásra visszatért az óvatos figyelem a szemébe. - Kollektív döntés eredménye volt. Többen benne voltunk a teamben, amely kiválasztotta Deant. - Ki még? - Például Mr. Curtis. - Forgatott ön már valaha Mr. Howarddal? - Nem. De miért érdekes ez? - Csak eszembe jutott. Hogyan választották végül is ki? - Ahogy szokás. Fénykép alapján. Később csináltunk vele néhány próbafelvételt. - Hogyan lehet az, hogy örv még nem forgatott vele? Hiszen ha jól emlékszem, legalább ötven filmet rendezett. - Közel százat. Mr. Howard fiatal színész volt még, amikor az a balhé történt. Akkor kezdődött volna a karrierje. Ez a film meghozhatja számára a nagy visszatérést. Comeback... Az lenne az igazi Ml Vágyakozva mondta, mintha nem is Howard, hanem a saját visszatéréséről lett volna szó. - Arra lennék még kíváncsi - mondtam és figyeltem, ahogy Dean Howard egyre szaporább ádámcsutka- mozgással nyeldekli a nyálát -, hogy... milyen feltételekkel engedték forgatni Dean Howardot? Halotti csend ülte meg a sátrat. Mindenki igyekezett el-kerülni a pillantásomat, egyedül Waterman nézett nyugodtarc a szemembe. - Alapvető feltétel volt, hogy a kuratórium, amely a börtönt igazgatja, és a. kormányzó hozzájáruljon a dolog-hoz. Ezt már mintha említettem volna. - Ez minden? - Mi minden? Természetesen a stáb részéről felelőssé- get kellett vállalnunk, hogy... nem fordul elő semmi, anir • .. törvényellenes 71 — Ezt úgy érti, maguk kecsséget vállaltak, hogy Deap Howard nem fog megölni egyetlen nőt sem, legalábbis forgatás ideje alatt? — Ezt kikérem magamnak! — üvöltötte nyálát fröcskölt' a színész, és szép arca eltorzult a felindulástól. — Egyszer s mindenkorra kikérem magamnak. En nem vagyok közönséges gyilkos! Es megtiltom, hogy ez az izé... ebben a bohócruhában, így beszéljen rólam! Nem tartottam célszerűnek a vitát, ezért egyszerűen 1 vegőnek néztem. — Egyéb feltételek? — Mi lett volna még? — kérdezte idegesen Waterman, és kinyújtotta a kezét Howard felé. — Ugyan, Dean, embereld már meg magad! Semmi más feltétele nem volt Dean játékának, Mr. Lawrence. Végre nyugovóra térbe tünk? Szedelőzködni kezdett, ami csak még inkább megerősítette a gyanút, hogy szívesen elhallgatna valamit. Törtem a fejem, aztán rájöttem, hogy mi az. — Mr. Waterman — próbálkoztam újra. — Csak még egy utolsó kérdést. Amikor Mr. Howardot elengedték a forgatásra... egyedül engedték el? Waterman az ismét apátiába süllyedt Howardra nézett, aztán felvonta a vállát. — Ahogy ilyenkor szokásos. — Hogyan szokásos? Dühösen a levegőbe fújt, és leplezetlen gyűlölettel n zett rám. — En nem értem magát, Lawrence. Ahelyett, hogy... - Soha nem tudtam meg, hogy kérdezősködés helyett mit kellene csinálnom, mert hirtelen taktikát változtatott. Le-hajtotta a fejét, és látszólag letörten morogta. — Tudja azt maga nagyon is jól. Amikor Dean megkapta az engedélyt, hogy Bhutánba utazzon... azzal a feltétellel kapta meg, hogy... egy rendőrtiszt kíséri, természetesen a forgatás költségére. Aki... végül is vigyáz rá. Nehogy valami baj történjék._ Hol található az a rendőrtiszt? — kérdeztem megnyu- godva. Waterman felvonta a vállát. _ Ezt talán tőle kellene megkérdeznie. Ha éppen találkozik vele. — Hol? — Fogalmam sincs róla. — Attól tartok, nem fejezi ki magát elég világosan, Mr. Waterman. — Nézze... Amikor értesültem a határozatról, tiltakoztam, és beadvánnyal fordultam a kormányzóhoz. Képzelje magát Dean helyébe. Játszania kell, egy boldog, szabad, a szerelmet éppen megtalált férfit, aki repes a boldogságtól, hogy az imádott lány az övé lett. Tudja, micsoda boldog, felemelő érzés ez? — El tudom képzelni. — És akkor mi van? A lány ott ül egy virágzó bokor előtt, repesve Dean felé tárja két édes kicsi karját... a felvevőgép mellett pedig vigyorogva kérődzik egy egyenruhás zsaru, bilincset csörgetve. Ki az isten tudna így boldog szerelmest játszani, mi? Maga tudna? Lágy túrót! Ezt igazán nem kívánhattuk Deantől. Éppen ezért fellebbeztem a kormányzóhoz, és... végül is egyezséget kötöttünk. Nocsak! Kezdett egyre érdekesebbé válni a dolog. — A kormányzó beleegyezett, hogy... Dean ne tudjon róla, ki a kísérője. Nincs egyenruha, sem bilincs, de még kísérő sincs! Azazhogy van, de láthatatlanul. Mintha nem is lenne. Valaki a stábból, aki... látszólag valami egyéb munkát végez, a valóságban viszont... Érti? Hogy a fenébe ne értettem volna. — On tudja, kicsoda? — Honnan az ördögből tudnám? A kormányzó abba már nem ment bele, hogy kiteregesse a kártyáit. Sőt, van egy olyan ötletem, hogy ő sem tudja. Csak a zsaruk, akik kiengedték Deant. A dolog kezdett egyre talányosabb lenni. - Mr. Curtis? 72 73 - Semmi közöm hozzá! Az ilyesmit a rendező intézi a producer. - Mr. Baransky? A menedzser megsimogatta hollófekete bajuszát. - Nem én. Most hallok róla először. Összehúztam a szemem, és gondolkodni próbáltam. - Ha jól értem, van a stáb tagjai között egy rendőrtiszt... Kérem, a helyzet súlyosságára való tekintettel... ha köz.. tünk van az illető, talán helyes lenne, ha leleplezné magát Hallgattam néhány másodpercig, de nem jelentkeze senki. - Mr. Howard alibije szempontjából ugyanis fontos 1 ne Nem moccant senki. Végül is Ladislas Miro törte meg a csendet. - Nyugi - mosolyodott el, amikor minden fej feléje for dult -, nem én vagyok, akit keresnek. Azt mondják, v közöttünk egy zsaru. Csakhogy egyáltalán nem bizto hogy ebben a sátorban található az illető. - De nem ám! - mondta kinyomva a pocakját 011y. - Sőt - folytatta komor képpel Miró -, az is leh hogy... már nincs is az élők sorában. - Ezt hogy érti, Mr. Miro? - Úgy, Mr. Waterman, hogy a rendőrség embere lehete Blake is... sőt... - Judy Bruckner - suttogta Lucy Winterstein. - Tegyük fel, hogy Dean Howard elhatározta, megö Judy Brucknert. - Nem! - ordított fel toporzékolva a színész. - Nem tem meg! - Fogja be a pofáját, Ladislas! - emelkedett fel fenyegetően Waterman. - Ha nem fogja be, kirúgom a stábbó Holnap csomagolhat. - Hallgasson csak végig, öregfiú! Mert kérdem én. r van akkor, ha a mi kedves kis Dean Howardunk kiszago ta, hogy ki a zsaru, aki vigyáz rá. Értik? - Például? - kérdezte kíváncsian Baransky._ Mondjuk, Benjamin Blake. - Ne röhögtess, Miro! - fintorgott Curtis, és bágyadt szomorúság ömlött el széles ökölvívóképén. - Blake és a rendőri munka! _ Miért ne? Szóval... Dean barátunk rájött, ki az embere... S amikor nem tudván ellenállni régi vágyának, elhatározta, hogy elintézi Judy Brucknert, úgy döntött, hogy egyúttal elintézi Blake-et is. Két legyet egy csapásra. Hiszen Blake azonnal lekapcsolta volna a gyilkosság után... még akkor is, ha nincs közvetlen bizonyítéka rá, hogy ő ölte meg a lányt. Azonnal felfüggesztette volna a forgatást. - Maga őrült! - mondta Waterman, Miro felé rázva az öklét. - Maga megveszekedett őrült! Magát kellene le-csukni, nem ezt a kedves, jóindulatú fiút! Baransky csendesen figyelt; majd hirtelen közbevágott. - Figyeljen ide, Miro! Amit maga állít, az kimeríti a rágalmazás tényét. De ettől eltekintve is... először is Mr. Blake szívrohamot kapott. - Mondják maguk. - Nincs rajta külsérelmi nyonn - Az áldozatot fel szokták boncolni, nem? - Igaza van, őt is fel fogják. De ez még nem minden. Ahhoz, hogy Howard megölje Judy Brucknert és Blake-et, ahhoz az kell, hogy azok ketten egy helyen legyenek. Egyetlen jelenetben, mindenkitől távol, csak ketten, hogy elkaphassa őket. Ezt pedig Howard nem tudta volna elintézni. Miro hallgatott és sóhajtott egyet, 011y viszont felrántotta a nadrágját, és megvakarta tömpe, zsírosan fénylő orrát. - Hát... van itt egy kis probléma. Nem mintha igazat adnék Mr. Mirónak, de... az az igazság, hogy nem Mr. Blake-nek kellett volna eljátszani a jetit. - 011y! Kitaposom a beled! - ugrott fel Waterman, és meg is teszi, ha nem rakom eléje a csizmám. Ettől viszont akkorát esett, hogy a tartóoszlopok megremegtek, és pislákolni kezdett a villanykörte. 75 74 Lenyúltam érte, és udvariasan felsegítettem. - Pardon. Mit akart ezzel mondani, 011y? - Hát csak annyit - nyöszörögte a kis fickó, miközb le nem vette a szemét a káromkodva bordáit tapoga Watermanről -, hogy tegnap odajött hozzám Mr. Wate man, hogy Howard szerint Blake-nek kellene eljátszani jeti szerepét. - Hm. Eredetileg kié volt a szerep? - Andersoné. Egy statisztáé. - Mr. Howard? Képes lenne megindokolni... Legnagyobb meglepetésemre hidegen csengett a hangja; szikrája sem volt benne a korábbi felindulásnak. - Valóban, én kértem, hogy Mr. Blake legyen a je Egyszerűen... az a tudat, hogy egy amatőr ugrándozik ös szevissza Judy körül, akinek a művészetét nagyra becs tem... teljesen lebénított volna. - Na látják - mondta Waterman. Gyenge kis magyarázat volt, el kell ismerni. De azért volt. - Tehát, ha jól értem, Mr. Howard intézte el, hogy Ju Bruckner és Blake egyetlen jelenetben szerepeljene egyedül, mindenkitől távol - szögeztem le a tényállást. Ez persze még nem bizonyít semmit. Mr. Howard, hol v ön délután öt óra tájban, egészen pontosan a forgatás ide alatt? - Hol lettem volna? - húzta fel a szemöldökét. - A ramban pihentem. - Van rá tanúja? - Már hogy lenne? Persze, ha tudtam volna, hogy szü ségem lesz rá, szólok valakinek. Ön rendszeresen tan keres, mielőtt lepihenne? Eleresztettem a kérdést a fülem mellett. - Miért nem vett részt a forgatáson? - Miért kellett volna? Rám ott nem volt szükség. - Nem volt kíváncsi... Judyra? - Azután, amit velem tett, egyáltalán nem. - Meddig pihent a sátrában? Amíg Mr. Waterman értem nem jött. Hogy murit csapunk a forgatás megkezdésének örömére. - Mennyi ideig pihent? - Mit tudom én? Két órát biztosan! - Ezalatt természetesen lett volna ideje... - Kikérem magamnak! - ordította Waterman, és öröm volt nézni, hogy kuszálja össze a felindulás szépen fésült ősz haját. - Be fogom perelni! Lecsukatom, Lawrence! Én... - Mr. Howard. Megkérhetném, hogy ürítse ki a zsebeit? Villámcsapásként érte őket a felszólítás. Szép kis élőképet alkottak sóbálvánnyá merevedve. - Hogy? Mit? - hápogott Curtis. - Hogy jön maga ah-hoz? Maga... maga... - Ez őrült! Ő az őrült, nem... más! - dadogta Waterman, és remegett a keze, ahogy rám mutatott. - Közveszélyes őrült. Es lehet, hogy ő a gyilkos is! Ő meg a társa! El kell kapni őket! Baransky is összeráncolta a szemöldökét, és barátságtalanul nézett rám. _nin Nem lesz ez egy kicsit túl sQk, Mr. Lawrence? Elvég-re cs joga... - Ha forgatni akarnak, azt csinálják, amit mondtam! - förmedtem rájuk, mellőzve az udvariasságot. - Hogy még egyszer és egyenesen kimondjam: kíváncsi vagyok Mr. Howard zsebére. Világos? - Nem! - mondta Waterman, és.. .felemelte az öklét. - Saját testemmel akadályozom meg Jondon gyengéden megérintette a karját. Waterman ki-tépte magát a láma kezéből, és kinyitotta a száját, hogy düvegesurván ráförmedjen, de nem jött ki hang a torkán. Állt, szemekkel, erőlködve, mint a hápogni igyekvő, névalma pekingi kacsa. Tekintetem találkozott a fekete, copfos lány pillantásá-, aki észrevette, mi történt, és rémülten szája elé kapta a - Látni szeretném a zsebeit, Howard - mondtam ellent- 76 kezét. 77 mondást nem tűrő hangon, közelebb lépve hozzá. - nincs ellene kifogása... - Naná, hogy van! - tiltakozott a színész. - Nekem j gom van... - Pokolba a joggal! - lépett előre dühös képpel Miro, Két gyilkosság történt az orrom előtt, és kíváncsi vagy rá, ki követte el. Akárhogy is védik ezt a fickót Howardra mutatott -, van elég vaj a fején. Ha tényleg volt, és nem állítjuk meg, ki tudja, ki következik. Lue Peggy vagy Petra? Vagy áttér a férfiakra? Mutassa azt a r hadt zsebét, Howard! Dean Howard körülnézett, segítségre áhítozva, mint a süllyedő hajó utasa, akinek a lába alól lassan eltűnik a ha- jó, neki ugrania kell, csakhogy nem tud úszni... - Oké, Dean - mondta könnyedén Waterman. -Úgy lát-szik, ez a forgatás ára. Tedd, amit kér tőled. Legalább bizonyítod az ártatlanságodat. Dean Howard tétován anorákja zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy zsebkendőt. Néhány szempillantás erejéig a kezében tartotta, majd leejtette a szőnyegre. Kecses és kissé nőies mozdulattal, mint kosztümös francia filmek a rizsporos parókájú uracsok. A következő, ami a szőnyegre pottyant, egy öngyújt. volt, egy doboz cigaretta, végül egy aprócska pénztárca zárta a sort. - Ez minden? - kérdezte Baransky, szemrehányó nézve rám. Howard a másik zsebébe nyúlt, és a szőnyegre ejtett egy doboz gyógyszert. - Kész. A megkönnyebbülés láthatatlan hullámai öntötték el sátrat. Szinte érezni lehetett, hogy enged fel a feszültség. Waterman megtörölgette izzadó homlokát, s minth álomból ébredne, hordozta végig tekintetét a szőnyeg heverő tárgyakon. - Az istenit! - tört ki belőle. - A jó istenit! Jondonra néztem. Mintha üzent volna valamit a szeme. 78 - Nincs több zsebe, Mr. Howard? - Jézusom! - kiáltott fel Curtis. - Mit akar még, Lawrence?! Mit akar még! Lássa be, hogy... _ Ez örült - rázta meg a fejét Waterman. - Holnap jelentem a fővárosnak, hogy egy őrült garázdálkodik a környé- ken. Lecsukatom! Tovább is rikácsolt volna, de megcsuklott a hangja, és abbahagyta. - Nincs több zsebe? - ismételtem meg a kérdést. Dean Howard szótlanul rázta meg a fejét. Megköszörültem a torkom, pedig utálom a teátrális jele- neteket. - A jobb oldali nadrágzsebét is legyen szíves kiüríteni! Szép, férfias arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy tétován megindult a keze a nadrágzsebe felé. - Ott nincs... semmi. Semmi... nincs - motyogta, mi-közben belemélyedtek az ujjai_ Még mindig ezeket a szavakat motyogta, amikor vissza-húzta őket. Csakhogy akkor már nem volt üres a keze. Egy tibeti áldozókés, purbu cs#logott benne. 15. Ha a jelenlévők közül valaki eddig még nem tudta volna, mi az a halotti csend, most megtudhatta. Némán, lélegzet-visszafojtva álltunk, mint agyaghadseregek katonái régi kínai sírokban. Szemünk a purbura meredt, amely bágyad-tan és mégis fenyegetően csillogott a villanyfényben. Jondon kinyújtotta a karját. - Adja ide! A színész engedelmesen a láma tenyerébe ejtette az áldozókést. Jaj, Dean, Istenem, Dean, mit csináltál? - suttogta Waterman, belemarkolva immár kócos, ősz hajába. - Mi-én nem szóltál, Dean? 79 A színész csodálkozva rántotta fel a szemöldökét. - Miről? Waterman tenyerébe temette az arcát. Jondon a fény felé fordította a purbut. A csillogó, f pengefelületen láthatóan kiütköztek a rozsdára hasonl száraz, vöröses foltok. Hunyorgott, és az orrához emelte, - Vér. Bal kezével fehér kendőt húzott elő köpenye alól, és be lecsavarta a purbut. Valamelyik lány, talán Lucy Winterstein, felzokogo - Istenem, én vissza akarok menni Amerikába! A színész talán fel sem fogta, mi történt. Csodálkozva nézett végig rajtuk, mintha nem értené, miért e felfordulás. - Mr. Howard! Rám nézett, a félelem vagy szégyenkezés legcsekélyebb jele nélkül. - Hogy magyarázza a történteket? Őszinte értetlenség ült ki az arcára. - Mit kellene megmagyaráznom? Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy csak játsz vagy valóban komolyan beszél. - Például a kést. Hogy került magához? - Találtam. - Ne hazudjon, kérem! Howard elvörösödött, és nagyot nyelt. Azt hittem, n kem ugrik, vagy rikácsolva kikéri magának, de nem tet Ehelyett mosolyt erőltetett az arcára. - Miért hazudnék? Valóban találtam. - Miért tagadta le, hogy magánál van? - Én nem tagadtam le... - Mr. Howard. Tíz tanúm van rá, hogy megkértem, ürf se ki a zsebeit. Ön azt állította, nem maradt önnél sem Akkor ez a purbu... - Micsoda? - Tibeti áldozókés. - Csakugyan? Gőzöm sem volt róla, hogy így hívják. - Nem felelt a kérdésemre, Mr. Howard - mondtam ó \L,lemmel, és ökölbe szorítottam a kezem. - tii inth.t l crdeztem volna valamit. - Miért nem vallottam be, hogy a zsebemben maradt? Eg-yszerűen elfelejtettem. Elfelejtette? Nézze, Mr. Lawrence... Hogy is magyarázzam? - Akárhogy, csak gyorsan! _ Az anorákomnak nagy zsebe van. Általában ezekbe rakom a dolgaimat. A nadrágzsebemben soha nem hordok semmit, mert egyszerűen kényelmetlen. A cigaretta össze-törik benne, az öngyújtó kidudorodik belőle... s a többi. Soha nem teszek a nadrágzsebembe semmit. - Most mégis tett! - Amikor megtaláltam ezt az izét, felemeltem a hóról és megnéztem. Láttam, hogy valami késféle. őszintén szólva, arra gondoltam, hogy a kellékesek hagyták el. Automatikusan zsebre vágtam... illetve csak akartam. Mert ugyebár az egyik zsebemben ott volt az öngyújtó, a cigaretta... - Az istenért, Dean - könyörgött reszkető hangon Baransky -, fel ne sorold még egyszer az egész leltárt...! - Végül is, mégsem ez volt at oka, hogy a nadrágzsebembe dugtam. - Hanem mi? Szemtelenül a képembe vigyorgott. - Kíváncsi, mi? - Kíváncsi vagyok. - bólintottam türelmesen. - Átkozottul kíváncsi - Azért, nagyokos - mondta nyugodtan -, mert nem fért be a zsebembe. Próbálja ki. A... izé... kés hosszabb, mint a zsebem. Nem akarja kipróbálni? Valamennyi szem felém fordult. Én azonban eltekintettem a próbától. Szemmértékre is látszott, hogy igazat d. Szóval... felemeltem a hóról, és rájöttem, hogy nem Mond. tudom beledugni az anorákom zsebébe. Először arra gon- doltam , hogy beviszem a sátorba, úgy értem, hogy a ke- zemben tartom a sátramig, de letettem róla. Piszok hideg 81 80 volt ugyanis. Ez az izé meg fém, és csak úgy égette a ke, zem. Ekkor rájöttem, hogy van még nekem zsebem, nemis egy, ráadásul jó hosszú. Fogtam, és beletettem a nadrág, zsebembe. - Hm. - Pedig így volt. Amikor visszamentem a sátram megfeledkeztem róla. Mr. Waterman ugyanis türelme nül várt, mert meg akart beszélni velem valamit. - Mintha korábban azt mondta volna, hogy lepihent. - Úgy is volt, csak közben kimentem sétálni egy Megkerültem a tábort. - Hol találta a kést? - A tábor hegyek felé eső szélén. - Hol? - Természetesen a hóban. - Hogy vette észre? - Ahogy az ember elveszített tárgyakat szokott. Lené tem a hóra, és láttam, hogy csillog valami. A többit ni tudja. - Nem látta, hogy véres? - Azt gondolja, abban a pokoli hidegben és sötétségben sokat nézegettem? Bevágtam a zsebembe, és kész. azonnal megfeledkeztem róla. Ezért nem tettem ki a s ramban, és ezért nem vettem elő, amikor ön volt oly kedves, és finoman felszólított, hogy rámoljam ki a zse imet. Meg van elégedve? - 011y! - Tessék, főnök! - Honnan való ez az izé? Kellék? 011y helyett O'Brian válaszolt. - Nem kellék, uram. - Biztos benne? - Hát... ha még egyszer láthatnám. Jondon a köpenye alá nyúlt, és kihúzta a csomagot. bontotta, és O'Brian felé mutatta a kést. Az ügyelő beletúrt vörös szakállába. - Nem kellék. Ilyen izénk... nincs! Waterman lesimította a haját, és rosszindulatú, támadó mosoly öntötte el a képét. _ Mr. Lawrence... eddig ön kérdezett, és nem is ügyet-lenül Most... azt hiszem, itt az ideje, hogy maga válaszol- jon a mi kérdéseinkre. Az én kérdésemre! Fogadni mertem volna, akár ezer fontba is, hogy kitalá lom. mit akar kérdezni. Kár, hogy nem volt senki, akivel fogadhattam volna. Gazdagabb lehettem volna tíz lepedővel. - Mit mondott, mi ez az izé? - Purbu. Tibeti áldozókés. - Tekintettel arra, hogy ez rituális tárgy... és gondolom, a kolostorok nem válnak meg szívesen tőle, elképzelhető, hogy valaki csak úgy... szerez egyet magának? - Nehezen. - Ez esetben kérem, magyarázza meg valamennyiünk-nek, hogy ki veszíthette el... Kinek állt egyáltalán módjában hozzájutni egy ilyen szerszámhoz. Nos? - Nem tudok válaszolni a kérdésére. - Akkor mondok én valamit. Hallgassanak ide... Vala-kit megölnek egy tibeti áldozókéssel, egy olyan rituális eszközzel, amely kizárólag egyltÉzi személyek birtokában lehet. A kést később megtalálja a stáb egyik tagja. Röviddel ezután felbukkan két fickó, akik lámának, zsarunak és ki tudja, még minek nem akarnak látszani. Nagyon úgy néz ki a dolog, mintha keresnének valamit. Például a bűnjelet, amit elveszítettek. S mivel nem találják, gyanúba akarják keverni a stáb tagjait... Elsősorban a főszereplőt, akinek sajnálatos módon van némi pötty a múltján. Mit szól a történetemhez, Lawrence? - Hm. Nincs minden logika nélkül. - Én azt mondan.ám, hogy nagyon is logikus. Deanre mosolygott, majd rám. Egyszeriben békülékeny- - Remélem, nincs harag, Mr. Lawrence. Mondtam egy lehetőséget én is. Amit mondtam, csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam, én is tudok elméleteket gyártani. Eszem ágában sincs egyébként sem önt, sem a társát gya- 83 82 núsítani. Én óvakodtam attól, hogy elhamarkodott köv keztetéseket vonjak le. Az ügyet a sportszerűség szabál szerint lezárhatjuk. Judy Brucknert Blake nyírta ki, Blaka, kel viszont szívroham végzett. Mi pedig folytatjuk a forga, tást. A két halottat eltemettetjük, természetesen a produk, ció költségén, Amerikában. Van azonban egy fontosabb dolog is ennél, Mr. Lawrence. Csatlakozom Mr. Curtis réséhez. Roppant hálásak lennénk, ha el tudná inté hogy a kolostorban forgathassunk. A faluban, a hágó alján ismét felvonítottak a kutyák Egyetlen szó nélkül kapaszkodtunk fel a domb oldalán, A hajnali szürkületben elmosódtak a kontúrok, még a han gok kontúrjai is. A felettünk magasodó Csomolhari-töm csúcsai kékes ködben úsztak. Jondon ment elöl, összegörnyedve, mintha évszázadok terhe nyomná a vállát, pedig csak egy enyhén vérfoltos áldozókés volt a köpenye alatt. Néhány száz méterre lehettünk a kolostor kapujától amikor Jondon megállt. Orrából párafelhők szálltak a fagyos levegőbe. Lehajolt, és a hóra terítette a palástját. Sóhajtottam, majd így tettem én is. Amikor elfoglalt rajta a helyem, és lótuszülésbe kényszerítettem maga Jondon már csukott szemmel, felfelé fordított tenyérrel el-merült a semmiben. Koncentráltam, igyekeztem kitörölni mindent az eml kezetemből: halott lányt, halott férfit, véres áldozókést, da- rura akasztott hullát, és azt is, amiért idejöttem. Néhány perc, és megszűnt körülöttem a világ. Körülölelt a határtalan béke, és én ringatózva felold tam benne. 16. hegyek t,ioil megindult a reggeli szél, bebújt ruhánk alá; vacogtató ujjaival végigkarmolta a bőrünk. A Csomolhari csúcsai halványkék tényben égtek; a gleccserek elnyelték a vörös sugarakat, s kékké színezték a nap tüzét. Fia valaki messziről figyelt volna bennünket, nem látott volna semmi rendkívülit rajtunk. Két, a közeli kolostorból érkezett, reggeli sétáját végző lámának látszottunk, piros köpenyben, sárga, szárnyas sapkánkban. Jondon korall-gyöngyökből készült rózsaszín olvasót pergetett az ujjai között, szeme a sziklatömböket kutatta. A metsző hideg borotvapengeként vágta a tüdőmet. Éppen elhatároztam, ha törik, ha szakad, megpihenek, amikor Jondon megtorpant előttem. Felemelte a fejét, s tömpe orrával beleszimatolt a levegőbe. Szimatoltam én is, de nem éreztem mást, csak a Csomolhari hideg leheletét. , Jondon kinyújtotta a karját. - Ott! Vér! Néhány lépéssel a közeli sziklatömbnél termettünk. Igen, ez volt az a szikla, amely előtt ott üldögélt Judy Bruckner. Pár rúgással eltávolítottam a havat a szikla elől. A fa- gyos vértőcsa vöröse élesen elütött a hó fehérségétől. Jondon a vérre nézett, és bólintott. - Itt voltunk tegnap. És itt volt a vér is. Judy Bruckner lelke lehet, hogy itt bolyong körülöttünk. Negyvennyolc napja van még, hogy megtalálja új testét... Sebesen mozogtak ujjai között az olvasó korallszemei, ahogy imát mondott a lányért. Kérte az alvilág urát, Sindzsét, hogy bocsássa el a lelkét, ha magához ragadta volna,Amígengedje, hogy megfelelő testben születhessék újjá. akNe legyen belőle állat vagy féreg, démon vagy ördög, s Préta se legyen; szűk torkú, nagy hasú, mindig falni kész éhségdémon, akit cérnavékony torka megakadályoz az ben. Jondon hitt benne: ha téli éjszakákon süvítve sír szél a hágók felett, a dermesztő hidegben vacogó, élelmet ereső préták visítanak éhségükben... eves Jondon Judy Bruckner lelkével foglalkozott, igye- 85 Az éjszakai hófúvás alaposan átrendezte a terepet. Si lchér takaró borított mindent, csak egy négyujjú madárláb nyomott furcsa, pókhálószerű rajzolatot a fehér porba. 84 keztem jobban körülnézni. Hiába erőltettem azonban a szemem, hiába rugdostam félre a havat, azon az örvendetes tényen kívül, hogy némiképpen felmelegedtem, egyéb sikert nem könyvelhettem el magamnak. Rátaláltam ugye egy halom lábnyomra, de a szél annyira lekerekítette kontúrjaikat, hogy még a legmodernebb műszerekkel sem lehetett volna elkülöníteni őket egymástól. A keselyű, amely megelőzött bennünket, a szemk sziklatömbön ült; fejét félrehajtva bámult ránk. Ha babonás lettem volna, arra gondolhattam volna, hogy Ju Bruckner lelke elég hamar új testet talált magának. Lehajoltam, kerestem egy követ, és a dögmadár felé hajítottam. A keselyű unott arccal figyelte, ahogy elzúg a kő a fej mellett. Újra le akartam hajolni, hogy keressek egy másik köve! de a madár megelőzött. Rikkantott egyet, s lustán feldobta` magát a levegőbe. Néhány laza szárnycsapással átröppent egy távolabbi sziklatömbre. Jondon ruhája öblébe csúsztatta az olvasóját, és kedvet-lenül nézte a fagyott vértócsát. - Hol találtad meg Blake holttestét? Kört írt le a karja, és egy eléggé távoli sziklatömbön állapodott meg. - Amögött. Amelyiknek lapos a teteje. Testvérek között is lehetett vagy kétszáz méternyire tő- s lünk. Törtem a fejem, és megpróbáltam felfogni, miért kel-lett a lányt elcipelni a gyilkosság színhelyéről. Jondon megértette, min töprengek, mert szaporán bólaf gatni kezdett. - Igen. Ertem, mire gondolsz, Blobzang. - Ez volt a t beti nevem, amelyet egy lámától kaptam Lhászában. - Ta' lán célja volt a holttesttel. - Milyen célja lehetett vele? Talán Judy Brucknert akarta felhúzni a darura, de meg gondolta magát. Megölte a lányt, és megvárta, amíg a operatőr, Ladislas Miro eloltja a reflektorokat. A sötétsé leple alatt, mielőtt mi a helyszínre értünk volna, megkaPa~intotta, eltünteue. aztán kicserélte Blake holttestével... Majd Blake testét felhúzta a darura. Különben itt vannak a gy ilkos nai! Hogy fedezted fel Blake-et? _ Körbejártam, és minden szikla mögé bekukkantottam. Nemcsak öt találtam meg, hanem a ruháit is. Akarod látni? Bólintottam, és elindultam a szikla felé. A keselyű kíváncsian utánunk fordította a fejét. p jetiöltözék háborítatlanul hevert a szikla tövében. Mellette felborított háromlábú vadász- vagy horgászszék árválkodott. Közvetlenül a szikla tövében fagyott, barna folt éktelenkedett, porhóval takarva. Lehajoltam és megszagoltam. Erős alkoholszagot árasztott. Jondon a sziklának dőlt, és a székre mutatott. - Itt üldögélt a szerencsétlep, és whiskyt nyakalt. Várta a megafont, hogy felvételhez szólítsa. Közben lepte meg a gyilkos. Elképzelhető, hogy belehalt a rémületbe. A fickó felbukkant előtte... és... és... - láttam, hogy elkalandozik a tekintete, mintha eszébe jutott volna valami. Hagytam, hadd töprengjen. Néhány pillan* múlva megrázta magát, és megvonta a vállát. - Igen. Lehetséges. Lehet, hogy belehalt a rémületbe. Ha már úgyis beteg volt a szívével. Lehetséges. A gyilkos felvette a jetiruhát, megvárta, amíg szólítják, lement Bruckner sziklájához, megölte a lányt, majd mint aki jól végezte a dolgát, megvárta a sötétet, és eltűnt vele. Lehet, hogy Blake hulláját is magához akarta venni. Lehetséges. - Mi következik mindebből?. - kérdeztem, pedig magam is tudtam rá a válasz[ fil Hogy csask olyasvalaki lehet a gyilkos, aki ismeri a minden csínját-bínját, és aki jól ismerte a for- gatókönyvetmforgatás - A nyomok tehát mindenképpen Dean Howardhoz vezetnek - mondtam. Hozzá - bólintott Jondon. - csakhogy én mégsem hiszem• Az a helyzet ugyanis 87 86 A keselyű csodálkozva felénk fordította a fejét, s meg. mozgatta a szárnyát, mintha fel akarna röppenni a leve be. Eppen úgy, mint az előbb, amikor követ dobtam fel — Valami azt súgja — folytatta Jondon —, valami, nem tudok megmagyarázni... Halk koppanást hallottam. Láttam, hogy egy gyere nyi szikla kiszakad a madár lába alól, darabokra törik, hóra hull. A keselyű méltatlankodó szárnycsapással emelkedett levegőbe, és rekedt, visszataszító hangon kiáltozni dett. A következő pillanatban Jondonnak ugrottam, elgáncsoltam, és lerántottam a hóra. A szerzetes fejéről leesett élénksárga sapkája, s kigurult a kőtömb mögül. Aztán,' mintha életre kelt volna, felugrott a hóról, és berepült egy másik sziklatömb mögé. Felemeltem a fejem, de előbb lekaptam a fejfedőmet. Úgy virítottunk vörös palástunkban a havon, mint óriási pipacsok. Igazi gyerekjáték lett volna egy távcsöves puskával szitává lőni bennünket. 17. Amíg a hóval borított kemény, fagyos földön hevert Jondon mellett, volt időm gondolkodni. Legtovább Cong- kapánál időztem, a sárga süveges lámaista szekta megalapítójánál. Azon töprengtem, vajon ha tudta volna néhány száz évvel ezelőtt, hogy piros palástot viselő, sárga sapkás szerzetesei a világ legjobb célpontját nyújtják majd a távoli jövőben, nem talált volna-e ki másféle színösszeállítást. Jondon mellém gurult, és dühösen a hóra ütött. — Szétlőtte a sapkám a piszok. Pedig magától a Pancsert lámától kaptam Pekingben. A keselyű a magasban körözött, kíváncsian szemlélt/ mi történik százlábnyira alatta. 88 Felkönyököltem, és amennyire mertem, kidugtam a fe- jem aszikla mögül. A tábor hétköznapi életét élte. A narancsszínű sátrak kö- zött fekete hangyák futkároztak, egy megafon szünet nél-kül utasításokat harsogott. Több helyütt is üvöltő zene szólt, versenyre kelve a hangszóró monoton lármájával. Úgy lapultunk a hóban, mint a havasi róka, ha a vadász ott van a nyomában. Azzal a különbséggel persze, hogy a havasi rókának fehér a bundája, és van némi esélye a menekülésre... Ismét pattant valami a fejünk felett. Néhány kőszilánk az arcomat súrolta. Jondon nagyot nyelt, és előhúzta korallfüzérét. Nekem viszont eszem ágában sem volt a halálra készülődni. Kockáztatva, hogy eltalál, félig felemelkedtem, és megpróbáltam megállapítani, l?ol rejtőzködhet a csirkefogó. Hiába meresztgettem azonban a szemem: nem láttam sehol gyanús mozgást. A következő lövés kábé másfél méterre a fejemtől csapódott a hóba. — Jondon! — ordítottam rémült*h. — Be a szikla alá! Annyira a kőhöz lapultunk, hogy csak néhány centi vörös selyem látszhatott ki belőlünk. — Honnan lő? — suttogta a szerzetes, mintha attól tartott volna, hogy meghallja a hangunkat. — Egyszerűen nem tudom megállapítani. Mintha... Ebben a szempillantásban rájött arra, amire magam is csak másodpercekkel előbb döbbentem rá. — A daru! Alig tudtam visszatartani, hogy ki ne dugja a fejét, és meg Re győződjön róla, hogy az orvlövész valóban a daru tetején ül és ragyogóan lát bennünket. Azazhogy csak látott, • amíg be nem préseltük magunkat a szikla alá. A Nem tehettem mást, fel kellett áldoznom a palástomat. sportszerűség is úgy kívánta, hiszen Jondonnak már rá-ment féltett sárga süvege a kalandra. Begyűrtem a palástom a fejem mellé, a szikla alá, és ki-89 bogoztam sárga övemet. Hosszúsága, teljesen kibon meghaladta a két métert. Olyan követ kellett keresnem te, hát, amely két méternél közelebb feküdt hozzám. Ez egyszer szerencsém volt. Jókora, emberfej nagys kő hevert a közelemben; kézzel is elérhettem volna, ha bátorságom hozzá. Összeszorítottam a szám, és hurkot készítettem az övből. Abban bíztam, hogy a keskeny, sárga csík nem tűni fel a lövöldözőnek. Az első dobást naná, hogy elvétettem! Néhány centi a kő mellé esett a hurok. Hagytam, hadd feküdjön egy csit a havon, aztán visszahúztam. Úgy tűnt, az orvlövés nem látja, miben mesterkedem. A második dobás eltalálta ugyan, de a hurok rosszul ta körül. Jondon sóhajtott, és egyre gyorsabban forgatta"! jai között a korallszemeket. Harmadszorra telibe találtam a követ. Most kellett rülnie, hogy képes vagyok-e behúzni a szikla alá. A hurok összezáródott, a kő megfeszült; lassan csúszni kezdett felém. Már csak arra kellett vigyáznom, hogy ki ne ugorjon a hurokból, és le ne guruljon a meredek hegyoldalon. Közel s távolban nem láttam több hasonló kődarabot. Ha els lasztom a lehetőséget, ki tudja, mi történik velünk? Szerencsére nem szalasztottam el. Néhány perc múlva,,. ott hevert mellettem a kő. Csúnya, barna bazalt volt, és éne mégis szépnek láttam. Olyan szépnek, hogy legszíveseb• ben csókot leheltem volna rá. Megsimogattam, és kiszabadítottam a hurokból. Óvatosan, nehogy a merénylő meglássa mocorgásomat, be- burkoltam a palástomba. Szép, kövér, vörös labda lett belőle. Kioldottam a hurkot, s övemmel jó szorosan a kő köré kötöttem a palástot. Jondon bólintott, és eltüntette az olya- sóját. Most következett tervem legkockázatosabb része. Se1 tettem, hogy a fickó a daru tetején azon töpreng, vajonszándékozunk csinálni. Megkísérli kitalálni a gondolatainkat, és nyilván arra is számít, hogy megpróbáljuk átej- len?. Márpedig akkor is megpróbáljuk, pajtikám! További öt percbe tellett, amíg Jondon is levetkőzött. Tulajdonképpen az lett volna az igazi, ha még egy csomagot tudunk csinálni, de nem akadt kő a közelünkben. Ráadásul időnk sem volt. Hátha a fickó leszáll a daruról, hogy közelebbről pörköljön ránk! A keselyű rikoltozni kezdett a fejünk felett, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Sokért nem adtam volna, ha értem a nyelvét. Mély lélegzetet vettem, és Jondonra pillantottam. A szerzetes rövid, fehér pulóvert és kék sínadrágot hordott köpenye alatt. Nem voltam elragadtatva ugyan a kék nadrágtól, de többet már nem vethetett le magáról. A keselyű eksztatikus rikkantásokkal biztatott, hogy itt a kedvező alkalom. Megragadtam a vörös labdát, és kidobtam a sziklatömb mögül. A madár megállt a levegőben, kiguvadt szemekkel figyelte a lassan lefelé gördülő, vörös gombócot. Még riká- csolni is elfelejtett, annyira meglepte a látvány. Nem így emberünket. Azonnal tüzelt, ahogy a vörös gomb kibukkant a sziklatömb mögül. Láttam, ahogy a go- Alyók felverik a havat a szikla körül. Megragadtam Jondon karját, és magam után húztam. ni következő óriási tömb, egy sziklatánc utolsó tagja, tíz-ti- zenöt méterre feküdt tőlünk. Ha elérjük, megmenekültünk. Onnan már gyerekjáték sziklától szikláig lopakodva eljut- a kolostorig. A vörös gömb egyre növekvő sebességgel száguldott le-felé a hegyoldalon. Számításaim szerint a pasas a darun néh y másodperc múlva rájön, hogy átejtettük. Ha ugyan máris rá nem jött... 0riási bakugrásokkal igyekeztünk a biztonságot jelentő s7ilclatömb felé. Hatalmas csizmáink azonban visszafog- 90 91 ták lendületünket; legalább kétszer olyan lassan mozog, tunk bennük, mint szerettük volna. A vörös golyó lefelé száguldott, a darun kuporgó csuk fogó pedig nem sajnálta tőle a golyót. Úgy pattogtak kö lötte, mint dühös bolhák. A kő csak gurult-gurult; néha ugrott a levegőbe, valóságos lavinát okozva. Kőtö lék, hó, sárga fűcsomók csúsztak szomorú kísérőké nyomában. Már csak néhány méterre volt tőlünk a szikla, amiko orvlövész abbahagyta a tüzelést. Szinte láttam magam előtt, ahogy belenéz a távcsövébe, és eltorzul az arca a dühtől. Felfedezi, hogy amit embernek vélt, csak egy gömbölyű kő beburkolva egy pipacsként égő szerzetesi palástba. Elképzeltem, hogy kapkodva végighordozza a távcs a sziklák között, s felfedez bennünket, amint szökdécs rohanunk a menekülést ígérő sziklatömb felé. Felvill farkasmosolyát, felemeli fegyverét... Óriási ugrással bevetettem magam a sziklatömb m Ereztem, hogy egyik csizmám útközben leválik rólam, mint egy rakéta feleslegessé vált második fokozata, és ben-ne ragad a hóban. Nagyot puffanva terültem el a szikla mö- gött; alighanem még a fülemen is szedtem a levegőt, ne csak a számon. A harmadik nagy levegőslukk után rájöttem, hogy Jondon nincs mellettem. Ha pedig nincs, akkor... Kétségbeesett kiáltással dugtam ki a fejem a szikla mögül. Közvetlenül az orrom előtt szürke kőforgácsok röp- pentek a levegőbe. Lekaptam a fejem, és négykézlábra tam. Még egyszer kilestem, hogy megkeressem Jondont. A szerzetes a hátán feküdt, mint egy óriási bogár, s h talan próbált hasra fordulni. Először azt hittem, eltalál de hamar meggyőződtem róla, aligha erről van szó. Fu közben porhóval fedett jégrétegre lépett, s a jégen elcsúsV va elindult lefelé a vörös palástba csomagolt kőgolyó utí Nem törődve a daru tetején lapuló csirkefogóval, lerúg tam árván maradt csizmámat, s kidobtam magam a szt mögül. Láttam, hogy Jondon felém fordítja az arcát._ Vissza! Vissza! Jondon lassan csúszott lefelé, csillogó jégtükröt hagyva maga mögött. Minden bizonnyal egy apró patakocska, vagy nyári vízfolyás jegére lépett, amelyet a porhó elrejtett elölünk. Szánalmasan kalimpálva megpróbálta lassítani csúszását. Nem tehettem mást, mint hogy megkíséreltem elkapni a kezét. Szerencsére már a második próbálkozásom sikerrel jan. Egy kicsit még vonszolt ugyan lefelé, de szilárdan megvetettem a lábam a jégpatak mellett, s minden erőmet megfeszítve lecövekeltem magam. Kicsit zavart ugyan, hogy itt-ott tenyérnyi hórögök röppennek a magasba, de fontosabb dolgom is akadt, mint a lövöldözőre figyelni. Reméltem, hogy valamelyik bodhiszattva, aki odafent, a Tan kerekének küllői között üldögélve lenéz a földre, észreveszi kilátástalan küzdelmünket, és áldón terjeszti fölénk a kezét. És ha lehet, elkapkodja a golyókat a levegőben. Jondon abban a pillanatban állt meg, és ugrott ki a jég-patakból, amikor baljóslatú csattanással újabb golyó érke- zett a daru felől. Összetörte lál mellett a jeget, és tele-szórta az arcunkat szilánkkal. Fenedéklnéztem a szikla felé, s elképedve láttam, hogy mennyire lecsúsztunk a hegyoldalon. Becslésem szerint legalább százötven méterre volt felettünk a biztos me-. Egymást támogatva elindultunk felfelé. Nem néztünk a darura, nem néztünk sehova. Átadtuk magunkat a felsőbb lohatalmaknak; tegyenek belátásuk szerint. Még a lépésein- m szaporáztuk. Talán a napóleoni idők francia gránátosai lépdelhettek ilyen, már-már nem is emberi nyugammal, az ellenséges ágyúk kartácstüzében. Az orvlövész pedig csak tüzelt megállás nélkül. Hallottuk a golyók fütyülését, a becsapódások tompa puffanását, az éles csendülést, ahogy sziklát, vagy jeget ért a golyó. hLábáam elzsibbadt, talán egé.szen el is fagyott, arcomon és tamon ömlött az izzadság 93 92 Így mentünk felfelé, ebben az egészen furcsa, szinte ön• kívületi állapotban, amíg csak el nem értük a sziklát. A fickó a darun beszüntette a lövöldözést. 18. Osszegyűjtöttem a csizmáinkat, megkerestem Jondon félt, ve őrzött, Pancsen lámától kapott sapkáját, és a hónom alá vettem. Mire visszaértem a sziklához, Jondon már a ká. tömb szélénél állt csípőre tett kézzel, és a darut figyelte, - Látod? - Nincs rajta senki. - Már nincs. A daru karja éppen ebben a pillanatban érte el a földet. Biztos voltam benne, hogy kiszáll a kosarából valaki, a jól végzett munka tudatában, puskájával a ruhája alatt sétál valamelyik sátorba. Összeakadt a tekintetem Jondonéval. Tudtam, hogy őt ugyanaz foglalkoztatja, mint engem. A daru kosarában trónoló mesterlövész, mint a vá céllövöldében a részeg legények a pingponglabdát, v Sággal körüllövöldözött bennünket. Pedig ennyi erővel akár a másvilágra is átküldhe volna... Ha akar. 19. Rövid habozás után úgy döntöttünk, hogy visszatérü táborba, ahelyett, hogy a kolostor felé vennénk az u Megkerestük és felöltöttük a palástunkat. Mire a tábor lén tanyázó jakhajcsárokhoz értünk, két nyugodt, las méltósággal lépkedő szerzetessé változtunk vissza, ak kolostorból igyekeznek a forgatás színhelyére. A tibetiek meghajoltak, és kezüket összetéve köszö tek bennünket. leQkerültük a sátrakat. A keskeny utcácskák kihal-;~ \ oltak, bár szinte mindegyik sátorban bömbölt valami. \.' hangszóró, amelyet bárhogyan is tekergettem a nyakam nem sikerült felfedeznem, megállás nélkül hajtogatta hogy a díszletmunkásokat és a kábeleseket kérik a 23-as diszpozícióhoz. A hatalmas, a sátrakhoz hasonlóan narancssárgára festett daru békésen ragyogott a napfényben. Kosara már ismét fent volt a levegőben, s amikor az aljához értünk, egy öklömnyi fej nézett le ránk. - Hé! Ide jönnek? Szemem fölé ernyőztem a tenyerem, de alig láttam a vakító fényben. - Nem ereszkedne le egy pillanatra? Kiáltott valamit, de elnyelte a hangját a fagy. Aztán a hidraulika dolgozni kezdett; lassan , centiméterről centimé- terre csusszant lefelé a kar, s nem egészen egy perc múlva megállt a földtől alig néhány centiméternyire. Amikor a fickó kiszállt a kosárból, meglepetten hőköltünk hátra. Aligha lehetett magasabb szötven centinél, éppen csak elérte a feje a daru kosarának a peremét. Hosszú csövű, távcsöves puskát tartott a kezében, hanyagul Jondon mellére célozva vele. Olyan csend volt, hogy érezni lehetett a fagy suhogását a levegőben. A kis fickó mogorván nézett ránk, mint egy sokat próbált bérgyilkos. -.Mi a fenét kerestek itt? A 23-as diszpó... Villámgyors mozdulattal kikaptam a fegyvert a kezéből. Beleszagoltam a csövébe; csak úgy bűzlött. - A magáé? Jogos felháborodás öntötte el az arcát. - Hé! Mi a fenét akartok itt? Most jutott csak idő rá, hogy alaposabban szemügyre ve- Zem• Azonkívül, hogy kicsi volt, szegecsekkel kivert cow- ycsizmát és -zekét hordott, nem volt rajta semmi feltűnő. 95 94 Hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy nem Texas ban voltunk, hanem Bhutánban, a Himalája tövében, Fogtam a puskát, és Jondon kezébe nyomtam. Meg tam a fickó bőrzakója hajtókáját, és felemeltem vele a le• vegőbe. - Magáé a puska? Ugy rúgott gyomron, hogy csak úgy csattant. Mielőtt feleszmélhettem volna, állon vágott, majd ismét gyomron rúgott. Bár kicsi öklei voltak, csoda keményeket tudott üt. ni velük. A legközelebbi rúgásnál, melyet a gyomromnak irán tott, elkaptam a lábfejét, és felrántottam a levegőbe. A ka és a verekedés íratlan szabályai szerint nagyot puff el kellett volna vágódnia a földön. Az én emberem azonban fittyet hányt a fizika és a kocs• mai verekedések általános törvényeinek, mert ahelye hogy elfeküdt volna, szépen kivitelezett szaltóval megf dult a levegőben, és a talpára esett, mint a macska. Egyébként is volt valami macskaszerű a megjelenésé-ben. Kivéve a rugós kést, amit a kezében szorongatott. Eletemben nem láttam még ugyanis olyan macskát, amely egy rugós késsel próbált volna elégtételt venni relmeiért. Jondon csattantott egyet a závárral, aztán ráfogta a kát. - Ide a kést! Jojózott a fickó szeme, mint a csapdába esett nyúlé. Végül is becsattantotta a pengét, és felém dob bökőt. A következő pillanatban ismét el akarta játszani kedv trükkjét. Hangos hopp! hopp! kiáltásokkal felszállt a le gőbe, és forgott, mint egy motolla. Amikor visszatért földre, fel akart pattanni, de megcsúszott a jeges talajorti hanyatt esett. Csúnya grimaszt vágott, amikor feltápás° dott. - A jó anyját, csúszik a porond! Leváltatom a porond' mestert, mert ma nem söpörték fel rendesen. 96 Jondon leeresztette a puskát, én meg odaléptem hozzá, és felsegítettem. Elhúzódott tőlem, de láttam, hogy kíváncsisága lassan legyőzi a félelmét. _ Maguk.. , kicsodák? - Szerzetesek vagyunk a kolostorból. _ Maga is? - Én is. - Ahol forgatni fogunk? - Lehetséges. Elárulná, hogy mit keresett a darun? - Nem adná vissza a késemet? Emlék egy régi baráttól. Visszadobtam neki. Elkapta, és a zsebébe süllyesz- tette. - Hogy mit kerestem odafent? Hm - fájdalmas grimaszba torzult apró gumiarca. - Nem fogja elhinni, de az ifjúságomat. Valamikor légtornáz voltam. A Kicsi Morris. Nem hallott még rólam? Sajnálkozva ráztam meg a fejem. - Nem tesz semmit. Pedig híres voltam. Minden valamirevaló cirkuszfilmben én voltam a légtornászok királya. Aztán hány filmben voltam kasz*adőr, te jóságos ég?! Az Arnyak Toledo felettet se látta? En voltam az a kis hapsi, aki kiugrott a zuhanó repülőgépből... Zsupsz, pontosan bele egy tóba! Na? - En láttam - mondta Jondon, és örömteli mosollyal kezet nyújtott a kicsinek. - Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Morris. - Uristen! Nehogy Mr.-nek szólítson, gutaütést kapok tőle. Hívjon csak nyugodtan Kicsinek. Oké? - lamit? Oké, Kicsi - biccentett a szerzetes . . - Kérdezhetek va Hát persze. Miért ne? Mikor mászott fel a kosárba? Mit mondjak? Cirka öt perce - Hol volt a kosár, amikor idejött a daruhoz? - Hol is? Hát a földön! Persze hogy ott! Mint most! ' Erre maga? 97 - Bcültem és felmentem. Ismerem a masinát. A k ból is lehet irányítani. Felmentem, és körülnéztem. - Mit látott odafentről? Látott például bennünket? Kicsi Morris megvonta a vállát. - Oszintén szólva, a hegyeket figyeltem. És megpró tam elképzelni, hogy a fenébe fogom felvinni egy le függőhídra Lucy Wintersteint. Micsoda? Vékony Morisszal kell felvinnem. Ki az a Vékony Morris? A bátyám. Akárcsak Kövér Morris. Maguk hárman vannak? Úgy bizony. A három Morris. - Kaszkadőrök? Úgy valahogy. - Tehát nem látott semmit... és a távcsövön át? - Nem tudtam használni. Kidugtam ugyan ezt az ágyút a peremen keresztül, de nem tudtam belenézni. Túl kicsi vagyok hozzá. Éppen le akartam szedni a puskáról, amikor maguk kiabáltak. Azt hittem, kell a daru. - Nem tudja, kié a puska? - Hát... megesküdni nem mernék rá, de alighanem Mr. Howardé. Dean Howardé. Neki van ilyenje, vagy valami hasonló. A múltkor a tábor szélén lövöldözött, amíg csak Mr. Waterman le nem szidta, és abba nem hagyatta vele. - Mire lövöldözött Mr. Howard? - Üres üvegekre és konzervdobozokra, ha jól emlé szem. Feléje nyújtottam a fegyvert. - Szagoljon csak bele! Beleszagolt a csőbe, és elfintorította az orrát. - Büdös. Mi a fene... - Az a helyzet, Mr... azaz Kicsi Morris, hogy mt maga felmászott volna a darura, valaki odafent ezzel a kával megpróbált kinyírni két embert. - Ezzel az izével? - hápogta Kicsi, és a szívéhez ka - Kiket, te jó Isten? Engem és a társamat. A darunak dőlt, és sápadtan suttogta: - Ez még viccnek is rossz! Igaza volt. Ami eddig történt velünk, nagyon, de nagyon rossz vicc volt! 20. Hátamra vettem a fegyvert, és elindultunk a sátrak felé. Azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy beszélek Dean Howarddal. Kicsi Morris ott botladozott mellettünk, és ezerféle grimasz ugrándozott mulatságos gumiképén. - Tényleg azt hiszi, hogy Dean lőtt magukra? - Maga mondta, hogy az övé a fegyver. - Na igen, de akkor miért hagyta a kosárban? Ez valóban fogas kérdés volt, és már korábban is feltettem magamnak. Miért hagyta Dean Howard a daru kosará- ban a fegyverét? Magyarázat persze bőven akadt rá. Például azért, mert odafentről észrevette, hogy nen*tudna bejutni a sátrába feltűnés nélkül a fegyverrel együtt. Talán abban bízott, hogy egy későbbi időpontban becsempészheti. Arra persze nem számíthatott, hogy a hajdani légtornász elmúlt ifjúsága helyett a puskát találja meg. - Jól ismeri Dean Howardot? - tettem fel a rutinkérdést. - Nemigen. Miért? - Gondoltam, együtt dolgoztak hébe-hóba. - Most először. Csak hallottam róla. Tudja, néhány évvel ezelőtt tanulmányúton voltam az Államok egyik fegyintézetében... Vékony Morisszal és Kövér Morisszal. EgYütt, a nagy trió. - Csak nem lopták le a trapézt a kupoláról? - Hát, ha nem csuknak le bennünket, lehet hogy arra is sor került volna. - Komolyan kérdem, miért ültek? Szépen kivitelezett verekedésért. Cipóra vertük az 99 98 Mindenféle hírek jártak róla. De ez nem hiszem, hogy ér-dekli magát. - Például milyenek? - Hát . hogy szabad bejárásuk van hozzá a lányoknak, mivelhogy lefizette az igazgatót. Ilyesmik. Egyszer még az Szerencsére hamar k igazgatónk képét. Hallott valaha a Kék Csillag cirlNszról? - Sajnálom, de nem. - Ott dolgoztunk. Van már vagy hat éve. Egy szép pon nem kaptunk fizetést, mert a dirink részvényekbe tette a bevételt. Azok pedig nem hoztak egy huncut cet16 sem. Sajnos, Kövér Morris túl nagyokat ütött. Hát ott a sit ten hallottam Dean Howardról. Ő is abban a börtönben üli ahol mi. Paff voltam a meglepetéstől, akárcsak Jondon. Mivel a e. hány lépésnyire voltunk már csak az első sátortól, megáll• tam, és megállítottam Kicsi Morrist. Orra alá dugtam az Interpol igazolólapját. - Ez mi? Mondtam neki, hogy micsoda. Vigyorgott, és megfór, gatta a szemét: - Azt hiszi, nem tudtam? Pokolian jó a szimatom, ber. Én maga mellett állok, öreg fiú. A körülményekre ló tekintettel különösképpen. - Ez mit jelent konkrétan? Ismét közelebb hajolt hozzám, miközben össze-vi ábrákat rajzolt csizmájával a hóba. - Azt mondják, hogy az éjszaka történt valami. Hogy a! kelléksátorba nem lehet bemenni, mert... állítólag Dean Howard kinyírta Judy Brucknert. - Kitől hallotta? - Én speciel Vékony Morristól. Ő meg... a neve nem fontos, de egy csajnál volt az éjszaka. A csaj mondta nekix, Maguk is itt voltak az éjjel? Elgondolkodva bólintottam. - Tényleg igaz a hír? - Azt állítja, hogy együtt ült Dean Howarddal? - Nem csak állítom, hanem úgy is volt. - Gyakran látta? - Nem én. Kivételezett fiú volt, hiszen teli volt pénzzel Állítólag olyan cellában lakott, mint egy első osztálYll szálloda. Sétálni is egyedül sétált egy elkerített udvari)is elterjedt rola, hogy meghalt. zerencsére amar ijöt türk oanan. A búóság úgy ítélte meg, hogy a Kék Csillag igazgatója befizetett a pofonjainkra. - Azóta persze nem találkoztak Howarddal? - Bocsánat, de mi akkor sem találkoztunk. - Látták valamelyik filmjét? - Mi csak csináljuk a filmeket, Mr... - Lawrence. - ...de nem nézzük őket. - Mr. Kicsi, ért maga a filmezéshez? - kérdezte Jondon. A kaszkadőr csodálkozva pillantott a szerzetesre. - Hogy értek-e? Meghiszem azt! Ez már az ötvenedik film, aminek igyekszem emelni a színvonalát. - El tudja képzelni, hogy Waterman úgy szerződtette Dean Howardot, hogy előtte nem is ismerte? Es ha nem vált volna be? Ha kiderül, hogy alkalmatlan a szerep eljátszására? Mi van akkor? - Kizárt dolog, hogy ne felelt volna meg. Ez egy olyan primitív baromság, hogy ha sikerülne egy gorillát lecsalogatni a fáról, és ígérni neki tíz kiló banánt és öt kiló kínai kelkáposztát, az is eljátszhatná a főszerepet. Sok emeletes marhaságban játszottam már, de ekkorában még nem! Egymásra néztünk Jondonnal. Hogy lehet, hogy Thor Thorssen ilyesmibe fekteti. a pénzét, ha csak nem... Hacsak nem ürügynek használja a forgatást ahhoz, hogy visszalopja a műkincseket De hát mit kezdene velük, uramisten, még ha sikerülne is a terve? Akárhogy is töröm a fejem, egyre zavarosabbnak tűnt az egész. 100 101 21. Kicsi Morris grimaszt vágott, és ajkára tette az ujját. - Pszt! Jön valaki! Tényleg jött. Méghozzá Ladislas Miro. Vékony, hegyes orra piros volt, mintha festékbe mártották volna. Óriási go, lyára emlékeztetett, amelyet itt felejtettek társai a tél hi gében. Amikor megpillantott bennünket, meghökkent. Ali nem a puska rázta meg leginkább. - Jó... izé... reggelt - hebegte, a fegyverre pislogva, Éppen arra... izé, gondoltam... hogyan beszélhetnék gukkal. Bejönnének egy pillanatra a sátramba? Bár tulajdonképpen Dean Howarddal szerettem volná néhány szót váltani, láttam rajta, nagyon el akar mondani valamit. Ladislas Miro sátra inkább laboratóriumra emlékezte-tett, mint lakósátorra. A falak mentén összecsukható tábori asztalkákon üvegek, nagyítógépek, egy-két optika s számomra ismeretlen fényképészeti eszközök sorakoztak. Egészen hátul, egy szürke teveszőr takaróval félig lefed apró vágóasztal árválkodott. Miro ledobta az anorákját. - Kérnek egy kávét? Nem tudtunk nemet mondani. Főleg, mivel nem is akartunk. Most döbbentem csak rá, hogy jó huszonnégy órája nem ettem, és bár magam is szívesen koplaltam néha szerzetesekkel együtt, az elmúlt éjszaka eseményei mintha meggyorsították volna gyomorsav-termelésemet. Amikor befejeztük a kávézást, Miro villámgyorsan karította a csészéket. - Mutatok maguknak valamit. Egy... döntő bizonyí kot. Nem fordítaná el a puska csövét rólam? Bocsánatot kértem, és elfordítottam. - Miről van szó? Ideges malmozásba kezdett hosszú, csontvázszerűen kony ujjaival. A mai éjszaka után... hm, amit együtt volt szerencsénk eltölteni... arra a meggyőződésre jutottam, hogy... különben nézzék meg maguk! Minden kommentár nél- kül. Eltűnt az egyik árnyékos szegletben, majd egy asztalt ci- pelt elénk. Pillanatok alatt videomagnó termett rajta aprócska képemyővel együtt. Összekapcsolt néhány kábelt, és elégedetten megsimogatta vörös gólyaorrát. - Nem vagyok ellensége DeanHowardnak... hiszen eddig nem is ismertem. Eletemben nem találkoztam vele. Fiatal ember volt, amikor lesittelték. Nincs semmi okom, hogy nehezteljek rá. Nekem az a dolgom, hogy a főopera-tőr mellett dolgozzam. Tökmindegy, hogy ki a főszereplő. Persze, ha a filmből világsiker lesz, nekem is több pénz jut, de... ez nem az a film. - Akkor miért forgatják egyáltalán? - Ezt ne tőlem kérdezze. Ez a producer és a rendező dolga. Úgy látszik, fantáziát látnak benne. Ami engem illet, csak azt szerettem volna közölni önökkel, hogy nincs sem-mi okom haragudni Howardra. Természetesen vannak bizonyos előítéleteim a gyilkosdckal szemben, de... ha szükséges, túlteszem magam rajtuk. Itt azonban egészen másról vanszó. - Éspedig? W- Egy őrült garázdálkodik köztünk. Van két halottunk, es még több is lesz, ha nem állítjuk meg. - Konkrétan? - Figyeljenek ide. Amikor maguk tegnap elmentek... aterman idejött, és elvette tőlem a felvett anyagot. Várakozva nézett ránk, mintha tisztában kellett volna lennünk kijelentése fontosságával. Sajnos, nem voltun. k tisztában vele. Ahnemogy észrevette, hogy nem robbant a bomba, türelmes magyarázatba fogott - Persze maguk bizonyára nem tudják, mi ennek a jelentősége, Afelvett anyagot ugyanis én őrzöm, amíg csak be kerül a laboratóriumba. Én vagyok a felelős érte. 103 102 Akkor is, ha Mr. Curtis veszi fel. Mr. Watermannek semnli köze a dologhoz. Csak akkor lesz ismét köze hozzá, haelg hívtuk, és vágóasztalra kerül. Valami megmozdult az agyam mélyén. - Azt mondja, hogy Mr. Waterman elkobozta magátóli nyers felvételt? - Pontosan. - Nem mondta, miért? - Nem. - Maga mit tett? - Csodálkoztam. Aztán odaadtam neki. Milyen indi kal tarthattam volna vissza? Azonkívül... van még valami a birtokomban, ami - őszintén szólva - nem kifejezett szabályos. - Micsoda? - Egy videofelvétel. Megnézik? - Meg, de... - A felvevőgéphez csatlakoztattam egy videokamerát Gyűjtöm ugyanis a felvételeket. Van egy csomó elrontott, kivágott jelenetem. Csuda murisak. El tudják képzelni? - Eszerint ön most bemutatja nekünk azt a jelenetet, amelyet... A videomagnó kattant, s a képernyőn megjelent a Csomolhari. Csúcsai között ködpamacsok gomolyogtak. Az alacsonyan szálló felhők hasa vörösben izzott, ahogy a o lenyugvó nap megfestette. Aztán egyszerre csak feltűnt az a bizonyos, lapos tetejű L sziklatömb. Ereztem, hogy hideg veríték üt ki rajtam, amint felbukkant a képen Judy Bruckner. Amikor az ope• ratőr lenyomta a felvevő gombját, a lány háttal állt a sziklának, és a száját rúzsozta. Hirtelen meghallhatott egy figyelmeztető hangot, mert mintha a kamera felé biccentett volna. Eltette a rúzst a kájába, a gépbe mosolygott, majd grimaszt vágott, és ősi' szekoccantotta a fogait. Mutatta, hogy siessenek a felyé tellel, mert nagyon fázik. A képernyő elsötétedett, ma.)' amikor ismét kivilágosodott, a jeti tűnt fel rajta, ahogykandikált a lapos kő feletti szikla mögül. Vicsorgott, és fenyegetően karmolta a követ. A lány eközben, szemeit lehunyva, békésen napfürdőzött A jeti kibújt a szikla mögül, és kezében a láthatatlan késsel, ugrabugrálva elindult áldozata felé. _ Látják? - kérdezte izgatottan Miro a képre bökve. - Látják? Oszintén szólva azt hittem, hogy a gyilkos fegyver villanására akarja felhívni a figyelmemet. Ezt annál is inkább meglepőnek tartottam volna, mivel a felvételen semmi ilyen nem látszott. A kamera egészen más szögből vette fel a jelenetet, mint ahogy mi láttuk. Miro a videóhoz ugrott, és visszaforgatta a szalagot. A jeti ismét kidugta a fejét a szikla mögül, és elindult lefelé. Furcsán, ugrándozva haladt, ahogy egy mozirajongó a jeti mozgását képzeli. Mikor a havasi ember a lányhoz ért, Miro újra meg-nyomta az „Állj!" gombot. - Látták? Jondonra néztem, aki megrázta a fejét. Miro ismét visszatekerte a szalagot. Amikor a jeti a lány felé haladt, megállította. A havasi ember lába a levegőbe dermedt, arcára ráfagyott a vérszomjas mosoly. - Látják? - Mit kellene látnunk? Őszintén szólva kicsit türelmetlen voltam. Ezernyi dolgom lett volna, többek között az, hogy megpróbáljam megakadályozni az esetleges újabb gyilkosságot. Ehelyett egy kMitalózfelvételt. nézek, amelyből láthatóan nem derül ki semmi. - Mit kellene látnunk, Mr. Miro? - Megfigyelték a jeti mozgását? - Igen, de - Semmi különöset nem láttak rajta? - kellett..volna látnunk? Őszintén szólva, fogalmam Mert sincs róla, hogyan mozog egy jeti, már csak azért sem, a valóságban nem is létezik L 104 105 - Csakhogy itt más a helyzet... - Elindította a magnó és a képernyőhöz nyomta az ujját. - Figyelje... ugtik biccen egyet... ugrik... biccen egyet. Látja? Valóban volt valami a havasi ember járásában, csípőficamos gyerek mozgására emlékeztetett. - Ez nem Blake mozgása - mondta Miro határozottait. -Így csak fiatal ember mozoghat. Blake egy öreg víziló.,, ehhez képest csak cammogni tudott volna. Nem Blake v a jeti jelmeze alatt. - Ezt már eddig is sejtettük, Mr. Miro - mondta Jon. don. - Persze, csakhogy ez a mozgás mást is jelez. Hirtelen bombaként robbant az agyamban valami. Úris. ten! Kinek van ilyen sajátosan kaszáló mozgása a stáb ál• talam is ismert tagjai közül? Miro hátradőlt, és kikapcsolta a felvételt. - A többi nem érdekes. Semmi nem derül ki belől Vagy akarják látni a szerencsétlen lány haláltusáját., Életemben nem filmeztem még ilyen ocsmányságot. Hosszú gólyaorra szomorúan meredt a magnóra. - Kinek van ilyen... furcsa mozgása, Mr. Miro? - Tudja azt maga! - De mégis hallani szeretném! - Dean Howardnak. Elhallgatott, és lehorgasztotta a fejét. - Hát... csak ennyit akartam mutatni. A többi már n az én dolgom. De a felvétel alapján esküdni mernék hogy Dean Howard volt a jeti jelmezében, és ő ölte m Judy Brucknert. Fogtam a fegyvert, és a hónom alá csaptam. - Megtudhatnám, hogy mi a szándéka, Mr. Lawren Letartóztatja Deant? Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Halkan csapódott be mögöttünk a sátor ajtaja.22. Az ügyeletes láma ugyancsak nagyot nézett, amikor kopogtatásunkra kinyitotta a kaput. Ha a meglepetés nem vette volna el az erejét, bizonyára bevágta volna az orrom előtt a hatalmas kapuszárnyat. Kiguvadt szemmel bámulta a hátamra vetett távcsöves puskát; keze ráfagyott a mind-eddig szorgalmasan pergetett imamalomra. Áthaladtunk a belső udvaron; megkerültük a démonfalakat. A késő reggeli órán nem mutatkozott senki a köze- lünkben. A szerzetesek reggeli istentiszteleten voltak, a ki-segítő személyzet pedig vagy a konyhán, vagy a könyvtárban serénykedett. Őszentsége lakosztálya előtt csak Rincsen, őszentsége titkára üldögélt egy alacsony sámliszerű faszéken, olvasó- ját morzsolgatva. Jöttünkre felállt, és udvariasan meghajolt. - Legyetek üdvözölve! Sákjamuni buddha vezessen rá benneteket a megvilágosodás útjára! Őszentsége türelmet-len. Hajnal óta vár benneteket. Ránézett a puskára, és megnyílik a képe. - Ez meg micsoda? - Hadizsákmány. - Jobb ha kint hagyod. Őszentsége utálja a fegyvereket. Őszentségemellé et, Padura Gyamco, azaz a Lótuszok Tengere, lakosztályának szőnyegén ült, és reggelizett. A drága lágy, keleti zene áradt. Rincsen intett, hogy foglaljunk helyet. Őszentsége szót- helyezett táskarádióból lezüstkészlanul evett tovább, a neheztelés jeleként. Rizses húst tejes teával. Tízpercnyi hangsúlyozott némaság után végre kegyeskedett ránk vetni fényességes pillantását. - Hol a pokolban kódorogtatok? Rincsen láma felhúzta a szemöldökét, és villámsebesen nekilátott lekapkodni a szőnyegről a maradékokat. Őszentsége azonban egyetlen mozdulattal megállította. - Adj nekik teát! 106 107 Még mindig nem illett kinyitni a szánkat. Bár az elpan g zott kérdés ott lógott a levegőben, némák maradtunk, Rincsen két fémtálkát állított elénk: nehéz, vésett ezüst, ből készülteket. Az enyém oldalára azt a jelenetet modta a vésnök, amikor Sziddhárta herceg, a későbbi Buddha, halottat kísérő gyászoló gyülekezettel találko össze. Az ezüst művésze mesteri módon kiemelte a fiatal per• ceg szépségét, nemes vonásait, vidám mosolyát. Azt sem szégyellte bemutatni, hogy Sziddhárta herceg nem vetette meg a világi örömöket, hiszen mellette, az elefánt hátán lebegő sátracskában, alig öltözött hölgy nyújtotta a nyakát & a karját a sátorból kihajoló herceg felé. Sziddhárta herceget azonban ekkor már elöntötte a fel-ismerés fénye: a világ csak siralomvölgy, amely gyász- menettel, koporsóval, temetéssel vagy égetéssel végződik. Kíváncsian megforgattam az edényt, hátha további rész letekre bukkanok, de a mese itt véget ért. Bizonyára egy másik tálkán folytatódott tovább. Az ezüstkancsó váratlanul hangos fütyülésbe kezdett őszentsége mérges képpel nézett Rincsenre, aki gyor lekapta a villanyfőzőről. A tea olyan volt, amilyet mindig is szívesen ittam a mák földjén. Természetesen zöld teából készült, jakva keverve. Ami különösen pikáns ízt adott az ezüstcsésze tartal nak, az az enyhén avas jakvaj volt, amelyet hatalm négyszögletes tömbben tolt elénk Rincsen. Feleme egy kést, levágtam belőle egy szelettel, és beleejtette teába. A vaj bugyborékolva olvadni kezdett. Rincsen befejezte a felszolgálást várt egy kicsit, tnaJ , amikor Padma Gyamco jelezte, hogy elmehet, meghal és kivonult a szobából. Egyedül maradtunk az élő istennel. 108heves teológiai vitákra adhatott volna okot, és talán még maga őszentsége sem tudott volna rá válaszolni. Padma Gyamco viták helyett bölcsen belenyugodott a változtathatatlanba, és mind a két nagy elődöt megelőző újjászületései közé sorolta. Őszentsége azonban, annak ellenére, hogy egy bölcs és egy isten lakozott benne, néha meglehetősen világias gondolkodású volt. Ennek azonnal ékes bizonyítékát is adta, amikor Rincsen kivonult a szobából, és becsukta maga mögött az aj-tót. Dühösen kiitta a teáját, és ismét ránk mordult: - Hol a pokolban kódorogtatok? Tudtam, hogy a magyarázat Jondont illeti. Én csak akkor beszélhetek, ha őszentsége hozzám fordul. Jondon halk szavakkal elbeszélte, mi minden történt velünk, attól a pillanattól kezdve, hogy figyelni kezdtük a forgatást. Padma Gyamco, bár nem tudom, illett-e egy élő istenhez, eltátotta a száját a figyelemtől, elővillantva szépszámú aranyfogát, ami alighanem. ismét csak szokatlan jelenség alámaista pantheonban Amikor Jondon befejezte, őszentsége rápillantott a táv-csöves puskára,. és még jobban elkomorult már amúgy is komor tekintete -A M aztán mit csináljunk? A kérdéslh amit úré eangzása közben felém fordította a fejét, gy értelmezhettem, hogy ettől a pillanattól kezdve szt vehetek a beszélgetésben. Jóízűen elnyomtam a nyelvemmel eg jókora darab, enyhén avas vajdarabot, és ráittam a teát. Ugy éreztem ma- gattt mintha újjászülettem volna. 109 tibeti varázslónak es Vadzsrapanr istennek a rernkarnacroja Hogy hogyan Jött össze a kettő, és melyik volt az igazi, Padma 6)1' a Geldan kolostor főnöke, egyúttal élő isten is volt: a hittudósok állítása szerint Marpának, a nagy Mivel őszentsége még mindig rám nézett, és türelmetle• nül dobolt az ujjával, letettem a teáscsészét. - A kérdés az, hogy vissza akarjuk-e szerezni a szob. rokat? Lehet, hogy nem voltam túl udvarias, de a beszélgetés tibeti nyelven folyt, ráadásul nyugati dialektusban. Neme. gen érkeztem csak az országba, így gyakorlat híján nem. igen válogathattam a kifejezőbbnél kifejezőbb hasonlatok és szóképek között. Örültem, ha el tudtam mondani, altút akartam. Szerencsére őszentsége nem erőltette a finom, bhutáni modort. Ellenkezőleg. Kifejezési formái leginkább egy bhutáni parasztéra emlékeztettek, ami nem is volt egészen meglepő, hiszen gyermekkorát jakpásztorként élte le igen-csak szegény szülők gyermekeként. Oszentsége izgatottan fészkelődött maga alá húzott lábain, és vörös köpenyét babrálta. - Persze, hogy vissza akarjuk szerezni őket. Maguknak az a dolguk, hogy visszaszerezzék, nem? Furcsa módon hol tegezett, hol magázott bennünket. - Akkor viszont egyezséget kell kötnünk - mondtam, és újabb adag teát öntöttem magamnak. Oszentsége elkomorodott. Pontosan tudta ugyanis, mit jelent a kompromisszum. Mielőtt tiltakozni kezdhetett volna, Jondon a segítségemre sietett. - Be kell engednünk őket a kolostorba... - Nem! Úgy csattant a hangja, mint a korbács. De azért volt ben-ne egy adag ijedség is. - Azt állítják, hogy nem csinálnak nagy felfordulást! - Bahhh! - Őszintén mondták. Oszentsége felháborodottan emelte fel a kezét. - Nekem ne mondják! Amikor Pekingben tanultam a tinai nyelvet, egyszer filmesek jöttek hozzánk. Ha jól em lékszem, négyen voltak. Mégis akkora zűrzavart csináltakmú,t később az egész kulturális forradalom. Ismerem a filmeseket engednünk őket - erősködtem. _ Be kell - Nem! Jondonra néztem. Tanácsosabbnak láttam, ha ő veszi át a szót. A szerzetes bólintott, és összehúzta magán a köpenyét. Előrehajolt, vigyázva, hogy bele ne hasaljon a jakvajba. _ Blobzangnak és nekem az a véleményünk, hogy az ellopott szobrok még itt vannak a dzongban. Még itt vannak. Ószentsége korát és méltóságát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel. Olyan közel állt meg tőlünk, hogy hatalmas, kunkori orrú csizmájával akár le is taposhatott volna bennünket. Mi viszont olyan angyali szelídséggel néztünk fel rá, hogy elszégyellve magát, visszaoldalgott a helyére. Nagyot fújva lecsüccsent, és maga alá húzta a csizmáit. - Ostobaság! - A szobrok itt vannak a dzongban - ütöttem tovább a vasat. - Éppen azért, hogy ne találhassa meg őket senki. Aki ellopta. , csak az alkalomra várhogy eljuttathassa meg-bízóinak - A forgatócsoportra. gondol? - Mi másra? Elmerülten piszkálgatta a csizmája szárára varrt gyöngy-szemeket - Tételezzük fel: a forgatócsoportban rejtőzködnek azok az emberek, akiknek az a dolga, hogy kijuttassák az or- szágból a aszobműkincseket. rokat . Szentséged szerint mi az első és legfontosabb tennivalójuk? Őszentsége elgondolkodott, aztán felvonta a vállát. - Alighanem felvenni a kapcsolatot azokkal, akik ellopták Eddig csodálatosan ment minden. Így gondolom én is. Akárkik legyenek is a megbízotk, szorgalmasan keresik az alkalmat, hogy a műkincsek közelébe jussanak, azaz, át tudják őket venni a tolvajoktól. 110 111 - Ön szerint erre nincs lehetőségük a dzongon klWl~ - Ha lenne, már megtették volna. Ezért hiszem hogy a szobrok még itt vannak valahol a közelünkbe Ami pedig a kelléktárat illeti... Értetlenül pislogott rám. - Az micsoda? Türelmesen elmagyaráztam neki. Beszéltem a számfa. lan szoborról, kegytárgyról és azok másolatairól, minden. ről, amit a forgatáshoz összehordtak. A kelléksátorban verő két hulláról nem beszéltem. - Es ha nemet mondok, akkor mi történik? Tudni rom! Elfutott a méreg, de türtőztettem magam. Keleten a le fontosabb erény a türelem. - Attól tartok, hogy örökre elveszítjük a szobrokat. Nem tudom, észrevette-e hangomban a türelmetlen get. Talán csak ujjai vége, ahogy a csizmájára hímzeü gyöngyszemeket simogatta, mutatta, hogy benne is növek szik a feszültség. - Feltételezésem szerint a tolvajok - beszéljünk többes számban - készen állnak, hogy átadják a Szob azoknak, akik kiviszik őket az országból. Tudják, hogy átadás csak itt, a dzong területén történhet meg, hiszen hetetlen kijuttatni a kolostorból tizenegy istenszobrot ú hogy senki ne vegye észre. Arról nem is beszélve, hogy táborba sem könnyű bejuttatni őket. Tenyerébe hajtotta a fejét. Eletemben nem láttam ennyire tanácstalan élő istent. - Es ha mégsem megyek bele? - A tolvajok nem tudják átadni az árut. A filmforg nak egyszer vége szakad, s az átvevők csalódottan és d guk végezetlenül hazamennek. Szentséged szobrai a to jok nyakán maradnak. Hogy ezután mi történik veluk. Ki tudja? Ha a tolvajok, vagy ha csak egy van belőle, kor a tolvaj... ne adj isten, meghalna, örökre magáv né a rejtekhely titkát. - Elég! - emelte fel tiltón a karját. - Ezt nem akar° _ Akkor pedig be kell engedni őket a dzongba. Még ha tendetlenséget csinálnak, akkor is. Csak így tudjuk elő- ,:salni a műkincseket. Értse meg, Szentséged, más út nincs' 0-szentsége ge megvakarta kopasz fejét, és olyan keserves képet vágott, mintha valaki kilopta volna az avas jakvajat a teájából. Nehézkesen felállt, és karba tette a kezét. Alighanem el-érkezett a döntő pillanat. Mivel Jondon is feltápászkodott, követtem a példáját. Őszentsége a keskeny ablakocskára nézett, amelyen át bágyadt tény szűrődött a terembe. Felsóhajtott, nagyot csapott tenyerével kopasz fejére, és megfordult. Hatalmas léptekkel az ajtónál termett, majd visszafordult. Elmorgott néhány szót, amit akár szitkozódásnak is vehettem. Amikor eltűnt, tanácstalanul Jondonra bámultam. — Mit mondott? - Hogy ha valami történne velünk... és Erlig kán, az alvilág ura, a kilencedik jeges pokolra vinné a lelkünket... kegyelmezzen meg nekünk. - Igen kedves - mondtam. - Jó tudni, hogy van valaki, aki képes kiimádkozni bennünket az alvilágból... - Arról szó sincs - mondta Jondon, és sóhajtva felemel-te teásedényét. - Őszentsége nem azt kérte az alvilág urától, hogy eressze lelkünket a mennybe, Szukavati menny- Országába , hanem könyörüljön rajtunk egy kics. . .it, és a kilencedik pokolból helyezzen át a nyolcadikba Ebből aztán megértettem; őszentsége megadta az engedélyt, hogy a dzongba költözzék a forgatócsoport. 24. Késő délutánba hajlott az idő. amikor némi pihenés után elindultunk hogy megvigyük a stábnak a jó hírt: őszentsé- ge hozzájárult, hogy a dzong falai között forgassák le azo- 113 112 kat a jeleneteket, amelyek egy elképzelt lámakolostorban játszódnak. A nap sugarai vörösre festették a sziklákat, a havat és a felhők hasát. A lapos tetejű szikla, annyi bajnak okozója mintha szomorúan, vérbe burkolózva bűnhődött volna tegnap történtekért. A tábor szélén töpörödött öregember állított meg ben nünket. Négykézlábra állt, és a tisztelettől kidugta a nyel, vét, ahogy az öreg tibetiek üdvözlik még manapság is a szerzeteseiket. - Szerzetes testvérem - emelte fel a szemét Jondonra. _ azt beszélik az emberek, hogy az istenek és a démonok megharagudtak ránk. Elveszett Geldanból az arany Sákjamuni, Congkapa és Sindzse szobra. Te bölcs ember vagy, szerzetes testvér, mi ebből az igazság? Jondon összehúzta a szemét, és komoran biccentett. - Őszentsége, Padma Gyamco imádkozik értetek. Akik segítenek, hogy a szent szobrok visszakerüljenek Geldanba, előkelő újjászületésben reménykedhetnek... - Mi is? - kérdezte egy hang mögöttünk. Villámgyorsan hátrafordultunk. Három cowboy állt mögöttünk, széles kivert övvel a derekukon, igazi colto sarkantyús csizmában, nagy karimájú sombreróval. Nagydarab kövér fickó volt, aki kérdezett. Méghozzá betiül. - Csodálkoznak, mi? - vigyorgott, és westernhősh méltón jót köpött a hóba. - Egy évig dolgoztam együtt tibeti bűvésszel egy cirkuszban. Egy kicsit megtanultam a nyelvüket. Különben a nevem... - Kövér Morris - mondtam. - Maguk azok a fickók, akikre rápörköltek a daruról. mi? A hosszú, kese hajú, még ismeretlen Morris felvihog°ü. - Én a Vékony Morris vagyok. Behunytam a szemem, hogy nem álmodom-e. Ami kinyitottam, még mindig ott álltak előttem, talpig cowboy' ban, vigyorogva. 114 Mi az ördögöt csinálnak ebben a maskarában? - kérdezte Jondon elhalóLucyWijükhangon. Meonlentntersteint. - A - forgatókönyv szerint Amerikából Indiába tévedt cowboyok vagyunk, akik elrabolt úrnőjük, a farmer lánya után körülloholják a világot. Ebben a szerelésben. Most éppen hegyi rablóktól igyekszünk megmenteni. Mintegy végszóra, megjelentek a hegyi rablók is. Voltak vagy százan, rongyosabbnál rongyosabb ruhákba öltöztetve. Mellettük Ladislas Miro ordítozott papírokkal a kezében; reménytelen igyekezettel próbálta megkülönböztetni őket egymástól. - Szép kis csürhe, mi? - kérdezte Kövér Morris. - Mondhatok valamit, uraim? - Mondjon. - Életünkben még nem szerep? eltünk ekkora baromságban, pedig jó néhány filmben játszottunk már, igaz, fiúk? A másik kettő rábólintott. - Hol támadják meg a rablókat, vagy a rablók magukat? - Hol? Ott! - rikkantott Kicsi Morris és felmutatott a levegőbe. A daru karját felemelték, hogy egészen az égbe ért a végekodó. Közvetlenül a kosár alól több, nehezen kivehető kötél-szerű valami indult, s a végtelen ködébe veszett. Valószínű-leg egy sziklához erősítették a végüket, de a lassan lopa- sötétség mindent elnyelt előlünk. - Ez mi? - nyögött fel Jondon. ga~Állítólag egy függőhíd - mondta Kövér Morris, és t°, megvakarta magár borostás arcát. - Egy szar függőhíd. Borsózni kezdett a hátam a gondolatra, hogy. ezen az in- g akármin emberek mászkáljanak le-fel, ó ötven méterrel a föld felett. A hegyi rablók hangosan beszélgetve elvonultak mellet- 115 ból A esfelderült lan a hagyvasegédoperatőraz idegesenóha sjj egyzetelőfelnézettMirót. galéta a papírjai-az arca, ahogy megpillantott bennünket. - Jó estét, uraim! Van valami fejlemény? - Őszentsége megengedte, hogy a dzong területén forgassanak. - Na végre! Már attól tartottam, kútba esik az egész. Holnap akár hozzá is kezdhetnénk a díszletezéshez! - Ma este mi történik? - kérdeztem kíváncsian. A függőhídra bökött, és meglengette a jegyzeteit. - Hát... ami azt illeti, kemény munka lesz. Egyetlen próbával kell lezavarnunk. Az a lényege az egésznek, hogy Wintersteint, aki a főszereplő Petra Cole barátnője, mene. külés közben hegyi rablók támadják meg. - Bhutániak? - Hegyiek. Nem akarunk megsérteni senkit. Winterstein mászik a szakadék túloldala felé... - Hol itt a szakadék? - Az más tészta. Azt külön vesszük fel. Majd később összevágjuk. Tehát. Winterstein mászik a szakadék felett, a három fickóval együtt. A rablók viszon akcióba lépnek... Éppen akkor érnek a szakadék szélére, amikor Winterstein és a három fickó, Jimmy, Johnny és Joe, éppen a híd közepére érnek. A rablók elkezdik feldarabolni a hidat. Látjuk, amint egyenként hullanak a mély szakadékba a hidat tartó kötelek. - Tényleg lehullanak? - Fenét. Ezt is összevágjuk. Itt csak az a lényeg, ho rablók előhúzzanak egy nagy halefot a ruhájuk alól, és nyt szálni kezdjék vele őket. A többit külön vesszük fel. Af ne egye meg, még csak az izgat... mindig ezekkel a tériás libákkal van bajom! - Wintersteinnel? - Most éppen vele. Nem akar felmenni a hídra. - Hogyhogy? - Halálfélelme van. - Hiszen... már korábban ismerte a forgatókönyvet, n - Hja, más dolog elolvasni valamit otthon, a meleg kaa dalló mellett, vagy itt, mínusz harmincban szemrevétel a terepet. Mondjak valamit? Nekem is halálfélelmem 1ha fel kellene másznom oda. Azonkívül... őszintén szólva, ez a jelenet nem is volt eredetileg a forgatókönyvben. Kezdett valami nem tetszeni. Különösen az elmúlt éjsza ka tükrében. - Hogyhogy nem volt a forgatókönyvben? _ Hát az eredeti forgatókönyvet Mr. Waterman írta. Jobban mondva ő állította össze. _ Mi a különbség a kettő között? - Az, hogy nincs egy eredeti ötlet az egészben. Waterman elejétől végig úgy lopta más filmekből. Itt azonban... segítőtársa akadt. - Dean Howard? Laposat pislantva nézett rám. - Honnan tudja? Sülve-főve együtt vannak. És ennek a börtöntölteléknek egyre újabb és újabb ötletei támadnak. Most kaptam meg a javított forgatókönyvet. Kész kabaré. - Kölcsön tudná adni egy kis időre? - Sajnálom, Mr. Lawrence, erre szükségem van... de tudja, mit? Csinálhatok magának egy másolatot. - Mikor kezdődik a forgatás? - Rövidesen. Éjjeli jelenet lest, egy próbával. Folytatta volna, de egy rabló loholt felénk hosszú csövű villáseredtpuskával a vállán. Zsíros fekete copfja a vállait verdeste, amint a hóbuckákat kerülgette. -...Mr. Miro! Jöjjön már, az isten áldja meg! Waterman őrjöng, mert elszakítottak valami gumiszalagot! Ladislas Miro. hóna alá csapta a jegyzeteit, és futásnak . - Ha végig akar.ják nézni, csak rajta! Remélem, jól fog-nak szórakozni Mi is reméltük 25. Ahold óriási tányérja éppen akkor bújt ki a hegyek mögül, amikor kezdetét vette a forgatás. A reflektorok sugárzó fé- nyében nem látszott más, mint a levegőbe feszített függő- 117 1 116 híd. Úgy tűnt, mintha óriási varázsszőnyeg lenne, amely mozdulatlanul lebeg a föld felett. Igyekeztem Jondonnal együtt a legkedvezőbb pozíciót elfoglalni, nem messze Watermantől. Az elegáns rendező oldalra fésült ősz hajával, rezzenéstelen tekintetével maga volt a megtestesült nyugalom. Sion hegyeként állt a meg. veszekedett kavargásban. Felnéztem a függőhídra, és arra gondoltam, háromszor is meggondolnám, hogy felmásszak-e rá. A reflektorok vadul szórták a fényüket. A hegyi rablók a sziklatömbök között táboroztak, s a hangosbeszélő utasításainak engedelmeskedve különböző alakzatokba rendeződtek. Miro egy szikla tetején állt kézikamerájával, míg Curtis valahol a daru kosarában kuporgott. A három Morrist nem láttam sehol. Éppen azon töprengtünk, hogyan tudnánk még jobban megközelíteni a hidat, amikor egy hegyi rabló bukkant fel mellettünk. Arca a felismerhetetlenségig össze volt szolva, mintha egy tányér hamut vágtak volna a képé - Ezt Mr. Waterman küldi - mondta mekegő hangon, két kis kitűzhető fémhengert nyújtott felénk. - Ezen át mindent hallani fognak. Mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, eltűnt a sötét-ben. Ereztem, hogy egyre hidegebb lesz, s arra gondoltam, miharabb meg kellene kezdeni a felvételt, ha nem ak idefagyni. Mintha csak telepatikus fenomén lett v Miro hangja hangzott fel a hangszórómban. - Figyelem! Figyelem! Mindenki tudja a dolgát? A bors gyi rablók maradjanak veszteg a sziklák mögött! 011 Szóljon nekik, hogy húzódjanak vissza, mert valakinek 1d lóg a gatyája! Távoli moraj, majd a pocakos 011y felháborodott kiáltozása: - Milyen nyelven mondjam, a fene vigye el! Csövével előre tartsd a puskád, ne a tusával! - Mi lesz már, 011y? - türelmetlenkedett Miro. 118Ktsz vagyunk, Ladislas. Gondolod, hogy megértették, mit kell csinálniuk? - Háromszor elpróbáltuk. - Oké! Mi rendben vagyunk, Mr. Waterman! - Kösz, Ladislas... Akkor figyelem! Első próba azonnal indul. Lucy! Hallasz, Lucy!? Rövid szünet után hangzott csak fel a lány rekedt, fátyolos hangja. - Sajnos. - Mii a csoda van veled? - Mi lenne? Kiver a víz az örömtől, hogy fel kell mász- nom a világ tetejére. Mért nem mindjárt a Himalájára? - Ami azt illeti, ez is a Himalája - dörmögte Baransky. - Csoda szellemes vagy, Timothy. Nem jönnél fel helyettem? - Csak nyugi, Lucy, nyugi csitította Waterman. - Hol vagy most? - Ennek a pókhálónak a végében, amit volt pofátok függóhídnak nevezni. - A szikla tetején? - Hol a fenébe lennék? Amilyefthülye vagyok, még itt vagyok, de nem garantálom, hogy öt perc múlva is itt leszek... - Figyelj rám, Lucy! El kell mondanom valamit. A lényeg az, hogy egyáltalán ne izgulj! Nem történhet semmi bajod, az égvilágon semmi. A hidat a Morrisok kipróbálták: Érted?. . Igaz, Kicsi? - Annak néz ki. - CsakhogyA ! én nem vagyok légtornász! - csattant felszervezet-a más lant• - Mért nem mondtátok, a fenébe is, hogy hova kell Beperelhetnélek benneteket a szakszervezet- forgatókönyvet is megváltoztattátok. Ez az egész nél!znom? szarság benn sem volt az eredetiben! - Nyugi, Lucy, jó? Ne kelts pánikot, kérlek! Tudod jól, hogy meg kell csinálnod, nincs mese. A három Morris majd segít. Mutatták a fiúk a kötéllétrát? A szikláról egy létra vezet felfelé, amíg csak el nem éred a híd végét. Vékony Morris! 119 - Itt vagyunk, főnök! - Vigyétek fel Lucyt a létrán. Egészen addig, ahol a híd kezdődik. - Oké, főnök! - Világítást kérek! Oriási reflektorok gyúltak ki a sziklák tetején. A levegő. be feszített híd fényárban úszott. A magasban kíváncsisko. dó hold mintha elsápadt volna az irigységtől. - Kész, Curtis? - Minden rendben. - Kezdjétek a mászást, Vékony! Indulj, Lucy! - Hova? - Hogyhogy hova? Fel a létrán a híd kezdetéig. Indulás! Néhány pillanatnyi feszült csend után a sziklatömbök fölé feszített pókhálón megjelent egy karcsú női sziluett. Kétségbeesve kapaszkodott a leheletvékony kötélzetbe. Mögötte két fickó mászott, kezüket előrenyújtva, hogy támogathassák, ha szükség lenne rá. - Fenn vagy már, Lucy? - Hol a fenébe lennék, nem látod? - Oké, csak ne idegeskedj! A fiúk ott vannak mögött - Jézusom, Ferdy, ez a kötél úgy csúszik, mintha jég lenne. - Azért igyekezz, mert egyre hidegebb lesz. Jól vagy? - Attól eltekintve, hogy úgy érzem magam, mint az áskeréken, pedig azt is utáltam mindig. Jesszusom! - Fenn vagy, Lucy? - Fenn, hogy a fene vigye el! Várj egy kicsit, a merem nyitni a szemem. Jesszusom! Hiszen én fenni gyok a felhők között. Uramisten... Leesek! Most éreztem először enyhe bizonytalanságot WaterntaA hangjában. - Mi van, Lucy? - Semmi baj, főnök - hallottam Kicsi Morris hangi Mindjárt jobban lesz! - 011y! Mi van a rablókkal? - Harcra készek, uram! 120 Lucy,,. elindulsz előre. egyenesen át a hídon. Nem nézel se jobbra, se balra. Belekapaszkodsz a korlátba, vilá- gos itt korlát? _ Hol van Oldalt, azok a kötelek. Belekapaszkodsz, és olyan rémült képet vágsz, amilyet csak tudsz. - Hát ez. esküszöm, nem lesz nehéz! Mindenki kész? Figyelem... Felvétel indul! Gyerünk, Lucy! Egyedüli, amit tehettem, az volt, hogy kezem ügyébe helyeztem a stukkeromat, bár ebből a távolságból aligha jelenthettem bárkire is komoly veszélyt. Inkább Dean Howard távcsöves puskáját kellett volna magammal hoznom... A sziklák közül vérfagyasztó üvöltés csapott a magasba. A fehér havon fekete pontok mozogtak; támadásba indultak a hegyi rablók. - Miro? Minden oké? - Eddig igen. Jól be tudom venni őket. A fény is jó... A rablókkal nem lesz baj ! - Indulj már, Lucy, az istenedért! S a lány elindult. Botladozva, a nevetséges korlátba kapaszkodva, neki a nagy semminek. Bár nem láttam az ar- cát, jól el tudtam képzelni. , hogy a megrendelésnek megfelelően rémület ül rajta - Úristen! Ez mozog, Ferdy! - Azért függőhíd, hogy mozogjon. A Golden Gate is mozog! -mögöttedFerdy, ez le fog szakadni! - Dehogy szakad! Morrisék úgy megerősítették, hogy egy elefántcsordát is elbírna. Különben ők is ott vannak .. Ebben a pillanatb.an valóban feltűnt a három Morris. Colttal a kézben, amint vadul tüzeltek a mögöttük rohamo- zó hegyi rablók felé Amit a három fickó csinált odafenn, nem volt mindenna- pi látvány. Kicsi Morris Kövér Morris nyakából tüzelt az 121 üldözőkre, akik ezekben a pillanatokban bukkantak fel, létra alján. Vékony Morris mintha megcsúszott volna: jobbra-balra ingadozott, aztán hatalmas lendülettel keresi. tülesett a korláton. Ha a moziban látom a jelenetet, csak mosolygok. Itt, a Himalája tövében, a félig éjszakai, félig nappali fény azonban olyan kísértetiesen valóságosnak tűnt, hogy }j kan felkiáltottam. A hosszú fickó keresztülesett a korláton, és belekapasz. kodott a nagy semmibe. Fogalmam sem volt róla, mit csinált, hogy a semmi megtartsa. Pedig megtartotta. Rövid ta• pogatózás után elkapta a híd szélét, és kezdte visszatornászni magát. - Bravó, Vékony! Fantasztikusan jó vagy! Hátranézhetsz, Lucy! - Eszembe sincs. Örülök, ha nem látok semmit. - Akkor bele a kamerába... vágj kétségbeesett képet, az istenért! - Miért? Milyet vágok? Vékony Morris éppen visszakapaszkodott a hídra, ami-kor a szikla tetején feltűnt a hegyi rablók első hulláma. Baltákat, lándzsákat, puskákat és ki tudja, mi mindent ráztak a fejük felett. A cowboy meghökkent, és nagyot or- dított. - Gyertek, az anyátok...! Úgy tűnt, minden hiába. A lány már a híd vége felé járt Kövér Morisszal és Kicsi Morisszal a nyomában. Vékony Morris tornamutatványai közben alighanem megsérthette a lábát, mert a térdéhez kapott, és elterült a híd közepén. Itt kellett volna a serdületlenebb korú nézőközönségnek felugrálni, és biztatni a fekvőt, hogy keljen fel. Itt kellett volna egy baltának vagy egy lándzsának feltűnni Vékony feje felett. Itt kellett volna megvillannia a balta élének lándzsa hegyének stb. Itt teljesült volna be a szimpatikus.' nagyokat mondó Vékony Morris végzete, ha Kövér Moh nem fordul hátra, nem látja meg szorongatott helyzetboa lévő társát, és nem veti rá magát a rablókra. Itt kellett volna könnybe lábadni a gyermckszemelaick a baráti Szeretet és önfeláldozás e ragyogó példája nyomán. Vékony Morris tehát elterült, és várta, hogy a balta ott csilloglon a feje felett. A balta azonban egyelőre nem csil- logott, sőt a rablók sem voltak sehol. Csak halk, támadó morajuk szűrődött át a fagyos levegőn. _Kövér! Mi lesz már? Indulj, mert megölik Johnnyt! - Hova induljak, főnök, amikor egy rohadt rabló sincs a placcon! - háborodott fel Kövér. - Mi van, Vékony? - Mi a fene lenne? Itt döglök a jeges kötélen, és várom a baltás fickót... - 011y! 011y! Mi az úristent csináltok? - Bocsánat, főnök, most mondják, hogy valamelyik marha keresztbe fordította a lándzsáját. Beakadt a kötélzetbe, és nem tudnak felmászni tőle. - Én megőrülök, 011y! Elvágom azt a rohadt kötelet, és ott döglik mindenki! - Megőrültél, Ferdy!? - sikította Lucy Winterstein. - Azonnal le akarok menni! Hozzák ide a darut, vagy le-ugrok! - Fogja meg, Kövér! fiKövér Morris a lányhoz ugrott, de nem kapta el. Gyengédendultmegfogta a karját, és megnyugtatóan beszélni kezdettckóhozzá. Hogy mit, nem hallottam, csak mély, monoton tartó brummogása ért el a fülemig. Oké minden, főnök! Mennek a fickók! - kiáltotta 011y megkönnyebbülten. - Gyerünk, rablók! A rablók elérték a híd végét. Néhányan, köztük a baltás v , Vékonyra rontottak, Kövér Morris pedig megfor- , és Vékonyhoz vágtatott. Hatalmas ökleivel széles utat vágott a támadók között. Csak nyugi, Kövér, nehogy leessen valaki! Ebben a pillanatban a rablók elkezdték nyiszálni a hidat köteleket. ba_ Oké, fiúk, vége! - bömbölte Waterman a hangszóró- Köszönöm 011y vigyázzon, nehogy megismétlődjék a Malőr' A lándzsásnak adjanak egy baltát. Lucy... menj 122 123 vissza a helyedre, a Morrisokkal együtt. Tíz perc múlt' élesbe indulunk! a Mire a hegyi rablók lemásztak a kötéllétrán, el is múlta tíz perc. Furcsa csend töltötte be a völgyet, mintha minden kit elkapott volna az alkotás láza. Még Waterman hangjak ünnepélyesebben csengett, mint korábban. - Mindenki kész? Curtis... svenk a túlsó oldalra! Lucy menekül... Indulj, Lucy! Csapó! Ismét kezdetét vette az, amit az előbb láttunk. A hegyi rablók ordítozva üldözték a lányt, és a három, Amerikából szalasztott cowboyt. Lucy felkapaszkodott a hídra, és tébolyultan menekült. Ahhoz képest, hogy pokolian félhetett a magasban, egészen jól csinálta. - Jól van, kislány! - hallottam Waterman bátorító hang• ját. - Nagyon jó! Csak így tovább! Lucy megcsúszott, a kötélbe kapaszkodott, térdre e ez egyszer olyan lendülettel, hogy Jondon felhorkant lettem. - Jól van, Lucy! Egy lándzsa szelte át a levegőt - még nem lehetett lá ki dobta -, eltalálta Vékony Morris kalapját, és leverte jéről. A nagy karimájú sombrero fekete gyászma lebegett a hómező felett. Nem tudom miért, talán a fekete kalap és a gyász asszociációja tette, rossz érzésem támadt. Jondonra pillant' tottam, aki ajkát összeharapva komor tekintettel hám hidat. - Gyerünk, Vékony! Jöhet a mutatvány! Még egy lándzsa szelte át a levegőt: egyenesen vékony Morris mellének tartott. A kalapját vesztett cowboy csak az utolsó másodpercben tudott kitérni előle. Meggondolatlan mozdulatától viszont megbillent, és átesett a korláton A következő két perc a három Morrisé volt. Ha valami' ért megérte megcsinálni a filmet, akkor ez volt az. Sok sonló filmet láttam már, de a Morrisok produkciójáhpz sonlót nem láttam egyikben sem. Vékony Morris olyan dolgokat produkált, amelyed k 124egy szuperfilm szuperkaszkadőre is megirigyelhetett volna. Hol egy kézzel kapaszkodott, és a másikkal elkapott ellette elsuhanó lándzsát, hol pedig Tarzanhoz hasonlóm eeyan sikoltozott; ötéetgőy hatalmassf ckó Vékony Morrisra Lucy vetette magát; Kövér Morris előkapta stukkerját, és leadott néhány lövést a támadók felé. Persze nem csak úgy egyszerúen, hanem minden lövés után megpörgette coliját az ujjai között. S csak amikor a baltás rabló végezni akart Vékonnyal, dugta vissza fegyverét a tokjába, és sietett „Johnny" segítségére. A hegyi rablóknak sem kellett több. Megrohamozták a hídfőt, s nem törődve társukkal, aki a két Morrisszal vívott életre-halálra menő küzdelmet, nyiszálni kezdték a tartó-kötelet. - Jól van, gyerekek, bravó,.szuper! - bömbölte Waterman. - Curtis? - Ragyogó! - Miro? - Minden oké, főnök! Ebben a pillanatban a híd megrgnegett. Másképpen, mint eddig. Nyugtalanul és fenyegetően. Ma sem tudnám megmondani és főleg megmagyarázni, mibőlakat.állta különbség, hiszen eddig is mozgott, ahogy a statiszták hadakoztak rajta. Ez a remegés azonban különhábözött az előbbitől; mint ahogy a földrengés mégoly gyenge rázása is különbözik attól, ahogy a villamos mozgatja a a zGúNem.Csa ktudomk, a többiek közül ki vette észre. Lucy Win-- terstein biztosan, mert sikoltozni kezdett. - Ferdy! Mi az isten ez, Ferdy? Mozog a híd! - Csak nyugi, Lucy! Azonnal vége... Verekednek rajta ... Gáz van, főnök! - Mi van, 011y? - Mozog ez a vacak! - Megöltetek? Elvágott valaki egy kötelet? 125 - Itt ugyan nem! Nálunk... A kettészakadó kötél hangja úgy csattant, mint a puska lövés. Lucy Winterstein megpróbálta elérni a darut; Köv. Morris elengedte a baltás támadót; Vékony Morris felpat, tant a hídról, és keresztülhajolt a korláton. Nyilván azt figyelte, hány kötél tartja még a hidat. Amit látott, aligha nyugtatta meg, mert odaordított va. lamit Kövér Morrisnak, és Lucy Winterstein felé vetette magát. A következő másodpercekben kitört a pánik. Waterman, Curtis, Baransky összevissza ordítoztak; Lucy megállás nélkül sikoltozott; a hegyi rablók fejvesztetten menekül. tek, magukkal sodorva 011yt. Káromkodás, jajgatás, ordí. tozás zaja szűrődött ki a hangszórómból. Kihúztam a fegyveremet, és a függőhíd felé rohantam. A szakadó kötelek hangja, mint távoli géppisztolysorozat visszhangzott a sziklatömbök között. Jondon ott lihegett mellettem, majd megtorpant, ahogyan én is. Alig lehettünk húsz-harminc lépésnyire, amikor a függőhíd sorsa beteljesedett. Egy minden eddiginél hangosabb csattanással ketté mintha mesebeli óriás metszette volna ketté a baltájá Néhány pillanatig a levegőben lebegett, aztán mint amikor éjszakára szétnyitják a hidakat a tengerjáró hajók előtt, el-vált egymástól a bal és a jobb oldali szárnya. A zuhanás másodpercei örökre bevésődtek az emlék tembe. Nagydarab férfit láttam, amint egy szál kötélbe ka- paszkodva átsuhant a semmi felett. Másodpercekkel később visszalendült a kötél, s Kövér Morris már nem volt rajta egyedül: lábába Vékony Morris kapaszkodott. akinek a derekát Kicsi Morris fogta át. Megbénulva álltam, s csak a hangokra figyeltem, - lyek kétségbeesetten áradtak a hangszóróból. - Lucy! - ordította rémülten Waterman. - Lucy! Lucy Winterstein nem válaszolt. Mint óriási kiterjes szárnyú lepke suhant át a völgy felett, s vágódott be talanul a sziklatömbök közé. Csend lett, súlyos, nehéz csend. Aztán csak Jondon suttogása hangzott. Om mani padme hum! 26. Ami ezután történt, a világháborúra emlékeztetett. Uvöltő statisztacsoportok vágtattak át a hómezőn, magukkal sodorva mindenkit. Jondon elszakadt tőlem, néhány másod-percig még hallottam a kiáltozását, aztán eltűnt a hegyi rablók sűrűjében. Könyökömmel törtem utat magamnak, s kaptam én is lábbal-könyökkel. Az sem segített, hogy ott szorongattam kezemn a revolveremet. 011ybefutott el mellettem, s amikor meglátott, tenyerébe temette az arcát. - Úristen! Meghalt! Nem bírom nézni... Waterman, Curtis és még néhányan csak most igyekeztek le a daru tetejéről. Kénytelenek voltak a lépcsőt használni, mivel a híd egyik vég* még a daru karján lógott. Megvártam, amíg a hegyi rablók eltűnnek a sötét- ségben, aztán odafurakodtam a kötélhíd darabjaihoz. Megpróbáltam megtalálni az egyik elszakadt kötél végét, de nem jártam sikerrel. Valahol elakadhatott a sziklák között. Odébb tapogatóztam, hogy egy másik kötéllel próbálkozzam, amikor Kicsi Morris bukkant fel mellettem. Büszke, hímzett sombrerója eltűnt a fejéről, ritkás kese haja izzadtan tapadt a homlokára. Coltja is hiányzott, akár-csak egyik csizmája. Megtörölte az orrát, mielőtt megszólt volna. Láttam, hogy véres a kézfeje. Pedig elkaptam -tört fel belőle panaszosan. Éreztem, hogy sírással küszködik. - Ilyen még nem történt velem soh - a. P, . Már a kezemben volt a keze. Fogtam, ahogy tud- ~. Pedig kapálózott, s akkor... egyszerre elveszítettem. istenit neki, erősebben kellett volna fognom! Még ak- 127 126 kor is, ha fájdalmat okoztam volna neki... Ha nem csúszik ki, még élne! - Vékony Morris? - Ugyan már! - legyintett. - Vékonynak nem esett ka molyabb baja. Nekiszállt egy sziklának, és most az oldalát simogatja. Akárcsak Kövér... Úristen, ha Kövér nem jön értem egy szál kötélen, én is kinyiffantam volna. Jobban kellett volna szorítanom a kezét, az isten verje meg! Ekkor értettem meg, hogy Lucy Wintersteinről beszél. - Hol van Lucy? - A sziklák között. Úristen... Jöjjön, megmutatom! Mire odaértünk, a statiszták és a kellékesek szoros gy~. rűbe fogták a szerencsétlen színésznő testét. Alacsony, szemüveges, 011yra hasonlító férfi sürgölődött mellette. sztetoszkóppal a kezében. Áttörtem a kíváncsiskodók gyűrűjén, és belenéztem Lucy Winterstein arcába. Kár volt. Meg kellett volna őriz- nem azt az illúziót, amit utolsó találkozásunkkor keltett bennem. A szépség és ártatlanság illúzióját. Lucy Winterstein fehér bőre szinte beleolvadt a hóba; csak mereven, az égen ragyogó csillagokra irányuló búza- kék szeme rítt ki a környezetből, mint évszakot tévesztett tavaszi virág. Szép metszésű orrából szépnek egyáltalán nem mondható vércsermely folydogált, amíg oda nem fagyott hamvas bőrére. Lába maga alá csavarodott, mint a rongybabáé, amit bosszús kis gazdája kihajított az ablakon. A sztetoszkópos férfi rám nézett, levette nyakáról a szaszámot, és hosszúkás, barna táskájába csattantotta. - Maga Leslie L. Lawrence? - Az vagyok. - Mr. Baransky szólt, hogy maga valami rendórféle. Tessék, vegye át a terpet. Óhajt tőlem valamit? - Halott? - kérdeztem teljesen feleslegesen. A köpcös férfi most nézett rám először. Hetyke l~ kecskeszakállt viselt, mint a XX. század elejének pohttku sai. 128Ha valaki ötven méterről lezuhan, csak halott lehet. Ó pedig onnan esett le. Lucy mellé térdeltem, és megfogtam a csuklóját. Nem tudom miért tettem, de nem is volt érdekes. - Alighanem koponyaalapi törés, gerinctörés, és még a jó ég tudja, mi minden nem - sorolta a doktor. - Csodál- koznék, ha egyetlen csontja épen maradt volna. Néztem még néhány pillanatig a halálba merevedett szép lányarcot, aztán felegyenesedtem. Jondon mellettem állt olvasóját morzsolgatva. - Találtál valamit? Megrázta a fejét, és tovább imádkozott. 27. Kövér Morris egy ijesztő, félszemű kalózformára maszkí- rozott statisztával beszélgetett. Jöttömre felkapta a fejét, és hervadtan elvigyorodott. - Üdvözlöm, Mr. Lawrence. Mit szól a produkciónk-hoz? - Mesteri munka volt - mondtam. - Kár, hogy a földön ért véget. Kicsi Morris megnyomkodta az oldalát, és keserves képet vágott. Igyekeztem nem észrevenni, hogy remeg a keze. - Átkozottul boldog vagyok, hogy megúsztuk - mondta szokatlanul vékony hangon. - Ha ezt valaki lefilmezte vol- na! Mondhatok valamit, uram? Itt gyilkosság történt. Hajlandó lennék megesküdni rá, ha kell. Ki akartak nyírni bennünket! Mint ahogy azt a szegény lányt ki is nyírták. Pokoli mázlink volt, hogy megúsztuk. - Láttam, amint repültek. aS7 Ha Kövér Morrisnak nincs a helyén az esze, ami mién szólva elég ritkán szokott megtörténni vele, berakitatnanak bennünket is a kelléksátorba. Igaz, Kövér? Kövér Morris szégyenlősen elvigyorodott. Szemernyi vidámság sem volt a vigyorában. 129 - Mire alapítják, hogy gyilkosság történt? - Először is arra, hogy annak a hídnak nem lett voina szabad összeomlania. - Hm. - Azt akarja mondani, hogy más is összeomlott már amit örök életűnek hittek? Lehetséges. Csakhogy ellek akkor sem lett volna szabad! - Nézze csak, Mr. Lawrence - lépett mellém Kövér Morris, és a daru felé mutatott. - Látja, a híd vége még mindig rajta lóg a darun. - Látom. - Tehát ott nem oldódhatott ki. És a szikla is tartja a mó. sik végét. - Eszerint a híd a közepén szakadt ketté - szögeztem le. - Magam is láttam néhány perccel ezelőtt. - Hát éppen ez az! - mondta Kövér Morris, és felemel-te vaskos, gyermekkarnyi mutatóujját. -Éppen ez az! Tud-ja, mekkora terhelést kellett volna annak a kötélnek kibírnia? Egy mozdony átmehetett volna rajta. Egyszerűen le-hetetlen, hogy elszakadjon! - Mégis megtette. - Igen? Hallgassa Vékony Morrist! Hallgattam. Vékony Morris felugrott, és felzárkózott a másik kettő mellé. _ Megfigyelte, mit csináltam odafent? - Hogyne. Nagyszerű volt. - Volt egy jelenetem. Amikor kikerültem egy lándzsa, és a mozdulattól keresztülestem a korláton. Emlékszik? - Hogyne emlékeznék! - Jó és hatásos jelenet lett volna... Kár, hogy... Na mindegy. Szóval, keresztülestem, de gondolhatja, ho89 nem a véletlenre bíztam a dolgot. Közvetlenül a korlat ala?t futott egy magányos kötél, amit maguk nem láthattak, fs persze a kamera sem. Abba kapaszkodtam, majd le letből csináltam egy haskelepet, és már jöttem volna vissza. 130Kemény dolog volt ekkora mélység felett. - Ördögöt. Gyerekjáték volt. Ha jól meg van kötve a kötél bárki megcsinálhatja, aki nem szédül. Szóval keresztülszálltam a korláton, elkaptam a kötelet, megcsináltam a haskelepet, és éppen vissza akartam jönni, amikor... szóval, csináltam még egyet. - Úgy érti, hogy halkelepet? - Persze. Csináltam, mert utamban volt egy fickó. - Hol? A hídon? - Éppen ott. Pedig nem lett volna szabad ott lennie. Megpróbáltam megemészteni a hallottakat. - Ön szerint ez hogyan lehetséges? - Fogalmam sincs róla. Azt hittem, valamelyik statiszta megkeveredett. Elő szokott fordulni ilyen tolongásban. Pedig néhányszor elpróbáltuk. - Álljon csak meg, ember?!,Hogy érti, hogy megkeveredett a statiszta? - Sehogy. Illetve úgy, hogy nem volt a helyén. Pontosabban, az én helyemen volt. Amikor vissza kellett jönnöm a hídra, ott állt a helyemen. Érti? Nem tudtam tőle vissza-jönni. { - Hm. Erre mit csinált? - Gondolhatja, hogy megijedtem. Nem azért, mert a kötélen lógtam, ellógok én egy napig is, ha kell, hanem hogy miattam megy tönkre a felvétel. Vagy nem érek vissza idejében a hídra, vagy beleszállok a fickóba. Egyik rosszabb, minta másik. Megpróbáltam v.isszaemlékezni a jelenetre, de nem ment. Nyilván máshova figyeltem, míg Vékony Morris a halkelepet csinálta - Nem volt mese, vissza kellett jönnöm valahogy. Arra fa z gondoltamvolna, legfeljő a h , ebbnt dfeldöntömengemaférn. fickót.kor ik . Augyanis nagyobbbaltás a baj Aickólettnem tudott volnaöhfelozzám - Nem egészen értem... t'sztákSzóval úgy tűnt, mintha ez a fickó nem tartozna a sta- közé. Persze elég nehéz megmondani ezekben a 131 Kaskarákban, ki kicsoda. Olyannak látszott, mint aki feltcvedt a hídra, nincs helye, és csak úgy bolyong összevisz sza. Kezdett érdekelni a dolog. Tehát valaki fenn mászkált a hídon a felvétel alatt, akinek semmi keresnivalója nem lett volna ott. - Felismerné, ha újra látná? Szomorúan rázta meg a fejét. - Aligha. Fejjel lefelé lógtam, és perdültem is egyet-kettőt. Csak arra emlékszem, hogy a pokolba kívántam Menjen a fenébe a helyemről! - Elment? - A következő fordulatnál elhúzta a csíkot. Éppen idejében. Alighogy elkerültem, jött a baltás, és nekem esett. Persze már akkor felfigyeltem... Elhallgatott, és furcsán komoly képpel a hóra meredt. - Mire? - sürgettem. - Füstre. - Ezt nem értem. - En sem. Valami füstölt. És nyugodt lehet, nem ami revolvereink szagát éreztem. Valami... furcsa füstét. - Honnan jött a füst? - Meg fog lepődni. A híd alól. Megtöröltem a homlokom. Izzadságcseppek futottak végig rajta. - Milyen volt a szaga? - Nem is tudom... mintha gyertya égett volna. - Hangot nem hallott? - Csak a csattanást. Amikor elszakadt az első kötél. Akkor már tudtam, hogy baj van. Nagyon nagy baj. Felugrottam, és igyekeztem elkapni Lucyt. Sajnos nem hagyta Ina" gát. Fel akart jutni a darura. - Miért sajnos? - Megrémült. Maga ezt nem érti. Hogy is magyzam? Ha valaki nem profi... akkor ilyen esetben az ös~~ neinek engedelmeskedik. Elindul vagy jobbra vagy ra... egyik rosszabb, mint a másik. 132 Maga szerint mit kellett volna tennie? Vámi• És kapaszkodni. Rettenetes erővel kapaszkodni Megvárni, merre lendülnek a kötelek. _ Másféle zajt nem hallott? Vékony megrázta a fejét. _ Én hallottam. Kövér Morris az állát dörzsölte, ésfene lehet. feszült Nem is egy figyelem áradt szét lapos tésztaképén. Még gondoltam is rá, hogy mi a volt, hanem három. Mintha luftballon durrant volna szét a talpam alatt. Három durranás... Atyaisten! - Hány tartókötél rögzítette a hidat'? - kérdeztem, és éreztem, hogy lüktetni kezd a halántékomon egy ér. Vékony Morrisnak lefittyedt a szája. - Hogy hány? Jóságos isten hát hány lett volna? Pontosan három. 28. Leültem a hóra a leszakadt híd darabjai mellé. A lámpák nappali fényt árasztottak; Waterman nem engedte eloltani őket. A híd egyik fele a darun lógott, a másik a sziklák te-tején hevert. Kíváncsi lettem volna, ha a szerencsétlen Lucy Winterstein nem a daru felé mászik, hanem kapaszkodik, vajon megmenekült volna-e? A sziklára néztem, és sóhajtottam. Aligha. Hacsak Kicsi Morris vagy Vékony Morris le nem hozták volna a nyakukban. A három Morris körbefogott, és hol a köteleket bámulták, hol engem. - Valaki szétcincálta a köteleket - suttogta Kövér Morris. Ha én elkapom a fickót, csontlisztet darálok a kopo- nYájából. - Ha elkapod - mondta Kicsi Morris. Lehetsé esnek tartják, hogy elvágták őket? VekonY Morris hitetlenkedve rázta meg a fejét. 133 - Lehetetlen, Mr. Lawrence. Először is középen közepe táján szakadtak el. Ha valaki ott vagdossa, és vettem volna. Ne feledje, éppen haskelepeket csinált Esküszöm, nem volt odalent senki. De még ha lett volna is... el tudja képzelni, hogy valaki, akárki, ötven méterrel a föld színe felett saját maga alatt vágjon el egy kötelet? Kész öngyilkosság! - Az előbb mintha azt mondta volna, hogy meg lehet menekülni a balhéból. - Ez igaz. Meg lehetett volna. De nem biztosan. Azt nem mondtam, hogy nekünk is pokoli szerencsénk volt? Kész öngyilkosságra vállalkozott volna a fickó. De mondom, hogy nem volt ott senki. Azonkívül nem is tudta volna elvágni. - Ugyan miért? - Mert a kötél közepe... tulajdonképpen kábel. Drót gumiköpenyben. Erre fonták a kendert, hogy kötélnek lássék. Ezért mondtam, hogy egy gőzmozdonyt is elbírt volna. Egyre kevésbé értettem a dolgot. Abban már nagyjából biztos voltam, hogy valaki csinált valami disznóságot a kötelekkel. Jó ég, de micsodát? - Lehetséges, hogy ellőtték? - Mivel? Puskával? Egyszerre mind a hármat? Ilyen vastag drótot át sem lehet lőni... A célzási pontosságról nem is beszélve! - A forgatás megkezdése előtt fél órával ellenőriztük a hidat - mondta kéretlenül Kicsi Morris. - Akkor még sértetlen volt. Ha valaki manipulált volna vele, észre kelleti volna vennünk. Ez persze igaz volt. Észre kellett volna venniük, ha 0' dául valaki befűrészelte volna a kábeleket. Eszre kellett volna venniük; egyetlen esetet kivéve. Hacsak nem ők maguk fűrészelték be őket. 134 Vékony Morris elgondolkodva nézett a roncsokra, és tarkójára lökte összelapított kalapját. Emlékeztek a Grand Canyon felett? Amikor a posta-kocsié zepráment a függőhídra? A híd leszakadt, pontosan a kő-szerint háromszor nem sikerült. Akkor szedtékEgyszerreössze Mikeladzétn , éltekh...a é félszavakkal, amelyekből természetesen nem soka[ értettem. Bár pokolian hideg volt, türelmesen vártam, hogy lehiggadjanak. Néhány percnyi összevisszaság után olyan hirtelen hagyták abba, mintha valaki elvágta volna a magnószalagot. Vékony Morris megvakarta az orrát, és Kicsi Morrisra bökött. - Neki ott kellett volna lenni, de megbetegedett. - Elmondanák érthetőbben is? - próbálkoztam. Kicsi Morris visszavette a szót. - Öt-hat évvel ezelőtt történt. Filmet forgattak a Grand Canyonnál. Bennünket is hívtakftle el voltunk kötelezve... egyedül Vékony nem, de ő megbetegedett. A film szokványos western volt, üldözési jelenetekkel, sziklamászással, lezuhanással: ezért kellettünk volna mi is. Sajnos, nem tudtuk elvállalni. Később aztán megnéztük; mondhatom igen gyengére sikerült. Amatőrökkel próbálkoztak; meg is lett az eredménye. Ebben a filmben volt egy hason-ló híd, egy még ennél is szédítőbb mélység felett. Azt kel-lett megjátszaniuk, hogy átmegy rajta egy postakocsi, egy horda jól fésült rézbőrűvel a háta mögött. Azok lövöldöznek,i ahujjogatnak, mifene. A kocsi megáll a híd közepén, mert kiesett egy fadarab az aljából, s a kerék beleakadt a lukba. A pasasok leugrálnak a kocsiról, megpróbálják ki tol n. Az indiánok, mondanom sem kell, ott lihegnek a nyakukban. Lövik őket, mint a céltáblát. Akkor egy pasas-nak kocsiban, alighanem a helyettes seriffnek, az az ötlete támad, hogy egy jatagánnal elvágja maguk mögött a híd 135 tartóköteleit. A marha nagy nyílzáporban neki is áll v dosni. Csakhogy eltalálja egy nyíl. A vagdosást a női (á szereplő veszi át. A híd szakadozni kezd: éppen a'or amikor a kerék kiszabadul. A lány még éppen el tudja kap, ni a kocsi hátulját. Amikor a túlsó partra érnek, de a hál só kerék még a szakadék felett van, a híd beleszakad a ka nyonba a rézbőrűekkel együtt. Valaki, aki ott volt, mesél-te, hogy mekkora problémát jelentett a híd leszakítása hiszen valóban a kanyon felett forgattak, és képzelje, lett volna, ha a stáb belezuhan a szakadékba. Ezért aztán Mikeladze kitalálta, hogy szétrobbantja a kábelt... - Micsoda?! - Ugyanolyan vastag kötelek tartották a hidat, mint ezt itt. Belül természetesen drótkábellel, hiszen nagy súlyt kellett elbírnia. Mikeladze robbanótölteteket épített a kábelekbe. Amikor felrobbantak, elszakították a drótot. - Úgy gyújtották meg a tölteteket? - kérdeztem sápad-tan, és éreztem, hogy fázni kezd a lábam. Kicsi Morris megrázta a fejét. - Gyújtogatni nincs idő. Mikeladze zseni. Távirányítással oldotta meg a problémát. A postakocsi belsejében fekve kezelte a távirányítót. Az ő kezében volt a stáb élete, Vakmerő fickó, igazi kaukázusi. Nem száll egykönnyen inába a bátorsága, az már szent. Egyszerre világossá vált előttem minden. - A távirányítót, természetesen, akárhonnan működtet-hetik... Egyetlen gombnyomás, és máris a levegőbe repül a híd. Minden a robbanótöltettől függ. Így van? - Pontosan - bólintott Vékony Morris. - Minden attól függ, mekkora a robbanótöltet. Ha kisebb, a híd szépen• szinte önmagától szakad le, mint ez itt... Ha nagyobb, a levegőbe emelkedik és felszáll. - Ki tudna erről részletesebb felvilágosítást adni? - Természetesen Mikeladze. Azt hittem, rosszul hallok. - Kicsoda? Mikeladze? Hát itt van? - Miért ne lenne? Ő a trükkmester, és a különleges ef 136 fektusok mestere... Ha óhajtja, részletesebben is elmeséli ablak a forgatásnak a történetét... Mit érdekelt a Grand Canyon-i forgatás története? Sok- kal jobban az, ami itt játszódott le az orrom előtt. Ennek aztán hangot is adtam. Vékony Morris megcsóválta a fejét. - Nem érdekli? Pedig érdekelni fogja! - Miért érdekelne? - dühöngtem. - Mert... abban a filmben szerepelt először Dean Howard. Ő ült a bakon, amikor a híd leszakadt mögöttük. 30. Fekete, karvalyorrú, borostás férfi volt Szergo Mtkeladze. Ágyán feküdt, karját párnaként a feje alá rakva. A plafont nézte merev tekintettel, s még jöttünkre sem fordította felénk a szemét. - Mr. Mikeladze... Nagyot nyögött, aztán feltápászkodott. Lelógatta csizmás lábát az ágyról. - Mi van? Megmutattam a megbízólevelemet. Nem csodálkozott, pedig illett volna neki. - Szeretnék néhány kérdést feltenni önnek - mondtam, és helyet foglaltam Jondonnal együtt a sátor másik oldalán álló kanapén. - Válaszolna rájuk? - Persze hogy válaszolnék. Soha nem volt bajom a rendőrséggel! - Meg tudná magyarázni, mi történt? - Hogy mi? Gyilkosság! Mit kell ezen magyarázni? - Ezt hogy érti? Hogy az istenbe érteném? - villogott a szeme, mint egy kaukázusi családfőnek, ha meghallja, hogy egy szom- széd falubeli legény elcsábította a lányát. - Valaki átvert bennünk et. Méghozzá piszokul! Átverte? Mivel? 137 - A kábelekkel. Patronnal töltött kábelt kötöttek normál helyett a darura. Aztán felrobbantották, és kész! Felugrott és hatalmasat ütött a combjára. - A keserves úristenit neki! Előbb Judy és az a vén Po jáca, most pedig... Jó, megmagyarázom. Roppant egyszerű a dolog. Kétféle kábelt használunk. Az egyik norma a másik preparált. A normálban nincs semmi, a preparáltban robbanótöltet lapul, amit egy távirányítóval lehet működésbe hozni. Ennyi. - Hol őrizték a kábeleket? - A robbanóanyag-sátorban. - Ilyen is van? - Már hogyne volna! Ott vannak a pirotechnikai berendezések. Ez egy olyan film, ami tele van robbanással és egyéb balhéval. Tudja a szabályt, nem? Ha kevés a gondolat, legyen minél több robbanás, tűz és lövöldözés! Hát ez egy ilyen film! - Kinek van bejárása a sátorba? - Akinek kulcsa van hozzá. - Azok kik? - Hát kérem... rajtam kívül a rendező, a segédrendező, az operatőr, a segédoperatőr, a... - Jóságos isten! A vécésnéni nem? - Ha lenne ilyen, biztosan neki is lenne hozzá kulcsa. - Nincs erre valamilyen szabály? - Annyi, amennyit a rendező hoz. Itt a prérin, az isten háta mögött forgatunk. Akármi történik is, nem ég le a város. A hó meg a hegyek nem gyúlékonyak. - Hogy őrzik a kábeleket... illetve a köteleket? - Tekercsben. - Hogy különböztetik meg őket egymástól? A normál kötelet a preparálttól. - A preparált kötélbe piros szál van belefonva... A kenderbevonatba. Kábé öt méter hosszan. - Ki ellenőrizte, amikor kivitték a köteleket? - Természetesen én. Személyesen. Esküszöm, hogy olyan köteleket vittek ki, amelyekben nem volt phos s2~robbanótöltettel preparáltakat a sator cg?lk althalán tárol- a veszélyteleneket a másikon. Ez utóbbiak közül vettük °k tekercset. Saját szememmel győződtem meg róla, fJ a negy hogy nincs bennük a piros szál. Ezzel a kettővel, ni! Lehorgasztotta az orrát, és a padlót borító kockás szőnvegre köpött. - következő kérdésem az, amit fordított esetben ön is feltenne nekem. Elképzelhető-e, hogy valaki belopódzott a sátorba, kifejtette a piros szálat, aztán kicserélte a tekercse-kel. Maguk pedig, teljesen jóhiszeműen a robbanótöltettel preparált kötelekből építették fel a hidat. Feketén villant a szeme. - Csak így képzelhető el! - Ön hol tartózkodott, amikor a kábeleket vagy köteleket kigurították a sátorból? - A sátor előtt. - Nem vizsgálta meg tüzetesebben őket? - Miért vizsgáltam volna? Elég volt egy pillantás, hogy megállapítsam: normál, nem preparált kötelek. Ki az ördög gondolta volna...? - Miért hoztak egyáltalán mukkal preparált köteleket? - Jó kérdés. Ezt kérdeztem én is Mr. Watermantől. S tud-ja, mit válaszolt rá? - Hogy még nincs egészen kész a forgatókönyv. Megáll az ész. Utasított, hogy hozzak magammal mindent, ami egy függőhíd leszakításához szükséges. Jó - mondtam -, megkérdeztem, hol akarja, hogy leszakadjon. Erre mit ondott? Hogy valami szakadék felett... Hát ennyit ért a fickó a trükkökhöz. Kénytelen voltam megkérdezni; hogy köaJtJa a függőhíd leszakadását: valamelyik szélén vagy Pm z ° Azt mondta, majd kiderül. Készüljek úgy, hogy aráltlehet meg úgy is. Hát ezért hoztam magammal a preet. Enem, Mr• Mi fehobb keladze. Árulja el, kérem, mivel lehet antani a patronokat? 138 139 l'ermésietesen távirányítóval. - Hol tartotta a szerkentyűt? - A kábelek mellett a sátorban. - Távirányító is hiányzik? - Utána kellene nézni. Volt vagy egy tucat belőlük Egyébként mérget vehet rá, hogy egy biztosan eltűnt. Más. sal mi a fenével robbantották volna fel a patronokat?! - Egészen pontosan hogy megy végbe a robbantás? - Technikailag? Egészen primitíven. A kötél belsejében kábel fut, aminek a közepe drót. Mellé vannak bebújtatva a patronok. - Ön látta a... jelenetet, Mr. Mikeladze? - Természetesen láttam. - Hol tartózkodott a felvétel idején? - A statiszták között. - Látta valaki? - Mármint engem? Ezt tőlük kérdezze. - Nem vett észre valami gyanúsat? Valami nem oda-illőt? - Ameddig a balhé meg nem történt, nem. Nem érdekelt a dolog, hiszen technikailag nem jelentett problémát. Waterman úgy döntött, hogy ne szakadjon le a híd. - Nem tudja, miért? - Művészeti megfontolásokból. Ez nem tartozik rám. Átírták a forgatókönyvet. Lehet, hogy később kellett volna leszakadnia. Nem tudom. - Még egy utolsó kérdést, Mr. Mikeladze. Milyen a fel-robbanó töltetek hangja? - Milyen? Tompa pukkanás. Nem túl erős. Mintha lég' gömb pukkanna szét. A drót elolvad és elszakad. A ófd szép lassan lezuhan..., illetve középen kettényílik' s a~ rajta vannak, lepotyognak. - Szag? - Égett kábel szaga. Mintha gyertya égne. Olyasmi. Felemelkedtem, és kezet nyújtottam neki. - Köszönöm, Mr. Mikeladze. - Segítettem? Azt hiszem, igen. Sikerült kétségtelen bizonyossággal ,cRállapítani, hogy a hidat felrobbantották. Azaz, gyilkos- ,,,,,,-történt, méghozzá előre megfontolt szándékkal. Ez pe- dig nem semm p,z arcát simogatta, mintha gondolkodna valamin. De csak akkor szólalt meg, amikor már az ajtó felé igyekez- tünk. _ Mr. Lawrence... p sátor közepén állt, és a szőnyeget bámulta komor képpel. - Igen? _ Van itt valami..., amit nemigen tudok megemészteni. Vegyük, hogy gyilkosság történt. Kit akartak megölni? Lucy Wintersteint? - Valószínűleg. - Miért ilyen bonyolult tnódgn? Felrobbantani egy hidat Winterstein miatt? Kicipelni a kábeleket, kockáztatva a lebukást, lejátszani egy filmjelenetet csak azért, hogy Lucy Wintersteint... Ne haragudjék, ez meghaladja a képzelő-erőmet. Őszintén szólva én sem igen értltem a dolgot. - De tegyük fel, hogy így volt. Valaki ezt a halált szánta Lucy Wintersteinnek. Bár, ismétlem, ha én akarom ki nyírnvette-i, elkapom éjjel a sátrában, és megfojtom, vagy bele-szúrok egy kést, ahogy Judy Brucknerba is beleszúrták. - Ne feledje, nem tudjuk, hogy ugyanaz a személy kö- e el. - Remélem, Mr. Lawrence, hogy ugyanaz ölte meg mind a hármat, mert ha nem, akkor ebben a stábban több a gyilkos, mint az áldozat. De hagyjuk a találgatásokat! Akár iBY. akár úgy, Lucy .Wintersteint megölték. Csakhogy van valami érthetetlen az egészben. Ön végignézte a jelenetet? ' Sajnos végig Akkor látnia kellett, micsoda cirkuszt csinált Lucy. Nem akart felmenni a hídra, majd meg le akart jönni róla. őszintén szólva, meg tudtam érteni. Nem lehetett valami mayalom abban az őrült magasban, pokoli hidegben, a 141 140 lámpák vakító tüzében... s ráadásul felkészületlenül, szen Lucy is csak néhány nappal ezelőtt tudta meg hogy fel kell másznia az égbe. - Nem egészen értem, Mr. Mikeladze... - Azonnal érteni fogja. Tegyük fel, hogy gyilkos tudta, mit csinál. Feltétlenül ott akarta látni Wintersteint a hídon. Csakhogy... és itt jön, amit nem értek... Neki tudnia kellett, hogy Lucy egyszer ugyan felmegy, de ha lejön, másodszor már nincs az a pénz, amivel fel lehetne csald. gatni. - Elnézést, de még mindig nem értem... - Pillanat. Winterstein nem tudta, mit vállal. Alighanem csak odafent, a hídon jött rá, mit várnak tőle, és hogy mibe keveredett. Annyira meg volt rémülve, hogy legszívesebben levetette volna magát a mélybe; csakhogy legyen már vége az egésznek. - Honnan tudja ilyen jól? - Figyeltem. Méghozzá távcsővel. - Igen? És miért? - Egyszerűen kíváncsi voltam. Gondoltam, röhögök egy jót. Hamar elmúlt aztán a nevethetnékem, amikor megpillantottam azt a szerencsétlen lányt odafenn. Remegett, mint a nyárfalevél. - Hm. És? - Gyilkosunknak számolnia kellett vele - folytatta -• hogy Lucy ugyan felmegy egyszer - ismétlem -, de másodszor esetleg már nem lehet felcsalni. Erti? Kezdett valami mozgolódni a fejemben. Jondonnak meg' villant a szeme, mintha elkapta volna Mikeladze hullám-hosszát. - Ha én vagyok a gyilkos, és tudom mindezt, akkor nem lett volna szabad várnom. Hiszen próba közben ugyanúgy felrobbanthatta volna a hidat, mint a felvétel alatt. Luc} akkor is ott szerencsétlenkedett a híd közepén. Talán t egyszerűbb is lett volna a dolog, hiszen nem volt senlo közelében, aki megmenthette volna. Ha én vagyok a S gy kos, ekkor robbantok. Mert megtörténhetett volna, h I ucY nem hajlandó még egyszer rámenni a hídra. Követelhette volna, hogy dublőz játsszék helyette vagy töröljék a jelenetet... Fuccsba mehetett volna a szépen kimódolt terv Gondolkodtam és rájöttem, hogy teljesen igaza van. A gyilkosnak valóban nem lett volna szabad megvárnia, lQ élesben megy a forgatás. Ha ott volt a kezében a táv-irányító, és ha Lucy Winterstein rajta volt a hídon - már- pedig mind a kettő a megfelelő helyen volt -, azonnal robbantania kellett volna. O azonban nem tette. Vajon miért? Vajon miért várta meg az éles felvételt, kockáztatva, hogy nem sikerül a terve? Ötletem több is volt, de egyik sem volt igazán meggyőzt. Nagyobb súlyt, esetleg ünnepélyességet akart adni a merényletnek azzal, hogy a filmfelvétel alatt röpíti át a szerencsétlen lányt a másvilágra? Vagy csak ekkor volt alkalma megnyomni a távirányító gombját? Nem tudtam válaszolni a kérdéseimre. Megköszöntem Mikeladzének az ötletét, és már félig kiléptem a sátrából, amikor nekem jutott eszembe valami. Megfordultam. , és visszamente* hozzá. Az ágyán ült a falat bámulva Ismerte Lucy Wintersteint? - Csak futólag. - Milyen lány volt? - Rendes. Vidám. Mire gondol? - Voltak ellenségei? - Nem tudok róla. - Magánélete? Ja,Mitmitmondjak? Különösebb botrányok nélkül zajlott. Milyenjelent? színésznő volt? Erősen közepes. De nagyon attraktív. Gondolom, tud-Bére- ezMit? - Többnyire ol anfilmekb. en szerepeltették, amelyekban . a szépségére volt szükség, nem a tehetsében Mrnt példáulYebben is 142 143 - Nem tudja, volt valami köze Dean Howardhoz? - Nem szoktam odafigyelni a pletykákra. - Most sem? - Hát... mintha Waterman említette volna, hogy Judy Bruckner és Lucy összeszólalkoztak Howard miatt. Őszin. tén szólva, gőzöm sincs, mit esznek a nők ezen a selyem, fiún. Maga szerint is buzi? - A jelek nem erre mutatnak! - Ó, a jelek...! Ott egye meg őket a fene! Ledobta magát az ágyára, és a fal felé fordult. 31. Baransky sátrában vágni lehetett a füstöt. Pedig a házigazdán kívül csak Mohncsicsi és a két mindenes volt odabenn. 011y és O'Brian a földön ültek, előttük félig üres whiskys-üveg. Baransky az ágyán terpeszkedett farmernadrágban, csizmásan; Mohn baba tréningruhában kuporgott az ágy szélén, és láthatóan esze ágában sem volt, hogy közeledni próbáljon a mogorva producerhez. Amikor beléptünk, Baransky a fejéhez kapott, és felhördült. - Éppen maguk hiányoztak... Az ördögbe is! Most én ültem a faládára, Jondonnak egy tevenyeregforma puff jutott. - Szeretem az ilyen szíves fogadtatást. Különben jó hírt hoztunk. - Igen? - dörmögte. - Mi az, hogy jó hír? Az utóbbi idő-ben mintha elfelejtettem volna. - Oőszentsége, Padma Gyamco hozzájárult, hogy a». lostorban forgassanak. Nem látszott rajta, hogy elöntené az öröm a hírtől. - Ha még marad élő színészem, aki forgatni tud - mondta sokat sejtetően. - Isznak valamit? Mohncsicsi kelletlenül felállt, és öntött két adagot. csa volt, hogy nem látom a fenekét. Meg kell mondanom 144 ig-darAabhbóhallnaehrna egy hadihajót is tr